Német maszlag, török áfium by Géza Laczkó

– Jézus! Jézus! – üvöltötték a légrádi vitézek magasra emelt karabinnal vágtában gomolyogván le a domb lankáján, amelynek tetején pár lovas fogott körül egy szekeret. A szekérből egy nagy rézdob tetejéről egy kis dus, szőke, göndör haju, nagy fejü gyerek meresztette szemét a porfelhőbe takaródzó szinkavarodás után.

Zrinyi György visszanézett a dombra; kerecsentollas forgóján megvillant egy drágakő s aztán mintha elragadta volna a nyomában zúgó vitézi förgeteg.

– Né, cinegém, urficskám, ahun serénkedik apja ura törökfej kaszabolni! – bökött a gyerek felé egy katona a szekér mellé farolva lovával.

– Lódulj idébb, agg eb! Talám csecset is adnál néki? – intette kellő tiszteletre a legényt a kis Miklóssal szemben, távolabbról egy nagybajszu öreg vitéz.

Lent a völgyben fegyvertől, szerszámtól, félholdtól csillogó, zászlóval, kaftánnal, tollal lobogó török csapat igyekezett a Mura felé, poroszkálva ügető marhacsordát hajtván maga előtt. Hirtelen mozgolódás támadt a seregben: a puskatüztől, szablyafénytől villogó porfelhő a nyomukban kavargott -4- már. Mintha gyorsan előre taszítódott volna az összecsapódó két csoport, a mozdulat nyomában vastagabban vágott föl a por s belsejében dörgést, villámot hordó távoli fölyhővé vegyült török és magyar. A megriadt marhák szökkenő, ügyetlen vágtatással menekültek a folyóig, amelynek partján folyás ellen kanyarodva ügettek tovább.

A kis Miklós mélázó szemmel merengett a kavarodásra, duzzadó ajkait feszülő figyelme összecsucsorítván.

A porfelhőből szines cafatok szakadtak ki s szinte repültek a folyó felé, amelynek vizében aztán eltüntek; csak utóbb a folyó közepén megvillanó valamiről tudta meg a távoli szemlélő, hogy a menekülők nem fulladtak bele, hanem lovuk sörényébe kapaszkodva, meztelen kardjukat szájukba fogva sikerült átkapatniok a tulsó partra, török területre.

A porgomolyag most egyszerre ketté vált, ujra összecsapódott s a folyó felé zökkent, majd ismét szállni, rohanni látszott s a parton sem állapodott meg… Belé!… Ott aztán mintha kihullott volna a magja, üresen szállt el a viz fölött, amelyben apró fekete pontok nyüzsögtek. A folyó egészen a tulsó partig feketéllett tőlük. Aztán a pontok is megoszoltak. Egy részük ujra szürke porfelhővé duzzadt az innenső parton… és ki törődik a másikkal?

– Vitézek! Ihon ez háromévü gyermek együgyü szavában eldődi nagy vére kiált az virtus után való vágyakozásában! Az török holdat kévánja. Nyughass mast, fiam! Első vala néked -5- ez öszveakaszkodás az törökkel, részed ugyan lészen benne kapucánt tenned az nagy bestia orrára.

Azzal fölkapta a fiucskát a dobról maga elé a nyeregbe. Miklós örömmel markolt a ló sörényébe és sikoltozni kezdett. A poros, lustos vitézek örvendve röhögtek jövendőbeli urukra. Az öreg vitéz elismeréssel sodorintott egyet bajszán s György bán felé vágván szemével, felkiáltott:

– Ott, ott, apa! – kiáltott föl hirtelen Miklós, lemutatva vaskos kis ujjával a sikra.

Elől lovagolt a bán. Utánna egy szakasz válogatott vitéz, mind belső ember. Nyakig sáros lovaikon már megszáradt a tajték. Nehány fogoly törököt hajszolt mögöttük a többi; magas kopjáikon üveges szemü, nyitott száju török fejek, amelyekből alvadt vérrel rakott cafatok csüggtek alá. Vércsöpp hullott belőlük néha a tartó kézre. Egy fogoly fölsóhajtott, mire a mellette lovagló hónaljon rugta és süvegét lekapva, hangos nótára gyujtott:

II.

Magdaléna asszony ebédlőházában ült és a kandallóban lángoló hasábokat nézte. Fiacskái egy szegletben játszottak ócska kardokkal, paizzsal, nyillal, miegymással. Csaknem érintetlenül ment ki előle a kaszás lével készített kappan, meg a tehénhusos, mézes vöröskáposzta. Ha a vár káplánja nem eszik asztalánál, szégyenben marad az -6- oszalyi vár szakácsmestere, mint eddig is annyiszor. Hiába, Magdaléna urnőnek nincs étvágya, az ura után vágyakozik, aki valahol a Kulpa mentén vadászik a zágrábi urakkal dúvadra.

A káplán végigtörülte száját öklével és hátra dült a széken: vége a vacsorának.

– Nagyságod sohun nem látta, sohun nem hallotta az kifundáltam genealógiát.

– Nagyságod vitézlő férje ura, György bán, nemdenem comes de Zrin, nimöt szomszéd rothadt nyelvin Graf von Serin? Mán mastan vagyon az leveles ládában levél, az franciscanusok superiorjának kezétől íratott anno 1517, kiben is amaz néhai való jó Zrinyi Miklós Slubythnak iratik, ki annyit tészen: Subich. Az nagyságos familia ősi nevezete imé: Subich! Mi légyen ez Subich? Nem egyéb, hanem az gens Sulpiciana nevezet lecsökkent formája.

A páter vörös arcában neheztelően fordult a két vérrel futott szem urnője felé:

– Az gens Sulpiciana nevezet annyi barbarus nemzet száján forogván, elferdült; mondák üdővel röviden Sulpiciana, majd Supiciana, majd penég Subiciana. Az gens Subiciana magyari nyelven annyit tészen: Subichok nemzetsége. Illő bizony, nagyságos urnőm…

A páter megszakította szavát és szemmel a kis -7- Miklósra mutatott, aki a sarokban hagyta öccsét és vaskos kis lábait szétterpesztve a szenvedéllyel magyarázó pap előtt állt már jó ideje. Magdaléna asszony már emelkedett, hogy a gyereket visszatérítse játékaihoz, de a pap kérő-tiltón tartotta eléje kezét és a kis fiunak a nagy vörös ember heves mozdulataira irányuló kiváncsiságát igy magyarázta:

– Ne vonsszuk el elmebéli táplálékát az ébredező virtustól. Illőbb néki dücső nemzetsége eredetit hallania, hogysem rozzant fegyverek között tenferegnie. Halljad, fiam! Eredeted visszaviszen Rómaságban amaz híres Sulpiciusok nemzetségében, kikből akkoron császár támada, Servius Sulpicius Galba…

A páter tüzbe jövén, mindkét kezével magyarázott s az izgő-mozgó nagy emberen csodálkozó kis Miklós egy furcsa apró nevetést bökött ki gömbölyü szájacskáján.

– Imé, miként nevet az vitézi indulat az oroszlánykölyökben, hallván eredésit hatalmas főoroszlányoktól. Nincs még vége, ecsém uram, az fényös eredetnek, föllyebb hághatunk még az viruló családfán. Az ragyogó pennáju Svetonius, régiségnek historicussa, följegyzé vala, hogy amaz Galba császár büszkeséggel hivalkodék származásán, ki az istenekig nyulik vala. Álla az császár tanácspalotájában vésővel irva az falon az gens Sulpiciana családfája, kinek törzsökén vala az ősanya neve: Pasiphaë, ki vala Helios és Perseis leánnya s az ősapáé, ki nem vala más, hanem Jupiter, az ű hütök szerént istenek és emberek közatyja.

A páter egy széles ívü kézmozdulattal kapta a mázos kancsót és fenékig igyekezett üríteni, hatalmas kortyokban nyelvén az erős cirkvenicai vörös holudárt, nyilván a gens Sulpiciana egészségére. -8-

Széchy Magdaléna arcán az öröm és nevetés kezdett játékos küzdelembe a fájdalommal.

Gabrova aztán elvonult, a gyerekeket lefektette a vénasszony és Széchy Magdaléna egyedül ment ágyasházába. Oldozott ruhái úgy susogtak, mint a mesében; halkan ingó árnyéka hosszan nyulva a földön, fölkapaszkodott a falra is. Roppant az almáriom s szú percegett a ládában. Az ágyasztalkán gőzkörben pislogott a gyertya…

Oszaly urnője sokáig feküdt mozdulatlanul hanyatt vörössel tündöklő kék kamuka superlátos nyoszolyájában a lágy dunna alatt és hazagondolt Alsó-Lindvára s azokra a napokra, amikor György még mint a Bánffy leány jegyese udvarolt körülötte, akit aztán cserben is hagyott őérette. György tüzes vére akkor csak őérette kavargott s most ki tudja, kinek a várában alszik ittasan egész napi dúvad-hajszolás után. A korán nagy méltóság, nagy gond terhétől roskadó asszonyka szeméből kicsordult egy könnycsepp. A szomszéd szobában fölsírt Péterke. Magdaléna fölült ágyában és figyelt. Semmi, a gyerek ujra elaludt. Úgy ült még ott sokáig, mig egyszer csak imára kulcsolódott a keze s remegő ajka megszólalt félhangosan a nagy csendben:

S az ámennél halk sirás csöndes esőjét permetezve borult le párnájára Széchy Tamás főhopmester uram férjezett leánya.

III.

Haragosan emelkedett a nap a szelid Mura habjain tulról. Főuri büszkeséggel siklottak el a fallal kerített városka házain sugarai, de fénnyel borították el Csáktornya várának főkapuját s a fölötte emelkedő nagy kőbástyatornyot, mögötte -9- a négy contignatiós főépületet s a belőle északnak, délnek nyuló két szárnyat, mögöttük a tágas várpiacot, hogy a nyugati falon túl a kis Ternova vizét megcsillantva, a rajta túl elterülő szántóföldek sárgán hullámzó vetésein pihenjenek meg. Az északnak Szent-Ilonáig vonuló, gondosan ápolt vadaskertek őzikéi kiváncsian néztek szembe a párás ködben uszó hajnali nappal. Dél felé, a szilaj Dráváig sürüllő erdőben most vakkant föl álmából az ordas és furta magát bozótjaiba a vetésekből jóllakottan hazacsörtető vadkan.

Csáktornya uj ura, György bán, az örökhagyónak édes öccse, alig vette birtokába Muraköz kulcsát, kiszórta lelkéből az ország dolgaiba kóstolt protestáns bátyjának emlékét és szélnek kergette Csáktornyáról a protestáns papokat a türelem Urának 1626-ik esztendejében. S még ez évben a neofita tulzó, heveskedő buzgalmát kiszorította szivéből a királyának tetszeni vágyás, magyar módra oktalanul való vitézkedés, erejének, hatalmának szükségtelen fitogtatása, merthogy a király hivta. Nem lett volna köteles vele, de a magyar csak azt teszi szivesen, amivel nem köteles. A lobbanó vérü, nagyerejü György bán Croatia országos dolgait sutba vágta tehát, s most sietve övezi derekára a vár hosszu palotájának fegyvertárában rubintos markolatu perzsa szablyáját. Magdaléna asszony bánatos ívbe huzódó ajakkal illeszti a távozó kalpagjának gyémántos forgójába a vitézi sólyomszárnyat.

György bán szablyája kettőt koppant a kockaköveken: ott állt egészen Magdaléna előtt és mélyen a szemébe nézett az ijedős asszonynak. Magdaléna -10- a sötét tűzzel örvénylő szem mélyén olyat látott, ami szavát szegte; megértette s most először életében, hogy hiában beszélne ő, hiában akarna György bán mást, tenni csak így tudna. Megértette, hogy ezt a vért csak egy vonzza: a véglet, egy vezérli: a végzet. Megcsókolta a tüzelő homlokot és engedte utjára a vesztébe rohanót.

A vár tágas piacán ott szorongott az ezer lovas, kikkel felséges urát volt megsegítendő Zrinyi György a protestánsok ellen Wallenstein oldalán. A karabinok vállra vetve; a kopják zászlócskái serényen lobogtak a reggeli szellőben; a kardok csörömpölve táncoltak a vitézek combján. A bán lovára szállt, ráncolt szemöldökkel tekintett végig csapatán, aztán megszólalt:

– Jó napot, vitézek! Az mi kegyelmes fejedelmünk, hogy szolgálatjára légyünk, mezőbe szólíta bennünket az eretnek evangelicusok megrontására. Utunk az impériumban lészen dánus ellen. Ki-ki maga ügyeközeti szerént úgy forgolódjék hadban, hogy baja ne gyüljék vélem, de nékem is nem főgenerál Válenstán-nal!

A kaput kitárták, a felvonó-hid lecsörömpölt s a vitézek kiáltozva, nevetgélve robogtak uruk után.

A horvátok fiatal bánja, akit erre a hivatalra nem annyira személyes kiválósága, mint inkább királyának az ügyes vadászhoz, elismerést szomjazó alattvalóhoz, tüzes katholikushoz való hajlandósága emelt, utjában megállapodott Bécsben. Nem volt okvetlenül szükséges itt megállapodnia, de ürügyül vetvén, hogy nem lehet el egy pár uj karvas és uj strucctollas sisak nélkül, egy szép napon berobogott vitézeivel a délkeleti kapun, ahonnan egy széles főut az alig ezer lépésre emelkedő császári palota kapujának vezet, amely fölött fehér márványon rikítóan csillogott a nem régen aranyozott kétfejü sas. -11-

György bán felnézett a büszke címerre és keserü lé futott össze szájában, maga se tudta, miért.

Katonáit egy hadnagyára bizván, valahol a Sziget-külvárosban rendelt nekik szállást, maga pedig bekocogott az Aranyos Szarvasba, amelytől pár lépés a dunai kapu.

Mig szolgája csizmáját huzta le lábáról, hogy puha szattyán papucsba bujtassa, elgondolkozott azon az időn, amikor még együtt ülte meg Miklós bátyjával az evangelica hit százados ünnepét… Két évre rá katholikussá lett, Pázmány térítette vissza az egyedül üdvözítő egyházba.

– Ő az én lelkemnek tudós sáfárja. Légyen, ha pusztulok, árváim gondviselő atyja s ne vesse ki elméjéből méztermő, gőböly-hizlaló Muraközömet is… Hé, Vuk, nyissad fel az sraiptist!

György bán oda ült az asztal mellé, az iró láda elé, amelyből penna, kalamáris, papiros került keze alá, és levelet irt nemes Magyarország primásának, esztergami érseknek, néki bizodalmas ura atyjának, hogy árva fiait könyörületes pártfogásába, minnyájunk édes hazájának, sőt Styriának oltalmára, megmaradására szolgáló, elhagyott Muraközét figyelmébe és gondviselésébe ajánlja.

Másnap lóra ültek és komor ügetéssel, kevés pihenővel igyekeztek Wallenstein tábora felé Siléziába.

A rövidre nyirt haju főgenerális széles homlokán magasra huzódott a szeszélyes ívü, hosszu szemöldök, mikor a tüzes magyar elébe járult.

– Nem kedvelem e hebehurgya, verekedő vérü magyar grófocskákat, – szólt hátra halkan vicéjének a hadvezér.

A német szót nem értő, suttogást utáló György bán bizalmatlanul nézett Wallensteinre. -12-

– Nem grófocska, maga a horvát bán, – sugta előre hajolva a vicegenerális.

– Á! – szólt csodálkozást tettetve Wallenstein, aki nagyon jól tudta, ki áll előtte, – tehát nem grófocska, de királyocska!

És gyülölet támadt a hiú, kegyetlen lélekben György bán iránt, mert ekkor már nagyravágyó álmok kavarogtak benne korlátlan hatalomról, önálló fejedelemségről, amelyet majd ésszel és erővel fog magának kiszakítani a német birodalom testéből.

A bán lecsappant hévvel, de csak annál nagyobb önérzettel foglalta el helyét lovasaival Ferdinánd legnagyobb hadvezérének táborában. Ejh, ha egyszer kihuzhatja kardját, minden baj elmulik! De kard-ki-kard-ra nem igen került a sor, mert Wallenstein csak menetelt, menetelt Mansfeld után s minden figyelme arra irányult, hogy Mansfeld ne egyesülhessen a szövetséges Bethlen Gáborral. György bánban forrt a méreg s az ereiben fölhasználatlanul dübörgő harci kedv: rajtuk ütni, megütközni!

– Illustrissime domine comes, Herr Graf, mein Herr, a mi előrehaladott saeculumunkban többet ad a vezér az észre, mint a bivalyi nyers erőre. A hadakozásban elsőbb a methodus, aztán jön csak a bunkó, – világosította fel kegyes mosolylyal Wallenstein a türelmetlenkedő bánt.

– Excellentissime domine generalissime, nincsen szájam ize szerént az papirosbul való hadakozás, – vágott vissza György bán.

És tovább menetelt. Mansfeldet elvágta ugyan szövetségeseitől, de Bethlen Gábornak sikerült egyesülnie a budai basával s most szemben állott Palánka alatt a császáriakkal.

Azt mondja reggel, kardját fölövezve, a bán -13- Forgách Miklósnak, kivel egy sátorban hált az éjjel:

De az ütközet megint elmaradt. Zrinyi György lobogó vére nem nyughatott s pár vitézével portyázni indult… Vágtatva haladnak el egy berek mellett, de valami szokatlan zajra meredek ívben kanyarodnak vissza. Egy diszes kaftányu török ugrat ki talán husz lovassal a sürüből.

– Vágd, rajta, vágd! – ordítja Zrinyi s a lobogó kaftány után zúdul. Eléri, közel férkőzik, elhagyja. Kardját most megforgatja a magasban s hátra suhintva, visszájára csapja el a török fejét. A csonka törzs magasra szökkenő vérrel önti el a fehér lovat, aranyos kápát, bársony nyerget, aztán lefordul a fübe.

Zrinyi kopjavasra szúrja a fejet s visszaszáguldva, a tábor piacán főembereivel társalgó Wallenstein lába elé gurítja e szavakkal:

– Ihon, ígyen köll megharcolni császár ű fölsége ellenségivel, ígyen győzödelmet szerezni!

Wallenstein egy percre meghökkent a tolmácsolt kifakadáson, aztán bajuszát beharapva így szólt:

– Látni láthattál, vágni sohse vágtál! – szólt György bán, megfordult s tajtékos lován nagy lassan elléptetett.

Wallenstein bosszuja nem sokáig késett, a véres száju horvát kutyát a Vágvonal őrzésére rendelte, hadd pusztítsa el ott a galgóci táborban dúló pestis: Zrinyi György feketére dagadt hónaljjal, ágyékkal, lázasan érkezett meg párnás lektikájában Pázmány pozsonyi palotájába, ahol is karácsony hetében elhalt.

«Két szép fiacskája maradott, Miklós és Péter, kikből neveljen az Isten jó urakat.»

Messziről elébük zúgott az ünneplő Gréc zaja. A Zrinyi fiúk és gyámjaik igyekeztek a főúri csemeték e nagyhírű iskolázó helyére. A nagy landkocsiban ült a két fiú meg Sennyei István győri püspök és Mikulich Tamás, királyi personalis. A kocsi mellett lovagolt Trautmansdorff Zsigmond, gréci főkapitány, a horvátországi végek generálissa és Batthyányi Ferenc, a kanizsai végek vicegenerálissa. Trautmansdorff arcán diadalmas, gonosz mosoly jelent meg néha, amint egyszer-egyszer nagyobb hullámban verte feléjük a szél a harangok szavát.

– Ma van az fordulója, öcsém uraimék, – szólt be a kocsi ablakán a kis fiúkhoz, – hogy az utolsó eretnek evangelicus kihúzta lábát Gréc városábul.

– Hatvan esztendőknek előtte – folytatta a gréci főkapitány – egyetlenben egy catholica hütöt követő burger ült vala az váras tanácsában -15- és Jézus társaságának atyái új és üsméretlen szerzetnek neveztettek vala.

– Hírlik, – vette fel a szót a személynök úr, – Norinbergában egész kis colonia támada az Grécből elfutamodott lutherana confessiót valló beste poroszló ebekből.

– És az Úr kegyelmének 1630-ik esztendejében, az mái áldott napon, – folytatta Trautmansdorff – csak catholicus fülekben ver echót az örvendező harangok szava. Hallja kegyelmetek, öcsém uraimék, az ki vékonyan csönget, Szent András kolostoráé az folyón innen, az ki rekedtesen szól, Mária mennybemenetelének templomáé az tulsó hídfőrül, az komolyan kongató, Szent Egyed templomáé az váras legtúlsó végirül!

A főkapitány széles karimájú, tollas, nagy fekete kalapja hátra csúszott fején a nagy magyarázgatásban, kocsi ablakához hajuldozásban. Batthányi Ferenc hol fütyörészve nézett előre a sok tornyú város csillogó keresztjeire s az egyik végéről felnyúló hatalmas sziklahegyen komoran megülő várra, hol lova nyakát veregetve beszélt a türelmetlen állatnak. Nem szerette, ha vitézből paposan árad a szó.

Péter a csizmája szárát vésegette körmével mogorván; Miklós édes anyjára gondolt s a Boldogságos Szűzre, akiknek alakja össze-összevegyült elmerülő lelkében.

A hosszú, magas, hajlott vállú Vitális atya, a jezsuiták nagyhírű intézetének igazgatója, kegyesen fogadta az új magyar convictorokat.

– Vagyon mán itt hazátokbéli, fiaim az Úrban, egy Frangyepán, egy Keglevich, egy gersei Pethő, két Ráttkay s még többen, s az haereditaria provinciákbul több főnemes familia ifjú sarjadéki. Isten hozott benneteket!

Azzal átadta a gyerekeket egy felügyelő atyának, -16- aki megmutatta nekik helyeiket a tanuló-teremben, az előadó-teremben, ágyaikat a dormitoriumban és mosdótáljaikat a dormitorium hosszú folyosóján.

Péter igen fintorgatta az orrát a tisztelendő atyák komor egyszerűségű házában a csáktornyai vár zászlókkal, handzsárokkal, puskákkal, agganccsal, agyaras vaddisznó-fejjel, írott képekkel díszes folyosói, szőnyegekkel borított termei, freskókkal ékes hímes boltjai, tágas gőzfürdője, a szem sugarát messzevivő öreg bástyái után. Miklós csak nézett és dagadt a szíve, maga se tudta, miért. A messziről elébe köszöntő harangok szava, a hálaadó körmenet, amellyel a tanácsház terén találkoztak, a fényes dalmaticákba, ragyogó albákba öltözött papok sora, a nyomukban feketén vonuló jezsuiták hada, Gréc püspöke aranyszövésű pluviáléban drágakövektől csillogó fövegével, nehéz arany pásztorbotjával, a gyermek Jézust karján tartó Szűz arannyal szőtt kék palástos szobra, amint a hordozók lépteitől méltóságosan ingott a tömeg feje fölött, az atyák szigorú nyájassága, a komor falak, az idegen hangon búgó zsolozsmák, – rajongásig hevítették lelkében a megilletődést, amelyet édes anyjának búcsúcsókja keltett benne.

Aznap este a dormitorium csendjében Péter haragosan rugdosta derekalját. A szomszéd ágyban Miklós félhangon imádkozott, míg lelkében ködös távolból harci zaj zúgása, könyvlap-fordulás susogása hallatszott.

– Minémű mozgás, seppegés vagyon ottan? – hangzott föl hirtelen a teremben háló atya szava.

Péter morogva zökkent másik oldalára és elcsendesedett; Miklós összeszorított ajakkal bámult a fényes karikákat táncoltató sötétbe még sokáig. -17-

II.

Miklós szinte észrevétlenül siklott bele a munkás, tanuló életbe; Péter is beletörődött valahogy. Az atyák szűkszavú utasításai, szemmel kormányzó, nyájas szavakba burkolt rideg szigorúsága előbb-utóbb minden gyermeken győzedelmeskedett.

A nagy tanuló-teremben egymás mellett ültek a gyerekek. A legtöbb egy füzetet tartott maga előtt; egy részén tenyerét nyugtatva, a másikba koronként bele-belepislantva, idegen szavakat magolt: meredő szemmel nézett maga elé és ajka hangtalanul járt. Ez latint, a másik németet vagy olaszt, a harmadik franciát, a negyedik spanyolt biflázott. Az a csoport nyelvtani szabályokat és mintapéldákat tanult könyv nélkül; egy másik latin auctorok szebb helyeit emlézte. Nagy szótárak levelei komolyan recsegtek, susogtak; tanulásban agyonnyúzott könyvek repedeztek; súrlódott a papiros, percegett a penna. A felügyelő páter fülében, amint körülsétált a teremben, egymásután hangzott vissza a sok sylva, sylvae, lac, lactis… die Holz, nein nein, das Holz… la pobreza, encierro… il pappa, io sono… le soldat, la fortification… Cato mirari se aiebat… arma vi-rumque ca-no Tro-jae qui-primus ab-oris… hogy amint odább megy, csakhamar elvegyüljön az általános suttogásban.

Miklós egyet nyújtózott az asztal alá és hátradült székén: mindennel elkészült. De újra az asztalhoz hajolt, beleütötte a penna orrát a kalamárisba és elgondolkozott. Egy idő múlva fölírta az ív élére: Ne bántsd a magyart! közvetlenül alája: Zora puce bice dana!, lejjebb: It ürer, kerván gecser!, aztán az egészet aláhúzta. Ezeken a nyelveken beszélt Grécbe jövetele előtt. S most már büszkébben írt tovább: Nulla dies sine linea! – -18- Wer wagt, gewinnt! – Assai ben balla a chi la fortuna suona! – Un rey es Dios en la tierra. Végül az ív jobb sarkába odakanyarította: Nicolaus Comes a Zrin. Aztán fölkelt, jelentette a páternek, hogy elkészült, azonkívül ezt csinálta és átnyújtotta neki a szépen kikalligrafiázott ívet.

– Sok nyelven beszélsz, gyermekem, – mondta Miklósnak latinul, – szívem örül rajta, de mondásaid közül csak a latin és a spanyol tartalmát vésd szívedbe, a többit szórd ki belőle.

Péter fürkészve pislogott bátyja felé, mi dolga lehet a páterrel. De meggondolta és örült neki, legalább nem figyel ide a páter. Kihúzta a fiókját s ma délelőtt legalább századszor megforgatta azt a török tőrt, amelyet az universitás egyik hallgatójától kapott cserébe egy hazulról hozott szép tiszta, kerek betűs latin könyvért, amit valahol Amstelodamumban nyomtak.

Csöngettek. Szünet. A gyerekek kimentek az udvarra. Péter oda-ódalgott bátyjához.

– Hát osztán kufár kévánkozol lenned, avvagy királ, hogy annyi idegen idiómákban töröd az nyelved? Tanulok én is hun itt, hun ott egy-egy csöppet, de az te fejed ollyan, valamint az alaputréta nevezetű spanyor csuda az fazékban az sok gőzös tudomántul.

III.

Harangzúgásban, zászlólebegésben úszott Gréc és Trautmansdorff serényen lövette az örömet a vár ágyúiból, dördülő visszhangot keltve velük a környező hegyekben, a lengyel királyfi, Károly Ferdinánd boroszlai püspök legmagasabb látogatásának tiszteletére. A papság, a város előkelői és a tanács messze kimentek a falakon túl a vendég fogadására; a jezsuiták nagy aulájában pedig már napok óta folyt a kopácsolás, szögezés, festés, ragasztás. S míg itt a szinpad készült, a nagy négyszögű épületek különféle sarkaiban szorgalmasan tanulták szerepeiket vagy próbálgatták a hazulról utánuk küldött díszruhákat, kardot, sisakot a fiúk. Mindenki sietett, nyüzsgött az egész ház, csak Vitális páter járt-kelt, kukkantott be mindenhova, fogott meg minden szebb ruhadarabot, érintett meg minden díszletet szokott kísérteties mozdulataival, síri nyugalommal.

Már a kapunál fésült, fodorított hajú szolgálatkész fiúcskák fogadták a vendégeket, akiket latin bókkal köszöntve a lépcsőig kisértek, ahol az universitás hallgatói vették át őket s kisértek egyenesen az aulába. A lobogókkal, templomi zászlókkal, címerekkel, dísznövénnyel, szőnyegekkel, cserlevél-füzérrel diszített nagyteremben aztán kiki rangjához mérten foglalt helyet az első négy sor piros bársony karszékeiben, vagy az utánuk sorakozó párnás, párnátlan székeken, hosszú lócákon. Az első sor középső karszéke előtt egy igen szép ázsiai szőnyeg, rajta karcsú, aranyos asztalka, az asztalkán feszület, kristály-palackban víz és kristálypohár. Itt foglalt helyet a vendég, akit az összegyült közönség néma fölállással üdvözölt, míg a függöny mögül eléharsant a fiúk kórusának latin köszöntő éneke. A lengyel királyfi láthatóan -20- meg volt hatva, kegyesen hajlongott jobbra-balra, az éneket állva hallgatta végig, a mellén lógó arany kereszt vastag láncát zavartan húzogatva hímzett fehér keztyűs kezével, amelyen ragyogón csillant meg a püspöki gyűrű. Az ének elhallgatott, a boroszlai püspök leült.

Pillanatnyi csend. Az égszínkék, arany papircsillagokkal teleragasztott függöny lassan vonul kétfelé s a háttér vásznán megjelenik az ókori Athén rekonstruált képe, amelyre főleg egy fal mögül fölnyúló óriás méretű Pallas Athéné szoborról lehet ráismerni, mert a vászon felső bal sarkában a kétfejű sas, jobb sarkában a kereszt tünik a néző szemébe.

Vitális atya nyugodt pislogással néz körül s a színen megjelenik drága prémes mentében, forgósan, kardosan a kis Zrinyi Miklós. Térdet hajt a püspök felé, kiegyenesedik és szavalni kezd:

Így szavalt még sokáig Miklós s keményen, horvátosan pattogva jött a szó ajkán. Amikor bevégezte, újra térdet hajtott a püspök felé és kihátrált a szinfalak mögé.

A függöny összelebbent és pár perc múlva széthúzódó szárnyai mögött megjelent Kódrus király császári generálisnak öltözve, fényes páncélban s búcsút vett családjától, hazájától, isteneitől s hosszú negyedórákon át ontotta a vallásos életre, a király iránt tartozó hódoló engedelmességre vonatkozó intelmeit, amelyeknek szebb helyei élénk helyeslést váltottak ki a hallgatóság lelkéből. Azután jöttek a harci jelenetek, amelyek folyamán Kódrus király szabályos vitőr-vívás közben nem szünt meg az ügyetlenebb ellenfélt, az árulókat, Isten ellen hadakozókat mocskolni hosszú tirádákban, vagy, míg a szinfalak mögött kis diákok kardokat csattogtattak és doboltak, a színen egyedül, kivont karddal az önfeláldozást magasztalni, bőven ontva a klasszikus világ ismeretére valló hősi példákat. S közben fölvonult a szinpadra a tizenhetedik század csizmás, cipellős, tollas, szalagos, csipkés, páncélos katonai és polgári pompája, királyhűsége, protestáns-gyűlölete, vallási vitatkozásai és vakbuzgósága. A legnagyobb hatást természetesen az utolsó jelenet keltette, amelyben a dórok királya és Kódrus vívják halálos bajviadalukat szóval és karddal, mert lehetetlen volt a dór királyban Gusztáv Adolfra nem ismerni és Kódrusban Pappenheimra, aminthogy az athéni király már első szavától kezdve veszedelmesen hasonlított a kiváló katholikus hadvezérhez, aki ebben az évben halt hősi halált a lützeni csatában, amelynek folyamán a győztes Gusztáv Adolf is halálát lelte. A harci kedv s a gyűlölet lelkesedése pirította az arcokat a jeleneten végig. Mikor aztán a dór király elesik Kódrus csapásai alatt s haldokolva megbánja bűneit, eretnekségét és azt, hogy Athén ellen fegyvert fogott, viharosan zúg föl az éljen, az átok s tombol a terem.

De csönd! Kódrus megszólal. Az ő sebe is halálos, -22- de vidáman fog lelke kirepülni porhüvelyéből, mert igaz ügyért harcolt. Gyönge hangon említi még egypárszor a vallást s a királyt és meghal.

S míg lázasan tombol az eddig visszafojtott s most hangos beszédben, tapsban, kiáltozásban felszabaduló lelkes izgatottság, a püspök úr pár szíves szót vált az alacsony, vékony, beesett arcú jezsuita páterrel, aki oly ügyes latin versekben alkalmazta Pappenheimra Codrus mondáját.

Miklós, mint szereplő, szép rózsafűzért kapott a püspöktől ajándékba s nagyon örült neki; csak Péter morgolódott:

– Szégyenség! Úgy forgatá az Kódrust kiábrázoló nímöt dióverő pózna az kocperdjit, valamint az talián alakos majma az fakalánt! De az csőre bé nem álla, akár egy eb aggnéé!

IV.

Tavaszi nap enyhe melege ömlött a nagyszombati prímási rezidencia nagy kertjére, amelynek gyümölcsfái között Pázmány Péter könyökig fölgyűrkőzve forgolódott kezében egy oltókéssel. Rendesen komor, kúpos ívbe hajló vastag szemöldöke most csöndeshajlású vonalba símult szét, kis kecskeszakálla az örömtől remegett: a Törökországból hozatott őszi barack csemete-ágait oltotta kertje fiatal törzseibe. Előre repesett a szíve, ha arra az időre gondolt, amikor az oltások piros arcú, bársonyos bőrű gyümölcsöket fognak teremni.

A kert főútján hirtelen föltünt a siheder Zrinyi Miklós, aki nemrég fejezte be a kétéves rhétori tanfolyamot hatalmas gyámja közvetlen fölügyelete alatt s most olasz földre készül. Búcsú-találkozásra rendelte ide a bíboros. Miklós mögött kövérségétől döcögve lépked a kis vidám Senkviczy -23- Mátyás, esztergomi kanonok, akit Pázmány a fiatal gróf mentorául szemelt ki az olaszföldi útra.

– Jöszte, Miklós, addsza hamar amaz háncsot onnan az fa töviből! – kiáltott az érkező elé Pázmány.

Pázmány gondosan, pontosan bekötözte az utolsó oltást, megsímogatta egy ujjal a fiatal ág finom kérgét, aztán megfordult:

– In aeternum, domine canonice! Kegyelmed csak tekéntsen környül az kertben, Miklóssal vagyon egy kicsinyég beszédem.

– Telepödjünk ez mogyorófa-lugasban! Nincsen illyen minden burger kertjiben. Hát, öcsém, mind az te magános javadra, mind az közönséges jóra nézve kévántatik peregrinatiód idegen országokban. Deáki esztendeid itten érik végeket. Valamit tudtam, megtettem. Ügyeköztem, hogy ollyaktól neveltessél tudománban, jó erkölcsökben, ollyakkal nyájaskodjál, kik meg ne oltsák az jó szikrát, kit édes szüléid oktatása szüvedben helyhezett, mert, valamely szükséges az téj kisdedkorunkban, oly szükséges az jó nevelés: mert ha anyánk mellyéből szopjuk az tejet, mellyel nevekedik gyengeségünk: az gyermekségből erednek azok az erkölcsök, mellyekkel tündöklik, vagy romlik öreg emberi állapatunk. Maradjon ez ebben. Derék fivá serdültél, nem panaszolkodom.

Pázmány nyájas arca elkomorodott, hosszan nézett elgondolkozva a fiú szemébe, majd hirtelen megszólalt:

– Vehetted eszedben, hallván gyakorta az palatinus urammal s más főemberekkel való beszélgetésimet, hogy nem kévánom az erdélyi fejedelem -24- romlását, hanem megmaradását, noha eretnek evangelicus. Kinek oka ez: Utolsó romlott állapatra jutott nemzetünk három részre szakada, egy az királ birtoka alatt vagyon, más az töröké alatt, az harmad rész Erdély. Mind az három erőtelen és fogyatkozott, merthogy külömb-külömb vallásokban gyönyörködik. Valami tudománom, készségem, buzgólkodásom vagyon ez világi ügyes-bajos életben, az catholica vallás és ereje szakadt nemzetem fölemelésére használom és használandom, míg életemet le nem kölletik tennem. Elsőben is, fontba vetve állapatunkat, szükséges és el nem mulatható, hogy mindeneknek előtte az királ birtoka alatt lakozók légyenek eggyek az catholica vallásban. Catholicus királ, catholica nemzet könnyűformán erőt vehetnek az törökön. De ekkor légy igazán vigyázásban, magyar! Mert az hadi szerencse császár felé fordulásának üdején azt mondhatná az Habsburgok familiája: «Te, magyari nemzet, megszabadétánk az török járomtól, jöszte az nímöt hámba!» Ez szavakat hallván, feltámad, bizonnyal tudom, Erdély császár ellenében. Ihon, ez okon ne romoljék Erdély, az magyar szabadság utolsó kűbástyája. Színes barátság az nímöté, esszel forgódjunk köztek.

Miklós szívében felzendülve zúgott minden nemesebb érzés. Ez a nagy ember legbensőbb gondolatait adja át neki, mint egy csemetét, hogy növelje nagyra!

– Testámentomom nékem ez, fiam! – tette hozzá csaknem ridegen. – De vagyon öröm is egy-egy csöppel az üröm poharában.

Kiléptek a lugasból és Pázmány vidáman nézett szét gondosan ápolt, hatalmas kertjében a zöld táblákon, sárga kavicsos útakon.

– Tudod-é, öcsém, mely módon, mely fortéllyal -25- nevel az jó kertész nagy diót, koraérő szőlőt, papiroshajú mondolát és diót, mag nélkül szűkölködő barackot? Nézzünk az canonicus uram után.

Pázmány, Miklós vállán nyugtatva karját, vitte körül a kertben, közben élénken, kedvesen magyarázott:

– Ez öt fa itten meggy-cseresnye. Spanyor meggybe ojtánk szász cseresnyét. Ha eszed, gyöngén savanyó meggynek véled, ám szájadban maradó íze utóbb cseresnyére mutat. Amott virul az körtvélbe ojtott renglót; formája, illata körtvél, héjja s húsa renglót. Vagyon almám, ki bévül répa… Ihon Senkviczy uram!

– Ez osztán kert! – bólogatott a sétájából visszatért kanonok. – Úgy arányzom, nincsen párja Magyarországban.

– Nem is szabad, hogy légyen! – jegyezte meg szelíd határozottsággal Pázmány. – Hát, fiam, Jézus s az ű szűz anyja vezérljenek utadban.

Azzal mellére vonta Miklóst és gyöngéden símogatta egy ideig a hosszu, göndör fürtöket. Zrinyi féltérdre ereszkedett s a bíboros, az ifjú fejére téve mindkét kezét, halkan imádkozott. Miklós nagy tisztelettel csókolta meg az áldó kezet. Senkviczy is kezet csókolt az érseknek.

Pázmány nézte, nézte a távozókat s mikor rajtakapta magát, hogy egy könnycsepp futott le bajuszába, erőt vett magán és utánuk kiáltott:

– Miklós fiam, visszajüveteled korán el ne mulassad az kértem barack-fiatalokat ide küldened, mert mégis csak legjobbak az muraköziek. -26-

Alig értesült Ferdinánd, aki György bánt igen szerette volt türelmetlen vallásossága miatt, Pázmány szándékáról, hogy Miklóst olasz földre küldi, rögtön írt Sennyeinek és Mikulichnak, hogy a kellő útravaló iránt rendelkezzenek s hogy az uradalmi tisztek mindenben az érsek utasításait kövessék. Pázmánynak is írt és élénken érdeklődött az indulás ideje, a mentor személye, a kiséret iránt. A legmagasabb kegy és Pázmány figyelme kisérte Olaszországba a gyerek-ifjút, aki már nyolc esztendeje főlovászmestere urának, királyának. A fiatal zászlós-úrnak, aki könyvei mellől megilletődve figyelt fel néha a körülötte zajló, népek sorsát intéző eseményekre, kora komolyságát enyhítette, vidámságra hangolta az örökké tréfás, friss szellemű Senkviczy társasága. A kanonok úr nem fogyott ki a magyarázatból.

– Gróf úr, – szólt a hajójuk előtt feltűnő Velencén elámuló Zrinyihez – nézze csak nagyságod untig az sárarany színű küveket, az víznek kékségit az rajta tánculó horgas orrú fekete csónikokkal. Több érő ez itt, mint az ember. Híres nagy parázna hely… Ahun a, az ott az ducale palatium! Gondolás, szállásadó gazdaasszony mind köntösöd húzza s biztat igen, hogy ű majd így, hogy úgy, hogy elviszen némely nagy szépségű híres fehérszemélyhez. Fársáng vagyon itt esztendőn által, álorcásan jün-megy itt még az becsülletes ember is, nemcsak az híres fő-fő istentelenek. Légy te az legaljosb ágrulszakadt országcsavargója, ha vagyon nyócvan ezer scudi az zsebedben, nemessé tészen ez váras ura. Áros portéka itt az nemesség! Hő, osztán az szemcsiklándó comoediák avvagy operák! nem láta ollyat nagyságod Gréchen! No, megkövetem, ne szegyenelje -27- nagyságod magát, gróf úr, tudom, tudja káros voltát, nem kévánja látását. Az Rialto nagy uccában, az Fejér oroszlán alatt lészen szállásunk. Reggelre kelve megnézzük, valamit erkölcsében meg nem tántorétott, igaz körösztény megtekénthet; az arsenált vagy cejtházat s az Muran nevű szigetbéli üvegcsűrt bizton.

Zrinyit homályos vágyódások töltötték el a kék vizek örömvárosában. A templomok hűvös csöndjében, vagy szállása ablakán kitekintve, hirtelen csak elszorult a szíve s halántékában dobogva hullámzott a vér; úgy érezte el-elbágyadva, jó lenne itt a csendben megpihenni s nézni a körülötte zsibongó élet tarka képeit. Hisz olyan egyedül van!

Aztán ökölbe szorult kézzel nyújtózott egyet és vére hatalmas hullámokban ömölt szívére. Szeretett volna kardot markolni és vágni vele, amit ér; rikoltó hajrával vágtatni lobogó szélben a nyerítő paripájú ellenség közé és feszülő izommal sújtani, sújtani… Újra elbágyadt. Égett az arca, érezte: eszébe jutott az a barna arcú, villódzó szemű leány, aki fekete selyem kendőbe burkolódzva jött vele szembe az alkonyi pírban fürdő téren. Regényes, hihetetlen tervek jutottak eszébe, hogyan fogja kijátszani a kanonok éberségét, miként fog kötélen leereszkedni az ablak alatt ringó gondolába s hogy fog a holdfényen siklani csónaka sikátorok labirintján keresztül-kasul egy csendes ház elé, amelynek ablakában figyeli érkezését a villódzó szemű leány. Két meztelen barna kar…

A belépő Senkviczy, aki egy könyvet szorongatott a hóna alatt, a nagy csodálkozástól tétován forgatta ide-oda széles kerek arcát. -28-

Miklós – és duzzadó ajka remegett, a haragtól-e, mitől – őszintén elmondta, hogy megkísértette a gonosz.

– Természet szerént való az iffiúi vér buzdulása, csak tudjuk zabolán tartanunk. Pironság nélkül tudhasd, eljüvend az üdő, mikoron tekélletes erkölcsökben nevekedett fő-fő leányasszonyt vissz ágyasházadban. De hagyján! Míg az Gonosz testednek lelkeddel egyetemben való veszésén munkálkodott, én épülésednek okáért könyvet vásárolék. Részben esméred az auctort, esmérd meg egészben amaz Tassot, ki nagy mesterséggel írá az ű Gerusalemme liberatáját, avvagy magyarán Szabados Jérusálemjit.

Miklós fél éjjel olvasott; hatalmas képektől gomolygó képzelettel szinte rohant végig a könyvön: páncélos, sisakos, kópjás gyaloghad, mint a tüskés borz… a perzselő napfényen izzó város fakó bástyái… a főpapi nyugalmú Godofréd… a bűvös erdő alakváltó, titkos, pokoli élete… a szerelem szigetének bódító szellője… haragos harcok… puhító szeretkezés… vér és láng… Isten és ördög…

A végére érve sokáig nézett a gyertya libegő lángjába, míg a kúpos oltóval le nem fojtotta világát.

A kanonok úr beszélt, beszélt vagy mosolyogva hallgatott, mintha csak azért élt volna a világon, hogy ide-oda lógjon; de néha-néha villámgyorsan ránézett Miklósra, rögtön le is kapta tekintetét róla, elgondolkozott s mikor úgy vélte, hogy itt az ideje, meg-megjelent egy-egy könyvvel Zrinyi előtt.

– Legkülömb patikaszer! – mondta ilyenkor magában. A száraz erkölcsi prédikációkat se szerette, -29- de meg azt is gondolta, jobb, ha a fiú maga intézi el magával, ha mi baja van. A mustot se szőlőpásztor forralja, kiforr az magányosan is. Mert mindent elintézhet egyedül az ember, csak arra kell megtanítani, hogy hogyan lássa, amit lát, a mai életet, és hogyan nézze, amit nem lát, a klasszikus világot. Magyarázott is Senkviczy, hogy mi ez, hogy mi az; hogyan futtatja a talián még most is a kertjét négyszögben övező fákra a törzsek közé ültetett szőlőt, mint Vergilius idejében; s mikor befejezte kertészeti magyarázatát, előhúzta zsebéből az Eclogákat és a termékenységben zöldellő völgyeken ámuló Miklós kezébe nyomta, mert csak így lehet megérteni az olasz föld-megmunkálást, de meg Vergiliust is. Zrinyi ettől a furcsa kis emberkétől tanulta meg az életet a könyvvel, a könyvet az élettel magyarázni.

VI.

A politikai hatalmából aláhanyatló Itália csak annál erősebben irányította az idegen figyelmét a nagy multra s a nagyra menendő jelenre.

Velencétől Rómáig, lovon, hintón, Senkviczy nem fogyott ki a szóból. Hévvel magyarázta, hogy a Po-n túl hol végződött a régi Venetia tartomány, hol kezdődött Gallia Cispadana, mikor léptek Umbria földjére. Az Adria partján fekvő Pesaro-n – hajdan Pisaurum! – túl az országút egy helyen szinte derékszögben fordult délnyugatnak. Senkviczy megállította a menetet, visszaszaladt, előrefutott s az arca mindig derültebb és derültebb lett, aztán hirtelen elsáppadt, odalépett Zrinyihez, s a lovon ülő combjára téve kezét, megilletődötten szólt:

– Uram, paripád patkója az Via Flaminia vén -30- küvein kattog. Ez úton jüve ki hajdanta fénesség, tudomán, kűben és betű-őrző viaszkban tündöklő mindennémű mesterségek az Roma vetus-ból s ez úton onták az Urbs felé éjtszaki népek minden kincseket. Ember, üdő s állat öszvefogván ronták az Flaminiát, de pusztult küvein az nyomdokok lánc el nem szakada s mái nap is Romulus várasáig viszi az zarándokot.

A kanonok szeme megtelt könnyel; Miklós megfogta a rajta nyugvó kezet és megilletődve nézett le az öregre.

Senkviczy is lovat kért; nem birta volna ki a hintóban, mert mindent akart látni, nagyobb fát, bozontosabb bokrot, sarcophag-szegélyt, úthajlást előre… Milyen szép lehetett itt egy légió vonulása… a vértből, tunicá-ból előcsillanó férfias meztelenség… Ide állhatott ez alá a nagy fa alá tógáját fejére húzva az esőtől meglepett városi…

És Senkviczy előadásában megelevenült a régi római élet Miklós szeme előtt, úgyannyira, hogy első pillanatra szinte meglepte, hogy Orbán pápa városában nem tógát hordanak a férfiak s a Campo Vaccino-n, ahol egy fűből kiemelkedő karcsú oszlop tövén heverő pásztor őrizte a legelő barmokat, nem a régi Forum mozgalmas zaja él. Idejébe telt, amíg megszokta a klasszikus kornak az új élet szövetén átfutó és itt-ott előcsillanó, aranyfényű fonalát. Később mély, súlyos gondolatokat hömpölygető élvezetet talált az új nagyságba szövődő régi nagyság szemléletén. Százados sírjából méltósággal villant föl itt egy kő, ott egy mozdulat, rom, arc, kifejezés; mint lidérc-láng lobbant föl előtte, ahol legkevésbbé várta, a klasszikus múlt egy-egy mozzanata. Most már nemcsak szerette, hanem kereste is a múlt és jelen egymás mellett álló ellentéteit. A Pantheon -31- árnyában, melynek tégláiról omlott a márványburkolat s amelynek előcsarnokáról leszedette Orbán az ércgerendákat, hogy ágyút öntessen belőlük, szívesen olvasta «il cavalier Marino» daloló verssorait: az elhagyott Arianna a tenger partján szunnyad, fehér leplének ezüstjén arannyal szőtt bíborlevelek, fülönfüggője két smaragd hajócska, homlokán hegyes gyémántkövet karommal tartó arany sas, meztelen talpacskáihoz csóközönnel szökik föl néha a tenger… S ablakában, a nyüzsgő, hangos, sok mozdulatú olasz uccai élet fölé kihajolva, az ősz hajú Soracte s ó falernumi régi, elegáns barátjának ércnél maradandóbb soraival mulatott, Impavidum ferient ruinae, – halt el Zrinyi ajkán a verssor s lent búgó kíséretből sikongva vált ki az epedő nóta egy öreg csavargó dudáján.

Aztán, Senkviczy nem is tudta, szállásadójuk fiával, aki tudósféle ember volt, összevásároltatta magának, Tasso mesés harcai után reális ismeretekre vágyva, Machiavelli, Giorgio Basta, Ammirato, Malvezzi, Bisaccioni hadtudományi munkáit. A kanonok hadd képezze benne a tudóst, régi és új dolgok figyelő szemű ismerőjét; apja vére, ősei példája, vitézi hajlama, erős akarat hadd nevelje benne ezekkel a könyvekkel a jó katonát! Senkviczy bátyám nem ért az ilyesmikhez; hagyjuk békén, – gondolta magában.

Orbán pápa, – aki több irányból törekedett a földi élet csúcsára: diplomatákkal finomkodva, hadat vezetve, latin verseket csiszolva, – mint az alázatosság királyának pompában úszó földi helytartója, nyájasan mosolygott a belépő Zrinyire. A színes és sötét talárral, fényes fegyverzettel, selymes, csipkés urakkal népes pápai udvarban idegenül érezte magát Miklós. Megmozdult már a legyezőre nyíló spanyol szakáll, felhangzott már -32- a hattyúprémmel szegélyezett, könyökigérő bíborgallérban trónoló Szentatya idegen lágysággal zenés latin szava… és Miklós még mindig arra a pár marcona legényre gondolt és fénylő vértjükre, feltollazott ódivatú sisakjukra, hosszában lefutó sárga, fekete, vörös csíkos bugyogójukra, akik hegyes alabárddal álltak őrt az ajtó előtt. Amint elhaladtak előttük, Senkviczy a fülébe súgta, hogy ama Michaelis Buonarotti rajzolta még II. Gyula pápa testőrjei számára ezt az uniformist. A pápa már elhallgatott és Zrinyi Senkviczy halk utasítására fölemelkedett hódoló leborulásából s a legfenségesebb földi kéz kitüntető csókolására járult.

Orbán most egy könyvet tartott kezében és Zrinyi felé nyújtotta, kedvesen, szellemesen téve említést György bánról, a kereszténység védőbástyájának eme kitünő őrtálló katonájáról. Derüs kegyességgel méregette az előtte álló gyerekembert, aztán környezetére vetve egy tekintetet, Horatius versével fordult újra feléje:

Zrinyi érzi, hogy igazat mond a Szentatya, szeretne valamit felelni, izma, önérzete egyaránt duzzad, de valami visszatartja attól, hogy itt, a fény és puhaság, a csiszolt szavak árnyas, merev udvarában vitézi hévről, önfeláldozó érzésről beszéljen és szava tán úgy hangozzék, mint ünnepségek termében táncoló fiatal medve rekedt bőgése.

Orbán pár rövid, energikus utasítást ad még olaszul Senkviczynek, ne távozzanak anélkül, hogy -33- nem beszélt vele a magyarországi állapotokról. Megmozdulnak a talárok, nyílnak az ajtók, félhangos olasz beszéd zümmögése kíséri Zrinyit le szinte az udvarig. Senkviczy végre megválik a szertartásosan udvariaskodó kísérőktől, köztük nehány jó pajtásától. Egyedül maradnak.

– Gróf úr, mi szállt nagyságodban? Még nem is tekénté meg az szentséges atya ajándékát!

– Maphaei Barberini Poemata! Hüm! Ű szentsége latin poémái! Nem is ollyan rosszak, – folytatta körültekintve a kanonok úr, – tud az nyelven, versatus az mythologiában s vagyon fülének jó érzékensége az prosodiának régulái eránt. Boldog iffiú!

– Paternitas vestra, – pattant föl szokatlan eréllyel Miklós, – ne végye rossz neven tülem, gyomrom fordul az símaságtul. Jól mondá Ű szentsége, sas vala atyám, de vijjogó, nem lészek én is hegyes csőrrel mézes hangon csácsogó galamb. Nem szájam tátására, de értelmem mívelésére, kardom forgatására vagyon szüvemnek hajlandósága. Szájat nyitok, valamikor kelletik, de lölköm előtt útálattal teljes csűrt-csavart szavakbul hívságos palota építése.

Senkviczy először megdöbbent, de azután átölelte a karcsú ifjút és fülébe suttogta:

Ezután már csak néztek és olvastak, s ha kiabáló olaszokkal találkoztak vagy finoman udvariaskodó, körmönfontan vitatkozó urakat, papokat láttak, egymásra mosolyogtak, de a roskadó Colosseumtól a Péter-templom ragyogva emelkedő új oszlopsoraiig mindent megmutatott Senkviczy Zrinyinek. -34-

VII.

Megállapodott, művészire hajló kedéllyel érkezett vissza Zrinyi a következő év februárjában Magyarországba. Péter öccse az ezer tószemmel csillogó, süppedékes nádas, ingovány övezte Csáktornyán nyugton ült; haragra, békétlenségre hajló kedvét lovaglással, vadászattal töltötte. El-elvitatkozott ugyan a páterrel országos dolgokról, de szívesebben hallgatta horvát vitézeinek dávoriáit, vagy éjtszakai nyugalom előtt egy-egy nagy fa alatt mesélő öreg jobbágy tündérregéit. Közben vissza-visszazuhanó vágyódással kivánkozott nagy dolgok után.

A hazatérő Miklós szokatlan melegséggel ölelte magához a dohogó Pétert, mert csak most értette meg öccse gréci elégedetlenségét. Mikor az est köpenyegébe burkolódzó vidéken Csáktornya kongó fabástyáiról végigtekintett s fölhatott hozzá a várukat övező, csaknem végtelen mocsarak, ingoványok vizében búgó, karattyoló békák ezrének egyhangú éneke, lohadó dölyffel gondolt nagy terveire, s a nagyravágyás ideges irigységével ábrándozott el figyelemmel olvasott, kivonatolt kedves hadtudományi iróinak tudóshoz illő utasításain, amelyek az elmélet magasáról hangzottak isteni parancsként. Hol vagyunk mi még ezektől? Hol van nálunk képzett katona? A magyar csak verekedni tud, vérét ontani, ha neki vadul; s ha meghal, van még pallosrengető magyar nemes elég, más áll a helyébe. De élni! a hazáért élni, fáradni ki tud? A mostani nemes nem gondolja meg, micsoda az igaz nemesség.

– Ülnek haszontalanul fiaink, – magyarázta magának szinte hangosan Zrinyi, – vagy otthon atyjoknál és anyjoknál, vagy, ha ugyan derekassan látni, hallani akarnak (az mint ők mondják), -35- egy magyar úr udvarában beállanak és szerződnek: ott mit tanulnak? innya; mit többet? pompáskodni, egy mentét arannyal megprémezni, egy kantárt pillangókkal felcifrázni, egy forgóval, egy varrott lódinggal pipeskedni, egy paripát futtatni, egy szóval: esküdni, hazudni és semmi jót nem követni. Az úrfiak? Az ital nékik legnagyobb mesterség és katonaság; mentül aljosb s roszabb lovászokkal, kóborló katonácskával társalkodhatnak, legnagyobb katonaságnak tartják; senki nem tanul tudományokat, senki nem lészen zarándokká, hogy láthasson, tudhasson abbúl valamit hazájának szolgálni…

A nép? Hm, – fűzte tovább gondolatait, – ki törődik vele? Dolgozzék, adózzék meg! A védelemért, amit mi nyujtunk, nem nagy ár! Az urak? Az erdélyi fejedelem vagy a felséges ausztriai ház verőfényén sütkező gonosz vagy jó bolondok. Idegen tanácsok, főgenerálok? Komédiás köntösben fenheázó idegenek; pedig, kinek nem bornya, nem nyalja. Kezdeni köll itt valamit! Csak velünk légyen a jó szerencse is Ez köll, semmi más.

Messze a síkon fölhangzott az őrség kiáltása. Miklós önérzete egy kissé megerősödött. Ezt már ő csinálta. Öt ilyen őrség van egymástól egyenlő távolságra elhelyezve Csáktornyától a Muráig. Húsz-húsz katona őrködik a földmunkákkal megerősített helyeken s Kanizsa felé figyel, hogy készületlenül ne találja Muraközt a betörő török. Ezt már ő tanulta, ezt már ő honosította meg! Hejh! más élet lesz itt! S belecsapott ököllel a sötétbe.

Másnap pár száz jó horvát lovassal átcsapott a Murán. A hajnali szürkületben ló nyakára hajolva vágtatott a kis csapat. Gyorsaság, óvatosság: török hódoltsági területen járnak. -36-

A faluban hajnalt kurjantott egy vén kakas; közbe-közbevonítva csaholt nehány komondor. A kertek felől kerültek. Egy kis szakasz előre lovagolt; utána egy másik kert-ajtót zúzott, istállókaput feszített s hajszolta az elől lovaglók után a bőgő, nyekergő lábas jószágot. A paraszt reszketve vagy káromkodva húzta magára subáját, ha még volt; vagy egykedvűen hagyta maga mellett elzúgni a vitézi förgeteget. Zrinyi legelől lovagolt suhanva, mint az üstökösnek magja. El-elmaradozó vitézei bementek vagy inkább betörtek a házakba is s amire kedvük jött, ami kezük ügyébe esett éppen, magukkal vitték. A paraszt szakállát cibálva követelték, adja elő pénzét. Trágár tréfákkal röhögtek össze, ha valamelyik nekiehült bajtársuk csűrbe, kazal mögé cipelt egy-egy még félig alvó, borzas hajadont. Egy hülye fogatlan öreg ellenkezni próbált azzal, aki új csizmáját akarta elemelni; a vitéz dühbe jött s az ágyékon rúgott öreg holtan esett össze föléje gyujtott vityillójában… Magyar jobbágy szenved, török úr bánja!

De kölcsön kenyér visszajár! Magyaros ruhájú török végbeli vitézek dúló raja zúdult nemsokára Kanizsából át a Muraközre. Zrinyi későn értesült: a török messzire, kerülve játszotta ki az őrségek éberségét. Mire sólyomszárnyas süvegét szemére rántva nyeregbe vágta magát káromkodó öccsével, elhajtott marhái már a Murán túl bőgtek.

A megdúlt községhez ért a csapat. A felgyújtott faluban szikraözönt okádva pattogott az égő nád, sisteregve zuhant le a lángnyelvben égre nyúló viskók gerendája. Ami épkézláb legény, lány a faluban volt, török láncon gyalogolt már Kanizsa -37- falai alatt. Éhező csecsemők sivákoltak tarka nagy párnába kötözve a földön, míg anyjuk szótlan kétségbeeséssel mosogatta alélt ura sebét a kútnál, vagy zokogott holtteste fölött a falu útjának porában fetrengve. Könnyü lábú arab lovak patája vágta föl az udvarok letaposott földjét, amelyeknek egy-egy zugában sadizmus csonkította meztelen női test hevert. Az úton rongyolt ruhájú vagy mindenükből kifosztott férfi holttestek feküdtek szanaszét. Itt tépett ingű, meggyalázott lány kémlelt ki rémülten a padlásablakon, elmult-e a vész; amott kerekre nyitott szemű fiúcska bámult öntudatlan kiváncsisággal a körülötte történőkre… Magyar jobbágy pusztul, magyar úr kára!

Leverten, fojtva dübörgő indulattal léptet haza a csapat, s a bosszú alkalmát lesi. Rombolásban, öldöklésben, ragadozásban, szűz-gyalázásban nemtelen versenyre kél a féktelen portyázáshoz szokott magyar és török végbeli vitéz. S míg a békés falu helyén romhalmaz fölött kóvályognak a varjak, rettegve várja a vad idegentől születendő gyermekét a lány s szeméten rohad a sebesült.

A dunántúli főkapitánynak, Batthyány Ádámnak előre ugró, hatalmas boltozatú homlokán összefutnak a ráncok ezekre a hírekre. Följelenti Zrinyit – némi féltékenykedéssel – a bécsi haditanácsnál, hogy veszélyezteti a békét. A haditanács intő levelet küld Zrinyinek, sőt a kancellária is neki áll csillapítani. A török közben újra beüt a király földjére s nyomban rá bepanaszolja Zrinyit a budai pasánál, akit megkér, hogy kezdjen tárgyalást ebben az ügyben a bécsi udvarral. De a következő évben már Batthyány is Zrinyi oldalán robog a portyázó beütéseken; s az óvatos, mindenkit kielégíteni szerető nádor is nagyobb sereggel óhajtana már beütni a hódoltságba. Bécs, -38- amelynek szeme aggódóan függ a harmincéves háború színhelyén, burkolt szavakban megadja neki az engedélyt, de a nemesi fölkelés rozsdás gépezete nem működik s a pénz sem érkezik meg Bécsből.

A török zajong, zavarog; itt is, ott is égre csap a felgyujtott falvak lángja s felbődül a jobbágy-keserv s a budai pasa csöndes, számító eréllyel szorítja sarokba a szelid lelkű, ingatag új Ferdinánd kormányát.

Zrinyi is beleútálkozik a gabona-cséplő lovaglásokba, jobbágy-nyúzásba s szó nélkül engedelmeskedik a haditanács újabb rendeletének, hogy hagyja abba a hódoltságba való beütéseket s mint légrádi kapitány, fogadja engedelmesen a kerületi főkapitány utasításait. Péter is gondolt egyet, megúnta el-elábrándozó vagy felhevülve török földre lovagló bátyjával együtt élni, aki inni sem tudott, de nem is nagyon akart s aki, ha nem vadászott, könyveket vagy a Dráva erdeit bújta, – feleségül vette Frangepán Katát, a károlyvárosi főkapitány lobogó vérű, írogató leányát és Bakarba vonult, a tenger-szélre.

VIII.

Zrinyi eleinte nem vette észre, nem akarta észrevenni, mennyire egyedül maradt megközelíthetetlen várában. Egy ideig elfoglalta a vár fabástyáinak lerombolása, amelyek helyett erős kőbástyákat emeltetett. Szinte látta, hogy fut az új falnak az ágyúgolyó s hogy fúródik bele ereje törve a kemény mész és cementkeverékbe. De csakhamar elkedvetlenedve fordult el tőlük, hiába ontotta rájuk finom, csöndes bókjait Forstall Márk, az ausztriai augusztinusok tartományi főnöke és dicsérte -39- agyba-főbe nagy hangon Cosimo páter, Zrinyi jószág-kormányzója.

– Erősek, mikéntha titánok hordták volna öszve! – jegyezte meg Forstall.

– Gondolja atyaságod? – felelt szórakozottan Miklós, akinek az járt eszében, hogy csak portyázó török sohse fogja erejüket próbára tenni. Derekas harcra, háborúra vágyott, ahol sík mezőn rendeletei szerint nyomulna előre gyalogosainak tömött oszlopa a száguldó Zrinyi-huszárok után… Hüvelyébe nyomta a török ellen villogó kardomat Bécs. Lesz-e alkalom és idő dicsőséggel húznom ki fölemelkedésemre…? De ne lássák most ezek a tépelődő gondok ráncait homlokomon… – Micsodás eredménnyel nyeli, pater Marce, atyaságod könyvesházam, leveles-ládáim porát? – fordult nevetve a baráthoz.

Cosimo atya türelmetlenül kezdte húzgálni kövér hasán lecsüngő nagyszemű olvasóját: ennek sose lesz vége s neki még be kellene számolnia a santoveci, strigovcsáki, cigánscsáki szőlőhegyek, a teresztenyakóci, gerkaneci halastavak állapotáról s bemutatnia kegyes urának az oszalyi, ribniki, grobniki, dreveniki, hrelini, brebiri, grisáni és bródmoravicei várak tiszttartóinak, a rakonoki, bosiákói és verboveci kastélyok felügyelőinek jelentéseit.

– Gróf úr, kegyelmes uram nagyságos familiájának eredeti az históriai tudománok mái állapata szerént ez: négyszáz esztendőknek utánna, hogy Krisztus Jézus urunk, kinek neve dicsértessék mindörökké…

– Ámen! – vágta rá Cosimo páter, aki nagy fejszámolásba merült éppen. -40-

– … világra jüve, élt vala… hm, neve nincs… Anonymus, ki, felesége fiat szülvén néki, lén Sueulados gót királ apja. Maradéki közül nagy híres neves amaz Ostrovius, Ostrovica várának építője, bosnyák bánok, horvát királok eldődje. Az nyolcadik bosnyák bán vala Tvartkó, kinek fia Barich, kinek fia Kulin, kinek fia Mladin apja halálával elveszté bánságát is. Miként simplex comes jüve Horvátországban, hol is familiájának csillaga felette kedvező constellatiókban nagy fényességű ragyogvánnyal vonyá környül magát.

Lemondás, önérzet harcolva kavarogtak Zrinyi lelkében. Ezek a ködös, távoli alakok hősök lehettek, mert vérrel és izzadtsággal szerzi az ember a földön a hatalmat. De az apja, nagyapja, dédapja, – róluk már tudta biztosan – mind vérzettek, verejtékeztek a mostani óriási birtokért, amely szinte megszakítás nélkül húzódik a Murától az Ádriai tengerig.

– Pater Cosme, engedjük az provinciális atyát vissza kalamárissához, mi penég lássunk hozzá.

– Öröm nékem nagyságoddal beszéllenem, öröm nagyságod eldődivel társalkodnom, – szólt meghajolva Forstall és távozott.

Migliani Cosimo örült, hogy egyedül maradt urával, legalább most elmondhatja néki minden búját, baját, mert nem vezet semmi jóra az ilyen végig feles osztozás, amilyet Mikulich uraimék eszeltek ki a két testvér között.

– Kegyelmes fejedelem, nagyságos gróf úr, nékem kegyelmes uram, vagyon Buccariban több között egy malom négy kűvel, kiknek ketteje Péter uramé, ketteje nagyságodé. Fülemhez juta, hogy az molnár nagy dologüdőben nagyságod küvin is őrleté Péter uram gabnáját; Grobnikon az tárház amaz felét tölteté meg az tiszttartó éléssel, ki nagyságodé, az élés penég Péter uramé -41- vala; Csukovecen Péter uram két barac-fáját el-kidönté az szél s az tiszttartó az mi nyakunkra tolná az kárt. Így vagyon ez, nem másképp. Közös lónak túros az háta, mert nem löhet, miként almát, csak olyképpen ketté vágni tiszttartók, vámosok, jobbágyok, zsellérek, irtványosok népét, egyházakat, kegyuraságokat, várakat, várasakat, falvakat, udvarházakat, csűröket, pajtákat, csikókerteket, szőlőket, malmokat, szántókat, legelőket, bányákat, erdőket, makkosokat, réteket, vámokat, tizedeket és halastavakat.

– Feketén lát igen kegyelmed! – mosolyogta feleletül Zrinyi, de érezte, hogy alapjában véve igaza van az ügybuzgó páternek. Milyen más lenne, ha nem kellene még a csáktornyai lakóház szárnyai felett is osztoznia öccsével! Nehezen, bajjal gyűlik így össze a pénz, pedig neki sokra van szüksége és gyakran. Megelégednék a Muraközzel, csak feltétlenül rendelkezhetnék vele! Istenem, az emberek mind mellette és előtte állnak szoros tömegben. Kik állanak ő mögötte? Jó horvát fiúk, hősi barmok. Kik többen? Iratos katonaság, tobzódásba, bűnbe fulladt agyú verekedő gépek. Nagyoknak parancsolni, értelmeket igyengetni, mindenek előtt állani, vezetni!

– Egyébaránt ihon ezek s mások papirosra vetve, – nyujtott át Cosimo egy csomó írást Zrinyinek, s megelégedve, hogy lerázta magáról egy időre a gond, a mérgelődés terhét, elbúcsúzott urától és elment egy pohárka bort inni a várnagyhoz.

Zrinyi egyedül maradt sötéten csillogó nagyravágyó terveivel. Merre nézzen, mihez kezdjen? A királyi kegy állandó, de enyhe napsütése sose fogja így kiemelni innen, a nagy emlékek nyomasztó terhe alól. És szórakozottan járta tekintete vadaskertjeit, amelyekből az irtás, tisztogatás, -42- rendezés munkájának fejsze-kopácsolása, kerék-nyikorgása, hajhózása ide hozzá is elhatott.

Hangos beszéd zavarta fel ábrándozásából. Cosimo páter szaladt feléje, amennyire tudott, mögötte a beborozott várnagy ingadozó alakja tünt föl s egészen eltakarta a nyomukban pipeskedve lépegető vékony kis Forstallt.

– Nagyságos uram, – böködte ki lihegve magából a szavakat Cosimo, – röttenetös hirek. Az svécusok serege Siléziában!… pfüh…

– Kis üdeje, éppen, hogy utolsó kártyámat vetem az asztalra páterkám elejben, – mondja bajuszát pödörgetve a várnagy, – ajtóstul dül bé reánk Mila, méltóztatik tudni, az az kerek faru szógáló, hogy ihon barát jüve Szent-Ilonárul, hirei vagynak. Mondom néki: Mila, te, Milica, ördög bujjék az lábad köz…

– Egy szóval, bejün az barát, mondja, hogy az kalastromban mulat kevés napok ulta az gárgyán egy attyafia, kit kivertek házábul az svécusok, hogy az ménkü lődörögjön az bugyogójukban! Igen szorongatják királ urunk seregét, kiben sokat levágának, még többet foglyul ejtének. Beste kurafia huszárjaik az Vág mentén száguldoznak immár. Hejh! megnehezültek az üdők fölöttünk, török rágja sarkunkat, svécus koronánkba kapott!

– Tyüh! – folytatja Cosimo, – az gárgyán attyafia beszélli svécusok kegyetlenségit. Templomok keresztit letöretik, az szentek írott képeinek fejeket veszik, megfertézik az asszonynépeket, arany, ezüst, lábas marhában szeméremtelenül zsákmányolnak. Az gárgyán attyafia té-tova szaladó, földönfutó lén miattak! -43-

– Osztán el löhessen-é indulni amaz szalajtott sléziai szaván? – kérdi némi kétkedéssel Zrinyi.

– Bizonyosan el! Nagy böcsülletes, szavahihető főfő kalmár hazájában, – bizonygatja hévvel Cosimo.

– Nem zörög az haraszt, ha nem fú az szél, – jegyzi meg bölcselkedve a várnagy.

– Háborús üdőkben sokszor hallásra leghihetetlenb az igaz, – csöndeskedi hozzá Forstall.

– Haramják alkapitánnya, Patachich Péter uram az könyvesházban keressen kevés üdő telésével. Isten velek! – szól hirtelen, hangosan Zrinyi s a lépcsők felé indul.

– Derék fi, igaz Brebiri fi! Sarka alatt dönög az főd! – tódítja Cosimo.

Zrinyi, mire a hosszú palotához ért, amelynek boltozatos szobáiban álltak a falak mellett a család leveles, kincses ládái, készen volt tervével, folyamodni fog a felséghez, adjon neki felhatalmazást, jelöljön ki toborzó helyet, hogy öt horvát zászlóaljhoz még öt német századot fogadhasson, ezer emberével aztán ura, királya segítségére siet a svédek ellen hadakozó táborba. S míg Forstall megérkezett, akiért hamarosan utánaküldött, emelkedő önérzettel sétált föl és alá a tatár puzdrákkal, kézijjakkal, hosszú, cifrált jancsár puskákkal és mindenféle fegyverrel díszes falu csarnokokban. Igen, hálára fogja maga iránt kötelezni a királyt, aki önfeláldozását jutalmazandó bizonnyára nem fog késni nagyobb, vezetőbb állásba emelésével. Öntudatos határozottsággal ömlöttek ajkáról a szavak, -44- amelyeket secretáriusa, Forstall apró, kerek, kalligrafikus betűkkel vetett papirra. Hajnalban már lovas szolga vágtatott a levéllel Bécs felé.

Patachich Péter alig győzte kivárni a diktálás végét. Nézegetve ődöngött a harci jelvényekkel rakott folyosón. Sokáig elálldogált egy kép előtt, amely Zrinyi első hadi tettét örökítette meg. Egy török hátulról balkézzel elkapja a fiatal gróf mentéjét és jobbjában görbe kardot emel halálos sujtásra, de Zrinyi megelőzi, széles kardjával hátrakanyarítva csapja el támadója fejét. Végre jött Forstall a sok írásban meggémberedett ujjait nyomogatva s beküldte Patachichot főkapitányához; maga pedig a várnagy toronyszobája felé irányozta lépteit, hátha sikerülni fog visszanyernie elvesztett kerek tallérjait.

– Nagyságos főkapitány uram, unakozás bántja üket; mikéntha geleszta marná fenekeket, alég hogy helyben ülhetnek. Folyik az luttenbergi torkokon le özönnel, kivált estvére kelve s mihent jó bor fejeket melegíté, némely dávoriát nagy torokkal kezd, némely hajdú fegyverrel táncot szökdös; miként az éh farkas, harcot, harcot kéván szüvük.

– No, Péter, nem sok üdőn feküsztök mán téli szálláson, légyen gondviselésed emberre, lóra, prófontra, abrakra; mezőben szállunk, ugy löhet.

– Igen is, – vágta rá keményen Patachich és örömtől ragyogott a szeme.

Zrinyi, egyedül maradva, elővette Tacitusnak, kedves történetírójának Annales-eit s elgondolkozva lapozgatott bennük; egy helyen szemébe ötlött ez a mondás: Unam esse in armis salutem, sed ea consilio temperanda. Hamar följegyezte egy darab papírra. Aztán kemény, gőgös -45- mosoly jelent meg ajkai körül, beleütötte a pennát a kalamárisba és erős vonásokkal írt:

Az ember mivel erősb az bikánál, mivel nagyobb az elefántnál, mivel fenébb az oroszlánnál? és ha az esze nem volna, az többi egyiknek sem állhatna ellene, de ésszel uralkodik ez világon és az embereken is, az kinek több van. Mikor vis et consilium egy emberbe szerkezik: boldog az és böcsülletes, hatalmas és röttenetes.

IX.

A lovas szolgák, ki előrement jelenteni ura érkezését, ki elmaradozott, úgy hogy Zrinyi mögött csak Vitnyédy István, soproni ügyvéd, a gróf jogtanácsosa lovagolt, mikor föltünt előttük a nagy-hefflányi templom vaskos, négyszögű, kékes ónnal födött magas tornya.

– Rosszul tészi kegyelmed, hogy perseverál az lutherana confessioban, – folytatta kedve ellenére a társalgást Zrinyi.

– Ó, kegyelmes uram, – felelt elborult, makacs meggyőződéssel Vitnyédy, – mitévő légyek, belégyükerezett ez confessio szüvemben együgyü tisztaságával. Sok persequálásokat szenvedek miatta, de el nem szakadok tüle. Eh, nem baj ez, nagyobb az, hogy hütnek nincs hüt előtt böcsülleti. Catholicusoknak pompáskodó szertartásokat nem szeretem, de embert az okért el nem ítilek, hogy catholica vallásban keresi idvességét. Meg -46- nem szűnünk mastani saeculumban egy az más hütinek mocskolásában, gyalázásában, ki nagy hiba, mert bizony jobb lenne, ha az lutheranus törökök ellen vitézkedő urak az vexállásokat hátra tévén, közös erővel fordulnának arcul az pogány törökre. Én mondom nagyságodnak, kegyelmes uram, én, Vitnyédy István, nemes Soprony várasának hütös nótáriussa, beste lutheranus – az mint mondják, – nímöt rontja az magyart hatalomért, értem; török rontja gazdagságért, értem; magyar rontja az magyart hütiért, nem értem, ha addig élek is.

Zrinyi nem válaszolt, nem volt inyére a társalgás témája. Eszébe jutott a nádor bíboros ellenfele, Pázmány s a nagy-szombati kertben adott intelme, amelytől mintha kissé eltért volna, legalább is gondolatban. De nem, nem fordulhat szíve az evangelicusok felé, ha százszor magyarok is, mikor mindenét, jövendő nagyra kelését a királytól várja. Méltó-e hozzá azonban ez az önző gondolkodás? Hozzá, dédunokájához ama Zrinyi Miklósnak, akinek nevéhez a magyar história egyik legszebb önfeláldozása fűződik! Sokáig nézett szembe ezzel a gondolattal s nem talált kiutat semerre se.

Vitnyédy magában motyogott, hogy minek is cipelte el erre az útra kegyes pártfogója, tán azért, hogy megtérítse, vagy azért, hogy… eh! legyintett a kezével, ő dolga.

Kevés szolga és nagy csönd fogadták az érkezőket Esterházy Miklós hefflányi kastélyában. A nádor az egyik emeleti ablak előtt ült karosszékében s egykedvüen nézte az érkező vendégeket. Mért siessen fogadásukra? Jókor tudja meg akkor is, hogy kik, ha már itt lesznek. Ott van a tiszttartó, fogadja az őket helyette is. Vitnyédy elvonult a neki kijelölt szobába, mert sürgős levelet kellett írnia valahová Felső-Magyarországba. Zrinyi az úr után tudakozódott. -47-

A nádor délceg, magas alakja mintha kissé megtörten emelkedett volna fel karosszékéből a belépő fogadására. Visszakanyarodva göndörödő üstöke is megfogyatkozott; széles, kerekre nyírott, hullámos szakállát sűrűn tarkázta az ősz szál.

– Apám uram! – sietett feléje megindultan Zrinyi s nagy tisztelettel csókolta meg az eléje nyújtott kezet.

– Miklós öcsém, be megnövekedtél, miulta nem láttalak. Rád irattam, úgy-é, hogy ne berzenkedjél az török ellen, szegény fiam? Haragszol-é te is? – kérdezte keserű gyöngédséggel a nádor. – Azért jüttél talám, hogy számot vessünk egymással?

– Nemes? Hm! Igazán mondod, fiú? Principium? Hm! Temessük el üket! Mán én csak temetek. Elhantoltam édes feleségemet, öregbik fiamat, menyemet…

Zrinyi felkavart szívvel nézte Magyarország palatinusának csöndes gyötrődését.

– Mért jüttél? – kérdezte komoran Esterházy, akiben Miklós látása feltépte a múlt sebeit.

Zrinyi tudta, hogy ez az ember nem fogja kinevetni az ő magános tépelődéseit, elébe adhatja őket bátran. Aggódó, ideges bizalommal nézett a rá révedező szemekbe.

– Légrádi kapitány jün palatinushoz, Zrini Esterházyhoz, szerető fia apja urához tanácsért, erősségért, mert, miként fölyhő szél előtt forog futásában, értelmem állhatatlan. Hogy az török ellen hadakozásom szünését parancsolák, elmém impériumbéli hadra fordult vala. Királnak fölkénáltam vala horvát zászlaimat, kértem ötszáz nímötöt hozzá… Mért romoljék karom ereje, szablyám éle tételen heverésben? Szükség vagyon oly -48- fiakra, mint György bán maradéka, kiknek is nagyra kelése ország szabadulásának böcsös záloga. Tisztségeknek grádicsin fölfelé köll lépnem s ezt erősen akarásom nem bolond magam-bálványozása, de magyar hazám javának Zrinihöz illő keresése.

– Vijjogjon az fiatal sólyom, szaggassa el skófiummal varrott pántlikáját lábárul, fölyhők magasán túl röpüljön, valamig tud. Engemet is az szerencse kereke fölhajta magasra s az mélységben vete… Oda adjuk mindenünket fölséges királ urunknak, kinek paisa alatt virul, öregbül az catholica religio. Mind ez világon, mind más világon idvezítő religiónkért rontjuk az magyart… Nímöt landsknechteket bevivém az véghelyekben, Ujvárban fejem is majd hogy ott nem marada velek… Elfelejtközék errül és sok másrul az királ, de eszében marada s mérgével csípé, mint az méhe fulánkja, hogy gyakor szóval intém, hajtaná meg az magyar nemzet szavára fülét, hallgatná meg gravámeniket, teljesítené kévánságokat, ha szent religiónk hátratétele nélkül löhetségös… Elfelejtközék arrul is, hogy megállék az ausztriai ház mellett, mint kűszikla, Bethlen Gábor ellenében, mikoron királ képe, Leopoldus is mást tennem sürgete. Megfelejtközék az magyar is az ű nagy gravámenikben éjjel-nappal való számtalan forgódásomrul királ előtt, de elméjekben maradt az nímöt landsknechtek dolga. Penég szent religiónk egyetlen fundámentoma az felséges ausztriai ház hatalmának, kire meg nékünk vagyon szükségünk az magyarok eggyé tevésében. Egy az pásztor, légyen az akol is egy! Akkor osztán öszvefogunk, nem lésznek dissensusok közöttünk s ha magyar megérti az magyart, nem sok üdőn kevélykedik az török szép hazánk birtokával. Látod, fiam, innen az, hogy catholica religio annyit tészen, mint magyarok egyessége, szabadossága. -49-

– Ihon e, apám, jól töttem, kit töttem! – kiáltott fel megkönnyebbülve, örömmel Zrinyi.

– Jól? Hm! Nem mondtam. Úgy töttél, miként köllött. Jól? Sehogysem! Töreted erődet, agyad velejit apasztod, ontod az véredet királ urunkért, ki elfelejt, mert hálaadatlan. Kifacsarják belülled minden tudománodat, osztán sarokban vetnek, miként rongyot. Elejbéd tolonganak nímöt ministerek, idegen főgenerálok, semmire nem jutsz, ha jutsz is, mit érsz véle? Ehun e magam, palatinus vagyok nemzet és királ között, de nincs egyiknek is bizodalma bennem; miként remegő délibáb, az auctoritásom. De fáradok érettek, böcsüllöm üket, szeretem, mint hűtelen társát az szerelemben eszefordult férfiú… Te is csak igyen téssz majd, fiam… Ez az magyar fátum.

Zrinyi szeme előtt vérontó, makacs küzdelmek sötét sejtelme vonult el, de felkerekedett benne a duzzadó erő magabízása:

– Apám uram, nagyságod szavai elnyugvó naptól vészik bucsújokat; az enyimé csak mast kél ki az Oceánum tenger habjaibul.

Zrinyi észrevette és valami ürüggyel visszavonult, egyedül hagyva a magával évődő embert. Vidám, könnyű lépései alatt csikorogva ropogott a kert útjainak kavicsa; örült, hogy elhatározását nem kisebb ember helyeselte, mint Esterházy Miklós, aki a félreértések, neheztelések miatt elkedvetlenedve hiába mondott le a nádorságról, lemondását nem fogadták el, mert nem nélkülözhették azt az erkölcsi tőkét, amit az öreg főur személye képviselt. Valahonnan hangos gyerek-nevetés hangzott el hozzá. Frissen öntözött virágok szaga bomlott szét mindent betöltve; a lenyugvó -50- nap sugarai már csak a fák koronáját verték, lent csöndesen remegett a bokor.

A kis Palkó nevetett az előbb. Ott ült falován egy lugas előtt hangos játékban kiabálva. Az ő rikoltozása nem bántotta a nádor zajt kerülő fülét, neki minden szabad volt. A kedvelt! A ló körül összerakható képes kockajáték darabjai hevertek.

A kis fiú durcás kiváncsisággal nézett a bácsira. A lugasból előkerült valaki, aki egyre nógatta a kis fiút, hogy köszöntse szépen, ha nem is ismeri, bátyja urát.

– Hagyja kegyelmed! Mit nem kévánnánk gyermeki értelemtül! – azzal újra a fiúcska felé fordult s bajuszát mozgatta, szemöldökét vonogatta, hogy jó kedvre bírja az öcsköst.

Zrinyinek tetszett a vaskos gyerek. Leguggolt a ló mellé, amelyről a fiúcska is leszállt, s a kockákból bástyát rakott neki a földön.

– No, no, bácsika, no! Francuz kockáim, mit téssz velek? – nyűgösködött Palkó.

– Rakó kocka, kegyelmes uram, hat képet mutat, kiknek egyike erdő! – próbálta a finom párizsi játékot barbárul kezelő idegent felvilágosítani néhai Szabó István uramné asszonyom, Palkó dajkája.

Zrinyi legyintett a kezével s az asszonyra se hederítve megtanította Palkót, hogyan kell kavicsokkal szétágyúzni ezt a cifraságos török bástyát. Zrinyi nevetett, a kis fiú sivalkodott örömében, a dajka csöndesen sápítozott. A hulló kavicsok nagyokat koppantak a széteső kockákon. -51-

Egyszer csak föltekint a vendég és egy női alakot pillant meg az út hajlásánál vörös bársony vállban, ezüst paszománttal prémezett kék atlasz szoknyában.

– No, öcsém, ég veled! – szólt Zrinyi a földről fölpattanva, hogy udvariasan a leány elé menjen.

– Miki bátya, Miki bátya, ne menj, jöszte törököt dobgálni! – kiáltott utána Palkó.

– Apám uram mondta, hogy az kertben mulat kegyelmed, gróf úr! Isten hozta minálunk! – nyújtotta feléje kezét Esterházy Julia. – Sétálnánk, ha úgy akarja kegyelmed. Megmutatom virágimat, – ajánlotta elfogódva, mint valami betanult leckét.

Zrinyi vidáman integetett vissza a fiúnak, hogy hallgasson, mindjárt visszajön, és ment a leány után, a karcsú alakra felejtkezve szemével.

Julia megfordult és elmosolyodott. Zrinyi odaérve belenézett a két nagy beszédes szembe, de nem bírta sokáig, elnevette magát s zavarában rántott egyet meggyszínű kanavász dolmányán, hogy egyenesre símuljon az ezüst öv alatt:

Julia csak nevetett és kedves macska-mozdulattal simított el szeméből egy hajszálat.

– Ihon e, bátyám! – és beszaladt az ágyások közé s mutogatta, hajtogatta, simogatta virágait erre hajolva, arra hajolva köztük.

Zrinyi az útról nézte bajuszát rágva, feszülő mellel, ökölbe szorult kézzel. Mi lenne, ha most oda ugrana melléje a virágok közé s magához ölelné, hogy a dereka roppanjon? -52-

Zrinyi már belépett a virágok közé, megfogta Julia kezét s míg fölemelte, a magáé remegett s tétován mosolyogta az értetlenül ránézőre:

– Ne bomoljék, bátyám! – kérte nem sok idő mulva Julia megenyhülve, szeliden.

Szemben álltak és nézték egymást hallgatagon, révedező szemmel, dobogó szívvel. A távolban Palkó nevetése csilingelt s a nagy fák árnyéka halkan csúszott előre a gyepen.

Zrinyi, mikor visszaforduló tekintettel elbúcsúzott a nagy-hefflányi kastély tornyán lebegő Esterházy-címeres zászlótól, úgy érezte, hogy az Indiák kincsével távozik erről a helyről, ahova koldus-szegényen érkezett. Vitnyédy töprengve, morfondírozva lovagolt utána.

– Hm! az böjtelő-havi hírek az svécusok operatiojárul Siléziában nem valának igazak! De nem baj, az ördög nem veszte rajta: ki nem történt meg böjtelő-havában, rajtuk üte csak az imént pünköst-havában. Bezzög mast kedves vármegyék, édes, szerelmetes vármegyék, tik is, lutherana confessiót vallók mind öszve, adjatok hamarsággal -53- katonát, hajdut, lovakot, prófuntot! Palatinus uram is megereszté pennáját, hogy antul szebb, jobb kedvvel adakoznánk… Igen, de az törvények irott bötü, ki törődik velek? Királi igéret valamint köd és pára. Esküje nemkülömben, koronázási diploma megént csak úgy. Osztán az haereditaria provinciák, Silézia, Csehország, fizetik-é, kivel kötelesek, az magyar véghelyeknek, ű erős kűbástyáiknak az török ellen! Nem! Mi okért nem? Mivel nincs. Elvette minden jószágokat az királ, hogy az lutheránus svécus ellen hadakozzék, vagy éppen maga az svécus vevé el. Valami marada még ez után is, fölzabállották ű fölsége nímöt vitézi. Az magyar végbeli vitézek, ki megugrott, ki tolvaj, lopó lén. Ne légyen az törökkel való béke megújítása elmult böjtmás-havában, plundrájokban rezelnének az hirös nagy bécsi tanácsurak, ördögnek sáfárkodó szolgái, az lutheránus törökök ellen való szentelt vitéz nímöt grófok és generálisok, ló-, ökör-, tehén-, borjú-, disznó-, lud-, kecske- és szőlőpásztor vitézek.

Zrinyi most csak mosolygott Vitnyédy haragos kifakadásain, bár az előbb még nagy ingadozásában megharagudott volna értük István uramra. Nyílegyenesen szédítő magasságokba vezetőnek látta most pályáját királya oldalán. Csak egyszer, egyetlen egyszer kötelezze le magának a felséges urat valami feltűnő módon éppen ezekben az időkben, mikor mindenki úgy beszél és gondolkozik, mint Vitnyédy, mikor a nádor maga lázadástól, polgárháborútól fél, mikor birtokukból kivert nemesek mint szabad hadnagyok kóborolnak szerteszét az országban s lopnak, szegény embert nyomorgatnak, mikor a vármegyék nem, vagy csak vonakodva engedelmeskednek a királyi parancsnak, mikor mellőztetés, elkeseredés, szegénység, nyomor -54- gőze homályosítja el a magyar fejeket, – csak most, az első lépésnél segítse a király, a többit majd meglépi egyedül is. Egyedül? A vér arcába szökött a fejébe cikázó gondolattól. Lehetetlen! De mégse! Mért lenne lehetetlen? A nádor veje! Esterházy csillaga hanyatlóban, de van még annyi ereje sugarának, hogy erős, messzeható fényt vessen arra, aki Julia ura lesz. Édes kis lány! Fekete hajú és szelíd. A maga képességei, óriási birtoka az Esterházy befolyásával és birtokaival mi mindent nem tehetnének, nagy Isten!

– No, bizony, megfogá Torstenson, svécusok generálissa, az királ főgenerálját tisztviselőivel egyetemben… Olmützöt is megvevé! – gyönyörködött a katholikus hadak vereségében Vitnyédy.

– Ű hát! Bécsi kapca, mast szorulj! Merthogy nem löhet még is nyakát szegni az igaz causának, valamint rühös macskakölyöknek.

Körülbelül ilyen egyoldaluan folyt a két férfi társalgása Sopronig, amelynek kapujában Vitnyédy, akit Esterházyék a gróf illendőség megkövetelte leánynéző társának tekintettek, egész uton való töprengésének végeredményeként e szavakkal búcsúzott el kegyes pártfogójától, aki csak azért vitte magával Nagy-Hefflányba, hogy ne utazzék egyedül:

– Uram, az királ nem oka bajjainknak, hanem az nemzetünkben lévő poroszlók! Isten vele, nagyságos uram!

– Köszöntse nevemben Zsuzsánna asszonyt! – kiáltott a léptetve ballagó után Zrinyi.

Csáktornyáról aztán, már lehető házasságra gondolva, türelmetlenebbül ajánlta föl szolgálatait a -55- bécsi hadi tanácsnak: ötszáz embert fogad, de a maga erszényére s hűsége, önfeláldozása jutalmául azt kéri a felséges úrtól, hogy ruházza rá az összes horvát-magyar csapatok generalatusságát. Ha ezzel a méltósággal felruházva fog megjelenni Esterházy udvarában kérőnek, a nádor látni fogja, hogy nem valami birtokain peshedő nagy úrhoz adja a lányát feleségül, hanem egy fiatal hadvezérhez, aki előtt fényes pálya áll szabadon.

Ez a gondolat foglalkoztatta, ha könyvei mellé könyökölt, ha a Dráva lépés-süllyesztő, mozdulatakasztó erdejének sürüjében járt. Sokszor megesett vele, hogy az utolsó lapot is elfordította, s nem tudta, mit olvasott; s a hegymagasságig egymásra döntött fatörzsekig is eljutott, ami széltében, hosszában három napi járó földre nyúlt a mögötte fekvő mély árokkal együtt török beütés ellen, s nem tudta, hogy került oda. Büszke, jövendő nagyságát titkosan rejtő nyugalommal élt mocsár-szigetén, vára falai közt. Kegyes lenézéssel, figyelmetlenül hallgatta Migliani páter terjedelmes gazdasági jelentéseit, mélységes megvetéssel a részeges várnagyéit. Forstall előadásain gúnyosan mosolygott magában: majd ha az én történetemet fogják megírni, az lesz a történet! Szófukarabbá vált, mint azelőtt volt, szellemi erejét fölemésztette teljesen a jövőbe nézés, az akarás. Várt s az idő múlt. Hiába jelentette Migliani, hogy a gabonát már régen csűrökbe takarították, hogy ma itt, holnap ott lesz szüret, eleinte nagy terveibe való elmerülése vonta el figyelmét, most már kezdődő s a hideg külső alatt csak annál jobban pusztító idegessége tette süketté olyan csekélységekkel szemben, mint óriási gazdaságának állapota. Dönögve, kongva vonúltak ki szekerein a hordók a várból, szőlővel tetézve jöttek meg; szomorúan búgott vagy tréfásan -56- rikkantott a taposó legények nótája; ostorpattogás, kerék-csikorgás jelentette az idei termés tárházakba vonulását, – Zrinyi alig vette észre, tekintetre se méltatta. Friss szántás feketéllett, ugarnak hagyott tarló barnult a Ternován túl, Zrinyi szeme befelé tekintve a bécsi udvar szobáit vagy a nagy-hefflányi kert útjait nézte. A Murától a tengerig izzadt a jobbágy, fáradott a barom, nyögött a szekér, káromkodott a tiszttartó, telt a tárház a télre készülő birtokon, – Zrinyi nem látott, nem hallott. Gondolkozott és várt. Mi az, hogy Julia nem ír és a hadi tanács nem válaszol? Szeretett volna belerúgni körülötte kujtorgó palotás agarába és felrúgni ezt a borbűzös állatot, aki parancsait várja.

Másnap Zrinyi már ott állt az udvar közepén nagy komoran, mikor a pecérek, lovászok hangja nyomán az istállók, ólak felől nyerítés, csaholás hangzott föl. Intett a falkamesternek, induljon. A lebocsátott hidon kopogva átügető mester után ugrálva, futkozva, kavarogva iramodott a csaholó falka. A zöld ruhás két lovas pecér komolyan igyekezett az ebek után.

Egy szolga rögtön az istállók felé szaladt. Csakhamar halálra sápadt arccal hozta ki vezetéken a prüsszögve, kényeskedve táncoló paripát egy lovász.

– Nagyságos gróf uram, az heveder-szijj… – mentegetőzött bátortalanul a lovász.

– Száz pálca, huszonöt lapátütés az kölyök talpára! – parancsolta rekedten Zrinyi s nyeregbe lendült. A sarkantyuba kapott paripa magasra -57- ágaskodva szökött egyet oldalvást, aztán szügybe vágott fejjel iramodott ki a kapun.

A süppedékes zsombékok között kanyargó keskeny mellékúton óvatosan ügetett a falkamester; nyomában a kutyák, ki az úton loholt, ki az ingoványos talajon nyargalt el-elcsúszva, süllyedezve, tócsába cuppanva, sarat verve. A pecérek harsány hangja vissza-visszaszólította az elkalandozókat.

A sík mezőre, száraz talajra érve alig lovagoltak egy kis fertály órát, megszólalt a falkamester kürtje: feltünt előttük az első róka. A szabadjára eresztett kutyák elnyúlva vágtattak a somfordálva rohanó, vissza-visszatekintgető róka után. Nyomukban Zrinyi félkézzel fogva a kantárszárat, a másikat csipején nyugtatva; mögötte a három pecér.

Gyepes síkon suhant most szaladásuk; árkon, bokron, halmon hullámzott keresztül; domboldalon siklott le; fák közül cikázott elő és újra síkra ért. Most föl egy dombnak! Nádsövény mögött tünik el a róka. A kutyák a támadt résen átbújva vagy a sövényen átugorva zúdulnak be a szőlőbe. A lovak prüszkölve tapossák a karókat, tőkét, gerezdet: mustot gőzölög a föld utánuk. Tovább! Répát ver ki, őszi rózsát szaggat patájuk a kis falucska kertjeiben. Széttaposott liba béle fröccsen az útra. Ordító kölyök bujik kutyaólba a rohanó lovasok elől. Levett süveggel néz a jobbágy az udvarán keresztül száguldó úr után, aki a tehenét fejő asszony fölött ugrat el kevélyen, komoran. Egy udvar sarkában megszorul a róka, lompos farkával seper egyet még maga körül és vége van, véres nyál szivárog ki száján. A kutyák marakodva tépik, cibálják a dögöt; hol a magasba röpül, mint egy rongy, hol eltünik a sok összebujó, nyelvlógató fej között. -58- Zrinyi remegő lábbal álló, tajtékos paripájáról nézi a kutyák marakodását, míg mentéje szélét jobbágyi csókkal tiszteli meg a ház födetlen fejű gazdája.

Vacsora-időre érnek csak haza. Az úr fáradt, rossz kedvű. Szótalanul ül a hosszú asztal közepén és sokat eszik nagy haragjában; két étel között hátra dűl a falnak és elnyújtja lábait az asztal alatt. Jobbról-balról csöndes sorban Migliani, Forstall, a várnagy, gyóntatója s két nemes ifjú csörömpölnek halkan az óntányérokkal. Az asztal közepén óntálakban áll a tehénhús kukrejttel, répa szalonnával, őzhús fekete lével.

– Bort nékem! – kiáltott Zrinyi és ez volt az első szava a vacsoránál.

A bortöltő inas a pohárszéktől egy ugrásban az asztalnál termett s szinte remegett a keze, amint a kétfülű mázos kancsót ura ezüstpohara fölé emelte. Forstall kiegyenesedve nézett körül, a várnagy ravaszkás mosollyal vakarta bajusza tövit; a gyóntató alig láthatóan, de rosszallóan rázta a fejét: mi ez? hisz sose ivott!

Zrinyi egy hajtásra kiitta poharát, miután elköszöntötte a körülötte ülőkre. Borzadás szaladt végig a hátán a könnyű bakari vodicától, de összeszorította az öklét és újra bort kért. A várnagy sietett fölhasználni az alkalmat és elköszöntötte urára kupának is beillő poharát. Az ifjak hetykén, a papok halkan, szinte suttyomban ittak. A harmadik pohár után kiderült egy kissé az úr kedélye. Rakott mívű, ében nyelű késével ezüst poharát ütögette s énekhez nem szokott hangon gyújtott rá egy nótára:

A várnagy, aki úgy érezte, hogy fel fog virulni csillaga, ha az úr italra adja magát, elragadtatott rezgő hangon morgott hozzá valami kiséret-félét. A papok megbotránkozva hallgatták az illetlen virágéneket uruk ajkairól, de moccanni sem mertek. A két ifjú az asztal alatt böködte egymást, hogy ehun e Miklós bátyánk! Ének közben aztán elfogta a csuklás az urat. Cosimo páter vezette hálóházába. Míg inasa szomorú, megbotránkozott arccal vetkőztette, Zrinyi gőgösen szegte hátra le-lehajló fejét: még a mámorral is birkózott. Végre eldűlt az ágyon; lábát már az inas segítette a paplan alá. Tüzelő szemmel nyújtózott el párnáin s kis vártatva odaszólt az öregnek:

– Küldd föl az Milát! – nyomott meg dacosan minden szótagot elnyújtva Zrinyi.

XI.

Rövid, zaklatott álom után undorodva ébred; gyomra még most sincs rendben s a keserűséget nem bírja elmosni torkáról. Csúnyának látja tegnapi viselkedését; komoran vet számot magával, hogy többet sosem iszik; de megbánást nem érez. Minek? Amit Zrinyi tesz, jól van téve. Legalább jó lecke volt s a tanításért meg kell fizetni. Öltözködés közben dacosan szidja magát:

– Bort szomjúhozott az ínyed? Fehérnép köllött paplanyod alá? Hazudott Zrini Zrininek! Veresd föl álmokból inasidat, nyergeltess, indulj! Ki ura Zrini akarattyának? Hohó! -60-

Büszke-kihívóan nézett szembe a fölkelő nap párában úszó nagy vörös tányérjával, de azért szinte szökve indult ki Csáktornyáról. Elől lovagolt egyedül; szolgái, a landkocsi s a szekér messze mögötte maradtak. A lovak alig bírták az erőltetett menetet; a nagy landkocsi recsegve, kattogva, szökkenve himbálózott a széles úton. Vásárosok ekhós kocsijai, ijedt parasztot döcögtető szekerek, vágtató lovas szolga, sunyi pofájú, boros kóbor katonák, port verő marha-csorda, ki háttal, ki szembe, cikázott el mellettük hol az egyik, hol a másik oldalon. Zrinyi semmit se nézett; vágtatott lova nyakára hajolva az északi szél ellen. Kőszeg táján eső érte őket utól; az úr beült a landkocsi párnáira s az üvegablakon keresztül nézte a tájékra leereszkedő szürke esőfüggönyt. Lelkére is kezdődő szomorúság csöndes esője permetezett és úgy érezte, hogy enyhe lejtőn ismeretlen örvénybe ereszkedik alá. Az üvegnek koppanó esőcseppek gyors szaladással iramodtak le rajta kövérebbé és kövérebbé válva, majd piciny patakocskákká folyva szét. Miért e szomorúság? Eső veri az utat, bánattal esőzik a lelkem! Mért? Mi az oka s mi lesz a következménye? Semmi! Talán a mellettük elvágtató lovas ember viszi a hadi tanács levelét Csáktornyára s Juliája biztosan epedve gondol reá. És mégis szomorú! Mocskos kutyák rugaszkodnak, bámész parasztok néznek az úr falujokon keresztül gördülő kocsija után, amely büszke lomhasággal fröccsenti szét rájuk a sarat.

Enyhe illatú este, bágyadt melegű őszi verőfénnyel érnek be Hefflányba. A kastélyhoz vezető úton egymást éri a sok friss kerék-, patanyom s az udvaron idegen csatlósok, laufferek, lovászok jönnek-mennek, álldogálnak vagy évődnek hosszú dolmányú, sárga bőr gomboló harisnyás, -61- kajla bajszú, fülük előtt göndörödő hajtincses lengyelekkel.

– Hm! Nádasdy uram itt mulat? – ismer rá Zrinyi a szolgahad ruhája színére, címerére. – De az lengyelek? Iratos népet fogadott apám uram?

Zrinyi a kertben találta a társaságot; éppen fölkészülődtek az ebédlő palotába. Elől ment az öreg udvarmester, utána a nádor egy széles, magas homlokú, nagy orrú, nagy szemű, kis savanyú arcú, kerek rövid állú legény-emberrel, akinek kuszán pelyhedző bajsza ritkásan feketéllett keserű ívbe hajlott szája fölött. Mögöttük Julia két sor gyönggyel prémezett, arannyal átszőtt tengerszínű szoknyában; jobbján egy fiatal férfi bíbor talárban, széles karimájú, lapos vörös kalapban; a karimán átfűzött, füle mellett két oldalt leereszkedő, mellén összecsomózott bíbor zsinór s a kalap alatt fejére borított vörös köpenynek vállaira leomló szárnya vénasszonyossá keretezték az érdekes borotvált arcot.

– Isten hozott, fiam! – fogadta vendégét kissé pártfogó és hideg kedvességgel Esterházy.

– Jó napot kegyelmednek, jó napot! – üdvözölte tulságos nyájassággal Nádasdy.

Julia semmitmondó tisztesség-tudással, a biboros lengyel királyi herceg szórakozottan köszöntötte az újonnan érkezett mokány kinézésű magyart.

A menet újra megindult; Zrinyi Julia balján lépegetett a kastély felé. Egy szót se szólt; neki csak a lánnyal van beszéde. Beszél helyette Kázmér herceg eleget. Előttük Esterházy csóválta aggodalmasan fejét Nádasdy bizonygatásaira. Zrinyit nem érdekelte se a lengyel udvari élet, se Nádasdy fontoskodó, halk szava. Beszélni szeretne a lánnyal! Akadály elé torpanva, szomorúsága haraggá -62- vált. Unta az étel előtti cerimóniákat: a kézmosást, az asztaláldást, az ételeket felfedő asztalnok lassúságát… az egész pereputtyot! Neki a lánnyal van beszéde!

A fiatal kardinális csak Juliával beszél; kellemes torokhangú kiejtése szerelmessé lágyítja kastélyaival, váraival dicsekedő csacsogását; leteszi majd a bíbort, a pápa feloldja papi fogadalma alól, megházasodik és vár. Mire? Talán a trónra! Nem lesz rossz dolga a feleségének… A lány kedves mosolygással hallgatja, aztán Zrinyi felé fordul és ránevet.

De nevet az apjára is, nevet Nádasdyra is! Mindenki jó neki? De mi az, mit mondott Nádasdy uram?

– Hála légyen religiónk erős Istenének! – bólintja rá a nádor. – Én itthon héában nógatom az vármegyéket, hogy ű fölsége mastani nagy szükségében hadi népet fogadjanak, addig ottan bécsi generálok megfutamtatják Lipcse falai alul svécusok seregét.

– Lutheranus ebek! No, Torstenson uram, pokol kötele tekeredjék az nyakad köré! – epéskedik Nádasdy tovább, – mast ugrálj, lutyi! Friss az fáma, de igaz, kit előbeszéllek. Bécs? Tyühühü! Fársáng vagyon minden házban, uccán, korcsomában, nagy az öröm, mivelhogy Victoria istenné szálldosa császár urunk hada fölött.

– Úgy? Bizony mondja kegyelmed? – fordúl Kázmér is udvarias érdeklődéssel a nagyot játszó, eszes gyerekember felé.

– Bizony mondom, eminentissime princeps, Casimire, mert pecsét alatt jüve nékem az hír.

– Úgy mondá kegyelmed, nem forog veszedelmekben királ urunk hada, – kérdi kétkedően Zrinyi.

– Imént elucidálám az dolgok mibenlétét, nem -63- hallá kegyelmed? Vót svécusnak tizezer hajduja, elhulla bennek hétezer; sok kára vagyon lovasában is, ott pusztult három generálissa, nyolc ezeredesse…

Hát ezért nem válaszol Bécs az ajánlkozásra, ezért nem váltja be igéretét a király a generalatusságot illetőleg és itt uralkodó házbéli herceg és Magyarország leggazdagabb főura udvarolnak Julia körül, – gondolta Zrinyi. Elmerengő szemmel nézett maga elé, mintha látná, hogyan omlik össze nagyravágyó és szerelmes képzeletének két ragyogó palotája.

A pohárnokok szinültig töltötték a serlegeket. Nádasdy késsel csapta el a serleg szélén túl domborodó nehéz bor tetejét s fölemelve a drágakővel rakott ezüst edényt, fölkiáltott:

– Adja Isten császár királ urunk tellyes győzödelmét! – s lassan, akadozva, de fenékig fölhajtotta.

– Kapitány úr, uram! – intette a köteles udvariasságra Zrinyit Nádasdy.

– Ű fölsége győzödelmét tiszta szüvembül kévánom; de megbocsásson kegyelmed csekély szolgájának, bort nem iszom. Adná Isten kévánságomat vérem hullásával pecsételnem, – válaszolt komoly, merev udvariassággal Zrinyi.

– Hogy az néhai való jó György bán uram fia ne igyék! – hitetlenkedett Nádasdy a hallatlan különcködésen.

Esterházy most hercegi vendégére köszöntött egy hatalmas kupát, aki sietett az udvariasságot viszonozni; aztán Nádasdyért ittak, meg újra Esterházyért s egymás után Leopold főhercegért és Piccolominiért, a császári sereg vezéreiért, bécsi -64- és magyar nagyurakért, a lengyel királyi ház tagjaiért…

– Szeretsz-é még? – kérdezte halkan a lánytól Zrinyi a zajosan pokulázók mellől odább vonulva.

– Nem tudom; apám uram választ, – felelte egyszerűen Julia, mintha a világ legtermészetesebb kérdésére válaszolna.

A nádor belső inasa lépett most az ebédlő palotába, ahol álmosan koppantgatták a gyertyák hamvát a szolgák. Egyenesen ura felé ment, kezet csókolt neki s halkan jelentett valamit.

– Eminentia Vestra, – fordult Kázmérhoz Esterházy, – lovas posta jüve Cracoviábul.

– Rendöljön nagyságod, palatinus uram, prebendát lovának, magának! Lakozzanak, aluggyanak. Megolvasom reggel az levelet, – intézkedett mámoros mosollyal a herceg, s a széles mozdulatban kéken csillant meg a kardinálisi gyűrű zafirja. – Mit mond nagyságod? Most? Sürgetős? Ebadta beste szolgája, mit zavarog most itten? No, gyüjjön bé!

Sáros, piszkos, fáradtságtól sápadt, lázas szemű legény lépett be a palotába, egyik kezében süvege, a másikban a levél. Rekedten szól valamit lengyelül, ura elé térdel, megcsókolja az írás szélét s úgy nyujtja át. -65-

Kázmér packázó nemtörődömséggel, fejét ide-odahajtogatva bontja föl a levelet. A kibontott írás aljára tekint, hogy kitől jön, aztán szívére teszi a papirlapot, majd ajkához érteti az első sornál. Bólogató fejjel olvas és pislog. Látszik, hogy most már megerőlteti a figyelmét. Hirtelen elkomorodva mordul egyet, aztán széles, elégedett mosoly fut át a sima arcon.

– Üstököket vonnyák otthun egy az másnak királ és rendek. Osztán fölséges bátyám uram beteg is… Ha talám hamarost új királ köllene otthun, azért mégyek haza, – mondja Kázmér egyszerűen, félig öntudatlanul és fölkel. – Julia leányasszony… hát sajnálom, útra köll kelnem. Azt kévánják tüllem, ha bátyám meghalálozik, hogy feleségül végyem az… Eh!… Wit mondjak? Az igazat, haza köll mennem. Bátyám uram, köszönöm kegyelmednek hozzám való jó akarattyát. Isten áldása kegyelmeden és egész házanépén.

A két férfi összecsókolózik, összeölelkezik. Kázmér kedves hanyagsággal, Esterházy illő gyöngéd tisztelettel.

– Az utolsó serleget Polonia hamar üdőn új királának egészségére, hosszú és dücsőséges kormányára köszöntöm.

Kázmér most már gőgösen, a két magyar úr csöndes buzgósággal iszik. Sorra kezet csókolnak a kardinálisnak, aztán megindulnak a gyertyás, fáklyás szolgahad között az udvar felé, ahol patkó kattog, fáklyafény libeg, ló nyerít a hosszú, suhanó -66- árnyékok s a pillanatra meg-megviláguló arcok között.

– Isten áldja kegyelmedet, hugom asszony, majdnem mátkám nékem! – búcsuzik kedvesen Kázmér már lóhátról a vénasszonyával lakosztálya felé távozó leánytól.

– No, palatinus uram, mast is ollyan nehez lészen az választás köztem s emez nyalatlan medvebocs között? – gúnyolódik magában Nádasdy.

Zrinyi kezet ökölbe szorító, tompa kétségbeeséssel bámul egy fáklya lángjába.

XII.

Vadásztülök hangja búgott elhalón a távolban; az erdei gyalogösvényen csizmája sarka tavalyi avaron siklott vagy lucsokba vágódott mélyen. Megállt. A nyugati ég peremére bággyadó nap sugarai elöntötték a kopaszodó erdő zöldből biborba, biborból sárgába forduló lombozatát s aranyat vontak vén törzsek mohára. Anyját vesztett farkaskölyök vinnyogását hozta a szél. Fönt zúgott a nagy fák csapzott koronája, lent hallgatott a bokor. Feszülő melle kitágult s két karját hátrafeszítve belekiáltott a szürkülő estbe:

Zrinyi összefonta a karját és nézte a föld férgét. Ez legyen-e sorsom? – Pázmány födeles szemöldöke és mélyen ülő, átható szeme remegett elébe a rezgő, ferde sugarak táncán s hallotta szavát, mint akkor a nagyszombati kertben… kard-csörrenés és lódobogás, hajrázás és Allah-kiáltás, összeomló bástya, bődülő ágyu, asszony-visítás, -67- férfi-hörgés olvasott és látott emléke zúgott fülében… Ezrede készen áll, libben a szélben a vad fiúk farkas-kacagánya, parádés lova táncolva viszi a sor előtt szemlére… hajlongó derekak, csókra csucsorodó szájak között átölelve vezeti a király a trón felé őt, a király képét, hadainak generalissimussát, Buda fölszabadítóját a török járom alól, királyok, császárok hatalomban, aranyban fürdő pajtását…

Mindez semmi! Miért? Egy leányért! Semmi, csakugyan semmi. Állt és feje lehorgadt. Bizony boldogabb a cserjén csörtető őz, bizony boldogabb a fán búgó vadgalamb, bizony boldogabb a föld férge. Semmi, semmi: a nap, az erdő, a lány, az ország, a familia…

Hirtelen visszafordult, s mint mikor a vadkan szaggat ágat, lombot, úgy viaskodott hazafelé útjában Zrinyi a kursaneci erdő himbáló, útgátló ágaival. Mire hosszúszárú cselebi csizmáit rövid deli sarúval cserélte föl, leesett a korán beálló tél első hava. A mező szűzi fehér leplét szaggatottá tarkázta a sok tó, pocsolya, mocsárszem. Hiába próbált szóba ereszkedni vele a jószágigazgató páter, hiába «dicsértessék!»-ezett hangosan a háta mögött gyóntatója, válaszadás nélkül vonult be könyvesházába. Sokáig elüldögélt gondolkozva, melegedve a kályha mellett, a hosszú ládára terített puha szőnyegen. Mikor az ónas ablakon, amely mögött egyre ereszkedett alá a hó fehér szálú függönye, benyult az éjszaka ujja a meleg szobába, gyertyát gyujtatott.

– Mán csak az Echó lészen szerelmem postája… – szólt maga elé s fájó-édesen lüktettek fejében a verssorok:

Az te rózsavirágod,
Kiről te harmatot,
Gyönge illatokot
Gyönyörködve szedtél,
Benne gyönyörködtél,
Mastan elárultad.
Mert talán nem tudtad,
Az nád töredékeny,
Noha nevedékeny,
Hogy megunod mingyárt,
Mert ránézni is árt,
Nézd hináros szemét,
Csoportos üstökét,
Széltül hajtott nyakát,
Nem álló derekát,
Nézd az ű gyükerét,
Meglátod erejét,
Mert nincs az ű benne,
Ki neked kellene,
Hadd el, én méhecském,
Édes, szép képecském,
Megtalálod nálam,
Ki bizony nem álom,
Mely friss az rózsaszál,
Noha tüskében áll,
Nem szúr meg tégedet,
Nem sérti szemedet.
Az virágja vörös,
Az gyükere erős,
Maga szép illatos,
Hozzád hasomlatos,
Lám, sokan szeretik,
Szépségnek viselik,
Csak te jűjj és szállj rá,
Kivánod másszorra
Ő állandóságát,
Rothadatlanságát,
Így ízene néked,
Az ki szeret téged.

Vadászgató, verselgető tespedéséből nagy hírek verték föl: hazug volt a fáma a császáriak lipcsei győzelméről; ott is tönkre verte őket a svédek kövéres, szelid képű nagy hadvezére; Bécs gőgje letört s a király aggodalmasan halasztotta el az országgyülést újra. A kancellária sietve értesítette Zrinyit, hogy a király megadja a kért felhatalmazást a toborzásra.

– Eszetekben vevétek mast Zrinit? – toppantott keserű dühvel, mikor a kancellária levelét elolvasta.

Haragosan kelt ki magában királya ellen, szidta a rövidlátó bécsi urakat, elégedetlenkedett, korholt, duzzogott, – és nem mozdult.

Két hétre rá királyi kinevezést kapott kézhez: a felséges úr az összes horvát csapatok parancsnokává emelte ezredesi rangban. -69-

– Áh!? Ugyan, az horvát zászlók ezeredesse? – s gúnyos nevetéssel dobta az asztalra az iratot. – Játékbábú vagyok-é én, kit tesznek, vesznek kények szerént?… Ezredes, hm? – kérdezte magától dohogva százszor is, de nagyravágyása nagy sebét mégis megenyhítette a kis flastrom s másnap már Légrádon rendelkezett. Megszólalt seregszedő embereinek toborzó sípja Óvártól le Ivanicig mindenütt s szállingózott, gyűlt Légrádra, Csáktornyára az iratos nép: életét megúnt vagy elüldözött paraszt, idegen név alatt bujdosó gonosztevő, kalandos álmoktól zavaros fejű ábrándozó, bosszút tajtékzó, dúlásra, vérre éhező világgá züllöttek, toprongyos vagy deli szegény legények, a fosztogatás, öldöklés tapasztalt mesteremberei.

Zrinyi közben mindent felejtett: még semmi sincs későn! Nehéz szekereken érkezett Bécsből a munició; puskapor, fegyver, golyóbis, tűzcséve; deli csizma került a friss fizetésből a bocskoros lábakra; karabin és kopja a gyakorlott vagy ügyetlen kezekbe; Légrádon borgőzben hejje-hujázott a zsold talléraival dobálódzó vitézi mulatság, a környékben megadással sóhajtozott az élelemért megrabolt, meglopott paraszt; alakult az új ezredes új serege!

De a megdúlt végek tüzes horvátjai vérre, a német zsoldosok pénzre szomjaztak, Zrinyi pedig emésztő dühvel szemlélte a természet megújulását: hát mire várnak? olyan jól megy dolguk, hogy nincs szükségük Zrinyi ezredére? Dús, lilás pára gőzölgött már a zöldelő zsombékok fölött, friss lomb-korona állt a déli szél elé s még mindig nem jött meg a hadi tanács behívója…

Hajnalban riadót fuvatott. Dönögtek a rézdobok, rikoltozott a lóra ülő hadi nép. Zrinyi szégyellte magát: harcra vágyik, ahol a nemes vér -70- buzgása nemes győzelmet szerez s kénytelen egér helyett fonál-gombolyagot kergetni, mint az asszonynépek ölbe szoktatott palotás macskája. Csáktornyán túl elcsendesült a csapat s mentül inkább közeledtek a hódoltság földjéhez, annál inkább keresték a födött utakat erdőkben, dombok alján. Egy határt jelentő oszlophoz érve, Zrinyi intett a vice-ezredesnek, hogy állitsa meg a katonákat, aztán kengyelében fölemelkedve elkiáltotta magát:

Mozgás támadt a kopja-erdő piros-fehér zászlócska-felhőjében, magasra emelkedtek a karabinok s felsivított egy-egy kiáltás, rikoltás a türelmetlen lovakon rázódó, zúgó tömegből. Egy sötét arcú horvát suhanc szó nélkül szállt le lováról s megvetése legfőbb jeléül az oszlop tövébe guggolt. A környékén állók röhögve üdvözölték a kitünő ötletet. De a rendelő gorombán intette helyére a legényt:

Estére már Zalavár vidékének ingoványai közt keresték a száraz utat a közbeeső falukban zsebüket értékkel, hasukat borral teletöltött lovasok. Zrinyi maga csak átvágtatott a megrohant falukon; unta a rablást, a marakodást; s egy erdőcske szélén, tűz nélkül, messzire tolt előőrsök gyűrűjében megvonuló lovasai között utálattal gondolt a holnapi napra, a dúlás, lovaglás változatos vagy egyhangú unalmára. Mi haszna az a pár száz elhajtott marha, mikor ő mást akar? Mi haszna, ha a feje tisztul a szélben, mikor a szíve antul nehezebb?

Sötét hajnallal lóra kaptak s nagy kerek vonalban elkanyarodva a Balatonhoz vágtak. Büszkén ügetett Zrinyi dandára élén a föveny-szegélyes -71- gyöpös parton s nem igyekezett a Nagyberek mocsaras földjének bújtató fái, bokrai közé. A horvátok legénykedve forgatták szemüket, tetszett nekik a vakmerő játék, a nyilt vonulás itt, ahol vár várat, palánk palánkot ér s mindegyik rakva több-kevesebb őrködő katonával. A magyarok büszke nemtörődömséggel sercentettek egy hegyeset, ha éppen félrenézni méltóztattak. A németek mogorva elégedetlenséggel pislogtak nagy kalapjaik alól a fonyódi hegy várának tornyára s fellélekzettek, mikor a feléjük meredő homokhegy eltakarta őket. Zrinyi elszánt haragos lelkét jólesően izgatta a nyári nap ragyogó csöndjéből, a halkan ingó lombok közül minden pillanatban előbukkanható veszedelem tudata. Ahogy kiértek a hegy alól, elnyult lovon vágtat vissza az előhadból egy legény. Zrinyi kardot ránt, harsányan rendelkezik s a csapat éles szögben jobbra kanyarodva bevág egy alacsony, teknő-szerű völgybe, egyenesen szembe a kitörő várőrséggel. A karabinok vízszint kerülnek, előre ferdül a pika-erdő; vezérük csillogtatva forgatja feje fölött széles görbe kardját s rekedten, bőgve, rikoltva, sivítva hangzik föl soraikból:

A csapat élén lovagló török kaftányába keveredve bukik le lováról; a szügyön talált paripa hanyatt hőkölve zuhan gazdájára. A karabinok sűrű füstje lomhán szálldos a két csapat fölött. Zrinyi mögött káromkodva bukik lova nyakára véres fejjel egy horvát. A lovak a puffogástól, puskapor-szagtól megvadulva tipornak egymásba. Itt egy pika torkon hasítva löki hanyatt a szembe lovaglót; villanó szablya-suhintás nyomán hull ott a földre egy kardot tartó kéz. Puhán szisszen a -72- patkó taposta hús, fröccsen a vér, velő. Zrinyi kiáltozva vagdalkozik köröskörül: mint egy forgókerék fényes küllői, kardja csapásai.

Vakmerő beütések, gyors dúlások, győzelmes összetűzések kellemetlen érzést keltő hangzásúvá tették a fiatal kapitány nevét a műveltségük, hatalmuk tetőpontján gazdagság, kényelem ezerféle kényeztetésében puhuló törökök előtt. A barbárság ismeretlen szellemi hatalmától lelkesített nagy testi erő vezető férfiben: örökre ijesztő misztikum a rengeteg pénzzel, rengeteg emberrel kicsiny nemzetekre eltaposó szándékkal zúduló s mégis ellenállásra találó nagy népek előtt.

A magyar csapat vérszemet kapva, hencegő kiáltozásban zajosan handabandázva rohan utánuk föl a dombra. Zrinyi megáll a pár holttest között, amelyeket ideges kiváncsisággal szaglász lova, s a gőg mámorának köde száll föl fejébe:

– Zerin-oglu, Zrini fia! Mely rémület rezegteté az szakállas öreg hangját! Apám dücső emlékezeti s hírem-nevem valamint két véres szablya függenek az ottomán hold fölött.

Katonái majdnem a vár aljáig kergették a futókat, s egypár fogollyal tértek vissza kapitányukhoz. De innen már óvatosan, bújkálva, kerülgetve, inkább lopva, mint rabolva, lesbe állva, mint sík mezőn páváskodva igyekeztek vissza a Muraközbe.

XIII.

Az óriási tábor körül, amelyet mély árkú sánc fog gyűrűjébe, nagy távolságban föl van taposva a föld. A zászlókkal pompázó kisebb-nagyobb sátrak, kalyibák között széles utak vezetnek a tábor piacaira és kijáróihoz. Mint valami szűk és piszkos keleti városban, hangyamód nyüzsög a sok katona, kereskedő, szolga, asszonynép a sátor-sikátorokban, a tömérdek szekér és ló között. A széles utakon egy-egy csapatocska vonul el, vasravert hajduk dacoskodnak rajtuk végig a prófosz emberei előtt, itt a főgenerál lovagol keresztül kiséretével, ott jámbor kereskedő szekere döcög friss sörrel, jó borral a piac felé; az istrázsamester igyekszik vicéivel kifelé a táborból, kötés fával, csöbör vízzel sietnek térdig felgyűrt szoknyában a lányok a konyhák irányában, boros kártyázók lármája hangzik ki nem egy sátorból, egy sikátorban gúnyolódó bajtársak biztatnak két verekedőt, amott egy öreg lándzsarengető tartja hazudozásaival a szájtátó vagy hitetlenül ellentmondó fiatalokat. Zsákmányt, lopott holmit csereberélnek kiáltozva; forgókat, paszomántot, tollat, pitykéket kinál mindenféle nyelven a piacon ténfergőknek a kirakott árúi között guggoló kalmár; mázos korsókból isznak a csapravert hordók körül; gajdoló csoportok hallgatnak el, tágulnak odébb az útból egy-egy rittmeister vagy obrister közeledtére. Csipejét riszálva ődöng a kifestett arcú lány az ivók, tereferélők, kártyázók körül. Vitatkozás, röhej, vezénylés, alkudozás, jajgatás, ének, fegyvercsörgés, káromkodás, szekér-nyikorgás, nyerítés, ostorpattogás, marhabőgés, pata-kattogás, föld-döngés egybefolyó, tömör zaja kavarog a tábor fölött. Csak a tábortüzek kigyúlása után halkítja az éjszaka hangfogója s a körüljáró prófoszok szigorúsága -74- tompa zümmögéssé a nagy erővel élő, lélekző tábor zavarát.

Zrinyi kedvetlenül ült sátrában. Ki ő Gallas general-lieutenant táborában? A horvát ezred oberstere; egy magyar, malmokba, tizedért járó törökök lesből támadója; csengő aranyat jelentő foglyok halásza a végbeli állapotok zavaros vizében; a hadviselés magasabb elveihez nem is konyító, akinek kardforgatása csak tökéletesebb bicskázás; aranytól csillogó, de piszkos műveletlenségben élő, nagy szájú, rátartó magyar mágnások közül egy; kucsmás, dolmányos medve, aki a csipke s az áll közepén hegyeskedő piciny szakállocska nyugateurópai műveltségéhez még nem jutott el. Mindezt kiérezte Zrinyi a császár zsoldjában álló olasz, francia, német tisztek tekintetéből, modorából s finom, válogatott kifejezések selymén átszúró gorombaságaiból vagy szótalan nyilt megvetéséből… És Julia! Az a savanyodott állat legelteti vizenyős szemét rajta…

– Nem jól vagyon ez így! – vagdosta bele sarkantyúját a sátor simára döngölt földjébe.

Inkább lóra! Szinte örömmel fogadta Gallas parancsát: föl Árvába! onnan a jablunkai passusson nyugatra csapva egyesülés a Siléziában operálö Götz-cel, aztán együtt Olmütznek! Mire átvergődött lovasaival a tót hegyeken, mire componálta hadát Götz generáliséval, havas esőt vert szemébe az éjszaki szél ezrede ellenség-bolondító vagy felderítő lovaglásain.

– Ezért bocsájtottam királ uram kezében személlyemet, ezeredemet? Vágtató lovon komédiázó madárijesztő képnek rendöli Zrini Miklóst, amaz szigetvári maradékát minden csipkés örvű, páncéros hasú nímöt teknősbéka? Apátok kalapos istenit! Karddal, karabinnal hegyikben esni, ez az tudománom, nem penég fenekek környül szaglászni, -75- hogy: «Vigyázz, főgenerál uram, ihon errül, ihon mast meg arrul üté föl fejét az ellenség!»

De még ennek a vitézi foglalkozásnak is hamar vége szakadt. Igy még csak itt-ott megszorítottak, kardra hánytak, foglyul ejtettek egypár embert Torstenson seregéből. De beállt a tél s Zrinyi ezrede az Olmütz körüli falvakba tért téli szállásra. Maga a vezér a dühtől, csalódástól, keserűségtől – ki tudja, mitől? – ágynak dőlt s lázban gyötrődve olvasta a bécsi hadi tanács szigorú rendszabályait messze, le Ausztriába elkalandozó lovasai ellen, s gyöngyöző homlok mögött hevülő képzelettel folyamodott a királyhoz, – azért nem használták nagyobb dolgok végrehajtására erejét, mert nem kért eleget! – hogy adjon horvát dandára mellé egy német ezredet s a károlyvárosi generalatusságból mozdítsa el az elaggott Frangepánt s ruházza reá a tisztet.

Karácsony hetében ért haza az emésztő lázban hosszúra soványodott arcú vezér Csáktornyára.

XIV.

Az augusztusi nap keményen tűzött le a nagyszombati síkon torpadó császári táborra. A kerek aljú sátrak kúpos tetején bágyadtan csüngtek le a zászlócskák; a nagy hőségben pattogott a vásznuk s a körbe vert cölöpökhöz vonuló kötélzet. A tábor közepén, a nagy udvarú zárt négyszögekben kifelé forduló, elől nyitott markotányosbódék körül csak egypár nyelvlógató kutya leselkedett. De a fővezéri szálláson s a körülvevő főtiszti sátorokban hangos volt az élet. A királyi felszólításra elkeseredett dühvel vagy húzódozó gyűlölettel lóra ülő főnemesek tárgyalták az idei új esztendő rettenetes meglepetését. -76-

– Nímet landsknechtek tapodjanak apái hamvokon és szórják szélnek! – kiáltott Homonnai Drugeth. – Világban szalajtott kódus vagyok Rákóczy György fejedelem ő nagysága jóvoltából. Magva szakadjon az beste kurafia eretneknek.

– Hát, János, hun vannak feleséged s apróid? – kérdezte részvéttel Barkóczy László.

– Csavarognak, Laci, mezőn, erdőn, életeket s arany, ezüst marhájokat óva az utakon kóborlóktól. Hogy ekkép behumhatja szemit az Isten!!

– Behumja? Hm! De alszik is! Hiszem az fejedelem sergének avángardja az sléziai morva széleken jár mán! Beholdultak néki az bányavárasok, az tizenhárom vármegye; kezén vannak Kálló, Tokaj, Kassa! – kiabálta felháborodva Wesselényi Ferenc.

– Elnémul templomink haranginak nyelvek, az merre járnak; elvágdossák köteleket, agyon verik az harangozót, ki ellenek szegül. Fejeket vészik az Isten tiszteletére csinált képeknek s az mennybéli Úr Isten bosszúságára kopjákon hordozzák, – kesergett nemes méltósággal Csáky László.

– Én is tudom, – folytatta Nádasdy, – szava hihető, bizonyos emberem hozá az hírt, hogy Kassán az főoltárra telepedve szalonnázott Kemény János uram néminemű hajdúja, s az oltár-keszkenyőben kené bicsakját. Hun itt, hun ott tapodják meg az szentségeket s rút marcangolásokat követnek el barátokon, papokon.

Míg Nádasdy beszélt, Zrinyi figyelme egy pillanatra elterelődött az országos eseményekről s arra fordult, hogy most az ő Juliáját Nádasdy uramné asszonyomnak titulálják a kereszturi udvarban s talán epekedik is mezőbe szállt ura után… de Drugeth fölcsattanó szava akarata ellen is visszarántotta tépelődéséből. -77-

– Hát mi egyebet tehetett volna az feleségem? Feladá Jeszenőt, familiám utolsó refugiumát kegyelemre az fejedelemnek. «Port alája, kanócot, – parancsolta Rákóczy, – kirepült az madár, repüljön az fészek is!» Azt az keserves kínban fogantatott…

– Bizony ellenségül vette Rákóczy, – mondta csöndesen az öreg Esterházy, – ez szegény hazát, kibe belé is veté az üszögöt. Hejh, méltatlanságot cselekeszik az fejedelem, merthogy mikoron mind az pogányoktul, mind egyéb nemzetségektül is békével volnánk, magunk kévánjuk fogyatnunk magunkat, arra ingerelvén az idegeneket is, az természet szerént való ellenségekkel együtt.

– Jünnek mán Pucháim és Götz Siléziábul, nem lészünk csak úgy magánosan! – kiáltott föl bizakodással Zrinyi.

– Hadd el, Miklós, bár mentek volna Gallas után az svécustól szorongatott dánus felsegéllésére, – szólt Csáky. – Az nímet generálok, tisztviselők és köz nímet vitézlő rend is hallhatatlan szörnyű istentelenségeket és iszonyú nagy sok inségeket és nyomorúságokat cselekesznek, az merre járnak.

– Fölséges királ urunk vitézi azok is s mi igaz causánkért viselnek harcot, – szólt közbe engesztelően Esterházy.

Az urak illendőségből nem akartak az öreg nádorral vitatkozásba elegyedni, de Barkóczy Lászlóban nem állt meg a szó:

– Hejh! mégis csak idegenség gubernálja felséges urunkot magyarival szemben! mert mi dolog az, hogy hátra vetik az magyart mind intimum consiliumokon, mind az harc mezejében?

– Én megmondám eleve, – szólt hirtelen és szokatlan keménységgel a nádor, – Ferdinandusnak, hogy sokat tehet ellene az fejedelem… Ki -78- is indula Erdélybül az kikeleti szelekkel; maga Székelyhidnak, Zsigmond urfi Károlynak, Kemény János penég Szakmárnak nyomakodtak s kevés napok mulván, úgy lehet, az Vág rohanó vizei hozzák fejünkre hadastul űket.

Zrinyi nem szólt, – csak a száját vonta összébb, – pedig lett volna oka rá, mert hiába kérte a téli szállásról a német ezredet s a károlyvárosi generalatust… a német ezredet majd a legközelebbi alkalommal, a generalatus betöltése pedig a belső-ausztriai rendektől függ… Jó, a generalatust nem, nehézségekkel jár, elhiszi… hanem most itt az alkalom, kérte is tavaszszal a megigért német ezredet s hozzá Károlyváros helyében a Capeletti-zászlóaljat… persze nem lehetett, mert a két német generálisnak kevés számu hada maradt, a nagyobb részt elvivé Gallas, s így ő még mindig csak ezer horvát kapitánya…

A társalgás lassankint ellanyhadt, kinek-kinek fejébe ötölhetett a maga baja Béccsel, mellőztetése, miegymás s elgondolkozva, gunnyasztva várták a vendégek a tágas ponyva-szálláson a nádor vacsoráját, ami kint, messzebb, a kártyaházhoz hasonlatos konyha-kalibában süstörgött, rotyogott nyárson, üstben.

Közben az úti pohárszék-ládából előkerültek a nagy-hefflányi udvar drága kamuka abroszai s nehéz asztali ezüst marhája. A puha keleti szőnyegeken simán jött-ment a sok szolga.

Első töltéskor fölemelte serlegét Csáky s folyton emelkedő hangsúlyozással szólt:

– Urak! Catholica religiónkért öltözénk fegyverben! Az mellettünk hadakozót ne nézd, micsodás, miérthogy barátunk az. De az vélünk szemben kerülő eretnekek ellenségink mind halálig! -79-

Zajosan ittak az urak és bőven töltöztek s kártya mellett poharazva várták jobb hijján a másnapot. De Zrinyi, aki csak a nádor iránt érzett tiszteletből ült egy asztalhoz Nádasdyval, eltávozott, mihelyt az illendőség engedte és sátra párducbőrén végigvágva magát komoran szőtte tovább az imént nyert fonalat:

– Külömb-külömbféle nyavalyákban estünk, kinek oka Szent István királtul nyert religiónkban való állhatatlanságunk, merthogy miulta közinkbe ragada az nímöt hüt, megsokasodának bűneink… Az sok feslett erkölcs, nehéz káromlás, hamis tanácslás, irigység, gyülölség, lopás, emberölés, és örök tobzódás!! Haragra is indula és igazságos büntetésre ellenünk az Seregeknek ura és ada töröknek olly hatalmat, hogy elrontja, veszti, csaknem utolsó nyomorúságban hozza szegény hazánkat… Ki lészen megváltója ez romlott magyar világnak? Talám nímöt generál uraimék?

Megszédült a be nem fejezett gondolattól, de nagyravágyó lelke minden türelmetlenségével várta a derekas harcot, ami nem is késett soká.

A csekély számú német nehéz katonasággal előrenyomuló Götzöt visszaszorították nyugatnak egész Privigyéig Kemény János vitézei, akik az örökletes királyságra törekvő Habsburgok, a türelmetlenül zsarnokoskodó katholikus papság erőszakosságai, törvénytelenségei ellen fogtak fegyvert az ország pénzének elvesztegetése, a véghelyek elhanyagolása, a jezsuiták alattomos behozatala, a nádor hatalmának megnyirbálása miatt. De jött Puchaim németeivel, az öreg nádor a magyarsággal s a vallásos rajongás, politikai hevület, mesterségszerű buzgalom, magános haszonlesés és düh összetornyosuló fellegei elől a halál kínjával vetekedő búsulással hátrált, hátrált keletnek a fejedelem vezére. -80-

… Északról ide látszik Ónod vára. Az egyesült császári sereg a dombokká halkuló borsodi hegyeknek támaszkodva készül az ütközetre, sietve csatolódnak föl a karvasak, mellvasak, pallos és koszperd. Ez még a karabinján, pisztolyán vizsgálja a kovát, az már embermagasságú ágasára fekteti a hosszú, nehéz muskatélyt; ez tollas sisakját, prémes kalpagját nyomja fejébe, az már kopja-erdőben vonul ki a táborból. Szembe, keletre, Rákóczy népének a Tiszába siető Sajó füzes, nádas ingoványaiig elnyúló táborából a sánc széles hídján most robban ki a hajdúság. De elejbük bődültek a nagy ágyuk, s puffogtak szinte szelíden a kisebbek. Rákóczy pattantyusai nem késtek a felelettel. Sűrű füst, nehéz szag kezdett elfeküdni a mezőn. A császáriak sáncokba vonulva menesztették golyóikat az eretnek rendbontók felé, de amonnan is emelkedtek a folyton előbbre, előbbre tolt sáncok halmai. A császári olasz pattantyusok ágyúgolyói biztos ívben röpülve vágtak csakhamar egybefolyó lyukakat a sáncok mögött felvonuló erdélyiekben vagy a sánchalmok tetejét seperve buktak a mögűlök harcolókra. Rákóczy ágyúgolyói többször vágódtak ártalmatlanul a földbe az ellenség sáncai előtt és mögött… Lovas csapat rugtat most a sáncvonal elé, élén a kardját üvöltve forgató Drugethtel; kópjás gyalogság nyomakodik utána. Drugeth már az ellenség legmesszebb tolt s hirtelen elhagyott sáncának tetején táncoltatja lovát. Azután eltünik az emberek, lovak kétfelől összecsapó árjának zavaros hullámai között. Puskapor szagú, fel-felrivanó, reccsenő tömör zajt zúgat a dombon figyelő császári vezérkar fülébe a Tiszáról fújó szél. Lent a harc gomolyaga egy helyben nyüzsög, tágul, szorul szeszélyesen változó körvonalaival. Puchaim egy percre abbahagyja fényes páncélján elfekvő csipkegallérjának -81- ideges huzogatását s lemutat a síkra, ahol egy habos selyem zászlónak eddig rúdra csapzott nehéz ráncai kisimulva lobogtatják a Zrinyi-címert:

Zrinyi lovasai csakugyan most indulnak helyükről, s gyönyörű ívben kanyarodva kapják oldalba az ellenség bal szárnyát. A Puchaim körül álló urak szétnéznek, Zrinyi nincs köztük, csakugyan ő maga lesz az, aki ezrede élén vágtat s akinek még aztán is fel-felvillanó sisakja most tünik el a kavarodásban. Wesselényi fölényesen mosolyog:

– Hm, na! Talám bizony nagyon is jól tudja! – jegyzi meg sokat mondó hangsúllyal Nádasdy.

– Wertlose Waghalsigkeit! – szól türelmetlenül Puchaim, akinek rendszeres hadviseléshez szokott elméjét bosszantja, hogy egy vezér így kiteszi magát s egészen szükségtelenül a személyes harc ezerféle halálveszedelmének. – Aber…! – kiált fel hirtelen örömmel s feszülő figyelemmel mered a síkra.

A viaskodók zúgó tömege meginog a neki zökkenő ezred súlyos rohamától s tulsó fele mintha jobbra nyomódnék: mint egy szétgördülő hangyaboly, oszlik, ritkul a tömeg, egy-egy leszakadó foszlánya a tábor fele vág, másik a Sajó füzeseibe csap.

– Mais c’est la victoire! – jegyzi meg könnyedén Puchaim mögött a sereg francia mérnöke.

Rákóczy hada keveset hátrálva a Tiszának fordul s így igyekszik kisiklani az összébb-összébbvonuló két támadó front szorongatásából. Hasztalan! Kit fejbe nem sújt a suhanó kard, vesén nem döf a száguldó kopja, kétségbeesve fullad -82- a Tisza vizébe; s aki átvergődik a tulsó partra, rémülettel néz vissza övéi romlására és eszeveszetten menekül torony iránt vagy ijedt állati ravaszsággal bújik meg valahol az éj beálltáig.

A véresen, rongyosan, mámorosan megtérő Zrinyi kezében magasan lobog a Rákóczy-had egy vörös selyem zászlaja, amit maga csavart ki a mellbe taszított zászlótartó kezéből. A belső táborba érve leszáll lováról, egyet nyújtózik s a fővezéri sátor előtt jelentéseket átvevő Götz elé lép.

Götz int a jelentést tevő tisztnek, hogy várjon s Zrinyi felé fordul és kérdően néz rá.

– Ja, so, so! – érti meg hirtelen a helyzetet; szórakozottan udvarias mosollyal emeli föl a zászló szövetét, nézi, tapintja: – Gyönyörűen varrott hím! – s újra a tiszt felé fordul, akinek gyors pergéssel ered meg a szava.

Zrinyi vár, néz; fél szemöldöke fölrándul, odaveti a zászlót csatlósának s köszöntés nélkül indul sátra felé. Szégyenli magát. Nem értik ezek mi az, ha magyar magyar ellen emeli kezét, ráhazudtolva a természet rendjére? A saját vérét pusztítsa, akik kardja csapásai alatt elhomályosuló szemmel rogyva a fűbe, ugyanazon nyelven fohászkodnak Istenhez, amelyen anyja tanította imádkozni? Köteles vele? Nincs értéke… Fölkavarodva háborgott belsejében a mult, a hagyomány, a küzködő jelen s a jövő fényes képei.

A hajnalban fölkerekedő tábor lomha csúszással indult meg északnak. A németek elemükben voltak; szinte fölszippantották az útjukba eső élést, barmot; hangos veszekedéssel turkáltak a felfeszített ládákban, almáriomokban; a nyomorult viskókban felszörpölték az utolsó köcsög aludt tejet, fölhajtották az utolsó pohár bort s röhögve gyalázták meg a sors súlyos szele alatt kalász -83- módjára hajladozó lányokat, asszonyokat. Ellenálltak? Fölgyújtották a falut, kopjára nyársalva lökték szemétre a porontyokat s meztelen hajszolták a fehérnépet az utakra súlyos vasalású ágyúkerekek alá becstelen halálra. Ahol a német katona strucc-tollas, széles karimájú, fekete kalapja megjelent, vérbe, sárba, gyalázatba fulladva pusztult a magyar. Falukon az élő parasztot taposták kis vagyonkájáért, városon a halott főurat koporsóba vitt ékszereiért. Pár nap mulva már az elfoglalt Szerencs-en feszítették föl a Rákóczyak sírboltját a magyarok felsegéllésének ürügye alatt magyar borban, magyar vérben fürdő német katonák. Zrinyi utálattal látta, ameddig nézhette, a németek tobzódó garázdálkodását, hogy emeli életcéllá a szükségtelen fosztogatást, az ok nélküli emberölést. Ennél nem pogányabb a pogány török se!

A fejedelem apjának, anyjának koporsóit kivonszolták a napfényre, hogy jobban lássanak. Lefeszítették a tetejüket, maguk alá lódították széknek s beletúrtak a porladozó testekbe nyakláncért, gyűrűért, mentegombokért. Kiszórták a töredező szálú hosszú hajat, a csizmában elvitték, ami beleszorult s a kifordított koporsó alól elgördülő koponyán búcsúzásul nagyot rúgtak. Az egyik nem volt rest utána hajolni, hóna alá dugta, – ki is nevették érte a többiek, – s vitte emlékül haza.

Zrinyi megriadt, mikor a hír, ami csak úgy, minden nagyobb jelentőség nélkül keringett a császári seregben, füléhez jutott:

– Nem taposták-é sárban Rákóczy hajdui is viszontag -84- az szentségeket, kinél méltóságosb nincsen az universumban?

– Nem esmérek mást, hanem csak eretneket és igaz hütöt az föld kerekén!

A magyar urak komor-komolyan bólintottak, ki igaz vallásosságból, ki a mindent takaró ürügyet helyeselve.

– Nímet bitangok tapodják haló porában, ebek marcangolják az élő husát, kinek Rákóczy az neve! – ordította Drugeth.

Az urak újra bólintottak, ki igaz hazafias érzéssel, ki személyes gyűlölettel.

Mért érzi ő itt magát olyan idegennek? Rosszabb-e ő vagy talán jobb, mint a többi főúr? Ki az igazi ellenség, a török-e vagy a német? Vagy a magyar legfenébb a magyarral? Mi fontosabb, a religió, vagy a magyarság? Az égi haza vagy a földi? Rettenetes kérdések kioldhatatlan, szétvághatatlan boga! Ó! talán mégis a helyes úton torpan meg most ingadozva!? A megváltás olyan lehetetlen-é? Krisztus, az emberré lett Isten, nem áldozta-e föl életét a világ bűneinek megváltására? Istenné kellene annak az embernek lenni, aki a magyar világot akarja megváltani bűneitől? Talán nem!! Zrinyinek akkor van igaza, ha Zrinyire gondol. Csukd be most a szemedet, ne láss; ha eltaposol valakit vagy valamit rohanásodban, ne érezze meg kényes talpad, ne dobbanjon meg bolondos szíved, mert neked haladnod kell. Meddig? Látjátok, egyenes az út! Megyek veletek, olyan vagyok, mint ti, de majd eltér az utam s csak én tudom, merre, mert kanyarodását én kerekítem! -85-

XV.

Sűrűn pihézett a hó a meredek útra, – amelyen egy hol jobbra, hol balra faroló szánt húztak nagy nehezen fölfelé a párolgó lovak, – a mult havazások alatt amúgy is roskadozó fákra s a szánban ülő nagy prémes gallérú bundájára. Zrinyi jött Klenovnikra atyjafiát, Homonnai Drugethet látogatni.

Ki mondja, hogy Drugeth hontalan? Klenovnik talán rosszabb, mint Jeszenő? Nem az övé, Draskovich Gáspáré, aki barátságból engedte át varasdvármegyei két vára közül az egyiket a hontalanul bujdosónak? Hát aztán? Ő használja, ő élvezi a kényelmet, amit nyújt, tehát annyi, mintha az övé lenne. Vajjon ki lesz otthon? Csak János bátyám és Anna asszony fognak várni a nagy palotán, míg a szolgák botosaimat fogják lehúzni odakint. Hideg van. Bizony jól is esnék egy kis meleg leves. Vajjon átjön-e Gáspár gróf Trakostyánról? Talán már át is jött. Gáspár bátyám szereti a szószaporítást, borpusztítást. De mért jövök én ide? Egyik sem kenyerem! Mindegy! A boldogtalan rokon megérdemli, hogy fölkeressük szerencsétlenségében! Jól fog esni neki a csekély figyelem, amellyel apolgatására sietek, a pénz magának, az ételneműek feleségének.

Míg a felvonó-hidat leeresztette a bástya-torony ablakán kikukucskáló őr, Zrinyi visszanézett a völgybe, a fénylő hó, a fekete faderekak között jég-palástját csillogtató patakra. Milyen szép a tél békéje!

Az épület kapuja elé kanyarodó szánt egy szál könnyű dolmányban, hajadon fővel fogadta Drugeth.

– Bizonnyára Vuk bátyám uram! – mondta szelesen a másik kettő mögött ágaskodva a legfiatalabb.

– Nem, Borbála, nem! – fordult vissza lemondó mosollyal egy bronz haj övezte, fekete szemű, fehér arc.

– Be jól tudod, Eusébia! – szólt oda enyelegve az asztal mellől lányának Draskovich Gáspár.

– Csak valamely rosz hírt ne hozzon férjem uramnak! – sóhajtott a szenvedő arcú fiatal Drugethné.

– Kit hozol, János? Csak nem Zrini Miklóst? – szólt a belépőkre Draskovich.

Zrinyi merev udvariassággal fogott kezet a nőkkel, tekintetre is alig méltatta őket s a két férfivel különebb vonult. A nők ujra leültek az ablak-mélyedésben s kézimunkáik fölé hajolva hallgatták a férfiak beszélgetését. Eusébia unottan tekintett az egyszerű, szinte szegényes ruhájú vendégre, aki megérezve a rászálló pillantást, arra fordult. Erősen kidudorodó szemöldök-csontjai között lefutó, egyetlen, mély ránca elsímult, amint szembe találta a lány sötét tüzű tekintetének villanása. – Gyönyörű haj! – gondolta magában, de homlokán újra megjelent a ránc s Zrinyi visszafordult a férfiak felé. A kis szeles Borbála nevetve pillantgatott fel munkájából s nyilt csodálkozással rá-ráfeledkezett a komoly vendégre. Anna asszony csak férjét nem értette, hogy tud -87- így örülni valaki az ő helyzetében egy vendégnek, aki hozzá jön, de nem az ő várába; s most föl is kel és megy; biztosan a kárpitokat és szőnyegeket fogja felhúzatni a falakra s kihordatja a tárházból az ezüst edényeket, evőeszközöket a vendég tiszteletére s szegény ártatlan gyermekei, a Bora meg a Gyurkó, csaknem koldusok.

– Csak egy tikmony sültig mulassátok magatokat nélkülem! – szólt vissza az ajtóból a két férfinek Drugeth.

– Öcsém uram, látja te kegyelmed, – súgta vendégének Draskovich, – ez az igaz virtus, ki kész szűvel fogadja szerencse forgását. Mind jón, mind gonoszon állhatatlanságának, sokféle játékjának nincsen ű rajta hatalma.

– Bizony, bátyám uram, mert szerencse ajándékját nem más szűvel vette, mint egy piros almát, az kit bánat nélkül mingyárt visszaadhat; vagy ha nem ád is, tudja, hogy megrothad.

– Nékem még annyi se! Merthogy el nem fogadom, ha megkénál is véle Fortuna asszony anyám. Élek, valamint élhetek. Megadom, kivel tartozom, királomnak, nemzetségemnek, de magános előbbre menetelemet nem áhítom. Sokakat ronta, törete mán az tartalék nélkül való ambitio. Koporsómban is csak Draskovith lészek, de királi trónuson is csak az. Látom, öcsém uram, az lineákat, az kik határt vetnek előbbre menetelemnek; vagyon annyi ész bennem, jól innen maradok. Nem nyúlok az után is, kit elérhetnék, hogy ollyasra ne induljon föl bennem az kévánság, kit soha el nem érhetek. Egy Draskovith csak előre lépik, hátra sohun és soha. Én nem lépek egyet is! – fejezte be minden kicsiségen felülálló grandseigneuri mosollyal.

Zrinyi végignézett az ápolt szakállon, derült, -88- barna-piros arcon, a nyilt csillogású szemeken, a drága s aprólékos gonddal összeválogatott ruházaton s az irigység hirtelen támadó forgószele kavarta föl benne az indulatokat. Ez lenne-é a helyes út? Barmot hízlalni és búzát aratni, királynak lenni tiszttartók, jobbágyok hadán; fénnyel, pompával övezve gunnyasztani magányos várában, vadászni, vendégeskedni, enni, inni? Az egész a körül forog, hogy mi jobb és szebb, a Ma vagy a holnap.

Drugeth valami kárpit elhelyezésében megakadt, hiszen nem a maga várában rendelkezett, s visszajött Draskovichért.

– Mi tanácslást várhatsz tűlem? – válaszolt Drugethnek Gáspár gróf finoman, a látszatot mentve s mint vendéghez illik, Drugeth előtt ment ki az ajtón.

– Mit csinál, asszonyom, Gyurkó, az gyönge virágszál, és Bora hugocskám? – fordult kedvesen Drugethnéhoz.

Zrinyi tehetetlennek érezte magát a síró fájdalommal szemben; édes anyja emléke villant a fejébe s szeretett volna más fordulatot adni a beszédnek. Drugethné megérezte, eltörülte szeméből a könnyet s mosolyogva folytatta:

– Csak kicsinyég kisebb vitéz volna János! – válaszolt édes-bús arccal az asszony.

– No, no, nem jól beszél kegyelmed, asszonyom, – rázta a fejét Zrinyi. – Az virtus haszon-hozó dolog mind az vitézlő personájának, mind hazájának. -89-

Eusébia szája egyet rándult, Borbálára nézett, aztán Zrinyire s gőgös tekintete végre is az ablakon állapodott meg.

– Lám, lám, hugom asszony, – nevette Zrinyi Borbálára, de szeme a másik lány aranyos hajának fényét kereste.

– Nem úgy, hanem úgy, hogy kegyelmed nagy nyomorítója az töröknek; vitéz hadnagy az félhold ellenében. Azért ne nézzen úgy rám, bátyám uram, mikéntha én volnék az kanizsai basa! Nem tréfaszó, kit beszéllek.

Zrinyit kezdte bosszantani ez a dölyfös, unalommal bélelt leány; feléje fordult:

– Sima fődü palotán szokatlan magamfajta vitéz szava nehezen perdül, de mán azért csak mégis megkérdem, nem-é inkább vitéznek lenne hugom asszony hütös felesége, hogysem másnak.

– Szeressem én ütet, ű meg engem. Az többi, valamint füst és por! – válaszolt kurtán-furcsán Eusébia.

Ezért meg Borbála haragudott meg s hirtelen nagy szorgalommal kezdett öltögetni.

Eusébia Zrinyire nézett és elfakadt nevetve. Zrinyi eleinte vele kacagott, de azután úgy kezdte -90- érezni, hogy neki nincs semmi oka a jókedvre, sőt inkább mintha ő lenne a nevetség tárgya; hirtelen abbahagyta. Eusébia is visszakomolyodott, de még később is föl-fölnevetett, mint aki nem tud kiverni a fejéből valami kitünő dolgot.

Egyszeriben tülökhang, hidlánc-csörgés hatott fel hozzájuk puhán a külső havon át. Eusébia arcát, amelyről eltünt a gúny, meleg vidámság öntötte el; letette munkáját s egy másik ablakhoz lépve kinézett.

Most jön a fattyuja, – gondolta magában goromba irigységgel Zrinyi. – Mit keresek én itt? – Kar-feszítő, szív-dobbantó vágy támadt benne az aranyos hajú lány után, aki senkivel sem törődve örült az érkezőnek.

Kevésre rá nagy örömmel hozták be karon fogva Drugeth és Draskovich Erdődy Farkast, a petrinjai commendant fiát.

Piperkőcösen alakított, tarkóig érő hajú, sárga csizmájú, gondozott ruhájú, szép fiú volt Erdődy; olyan, amilyeneket írott csata-képeken lát az ember. Eusébia szinte elébe szaladt, úgy sietett vele kezet fogni. Erdődy ábrándosan nézett az ábrándos szemekbe s tovább tartotta kezében a lány kezét, mint az illendőség engedte s a rokoni kötelék magyarázta volna. Borbálához lépve pajkosan mosolygott rá s éppen olyan hosszú ideig tartotta volna a kezét, de a lány nevető-durcásan vonta el magát előle. A nők újra letelepedtek munkáik mellé, a férfiak az asztal köré. Eusébia egy szempillantással a maga közelében jelölt ki széket Erdődynek a két csoport között, s ha a legény néha-néha Borbálára kedveskedett tekintetével, alig észrevehetően dobbantott egyet a lábával s elővillant a szoknya alól a himzett török papucs. Erdődy ilyenkor végigsimított a haján s szerelmesen nézett Eusébiára. Zrinyit, aki figyelte -91- őket, majd fölvetette a méreg; legjobban szerette volna fejbe sújtani ezt a kikent-kifent nyalka fiatalt s másik kezével magához kanyarítani a rátartós kisasszonyt.

– Igen, igen, holnap kezdik, – felelt Drugeth, mint aki csak most határozza el magát a dologra.

– Bár fagyna belé Rákóczy ügyeközeti az ecsedi lápban! – mondta Gáspár gróf.

– De bizony vérben fog az fagyni! – kiáltott Zrinyi, aki örült, hogy valahogyan utat adhat háborgó dühének.

– Meg is sokasoda Isten ostora rajtunk az külömb-külömbféle bálványozások miatt, kik közinkben férkőztek, – vélte Drugeth.

– Annak oka is csak az bálványozás, – válaszolt Drugeth. – Kimenének fiaink külső országokban azzal nesszel, hogy az tudományokban tekélletesítik elméjeket s ihon, haza hozák az lutherana confessiót, ördög találmányát.

– Kiki tudja, – szólt nyegle fölénnyel Erdődy, – amaz Luther Márton fölhajta egypár korsó sert, s úgy fabrikállá az új hütöt. Nyilván ördög dolga ez! Látja kegyelmetek, az utak, erdők, berkek teli vannak szegény legényekkel, szabad hadnagyokkal, az kiknek dúlás, fosztogatás kenyerek.

– Győjtsünk osztán seregeket, – szólt Zrinyi, – illyen garázda kóborlókbul, kik az maguk vitézségek rudimentáit vagy kassai kereskedőkön, vagy kecskeméti tőzséreken, vagy soproni kalmárokon, vagy más szabad várasok s szegény polgárok -92- kárán végezték el; az kik nem az jó hírért, névért s böcsületért, hazájokhoz való szeretetekért iratták be magukat az hadakozásban, hanem hogy jobban ezeket az virtusokat szabadabbul űzhessék!

– Az kostajnicai török nem tött annyi kárt talám Petrinja táján, mint az kóborló vitézek, – állította Erdődy.

– Meg van kegyelmetek áldva, öcsém uram, arrafelé az predauciusok, valahok és sclavok népével is, – tette hozzá Draskovich.

– Az is az török császároknak lelkeken szárad, – mondta Erdődy, – hogy pokol tüze pörkölje le fejekrül turbánjokat, hehehe; kihajták országukból az mi földünkre űket s mast az végeken az török ellen való vigyázás színe alatt lopnak, garázdálkodnak, kevélykednek. Az idegen nem kémélli, ki magyar.

Eusébia meghökkenve tekintett föl munkájából a szólóra s valami gyönge érdeklődés villáma cikázott át szemén, amelynek sugara csak újra Erdődyn pihent meg szerelmesen.

Erdődy kérdően nézett Zrinyire, aki az ellene s Péter ellen folyó személyes áskálódásokra gondolva tette föl a kérdést, amelyre Drugeth felelt fölcsattanva, aki csak egy gonoszt ismert a földön, Rákóczyt:

– Arrul nem beszéllek, ki rajtunk esett, de azon felyül is mely igen röttenetös insolentiákat cselekedtenek Rákóczy hadai az magyaron s nemdenem űk is magyarok? Templomokat, parochiákat, udvarokat, városokat megdúltak; nemes és paraszt emberek sustentálására való javait, búzáit, borait, kenyerét, ruháját elvitték; szarvas és lábas marháit leverték és egyéb javait felprédálták. Sírokat -93- felásván, holt testeket megháborították, lakos és igaz járatbeli jámbor kereskedő és egyéb embereket városokban és falvakban, házukban és útjokban mindenekbül kifosztották. Marhájokat elvonták, sokakat megkínoztak és megöltek, és egyéb kimondhatatlan istentelenséget, keserves kegyetlenséget, tribulatiókat és oppressiókat cselekedtenek.

Zrinyi fölött hirtelen elborult az ég. Unta Drugeth hangos panaszolkodását, Draskovich selymes finomkodását, Erdődy nyegleségét, a nők butaságát vagy gonoszságát; az egész társaságot, a fajtáját, az országot! Ó! buja olasz völgyeken gördülő négyökrös szekéren hanyatt fekve a széna között Vergiliust olvasni… másutt lenni, cselekedni, szeretni: élni, ó élni!

– Mikoron haza jüvék az táborbul, – hangzott fel szava szinte kiáltva, – az hol az legaljosb nímöt feldwäbel is nagyobb úr, mint királa védelmére fölült magyar nemes, szalad elejbém mán az vár piacán az kapitány s lelke szakadva előbeszélli, hogy Miklós bátyám uram meghagyott özvegyének bosiákói jobbágyai fegyveres kézzel törtek be udvarházában, s hogy udvarbíráját megölték, s hogy mindent feldúltak, prédáltak.

– Hm! Aggebje parasztja! – szólt közbe Draskovich. – Büdös és kártévő!

– Az paraszt, az paraszt, mondja kegyelmetek! S az úr, nemes, nemzetes és vitézlő úr? Vannak néminemű új bányáink nékem s öcsém uramnak, Péternek, ki Lichben, ki Bakarban. Hát az minap Varasdon, croatiai és sclavoniai státusoknak gyűlésén nagy hangos panasz-szóra nyitá fel száját ellenünk Frangyepán Miklós uram, hogy így, -94- hogy megintlen úgy, az bányák ide, az bányák oda. Tyűh! nagy gravámen! – gondulá az gyűlés. Egy szóval kiküldék zágrábvármegyei szolgabíró uramat, Jellachich Gábort, hogy az bányákat haladék nélkül betöltsük és betemessük.

– Majd! – fejezte be megcsendesülve, nagy megvetéssel Zrinyi. Dolmánya alatt megfeszültek mellén az izmok, amint most Eusébiára nézett. – Eh! – gondolta magában, – Frangepán ugathat, a paraszt csak paraszt, Eusébia csak asszonyi állat; a német, ha generális is, csak német, de ő, ő Zrinyi!

A kályhában pattogva ropogott a kemény fa s hangja betöltötte a hirtelen nagy csöndbe burkolódzó termet. Hó-felhőket kavart odakint a zúgó vihar; az ónas ablakok sírva rezegtek. A férfiak bajuszukat pödörgették s maguk elé néztek; a nők munkáik fölé hajoltan öltögettek. Draskovich palotás agara nagyot ásítva nyújtózkodott elő az asztal alól, hogy ura széke alá gömbölyödve folytassa az alvást.

– Majd lelűjjük üket, hogy ne fázzanak! – nyugtatta meg Borbálát tréfásan Draskovich.

Eusébia leejtett valamit s amint Erdődy föladta neki, kezük összeért; a legény szeme kerekre tágult, a lány lehunyta az övét.

– Nem akartam, bátyám uram, – mentegetőzött mogorván Zrinyi, – megcsuszamlék csizmám az págyimentomon.

Ujra beállt a csönd. A kint féktelenül tomboló vihar a kéménybe szorulva panaszosan zokogott.

XVI.

– De, nagyságos uram, nem igen felette jó nekünk, ha Péter gróf haragszik.

– Hát mitévő légyek? Térden csuszkorálva imádjam ű nagyságát? Enyim az gulya, osztán punktum. Süttessen másszor billogot az baromra, ki üvé, – zárta le a vitás marhacsordáról való eszmecserét Zrinyi.

Migliani páter nem mozdult; kövér arcán gyorsan mozogtak a ráncok: úgy látszott, szeretett volna még valamit mondani.

– Hallom atyaságodat, – jelentette türelmetlenül Zrinyi a társalgás folytatásába való beleegyezését.

– Iszonyatos nagy infamia, nagyságos uram, kit előbeszélleni fogok uram kegyelmes engedelmével. Mikulich Tamás, amaz két lelkű, alattomos personális, nagyságtoknak bizony érdemetlen tutorja nagyságtok gyönge gyermekségeknek korán, széltén hirdeti, hogy nagyságodat Rákóczy valamely hajduja üstökön ragadva hurcolá Ónod alatt -96- az erdélyiek táborában, hunnan is csak nagy sok könyörgésre, jól megsarcoltatva bocsájták vissza.

A páternek megmozdult a szája: még nem fejezte be; de urával nem mert ellenkezni, nagyot nyelve küldte vissza magába a feltolakvó szó áradatot s dohogva köszönt el.

Ugassanak, mit bánja ő! Gondolata, mint a szétlőtt szárnyú madár, vergődve röpdösött Eusébia körül, ki fut előtte, mint galamb az ölyü előtt. Pedig az idő leszedheti ifjúsága rózsáit, sűrű barázdákkal megszánthatja orcáit, ezüstté fordíthatja aranyos haját. A gyöngyvirág könnyen hervad, a csorgó patak vissza nem folyhat! Ó Viola! kegyetlen Viola! Mint tigris a vérben, gyönyörködik véghetetlen nehéz bánatában. Az acél meglágyulhat tűzzel, mesterséggel, hangyanyom a kövön megismerszik idővel, de az ő sűrű sok sóhajtása annyi Violának, mint gyönge szél tölgyfának, mely meg hajolhat; mint tengerhab sziklának, melyet meg nem ronthat… Újra ez a mélységbe zuhanás, újra ez az örvénnyel küzdés! Mért? Oly óriási hiba-e egy élet számvetésében, ha kihagyjuk a tiszta, kézfogós, lakodalmas szerelmet? Neki cselekednie kell, rá hivatás vár ezen a rozzant magyar földön, mért borítja hát el most ez a sötét felhő tervei büszke erdejét? Nem volt-e elég a nagy-hefflányi küzködés, szégyen, ahol egy Zrinyi! Zrinyi elől vitték el a lányt? Ott az a nyavalyás, itt ez a nyalka állnak elébe; Julia Nádasdyné, Eusébia pedig Lykaont szereti.

Ez a gondolat ült mögé nyergébe, ha kilovagolt; ez könyökölt melléje, ha olasz és latin könyveibe merült; ez burkolódzott bundájába, ha Légrádra ment rendelkezni; ez feküdt nyugvó helyére, ha aludni tért; ez fogta a tányérját magános -97- ebédein; ez komolykodott ki a tükörből, ha fésülködött; ez hörgött föl rá a halálra sebzett vad szájából.

Eseménytelen tépelődésben, erőltetett vadászatokban, komor parancsolgatásban, verselgetésben tölt Zrinyi Miklós tele. Mit ért a fényes családi fészek minden kényelmével, pompájával, ha nem nézte; mit az óriási birtok gondja, ha Miglianira hárította; mit a légrádi kapitányság, ha a török nyugton volt; mit a császári ezredesség, ha hada a tél előtt eloszlott; mit az egész izom-őrlő, idegpattantó küzdelem, ha egy lányra való mértéktelen vágya mindezt szétfujta, mint az őszi vihar a friss avart; ha minden boldogságát árnyképpé fordította ez a szerelem; ha minden értéke szétfolyva omlott el ujjai között, mint a Sátán ajándékozta pénz? Mit ért az ősök multja, mikor az ivadék jövője borult el? Mire az agy búgó zakatolása, ha közbeszólt a szív?

Ó, milyen hosszúk ezek a rövid napok; mily örökkévalóságok a hosszú éjszakák! Nappal mindig ugyanazok az arcok s rajtuk ugyanaz az ijedt kiváncsiság, hogy mi lelheti az urat! Éjjel az az ezer formába öltöző egy valóság! Nappal az unalmas várbeliek, az unatkozó hadi nép röhögő, civakodó vagy mogorva, csöndes ide-odaténfergése! Éjjel a jövő, mint egy sötét barlangszáj; a gerincfeszitő testi vágy; a hiúság, nagyratörés szárnyaszegett vergődése.

Néha forrt benne minden indulat, remegett minden izom, – mint a repedésig fűtött katlan, – mikor szemébe paskolta a szél a havas esőt a kursaneci erdőben. Néha bágyadtan keringtek benne szerelmének, nagyravágyásának roncsai, mint hajótörő tengeri vész után csöndes öbölben árbóc, deszka, vitorla, – mikor könyvére könyökölve hallgatta -98- magánossága társának, az öreg kályhának duruzsolását.

Jobb szeretett oda nem menni. Ha ott volt, alig tudta magát visszatartani valami őrült erőszakosság elkövetésétől; tömör dühvel nézte a lányok között kakaskodó Erdődyt; bántotta Borbálának feléje forduló állhatatos bámulata, ingerelte Eusébia gőgös elfordulása. Mért vágyódik utána, mint Echo szó után, mint deres hóharmat napmelege után, mint tudatlan fürj csalogató síp után, mint mágnes a hideg vas után, mikor Eusébia konok és kegyetlen? Ha Erdődy ott volt, csak rá nézett, csak neki volt mosolya, csak számára volt jó szava s ő mehetett politizálni a férfiakkal, vigasztalhatta a siránkozó Drugethnét vagy hallgathatta Borbála kinálkozó csacsogását. S ha a piperkőc Vuk máshol mulatott, Eusébia, mint az alvajáró, jött, ment és sötét szeme befelé világított. Verseit szórakozott mosollyal fogadta s tán el sem olvasta őket! Kerülte, futott előle, mint ama könnyű köd a forgó szél előtt, mint hideg hóharmat nap melege előtt, mint fürj karvaly előtt, mint árnyék nap előtt.

Riadva nézett néha magába s elijedt: Istenem, milyen szűk körben forog minden érzése, minden gondolata! Ember ő, férfi? Hisz mint a párzás dühében sívó oroszlán járja körül ezt a kemény kősziklát! Bágyadás és kavargó düh között váltakozó vágyakozásában megátkozta a szerelmet, amit a legaljasabb nevekkel illetett magában, nősténynek káromolta a nőt s aztán hűvös, sötét hajnalban menekült haza Csáktornyára.

A török? Bánja is ő! Nyuvadjanak meg ott, ahol vannak! Fullasszák vérbe az országot s fulladjanak meg maguk is a diadal gőgjében! Legyen bár muzulmánná az esztergomi érsek, mit törődik ő vele! -99-

Lóra! Sarkantyúzva hajszolta az izzadó dögöt sáron, jegen, havon keresztül; s este a csatakos hazaérés után a váltott ruha melegében ellágyulva ült a gyertya mellé s papirnak dülve burkolt, halvány idylliumokba, klasszikus képekbe öltöztette vad szerelmét, amelynek nyersesége át-átütött a síma, divatos mázon.

Közben múlt a tél; a hó leolvadt a hegyekről s hófoltos pocséták borították a mezőket, amelyeknek feketeségét zölddel kezdte tarkázni a párapólyás csecsemő tavasz.

– Mit örülök rajta, ha hegyrül lement az hó, ha bánat úgy hordoz, mint erős szájú ló, ha az én sok könnyem árvízhez hasonló, ha búm örökké nő, mint fára az komló?

Aztán nem mozdult semerre se: otthon várta makacs magábavonulással az eseményeket. De vajjon jönnek-é? Mindegy! Eleget kergette idáig őket, ő futott utánuk. Most nem! Vár.

XVII.

Zrinyi annyira belemerült olasz szerzőjével a Lancaster és York-ház hatalmas küzdelmének véres eseményeibe, hogy csak pillanatok mulva hallotta meg.

Zrinyi intett, hogy csak jöjjön be. A páter belépett; de az ajtó nem csukódott be utánna, mert most Forstall fogta meg a kilincset, hogy Patachich Péternek adja át.

Kint új erőre kapott májusi nap melegített s a nyitott ablakon keresztül behallatszott a kis, hímes boltú szobába a kert, az erdő tavaszi zsongása.

– In aeternum! – mosolyogta lenézéssel az úr, hogy íme, most csakugyan az események keresik fel őt, mert történni kellett valaminek, hogy ez a három ember önként kopogtat barlangja, a könyvesház ajtaján. Megjelölte körmével, ahol elhagyta az olvasást és a csöndben álldogálók felé fordította székét.

– Hirek futamnak széjjel az országokban, – kezdte fontoskodó arccal Migliani, – Rákóczy új hadának új győzödelmirül. Kiindula Zsigmond úrfi Erdélybül, készen az cselekedetre, miként egy török s nagy vigyázással forgatja szablyáját ellenünk, miként egy spanyor. Puchaim generál futamik ám, de nem az harcba, hanem az harcbul; Szendrő felé nyomakodik vissza nagy sok bajlódással, kapkodásokkal; tollaskodó nímöt vitézin megszorula az plundra. Vagyon dolga az poroszlómesternek, merthogy morgolódnak, szökdösnek az nímötök, miként taval Rákóczy hajdui; az mezei borbély is nem nyugotja kezét ölben, mert telve táborunk sebesekkel. Mast tetszik ki, mely igaz az török példaszó, hogy ha az te ellenséged ollyan is, mint az elefánt, annyinak tartsad, mint az legyet, ne félj tüle; ha ollyan is, mint az légy, úgy se vesd meg, hanem oltalmazd tüle magadat, mint az elefánttul! Ihon elefánt lén az légybül, ki Puchaim füle környül -101- zummogott! Más felül Torstenson kapott Gallas nímötjeiben mezei derék haddal, kiket meg is vere s mastan siet hadait componálni az úrfiéival.

Zrinyi gondolkozva hallgatta a páter szapora szavát: most jó lenne megint Zrinyi, aki kidobja a pénzt az ablakon iratos vitézek fogadására s ott ágál ő fölségéhöz való hűségével az elsők sorában! Titkos megelégedéssel szólt:

– Bizonnyal az, nagyságos uram! Személy szerént való insurrectiót hirdete ű fölsége az dunai két districtusnak; de nincsen bennek körösztény indulat és magyar vér, elhúzzák magokat az hadakozástul.

Nem is bolondultak meg, hogy fölüljenek, – gondolta Zrinyi. Gúnyosan ötlött a fejébe, hogy most gyűlést tartanak Varasdon Horvát- és Szlavonországok urai.

– Mit mívelnek az tekéntetes Karok és Rendek Varasdon? – kérdezte hangosan.

Cosimo páter összekulcsolta hasán a kezét s fejét félrehajtva hallgatott: sajnos, ezt nem ő tudja; más fog beszélni s ő hallgathat.

– Királ urunk ű fölsége – győzödelem koszorúzza szent fejét! – ezer lovast sollicitála országi védelmére Rákóczy ellen, ki utolsó veszedelmet készít hazánknak. Az tekéntetes Karok és Rendek, – mint írják, – vitam et sanguinem készek áldozni, sed Croatia et Sclavonia, quae erant olim repletae militibus, hadi nép nélkül szűkölködnek s lehetetlen immár bennek az legnagyobb solddal is ezer lovast toborzani. Itt volnának, az igaz, az végbeli vitézek, de az török az szomszédságban leselkedik, kiért is az ország határai pusztán nem maradhassanak nemcsak az mi, de az haereditaria provinciák épségben megtartásoknak okáért is. -102-

Kis ravaszok, – gondolta Zrinyi, – az örökös tartományokat tolják mindjárt előtérbe, hogy a király megfélemedvén legkedvesebb s drágább országrésze elvesztésének gondolatától, a végbeli vitézeket meghagyja helyükön.

– No, Patachich uram, – kérdezte hamiskás szájvonással Zrinyi, – hát osztán csakugyan komolyformán rözgölődik az török?

– Mán akár tudták, akár nem az tekéntetes Karok és Rendek, nem csalták alá az királt, mert való, hogy az török császár hada Bosznában győlekezik. Azt beszélli az végbeli fáma, hogy horvát földön vagyon szándoka általtörni az velencések ellen. Nem lészen kárunkra az figyelmezés, főkapitány uram.

– Hejh, pater Marce, be feledékeny kegyelmed, – kiáltott Migliani örülve, hogy a szót ismét magához kaparíthatta. – Esének egyéb történetek is az varasdi gyűlésen!

Forstall bosszankodva vonta végig nyelvét ajkán: hogy is felejthette el; no igen, Patachich szólt közbe, csak azért nem mondhatta. Finom, udvarias mozdulattal adta át a szót Miglianinak.

– Hát az történt, mint az provincialis atyaságátul értém, hogy az gyűlés színe előtt, – s vaskos ujjain kezdte számlálni, – Mikulich Tamás, Erdődy Farkas, Pethő István uraimék s tudja az nagy mufti, kicsuda, Jankovich Péter uramné és Laczkovich István uramné asszonyaim képében hangos panaszra fakadának Zrini Péter uram ellen, hogy néminemű földjüket, jószágokat az Dráva szigetein, nemkülönben Oszaly alatt s az Muraközön erő-hatalommal elfoglalta és magának tartotta.

Zrinyiben, aki a végig felezett családi birtok ügyeiben sokszor összekoccant ugyan öccsével, most feltámadt a vére pártolása mégis: -103-

– No lám, az maszlagban megzabállottak mind frigyet vetének egy az mással ellenünk! És az croatiai statusok?

– Kiküldék Petretich zágrábi prépost és Zakmárdy ítélőmester uraimékat Péter grófhoz az ország leveleivel, hogy jussát az törvény útján keresse s az erőszakosság cselekedetitül magát megtartóztassa.

A három férfi elköszönt és vonult a várnagy lakása felé a harminckét levelű bibliához s a mázos korsókhoz.

Zrinyi egyedül maradva elgondolkozott. Baj és baj, mindenütt baj! Vitéz kéne ő fölségének! A vármegyék vonakodnak, a horvát rendek hímeznek-hámoznak… Most megint itt lenne az alkalom megmutatni, hogy Zrinyi tántoríthatatlan királya oldaláról; ha kell, utolsó sustákját is ő fölsége kezeihez bocsátja… Török had Boszniában? Rajtuk ütni valami hihetetlen vitézi vállalattal, milyen szép lenne!… Vagy elbánni ezekkel a hegyes fogú mezei egerekkel, akik Péter csűrje körül cincognak…! De minek? Mit csörtessen ő ebben a piszkos mocsárban valami távoli vetés reményében, mint egy koszos vadkan?! Nem érdemel meg a német egy olyan életet, mint az övé… s megérdemelné-é egymást fölfaló fajtája, hogy a török ellen való hadakozásban eméssze? Érdemes-e ezen a romlott magyar világon valamit kezdeni? Kinevette magát a «megváltás» eszméjéért, ami nem is olyan régen úgy felcsigázta minden képességét… Minek a mozdulat? Kár érte. A szobrok se mozdulnak s mégis szépek… Igaza van a töröknek, nagyon igaza: jobb ülni, mint állni; feküdni, mint ülni; de fekvésnél is jobb a holtan terülés! -104-

– Lássuk tovább, mi módon űzték, öldösték egy az mást amaz bolond angliusok hitván csörgős játékok bírásokért, – szólt hangosan; azzal robbanva kanyarította vissza székét szembe az asztallal s nekikönyökölt Biondi könyvének.

Jöhettek aztán hozzá jelenteni akármit: Rákóczy… a király… Mikulich itt, a svédek ott, – dacos elfordulással minden cselekvéstől, minden tépelődéstől csak távoli árnyékokat mozgató olvasmányának és dohogó sétáinak élt.

Ilyen lelki állapotban találta a királyi meghagyás, hogy a birodalmi sereg segítségeül ezer könnyű lovast fogadjon és siessen a császári táborba. Gúnyosan nevetett föl:

– Ihon, jünnek az események csőstül! Nosza Herr Graf von Serin, ragadj mastan szablyához, toborozzál hadi népet, hiszem te vagy az, az kinek ugrálva, nem sóhajtva megyen ki az arany erszényébül! Kelj mezőben vitézid élén, derék leventa, merthogy talám mast lészen az üdeje, hogy hullat öledben egyetmást az földi jók fölséges asztalnok-mestere. Nélküled bizony egy szaró-széket sem tudnak megvenni nímöt generál uraimék!… Nem, nem megyek, – zúgott benne tombolva az elkeseredett ellenkezés.

Az éjjel alig aludt valamit. Forgott az agyában a sok terv, búgott a szivében a sok indulat s nem tudott megállapodni egyiknél sem. Mint valami nyomorult, kormánya vesztett, vitorlája pusztult hajó-teknőt, hajtotta, himbálta, kavarta az örvénylő ár; öntudatának égve maradt kis mécsese is makacson, dacosan nézte a homályos háborgást. Fülében pillanatonként megújuló távoli ágyú-dübörgés zúgott s érezte, hogy halántékában kopogva lüktet a vér. Akarata, mint a fejbe kólintott ember, elalélva hallgatta az indulatok boszorkány-szombatjának belülről kihangzó tompa zaját. -105-

Vérben úszó szemekkel ébredt; vállát verő göndör haja összegubancolódva fogta körül sápadt arcát. Lomhán állott talpra, de mikor az ablak felé fordulva szembe találta a reggeli nap friss ragyogása, nagy elhatározás születésének nyers örömével szegte föl a fejét, mint aki a szerencse ellen ágaskodva egy kártyára teszi föl az ősi dominium utolsó ezer holdját.

– Vuk öcsém tahát Varasdon fújja az kígyóküvet Péter ellen? Jó! Megyek az lányhoz és megkérdem… Megkérdem!!!

Nyergeltetett. Lóra ülve megtapintotta az aranyhímes kápa pisztolyait s emberei nagy bámuldozására, egy szál lovas szolgával vágtatott ki a várból.

XVIII.

– Jó napot! – fogadta röviden a klenovniki várnagy alázatos köszöntését Zrinyi, a sok lovaglásban görbére gémberedett lábait egyengetve, míg két szolga söpörte, tisztogatta az út porától csizmáját, ruháját. – S az urak? – kérdezte az útra felkötött haját kieresztve a süveg alól.

A szolgák tiszteletteljes távolba vonultak seprőikkel, kendőikkel és vártak.

– Nagyságod szolgálatjára Drugeth nagyságos uramné asszonyom és Eusébia kisasszony, merthogy Borbála kisasszony kevés napok előtt haza mene atyja urához, de megjün az héten.

Zrinyi gondolkozva nézett szét a hűvös kapualjban a muskatélyokon, szakállosokon, az őrszobájuk előtt padoló drabantokon. A külső udvarról nyíló kapu fél szárnyra, a belső udvarra -106- nyíló teljesen, sarkig tárva: kint lángoló nap, közbül hűvös sötét.

– Tudom az járást! – utasította vissza Zrinyi az ott ténfergő nemes inas ajánlkozását.

– Az ebédlő palotából jobb kézt asszonyunk házában lésznek bizonnyára, – bátorkodott még megjegyezni a várnagy.

A várnagy vont egyet a vállán s visszament a külső udvarra a lovak s a vendég szolga ellátásáról gondoskodni.

– No, ha ez reá ereszkedik arra az vékonypénzű fehérnépre odafent… – mondta a másik.

– Vértajtékot is hány az kisasszony, miként az szerelmes fülemüle, – fejezte be a harmadik.

A negyedik trágár mozdulatokat kezdett tenni a kezével és szaporán hüittyegetett hozzá.

Láttára hangosan csattant föl, majd alattomosan meglapulva vinnyogott még sokáig a röhögés.

Zrinyi ezalatt benyitott az ebédlő palotába. Körülnézett. A sarokban kongatva ketyegett a nagy lábas óra; a szőnyeggel borított falon a sokágú gyertyatartókban még bent volt az utolsó mulatság óta a sok gyertyacsonk; de a kihúzható nagy asztal összetolva; a nagy pohárszék ajtai zárva. Mit akar? Mért jött ide, korlátot ismerni nem akaró indulataival a békés, rendezett életű családi fészekbe? Milyen bambán lóg a falon az az eledellel írott kép! S milyen rosszakaratú idegen arc néz vele szembe a fali tükörből!

Hangok! Csakugyan a szomszéd szobában vannak. Elhatározó mozdulattal törülte kétfelé a bajuszát és benyitott. -107-

A tompa férfi-hangra ijedten fordult az ajtó felé a két nő, akik az egyik ablakmélyedésben fonogatva azt hitték, hogy valami házbeli asszonynép nyitja rájuk olyan csendben az ajtót. Zavart köszönéssel fogadták a különös vendég különös érkezését.

Zrinyi fogott egy széket, nekitámasztotta a két ablak között lévő állványnak, amelyen ezüst-veretű ékszeres ládácskák sorakoztak halommal, s engedelmet kérő kurta mozdulat után leült rá szembe Eusébiával.

– Osztán csak így magánosan kettesben mulatják kegyelmetek az üdőt? – kérdezte, féltékeny pillantással nézve körül Eusébiát.

A szótlanul ülő lány rokkája egy percre megállt, de annál hangosabb pergéssel indult meg rögtön.

– Trakostyánra? – kérdezte Zrinyi, mondanivalóját gyúrva, gyömöszölve elméjében szavakba.

– Igen, az tiszttartót akará, ha meg nem csalatom, két jobbágykölyök megölni, osztán kitudódott valamely módon…

A rokkák frissen peregtek és Zrinyi a lábánál fekvő perzsa-szőnyeg rojtjait birizgálta a csizmája orrával.

– Hugom asszony, – fordult hirtelen Eusébiához, mintha Drugethné ott se lenne, – kérdenék egyet kegyelmedtül. Az pallérozott udvari erkölcs másmilyen módját kévánná ez dolog végben -108- vitelének; köntörfalazni nem tudok; várni nincsen bennem elegendő tűrés. Ez okon jüttem magam, Zrini Miklós Draskovith Eusébiához.

A fejét meglepetten fölütő leány kezéből visszapöndörödve hullott ki a fonál. Drugethné szorongó szívvel kelt föl székéről, de mégis jónak látta a szoba hátsó falának támaszkodó fiókos szekrényhez menni s valaminek szorgos keresését mímelni.

– Istenem Uram, csak uraimék honn volnának! – sóhajtotta magában félénken.

A férfi duzzadó ajaka halkan remegett. A lány, megigazítva fején a drágaköves koronkát, hátraszegte a nyakát s tágra nyiló sötét szemében ismeretlen kéjt hozó ismeretlen veszedelem vágyása villódzott.

– Nem hizelkedtem soha kegyelmednek, hugom asszony, az egynémely versek, az kiket írtam…

– Eusébia! – szállt föl elnyomottan a kiáltás Zrinyi torkából. Ime, a lány elolvasta, amiket írt, versben felel, fél tőle, talán szereti is.

Drugethné félve tekintett vissza a szekrénytől, amelynek nyitott fiókjában idegesen tapintotta keze a csipkét, selymet. -109-

– Eusébia, – súgta rekedt önfeledéssel Zrinyi, – mikoron elsőben láttam kegyelmedet, beléveszett ebben az két boszorkányos szemben az életem. Nappal kegyetlenségével küzködtem, éjjel elepedt az innyem utánna. Az Adria tengernek fönn forgó habjai nem oly nagyok, mint voltak szemem árjai; égő szüvemnek lángos hatalmai nagyobbak, mint Mongibel lángjai. Könyörüljön nyomorú voltomon kegyelmed, mert Isten haragja örvényes habbá teheti könnyemet, szélvésszé fordíthatja sóhajtó kedvemet… Eusébia, egy szerelemben esze fordult beszédin ne induljon föl kegyelmed, de lássa, szeretem, háborgó indulatim úr lettek fölöttem, merthogy szeretem keservvel itatott szüvem minden erejivel.

– Egy catholica hütünk legméltóságosb oltári szentségének nevére kérem, feleljen kegyelmed kesergő szerelmem színe előtt, tudna-é engem szeretni?

A lány rózsás fehér arcából, piros ajkából elvonult a vér, amikor megszólalt:

– Későn jün kegyelmed, bátyám uram… Szüvemet Vuk birja… Talám ha előbb, ki tudja?… Mast késő!

– Váljunk szét békén, csendesz kézadással! – szólt kezet nyújtva a férfinek.

Zrinyi egy pillanatig az övében érezte a forró, -110- puha kezet, aztán tehetetlenül nézett a távozó után, hogy tünik el az ebédlő palotába vezető ajtón.

– Teremtőm Uram, – sóhajtott Drugethné, – csak Jánosom maradt volna honn!

Amint a becsukódó ajtó kilincse pattant, Zrinyi dereka megrokkant ültében, de rögtön rá kiegyenesedve rúgta ki maga alól a széket, az ajtóhoz ugrott, fölszakította s ott állt a rémülten visszaforduló gyönyörű alakkal szemben.

– Eusébia! – tört ki a sóhaj boltozatosra táguló melléből, amint szempillái összecsukódtak s ökölbe szoruló karja hátra feszült.

Két karja lassan fölemelkedett s hirtelen mint két acélkapocs csattant össze a lány derekán. Ajka az aranyos hajba temetkezett. Eusébia lihegő csókkal tapadt a férfi dolmányához ott, ahova a feje borult.

– Ó, az fajtalanok! – mondta csöndesen az ajtón utánuk kémlelő Drugethné halálra ijedve.

XIX.

Ág csapott arcába, lova kövön botlott, Zrinyi nem bánta, a célját ért öntelt mosolyával hallgatta magában a diadal zengését.

Milyen arcokat vágott az a szegény kis Drugethné s milyen meglepett elégedettséggel fogadta este a váratlan hírt a hazatérő jó Gáspár gróf! Még most is a fülében van a finom, hamiskás szerencsekivánat, amellyel Draskovich magához ölelte:

– Öcsém uram, kegyelmed egész férfiú és jó -111- vitéz. Lóháton megyen az körül árkos, legmagasb kűsziklán ülő vár megvételére és meg is veszi!

Istenem, milyen más az ilyen apa, aki lányára bízza jövendőbelije kiválasztását… Előbb Erdődyre gondoltál? Igen jó! Most Zrinyit akarod? Az is igen jó!… Csodálatos a véletlen! Ennek a különcködő apának a furcsasága hogyan kezére játssza az eseményeket. Igen! Mert mit tett volna, ha a lány huzódozik s az apa már mást jelölt ki neki férjül? Elrabolta volna, mint valami tíz esztendőknek előtte a Mikes fiúk ott Erdélyben az özvegy Tarnóczyné leányát?… Ejh! de mit töpreng, mit néz a multba? Akár az övé, akár másé, nem jön vissza többet; mögötte marad, mint ez a rongy út kattogó patájú lova mögött.

Ha nyilt mezőbe értek, lova szájára eresztette a zablát s míg behunyt szemét lágyan mosta a meleg szél, újra érezte a dolmányán áttüzelő csók hevét.

Megvan! Az övé! Mit ámmogjon, nyavalyogjon tovább versben, vagy csak úgy? Az övé! Az övé! Sírt, kesergett, merészelt s most megvan, az övé!!! Most jön a jövő! Lássuk csak, igen, igen, a felséges úrnak nem lesz panasza, megnyílik újra a tágszájú erszény. Ezer lovast kért? Jó, meglesz az ezer lovas s fogad még hozzájuk háromezer gyalogost! Igen, igen, ennek így kell lenni, itt is lóháton kell nekirontani a kőszáli várnak. Most csak lesz értéke ennek a királyához hű, kötelesen felül való ragaszkodásnak, önfeláldozásnak?! Jegyajándék is fog majd kelleni, azért már most jó lesz valakit Bécsbe meneszteni; valami gyöngyös, gyémántos nyakbavető talán jó lenne. Igaz, elő kell keresni azt a tábla-gyémántos gyűrűt, amellyel az apja jegyezte el annak idején az édes anyját. Pénz is fog kelleni, mégpedig jó sok; kézfogón is, lakodalmon is lesz elég költsége. Az igaz, hogy ott Draskovich látja el a lakodalmasokat mindennel, de amíg ő oda ér -112- a maga rokonaival, azok bizony esznek, a lovuk is eszik, maguk azon felül még isznak is. Nem sajnálja – sajnálja a török császár a lelkit a mennyországtól! – de utána kell nézni, annyi szent! Majd azt kiszámítja a páter, hogy oszlik meg az a pár ezer forint, amit a jobbágyokra fognak kivetni lakodalmas költség cimén; aztán a tiszttartóktól is be fog kéretni minden pénzt… Milyen keményen feszült a melle két almája az ő dolmányához!… Hejh! megsárgult a kalász reménye széltől hajtott vetésében! Most jön az aratás!

Belevágta lova oldalába a sarkantyút, feszesre rántotta a kantárszárat s röpült, röpült haza Csáktornyára.

Az egész májust lázas rendelkezésben töltötte. Míg toborzói szerte sípoltak a horvát végeken, maga Patachichnak adott rövid parancsokat vagy Migliani páterrel értekezett hosszasan. A páter elemében volt: zsirosan ragyogó arccal járt-kelt a várban, kérdezett, jegyzeteket csinált, parancsolt; kocsira ült s örömmel rázatta magát valami távoli tiszttartó házáig, ahol félnapokat töltött kenetes hangú parancsainak, intézkedéseinek hosszasan pergő előadásával. Csak sietni, csak sietni, ez volt vége-hosszatlan rendelkezéseinek minduntalan visszatérő jeligéje. S ha valamelyik nap vacsoraidőn megtért Csáktornyára, halálos fáradtságról panaszkodva egész éjjel is szóval tartotta volna urát az ebédlő palotán, ahonnan legelőször a gyóntató vonult el savanyú arccal másnapi hajnali miséjét hozva föl mentségül, aztán a várnagy jójtcakázott el az utolsó hatalmas korty után, végül Forstall illedelmeskedett haza aludni. A nemes ifjakat már Zrinyi küldte nyugovóra. Migliani pedig beszélt, összeadott, kivont:

– Nagyságos uram, van, ki egy varasdi mérő árpát sem tud adni; jajgat, hogy az kanizsai -113- vagy babocsai vagy berzencei vagy megintlen az kostajnicai török kihúzá alula az fejalt is, barmát kit levága, kit elhajta, egy szóval, nincs még egy pénze is; sopánkodnak, sírnak az asszonyi állatok, hogy éhhel köll veszniök, osztán mégis csak kijün az végin ládafiábul az tallér. Hejh! vagyon elme azokban az nyírett, fonott avagy gubancos hajzatú kobakokban! Csak adni nem! Bezzög elfelejtköznek arrul, hogy nagyságod s nagyságodhoz hasomló kemény, igaz magyar virtusú nemes urak harcokban naponta való forgódásikkal életeket vetik kockára tetves fajtájuk megmaradásáért. Mert, nagyságos uram, kérdem alázattal, mi lenne Croatiábul és Sclavoniábul nagyságtok hatható oltalmak nélkül? Két török elájet, avagy talám csak egy!… Az tiszttartóknak virtusok az vackon lustálkodás és lopás; Isten minden áldott napja Szent Heverd-el innepe; nincs az az üdőjárás, ki nékiek jó lenne; soha nem akkoron süt az nap, esik az eső, fú az szél, amikoron nékiek conveniálna, hogy süssön, essék, fújjon… Kursanec, nagyságos uram, csak nyolc jobbágy-telek, nem adhat többet… Ez mast mán öszvevéve, úgyé, nagyságos uram, annyi, mint ezer környülnyíretlen tallér? Ezer meg ismég ötven, az ezerötven Londinumban is…

Zrinyi csak hallgatta, hallgatta a páter számvetését… s lelkében buja szerelemmel kísértett Eusébia gyönyörű teste.

XX.

Homályos fejük kerek szemű bambaságával nézték, rögre görnyedésükből fölemelkedve, a rongyos, piszkos jobbágyok Klenovnik táján a vár -114- felé gördülő szekerek, hintók sokaságát s a mellettük ügető lovasokat: a Draskovich- és Zrinyi-rokonság ment kézfogóra.

Mikor a vendégsereg porfelhője felgomolygott a láthatáron, megindultak a várból a fogadásukra rendelt lovasok s vágtatva siettek eléjük az úton. Uruk nevében elmondott ceremóniás istenhozott után közrefogták őket, s a hosszú, színes, tarka menet méltósággal kanyargott tovább Klenovnik felé. A férfiak süvegén vígan forgatta a szél a drágaköves boglárba tűzött sasszárnyat, darutollat. A nők hajukat rendezgették, nehéz selyem szoknyáik, finom csipke-kötényeik ráncait simítgatták a lomhán ringatódzó hintók párnáin. A hátulsó bakon álldigáló csatlósok le-leugrottak egy-egy dülöngős fordulónál a kocsit tartani. A fogatok első lovain ülő fellajtárok hátra-hátrafordultak s fejüket rázva vezették az agyonkeréknyomozott út jobb részére a hintókat.

Acél-csörgés, szinek, csillogás, hangos szavú tréfa, por: vonult az úri menet.

A vár kapuján tisztára mosdott, kefélt, díszbe öltözött s a szokatlan gúnyában mereven feszengő gyalogság őrködött. A várudvar gomolygó sokadalmát más két őrség nézte szinte megkövülve a bámészkodásban. A várnagy és a hopmester vették legelsőbb pillanatnyi szemügyre a nyekkenve megálló hintók címerét és a bentülők arcát; a hopmester a kezében gyűrődő, összeizzadt lajstromra tekintett, intett egy szolgának, aki a részükre kijelölt szobákba vezette a vendégeket. A hintók a szinek felé gördültek, a lovakat az istállók előtt kantározták le… s újabb hintó nyomult előre.

Rokonok összetalálkoztak, régi barátok kurjantva ismertek egymásra; barátnők sírva vagy nevetve ölelkeztek. Kézfogás, fő- és térd-hajtás mozgatta -115- színes tömeget, amelyben a szertartásos üdvözlések morgó zajából a jóban lévők hangos, bizalmas köszöntései hangzottak ki. Aztán széjjeloszlottak a nagy épületben s az udvaron csak a szolgák, csatlósok, inasok méregették irígy vagy megvető szemmel egymás ruházatát s vaskos tréfákkal incselkedtek, amelyeken széles ábrázattal vigyorogtak az őrködő gyalogok, féllábra ereszkedve. A muzsikások egy pajtában gyakorolták zenedarabjaikat, halkan erőlködve hegedűn, virginán, dobon, dudán, sípokon, trombitákon. Lent, a szakácsok süstörgő, rotyogó fazekai, forgó nyársai között a konyhamester rendelkezett harsányan; hosszú szolgasor hozta a kulcsár vezetése alatt nagy kosarakban a temérdek borsot, gyömbért, szerecsendióvirágot, malozsát, mandulát, szárnyast, halat, lisztet. Az ólakban a jobbágyok beszolgáltatott ökre, borja, malaca bőgött, sivított. Itt a vendégek udvari emberei hallgatták a klenovniki hopmester utasításait, kinek mi lesz a hivatalja; ott szénát vittek targoncán, vellára tűzve az istállók felé; apródok, frájok, inasok szaladtak ide-oda; csizma kopogott, szoknya suhogott.

Az út porát magukról lerázott vendégek közben lassan gyülekeztek a nagy palotán, ahol Gáspár gróf és felesége fogadta a benyitókat. A leányasszony szobájában az udvarló leányok s a vénasszony nézegették, símogatták utoljára körül Eusébiát, akinek karcsu alakja franciavállba futó, ezüst virágokkal szőtt, arany-ezüst csipkés, nehéz suhogású testszínű tercenella szoknyából emelkedett ki. Puhán és rikítón fénylett ruháján a sok gyöngy, boglár. Zrinyi az épület valamelyik tulsó végében mustrálta magán türelmetlenül a vörös skarlát-posztó nadrágot s az aranyvirágokkal szőtt nehéz fehér selyem dolmányt; türkiz-köves ezüst sarkantyújával a szék lábát vagdosta és úgy várta -116- a hopmestert, mikor jön már jelenteni, hogy a vendégek összegyültek mind a nagy palotán.

A kézfogós lakoma énektől hangos, tánctól kopogós végének forgatagában egyszer Erdődy Farkas Borbála mellé került.

– Szegény bátyám uram! – szólt a lány, babuskás részvéttel tekintve föl a ráncba vont homlokra.

Erdődy félrekapta a fejét, de aztán visszanézett a lányra s bánatosan bólogatta:

Körülöttük lassú méltósággal, pajkos cifrával, duhaj nekilendüléssel forgott a tánc. A fal mellett a hosszú asztaloknál az ország főméltóságainak képében megjelent urak köré csoportosulva ivott a vendég öregje. A pohárnokok, csatlósok jöttek-mentek a kupákkal; vége-hossza sem volt a sok egymásra köszöntésnek. A gazda vezette a távol levő főszemélyek egészségére való ivást, aztán a vendégek kerültek sorra; majd a vendégek kezdtek a gazda egészségére inni; ittak a multra, ittak a jövőre, élőkre és holtakra.

– Jüjjön kegyelmed, álljunk ki az táncbul! – szólt bizalmas beszélgetésre vágyással Borbálához Erdődy. Hetek óta igyekezett magának megmagyarázni Eusébia hirtelen fordulását; nem értette sehogyse; szebb is, fiatalabb is, mint Zrinyi, szerette is a lány, s egyszerre azalatt, míg ő Varasdon volt, Zrinyihez pártolt. Egy könyvolvasó, versfaragó katona! Ki hallott ilyet? Teljesen érthetetlen. Megkérdezte Eusébiát is. A lány válasza még jobban összezavarta: dúlt lélek, nagy vágyakozások… úgy kívánt valamit… éppen egy furcsa pillanatban jött… erős kézzel rántotta magához, mint egy örvény… aztán megsímogatta a lelkét… Nem méltó ő hozzá… gyöngeség, alávalóság, ilyeneket mondott saját magáról… Mindig -117- becsülni fogja azért, mint bajtárs a bajtársat… Fütyül rá! Mit neki egy asszony állat becsülése!

Borbála piciny sóhajjal felelt; s amint lehetett, kiálltak a nagy komolysággal kackiáskodó párok közül s elvonultak egy ablak-mélyedésbe. Az asszonyok összesúgtak, amerre mentek, a búbánatos pár láttára; s meg is szólták rögtön a Draskovichokat, hogy csak úgy hagyják lányaikat válogatni a legények között, mert nem jó, nem is illik az ilyen szerelemből-szerelembe játék.

– Szegény kis Borbálám, Isten vezérelje választásában! – súgta félhangon János bán, amint a lánya elhaladt előtte.

Erdődy bólintott, hogy igen s elfordította szemét Eusébiának a tánc köreiben büszkén vonagló karcsú alakjáról.

Egy darabig szótlanul ültek egymás mellett. Borbála előkötője csipkés szélit huzogatta, Erdődy meg nézte.

– Világ csúfja vagyok esztán: elfordítá tűlem orcáját az legény, kit szerettem, – és görcsösen szippantotta föl már-már kitörő sírását. -118-

– Hugom asszony!… Kicsuda? – kérdezte Erdődy vággyal színezett kiváncsisággal nézve a lány szemébe.

Borbála mind a két kezével belekapaszkodott a szőnyeggel borított padszékbe, amelyen ültek s fejével intett Zrinyi felé, aki egy asztal előtt állt s hajlongva köszönte éppen az egészségére ürített kupákat.

Fiatal vérük izgatott, meleg lüktetéssel áramlott az érintkezési pont felé.

Füttyöngve sikongatott a síp, recsegett a trombita, buffogott a dob és sírva kúszott elő a hegedűből a nóta dallama. Lépve, kerengve hullámzott a táncolók csoportja; hosszúra nyúlva libegett a falon a sok gyertya-láng. Hangos beszéd zúgott messzebb s felcsattant néha egy-egy nevetés.

XXI.

Zrinyi azzal az érzéssel indult vissza a háborúba a fenyegetett Pozsony födözésére, hogy íme most megnyergelte a szerencsét és sarkantyúját oldalába vágva, arra irányítja, amerre fölemelkedésének útja egyenesedik beláthatatlan magasságokba.

A morva erdők susogó lombjai között már itt-ott sárga levél zörög és Zrinyi töprengve ül sátrában.

Hejh! micsoda lendület! micsoda kezdés! A lány, akinek sorsát egy tüzes öleléssel örökre magához rántotta!… Fegyvertől csillogó négyezer marcona vitéze… a vállukon lebegő farkas-bőr… a sok duzzadó izom! Mely vitézi csörgő, villogó felvonulás Szakolcán az ámuló Ferdinánd király előtt!… Aztán az a nyilt csata, kétszáz svéd -119- halott, más kétszáz a rabszíjjára fűzve!… S a táborban oly kevés a magyar úr! Hogy megbecsülték, szinte dédelgették körülötte nyávogó hálájukkal… S aztán egyszerre mintha roppanva szakadt volna meg valami az universum gépezetében: mint a hangyákat a gyerek, úgy taposta el Jankaunál Torstenson serege a császári hadat, Hatzfeld generált elfogták, Götz ott veszett… Rákóczy egyesült a svédekkel Nagy-Tapolcsánynál, azután Brünn alatt…! Megrémült a német: béke! béke! Még a halottjaik sebe is azt üvöltötte: béke! béke!… Hogy örül a szerencse az ember esésének! Csaknem az égbe tette! Ült magasan Zrinyi s hízott, de lám! lehanyatlott s most úgy gyönyörködik esésében a kegyetlen Fátum, mint juhász kősziklán kőnek görgésében… És Eusébia beteg, beteg! Kórnyadozik! Az a deli hajadon! Nem is hiszi, nem lehet! Mitől lenne beteg? Talán szerelem betege? Bántja a vágy? De ki után? Visszavágyik a Vuk keblére, vagy őutána epekedik?… És Péternek újra nem hagy békét Mikulich. Hogy is tudta kieszközölni a királytól azt a parancsot a vén personális? Bezzeg most Péter elbontathatja méheseit a Dráva szigeteiben! S milyen elégtétel lehetett az aggeb kajánjának, hogy éppen az ő kézfogója után volt kénytelen megküldeni János bán a királyi parancsot Péternek!… Ó, ez a mocskos, visszafordult magyar világ!… Hm! Gáspár gróf, ez, ez igazi önzetlen, nagylelkű férfi… harmincezer forintot íratott be Trakostyánra és Klenovnikra a zágrábi káptalan előtt az ő javára! Övé lesz a két vár, ámbár a Draskovich javak jog szerint nem szállhatnak lányágra. Ez legalább az övé! De az marad-e?

Levél-pörgető őszi szél búgott a hajbókoló fák között, amerre a Vág rohant délnek a partján haza vonuló császáriak mellett.

Megszakadt a fonál, – emésztődött bévül Zrinyi, -120- – mire se jutott s itt a tél, amelyre fegyvervillogtató tavasz nem következik, mert ölében hozza a békét. A király és Rákóczy biztosai már Tokajban versengenek a béke-pontozatok valóra váltásának mikéntje felől… és ő alig tett valamit, de semmit sem kapott. Mért is tért el a török-űzéstől, mért kapaszkodott a király palástjába? Milyen nevetséges is ő, mint a szappannal kent szálfa palackdíjáért fölfelé kúszó, aki a csúcstól alig arasznyi távolságból csusszan le hirtelen vissza a földre!… Lovas ember vágtat mezőn, halmokon; tarsolyában egy darab tintával mocskolt papir. Kezedbe veszed, egy falevél se hullik le, földre se sújt, s lelkedben mégis összeomlott valami… Hát meghalt az öreg Esterházy! Belehalt a nádorságba!… Szegény jó öreg, könnyű néked már a magyar rög, mert fölötted van s nem alattad!… Más lovas, más hír. Ó, hogy élnek az emberek a világban, éppen úgy, mint azelőtt!… Hát Borbálát elvette a Vuk! Klenovnik újra borban és örömben úszott; bizonnyára forgott a nyárson a sült ökör az éhes paraszt szájak előtt s vályukban zubogott előttük a bor. Erdődy biztosan kihuzta magát és billegetve rakta a lábát s az az öreg rokon megint ijesztőn huhogatva csuklott a sarokban. Tobzódó, részeg barmok!… De Eusébia az övé, az övé! Mit bánja ő! Sima ölébe dülve maradékaiba fogja átfelejtkezni mindazt a nagyratörést, amely ilyen csúfosan szakadt most a markába.

Szerelemre fordult benne minden indulat, gondolat. Valami lázas, asszonyra-éhes, gyötrő ébren-álomban tette meg az utat hazáig.

Mikor másnap reggel Patachich Péter urát kereste, hogy megtudja, mi lesz a várban és a környéken ideiglenesen elhelyezett katonáival, meg kellett elégednie a várnagy egykedvű nemtudom válaszaival. -121-

– Nem tudja kegyelmed, szélnek eresztjük űket avagy téli szállásra csapjuk?

– No, csak no! Ne buzogjon kegyelmed! Ur dolga úr gondja! Tudja ű, mit cselekeszik. Inkább csapjunk egyet, – fejezte be a várnagy jó kártyás mozdulattal suhintva a levegőbe.

A sűrű erdős hegy tetejéről óriás fegyveres ökölként felnyúló Trakostyánon nagy csend fogadta Zrinyit. Amint föltekintett a Ravna gora télbe forduló öreg fejére, amint lenézett a kopott lomb-gyűrűben halványkodó tó sima vizére, szivében fölsajgott az őszi fájdalom… Fujdogál a hideg szél; és nemsokára hóval lepi be a tél a sárga csizma nyomát… Elalszik a természet és elalszik a virtus. Ki sem tudja, mire ébrednek!

– Nagyságos uram, – jön eléje valaki alázatosan az épületből, – urunk aluszik; kisasszonyunk itt mulat lent az könyvesházban. Hozzája vezetem nagyságodat.

Mintha más világból fordulna vissza Eusébia fényetört nagy, fekete szeme, amint a belépő Zrinyire -122- veti. Arca összerándul s csöndesen ereszti ölébe az olvasott könyvet.

– Megjüttem hozzád, Eusébiám! – szólt gyöngéden Zrinyi, keze még a halkan betett ajtó kilincsén.

Zrinyi melléje lép, letérdel, a lány ölébe hajtja a fejét s a szájához vonja a lesoványodott, kék eres, sárgás kezet. Végre is Eusébia húzza el az örökké tartónak tetsző csók elől kezét.

A lány nem felel és petyhüdtté betegült gyönyörű vonásait belső sírás húzza össze.

– Eusébia, mi légyen ez? – kérdi Zrinyi a lányra fölmeredő arccal, a szék karjába kapaszkodva.

– Ne, Miklós, ne! – suttog a kérő szó az elforduló lány sápadt ajkán.

– Eusébia! – kiáltja újra s riadtan tekint körül földi vagy égi segítségért.

A megrezzenő lányból hangosan tör ki a zokogás; alig hallszik sírással darabolt szava: -123-

– Bátyám uram, mi van az mátkámmal? – támad a meglepetten megálló Draskovichra, míg mögötte zuhanva csapódik be az ajtó.

Draskovich nagy nyugalommal karon fogja Miklóst és viszi magával. Fönt a bástya fokán a mellvédnek támaszkodva aztán megszólal:

– Te mastan azt várod, hogy azt mondjam néked: Hallhaddsza öcsém… és folyjék az pletykaszó számbul, Eusébia ezt cselekedte, Eusébia azt mondta… Nem, öcsém! Én csak azt mondom néked, ereggy mast haza, de jól vigyázz, kiszórd az útban haragodat kebledbül… Majd osztán alkalmatos üdőn küldök utánnad! Okosságtalan az asszony állat, értelme változandó, miként az hold. Nem, öcsém, nem, nem szóllok. Ne fujj, ne háborogj! Majd küldök utánnad!

Zrinyi hátrébb húzódott s öklével a levegőbe sújtva, kényszerítő hangon kiáltotta:

Gáspár gróf a félszemét összevonta s úgy nézte egy ideig Zrinyit, aztán melléje lépett, bal kezével magához húzta a dacosan hátra szegülőt s nyugodtan szólt:

– Ugy van, mast nem szeret!… De én esmérem űtet és én mondtam néked, hogy majd küldök utánnad.

Zrinyiben felhördült a lélek, amint a mellvédnek dülve, szeme belemeredt az őszi fátyolba takaródzó lenyugvó napba. -124-

XXII.

Zrinyi tehetetlen borongással érezte, hogyan fagy ólmos némaságba lelkében a szót utáló gondolat. Mintha a világ legfontosabb dolgát mívelné, úgy nézte Patachich dolmányán az egyik szakadásnak fityegő pitykét… A katonái! az ő katonái, előretörésének társai és eszközei!! Egy szó fogja elhagyni ajkát s ez a buborék is szétpattan, mint a másik. Szép buborékok voltak: domborún elnyúló, szivárvány-színű mese-folyók kanyarogtak rajtuk a fényben. Csak egy szót fog szólni s elpattan ez is… Lesz majd ő is szomorú nagyságos úr, aki pecérei között növeszti szakállát ősei, királya, hazája, religiója nagyobb dicsőségére s majd ha nyolcvan éves korában leesik az álla s szeme kifordul, ménkű nagy címerrel vésett márvány-lapot támasztanak rája a remete pálosok Szent Ilona kolostorában… Taedium vitae… S a törököt majd űzi más, magyar vagy velencés, akivel most úgyis háborúban áll… Ó nem! de azért sem! Valami rettenetesen erős fényességű kép ötlött fejébe…

– Patachich uram, az hadi népet helyheztesse téli szállásokban; kegyelmed penég Légrádon ülve várakozzék.

Kiszakítjuk a fát gyökerestül, – gomolygott föl sötét rohanással Zrinyi lelkéből a gondolat, mint a zára pattant bűvös edényből a szellemmé növő füstsáv, – más földbe plántáljuk; kell, hogy virágozzék! Mi lehet itt belőled? Nagy főgenerál? Német, francia, olasz, spanyol elibéd áll… Palatinus, aki javait csökkenti a pompáskodásban, míg bele nem hal a méregbe, emésztődésbe?… De ezért megintlen a magyarok esznek meg, hogy lehetsz éppen te palatinus, mikor illyen meg illyen nagy urak, grófok -125- vannak még érdemesbek a hazában! El innen, el erről a földről, erről a rohadt, Pozsonytól Váradig pocsétás, komisz magyar világból!…

Térdére könyökölve megtámasztotta az arcát öklével, úgy gondolkozott sokáig. Aztán neki dült az írásnak; az ideges, erélyes, nagy vonalú betűk fölött szinte rángott keze a papiroson. Mikor elkészült, magához vette az írást, kocsijáért kurjantott, amelybe az ámuló Miglianit karon markolva tuszkolta be maga előtt.

Zuzmarás erdőn, sáron, avaron keresztül döcögött, rugóin himbálódzva, délnek a nagy landkocsi. Zrinyi szótlanul ült napokon át; Migliani kövér ajka susogva mozgott s csettenve hullott az egyik olvasószem a másik után.

A hegy oldalában meglapuló kis udvarház tornácán hebegve fogadta nagy vendégét, soha nem látott urát a tiszttartó, akit mindjárt másnap magával vitt a páter a környékre felülvizsgálás ürügyével, hogy Zrinyi nyugodt egyedülségben értekezhessék a titokban odarendelt franciskánus baráttal.

Zrinyi a búbos kemence padkáján ült; a barát előtte állt, szikár alakja szinte az alacsony mennyezetig magasodott, amint mellére emelt kezeit csuhája széles nyílású ujjaiba süllyesztve, figyelmesen hallgatta.

– Ihon az levél, kiben megírtam vala az respublica szolgálatjában állásomnak conditióit azon szavakkal, kikkel előbeszéllém az imént kegyelmednek ez causát. In portu regio tengerre száll kegyelmed valamint zarándok; bizonnyal találand kegyelmed az kikötő helyen alkalmatos kereskedő gályát. Visszajüvet azon út, ki menet! Csáktornyára csak úgy bévetődik, Isten nevében kéregetvén! Esküdjék kegyelmed!

A barát letérdelt s tompa hangon mondta Zrinyi után az esküt, hogy lutheránusok szórják ki sírjából -126- hamvait rövid élet után, pokol tüzére szálljon maga, pusztuljon ki a franciskánus rend a világból, ha bárkinek is, a velencei respublika dux-át és főbb tanácsosit kivévén, szóval, írásban, jellel vagy titkos ördögi mesterséggel elárulja azt, amit tegnap estétől Csáktornyára való visszaérkezéséig hallott, látott, beszélt, cselekedett, hallani, látni, beszélni, cselekedni fog Zrinyi Miklós ügyében és érdekében.

Valami férfi-hang dörmögött az ablak alatt, amelynek lantornája meg-megreccsent a fölkerekedő széltől. A barát égre nyújtott két kézzel, lehajtott fejjel imádkozott. Zrinyi mogorván szántogatta csizmája sarkával a szoba földjét.

Otthon aztán, amikor behúzta maga után könyvesháza ajtaját, felsajgott benne valami. Elmegy, el fog menni; itt hagyja ezt a komoly, meleg szobát, a török vértől foltos sok régi fegyver-lomot, komor bika öccsét, a vidám, élénk arcú Batthyányt, a keserü Nádasdyt, a panaszzsák Vitnyédyt, a hízelgő szavú, megnyerő asszony-férfit, Wesselényit, tetves jobbágyait, azt az ördög-szállta leányt… mindent! Pénzért fogja verni a törököt; irtatlan, idegen erdőben fog új utat vágni magának! A puha, bujaságba merült velencések között az ő virtusa úgy fog tündökleni, mint a kárbunkulus. Ó, igen, Zrinyiből lesz valaki, nagy valaki, akiről bámuló, ijedt pofával fognak suttogni a bécsi udvar síma folyosóin csuszkáló grófi, hercegi szemetek! Itt hagyja ezt a ganéjdombot… ó nagy Isten!… amelyen eldődei vére csorgott… De mit siránkozik itt nyavalyás szóval? Ugy lenne talán méltó a Szigetben halt Zrinyihez, ha hátra könyököznék őt, a büszkén járót, továbbra is a császár körül tolongó, bolondságokat csergető cifra szarkák? S a familia?… De mért? Ez nem akadály! Megtette eddig, amit tehetett. Most elszakítja a pórázat… Az a Zrinyi, akinek a török császár volt az ellensége, mégis jól járt. Meghalt és száz tallér volt a díszes mente zsebében. -127-

Hirtelen fölállt, elővette Istvánffi magyar históriáját, föllapozta benne a szigeti veszedelemről szóló részt és neki könyökölt az olvasásnak…

– Mérthogy éppen te lennél az legnagyobb familiádban? Az bűnökben sillyedt nemzetet mérthogy éppen te akarnád megváltanod? Epigon vagy te csak, groff Zrini Miklós! Amaz néhai való jó Zrini Miklós bán az hegynek teteji, te magad az lankáján éppen hogy valamely kicsinded dudorodás… Esmérd meg és szállj magadban! Csudálatos üdők, csudálatos vitéz nagy jó emberséges ember!

Érdeklődése szinte lázas magasságra hágott, mindent el akart olvasni, ami őse kirohanására vonatkozott. Istvánffi után Zsámbokit vette elő, olasz és horvát krónikákban lapozott; majd a Budina féle Historia Szigethi, Reusner Miklós Memorabilia-i, Forgách Ferenc Kommentárjai, Leunclavius János könyve, Karnarutic horvát költeménye került a keze alá… Hogyan, mi ez? Mind ismeri, olvasta, emlékszik a szavakra is, s most mégis olyan hihetetlen élő domborúsággal emelkedik ki előtte ez az esemény, mint eddig soha… Hiába volt olyan kicsi Sziget, hiába egy ember Zrinyi, ott nemcsak egy nyomorult földtúrásról volt szó, nemcsak egy török császár halt meg falai alatt… Nagy Isten, várjunk csak, ott nagy dolog történt… talán… a legnagyobb!!

Alig evett, alig aludt, csak olvasott és éjjelenként paizs-koccanásnak hallotta a szíve verését. Ujra Istvánffit vette elő: hallotta a leomló fal robaját, érezte a savanyú puskapor-szagot, fülében csengett a bán finoman fordulatos latin szónoklata s ha megállt egy-egy helyen, gyuladozó képzelettel vítta tovább magában a papiron félbe maradt harcot. Aztán a könyvbe nézett s ott más volt egy kissé a folytatás…

Kint, a vékony jégpikkelyeket csillogtató téli mezőn gomolygó köd tolult, ritkult. A mély sárba vágódott -128- keréknyomok fagyottan meredeztek alatta; mintha halálos görcs húzott volna össze fát, bokrot.

– Nagyságos uram, én magam siettem, – nyitott a könyvéből, száz éves multból föltekintő Zrinyire Migliani november utolján, – itten vagyon az fráter! Mely igen elnyavalyásodott állapatban, nagyságos uram, ki nem is mondhatom; orcája elhegyösödött, miként az réti ravaszé; szinte hogy mélyföldekre elejében hallszik csontinak zörgések s valamint az nadrág végiben varrott kapca, bőre éppen…

– Nehéz volt az út? – kérdezte érdeklődve Zrinyi a kézcsókkal hozzá hajlótól.

– Kész szűvel látná nagyságodat hadában háromezer hajdujával, de az ezer katonával nincsen mit kezdjen.

Zrinyi hátrébb tolta a székét és szemét kereste a hideg barátnak, nem gúnyolódik-e vajjon a csuhás fickó:

– Az lovas hadi nép haszon nélkül való nékiek, mondá az dux véle szemben lételem korán.

Hát ezek is komédiázni mernek egy Zrinyivel? – s nyekkenve hasadt szét kezében a fölkapott lúdtoll. – Az egész világ? Hát ki ő? Conditiókat szab elejbe az a gyapju-bűzű kalmár csorda is? – A vaskos Istvánffi-kötet koppanva zuhant odébb az asztalon.

A barát már komor esküre emelte kezét lassú mozdulattal, de Zrinyi kézlegyintése megállította:

A mély meghajlásban meglebbent a franciskánus kurta hajkoszorúja; kezet csókolt s tompa dörmögéssel köszönt:

Zrinyi nem felelt; akkor már föl s alá járkált, összeszorított ajakkal, ököllel nyomva vissza magába az indulatot; de mikor a barát lépéseinek nesze is elhalt a folyosó kongó kövein, fennhangon tört ki:

– Büzhödött, púposkodó kalmár-királ, te nyirbálnád meg az conditiót, kit én proponáltam, Zrini Miklós? Az hajdúkat igen, az katonát nem? Ebnek köll büdös kamora-szék Velencéd… Ki légyek én?

Elhallgatott, mint aki fél saját igazságosztó egyenességétől, mert amint dobbanó két könyökkel újra asztala mellé dült, mintha messze lüktetéssel zümmögött volna fülébe a szó: epigon… epigon…

Most már kínozta ez a gondolat, amelyben megnyugodva borongott őse történetén, míg a barátot Velencében tudta. Visszhangos magas boltú barlang az agya, indulatok széles deltája a szíve, nyügeszakított csikók hajszolódnak a vérében… és Eusébia bamba sírásba süllyedve fordul el tőle; Ferdinánd fölkefélt bajuszát békét igérő mosoly kunkorítja barátságosan Rákóczy felé; a török csak tyúkokat lop és birkák gyapjában nyisziteli a kardját; és azok a vizi patkány velencések… De ő mégis Zrinyi, amilyen csak egy van, akit nem lehet a szemétre vetni, mint egy csámpult sarku csizmát! A török mégis Budán ül! Eusébia mégis a mátkája!

Maga elé húzta a könyvet s míg indulata csapkodva -130- kavarta szárnyával a jövő homályát, gondolata lázas gyönyörűséggel merült el a nagy multban…

A könyv becsukódott s keserű, harcias zsongás-bongással zúgott benne minden. Tollat fogott; izmos karja remegve feküdt az előtte fehérlő árkus-papiron.

– Én, az ki elhittem, hogy kellő közepe lészek ez hamis magyar világnak… én, az ki Violám kegyetlenségével küzkedtem mind szóval, mind írással, ültön ülök s az goromba Fátum sarka nyakamon. Futottam, fáradtam, kaptam ez világon; véltem, hogy állandó boldogságot adjon s ihon az szerencse tövébül szakadott markomban, s kis édesért száz ürmet adott… Mint Hektor Trójának, úgy te Szigetvárnak erős őrzője voltál, mennyek országában örvendező nagy eldődöm!… Igen, bűneinkért sujtol bennünket az Isten; panaszinkra nem hajtotta fülét, nyavalyánkra nem tette szemét… Az ottomán hold nagy fényösségére te vontad, Szigeti Zrini, elsőben az legnagyobb homályosságot, azulta gyöngül az török… Megírom!… Megírom Sziget históriáját! Igen! – kiáltott föl hangos örömben, – pennámmal keresem híremet s honnan Scythiábul kijütt az magyar, merre vitézségét látta az világ, azokrul helyekrül minden szem reám fog nézni hírrel, böcsülettel, valamig világ lész!!

Puhán koppant a kalamáris fenekén a toll s a papiron elgördültek a finom, kerek betűk, amelyekből büszke kanyarintások szakadtak ki itt-ott:

A későn kelő téli nap már asztalánál lelte s meg este is, egy-egy versszak után pontot téve, sokszor koppantotta el a lobogósra nyúlt lángú gyertya hamvát.

… Isten egy szemfordulásban megnézte a világot, de leginkább a magyarokat vette észben, hogy nem járnak az úton, kit fia rendelt, az ő szent nevének nincsen tiszteleti,

Szinte látta, mint ereszti Michael arkangyal sugár szárnyait az égnek, hogy röpül a poklok fenekére Alecto furiáért, aki a nagy Szelim formájában férkezik Szulimán házában… A nagy szultán dühös haragra gyulladt s már futnak a csauzok fejér patyolatban, hirdetik a hadat. Széles halmon lovas főtörökök, köztük Szulimán biztatja őket, hogy Allah nekik szánta magyar birodalmát. Arszlán budai vezér levele is győzödelmet igér, mert

Jönnek az ottomán hold vitézei, szerecsen Amirassen, Demirhám, akinek ökle elefántot ver agyon, a szerelmes ifju Delimán, az ő multakból kikelő bánatos árnyéka, sok haragszavú dob tombolva robban, ellepi a had a földet, mint széles mezőben a sok kalangya, nyíl és szablya villámik mindenütt.

… Nyughatatlan elméjű, áfiumevő Arszlán tábora megbomlik Palota alatt a magyarok éjjeli kicsapása -132- mián. Maga másnap a szép piros hajnal eljövetele korán maszlagtul, bortul részegen szidja a bástya alatt a vár kapitányát… Félve, rettegve siet el onnan gyorsan fölszedett sátraival az ura kegyelmét oktalanul kereső részeges nagyszájú… Megindul a had Konstantinápolybul. Száraz fejű, göndör üstökű, véres nagy szemű, vékony lábú ló, magasan költ nyakán feje alá hajlik, körme, száraz ina, valamint szarvasé, és rajta

Kopja-erdő, ágyúk, halmozott szekerek, teve, bivaly, elefánt, szerszám, szerszám, golyóbis és por… Jön a had!

Erővel, színesen zeng benne a felbolygatott mult, s mire a türelmetlen kéz papírra kerekíti, elfakul sokszor a szín, de erő hömpölygeti tovább és tovább a búgássá nőtt zengést.

A feszület már háromszor lehajlott az Isten előtt esedező szigeti bánhoz; Siklós alatt már rajt ütött Zrinyi a törökön; a habozó szultán már Sziget ellen fordult; a mézben kevert beszédű Halul s az ijesztő Demirhám már megjárták Szigetet; már szétvált a leszálló sötétben Demirhám és Deli Vid, abbanhagyva a párviadalt, mint két erdei kegyetlen fene bika, kik szarvokkal egymásnak nem árthatának, – mikor égve ütött ki újra szerelme sebén a fájdalom Violáért, kiért hiában bocsátott sűrű felhők közzé szélnek annyi sok óhajtást. Mennyiszer könnyével ezt a sebes Drávát árasztotta s nevelte haragos árját, mind érette s mind hiába! Hiába énekel ő Márst haragos fegyverrel, hogy kínzó szerelmét felejtse… Utoljára ír néki szép verset! Hallja meg Eusébia most Theseus hitetlenségét, hallja meg Ariannának -133- siralmas versét, s nagyobbnak vélje háládatlan életét.

Migliani már komolyan aggódott ura miatt: úr, ír, nagyokat eszik, nagyokat alszik s mintha sohase lett volna Trakostyánon; annál jobban megörült, hogy ihon, történik valami, mikor ablakán kinézve palotás inast látott az istállók felé szaladni, akinek nyomában szolga lépett ki a hópocsétás udvarra, kantár-szíjjánál vonva maga után a felnyergelt paripát. A legény fölnézett az égre, szemébe húzta bárány-bőr süvegét, karjára fűzte a kantár-szíjjat és úgy várt a hosszú palota előtt. A komornyik újra megjelent az udvaron, kezében írás. Átadja a lovasnak, akinek mosolyba vigyorul sárga bajsza, míg a másik magyarázgatva dugja az orra alá bütykös hüvelykét. Né, már lóra is pattan! A páter hamar fölrántja az ablakot és lekiált:

Migliani örvendező arccal néz körül kopasz falú szobájában s nyomban elhatározza, hogy hálaadó tíz Miatyánkot és tíz Hiszekegyet fog most rögtön elimádkozni a kápolnában s aztán bemegy a várnagyhoz egy kis kártyára.

XXIII.

A nyitott ablakon besüvített a friss, erdő-szagú tavaszi szél, az asztal gyertyáinak lángját nyújtva, nyomorgatva. A várnagy csendet kérve emelte föl a karját: kettős horvát síp hangja -134- sikongott be az udvarbiró házának nagy szobájába az éjszakából; úgy látszik, az úri társaság is ablakot nyittatott amott az emeleten, a kisebb palotán.

– Ez osztán mán élet! – szólt a várnagy pocakját szorongatva elégedetten.

– Az kanisai basa feneke alatt légyek nyűtt, hitván nyereg, ha nem igaz, kit kegyelmed szava arányoz, kapitány uram! – hangoskodott a főlovászmester a várnagy vállára ütve. – Hiszem klastrom vala, konvent vagy káptalan, mi ördög csudája, Csáktornya urunk legénykedése korán, merthogy kanok gyölekezete volt ez vár mind ez fejünkre nyílott ezerhatszáznegyvenhatodik esztendejéig az Úrnak. Mastan penég teli az vár minden rendű asszonyi állattal: frájcimmerné, fonóasszony, varróleány, illyen leány, ollyan leány, még szűz leány is.

A várnagy nyikkanva verte az asztal közepére a veres királyt. A többi is nevetve adta be kártyáját az ütésbe.

– Nem is ittam el az tehetségemet, valamint kegyelmed, – vágott vissza a lovászmester.

– Szép asszony az asszonyunk! – ingatta fejét kártya-keverés közben a tárnokmester.

– Penég kegyelmed nem is látta lakodalmas díszben, – mondta a hopmester, új ember a gróf udvarában. A vadász- meg a lovászmester fejbólogatva támogatták az állítást, mert ők is ott voltak -135- Prainiken, többet tudnak bele, mint az a másik három, aki addig Csáktornyát őrizte, hogy el ne repüljön.

– Az volt osztán az lakodalom! Kegyelmed teljes életében nem látott, hogy egyebet ne mondjak, annyi csemege-speciálét, az mennyi ottan csak egyetlenben egy asztalon hevert. Turuncs, pomagránát csak úgy gurult, valamint Karsztban az kű! – magyarázta a lovászmester.

– Igaz a! – kapta fel a szót újra a lovászmester. – Az sok bársony, vont arany, selyem ruha, drágakű, boglár! Még az lovaknak farmatringokon is akkora drágaküvek tündöklöttek, mint az kegyelmed szeme.

– Köllött is, hogy légyen! – tanítgatta uraimékat a hopmester, – hiszem királ ű fölségének kegyelme egy hold telésében kétszer fordult urunk felé: az esztendő küszöbén Szala és Somogy főispánja lén urunk…

– Ugy vagyon! Ober-Feld-Wacht-Meister! – javította az udvarmester a durva kiejtést, – avagy supremus campi vigiliarum praefectus…

– Mit cifrázza kegyelmed? Mondja ki magyarán: főistrázsamester! – szólt rá türelmetlenül a várnagy, akinek éppen utolsó ütését vitte el az orra elől.

Az utolsó poharat már állva ürítették; aztán kezeltek, magukra kanyarították a ládákra hányt mentéket és megindultak. A fekete égen arany csillagok remegtek. Az udvaron megálltak egy percre; jó az így, ital után; a várnagy még föl is kiáltott a toronyba a virrasztónak, nem aludt-e el, felel-e.

– Nézze kegyelmed! – rángatta meg a lovászmester a mente szárnyát, – világ vagyon meg az ágyas ház ablakában.

– De nem jóra van fordétva az kegyelmed szeme! – húzta el mentéjét a várnagy.

– Mérthogy is nem ment kegyelmed heréltek kapitánnyának Konstancinápolyba? – duzzogott a lovászmester. – Mán csak észben sem veheti az ember, hogy az ura szerelemtül nem aluszik…

A kopogós csizmák zaja lassankint elhalt az udvar másik végében. Valami kutya meg-megvonítva csaholt; halkan dobogtak a lovak az istállókban.

Zrinyi nagy csendesen, hogy ne recsegjen, fölült az ágyban, lefojtotta a gyertya lángját és eloldozta a kárpit zsinórját. Meleg, lassú suhogással omlott össze a nehéz selyemfüggöny két szárnya. Óvatosan feküdt vissza, hogy a mosolygós, sápadt kimerüléssel csak az imént elszenderedett Eusébiája álmát ne zavarja. Tarkója alatt összefonta két kezét és úgy gondolkozott hanyatt:

– Gyönyörűséges vasárnap vala az amoda Prainiken… éget az teste, bársony fogású barna bőre…

A csöndbe elneszelő füle csak Eusébia mély, hosszú lélekzetvételét s a saját szíve dobbanó verését hallotta.

– … belévész az lelkem, az erőm, és nem fogyatja, de megneveli… köll-e más az jó sorsnál?… Zrini vagyok!! tábori fő istrázsamester, supremus comes Simigiensis és szeme esméretlen mélységekkel nyíladoz, mikoron szerelemben roppan mellyemhez az dereka… -137-

– … édes kis virágom, – mosolyogta magában Zrinyi, – … az jó Széchy Erzsébet asszonyom bizony meghaláloza; az öcsém szüvében penég harag fenekedik, hogy néminemű ingó marhájárul nékem hagyakozott… ihon jün szárnyas lován az szép hajnal, fejér tajtékkal mosódik zablája…

– … előtte nagy futással oszlik az sötétség, körülötte az ég messzérül tündöklik… Trakostyán és Klenovnik enyémek; vakmerő játékban kezde ipam uram az familiájával, leány-ágra nem szállhatván az Draskovith dominium… úgy sajdítom, az öcskös is forgat némely szándékot elméjében ellenem… Bánom én?!… Mastan az Szulimán császár fő tanácsinak dévánjokat köll megírnom; elsőben Szokolovics Mehmet beszéll, osztán Rusztán, császár veji… ez kettő az ágyukkal való rontatás mellett emeli föl szavát… de az tatár Delimán s amaz vad Demirhám haragos szüve teli méreggel…

Delimán Zrinit halálos bajra híná… az császár viszontag felel: ágyukkal Szigetre!

A régi élet neki-neki eredő hangossága, hónapokig peshedő nyugalma, hallgatag nappalai, vívódó éjszakái, a ki nem elégített nagyot akarás belül lázongó dühe, a szolga-gyötrő, jobbágy-kínzó névtelen -138- méreg, a nagy, méltóságos szomorúság, az inyégető epedés elmúlt Csáktornyából, mint fölhő szél elől. Nappal munka és mulatság, éjjel szerelem és álom.

Mikor reggel fölsimogatta a válla felé hajló csipkés hálófőkötős fejet, úgy érezte, hogy úr lett minden vele ellenkedő hatalmon. Az a kéz egyaránt jól markol, ha selymes hajat simogat, ha szablyához ragad, ha pennát táncoltat. Aztán elnézte még fektében, hogy karcsul ki az ágyból arannyal, selyemmel varrott hosszú hálóingében Eusébia, hogy emeli magára a reggeli hideg ellen fehér prémes, meggyszínű tafota hálósubáját, hogyan csilingel az ezüst mosdómedencével, korsóval, hogyan szisszen föl, ha a spongyia vize a nyakáról a hátába csurran; ilyenkor lehunyta a szemét, s harcias verssorok verődtek kattogva egymáshoz agyában.

Eusébia, mielőtt öltözni ment volna, pirulva nevetett rá vissza az ajtóból. Zrinyi gyerekes büszkeséggel, felsőbbséggel mosolygott viszontag. Mikor az ajtó becsukódott a halkan távozó után, maga is felugrott az ágyból, talpra; szembe nézett a reggeli fénytől ragyogó ablakkal, lekapta fejéről a gyolcs hálósüveget s megrázta szőkén leomló, puha sörényét. Jöhet a borbély!

– Hun az esze kegyelmednek? – szólt rá komornyikjára – ez dolmány tennapelőtt volt rajtam. Mást! Van, ki szemét rajta feledje, – gondolta hozzá magában.

Ebédig meghallgatta a várnagy borgőzös jelentését, megbeszélte a hopmesterrel, hogy mely időmulatást fundált ki mára, rendelkezett, inast szalajtott, lovast menesztett; aztán lement a könyvesházba. Az asztala előtt megállt, két felé simította marokkal halántékán a fürtöket s nyujtózva vágott szét ökölbe szorított két kezével. Féllábbal maga alá rántotta a nagy setzel széket s még homályos volt -139- a feje, mikor fellapozott Istvánffi-ja fölé hajolt. Olvasott, olvasott s mikor az első fényesebb sugár beleharsant agyába, fölegyenesedett, tollat vert a kalamárisba s gondolkodás nélkül írta, ahogy jött:

Az ebédnél székén hátra dőlve, lelkében magasra hágó dölyffel nézte társaságát; csak félig hallotta, ami körülötte történt; keskenyre összehúzott szeme mintha csak szűrve bocsátotta volna öntudatába a hosszú asztalt, az ezüst edényekkel csörömpölő szolgákat, a nagy evésben, italtól kipirult arcokat, a szines, fénylő, nyüzsgő vendégsereget, de szóba nem szökkenthető büszkeség vonta meg a mély barázdát szemöldök-közén, amikor a különös, sötét topázként ragyogó Eusébián nyugodott meg végül tekintete.

– Ki más, ha nem Mikulich Tamás! – folytatta Ráttkay György, zágrábi kanonok hangosan, úgyhogy az elgondolkozó Zrinyi figyelmét is magára vonta. – Az báni tábla jogszolgáltatása nem keveset szenyved ez királi personális fellyebbező characterétől; nem enged el kezéből osztályos vagy leánynegyedi pört is.

– Kiben penég igazságos véget vetni az báni tábla tiszti! – bólintotta a kanonok szavára Vitnyédy az asztal végiről, Zrinyi mellől. -140-

Batthyányi Ádám megborzolta nyírott fején magasra nevelt üstökét: únta már ezt a sok komoly beszédet. Majd fertály óráig beszélt az előbb kanonok uram valami históriás irka-firkáról, amit maga eszkábál össze, most meg errül a…

Ráttkaynak két végén messze beívelődött homloka vízszintes ráncokba ugrott a nagy méltatlankodásban:

– Légyen az bán, váras, biró, vármegye avagy singuláris persona, Mikulich csak öszveakasztja kerekét véle, merthogy nyargalóban bocsátotta telhetetlenségét minden után, ki superbiáját nevelheti et quod aliquantum pretii habet, ez eredetire nézvést köz, tudására doctor, értékére gazdag, személlyére nézvést galiba-szerző nagy fő híres beste kurafi, – s a kicsúszott szót sűrű köhécseléssel igyekezett elborítani. Hamar másba kezdett: – Kedves és sok tiszteletekre méltó, bennünket minden asztali jókkal töltöztető, vendéglátó gazdánk, nékem bizodalmas atyámfia, az imént értém amaz derék, virtusos Drugeth úr jó uram halálát, kit Isten nyugasszon. Hogy ese az történet?

– Guta üté az jó urat, canonicus uram, az stiriai szélen, mikoron Rákóczy megbékéllésének hírét vévén Bécsben sietett volna az erdélyi had kezében esett javai visszaszerzésére, – felelte Zrinyi.

– Gyurkó még Klenovnikon játszodoz; az őszön majd bémegy az gréci jezsuiták collégiomokban, – mondta Gáspár gróf.

… A déván már eloszlott… Delimán kiméne császár sátorábul… Most jön a kilenced rész: nagy Zrinyi törökrül hírt akar adni magyar királynak… Juranics és Radivoj vajdák kimennek a kapun, mikor minden állat magának legcsendesebben nyugodalmat -141- vészen… vitéz kezek miátt sok reszeg török harap a fű…

Gyors léptek koppannak az ablak alatt, kiáltásra távolról kiáltás felel. Ujra csönd, de aztán megint lépések, szapora döngésük most már a folyosó kövein közeledik. Zrinyi levágja a tollat, föláll. Az ablak előtt árnyak cikáznak el; a kiáltás mind sürübben harsan s mindig több reá a válasz.

– Vajh! mi zöndülés ez? – kérdi magától hangosan s gondolkozva megy az ajtó felé. Hirtelen kitárja maga előtt. Egy tekintet a lihegő, izzadt, piszkos legényre, egy gyorsan váltott szó a várnaggyal s durranva vágódik be Zrinyi mögött a nehéz ajtó. A várnagy s a legény szaladással is alig győzik az úr sietős menését. Végig a folyosón, ki az udvarra! Mint a szétzavart veréb-raj, szalad a sok szolga, komornyik, udvari tisztviselő. A vendég-férfi már mind az udvaron. Zrinyi is ott áll középen, egy szolga vállára támaszkodva félkézzel; egy másik vörösre duzzadt arccal húzza ura lábára az uti magas cselebi csizmát. Maga a hopmester köti föl pántlikával az úr haját, s illeszti fejére csúcsba futó kupolás, zománcos sisakját. De pallosát egyedül szíjjazza derekára s fölkiált az asszonyokhoz a nyitott ablakokba:

Már patkó kattog, sisak zörög, kard csörög mindenfelé, lovak, emberek nyerítő, kiáltó, sürgő tömegében. Karcsu ezüst patkó kopog, szoknya-selyem suhog elő a nagy kapun ki az udvarra. Csók, ölelés, komor biztatás, gyönge szavú kérés kavarja új alakulásokba a békéből harcra riadtakat.

Csörögve zuhan a felvonóhíd. Meg-megujulva borzong át rajta az elvágtató lovasok tömör dübörgése…

… Juranics és Radivoj!… Istenem! mikéntha -142- egy saeculum forgott volna el azulta! – eszmélt magára a győztes Zrinyi asztala mellett. Vérszagtól fölverve vibrált még benne minden ideg, amint az egyszerű sorokat papirra vetette:

Hejh! micsuda harc! Süvöltő golyóbist röpítettek az karabinok s vérpántlikát bocsájtva testébül bukdácsolt az török folyó vizében…

Hogy megcsárognak az varjak amoda magas póznán függő török fejek környül!

Odakint tömött gomolyokban úszott a halvány kék égen a felhőhab s az asztalon gyűlt az írott ív:

Istenhez bocsátja lelkét a két vitéz vajda… Henyei bástyája leomlik… világgá fut Delimán a török táborból, keze Rusztán vérétől mocskos… török köntösben bujkál Deli Vid szultán Szulimán táborában… szive búsult Delimán Kumilláját kesergi… a Karabul lovon vágtatva tér meg Szigetbe hű feleségével Deli Vid… a török csügged, de áruló posta-galamb cikázik közikbe…

Aztán már, ha nyugalomba készült vagy elgondolkozva pillantott föl, nem is emlékezett rá, mit írt, de pergett a sor, zizzenve fordult ív ív után…

Finis! – kiáltotta s gőgös mosollyal törte, tépte, hajította messze magától a pennát. -143-

XXIV.

Hüvös októberi eső zuhogott az ónas, cserepes tetőkön, csettegett az uccák kövére a kő-folyókákból, hurrogott búgva a réz-csatornákban s verte mocskos szőkére a Duna vizét falakon, réten, füzesen túl. A hegyen magasló vár elmosódva meredezett az esőfüggöny mögül Pozsony fölé.

A főrendi tábla ülés-termében beharapott ajakkal, kardja hüvelyének drágakövein motoszkálva hallgatta Zrinyi az ősz császári consiliáriusnak, Khevenhüllernek szavait, aki a király nevében követelte a Karok és Rendektől a Rákóczy-háborunak véget vető béke-diploma törvénybe iktatását. Az elnöklő új palatinusnak, gróf Draskovich Jánosnak nagy cseppekben gördült le az izzadtság duzzadt arcát keretelő, tömött fekete szakállkoszorujába. Lippay primás nyugodtan simogatta rövidre nyírt, égnek álló haját, míg körülötte izgatottan harsant föl a helyeslés s fojtva zúgott az ellenmondás.

Zrinyi elgondolkozott… A nyári nap heve vert még tajtékot a parádés lovakon, mikor felgyűltek Pozsonyba… Personális uram, Mikulich jól arányzott, mikor elsőben is a nádorválasztáson akarta kezdeni a tanácskozásokat. Lám, János bán palatinusságra ment; a báni szék üres s a personális ambitiója határt nem esmér. Hogy megzúgnak pipeskedő pilises pap uraimék: nem kell a béke! erővel foglalt templomot dehogy adnak vissza az eretnek evangelicusoknak!… – Mindent odavetnének az catholica religióért, talám az többi magyarnak életeket is… Bánják ők, ha koporsóban is, vagy német járomban, csak catholicus légyen! Én ne lennék az, én, Zrini-fi, kik véreket minden üdőkön az igaz religió megmaradásáért ontották?… de az magyar hazáért is! Krisztusom kegyelme! más-é az religio causája, mint az hazáé?! -144-

Ostrozith Pál sürün kiáltotta közbe: recte! recte! Csáky László dühösen intett feléje kezével, hogy hallgasson.

Ihon, az evangelicus Ostrozith approbálja az catholicus királ szavát s az catholicus Csáky László ellenében támad! Az patria et religio-bul kiszakada az «et»…

Khevenhüller nyugalmas szava elhalt. A nádor válaszol; hangja rekedt, szava köntörfalazó. A két tanácsos fejet hajt és távozik. Csáky László s körülte néhányan zúgva mozgolódnak. A katholikus többség most már csillapulva, döbbenve hallgat és vár.

Zrinyi figyelve néz körül, gondolata kémlel és magyaráz…: nem akarjátok ti is, hogy Rákóczy új hadával új atrocitásokat hozzon magyar az magyarra, az okon hallgattok, úgy-é? Nem mondjátok, de fejetekben motoszkál, úgy-é, hogy az fölséges catholica religio fölötte áll ez kicsinyes, más alul gyékényt-rángató veszkődésnek? Valaki az magyarok közzül az lutheranus maszlagot ahitja, falja bé, karja nem bénul meg attul kinek is. Nem mondjátok, de azon jár, úgy-é, elmétek, hogy az pogány eb az végeken dúl és foglal, ellene köll feszülnetek s nem határinkon bévül egy az más ellen? – Vége láthatatlan űr nyílása villant meg egy percre Zrinyi fejében: nem a király és nem a vallás, csak egyedül a magyar haza!! De…

Lippay már állt, szúrós szeme öntudatlanul kutatott egy távoli szegletet; fölemelt karja kiterjesztett tenyérrel nyúlt előre s izmos hangja döngve kalapálta a főrendek fülébe:

– Ego… sollemniter… contradico… – ünnepélyes tiltakozása a béke-diploma becikkelyezése ellen hol szárnyas metaforán lebegett, hol durva nyerseségen zökkent s mintha a körülötte zajló zúgás gyors folyamán úszott volna, úgy tetszett a becsukott szemmel hallgató Zrinyinek. -145-

A hang még el sem ült egészen s a bogláros, prémes, bársonyos díszű főrendeket üvöltő méltatlankodás kavarta föl helyeikről. Mint valami mesés, érthetetlen, ijedt kőszobor, úgy ült helyén idegenül a nádor. Csáky László kis csoportja sápadt szigetként tünt el a többség forgatagos hullámaiban, amelyekből csak a papság jeges szirtje emelkedett ki csöndes nyugalommal.

Pálffy Pál derült, kerek arca ólomszínüre vált s izgatottan remegett álla közepén a franciás szakállka, amint szólásra emelkedett.

– Igen! judex curiae uram, igen! elsőben az haza, nem az papság! Az vérünk hullása, testünk rothadása, az lengő gabona… Még az sívó paraszt is kegyelmetek előtt, pap uraimék! – helyeselt Zrinyi, de hangja a szomszédjáig sem ért. Már kiáltozás, tombolás, kard-csörgetés fojtotta el a fölpattanó Csáky Lászlónak Lippayt támogató beszédét.

Mért jött ő ide? – ült konokul agyán a gondolat, mint Pozsony fölött az ólmos felhők serege. Fröcsköl a sár, ló viháncol: mennek; a kipirult arcokból még most is vitatkozó szó gőzölög a nyirkos levegőbe. Mért jött ő ide szó-áfiummal kábítani elméjét? Mit keres ő itt? Kihez jött? Kiért jött? Kinek a szivét dobbantja ugyanaz a gondolat, kinek a karját lendíti ugyanaz a vágy? Lippay? Vak majom, ki tüzet érez, holott ő gyujtotta! Péter? A királlyal vadászgat s erejét mutogatván, boldog, ha Ferdinánd észben veszi. Draskovich János? Prókátora talán most is a zágrábi káptalan előtt panaszkodik Trakostyán és Klenovnik elidegenítése miatt. Az evangelicusok? Külömb magyar lenne Rákóczy, mint ő, vagy Pálffy, vagy akárki ez ordító főrendek közül? A király fölségesebb-é vagy a lélekesméret szabadsága? A vallás vagy a haza? Mért válnak szét egy ponton a legnagyobb dolgok? Ki választja szét őket? – Töprengj, töprengj, békében savanyodott -146- fő istrázsamester, – intette magát hangosan, – fejed törésén múlik el az haza sorsa! Megülsz szállásodon s hajaddal huzgálod ki fejedbül az nagy, csuda nagy gondolatokat, te hivságokon kapkodó nagy gyerek!

A lágy szőke hajjal övezett komor koponya fáradtan dült a karszék támlájának.

– Jobb napot kévánok nagyságodnak, praefectus úr jó uram, hogysem az miénk vala az követek tábláján, – köszöntött savanyún Zrinyire Vitnyédy a délután folyamán.

Hogy összebogozódott minden, ami oly egyszerűnek tetszett Eusébia oldalán! Mit keres ő itt? Elméje, mint a száraz tőgy! Eusébiája egyedül az oszlopos ágyban! S mit keres itt ez a fiatal-öreg prókátor, akinek kis porontyai otthon sivalkodnak Zsuzsánna asszony nyakán? A pénzét lutheránus ifjaknak szórja külföldi akadémia-járásra s itt főkolomposkodik maga fogyására, kárára a diétán a lutherana confessio mellett. Nem jobban tenné-e, ha nyugodna otthon akár moszlimnak is, s pendelyénél fogva lovaztatná kis fiát?

– Gondokban láttatik nagyságodnak feje főlni… – tudakozódott gyöngéd szóval a hosszan hallgatótól.

– Megbolondultul vagyunk, nagyságos uram. Földnek horgada praesideáló Mikulich personális címeres ökör-szarvát formáló bajussza az sok főtörés miátt, merthogy zsibolygás esék az táblán az két nímöt tanács-úr propositiójoknak hallására. Hazánk fattyú és poronty nevet érdemlő fiai igen ellene kiáltozának az linci diplomának, kinek articulussá levése nagy gravámene lenne az catholica religiónak ordibálások szerént, hogy nem kell kinek-kinek szabadosság hüte követésiben… -147-

A német Ferdinánd ihon törvénycikké emeltetné a béke-diplomát, az igaz, csak azért, mert fél Rákóczytól, de a magyar nem tűri, hogy más magyarnak több szabadsága legyen… De csak induljon ki még egyszer hadával Rákóczy Erdélyből, vinnyogva kapaszkodik majd újra védelemért a sok szájas katholikus a király palástjába.

– … hogy az templomokat, kiket erővel foglaltak magoknak, nem bocsátják mi kezünkre vissza. Hejh, nagyságos uram, lator ez mastani saeculumban gubernáló plánéták operatiója!

Sokáig panaszkodott még ezen a siránkozó húron Vitnyédy. Zrinyi csak hallgatta. Közben fölrajzott fejében a király pompázó bevonulása azon a szép szeptemberi napon a pozsonyi várba… a serleg-rázó sok vendégeskedés a hóstáti úri lakokban… a sok hiábavaló szófia beszéd, mérges üzenet-váltások a két tábla között, pletyka, kapacitálás, nyilt ordítozás, titkos ravaszkodás, a fejedelem követeinek unszoló heve, a papság konok makacssága, a kábító nyelv-csattogás.

– Emberséges ember kegyelmed, és igaz magyar fi, Vitnyédy uram! Az lutheránusoknak causájok igaz causa! – búcsúzott Zrinyi biztató kézszorítással vendégétől. Nyelvén ült már a szó, a legszebb vallási türelem szava, de elnyomta a gondolatot és visszanyelte a szót: ha ügyük igaz is, vallásuk tébolygó eretnekség.

Vitnyédy meglepetten nézett a küzködő lánggal égő nagy szemekbe egy ideig; valami hálás, forró melegség ömledezett lassan a szívére; egyszerre csak hirtelen lehajolt s kezet csókolt a kegyes nagy úrnak.

Nehéz vértezetű, lassú mozdulatú gondolataival küzdött Zrinyi az országgyülés egész folyama alatt. Amennyire lehetett, kerülte a király németül finomkodó -148- környezetét; a pezsgő borban, kongó szavakban úszó főúri lakomákat; a tervezgető, legénykedő bizalmas összejöveteleket. A tábla üléseire bejárt, de alig hallgatta az egy henye körben forgó rhétori szólamok özönét; ha rájuk figyelmezett egy ideig, undorodva fordult el csakhamar tekintete s lelke a Forumon táncoló szarkáktól és örömmel sülyedt vissza gondolatai kövült erdejébe. Négyszáz templomot! Húsz is sok! Legyen hát száztizennégy! Nem! A király dönt: legyen kilencven! Hát mindig a gazda csizmája sarka döntsön e marakodó magyar ebek között? Mindig a király? Hát ti vénasszonyok vagytok? Ám csattogósra izmosult nyelvetek, de fejetek csak üres tökkolop s aszott inu karotok, mint a holttetemé! Lármáztok, lármáztok s lám, a diploma is már törvény… Nosza rajta, itt a szép kikelet, hajrá! hajrá! terülj, asztalkám! tölj meg, serlegem! vonyíts a hazáért, feneketlen zsebedet tapogatva, aztán úgy is elönt a bor, kezedet-lábadat se tudod összefogni a nagy ivás miatt… Játék kell a nagy gyerekeknek! Koronázás, ifjabb király; még él a harmadik, de legyen már negyedik Ferdinánd is valaki! Ez kell nektek! Hogy ragyog Szent Iván havának langalló napja alatt a sok arany, drágakő! Hogy megmosolyognak, ki büszkén meredő derékkal, ki nyájasan kókadozva! S te, hullámos hajú, nevetős szép fiatal, István királyunk koronája alatt, fölséges játékszer! De ülj csak nyakukra, hajszold meg őket, ha az ország kantárát markodban kapod, mert a magyar bitang és… Zavartan nyúlt homlokához, hogy lesimítsa róla az átkozódás felhőjét… Hogy zenél a fiatal hang! Esküszik! a magyarok constitutiojára esküszik… Szent és nagy dolog!

– Ereggy haza, Zrini Miklós, – biztatta magát belső szóval, – vastagodott erővel ragadj az -149- munkához, várják az tábormestert az militiárul írt könyvek; az utolsó cél ihon megvilágosodék elmedben! Haza, csak haza!

XXV.

Kanizsa négy hatalmas bástyáján csüggedten lógtak az augusztus végi este nyomasztó melegében a vörös és zöld zászlók. A báljemez-ágyuk piros posztóval takartan bámultak le nyugat felé, a tikkadt mocsárban ívként görbülő külvárosra, a rajta innen fekvő cölöpös kávéház fabódéjára s az odább túl messze elnyúló zsombék-tengerre, amelyből a maga módja szerint küldte Allah-hoz péntek esti imáját a brekegő békák ezre. Nyugalom és sürü pára ült a réteken; a városon túl, a keleti dombokon még meg-megcsillant egy-egy háztető keramitja a nyugvó nap késő sugarán.

Az uccák deszka-járóin burkolt fejü asszonyok kopogtak sietve, mereven, egyedül, mintha senki sem ismerné őket. Faházaikból, mecsetekből és dsámiból hetyke sarkantyú-rázással jöttek ki kurta bőrdolmányaikban, magyaros szabásu birkabőr nadrágban a kanizsai végház török vitézei. Büszke janicsárok szegték hátra, kényesen lépegetve, magas, tollas, hátukra csüngő végü fehér sapkával pompázó fejüket. Turbános fejü, vánnyadt arcú öregek igyekeztek görbe háttal a keletre nyíló Szigeti-kapu felé, amelynek magasra nyúló tornyában már megszólalt a katonazene dobja, réztányérja, sikoltó sípja. A kapu előtt, szellős, karcsu oszlopokon könnyű tetőt hordó londsa-kösk deszka-padlóján törvénytudók, orvosok, költők korra, arcra, ruházatra igen-igen külömböző kis csoportja üldögélt körben, a zenét hallgatva vagy Nizámi verseinek szépségein vitatkozva -150- művelt emberhez illő ékes perzsa nyelven. A külváros kertjeiben hallgatagon ődöngött egy-egy sétáló, lármásan vonult el egy-egy csapat. A vár cementtel burkolt terein az ucca-seprők szerszáma ívelt kaszálva jobbra-balra; vizes-tömlőjük jött, ürült. Az egyszerü, kicsiny és magos faházakból tüzön süstörgő vaj tömött, finom illata szállt ki az uccára; a földszinten dobogva zizegtették a szénát a jó melegben kedvükre vidult kényes török lovak. A cölöpös kávéházban nagy csend és kis findsák mellett merengett a vendég. A várfal alatt szinte alagúttá nyúló kapualja, az előkelők délutáni hüssölő helye, lassan-lassan kiürült s helyette benépesedett a széles várfal teteje: csöndes sétálók árnyékai mozogtak a magasban, a vár védelmében elhullt hitharcosok zöld zászlóval, zöld lándsával tüzdelt sirhalmai között, amelyeknek békés csatasorait az előkelők lugasos, ápolt kertecskéi váltottak föl, ahol az urak csöndes dohányzással enyhítgették a cukros, rózsavizes rizs és az omlós tésztájú fálákát okozta nagy jóllakottságot.

Ali, Kanizsa új basája most ért föl a várfalra Bihácsból érkezett vendégével. Míg az idegen úr az éjbe merülő tájékot nézegette, Ali gondolkozva tapogatta arcán a friss borotválást, fésülgette ujjaival szájára boruló tömött bajszát: mért jött ez ide? látogató vagy konstantinápolyi kém? Beléptek a kis kertbe. Ali hátrébb taszította izzadt homlokáról a sólyomszárnyas, tenyérnyi széles prémü süveget s intett egy legénynek. Aranyos bőr szőnyeg került eléjük s melléje egy-egy bársony vánkos; a szőnyegre dohányzó szerek, apró findsák.

– Háj! Huj! Háj! Huj! – harsant fel odébb a toronyból az őr kiáltása.

– Oh! gyönyörűséges Zilhidse hónap áldott melege! – fohászkodott föl a vendég. -151-

– Szultánom! bölcs szavad eltalálta a vidámító igazságot! – udvariaskodott Ali.

– Nemde? – kérdezte fáradtan a vendég. – Hogy érzi magát magas személyed, szultánom, világra szóló vitézséged új állomás-helyén, e paradicsomkertben?

– A próféta – Allah áldja és üdvözölje őt! – szolgáinak legkisebbike méltatlan ahhoz, hogy tudatlan szava tetszik-nem-tetszik-et mondjon magasröptü elméd kitüntető kérdésére! – válaszolta Ali, míg magában azt gondolta, majd éppen, szalad nyilatkozni, hogy amaz esetleg beárulja Budán vagy a császári kengyel előtt.

Ali intett s egy félig gyerek közeledett feléjük. Tisztes távolban maga alá hajlította lábait, fél válláról lebocsátotta kaftánját, s pöngetve igazgatta gyöngyházas tassánján a húrokat. A keleti kapu fölött most buffant utolsót a katonazene nagy dobja. Rákezdte a gyerek lágy magas hangján:

Ali izgatottan figyelt a szolgái közt támadt hirtelen mozgolódásra. A bihácsi úr kaftánja virágait simogatta s félszemmel pislogva neszelt a körülötte történőkre. Amott rövid szóváltás zaja kerekedett föl a csendben; a tömegből most kivált a várparancsnok -152- alakja s utána egy büszke kanizsai vitézé, aki durván tessékelt előre az urak színe elé valami rongyos, öreg magyart.

– Mind a hét földövön ismert vitézséged, szultánom, megbocsássa leghaszontalanabb szolgádnak halált érdemlő merészségét, hogy együgyü szavával méltóságos mulatságodat zavarni elég szemtelen, – alázkodott meghajolva, mellén keresztbe kulcsolt kézzel ura előtt a várparancsnok, míg a mögötte álló vitéz sóvárogva nézegette a vendég drágaköves markolatu kardját.

– Éber szemü dizdár-ja dicső Kanizsának, mi baj? – kérdezte kissé türelmetlenül Ali.

– Sürgős, fontos? – kérdezte félszemmel hunyorítva, halkan, parancsolóan Ali.

– Az, valláhi! – bizonyistenkedett, kipirult arccal feledkezve meg az illemről, a várnagy.

– Nagy türelmű, higgadt elnézésed, szultánom, talán meg fogja bocsátani, – fordult mosolyogva Ali vendégéhez, – legilletlenebb, legneveletlenebb szolgádnak rövid időre való visszavonulását ezzel a két becsületes igazhitűvel s ezzel a gaz kjáfirral.

– Ne alázz meg kéréseddel, szultánom! Ki ne hajolna meg dicső parancsod előtt?

Ali mosolygott s megindult a kert másik sarka felé; oda érve, durva szóval fordult vissza a várnagy felé:

A várnagy szót se szólva csókolta meg a pasa kaftánjának szélét s a vitézre mutatva, hátra lepett.

– Nagyságos pasám! – szólt nyugodtan amaz, – történt, hogy elfogyott a lovaim szénája. Hajnalban elmentünk hát szénáért a Mura felé. Ez a piszkos vallásu ember, itt ni! oda merte dugni a pofáját a szérüskertbe; éppen az övében voltunk. Rimánkodik, -153- hogy ne bántsuk a szénáját. Mondom neki: De még a fejed is a nyereg-szijjamon fog lógni mindjárt, ha sokat ugatsz. Erre felel: Hagyd meg a szénát, ne bánts engem, hasznos titkot tudok. Mondom neki: Ki a szóval tisztátalan torkodból! Azt feleli: Hát várjatok csak! és úgy tesz, mintha gondolkoznék. Nem várunk, – feleltem. Aztán fölraktuk a szénát, meg az öreget is. Itt van!

Ali türelmetlenül hallgatta a hülye fecsegést. Ezért kellett a fiúnak abbahagyni az éneket! Ezért kellett a vendégét magára hagyni! Mit fog az róla mesélni!?

– Nyissad fel az szádat, aggeb! – rivallt rá tiszta magyarsággal az öregre.

– Igen is, nagyságos uram, de ez kettő, – bökött a hüvelykivel hátra a paraszt.

– Te! – szólt Ali, – ha semmi érő, aprólék dolog, kit előbeszéllesz, ez helybül ruglak az mocsárban! – azzal intett s a két török távolabb vonult.

A paraszt végig huzta markát egyik hajfonatán s letekintett a magas várfalról:

– Nagyságos pasa úr, jó uram! Történet szerént néminemű lábas marhát hajték az légrádi piacra. Csuda nagy győlekezések vagyon ottan az hadaknak. Kiki tudja, hogy Kanisa ellen lészen az menetel.

– Nagyságos uram, nehéz üdőt él mastan az szegénység; osztán az fejem is jó helyt vagyon az nyakamon, – célozgatott válaszadás helyett a paraszt.

– Jó! Ha légrádi hallomásod igaz, száz tálergurust kapsz, ha vakot vétesz szavaddal, patkó-szöget veretek mind az húsz körmöd alá, úgy vétetem fejed! Mast mán beszélj: kik? hányan?

– Az oszalyi Zrini urat, az ki az kisebb, szememmel látám; sok egyéb urak is vagynak ottan. -154-

– Annak jó úrnak csak vitézi jüvének Légráddá, maga személlye szerént honn marada, az mint egy hajdujátul, jó régi hiteles atyámfiátul értém.

– Lehet talám százezernyi is! Sok! Valójában penég nem tudom. De tudom, hogy ez éjnek evadján kelnek át az Murán.

Ali megrezzent: hisz akkor reggelre itt vannak! Intett az dizdárnak. Egy szó, egy intés s az már rohant. Majd odábbról a szolgák csapatja omlott ki széjjel a kert ajtaján. Az öregre bilincs került s az maradt őrzője, aki hozta. Ali a sötétben egyedül bécsi zsebóráját nézegette, amennyire látta s egy patyolat kendővel törülgette arcáról az izzadtságot. Mikor odalent a házak között elkurjant a riadó, megnyugodott némileg; udvarias mosolyt egyengetett arcára ujjaival s visszaindult vendégéhez.

Az öreg magyar lekuporodott a földre s magában elrablott szénája, napi munkája értékét igyekezett levonni valahogy az igért pénzből. A nehéz számadás sokáig elgyötörte.

– Zavartan jelenek meg előtted, szultánom, mentséget nem érdemlő, vakmerő távolmaradásom miatt. De e gaz keresztény ostoba beszéde intézkednem kényszerített. Vigasztal az, hogy egyedül maradván, a legjobb társaságban voltál.

– A hitharcosok trombitáinak vérpezsdítő riadóját hallom. Talán az eléggé meg nem vethető keresztények támadtak az égig érő, meedsudsi falakkal bíró városra? Ebben az esetben engedd meg, szultánom, hogy melletted keressem a vitézség kelyhének mámorát.

– Ez alávaló paraszt előadása szerint reggelre ér ide épp oly meggondolatlan, mint elvetemült csapatjuk. A hitharcosokra való gondviselésem, ha nincs -155- ellenedre, még egy ideig ébren tartana. Ha akarod, szultánom, addig is meleg kávé mellett agg szót kovácsoljunk.

Lent a várban fénypontok ugráltak; árnyak kavarogtak s búgott, csörgött a harcra készülődés. Elmerülve hallgatták a harcos hangyaboly nyüzsgését: Ali aggodalmas, tervezgető arccal; a bihácsi vendég ábrándos, messzeröppent lélekkel. Itt várja a kanizsai basánál a bizonyos harc bizonytalan szablyáját. Itt ül díszben és szomorún a művelt kelet legsötétebb, legtávolibb nyugati határán; s ott, tengeren túl, messze keletre van egy föld, perzsa föld; ott lakott, mint becsületes sfita, míg szunnitává s törökké nem lett. Ó, távoli föld, szép Mázenderán! Megszólalt:

– Ó, Khoraszán gyönyört adó szavu bülbülje, Firduszi! – ismerte föl a verset a kanizsai váli.

– Ó, szultánom, sose fogom látni többé Mázenderánt! – szólt szomorú meggyőződéssel a bihácsi úr.

– A padisáh?! Ugyan, szultánom, mit is törődik a világ menedékhelye velünk? Mit törődik a birodalommal!? Isztámbulban a császári szeráj környékén rég nem hallik már a muezzin imára hívó szózata, elnyomja a dorbézolástól zúgó szeráj szünet nélkül való zaja.

– Esküdj, hogy szád szómnak koporsója lesz! – szólt közelebb húzódva a vendég.

A bihácsi úr perzsa szava finoman zengett: az elégedetlenség nagy, a janicsárok között kezdődött a szó nyiltabb kimondása, de most már az ulemák is Ibráhim ellen fordulnak lassan-lassan… Isztámbul forr… mindenki tudja, csak a padisáh nem… Holdas éjjeken aranytól, kövektől csillogó csolnakában hárem-lányokból rakott ágyon hallgatja a Bogház icsi beszédes hullámainak csacsogását…

Harsányan hangzott a karcsu torony erkélyéről a müezzin hajnali ezán-ja: nagy az Isten:

– Alláhu ekber! Alláhu ekber! Alláhu ekber! Alláhu ekber! Tanuskodom, hogy nincs istenség, csak Allah!… Az imádság jobb az alvásnál! Alláhu ekber! Alláhu ekber! Lá-iláh ill-Alláh!

Mire Ali elvégezte a reggeli imádságot, mosdást, a kanizsai vitézek egy része már kint ügetett a réteken, hogy alkalmas helyen elrejtőzve lest vessen a magyarnak, akinek csapatjai már a Szent Miklós domb tulsó lejtőjének lábához lapulva várták hadnagyuknak, Zrinyinek rendelkezését. A hajnali nap finom, párás csillagokat táncoltatott sisakon, mellvason, rákfarkas comb-vérten. A vezető urak valamivel odébb tanácskoztak.

– Kivonnyuk az szablyát, osztán vágunk véle! – mondta boros fővel a nyergében is dülöngöző Bocskay János.

A fiatal Dessich és Laczkovich elmosolyodtak, amint egy percre visszafordultak az idegen táj lelkes bámulásából.

Csanády János valami óvatos, nagy kerülőkkel dolgozó támadási terv előadásába kezdett. Zrinyi Péter ásítva nézett farkasszemet a keleti ég tüzes korongjával: ő majd csak üt, beszéljen más. -157-

Zrinyi Miklós, a kaland vezére, megjegyzés nélkül hallgatta végig a véleményeket s most kiadta a parancsot:

– Csanády uram, kegyelmed előre mégyen az vármegyei néppel olyképpen, mint valamely portyázó csata, az törököt el-kicsalni az várbul. Osztán, ha mán kint lészen az ürge az mezőben, hegyikben esünk mi, az derékhad.

Csanády sarkantyúba kapott lova ágaskodva szökött hátra kényesen egyet-kettőt s mikor földet ért két első lába újra, elnyult iramodással kerülte a dombot Kanizsa felé. A kurjantásra dobbanva zudult nyomába a megyei könnyű had.

Zrinyi sértődött döbbenéssel nézett a heveskedőre; szólni akart, de Erdődy már a domb tetejére vezető ösvénynek hajtotta lovát.

Zrinyi gúnyosan nézte a dombra kapaszkodókat: a Vuk! magyar hadviselés! szófogadatlan bolond vitézkedés!

Erdődy most tünt el az ösvény fejénél a fák között… Csönd. Csak a lovak nyihognak s halkan csörög a fegyver… Puskalövés!… Ujra több! De hisz ez egész közel… Amott már vágtat fölfelé az a négy! Istenem! mi ez? Erdődy… Ujra puska ropog… De messzebb, ez határozottan messzebb!… Csönd… Csattogva búg a messzeség…

– Lest vetettek! – bődül fel Zrinyi keserűn. – Indulj, Patachich, indulj!, – ordítja rekedten s a légrádiak elkavarognak.

A domb alatt remeg a lovak ma, fakulnak az arcok. Egy kéz fölemelkedik s minden szem az ösvényre fordul: üresen kaszál a kengyel egy lerohanó ló oldalán… -158-

– László, az Vuk! – szól elfuló hangon Laczkovichnak s int a domb felé Zrinyi.

S míg egy kis csapat a dombnak üget, vágtatva sikamlik ki a derékhad Kanizsa felé!

Gyorsan fogy a tér, egy pillanat, s zökkenve ütődik neki a viaskodó csoportnak a két Zrinyi népe. Mintha két hatalmas tenyér szorítaná össze a küzdőket, összébb nyomul a kavargó boly.

Ali s vendége a vár fokán állnak némán, a távoli harcot figyelve. A pasa keze most ökölbe szorulva emelkedik föl, mintha korbáccsal akarna közéjük sujtani: hátrálnak! Dühösen mormolja fogai között az istenkáromlást:

– Azt a tetves kalmár fajtáját annak a medinai csalónak! – Lovat! – kiáltja hangosan s a lépcsők felé indul. Vendége utána. Nyomukban a merev kiséret. Végig a fal mentén a Bécsi-kapuig hangtalan gyors cikázás a rohanásuk. Mocskos víz fölött kopog a fahíd deszkája. A külváros sövényei, viskói szaladnak mellettük hátra. Uj híd, új dübörgés. Itt a mező!

Elnyúlt lófejek, rengő szügyek, vágtatást kalapáló paták, halottmerev arcok, libegő köntösök: jön vissza a menekülő kanizsai had.

Aliban az istenkáromló szenvedélyt vallásos rajongássá neveli, nemesíti a muszlim harcos akarat.

– Hitharcosok! – kiált eléjük égre meresztett két nyitott tenyérrel s torpanva áll meg a futó had, – hol hagytátok az iszlám dicsőségéért lobogó vitézségteket? Kanizsát az ellenségnek ajándékozzátok-e? Mért vonjátok ígyen fejetekre a padisáh rettenetes haragját s a hitetlen Kjáfirisztán minden népeinek megvetését? Vissza! Előre! A kegyelmem kegyelem, haragom halál! Előre! Tegnap születtem, ma meghalok! Előre! -159-

A seregben rés nyilt s a párolgó testek sikátorán kardot rántva száguldott előre Ali, paripáját biztatva:

Mellette a bihácsi úr: aranyos kaftánja libegve úszik utánna, fején vitézi darutoll remeg.

A magyarok már hadi rendbe álltak. Fejük fölött mint vihar előtt csügött nyelére a sok címeres, szűzanyás nehéz selyem zászló s a könnyű, fecskefarku csíkos standár. A hosszú trombiták, tárogatók föl-kimeredve recsegtek, búsongtak; lova nyakán buffogtatva csépelte a két rézüstöt a dobos.

– Allah! Allah! – hehezte amott a sok mély torok-hang a zöld és vörös zászlók alatt; s zenekaruk oboája, sípja, cintányérja, csengő acélrudacskája dobpergésen úszva ideget remegtetett.

Egy ló rugtat ki a magyarok sorából, dülöngöző lovasa a levegőben hadonász s lova nyakához kapkod. A jelenség nyilként furódik a törökök közé s tünik el tömegükben.

A föld dobogó kebléről üvöltés, csattogás, zeneszó kavarog porral a levegő-égbe; nyugatabbra zsombékon, sárban cuppog a viaskodó gomolyag.

– Ó, Mázenderán! – ordítja valaki halálra váltan, félig a sárba taposva.

Fent a magasban vadludak v-je lüktetett biztosabb tanyára s tüzelt a déli nap.

XXVI.

A győztes sereg vezére csüggedten, gondolatokat tépve, morzsolgatva ért haza. A had eloszlott: Batthyány népe haza indúlt; az iratos sereg sietett elszéledni friss pénzével, friss rabokkal; Péter, aki -160- kilegénykedte magának az országgyülési vadászatok alatt királyi kegyképpen a sichelbergi kapitányságot, hat századávál a birodalmi sereg segítésére ment a svédek ellen.

A svédek! Ő is harcolt ellenük s vajjon mi haszonnal? S a török! Mennyi csete-páté, barom-hajszoló, fogoly-ejtő csatázás! Mi haszna? A török birodalom hegyes körmű ujjai mindig és mindig messzebbre nyúlnak be testünkbe. A hegytetőn, a várban magyar úr iszik a hazáért, de a hegy lábánál a falu töröknek fizet, töröknek robotol. Bocskay már a kanizsai tömlöcben alussza mámorát s Erdődy holttetemével Ludbrég felé megy a szekér. Vitézi bolond resolutiók marakodó szájú nemzetsége, te utolsó romlásra jutott magyar! Nagy mesterség, nehéz professio a vitézség! Mi haszna? Mi haszna?

– Te is elmondhatod, valamint amaz kurva Plautusnál: oleum et operam perdidi! De nem, nem itt az baj! Esmérd meg csak magadban az tekélletlenséget, mert bizony, heányos vala vitézséged az szemes környül való vigyázás nélkül. Ihon, eszedben sem juta, hogy az török nyelvet foghatott valahun az mezőben, ki renddel megbeszéllette neki Kanisa rontását forgató szándékodat! Ne légyen az gyors rájuk ütés, könnyen úgy fordulhatott volna, hogy te is az égre tátogsz mast vértajtékos szájaddal, hanyattul esvén Kanisa mezején. Csak elő mast Tacitus, Julius Császár, Vegetius, jó historicusi az régiségnek! Dülleszd csak neki mellyedet az asztal peremének és tanulj!

S mikor az ugrálni kezdő betűk közé fénykarikás sötét pontokat villogtatott fáradt szeme, csüggedt gúnnyal kérdezte magától:

Megint makacsul került mindent, ami átlátszó, szemnek beszélő, egyszerű; és sötét nekilendülésekkel merült el könyveiben, az őszi lucsoktól párolgó -161- erdőkben s Eusébia őszi bánatú, rejtelmes szerelmében. Nem mentek sehova, hozzájuk sem igen jöttek, – s tompa nyugalommal nézett folytonosan magába, hogy nő beteges halommá lelkében a megáporodott erő- és gondolat-fölösleg. Eusébia úgy forgolódott körülötte ezekben a komor, dohogó hónapokban, mint a kéj selymében suhogó halál; szerelme nehéz tömjénfüstként lomha izgalomban feküdte meg a férfi lelkét.

Idő és alkalom lenne mostan, – forgatta untalan magában, – hogy a király, megemlékezvén ősei s a saját érdemeiről, fölemelné… De mit is beszél! – feddte magát gúnyosan, – nem hálás-e ő felsége? Nem adott-e neki a kanizsai harc után hatalmat száz vértes tartására? Adott, bizony adott, de… A bánság! Ki lesz az új bán? Talán bizony Mikulich, a vén csahos pofájú kopó! Meglehet, meglehet, mert hiszen Horvát- és Szlavonországok rendei Zrinyi Miklóst kérik maguk fölé bánul. Meglehet, mert Mikulich régtől fogva hű császári szolga, Bécsben királyi keggyel úrrá fujt paraszt. Hasznos állat, akinek váluja tetézve kell hogy legyen. A titkos tanácsokon bizonnyára nem pihent tar feje és együtt fujta a kígyókövet a német urakkal a Zrinyiek ellen. Meglehet, mert hisz, ugye, a végeken többet tehet Mikulich jus-rágó csácsogása, mint egy Zrinyi kardja! Ó, milyen nehéz az embernek, ha nem száll közéjük csattogó korbáccsal: Ki, ki innen, árusok, ki Isten anyja, Mária templomából, szép Magyarországból! Ha bizodalmas atyjafia, Ráttkay kanonok nem ment volna el Péterrel a svédek ellen, most többet tudna; mindenről és mindig van értesülése a jelen való idők e kitünő historicusának. Csacsogó száj, de bátor fej és kemény husu szív. Mi haszna? Keljen ki csak könyvesházából amaz írás, kerüljön csak nyomtató műhelybe, majd eb-rudon is lökik ki szerzőjét a káptalanból. -162- Mi végre a szókimondás? Talán a jövőre számít? Amíg élsz, addig kell a legtöbb hasznosat véghez…

Erővel vetett gátat gondolatának, hogy ne kelljen Zrinyit szentebb célok elé vagy kisebbek mögé helyeznie.

Tépelődése körül változatlan sodródással gomolygott az élet folyama: mosolygó, díszes ruhájú udvarlóleányok, hetyke nemes urfiak, köznapon is ezüst tál, tányér az asztalon, jövőmenő tiszttartó és jobbágy, rakott szekér nyikorgása, tallér- és fegyvervándorlás, alig hallott jelentések, szórakozottan adott parancsok, Patachich, a várnagy, Migliani szótengerének félelmes dagálya, megint a pókhasu várnagy, kongó kápolna csöndes miséi, lóháton szitáló eső alatt, bőjt, szélverte arccal a némán rohanó vad nyomában, porszagú fóliánsok, finom betűjü Elzevir és éjjel az asszony.

A bán! Egy ország dolgait kezében tartani! Véget vetni ennek a rabló, garázda fejetlenségnek! A végbeli vitéznek pénzt, burgernek szabad utat, jobbágynak nyugalmat, török szomszédnak gondot és Zrinyinek Zrinyihez méltó hatalmat adni: milyen szép feladat lenne!

Lázadó elégedetlenség forrt, még névtelenül, szivében s nyűgös kedvének felhői sötéten gyülekeztek.

De mit akar? Mire visz ez a néma, epekeverő dohogás? Körülötte a fényes, pompázó élet, s ő itt mogorván emészti magát, mint asszony után a bilincsen sínylődő rab! Mit akar? Ober-Feld-Wacht-Meister! S ahelyett, hogy tanulna, hogy előkészülne komolyan a tábor igazgatására, rendben tartására, itt acsarkodik a báni bot után szótlan szendeségben, mint valamely szűz! Menjen oda, mondja meg, hogy ő lehet csak bán ez idők szerint! Kérje, követelje, ha azt hiszi, hogy olyan nagy a jussa hozzá, vagy pedig vesse ki szívéből ezt a vágytól csöpögő ámmogást. -163-

A történelem helyett katonai szakirodalom könyvei halmozódtak most asztalán. Napokat töltött Giorgio Bastának a tábor-mesteri tisztségről szóló könyvével, aztán neki ült gondosan kivonatolni Az ötödik Károly császár idejében az militiárul írt tractatust, hogy pontos fogalma legyen egyetlen gyalogezred szervezetéről, majd Svendy Lázár ertekezéséből csinált extractatust, hogy pontosan tudja, egy egész hadseregben kinek mi a tiszte. Most aztán hozzá lehet fogni a tábor szervezésének elméletéhez. Mennyi zavaros, ingadozó kifejezés, helytelen, elkérgesedett, régi intézkedés! A főgenerált lehetne magyarán hadnagynak nevezni, mert akit most hadnagynak mondanak, az igazán százados… Kevesebb szolga legyen a táborban, lovas sem kell annyi. Hegyes, völgyes s árkos, vizes helyen szükségesebb a gyalog, mint a lovas!… Nem kell a vitéznek annyi pénz, kapjon kevesebbet, de mi adjunk neki köntöst, kenyeret és abrakot…

Könyveket forgatott, írt, ábrákat rajzolt megnyugodott lélekkel s készült a Tábori Kis Tracta:

«… s így egész tábort, melyben 25.000 emberből álló had, minden cselédivel, szükségével bővön elférhet, leírtunk, az kinek széli 456 rud, hossza penig 80 rud.

– Császári cursor? – kérdezte magától meglepetten. – Mit hoz, mit vinne?… Ez az császár handbrief-je, -164- rajta az kis titokpecsét… ez másikon az nagy pecsét!

A szétbontott oklevél tartalmát egyszerre akarta megérteni s mégis minden szót elolvasni. Halkan siklottak öntudata alatt a kalligrafiás betűk s csak itt-ott lépte át öntudata küszöbét teljes világossággal egy-egy kifejezés: kitünő hűség és dicséretes szolgálat… Magyarország szent koronájának és ő felségének… a török… a végek… a szent római birodalom háborúiban… a svédek… jövőben is… hűség… a báni hivatalra emelve… felruházza… méltósággal és hatalommal, melyekkel a horvát bánok élnek. Azért a báni hivatalra emelve felruházza mindama joghatósággal, tisztességgel, kiváltsággal, méltósággal és hatalommal, melyekkel a horvát bánok élnek.

A varasdi házak meredek, magas tetőin csillogva állt a hó; de a tetőnyilások s a bő torku, födött kémények szaporán eregették a felhőtlen ég fagyos derüjébe a kékellő füst-kacskaringókat. A kis tanácsház nagy termében Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok rendei díszben nyüzsgő zsibongással várták az új bánért menesztett küldöttség visszatérését. Az egyik csoportban egy rezgő fejü öreg tartott előadást a Zrinyi-család nagy érdemeiről és jó horvát voltáról; igazi hívek s hasznot leső örök közhelyeslők hallgatták figyelmesen. Mások izgatottan tárgyalták, hogy a mult év elején, mikor az új bán Prágában járt a királynál esküt tenni, a pettaui stájerek lefoglalták több becsületes varasdi kereskedő mézét és vasát, s hozzá már magyar területen. Hangosan vitatták, hogy jogorvoslatot fognak kérni: majd Zrinyi! majd az új bán – kit Isten sokáig éltessen! – meg fogja mutatni…! Egy kétkedő lemondóan intett a kezével, mit akarnak! hisz a belső ausztriai tanácsurak a legnagyobb kerék-kötői Muraköz kereskedelmének, Zrinyi Pétert is bepanaszolták tavaly a király előtt, mert – mondják – Krajnában gabonát vásároltatott, hogy Horvátországon keresztül -166- Bakarba, onnan Velencébe szállittassa. Volt, aki azt is tudta, hogy a király meg akarta fosztani a sichelbergi főkapitányságtól emiatt. Néhányan arról tanácskoztak, hogy a királyi szabadságlevelek méltó megőrzése végett egy diszes láda készittetése igen szükséges volna. Valaki a Draskovich nádor temetését mesélte egypár öregnek: maga is ott volt gyászhoz illő hosszu, fekete dolmányban. Egy piros taláros pap s egy kövér zágrábi úr sorra jártak minden csoportot, hogy inditványuk egyhangu elfogadása elé semmi váratlan akadály ne ágaskodjék: egyedül törvényes vallás a katholikus! protestánsnak tilos az országba lépés! Egy savanyu képü kanonok a nem rég kötött vesztfáliai béke eredményeit latolgatta. Hangos szavú fiatal ember magyarázgatta nevetve, hogy a Zrinyi testvérek sokat veszekednek a közös birtok miatt. Mikulich Tamás kopasz feje, békételen arca hol itt, hol ott tünt fel s ha egy csoporthoz ért, a beszélők hirtelen elhallgattak, majd fanyalogva érdeklődtek egészségi állapota, jobbágyai, nevezetesebb perei iránt. S ha a nyughatatlansága odébb hajtotta az öreget, megindult háta mögött a csendes suttogás: szép kis fiú a Mikulich Sándor, nyiltan fosztogat, gyilkol a Wottuich meg a Banyaduorec fiúkkal; ahol megfordulnak, nagy kár esik ott pénzben, borban, asszonyban!

– Mit bántjátok a Sándort? – pergette hangos szóval egy nyugodt arcu úr. – Jeles vitéz! »Kocka, kupa, kártya, kurva« a jelmondata!

A szóra, a nagy nevetésre több kisebb csoport megmozdult és arrafelé nyomult. Mindenki tudott valamit s nehezen várta a másik szavának végét. Csak úgy zsibongett a sok méltatlankodó, nevető, siránkozó, gúnyos, dühös panasz: Fetter, az ivanici obrist, fegyveres német katonáival rabolta el a zágrábi püspökség ivanici kastélyának összes butorzatát; -167- a petrinjai végbeliek az oborovói papi lakot fosztották ki s elhajtották a turopolyai nemesség ötszáz disznaját. Hát a kaproncaiak, hát a kőrösiek! Német katonák vágják le, ingyen, vásárra hajtott barmaikat! A kereskedők inkább otthon ülnek. Minden rettenetesen drága s még úgy is nehezen lehet hozzá jutni. Az utak nem biztosak. Hogy is lennének! A német kapitányok maguk állnak rabolni induló vitézeik élére, így aztán a kóborló katonák is vérszemet kapnak az utonállásra. A zengi kapitány a befolyt harmincadot sikkasztotta el, egy zágrábmegyei viceszolgabiró az ország adójából csipett le magának háromszáz kerek forintocskát. Minden út egy kátyu-tenger; Kőrösön a bástyatorony teteje leégett; Ivanicon a fal egy részét romba mosta az árok vize; úgy marad, senki sem gondol a javitásra!…

Kint a piacon, a Csáktornya felé vezető úton, bástyákon, falakon, a fagytól recsegő hídon, a széles árok jegén burger és paraszt ácsorgott ködmönben, subában, hímzett szűrben; a süvegek, kucsmák csöndesen hullámzó tengerét német kalapok, magasra rakott női hajfonatok tarkázták. A nagy hóban csizmák, botosok álltak mintegy leszögezve s kis opánkás lábak tapicskoltak a hidegtől, mikor a jeges szél a cifra, hímzett kötény mögé furakodva combjukhoz verte az átlátszó patyolat-inget. Itt egy bőrpikkelyekkel dúsan cifra, ujjatlan ködmön, ott egy hegyes főkötő, minden varrásnál kicifrázott ingujj, pávás, gránátalmás himzések s a környékbeliek piros és fehér szinekben pompázó ruhái között elszórva a fekete és barna szineket kedvelő uszkokok.

Mikor elpukkant az első ágyulövés és hangját puhán görgette végig a havas síkon az érkezők elé, megremegett a levegő és megbolygult a tömeg.

Most állt meg kint a síkon, valami negyed órányira -168- a várostól a báni menet. A lovas nép után haladó legelső kocsiból Zrinyi lépett ki először nyusztprémes, fehér bársony mentében; aranyos, drágaköves sarkantyúja elsüppedt a mély hóban. Utánna Petretich püspök nagy bajsza, vastag, nagy orra tünt fel a kocsi ajtajában; a dús selyem zsinórzat megfeszült a hatalmas mellen, amint kiegyenesedett. Mire Erdődy Miklós, a király másik biztosa is kiszállt a hintóból, Zrinyi már lovon ült. Elől, farkasprémes hegyes süvegű tisztjeik vezetése alatt a horvát karabélyosok tarka változatu, sokféle népviseletben hetykélkedő csapata haladt; csak a vállukra varrt vörös posztódarab mutatta összetartozásukat. Nyomukban trombitások, két század gyalog, hosszu puskákkal. Aztán egy lovas úr a nyeregkápának támasztott, előre feszülő báni zászlóval. Mögötte egy másik főúr a báni buzogánnyal. S messze, méltóságos távolban utánna, a király két biztosa között, tigris-takarós moldvai paripán hideg, merev arccal Miklós, Zrin örökös grófja, magyar királyi főlovászmester, Zala és Somogy megyék főispánja, ő császári és királyi felségének tanácsosa és kamarása, a légrádi véghely örökös főkapitánya, ő császári és királyi legszentebb felsége Dalmát-, Horvát- és Szlavonországainak bánja. Mögötte a vicebán, balján Migliani páterrel, aki a ló nyakára kötött zacskókból szórta az ezüst, arany pénzt a zsiviozó, éljenző, vivátozó eleven sövényre. Legutól a légrádiak lovai rúgták a havat.

Zrinyi kemény fejét is megkörnyékezte a mámor. Amint a lóról leszállt, megállt egy pillanatra a hóra terített szőnyegen és visszatekintett a tömegre, amelynek hullámai nyüzsögve törtek meg az urak, vitézek szines, ragyogó torlaszán. A népem!… -169- Hatalmam! – gondolta magában. – Az első grádics! Kikeltem a limbusból a fényre, világosságra s most kezdődik az élet!

A karok és rendek vivátozó gyülekezete kucsmalengetéssel, lelkes zajongással fogadta, amint a teremben megjelent. Erdődy Miklós beszél, a bánra mutat, majd a királyi zászlóra és újra megnyilik a sok száj, búg a levegő, karok lendülnek a magasba s megcsörrennek a kardok. Petretich beszél: az ősök… a dicső Zrinyi vér… háboruban… a báni hivatalban… mennyi ragyogó név, mennyi vér s a hír koszorúzó kedve!… és Miklós, az új bán… török… svédek… a hit s a király… hűség, szolgálat… elismerés! A püspök hatalmas ökle az égre lendül, majd mellére dobban s egy hódoló mozdulattal vágódik hátra tisztelettel meghajló derekától s a mély hang latin szavának tárogatós zenéje megszünik. Harmadszor búg fel a tomboló vivát. Zrinyi megcsörrenti kardját, hogy a kábitó mámort lerázza magáról s megszólal:

Buzgalmas, csendcsináló pisszegés, mozgás nyomja el hangját; aztán beáll a csönd és selymes morajjá halkulva zeng körülöttük a külső tömeg zaja.

– Ha e dicső királyság népes gyülése, – pattog keményen a bán latin szava, – s a főrendek nemes és méltóságos tekintete nem bátoritana, nem tudom, nagyságos, főtisztelendő és többi uraim, micsoda ok ösztönözhetne e tehernek fölvételére. Eszembe ötlött, nem is egyszer, kérjük meg ő császári felségét, legkegyelmesebb urunkat és királyunkat alázatosan, hogy engem e terhes szolgálattól feloldani méltóztassék, mert az én géniusom inkább a haza javáért való kardforgatásra, mint békehivatal viselésére hív. (Hogy meghunyorog Mikulich uram! – gondolta magában.)… különösen e nyomorúságos időkben, -170- mikor sem biztos béke, sem nyilt háboru nincsen, de minden zugoly csellel fenyeget, minden ország vagy magának vagy másoknak romlást kohol…

S míg a szivétől távol álló, betanult latin beszédet szavalta, minden egyéb képessége fürkészve figyelte hallgatói arcát.

– … ha talán a teher alatt roskadni láttok… örökké hálás leszek… Nem is mulasztom el, amig ereimben egy csepp vér foly, ő felségének e kegyét örökös szolgálataimmal kiérdemelni! (Vajjon? – suttogta szivében egy gúnyos hang.)

De negyedszer harsant fel a vivát és tombolt a lelkesedés. Zrinyi nyugodtan állta a vihart s a legfeltünőbben ordítozók arcát igyekezett megjegyezni, hogy kérdőjelet tegyen melléjük lelkében. Zakmárdy János már fölállt s a karok és rendek, Zrinyi felé fordulva, hajolva, még mindig éljeneztek. Az itélőmester szóra nyitotta száját, hangja nem is hallatszott; várt. Ajaka újra megmozdult s erre, mintha csak vele ellenkeznének, hirtelen magasabbra dagadt az ünneplés lármája. Várt, aztán újra föl-fölemelte kezét s arcvonásai beszédre húzódtak. Hiába! a vihar itt-ott meglankadt, de nem szünt.

Zrinyi büszke szeméremmel sütötte földre szemét s Mikulich valahol hátul unottan simogatta ujja bögyével a bajszát s »Silentium!« szólt néha savanyún. S mikor a bán egyszer oldalt pillantott, néhányan türelmetlenséget véltek kiolvasni tekintetéből s elkezdtek jóindulatu csitítgatással pisszegni és nyugalomra inteni. – Silentium! Silentium! – hangzott mind több és több oldalról.

Zakmárdy beszéde után, amelyben a nemesség bókja hajlongott az új bán felé, Zrinyi fölállt s nyomába kerekedett az egész gyülés.

– Milyen zengő hang! Az a pompás mente! Sas-szemek, valóságos sas-szemek! Milyen beszéd, micsoda -171- tartalom! Igazi horvát nemes önuralom! Egészen az apja, mintha csak őt látnám! Ilyen csak született magyar úr lehet! Jobb, mint Mikulich! Majd elválik! Hát ez kinek fog kedvezni? Buzgó katholikus, sokszor járul az Oltári szentséghez! Ez fog aztán lakomákat adni! A felesége híres mulató család! Még ma este szólj neki, nyerd meg igazunknak! Csuda büszke egy ember! Drága, kedves jó úr! Éljen Zrinyi! Éljen! Dali egy termet! Éljen a mi bánunk! Éljen! – hangoskodtak és suttogtak nyomában a karok és rendek.

A ferencesek magas, négyszögü tornyában ujra megkondultak a harangok. A simára taposott havon kényesen lépegettek a lovak, egyik-másik nyerítve kezdett ficánkolásba. A keresztbe fektetett kopjákkal sorfalat álló hajduk mögött a tarkán sövénylő nép ágaskodott némán vagy ordított éljenezve. Talán nem is annyira a bánnak, akinek csak méltóságát érezték, de tisztét alig érték fel ésszel, mint inkább a barmaikat s magukat elhajtó török ellen vitézkedő légrádi kapitánynak szólt a zajongó ünnepeltetés.

A kóruson már kenetesen recsegett a sok tanulatlan hang éneke, mikor a bán a templomba lépett. Csizmakopogás, sarkantyú-pengés, kard-csörgés, ruha-suhogás, mentegomb-koppanás adta a különös kiséretet, mig mindenki el nem helyezkedett a szük padokon. Az ének megszünt. Zrinyi fölállt s jobb kezében a csipőjére támasztott buzogánnyal, baljában a zászlóval az oltárhoz lépett az infulás fejü, ezüst pásztorbotos Petretich Péter elé esküt tenni:

II.

Gyöngéden törülte le a fájdalom gyöngyöző verítékét Eusébia homlokáról Zrinyi. A sovány, gödrös arcban tekintet nélkül fordult a homályos fényü szem s ólomfedélként borult rá a hosszu álmatlanság után végre is elnehezedett pilla. A gyertyatartóban már csak egy csonk lángja libegett ijedten, a sötétségben fuldokolva. Eusébia elaludt. Zrinyi elkoppantotta nagy óvatosan a kis lángocska életét és prémes háló subájába burkolózva hátra dült a beteg ágya mellé állitott nagy setzelszéken s lassu állhatatossággal indult meg benne a tépelődés:

– Beteg hivatal, beteg ország, beteg szív és beteg asszony, ez a fátumom. Bán, kis király! de annak is csak árnyék! Kis embereknek kis tisztséget adni, apró ügyekben apró itéletet hozni, azt igen, de ha a török beront és én állon buzogányozom az ebadtát, hát Bécsbe citálnak a méltóságos Hofkriegsrath elé, s ott a fülembe rágják és meg kell értenem, hogy Zrinyi bán nem teheti azt, amit Zrinyi főkapitány. Mért vagyok hát harmadik zászlósura az országnak? Jobban függök, mint azelőtt! Ó, mily okosan tettem, hogy Péterrel ketté vágtuk az ősi birtokot! Birja békével mind, ami a Drávától a tengerig nyúlik, hisz ő a horvát! Muraköz, Szala, kőrösi három uradalom, szép földek, magyar úrnak való birtok! S mily könnyen átengedte a bécsi házat! Persze, a felesége, Frangepán-vér, akiknek tajtékot ver a szájuk, ha németet csak látnak is! Hol volt eddig az eszem? Nem mint horvát katholikus, hanem mint magyar birtokos főúr törhetek csak odáig, ahol kardom villanására figyel az egész magyarság! Hát nem magyar-é a horvát? Hogy elhúzta Péter öcsém a száját, mikor elejbe toltam a Szigeti veszedelmet: – Mérthogy nem irád horvátul eldődöd históriáját? -173- – Ejh! mindegy! Zrinyinek emelkednie kell, hogy Magyarország ne bukjék! És az a jó horvát, aki jó magyar! Addig csak praesideáljunk szorgalmatosan: segélyezzük a varasdi és zágrábi jezsuiták építkezéseit, javítsuk az utakat, rendeljünk robotot a romladozó véghelyek megerősítésére, panaszkodjunk a német kapitányok ellen, akasztassuk a kóborló tolvajokat, írjunk át Stiriához, hogy kárpótolja a megnyomorgatott varasdi kereskedőket, hajtassuk be az adót, sírjunk a császár előtt, hogy kebeleztesse be végre az országunkban független országosdit játszó valachokat, praedauciusokat, szlávokat Croatiába, Sclavoniába!

Zrinyi aggódva figyelt a sötétbe. A beteg lélekzete egyenletesen sipolt ujra.

– Mikulich meghalt, de csemetéje királyi kegyelemmel rabol, garázdálkodik… Péter az öreg Frangepán vitézeivel Boszniába tört… De előttem is megszaladt már Hasszán, az új kanizsai basa!…

– Jaj, Miklós! – sóhajtotta az asszony. – Halál kutyája ugat mellyemben.

– Milyen bolond, milyen gaz, milyen hálaadatlan is ő. Mig Bécsben járt a hadi tanács előtt mosakodni, Eusébia megbetegedett… Hát megbetegedett! Elővette a régi kór. Majd elmúlik. Talán, ha hamarabb hazajött volna, ha nem tölti az időt a könyvnyomtató műhelyben… milyen együgyü az a nyomtató mester: Ádriai Tengernek Syrénája! ki hallott ilyet könyveimnek?… megakadályozta volna Eusébiát annak a gondatlanságnak elkövetésében, amelytől csak megfázott, aztán megint csak -174- nem vigyázott magára… Igen, az asszony szeleverdi és könnyü a kór! Milyen bolond, hogy úgy belesüppedt ezekbe a gondolatokba, mint az éjszakába a világ. Eusébia fiatal s aki a szerelemben erős, a halállal is megbirkózik az… Halál? Ugyan! Csak az álmatlan szem karikáztat ijesztő látásokat előtte a sötétben. Mi baj hát, lássuk?! A száz vértest nem kapja, a báni fizetés kiutalványozásáról elfelejtkeztek, a törökkel ujra békét kötöttek s a praedauciusok bekebelezésének ügye kátyuban feneklik. Hm! A bán kötelessége, hogy a végbeli német kapitányokkal egyetértsen a király javára. A király javára? Más-e a király java, mint az országé?

– Talám csak az szine más, substantiája egy és azon! – tört elő dörmögve a hang tépelődő lelkéből. Aztán ijedten figyelte, fölzavarta-e vele Eusébiát. Gondolatai halkan eveztek tovább a sötétben:

– A valachok, praedauciusok csak az ő felsége kinevezte commendantoknak engedelmeskednek és fittyet hánynak karokra, rendekre, légyen az horvát, légyen az magyar. De az én földeimen terjeszkednek, az Erdődyekén, a Dersffyekén! Kilencedet nem fizetnek, el-becsalják maguk közé jobbágyinkat!… Csendesség, Miklós, esztendeje sincs, hogy bán vagy! A király java! A király ereje! S avval nevelkedik a kereszténység hatalma s a kereszténységnek erősnek kell lennie, hogy egyberonthassa az ottomán hold monarchiáját… Ki is nem lészen meg nélküled! – szólt hangosan, a levegőbe suhintva öklével.

Zavart álomban búgott föl a beteg. Zrinyi a szájára fektette tenyerét s úgy gondolkozott tovább:

– Mi emellett az a pár jobbágy s az az egynehány darabocska föld… S a jog? Igen, a jog, és aztán? a jog! Jog az, aminek meg kell lennie! A király szabadon -175- akar rendelkezni legalább ezekkel, hogy saját földjükön is szembe nézhessen a jó urakkal… Csígesd csak el túlon túl való virtusodat, Miklós és add meg a császárnak, ami a császáré, hogy megadassék Zrinyinek, ami Zrinyié!… A császár… Zrinyi…

Másnap reggel fáradtság tompította fejjel, nyugodtan ébredt. De ahogy végigsimitott homlokán, ráncba szökött a szemöldöke és zavaros tekintettel meredt maga elé, mint aki tegnapi énjét keresi.

Zrinyi mosolyogva intett igent a fejével és segíteni akart Eusébiának a felkelésben.

Az asszony pihegve dült vissza a himzett párnákra és bágyadt kacérsággal tiltakozott:

– Nem, nem! Egészségben igen, de rút az beteg asszonyállat. Küldjed be csak az frájt!

A várnagy már köhhintgetve bámészkodott a könyvesházhoz vezető folyosó ezerszer látott fegyvereire, műértő unalommal tapintva meg itt-ott egy puzdrát, paizsot, mikor Zrinyi megjelent.

– Jó reggelt, nagyságos uram! Hogy az basátul követ jütt! – jelentette szűkszavuan, némi nehezteléssel a hosszu várakozás miatt.

A várnagy az ajtónyilásban leoldotta a követ szeméről a kendőt és elégedett bajuszpödörgetéssel nézte a pár lépésre előtte álló s két karját hódolatteljesen mellére kulcsoló törököt. Ugy gömbölyödik a háta, mint a jól megkelt kenyér, – gondolta magában. -176- Elmosolyodott, behúzta az ajtót és elkocogott.

– Szelám álejka, szultánom! – üdvözölte a követ a bánt félig törökül, félig magyarul.

– Isten hozta kegyelmedet! – szólt Zrinyi feléje lépve s kézfogásra nyújtva kezét.

A követ fölemelkedett, Zrinyihez lépett s nagy tisztelettel mellen csókolta, csak azután fogadta el a kézfogást, újra mélyen meghajolva:

– Az bánok bánjának, Khorvatisztán villogó pallosu vitézének, Csakaturna, Légráddsik és ezer más égben nyúló vár és váras nagytekintetü urának az vitézség mezején lovát szöktető Haszan, Kanisa válija köszönetét küldi és szolgálatját alázatosan ajánlja. Az békének, kinek diplomáját kevés napok előtt vivé az nemsze császári imperator elé az padisáhnak főember szolgája, az mi végeinkre való alkalmaztatását mindenekben kévánságod szerént végben vitetni rendölé. De az foglyoknak szélnek eresztéseket nem akarja, az miként nagyságod akarja. Az foglyok váltságoknak talléri jó tallérok, – mondá az pasa. Egyébaránt kész baráti indulattal vagyon erányodban s kévánja, hogy nagyságod orcája fényes légyen.

– Urad szerencsekévánatát jó szűvel fogadom, köszönöm, de az foglyokat elbocsássuk!

Zrinyi nem is felelt. Ezek után tudta, hogy a pénzre éhes pasa nem fog a foglyok kicserélésébe beleegyezni.

– Türhetetesség, ne hagyj el! – intette magát -177- félhangon. – Hát, uram, lássuk mastan az légrádi béke-ünnepség dolgát!

A követ mosolygó udvariassággal hajolt meg, mert a büszke úrnak ez a mogorván odavetett felszólítása azt jelentette, hogy a basa ez egyetlen feltételét elfogadja s hajlandó a békét megpecsételő közös ünnepség idejéről, módozatairól beszélni:

– Ó, nagyságos uram, ki vitéz vagy, mint Iszkender, bölcs is vagy, mint Eflátun.

III.

– Hocsa nekem ajándik: alutej és szüz lián! – kiáltotta értelmetlen mosolygással egy török, akinek a magas, tollbokrétás fászurla már félrebillent a fejében, s könyökével biztatta a mellette álló tarka turbánost, hogy ő is segitsen neki kérni.

– Fogd be az pofádat, te Mahumet-tojás! – legyintett nevetve a körülöttük álló légrádiak közül az egyik. – Még mit nem?

– Mást nem, csak eztöt kettőt, ides madsarlar! Agyatok, biszmillah, Isten nevibe!

Nagy röhögés között tágult a hirtelen képződött kör s a részeg török egyedül maradt társával. Gondolkozva tartotta fel az orrát a levegőbe, aztán intett a másiknak s megindult az ételszag után. Ellesett magyaros duhaj mozdulattal rázta öklét a füle mellett s úgy dudolta:

Tele volt Légrád idegen vitézekkel ezen a napon. Itt jó magyar képű, magyaros ruháju végbeli törökök. Ott a nagy oszmán birodalom minden részéről -178- a véghelyekre sereglettek ujjatlan, rövid ujju, fehér, barna, tarka bokáig érő köntösökben, amelyek alól bőrpapucs vagy sarkantyús csizma nyúlt ki a hóba, olvadó latyakba. Itt egy lakáj fut magas, karimátlan vörös sapkájában valami paranccsal; ott egy hosszú, kúpalaku fehér nemez-sapkás lovász jártatja egy megkésett török úr paripáját. Lovon, gyalog jön-megy a sok nyilt, kerek sisakos, turbános, magas jancsársüveges török; leng a hátra hajló strucc-toll, remeg a toll-bokréta; méltósággal omlik a janicsárok hátára süvegük zsákszerü végződése; büszkén hegyesedik ég felé a vastagon fonott turbánokból a sok piros, zöld fez csúcsa. Az ajkakon tiszta és tört magyarság, lármás török szó, lágy perzsa beszéd. Az arabul kiabál, ez bosnyákul koldul. Mind hetykélkedik, örül és barátkozik, mert így akarja a légrádi bor és marhapecsenye s a két nemzet pasáinak barátkozó kedve.

Maguk az urak a belső vár ebédlő palotájában lakoznak jó nehéz ételekkel, borokkal. Az asztalfőn Zrinyi ül; mögötte áll kedves olasz inasa, Angelo. Jobbra tőle hosszú sorban a törökök, balra a magyarok. A magyarok nagyokat esznek, huzamosakat isznak; a törökök általában inkább csak a borral barátkoznak. Ki a szemközt ülővel társalog, ki csöndben eszik, ki élénk figyelemmel nézi az asztal tulsó végétől pár lépésre emelkedő dobogón komédiázó utánzó bohócokat s nagyokat nevet az alakos művészetének, aki sorban bemutatja a muszka, lengyel, magyar, zsidó nép viseletét, asszonyokkal való bánásmódját, beszédjét. Ráttkay kerekre nyílt, mosolygós szemmel figyeli a törököket. Orehóczy, az al-bán komolyan eszik, néha fölfigyel Zrinyi szavára s meg újra a tányérjára hajol.

– … osztán én kivivém az levelet az várbul, – folytatja harsányan egy kanizsai török, – minekutánna -179- golyóbis-formára öszvegyúrtam, bécsináltam spanyor-viaszkban és alányelém. Kimenék az várbul s mikor osztán az táborunkban juték, kijüve az golyóbis is az természet útján.

– … de meg ám, még csak sárban kevert korpát is nem tudtunk az lovaknak adnunk, elrágták az vályut s egy az másnak farkokat, sörényeket!

– … olyan süheder voltam, hát ülök az falun kívül az árok szélin, nézem az törököknek előlvonulásokat, jün egyszer csak egy ménkü nagy borjuféle lábas marha, az térgye, valamint egy cipó, két kis szőrös domb az hátán. Akkor láték elsőben is tevét, Dül tél-tul, lassan jár, talám tovább is ér.

A törökök, akik hallották a megjegyzést, elhárító, udvarias mozdulattal tiltakoztak csöndesen, a magyarok hahotáztak vagy úgy tettek, mintha nem értették volna.

– … nagy nátha-hurutban csak erős hagymást egyék kegyelmed; forró hidegben penég sós nyerskáposztát pec-olajjal, de ecet nélkül, igyék rá nádmézes forrásvizet, utánna betakarózni, alunni!

– Az köszvényemet, ki talpamban vagyon, ha előlvészen, mindenkoron csak pálcázással és purgatioval kergetem ki.

– … én is csak, ha harcban indulok, az hegyes tőrt mezételen ütöm át mentém karján, hogy osztán kéznél légyen, kiki úgy cselekeszik!

– … valláhi! in ott vót, egy kiált: Zerin-oglu! -180- is nolcs-száz oszmánli mingyárt futik, futik.

A környéken nagy nevetés és bizonykodás fogadta e szavakat, amelyek Zrinyit egészen hidegen hagyták. A finom oszmánlik kelletlenül hallgatták a műveletlen ázsiai töröknek együgyü fecsegését. Egyikük meg is jegyezte halkan az asztal végén:

– Ez egy az karamán törökök, amaz hóbortos sakálok közül. Egy szóval »tulsó parti«, – fejezte be a legnagyobb megvetéssel.

A Zrinyihez legközelebb ülő öreg janicsár odabasi törökül fejtegette a bánnak, hogy mért szereti jobban a magyart, mint a németet:

– Tudod, fiam, a német nem olyan vitézi külsejü, mint a magyar. Jobbára gyalogosok és nevetséges övükben az a rövid pózna, amelyet villaalakban fölállítva puskáik alátámasztására használnak lövéskor. S milyen visszataszító az a nagy fekete sapka, hosszu orru cipő, magas sarok s a télen-nyáron örökös keztyü! Ó, fiam, hidd el, nem a hizelkedés mézét akarom ezzel nyelved hegyére csöppenteni, de a vitéz magyarok mellett olyanok, mint a zsidók. Ellenben a magyar reggel megmossa az arcát, mint a török; a mi végbeli vitézeinktől alig lehet megkülömböztetni őket. Kettős lóval járnak, övükben kard. Jó asztalotok van, fiam, vendégszeretők vagytok; a foglyot nem kínozzátok, mint a németek. Egy szóval tisztán evő lovas nép vagytok!

– De mondd csak, fiam, hogy van az, hogy farsangon némely napon minden ember megbolondul nálatok, aztán egyszer rájuk öntenek egy kis port s mindenki visszakapja az eszét.

Zrinyi nevetett s készséggel magyarázta meg a Hamvazó-szerda jelentőségét. -181-

Odább egy tudóskodó aga adta elő a kétkedően bámuló, majd élénken tiltakozó Ráttkay kanonoknak a magyarok eredetét, ahogy azt Konstantinápolyban hallotta a nagyvezér szelamlikjában:

– A magyarokat a négy perzsa eredetü Menucseher-fiú vezette ide, Üngüruszba, akik négy helyen föld-várat építettek. S mikor kérdezték őket, hogy kicsodák, perzsául feleltek: Biz mendsár-iz, azaz: Mi négy ember vagyunk. Innen a »madsar« név. A magyar nyelv is a perzsából származik.

Az alakosok már eltüntek a dobogóról. A nagy ebéd végét járta; az étekfogók elvonultak a nagy tálakkal, csak a pohárnokok és csatlósok forgolódtak az urak körül az ürülő, telő kupákkal. A beszélgetés mindenütt elhalkult, megszakadt: a dobogón kobozhúr pendült:

Kora alkonyatkor aztán vidám zeneszó kisérte ki a mámorosan zajongó török csapatot a lakomán szabadnak nyilvánított légrádi révhez.

– Isza és Merjem anya légyen véletek! – hangzott az udvarias kiáltás a szakadozott, ritka jégtáblák között csöndesen úszó kompról a part felé.

– Tikteket is segétsen Allá! – kiáltott nagy -182- sokára egy magyar a folyó felé legyintve kinyujtott karjával.

A légrádiak nevetve sarkantyuzták visszafordulásra paripáikat. Mikor az utolsó is bekattogott a felvonóhidon, eldördült egy ágyu s a vár kapuit becsukták. A sarkokon felkapcsolták az uccákat elzáró láncokat s a fény lassanként mindenütt kialudt.

IV.

Zrinyi, bár nehezére esett, kemény elhatározással fogta magát a báni hivatal jármába. Dolgozni, míg újra tenni nem lehet! – mondogatta magában. Nyugodtan, pontosan látta el hivatalát s nem egyszer jutott eszébe asztala mellett vagy tárgyalás közben tanuló-kora: a szorgalom és engedelmesség évei. Hasszán nem jött el a légrádi béke-ünnepre, mert szégyenelte, hogy egyszer csúfosan megszaladt Zrinyi előtt? A bán készségesen találkozott vele másutt, később, ahogy és ahol akarja! Turnicsán? Jó! Ha lázadva támadt benne az ellenkezés s legjobban szerette volna felrúgni a tárgyalások nagy, nehéz, kecskelábu asztalát, a gréci jezsuitákra gondolt s csitítva tette mellére a kezét. A vitéz vagdalkozik, a bán kormányoz! A béke-ünnep csömöre még el sem ült s már a messzi tavasz hideg földszagot hozó jeges szelével a török is megjelent Szlavonországban s az elhajtott ember- és barom-csorda komor hallgatásban, bőgve vonult az oszmán birodalom határa felé. Igen? Zrinyi a kardja markolatát ütögette tenyerével, mintha jobban bele akarná kalapálni hüvelyébe, nehogy akaratja ellenére süvöltve röpüljön ki belőle s asztalához ülve tudósította a bécsi hadi tanácsot s egyben utasítást kért a maga számára. Nyugalomban üljön? Csak a budai pasát fogják -183- figyelmeztetni, hogy a béke szorosabb megtartásán fáradozzék? Helyesen vagyon! Zrinyi nem indít portyázó csatát, egy szál legényt se! Az ivanici parancsnoknak úgy is nyaka szakadt egy ilyen alkalomkor. Az ő baja! Zrinyi nem mozdul. Legfeljebb Varasdra megy gyűlésre. Meghallgatja a királyhoz küldött emberük jelentését; foglalkozik a praedauciusok dolgával; a végbeli kapitányoktól részletes kimutatást kér a hadi felszerelésről: ismerni kivánja a helyzetet; robotost rendel Petrinjához, Berkiszevinához, mert meg kell erősíteni a kulpai vonalat a nyugtalankodó török ellen; előadja az uraknak a legnagyobb nyugalommal, hogy a garázda, csendháborító Mikulich Sándor kibúvót keresve bepanaszolta a királynál, hogy Medvevárat erővel el akarta foglalni s báni hatalmával bűnös összejátszásra kényszerítette a karokat és rendeket; higgadtan foglaltatja feliratba a rendek lelkes megbotránkozását efelett. Elnököl a praedaucius-ügy rendbehozására kirendelt vegyes bizottság ülésein; sajnálattal veszi tudomásul a király két ausztriai biztosának kerékkötő magaviseletét, de hidegvérét nem veszti el, nem, még akkor sem, amikor az ausztriai tanácsurak bevádolják a király előtt, hogy Bakaron át ökröket vitet Velencébe s jön az uralkodó szigorú utasítása, amely eltiltja az ökrök szállításától, azonkivül a báni katonaságnak saját céljaira való használásától. Mosolygó tisztelettel rakja félre az iratot. Ó, mert türelem, csak türelem.

Prágai útja, ünnepélyes báni esküje, amelyet a király kezébe tett le, palotáknak, szobroknak és embereknek, a városi és udvari nyugtalan életnek az uralkodó személyét emelő pompája, harcos viharoknak döbbentő emlékei kövön, falon, jövendő viharoknak vallásos és politikai vitatkozásokban kerekedő szele; aztán a varasdi beiktatás s a másnapi országos -184- ülés büszkeség-nevelő fénye, lelkesedése fölverte lelkében a régi hagyományokat s önérzete tágult horizontján a Vallás és Király kettős vezérlő csillaga ragyogott fel újra, de két évi bánoskodása alatt egyre gyűlt a köd ragyogásuk elé. Könyvesházában gyakran elgondolkozott a falról örök-egyforma merev élénkséggel alátekintő Pázmány képmása előtt. Az udvari párt! Mindent csak a németnek, mindent a katholicizmusért! A magyar nemzet nagysága, a magyar törvények! Eh! csak velencei papiros-lámpások: szinesek, ragyogók, míg egy szél ki nem fujja bennük a gyertya-világot, aztán a sötétben sárba, ronggyá taposott szemét… Ha vallása előmenetelén buzgólkodik, Lippay vermébe esik? Ha a királyért fárad, a németek szekerét tolja? Honnan várja hát nemzete fölemelkedését?… Pázmánynak lenne igaza? Ó, Istenem!… De ha Erdély a magyar szabadság utolsó kőbástyája, nemcsak azt kellene kivánnunk, hogy ne romoljék Erdély, hanem inkább azt, hogy előremenjen!? De evangelikus! Evangelikus? S aztán?… Bástya? Utolsó menedék?… Mért nem fegyver a török ellen s egyszer, ha kell, a német ellen, a király el…?

Gondolatát nem merte befejezni, de nem is igyekezett elfojtani s még aznap levelet írt II. Rákóczy Györgynek, a nagyságos méltóságos fejedelemnek, ő kegyelmes urának, s a kedves baráti tudósítások, kérdezősködések nehezen forduló udvarias kifejezései között ott bujkált már valami titkos, nagyot akaró rokonérzés melegsége. S amily mértékben erősödött, oly mértékben szállt szivében mélyebbre és mélyebbre a gondolat.

Közben élte a nagy úr fényes, zajjal, munkával, emberekkel untig telített életét. Sok gyertya fogyott és bor ezen a télen: egymást érte a sok lakoma -185- és ünnep. Míg az idegen lovak vihogva ropogtatták az ólakban a gazda szénáját, fent, az ebédlő palotán piros arccal dicsérték az urak a dús asztalt. Eusébia, holddá halkulva, halaványulva, de mindenütt ott volt. Bágyadtan görbült a hímzett asztalterítőre, remegett kezében a kis, arany markolatu kés, de figyelmes volt, kedves. Sajátságos fátyolos vidámságu szeme zavart tűzzel villogott s karcsu nyakán az elfehérült bőr alig takarta a kék ereket.

Zrinyi el-elnézte sokáig a zajos asztal felett s ijedten kapta le róla a szemét… Eh! hát lesoványodott, köhög! Majd megjavul tavaszra! Ez a lucskos, enyhe, beteges tél, ez az oka! S visszaterelte tekintetét az asszonyra. Köhög, megint köhög!

Eusébia elővette szines hímzésü lengyel patyolat keszkenőjét, a szájához emelte, aztán egy pillanatra beletekintett, majd gyorsan összehajtogatta s az ölébe eresztette. A következő pillanatban már mosolyogva tréfált a szomszédjával.

Aztán zene, aztán tánc! Hosszu pohárköszöntők, hosszu ivások. Vadászat, kártya, kocka; farsangos köntösben, álarccal alakos játék; nagy alvások; kandalló mellett születő szerelmek; ország dolgáról való fontoskodás; csöndben összenevető emberszólás; hangos érkezés, hangosabb búcsúzás: úgy folyta körül az élet ezer változatu hullámával Zrinyit, mint a józanság szikláját. Hallotta ő csobbanását, érezte illatát, átcsapott rajta, de a szikla szikla maradt. Nem iszik, nem táncol, nem bujik farsangos köntösbe, tőle zenélhetnek! A felesége, az egészen más; s aki bán, annak sok mindent meg lehet bocsátani!

– Megzápult az kedve bán urunknak! – mondta nyugovóra menés közben egy úr egy másiknak a hosszu folyosón.

– Kin is ne csudálkozzék kegyelmed! Mast jüve -186- haza csak nem régen az varasdi octaváról. Nem kicsin dolog törvént tenni annyi ügyes-bajos, panaszolkodással teljes ember között.

– Monddsza csak kegyelmed, igaz, hogy az bán ipa ura elpompáskodta utolsó görbe sustákját is?

– Még vagyon egynihány az zsebében az dézma részeges bolondnak! – felelt a másik felfortyanva, – az is csak zsinegre való.

Amaz köhintett s jobbnak látta egy általános értelmü hümmögéssel befejezni a társalgást.

Az ajtónál még egyszer visszaforduló Zrinyinek a kezével intett Eusébia, hogy jól van, be fog takarózni s míg engedelmessége jeléül nyakig magára húzta a barna selyem paplant, rettegve gondolt előre, a kínos éjjeli verejtékezésre, mindennapos hálótársára. A kályhában dúdolva égett a frissen rakott tűz; elnyúlva táncolt az ágy fejénél álló asztalkán a gyertya-láng, amelynek fényénél a fráj pepecselt valami kézimunkán. A pipere-asztal tükre előtt nyitott födéllel állt az ezüsttel vert patika-láda.

Zrinyi a folyosó esti homályában figyelve hallgatózott egy ideig a szoba felé. Aztán megindult lassan, gondolkozva:

– Csak egy fölterjesztés a hadi tanácshoz… Röviden! Újabb beütések… igen, röviden!

– Ugyan! Miulta lettél gyermek módjára ijedős, Miklós? Ereggy dolgodra! – biztatta magát halkan s a csöndes hang dörmögő visszhangot vert a kongó folyosón. Ez aztán fölébresztette. Most már egyenletes, nyugodt léptek hangja csattogott vissza a falakról. -187-

– Kit érdekel ez most? Egy fuvallat s hogy kiesik a legnagyobbnak látszó dolgokból is a tartalom! Eusébia beteg! Hát legyen római császárrá a szultán, ki bánja? Gyerekség, no! pár perc csak az egész!

Belerúgott a padlóba, az asztalra hajolt és serényen siklott a toll a papiron… Mi az? A szú percegett vagy az őrt váltották? Mindegy! »… ennek következtében, mint alázatosan jelenthetem, a nép csapatostul hagyja el lakóhelyét, az örök veszélyeztetésnek kitett vidéken megritkul, másutt megtolul, így amott nagy könnyebbséget, itt megint nagy teherrel roskasztó elfoglaltságot szerezve a szolgabíráknak.« Azért azt bátorkodom ajánlani… Ne, ezt ne írd! ne ajánlj semmit, írd meg, amit tudsz, aztán vége! »Továbbá jelentem, hogy ez előtt tiz nappal, még Nagy-Boldogasszony havában, a kostajnicai török…«

– Uram! Asszonyunk látni kévánja nagyságodat! – jelentette zavartan, sietősen Eusébiának egy fiatal asszonynépe.

Zrinyi végignézett az ijedt lányon, beharapta az ajkát és szótlanul megindult. Szokatlan határozottsággal hallotta a nyomában sietőnek szoknyája suhogását, cipellőse kopogását. A felső folyosón már szaladt a lány, hogy el ne maradjon. Az izgatott türelmetlenséggel fölrántott ajtón halvány gyertyafény és béke szállt az érkező felé. De a fráj remegő ajakkal, rémület dúlta szemöldökkel állt az ágy lábánál és újjait nyomogatta. A gyűrött párnán szétszórt fekete haj, fájdalom ráncolta elefántcsont arc s a halálos kín kék glóriájával övezett csukott szemek. -188- A vastag selyem paplan halkan rezgett a hidegtől reszkető test fölött. A kis udvarló leány előkötője csipke-szegélyét huzogatva állt az ajtó mellett. Zrinyi az ágy szélére ült s izmos, vérmes tenyerével megsimogatta a szenvedő fejet. A nagy csöndben csak a fráj visszafojtott sírásának szepegése hallatszott. Eusébia arca lassan kipirult s a megtört szem csillogni kezdett. Köhécselve emelkedett félkönyékre, az erek megdagadva lüktettek nyakán, szólni akart, de a mind bíborabbá váló arcban az elfehérült ajak csak remegni tudott. Egyik kezével az ágy szélébe markolt, a másik az ura combjába vájódott, a háta ívre görbült s aztán elkezdett köhögni kínos, ugató, tüdőt szaggató köhögéssel. Zrinyi mellére vonta a kis fejet, mintha hatalmasan dobogó szíve erejével akarta volna meggyógyítani s komor, elszánt ihlettel nézett maga elé. Eusébia fuldokolva köhögött.

A kis udvarló leány most sikítva kapja szeme elé kezét, felrántja az ajtót, eltünik.

Mi az? Érzi, forróság ömlik el ölén. Fél karját fölemeli, letekint. Habzó, piros vér a fehér dolmányon, szürke nadrágon, vér a sovány karon, csipkén, szőnyegen! Egy-két köhhentés és kimerülve esik össze a hajlékony, karcsu derék a férfi ölében. Fölemeli, visszafekteti. A lehunyt pillák nem emelkednek, lihegve zihál a fonnyadt kebel halma. Fölébe hajlik, eltörli tenyerével a domború homlok verejtékét, a piciny száj vértajtékját, aztán fölemelkedik. Csak most látja a teljes iszonyatot, szájára tapasztja kezét s görnyedten rohan ki a nyitott ajtón a folyosóra. Szalad. Csattogva, kongva ébred nyomában a folyosó csöndje. Falat érve, neki zuhan s dübörögve szakad föl a széles mellből a sírás. De fölveti fejét; visszanyeli, s öklével ütné agyon a belül vonitó zokogást. -189-

Egy pillanatig gondolkozik, aztán visszaszalad. Nem mer az asszonyra nézni. Háló-subáját keresi. Sietve magára veszi, gondosan összegombolja, aztán körülnézi magát, nem látszik-e ki valahol véres folt. A fráj ezalatt tiszta ágy-öltözetet hozott. Zrinyi az ágyhoz lép, paplanostul fölnyalábolja a kimerülten szunnyadozót s leül vele a nagy karszékbe, míg a fráj gyors kézzel vált huzatot. Óvatosan fekteti vissza a friss párnákra, a lélekzetét is visszatartja. Int a frájnak, vigyázzon rá, hozza rendbe és elsiet. A folyosón arca elé emeli mindkét tenyerét, belesír csöndesen, aztán kisimítja szeméből az összegyült könnyet és tovább siet.

Lent a kapualjban körülneszelve áll Angelo feje fölé tartott viaszkfáklyával. Zrinyi már a lépcsőről elébe kiált:

Zrinyi komoran nézte, hogy nyomakodik zökkenve a távolodó világosság után a mély kapualj homálya. Visszaindult. A folyosóra érve benyitott egy szobába s az ablakhoz lépett. Kint eső suhogott, kapu csikordult s csukódott döngve. Csönd. Aztán fáklya-lobogás jött imbolyogva s eső fojtotta vörös világában ember és ló mozgott. A beszélgetés hangja közönyös dörmögéssel hatott el füléig. Azután ujra csönd és sötétség. A felvonóhid láncai csörögtek messze, majd a lázadva, de lenyügözve lobogó fáklya-láng jött vissza lassan.

A szobában ujra rend és nyugalom. A koppantatlan gyertya-láng remegő füst-fonálba nyúlva libegett; a habos fehér párnákon nyugodtan feküdt az -190- elefántcsont-arc s az ágy lábánál valami kézimunkán pepecselt a fráj.

– Mingyárt jüvök! – súgta a lánynak s lábujjhegyen lépkedve átment a másik szobába átöltözni.

Eusébia aludt s a lány a tüzet élesztgette a nagy zöld cserép kályhában.

A fráj kérve intett nemet a fejével, de a bán nem engedett. A lány kénytelen-kelletlen összeszedte cérnáját, patyolat-darabkáit és ment, közben megkaparta a tüzet és az ajtóból visszasusogott:

Zrinyi intett, hogy lesz gondja rá. Mikor az ajtó becsukódott, egy karszéket emelt halk lendülettel a kályha elé, megigazította az alvón a selyem dunnát, tenyérrel nyomta el a gyertya lángját, nehogy a fúvásra felébredjen Eusébia s szembe ült a tűzzel. Nézte, nézte s gondolata a havas, lucskos utak dagadó sarát gázolta Légrád felé, Zágráb felé.

Hajnalban megilletődve érkezett a légrádi vitézek borbélya, akinek tudománya alig terjedt túl a golyóbis és nyíl-törek kivágásán, sebek kiégetésén, törött csont helyrereccsentésén. Keveset tudott tanácsolni, azt is elfogódva tette. Eusébia a délelőtt folyamán ujra vért hányt. Aznap éjjel aztán megérkezett a zágrábi orvos is füvekkel, porokkal, tanáccsal, komolyan és Zrinyi megnyugodva nézte a beteg körül való halk forgolódását.

Eusébia megadással itta a füvek levét, szenvedett és pusztult. Zrinyi az ágya mellett töltötte minden idejét; éjjelenként ott aludt az ágy lábánál a nagy karszékben s nappal döbbent megadással figyelte a halál markában vergődő életét. Mindennap gondosan kikérdezte az orvost, tudni akarta minden megfigyelését, -191- minden hozzávetését, bizonyságát, sejtését. Asztalánál most csak az orvos ült, akivel hosszasan, komolyan elbeszélgetett a lejdai universitás orvos-tanítóiról, aztán Hippokratesről, Galenusról, s arról a bizonyos londoni orvosról, Harvey-ről, a vér keringését illető új, eretnek fölfedezéséről s újra Eusébiáról, Paracelsusról, hektikások csodás gyógyulásáról. Gondjait magára vehette, aki akarta, a várnagy, Migliani, Patachich, vice-bánja, Orehóczy, törődött is ő vele.

Március elején az orvos megkérte Zrinyit, hivasson még valakit Csáktornyára, az ő megfigyelése talán már eltompult a mindennapos gyakorlásban s tudománya, úgy tetszik, nem elég. Még abban az órában indult s váltott lovakon szökellve röpült a bán levele Pozsonyba a híres Moller Dávidért. A zágrábi orvos pedig most már hallgatagabban küzdött a didergésből izzó lázba szökő enyészet és diadalmas követe, az omló vér ellen: a pusztulás mintha korbáccsal hajtotta volna ki az életet a hervadt testből, hogy csak aszú csontot és bőrt dobhasson majd ravatalra. A zágrábi fizikus mind kevesebbet beszélt a betegről; s ha szóba kényszerítette a bán aggodalma, Eusébia állapotának festéséről szinte észrevétlenül tért át a kémiára, patika-szerek készítésére, Paracelsusra, a jatro-kémia megalapítójára; szíves lomhasággal magyarázta el, hogy az emberi test kénesőből, kénből és sóból áll, s ha megbomlik az arány és sok lesz a só, hasmenés keletkezik, míg a sok kén lázt okoz, így tehát úgy látszik, hogy a kénesővel van itt baj és… De mondatát nem fejezte be; ahelyett visszatért Paracelsusra, a gyógyításra alkalmazott kémia nagymesterére.

Mikor a kis, vidám, gyors mozdulatu fiatalember megvizsgálta Eusébiát, összevonta a szemöldökét, egy percig gondolkozott, aztán mosolyogva kért egy -192- kis türelmet Zrinyitől s az öreg kollégát maga elé bocsátva átvonult a szomszéd szobába.

Eusébia szeme bágyadt szerelmes tekintettel függött az urán, Zrinyié komor nyugalommal a becsukódott ajtón.

Mikor újra megjelent a nevető arcu emberke, a feszült csendet tréfával törte meg. Oda állt az ágy elé és beszélt, beszélt folyékonyan mindenről, csak betegségről és gyógyításról nem. Kérte Eusébiát, legyen nyugodtan, a bizalom fél gyógyulás; a sápadt, álomtalanságtól dúlt arcu Zrinyit aludni küldte, a frájt is megfenyegette, hogy ne makacskodjék, feküdjön ő is ágyba, ő csak egy beteghez jött s nem akarja, hogy mire az meggyógyul, másik kettővel gyűljék meg a baja. Kért, korholt tréfás, szapora szóval alázatosan s nem tágított, míg meg nem tették, amit kért. Mikor aztán egyedül maradt a zágrábival, maga szította fel a kályha tüzét, betakarta a beteget és sietett ablakot nyitni a szellőzetlen szobában.

– Édes collega uram, elsőben is mindég csak friss ájer! – súgta oda a másiknak később ablak-csukás közben, – merthogy az tisztátalan béavik mindenben s ottan kóroknak, nyavalyáknak lészen szülő anyjává.

Hajnal felé lázban, félrebeszélve ébredt Eusébia s lekivánkozott az ágyról. A kis Moller nem sokat gondolkozott, illik-e, nem-e, intett a másiknak, aki szinte megkövült e merészség láttán, felnyalábolták a beteget s a kamoraszékre ültették.

– Ez diarrhoea mértéke röttenetös, tudja-é kegyelmed? – suttogta döbbent hangon Moller, mikor Eusébia álomba csöndesedett.

– Nem tudtam, nem is alítám, nem mondá senki is! – felelte rémülten az öreg fizikus.

S a duruzsoló kályha mellett, pattogó tűz előtt így suttogott a két orvos reggelig.

De a dagadtra aludt szemü bánt ujra csak vidám kedveskedéssel fogadta: hogy aludt? mit álmodott? hogyne, ők is aludtak! mit is csináltak volna? elszunyókáltak, az egyik itt, a másik ott.

– Illustrissime ac mihi clementissime domine, az nagyságod könyvesházának hire futamatot veve mind széllyel az hazában. Könyvek szeretője vagyok én is, ez okon régulta kévánom nagyságod bibliothecáját látnom. Supanich úr collega uram itten marad az nagyságos asszonynál.

Moller műértő elismeréssel tapintotta meg itt-ott a pergament és szines bőrkötéseket, kihúzott egy-egy könyvet a sorból, lapozgatott bennük, bólogatott és egy szót sem szólt.

– Nézze kegyelmed ez rézben metszett figurákkal illustrált Theatrum anatomicum-ot! – szólt most a folyton másra gondoló elmerüléssel kalauzkodó Zrinyi.

Moller átvette a nagy könyvet, egy ideig két kézre ölelve tartotta, majd halkan visszacsúsztatta a polcra, elegyengette a megzavart sort s csöndes, komoly latin szóval fordult a bánhoz:

– Domine Comes observandissime, a nagyságos asszony nyavalyája nem mai keletü s most annál erősebben tört ki, mert évekig lappangva szünetelni látszott. Férfi beszél férfinek, halált osztó katonának a halál ellen tusakodó orvos. Az én tudományom és minden tudomány elégtelen már itt, csak két orvosság van még hátra, a szeretet s az utolsó kenet.

Zrinyi merev-mozdulatlan arccal tekintett le a kis emberre s hideget árasztva nyomult sejtelmeinek kavargó homályából öntudata világosságába Mors imperator. -194-

VI.

Megtörve, napok óta tartó makacs hallgatásban könyökölt a bán egy csomó írás, papiros, könyv előtt. A nyitott ablakon keresztül friss, meleg tavaszi fuvalom lendült be néha-néha a hűvös szobába. A kastélyban csöndes jövés-menés, kopogás; lajtorját visznek, halk beszélgetés, hatalmas gyertya csonkja a nagy, lábas tartóban, összehajtogatott fekete posztó a legény vállán: Zrinyi mind látja, hallja az ablakon keresztül, de időbe telik, míg fel is fogja. Akkor azonban felugrik, becsukja az ablakot s az előtte álló ládára zökkenve, két karját két oldalt leeresztve maga elé sír felemelt arccal s könnye sápadt, sovány arcán lefutva hosszu fekete dolmányára csöppen. Igy ül órákig. Szeme már égető szárazságban mered a homályos sarok felé, mégse mozdul. Bánata rohama lassan-lassan leenyhül, de egyszerre csak megvonaglik a szája s felzokog hangosan. A rémes, ugató férfi-sírás sokáig búgatja a mély bolthajtás echoját. Aztán elsimítja szeméből a könnyet. Markát összeszorítva mély lélekzetet vesz, ami föl csak szakadozva bufoghat már s a végin is zokogásba fullad. Fölkel a ládáról, asztalához ül s írásaiban lapoz. Bánatos ködön át csillog feléje Deli Vid csidája, magasul elébe a szerecsen Demirhám, gomolyog a török Sziget romlott bástyája alatt. Azután egy idillium-soron akad meg tekintete: Szálly le, szép Violám, mint harmat az égbűl… – sírás csavarítja száraz torkát s arccal borul a zizzenve gyűrődő papiros-halmazra.

Délutáni álom idején, mikor egész Csáktornya csendes, szárazra törült arccal, de vöröslő szemmel lép ki könyvesháza ajtaján; a homályos folyosóról kiérve, idegenül pislog a lanyha verőfénybe s lehajtott -195- fejjel siet odább. A kápolna sötét zugolyában fölnéz a Boldogasszony kék selyem palásttal borított kis márvány szobrára, leereszkedik a térdeplőre s zavaros fejjel, tört hittel, makacsul imádkozik, könyörög, míg zsibbadt térde bírja. Föláll. A kis oltárhoz járul, enyhítő malaszt édességét érzi széthatni szivében, illendő megadással, szárnyra kelő áhitattal, nyugodtan térdel le a legalsó lépcsőre s énekké verődik indulatának egyenletessé halkult hullámzása:

Gyertya-gyujtat táján visszatér könyvesházába. Ablakának fénye sokáig pislog az éjszakába. Maga ott is alszik. A kályhától elfekvő ládára tigris-bőr terül s nem egyszer pitymallik már, mikor ráveti magát. Ha ébredne, lassan újra lehunyja pilláját, mert jó az álom és gonosz a valóság. S újra csak felnyitja: a képek szines köde elfoszlott és kín a csukott szemmel befelé nézés. Maga elé bámul, sírás szorítja torkát, de könnye nem csordul, szárazan égő szeme előtt fénypontokat táncoltató szürke mező ködlik. Odakint csizma kopog, ló nyerít, árnyék suhan az ónas üveg-karikák előtt, kurjantás búg a -196- messzeségben. A bán fölneszel. Fájdalom vonja össze gyászoló szakáll kiverte borostás arcát s visszaborul a tigrisbőrre.

Az ajtó nyílik s egy övhöz csatolt hosszu száru csizmás, poros, lustos alak tétováz föl a küszöbön. A legény leemeli porral, verejtékkel csapzott hajáról a kucsmát s szólni készül.

Az úr nem mozdul. Vergődő képzelete két nőalakkal küzködik: a melléhez tapadó karcsu szűz s a halálos vázzá pusztult beteg szent, szerelmes alakjával.

A légrádi vitéz áll és vár; kint hangos beszéd örül s fiatalos kézzel aranyat csurgat a nap. A szőke haj hullámai kuszáltan göndörödnek a fekete-sárga sávos bőrre s görcsös fájdalom temeti beléjük a tíz ujjat. A legény lábujjhegyre emelkedik s lassu vigyázással oson el, hogy fel ne verje a nagy urat.

– Édes jó nagy uram, kegyelmes nagyságos uram! – nyit be egy idő mulva meghatottan Migliani öklére csavart olvasóval.

– Uram! Uram! – igyekszik együgyü jóindulattal életet önteni bele amaz.

– Uram! Uram! Az légrádiak postát küldöttek, hogy hír jüve Petrinjárul, hogy az kostajnicai török portyázó csatát bocsáta országunkban és hogy az végeken mindenhun igön rezgölődik s hogy az Mura-torokhoz baromcsordát ereszte, kit is mikoron az miéink környülkerítenének, lesbül reájuk ronta s farkas kaszára veté üket; ott veszének mind egy lábig, temetek mast is az mezőben… Uram! Uram!

De Zrinyi nem állt meg, hátra sem tekintett s alakja csakhamar eltünt a szomszéd szobában.

A kétségbeesett barát egy ideig tanácstalanul pörgette -197- olvasója szemeit, aztán bús fejbólogatással kiment a könyvesházból.

– Hagyja kegyelmed! – fogadta másnap a kocsin érkező Vitnyédyt, – nem beszéll ű nagysága senkihez, elhiggye bár nékem kegyelmed.

Zrinyi asztalánál ült és írt s bánatos gyönyörűséggel mormolta a kerekedő sorokba:

– Nem másért, csak az okon jüvék, nagyságos uram, hogy Draskovith uram megéntlen reám üzene Trakostyán és Klenovnik s az hozzájuk tartozó javak kezére való visszabocsátása eránt, kihez az törvény szerént jusa van. De az négyezer forintokat, kikrül jó asszonyunk nagyságodnak hagyakozék testamentumában, írja, hogy nincsen szándokában megfizetnie.

– Hallgasson kegyelmed! – ugrott fel éktelen dühre fordult bánatában Zrinyi. – Lánya betegsége korán ritkává tette személlye látását ez várban; az gyászos napon elsiete, mihant az illendőségtül teheti vala; s ihon, az lánya utolsó akaratját megcsufolva, ember és Isten ellen vétkezve ácsinkózik telhetetlen hamarsággal mastan az két várra! Nem adom, nem adom az négy ezer forintok nélkül, azt az bitang, dézma beste k… – s eltorzult arca bíbor-kékké duzzadt. – Menjen kegyelmed, – folytatta -198- csöndesebben, ujra lélekzethez jutva, – menjen…

Mintha bilincsekből ugrottak volna ki hetek óta a fájdalom nyűgében senyvedő gondolatai:

– Hol van belőled a pietás, Gáspár? Még ki se buggyant minden könny az özvegy szeméből, te már húzod, mentéje ujjába ragadva, meghalt az asszony, hol a hozomány?!… S a nagy szavu, kemény öklü horvát bán, a nagyra kelés, törökverő szándok vitéze sírni se tud már… kobzatörött Orpheus… s nincs az a tenger mélység, mely megoltaná az égő szivet… Koppant a kalapács s a koporsó fáját hasító szög szívbe szaladt és a kenetes szavak taláros szolgája tudós ajakkal lándsát forgatott benne… S Gáspár dorbézolástól véres szeme! Asztal alá gurult pajtásait rugdosta bizonnyal mámoros kedvében, mikor érte küldtem, hogy… Itt aztán elhitte… és gyönge volt a szeme a látásra, szive a kínra: a lángjuk fojtott gyász-fáklyák még füstölögtek s ő már gyorsan távolodó hintója párnáin nyögött a fátum ellen. És most, és most a gaz…!

Vaskos hajdu-szitkok özöne nyüzsgött fejében és érezte, hogy tehetetlen velük szemben. Magasra vágott fejjel lépett az udvarra, dacosra vont szemmel nézett el messze, a napsütésben ringatózó lomb-koronákra:… akkor is tavasz volt; sebes szarvas gím nyomát keresvén járt Dráva erdején; dűlt jegenyére ülve sírta panaszát Viola kegyetlensége ellen… Feje újra lehorgadt. A kápolna felé indult. Tömjénfüstös hüssének csöndjén aztán felmerült lelkében a virágos ravatal, rajta a halálba hervadt… Oda borult a térdeplőre, elnehezedő feje karjára csuklott és néma könny öntözte dolmánya ujját… -199-

… a monstrancia drágakövei között tisztán fehérlik a szent ostya… a tömjénfüst bódítva kereng… az ötös csengő csilingelő harmóniája leborulásra hív… fiatal hangok kiáltó buzgósága harsogja: Te Deum laudamus; bánatos örömben búg tovább, ujjongva szárnyal aztán, hogy áhítatos búgássá tompuljon ismét… nyers vádak, magasztos példák harsonáznak a rekedt hangu páter prédikációjában… kint egymásnak felel Gréc sok harangja s mintha tüzes nyelvek halvány fénye remegne a levegőben…

Borzongva riad föl akaratlan szunnyadásából. Fáradt szeme misztikus fény villódzását látja a kék palást selymén.

– Meghallja az Úr, ha hozzá kiáltok! Megfáradtam ohajtozásomban, könnyhullatással öntöztem nyoszolyámat. Szemem az bánattul elbágyadt, megvénhedett. Gyógyíts meg engemet, Uram, mert megháborodtak csontjaim!… Igen! Grécbe! Igen! Páterek vigasztalása, szent-gyakorlat szomoru édessége, ti gyógyítsatok meg engem!

Amott már kocsis, fellajtár, csatlós forgolódott a hintó s a felszerszámozott lovak körül. Az úr a déli napsütésben összefont karokkal, vállai közé húzott fejjel bámult maga elé hideglelősen:

– Hűvös a kápolna boltja… de mért nem melegít a nap tüze sem? Hejh, útra! Grécben vár az enyhület vezeklő csöndje!

Kattogva szaladt a hintó az úton, amelyen magasra szállt a könnyü nyári por s Zrinyi egy sarokba dülve nézte a pocséták vizének csillogását suhanva váltakozni mezők zöldjével, kalász sárgájával egy ideig, aztán behunyta szemét: szédült. A fegyveres kiséret ügetése ütemesen dobogott utánna.

Mikor este felé a stiriai Pettauba értek, hogy éjjelre a grófi kastély vendégei legyenek, a hintó -200- hátulsó bakjáról leugró Angelo ijedten rántotta fel a kocsi ajtaját:

VII.

Biztatóan csillogott Gáspár gróf mellvasa a napfényben, de sisakjáról kissé tépetten csüngött alá a strucc-toll. A fehér szőrű paripa nyugodtan állt lovasa alatt, aki nyergében fölemelkedve biztatta vitézeit, a kis tisztásból szakadó keskeny ösvényre mutatva spanyol kesztyűs kezében hanyagul tartott lovagló ostorával. A napfénnyel pettyezett sűrü lombtenger fölé, az ösvény irányában jó távol, Klenovnik bástya-tornyai bukkantak a ragyogó, tiszta kék égre. A vezér körül a tisztáson lapulva tolongott a had: zsíros téli kucsmák, szőrük vesztett bárány-bőr süvegek, távoli vidékek fura szalma-kalapjai, prémük szakadt kozák süvegek, karimájuk rongyolt magas német kalapok, horpadt, repedt sisakok, süveggé nyirt francia vendéghaj hetykén félrecsapva, kusza szakáll, borostás arc, magyar, lengyel, hasított ujju török dolmány, új és rongyos, kaftánból szükségben szabott, bő ujjú ingre kerített szűr, szűk magyar nadrág, bosnyák bugyogó, széles gatya, csempe sarku csizma, bocskor, török papucs, bakkancs, mezítelen láb, muskatély és stuc, pallos és kocperd, buzogányos cséphadaró, egyenesre vert kasza, nyíl és kopja, alkalmi, hevenyészett zászlók, vadonatúj trombiták, dobok tarka gyülevész tömege. Az előhad már rég az ösvényre nyomult s még egyre újabb és újabb fejek buktak föl a lejtős hegyoldalon a tisztás szintje fölé. – Nem éppen dali legények, de vegyen jobbat, kinek több a kincse! – gondolta -201- a vezér a rendetlen vonulás sodrától szigetként körülfolyt lován. Mámoros fejében büszkén lüktetett a közel mult: Sára nénjét kipörkölte a luttenbergi kastélyból! A derekas tűz lángja messzire lobogott az éjszakában! Klenovnikot nem adtad, édes vőm uram? Elveszem most erővel! A cseles ostromra lesből lopakodó hadban itt-ott kulacs kortyant, gazokhoz illő tiltott, bűnös dohányzás füstje kacskaringózott kéken. Draskovich is megindult: a had eleje már a falak alá érhetett. Lova botorkázva csuszkorált hegynek, szemébe ág verődött.

Az előhad már üvöltve hajráz az árkok előtt s fölbámulva fegyvereit rázza. Füstgomolyag támad most az egyik lőrés alján, terjengve száll és oszlik; nyomában tompa pukkanás hangja ver visszhangot körül. Szótlanul bukik a leghangosabb az árok vizébe fejjel s piros sáv hullámzik a mocskos lé tetején. Ott újra füst, amott megint! Ordítva esik arcra kettő-három, kínjuk vonaglása beletúr a földbe. A düh rekedt bőgése harsan föl száz torokból: nehéz füst száll a magasba és pattog a golyóbis a várfalon. A lőrések elnémulnak, de kis vártatva csak kilebben aljukon a kis füstfelleg: káromkodva rogy itt térdre az egyik, bömbölve vágodik el amott a más.

– Hejh! lesi-puskás beste lölkek, bujkálók, valamint uratok, az nyavalyás! Hejh! ide jünnétek csak!

A fényes, előreugró vérten fáradt golyóbis koppan. Újra elhull egypár legény.

– Az urat érte! Itt veszünk heában! Az úrra lűttek! Mért itt ez csúfos veszés? Vissza, csak vissza! – hangzik zavarosan, míg fent szabályos közökben durran a puska. Az előhad arcul fordul a felfelé tolulókra; zagyva hullámaik összecsapnak s zuhatagként ömlik vissza az egész a völgy felé. -202- A harag félelemre váltan szűköl legördültében, de a völgyben dühöngve ébred új erőre.

– Előre, vitézek! – kiáltja a legelől szaladó; egy percre megtorpan, kardot ránt s úgy rohan tovább.

Kiáltozva, hadonászva, kavarog nyomán a dúlásra éhes had a messzeségben fénylő tetővel békés udvarház felé.

Gáspár gróf keserült szitkozódással rohan utánuk, hogy megállítsa, újabb rohamra tüzelje népét a gyáván kövek mögé vonuló baglyok ellen, és fut velük, szava korhol és biztat, kincset, majd bitófát igér. A közelében rohanók érteni nem akarása zajongással nyomja el hangját, a távolabb igyekvők azt hiszik, piros arca, fel-felreccsenő szava megtorlásra tüzel s bátorító helyesléssel rikoltanak feléje. S mikor az elsők, a földöntött kerítésen végig gázolva, az udvaron nyüzsögnek már, a vezér tehetetlen dühe gúnyba keseredve nevet föl hangosan: igen, ez az Isten ujja! Egyenesre feszülő derékkal ül meg nyergében az udvar közepén s mellre font kézzel nézi, hogy önti el zsoldosainak piszkos áradata Lipovnic minden zugát. A domboldalon ott fut a tiszttartó, ijedten néz vissza-vissza, jön-e nyomába üldöző. – Ez jól járt! – gondolja magában Gáspár gróf s szomoru gúnyos ránc kereteli száját.

– Ludat lopott az aggeb! Ludat lopott az aggeb! – ráncigálnak ki amott egy öreget a csűrből, gúnyolt fehér szakállánál fogva. Beléje rugdalnak s káromkodva néznek új szórakozás után. Az öreg kullogva vonul az árnyékba s ott szótlanul összerogy.

Egy csapat az üresen hagyott lakóházból hord ki minden mozgathatót. A másik az alacsony tűzhelyen rak sietve tüzet s aprítja az imént agyonvert birka husát hagymával vegyest a láncon lógó üstbe. Azok a padlás szalonnás kamrájában vihognak a nagy darab füstölt husok, oldal-szalonnák láttán; -203- ezek a pincében dalolnak bortól, drága, szerelmes sljivovicától.

A gróf leszáll lováról s a félfödelü tornácra telepedve nézi a sáska-hadat.

Ijedten áll, majd leszegett fejjel rugaszkodik egyet az összeterelt barom. Az istállókból kivonszolt lovak hátán gyűl a zsákmány. Itt a gabnahambárt ürítik hangosan; az alsó udvarban az asztagot dúlják s hevenyén csépelnek a szérün. Rikkantva vakarintja örömében egy legény füle tövét a szalmakazal mellett: a zizegő szálak közül szoknya csücske kandikál elő. Vinnyogva kaparja körülötte egy ideig a szalmát, aztán elfehéredett arccal, görcsre vonódott ujjakkal markol beléje. Közben a kamrában, pincében s egyebütt elrejtőzött nőkre bukkannak, undorító örömök védtelen martalékaira. S míg odafönt az udvaron a vidám dúlongók, egymást övön ragadva, port verő, kerengő kolóban dalolnak a dudás körül, a pincében, a csapra ütött hordók közé hajítva, szoros guzsba kötve, sötét, néma dühvel mered maga elé az otthonért férfinép.

Aztán tovább, Trakostyán felé! Az önérzet dobogva lüktet a mámoros fejekben: van már lovuk, sójuk, szénájuk, lábas és egyéb marhájuk! Vannak ők is olyan vitézek, mint a németek s más végbeliek, tudnak ők is maguknak szerezni, ha van miből! Előre, csak előre! Hiába hegyesedik a borzas erdők közül olyan büszkén égnek Trakostyán tornya, az övék lesz! török, német istenuccse!

De a vezér a völgyszorulat torkában magasra emeli kezét: – Állj! Csendesség! Tábort verünk! – s egy züllött német tisztből, egy birtokáról kivert erdélyi köznemesből s egy szökevény török úrból álló vezérkarát maga mellé véve, távolabb vonult titkos hadi tanácskozásra. A három kóborló hadnagy figyelemmel hallgatta végig a tervet, amely szerint renddel -204- felállított seregük éjjel fogja megrohanni a várat, a részletek a helyzettől függnek!

– Ja, ja! – helyeselt komolyan az egyik. – Instálom! – fontoskodott bele ravaszul a másik. – Áferín! áferín! – brávózott lelkendezve a török.

Megtelepedtek. Bokrok alján, fák tövén hortyogott, kockázott, csereberélt, ivott a nagyobb rész; nehányan kivont karddal, feltekert puskával őrködtek a közös zsákmány körül. Távolabb, a völgy kanyarodásán túl nyűgözött lábbal tipegtek, szökdelltek a békében legelésző lovak. Köröskörül egy legkülső gyűrüben elszórva guggoltak, hasaltak az őrszemek a bozótban. Gáspár gróf az erdőszélre heveredve nézte a csöndes távol büszke várát, amelynek ablakain, tornyán fénypontokat pattantott a fáradtan ereszkedő nap; elgondolkozva babrált a fűbe állított sisak rongyolt tollán s szemét egyszer csak körülöntötte a könny.

Mikor a szürkület finom kezével szétmosta a biztos körvonalakat, megindultak. Sietve suhant át csapatjuk a kis lapályon a várhegyet borító fenyves sürü árnyékába. Most föl! A száraz tűlevél-avaron meg-megsiklottak, görgő kövön el-elbotlottak a meredeken felkapaszkodók, de útjukat csak csöndes zizzenés, recsegés jelzi. Vágy, harag, nehéz út lihegteti a legelől haladó grófot.

– Nagyságos uram, az felvonóhíd… – jelenti egy előre siklott s visszatérő kém.

Előbb a fülének, aztán a sötétben csak sejtő szemének sem akar hinni Gáspár gróf: a felvonóhíd leeresztve! Minek? Mi az? Lép egyet előre, a híd fája nagyot kong s előtte lejjebb megcsillan az árok vize. De mégis igaz! Mi ez? Mint fekete felhő borult égen, gyűl, imbolyog a néma ostromló had a gróf körül. A kapu zárva s keresztvasán súlyos lakat függ. Hát odabenn nem lenne senki!? -205-

A had meglapul s szaporán tolul vissza a mélyebb sötétbe, de a várból nem felel senki, semmi.

– Minden bitangtul üres az vár! Fáklyát! – kiált újra Gáspár gróf s a hangja reszket.

Zajongva éled a földön lapulva kúszó sok fekete halom. Amott már zúgatva verik a ló-teher lakatot s görbített vas kutorász a széles kulcslyukban. Nagyot csobban a lakat az árok vizében, pengve hull le a keresztvas, de a kapu nem nyílik. Sokáig döng még a szögekkel cifra régi tölgykapu, zuhog a csapás s libben magasra a fáklyafényen az árnyék. A gróf ott áll elől s a felvonóhíd láncába fogózkodva biztatja izgatottan amúgy is buzgó legényeit.

Csörtetve ugrik meg a legtávolabb álló csoport. A gróf hőkölve dül a kapunak vállal. Fejjel borul a földre a fáklya, lángját aggódó láb tapossa szét s elhal a döngés. Lest vetett-e a cselből kivonult őrség?… Csönd!

– Semmi az! – hangzik a sötétből egy nyugodt hang. – Talám odvas foga kénozza az öreget, az okon rí!

A futó megáll, a fáklya lángra gyúl s újra fölhangzik a döngés. A kapu végre enged s a felvonóhíd egyik lánc-szemébe tűzött fáklya világánál zsibongva kopog befelé a sötét áradat.

Az udvaron már büszkén, kemény hangon intézkedik a gróf: szállásol, ágyút szerel, őrséget oszt. Otthon van, egészen otthon! S míg iratos népe -206- vidám zajongással helyezkedik, kutat, eszik és iszik széjjel a várban, maga az úr gondolkozva forgolódik hosszu árvaságtól recsegő ágyában:

– Ugy-é, aggebje, bolondja, vérséget, atyafiúi indulatot meggúgolván azért játszottad vőd urad kezére az ősi dominiumot, hogy mast minden értékedet zálogban vetve, javaidat lekötve, kénteleníttessél ez iratos, dúló, kóborló néppel tulajdon magad várát vítatnod? Bezzög mast, ugy-é, te vagy az bagoly rossz ember?… Hálaadatlan vagy te, Miklós!… Meg kellett volna kuporgatnod, Gáspár, kid volt! megnézni az forintot, kit kiadsz vala, mint vőd urad! Áskálódni, bujkálni, törvénytudó embereket hizlalni, rokont, szomszédot kitúrni, mint Nádasdy vagy néhai való Mikulich Főtolvaj. Felettébb finom úr voltál, Gáspár groff, nem nézted, mikor, mennyit, miért! Ha ittas voltál… bársony dolmányban: úri üdő-mulatás; kopott mentében, más borátul: züllött boriszák lén neved. Nagy nyavalya az nyomorúság: az jó módban mosolygó személyünkregondolást fojtogató dúlássá tészi… Rá figyelmezz!… Testamentumbéli utolsó akaratod? Nem vala egy sustákom is, Eusébia, nem négyezer jó kemény forintom… Bizony!…

VIII.

A türelem előbb hagyta el Zrinyit, mint a láz. Trakostyánnak ipátul való megvételére még mást küldött, de Kostajnica fölverésénél már személye szerint ott volt. A hóstátot fölgyujtották, a belső várból kirobbanó törököt visszanyomták és zsákmánnyal, elhajtott barommal nehezült hada sietve igyekezett vissza, Petrinja felé. Mikor a Mosevnica patakához értek, Allah-kiáltás hurrogott föl -207- mögöttük újra. Elől a tajtékossá duzzadt habokkal szökellve rohanó víz, a keskeny palló, hátul a vereségen dühödt üldöző török! Míg a gyalogság arcul fordul az üldözőkre, Zrinyi a palló fejéhez rugtat, magasra emelt kardja villanva mutat a túlsó part felé, vezénylő szava messze harsog:

Csörögve, döngve vágtat át a nehéz csapat. A tulsó parton ketté válik s elnyeli a cserje.

Sarkantyúba kapott lovával maga is a hídra pattan, de parancsával vágtat már a harcolók felé Ráttkay s nagy ívben kanyarodva el mellettük, torka szakadtából közéjük üvölt:

A törökkel dulakodó gyalogság most hirtelen hátat vet s a következő pillanatban már gomolyogva zúg át rohanvást a pallón. A török csatasor élén viaskodó, hosszu piros kaftányos, festett paripáju turbános vitéz felkacag a közéjük táguló tér láttán. A futók után rugtat, népe vele. Mindkét karja égnek emelve, s jobbjában hátra hajlik a görbe acél:

A tulsó parton rézsut megvillan a cserje. A paripát két hátsó lábára emeli a szügyébe fúródó fájdalom s hanyatt zuhan a pallón tolongók közé. A füstbe boruló cserje ropogva okádja a golyót s a híd kiürül.

Visszatérő útjában Zrinyi győztes öröme Varasdon illő conditiók mellett megbékél Draskovich-csal, aki, mióta Simoni kiostromolta Trakostyánból, baráttól baráthoz utazgatott közbenjárásukat kérve; aztán Kis-Komárom felmentésére lovagol, Segesd -208- alá száll, de hamar megcsappan s szinte örül, mikor a békén aggódó hadi tanács kiveszi lázas kezéből a kardot s maga mehet haza töprengeni, mogorva-elvonultan Tacitust olvasni, hadi discursusokat, aphorismákat írni.

Körös megyében a császár kegyelemmel apolgatott valach-jainak dúló, fosztogató körme alatt sipít a paraszt… Sipítson!… Fejszéjek csapásitól búgva hanyatlik a százados sok faderék a bitorolt erdőkön… Fátumuk ez!… A kárvallott nemesek jajja ékes betűjü írásban sír asztalán… Sírjon!… A stiriaiak kapzsi vágyakozása el-elharap egy-egy részt a magyar határból… a végekben loppal sokasodik a feneketlen zsebü, tág hasu német… Nádasdy ellene vádaskodó panasz-szóval ődöng a császári antikamarákon… de a szűkszavu Tacitus komoly, elmeébresztő auctor s az olvasásbéli gyönyörű magad foglalatossága nagy öröm és nyugság.

A hóvihar szele sziszegve sírt a folyosón. Zrinyi asztalának könyökölve nézte Ráttkayt, aki egyik kezével a meleg kályhát tapogatta, a másikban egy új könyvet tartott, amelyről áhítatos mosollyal olvasta le a büszke címet:

– ADRIAI TENGERNEK SYRENAIA, GROFF ZRINI MIKLOS. Nyomtatta Béchben a’ Koloniai Vduarban Kosmerovi Máté Czászár ó Felsége Könyvnyomtatója. ANNO M. DCLI. Szép könyv! Idilliumok, á! és poema heroicum ama Sziget veszésirül: dicséretes ügyekezet! Renddel megolvasandom, mihant Zágrábban megtérek. De elsőben megjárom nagyságoddal Bécset, – fejezte be hamiskás oldalpillantással.

– Domine Comes colendissime, vagyon némely igazság szavamban; valamit itthun tészen nagyságod -209- ez békés üdőkben, azont Bécsben is megteheti, azaz semmit. Kostajnica, Kis-Komárom, Segesd ulta, mely várak alatt megént nagy győzödelmeket írt bé nagyságod szablyája élivel az históriában, békén az török. Gáspár úr Trakostyánban örül kápolnát emeltetvén az Úr dücsősségire, hogy örök emlékezeti maradjon az vár szabadulásának. Török háborgatni tiltja az hadi tanács. Lippay és Puchám uramék, mulassunk Csáktornyán vagy Bécsben, csak ország nélkül való beste latrok. Semmi, hogy én nem meheték pispekségre miattak, de Magyarország is nem mehet jobb állapatra! Mast is Puchám Lippay ösztökélésire bésúgá császárnak, hogy palatinus uram Pálffy Rákóczyval titkon öszvefogva országháborítást forgat elméjében; kiben nincsen egy maculányi igaz is! Merthogy Pálffy igaz ember, az más kettő penég ország fattya!

Mikor írsz a fejedelemnek? – ötlött Zrinyi fejébe a gondolat. – De ne baráti, udvarló löttyedékkel töltsd meg leveledet, arrul írj, amire gondolsz!

– Ne légyen ez írás, elhiszem, széllyel is vet háborult indulatom! – Szemében lelkes fény villanása cikázott föl: – Mert mast volna üdő hozzá, hogy az törökökre hadakozhatnánk és visszanyernénk, az kit elvesztettünk. Hejh, mi lenne, ha minnyájan egybenfognánk? Ha az lengyel egy felül, olasz más felül, mi innen, Kazul basa tulsó részrül rázni kezdenénk az ottomán fajnak fundamentomit! És az mind egy volna, mert mindenik kénszeríttetik az török kárára. Velencések előttök való okért, pápa hitünk terjedéséért, német azért, hogy üdő és alkalmatosság vagyon rá, és ha ezt elmulatja, elrepül az jó óra, az kiben ülünk mast és gyönyörködünk ebben -210- az nem igen böcsülletes békesség szerzésében. Meg akarná persa is az régi kárait fizetni és jövendőkrül magát assecurálni.

– S ezt az körösztény világ kévánságát és várakozását kútban ejté egy ministernek féltékeny természeti! Lopkovith uram császár udvarában inkább fél az töröktül, mint nagyságod, az ki torkában lakik. Kiben változást mi nem tehetünk! Induljunk fel tahát Bécsben!

– De monddsza csak, lector uram, mi okon szorgalmaztatja ígyen az Bécsben utazást?

Ráttkayt zavarba ejtette az egyenes kérdés, amely mintha titkos terveire akart volna fényt vetni. De Zrinyi gyanutlan, közömbös arccal várta a választ.

– Hát… csak üdő-mulatás okáért. Igazat szólva, nagyságod vagy bötüt vagy tulajdon szüvét rágja. Nem jót tészen ez mastan nagyságodnak!

Zrinyi elgondolkozva nézett a vastag szőnyegre, amely halkan süppedezett a kanonok léptei alatt:

Nem jót?… Lehet! Csunya forgószél volt… Építhetünk újra… De kinek? Nincs fiad, Zrinyi Miklós!… s amint lecsukta szemét, kerek asszonyi formák, ki tudja, hol hallott gyermek-gőgicsélés kisértett föl lelkében… Nagyon is forró volt a nyár, tüzének gyümölcse nem érés, de aszály!

– Osztán, nagyságos uram, Bécs látni viszen az Memoria Regum et Banorum, szerelmes könyvemnek nyomatása is! – mosolyogta Ráttkay diplomáciája Zrinyi szemébe utolsó tromful.

Zrinyi tudta, milyen előkelő világításban szerepelnek ősei s ő maga is a horvát jelennek ebben a merész hangu történetében. A hirtelen csöndben valami vad vonás arabeszkje vágódott az egymást mereven nézőkre s míg emlékezetük a küzdelmes multban -211- tallózott, szemük villanása egy várt jobb jövőbe sziporkázta fényét.

– Eb, az ki megbánja! Útra! De császár palotájában bé nem megyünk ez egyszer!

– Nem hát! – szólt Ráttkay s mintha titkos tervei hálóját szőné, úgy dörzsölgette öklét tenyerébe s tenyerét ököllé.

Másnap már ott siklott a két szán a havas mezőn. Az elsőben mindenféle bundával szörnyetegekké hizlalt Ráttkay, Zrinyi; a bakon két hosszu puskáju legény között a kocsis. A másodikon némi elemózsia, ládák és tíz puskás hajdu. Varju csapat fekete, mozdulatlan büszkesége ült a fehér buckákon és szárnyra kelve lebbent odébb-odébb a csörgők ütemes zenéje után; majd károgva kerengett a suhanók fölött. Hegyes füllel figyelő farkas-horda nézett nagy messziről az utazók elé; véres orrlikaik remegve kémlelték a párolgó lovak illatát, amelyet a déli szél hópihés förgetegében hajszolt előre; aztán vágtatva csaptak oldalt a mezőre a közeli erdő irányában; a fák alatt megálltak; de amint a suhanva növő távolság pontokká zsugorította a szánokat, visszakullogtak az útra s felnyújtott fejjel szükölve vonított a fehér térségen a fakó folt. A távolból sötét vagy meg-megvillanó ablakszemekkel nézte egy-egy hóba temetkezett házcsoport a gyors iramlást. Faluvégeken lovaik ideges, büszke félelemmel prüsszögtek le eléjük penderedő csaholó kutyákra. Kapufélről fedetlen paraszti fő, bámulás vagy köténye alá dugott kezü asszonynép mosolya tisztelte meg az átutazó urakat. Estefelé csilingelve futottak be csöndes udvarház, zajos kastély udvarára s fél éjjel is elmelegedtek a fahéjas forralt borral párolgó mázas csuprok előtt. Zrinyi nemivását elnézhetővé tette Ráttkay sürü kupa-ürítgetése s minden beszélgetést pótolt a vendégekre lelt házigazda véget -212- nem érő kérdezősködése: mi van a vármegyén? hogy megy a contributió? ott is annyi-e – a franc rágja meg! – a német katona, mint errefelé? igaz-e, hogy a császár beteg? igaz-e, hogy Vitnyédy egy cracoviai áros tartozása fejében más lengyel kereskedők borait lefoglalta s most a lengyelek elmaradván Sopronból, a burgerek borai ott büdösödnek a nyakukon? igaz-e, hogy a nyáron Candiánál a velencések tönkre verték a török hajóhadat? hát Ázsiában csakugyan zavarognak-e a jancsárok? készül-e csakugyan a török császár ő nagysága Magyarország ellen? kell-e majd mezőbe szállni tavasz nyiltával?

Tizedik napra Sopronba értek. Vitnyédy házi ruhában, süveg nélkül szaladt le eléjük a havas udvarba; Zsuzsánna asszony a tornácról nézte a kis Palkóval s a csöpp Erzsébettel a szánokról való lecihelődést. A nem várt, magas látogatáson való nagy örömben futkosással, sürgés-forgással élénkült meg egyszerre a ház. Vacsora közben azonban a gazda öröme belefulladt a kupába s kikelt belőle a panasz szelleme:

– Hejh! hogy megdühödék ellenem ez kecske- és nyirett szakállu német-magyar soproni burgerleit! Hát nem ignominia-é, hogy mastan az építéshez nem adnak olcsó téglát, meszet s az váras erdeibül fát, merthogy valamely regulájokat rúgta volna faron házam falának magasabbra való húzása? Mert mi légyen utolsó célja, nagyságos uram, az tanács ez hiuságos vélem való majmoskodásának? De majd igazságot tészen köztünk az üdő s palatinus uram ű kegyelmessége!

Ráttkay alig leplezhető türelmetlenséggel hallgatta az izgága eretnek panaszát, amelyen Zrinyi csak mosolygott s pártfogását igérte. Vitnyédy nagy örömében nosza! latin verset szavaltatott nyolc éves Palkójával az asztal fölött és Zsuzsánna asszonynak -213- szigorúan meghagyta, hogy kellő fokra hevítetten kerüljön az ágymelegítő a vendégek nyoszolyájába.

Másnap reggel a szánon csak hosszabb fészkelődő töprengés után szólalt meg Ráttkay:

– Néha, bizony mondom, nem tudom, melyik az felettébb való ellenségünk, az török-é vagy az evangelicus?

Zrinyi nem felelt egy ideig; széthúzó, erőszakoskodó, viszálykodó, mellverő henye kuruc vagy csúszó bécsi szolga nemzete bomlott helyzetén jártatva eszét nézett le a mellettük gyorsan hátra suhanó havas útra.

– Tudja mit, lector uram, nem az káspiai hegyekbül származott bestia, nem is az lutheránus, de elsőben az magyar, osztán az német! – tette a pontot elmélkedése végére a keserűség.

– Potentia est justitia, ideo regnum sine lege; corabula vult esse aquila, ideo nulla discretio in patria; denarius dat sententiam, ideo regnum male regitur; voluntas est consiliarius, ideo regnum male disponitur; deus est mortuus, ideo regnum potentioribus est repletum!

Hallgatásuk hosszura nőtt, de az út egyre fogyott. A hat jó ló röpítve vitte a prémes bálványként mozdulatlanul ülő két urat. Még két-három idegen ágy nyirkos hidegsége, amelyet csak éppen hogy eltűrhetővé tett a melegítő rézlap, – s a távolból a cikcakos falgyűrü mögül már szemükbe tünt a bécsi házak tetejének fehéren csillogó sok ferde lapja, a szabálytalan gömbbe szélesedő vagy hegyes nyílba futó torony-csúcsok ritkás erdeje és barnával tarkázott -214- fehérségében a legmagasabbra emelkedő százados törzs: a Szent István templom tornya.

Ráttkay is a Zrinyi-házban szállt meg. Egy-két napig, mialatt Zrinyinek mindig akadt elintézni, rendelkezni valója a ház körül, Ráttkay a kandalló mellett javítgatott egyet-mást a friss nyomásu lapok el-elmázolódó betüi között vagy a breviáriumát darálta fejbólogatással, sűrü keresztvetéssel ide-oda tekintgetve. Aztán lóra kaptak s a Neubau állatkertjén is túl messzire kalandozva bejárták a közeli környéket és sokszor oly késő est fordította be uccájukba fáradt paripáikat, hogy mögöttük már csörömpölve emelkedett föl saroktól sarokig az uccát elzáró vastag lánc. Bécs enyhe, egészséges tele vidámmá tette a gondtalanul pihenők csöndes, csak beszélgetéssel terhes életét. Ismerős, úgy látszik, nem fedezte föl itt tartózkodásukat, de maguk is messze elkerülték a császári burgot, amelynek négyszögletes tölcsérbe nyíló sok karcsu kéménye sürün kacskaringózta ég felé a füstöt. A kristályablakok esténként fölragyogtak s mögöttük vidáman kerengett a maszkos farsang. Mindenütt hire járt a városban, hogy a császár új feleségének felejthetetlenné akarja tenni első farsangját és széltén beszéltek valami nagy udvari álarcos ünnepségről, amelyen a Favorita lange Saal-ja fényes vendégfogadót fog ábrázolni s egy arany-szív lesz a cégére.

A hét végén, egy derült délután, amint lépést járó lovaikon haza felé tartottak valamelyik csendes uccában, Ráttkay egyszer csak megrántotta a kantárszárat és süvegét magasra emelte:

Zrinyi oda nézett, kinek szól ez a mozdulattal, szóval háromszoros üdvözlet. Egy régi ház félig nyílt kapujából egy fiatal lány mosolygott fel a kanonok úrra; kerek, piros arcát fülére fésült vastag, fekete -215- hajfonat, egyenesen fölcsapott széles prémszegélyü kerek téli süveg s egy mellig érő keményített, ritkás mintáju dús csipkegallér keretezte; rövid, fekete bársony palástját, amelynek szürke szőrme bélése szélesen kihajlott, csak félig fogta össze, úgyhogy a nyíláson előtünt a fehér stucli, amelybe kezeit rejtette, az egyszerü kék posztó szoknya, s a szinte földig érő síma, fehér előkötő. Mögötte egy hasonló öltözetü néni fogatlan száját nyitotta nagyra a kedves rokon látásán érzett öröm. Zrinyi is baljával lefogta vállát verő göndör haját s jobbjával lassan kucsmát emelt. A kapu becsukódott. Zrinyi fölnézett a két sor magas ablakra: úri ház!

– Szegény Anna hugom és Löbl János úr hátramaradott árvája! – magyarázta buzgón Ráttkay. – Szép leány! – tette hozzá halkabban, mintegy kérdezve.

IX.

Ráttkay megfogta az oroszlán-szájból lefüggő hatalmas vaskarikát s kétszer jól odalódította a kapuhoz. A zörgetésre megjelenő kapus tán be sem eresztette volna a két férfit, ha Ráttkayt nem ismeri. El is mondta ott mindjárt a küszöbön födetlen fővel, hogy bizony egypár öreg rokont, papot nem tekintve, csak apácák, meg aggnék fordulnak meg náluk. Ne vegyék haragra egy öreg szolgától, de az Isten hozta ezt a szép idegen deli urat ebbe a csöndes házba… az ő kis úrnője… szinte, hogy apáca… a világ ide hét mérföld… Az öreg motyogása érthetetlenné zavarosodott s kifordult, vörös szemhéjjairól egy-egy nagy könnycsepp pottyant le remegő, sovány -216- kezére, amely tétovázva vonta csókra a két izmos kéz csontos bütyök-sorát. Ha a látogatókat tovább vezette is egy időközben előkerült piruló, merev tartásu leány, az öreg egyedül folytatta tovább a megkezdett társalgást halk kulcscsörgetés között. Ráttkay a lépcsőkön fölmenet izgatottan sietett elmondani Zrinyinek a furcsa kapus egész élete történetét, amelyből azonban semmi sem világlott ki. Odafönt a lány benyitott az első ajtón: motyogás, köhécselés, ruhasuhogás hangzott ki az üveges folyosóra, amelynek meleg, gőzös levegőjében érzékeny virágok várták a tavaszt. Az újra nyíló ajtó küszöbét Ráttkay lépte át elsőnek, kezeit maga előtt széttárva kétszer is meghajolt s bizalmas mosolya egyenesen az ablaknál álló két nő felé szállt. Aztán kinyúlt az ajtón valami síma, makacs, papos mozdulattal, mintha a küszöb átlépésének fáradalmától is meg akarta volna kimélni a nagyra becsült vendéget. Zrinyi az ajtóban megállt s mély fejhajtás lebbentette meg a szőke hajat a fekete dolmányon. A két nő ugyancsak mély bókkal felelt.

– Nagyságos uram! – vágott bele Ráttkay, örömtől piros arccal feledkezve meg magáról, a bán német köszöntésébe, – hugom asszonykám tud magyarul. Magyar volt asszonyanyja, ha apja ura német is!

– Tudom kicsint! – mondta bátran a leány s vidáman villant meg sötétkék szeme s két sor apró egérfoga.

Az öreg asszony már erőtlenül tologatott egy nagy karszéket az előkelő vendég felé, s míg makacs vendéglátó hiúsága a segítségére siető Ráttkay udvariasságával nevetve, tréfálva huzakodott a nagy szék két oldalán, Zrinyi szeme a kis termet kerek formáin feledkezett. – Fiat szülő szerelemre való! – gondolta magában hideg tisztánlátással, de a -217- gondolat nyomán rég nem érzett hévség ömlötte körül szivét. – Két mellye almája kicsin, mint az bécsi asszonyi állatoké, de szeme magyarán tündöklik! – folytatta magában önkénytelenül a jelenség részletezését. A leány állta egy darabig a félig hunyt pillák alól rászögezett szem tekintetét; de aztán mélyen elpirulva elnevette magát s hirtelen ő is a székkel kinálókhoz szegődött:

Zrinyi egy szemrántással kergette vissza az öntudatlanságból feltolakodó gondolatokat s leült.

Megindult vontatottan a szertartásos társalgás a télvizről, farsangról, Bécsről, Muraközről, virágokról, a ház elhunyt uráról. A leány kiváncsi mosolya az ismeretlen Muraközről szeretett volna mindent hallani; a néni tompán recsegő hangja az elhunyt báró jóságából, pontosságából nem akart kifogyni; Ráttkay pedig, kezeit dörzsölve, Zrinyi hőstetteit igyekezett mindenáron töviről-hegyire elmesélni. Zrinyi inkább csak hallgatott; sokáig nézett mereven szembe a nénivel vagy Ráttkayval, hogy aztán a lányon is rajta feledhesse tekintetét egy ideig. – Bizony boldog az, kit ágyában bocsát! – ötlött fejébe tiszta érc pengésével a gondolat, ami egyszerre kiemelte a kényelmes, meleg karszékből.

Állt és búcsuzott. A kanonok ráncolt homlokkal kémlelte a kényszeredett arc hamis restelkedését: – Igen, menni kell!

– Schon! – felelt felvillanó jókedvvel a bán. – Kicsin és lágy kéz, – gondolta magában.

Odakint azonban újra a régi komolyság tette szótlanná -218- Zrinyit; csak az uccán fordult egyszer Ráttkayhoz egy odavetett kérdéssel:

– Minek ez? Minek? A gyászév még le sem pergett s ő már… De mért ne? Aszály verte szerelem örökös özvegye maradjon?… Mért beszél így? Férfiú: és atya akar lenni! Mégis, kora szándok! Német leány! Kora-é? Hült indulata fakó rongyaiba mért takaródzék? Lám, Draskovich szinte hogy a ravatal fölött kezdett vele huzakodásba, pedig csak a zsebe sírt! Mért ne keresse hát ő szive nyugalmát, vére fönnmaradását? Ki ellen vet vele? Emlékezetet, árnyékot öleljen? A halottat megsiratta! Sose felejtse el tehát?… Német leány? Német szerelem? Ejh! csak a maga ökle légyen magyar…

Másnap jókor a kanonok úr fölcsizmázva hiába pengette végig sarkantyúit az egész házban, Zrinyi már kilovagolt egyedül; tanácstalan aggodalmában hiába kérdezte szemmel a nagy tükörből reá meredő hasonmását, hiába száguldott el próbaképpen a szokott úton messze, a városon kivül, a bán csak ebéd idején került elő s asztalnál csak az ország helyzetéről volt hajlandó beszélni. Aztán újra nem látta vacsoráig.

– Asszonyi állattal vagyon valahun titkos barátsága? Nem, nem, ő nagysága nem buja indulatok vitéze! Császárhoz ment, ministerekhez? Nem, nem, ő nagysága nem az, ki á-t mondván, bé-t alányeli! Szerelem? De mely szerelem az, ki fut onnan, hová minden erejéből futnia kellenék? Homo mysticus! – töprengett Ráttkay korrektura-nézegetés közben s -219- háromszor is elolvasott egy ivet, míg egészen ki tudta javítani.

A hét végére az idő hirtelen megenyhült. Az ereszek szaporán csorgatták a hó-levet, az uccákon pocséták szennye fröcsölt, kint az utakon magasra dagadt a sár: a nagy lovaglásoknak vége szakadt. Ráttkay a kandalló mellé telepedett s rövidre nyírt haját simogatva onnan figyelte szótlanul, mitévő lészen most a bán ő nagysága. Zrinyi az ablakhoz lódított egy karszéket, maga elé nyitott egy könyvet s messze elnézett fölötte, de mihelyt Ráttkay készülő kérdéséhez bevezetésképpen megmozdult vagy köhhintett, a bán fölrezzenve fordított egy lapot s a legnagyobb figyelemmel mélyedt az olvasásba.

– Hm! Nem akar beszélleni! Éppen hogy beszélleni nem akar! – motyogta magában a kanonok úr, s lopva kandikált az újra ölbe ereszkedő könyvre. Megmozdult. A könyv újra fölemelkedett.

Egyszerre csak az alulról föllódított könyvtábla pattanva esett csukódásra. Zrinyi egy ideig nézte a sima disznóbőr kötést, aztán az előtte álló kis asztalra csúsztatta a könyvet s Ráttkay felé fordulva, összehúzott szemmel, dacos mosolyra enyhülő merev arccal megszólalt:

– Mán elhivém, nagyságos uram, hogy megromlott az beszéllőkéje! – derült föl alázatos bizalmaskodással Ráttkay arca.

Ráttkay egy hálaadó Ave-t mormolva rakta össze sebtében írásait; s Löblékhez menet a kocsiban elégülten állapította meg magában:

Zrinyi egész uton jókedvü szóval tartotta; szokatlan élénkséggel csapott egyik tárgyról a másikra, gyerekségéről a bécsi udvarra, Péter öccséről a török harcokra. Ráttkay növekedő örömének csöndes, papos mosolyával hallgatta.

– Isten hozot nacságos uramot! – fogadta a bánt egy kis öntöző kannával kezében Mária a folyosón.

Ráttkay szokatlan hevü rokoni csókra vonta magához a keskeny homlokot. Közben a nénike is kijött a szobából, csoszogva, örömtől hehegve, köszöntésből, kézszorongatásból kifogyni nem akarva.

– Csak ez aggné ne volna! – gondolta magában Zrinyi rosszkedvüen s egy cserép virághoz lépett, föléje hajolt.

Mária elébe kandikált, hogy melyik kedves virágára kiváncsi a nagy úr. Ráttkay pedig hirtelen karon fogta a nénit s minden ellenkezése dacára jámbor erőszakkal behurcolta a szobába. Az ajtón túl aztán gyors jelekkel igyekezett megértetni a nehéz fejjel, hogy hadd ismerkedjenek egy kicsit a «fiatalok». Az öreg végre megértette a helyzetet: ezer ránccal vibrált föl hamiskás mosolya s nagyot sóhajtott a rég mult idők emlékére.

Zrinyi türelmetlenül kapta fel ökölbe szoruló kezét, mikor észrevette, hogy egyedül hagyták őket:

– Az alkalmatosság szerzők! – morogta fogai között, de amint a fátyolosodó fényü szemekre, bíborba boruló arcra nézett, fölpezsdült benne a vágy s homloka elől elhessentve a gondolatokat, közelebb lépett a lányhoz. Orrcimpája tágultan remegett:

– Az iffiuság illata! – súgta fülébe a kivánság. S amint már öntudatlanul siklott szeme végig a gömbölyü kis alakon, megakadt a zavarában csurgóra eresztett kancsón. A víz halkan, széles karikákra mállva csöpögött a nagy kőkockára. Gyorsan -221- lehajolt, hogy a kannát egyenesre állítva, a lányhoz nyúlhasson. De amikor az izmos kéz a kis kacsóra kapcsolódott, Mária rezzenve bocsátotta el a kannát, amely konogva, bugyogva csörömpölt le a padozatra. Zrinyi lángoló arccal hajolt a kanna után s mély ránc ékelődött szemöldökei közé és halálos komolyság sötétlett szeméből, amint átnyujtotta a lánynak. Mária bocsánatkérő, engedelmes macskamozdulattal hajtotta félre fejét. A bán arca megenyhült; Mária elnevette magát s nyomban rá fölbúgott a Zrinyi nevetése is.

– Pádimentomra hullott az kanna! Pádimentomra hullott az kanna! – örvendezett a szobában a kanonok úr a nem látott, de jelentőségesnek sejtett eseményen.

Migliani páter megint ott állt, mint mindennap, a csáktornyai vár bástyatornyának legfelső ablakában s a friss reggeli szél ellenében szemét hunyorítva, tenyerét emelve, messze eltekintett a kora tavaszi olvadás csillogó pocsétáin, tavain. Hiába oszlott a köd, az uton legfeljebb egy-egy bivaly-fogat, ökrös-szekér mászott, de urat vivő hat lovas hintó nem volt látható sehol.

– Mi lehet az úrral? Lévnyaló lén császár udvarában? Megétették régi haragosi, meghalt s el is temették? Kóborló szegény legények kezekben esett? Nem lehet! Sem egyik, sem másik! De hun s miként vagyon? Mely választot adjak Péter úrnak, ha megént az nagyságos úr után kérdezkedik! Bécsben mulat, Bécsben mulat! Orehóczy vice-bán uram is ugyan püszöget ű nagysága miátt, hogy hun az úr, mikoron jün az úr, üdeje lenne mán az úrral -222- beszélleni, merthogy hírek vagynak, hogy éppen Trautmansdorf Zsigmond uram foglalta magát az praedauciusok bátorgatásában: hogy régi szabadságikat, kiváltságikat jól megőrözzék, csak folyamodjanak az királhoz, ha köll egy s más, de az rendeknek bé ne holduljanak! És senki nem tudja, hun van! Jó, jó! Bécsben! De ki az rosszseb mulat ennyi üdeig Bécsben? Vice-bán uram két szemével látta Varasdon Trautmansdorf nevezetü főnémetet s az üdétt éppen praedauciusoknak két vajdájok is Varasdon cellengett!

Az udvari tisztviselők nem érezték nagy hiányát a bánnak. Csöndes kártyának, csöndes ivásnak zajos kártyával, zajos ivással való váltogatása teljesen kitöltötte uraimék idejét. Migliani hiába siránkozott előttük az úr után, levonták maguk közé s estére kelve el is altatták a páter lelkiismeretét; a reggel azonban megint csak a toronyban lelte morfondírozásba merülten. El-elnézett Légrádról Patachich is, komor híreket hozott a végekben gomba mód szaporodó német katonákról, akik ellen nagy káromkodásokra, szitkokra fakadtak a dús asztal mellett lakozók s ürült a kupa német veszésére, Patachich egészségére.

Zrinyinek úgy lefekvés előtt, a kandalló mellett melegedve, eszébe ötlött nem egyszer Csáktornya, az urak, a báni hivatal, de gondolata csak éppen hogy átsiklott rajtuk.

– Pocséták sűrü, nehéz gőze ül arrafelé az síkon… s Mária teste gyermek-szülő szentelt templommá lészen!… Kicsin, sivalkodó, meleg, lágy tagu apróság, az kemény dereku Zrini fának lágy gyümölcse… Brrumm, brrumm, reng az bölcső s fölötte dajka-mese suttog… Vonyíthatsz akkor német generál-csürhe!… Utánnam leselkedtetek? Tudjátok Bécsben mulatásomat? Levéllel üzentek -223- rám, igaz-é, hogy pogány ellenében velencéseket segítém? Ez rothadt török rágalmat kedvetek szerént lenne elhinnetek!? Nem igaz, nem segétém üket! De vagyon férfiu, kit, ha Isten ű fölsége érnem megadja, még megsegétek, úgy lehet, de ellenetek lészen az! Az üdeig, koncon marakodó ebek, ha tajtékot túr is csahos pofátok, csak megnevetem!

– Egy asszony, egy királ, tudja-é kegyelmed, mi az, lector uram? – fordult hangos szóval a breviáriumát morzsolgató Ráttkayhoz.

– Német asszony, magyar királ? – mosolyogta megértőn, ravaszul a kanonok.

– Az! Jó éjtszakát! – felelt a bán s kemény kézszorítása búcsuzott.

Másnap, mikor a két mindennapos vendég ebédidő táján megjelent a Löbl-házban, a megszokott csend helyett távolból zengő húrok hangja fogadta őket.

A folyosón megálltak. A cimbalomszó elhalkulva kisérte most az akadozva felhangzó éneket:

Ráttkay ijedten nézte a bánt s szinte vért izzadt szégyenletében, hogy hol tanulhatta Mária ezt az illetlen dalt: -224-

Bent is meghallhatták, mert az ének megszakadt s az ajtónyilásban megjelent Mária izgalomtól piros arca.

Ráttkay buzgón integetett Zrinyi háta mögül a lánynak, hogy hallgasson. Zrinyi szótlanul adott kezet.

– De hallották, látom. Ó, be szánom! Ebéd után Miklós bátyám uramnak kedvét szerezni akarék virágének dallásával. Magyar szó nehéz dallanom. Ó, be szánom!

Ráttkay már a nénivel tárgyalt egy ablak-mélyedésben, hevesen hadonászva.

– Hát, hugom asszony, ki volt kegyelmednek praeceptora az virág-ének fuvásban?

– Vagyon itten magyar konyhaszolgáló, ő mondá szavát, éneklé nótáját.

– Nézzedsze, hugom asszony, főrendü leányasszonyokhoz, – kezdte szigorúan a bán, – felettébb nem méltó ez fajtalan énekek fuvása.

– Nem, hugom asszony! – fordult vissza gyöngéden Zrinyi, kezét a lányéra téve. – Talám az magyar nyelvben is vagyon praeceptora kegyelmednek? -225-

– Harag, gyülölségek egész oceánumja vagyon magyar és német között. Ugy lehet, üdők telésén, én, az horvát bán, szemben szegülök Béccsel s magyar hazám romlásán munkáló német generálokkal, tanácsurakkal. Kegyelmed, hugom asszony, semmit nem tett abban, hogy német. Szeretem kegyelmedet.

– Ma még Bécsben vagyon az póráz vége, kin táncoltatnak. Fölséges kéz tartja erővel. Őseim virtusa serkegetvén, húzom, ráncigálom. Mivé lennél, német leánybul vedlett magyar asszony, egy universális magyar zöndülés korán? Magyar lészen-é, fiat ha szülsz? Nem borulsz-é térdre előmben, ha Bécs ellen övedzeném szablyámat?

Ráttkay meghökkenve fogta le a néni karját az ablak-mélyedésben, s kiegyenesedve hallgatta a magáról megfeledkező Zrinyi hangos beszédét.

– Lehet-é az én feleségem német leány? Mit adsz cserében, ha eltágul mellőlem minden? Ó, Mária, felelj, écakáim tünődésit világosítsd meg szavaddal. Miért láttalak meg s miért kele szüvemben ez szerelem förgetege? Vénus rózsás bilincse, kit kezedbül vészek, nem dőjt-é bécsi mocsárban, monddsza csak? Ki ül országunk kormányán s irányítja rudját impérium haszna szerént? Német! Ki kevélykedik suton űlő hadakozása tudománával, az mezőkben nyargalászó magyart meggúgolva? Német! Kiért hull heában az magyar vére? Csak németért! -226- Pusztul Somogy és Szala, hogy Stiria békén hizzék! Az végekben német vitéz győl védeni az magyart. Védeni? Nem, hanem asszonyát fertézni, borát fecsérleni, marháját elragadni, országát emészteni! Gyülölségre feketült szüvem minden ellen, ki német, de téged kivészlek, keservben fogant szerelmem, Mária!… Hejh! lector uram, György! fordulj csak arcul reám, nézzél szüvemben és könyörülj rajtam!

Mária félénken helyezte reszkető kezét a bán vállára s szapora könny szántotta arcát szinte a férfiéhez értetve szólt:

– Kit beszéllesz, nem mindet értem, de értelek és mondok: légy ma muszulmánná, hitesed lenni akarom. Jól van így?

Zrinyi levont az ujjáról egy sárgás fényü régi gyémánt-gyűrüt, szótlanul a Mária ujjára húzta s vége érhetetlen makacs csókkal borult gyöngéden a gyűrüs kézre. Szőke haja szétomlott a lány fehér előkötőjén.

XI.

Havas, fagyos nyugalom leple terült simán mezőn, uton, lógott szakadozva bástyán, tetőn, kopasz koronákon. A nyugati ég vörös félszeme minden fényét, tüzét befelé sugározva hunyta össze pilláit a csöndesen ereszkedő köd ellenében. Csáktornya kéményeiből fuldokolva menekült a füst; ablakaiban remegve gyúlt ki a láng.

A bán és új asszonya a kályha tüze mellett egymásnak hajolva hallgatták a vörös fénykévét lobogtató sötétben a mindig ritkább és ritkább kurjantással, csizma-kopogással, fáklya-villanással álomra készülő -227- vár érzékzsongító, érzelem-gerjesztő elcsöndesedését. Zrinyi tompa, szerelmes hangja reménykedve búgott a nagy Rákóczy Györgyről, a legkülömb magyarról a föld kerekén, aki magasra fogja emelni a magyar nevet, amelyet itt sárba húz Bécs félékeny, önző kicsinyeskedése… Rákóczy legyen csak erős, legyen diadalmas!… Vesse csak hangos zörrenéssel a magyar világ mérő-serpenyőjébe kincsét, kardját! Igen! Legyen hát Rákóczy az, ami Zrinyi nem lehet, kinek bécsi butaság kötözte keze zsibbadtan pihen ölében! Másfél esztendeje! Ó, az a levegőt táncoltató, buja hevü nyár, a kettejük nyara, gyümölcsös ősszé duzzadt,… milyen rég volt!… s enyhén olvadt zöld tavasszá a fehér tél, hogy most újra itt legyen… Vezekénynél négy Esterházy halt egy napon… Rabló bég Kassa körül zsákmányolt ifjat, szüzet… A kanizsai nyúzó kéz végig simított a Batthyányi-birtokon… Predavec, valach kényére kóborol, nyilt lázadás!… A paraszt is már rablásra ehülten rázza öklét nemesi udvarházak, várak felé… A kemény kezü Erdődy Imre fut előlük birtokáról… S a bán, mit tehet a bán? A bán! Nevetség, Mária! A bán? Két száz puskát küld védelmére a hadi tanács, ha a török kirajzik várából, de Patachich haramiáinak fizetését zsebében felejti… A bán? Versent kelepelő uraknak praesideálhat s nem szabad meglátnia, hogy Bécs nem akarja nyugodalmunkat: hadd görénykedjék a lázadásba vadult jobbágy! hadd szájaskodjék a puskás kezü praedaucius! legalább féken fogjuk nyelvünket, Bécs ellen vitézkedő kedvünket… A zágrábi gyűlésből békéltetni cammogott bizottságot megnevette a paraszt…

Mária félénken nyúlt föl megsimogatni a méltatlankodástól lüktetve tüzelő homlokot:

Zrinyi megfogta s rózsaszínü tenyérré fordítva puha csókokkal tetézte a kis kezet:

– Mind csak egy! Ha Isten nem vigyáz az mi dolgainkra, hanem, úgy tetszik, csak az egek sarkain sétál, vigyázok én, nem az bán, de én, Zrini!

S míg szerelmes hévvel húzta magához az összegombolyodó macska kis asszonyt, puhábban fordult agyában a gondolat.

Mindegy! Rákóczy követe elmés férfiú, szóból ért, tekintetből olvas… A hadi tanács, mint a chaméleon! Változó kedve most erővé velőzik, a törökre uszít s szigorúsággá rettent félelme megujra tilt! Felhők futása! Mert Rákóczy Moldvába tört s az áruló Lupul vajdát mind hadastul össze a sárba taposta! A lengyel korona már biztatón csillog a győzelem övezte fej felé… Hátrakushadva vonyít a török majd, Rákóczy és Zrinyi neve együtt fog az ajkakon forogni!…

A gyertya utolsót lobbant s a bán remegő kézzel hámozta ki hálósubájából a halk nevetéssel szégyenkezve hozzá simuló puha aszonyt.

Boldogsága taván ha vert is egy-egy fodrot távoli viharoknak zefirré enyhülő förgetege, balzsamos szerelem mámorító nyugalma ringatta folyton csobbanó vizén. A csáktornyai várban most nem sötét tüzü szövétnek küzködő, beteg lángja lobog, nevető kis mécses pici pislogása hoz belé csendességet, derüt. Milyen egyszerü az élet! s micsoda horizontok nyilnak egy csöndes zugolyból, amelyek csak zavart látásuvá vakítják a lovon rohanót! Az ezüst tálak a kincsesház ládáiban álmodoznak régi, zajos lakomákról s az a borgörény várnagy egészben rendes ember, de a szó-malom Migliani számadó pennája bizonytalan instrumentum… Ki hitte volna? Uj asszony, új világ! S jobban esik a falat a kis palotán szűkös családi körben, ahol csak ón-tányér konog -229- s bizalmas ember ül. Németes szokás? Hát igen! Megritkult a várban a sok borital-cavalier, de megsokasodott a béke! Zrinyi várni tanul! Mit vár? Változást, zöndülést vagy talán csak fiat? Ki tudja? Vár! A hajszolódás forró hidege elröpült. A nyár lombja békét susog, a tél hava békét pihéz. Esemény? Nem esemény-e minden éjszaka? Ambitio? Nem legszebb ambitio-e fiat nemzeni? Ó, bár jönne már! Lombos lugasban, léptető ló hátán, mécsvilágnál, hajnali szürke derengésben fogja-e fülébe súgni…? Keresztelő! Mikor lesz Csáktornyán keresztelő?… Az is keresztelő volt amoda a minap; Wesselényi kupát köszöntött el: «Rákóczy fejedelemnek föltett szándékában nyaka szakadjon!» De ő felelt viszontag: «Nem erre iszunk, hanem arra, hogy Isten segétse, mertha Erdély vész, Magyarország is bukik!» Mondta csöndesen, mondta harag nélkül… Hol van a régi dühös remegés? Nincs! Az új élet írja mindent beheggesztett!…

Azzal fogta a tollat s megereszkedett idegekkel, kedves Tacitusa egy-egy mondásán elindulva, szorgalmasan irogatta tovább a vitézség circumstantiáiról szóló aphorismusait:

– In Annalium primo Aphorismo írtuk azt, hogy az hírnek olyan természeti vagyon, hogy az kihez ragaszkodik, nehezen válik el attul; igaz…

A konyha-épület falán megkondult az ebédre hívó harang. Zrinyi letette a tollat s mosolyogva figyelte a folyosó csendjét, mikor koppan meg rajta először az érte jövőnek tipegő lépése…

A második emeleten a nagy palotán már együtt ültek az uraimék. A várnagy végignézett a pár emberen, csupa várbeli arcon s megvetéssel kenegette nadrágjához bicsakját:

– Vendég? Franc, nem vendég! Messzére elkerülik ez várat, valamint béle dült sarut útfélen! -230- Bizony, mikéntha ecetben tött volna el bennünket télire ez pöttön bécsi fráj! Ha mán úgy neki buzdult üdőtlenül ez másad násznak urunk gyermekfábrikálló kedve, magyar leánt talám bizony nem is tanált volna ű nagysága! Hiszem németben zápult ez üdeig ű nagysága foga, mastan még ágyában is tészi! – mordult egyet-egyet tányérjába. – Tülök? Ki az rosszseb botlik ide? – neszelt fel ebéd vége felé a kapu-nyitást kérő hangra.

A figyelésre nyíló szájakban megállt a falat, csak az udvarbiró vésegette egykedvüen tányérja szélét késével. Kint szóváltás lármája közeledett.

– Vendég! Lármát is csap! Hogy az mennybéli Atya áldja meg az pampuláját! – örvendezett a várnagy. – Megnézzük! – s már ugrott is.

Uraimék is letették a kanalat, bicskát, kicammogtak a lépcső fejére, onnan nézték az első emeleti kis palota felé igyekvő, bőrbe-szőrbe öltözött postát, akiről heves mozdulatai méltatlankodva fröccsentették szét az olvadó havat:

– De csuron hó, latyak kegyelmed! – tanítgatta a feltartóztatni akaró ifju lányos hangja a vörös arcu embert.

Mit hoz ólmos szárnyán ez a téli szél? – kérdezte magától Zrinyi. – Milyen dühre fakasztó méreg lehellete fog kisüviteni a nagy pecsétek alól? Nem akarok semmit, csak nyugalmat, mert várom az időt: Rákóczy napjával hajnalló reggelt! Milyen követ -231- hajít a világ békém pagonyába? Mikulich Sándor rabolt már megint asszonyt buja kedve etetésére? Az európai constellatiók horoscopiumára pislogó hadi tanácsnak jutott talán eszébe valami? Péter hajszol törököt Bécs tilalma ellenére? Herberstein kapitánykodik megint válogatott zaklatással a zenggiek fölött?

Mária gyöngéden megérintette az elgondolkozó Zrinyi karját: a bán összerezzent s feltépte a pecséteket. Sáppadó arccal, bennszoruló lélekzettel tolta el maga elől a tányért s az asztalon szétterített papirlapra meredt mohón…

Az ebédelők kanala ijedt zörgéssel koppant az asztalon s néma csendben emelkedett fel kiki.

Zrinyi is állt. Gondolat akasztotta remegő keze tétován nyult keresztvetésre:

Ziháló zokogás futotta el könnyel a messze idők távolába néző bán szemét és körülötte döbbenve búgott a halottakért való ima.

XII.

Hiába pattant ki egy időben mindenütt a tavasz rügyeivel a török beütéseké is; hiába legelte a nyári sarjut a német vitézek lova törvény ellenére szegénység és úr földjén; hiába csatangolt a szolgaságot -232- megúnt jobbágy szerte a két főkapitányságban; hiába hozta meg az ősz a mirigyhalál fekete gyümölcsét, ha tudomást is vett róluk egy-egy gyülés, irat erejéig, még a Délia paripa is jobban érdekelte, mert Rákóczy küldte s mintha a fejedelem hozzá való jóindulata, tüzes barátsága ficánkolt volna a nemes állat ereiben… s titkos utak nagy kerülőin, bizalmas embernél váltott lovakon jött-ment a sok clavisos levél Rákóczytól Zrinyihez s viszont. Enyhülten, de csak annál tisztánlátóbb makacssággal élt benne a gondolat: most jött el az ő ideje!

Az eseménytelen tél dús éjszakákkal pompázó elvonultságában nagy komoly hittel hallgatta Mária a bán bizakodó festegetését a jövőről; a harci emlékek csarnokában büszkén föl s alá kopogót derékon ölelte s úgy figyelt föl rá áhitatosan; este az ölébe ült s meleg ujjacskái a szőke hajba nyomultak. Zrinyi, míg keze szerelmesen simogatta végig-végig az asszonyt, nyugodt latolgatással beszélt:

– Hát kicsuda?… Jó Csáky László, Csáky István? Hm! Értelemmel minden dolgokat felérnek, de viszont, ha azt az ű bölcsességeket operatióra avagy cselekedetre kellene tenni, nem tudnak semmit véghez vinni! Wesseléni, az az igen tekélletlen kutyafi? Ha Puchám tudománt nem ad néki és instructiót, nem röpülhet! Nádasdy bizony csak ország nélkül való palatinusság-halászó csunya beste kurvafia, mert tudna szolgálni, ha az privatum commodum be nem kötné néki az szeme… Aranyborjut imádók, kit mi hogy nem nyalunk környül, az az baj! Baj? Sehogysem! Baj az kukaság némának! S ez uraknak, Mária, tudod-é, kicsuda az Istenek? Érsek! Ű az forrás s bizony minnyájan tűle infectusok, merthogy ha az forrás zavaros, lehetetlen, hogy az patakja tiszta légyen. De mocorog még Puchám is, az Wesseléni-pajtás, érsek-tojás! Messzérül való -233- adulátióval megkörnyékezé az nagyvezért, ki azt mondá Isztámbulban az fejedelem nagy jó uram emberének, hogy Rákóczy szerezzen néki az elhalt palatinus helyében egy császár mellett való belső, magyar-szerető (hallod? magyar-szerető? mi?) urat, úgy mint Joannes Cristoforus Puchámt, kinél mast az császár előtt kedvesb ember nincsen és igen hamar nagyobb állapatra mégyen… Az ki hol bízik, ott hízik!

Suttogó, mécslobogtató éjjel együtt merültek a szerelem s a jövő horizontjainak kéjes kutatásába. Öleléstől fáradtan a jövőbe menekültek s a tervezgetések pecsétje egy-egy csók volt. Migliani, Forstall, az egész vár: bolondos álomkép furcsa figurái; reggel és este fény és homály játékos kergetődzése; a török rém dajkamese; halmos Zágráb mozgalmas gyülése a felgyulladott ájer táncoló délibábja… de a palatinusság kelendő napja rózsás sugárujjakkal simogatta a jelent.

Január derekán, csöndes ebéd végén egyszer csak Mária piros arca halaványra fordult. Egyik keze az abrosz szélét morzsolgatta, a másik mellén remegett; szólt volna, de szavát elfogta valami. Hirtelen csak fölugrott s az ajtónak tartott. Zrinyiben bánatos emlékek rémlátása viharzott fel, amint utána szökkent. A folyosón érte utól.

A többiek is, ki fölugrott, ki fölállt, ki mehetnékesen nézett körül, de Migliani mosolyogva intett a kezével:

– Hagyján! Magzatkája jelenté méhbeli magzatoknak szokások szerént, hogy ihon e, megkezdém az földi életet.

Derült homloktapogatás, fejcsóválás követte a páter szavait: persze, hogy persze!

Mária megkönnyebbülten takarta el boldog könny szántotta arcát szégyenletében ura elől. Zrinyi -234- ideges, kiváncsi örömmel vonta magához a húzódozót:

Mária rátekintett s csak szempillája rebbentette az igent. Zrinyi belemerült a két sötét szembe, mintha a test szerelmes, misztikus műhelyébe akarna belepillantani, annyiszor csalódott vágya igazolását keresve és simogató tenyerében gyöngédséggé enyhült féken fogott szenvedélye, amint a tüzelő arc hamvába susogta:

Vidáman búgott a bán hatalmas nevetése a visszhangos falak között, s nem állt meg benne a boldogság együgyü tréfája:

Az ebédután nyugalmának mindent álomba bágyasztó csöndjében Zrinyi is letette a tollat s fojtott izgalma addig figyelte a könyvesház kályhája mellett olvasgatásból szendergésbe hajuló Máriát, míg egyszerre csak cselekedetre éhesen ébredt benne a most már ivadéka jövőjén aggódó tetterő:

– Mit tettél eleddig, Miklós, az palatinusságért? Zugolyban ülvén álomkép-kockákbul emeltél palotát? Az croatiai státusok követi reád adják votumokat, az fejedelem s az öregbik fejedelemasszony követi szintúgy, az hozzájuk szító kuruc magyarok nemkülömben… De oly bizonyos-é, hogy ű fölsége -235- candidatusok köziben tészen téged? Vajjon nemzeted, esztendeid, készséged, cselekedettel tett bizonyságid, hazádhoz való szereteted s az fejedelem assistentiája maguktul végben viszik az dolgot császárnál? Ki tudja?

Megrettent. Hátha nem is jelölik? Puchaim kiesett ugyan az udvar gratiájábul, de így is csak a Lippay jelöltjét fogja támogatni. Lippay pedig, bár hetet-havat igér mindenkinek, hitegeti Nádasdyt, Forgáchot, de gondolatja Wesselényiért buzog, indulatja őérte keveri a mérget.

– Nem, nem! Az nagy tiszteknek osztása valahol fávorral, gratiával és practicával osztatik, veszett respublica az! De nem az-é az miénk? Elegendő-é az Istenben s az fejedelemben bizakodnod néked, kirül mind az község tudja, papnak, németnek nem nagy barátja vagy? De Zrinyi vagy! Személlyed nem numerusnak végiben biggyesztett cifrát érő!… Latorság volna! Latorság, jó, jó! De meglehet! Mit tészsz akkoron? Kinek fülére csimpajkodol rágván, mint ebek erdei kanét? Döngetheted akkoron mán koponyádat vak magabizásod csalatásának dühében! Föl, Miklós bán, ereggy Bécsben! Topogj az anticamarákon, simogasd környül az németet, hogy falnak ne állassanak!

Izgatottan vártá a hireket, amelyek általános zavarról, fejetlenségről beszéltek: a Pozsonyban már gyülekező rendek és karok kivánták is a gyülést, mert nádort akartak, féltek is tőle, mert kiszivárgott, hogy Ferdinánd ki akarja erőszakolni tőlük az örökletes királyság kimondását. A folytonos mámorban úszó Szelepcsényi kancellár sima szavában királyi megbizás érdeklődött a Pozsonyban töprengő tanácsuraknál, hogy megtartsák-e a gyülést, vagy se. Megegyezésre ugyan nem juthattak, de az ingadozó udvar végre mégis csak amellett döntött, legyen hát -236- gyülés: a nádorválasztást majd elhalasztatják valahogy. A nagy sietségben megkéstek, eltévedtek s részben a kancellária pennájában maradtak a meghivók: az érsekhez és Szelepcsényihez csak úgy ömlött a panasz a meghivók sürgetésével, a nádori hivatal betöltésének követelésével; s a Dunántúl csak most óbégatott a követválasztás.

– Soha illyen alkalmatlan készületet az gyüléshez nem láttam! – mordult fel Zrinyi a levelek olvasásán. – Toppanj elejbük, harsányat kiáltván, mint vadult bikának, szelédült indulattal kényedre joháznak talám!

Mária szomoruan nézte az uti készületet, de nem szólt s csak akkor buggyant ki könnye, mikor a fellajtár elkurjantotta magát, az istrángszijjak megfeszültek, a csatlósok a hátsó bakra pattantak s rendülve fogott szaladásba a landkocsi, amely az ablakán kihajló, kucsmáját lengető édes urát vitte messze utra… Kálváriára?

XIII.

Korai, szokatlanul enyhe tavasz napja sütött bátortalanul a felhőtlen égen; öreges, egykedvü, tömör méltósággal nyúlt belé barnán a Szent István templom tornya. A várost körülvevő szabad térségen, falakon, hidon, kapuk körül, uccán, piacokon sétáló, ácsorgó tarka tömeg örült a csalóka februári napsütésnek. A kettős várfal széles közén már ott kúposodtak a vasukat, szenüket áruló szegények galyakból, tölgyfaháncsból összerótt kalyibái; az erkélyekre kikerült a virágcserép s a csipogástól, füttytől, peccenő ugrándozástól hangos kalitka. A bán kocsija távoli mezők sarától nehezülten kocogott a Zrinyi-ház felé… Itt egy mély kivágásban -237- arany keresztet rengető fehér mell, ott egy fekete, zsinórozatlan kabát vállaira kihajló hatalmas kemény inggallér, ezüst-abroncsos barna haj, hosszan libegő fehér selyem fátyolt fedő fejkötő s tarkón lebbenő rövid fürtök, szines tollu nagy, sötét férfikalapok árnyában vállra boruló csigás haj, térden alul visszatolt szélesen elhajló csizmaszár, fölkefélt macskabajszok, kis szakállkák, peckesen lépkedő vastag burger-lábikrák, szögletes cipő-orr, magas sarok, nehézkesen forduló, széles-vastagra öltözött, divatosan rövid derekuvá szabott jókedvü asszonyok, köszöntgető lovasember, festett lovak húzta festett főúri hintó lassu himbálódzása, lóganéjt seperni kifutó boltos-fiu, boltajtóban ácsorgó órás, szélhajtó gallérka, egyenes gyikleső, egy-egy keleti kereskedő kaftánja, magyar kucsma, spanyol satyak, hintó-lovak fején szines tollbokréta, emberen toll és toll, csipke és szalag, az arcokon mulatni vágyó «Gemüth», a levegőben harangszó és meleget hozó enyhe déli szél…

Zrinyi kicsinylő, gőgös örömmel nézte a hintója elől táguló vagy ablakán bekiváncsiskodó szines forgatagot:

– Asszonyt vittem közzületek, viszek-é palatinusságot is? S ha nem? Tahát akkor koldus-rimánkodás volt ez Bécs-járásod; az hol hrvatski, madjar hund a neved! La, szép is lenne! Quos ego!… Hm! Az fejedelem attyafiának fogadott, de lészen-é ereje palatinusságra meneszteni, az kit akar, mikoron rossz magyarok s az magyarra örök gyülölség-hordozó németek ollyan vaddá, ollyan gyanussá tették az ű méltóságos nevét, hogy nyilván jót csak mondani is Rákóczyrul, sacrilegium, mortale peccatum?!… Mérthogy nem szolgáltál Ferdinandusnak, miként Lippay, az magyart áruba bocsájtván, mastan nem főlne fejed!? De szolgáltál az hazának -238- s mellyeddel védelmezted az haereditaria provinciákat! Meglássuk!… Baj! baj! süketségre vetted számtalanszor Bécs szavát, merthogy kemény fejed úgy akarja, hogy lovad tanácsosiddal együtt hordozzon!… Mastan bezzög Bécsben jüttél s ugy tészsz, mint az, ki szüz leányt nem kaphatván, hires kurvákkal táncol!… Csendeszség, Miklós, csendeszség! fiaddal nehézkes feleséged reád gondol… Fiam? Lányom? Mán akárhogy, de kis cselédem! Érted tészem, de magamért is!

S míg a hideg, dohos szobákban búgott a kályha, süstörgött a kandalló, Zrinyi kiült a napsütésbe az erkélyre.

Az volt a szép tavasz, amoda a Löbl-palota erkélyén… Egymás kezét fogva merengtek bele a friss ragyogásba: előttük csillogó vagy fekete háztetők, a széles kőfal egy darabja s rajta egy-egy sétáló alakjának csöndes keresztül lüktetése, túl a külső szabad térség egy foltja, távoli házacskák, egy-két torony, aztán a kerek domborulatu hegyek téli sápadtságán áttörő enyhe zöld lomb… Sürgés-forgás, ürülő almáriumok, szög alatt koppanó ládák, a lajstromokkal tipegő, sápitozó néni, a mirtuszos fehér atlasz ruha és ő maga: sötétkék selyemposztó nadrág, félszárig rajta husz bokor ezüst kapocs, bokáig érő vörös saru, ezüst-galonnal meghányt világoskék kamuka dolmány, kaftány-bélésü vörös bársony mente… a fehér karinges Ráttkay… a stóla csomója alatt szerelmes remegéssel kezébe mélyedő körmöcskék… «In nomine Patris»… az ünnepi rezgéssel zengő komoly hang… s a csókkal kövezett út Csáktornyáig… Eh!

Délután lóra ült s csöndes ügetés lüktette fejébe az emlékeket a Ráttkayval annyiszor járt utakon. Az a kis öntöző kanna s a virágok, a virgyina… s a dohogva érkező Péter, mogorva bemutatkozása: -239- «Ja sam Petar Zrinski!» S hogy megpuhult utóbb a nyakas horvát. Sokat beszélt Velencéről az öcskös… Mit paktál azokkal? Nem tiszta fej, még elveszti magát! Csak az imént, tavaly fosztotta meg a király minden méltóságától valami dalmáciai szófogadatlan harc miatt… No, visszaszerzi az a kéz, amelyik elvesztette. De most csak üljön békén maga s fogja be száját németrágó felesége… Milyen szép nyugalmas vacsorák voltak azok, mi hárman s az a két nő és szállt a szó jövőből multba, hogy a jelen derülten mosolyogjon! S az az arcodba vájódó tekintetü két szem… Jól tetted, Miklós, tied lesz a palatinusság is!

Éjjel a magános, hideg ágyban pillanatnyi szomoru csüggedtség lopakodott föl fáradt tagjaiból szivére:

– Mi helyt s mi üdőn nyugszol meg, Miklós, elérvén, kit ambitiód kéván?… Az te tölhetetlen… szájára eresztett ambitiód…

De azért másnap már kora délelőtt kigördült a díszes, címeres hintó a kapun, hogy a hatalmas első titkos tanácsoshoz, Auersperg herceghez vigye a bánt. Az egy napos ragyogásnak vége volt és sűrü köd siklott le a Morvamezőről Bécsre. Az uccákon megfogyott a gyalogjáró polgár s a toluló ködben inkább csak hintó düllöngött, lovas lüktetett; de a nagy minister palotája előtt és udvarán élénk volt az élet. Zrinyi nagyon egyedül érezte magát, míg az érkezését jelentő német visszajöttére várt. Várni, várni! Tanácskozik a főnémet! Ugye, itt van az antikamarázás? Megszámlálhatja közben, hány lába van a széknek… Csakhamar megjelent azonban maga a herceg udvarmestere s az akaratlan megváratásért ura engedelmét kérve, alázkodó méltósággal, kissé meghajolva terjesztette az előre bocsátott vendég elé útmutatón bal karját. -240-

A kor divatjához képest egyszerü, de drága eleganciával öltözött testes, magas alak az ajtónyilásra zsebébe csusztatta a tenyerében tartott órát, intett egy asztalnál ülő valakinek, hogy a tollbamondásnak vége s göndör nagy haját libbentő könnyü fejbiccentéssel, leereszkedő kézfogást kináló, magasra emelt kézzel sietett Zrinyi felé:

– Oh! illustrissime, mihi colendissime domine bane ac amice, mily kedves nagyságodtól, hogy bennünket is fölkeres!

– Kegyeskedjék e karszékben kipihenni fáradalmát nagyságod, Herr Graf! – fordította német szóra a beszédet a herceg.

Zrinyi leült s nem igen tudta, hogy folytassa a társalgást a hamiskás pilla-rebbenéssel, jóindulatuan, nyájasan előrehajló ministerrel.

– Igen, igen, az országgyülés, az udvar Pozsonyba készül, Lipót főherceg dolga s az ifju Ferdinánd elmulásával udvarunkra és rám kettősen szakadt gyász… – s neveltjét említve hosszukás, széles, nyugodt vonásu arca elborult.

– Szegény, minden alattvalója szánakodására méltó császári és királyi felség!

Császár beteges és erőtelen és minden ember prófétálja halálát nemsokára, – gondolta magában Zrinyi.

– Ki meglátja az igaz érdemet s az alattvalói -241- hűséget jutalmazza! – folytatta Auersperg saját kiváltságos helyzetére gondolva.

– Hasonló ok hozott most Bécsbe! – szólt hirtelen, zavart mosolylyal Zrinyi. – Sokan futják a palatinusság-pályát, tudom, talán én sem állok méltatlanul közéjük. Kegyelmes uram, a jelölés dolgában… ő felsége talán a jelöltek közé tesz… a méltóságod szava… ha jónak látja s nem tartja helytelen vakmerőségnek részemről… hát… kimondom kereken, magyarán: kérem kegyes assistentiáját!

– Bán úr, nagyságos uram, mindent, amit parancsol! Ami tehetségemtől telik, el nem mulatom felséges urunk szine előtt szóba hozni. Annyi, mintha már meg is történt volna! De beszéljünk másról!

Zrinyi lelkében az átsikló öröm valami bizonytalan, mosolygó kételkedésnek adott helyet; köszönetképpen fejet hajtott s megfogta a kardját, mint a ki menni készül. A szomszéd teremből áthalló zümmögés most vitává hangosult. Auersperg göndör haján megmozdult a kis kerek karimátlan bársony calotte.

– De, bán úr, csak… – fordult Zrinyihez, mikor az ajtó fölpattant s egy nagy fejű, eső, szél, nap cserzette arcú, jól kikent ritka bajszú úr jelent meg a herceget nevén szólítva s tanuul híva valamilyen állításának, amelyen még most is jót nevettek odabent. Az idegent megpillantva, bocsánatot kért s dörmögve akart visszavonulni. De az ajtóban pár szál bajszát sodorgatva megállt.

– Jöjjön, kedves bán úr, jöjjön! – szólt Auersperg s Zrinyit karonfogta, s úgy vezette az ajtó -242- felé, amelynek még mindig gondolkozva fogta kilincsét Souches gróf.

– Est-ce vous, monsieur le comte? Veramente? Servus! – azzal keményen megrázta Zrinyi kezét, s minden átmenet nélkül Auersperghez fordulva elkezdte magyarázni az ügyet: – Je disois que nonobstant la paix… s keményen, válogatatlan gorombaságokkal beszélte el az esetet, egy magyar úr portyázását török területen, amelyet szerinte a hadművészet szabályainak tekintetbe vételével hajtott végre, de Montecuccoli a Fucina di Martera támaszkodva cáfolni igyekezett. S ahol már nem jutott eszébe a megfelelő francia szó, némettel vagy olasszal pótolta. A herceg, büszke lévén francia tudományára, amivel nem sokan dicsekedhettek a császári udvarban, szapora »bien« és »oui« közbeszurásával hallgatta a pattogó katonát. Míg ez a küszöbön tartott, a teremben tartózkodó urak jól szemügyre vették a kucsmás fejűt s gúnyosan mozdult egy-egy szemöldök, villant egy-egy szem.

– Itt hozom a mi kedves horvát bánunkat, Muraköz harcokban villogó csillagát!

Az urak szertartásos hidegséggel, több-kevesebb udvariassággal hajtottak fejet. Zrinyi nagy, büszke szivességgel üdvözölte mindegyiküket külön-külön, bár csak az ujjak hegyét érintő, kényeskedő kézfogásuk láthatóan megzavarta. Mikor szokod már meg ezt a majmoskodást? – kérdezte magában.

Montecuccoli keskeny ajku, széles szája pártfogó mosolyra görbült s felfelé futó szemöldöke még feljebb ugrott:

– Engedje meg, hogy világosságához forduljunk, -243- bán úr! – mosolygott a keskeny, hosszú vágású szem. – Amint méltóztatik tudni, – folytatta tanító hangon, – harmadfél esztendeje a Ghimes ellen vonuló Musztafa pasát Forgách Ádám vitézei megszalasztották ugyan, de a támadás mikéntjét nem beszélték meg előre. Az egész győzedelem a vakszerencse műve volt, ennélfogva minden értéket nélkülöz.

– Mais, mon cher, mio caro, il tempo era corto! – kiáltott Souches. – Egypár vágás à la manière des François megtette a magáét. Cosî è quest’ affare!

– Planum et consilium elsők légyenek a hadviselőnek! – jelentette ki szelid magasságokból Montecuccoli.

– Uraim, azt gondolom, – szólt Zrinyi, – oly szükségbe hozza néha az embereket a kénytelenség, hogy ha akkor akarnának tanácskozni és gondolatban elmerülni, veszni kellene azonban nekik. Azért olyankor inkább kell bátorsággal élni, hogysem okossággal. S e vélekedésemben támogat egy jó auctor, mikor is azt mondja Gramond: Quandoque noxium est consultius tractare negotia, praecipue in proelio, quo, etsi consilia plurimum possunt, saepe facto magis est opus, quam alta indagine.

– A vélemények eltérnek! – vonult vissza udvariasan a vitától Montecuccoli.

Most Rottal gróf nemes hajlásu orra, marcona bajusza és dús tokája fordult Zrinyi felé s élénken érdeklődött, hogy milyen a viszony ez idők szerint a stiriaiak s a szomszédos magyarok között. Az öreg, kopaszodó Hatzfeld egy karszékben ülve simogatta divatját mult teljes szakállát s nem vegyült a társalgásba. Montecuccoli és Souches egy ablakmélyedésbe vonultak vitájukat folytatni. Auersperg és Rottal sokáig -244- beszélgettek a bánnal Croatia és Sclavonia ügyeiről s különösen a praedauciusokról, gondosan kerülve minden határozottabb véleménynyilvánítást. Ez a császár dolga, magának tartja fenn az intézkedést, az ő szavuk igazán…

Zrinyit bosszantotta, hogy ilyen együgyünek nézik, hiszen jól tudta, hogy Ferdinánd mindenben a herceg tanácsára hallgat, azt is tudta, hogy ebben a dologban éppen a herceg keze a kerékkötő, de nem szólt… Majd ha palatinus lesz, megmutatja ezeknek is, hogyha magyar fej, hát nem szükségszerüen tökkolop. A három dús göndör hosszu hajzat sokáig lengett, rezgett még a kis csoportban, míg odább Montecuccoli zengzetes szavát sokszor hasította meg Souches rikoltó nevetése és »sacristi«-je.

Mikor végre elment a magyar s az urak egyedül maradtak, Auersperg megigazította és mélyebbre nyomta fejébe a kis sapkát:

– Urak, ime a novum! Zrinyi Miklós bán, Csáktornya kardos angyala, palatinus akar lenni.

– Fantazmagóriákkal részegíti magát, mint a magyarok általában, – mondta Montecuccoli.

– Kétség kívül jó verekedő, mint a magyarok mind! – folytatta Montecuccoli, – jó vitéz? Nem mondanám!

– Oh! – kiáltott Souches, – nagy jártassága van a vitézségről írott könyvekben!

– Sok császári generálnak is dicsőségére válnék tudása, ez biztos! De tudománya és gyakorlata között -245- nagy szakadék tátong. Mert mit tud? Körülbelül azt, amit mi. Mit tesz? Éppen az ellenkezőjét annak, amit mi cselekszünk. Azok a franciáskodó nyaktörő mutatványok a harcok mezején utóvégre is…

Montecuccoli ajka még vékonyabbra feszült a belső megelégedéstől, amint meghajtotta magát:

– Vakmerő vitéz! – mondta keményen Souches, – de nincs benne esprit, találékony elme. Nehézkes, perclus, un ours mal léché!

– In Städten, mit Feder in Hand ist er ein guter Soldat, aber zu Feldt ist er ein Narr! – mondta a herceg.

– Rákóczynak legalább is egy elég nagy csomó manuscriptumot küldött, – mondta a herceg, mint aki még többet is tud… – Igen! Olvasás végett. Arról szól az opus, milyenek kell lenni a vitéz generálnak.

– A státus első ministere mindent tud, – ismerte be udvarias megsemmisüléssel Montecuccoli.

– Sőt még annál is többet! – s az egyszerü, szinte kifejezéstelen arcon valami szokatlan cikázott végig. – Factumokat mondok el: Rákóczynak követe járt Csáktornyán. Rákóczy emberei Zrinyi palatinusságát emlegetik. A levélváltás kettejük között állandó. A fejedelem, bár nagy körültekintéssel, de szót emeltetett felséges urunknál Zrinyi mellett. Ezek után ide jön és assistentiámat kéri.

Montecuccoli diszkrét megvetéssel nevetett, mint aki nagyon jól mulat. De Rottal keményen háborgott: -246-

– Igyen van ez! A magyar akármilyen művelt, akármilyen okos, akármilyen vitéz, de csak barbarus marad. – Az a gallértalan, meztelen nyak a dolmányban, ah!

– És mondják csak, uraim, meghagyva személyes vitézségét, amelyet nem is akarok tőle elvitatni, mit tett ő? A nagy háboruban egypár vitézi bolondoskodást a svédek ellen, amilyeneket egy francia ebéd után is meg tud tenni, oui, bien repus, j’en avois fait beaucoup; aztán törökökre vadászni, comme courre le lièvre. Kis nyulászat. Fatti eroici! – tört ki a keserü rágalom Souchesból.

Zrinyi, mindent összevéve, meg volt elégedve a fogadtatással, amelyben Auersperg hercegnél részesült. Szinte jókedvüen járta tovább a bécsi urak palotáit: Dietrichstein és Gonzaga hercegek szivesek voltak hozzá, mint gentiluomo gentiluomo-hoz, de politika helyett inkább vadászatról beszélgettek vele s végül is biztosították legjobb akaratukról; csak a mélázó, nagy szemü, finom arcvonásu Lobkowitz herceg homlokán nem simultak el a mélyen járó gondolat szántotta redők a szokatlan látogató tiszteletére. A két oldalt zacskósan lekanyarodó arc előkelő fáradtsága nem is igen igyekezett hamis mosoly alá rejtőzni. Az olvasásról, álmatlanságról, töprengésről beszélő puffadt alju szemek tekintete nem hizelkedett, nem ravaszkodott. A hadi tanács elnöke el-elgondolkozva, kettéválasztott ritkás hosszu haját meg-megsimogatva hallgatta a bánt, míg törökről, váráról, harcról, terveiről s a villogó kardu multról beszélt, de amikor a nádor-ispánságról ejtett szót, megmozdult a nőiesen kicsiny száj:

– Nein, mein illustrissime, a magyarok constitutiójának dolgai igazán nem esnek a bécsi Hofkriegsrath praesidentjének véleménye alá – -247- Amugy is teljesen szükségtelen a külön magyar alkotmány! – gondolta hozzá magában.

Ez utolsó, ez tekéntetes arcu férfi igaz ember, – rendezgette emlékeit Zrinyi, míg a hosszu Landstrasson döcögő kocsija lassan-lassan maga mögött hagyta Bécset, – de az többi? Nem játszódtak-é talám comoediát vélem? Eh, dehogy! Zrini nem bábu s ha nevetésre ferdült szájok, nem tették ingyért! Ha tették, hát látják mán benned kedvek ellenére, de község kévánságára lett palatinust! Az tengely, kin fordul mast jövendőd, az candidatio! Ha az jus, Rákóczy, az ország véled, vajh ki legénykedhetnék ellened?

A kétség szele, ha bele is kapaszkodott bizalma büszke erdejébe, a sarat döngölő nehéz uton, mikor feltünt előtte messze, arra balra, sikon, füzeseken tul a pozsonyi hegy tornya, megnyugodott. Csak az út tette izgatottá, hisz helyzete nem ad aggodalomra okot! Estbe hajlott a délután, mikor a dunai révhez ért.

– Posony észben nem is vészi, hogy jün az uj palatinus! – merengett Zrinyi a kompon, amely dalolva úszott a nagy csöndben csobbanó vizen. Elnyujtott, ijedt ugatásra felelő távoli vakkantásokat hozott eléje a szél.

XIV.

A tavaszt játszó, csalfa ragyogásu tél derült ege alatt, a kúpos tornyokkal szaggatott, csipkés tetejü városfalak között zajossá vált ujra a csendes élet. A szűken kanyargó házsorok tövében a lovon, hintón, gyalog ide-oda járó főurak, követek, vitézek, darabontok zajosan hetyke, némán büszke nyüzsgése elől alázkodva állt félre, kapualjba, fal mellé a burger, akinek vaspántos ládáiba halommal hajtotta -248- az aranyat az országgyülésre sereglők zsebeiből a rettenetessé nőtt drágaság. A szállásokon, palotákban folyt a szó, a bor, fogyott a sok nehéz étel s gyarapult az izgalom. Katholikus és protestáns, császárpárti és jó magyar, erdélyi és király magyarja, török ellen buzgó és gravámenekben úszó, békét áhító és pallos-rengető, nádorválasztást sürgető és királyválasztáson csüngő, független és ezer érdek láncolta, dúsgazdag és más vagyonán kapdosó, önzetlen és tisztségekre vágyó, fondorlatos eszü és nyilt szavu, nagy államférfi és politikai szatócs naponként változó csoportokba verődve munkált a maga igazán az indulatforraló és pénz-fogyasztó haszontalan várakozásban. De a császár csak nem jött. A rekedtre izgult tárgyalások, részegségbe fuló lakomák zavaros kis piszkos hullámai közül úgy magaslott ki Zrinyi saját maga előtt, mint a szirt. Nevette, hogy majdnem minden zászlós palotában volt egy-egy kis nádortojás: itt a betegmáju Nádasdy figyelte vendégei arczát, ott a büszke, duzzadó önérzetü Forgách tartott szinte minden nap a kupáit ürítők előtt kéretlen nádori programmbeszédet, emitt Csáky ült méltóságos, szűkszavu hallgatásban az asztalfőn, amott a daliás Wesselényi mozgékonysága ivott az ivókkal, imádkozott az ájtatosokkal, tréfált a nevetőkkel, kesergett a busongókkal.

– Nyavalyás csóka, Fajankó, kűbálvány, táncoló alakos! – csapott le a tünődő Zrinyi az önjelöltek mindegyikére.

Lippay, mint a szellő, hol itt, hol ott simogatott végig lágyan egy arcot, kifogyhatatlan szava és álnok jóindulata segítvén.

– Palatinus léssz! – sugta hamiskásan remegő hangon Nádasdy fülébe. – Gratiám és assistentiám, miként kűszikla állanak melletted! – rázta meg -249- keményen Csáky kezét. – In secreta confidentia, szt! mondom, az te kosaradban szedem az palatinusság eprét, – ölelte át tuláradó bizalmassággal Forgáchot. – Ha palatinusság locumtenense nem maradhatok az országháborító és eretnek magyarok mián, te nyered el az elgördített aranyalmát, fiam! – veregette meg őszinte pártfogással kedvelt Wesselényije vállát.

A rohanó idő pedig csengve görgette maga előtt a kincsesládákból kikapart, tiszttartó zsebekből kipréselt aranytallérokat s vele vitte az urak türelmének, jó akaratának utolsó maradékát is. Az érsek és a personális közvetítésével szemrehányóan sürgették az uralkodót, mikor jön már le Pozsonyba!? A jelöltek is elunták a költekezést, a medve bőrére való ivást, reményeik megcsappantak s az udvar huzavonája mögött nem jót sejtettek. A bosszus urak mind hangosabban hangoztatták gravámeneiket s a kiszivárgott hirekből megsejtvén vagy nagyon is jól tudván, hogy a királyság kérdésében is készül valami, csak annál jobban megkötötték magukat, hogy a nádorválasztás dolgában nem engednek. Lippay, mint a finom hőmérő, mutatta Bécsben az indulatok hevének fokát s végre aztán február utolján egyszer csak deszkával rakott dereglyék, hajók, csónakok jelentek meg a Dunán Pozsony alatt. Az Eskü-domb irányában a parton keztyüs kezü, nagy szavu, goromba német ingenier parancsolgatott. Vontatottan szállt a kiáltás a vizen s lassan sorakozott egymás mellé, orral az árnak fordulva, a sok nagy fekete ladik. Készül a hajóhid, most már csak lejön!

Egy nap aztán császári társzekerek hosszu raja kapaszkodott fel a várhegy lejtőjén, bennük, rajtuk, körülöttük pirosra hízott, sápadtra éjszakázott -250- minden rendü és rangu udvari népség. A vár ablakai sarokra nyiltak s a kéményekből fölszállt, ki tudja, mióta, az első füst.

A szürke hajnalt visszhangos trombita- és dobszó verte föl merengéséből. A házak zászlót tüztek magukba, az ablakokból szőnyegek ereszkedtek alá, a burgercsemeték ünneplő ruháik fenekét koptatták a bástyákon, parti füzeken. A városban minden magasabb pont emberfejektől göndörödött, hadonászó karok kigyótengerével hullámzott. Az uccákon, mezőn kiváncsi nyüzsgés fejfájító, szabálytalan ide-oda torlódása. Hahó! A levegőt buffanó ágyudörgés rezegtette meg s hangja búgó visszhangot vert az emberajkakon. A folyón túl elterülő sikon föltünt a menet. Mint valami nagy sárga foltokkal telehányt, szines rongyocskákba hempergett óriási kigyó kanyargott a sáros mezőn a hajóhid felé. A Hainburgig üdvözölni előrement országgyülési küldöttség rugtatott legelől. A futó felhők mögül elő-előkacérkodó nap ezer és ezer apró szines villámocskát szakasztott bogláraikból, fegyvereikről, sallangos lószerszámjaikról. A sólyomszárnyas, kolcsagos kucsmák, libegő menték, párduckacagányok után előre feszülő, hosszu, karcsu trombiták recsegtek nagy német kalapok alatt, duzzadó arcokhoz tapadva. Aztán vége érhetetlen méltóságos, kettős libasor: futárok, lovászok egy-egy szerszámozatlan vezeték-lóval. Hámnak feszülve három pár ló, egyik elsőn s egyik utolsón fellajtár és kocsis s magában a négy nagy kerék között lógó otromba, bak nélküli hintóban egy német úr. Mögötte ujra hat ló, nagy kalapu, hosszu haju, köpenyes fellajtár a nyeregben, s domborodó, szines hintótető, alatta büszke német úr. Ujra ló, nagy kalap, hintótető uccán, mezőn, hidon s messze a sikon… -251-

S a főherceg első ministerének, Portiának nagy csontos, hosszukás arca és utolérhetetlen gőggel meredező hosszu nagy orra, büszke bajsza vonult el előttük a hintó üvege mögött.

– Nem látja kegyelmed? – magyarázta egy világot látott lovász a vár tövében, – spanyor bretra alatt ha ki ül, spanyor követ lészen bizonnyal, hehehe!

A városkapu táján egy bécsi olasz adta ingyen a tudományát, sorra mutogatva a hintóbeli urakat:

– Il primo ministro di Sua Maestà! Evviva, evviva! – ordította most, félénken vagy rosszkedvüen motyogott vivátoktól követve.

A handabandára odatekintő Auersperg kövéres négyszögü arcában kegyesen mozdult meg a külön dombocskaként hegyeskedő áll, kifejezéstelen kis álmos szem.

Utána trombitások, dobosok, recsegő, berregő hangfelhőt vontatva fejük fölött.

– Trombetti, timpali! – örvendezett most már magának az olasz ujjaival castagnettázva.

A ficánkoló lovu, csipkés urak szaggatta hosszu hintó-sor csak vonult, vonult. Az érdeklődés lassanként türelmetlen unalommá csappant a kerék-forgástól, lófej-bólogatástól elkábult fejekben. A császárné hosszu loknijai, kedves mosolya, különösen finom kisérete sem érdekelte már, mikor kint a mezőn egyszer csak zuhatagos zaju búgás közepette kalap-, kucsmaraj rebbent a levegőbe s egy helyben libegett, mint leszállni tétovázó szines madárcsapat. -252- A raj s a búgás elült s idébb rebbent fel ujra kalap, kucsma, hoch és vivát! Fegyverük csillogó, szeszélyes élét váll fölött hátrafeszítő, födetlen hosszu haju, palástos gyalog alabárdosok hosszu két sora közt középen jött lassan, méltóságosan a császári hintó! A legfelségesebb úr csúcsos koponyája, ritka kis szemöldöke, szenvedő, okos szeme, tövön tört orra, vánnyadt arca, hatalmas állcsontja mintha már nem is e világból valók lettek volna; intett, bólogatott, de mosolya ritkán sikerült. Szembe vele Lipót főherceg sima, alján szétkunkorodó hosszu haj keretezte papos, fagyos arca: széles homlok, szétálló vastag, fekete szemöldökök, hosszu pilláju, nagy kerek szem, tág nyilásu nagy orr, csupasz, duzzadó ajak. Sirba hajló mult és misztikus, hideg jövő.

Mintha az éljenzés mormoló vizén usztak volna a vár felé. Durrant a mozsár, bőgött az ágyu s a vár tornyának póznájára libegve kúszott föl a büszke habsburgi zászló.

XV.

Gróf Zrinyi Miklós, horvát bán gondolatokba merülten nézte, összefont karja alá támasztott kardjára támaszkodva, a karok és rendek zugó gomolyagát.

Mint a dajkamesében: egy, kettő, három… és uj palatinussa lesz ennek a busult országnak Zrinyiben… Most veszi át buzgó hódolat dagasztotta piros arccal a cancellárius odafönt a várban a felséges ur kezéből a palatinusság candidatusainak listáját… Hétrét görnyedve hátrál s hintója lent vár…

Feljöttek szép számmal a bánjukra szavazni… Derék fiai mind a két hazának! Püspökök: egy, kettő… öt, hat! Frangepánok, Draskovichok, Keglevichek: tiz… husz s a többi, a többi! Negyvenkilenc biztos votum! Fejedelem két követe, öregbik fejedelemasszonyé kettő! Hogy összetartja őket Klobusiczky uram csendes szava, practicás feje, sima mozdulata! Az ötvenhárom! És ti felvidékiek, sanyargatott evangelicusok! Több, mint száz, több, mint száz!… Ti mások amott, mindig a szerencsés szekerére kapaszkodók, utolsó perc votumos leventái, szavazatdöntők… Talán százötven is! A félénkek kushadó hada, zászló-szövet, ki csak nyelére csapzottan nem remeg… Kétszáz! Ki lesz itt palatinus? Te, te, ki szimatoló róka képében jársz föl s alá, nyugtalan elmédben megháborodván, Nádasdy uram? Hiába parolázol tekintetes arcu, dali Csáky István az érsekkel! Hiába süvöltözöl, jó Ádám úr!… Te meg csak lengesd vénusz-vízben fürösztött szép szakálladat, szoknya-bástyának gerjedelem-kopjás vitéze, Wesselényi! palatinusság nem asszonynép, kit ágyunkban huzunk Muránnyal, ellenséggel mind össze! Lippay nagy úr, Pucháim nagy úr, de hiába adtad el magadat nekik, Zrinyi mellett zúg a vox populi!

Az érkező Szelepcsényi magasra emeli papir-tekercses jobb kezét. A zúgás hangos kiabálássá erősül, amelyből recsegve száll föl egy-egy «silentium!» Kavarogva tódulnak helyeikre; egy utolsó mosoly, pillantás, kézszorítás, biztató szó, kardcsörgés, csizma-csikorgás, mente-suhogás, aztán megáll a mozdulat és a figyelő, előre meredő arcokban bennfagy a szó.

Nádasdy beroppant mellel roskadt magába. Forgách káromkodva pattant föl helyéről s haragtól remegett orrcimpája, amint Lippay felé ordított:

– Eram candidatus… – s rekedten hányta az érsek szemére, hogy ő már két izben volt nádorjelölt s most mégis kifelejtették.

Wesselényi diadalos, félig lehajtott pilláju szeme büszkén kereste Zrinyi tekintetét. A bán meg se moccant. Keserü hullámokba omlott alá csöndesen szivében minden, minden.

Hadonászó karok emelkedtek a levegőbe, morgott az elégedetlenkedés, csattogott a tiltakozás. De Lippay kiadta a jelszót: Szavazzunk! Wesselényi! S az eddig legkisebb pártu jelölt körül hirtelen buzgalmas gyűrü keletkezett. Csáky hiába szidta messze bömbölő hangon az érseket, szava megtört a már is vivátozó lelkesek zaján. A papok égre terjesztett kezekkel, megbotránkozott arccal intették csendre a kuruc kedélyeket; s az énekes-misés, sok orgonáló torok kenetesen zengő hang-lepellel igyekezett elborítani a haragvók kellemetlenné váló zaját.

– Légyen meg, pulyák hada, kit akarsz! – ugrott föl Zrinyi széles legyintéssel. – Ego! – ütött dobbanó mellére reménye vetését a jéggel együtt verő lázadó indulata, – suffragor Comiti Wesselini! – Intett hiveinek s ment szavazni. -255-

A zaj meglepetten ült el egy percre s kint valahol fátyolosan kongatott tizet az óra. A döbbent nyáj tempós mogorvasággal ereszkedett alá vezére után a most már lázas örömmel csobogó árba, amelynek hullámai hunyászkodva nyitottak utat a bánnak. Lippay elé érve megállt, szólni akart, de a szerepét felejtő érsek őszinte, ijedt ámulata gőgös, megvető nevetésre pattantotta szét ajkát. Azzal megfordult s ment vissza a helyére. Gondolattalan, mozdulatlan némaságban nézett el a kis buzgólkodók s a nagy csalódottak feje fölött. Csak bent akadozott a dobogás s fájt valami megszakadni készülő ér. Mellette Péter morgott magában, ki tudja, mit! Mögötte a horvát püspökök suttogtak hevesen. Hallotta hangjukat, szavukat nem értette. Öt körme belemélyedt a bársony dolmány ujjába s támaszkodó másik tenyerében szinte a csontot érte kardja markolata. Szédült. Szemét behunyta; odabent megereszkedett a feszülő húr, bubbogva indult meg a dobogás s fejébe szökött az első világos gondolat: gályapadhoz láncoltan ül álnok, örvényes fekete vizek fölött… tenyere rátapad a lapátra… éget!… dereka mindjárt ketté törik… s hiába! nem mozdul, a víz csak sár, televényes, hízott magyar

– Miklós! – tette rá a fölhördülő karjára kezét Péter. – Talám csak mennénk!

– Péter! mi volt ez? – s a vérbe boruló szem aljára kikönyökölt két kis szégyentelen, öntudatlan könnycsepp.

S előttük, hullámzó gyalogon, forgolódó lovason túl irha-szakadásig berregett a kattogó dob s a friss nádor huszárja szinte tüdejét köpte bele a szemérmetlenül -256- ujjongó trombitába. A levegőben kard, kucsma, kar, vivát…

– Vivat Palatinus illustrissimus Dominus Comes Franciscus Wesselini! Vivat! Vivat!

XVI.

A százféle hiuság ragyogtatását megunt napfény hófelhőbe öltözött, amelynek fekete szárnyai fehér pihét szitálva simogatták végig nyirkos, hüvös gyöngédséggel a várost, hegyet, mezőt, vizet. A Duna német hegyek piszkos árjait zörgető gravámenes kedvvel rohant, medréből kikivánkozva.

– Tyüh! Belzebub apánk ángya térgyit! aszongya, hogy hó!, – fohászkodott föl a vén révész a kalyibájában. Ablakján a lantorna-papiros szaporán pattogott. Egy darabból faragott, karcsu hosszu száru, tojásdadocska öblü fapipájában bütykével mélyebbre nyomta a dohányt s kifordult az ajtón.

– Az istenit, la, pofádon ülsz? – mordult egy fellajtárra, aki majdnem hegyibe gázolt a négyes fogattal. Az öreg a zabla-karikába ragadva nyomta el maga fölül a lovat; a hintó megállt. Álmatlan arcu, mélyre huzódott szemü, göndör nagy szőke haju úr tekintett ki belőle, mi történt. De az öreg bocskorai már a part felé karikáztak. A hajóhíd akaratlan, lomha kényességgel ingott a habokon s a közepe tájt mintha fölemelkedtek volna rajta a deszkák.

– Nem egyedül nagyságod, – folytatta a kocsiban Rákóczy egyik országgyülési követe, Klobusiczky András uram fejtegetéseit a bánnak, – igen felette disgustatus? Az urak mind, mint az -257- agyonütöttek, ugy járnak, lator, áruló érsek dolga miatt.

– Bizony mondom kegyelmednek, ma tennék koronát Rákóczy fejére, ha lehetne! – felelt elgondolkozva Zrinyi.

A hintó éppen utnak lendült, mikor két egymást követő hatalmas reccsenés nyomában rémült ordítás hatott hozzájuk. Zrinyi kardjához kapva ugrott ki a kocsiból. A parton ácsorgó népség ijedten mutogatott a vizre, amelyen suhanva rángatózott lefelé a derékon szakadt hid egy darabja; a megmaradó táncolva igyekezett a parthoz simulni innen és túl.

– Ez hid kötte hazánkot Bécshez! – felelt halk gúnnyal a bán. – Eltöretett része menten mégyen Buda felé! Ha karunk ereje szakasztaná egy napon mind az láncokat, kik hozzája csatolnak, Klobusiczky uram!?

S ha nem mondanád mindig, hanem tennél is valamit, Miklós! – biztatta egy belső szó, míg tekintete szórakozottan járta a parton tanácstalan kiabálással, hadonászással fel s alá szaladgálókat. – Kijátszottak! Csúfosan nyakadra tapostak, mint a sziszegő kigyónak… S te mit téssz? Ujra csak sziszegsz. Nincsen-é méreg-fogad? Marva marj, te örökkön marva sziszegő! Nem látod-e, hogy a német idegen a magyarhoz? Hogy ültél ott, mint a kárvallott kölyök, pendelyeddel szárogatván könnyeidet. Bizony megsirattad a nádorságot ország-világ előtt! Hát lázítsd föl az országot, szöges cséphadaróval verd ki a palatinusságból Ferencet, tapodj rá a beteg ausztriai házra s plántáld tetejébe zászlaját az igazi magyarnak! A magadét? Ahhoz még kicsiny vagy… Rákóczyét! Vele kelsz te is majd magasra! -258-

– Klobusiczky uram, ha Rákóczy fegyverhez ragad az közszabadosság védelmezésére, akkoron én… eh!… nem ezt, kérjen csak kegyelmed nevemmel az méltóságos nagyságos úrtól dominiumot, tisztet, el-kimégyek Magyarországbul Erdélybe…

– … vagy talám lengyel földre! – célozgatott hamisan Klobusiczky a fejedelem terveire.

A csónakok elusztak, a népség elszéledt s a két úr sétálva követte a hintót.

A bán csak most látta igazán, mi történt vele. A töprengés befogta büszkeségének indulatosan villogó szemét s szótlanul mutogatta a mult szakaszait: bánságoddal nem törődtél; enyhe voltál, ha öntudatlanul is, a praedauciusok dolgában, a testvérét elháló Mikulichcsal szemben, mert szemed a nádorispánságon függött; a bécsi urak kinevettek, finoman leráztak magukról, mint hattyu a vizet; viselős feleségedre nem gondolsz már hetek óta; jó végbeli verekedő kapitánynak tartanak azok, de egy egész had vezére, mire gondolsz? a horvát ügyeket el tudod intézni, hiszen maguktól mennek, ha nem mennek, úgy maradnak; táncolsz, mint a Paprika Jancsi s nem érzed a bécsi kezet, amelyik beléd nyul mozdulatodat igazgatni; de közbenjárni nemzet és király között, előljárni, az első magyarnak lenni, mire gondolsz? Az utolsó grabeni suhanc is port tud hinteni a szemedbe, te buta magyar!

– Klobusiczky uram, ha ma vony kardot az fejedelem… eh!… nem, inkább bujdokni mégyek az csecsszopóval, ki jünni fog, hogysem…

A csöndesen léptető hintó-lovak hőkölve álltak meg már a falakon belül egy ucca-keresztezésnél; a kocsi kezdett lassan hátrafelé gurulni. A kis uccából harisnyás, bugyogós, kis kalapu, olajbarna arcu idegen -259- vitézek bukkantak ki szótlan meneküléssel; utánnuk kivont szablyával, meztelen tőrrel ordítva rohant egy csoport magyar. A két úr a hintó másik oldalára kerülve meglepetten nézte a különös vadászatot.

Az egyik üvöltve előrerugaszkodó magyar csákánya most villogó kört kanyarítva zuhan egy spanyol fejére. A karcsu legény véres rongyként esik össze. A spanyolok visszafordulnak: a lebbenő kurta köpeny alól hosszu spádély egyenes, merev fénye villan elő s a holton tapodó magyar ordítva bukik arcra; melléből vérsugár pattan s tajtékos száján halálba hal a szó:

Messze nehéz lovak dobogása, vért-csörgés. Sikkantó fütty hangzik a verekedők közül s a spanyolok ujra futásnak erednek. A hajduk váll közé rántott fejjel kémlelnek körül; az egyik int s egy csöndesen nyiló kapu mögött eltünik a kis csapat.

Az uccából magasra emelt karddal rugtat ki Puchaim gróf. Egymásnak nyomott apró kerek szemében harag, pufók arcán az indulat vérbibora; élbe hajló domboru mellvasa csillogására dús csipke gallér borul. Mögötte hatvan vértes: hatvan merev, zörgős acélszobor; egyik kezükben a kantár, másikban az aggyal combjuknak támasztott német puska. Vezérük káromkodva néz körül: senki! De igen, amott! Tehetetlen dühében kardját baljába löki, a nyeregkápa himzett tokjából kiálló pisztolyához ragad s lova nyaka mellett előrehajolva a menekülő spanyolok után lő: inkább ijeszt, mint ölni akar. Csak az éjjel botorkált le a városba vitézeivel -260- az Amalfi hercegének szállása előtt ujból kitört verekedés elfojtására s későn jött akkor is: a hercegnél éppen látogatást tevő spanyol követ kocsisai már vérbe fagyva hevertek az összetört hintók körül… S most ujra!… Fölötte, a padlás-ablakok homályában kajla bajszok mögött csöndes, gonosz vigyorgás villódzik. Amott egy hintó! Tán azok tudnak valamit! Sarkantyu! s a vértesek zörögve kanyarodnak uruk után.

– … Es hatte einer von den Spanischen eine Dame bey sich, welchen die Hungarn ertappten, und, nach guten Stőssen, ihm die Liberey auszogen, und versoffen. Als solches der Spanische Abgesandte erfuhr, empfand er solches gar hoch, und befahl hierauf den Seinigen, die Schmach nach Möglichkeit an den Hungarn zu rächen…

Még az alja sem fér meg egymással, – gondolta utánna, tovább kocsikázva.

– Klobusiczky uram, az fejedelem alatta valója kévánok lennem! – szólalt meg ujra, összezuzódott nagyravágyásának támasztékot keresve.

… parancsolni született, nem engedelmeskedni!… És Rákóczy? Az magyar, az más. Rá ugy tekint, mint természetes urára! Elmegy, el! Be akarták tömni a száját, aranygyapjas rendet, mit kinálgattak neki, mikor torkát nem kimélve háborgott minden ellen. De megmondta nekik, fütyül az aranygyapjujokra, nem játékszer kell neki, de érdemeit megillető komoly tisztség. Megmondta annak a Forgáchnak is, hogy ország árulója, mert a pap után jár most változott tervekkel s szájaskodik, hogy igen, -261- mondjon le a nemzet a szabad királyválasztás jogáról… Hát mondjon le, bánja is ő! Ő leszáll a fáról, amelyet maga alatt vág a bolond magyar…

– Klobusiczky uram, kérjen kegyelmed alázatoson nevemmel személlyemet, érdemimet illető tisztet kegyelmes urátul.

Ezt hajtogatta hangosan, ezt elméjében s nem is igen figyelte a behizelgő szó kecsegtetéseit: előbb Erdélyben, aztán Isten segedelmével Lengyelországban, végül Magyarországban megkapja a bán, kit Isten neki rendelt. Lesz Zrinyi még palatinus, de akkor a magyar királyt Rákóczynak fogják hivni.

– Ugy-é mert nem ellenzene nagyságod uramnak, ha ű az közszabadság visszaszerzése végett Magyarországban törne? – akart mindenáron kötelező választ Klobusiczky.

Zrinyi már rá vágta volna büszkén, hogy nem! De hirtelen eszébe ötlött a Rákóczy-hamvak meggyalázása ott messze térben és időben; s a nagy csalódás után gyanakvásra hajló esze és e lelkébe belefirtató köznemes ellen ágaskodó büszkesége hideg, gúnyos, gőgös mosolyra vonták a száját.

A biztos prédát féltő Klobusiczky hunyászodott, mézes alázattal bucsuzott a nagy úrtól, aki hintaját haza küldte s gyalog indult magános sétára a tekervényes uccákon. Az elsikló felhők mögül engesztelően kisütő kései nap halványan csillogtatta a gömbölyü dió-kövek közt meghuzódó kis pocsétákat. A Halász-kaputól befelé kanyarodó kis uccán kiváncsi asszonyok, gyerekek s nehány vitéz gyürüjében harsányan hirdette a dobját pörgető kikiáltó, hogy fejvesztés terhe alatt tilos bárkinek is kardot vagy tőrt vonni vagy egyébként verekedést provokálni. A téren a közcsendre vigyázó vértesek és ágasaikra támaszkodó -262- bugyogós német muskatélyosok néztek harcias farkasszemet a semmivel. A különködő kedvü nagyur lelke távolába néző emelt tekintettel lépett el mellettük lassan.

Hm! Hát érdemes? Érdemes napod minden óráját, agyad minden mozdulását ezeknek szentelned? Ezeknek? De hátha csak magadnak? Te vagy-e csakugyan az isteni providentia ama férfia, akire nemzeted vár? Vár? Halld! Az érsek palotájában amott cimbalom peng, tárogató tutul; kacskaringó füstszalaggal ünnepségre készül a ház… Vár? Várja bizony a béklyót kezére, lelkére… Ereggy a pusztába s ki se kelj belőle, kivánatlan magyar Messiás, te! Vigyázz! Ezt a posványban melegedő kigyófészket elkerülje lábad! Menj utadra, Erdélynek! Mi keresni valód van itten? A bübájos szakállu, asszony-vadász Ferkó hadd legyen palatinus Bécs örömére, míg ki nem veri aranygyapju penésze s tán hercegség rühe! Menj! Nem kell a magyarnak új Mátyás király, önként dobja az ausztriai ház ölébe országa javai után koronáját is! Menj, mint őszi széllel költöző madár… magasban rívó hangu költöző madár… Hintópárnákon rázkódó alvás után Rákóczy generalissimussává ébredsz… Addig csak nyugalom, majd kelet felől mess beléjük, jó Zrinyi Miklós!

A nyugvó nap szeszélyes gúnnyal hunyorgott vissza egy utolsót a hegyek mögül s piros haragját az ég aljára lökve elpihent Bécs irányában. A házak ablakán mécs-világ pislantott föl, a kapuk előtt pocakos polgár nézte a homályt, aztán sarkon fordult s kapuzár kattanása felelgetett egymásnak innen és tul. Amottan trombita szólt, kocsi zörgött, ló dobogott, ének kurjantott s nyugtalan kedvü kutyák kezdtek titkosan egyetértő éjszakai csaholásba. A bán lehajtott fejjel ballagott ki az országgyülési -263- «zöld ház» uccájából. A sarkon sietős utu valaki ütközött beléje.

A bán haragal lépett egyet, de rögtön megállt s figyelve nézte a távolodót.

Ejh! – legyintett s ujra megindult. Mi ez? Valami iratra lépett. Körülnézett: a pénzverő ház sötétlett föléje. Amoda túl is egy a kövezeten. Hm! Az a német mintha vitt volna valamit a köpenyege alatt. Itt megint egy! Lehajolt, fölvette az irást s elmerülten baktatott tovább, e két kis, jelentéktelennek látszó esemény kapcsolatát keresve. A sarkon most fáklyás legények fordultak be; arcuk mint az ércszoboré fénylett a füstfátyolt lobogtató láng alatt. Mögöttük, fegyveres szolgáktól kisérve, testes, méltóságos, komoly magyar úr; fején félre vágott, hengeres, magas tetejü fekete kalapos süveg, fél vállra vetve elől összefogott kurta köpeny, kezében görcsös bot. Míg a legények a kései sétáló arcába világítottak, Szunyogh Gáspár kalapja két oldalt fölhajló széles karimájához bökött ujjával:

– Jó estét, Miklós! Merre hajt illyen egyedül éjüdőn személlyedre való gondviseletlenséged?

– Undique pericula tibi imminent! – idézte a bán emlékezetébe a gömöri főispán a mindenünnen utána ólálkodó veszélyt.

– Hallám, hogy meg akarának az derék fiak étetni az palatinusság dolgában való szájam nyitása miátt… Mégis orvokat talám nem uszítanak nyomomban! -264-

Zrinyi csak vállvonitással felelt s a kezében tartott irattal egy fáklyához lépett. Egy pillantást vetett a két függőleges vonal közé szorított sürü, apró, kerek betüs latin irásra, aztán a bűzös lángba meredve, igyekezett elméjében fölidézni az imént látott német vonásait.

– Mehercule! – kiáltott a bán, – scriptum aliquod turpe! – s átnyujtotta az iratot Szunyoghnak.

– Ugy tetszik, néminemü futosó német szórta az imént az uccákon el, – szólt Zrinyi.

– Iramodj csak, Péter, – szólt oda Szunyogh az egyik fáklyásnak, – illyes földön bitangban heverő irásért, ha lölnél egyet.

– Jüvel szállásomra, Gáspár, megolvassuk egyetemben! – inditványozta hirtelen Zrinyi s ujra ott ült szemöldökközén a cselekvő kedvnek régóta nem látott barázdája.

A hegyről vigalom tüzelte szemekkel nézett le az éj takarója alatt pihegő városra a királyi vár. Messze valahol részeg vitéz gajdolt teli torokkal; egy sötét ablak mögül szerelmes citera pengett. Csizmáik sarka keményen kopogott s mesés szörnyeteggé nőtt árnyékuk rángatódzva huzódott utánuk a köveken.

XVII.

A pozsonyi ligetek fái zölden bókolnak a hajnali friss szélben, amely reszketve menekül a kelő nap heve előtt. A tárt ablakokon kisuhanó, tikkadt -265- éj helyébe tolakvó hűvös reggel borzongató kézzel ébresztgeti a bánt. Lassan nyíló szeme pislogva igyekszik visszatartani fejében éjjeli töprengésének eredményét, de kint már lovat kefélő legény énekel s Angelo halkan nyitogatja rá az ajtót az ünnepi díszöltözet egy-egy darabjával.

Horvátok bánja, no, ébredj! A korona az éjjel már a székesegyház sekrestyéjében aludt. Az ország botját a kezedbe nyomják majd s düllesztheted a melledet a fényes menetben, királynét koronázni! S te itt magadban aknákat, puskaporos latorkerteket építesz az örökletességi törekvések szemtelen bástyája alá! Hejh! Szunyogh Gáspár, biz összefogtunk! németet tanítunk táncolni magyar fütty szavára! Klobusiczky uram dünnyögve neheztel, hogy nem röpültem mindjárt Erdélybe. Csak rá kanyarítom a tetőt az épületre, aztán megyek!

– Nem ezt, Angelo, az gyémántossat! – vette le süvegéről a szegényesnek talált pompás forgót.

Mire elindul lengyel földre, ott leszek Gyulafehérvárt, csak akarja, mint generalissimussa. Ha a svédek a fejedelem segítségére jönnek s Bécs nem szövetkezik össze a lengyelekkel, talán jó végre visszük a dolgot. Zrinyi Miklós… Cracovia hercege? Nem is hangzik rosszul! Kipörköljük várából Kázmér király urat, a hajdani hefflányi bíboros széptevőt! Derék tréfa lenne!

– Jó reggelt, urak! – köszöntötte a nádori szállás előtt Wesselényire várakozó lovas előkelőket. A boglárokról lesikló napsugár hanyatt esett a lovak ragyogóra kefélt farán s kikent patájukon sem nyugodhatott meg.

Ha a porta nem bakafántoskodik bele a dologba, elsülhet szépen. Csak legyen kedve Rákóczynak elég aranyat vetni az isztámbuli torkokba, elhallgatnak bizonnyal. Meleg van! Pogányul tüzel erre a várbeli -266- följáróra… S a nádor ott elől milyen nyájas máma, idáig hallszik a nevetése. No, csak menjetek, hívjátok a jó öreget!… A menet készül, ne késsünk! Az élen ott halad már a magyar csapat, a peckes németek is…

– Az német cavallerie után mink megyünk, Ádám! – szólt oda a büszke, szép fejü Forgáchhoz. S a két fehér paripa zablára fogott szökkenéssel indult meg hallgatag lovasaival lefelé a menedékes uton.

S ha nem indulnék ki Erdélybe, hanem innen várnám az idők fordulását? Kiindulok!… de előbb a táljukba köpök egy végsőt. Gyönyörü kis opus, Modus Reparandi Hungariam! Régi fényes városaink, az igaz kereszténység ápolására alapított szent helyeink pusztulnak, gyermekeinket török harcosokul nevelik föl; dicsőséges szent királyaink, ha hallanának, elasszonyosodott korcsoknak tartanának bennünket; ideje volna ügyünket és hazánkat a pogány iga alól fölszabadítanunk, jól mondod! De most jön az okoskodás, szép német okoskodás. Megtehetjük magunk? Nem, mert az ausztriai háztól elszakadva a végbeli vitézeket fizetni, rendes hadsereget tartani, független királyt táplálni nem tudnánk az örökös tartományok és Bécs segítsége nélkül… Hát a magyar korona jövedelme semmi? Mátyás tehát koldus volt? Talán bizony az örökös tartományok őrzéséért kapott pénzből élünk?… Magyar nemzeti király visszavenné a korona uradalmait s a nyomoruságos népet még több adóval roskasztaná? S ha így is lenne, mint ahogy nincsen, nem szerette-e Mátyást úr és paraszt egyként?… A környező népek ellenségeinkké válnának, mert undorodnak tőlünk kezünktől kapott csapásaikra gondolva? Külföldi segítséget nem kapnánk az ausztriai ház ellenállására s ha kapnánk, nem tudnók fizetni? Kinek -267- kell külföldi segítség? Erdély s Rákóczy! Haha! De te ezt nem tudod, latin köntösbe bujt német! S ellenségeink lesztek, környező nemzetek?… Mátyás Bécsben ült trónusra, az ám!

Fölemelkedett nyergében s egy pillantással végignézte a menetet. Mögötte furcsa pár: Auersperg s a szomoru arcu, sovány Dietrichstein herceg… majd a nádor egyedül… a három követ, közbül a taláros nuntius… öt festett mellü herold után jó távol egyedül a lóhoz nem szokott Lipót… aztán a kivont kardu hopmester… a császári hintó, egyik ajtajánál a derült, szép, kerek arcu, nevetős szemü, bozontos, göndör, dús haju Piccolomini, Amalfi hercege ficánkoltatja fiatal öregségét, a másik mellett szálas, hosszu, lebegős haju szobor: Gonzaga nagy, vénasszonyos, biggyedt arca, bizalmatlan, merev két apró szeme, finom kis szája…

Hol van, ha vitézünk annyi is lenne, hogy Dunát rekeszthetnénk velük, hol van nemzetünkben a nagy hadvezető elme? Hisz alig ketten-hárman ha értenek a földméréshez, erődítéshez, seregrendeléshez! Hol a régi magyar hadi dicsőség?

A menet szép ívben balra kanyarodva a város falának külső tövében haladt. A sima tetőn, csipkés közökön, lőréseken lelkesedő éljen tátotta, harsogó torku sok száz fej; amonnan az összesereglett külvárosi csőcselék, szegénység zajongó árja tolulva törik meg Batthyány vitézeinek kopja-sorompós eleven sövényén.

Hol van a magyar hadvezér? Hát hol van? Itt lovagol nemzeti komédi… Itt lovagol s ki törődik vele? Ó, te, Muraközöddel kalitkás vénülő oroszlán, mikor rázod már meg sörényedet? Igen! Tétlenség száraz kutjába dobnak s aztán úgy megsirnak, hogy hol van magyarok között nagy hadvezér!

Csak tizezer ilyen lovas, mint amilyen e kaput őrzi s hozzá szabad kéz, rendelet nem tapasztotta száj s megmutatná Zrinyi… anyja méhébe rína vissza minden kontyos török…

A szük uccák színes rongyokkal, ágáló kiváncsival libegő, vibráló két házsorát majdnem szétnyomta a csillogó, csörgő, dobogó menet dagadó folyama, amely a székesegyház ajtaja előtt violaszin, fekete, fehér és kék négyszögü birétumokkal, kopasz, hajkoszorus, dús fürtü fejekkel hullámzó tarka talártengerbe torkollott. Innen türelmetlen lovak remegtette mellvért-fal fénylett; túl német karabélyok meredtek a derült égnek a nagy fekete kalapok közül, előttük Puchaim pufók mosolya.

– Száján tartsad Déliát ágyú-szókor! – dobta lovásza kezére a kantárt Zrinyi.

Mi magunk tehát rongy, tehetetlen, koldus nép vagyunk. Kitől függ szerencsénk, megszabadulásunk? Az ausztriai háztól! Ezektől! – szállt elmerülő tekintete a sekrestye egyik szögletéből, ahol összefont karokkal állt, a császári és koronázási díszbe öltöző Ferdinánd és Eleonora felé. – No, megyünk! Előre, urak, hopmester, heroldok, címervivők, császár, Forgách a kereszttel, Csáky országalmájával!

A bán karja kifeszült, amint marka az ország arany botjának nyelére kapcsolódott; a láncocskákon fityegő kis gömbök csilingelve verődtek a királyi pálca tetején csillogó kristálygolyóhoz.

Térdre roggyanva könyörögjünk hát a Habsburgoknak! Segítsenek rajtunk!… pedig sok és súlyos panaszuk van nemzetünkre: tudják jól, hogyha magunk erejéből foglalnánk vissza a török alatt nyögő magyar földet, elszakadnánk tőlük… El! Igen! El!

A bán szeme megkáprázott a tüdőre fekvő tömjénfüstben. -269- A sekrestye ajtajában hátra tekintett. Udvarias, alázatos büszkeséggel emelte mögötte Wesselényi aranyhimes biborpárnán a koronát.

Ugy hozod utánam, mintha kinálnád, ne, Miklós, a tied… Eh! bolondság! Könyörögjünk ő felségének, hogy vegyen kegyes atyai indulatába? Válasszuk meg őt és egyenes ágbeli fiörököseit egyszersmindenkorra igazi és örökletes királyainkul? Hisz eddig is az események nyomása az ő fejükre tette koronánkat! Gyerekeszü magyar, a szabad választás csak cifraságos, üres név! Ismerd be hát! De mért legyen az?… Azt a pap-képűt pedig választani fogjuk!

Az egyszerü, széles oltár előtt suhogva, zengve folyt a koronázási mise. A gyöngytől, csipkétől, drágakőtől roskadozó Eleonora körül tenyeret terjesztve, most némán, majd kenetes dallal forgolódott a három infulás főpap, a fehér miseing fölött kereken lebbenő, hosszu, nehéz aranyhimzéssel rakott pluviáléjában. A királyi pálca gömböcskéit összecsilingeltetve száll most a bán kezéből az érsekébe, onnan a térdelő királyné jobbjába. Zrinyi, mint aki álomból ébred, kiegyenesedve néz körül az oltár mellől: Ferdinándot mintha lenyomná a császári korona súlya, kormánypálcája remeg kezében; talár, dolmány csillogó színzagyvalék; az ország zászlói nyelükre csüggnek; a piros arcok, födetlen fejek fölött alabárdok szeszélyes alaku csillogása s zuhogva hömpölyög faltól falnak a Te Deum laudamus búskomoly, ósdi, széles ujjongása, panaszló búgássa ernyed s rezzentő lendüléssel csattan fel ujra…

Tündöklő, színes cafat-világ, meddig jubilálsz rajtam? – vonaglik fel Zrinyiben a bánat s szeme öntudatlanul tapad a fehér mell pihegtette selymes sáppadtságu gyöngysorra. -270-

XVIII.

– Ach! mein Herr Gott! – tördelte kezét Mária a csáktornyai kastély kapualjának hüsében s lesoványult fehér arcában fekete tűzzel égett lázas két szeme.

– Nyugodalom, asszonyom! – szólalt meg háta mögött a fráj, akinek kezét csitítva fogta le egy nénike, hogy ugyis mindegy.

Mária idegesen fordult hátra s csak ugy pergett száján az ingerült szemrehányás.

– Hallgass, hálaadatlan leánzó, mindig csak szerettelek, hagytalak tenned, kit akartál. Az többi rosz leánzóknak szokások szerént mastan ellenemben fordulsz. Nem szenyvedhetsz szemed előtt éngem, kinek te annyival vagy adós, és nem térítheted meg felét is adósságodnak környülem szakadásig való forgolódásoddal is, merthogy gyülölsz. Tahát azért kell gyülölni velünk jótett barátinkat, asszonyinkat, hogy jól tettek velünk? Az ű jelenlételek vagy látások veri tahát az mi szüvünket s azért ha nem fizethetünk nékik, gyülöljük?… Jaj! Rugódozik! – sikoltott föl hirtelen s boldogan félő mosolygással, testéhez tapasztott tenyérrel figyelte a kis életecske ficánkolását. Aztán ujra a lány felé fordult: – Bizony, nagy mocsok az hálaadatlanság! – A fejét forgatta, sóhajtozott, ide-oda tipegett, aztán gyorsan megindult hátra s kitekintett a napfényes belső udvarra, az árnyékos helyeken ülő, álló, urukra várakozó várbeliekre. Zsémbelve döcögött ujra előre s a kapun őrködő fegyvereseket nézte, nemes inast szalajtott a jó előre leeresztett felvonóhidig s maga is ernyőnek emelt tenyere alól tekintett ki a meleget táncoltató szürke útra, tikkadt zsombékra, aszott mezőre.

– Hahó! Jün! Hahó! – hangzott le a kaputoronyból. -271- A várbeliek kitódultak a kapu fejére. A mozgolódó őrség rezzenve mintha kővé vált volna. Az északi bástyáról dörrenve üvöltötte egy öreg cannon a vár örömét az érkező elé. A fogadására előre küldött lovas csapat fénypontokat csillantó porfelhője már visszafelé gomolygott. Mária kimerülten ült le a hüssön az őrség üresen maradt padjára s csak egymást gyömöszölő ujjaiban s szeme ragyogásában volt élet.

Dobogó paták, zörgő kerék; a hid konog; éljenrikoltás, pattanó karabély-salve: itt van! Mária föláll, nagyot sóhajt s nem tud előre lépni… Megfogyott ő is!… Arcát nyomja a paszománt, de két karja ideges, szerelmes tapogatással vonja magához a délceg derekat; a göndör haj nyakát csiklandja s két száraz ajak tapad hosszan homlokához. S míg így állnak összeölelkezve, a menteszárnyat jobbágyi alázat csókjai lebbentgetik sorjában csöndes szeretettel. Aztán még sokáig néznek némán a kapualjban lassu léptü kis feleségét a lépcsőkön ölelve vivő megtért uruk után.

– Hát megjüve! – Gonosz fáma kerenge penég felüle! – Ládd-é csizmáján minden vármegyéknek földjébül öszverakott királ-domb porát? – Fogyottabb ábrázatú, hogysem ennekelőtte! – Hej! bizony, országunk gondja csak németet velősít! – Elnéztem csak, hogy kedvelli kis nimötjit drága urunk! – Mégis csak előbb jüve haza az ur, hogysem gyermeke világra! – Ugy nézzen rá kegyelmed, királt koronázott urunk, ű tette kezével az nimet kolopra az koronát! – Ne álldogáljunk emberek! Dologra, hé! – Örömömben serre szomjuhozék! – Éljen az nagyságos úr! – fecsegett, fontoskodott, örült a lassan dolgára oszladozó várbeli népség.

– Ugy elnehezedtem, ach, Miki! – panaszkodott -272- kedvesen urához simulgatva Mária. – Ez kicsiny ne légyen, talám meg is haltam volna, ollyan igen felette szántam oda maradásodat! Osztán jó vala üdőd ott mulatása?

– No, te, mit apolgatod kezemet? Szájamat inkább! – és hosszu csók után elgondolkozva folytatja: – Üdő-mulatás? Mondjad, üdő-lopás!… Osztán tudsz-é még szeretni egy illyen csirában áporodott palatinust? – kérdezte keserü-édes mosolylyal.

– Ne, Miki, ne, fáj nékem mastan az tréfa-szó! – borult a bánra sirásba hajló apró nyögésekkel.

– Édes uram, mondja hát kegyelmed! – biztatta hizelkedve beszédre Mária.

Zrinyi sokáig nem felelt, csak simogatta egyre görcsösebbé váló gyöngédséggel az asszonyt. Egyszerre csak abbahagyta s keze ökölbe szorulva lendült a levegőbe:

– De kirázom még, jün ollyan üdő, fejekbül az kevély német gondolatokat!

– Tétova kerengtünk hónapokon által Posomban! Töltek az hasak jó borral, elmék német planumokkal s az magyar urak, valamint óriás lovas balletto figuránsai, táncultak az bécsi aranyborju környül! Minden órán csömörlet emelte szüvemet ajkimhoz, hogy arcul ukádjam üket keserüségem minden undokságival… Ó, meghasonlás lén úr fölöttem, tenéked mondom, Máriám! Nem az, hogy palatinusságra nem meheték, hanem az, hogy veszett nevü -273- köztek az magyar, kinek érzése nem német pórázon ugat!

Zrinyi megrázta a fejét: milyen önző bolond, éppen most rontja az asszonyt dühe föltálalásával. Mi az egész világ palatinussága ez áldott méhü kis feleséghez képest! Beszélj hozzá, kérdezd meg egészsége, foglalatossága, a birtok állapotja felől…

– Igen! igen! – helyeselt ingerülten a szenvedő asszony, – édes szerelemnek képiben roszat csináltok nékünk, szegény asszonyi állatoknak, ti férfiak, osztán csak, kényetek töltvén, türhetetességet prédikállotok! Bizony nagyon nem szép tülled… Jaj! Miklós! Jaj!… Ereggy, ereggy, nem akarom látásodat! – s a szőnyeges, párnás padon ültében sírva szegte fejét a falnak.

Zrinyi fölállt s habozva nézett körül, mihez fogjon. Az ónas ablak íve fekete rajzos fény-kendőt terített a földre s a rézsutos sugárhasábban szürke tejút kavargott. Mit tegyen?

– Mégis itten vagy? – nézett körül ismeretlen erő segítségét kérő könnyes szemmel Mária. – Jaaj!… Ereggy!

Zrinyi a tehetetlen nagyakarat lázas ötlet-keresésében nem mozdult. Az asszony, ajkába harapva fájdalmát, vonagló arccal lihegett.

Te oktalan! Hát… hátha már itt van az óra! Mit tudod te!? – s vissza se tekintve az ajtónál termett. A folyosón megállt, merre menjen. Angelo -274- után akart kiáltani vagy a frájt idekurjantani… Szaladj, hogy későn ne legyen! Futott s csizmája alatt kongva méltatlankodott a kockakő. Csak meg ne lássák! Szíve a torkában dobogott, amint a lépcső fejénél megállt. Ott megy valaki! Kiszáradt torkából rekedten szabadult a kiáltás:

– Hé! az frájt, bábát! – s nagy erővel fujta ki melléből a bennszorult izgatottságot.

Öregszel, bán uram! Kis futás, nagy nyögés! Mi lelt? Tönkre zaklattak benned minden ideget, minden húrt a pozsonyi napok! Beteg vagy! Izgalommá peshedt benned az erő, melyet nemzeted, császárod nem méltatott kegyelmesen fölhasználni. Belerokkansz ebbe a buzgásba, mint a nádasba kivert, tehén után bőgő bika! Hiszen fájdalommal születünk! A természet rendje ez! Mitől félsz? Mitől remeg inad? Pattogsz, meg-megállsz, mint a bolond óra!

– Istenem! istenem! gaz, bitang életem kegyelmes ura, mikoron adsz csendeszséget háborult szüvemnek?… No, jünnek, bán, erősség!

A fráj kettesével mérte a lépcsőfokokat; a nénike tipegve szaladt utána. Angelo pedig már ura mögött állt némán, komoly-mozdulatlan.

Délelőtt, dél, délután futkosásban telt el. A bán nagy, sietős léptekkel járta a termeket, udvart, istállókat. A fegyvertárban megkoccantott egy paizsot, suhintásra emelt régi szablyát, a polcról könyvet vont elő, beletekintett és visszadobta, a kápolnában imádkozni akart, az ólaknál kedves kopója után kiáltott, az istállóban faron lapogatta Délia paripáját, a bástyáról egy percre belemeredt az aranyban fürdő zöld fák remegésébe, egyik kapun álló kezéből kivette a hosszú puskát, megnézte, fel -275- van-e kovázva, a puskaporos torony ajtaján megpróbálta a lakatot. Névtelen, céltalan, bizalmatlan, néma ellenőrzés hajszolta napestig. A rendelkezése szerint minden negyedórában utána futó nemes inas közeledtére megfordult, szó nélkül vette tudomásul, hogy még mindig semmi; intett s maga tovább sietett. Alkonyatkor megállt a szürkülő udvaron, szép szőke haját neki lengette az erdők felől kerekedő hüsitő szélnek s megindult a ház felé.

Mária ajtaja előtt megállt s meghajolva hallgatódzott: távoli zúgó kopogás… Nem, semmi! Csak a halántékán lüktetett az ér. Lábujjhegyen lépett odább s benyitott a szomszéd szobába. Az asztal fölött magányos gyertya lángja táncolt. Egy alacsony széken kis fakád, szerteszét fehéren szikrázó gyolcs-ruhák, pólya, kötött kis ujjas, gallérkás, hátul nyitott ingecske… A bán egyszerre megenyhült; a szivében balzsamos zengéssel felkerekedő béke valahogy homályos látásuvá melegítette el szemét; keze gyöngéd szerelemmel babrált a kis ruhákon… Főkötő! Öklére huzta a kis jószágot s úgy simogatta. Könnye most már kibuggyant s lehellet-könnyű, forró utat vágva csurrant le arcán.

Mária odaát felnyöszörgött. Zrinyi, mint akit rajtakaptak, ledobta az asztalra a főkötőcskét s a benyiló ajtóhoz lépett… Halk csoszogás, más semmi!… Benyitott.

A nénike ide-oda tapogva rakosgatott; a fráj a szoba közepe felé előrehúzott ágy fejénél állt. A mennyezettelen nyoszolyában elnyúlva, fáradtan, félre hajtott fejjel, lehunyt szemmel szendergett Mária. A lépéscsikorgásra föltekintő kimerült arcon bágyadt mosoly felhője futott át. A bán leült az ágy szélére, megfogta a kis forró kezet s lelkiismeretfurdalásos szánalommal nézte a fehéren remegő ajkakat. A kis kéz megrándult s makacs szorításra -276- kapcsolódott. Zrinyi tehetetlen kicsinnyé törpülve nézte, csak nézte, hogy tépi, rázza a belső fájdalom a petyhüdt puhaságú, gömbölyü tagokat. A nénike jött-ment, tett-vett, egyszer csak odalépett a bán háta mögé s nagy tiszteletteljesen mutatóujja bütykével vállon bökte.

– Nincsen javára nagyságod látása! – morogta a hirtelen megforduló arcába.

– Igaz, igaz! – motyogta a bán zavartan, mintha csak elfelejtette volna és sietve engedelmeskedett az ismeretlen hatalom rejtélyes katonájának.

Az ajtóban megfordult. Mária felpillantott. Még be se húzta maga után az ajtót, a néma tekintetre már rá borult az ólmos pilla kéksége.

A gyolcs-mező közepén még mindig vigan járta táncát a gyertyalidérc… Istenem! előbb nem is látta: bölcső! Ó, mámoros álomba ringató bölcs bútor! Fáj az élet? Tente, baba, tente! S elalszol! Mért tudjuk mi minden lépésünket, öntudat, kegyetlen hóhér?… Bölcső! A kis fiamé!… Meglódította s úgy nevette magában esetlen ingását. A szomszéd szobából átható elfojtott kiáltásra összerezzent; lefogta a bölcső járását, úgy figyelt. Semmi! Egy darabig mozdulatlanul állt, aztán az ablakhoz lépett. Csöndet parancsoló marokkal nyitotta fel… Az óriási távolságokra domborodó augusztusi égbolt sötétjén szikrázó, komoly derüvel remegtek a csillagok… Mért remegtek ti is?… Nekitáguló szeme merev ragyogásúvá iparkodott nézni a legtündöklőbbet… Eh! Lendítve emelt az ablakhoz egy öreg karszéket, óvatosan beleereszkedett s fáradtan hunyta be szemét.

… aztán a nádor állt fel… iratot csempésztek házába… kötelességszerüen elénk terjeszti az örökletesség mellett cincogó érveket. Hahá! Zúgnak! Jól teszik: a magyart gyalázza minden sora… -277- Szunyogh jól beszélt!… Utána ő!… szisszenve néz össze Lippay és Wesselényi. Zúgnak. A zöld ház falát majdnem szétrepeszti a tiltakozás. Ezt megcsináltuk! Nem dugtuk mégse nyakunkat önként az örökletesség igájába, pedig Lippay már ott állt a járomszöggel, hogy felszarvazott ökörfejünket ki se vonhassuk belőle. Azért is csak választottunk! Mi akartuk Lipótot, nem apja nyomta örökébe!

Fiu lesz? Ádámnak nevezzük majd… Ha lány, biztosan Mária. Milyen lehet az asszony fájdalma? Szereti vagy undorodik tőle? S ha életet adva magáét veszti? Te leszel az oka! Sírba szeretted ezt is! Mindennapos kínt okozva fog előtted férfivá serdülni, kit legigazabban Lelkiismeret-furdalásra keresztelhetnél. Kire fogod bízni? Egyedül özvegységedben mogorva száraz dajkává fogsz keseredni… Ejh! mindig csak rosszat! Ugy turkálsz elkinzott elméd szülte gyászos képekben, mint felcser a nyüvel rothadt sebben!

… dél melegétől két hosszú órán át zsibongtak a derék karok és rendek… köztorokkal ordította a bolond lelkesedés: Vivat Leopoldus Primus Hungariae Rex! s kint a tornyon verték a dobokat, fujták a trombitákat; elpukkant az öreg basiliscus-ágyú s ugatva feleltek rá a kisebbek sáncról, bástyáról.

… s míg az érsek panquet-je dús asztaloknál feszengett, részegen, torkig lakva sipolt, táncolt, mulatott uccán a nép. -278-

Mi az? Hogy az ember agyára ül ez a nagy csönd… A kutyák sem ugatnak, az őr is tán alszik odafönt, tülke ölében hever… A német vitézek hát az elmult januárius huszonnegyedikétől számított három év alatt kiviendők… az országból… és… Mikulich Sándor… pörbe fogható… igen… hogy is?… gyűlést mikor tartsak?… igen… majd…

Nagyot ásítva fogta tarkója mögé tíz ujja fésüjével kétfelől a haját s elaludt.

… a három lépcsős császári trónon olyan ismerős arcu ember ül, nem tudja kivenni tisztán vonásait. Az ország tiz főzászlaját nevetős arcu urak markolják az oltár két oldalán, amelynek legfölső fokáról a nádorhelyettes – hisz ő a nádor maga! – harsányan kérdezi: «Akarjátok-é, hogy az jelenvaló groff Zrini Miklós, aranygyapjas vitéz, Lengyelország gubernátora, Magyarország királyává koronáztassék?» Buzgón kiáltják háromszor – a Ráttkay hangja hogy kihallszik! –: «Akarjuk! Éljen az király!» Letérdel és haragszik: «Ráttkay tegye fejemre az koronát! Esztergami érsek ű kényem szerént!» No, dobok és trombiták ott az erkélyen! Igen, így! Tra-rá, tra-rá, trarara-rá! Ne feledjük el, evangéliom után két aranyat kap az érsek. Hát Péter lett a bán, ő tartja kezében az ország almáját! Hisz én akartam! Igen! Jó! Piros-fehér-zöld posztóval bevont hidon haladunk a zárdatemplomba. Elől a zászlók, utánam harminc püspök. A tér fölött a Rathaus tornyáról milyen kötél vonul keresztbe? Egy ember van rajta. Szépen elém ereszkedik. Intek neki. Már a templomban vagyunk. Letérdelnek mind a tizen. Szent István kardjával jobb vállon ütöm őket háromszor. Igy lesznek az aranysarkantyus vitézek. A sarkantyujuk nem arany! Ez nem rend! Körüllovagoljuk a várost. A sáncokon mindenütt siposok, dobosok. Nem hallok -279- semmit. Hogy is van? Az ott már a Duna! Leszállok a lóról. Egy, kettő, három, tizenhárom lépcsőfok. Fölül a nemzetiszin mennyezet. «Esküszöm az élő Istenre, hogy, mit? privilégiomotokat, szabadságitokat, immunitástokat…» Egy szökellés a királydomb. Suhintás erre, suhintás arra, emerre, amarra. Fáj a karom tőle s a nyakam. Suttogva búgnak az ágyuk. Föl a várba! A mentém gombja, paszomántja 30,000 forintot ér. Hejh! nádor, velencei követ! Ne hajtassatok olyan eszeveszetten! Egymásnak mentek! Egy ember odaszorul… A feje! Milyen sikoltás!!!

Rémülten ébred ültében, két kezére támaszkodva. Homlokához nyúl. Súlyos verejték gyöngyei morzsolódnak szét tenyere alatt. Ki kiáltott? Hallotta! Nem álom! Hogy is volt?… Istenem! Mária!

Meggémberedett nyakát megcsavarva fölugrik. A gyertya üszkös béle feketén lóg, tövén pislog csak egy kis kékes láng… Mi az?… Ki sir?

– Öllee! ölleee! – rí odaát keserü fájdalommal egy ismeretlen, vékony hang.

– Jaj! – neveti eléje bágyadtan, hihetetlen boldogsággal kipirult, megszépült arcán Mária, – ollyan jó mast!

Az asztalon valami kis fehér vászon-csomó mocorog csöndesen. A fráj fölemeli a ruha egyik csücskét s Zrinyi idegenkedő, sajnálkozó mosollyal nézi az elnyult fejü, csupasz aggastyán arcocskát. Mintha a képen látott öreg Löbl lenne nyolcvan esztendős korában!

A nénike fehér pántlikára csomózott bizonytalan dolgot nyújt a bán felé: -280-

– Az köldök-madzag! Ha hét esztendős lészen s megoldja maga kezivel, jót jegyez!

– Mán amiként én látom, az! – heheg az öreg asszony szemérmetlen tréfája. Azzal kapja a vászonba csavart cseppséget s megindul vele a másik szoba felé. A meleg viz már vár.

– Mán penég aztot nem szabad! – mordul vissza komoly figyelmeztetéssel az öreg. – Könnyűképpen amoda Túl lenne csak az megébredés! Nem! Nem! Ne sivíts, no, fürdő lészen, ember-magocska! – lapogatta meg görcsös ujjaival a kis feneket.

– Ugy is!… Hát… inkább akartam volna fiat, de lett, az mit Isten adott, csak ű szent fölsége éltesse!

A föld peremén szunnyadó hajnal most rugta le magáról könnyü takaróját.

XIX.

A csöndes vár gazdája magába tört, de csak annál nagyobbra nőtt dölyffel, nyugodtan nézett a jövőbe: csak még egypár, feszülő izmu lépés ebben a taposó malomban, aztán csakugyan jön a kardforgató, seregrendelő, szabad, nagy élet. A lengyel havasok hágóin át fog győztes hada élén új királyt hozni Magyarországnak! Milyen jó, hogy nem lett -281- palatinus! Csak szükebbre cserélte volna a nyakát rángató pórázat! Minek az? Megy! Megy, amerre csillaga hivja! De előbb itt rendbe hoz mindent… Rossz szolga, vigyázzunk! – suttogják a kis auerspergek a sirja után nyögő császár fülébe. Nem! Csak azért se! Zrinyi-ugyse, nem! Hej, országbiró uram, Nádasdy Ferenc s fekete üstökü, érdemes komédiás, jeles nádor, csak szaggassátok véresre körmötöket a király kegyelmének kaparászásában! Én megyek és nem kötök hajót a lovam farkára, hogy a Tisza-parton hagyjam, mert bizonytalan az Erdélyből való visszatérés… sőt ha kell, Délia farkát szép kontyba csomózva itt is hagyom: játsszatok vele törököt, hofkrixkraxban csipkésen, ülve hadakozó német retyerutyátokkal egyetemben, vén szamarak!

Csecsemő lánya az emlő-bimbót még jól szájába sem tudta fogni, már Varasdon praesideált országa rendei előtt. Lelkiismeretes pontossággal magyarázta, alkalmazta az országgyülésen kieszközölt articulusokat, amelyeknek kedve szerint való megszövegezéséért három erszény tallért kapott a kancellár. Bizottság ide, bizottság oda, utasítás-készités, egyéb fő, állami szecska-vágás, praedaucius, oláh, németek megfenyegetése; aztán asztal fölött sápítozó vagy pökhendi, csaholó, nagy ménkü fontos megbeszélések, lázadó jobbágy ellen királyi engedelemmel lóra ülés, erdőn-síkon paraszt-vadászat… De horvátok! Mért? Ha ki bánt, ha horvát is, vére éppúgy szökken, mint a töröké s a béle-metélt muszulmán nem büdösebb, mint a hagymán hízó horvát jobbágy!

Utálat mégis! Emberek pecérje lettél, Miklós úr! Mint tövén rokkant napraforgó, úgy áll a kerék s fura, véres emberrongy mocskos bocskora csüng alá küllői közül. És Bécs nem akarta, hogy a horvát -282- bán horvátot törjön kerékbe: legyen mit rabszíjjra fűzni Kostajnica basájának, mert félő, hogy kifogy a derék faj és stiriai pocakokba sussan majd a muszulmán kopja!

Egy-egy három oszlopos, háromszögü akasztófa alatt úgy rántotta megállásra rémülten horkanó lovát, mint maga az Igazság! A füzes felé sikamlva rohant a menekülő s fent a dombon, Zrinyi mögött, derekas munka után nagyokat fujva törölte le dolmánya ujjával a ráfröccsent vért Patachich kapitány.

Igazság! Kemény munka, szép szó. Kerékbe töretni! Görbedt gerincü horvát kuvaszokat?… Nem! Bécsi puhákat, nyálas pulyákat! Az lenne mulatság! Igen! Magyar úr kellene nyakatokra, ki jól szügyön vágna taréjos sarkantyujával, hogy abba gebbednétek! Magyar úr! Bécs fölött! Magyar úrnak táncolnának a Favorita sorompói között a tornajátékos lovak, neki nyílnának terraszain a virágok s magyar úr talpából nyalná ki a bécsi csürhe a csengő aranyat!… mint Mátyás király…

Mátyás! Milyen zengő emlékezetü név! Mátyás… nemcsak kénnyel lett király, hanem in manu forti!… Erőhatalom!… Bár máskor is éljen vele a magyar, ha Mátyás királyra találhat… In manu forti!… Eh! csak jönnének már, csak hivna már Rákóczy! Elég volt az ugar-törés… Szűz föld! új cél!

A decemberi jegen, havon recsegve érkező bécsi munitio után végre egyszer csakugyan régies formáju, kopott nagy landkocsi nyikorgott át a felvonóhidon az épület elé. A bán maga sietett a vastag bundákból görnyedten, ravaszkás, bizalmatlan körültekintgetések között kimászó két úr fogadására:

A vendégek dünnyögő alázatossággal, össze-összepislogva -283- csoszogtak befelé Zrinyi előtt kapualjban, folyosón, ahol egymás mentéje szárnyát meg-megrántva bámészkodtak szét a fegyverrel rakott falakra.

A bán, mielőtt behúzta volna maga után könyvesháza ajtaját, még egyszer kitekintett a folyosóra, aztán nyilt, derüs arccal fordult az urak felé.

Ébeni István uram már nagy gondolkozó huzakodásba merült törökösen borotvált fejének üstökével, mint aki nem akar beszélni egyhamar, de észrevévén, hogy Zrinyi arcán csodálkozássá hökkent a nyilt öröm, mégis csak megszólalt:

– Eppeg jó, hagy béérkezénk nagyságad várában, merthagy künn és az hó!

Zrinyi az ablakhoz lépett, neki vetette hátát a keresztfának s rámutatott két székre. Az ezer furfangtól remegő szarkalábas szemü két arc ösztönszerüen igyekezett kibujni a kellemetlen megvilágítás alól: Nagy Tamás a könyvekkel, papirlapokkal teleszórt asztal mellé telepedett le lógó fejével s félszeme az irásokra sandalgott. Ébeni uram a fal mellett huzódó padszékre kuporodott.

– Erössen megfáradtam! – nézett szét bizonytalanul, közben alig észrevehetően Nagy Tamás felé billent a feje, de az úgy tett, mintha nem látta volna, fordult egyet ültében s elkezdte szálazni bus-kajla tatáros bajuszát.

– Atyafiui szeretettel s tiszteletadással s igaz szívbéli őrök szalgálatjával két paripát kűld méltóságas, kegyelmes urunk nagyságas uramnak.

– Egyébaránt egészségben vagyan urunk mind -284- cselédivel öszve, kihez hasanló jókat kéván s reményl nagyságadnak is! – folyt a derüs behizelgés Ébeni István ajkáról szélesen, elnyújtva, jó erdélyiesen.

Ugy mérik szavukat, mint zsidó a kölcsön-pénzt! – gondolta Zrinyi a keresztbe fonta a karját mellén és hallgatott.

Nagy Tamás a félig írt ívet sillabizálta hunyorogva: «… és az mi nagy Mátyás királyunk palástolhatták gyarlóságokat. Egyébbül én az mi királyunkban alig találnék vétket… Az ő szerencséje mindenütt nagy volt, mert az szorgalmatossága véghetetlen, mert fáradsága untalan, mert bátorsága győzhetetlen, mert vigyázása megcsalhatatlan. Nem csuda azért, az szerencse hogy pórázon járt…»

Ébeni a csillagos égboltot ábrázoló mennyezetre emelte tekintetét, amely óvatosan siklott tovább lefelé az áttört mívű, keleti rézlámpás hosszú láncán. A lámpáson jó sokáig elmerengett, de végre is a nagy csönd halk fészkelődésre indította… Egyszerre csak homlokára csapott görcsös, csuzos ujjaival:

– Tamás úrfi! Kegyelmed nem is mandja s nékem majd kiese elmémböl, hagy urunk levele még zsebemben lapúl! Éjnye, éjnye, instálom nagyságad bacsánatát, – azzal fölgombolta dolmányát s hosszas kutorászás után valami belső rejtek zsebből kiemelte az összevissza gyűrődött iratot. A térdere fektette s elkezdte simogatni, de Zrinyi eléje lépett, rideg engedelem-kéréssel kivette kezéből a fejedelmi kéziratot, s még a szomszéd szoba ajtajához sem ért, a feltört pecsét puhán hullt a szőnyegre.

A két ember egyedöl maradt. Mosolyogva néztek össze ugyanabban a pillanatban, aztán elkezdtek egymásnak integetni. Nagy Tamás vállat vont s bajusza egyik végét fujogatta csöndesen a levegőbe. -285- Majd fölkelt s maga is a lócára telepedett Ébeni mellé.

Szemközt hirtelen fölpattant az ajtó. A belépő bán szava ingerülten sivított már a küszöbről a lócán kushadók felé:

– Nehez állapat ez urunknak, nagy jó uram, s az bőlcsesség sem határtalan! – nyújtotta a szót Ébeni.

– Mehercule! – kiáltott Zrinyi, türelmét vesztve, az összerezzenő erdélyiekre, – princeps Transsylvaniae affectat coronam Poloniae!… Mit bolondoskodunk?

– Igaz magyari szűvel kérem ű nagyságát, ez dücsőségtül messzére vettetett sötétségbül emelje ki mán az magyar nevezetet. Sőt jó lészen ügyekeznie, ha valamely derekas dolgot akar végben vinni, mert úgy látni, hogy az fatum nagy változásokat készít… Ferdinandus szinte hogy halódik s Leopoldus… ű tudja!… Nem az, kivel vet szövetséget, az lengyelekre zudult svécussal vagy magával az lengyellel, hanem az, hogy hada erős, tisztviselői jók, generálissa próbált, discretus, marhás, sok értékű úr, -286- igaz ember légyen! Erősnek sok az barátja, gyöngétül az meglévők is elpártolkodnak!

Elejbük ment félutig! Csak annyit kellene mondaniok, hogy ezt a független, próbált vitézségű urat megtalálta a fejedelem a horvátok bánjában…

Ébeni lehajolt, följebb rántotta csizmája egyik szárát, üstökét hátrasimította, aztán a másik száron is húzott egyet, végre fölállt:

– Nagyságad tehátlan, mint értém, ha jól értém, javallja az lengyel expeditiot!

– Urunk nevében nagyságadnak hazzánk való gratiajáért köszönetünknek, háladatas köszönetünknek ajánlása után búcsut vészünk nagyságadtol. Az Ur lakazzék ez várban minden kegyelmével!

Üstök-csavarintás, alázatos kézcsókok, bajusz-pederítés s már az ajtó felé csoszognak Rákóczy becsületes főember szolgái.

Ébeni engesztelő alázattal fordul vissza a gyors távozáson szótlan sértődésben álló Zrinyi felé:

– Instállom alázatasan nagyságas uramat, az főbb magyar uraknak tetszések győjtögetésében szűkecskére szabatatt az üdőnk!

Azzal hajbókolva, instálva, sok szerencsét, egészséget kivánva sündörgött-fondorgott a két úr kifelé.

XX.

Mária összehuzott, kis, gyerek arcával buzgón aludt. Zrinyi feléje fordult s öntudatlan mosollyal nézte egy ideig, aztán megcsavarta fejét, amely fáradtan hanyatlott az összevisszagyűrt párnára.

Macska! Az asszony csak macska! Vinnyogó szerelemből, gyereksírásból telik ki élete és boldogan alszik! Nem tudtad, Miklós, mi a lassu méreg? A fejed üres s mégis úgy zúg, a derekad fáj és combodat köszvény metéli… S ha ez se volna…? Lendültél egykor, gondolatod lángoló tűzkoszoru volt, amely tetteid búgó ágyugolyója előtt sisteregve röpült s most csak hamu nagy terveid pislogó üszke fölött… Szerelemben zajló éjjelen asszonyba ölöd erődet; kábító álomköntös fogja tagjaidat nappal és bugyborogva forr epéd; kis lányod csókja íztelen, tej-szagú s mégis uj jövő rejtelmes kupolája domborodik már a puha tagokból!… Hogy kijátszotok, Természet, Isten, egy ilyen szegény, nagyerős férfit! Ez hát az élet? Szerelem, vajudás, szoptatás? S te csak kukorékos hangú kakas? Harcias tarajodat csak nősző elevenség remegteti?… Nyögj, csak nyögj, gondold, hogy a köszvény, pedig az öntudat hasgat…

A zsinór után nyúlt s a kárpit ugrálva húzódott el a nyugvók elől. -288-

Hisz reggel van! Az éjszaka hazugság volt!… De akkor mért sötétebb a világosság, mint a homály? Mert Rákóczy úgy akarta?

– Ach, ich bin so… – nyögött föl tétován, le-lecsukódó pillákkal Mária s szava kéjes ásításba szenderült.

Zrinyi a homlokára ütött öklével; befordult s fölkönyökölve elkezdte simogatni a kis, puha, kerek kezet.

Vén fösvény! Fél tőlem, persze! Javalltam a lengyel hadjáratot, igen! De Zrinyivel! Félt, hogy fölibe kerekedek… Fölibe? Hm! Nem is olyan lehetetlen! – cikázott szája körül a gúny. – Rám fogsz még szorulni, György bátyám, ha most nem, hát majd a győzelem idején! Lengyel földön ellehetsz nélkülem, azt hiszed? Jó! De Magyarországon vagyok még valaki, ha hüvelybe rozsdásodott szablyaként fityegek is ebben a pocséta-várban! Eh! Reggel van, munkára!

Óvatosan eltolta a paplant s gyors mozdulattal talpra szökkent. Félkézzel lerántotta magáról a hálóinget s a mosdótál elé állt. Belefektette arcát a hideg vízbe s úgy töltötte tarkójára az ezüst kancsó csobogó tartalmát.

Mária sóhajtozva neszelt föl, nyujtózkodott, forgolódott, kinyitotta szemét, de a mosoly megint csak szendergésbe merevült arcán. A bán meztelen derékkal hajladozva, a levegőt öklözve, békáját feszítve s karját kivágva igyekezett szerelemben puhult izmait felvillanyozni. Majd villódzva sistergő göndör hajának állt neki fésüvel s ahol nem simult, tépte. A bajuszát jó keményen szétkefélte s mikor elkészült, az -289- ágyhoz lépett. Megfogta a takaró csücskét, úgy vonta elfelé lassan az alvóról…

Mária durcásan tiltakozott az ébresztgetés ellen s ijedten takargatta hosszú hálóingével tejfehér, gömbölyű combjait, amelyeknek finom bőre reszketve libabőrödzött a goromba hidegben. Még a lábaujja hegyét is befedte, úgy panaszkodott gyerekes nehezteléssel:

– Nono! Nono! – csititgatta az ura nevetve; de látva, hogy az összegombolyodott asszony nem mozdul, tréfás-lovagias mozdulattal rájakanyarította a paplant, hogy csak a füle látszott ki alóla:

– Jó éjtszakát, Zrininé nagyságos asszonyom… nékem aranyos kis, bolondos feleségem! – toldotta meg egy csókkal.

– Gonosz kegyelmed! – villogott ki nevetős haraggal a két ragyogó szem a paplan alól.

Mire elszánta magát, hogy fölkeljen, Zrinyi már a belső udvaron kémlelte a bátortalanul, ködlő fénnyel emelkedő napot:

– Kikelet, de foga vagyon! – azzal jobbra fordult s az északi fal felé tartott, amelynek tövében ékbe vágott tetejü, alacsony, zöldre festett deszkákból összerótt kerítésen belül török rabok, bocskoros jobbágyok turták, kapálták, gereblyézték a kertnek odahordott televény földet. Az egyik sarokban a koppanó fakalapács ugrasztgatta véső alatt formálódott lassan kőpad, asztal; fölöttük már ott fehérlett a frissen összerótt lugas váza. Itt lapos faládikákban bággyadozó palánták vártak elültetésre; amott nyesett gyökerü, karcsu csemeték feküdtek egy csomóban. Az gondos trágya-ágyat vetett a rózsatőnek, ez zsineggel mért utat. A pávás, gránátalmás faragott kapufélnek támaszkodva, hón alá fogott pálcával nézte őket egy drabant, aki az úr közeledtére hetyke -290- alázattal kapta le süvegét. A jobbágyok is süvegelve emelkedtek föl görnyedésükből; a rabok fejet hajtottak s kezük álmosan érintette mellüket, szájukat, homlokukat.

– Kimszi? – fordult Zrinyi, kiléte felől tudakozódva, egy beesett, ólmos arcu, nyitott száju, ritkás ősz szakállu, kis, görbe rabhoz.

– Abu Bekr ibn Aflah, ó, fényes tekintetü király-bán! Tanitó voltam messze, délen, a Fehér tengeren túl, El-Magreb-ben! És még messzebb, a sárga homokon túl… Tombuktu… Bölcsességre figyelmes füleid nem hallották talán soha ezt a nevet! Ott tanítottam s nagy dolgok tudósának tartottak… De az emberek fiai gonosz tejet szoptak… és vágtató tevén menekültem, szultánom!… Aztán harcoltam Allah – kinek neve legyen örökké áldott – Allah útján a hitharcot: a golyók a mezőn vészcsillagok gyanánt táncoltak… telt a hold és fogyott… teve, öszvér, ló, mind megfordult combjaim ollója alatt… és foglyotokká tettetek! – s karjait összehúzva, két tenyerét arca mellett lappal előre kiterjesztve fölsóhajtott: – O! létezőknek Alkotója! a királyok királya, világok ura vagy, aki e földet különféle nemzetekkel felékésítetted s annyi százezernyi embert fenntartasz, nekik erőt, országot és szerencsét adsz, miért teszed őket a mi foglyainkká s minket az ő foglyaikká?

Zrinyi biztatóan, bátorítóan tette kezét az öreg vállára s odább lépett.

– Maszlagtul részeg mast is, nagyságos uram! – suttogta a háta mögött a drabant.

A bán egy darabig gondolkozva nézte a dolgozókat, aztán sarkon fordult s könyvesháza felé tartott.

S milyen nyugodtan kapál! Mámor és bánat remeg a szemében s jól van így; nem lázad, nem dul-ful, csak könnye pereg s te már előre bosszankodva -291- gondolsz a levélre, amellyel ajtód előtt vár rád a németek futárja. Magadat sajnáld, ne azt az Abu-t, hisz gazember! Tudod biztosan, hogy Kanizsán ládaszám várják vissza a tallérok s itt mégis turbánja koszos, kaftánya merő mocsok, koldusnak teszi magát, hogy dús sarcot ne nézzenek ki belőle. De sírt! Hamisság és igaz érzés bolondos keveréke ez a görbe világ!

– Nyugodalom? Mán megént!? – gyürődött össze kezében a bécsi levél. – Hát azért se!

Félóra mulva riadó berregett, harsant az udvaron. Egy ölelés az asszonynak, egy csók a szurós bajusztól ijedező fogatlan, tejes szájra, aztán lóra és neki a világnak!

Aznap éjjel idegen barom bőgött a bán ólaiban s új foglyok suttogtak titkos ujságokat a régieknek a pince sötétjében, vasalt kézzel, lábbal vetve neki hátukat ültükben a nyirkos falnak: megint más nagyvezir van… a padisáh mindig csak vadászik, kint kóborol, nem hiába átkozta meg legyilkolt napja, Ibrahim, hogy úgy éljen, mint mezőn a vad… a Dardanellák bejáratánál a velencések köves ágyui, tűzgolyói hetven hadi gályát süllyesztettek a zöld vizek alá; volt, melyet diadallal vontattak Velence útján…

A bán fáradtan, gondolat nélkül gondolkozva könyökölt ki ablakán: az imájában leborulót faron rugva rántották ki alóla a kis szőnyeget… az sem szed több adót!… egy kis vér, nehány barom, mellszorító futás dobogó lovakon, por és füst: így szedi a horvátok bánja nevetséges hírkoszorujába a szegényes virágot…

A csöndes éjben bánat és ihlet feszítette recsegő, mély torokhang sajátságos lejtésü énekén szállt föl hirtelen a Korán egy szurája: -292-

Az álmodozásából kirezzentett Zrinyi sietve csukta be az ablakot s amint megfordult, az ágyban kuporgó Mária szemének epedő ragyogásával találta magát szemben…

A kert szépen haladt. A lugas léceire kötözött ráncos bőrü, ösztövér venyigéken már hasadt a rügy, a kis palánták életet adó lucsokban ülve hiztak s várták a napot. A ritkás szálu, zöld gyepágyak között reccsenő kavicsu, sárga, keskeny utak kanyarogtak. Zrinyi lehajtott fejjel, lassan lépegetett rajtuk.

– Nagyságos uram! levél Grécbül! – lobogtatott valamit Migliani a kis ajtónál.

– Ez megént uszít az törökre! Sem vélem, sem nálam nélkül nem lehetnek az koszosok. Ha békességet tartok törökkel, az Grécnek rosz, ha fölbontom, Bécsnek nem jó. Azt szokja vala mondani illyes nehez állapatban Klobusiczky uram Posomban amoda akkor erdélyi szóval: «Mast légy akas Damakas!» He! Gréc tahát kezemben nyomintja az szablyát: hajde, törökre! No, Zrini, hecc, hecc! – mint ebeket bikára… Hát, atyaságod, az rabok közzül amaz vén Abu Beker-t ide, osztán elé az nagyobb fejér zászlóval! Szóljon nevemmel Kiss Farkasnak, bemégyen emberivel Kanisa alá, török volt, esméri üket… no! Légyen békesség, ha Gréc harcot akar! Légyen legalább igaz titulussa Leslie uram panaszolkodásinak, hogy tulajdon fejem szerént cselekeszek mindenekben, kik törököt illetnek. Amaz Abu -293- helyében kérem az pasátul… hm! nincs török láncon mast tisztviselőnk, ugyé? Hát két derék köz rendet… Mavro-t… és kit még?… Velimirt, az kertészt, igen, igen! – fejezte be mosolyogva.

Azzal egy intéssel elbocsátotta a pátert s szemeit összehúzva merült el gondolataiba.

XXI.

Az éjjeli mécses lángocskája hajladozva, meg-megrebbenve úszott a kis olaj-tavon. A kályha tompa süvöltéssel felelgetett a tetőn táncoló viharnak, amely erőszakos incselkedéssel rántott egyet-egyet az ablakok fatábláin.

A tépelődésében elvánnyadt arccal szunnyadó Zrinyi riadva ébredt a szomszéd szobából felhangzó gyerek-sirásra, amelyet sipítva ragadt magával a küszöb-közön zörögve áttolakvó szél. A bán megemelintette a selyem-suhogással lebegő kárpitot: a mécses összerázkódó fénye sárgán esett a mély nyugalommal alvó Mária arcába. A szomszédban is csönd, csak a kicsi sír erősebben…

S mi volt a vége? – gondolkozott tovább tarkója alatt összefont kézzel, – a király nem akarja a predauciusok bekebelezését s az áldatlan huzakodásban a mi karunk fáradt el előbb… no, igen, a telkek ujra fölmérve, beirva, ez valami, a szolgabiróságoknak uj határokat huztunk… az adózás alapja most már biztosabb… Nem is mehettem volna! Nem mehettem volna, ha hív is Rákóczy! Királyom ellen fogtam volna fegyvert, a jó Ferdinánd ellen, aki bizony no, csak szövetséget kötött ám a lengyellel…! Mi az, hogy senki se mozdul a rivásra?

Lassan fölkelt, belebujt papucsaiba, hálóköntösébe s átnyitott a szomszéd szobába. A szemközti falnak támasztott divánon ültéből fölborulva aludt a kis, barna képü horvát szoptatós dajka. -294-

A sarokban, a födeles ágyacska oldal-rostélyán belül, göndör lenhaj hullámai között egy nyitott száju, puffadt kövérségü sárga arcocska. Középen, a magától meg-megringó bölcsőben összeszorított öklöcskéit csáposan rezegtető kisebbik; szája négyszögletesre görbült a panaszos ordításban.

Az alacsonyan gomolyogva rohanó szürke felhőtenger alatt, a vastag fehér takarótól roskadó fenyők tövében messze fölfelé, a felhőbe bujt csúcs iránt, ezer és ezer kis fekete pont nyüzsög az egymásba simuló hatalmas rücskök ágyazta szakadék mély havában, amely csak nem akar fogyni a csipetenként odább lódító lapátok, ásók elől. A ragadós hó alatt éles szikla, lépést csusszantó kavics; útnak híre, se hamva. A góbé elkeseredetten húzza vissza fogásig süllyedő s a végin is csak sziklán pendülő ásóját:

– Látja ugyan, de Isten úgy segéjjen, ő sem tehet róla! – hangzik háta mögül mély meggyőződéssel.

Lent, ahol a szakadék völggyé tágulva simul el, övig áll a hóban Rákóczy György és sóhajtva néz föl a szürkén fehérlő máramarosi bércekre:

– Nem ember ellenségünk, hanem Isten van ellenünk… Majd tisztességes halált kivánnánk inkább!

A csáktornyai vár északi kapujának hidján bocskorok csoszognak, taliga zörög; fekete föld, mész, -295- cement, délről jött nagy terméskövek rázódnak a sovány, izmos, meztelen barna karokra függeszkedő nyikorgással befelé.

Zrinyi a régi lőporos torony aljában állva beszélget egy nagy kalapu kis alakkal, akinek fekete térdnadrágja oldalhasítékán kacéran buggyan elő a vörös selyem betét. Az idegen harsányat kiált s a térdszalagrózsa fityegőjének arany cafrangja türelmetlen toppantásban verődik sovány ikrájához: a hangra egy föld-kupac tetején álló felvigyázó szaladva iramodik a cementet keverők felé. Aztán újra Zrinyihez fordul s mutató ujját magyarázva helyezi a papirlap egyik pontjára. A bán figyelmesen követi az erődítési terveken ide-oda szaladgáló vékony ujjat.

Majd lóra ülnek s a szekerek, taligák sora mellett elléptetve a vadaskert hosszában ügetnek északkeletnek. A kis ember egyszer csak föláll kengyelében, beletekint a kezében lobogó papirba s tenyerét szeme fölé ernyőzve néz el a stájer hegyek dombokba haló lábától messze keletre elnyúló síkon.

Zrinyi helyeslően bólint s a dombra szöktet. A dombon túl tavasziasra dagadt patak piszkos vize fölött palló.

– … le tout protégé par un redan avec flancs! – azzal a tenyerébe rajzol egy négyszöget, ami a redoute-ot jelenti, egy vonalat kanyargat elébe, az a patak, rá, a redoute-tal szembe, két kisebb vonalat peckel keresztbe, az a hid; a patakon túl egy megtörve lefutó s a hid felé szétnyiló száru éket vés körmével, az a redan, a pallót védő szöggát.

Megfordulnak s a két paripa néma léptetésben süppedezik a kövér füvön. -296-

A széthasadó felhők közül kibukó nappal szemben szivárvány ragyog fel s Krakóban búg a harang, bőg az ágyu. A buggyos ruháju svédek tollas kalapjainak, az erdélyi hajduk vörös, zöld kucsmáinak tengere már a Visztula hidján túl hullámzik tolongva, mikor égre lendül a kozákok keresztes zászlaja, megremeg a borzas prémű süvegük mellé tüzött apró levelü, egyenes faágacska, s megindul a hihetetlenül karcsu és hosszu szigonyos kopják alul földet érő ritkás erdeje. Dob recseg, vezénylő kard villan a magasba s lendülve úszik a többiek után a moldvai zászlók szentje, ökörfeje s az oláh selymek sólyma. Ujra színes, függélyes, bő svéd redők rengenek előre a porfelhőt kapáló lovakon… s mikor a por elül, vágtató lóval lépésben menve halad előre, szemét a Wawelen hatalmas tömegben, karcsu csúcsokkal, hegyes tetőkkel fölmeredő királyi várra függesztve, fehér vont arany dolmányban Rákóczy György. Mögötte a svéd, erdélyi, kozák, oláh urak tarka, gőgös, diadalos mosolyu csoportja előtt, kerek polyák kalapját szemébe huzva, Würtz, Krakó kapitánya és remegő keze tartotta selyem zacskóban zörrenve verődnek össze a behódolt város kulcsai. Utána síp, dob, trombita, por s a hódító lovak ezreinek szivet döngölő tompa dobogása…

A négy sarkán négy kerek toronyba gömbölyödő vár festett falán kigyulva csillogott a két sor ablak az alkony tüzében. Lent, a sárga, kopár sziklák övezte kis öbölben csüngő vitorláju bárkák pihentek csöndben összebujva a ringatódzó vizen, amelynek millió apró bibor hullámocskába szökkenő opálos fénytakarója békén terült el messze, a lilával foltos barna szikla-hegyekig. Fent az egyik ablak ragyogása -297- rezzenve nyílt sötét négyszöggé s a kikönyöklőhöz kongó harangszóval keverten verte föl a sós, nedves tengeri szellő a portorei hajósok, halászok dudával kesergő, síppal sikongó ünnepi, ájtatos bánatát.

– Elhiszem, német szóra fogta apró cselédidet bécsi feleséged, mi? – folytatta Péter, a bán mellé könyökölve, a nehéz hegyi úton megszakadt szóváltást.

– Hát osztán? Péter, igen, Péter! Vessünk számot egyszer ez életben, vitézlő bátyám uram! Te jüttél felém… én mán csak ha az temetésedre mentem volna Csáktornyára…

– Nem hozzád jüttem, jó testvér, az tengermelléki passusokat jüttem nézni, – szólt elcsendesülve, gúnyosan Zrinyi.

– Mi okon vonyál ki hát barlangombul?… Mast itten vagyok és beszéllek. Én nem tanultam csehországi köntösöknek szabóságát, mint annyi sok más, vagyok, ki voltam s lészek, igaz horvát! Te? Elsőben magyarrá vedlett szüved, mastan meg… Eh! Mi dolog ez? Familiánk mint cometa szörnyen fénylett magasbul s mastan csak sindik, mint bujdokló fényü kicsinyded csillag! Bizony, Miklós, Katámmal gyakor szóval, sürü óhajtással szomorkodunk régi hirünk-nevünk gyalázatos veszésén… Jó, no, tudom, kit mond tekinteted: én csak én vagyok, alábbvaló nállad elmére, vitézségre… De nem vagyok így is sorban utolsó! Sirhatnék, Miklós, ha szároz szemem könnyet adna hozzá, látván irigy fátum alatt hajuló derekadat… Kicsuda pántolódjék mind az világgal az köz bontakozott állapatja miátt -298- Horvát- és Magyarországon, ha nem a Zriniek!?… Én csak úgy mondom, vedd eszedben az szót: jobbágyinkbul nyolc ezeret könnyű szerrel állathatnánk talpra s az holdultságbul husz-, huszonötezer katonát szedhetnénk soldra…

– Hejh! akkor! – s fenyegetve lendült Péter gróf ökle a terem falán függő, valami régi, füstös király-kép felé.

– Akkor… akkor… várjuk, szép öcsém, az jobb üdőt, – csapódott le a bán csontos, izmos keze büszke öntudattal öccse vállára, – kinek szelleti Lengyelországbul fujdogál erre alá!

Az uszkokok főkapitánya elkedvetlenedve forditott hátat, majd visszapattanva fölkiáltott:

Zrinyi szája gúnyos ívbe görbült, míg szeme Péter gróf lelkében olvasott:

– … hogy magyarok közt királ kévánok lennem? – ejtett lassan, nyugodtan szót szó után, – s te palatinus?… Nem! Nem!

– Velencés kezével?… Francuz… haddal? – suttogta lázas kiváncsisággal, egészen hozzá hajolva Péter.

Az öccsére nem is figyelmező Zrinyi lelkében gyötrelmes örömmel született meg a gondolat…

A nagy teremben susogva, bugva kavargott a zavaros visszhang s a homály a tengerről föllépett a sziklákra.

Jobbról az enyhe lejtésű távoli hegyek zöldje felől a Schmielova vára alatt elsiető folyócska, balra a százszoros salvéval durrogó ágyuk füstjétől gomolygó magaslat; középen az egytornyu kis faluhoz kanyargó széles út. Az út mellett két felől, a szántássá taposott friss gyöpü síkon elszórva, arccal az útnak kisebb lovas csoportok; mögöttük két-két, innen a dombtól a falucskáig széles, szines, pikákkal, csidákkal tüzdelt csik, előttük a kapitányok ritkás arcvonala: kozák és magyar lovasság.

S elől a dombon, amelyre fáradtan kúszik föl a falu útja, himzett nyeregtakarós lován Rákóczy György, Erdély fejedelme. Mögötte főemberei.

– Keves az svécus, Kemény uram! – rezzen meg a fejedelem előre álló tömött szakálla.

– De bizony csak hét ezer vitéz! – bólint szomoruan, mint aki mindent tud, Rákóczy, s közben megfordul fejében, hogy a lengyelek mind elpártoltak tőle, még akik hozzá szítottak, azok is elhagyták, Lubomirski s a többiek, ki itt van, kevés is, rongy is… Szelepcsényi műve… itta a borát, lakta sátorát s a saját táborában érdekei ellen dolgozott… bécsi ötlet aljas eszköze… – Még az búcsuebéden is, – szólal meg hirtelen hangosan, – jól lakék, váltig esküvék Szüz Mária emlegetésével bővesen! Hajdu sem esküdhetik többet…!

– Lator ember, én mondom, mert… – emeli föl kezét Kemény János, mikor Rákóczy int, s mögöttük oldalvást nagyot buffan a rézdob, fülsiketítő lármát okádva rebbennek föl a karcsu trombiták s a magaslat ágyúi nehézkes sietéssel fognak szaporább bömbölésbe. A fejedelem fehér paripája kifelé forduló patával, magas szögbe emelt, dagadó izmú lábbal indul meg; szálas farka a földet söpri. Rákóczy lekapja süvegét, combja mellett büszke alázattal feszíti hátra, dereka meggörbül s lehajló fején meglebben a frissen borotvált koponya üstöke…

Szemben fodorított hosszú hajak, csipke-örvek, omló vonalu, könnyü ruhák sűrü rovátkája előtt egy szürke paripa keskenyülésü, hosszan lógó nyeregtakaróján ezer buggyanással redős bő, szalag-csokros nadrágszárban előrefeszülő két merev láb; nyeregkápában hosszú, cafrangos pisztolytasak; csipkehabos mell; jobbra egyenesen kinyuló kézben tollbokorba boruló föveg; legszebb hajlásu ívekbe simuló, klasszikusan egyenes arcvonalak; széles ajkon az orr tövéből elhajló vékonyka bajusz tiszta félköre; egyenes derékkal könnyü főhajtás: a szövetségese tegnapi első látogatását visszaadni jövő Károly Gusztáv, svéd király.

– Serenissime ac potentissime rex… – remeg szinte meghatottan Rákóczy hangja.

– Celsissime princeps… – harsan vissza büszke nyugalommal a köszöntés.

A vára udvarán lováról lelépő bán megtántorodott: mind a két lába remegett. Fáradtan csatolta le sisakját s amint homlokához nyult, gondolkozva kapta félre a fejét, aztán szeme elé emelve nézte az ujjai hegyére ragadt száraz vér porát, szivárgó vér -301- nedvét. Sisakja belsejébe tekintett, külsejét vizsgálta s mosolyogva ölelte magához az aggodalmas ráncokba vont homloku Máriát:

– Semmi, feleség, semmi! Kósza szablya-suhintás repeszté meg bévül ez pántot s az goromba szélü törés karistolá föl az bőrt… De az babócsai aga Allahjánál pipázik mán valahun pokloknak fenekén! – s ezzel aztán mintha el is mesélte volna egészen a Kanizsához közel ásott új sánca ellen támadó törökök ellen vívott ütközetét, tudakozódva folytatta: – Megjüvének Légrádrul, Varasdrul az harangöntők, kiket az bécsi ágyuöntő mester keze alá rendöltem?

– No! – nézett kutatva az asszony szemébe, akinek izgatottságát csak most vette észre, – Trézsi?

A füstös, összekapart mellvas zörrenve koppant a földön az épület felé siető bán mögött.

A halványsárga, kövéres arcban mosolyra nyilt a vértelen száj keskeny vonala; a két kis párnás kéz a poros, izzadt arcot paskolta:

– Gott sey Dank! Mastan igen… de hun erőben, hun gyöngeségben, szinte minden órán fordul állapata… Jaj, jaj, édes uram! – fejezte be sopánkodva. -302-

– Te, kis bécsi practicás! – fenyegette meg a bán a kacér vállvonogatással hátat fordító asszonyt.

Mária a most már fecsegni, nevetgélni kezdő betegnél maradt, mindenféle gyanus szinü levet keverve, töltögetve üvegből csészébe, csészéből kanálba; Zrinyi pedig megfürdött, átöltözött s lement kis kertjébe, amelynek viruló zöldje gondos öntözés fakasztotta illatot sugározva fordult csöndesen a tikkadt nyári nap alkonyának árnyába.

A bán nagyokat lélekzve, gondolkozva lépegetett a lucskos gyepen rózsatőtől rózsatőhöz. Itt egy bimbón simított végig ujja, ott egy selymes, halvány testü, buja rózsafejet fektetett két ujja között tenyerére és sokáig elnézte a vágytól széthajló kövér szirmokon duzzadó ereket. Amott papucsa orrával igazította ki egy másik tő véletlenül eltaposott gyürüs sáncocskáját; száraz levelet morzsantott le gyöngéden; sercegve égő hasas zöld rózsatetüt pörkölt le parázsló taplóval. Majd leguggolt a kis gyepszegélyes ágyak elé s vaskos keze alig érintve enyelgett kis, szines jószágaival: az öntudatlan nyiltsággal bólogató fejecskékkel… A szőke fürtök hirtelen haraggal zizzennek meg a dolmányon… Kezébe veszi a zöld levelek között alattomosan megbujó éles követ, föláll; ujjheggyel földet érintő bal lába előrefeszül, jobb karja hátra vágódik s megtelt, de még mindig gyönyörü teste íve gömbölyüre feszültéből előre pattan: a repülő kő sivító parabolája a várfal fölött hajlik kifelé, messze, az ároknak. Ez az ő kertje! De szisszenve kap a köszvény csákánya alatt megránduló tomporához… A másik… hm, a másik -303- szinte eltünik a Bécsből s mindenünnen beléhajitott sok kicsi, nagy kő alatt… Köszvény! Csakugyan hosszú élet jele? De milyen életé?… Eh! kevés patientia, sikoltás és néha szitkozódás kell csak hozzá… – Ejnye, de cifrázza az hidat kérő tülkös! – neszelt föl hirtelen. – De türhetetlen!

A kis, könnyü, nyitott kocsival szinte repül a négy ló az udvaron keresztül. A végig kigombolt dolmányu, ingelejü utas föláll ültéből s amint megpillantja a kertben a vár urát, ordító hadonászásba kezd. A négyes tajték-rongyokat fröcsögetve áll meg s a hadonászó alak hamarjában nem találja meg a lábát, amelyikkel kilépjen.

– Nagyságos uram! – igyekszik roggyanó futással a kert felé, nyári kalapos süvegét libegtetve, – nagyságos uram, csuda nagy, dücsőséges fáma; győzödelem, győzödelem! Erdélyi uraim Dancka táján dobolnak! Cracovia, Sandomír ű nagysága kezén!… Bocsánatos gratiáját esedezem: jó napot kévánni majd felejték az örömtül, ki szüvemben hallelujáz… Pfüh! mán csak leülök ez kűpadra nagyságod engedelmével…

– De Rákóczy az üstökös! Győzödelmes serge penég tündökléssel fényeskedő farka! Bizony fejében száll mán az lengyel korona! Lengyelország Erdély vazallusa lészen! Jól s okosan tevé Ferdinandus, hogy koporsóban bujt föld alá; szégyenletében bújna mast oda, vagy inkább félelmében! Hejh! az koronás fejü papocska mast odafönt Bécsben ríhat apja után, mi tévő lészen ez zimankótul fekete fölyhők feje fölött való győlekezése korán!

Zrinyi kiegyenesedett. Fölkelt tehát már a nap a lengyel hegyek mögött és sugarának tüze bécsi hajakat pörköl s reménysége kis palántáit zöldíti nevedékennyé! -304- Milyen jó most, hogy Lipót nem hivta meg a Rákóczy ellen küldendő sereg körül forgó megbeszélésekre, de még jobb, hogy az öreg Hatzfeldet állította ama tizenkét ezer ember élére!

– Hejh! nagyságos uram, nagy grádiccsal vagyon feljebb az mi dolgunk! Merthogy hiteles az fáma… Mednyánszky uram embere hozá… Mast lészen üdeje, hogy ne aludjunk térdén az németnek, mikor amugy is reánk köszörült beretvája megrözzen kezében… hogy… mert – s szeretett volna még valamit mondani, valami nagyot, elhatározót, – … mast vagyon avagy lészen, vagy lenne alkalmatosság az bécsi kertekben való gyümölcsöket leszedetni… ha… – s tétovázó szeme elfordult az összefont karokkal mély tépelődésbe merevült bánról s az udvaron köröskörül sétáltatott megizzadt lovak kerengését követve igyekezett a fejében lázasan ugráló gondolatoknak valami fonalat találni, amelynek végére odacsomózhassa Zrinyi gyors beavatkozásának legalább az igéretét.

Zrinyi szótlanul vetett számot magában talpra állítható fegyveres erejéről, zsoldosokról, Péter öccséről, barátairól, az elégedetlenekről. A képzeletében szétterülő Magyarország térképén már messze járt elgondolt hadával…

Vitnyédy, minden egyes pitykét hosszasan megpödörgetvén, gombolgatta össze csöndben dolmányát… aztán csak egyet köszörült torkán, elsimított őszülő haján, fölállt s ünnepi lassusággal lépett a bán elé:

Zrinyi fölrezzent s távoli ágyutüz villanásaival szikrázó szeme büszkén állta Vitnyédynek felekezeti bosszu, hazafias vágy, nagy, őszinte szeretet rajongó lángjával égő, könyörgő, szókimondástól szégyenkező tekintetét. -305-

– Uram! Az seregek urának és Istenének, kinek dücsőséges zászlója alatt nagyságod, mint hűv és szorgalmatos vitéze, más tunyáknak és eleik dücsőséges cselekedetétül elfajzott nemzetének confusiójára vitézkedik, szentséges óltalma és gondviselése alá ajánlva nagyságodat, nagy alázatossággal kévánom tiszta szivbül, hogy ű szent fölsége tanácsolja és vezérelje ez állhatatlanságban állhatatos üdőkben minden dücsőséges cselekedetekre… és ű szent fölsége harcoljon, igen, harcoljon nagyságoddal és tegye ellenségi előtt úgy röttenetessé, amint az keresztyén világ és ellenségi előtt is dücsőségessé… én… – s az összefonásból reszkető ujjakkal kivájt kart magával rántotta térdre rogyásába. A bán keze fején egy csók s egy könny melege égett.

De az eretnek Rákóczytól főpapi buzgalommal undorodó Lipót biztatására, aki olyan sietve újította meg a lengyel hitlevelet, hogy az országbirót és a horvát bánt el is felejtette meghíni a tanácskozásokra, a dán király hajóval, sereggel négy felől rohanta meg Svédországot. A svéd király Rákóczyban nagy hadvezér, jó barát helyett történetes sikerein elkapatott, ostobán ravaszkodó, hiú álbarátra lelt, aki önzésében elvakulva addig-addig halasztotta szövetségük levelét aláírni, mert magáénak akarta s képzelte egész Lengyelországot, míg a dán becsapás hirére Károly északnak készült és semmi sem kötelezvén, meg is indult. Most, amikor csak Steenbock és a bádeni őrgróf maradtak mellette, Rákóczy lelkében megnyilt az örvény, de Varsó bevétele s maradék készletének bora egy napra szivárványt vontak föléje. Ugyan! Mondják, hogy mindenütt körül veretlen, sőt harcot sem kóstolt lengyel hadak rajzanak s ő -306- bizonytalan, de annál biztosabb veszedelmet rejtő gyürüjükben kerengve csak játssza a hódítósdit! Ugyan! Hisz Steenbock és hada vele van… De a svéd marsall tömpe orra, tömött bajusza már gondolkozva hajolt sátrában ura visszahivó parancsa fölé. Hiába átkozódott a királynak besétált fejedelem, hiába alázkodott méltósága magafeledten könyörgő sirásba, csak annyit ért el, hogy a svédek lassu lépésü utóhadnak maradva, a délkeletnek tartó erdélyiektől úgy szakadtak el loppal, hogy az ellenségtelen hajszában kifáradt, eleség hiján gyöngülő s kételkedni kezdő magyarok észre ne vegyék… mindjárt. Merre menjenek? Vége csakugyan a bekötött szemmel kergetődző királyosdinak? Ahogy a svédek tanácsolták, a Búg megduzzadt vizétől védve, Krakónak s onnan Moldován keresztül haza? Vagy, amire kozákjai sürgették, tovább, még inkább délkeletnek, Lemberg felé, hogy a sárga nádak hadai hetmánjának uj kozák segítő seregével találkozzanak a harcot folytatni, vagy inkább megkezdeni…? Mért nincs ellenség sehol? Minden város behódolt, de vajjon az övé maradt-e a háta mögött is? Mért csurran ki marka két szélén, amit belészorított? Hisz csak az a föld az övé, amelyen áll… S ha odább lép…? Ez az utolsó kártya, s bizonytalan lapjára mintha Chmielnicki hetmán kajla bajusza volna rápingálva… Üt-e mindent, hogy a boros poharak megtáncolnak az asztalon vagy egyáltalában kezébe kerül-e?… Mindegy! Csak előre!

Mire a lápon áttapicskoltak, az oláh nem volt sehol; mire a folyón átkapattak, ki két ló közé lépve, ki tömlővel, ki véletlen dereglyén, – ha fulladásba is sodort az ár tiz-husz vitézt, azok legalább nem látták, – a maradék lengyelség is hűtlen árulóként a tulsó parton maradt… Mindegy, előre!… Jön-e a kért kozák segítség?… Igaz-e, hogy az uj nagyvezér, -307- az öreg Köprüli parancsára tatár horda lovagol feléje, ki tudja, hol, messze-e vagy közel, hogy engedetlenségeért, a bolond hadjáratért megbüntesse?… Igaz-e, hogy a lengyelség egyesült mögötte s bekerítni készül?… Ez igaz! Őrizetlen utóhadából ezer kozákot levágtak…

A sáros, piszkos borzas lovak remegő innal lépkedtek görnyedten bóbiskoló vagy villogó szemmel körül-körültekintő rongyos, tetves, éhségtől sáppadó arcu lovasaik alatt. A csidák hajdani büszke erdeje remegő, összevissza rács. Morajlik a nyomorult csorda s mintha rekedten rikoltaná itt-ott valaki: – Hátra!… hátra!…

Rákóczy a kantárt a fáradt állat nyakába vetve, kifeszített két kezével a nyeregagyra támaszkodva, tágra nyilt, befelé néző szemmel tekintett el a bizonytalan, gödrös út két oldalán alacsony dombokkal messze hullámos tájon s azon gondolkozott, mit ad enni népének a legközelebbi pihenőn. Hogy ad ebédet, Ur Isten! aki a vacsorával is adós maradt?…

A háta mögött felzugó rettenetes zajra, ordításra ijedten vágta oldalt a fejét.

A por magasabbra csapott fel, amint a piszkos ember-ár szétzúdult jobbra-balra a sötét lomb között piros pontokkal diszlő sok fa alá. Ág reccsent, lomb-korona ingott a fákra röhögő ostrommal kapaszkodók alatt. A táj mozdulatlan, zöld békéje tarka nyüzsgéssé változott…

– Mi az? – hördült egy pillanatra kiváncsisággá a fejedelem tompa apathiája.

– Cseresnye, nagyságos uram! – léptetett melléje örömtől lengő hosszu szakállával Kemény János.

– Tahát ebéd! – bólintott Rákóczy, az Isten kegyelmességére gondolva, – de mi lészen holnap? – sóhajtotta. -308-

– Cseresnye, nagyságos uram! – szólt halk biztatással, az út két oldalán előre, szinte a látóhatárig nyúló sötétzöld levelü fákra mutatva, Kemény.

XXII.

– Ha fekszel, nyugszol; ha ülsz, kevés ember lát: ha állasz, sokan látnak; ha mensz, félj az botlástul; ha botlol, félj az eséstül; ha esel, megtapodnak!… Mi az?

A bán fölkönyökölt láz fűtötte párnáira s úgy figyelte a sötétet. A szomszédban halkan dudolt a kis dajka az álmatlan Trézsinek. Óvatosan visszafeküdt s fülére húzott paplana alatt dideregve kérdezte benső szóval magától:

Pusztulásba kell-é vesznem, szerelmes Istenem, ki vagy a mennyben? Semmi se, hát csakugyan semmi se?… Mintha a halál sima, hideg keze tapogatna végig… Borzalom, borzalom!… Allah, allah! – süvölti az éjjel… a hegyszakadékba üvöltő, véres rongygomolyag hengeredik le, lefelé, hordozójába nyársalódik a derékon roppanó kopja, gurul a ló, gurul az ember, török és horvát vegyest… de lent, lent ott áll a véres testek halmába tűzött lándzsaként Rákóczy s ittasan ordít: «Hejh! bán úr, héában, nem akarom, hogy törökön erőt vehess! Ihon népem csuffal elveszejtém lengyel lápon, kozák mocsáron… Itt vagyok és nem fizetek; tetvek egyék bár Keményt s az erdélyi főrendeket az tatárrabságban, nem fizetek! Sergem tatár-szijjon, Erdély könnye malmot hajthatna, büntetni jün az nagyvezér… Én megfutamlék és sarcot nem fizetek senki fiáért és itt vagyok, élek és megnevetlek, hahaha!»

A bán nevetésére Mária gyöngéd kérdéssel szólalt meg a szomszéd ágyban: -309-

– Isten kezében vagyunk, Miklós! – suttogta Mária ujabb szunnyadásra fordulva egyet.

Isten kezében, – gondolta tovább Zrinyi, – csakugyan! Kemény János uram is csak ott! Isten kezében, tatár kám kezében! Istenem, ott hagyni azt a nyomorult népet s nehányad magával futva rohanni haza, ez a Rákóczy-virtus!… Menten ment befelé, mint a hal a varsában, s nem vette észbe, kijöhet-e… Lassu léptetéssel, fiuk, pszt! a domb mögött a török, a hó sziszeg, az út kicsusszan lábunk alól, de csönd… negyven órán éhezve, fázva, álmatlanul… csak csöndben, a török nem alszik, ránk figyel… Figyeljen is, palatinus uram, édes apám uram, az én törvényes processusom a Széchy-urfiak ellen megakadályoztatott, ha azt teszi valóságosan nagyságod, hogy cooperált ez én ellenem való törvénytelenségben… ki kell verni Erdődy Imre grófot embereivel együtt a Mikulich-javakból… az országé már mind, ki övé volt, hisz confiscáltattak… igen, igen, most hajrá Zrinyi, fogj fegyvert, mert így lenne jó Rákóczynak, vond a magad földjére a törököt, hogy Rákóczyt békén hagyja… nem, Palásty uram, nem, tisztességesebb követségre adhatta volna fejét, mondja csak meg Rákóczynak kegyelmed – nem csak neve szerint, de valójában is Rák – a Zrinyiek között nem volt soha semmikor se gyáva, se urához hűtlen áruló… Lubomirski marsall hát megtapodta a Részeket… kölcsön kenyér!… Csináltasson uj cimert magának fejedelmi barátom: zöld mezőben aranyat számláló vén zsidót… Elbizakodás -310- és fösvénység!… Ötvenezer aranyat ajánljon, Vitnyédy uram, a Mikulich-javak birtokommal határos részeiért, megveszem, mert, ugy-e, a Mikulich Sándor fia törvénytelen, apja javaihoz semmi köze?… lengő gálya uszik kék vizen s Péter szemében a nagy ismeretlen csillog… – hajszolt a láz gondolatot gondolat után s a zavaros tumultust a köszvény nyilallása hasítva szabdalta darabokra.

A kései nap kései ébredése után mégse nyugodhatott: fölkelt. Székről székre, divánról divánra, ablakon könyöklésből padszékre heveredésbe hurcolta magával a romboló nyavalyát estig. Hisz annyi minden készül! Hogy maradhatna ágyban a bán?! A török itt és Erdélyben, uj áldással viselős felesége… Maga alig állt lábán, de zsámolyt hozott Máriának, lépcsőn ő segítette volna, kérdezte, biztatta lázfolttól virágos halvány arcán idegen mosolylyal. Kis lánykáival játszadozván, furcsa, izgatott, bolondos játékban sánta török gyanánt alláhozva futott előttük, aztán elhalványodva rogyott valami szőnyegre s foga nyomán kiserkedt a vér ajkából. A várbeliek félve kerülték, ijedten hallgatták. Aztán mozdulni sem tudott, lesoványodva feküdt mereven, szél verte fatörzsként egy-két napig ágyában s ahogy egy kis erőre kapott, megint csak fönt volt. Hihetetlen éles látásig feszített energiával tárgyalt hosszu délutánonként Miglianival tengeri kikötői kereskedelméről, hova mennyi hajórakomány léc, donga, bádog, foghagyma, bocskor, só, kőedény, szalonna, balta, olaj és fatál ment és fog menni. Egy éjjel hiába várta Mária aludni, nem jött s hajnalban Angelo könyvesházában lelte: a gyertya még égett, maga karjára borulva aludt. Angelo halk szavára, csöndes figyelmeztetésére gyermeki engedelmességgel kelt és indult mosakodni, öltözni. Ebédnél aztán feketével foltos fehér arca kiderült, mikor Máriájának -311- elmesélhette, hogy másfél év alatt – az éjjel számította ki – százezer lirát keresett tisztán csak Bakar, Portus regius, Cirkvenice kikötőiből az Adriára kifutó kereskedelmével.

– Nem haltam még meg, – fogadta halálos sápadtan, köszvénytől görnyedve a látására jövő Vitnyédyt, – csak bécsi tanácsba nem kévánkozom!

Aztán karon fogta s vitte magával körül a várban megnézni, hogy az új bástyák cementje hogyan állja a fagyot. Ebédnél bőven evett, korsószám itta a vizet, beszélt, tréfált, jött-ment, cselekedett s azt hitte, senki se látja, mi emészti belül.

Ha úgy egyedül maradt, okos szemü Angeloját is elküldvén magától, s görcs huzta kezében megremegett a toll és lázas szeme előtt táncoló örvénnyé futottak össze a sorok, összebicsakló derékkal omlott össze székében s úgy érezte, hogy még csak egy kis feszítés és szétpattan e bolond világ bomlott citerájának hurja, amelynek Zrinyi a neve. De Máriájára gondolt s összeszorított ököllel egyenesedett szembe a gyöngeséggel; Rákóczyról hírt hozó levél vagy ember jött, feszülő homlokkal ugrott föl kétségbeesett terv-keresésre; a törökről beszéltek, lüktető vérrel zugó agyában hadi vállalatra készített népének zavaros képe dübörgött kínosan. Apokaliptikus akarata mindig, mindenképen föl-fölemelte testi, lelki összeroskadásából.

De duzzadó izmai lógós-hosszura ernyedtek, göndör sörénye selymében ősz szálak kigyói bujdokoltak tekergőzve, dereka meggörnyedt, arcán két gondgödör homorult, bőre vén pergament-szint váltott s combjain pötyögősen lebegett a nadrág.

A kis asszonyka új szülés örömének, bajának élvén előre, befelé figyelt, kifelé csak mosolygott s nem sokat vett észre ura leromlásából. A gyóntató bőjtöt és imádságot rendelt s Istenre hivatkozott; -312- Forstall minden nap elhatározta, hogy orvost hivat Pozsonyból vagy Bécsből, de, ura életének széltől nyomott lángja egyet villanván, meggondolkozott; Miglianit csak a gyöngülő testben megerősödött számoló elme ingerelte; az udvarában ténfergő nemes ifjak ijedt bámulattal figyelték a sohasem látottat; a folyton tépelődő lutheránus fejű Vitnyédy közeli végről suttogott magában… csak katonái, az ő katonái látták a bajt mindenfelé halál-formával telt agyukban egyszerüen súlyos, veszedelmes kórnak.

Messze azonban csak forgott az élet kereke és fordulása furcsa árnyakat, fegyver és korona csillogását vetette a jelen zenitjére: a török fenyegetéseitől rettegő erdélyi rendek Rákóczyt letessékelték trónjáról; a tatár már átkelt a Neszteren, a szultán tábora Edirne hullámos síkján zsibongott, a hadra készülő pasa Budáján, a Gül-Baba dombja alatt rózsaligetben emelkedő Baruthkáne vára serényen kavarta bronz mozsaraiban a nedves, büdös török puskapor szenét, salétromát; Lobkovitz herceg aranya, szava pedig csilingelve, suttogva ömölte körül a választófejedelmeket Lipót császárrá választásának érdekében.

A csáktornyai csöndes vár elhalkult urának erélye, akarata már csak fulladozva vergődött betegsége mocsarában, mikor egy februári nyugodt, hóeséses délelőtt Angelo azzal rántotta föl a könyvesház ajtaját:

A régi deli Zrinyi ugrott föl a szőnyeges ládáról, rohant folyosón, lépcsőn, simogatta a kis új idegent s borult csókhalommal, az ágy mellé rogyva, Mária kezére. De amint fölkelt, sápadt megtántorodását görcsös mosolya, kínos kiegyenesedése csak alig leplezte: -313-

A folyosóra érve felfeszült, nagyot sóhajtott s ott esett össze a küszöbön hangtalanul, szinte vigyázva.

A szobában léptek recsegtek, a kicsi vinnyogva sírt és Mária hangja hangos, ideges örömben rezgett.

XXIII.

A vastag falak között csendben pislákoló téli élet lassan-lassan ablakot nyitva, ajtót tárva, mindinkább kifelé igyekezett levegőre, napra. A vár mély zümmögése hangos beszéddé, kiabálássá, emberek, lovak, szekerek jövés-menésévé tavaszodott a megduzzadt vizek nehéz, zsongító párájával telt ég alatt. A széles udvarokon drabant rikácsolt s a bilincs-csörgést csoszogtató rabok pincében tetvesedett haja, szemöldöke szinte szégyellve sétáltatta penészét a fiatal tüzü déli verőn.

A kis kert lugasa már árnyékot adott, de Zrinyi egy keresztútra állított és a napnak fordított karosszékből nézte enyhe borongással kedves kőpadját… Furcsa csapdákkal gazdag terü, bolondos hajsza, mért hínak életnek?… Mint a légy, zümmög, zümmög, körbe repdes, aztán beleesik a lángba… Ki volt az az idegen, aki lázas lelkét, mint egy zászlót lebegtette hónapokon keresztül, hogy aztán beletakarózva, hetekig forgolódjék unt melegü, puhaságával rettenetes derekalján? Mondják, hogy a horvát bán… Ismertem, derék fiu volt, csak egy kicsit fiatalos; ágaskodó, nyerítő mén a lelke…

– Eheu fugaces, Postume, Postume, labuntur anni… – olvasta hangosan piszkossá forgatott Horatiusából s valami fájó, édes nyugalom hulláma csapott végig rajta; a könyvet is letette, hogy annál -314- jobban érezze s nézett, nézett maga elé, szerte a gyöpre, a zöld jól esett szemének…

S a hullám lassankint folyammá dagadt, amely gyöngéd erővel ragadta magával, mint a boldog fájdalom úszó szigetét… de ostor pattant valahol: puha mozdulatu gondolat-tündérek ugráltak le az úszó szigetről, hogy a jelen partjához halkan kikössék. A csönd azonban megint csak megnevelte az árt s a sziget kéjes lendüléssel indult tovább a misztikus vizen.

Szinte szerelmes lett ebbe a sajátságos, gyöngeségében erős érzésbe: szeme gyakran merült el, mosolya sokszor hajnallott, mozdulata akarva hajlott selyem-puhaságu ívbe, teste a nagy horizonttal szemben való pihenést kereste, csakhogy elborítsa, magával vigye az a… az a… Ejh! mely csudálatos az élet! – sóhajtotta boldogan elébe.

Kerülte a zajt, a bajt. Vára még mindig folyó erődítését csak a terveken követte; a török ellen Patachichot küldte s csak harmadnap meséltette el magának, mi történt; halálnak készülő kis Trézsije, betegesen vinnyogó, puffadt csöpp Izsákja látásától fájdalomban vonagló arccal kertjébe menekült, ahol megcsendesülve követte gondolatait, amelyek a nagy Végzet felé eveztek finom, ütemes evezőcsapással; új ágyuit csak papiron számlálta; a személyét tapodó, hajrázó bécsi rágalmakat fölhevülve előadó Vitnyédyt messiási mosollyal, krisztusi kézfelemeléssel intette nyugalomra:

– Ember vagyok, vétek és esés nem idegen tüllem… de azoknak itéletek azzal vétkesít, hogy nem vagyok heliotropium, nap után járó fü… pap után járó fü… Bizony, Vitnyédy uram! De hagyján!

Rákóczy dolgait a feleségével hallgattatta végig; levelet, melyben e név felötlött, azt is az ő kezébe -315- nyomta. Este aztán távoli pásztortűz lidércfényével lobogó nagy, sötét éjszakába nyíló ablaka elé tolt egy karszéket, Máriát beleültette, maga egy zsámolyszékre ereszkedett elébe, fejét az asszony térdének szegte hanyatt s csöndesen megszólalt:

S míg szeme a nyári tüzet villogtató csillagok pislogásán bolyongott, az egyszerü csengésü asszonyi beszédben csakugyan mesévé tarkult, bolondosodott Rákóczy története, aki zordon makacssággal tolta föl magát a januári medgyesi gyülésen országa nyakára, amit már hiába reparálgattak az erdélyi rendek szóval, határozattal, a portához való hűségük éppen jókor írásba foglalásával májusban, mert Rákóczy hada a Részekben már kétszer is nekihuzakodott a budai pasa népének, a haragos kis köpcös, öreg Köprüli már átkelette népét a Dunán, patyolatos fejü követe Jenő átadását s az adó fölemelését követelte Erdélytől, a tatár lovak pedig már a határhegyek csuszamlóin botorkáztak földnek feszített, prüsszögő orrlyukkal kémlelve a szokatlan útnak guruló kavicsát, gördülő kövét.

De a messze bugó felhő száraz villámlása nem érdekelte jobban, mint a távoli vihar alkonyati fényes játékát bámuló gyereket. Szép csuda! Elmulik, nyoma sem marad!

Zöldül a kert… komolykás, idegen, nemes Horatius… odafent asszonyod sír s kis lányod talán már a halállal vívódik… Varasdon német katonák tobzódnak horvátjaid asszonyában, javában… Rákóczy veszett fejszéjének nyelével hadonáz… ó, fájdalmas, sötét, piszkos hullámu élet… jön a török és jön a halál… az öreg Bocskayt csak kiváltottuk… de Sziszeken újra egyenesre verte kaszáját a jobbágy… -316- az a kis sárga virág, hogy néz, milyen szépen, nyugodtan s ha letaposod, nem sikolt… néma halál… és milyen a néma élet?… auream quisquis mediocritatem… O beate Sesti, vitae summa brevis spem nos vetat incohare longam… Gyógyulsz, öreg bán, gyógyulsz: – nagy bán, kis események – kerülöd már a napot s árnyékból nézed a messze útra indulókat…

Az udvaron pálcás, puskás drabantok nézték flegmás falhoz dűlésből a Velencének gálya-evezősökül eladandó rab-csorda gyülekezését. Pislogva mászott a napvilágra a rongyos had, de lábukon új sárga bocskor fénylett, hogy a hosszu, tengerig tartó gyaloglásban végkép meg ne rokkanjanak. Egykedvüen álldogáltak a napon vagy guzsorodtak a fal tövén szótlan, mozdulatlan, bamba csoportban. Csak egy barna arcu, gyér szakállu friss rab, fiatal ember vált ki a nyájból. Megoldozta bocskorát, földre terítette jobb időkből megmaradt kaftánját s ráállt, hogy a reggeli szalát imáit, hajlongásait elvégezze. Senki sem törődött vele, csak az egyik drabant vigyorgott bajuszába a háta mögött. Mikor az arab ihlet ülte szemü fejét, térdepléséből arcra borulva, két keze közé földre hajtotta, a drabant egyet lépett s belé rugott, hogy fölborult. A rabok néma mozdulatlansága s a horvát legények comb-csapkodó röhögése közepette ugrott föl az arab, kezét buzogánynak emelve. De suhant a pálca s vért serkesztő bibor-lila csik dagadt föl a barna arcon keresztbe.

Az istállók felől útra készült lovas szolgák léptettek elő s a pincéből föllépett az utolsó rab után a várnagy is, aki egy lajstromba tekintgető iródeákkal körüljárva, újra s utoljára végig mustrálta, számolta a rabokat. A nap lángolva úszott föl az égen; a rabok most már mind a földön kuporogtak maguk alá húzott lábbal s az árnyékon elheveredett drabantok -317- között egy kis ón-pohárban csörögve táncolt a kocka. A nagy csönd kohó-melegében a lovak prüsszögve verték orrukat izzadtságtól párálló szügyükbe és szikrát kapáltak az udvar kövéből.

A várnagy megállt, szeme elé tartott tenyérrel fölhunyorgott a napra s elvakkantotta magát:

Az ülők fölkerekedtek; a tarka batyuk s az egymás végébe aggatott két-három hosszukás négyszögletü kemény bőrtáskából álló uti készület vállra kanyarult. A tömött sorok között taszigálódva, káromkodva forgolódtak a kötöző szijjakkal a drabantok. Egy lovas nagyot kurjantott s az istállók felől fegyveres vitézek ügettek előre.

Zrinyi kis kertjéből csöndes, jóleső merengéssel nézte a tarka, délceg gyürü övezte nyomorult, fakó csorda készülődését… Mennek s nem Allah vezeti őket, hanem csak Zadranin… kopár vágáson s mély zöldü völgyeken… szellő táncoltató tenger felé…

A fülledt csöndön asszonyi sikoltás süvített végig s bugó zokogásba pattanva keringett visszhangosan a vén falak között.

Zrinyi megrezzent, pilláját lehunyta s fejében lágyan lüktetve indult meg a sor: Pallida Mors aequo pulsat pede pauperum tabernas regumque turres, – s két könnycsepp gyöngyözött elő szeme szögletében.

Várnagy, drabantok, lovasok, rabok egy pillanatra az épület ablakai felé emelték tekintetüket, de villant a vezető tiszt kardja, indulást ösztökélt pálca, szitok s a menésnek lendülő tömegben egyszerre szakadt föl ötven torokból mogorva-mélyen:

XXIV.

A stájer hegyekről lesüvített a közelgő tél lombfosztó kengyelfutója, a kis kert virágai dideregve rázták földre tarka fejüket s Zrinyi hosszu, gyászos mentéje ellobogott a varasdi uton néma vágtatásban.

Mária ott térdelt nyár óta mindennapos gyászának hánykolódó bánatával a Szent Anya szobra előtt.

Mikor a lángoló nap alatt kanyargó uton elrengett a kis koporsó Szent Ilona felé, ahol már várta a libegő gyertyalángok között zugó rekedt zsolozsma, akkor is csak ide menekült. Kéztördelő, görnyedező sóhajtással, sírással támogatta ég felé lelkében gondolatig el nem jutó remegő bánatát, de a szobor festett arca merev és hideg maradt, hiába táncoltatott rajta csalóka mosolyt az örök mécses rebbenő fénye. Aztán imádkozni akart, de megnyugtató, szokott zengésü kánoni ima nem jutott eszébe, rebegte összefüggéstelenül, amit lelke háborgása csak fölvetett, s kinlódó áhitata nyugtalan tengeréből egy barna szirt bukott ki minduntalan: Büntet az Isten, őseidet megtagadó, magyar asszonnyá szeretett német leány! Ilyenkor mogorva-egyenesen, büszke áhitattal mellette térdeplő urára tekintett, de a kemény vágásu profil nem mozdult, hideg és merev maradt. Igy vergődött heteken át; előtte a szobor, melyet élővé nem melegített égi csoda, mellette az ember, akit szoborrá fagyasztott a bánat.

De most, hogy a fekete mente ellobogott a szélben, fölfakadt a gyász sebe s keserü önvád folyta be belőle lelkét. Rég elporladt kerek arc nézett reá szemrehányóan egy távoli szöglet alak-váltó szentképének csillogó keretéből s rég nem hallott tiszta csengéssel zugott föl fülében ősei nyelvén a megtagadott törvény: Német leány ne szüljön magyar -319- fiat! Lányodat elvette s elveszi Isten Izsákot is, mert meg akartad lopni!

– Oh, mein Vater! mein Gott! – s a kezére csavart olvasó kis ezüst keresztje halk pengéssel ütődött a gyöngyház-szemekhez.

Könnyel homályosuló szeme a festett pirra tapadt s döbbenve érezte, hogy kel szárnyra szivében akarata ellen egy szent fogadás, amely a mult vétkeiért s a majdan magyar úrrá növő Izsákért cserében engesztelésül az Égi Anya örök szolgálatjára ajánlja egyetlen leányát, Mária-Katharinát.

A horvát urak gyülése fölött elnöklő bán elmerülve számolgatta lelke temetőjének keresztjeit: itt nyugszik a nagyravágyás, ott a lengyel remény, az a kuruc akarásé, ez Trézsié… Trézsi… s most a vallásszabadság keresztjét faragják, szögezik szerte az országban és Rákóczy halálos fogócskát játszik a törökkel…

– Sziszeket pedig bocsássuk által a király kezére s egyezzünk bele, hogy megrakják német katonával! – szólt közbe szintelen latin szóval, unva a lármát.

– Mehercule, nullo modo, domine bane! – folytatta szónoklatát gróf Erdődy Imre, a bán ellen felzuduló elégedetlen morgás fölé lendítve dühösen csattanó hangját.

Hadd kiabáljanak! Kösse az ebet más a karóhoz! Ő legyen-e mindig tengelye ennek a némettel elegy horvát-magyar-török világnak? Hogy hevül, hadonáz Imre gróf, pedig talán nem is annyira a német katonák behozatalát ajánló bánra haragszik, mint inkább arra a Zrinyi Miklósra, aki ugyanazt a darabot akarja megvenni a gazdátlanná vált Mikulich-birtokból, amelyet ő… S a derék Mikulich Sándor már kávéval borozgat, s szelám álejkával mond jónapot -320- valahol délen… Eh!… Ki mondja, hogy az élet zajos dicsőség, örömöt szülő hangos öröm! Tedd meg, hova Isten állított, amit a fátum rád mért. Ha örülsz, örvendj óvatosan, örvendj belül, de bánkódásod folyamát a bölcsesség gátja szorítsa kimért útba!

Alig várta, hogy vége legyen az adó, pörök, katona, erődítések szóiszapos zuhatagának. Lanyha elerőtlenedéssel, bölcselkedő egykedvüséggel intézkedett mindenben, csak méltósága merevült régi teljességében Erdődy és pártja nyilt akadékoskodása, titkos bujtogatása ellen. Ellenségeit megvetette, barátjait elkerülte s ahogy tehette, Csáktornyának fordította lova fejét.

– Koncrul ugató szeléndekek! – köpött az út porába; süvegét szemére rántotta s egy vágtában nyargalt haza.

De otthon sem találta helyét. Izsák betegágya előtt összefacsarodó szivét hiába vitte Mária szerelméhez melegedni. Ha a nyult vonásokkal maga elé meredő asszony vállára tette kezét, s csöndesen megszólalt:

– Határban tartóztassuk az kínt, az örömet az szerencse ugy is! – Mária zokogva borult rá, s vigasztalásra szoruló hirtelen némasága nem lelt több enyhítő szót. Könyvei ellenséges hidegséggel fogadták, a vár népe félve tért ki előle, a lőtt vad hályogos szeme ismeretlen váddal ingerelte, kopasz kertje nem ismert rá, az avar zörrenve panaszkodott ellene s a lomb-hullató erdő rekedt zugással kergette el-ki magából.

Éjjente az asszony sírva huzódott félre szerelmes kezétől, csak az álmatlanság s a köszvény álltak őrt zavaros lomhasággal kavargó gondjai mellett reggelig. Néma utálat sötét madarai vertek fészket lelkében s maga meghasonlott, ördögi kedvvel eregette -321- szét őket a vak éjszakában az asszonyra, Rákóczyra, országra, királyra…

Konok örömmel kapott hát a királyi meghivón, amely Bécsbe szólította Erdély ügyében koronatanácsra s landkocsija nyekegve röpült a porfelhő előtt északnak.

A kövér ősz dióverő póznái kopogtak itt, amott durrogó szüret óbégatott a hegyen; barna barázda fordult a sárga tarlón lomha barmok ekéje nyomán, trágya-halmocskák gőzölögtek a fáradt rögökön vagy kék kötényből mag-esőcske lendült a levegőbe ütemesen; faluk határán öreg fák rázták puha puffanással a fübe gyümölcsüket, szőlővel rakott puttonyos hátak másztak görnyedve a kunyhók felé, amelyek udvarán friss kazal sárgult s taposó suhanc ficánkolt a káposztás-kádban. Szürke selymü füzes simogatta végig útja irányát, sárguló erdő fogta két fal közé; távol barna tetők fölött kék füstcsikok kanyarogtak a beteg, hűs égre, pirosló lovas-csapat kuszott lüktetve a felhő árnyéka alá, fakóvá barnult s eltünt; hegyes toronytetőt figyelmeztető ujjul emelő városok nyomultak ki eléje alattomosan a földből s mire egészen fölébe emelkedtek, rosszkedvüen szállt ki párnáiról, hogy a postamester udvarán lovakat váltasson. S míg a hét órai harangszó kimerülten panaszolt az éj elé ijedt mécses-szemekkel pislogó házak fölött, a nagyságos bán úr a hajlékony gerincü postamester hüledezésére paraszt szalonna, barna kenyér vacsorát gyürt magába ingerülten, hogy rögtön tovább indulhasson.

– Királ urunk feje mellé választá avagy nótaperben fogták ű nagyságát, hogy ollan halladékot szenyvedhetetlen útonjárása! – vélte a városka mindenben járatos jegyzője a sokféle veszedelemmel kockázatos szokatlan, oktalan rohanáson gondolkozva. -322-

A landkocsi fáklyája haldokló el-eltörpüléssel, neki-nekilendüléssel kuszott a sötétben, vörös fénye haragos-kutatva vibrált be a kocsi belsejébe s a bizonytalan világításban recsegve, csilingelve, prüsszögve, dobogva, fegyvercsörgéssel, ostorpattanással rohant, wachtert, éjjeli garázdát ijesztve, a különös jelenség Sopron felé, ahol Vitnyédy addig könyörgött szótlan bánatból néma dühbe forduló kedvü urának, míg meg nem igérte, hogy csak nappal utazik.

– Veszedelem, halál talám inkább élet, domine egregie, merthogy életem koporsóban aluvás… Bene, no! Utazok naponta!

S éjjel? Nyereség-mámorát részegséggel növelő úr, köznemes asztalán kártyázott, kockázott vagy a hajnali indulást virrasztó postamester német katona garázdálkodását, evangelicus-nyuzást, háboru-félelmet, drágaságot panaszló fecsegésével tartotta magát ébren. Reggel aztán csábító pengéssel sárgult elő a kocsi-ládából a veszteséget vagy szolgálatot fizető arany s az úr süvegéhez bökve vágta be magát a bőrpárnákra. Ha fehér falú ház békéjét csillogtató vörös-sárga lombok remegtek eléje, lehunyta szemét, hogy ne lássa; rozzant hidon átdübörögve, leste, nem roppan-e alattuk, hogy ott szeghesse nyakát; barázdán rohanó vad után a párnáról fölkapott pisztolyból küldte bánatos dühe haragját s ha az oktalan remegéstől fáradtan nyujtózkodva vetette magát hátra, álom helyett szégyenlős zokogás keserűsége húzta össze pilláit s vágy ekhózott föl száraz ajkán a kis halott csókja után.

De amint az ősz aranyában fölbarnult előtte a császár városa, kétfelé simított kínban, tépelődésben kuszává rágott bajszán, dolmányát egyenesre rántotta, süvegét hátra lökte, s míg szivében csöndes pendüléssel sírt vissza valami bécsi mátkasága idejébe, -323- fellajtár-ordítás, ostora pattanása rugaszkodva ragadta befelé a vén kapu fegyveresei között a gőgös méltóságu Illyricorum regnorum prorex-et.

XXV.

A Dráva zúgása egyre elhalóbban hangzott a vén fák hűvös boltja alatt kanyargó kis úton lépésben baktatók mögött. A jó moldvai paripák feszülő ívben magasló nyaka egyre jobban és jobban görnyedt föld felé; fejüket szügybe hajtva, nyitott szájjal lazítgattak olykor a zabla szorításán, amelynek kemény vasa karikát csilingeltetve ropogott tompán türelmetlenségüket, éhségüket őrlő fogaik között. De ideges játékban habos tajtékkal telemázolt szügyükből fület hegyezve vágták fel fejüket, ha innen-onnan néha megcsördült a sűrü; nyihogó röhögésük az urat kereste s szólítatlan megálltak. A bokor hallgatott, a fák sudara remegve rázta csillogó leveleit a hegyek mögé lépő nap piros bucsujában, a hűvös boltban harkály kopogott, vadgalamb búgott valahol mélyen s a mohos törzsek között szürke csönd figyelt. Semmi! A bán csettintett s a paripák zab után nyerítve, fáradt-kényesen ügetésbe kaptak. A bokor megingott és csörtetve rohant estéli ivásra a Dráva felé a meglapult vad.

– Osztán? – kérdezte a hosszu lovaglásban kiszáradt torkát köszörülve Zrinyi Péter.

– Ejh! bátyám uram! – suhintott le lovagló ostora sudarával egy levelet Péter, – meddig várunk?

– Talám bizony látá is kegyelmed Velencében az galambot sülni, kire szájjal tátogunk mán esztendők ulta?

– Illyen uraságos ur! Ládaszám ül várában az arany; mezein, erdein által széltül szélig halálban nyargalhat két paripát; magához kötelezte az velencei dux-ot, török anyák száján poronty-ijegető vász, Bécs előtt beste szájas, büdös magyar, osztán ű csak vár!

Amint az erdőből kiértek s az est kékjében fölfeketéllett előttük hunyorgó mécsvilág szemeivel a vár, Péter lova táguló orrcimpákkal emelte magasba fejét s prüsszentve kapott volna már ismeretlen veszedelemtől remegő inakkal vágtatásba, de a keleti eget döbbenve figyelő bán átnyult öccse kantárához s Péter visszafogta a bolondos állatot.

A nyugati égen már rég letünt a mindennapos játék bibor tüze, a kék takarón csillag-ragyogás furta már magát keresztül, a keleti ég éjszakáján azonban különös, haragos hajnal fénylett.

A fegyveresek lassan beérték a két nagy urat, akik a folyton feketülő mély hallgatásba fuló mezőn izgatott paripájuk hátáról nyeregben állva figyelték a keleti ég bakacsin kárpitján félkörben terjengő véres, tüzes pirkadást.

A hid fejét szögbe hajoltan védő palánk sorompójánál ujra megállt a hirtelen gondolkodó hallgatásba merült kis csapat. Aztán felkapattak a mocsaras föld, árok vize fölött bizonytalanul sötétlő hidra s mielőtt fölhangzott volna a kürt a megszakadó deszka-utnak folytatást adó felvonóhíd leeresztéséért, -325- még egyszer megálltak. A susogással, nyeregrecsegéssel, halk zörgéssel terhes pillanatnyi csöndben hirtelen csak felzengett Zrinyi egyszerü, nyugodt szava:

Vidáman rikkant a kürt s csörögve szállt alá az éjben a vasalt hid a dobogó lovak előtt.

A mély kapu-bolt fojtott visszhangot dübörgetve ontotta az udvaron táncoló fáklyák közé, az édes otthon gyerek-szavával, asszony-hangjával össze-vissza csicsergő, lágyan szóló zsibolygás elé a fekete vitézeket.

Fél éjjel suttogó, mutogató, jövő-menő árnyak vizsgálták, bámulták bástyán, falon, torony-ablakban a keleti ég csillaghomályosító rejtelmes hajnalát.

– Fűlött kazlak lángja az! – Török süt szalonnát falvaink lánginál! – Csuda égi jel: háboru lészen! – Kotor-ban van az veszedelem! – Ha mondom, az Mura nádasa ég! – Kétség, Kotor-é vagy Kanisa! – Az bizony dolog, hogy Kanisa lángozik! – szálltak a vélemények csoportról csoportra.

A torony legfelső ablakában a hazatértek vacsoráján tántorgó örömbe littyent várnagy magyarázta hangosan a párkányon figyelve hasalók mögött:

– Ott, ott, látja kegyelmetek? Két fejü sas jütt ki amaz kis fölyhő alul…

A bán gondolkozva jött le a ház falához ragasztott, udvarra szolgáló, fedeles falépsőn. Az asszonyé ma csak küszöbön váltott csók, maga lenn alszik tábori ágyon, hátha… S ha csakugyan Kanizsa ég! Megszállani rögtön! Velence, Rákóczy, magyarság, mindnek jó lenne… csak Bécsnek tekerné el orrát… -326- hát öreg ágyuk nélkül: a szerződések kikötéseként egyedül ez tilalmas!… ejh, majd meglássuk!

– Vitézek, drabantok, alunni! Tisztviselők, uraimék vigyázásban maradnak! Urunk rendölte! – hangzott éles kappanhangon a parancs a vár kutjának kávája mellől.

A könyvesház ablaka nyitva. Közelében pad, melyen rendeletekre váró legények suttognak az udvar sötétjében. Bent, a nagy asztal mellett szétikszelő hevederes ágy szarvasbőrei között hallgatva könyököl a bán a gyertya lángjába meredő szemmel. A gyertya alatt széles könyvhátnak támasztott bécsi zsebóra ketyeg. A sarokban, a ládán egy-két tiszt és bóbiskoló iródeák.

Mulik az idő és semmi! Ejh! egy fertály órácskát aluggyunk! – Tarkója alá gyűri a kis szarvasbőr párnát s pillái lezárulnak.

A csönd fölé emelkedetten perceg a kis óra; két mély lélekzetvétel susog; kint néha lépés koppan s mormogás morajlik.

A riadtan ébredő bán erőszakkal látóvá nyitogatott szempillái elé kapja az órát.

Szinte éjfél! Mi az? Még mindig semmi! Pedig történni kellett valaminek s a parancsot szétküldte még vacsora előtt az őrhelyekre, hogy értesítsék! A paraszt úgy is tudja, hogy arannyal, jó szóval fizet mindent hirt! Máskor, ha rongyos nádas mellett lesre lapult száz török, hát egyszerre három hagymabűzös száj is jött jelenteni! S most…

Fölugrott fektéből s úgy, ahogy volt, ingben, nadrágban, papucsban ki az udvarra, föl a toronyba. Amint nehéz léptei alatt megrecsegett a falépcső, a kis toronyszobában valaki fölemelte az ujját: a kupák kiürülten tüntek el a sötétbe, kártya, kocka dolmány alá bujt. Szabad, de hátha… – mosolyogta saját magától bocsánatkérően az ujj-emelő. -327- Nem csalódtak, az úr mogorván csak biccentett fejével az állásba cihelődők köszöntésére s rögtön az ablakhoz lépett.

Az égi jel elhalványodva, mélyre hasított szélekkel összeguzsorodva sárgállott már csak a láthatár alján, de az őrhelyek vonalát fáklya-csillagocskák mutatták. Lent fekete mélység, fönt szikrázó sötétség.

Az uraimék ámmogva vonogatták vállukat, de a várnagy előlépett, süvegét levette és csapzott üstökét elsimította izzadt homlokáról:

– Nagyságos uram! Két kis órácskája lehet, az tüzben lenni láttató égen egy kis fölyhő alul egy két fejü sas jütt ki, annakutánna egy patyolatos fejü ember, ki az sasra rámenvén, aztat igen elvagdalta és utoljára két felé vágta, annakutánna egy oroszlány jüvén ki, kinek jobbik lábában fegyver lévén, az másikával azon patyolatos embert megragadván, lába alá tapodta, és ezek után nagy seregek láttattanak, kik egymással harcolván mind két részrül láttattak elesni, úgy hogy az ég miatta mind veresnek látszott, azután úgy tüntenek el!

A körülállók sűrün bólogattak s egy-egy halk «bizonyosat beszéll» is mordult föl itt-ott.

Zrinyi, aki makacsul ragaszkodott a gondolathoz, hogy Kanizsa ég, s akit bosszantott, hogy mig ő talpra állított mindenkit, Péter nyugodtan aludni ment, hogy «égi jel, doctorok rágódjanak rajta!» – eleinte hitetlenül hallgatta a mesét.

– Osztán, egregie, nem étkeknek, italnak füstölgő emésztetlenségibül lén ez ébren-álom? – kérdezte bizalmatlanul.

– Nem álom! Nem részeg egyikünk is! – morogtak körül a borgőzös kis szobában. -328-

Nem lehetetlen! A mi lelkünket testi felhő homályositja be, s a levegőben járók, kiknek sympathiájuk van a miénkkel, jelt adtak, hogy őrizzük magunkat!… Ejh! könyvben olvasott bolond találmány! Tüz volt az!

– Égi jel vala, nagyságos uram! Az ég mintha tüzben volt volna, holott tüz nem vala, alitom, sohun!

Égi jel?… A németet a török, a törököt… Ki?… Kardos oroszlán? Hm! Hollandus cimer hordja… Az nem lehet! Szablyás perzsa oroszlán? Inkább, de…

A torony alatt két oldalt a réseken fáklyák nyujtották ki kormos üstökü tüzfejüket: csakugyan kis csapat.

A hid nyikorogva dörömbölt le s a várkapu kis kémlelő ablakának rácsai között benyult az igazoló ismert kézirat, de a kapu őrzők azért föltekert puskákkal állták körül a nyiló szárnynak fordított kis ágyut, amely mellett égő kanóccal állt pattantyusa: ki tudja!?

A földön koppanó ágyu muskéták már a falnak ereszkedtek, a kanóc taposó talp alatt szisszent, az idegen vitézek az udvaron szedelőzködtek le lovaikról, a kapu szárnya csukásra hajlott s a bán ott helyben, az ágyunak támaszkodva fogott a csoda mód sürgős levél olvasásába, mikor Péter, akit a kürtszó -329- kiváncsivá ébresztett, megszólalt bátyja háta mögött:

– Rákóczy! – s mig egyik keze az irattal lecsuklott, a másik gondolkozó keresztvetésre emelkedett…

– Bécsusztál, paraszt? – fogott nyakon egy besurranó piszkos bocskorost a kapus a körülállók gúnyos röhögése között. – Török vagy, paraszt bőrben? Majd kitolvajlá szemem! De kettő vagyon! Vén lud-lopó, igaz szakáll-é ez? – rázta ide-oda, szakállába markolva, az öreg rongyost.

– Nagyságos uram! – könyörgött sirva az agg Zrinyi felé terjesztett kézzel.

Halált kiáltott hát az égi jel néma nyelve s Erdélyre zuduló török tüzet… vagy Erdélyt békén hagyja, s Velence ellen fordul?… a duxszal szerződésem… tenni kellene valamit…

– Khajr azizim! Á babam! Szálem alájkum, seggem alá bujj! Okszgeldem! – viháncoltak az öreget motozó, piszkáló legények.

A gunyolódók kínos grimászba fagyott néma röhögéssel tágultak el az öreg elől, aki Zrinyi lábához rogyott:

– Uram! Ez vitézek után lopakodtam… félős az mezőben éjjel… jüttem, hogy mondjam… én láttam hajnallal… osztán mind megemésztette az tüz Kanisát.

Zrinyi a védtelen szegény rongy iránt nagy szeretetbe forduló örömmel emelte fel a parasztot a -330- földről s ősz haját simogatva kérdezte az ijedelem vagy éhség miatt aléldozótól:

A hajnal finom kiváncsisággal surrant be a kapu-bolt alá s a fáklya-fény nem érte sötétet szürke rózsaszinre festette.

– Lovakot! – harsant a bán szava az udvar felé s visszafordulva kinyujtott karral mutatta sorba: – Te Légráddá, te Kotorba, te Varasdra, te… mind, ki fegyveres, Kanisa alá! Készülőt fujass!… No, Péter, ez lészen üdőm!

A vigyázó harangja keményen kongatott s a trombita recsegésén megbolydult a vár.

XXVI.

Nyugatra a zsombék-tengeren innen lapuló síkon, keletre a zölddel bókoló dombok alján szerteszét mindenütt lebegő vásznu sátor-kup s két alacsony oszlopon nyugvó gerendának kétfelől nekitámasztott deszkák apró kártyaházai; sötét vonalakkal párhuzamost futó hosszu fekete földhányás béka-háborító, kigyófészek-verő szaggatott gyürüje; az utakon keresztbe zászlós fejü lándsák lóról emelkedő szabályos tömött nádasa; bogárhátu nyikorgó szekerek, nyargalászó magános kopják; a süppedékes talajon deszkára állított egy-egy kis falconetto vagy passavolante ágyu, mögötte fegyveres őrizet alatt poros hordó, halom golyóbis; tüzre lógó fekete bogrács; földturó jobbágyok háta görbedése, kapa villanása; távolabb béklyós -331- lábu füvellő paripák; zöld széna, sárga szalma szekéren mozgó bástyája; gebe sor hátán izzadó vizes tömlők; a keleti dombok kertjeiben fölfeszített nyári lakok körül gyümölccsel lakozó nótás katonák és messze-messze az őrcsapatok mereven csillogó pontok.

Közbül, a béka buborékos zöld lepel alatt alvó víz közepén, a kormos alacsony falak között fekete, összehányt vonalu, üszkös semmiség az elhamvadt Kanizsa. Csak amott csillog enyhe kéken a fürdő kis kupolája s itt négy csonkára égett minaret-gyertya között a romlás fölött siránkozó imáktól bugó khunkjár dsámi mint nagy fehér ravatal. A faltető kertecskéit, vértanu-sirjait, ágyuit szomoru ronccsá, kormos gomolyaggá söpörte a perzselő lehellet. Élés, hadi készlet, tömérdek puskapor, kétszáz deli ágyu, hejh, gondatlan Allah! minden odaveszett s a piszkos pernye havon céltalan ődöng ide-oda népség, vitéz, rabszolga, mig fejük fölött a bástyák épen maradt öreg ágyuinak torkával bömböli az ég négy tája felé éjjel-nappal Kanizsa romlását Szihráb Mohammed, a váli.

Egy este aztán elhal az ágyuszó s a nap fáradtan fordítja el vörösre nézett szemét a feketén tátongó torok körül szinlő élet vidám mozgalmáról. Majd átlép a dombok mögül a nyugati szélben óriási két szárnyra nyitott sötét mentéjével az éjszaka, apró őrtüzeket gyujt földön, égen s brekegő, cirpelő buzgalommal tömi be a csöndet.

– Te! – szólal meg a víz-szélen lábukat áztató vitézek közül az egyik a csobogó hallgatásban.

– Igazán mondja Stipán, jün biz’ ott némely széltül hajtott nádszál, – szól bele a vitába a harmadik.

– Fuvallom sem indul, osztán széltül hajtatja kegyelmed? – szólal meg a hitetlen, – de mán én is látom, jün!

Az előreferdülő koppasztott nádszál halkan közeledett a part felé a sötétben.

– Cssss, te, tudom mán! – morogta reszelősre halkított hangon a jószemü, – béka-posta! Ki, csak ki! osztán hasra amaz turás mögött!

Csobbant a viz, feszülő nadrág reccsent s egy pillanat mulva már a kis földhányás mögött hasalt a három legény.

A nádszál a parttól nem messze megállt s egyszerre csak eltünt egészen, de helyén egy kerek fej nagy, sötét mozdulatlan buborékja pattant. Előtte a keleti dombok borzas árnyéka fölött tejjel itatott kékségü éjjel az égen, mögötte a vizre lapított Kanizsa mellett el kétfelől, a viz és mocsár fekete körszalagján tul, a sormási dombokig nyúló síkon őrtüzek gyürüje. A fej egy pillanatra emberi alakká nőtt s nyomban rá csobogva kurtult buborékká ismét, aztán megindult a part felé.

A legények a friss túrás mögött háromfelé hasalva lesték, merre veszi útját az a kicsoda.

A csendes csobogás megszünt, csak a fü zizzent néha a hasmánt kuszó, meg-megpihenő útja nyomán, amely eleinte egyenesen a kupac felé mocorgott, de a tövében jobbra tért. Egyik lábát maga alá kanyarítva, a másikat messze hátranyujtva szökellt már a biztos siker türelmetlenségében, amikor csattanva béklyózta le egyik bokáját egy meleg, goromba -333- hus-kapocs, s röhögve biztatta fölkelésre a karcos hang:

Dobbanó ugrás, hahota, finom acél-lánc csilingelése s a magát szótlanul hatalmukba adó engedelmesen indult meg kettejük között s a lánc másik végét csuklójára csavart harmadik előtt a fák alatt ugráló tűz felé.

A virrasztó, aki eddig gondolkozva nézegette egy fa tövében a feje fölött csillagot szitáló, cserebogárrágta csipkés lomb-rostát, a közeledők neszére elordította magát:

– Vitézek! vitézek! – s míg a legények fegyver után kapdosva ugráltak föl szerte, maga karabinját csipejére eresztve, a tűz elé lépett.

– Elsül, te! – Még belém lűsz! – szóltak eléje nevetve a közeledők.

– Micsudás cserebókot hozsz, Stipán? – vidult föl szeppenéséből az őr.

– Cserebók? Török pók! – Vizi pók! – Finum pók! – Nyelves pók! – vidultak föl körben a legények a vezértől várt jutalom reményében.

– Csimbók, cserebók! – kezdte rá az egyik, lomha ütemmel kisérve szavát s röhögve csattant fel a gúnyolódó kar:

A szellősre nyitott fővezéri sátorban az ideges, álmatlan jelenbe hiába akart messze idők messze tájékáról álomhozó nyugalmat lopni a Julius Caesart olvasgató Zrinyi. Harcról a maga harca, idegen nép furcsaságáról bécsi németek furasága, gondról a maga gondja jutott eszébe s a szeme előtt szórakozott, derülő-boruló homályossággal futó idegen mult rohanását türelmetlen jelene vágtatása követte sorról sorra, lapokon át.

Borus év! Sírással esőző napok, dühvel dübörgő villámos felhők!… Szegény kis Izsák, kicsiny fülemilém, nem vált már meg engem, zengőbb trombitával nem énekli magyar kar erejét… elröpüle tőlem… mint a könnyü árnyék, elkele előlem… Széchy-javak kufáros pofáju védői, hát becsaptatok! Martianec sem lesz az enyém… szolgámat verették meg a bitangok gyülés után, a földre éhes, irigy, armálisos fattyuk!… Ki bánja?… paradicsomkertbe ültetett kis virágom, csak téged siratlak…

Váltott őrség kiáltása harsant a sátor előtt s a küszöbön keresztben alvó Angelo nyögve fordult másik oldalára.

A könnyeiből felriadó Zrinyi lassan újra összeszűkülő, meg befelé látóvá táguló szeme előtt viziós élénkséggel pattant föl most a hiú tanácskozások császári kastélya, Laxenburg: körülgyürüdző, sárga lombu vén vadaskert… a tó vizéből magasra bukó kőpikkelyes hatalmas négyszög fölött két sötét torony tetejének acél-csillogásu lapos ékje, vékony csucsba hajló gulája… oldalt emelet-magas karcsu hid a vaskos kőlábnak, rajta vékony oszlopokon sokgömbü törökös kioszk a zölden tükrös viz fölött… a papos ruháju vékony Lipót rekedt, fátyolos hangja -335- … Amott Szelepcsényi, a lengyel háló tudós, körmös ujju bogozója… a héjja-karmu, dominium ragadozó kamara praefectus, Zichy… a somfáról fügét szedők… Hol van a szivet tenyéren táncoltató nagy német-szolgálás, urak?… Rákóczy megfojtásához kivánt kanálnyi vizért ránk hoztátok az árvizet!… s Lipót a nyakában lógó aranygyapjut nézegetve keres magában krisztusi türelemhez erőt… egy német köhintés dönt Rákóczy életéről s a vesén rugott magyar csuka-bőrbe bujt… – és a halkan ködfoszlánnyá bomló képet beteg, szürke hullámu tengerré mossa szét az ólálkodó álom.

– Uram, nyelvet fogának az vitézek. Beszélli, az inséges Kanisában hogy az főtörökök is korpát esznek, uram! – suttog fel egyszerre a szunnyadozó mellett Angelo kérő sürgetése.

– Valláhi, ben kendü gözümle gördüm, – hangzik előre a sötétből a nyugalomra vágyó rab könyörgő szava, hogy saját szemével látta.

– Mi lészen tahát? – vágja földhöz az egyedül maradó bán a könyvet. – Jün mán az császári levél? Itten lehetne! Az török Várad után csúsz!! Wesselényi és Souches vakmatyiskodva lesi az förgeteget Tokaj alatt s nem dörög elében, de csak nem is harangoz!… Mast vagyon üdeje Portia szerént az csak paripákon Tergestumba való sétállásnak! Halódva bukott lázábul koporsóban Rákóczy s csak hogy nem örömet lüvének Bécsben: ihon, absolutus rex Hungariae mán Leopoldus… s balsamomot renget az Ádria tenger szele!

Öklöt ütésre rántó keserüség lökte fel ágyáról s hajszolta föl-alá sátrában.

Erőt, beavatkozást suttogott a bécsi párnákon kuporgó titkos tanács, Grécbe nyargaltatták, Károlyvárosra -336- hivták s mikor a hódoltságra csapott lángot és vért fakasztó tenyere, a letiltással hozzá küldött gróf Leslie Walter zacskós, puffadt szeme alját gúnyos öröm húzta össze s tréfásan táncolt a májusi napsugár nagy szakállán, homlokába kent haján. És most?… Fenyegetett Váradért előző cserében Kanizsát akarja… és kérdésére süket a felséges úr.

– De bontakozást tészek ez zagyvalékban s temető prédikációt kiáltanak holnap Kanisa fölött az trombiták, dobok! – csapta szét ököllel a lengő ajtót, sátrából kilépve.

Az éjjel hátralevő részét őrtüztől őrtüzhöz lovagolva, vitézeket szólongatva, véleményeket hallgatva, parancsokat osztogatva töltötte s mikor mosdani, sisakot csatolni szállására vonult, már ott kószált a látó határ alján koldus-condrákba bujt királyfiként a hajnal.

Mire feljött a nap, a távol Kanizsa keleti falán ijedt hangya vándorolgatás vonalai kúsztak erre-arra, nyüzsgő mákszemek tolongásává zsufolódva a Sziget-kapu tornyán s körülte: szemben, a dombok alján hunyorgó, sanda ágyuk körül gyalogos ezrek raja zsibongott s a hid végének levegőbe csappantott deszka-fala felé rőzse-rakás, szekér-homok, gerenda fulladt szaporán a tó vizébe, hogy a cölöp-lábu óriás támlásszék hátát egyenes hiddá hajlítsák ostromló lábuk alá erővel.

Nyugatra, Topráklik hóstáton, zsombék-tengeren innen, alacsony domb-hát gerincén félig kivont kardja markolatára kulcsolt kézzel, bozontos szemöldöke alól Kanizsa felett átnyilalló tekintettel várja Zrinyi az onnan túl operáló Nádasdy-gyalogok ágyu-jelét. Dombja mögött a védtelenül maradó külváros, Bécsi-kapu föllovaglására, bedöntésére majd előrobbanó Zrinyi-huszárok, horvát hajduk.

Ló dobog föl hirtelen a hátsó lankán, német kiáltásra -337- horvát morgás felel, sürgető hangok emelkednek az úr felé. Meg se fordul.

– Nagyságos bán úr, megjüve az levél Grécbül! – szólal meg háta mögött Patachich.

– Törjed meg pecsétjét, olvassad! – morogja maga elé vidám-elégedetten Zrinyi, a dombok előtt feldörrenő jelre leső mozdulatlanságában.

Zrinyi kardja lassan a levegőbe emelkedik s az előregörnyedőnek bal keze lova sörényébe ragad.

– … rendeljük és meghagyjuk… Kanizsa ostromával felhagyván, népével egyetemben haza siessen… török bosszuját ne ingerelje fejünkre… egy vár birásáért két ország nyugalmát ne vesse kockára… Kihez egyébként királyi kegyelemben maradtunk…

Tul, a dombok alján vörös villám lebben, fekete füstcsik siet dagadva az égbe, oszlik már, csak akkor buffan hangja.

Zrinyiben felmordul a düh, kardja égre kiáltó csillogó merev jel a sárga ragyogásban… Egy suhintás és dobogva, zörögve rohan hatalma a rongy, fölégett vad-méh odu ellen… Egy suhintás és lázadó lesz a horvát bán, meggúnyolója király szavának… Egy suhintás és kiszakítja magát a farsangos táncból s Portia uram eggyel több ellenségre küldhet bugyogós hadat… Egy suhintás és tizezer ember élén lovagolhat szembe az egész pimasz, tetves világgal… tizezer százezrek ellen… a horvát bán két világbiró császár ellen…

Villan a kard, de nem támadó jelben: bukfencezve cikázik a földre. Az ágaskodó paripa horkanva hátrál s rekedten kurjant a keserüség:

S az ismeretlen vihar érthetetlen felhője alatt állók döbbent csöndjében csak a sátrak felé rugaszkodó lónak sír-göröngy dobáló dobogása hallik.

XXVII.

A széles keréknyomban szőke viz pihent s az út két oldalán sötét falat állt az erdő. Az avarrá rozsdásodott idei zöldön gondolatokkal terhes csönd siklott kétfelől hátra a lassan lépegető mellett. Távol emberi hang zümmögött s előtte az erdőnyilásban, lebegő kárpitként öreg, mogorva felhők suhantak a kedvetlen erőtlenséggel fénylő napot elborítni. Zrinyi agyában, mig szeme a földnek tartott kis stuc csöve irányát követte, zökögve ütődtek egymáshoz pólyában halódó gondolatai.

Hangtalan zaj, lombja árvult erdő, kalásztalan vetés, meddő szerelem… ez az élete. Falvak csóvája füstölög az égre, nem ő gyujtotta; seregek sáska-foltja simít letarolttá messze földeket, nem ő vezeti; vér csurran, tar koponya reped, az ő kardja hüvelyben lóg szögön és puskája csöve csak koszos vadkan után szimatol a cserjén… Utálat! Erdély szivét, szép Váradot, török handsár metszette ki s jó Zrinyi Miklósnak veszendő Erdélyhez immár semmi köze…

Az út mellett tréfás kacskaringókat vetett a levegőbe egy dült tölgy gyökér-koronája s fönt a kopasz fák ágainak öleléséből cibálva rángatta szürke combjait a szajha kacérsággal menekülő felhő.

Várad, Várad: utolsó tánc bomlott harsonája… Ejh! kidül a büszke tölgy s törzsére kiki rápihen… Elfekszel majd te is, horvátok nagyszerű bánja s kövedre német katona tát majd átutazó, bámész -339- szemet… Hejh, Várad, váratlan zsilip, milyen pusztító árt szakaszt a magyar világra nem vélt törésed…?

Hirtelen megfordult. Háta mögött zörgő csik csörtetett feléje a bokrokon át. Első mozdulata puskája felé kapott, de válla rándult s keze ölébe csusszant. A fakó-fekete szőrös, lihegő tömeg mintha a nyomában elfekvő véres szalaghoz kötötten rohant volna, orra szinte szántotta a szutykos avart. Csonka agyarával suta dühben vagdalkozott széjjel; föl-fölhorkanva a földnek feszítette, de a puha, nedves lepel éppen hogy sziszegve csak megkarcolódott. Zihálva, hörögve ügetett egyenest a törzsnek s mikor kemény feje koppanva zökkent az akadályon, vérfutotta szeme fölpislant; aztán jobbra csapott s röfögő dühvel vágta át magát a száraz lombkoronán.

Ó, ha e veszett agyar a lucsokba vágná ki remegő szivét… ó, ha vérpatakban szakítaná ki torkából a szitkot, a vágyat…

De a kinzó seb tovább marta csurranó vér-pórázán a halál elől menekülő néma dühöngést.

A bán elfordult… de mikor már bizonytalan céllá húzta a távol a vakult vadat, ideges vágy szökkentette talpra. A stuc agya vállba vágódott, buffanva iramult a golyó a szerényen szétfoszló füst alatt s halálba rugta a felkalimpáló erdei kant.

– Elhittem, halált hoz ez fekete kan, – nyugtatta lábát Zrinyi a vonagló dögre, – s én adám néki aztot. Kikinek csak igyen!… Ejh, verjed ki hát fejedbül áfium álmát, la, lábod alatt az erdei kan, merthogy stuccod vala hozzá!… Szegény magyar nemzet, annyira jutott-é csakugyan ügyed, hogy Zrini halálban keressen örök némaságot magának… fajának?… Ha Kanisa alul el is fujt az bécsi szél, ha Várad basasággá lén is, te mingyárt…? Hejh, azért sem!… Őrállód lészek, vigyázód, -340- nemzetem, ki megjelentsem veszedelmedet!… Tudománt tészek előtted, nagy Isten, mindent, az kit tudok, kikiáltok, hogy éntülem elaluvásomért nemzetem vérét ne kérd elől.

S mintha agya sötétjében felcsattanó fény világosított volna meg hirtelen ijesztő barlang-csudákat, elrettent ihlettel kiáltott:

– Ó, bátorságos s az menykű félelmétül gond nélkül való tengeri-medve magyar, mikor legjobban dörög is az ég, az mentül magassabb kűsziklára hágsz s ott édesden aluszol? Nézd az röttenetes sárkánt, mely méreggel, dühösséggel teli, kapóul és ölében viseli az magyar koronát… az bécsi laurusnak gyükere, az melynek árnyéka alá adtuk magunkat, hogy megmaradhassunk, belső titkos okokbul hervad, hervad!… Imé kiáltok, imé üvőltök: Ne bántsd az magyart!

Vadászainak tülke még sokáig hitta szólongva az urat le a Dráva füzeseiig, de Zrinyi már otthon ült asztala mellett. Tintás orru tolla azonban csak állt és hallgatott az izmos kézben, amely alatt árkuspapir téglája nőtt, tágult, völgyült, dombosodott révedező szeme előtt vágyainak Mekkájává: halmos csatamezővé… Innen a magyar, tul a török, maga kopasz tető ormán. Kucsma csúcsosodik mindenfelé, egy idegen sincs a roppant seregben s ott már csak korbács-ütésre huzakodik harcnak a jancsár! Mindenütt előre! Illanó ködként vonul előtte a török s vérharmat hull a pernyétől fekete sikra… Egy nemzet van: a magyar! Egy a vezére: Zrinyi!

– Antidotum az békesség ellen… – morogta a bán s a bamba toll szárnyra lebbent a születő sorok fölött:

«Cyrus királ, mikor Cresusra Sardis várasát vitatta volna, azt irja az historia, az várasnak megvételekor egy vitéz magára az Cresus királyra akadván, -341- s nem tudván ki légyen, meg akarja vala ölni; Cresus királ fia, az ki egész életében néma vala, és soha egy szót azelőtt nem szólhatott vala…»

A némáknak nyelve megnyilik; rozsdás kard villogva suhan ki hüvelyéből; Lippay, Wesselényi csömört kapnak a bécsi lakomától; gazból lesz főember s a becsületesben lázadó üvölt!!

«Mert én nem látok egy szomszédot is, sem egy idegen nemzetet is, az ki az mi kedvünkért örömest szerencséltesse az maga békességes voltát az mi veszedelmünkkel. Az vizben haló embertül fél az hajóban ülő is, hogy őtet is be ne vonja magával.»

Az idegesen összebarázdált papirmezőn megállt a penna… a futó törökök helyén szaladó németség tolla libeg s a nép-szavazat választotta új király nevét Zrinyi Miklósnak ordítja a tömeg.

«… de ha idegenen fog állani az hadakozásnak administratiója, bizonyára semmit nem bizakodhatunk… az magyar nemzet az Magyarországgal egyenlő természetet visel; valaki idegen jün belé, avagy nem tud, avagy nincs szerencséje az operáláshoz… De méért kelljen elvesznünk, mig karunkban kopját, markunkban szablyát szoríthatunk? Nincsen-é Istennek hatalmában Mátyás királ dücsősségét kezünkben ismég ujonnan megvirágoztatni?»

Hó hullott a hegyekre s éjjelenként riadót búgott a szél a kályhalyukban. Borzongva kérte az erdő a meleg takarót s meredten feküdt eléje a mező. Táncban kerengett a nyugati szél s fütyülve űzte maga előtt bozontos felhő-nyáját. A vár mogorván, mintha csak hátat fordított volna, hiába pislogtak feléje este az ijedt barna házikók. Egy-egy lovas robbant ki néha hidján, hintó kereke panaszkodott kapuja alá; szekér siránkozott elfelé belőle… egy fordulás még s együtt hagyta a csönddel a halott mezőt. -342-

A vár ura, mint aki végrendeletét irja, gyertyavilágnál görnyedezett… Török-kiverő csak magyar sereg s magyar főúr a vezére!… Kicsinyes részletek s világ-históriát lendítő eszmék, lelkes faj-imádat s magyar-káromló kétségbeesés, szárnyas nagyakarat s tehetetlen toporzékolás akasztották, röpítették Az török áfium harsonás vezérgondolatát a könnyen ötlő képek, súlyos okfejtések, hemzsegő példák, ős-magyar szóbuzgás, latinozó kifejezésszegénység csodás szövevényü Tankréd-erdejében.

Aztán sírni szeretett volna, szó és szó helyett könnyel, epével fröcskölni tele a papirt s szemébe vágni a ribanc fátumnak: lakjék vele s maga hadd bukjék sírjába… fenébe!

Hol a könyvnyomtató, ki sajtója alá szorítja, hol a magyar, ki elolvassa s hol az a keserves Bécs, ki beleegyezést pöttyent rája? Még meg se szülte, már megutálta kín foganta gyermekét.

«Most ha valami csak megrözzenik is az török részérül, futunk ide s tova, vizeken által, havasokon által, ki imide, ki amoda, minden remediumunk csak az másoktul való segétség-koldulás, nincs magunknak népünk kivel occurrálhassunk az veszedelemnek, nincs egy emberünk az kit hová tehetnénk.»

A havon varju-folt nagyszemü, fekete esője csapott le itt-amott és éjjelenként éh farkas vonított az árok jegén a fáradt vörös fénnyel égő ablakszemekre. A messze fehérséget hiába simogatta a nap vékony, remegő öreg keze, szikrázott, de nem engedett, csak az ereszek krokodilus-könnye csurrant jégcsappá fagyva nagy szeliden.

A hatalmas, kemény fejet ököl támogatta már a lomha papirok fölé s elnyűtten sírt a toll szemétdomb nyugalma után a görcsös ujjak között:

«Ugy hallom Braziliában elég puszta ország vagyon; -343- kérjünk spanyor királytul egy tartományt, csináljunk egy coloniát, legyünk polgárrá. De ha ki bízik Istenében, szereti hazáját, vagyon egy csöp magyar vér benne, kiáltson fel az égben az Istenhez, énekelje velem ez Debora énekét: Qui sponte offertis de Israel animas vestras ad periculum, benedicite Domine… Amen. Amen. Amen.»

XXVIII.

A távol kék függönyére festve szürkén szomorkodott hátul Kanizsa vára. A zöld mezőn keresztül hangos, szines szalag huzott a füzekkel szemérmesen takaródzó Mura felé. Elől Zrinyi sisakján vert haragos szellőt a strucctoll, utánna kétszáz lovas sisak- és páncéltengerén hányódott sötéten a farkaskacagány, hajbókolt tarkán a hajladozó toll. Fölöttük a nap ragyogásának feszülten furcsa, halott sereg: hórihorgas kopja-testekre bolondjában odatűzött hideg török fejek. Aztán különös párok tömött szakasza: szíjjra fűzött foglyokat dalolva, incselkedve vezető kétszáz gyalog magyar. Ujra hat lovas; kopjáikra ütve hat aga turbános sárga feje táncol mereven a mögöttük hordott zsákmány-fegyverzet csörgésének lassu zenéjére. A mező zöldje most közbe-tágul s három előkelő muzulmán aranyos sisaku fejét párducos hadnagyok emelik magasra. Majd egyedül lóháton, gondolkodó pipafüstben haragos bosszu görnyesztette valami főtörök. Utánna, gyalogok csipejére állva, előre düléstől kinyujtott karjukba kapaszkodva, tizenhárom vörös és zöld zászló selyme csettegteti a könnyü szélben a megalázott félholdat. Aztán a dandár jön rendelt seregben; lobognak a márjás, háromhalmos zászlók s örömük porral elegy száll kurjongatva az égbe. A had mögött nagy nyaku tevék ringatják hátuk -344- drága sátor-terhét, öszvérek dobognak kényes deliséggel s mint szinesre festett irás-sor után elmázolt fekete pont, a százhusz lomha bivaly.

– Hm, elkésett a Tokaj alul Váraddal segítség dolgában alkudó nádor!… Elömlött epéje belül s maga helyett a huzakodó rendeletek kátyujába kerék-emelintő legényül Zrinyit kérte a királytól vezérnek. Levele még szalonnás-ruhához simulva utazott valami tarsolyban a császár iránt s Várad nyavalyás bástyáján már meglebbent a fehér zászló néma könyörgése… Fejedelem támad görbe Erdélyország satnya vidékén esőtől növekvő gombaként s ha lehull egy, férges alma sara a sorsa… S a vitézlő bán papirt szánt és álmot arat! Harc Kanizsa alatt? Mi végre? Semmi az s te csak török barom ujja türt ingü mészárosa vagy! Ha kiáltasz, utolsó zablapallérozód is fület hegyez rá a sereg mögött… Lovon röpüljön parancsod s hangyaboly legyen egy ezred dombon feszülő lábad alatt!… Megint csak így? Panasz és dühös vágy! Elszánásod nem elég? Eldobott Bécs, mint a paraszt elhált felesége fattyugyermekét. Ihon az országut, koldulj vagy rabolj! A koldulás kenyerébe beletört fogad, no hát?! Lázadó vagy, Miklós, csak tudnád, hol kezdjed!

Az ágyba készülő kacér nap fátyolt vont maga elé és hideg sóhajtása végig süvített a mezőn. Harmat köde szürkült bokrok, fű fölött s hátul széna után bőgött az éhes bivaly. A büszke menet szines folttá loccsant szét a mezőben s a magaslaton már sátor-karó fején kattogott a balta foka. Mire a vezér lovát poros, száraz izzadtságától fényesre csutakolta egy legény, magát párnás szőnyeg hívta sátra alá vacsora-váró elmélkedésre. Bogrács kondult, lecsatolt mell-vas koppant, tüzre-való ág recsegett a fák között, ember, barom fekvésre csökkent, csak éhese vagy dolgosa sürgött, ődöngött előre-hátra. -345-

– Tégy valamit, Miklós! Tenni, cselekedni! – lüktetett az éhség, fáradtság Zrinyi fülében.

Mióta Portia rendelete elkergette Kanizsa alól, mint valami rühös ebet, nem birt magával. Hiába keresett önámító feledést kertje rózsafejei között, süppedékes erdő vadja nyomán, gyermeke szemében, asszonya ölében, komoly levelekben, Erdélyre figyelésben, tanácsterem asztalánál, harmathullató alkonyi lesben, kacskaringós sorokat síró pennája hegyén, ujra meg ujra felpendült fejében a letiltó levél felhuzott orru, hetyke parancsa. Százszor is elszánta magát, tenni fog nagyot, elhatározót, de minden töprengése végén csak káromlásra akadt, mint a rabolni induló eddig becsületes négy irányban néptelen utat szalajtó ut-keresztezésnél. Fölrugta magát kedvetlen fektéből és kilépett sátra elé.

Elől kelet dombjai merevítettek sötét karokat nyugat tünő fénye után. Hátul a kis Kanizsa kényeskedett a Mura ölébe, amely mögött apró mocsár-szemeket vakított rezes csillogásu tükör-darabokká a Styriában lealvó nap.

– Főkapitán nagyságos úr! – lépett melléje Patachich, – ha kit tenni méltóztatik Légrád dolgában, üdeje hív az tevésre. A Dráva habjai ugyan ebül nyaldossák az várfalakat, vizében szuttyant vagy husz háznak lábok s maga lakosi megépítéseken ügyekeztek is, egyberomlának mind.

– Mit tennem javallja kegyelmed? – kérdezte Zrinyi a domb régi bástya-maradványait méregetve tanácstalanul.

– Miként elsőben is mondám, nagyságos uram, viznek birodalma lészen az váras, ha ma nem, de holnap bizonyosan. Van katonám, ki tetveit mán is hurcolkodtatná… felette nem igen szeretik az fördőt! – célozgatott Patachich a vár elhagyására.

– Ez vala, ugyé, szigeti Zrini szolgája birtoka, Kecskevára, az hun állunk?

– Tulajdon maga ez hely! – felelt Patachich és ámulva nézett ura után, aki szó nélkül a faképnél hagyta.

Tarkójára boruló haját simogatva járta magánosan a domb tetejét jó ideig.

Rongyos, nyájatlan apostol, te… kérő tenyeredet néped közönye szögezte által, szivedben bécsi poroszló lándsája forgatja a kínt s nyelved hegyén már ott lebeg a consummatum est… de mért? Hogy Bécs csak annál nyugodtabban fűtögesse a magyar confessio-torzsalkodások tüzét, mig követe a szultáni trón előtt hasalva béke-könyörgésben fröcsögeti nyálát?… És ha nem és ha csak azért sem consummatum est?… Sőt!!… Vihart ide, levegő tisztító villámos csodát, nagy Isten! mely összeverje a szerte bégető nyájat s elfujja fejünk felől a muzulmán felhőt!

A legmagasabb pontra nézve, szalonka-huzást figyelő szemmel meredt bele az alkonyatba. Előtte dombok lengedezése játszott Kanizsa felé, észak ködei alján apró gyürődés sejttette Kottorit, délnek emerre Légrád várává pattant a sik.

– Elvethetném szeledet, kévánt, szerelmes vihar, ha itt… igen… Légrád helyett is… itten várat… várat… igen…

Még le sem zuhant az este, Zrinyi lépései már fölmérték a romok területét s hajnalban mérnökért vágtatott a levélvivő legény. Reggel már mindenki tudta az új vitézi szórakozást s mig egy csapat Csáktornyára fordult rabokkal, zsákmánnyal élelemért, munitióért, a hegy alatt sáncvonal dombult-mélyült feketén s kopogott, nyikordult, pendült, buffogott, kurjantott és dalolt az épülő állandó tábor.

A bükkösdi hegység dombjain fejsze csattogott -347- s idébb talicskába fordult az akaratos föld. A bécsi mérnök, akiért ezer tallér szaladt a tavasz porával vig utakon, már három bástyára való földet, gerendát talált a hegy lábánál. Egész nap csörgött, kuszott lejtőn föl, lejtőn le a mérő-lánc s Wassenhoven uram pápaszemes orra éjjeken át piroslott le a sátor melegében öt-hat mécses között a vár terveire.

Egy csöndes reggelen riadó vihara szökkent a derült levegőbe: Kanizsa felől zászló-lebegést, fegyvercsillogást rázó porfelhő gomolygott előre. Zrinyi táborában lóra fordult a legény, karabinkakas nyekergett, szablya villant s az árok hidján kopjás vitézi gombák raja ütközött ki tarkán. De a porfelhő megállt s tunyán kezdett elülni a lebegésük lohadt kopja-, zászló-rudak alá. Az idegen had előtt tisztán csillogott a fekete lófarkas üstökü aranyos félhold.

– Kanisai pasa maga jütt, ihon elül az tug-ja! – szólt föl Zrinyihez a domb ereszkedőjéről vigan egy hadnagy.

– Hejh! pattantyus, coigvarter, – kiáltott el oldalt a bán, – ágyubul köszöntést töröknek adjunk.

A tüzmester kanócot gyujtott s az ágyu gyujtólikát vizsgálva fölnevetett:

De lent ujra lebbent a por, zászló-lepel és kopjafecskefark s a távolodó szürke gomolyagnak most az alja csillogott patkó-villanástól.

– Ugy tetszik, nem szomjú az innyek! – szólt a tüzmester, a kanóc égő fejét földnek nyomintva.

«Először, dicséret és dicsőség neki, akinek kegyelmei általánosak s akié a nagylelküség; másodszor, magasztaltassék Mohammed, aki megmutatta nekünk az ég teremtményét; harmadszor, üdvözöltessék az örömben négy társ. Allah áldja meg őket mind! Te, aki a messiási nemzet vitézlő királya, -348- Csakaturna kapitánya Zerin-oglu vagy, ez igazmondó levél megérkezésekor fogj pennát s nekem azonnal leird, vajjon császárod parancsa-e avagy a te kezdeményed e vár épitése? Isten veled!»

Zrinyi a belső megelégedés büszke örömével lökte a szép arab betüs irást inasa kezébe s a követekhez fordult:

– Egyeránt haszontalan, fiaim, császár kedvérül avagy az enyémrül kérdezkednie az bassa urnak. Baromállóhelyet épitek császár barminak az okon, ha az kanisaiakkal elegyülnek, kár ne essék bennek. S ha az bassa úr akarattya kedvetlen az szégyenvalláshoz, lábas jószágát jüvőben ne bocsássa az szép kanisai mezőben, merthogy mindenkoron nagy ebek lesznek ez akolban.

– Ó, szultánom, méért helyheztetsz tahát akolban pattantyut? – pislogott a követ a sátor mellett álló mezei ágyura.

– Csak ugy vadászatra farkasnak, medvének… – búcsuzott nevetve Zrinyi a savanyodott udvariassággal bókolóktól.

Titkos jókedve széles mosolyra rajzolta arca vonásait, amint elnézett a nyulongó nyaku bivalyok, görnyedő hátak gerenda-csusztató, földet kubikoló hangya-járása között lovaik felé csöndes vitatkozással botorkáló követek után.

– Ihon harcos, jüvendő tavaszod első fecskéi! – mordult föl ajkán a belső öröm.

Körülötte döngött a föld, tompán kongatott a bástya-fegyverzetté kalapált gerenda, egyenes vonalba, hegyes ékbe türemlett a hegy eleje. A vár piacának szánt tér kerületében csakhamar zsindely-rakó legények daloltak a frissen épült házak tetején s az új malmokban csikorogva fordult gabna-zuzásra a kerek kő. Mintha vulkáni erő nyomta volna föl a hegy belsejéből, oly gyorsan nőtt bástya és cortina, -349- erődfok, mellvéd, árok, cölöpös sánc, de Zrinyi kedvének mégis lassan haladt. Türelmetlenség remegett bozontos szemöldökein, amint végig nézett dolgok rendjét majd megbomlasztó műve teljesedésbe izzadásán, erőlködésén. Aztán föl-fölnevetett, mint a jó tréfa szerző s elégedetten incselgett munkások, vitézek között. Aztán szeretett volna lóra kapni s török-vadászó legényeivel hallgató berekben lapulni éhesen; szerette volna könnyel, szerelmes csókkal teljesebb életre hivni a várat; szerette volna új céloknak feszülő izmai erejét beledöngölni a faltömésbe; szerette volna…

Dolmánya szárnyát hirtelen megragadta s peregve pattant szét rajta a gombsor; inge ujját fölgyürte s nagyot kiáltott:

– Talicskát ide! – s nekiállt maga is napi három órán szép reményektől súlyos földet tolni völgyből a hegyre derékfájásig, édes, enyhitő, kéjes izzadt kábulásig.

XXIX.

Hetek óta már betegen kujtorgott az őszi nap a fekete-kék felhők vigasztalan sziklái között, a szélrázta erdő-fejekről hideg másod-eső hullongott, lucsoktól fénylett a mező s a friss barázdák göröngye sárrá hízva mállott szét barna latyakban.

Kolozsvár egykedvüen kongató bástyái alabárdcsipkét villogtató őrt küldözgettek néma föl-levonulásban egymáshoz, de a felvonó-hidak tenyere csititva tapadt az öreg kapu-szájakra s a faltetőkről a bámész ember-fejek tarka virágágyát lehervasztotta a völgyükben abgelesztező németektől való félelem. A piac nagy tornya magasra nyujtotta kiváncsi nyakát, a fellegvár kis erődje lesandalított Montecuccoli -350- táborára, de alattuk, a nagy kavicsokkal libabőrös uccákon, csöndben dugták össze fejüket a kis házak.

Egy nap aztán megnyiltak a város kapui s a Bethlen-bástya ötszögü tornyán is abgeleszt-et ordított a fölváltott őrség a fenesi tető felé; a várost császár védelme alá vevő roppant sereg pedig, bár Kemény János könyörögve biztatta sima szavu, érdes lelkü vezérét: Marosvásárhelynek! előre!, megfordult s törököt se látva, mégis kolerás, lázas ronggyá tépve huzott északnak téli szállás iránt.

Hirére pusztává ijedtek a falvak s ami otthon maradt, romboló, rabló kezük zúzta vagy ragadta magával. Lovukon paraszt edénye csörgött, párnája puffadozott, ködmöne lógott, asszonya sírt s mögötte barma kullogott. Faluvégeken fákra huzott aggok ijesztő cégére kalimpált; utfélen gyerekágyas asszony halódott a sárban; piacokon haj-pörkölés, orrcsonkítás, fül-metszés, ujjköz-reszelés, emlő-metélés vidám munkája röhögött; gombos tornyu templomban istenkáromlás piszka guggolt a fal tövén; malac-pörkölő tüzük csecsemő-csontokon, hamuvá lapozódott zsoltárokon éledt; erdei ösvényen embercserkésző német csizma csoszogott; beteggé bujált nők kóboroltak a cserjén – s az undort és pusztulást görgető részeg folyó előtt gróf Montecuccoli Rajmund generális csillanó sisak alól csipkés páncélra tömött paróka-szárnyakat eresztő hideg feje őszi szonetten töprengett.

Az ebesfalvi kocsiszin mélyéről elővonszolt és ünnepivé sikált öreg hintó azonban sár-tengerek ragadós hullámain rázta a fiatal Apaffy Mihályt Ali szerdár tábora felé. Az alláhos, mézes találkozás fülsiketítő zaját még csendes eső mosta tompává, de mikor Marosvásárhely alatt a kerelői rét idegen sátrak fehér vakand-turásaitól népesült élénkké, a nap -351- egy felhő-fok tetejére hágott s bágyadt kiváncsiságát szétöntötte a réten.

A sik egyetlen domb-dudorodására hevenyészett kő-alkotmány alatt piros, kék kalpagok, barna ködmenek, csótáros lófejek ritkás köre vonaglik már, mikor a sátoros háttérből dsengizi harsona, tambura, tárogató és khákáni dob szava mellett szemre vágott kucsmával, kiforditott mentében, pattogó ostorral vágtat közéjük a tatárság öröme: csak az öregebbje ül a nyeregben, a többi rohanó paripáján állva, guggolva, háttal előre, oldalára csuszva, nyakán tót-ágas előre görbülő ivét rezgetve, hátán keresztbe zsáknak lógva, négykézláb hasa alá kapva fitogtatja vad erejét. Utánnuk kaftányos, szakállas komoly lovasok mindenféle szinü fez-csucsot lüktető csapatja gerelydobáló dsirid-játékban érkezik végül kontyba kötött farku, kis fejü keleti paripákon.

Az istálló-szagu, rengő, toppantó, toporzékoló, nyeritő vagy hangtalan, fegyelmezett merevségben körülfolyó élő erdő kis tisztásán aranyozott szék áll s a széken régi forma hosszu galléros mentében, zöld vont arany dolmányban, piros nadrágban sápadt arccal ül a fiatal Mihály úr.

A maguk közt sikátort tágító lovasok közül egy tollforgót lengető óriási turbán magaslik ki hirtelen. A tojásnyi gombokkal sulyos, fekete prémes kék posztó mente hosszu szárnyai méltóságosan libegnek a lassan közeledőn, arany sujtásos bő selyem ruháját szorító övében handsár és kard topáz-szemü aranyos feje görbül; nyakon ragadt vezéri buzogánya csipejére támaszkodva reng.

– Erdel uj királának fákláját az pasa szerdár ur ihon meggyujtja! – harsogja Apaffy felé a magas pártfogás bejelentését a közeledő Ibrahim pasa.

Mögötte himzett párnákon drága ajándék sulyos ránca buggyan, érce tündöklik. -352-

Hermelin palást lendül a szolga-karról, gallérja a pasa hódoló csókját surolja s a zavartan piruló vállára kanyarul; az alázatban meghajló fejre kupolája gombján tollbokrétával deli aranyos sisak száll; a karcsu derékra drágaköves öv kigyója tekerül; a tétovázó tenyérbe padisáhi buzogány tolakszik.

Óvatos, szertartásos kezek nyúlnak a hóna alá jobbról és balról s mámorítóan suhog a kaftányok selyme az emelvény uj arany ragyogását rikoltó trónszékéhez lassan, ünnepi csendben föllépegető mellett.

A hullámos, fekete lófarkakat himbáló három «sáhi tug» s a levegőt nyaldosó zöld, veres zászlók, lobogók merev és lágyan hajladozó csillagos félholdjainak villogása közül káprázva mered egy pillanatig az uj fejedelem a döbbentő tömegü keleti fejek gyürüjébe övezett kis magyar csapatra, de Ibrahim sugó szava s egy vállrándítás megemberelik: a drágaköves buzogány két térdére fekszik, kezei szétterülnek a levegőben s mély hangja biztosan bugja:

– Istenem után uramra, Mekka, Medina, Jérusálem, Bagdád, Dömöck, Egyiptom, Hálem padisáhjára, Mohammed szultán khám ű császári legkegyelmesb fölségére fris áldomásidat szállatni, mennyeknek országában lakozó Atyám, ne késsél! – s a meghatott, buzgó ima szellője kalászként hajlította földre, lova nyakára az egész tábort.

A nagy csöndben árván kongató hangra csak a türelmetlenül bólogató lófejek szügybe lógó cafrangos khotász-szal cifra szerszáma csilingelt választ…

A szultáni buzogány villogó fejjel meredt most föl a levegőbe s Apaffy hangja harsogássá bátorulva szállt arcul reá forduló népe felé:

– Az tűlem kévánt háromezerhatvan kisze contributiót szent fogadással megadnom fogadám… az török nemzetbéliekkel békén éljünk… ittasan is ne légyünk terhekre…!

– Az padisáhi contributiót megadjuk! – dünnyögték halkabban az erdélyi urak.

A pártfogó karok ujra hóna alá siklottak Apaffynak s a rezesen derengő széles horizont zökögve szükült összébb és összébb jelen örömétől, jövő félelmétől káprázó szeme előtt. Lent aztán, mig szerteszét csókra kérőn, csókra nyujtva emelkedett a kéz s csapatokra oszoltan görnyedt uj uruk lábához az erdélyiek hódolata, a török zenekarok tárogatója, trombitája, csengős dobja felviharozva döngette visszhangért a környék rongyolt erdeit.

Az oszmán had sürü sövényében azonban bort kotyogtató hordók hosszu szekér-sora kért vidám ostorpattogással utat a kis tisztás felé, ahol már barnán dagadt ki a sütő-árkok hamva alól a sok óriás kenyér s friss tüz nyársán kalimpált a nyuzott ökör. Székelyek, szászok, királyhágón-tuliak napot röviddé óbégatott öröme fáklya-fejet, rőzse-halmot gyujtva kurjongott a hosszu éjszakában s köröskörül hajnal nyilását várva ült aggodalmas őrséget nyergében Ali óvatos népe.

XXX.

Május mosolygott dombon, sikon s Zrini-Ujvár gerendás fegyverzetü föld-falai alján Kanizsa vizétől, csendes Murától egy-egy széles árok-kar cikcakkozott egymás felé biztos ölelésre. Összenéző végein kapavillanással, ásó-lendülés közt nyüzsgött a dolgos: -354- három megyének kétezer jobbágya; tulsó két sarkán magasra sárguló friss zsilipek várták az árokkarok között zöldülő tér árok-ággyá, töltés-görönggyé fordulását, hogy zúgva bocsássák össze az új uton az oldalukat locsogtató piszkos hullámokat.

– Urak, urak! – penderült középre egy ordító öreg magyar markából egy övig meztelen suhanc, – tizennyolc évü, mellye bivalyé, hasa csuka-forma, ina acélyos! Igát is elvon!… Mi?

– Hiszem, csipás! – fitymálkodott a kis gazdaságába munkást szerezni óhajtó.

– Tenyere nem csipás! – magyarázta amaz bütykös hüvelykével a fityma ember orra alá bökdösve.

– Uram, ez ezüst állu szüzliánt is…! – könyörgött odább egy kaftányos ősz új urának, – minden hajfonata megír ezer tatárt!

– Portéka kénál portékát, – morfondirozott hitetlen kétséggel az ezüst pitykés vevő, a fehér arcu leányt nézegetve.

– Aptya nékie! Inkább megáldozza magzattyát mellette, hogysem tűle szakadva! – magyarázta, a váltság-díjakon nyerészkedő szivéhez szólva, az újabb hasznot sejtő árus.

– Nimötért messzely vaj, ez fingosért három s megadám az árát! – kiabált amott földön kuporgó kövér, rongyos burnuszu arabra mutatva egy tömzsi horvát.

– Pálcával gyakorta jól kénáltassa kegyelmed az beste kurafiát! – sivított az utolsó tanács emitt a vásárló után.

– Brzo! Hajdü! No! – harsogott széjjel a tágas -355- várpiacon s a bilincses rabjaikra hangos vásárt csapók apró csoportjai körül bajusz-huzogatva, fültövet vakarva őgyelegtek a hümmögő tanácstalanok.

A dühös és enyelgő kinálat, bizonykodó alku, kétkedő s víg vásár harsogó, dünnyögő zavara hirtelen pálcás hajduk szitkai előtt tágult ketté, a főépület ajtajában megjelent az úr s a jobbján valami szalagos főnémet. Mögöttük Patachich sandalgott a mellette álló, rajzos papirlapot és körzőt vivő rittmeisterre, akinek nyomában asztalkát, székeket, irószereket cipelő szolga sietett.

Az udvaron az idegen tiszt megállt, megvető pillantása körülsiklott a gyülevész zajon s a kalauzolni akaró bán mozdulatát udvariasan e lhárítva, hadnagyához fordult:

– Die geometrische Delineation! – Egyik kezét becsusztatta a csipkék alatt domborodó szines, hosszu selyem mellényének három gombnyi nyilásán és hozzáértő, hivatalos némasággal hajolt a másikban tartott alaprajzra. Azután föltekintett s bizalmatlanul nézdelődött szét a várpiacon. A csipkék között motozgó keze hirtelen kilendült és sietve vette körzőbe az alaprajzon a vár piacának hosszát-szélét s mikor egymás után a lap aljára vont mértékre vitte a távolságokat, rosszalón rázta meg a fejét: a piac aránylag csakugyan kicsi!

– Ja, ja! Ihre Exzellenz Herr Graf Montecucule hat es gut gesaget! – morogta magában s az egyik középső bástyához vezető uton megindult.

Az erődfokon, mig a rittmeister az asztalkának dülve figyelte kalamárisba ütögetett pennáján a tinta gyors száradását, ujra kezdődött a hivatalos várvizsgálat szem-düllesztése, nyak-meregetése s a körző merev lábu tánca.

– Das ist die Schantz Neu Serin! – bólogatta kicsinylő dölyffel maga elé Holst ezredes. – Nagyságod -356- tehát, – fordult hirtelen Zrinyihez, – illustrissime Domine Bane, a méltóságos Hofkriegsrathoz intézett epistolájában Isten birószéke elé rettenetes itéletre szólította mind, akik e vár építésében gátolandják? – s választ se várva kiáltott hátra az asztalka felé:

– Gáncsolódó fű nő a bécsi mezőkön, obrist uram! – lépett ki Zrinyi büszkén fogadott némaságából.

– De hagyján! – legyintett gunyosan mosolyogva Holst, – ha Vittniedi nevü szolgája nagyságodnak üres kézzel is jött vissza Styriából könyörgő utjáról, egypár főmagyar jóváhagyó egyetértését hozta ide tarsolyában… Face-linie: vier Pasteien, drei halbe Monde… schwach!… Seiten, dito!

A percegő toll csak ugy ugrált a rittmeister kezében s Holst méregető, vizsgálódó hajolgatásából harsogó diktálásba egyenesedve ontotta kifogásait: szögpásztázó lővonal rövid! lőtér csekély! irányvonal meredek! mellvéd magas és keskeny…

Zrinyi egy ideig némán nézte a fontos okvetetlenkedést, aztán elnevette magát s a falpárkánynak dülve igyekezett az árkot túrókra való figyelésbe pislogni fojtott dühétől homályosodó szemét.

De a diktálás megszünt, a sok papir tekerccsé gördült, a kis asztalka hordozhatóvá csukódott s Holst a bánhoz lépett:

– Fölötte nagy kár, Herr Graf, e schantz-ért dacolásba kapni a felséges urral s akaratunk ellenére, a végek védelmezéséhez kapott munitiót ide szállítani…

A bán megfordult s szembe fogadta a hiuságában sértett ingerült tekintetét.

– Nem szánja nagyságod a pénzt, a drága salétromot, -357- pattantyusokat? – piszkálódott tovább nyájasan az ezredes.

– Mivelhogy a Neu-Serin-Schantz, török földön épülvén, nyilt békeszegés…

– Birtokomon! és nem békeszegés!… Souches, Montecuccoli lomposai talán nagypénteket dobolnak…? Az nem békeszegés… Csak mit én teszek, arra pökhet rá minden német furier?

– … a… birodalom… érdekei… nek csillagvizsgálója Bécsben áll, bán uram, oda legjobban látszik minden kis és nagy, szőrös és puffadt csillag… mi… onnan legjobban… kellő értékére tudjuk szállítani… misén ájtatoskodókat templom-ajtóban leső, szire-szóra török ólakba, vermekbe kukkantó végbeli vitézkedéseket… gróf uram!…

– … csak Portia úr alszik nyugodtan, mert friauli birtokait is védi e nyomorult… – kacagott föl Zrinyi.

– … juhakol, – harsogta most már fenyegetően Holst is, – amelyért a kanizsai basa fejét véres tekegolyóvá gördítette a szultán haragja!

– De bezzeg Keménnyel Erdélybe sétáló főkatonátok, Montecuccoli ur miatt egy török ebhóhér foga se hullott ki, ellenben Kemény Jánost döggé taposták a nagy-szőllősi cécó gyáva futásnak rugaszkodó lovai… és, édes obrist uram, kegyelmed pedig keressen más kurvát magának, ha enyelegni akar!

– Haragudt hangossággal szóllottak, de mirül, corporál uram? – kérdezte a bástyán őrködő magyar a hintójuk felé rohanók mögött ellépegető úr után bámulva.

– Lészen tahát öreg pattantyus háboru? – kérdezte a legény puska-acélának griffjén babrálva.

– Azt tudom, aliglan, – vélte a biztos válasz, – merthogy megkrepált az beste aggeb fő török mezei úr, Máhumet Köpredelem!

XXXI.

A koronázó város keserves sikátoraiban néma megállásba csöndesedő, suttogó tömörülésbe verődő, türelmetlen kiáltásokkal széjjelszakadozó úri csoport mogorva vitatkozása kopogott szerte naponta, a régi száz-gyertyás lakomák helyén fejet összedugó csöndes vacsorák mécse pislogott, a diétán őrködő király vadászó nyergéből kihallgató trónszékére szállt, szó folyt a bor helyett s a hajdani vidám kupa-köszöntgetők ajkán szederjes szitok ült. Német-magyar szolgamarakodás vére fröcsölt az est homályában s kint az országút szürke szalagján fegyvert, golyóbist szállító szekér-sor hernyója kúszott a buggyos, lebegős lovasok száguldtatásával játszó mező sátrai felé.

Követek, főrendek tábláján mogorván tárgyaltak a magukra maradt katholikusok s ha lovasok zörögtek el az ablakok alatt, félbeszakította mondatát a szónok. A protestánsok dühös tanácstalanság és prófétás ihletü csökönyösség között hányódva kilincseltek Lipótnál, Portiánál s a zavarokban hisztériássá betegült nádornál. A katholikusok zajongva követelték a németek kivitelét, a protestánsoknak az ülés palotájába erővel berendelését; az evangelikusok összeröffenve állottak ellen s mikor már a meddő handabanda, Wesselényi könnyei, Portia udvarias köntösü gorombasága engedésre kínozták őket, ijedten menesztettek futárt a megyére, hogy az uj utasítás ellenállásra riogató vörös posztójától ujra megvadulva tiltakozzanak minden hitegető puhítgatás ellen. -359-

– Fábrikállják rongy articulusikat magánosan csak az hütünkön tapodók! – kiáltották a decretummal fenyegetőző nádor szemébe és Szepessy Pál szállására gyűlve verték az asztalt: – Nem menünk diétára, nem!

Az ijedezővé riasztott király imádkozott, misét hallgatott s ha a végső szükség a folyton kérvényező protestánsok elé kényszerítette, magyarázó szava csak érthetetlen suttogás volt s a mozdulni nem akarókat megrettenve tiltotta el a folytonos előtte való alkalmatlankodástól.

– Quid hoc ad dietam? – recsegett fátyolosan a királyi szó: – Causa confessionis privatum malum est!

A kis csoport némán állott, de a távozásuktól kopogó folyosókról elégedetlenségük illetlen robaja behallatszott a belső termekbe is.

A két párt apró árnyalatokba olvadva járt-kelt, hallgatott, ült, hizelgett, esküdözött mind a maga igazára zöld szobában, szük szálláson, uccán, mindenütt. Volt katholikus, ki csak Montecuccolira acsargott s a protestáns dologból savanyu fintorgás közt nem csinált volna kázust; ez németet, eretneket egy szitokban küldött poklok fenekére; amaz a császári vezér ocsmány dulongóiról hallva rosszkedvüen csak nyelt egyet, de ha az evangelicus szó ütötte meg fülét, dühödten csapdosta térdéhez kucsmáját; a negyedik sürögve-forogva buzgott, hogy a magános szállások fiók-diétáját valahogy behozza az országgyülés házába; «pökök reájok!» sürgette az ötödik a törvény-alkotás munkáját. A protestánsok vallási sérelmeik tárgyalása előtt semmiről sem akartak tudni, de volt köztük, ki nyerendő grófi koronájának gombjait számlálgatva, hitfeleinek hizelegve hazudott s Wesselényi előtt mindenért jótálló döngetéssel -360- verte a mellét. Büszke, makacs fennhéjázásukban azonban mindnyájan megegyeztek.

Rekkenő nyárrá tüzesedett a lanyha tavasz, új törvényekkel hizlalta serényen a katholikus toll a Corpus jurist s a protestánsok riadt nyája csak egyre bócorgott királytól Portiához, Wesselényitől Zrinyihez.

Lipót, uralkodói terhébe tört krisztusi megadással suttogta el ujra Lippay mondatait. Portia merevsége már csak szigort emlegetett. Wesselényi nekihevülve rivant reájuk, ő is úgy tenne, ne engedjenek s másnap sírva könyörgött, puhuljanak meg.

– Egy kezemben vessző, másban kegyelem! – toppant ismét eléjük fenyegetően. Majd üstök-csavargató szelid meggyőződéssé lágyulva dorombolt szava:

– Ne, ne…! Bocskaytok nincsen, Bethlen meghalt, Apaffynak fegyvere nyugszik… ne… ne! Kiben bizhat kegyelmetek?

– Eddig sem bizakodtunk azokban, kiknek lehelletek csak orrukban volt, hanem bizakodtunk abban, kinek ma is azon mindenható ereje vagyon, hogy valamint amaz dücső fejedelmeket az ű tiszteletinek ótalmaztatására előlállatta, úgy mast is az cséphadaró mellől Gédeonokat, az juhok mellől Dávidokat állathat elől Isráel szabadítására! – vágta rá rezgő hangon a nagyszombati prédikátor s a dacos fejek kucsmába süppedtek és elrecsegő sarkuk haragos örvényt turt a nádori kert kavicsos útjain.

– Veszedelmünkön pityergő crocodilus! – Mesterségesen éneklő madár! – morogták eltávozóban s megátalkodottságuk nem káromolt, nem zajongott már, csak összepislogott.

Zrinyi, új gyerekáldással nehézkes feleségén, szerelmes várán kalandozó gondolatai után kivánkozva, unt kötelesség-tudással emelkedett a szállása falai -361- közé örvénylő elszánt zuhatag elé, állt a protestánsokat hitegető Wesselényi mögött, írta a leveleket kegyelmes megbizójának, Portia grófnak s ült be néhanap a törvény-őrlő malomba zakatolását hallgatni szórakozott kardra-dülleszkedéssel.

– Megént ez rutabb s kinosb szemétben rugódozom, penég nem kévántam! – dünnyögte maga elé.

A morgó morajlást fel-felugráló, kardot rázó, ököllel motolláló haragos viharrá híva sivította most harsányan a szónokló Batthyányi Kristóf a kezében lobogtatott füzetecske cimét:

– Responsio ad calumnias Hungarorum, quae passim disseminentur, Caesareas milites parum aut nihil efficisse in Hungaria. Anno 1661.

– Másfél decennium telék ki idáig szinte, – évődött magával Zrinyi félhangos figyelmetlensége, – hogy báni bot nyomja markomat s az szentgyörgy-havi varasdi gyülés gravámeni szórul szóra azont kesergették, kit bánságom elseje… de heában mondám magamnak: nem mensz diétára! nagy menykü cicerós pennával iratott epistolában hivának evangelicusoknak kérésekre személlyem távultartását eszekben vett rendek… Mi végre?… Mastan Portiátul palatinushoz, Wesselénitül evangelicusokhoz varga-bötüző utamon járom az tanácsur táncát, de ugyan bolondultul… Mérthogy éppen én szelégyitgessem üket? Merthogy catholicus hütöm semmi üdőn nem vén evangelicus templomgombot célul az lövöldözésben?… Zrini-Ujvárral nőlt emberségem is? Vagyhogy gyapjat tojik előttem minden farkas?… avagy… hűvségemet akarják igyen kímlő fontra vetni? Hm!… Posom mezején hatezer német… Ellenem-é vagy evangelicus fejekre kóknak?… Ejh! untat ez zakata! – emelkedett föl hirtelen, menésre készen.

– Articulum contra ducem!… Ad calumnias -362- Montecuccolianas responsionem dare!… Articulum! – süvöltözött mindenfelől a tehetetlen összeroskadásában kopott szakállát, üstökét babráló s könnytől, mitől káprázó szemét dörgölő palatinuspraesidens felé, míg Zrinyi tépelődésének halkan sikló sajkája körül a rendetlen vita dörgő hullámainak taréján szitok és megtorlás tajtékja habzott.

Wesselényi kérő-fájdalmas arccal állt emelvényén… s bömbölve furta bele hirtelen mű-meggyőződésének lelkes baritonja a pillanatra csillapuló zajba:

– Nyelves aggné s omnis in ferro salus az symbolumod! – morogta Zrinyi s nagy csöndben kilépett.

Az udvaron, mig emelkedő lába elé görnyedve tartotta a kengyelt a lovász, a szolgák kártyázó csoportjából futva igyekezett feléje Angelo, dolmánya alól irást huzogatva.

A papirdarab recsegve lengett a bán szakadozó nevetése előtt s gombóccá gyürődve tünt el dolmánya zsebében:

– Számot adnom az «schantz»-ért?… Éppen jókor, dücséretes dux! – s a szokottnál keményebb sarkantyu-ékbe kapott paripa borzadó prüsszentéssel szökött a kapu felé.

A széles asztalon, földön, polcokon, széken, kereveten kövér theológiai munkák, karcsu költők, szigoru históriák, nyütt hadi könyvek, kunkorodó térképek -363- mogorva, aranyos sarkai, ciceró-betüi, apró sorai, geometriás ábrái, sisakos vezérei, kanyargó folyói tarkálltak, feketélltek tudós zagyvaságban a szőnyegektől süppedő szoba komoly lakója körül, akinek elmerült munkáját a nyári nap ellen álomra csukódó firhangos ablak-szemekkel nézték a svéd, német és török fegyverrel, pörkölt cafrangu zászlókkal, babérral, rámás királyokkal, költőkkel zsufolt falak.

A kopaszra nyirt fej okos szemei befelé világító ihletben emelkedtek a belépőre, de rögtön bocsánatkérő széles mosoly borzalta össze a keskeny ajak viharos vonalának végén simára kefélt sertéket s a méltóságosan fölálló szertartásos tisztesség-tudással illesztette a tar koponyára a nagy parókát:

Az iratai között keresgélő vezér lompos vendéghaja halk libbenésekkel szántogatta a zizzenő papirt; a nagy sokára előhalászott terv körül aztán gondolkozó, mérlegelő rezzenésekkel táncolt a föl s alá sétába kapó széles vállain ide-oda.

– Obrist Holst ur jelentése kapcsán… a Hofkriegsrath praesidensének legkegyelmesb megbizásából… véleményt kell adnom… egypár pontra vonatkozóan… némi fölvilágositásokat… – szólt oda közben-közben Zrinyinek, papirról a bánra, bánról a levegőbe s ismét a tervre merevítve szemét.

A ceremóniás, körülményes kérdésekre Zrinyi sarkantyut rázogató, tollforgót babráló, kardfejet ütögető uri nemtörődöm közvetlenséggel válaszolgatott. A vezér lassu, összeadást kivonással ellenőrző számvetéséhez közönyös gyorsasággal ontotta a százszor is rud, lánc, lépés mértékébe vett sok szél-hossz adatait s előre bemondta a latolgató éjjeleken felejthetetlenné rögződött eredményt.

– Einen Moment, Herr Bane! – emelkedett -364- Zrinyi türelmetlensége előtt levegőbe a tétovázó toll s a számolgatás ujra kezdődött.

Toll, terv, papirlapok egyszerre csak az asztalra repültek s a karszékébe telepedőnek végső biztonságu itélete érdesen hangzott a bán felé:

– Azért csak méltóztassék elbontatni! – sietett akadékoskodása következményét levonni Montecuccoli.

A vezér hosszu, ápolt körmei ideges riadót berrentettek el egy fóliáns kopogó oldalán:

– Több haszna van, mint a séta-hadviselésnek, mégis! – s Lipót két legnagyobb katonájának szemében, az udvariasság és játszi közöny köntösét lerugva haragosan villant össze a nyugateurópai marsirozó, óvatos hadművészet s a vérpocsékló, vakmerő százados magyar guerilla-harc megférhetetlen elve.

– Nagyságod tehát szintén azok közül való, kik erdélyi expeditiómnak mindenki előtt való szünetlen rágását abbanhagyni nem méltóztatnak? – ösztökélte marakodásnak egy pillanatra olasz vére a hiu, nagy embert, de erőt vett magán s fővezérsége gőgös tornyába vonulva megvetően szólt le a kicsiny magyarra: – Nagyságod legalább itt van és számot adhat!

– Számot adni, – fröccsent a megnyult arcba a kacagó kicsinylés, – illustrissime ac optime dux? Hm!… Számot adni csak királyának tartozik a horvátok bánja s a respublika utolsó burgerének is megvan a joga Erdélyt puszta parlaggá sétáló, Keményt -365- holt-tetemmé pártolgató, Felsővidéket ignominiák mezejévé mocskoló nagyságod expeditiójáról véleményt formálni.

– Gyűlölet? – rántotta talpra Zrinyit is az indulat, – s ha az is, tapasztalat gyümölcse! De kegyelmed már ugy hozta magával magyar ellen fenekedő gyülöletét, mikor Bécsbe botlott!… Fiatal fejem… emlékszik nagyságod?… barátságát ajánlta egykor győztes, tudós generálisságodnak, ki méltatlanoknak nevetve mutogatta a corporálból lett generál kegye körül nyalakodó magyar zászlósur levelét!?

– Corporálból is generált tesz a helyes hadi művészet… de végbeli bicskás szajha lángész nem leli helyét a magas tudomány vezérelte hadban.

– Az igaz! – csuklott dühösen a bán nevetése, – nem értek e «soha meg ne harcolj» titokzatos bölcsességü magas tudományhoz: miként kell csatát még szándékban visszanyelni, barátot fegyverrel pingált faképnél hagyni, ellen harácsát kukkinsloh-on nézni, babér helyén barmot gyüjtögetni! De adja vissza nagyméltóságod égi tudománya Erdélynek Keményt, a békét, bőséget és én, én fogom Marsnak, Herculesnek, felséges atyánknak hirdetni, ki illatos Indiából szállt le közénk… Eh, csak szófia… tettekkel beszéljünk!

– Pólyában vénhedett… taknyos… pennás… -366- akadémiás… generál bolond! – döngették a távozó Zrinyi lépései a várfolyosó kongó kőkockáiba.

A város uccáin utnak öltözött lovasok ügetése keresztezte útját, nyitott kapuju udvarokról rakott társzekerek, öreg landkocsik bámultak ki a szemre vágott kucsmával vágtatóra; szállása udvarán fáradt paripák feje lógott földnek s egy nyitott ablakból rikácsolva szállt a nyergéből kiforduló felé:

– … sem emberségek, sem hütök, sem igaz szavuk! De nem az nyeri el az pálmát, az ki jól kezd futni és meddig az célt eléri, meglankad, hanem mindvégig az ki jól végezi pályafutását…

– Ihon uram! – mutatott az ajtóra a kivételes pompáju bársonyos, prémes tolongás közepette szónokló Vitnyédy.

– Jó napot, mi ujság, ur…? – fult bele Zrinyi üdvözlése a szeretet, lelkesedés, elszánt gyülölet bömbölő lávájába:

– Vivat! – Éljen az bán! – Ujság? Infámia! – Causánk istápja, éljen! – Lölkünk-vesztő latrok! – Vivat! – Elmenünk!

De Szepessy Pál előlépett s mig a kis fekete ember szenvedélyes szavait apró tagokká szaggatták szögletes mozdulatai, halk süstörgéssé hült a láva izzása.

– Méltóságos fejedelem, nemes Horvátország bánja, magyarok eleje, bucsu-vételünk ű szavával jüvénk nagyságod eleiben. Abban hütben gyölekezénk dietára, hogy égben kiáltó gravámeninkre irt nyerendünk s nyavalyáktul üres confessio-vallást vihetünk az tokos tapodta, catholicus sanyargatta megyéknek s ihon, erdéli hadat, generalis hadi állapatot emlegetvén mindeneknél fölségesb confessiónk causáját hátra vetnünk szuttyongatnak. Keménységben -367- feketült az catholicusoknak lölkök, Portia ur csak practicás Disznós Geci, s királ ű fölsége fülét siketségnek ű gyapottjával duggatták bé nyavalyában zabált biblia-sütő ellenségink. Elmenünk tahát kiki haza, de nem annak elmulatásával, hogy nagyságodnak próbált favoráért keserült szüvünk minden indulatival nagy hálákat ne adtunk légyen. Az Uristen látogassa meg nagyságodat bév áldomásival! Vale, princeps dominorum Hungariae! – s a kemény ember hosszu fekete szempillái gyors pislogással morzsoltak két apró gyöngyszemet szétfolyó könnyé.

– Én más hütöt vallok, – pattant ki Zrinyiből még forró dühe, – de kegyelmetek szabadsága az én szabadságom, kegyelmetek gravamene én gravamenem… – s gondolatot keresve keserü csöndesedéssel tette hozzá: – Vajh, lenne 100,000 pápista, 100,000 lutheranus, 100,000 kálvin-hütü vitéze az királnak: űvelek mentté lehetne az haza!… Isten velek!

Néma meghajlások, kulcsos kézszorítások, halk hálaszó, mogorva lemondás, magtalan ijedelem, szótlan elszánás között bucsuzott az el-kitóduló szomoru csapat.

Az ajtó bezárult s az egyedül maradó Zrinyit terv-cséplő sétában kergette szobáról szobára károgó csőrü gondolat-serege hosszu órákon át.

A báni szállás délutáni nyugalmában aztán hirtelen csak öreg vasalt ládák szája nyilt csikorogva, csattogó pálca alatt port pöfékelve táncolt mente, nadrág, szerszámszijj feketült gyors kefe nyomán, zabla csilingelt pallérozó zacskóban, s landkocsit mosott az otthoni szeretője ölelése elé fütyülő legény. -368-

XXXII.

Az új faház szelamlikjának szellős csöndjében gondolkodva szörcsögött a két pipa. Alattuk a cselédlakásokban már minden néma volt, csak fölöttük zengett halkan a hárem álmatlanjainak kéjes citerája s topogott tompán rabnői tánca.

– A szerpentina-fű jószagu; ha összemorzsolják, rossz szagu! – szólt a látogató.

– Rútul bánt veled a rendbontó, igaz! – bólintott Ali, egy cukrozott füge után nyulva.

– Egy a prófétám – Allah tűzze zászlaját a bécsi nagy toronyra –: Mohammed, egy az ellenségem: Zerin-oglu! – kiáltott fel amaz.

– Próbált vitézséged higgadt türelme, szultánom, ne vegye rossznéven tiszteletlen zajongásomat, de itt ülvén egy napi járóföld közelségben őseim birtokától… Jártam a szájas, parókás gáliaiak között, Iszpánia asszonyos fejü lakóival nehéz boroktól részegültem, az Álámán-hegy örök-fehér csucsai alatt bujdokoltam s könnyü volt szivem. De mióta a Boldogság Küszöbének, Isztámbulnak áldott köveit taposó érdemetlen lábam Mohammed égi vallásának ölébe vezetett s csalás, erőszak honába, régi hazámba hozott Köprülizáde Áhmed győzhetetlen, rusztemi seregének útja, bolond szivem sebe újra sajog.

Ali csak félig figyelte a régóta ravaszkodót, kit a nagyvezér selyem burku irott parancsa rendelt Kanizsára s komoly bólogatással leplezte gondolatainak Egert, Temesvárt, Jenőt s tengerentúli vezérsége földjét bánatos emlékezés hullámaival körülöntő árját.

– Hiában árulják, ó, dicsőség tornyán hüssölő szultánom, Tuna-Belgrad csársi-jában éles kardunkat megevett varadin-belieknek pogány királybálványait -369- a merész hitharcosok, hiában telt meg velük, hadjáratunknak győzelmet prófétálva, Kile ovászi utolsó zuga is Budin alatt, hiában hajolt lábunk alá a jámbor Apaffy Erdélye végkép, hiában ült a nevét népével együtt elvesztő Forgáchot a becstelenség sarába taposó párkányi győzelem után a nagyvezir sátrában, a vörös szőnyegeken heverő pénz, kaftány, ezüstös darutollforgók jutalmul szétosztandó halmai között, hiában vagy te itt újra, ó válik válija, ha Zerin-oglu kardja szabadon villog piszkos új oduja, Jeni kálá körül.

Ali letette a pipát s egy kis tányérból ragadós fehér darabocskát csiptetett két ujja közé:

– Ez illatos helvát a dsigerdeleni harc vértanuinak lelkéért, biszm-illah!

A látogató szótlanul követte a példát, de míg Ali nyugalmasan rágódott az édességen, amaz gyorsan lenyelte s rábeszélően hajolt a pasa felé:

– Ó, ha ott lett volna számszámi vitézséged Dsigerdelen alatt! Forgách kutyahitüjei már táborunk mellett lapultak… derékhadunk még túl, Isztergon alatt állt… hej, szűk lett akkor fejünknek a világ a méltatlan rettegéstől, de Ibrahim pasa mély elméje világító ötletet szült: egyszerre csak ezer meg ezer teve lámpásokat ringatva oldalán kezdett körüljárni a táborban; hajcsáraik kezüket össze-összecsapva «Allah, segítsd meg a szultánt!» ordítoztak; itt lőttek, kiabáltak, ott állva énekelték néhány ezeren a Korán arany igéit a vértanuk lelkéért… Hajnalban lesen várta a tengernyinek hitt dicső harcosok maroknyi csapata a már félelemben kétkedve közeledőket… Mint a répa, hasadt a fej… Három mérföldig taposták tisztátalan veséiket gyorslábu lovaink s a vértivó föld felett a Szengiáh dallam ünnepelt!!

A kanizsai pasa szemében irigy lelkesedés lángja -370- csillant, de mikor a túlbuzgó idegen keze karjához ért, gyanakvása mély pillantással csukta le szemét s meghiggadva szólt:

A látogató elkedvetlenedve zökkent vissza párnájára s új pipára gyujtva hallgatott.

– Nézd, Szipáhi Iszkender, – kezdte nyugodtan Ali, fölülkerekedve, – míg magyar úr voltál, piszkos tévelygésed idején, viszálykodtál Zerin-ogluval, most igazhitü s Allah harcosa vagy és egyetlen célod a nagy rendbontó megrontása: ezt érti kiki; hogy mit akarsz, tudom; de én azt akarom, amit tudsz!

– Átható tekinteted sasszeme előtt, szultánom, – hajtotta meg fejét az idegen százados, – minden sziv nyitott könyv! Ime: Duk Mántikukule, a sánta vezér, Cseklésznél táboroz; Zsuzsa generál a morva széleken. A figyelem Irsekujvár felé irányul, Zerin-oglu pedig, régi jó emberem biztos levele irja, Regedébe szaladt a varasdini német kapitány után. Miért? Éles elméd, szultánom, máris ketté vágta kérdésem csomóját… Segítségért! Irsekujvárért Kanisát! Nyughatatlan talpában e kulcsos vár nagy tüske, te tudod legjobban, régi ellenfele!… Üres a juhakol, pásztora messze jár!

– Ma, – suttogott behizelgően a látogató szava, – a hitetlenek bolond szokása szerint vasárnap van, ivás, kurjongatás pihenő napja. Ha holnap hajnalban meglopnánk Jeni kálá őrszemeit, míg vitézei mámoruk súlyos álma alatt dögölnek…

– Látod, egy órai igazság többet ér, mint hetven órai imádság!… Megyünk! S ha sikerül szétrúgni a hitvány vakond-turást, fejedet leborotváltatván, agává tesz Allah e világi árnyéka s a két szent város szolgája elé boruló kérésem. -371-

Halk lépések, csöndes kezek suhogva hozták, helyezték a nagy szőnyegre a friss kávét, dohányt s a két török úr mélázva pöfékelt a közöttük pislogó mécses világa felé lomhálkodó füst sárgás és fehér áramlatainak egyszin szürkévé vegyülő göndörödését nézve.

– Bizzál bennem, kemény öklü váli, – vette fel a szót mohó buzgalommal az idegen, mikor egyedül maradtak, – erdőtlen fa Zerin-oglu s gyökere Jeni kálá… A pap-császár városában félnek tőle és gyűlölik… Tavaly őszön a luteriánok dolgáért dühösbucsuzatlan hagyta ott esztelen gyülésüket; katonái fosztogatását Gravicsa környéke panaszos levéllel sirja nap-nap után Viana ura előtt; a hadról csácsogó kobakok együgyü tanácsa kényünkre szolgáltatta békebontó Jeni kálát s csendzavaró urát… S a magyarok? Insurrectiót hirdetett Wesselini, de a németek emésztő védelme s szidsin veszedelmét hordó vitézeink nyugtalanító rajzása miatt a nemesek otthon ülve szorongatják kardjukat… Ó, én ismerem őket!… Mit mondjak még?… A télen szajha feleségét s újszülött fattyát Vianából haza hozandó, csak Sopronyig mert elébük szánkázni a disznó és…

– Elég a buzgás, – legyintett undorodó büszkeséggel Ali, – igéretem márványba vésés!

A pribék az intésre fölemelkedett s karját keresztbefonva hátrált az ajtó felé.

– Medveváráért Ujváradat! – morogta magában célját ért elégültséggel percről-percre, szemét a csillagos égen ködbeoszló minaret fehér kisértetére szögezve magános fáklyafény után imbolygó árnyékot kopogtató utjában, a mogorva házak néma mentén. -372- Hárem-rács mögött meztelen női test viaszfényü árnyéka suhant el, sarok mellől buja prédára leső janicsár vált ki a homályból a siető után nézve, fatalpán guggoló ágyu karcsu nyaka csillant meg mellette s behuzott farkkal ódalgott a fal sötétjébe a vacsora szemetjén rágódó kóbor kutya.

Már alacsony kerítés, babonás bokor táncolt elő vörösen az éjből gyors lépteitől jobbra-balra, mikor trombita riadása záporozott le messze mögötte egy toronyból a fekete nyugalomra. A lélekzet-, tekintet-fogó lomha bástyák felelgetve ébredeztek körül. A város morogva rázkódott meg s kigyuló ezer mécses-szeme félálomban csodálkozott maga elé a lódobogással, janicsárok ütemes döngésével, fegyvercsörgéssel fáklyafejeket szalajtó éjjeli készülődés fölött. A háremekben elhalt a citera-szó, de ima hurrogott az ablaktáblák mögött s a fénypontokat rezegtető árnyakkal hullámos terecskéken pap-torkok áhítat feszítette legmélyéről szállt föl a harcra hivó ima:

– Holnap lesz a hitharcosok bájrámja, a vértanuknak a paradicsomba repülésre alkalma… Istenem, az erő, a hatalom és a győzelem a tied! Tied a kegyelem és az oltalom is! Barátodnak, Mohammed-el-Musztafának arca viduljon fel s népét tedd győzelmessé és diadalmassá!

A sötét tolongás sok kis patakja zúgva futott össze s magas parancs tompította zajjal húzott a Bécsi kapu tátott szája felé; csörögve lebbent eléje a felvonó-hid nyitotta mélységes éjszaka, meg-megvillant élén a pasa égszinkék vértje s a rajbocsátó köpü álmos szemeit lassan-lassan összecsukogatta.

Utjuk mentén alvó viz feketült a hosszu fahid alatt, kertekbe bujt alacsony házak sövényéből pislantott ki egy-egy kiváncsi mécses, halkan ereszkedő szakaszokban feküdt eléjük a zsombék-tengerbe torkolló -373- külső hid s aztán csak a szünő, ujra kezdődő békabrekegés jelezte cuppogó lépteik irányát. A homályban heggyé nevelődött dombok siklottak el a posztóba csavart csoszogó paták mellett, szőke köpenyü kisértetként halványkodott ki rájuk egy-egy éger a lengedezve motyogó sűrüből, csikorgó kavicsu patak szaladt el alattuk, míg végre az egyszinü szurokból szürke alázattal foszlott ki eléjük az út kinálkozása az erdős dombok felé.

A lucskos völgyecskéből most balra csapnak s ágreccsentő tarkaságuk fölé barátságos lomb-takaró terül. A harmat ködén túl már ott feketülnek a piros tetőkig ölelő karjaik közé süppedt házak előtt a tömzsi bástyák. A lábukhoz vetett berkes siknak ereszkedő lejtő tetején pár barom bukik ki a fák közül s hajszoló pásztoruk szerte-tekintgetve lépked lefelé; balra, a Murának hajló meredek iránt, jobbra, a dombos szántóföldeken száguldó lovasok tünnek, tünedeznek föl-el. A négy tehén s a nyergeletlen tarka paripa gazdátlanul legel már az árok partján, de egy bokor aljáról hívó pintyőke-sirás sipít föl háromszor egymás után. Az erdőből halkan füttyent a válasz s egyszerre tiz irányból lovas-pár bukkan elő a lombok alól s nyomukban négy kerék közé feküdt hosszú létrák ereszkednek alá a lejtőn az igának feszülő bivalyok után. Nyergük-ürülten bódorog szét a húsz paripa s gyors mozdulatu, csendes alakok lesik már a cölöpös sáncon túl kampóval kezükben az árok fokáról feléjük csuszó létrát. A Mura mocsarai felől most lófejek buknak a fennsik szintje fölé s rugaszkodva viszik a vár alá a kettesével ülő vitézeket. A szipáhikat újra elnyeli a folyónak hullámzó lejtő, de a lovuk farán hozott szerdengecsdik a cölöpös sánc fölött hidat fekvő létrán ugrálnak fokról-fokra a fal töve felé. Csobban a második árok vize s reccsenő kötél alatt, koppanó szigony taszitásán emelkedik a -374- létra itt is, ott is. Mint vizet gázló óriások állnak meg egy percre függélyesen, de vigasztalhatatlan csattogással sír a pintyőke s posztó bugyolálta fejük halkan koppan a bástya falán.

– Hat! – Vakot vetett! – Négy! – Mit mán te, fruska-magyar? Csak kettő! – Egy! – Hat! – ugrál a földre terített köpenyen a kocka s tovább csörgeti ujra ón-poharában a három bástya összecsődült őreinek játékos kedve.

Kivül, a létrákon foguk közé szorított meztelen karddal kúsznak fölfelé a szerdengecsdik s alattuk a fokokba akasztott, csigára járó, két-águ vas-ülőkék hosszu zsinór-csomója fogy a váltogatva húzó kezek erejétől.

Az egyik vitéz csömörös nyujtózásban tápászkodik fel a földről, az inyét elömlő keserű nyálon savanyú arccal kérődzve szédeleg a könyöklő felé s ordítva esik össze tövében.

A harmadik arcán halálfélelem törli fehérré a mámoros bibort, hörögve szökken ültéből s rohan elhagyott tornya felé. Ugrana már amaz is, de földhöz babonázza a bástya-kerületben tiz fekete arcot keresztező szablyák villogása; valami vesén taszitja, hogy előreborul, szótlan vonaglással kuszik odébb s ronggyá horpad merevülő markában az ón-pohár.

De kong már a vészharang veszettül… s az ingben-gatyában odatódulók kopjáját, kardját lassanként rendszeres védelem muskétái, létrataszitó rudjai, tüzes golyói, mázsás kövei, forró vize, szurka váltják föl és sűrü zuhanástól locsog az árok vize. Amott a zöld ereszkedőt vágtató láva folyja be s allahos zúgással közeledik… -375-

– … nem Regedében, de Labda várában találánk öszve, – folytatta Péter utjáról való beszámolását. – Hajdui jüttek is volna, ugy vonyatta fel előttek az emelcsős kapukat osztán, hogy megköté magát: te erszényedből fizetődjék soldjuk!

– Enyimbül-é? – mordult fel Zrinyi. – Szent Jakab haváig várám Köprülit!… 30,000 ember!… Tallérimbul telék ki ű soldjuk is!… Nincsen több!… Álljon tahát Kanisa!… Taval ősz ulta, hogy Máriámat Bécsben vivém megbabáznia – akkoron kenék orromban, hogy mind várastul öszve az töröknek vetnek, ha el nem bontatom – mindentül elhagyatottan, minden ótalombul megszűkölten küszködöm az muszurmán holddal csak ugy magánoson… «Ne épits! Meg ne harcolj!» – cincogott az kriegsrath, penég Köprüli mán Drinápolybul utját errefelé tartá s az királ keze irása biztorgatott… csak orcul forditta rájuk minden alkalmatosság azért is… vértül dühödött szüvem s egyre jütt az bécsi posta: «Vissza az szablyával, bán ur!»… de mastan, hogy Érsekujvár környül nyargalódik Köprüli, Linzben futni indulna egész Bécs s bontatja hóstátjait, egyszeriben szabadossá tész török megnyomásában, Leslie ur azomban ingyért még csak Istent is nem imád!

– … s az mi tunyaságunk!… Csaknem mint az ebek… Minden nyavalyánkban egymásra csak szánkat tátjuk… minden az maga hasznáért eleget perel s pattog, az köz javáért megnémul…

– Satisfactiódat néző tanácsával nyomosan emlekezék rólad primás Bécsben, – kerülgette mondanivalóját Péter. -376-

– Ejh! mi fegyvert kezünkben nem vészünk, hanem mint az szamárok, nyegünk az ösztön alatt…

Kinos ötlet-bányászásban, majd feszengő tanácstalanságban nézegette Péter a néma haraggal föl s alá sétálót hosszu ideig.

– Ádám? – vidult fel Zrinyi arca hirtelen. – Szopik és rí egészségben.

Péter ábrázatja is szélesre derült s mintha csak ugy mondaná, nyájas közömbösséggel szólt:

– Ihon, la! az szamarat lakodalomban hitták, vagy vizük nincs, vagy fájuk! – gúnyolódott Miklós.

– Mind gréci, mind bécsi! – nyomta meg a szót Péter, mondandójához ragaszkodva.

– Hogy mindennek ellenünk kengyelben az lába… hogy mastan derekas hadi állapatban vagyunk…

– Mán csak hogy az török, meg én, meg te, meg jó Batthyányi Kristóf öcsém…

– Az ki egyszer megcsal, vigye el az ördög, ha másodszor, engemet is, ha harmadszor, mindkettőnket újabban, mondja az francuz proverbiom.

– Ejh, mit csavargok kerüllő beszédben? – fakadt ki Péter, türelmét vesztve, – hát ihon az causa -377- ű mezételenségiben: Minden magyar insurrectionalis hadaknak…

– … Alsó-Magyarországon kegyelmed, Felső-Magyarországon palatinus uram légyen főkapitánnya, ez az kévánságok! Tetszésedet ű nevekkel kérdezem s választodat várom!

De Zrinyi már föl s alá sétált és nem felelt. Egyszerre csak odalépett a polchoz, sarkánál ragadva kiemelt a sorból egy pergament-kötésü magas, karcsu könyvet, egy ideig lapozott kéziratos ivei közt, aztán szétfeszítette s Péter kezébe nyomta:

Péter huzakodva fogta kézre a foliót s csak nehezen engedett a biztató bólogatásnak:

– 57. Sed neque Corbulo aemuli patiens (cap. 6.). Égen két nap, egy országon két királ, egy hegyben két oroszlán, egy hadban két kapitány nem lehet; mingyárt romlik az had, az hol kettő vagyon… az irégység nem engedi nékik egyetérteni, az észnek külömbsége nem hágy egyet parancsolni. Sok példa vagyon az római…

A két testvér szeme összevillant, buffanva csapódott földre a könyv, sarkon ütközésben nyekkent a föltépett ajtó s kettős néma sietés dobogása verte föl a fegyveres csarnok csöndjét.

A várpiac ragyogó békessége fölött csettegő-kongató harangja kötelét ráncigálva ordított tornyában az őr:

Nyitott dolmányu, ingujjas, vértet csatoló, véletlen puskát, kardot ragadt, hajadonfőtt ugrató lovasok, tolongó gyalogok zavaros árja zubogott elő minden zugból s forrt nyugtalanul vezére körül…

Az erdős dombok ormán türelmetlen csillámot vetett -378- az égszinkék vért: nyugatról, délről lüktető száguldást kapáló lovasok porfelhője úszott a vár iránt. Ali hátratekintett. A földre rogyó jüzbasi vinnyogva emelte feléje kegyelemkérő hüvelykét, de a pasa intett: kétségbeesett szűkölés riadt a takarodót fúvó trombitákból s mögöttük hurokba rántott nyakkal omlott össze a hátára térdelő két kaftány alatt a pribék.

XXXIII.

A babérra éhes fiatal nagyvezér rettentő hordája egyre szorosabbá vonta gyilkos gyűrüjét Érsekujvár körül; olasz pattantyusainak fekete zárbuzánjai félkörü sáncaik mögül bömbölve okádták éjjel-nappal a negyven, ötven fontos golyókat a porladó, omladozó hat erős bástyára; rohamot aknaásás, hosszu jancsár-puskát, mérgezett hegyü tatár nyilat ágyutorokból sziszegve, fröcsögve omló rozsdás vas, kátrány, zsíros kanóc, lánc-kezekkel egybefogott páros kőgolyó kaszája váltott föl a sulyos harminc napja tartó makacs ostromban; hiába törték itt derékon a falpótló, karós, rőzsés földhányásra tűzött sok félholdas lobogót a dúvad marakodássá szörnyült küzdelem magyarjai, amott lóháton nyargaltak a feljáróvá romlott bástya-oldalon föl a szipáhik. Gönüllük, martoloszok árok-töltő halmait taposva jancsár dsemaetek nyomultak a várra, mint szikla ellen dühöngő hullám s estek vissza ismét. Amott a sikon hosszu menet szőnyegei véres hustömegeket ringattak a közös sir felé s a friss dombra tűzött darutollak, sólyomforgók körül bánatosan búgták az ulemák a halottak szúráját, de a bástyák ellen ordítva vonultak ujra meg ujra, folyton az élők s horgas végü alabárdjukba akadva, szétlőve, -379- kaszabolva hulltak közéjük a felmentő sereget halálra-szántan váró védők. A vérfakasztó, ember ember ellen dühödt öldöklő gomolyag fölött savanyu füst-felleg lustult oszladozva, ujra növelve s körüle egykedvü szünetlenséggel bőgött a várzuzó sárgaréz ágyu-csorda…

A dunántuli insurrectió mustra-helyén hosszu lábu struc-mony poharakkal rakott asztal körül vivátozott a maga választotta új fővezérét ünneplő magyar uri rend. Volt, aki sose látta még a világhires vitézt, évek közéjük szakadását emlegette másik, öreg barátsága fazeka alá gyujtogatott uj tüzet amaz; aztán hirtelen csöndre legyintgetve, pisszegve, biztató pillogással, értelmetlen áhítattal, kérdő redőkbe ugrasztott homlokkal, mosolygó rajongással nézték mindannyian a térdére vetett kucsmája medályán unt szerénységgel babrálgatót, míg fölötte szószékes zenével modulálta Wesselényi virágos beszéde az «utolsó romlás»-t, «ősi virtus»-t:

– Mindeneknek tükörül szolgáló, véreddel örökölt vitézséged, Miklós öcsém, az ottomán holdnak homályító csorbulásával hozza vidámságban az szegény, csaknem utolsó kétségben esett magyar világot… Ecce Mars Hungaricus! – vágta ki a végén a cicerós magas c-t, s köz kortyogásban borult a sok szájra a kupa a nádor emelte husz girás, zománcos bilikomnak Zrinyi egészségére feketülő nehéz bora körül.

Aztán megkezdődött a legmagasabb parancs várása: az urak kártya, ivás, sétalovaglások, céltalan tanácskozások között ténfergették veszélytől vadult hencegéssel, dölyfbe pólyált szótlan kishitüséggel, percről percre élő lomha fatalizmussal harctalan vitézségtől csillogó, köteles úri időlopásukat; a fegyveres nép verekedésbe, szomszéd falvak ámított leányaiba, putris cigány szajhákba, boros csuporba, -380- kocka-rázásba pocsékolta hazulról hozott kocsmai, kertekaljai vitézsége szerény tőkéjét s parádé, őrállás, csizmakenés, tervtelen gyakorlat, szórványos céllövöldözés adta rongyos kamatját. A nádor barátian buzgott a készítendő főkapitányi pecsétre, a fel nem kelő nemeseket büntetéssel ijesztő rendeletre vonatkozó tanácsaival, de az insurrectió közvetlen feladatáról, Montecuccolit, királyt emlegetve, csak hümmögni tudott. Díszőrségre, lovas parádéra mindig tellett deli legény, de a mezőn itt-ott üres karólyukak között sivárkodó gyöptelen foltok suttogták a táborát végig-ügető főkapitány bosszus multtól, reménytaposó jelentől zugó fülébe a sok suttyom hazaszökést.

Még egy utolsó, nadrág-szijt eresztő, borgőzbe pácolt fene nagy ebéd s a mozsár szólongató, harsonázó, ordító, undor szimbolumává nőtt kucsmalengetést kiizzadt bucsu hangjai lassan-lassan elvesznek a császári fővezérrel való kényszerü találkozásra siető bán észak felé futó hintajának kerékkattogásában. Oroszvár után Légrád, Kottori, Csáktornya, német urakhoz vitézt kérő lovaglás, kábító éjjeli számvetés, száz levél, parancs s a nagy készület óriás edényébe csak huszanként, ötvenenként cseppen, csurran nehezen gyülő iratos nép, gréci cejtház sötét polcairól lemászó vértekbe csatolódó német.

Mire a vénasszonyok nyarának ökörnyálas békéje szürke esőbe fulladt, extra cursor hozta a sürgető parancsot: Montecuccolihoz Szerdahelyre, onnan együtt Ujvárt fölmenteni!

Érsekujvár fehér zászlót lengető füstös faláról azonban csónak ereszkedett két hosszu láncon az elvezetett vizü árok sekélyébe s a létrán alámászó követ kezében megcsörrentek a hódolni induló, selyem zacskós kulcsok. Az alázkodó, rongyolt felvonóhidon, -381- a fegyvertárt, kincses házat lepecsételni siető zágárdsi basi után hat oda janicsár nyomakodott… s mig az Esztergomi kapun Pio markgraf kétezer ép németje, zsebükben a nagyvezér erkölcsi bizonyítványával s Forgách négyszázra apadt fegyverese húzott elfele a várból, mint óriás tüskésborz, a Bécsi kapun beözönlő török, tatár, oláh, moldvai harcosok felé terjesztett kezében kivont karddal énekelte a Császár-bástyára tűzött félholdas zászló alatt Ibráhim nikápolyi basa müezzinje, a világjáró Evlia Cselebi, az ezánt és gülbenket:

A minden magyar hadak fővezérének németet, horvátot, insurrectiót egybefogva tizennégyezer emberré nőtt törpe tábora Komárom alatt ásta éppen félrehelyét, kútját, tűzhelyét a Csallóköz mocsaras földjébe, mikor a vati választás óta elválhatatlan bámulója, Esterházy Pál, Zrinyi sátrába rontott:

Zrinyi kezéből halkan szállt alá a könyv a tigris-takaróra és hangtalanul sóhajtotta a szörnyü valósággal szembe:

– Te colui, virtus, ut rem, tu nomen inane es! – s töprengésének Anteusa újult erővel szökkent küzdelemre a kétségbeesés szakadéka szélén.

Nappal gerinctörő kocsizás, sebessé tört combot feszítő néma ügetés, este izetlen vacsora, illetetlen pohár, éjjel az álmatlanul összecsukott pillák mögött a sok ismeretlen tájék kétfelől hátrasuhanó fekete tolongása: így ment már szinte két hét óta.

– Utját egyedül ű maga taposnia kévánó nem ugrik hináros árnak közepiben! – fogta fáradt, reménytelen kábulatban a tollat s a hazakérezkedő percegés bánatosan vágta a papirra, hogy feladata a török elvonására Ujvár elestével megszünt.

De Felső-Magyarország sebtiben összeverődött -382- insurrectioja riadtan széledt széjjel, Thököly István kupa után nyuló mohó reszketeg keze eldobta a szablyát, Barkóczy báró ökle protestáns magyaron csapkodta ki török ellen forralt s bennszorult dühét, a vérre, javakra falánk fürge tatárok ostora a morva Fehérhegy alatt pattogott, a rendszeres fosztogatásban vagyonosodó muzulmán harcosok Pozsony hízott mezein, zsiros Kahlenbergen ügettek zsákmány után lógó nyelvvel, mint téli ordasok, Montecuccoli szájas békéjü, trombitás lakodalmu tábora mellett látástávolban húzott az érsekujvári rabszolgapiac felé a portyázásban elesett vértanuk szétvagdalt, besózott hulláit vivő szekerek után az elhajtott paraszt: férqak tizenként gyalog, asszony, gyerek kettesével lovon, – s a bécsi póráz vége szorosabbra csavarodott a királyi csuklón és magas parancs kergette a busult bánt följebb, csak följebb a hadi szinen.

Fölcuppantak hát a sátorkarók vizet rántva nyomukban, összesereglettek a messze gyűrüben szétszórvt kopjás istrázsák; élés, munitió, szerszámok, egyetmás, kézimalom, prédikátor négylovu kolyeszákra kuporodott és sivító sippal, rezes torku trombitával vágtattak előre a tisztjei csoportjában szügybe feszített fejű paripáján ülő fővezér előtt a nyargaló zászlók. Az útra kanyarodó «mezei úr» mögött könnyü magyar lovasai hátán ugrált a karabin, gyalogjai deli csizmája vágta a marsot. Aztán a fundálók, művesek, szállásosztók zörgő, csikorgó céhe dübörgött utánnuk, merev nyaku mezei pattantyuk gurultak zökögve, kopjákkal tüzdelt két partjával együtt sikló hosszú szekérsor folyója duzzadt, a Piccolomini és Bachone ezred óriás vaskockája ingott súlyosan s amott hátul az elhagyott tábor fekete négyszögéből sáncoló parasztok, cseléd, szekér, gyalog, lovas huzakodott kifelé. -383-

A nap készülő téli álma felhőit pislogta szét szeméről s azurral szaggatott fekete varju-folt sikló kerengése rajzolt a légben károgó csucsával az üres táborhely szemetjére lebbenő óriás kúpot…

A messze elől szállongó porfelhő alól most kiszakadt s egy jobbra sárguló borzas bereknek vágott a felderítő huszárság… Zrinyi kardja megállásra villant… Hátul a szekerek ágyucsövekkel tüzdelt koszoruvá faroltak össze s a szekérsánc-mester szava idáig harsogott… Elől, a szétfoszló porfelhő mögött, folyam-könyökön túl távol falucska keresztje csillant…

A fővezér után rugtató lovasok vágtatása mellett acélosan zörgött a kopaszodó berek… Barna foltokon fekvő husgomolyagon, szétterpesztett lábbal hanyattvágódott szemérmetlen, csonka holttesteken szökdeltek át a horkanó paripák; az alvégen kékre duzzadt fejből tajtékos nyelvet lógató ezüst-pitykés biró bokázott kényesen, az öreg diófa hurkáról lenyulva s trágyadombra vetett meztelen csecsemő sebét nyaldosta a szükölve odább takarodó kóbor kutya…

– Jézus! Jézus! – ordított a kerítetlen házacskák fehér sorfala közé vágtató magyarság.

A kis templom harangja keserves csilingelésbe kezdett; baltás, kaszás parasztok óvakodtak elő innen-onnan; idegesen ugrott meg az uccán álló, zsákmánnyal rakott paripa; a haslószijat oldottá rántva vetette sárba drága terhét a nyergevesztett lovára vetődő turbános, bő ruhás török; tömött zsebekkel lökte át magát amott a szérüskert korlátján a gyalog futni kényszerült; udvarokon, kertben a megtorlás dühétől hörgő vad öröm öldöklése zajongott; néma menekülő bukott lova fején keresztül piac, ucca sarába rázuhanó paripája alá véres alommá; hosszunyelü, alattomos sarló vágódott ki a riadtan -384- döngölő pata bokájának faluvégi árok mélyéről s a falu kitisztult. A csilingelés hirtelen megszünt, eltünt a balta, paraszt, a kardját lova szőréhez kenő vitéz dolmánya ujjával törülte ki szeméből a véres, sáros mocskot… s a felvégen kivont karddal, turbánnal, lófejjel háromszor pántos üvöltő kapu tömte el az utat.

Zrinyi trombitája egyet kiáltott s huszárjai őrült vágtával menekültek vissza hanyatt-homlok a szekérsánc felé.

– Bre! Bre! Allah! Allah! – berrent, huhogott mögöttük úthajláson túl a csörgő üldözés zaja elhalóban.

Egy pillanat még s a berek üvöltve zúdul a vak üldözőkre, a mezőnek csapó meg visszaforduló Zrinyi-huszárság porából süvítő golyók vizszint záporát ontva bontakozik ki s burkolózik mindjárt sűrü füstjébe a szekérsánc és tarka-vörös vonagló pontokat, halálos görcs rángatta karral, lábbal égre nyüzsgő véres halmokat szórva, hullajtva fut vissza, oszlik búvó helyet keresve semmivé háromszoros támadás alatt a török lovasság.

Acélos, sós vérszagtól, puskaporfüst savanyuságától ideges, vadult ló, lovas száguldoz szerteszét mocsárba menekülőt, Duna bokraiba búvót tiporva, kaszabolva; lektikán, vállon, öszvérháton szótlan sebesült reng lassan hátrafelé, de sikkant a síp, pereg a dob: a szekérsánc gyűrüje egyenes vonallá merevül s lassu menetben megindul Vizvár felé.

A vezér hintajában a szembeülésen idegen nap aszalta képü, frissen bilincselt fogoly ül Esterházy Pál és Vitnyédy között:

– Elegendők volnának, amiket te miveltél, ha Kanisa, Sziget már tied volna és Budin kálászi-ban német császár parancsolna… Ne mondd, ó Mekemorecs Azraele, ki kardodat oktalanul tiszta hitüek -385- husával eteted, hogy egy fejre két kéz esik! Frengisztán bas-irsekjei, királyai, serifjei nem gondolnak Madsar diarival, Zuze király, Mántikukule Rudolfusz király földi lyukakba bujván láthatatlan ürgévé lettek előttünk, mért tehát egyedül, vitézeinket Szirát hidjára, Szelszebil vizéhez halál kapuján keresztül taszítva kergetvén, te makacskodol, ó Zerin-oglu?

De a kis tábor útnak nyúlva, támadásba ágaskodva, védelemre gömbölyödve egyre csak vonult följebb, följebb.

XXXIV.

A kis falucska piacán az öreg diófa körül merev vas és könnyü csipke csillogott. A kút káváján ivásra hajlitott vödör vize tollas német kalap alól csurgott a péppé taposott sárba; a hosszu vályuban szörcsögtetve oltották szomjukat a bús, lepcses száju nehéz lovak. A diófa padján gőgös, vörös arcu, fáradt, fehér képü tisztek beszélgettek, hallgattak unottan, sarkantyujukkal a sarat kapargálva s a fejükre szakadni készülő szürke égre fintorogva mélán: büdös egy ország… ronda élelem, savanyu bor… dühös paraszt és szerelem alatt harapó némber… ide mennek, oda mennek, minek ez?… Bécset nem fenyegeti veszedelem… no, csak vége lesz valahogy; jön a tél, tánc, ivás, friss szerető és régi feleség müvelt városokban, meleg kastélyokban… Körülöttük zsufolt némaságban állt, tolongott Montecuccoli leib-kompániája.

A templom tornyában nagyot reccsent az innen és tul elfekvő két tábort figyelő őr trombitája. A tisztek morogva kapaszkodtak föl hirtelen előkerült lovaikra. A faluháza alacsony ajtaján hányiveti, előkelő ifju fodorított haja lebbent s az ajtófélt támogató -386- alabárdosok krákogva verték maguk elé két kézre fogott, bibor sallanggal szakállas furcsa fegyverüket. A délkeleti országuton büszke trombitaharsogásban, méltóságos, lassu fröcsöléssel döngölte latyakká az ólmos fényü pocsétákat a közeledő kis magyar csapat. A németek sortűz salvéja egy pukkanással lökte eléjük merev üdvözlete gomolygó füstjét; a magyarok rikoltva vagdalták a levegőbe szerteszéjjel ropogó karabinjaik összevissza fogadjisten-ét s az élükön lovagló kucsmája lassan emelkedett kimért, csekély magasságba a szőke sörény fölé.

Füst, trombitaszó elült, Zrinyi délceg alakja begörnyedt az alacsony ajtón, a lovaikról leszálló tisztek, magyar urak pökhendi és zavart köszöntgetéssel fanyalogtak egymás felé a padnak s a fegyelmezett bambaságba fagyott németekre bajszpödörítve, össze-összevigyorogva, fejjel integetve, nevetésre késztő fura hangokat adva incselkedtek át a mozgékony magyarok.

A földes szoba rég meszelt falának kakas kedélyü, vasba, szalagba, csipkébe takart főnémetek támaszkodtak körül a paraszt fenekek simára sikálta lócákon. A szalonna-, vörös bor-, tinta-foltos asztalon apró fácskákkal, szép kis, különálló hegyecskékkel, karikákkal, piciny, egy tornyu, két tornyu épületecskékkel, szabályosan hullámzó kanyargókkal, gondosan sűrü feketére vonalzott pocsétákkal telehányt, nevektől nyüzsgő, szeszélyes arányaiban hibás térkép terült szét; föléje göndör fekete paróka, sima, merev szálu, kopott hosszu fürtök hajoltak.

Az asztal iránt recsegő kemény léptek zajára Montecuccoli tervezgetésben merevült pillantással kapta fel fejét, majd ujra térképe fölé hajolt s óvatosan közeledő hosszu, finom mutató ujját egy pontra erélyesen lebökve hirtelen fölállt. Puchaim már abbahagyta álla közepén szőkülő kis szakállkája -387- huzogatását s fontoskodó, komoly kézfogással lépett a bán elé és a hármas üdvözlet vegyesen német, latin szava mogorván morgott a fővezér intésére lassan kiszállingózók csizmaszár-csikorgás, vért-koppanás zavarta csoszogó csöndjében.

Zrinyi kucsmáját a térkép sarkára helyezte s szótlanul leült. Montecuccoli mutató ujjával még mindig a papirlaphoz láncolva, másik kezével odább tolta az alkalmatlan süveget és keskeny nyilásu szeme sugarát folyton a kijelölt pontra szegezve nagy lassan ülésbe ereszkedett:

– Hat mérföld… az hat mérföld… – morzsolta fogai között. – Nunc Domine Bane! – fordult aztán hangos szóval Zrinyihez.

Zrinyi tekintete idegesen vágódott át a sima arcba: gúnyolódik? De a magasra vont szemöldökök két kérdőjele meg se moccant. Zrinyi feje lehajlott, agyon unt, szecska-cséplő tárgyalásuknak új fordulatot keresve huzogatta ki lába közé fogott tokjából kardját. A fényes acél vér-csatornájában kétesen csillogtak büszke jelmondatának hajszálvonalai s betü betü után csuszott lassan a türkiz-örves bársony mögé: nihil… bona… ors… S.

– Optime generalissime! – csattant a szablya ütközője, – nem Zrinyi beszél a császári fővezérhez… de magyar nemzet ausztriai házhoz… ha jobban tetszik: könyörög… hát könyörög, igen, nem Zrinyi, de a teje apadt emlőn rívó csecsemő, rothadt zsúpon éhező, rémült paraszt: avagy most avagy sohasem! Ottomán hold hordáival szemközt -388- csak kettőnk kezében van szablya… én kihuztam nem egyszer… huzza ki excellentiád is!…

A csontos mutatóujj a levegőbe emelkedett s lassu görbülése ökölszorításba temetkezve bujt el a gőgös karfonás hóna alatt.

– … védje hát meg az ausztriai ház rongyolt magyarját, véres contributiót verejtékező, jóban, rosszban hű magyarját… a keresztény ököl a keresztény szüzet… mert félő, hogy császár birodalmának köve töretett boglárja mindenestül a nagy bestia ölébe hull és mert végre is…

S mig a büszkeségét két kézzel alányomó Zrinyi izgatottan kereste a nemzetéért megalázkodó könyörgés szavait, szárazon hangzott fel Montecuccoli szava:

– Mein Herr Graf Bane, az élést, szénát és abrakot máris hat mérföldnyi messzeségből kell harácsolnunk s ha nagyságoddal együttműködésre vinném seregemet, nem jutna elegendő sem embernek, sem lónak.

Zrinyi körmei combjába mélyedtek az asztal alatt. Kivülről vaskos röhögés szaggatódzott be a nyomott csöndbe.

– Egy döntő harc, – csikordult össze a bán foga, – erőt vehetne a gyülevész csordán… A helyzet csomóját kegyelmességed kezébe tette az Isten!

– De, kérem, bán ur, hagyjuk a zsoltárt! Nem mozdulhatok! Bécset nem tehetem föl egy kártyára! – füszerezte most már az előkelő unottság is a szenvtelen szavakat.

Az erektől duzzadó ököl koppanva zuhant a térkép közepére, de hirtelen minden ideget pattanásig húzó erőfeszités fékezte le ütközése helyén:

– Generalissime dux!… S ha mint cavalier cavaliert, kérem én kegyelmességedet… -389-

– Hát… hát akkor! – derült szét a máj-hizlaló guny az érdes arcon, – mint cavalier, őszintén közlöm nagyságoddal Portia őkegyelmessége hozzám intézett rendeletét.

Azzal két csuklóján visszasimogatta a lágy csipkefelhőt s az asztalon álló ezüst-pántos ládikából kiemelt egy levélformára összehajtogatott papirlapot, szétbontotta s a bán elé teritette.

– … utasítom… egyetmást ugyan a bánnal megbeszéljen… de hozzá semmiképpen ne csatlakozzék… Tehát comédiát játszunk? – ugrott végre rekedt kiáltásba a bán mormogása.

– Pardon, a mappám! – nyult csöndes mosolylyal Montecuccoli a görcsös marok alatt zizzenve gyürődő térkép után.

Zrinyi vérbe boruló szeme a vezér arcára tapadt. Montecuccoli hidegen állta a farkasszemet egy pillanatig, aztán hosszu, selymes pillája megrebbent s jóleső csöndességgel ereszkedett csukódásra. Zrinyi elkapta fejét, ökle a kucsmájára vágódott s szitkot morzsolt szét bajuszában. Fejébe nyomkodta süvegét és sarkon fordult.

– És merre méltóztatik bánságod operálását fordítani? – hangzott szeliden a bucsu nélkül távozó után Montecuccoli kérdése.

– Nach Comorra? – toldotta hozzá gyorsan, szinte biztatva a komáromi főkapitány.

– Lehet! – s a becsapódó ajtón belül nagy darab vályog hullott a földre.

Montecuccoli vidám, halk nevetése körül röpködve lengtek parókája szárnyai:

– Hahaha!… Der Hungarn ihr «passama, passama»… Der ötschem urrám als mit Ballen zu spielen vermeinend… hahaha!… so ein jämmerliches Volck! -390-

XXXV.

Az őszi ég párás, ólmos óriás kupakja mögött az elhajló nap reménytelen szerelmének távoli tüze sejlett; hervadásba aszott csupasz fák csurgatták busan magukról a szürke levet s a renyhe lapály bizonytalan utján lassan-lassan ködbe, messzeségbe mállott a hazatérő magyar insurrectió fátyolos dübörgése, kopott tarkasága.

Az ut közepén álló Zrinyi félkezével a prémbe markolva huzta szemére a kucsmát s a reményt adó feledést, a lova gubancos sörényében vonagló másik szótlan gyöngédséggel avatta nagy elhagyatása osztályosává a távozók után dobbantgató, fület hegyező, remegő paripát. Mögötte sip, tárogató költögette utnak, vonta magával horvátjai, fogadott népe emberi szótól árva, nyomasztó zörgését.

– Ó, kintaláló Isten, így lészen az minden magyarok gyászban kevert generálja hazája szerelméért portyászó szabad hadnaggyá! – mormogta a prémről szája elé sikló hideg tenyérbe, s a két hegyes vas között ágaskodó paripa két lábon fordulva zuhant vágtatásra a távolodók után.

Pusztaság békéjét ásító, tetőtlenül, bevert szájjal, szemmel feketén meredező, fojtott életet rejtegető falvak között, lábon rothadt vetéstől hizó földön, parlaggá vadult szántáson, bujdosók álmát védő földi lyukak, árva erdők, néptelen mezők mellett, hollórajt kerengető láposon, sívó csikasz bukdácsoló zsombékjain, büzhödő holttetem, madár-marcangolta dög messziről fehérlő bordái, elhányt saru, rongy, csonka fegyver, kivert gonosztevők, utjuk hibázott elmaradozó dulók jelzette csapán kullogtak fáradt, kedvetlen csöndben a győztes, zajongó török sereg után, mint görnyedt hiénák a bömbölő oroszlán nyomában. -391-

Itt egypár tébolygó, gondtalanul zsákmányoló, majd harácsolók, lusta utócsapat ellen villant a kardjuk, karabinjuk, s a fáradtság, elkeseredés hősi dühre váltan öldökölt, torolt. De a jóllakott oroszlán a kis mardosásokra ügyet sem vetve, nyugodtan cammogott odább; s ha elevenjén érve megrázta sörényét, visszabömbölt és izmos farkával szétsuhintott, az óvatos Zrinyi elsiklott a csapás elől s a bevehetetlen Komárom kusza vonalu háromszögéből nézte az eredménytelenül üldözők csalódott visszavonulását.

A másnap dél azonban ujra mezőn lelte s nagy elhatározásával, kis csapatjával visszafelé indult a Csallóköznek most felső részén mutatkozó török nyugtalanítására; hordozható hidját átvetette a Dunán, Vágon, hogy megmarakodjék az utóhadakkal; aztán a kétségbeesés vakmerőségével szegezte mellét az érintetlen Dunántulra átkapni szerető nagyvezér előhadának s mikor az Buda felé fordult téliszállásra huzó serege élén, izgatott szavu, kusza irásu levelet menesztett Montecuccolihoz, hogyha eddig nem, hát most rohanják meg egyesülten a nyugalomra siető török sereget. A válasz késett s mikor megjött, elutasítást hozott.

Az esőtől átnedvesedő sátorponyva alatt keserü nyugalommal meredt Zrinyi a kezében remegő papirlapra, amelynek gondos kalligrafiáju kerek vonalai között felrajzott előtte rongyolt táborának fáradt népe: sápadt, beesett arcok mély üregeiben lázas-zavartan égő, kimerültség hályogába burkolt szemek; száz ut sarától piszkos dolmányok szinehagyott rongya; érdes szürkévé kopott, hajdan sárga csizmák, kapcaveszejtő szakadt bocskorok; tépett sátrak, téli szőrt nevelt borzas, sovány paripák; romlott puskák, rozsdás ágyuk, csorba kardok; egyhangu étel veszedelemben harácsolt unt mocska… -392- s a térdig érő sár hideg, közönyös Fertője, amelyben vonítva ődöngenek össze-összecsattogó foggal, mint végső nyugalma helyét kereső veszett, kóbor kuvasz…

… a nyugat bibor párnáira lehajló nap utolsó sugaraiban messzire fénylett mezőn, Dunán tul az esztergomi nagy dsámi kék kupolája, nyulánk, fehér minaretje a pilisi hegyek magas, téli szintelenségbe hanyatló rezes fala előtt. Az innenső part sikján álomra terpeszkedett a nedves földből mesés testü szörnyeteggé előhuzakodó őszi köd és suhanva siklott alája a bélai, kékitői dombok árva csapásain leügető szomjas, éhes vad egy-egy fakó foltja. De amarról, Köbölkut felől fekete-sürüvé gomolyodott mag közeledett s tünt el a párkányi utra széles-röviden keresztbe lelankázó dombok erdejében.

A nap lenyugodott s a fázósan előpislogó csillagok remegve huzkodták össze magukon tépett, fekete felhő-paplanukat. Az éjszaka tengerébe süllyedt mezőn néma magánosságban pihent a csönd, csak a borzas köddé rejtelmesült fák alatt zörrent, lihegett a lesen lapuló Zrinyi-nép.

A bán egy fatörzsnek dülve nézte a sötétségnek sötétséggel való fárasztó, zavaros játékát s közben-közben csillag-fordulást figyelve mérte az időt.

A kiszabott percen már puha-észrevétlenül rég átgördült az éj kereke s a háta mögött békételen morgás, pata-dobbanás és nyugodalmas mély lélegzet, zab-ropogtatás susogott rejtelmesen. A föld éjszakája föllopózott az égre s a korom-sötétben hüs szél rohant a völgyből erőszakos ölelésre a csörgő levélhullást siró, nyöszörgő erdőnek. Zrinyi már-már azt hitte, hogy félrevezette a cigány kém vagy a jelzett utócsapat veszedelmet neszelve más irányba csapott, -393- és vissza akart vonulni, mikor egyszer csak a lassan meginduló eső parányi dobokat csöndes-szaporán berregtető bánatos hangversenyébe messzehangzó, vontatott, háromszoros bagolyhuhogás kiáltott bele mindig közelebb, közelebb.

Az eső fátyolosan kopogott s egy jó negyed óra mulva bátortalanul táncoló lámpa tünt fel az uton: alatta fehér turbán és halványan világító öltözet, mintegy a levegőben uszva. A sötétség huzta, tolta a magános beteg libegést. Nagy időre rá két keserves lámpa-lánc közé fogott fekete tömeg csapogott, zörgött el alant. Hosszu szünet után tág közökkel rakott, nyikorgó, zökögő, egyes lámpa-sor dübörgött előre. Majd végül még nagyobb térközzel imbolygó lángok girbe-gurba táblája, rögtön nyomában sötét csikorgás és ujabb fáklyacsapat.

A domb feje most hirtelen megmozdult s a süstörögve pislogó fényfejek ösztönösen sietésbe kaptak, de a lejtőn ledobogó, zörgő zaj már üvöltve közeledett s a megállapodó vörös-fakó petty-mező tudós gyűrübe, négyszögbe hajuldozva Allah kétségbeesetten segitségül hivott nevétől morajlott.

Zavaros tömegek zökkentek egymásnak; fegyver, győzelmi rivaj, sebhedt ordítása bizonytalanul csattogott a bókoló, eltünő, fogyó fáklyavilágok között, mintha az éjszaka leplébe gabalyodott Leviathán rugódozott volna szabadulásért.

De a széleken köröskörül újra és új fáklyák gyultak lángra, szakadozott vonaluk félköre gyűrüs karolásba ivelt s ropogva szakadt a bekerítendőkre golyó és keserült parola-kiáltás:

Az óriás félkör két vége összecsapódott s az ólmot, -394- szitkot eszeveszetten csapkodó gyilkos fáklya-gyűrü kerítette sötét vonaglás bugó «Allah!»-ja, golyója lassan-lassan csak elfogyott.

A lanka tetején trombita harsant, a lövöldözés elhallgatott s az óriás gyűrün belül csak kialvó élet, haldokló lángocska hörgött, sercegett a fáklya-oltogató zuhogó esőben.

Keleten mogorván ébredő hajnal tologatta el sápadtra aludt arca elől a felhőket: a gyűrü megbomlott, holt és dög igának feszülő ökrök után, vontató kezek alatt mezőre, útszélre csúszott, szekér, ágyutalp jövetele irányába fordult s a zsákmánnyal Komáromba visszainduló Patachich kézcsókja némán bucsuzott a szótlan jóváhagyást bólongató szomoru vezértől.

A bán maga s vele maradó vitézlő népe a Dunának csapott, elrejtőzött a füzesben s az éj jöttével a távolban pislogó Esztergomot figyelve az óvatosan kiszemelt ponton átkapott a tulsó partra. Nap feljöttekor már a hegyek közt hevert valami völgyszorulatban a nappali álomra bágyadt kis tábor. Vezérnek, tisztnek még csak vertek sátrat, de a halálosan kimerült vitézek zsufolt összevisszaságban roskadtak el a gulába rakott puskák, pikák között pokrócon, mentén, köpönyegen s az összehuzózkodva tenyeret arc alá támasztott, hasra terült, hanyatt terpeszkedett mély álomban szuszogók fölött kisütött a lankadt nap fösvény könyörülete. Borzongva ébredtek aztán a hüvös esti szélben s remegő ajakkal, reszkető lábbal guggolták körül a vacsora-főző bátortalan tüzeket. Az erő, világosság után óhajtó kábult öntudat kortyogó torokkal habzsolta a bort, sert; kanizsai börtönben ült magyar hézagos tudománya elevenítőnek nagy esküdözve állított kávékotyvalékot kavart; zsákmányolt pipa, dohány élesztgette volna a mogorva ügyetlenséggel tanulók -395- lelomhult idegrendszerét, de kártya nem pattant, kocka nem ugrott, nóta nem búgott köztük.

Hegyhát domborult eléjük, meredek hivta próbára roncsolt erejüket, völgynek csuszkoráltak, patak-sugát tapostak iszapos kölyök-örvénnyé, emberi lakást, török földhányást messze elkerültek és mentek, egyre mentek a rég elillant nagy sereg nyomán. Dombtetőről itt-ott kanyargó folyónak folytatástalan, iránya sem sejtett darabja csillant a ködnevelő, tulsóparti végtelen unalmu sik határán; más hegy oldalában kezdetleges erőd, kék kupolácska, szerény-barna fa-minaret. Tovább! A lassu lejtő egy helyen hirtelenebb szögbe hajolt vissza s az út meredeknek ágaskodva, lomhán domborodó, egymásba málló emelkedésekkel rakott nagy, kopasz, otromba tetőre vitt.

A szél pisszegve rángatta a kucsma-tollakat s puha-kövérre fujva lötyögtette a fel-felkapott mente-ujjakat a szájtátó, szomoru, néma csöndben.

Balra hosszukás sziget, rajt zöld lomb-falából kivedlett egypár szürke házikó, túl a lila, nehéz párával rakott végtelen sik mély szakadások barázdálta néptelen partja; odább délre ismeretlen róna sarával pocsétás folyócskának a Dunába siklása, ölelő karja mögött gömbös fejü sírkövek rendetlen, tömött hada; aztán a pár minarettel tüzdelt, árokkal, alacsony fallal háromfelől kerített s a Dunának nyomott csekélyke Pest. Az innenső parton török hadihajóhoz hasonló, hosszukás hegy tetején magas, erős falakból fölszökő minaretek után messze földuzzadó város; lábánál a Duna vizét néző, lapos tetejü házacskák ablak-szemekkel írt sok össze-vissza dominó-kockája, amelyeknek szeszélyes vonala az innenső hegylábat megkerülve halkan enyészik el a -396- jobbra, újabb magas hegyek lábához szolgáló mély lapály sirkövei felé. A Duna beteg, opálos vizében nagy, kerek rondellák áztatják sötét lábukat a parthoz közel s ott, ahol Buda legmagasabbra szökken az arany gömböket hordó kupolás királyi palotában, a viz hátán csipkézett szélű, hullámzó hernyó-vonal a hosszú hajóhid. A Kizil elma szeráj pirosan csillogó óriás almái mögött újabb város-folt s aztán a szakadékos oldalu öreg Gürz-Eliász-baba hegye, amelynek kopasz bubján félrevágott sapka a kis török palánk. Uton, uccákon fehér pontocskában végződő vagy egyszinű vörös-barna foltok mászkálnak s a magas falak aljába fúrt köpü-nyilások felé kigyózva erőlködő utakon tömlőkkel, korsókkal hasas lovak bólogatnak egymást váltó irányu kettős vonalban föl-le.

A csapkolódó zajjal hangos vizi bástyák elhallgattak; lágy zenét, imára hívó bugás-foszlányokat sejtett néha fülük. A nyugati lankák szőlleiben lángok gyultak s Kiz ádászi Duna-ölelte, vedlett fái között dühösen csaholt a kutya.

– Iste Budin! – mutatott le egy török fogoly lelkesülten, aztán összefont karokkal borult térdre a nagy szent közbenjárást kérve:

Egy hang se hangzott, mozdulat se szakadt s halkan fordultak vissza a fáradt paripák. Vissza, csak haza már, gondolkodó úton, kábult fejjel…

A novemberi szél szárnyán érkező Tisrini száni hó Kászim napja azonban a Mérték mezejére gyűjtötte Buda alatt a hadakozást befejező oszmán sereget. Egyhanguan darálta a harcosok lajstromát a katonaságot kifizető basa diákja s ha a kétszer kiáltott név viselője nem jelentkezett, melléje vetett egy hanyag «mim» betüt… mavt: halott! -397-

XXXVI.

Kis-Komárom hóharmatos sikjának fakó hideg vagdalkozásában recsegősre meredt sátor-városa fölött trombita-szótól borzadt az áttetsző, fagyos hajnali homály. A sátrak fülledt hidegében lomha fehér alakok villantak talpra az arc alatt zuzmaraszakállt nevelt takarókból s sziszegő káromkodással menekültek sisak, mellvas vattás bélésébe. Kint lámpák lötyögtek szerte bóbiskolva; hajlott vállu ember gyűrüben sírt, pattogott a fekete katlan-aljakat nyaldosó tüz; bamba botosok topogtak ide-oda s a nyugati ég pállott feketesége előtt fehér pontocskák hullongtak sűrü összevisszaságban. A lovak fejéről leoldották a meleget tartó szalmacsomót, forró viz lottyant a földbe fagyott sátor-karókra, szekérkerekekre, aztán hápogó dob, rikácsoló trombita mellett, oldalba kapó süvítő szél alatt tarka folyóként zudult neki a huszezer ember a gömbölyü hullámokba fagyott fehér tengert játszó mezőnek. A zajfogó hólepel fölött ezer és ezer kis pára-felhő lebbent s a nagy csöndben csodálatosan érthetővé tisztult az emberi hang.

Kora délután tájt feketével foltos gyűrődésként tünt a dombtetőre kapott előhad szemébe a hóhullás csíkozása mögött megvonuló kis Berzence. Ostromos ölelésnek szakadozva, nyulva hömpölygött lefelé a had, de a lelkes Jézus-üvöltözésre semmi sem felelt s a kis erőd falva flegmatikusan pipázta tovább a holttest-szinü égbe oszló sok, kis, békés, fehér füst-kacskaringóját; csak a falu jegén csuszkáló, féllábra kötött fakorcsolyán ütemesen lendülő, lejtőn leszánkázó gyerekek tüntek el nyomtalanul s a kutyák ugattak. De az alvégi viskók köhögve gyulladtak ki itt is, ott is; kuszva, rohanva, egyenként, csapatostul igyekezett a meglepett paraszt a -398- palánk felé; az éhes dulókat földre boruló aggastyánok, banyák, rivó porontyok s a legdrágábbat menteni akaró fejetlen menekülés nyitotta almáriomok, ládák dus zsákmánya várta és tétova, bőgő, bégető, röfögő csorda-foltok vonultak a biztató pikák előtt a hevenyészve gömbölyödő szekértábor iránt. A kis dsánkurtarán puskaropogással köszörülte torkát a hivatlan vendégeknek gorombább válaszadásra, de mikor harmadnap a daloló, sütő-főző, részegeskedő tábor fölött a dombon eltátották szájukat a félig hóba süllyedt hórihorgas colubrinák s a kurta nyaku cannonok, ijedten hallgatott el s a fagyos fehérség fölött meglebbent megadása zászlaja.

Az örömben sívó, salvézó tábor közepén büszke önelégültséggel fogadta Zrinyi a Berzence kulcsait hozó dizdárt és kiséretét. Hiába tunya a várvesztő magyar, hiába önző, tétlen a német, hiába világbiró a török császár hatalma, hiába köti magasra kelése kerekét Montecuccoli kicsinyes bosszuja, a Holnap döntő szava az övé lesz! Berzence után Babócsa, Pécs, a nagy hid s aztán Kanizsa! Ejh! nem ökle, pika-erdő ellen vakmerészségben feszülő melle, Köprüli tatár-nyilas karácsonyi ajándékát Murába fojtó személyes bátorsága, de hadvezető elméje teremt ember és acsarkodó sors ellenére mostan a magyar és Zrinyi nevet fölemelő uj hadi helyzetet!

Másnap délben, a Rinya jégszalagját követő hét órai kemény ügetés után, már a dombtetőn gubbaszkodó kis Babócsa körül mocskolta az északi magaslatokról leförmedő öreg ágyui füstjével, puskaporával a tél szüzi leplét az elbizakodott sereg. Babócsa felelt! Ohó! A nem várt ellenkezésen megvadult pattantyusok siető puffogatásban vágták a választ. Az álmából riadozó természet morogva elégedetlenkedett s tisztaságát féltő aggodalommal -399- szórta a villogó füstöt dörgető környékre békésen szitáló havát. De Babócsa csak rengeteg kincséért remegő halál-félelmében bömböltette a négy égtájtól segítséget kérő, fátyolos hangu zárbuzánjait, estéli imádság idején azonban elcsöndesedett s feszülten figyelte a kereken szürkülő látóhatárt…: az északi, nyugati ég alját távoli tüzvészek vörhenye verte ki s nyulongott, pirult mindig följebb és följebb; fekete, vékony pernye lepel vonta be felül a friss hóesést s lába alatt a vacsora-tüzek előtt árnyékokat dobáló tábor zugó jókedve morajlott… Másnap megadta magát. Őrsége világgá eredt s tárházainak kincse: árpa, kétszersült, perzsa és örmény bor, kávé, dohány, hosszu-vékony puska, ágyu, kaftány, ergaváni posztó, drágaköves cselenk, szőnyeg, keresztény templomi edények, arany arabeszkkel tultömött Korán, patkó s lótakaró, por és golyóbis s ki tudja, mi minden, Zrinyi táborát hizlalta.

Tovább, csak tovább! A bánban büszke, elkeseredett erővel égő élet mind izgatottabb és izgatottabb lobbot vetett, amint vérben, tüzön, zsákmány közt gázló hada Szigetvár felé közeledett. A tegnap délután nyugalmában, míg a rajnaiak morogva engedelmeskedő csapata az üresen talált Barcs fölégetésére délnek csapott, sátra éjjelében, s most, a szikrázó hófelhőt verő vágtatásban mintha nagy őse lelkének kérő szava dörömbölte volna fülébe: Bosszu! Nagy poémája foszlányos sorokban ütődött emlékezetébe, elképzelt s később igazzá hitt bősz párviadalok elevenedtek meg a vakító fehérségtől betegen égő szeme előtt, szerecsen Demirhám bömbölt a csontig vágó jeges szélben, Kumilla panasza sirt a vágtatásuk alatt savanyu szagu, üszkös mocsokká szétrepedő falvak jajongó nőiben… Az a berek ott Radivoj nyilazásának rejteke, hóval rakott két bokor-sor -400- között az a mélyedes az Almás pataka s ott a torony már… a torony… igen… Sziget!

A vezér mögött lovagló urak már alig-alig birták az iramot, mikor Zrinyi a vár irányából balra kikanyarodva fölkiáltott:

S míg magyar és horvát az Almás mentén északra suhant, hogy a patak recsegő, be-betöredező jege fölött átözönöljön, délnek, ahol a folyócska széles mocsárrá lomhulása közepén vaskosan terpedt három tömzsi tagban Sziget, Hohenlohe ágyuinak tüze villant jobbra, füstgomolya szökkent s mire buffanása idáig hatott, láng csapott fel a fal mögül és óvárost a belső várhoz kötő hidon zajongó tarka tolongás igyekezett beljebb és beljebb…

A tovarohanó had élén száguldó Zrinyi izgatottan forgott fejjel, derékkal jobbra-balra: emlékét erőltette, bokor-szövevény, zuzmarabőrü fák szaggatta távolságot mért szemhunyorogva… Ez már a török tábor volt, itt lehetett a főut… arra kellett Barbálának a nagy szerecsennel összeakadnia… igen, erre a főut császár sátorához: ott a türbe!!

Alig hogy megálltak, el se helyezkedtek, Zrinyi parancsa csak most rikoltozott a lassan kinyuló harcvonal előtt száguldozó tisztek szájában, mikor a kopasz fák között sétautakat kanyargató domb tetején deszka-palánk mögül, földfalról füst görgött az égnek s a ropogás, buffanás nyomán jajgató, üvöltő rés szakadt a kopja-erdőben. De felhangzott a «Jézus», ostromlétrák rovátkos vonala húzott a lejtőre rohanók között s három könnyü ágyu dobálta a dübörgő füst mögött eltünő erőd egyetlen kapuja felé kerek golyóit. A zajongó ostrom első hevében észre sem vették, hogy a kicsiny palánka hirtelen elnémult…

De Zrinyi már ihletett szótlanságban rugtatott a -401- dombnak s a beszakadt kapu rozsdás, üszkös roncsain elsőül szökött át lova.

A teret szabálytalanul ölelő kis házikókban zajongva zúgott föl a nyüzsgő zsákmányolás s a piac közepén a kék kupola alatt enyhe tarkaságu kaput, ablakokat ölelő fehér márványu sirkápolna köré röhögve, szitkozódva loccsant az idegen istent gyalázó dühös szentségtörés. A tükrös márványlapok, a kőnek művészi gond keresztül-kasul vájta csodás ölelkezésü növényzete, a szines faïence, szűz oszlopok ellen emberi mocsok fröcsölt, puskatus, karó, vasdorong zuhogott. A bejárat nemes patkóivét szögbe törten alátámasztó két ajtófél között a sarkából kidőlt kapu dombormüvü bronzán csizmás magyar úr ordítozta a rombolás mikéntjét befelé, ahol a kupola érces fényt aláöntő rézserlege alatt vad összevisszaságban kavargott bocskoros vandál s szilánkokká szétvágódó halk finomságu ornamentika, csapkodó fegyveragy, portfüstölgő sok drága szőnyeg, koppanó lábas gyertyatartó, aranyedény.

Zrinyi lova fáradt terpeszben nyomta szét két hátsó lábát s a szorosan összetett két elsőn előre dülve szügybe vágott fejjel pihent; lovasa elgondolkozva nézte, hogy szórja szélnek az idő e tán intő jelü bosszuja a nagy Szulejmán belső részei fölé boruló mohammedán kegyelet ismeretlen lélektől zengő márvány ölelését.

Hosszu sóhaja domboruvá boltozta mellét s felvetődő tekintete a kupola csucsára tűzött aranyhimü zöld selyem zászlóba akadt. Sietve tekintett körül s:

– Hejh! Radován! – bömbölt egy létrával, kötéllel bajlódó legény felé szava.

Az intésre falnak vágta fejét a létra, a következő percben hurok repült a lobogó fölé, tövéig csúszva nagyot rántott rajta s a filandera reccsenő bukfencben omlott alá a kupola menedekén. -402-

A Szigetvár alól mind komolyabbá magasló hegyek alján keletnek ügető vegyes had Pellérden torpant vasárnapi nyugalomra; s alig hogy fölkunkorodott a hegy, domb ölelte völgy bejáratában tábora, a népszerü vezér lovas csatáit, megrohanásait unó és irigylő Hohenlohe gróf sátrában, akit a bán mellé, de nem fönnhatósága alá rendelt a félintézkedésekbe hagyományos szerelmü bécsi tanács, török fogoly csavargatta hosszú ősz szakállát a tolmácsos, mogorva vallatás elé:

– Pecsevi-i Szirem, mánend bág-i Irem! – sóhajtotta a szerémi Pécset Irem kertjéhez hasonlító öreg s álmatag szemében kigyúlt a Béccsel vetekvő gyönyörü, ragyogó város minden pompája. – Ó, kalapos fejü királyi méltóság! tizenhat dsámi és mecset… a Kászim pasáé, minaretjének égbe nyuló magassága második egész Üngüruszban. A belső várban szemvidító szebilkháne csorgója, négy sarkán négy torony, az élet vize áll benne… Az erkölcsös élet szivtépő hangu mesterének, Dseláleddin Rumi-nak mevlevi dervisei ájtatos révületben kerengnek, forognak nádfuvola hangjai mellett a tágas szemakháne puha porondján…

– Hagyd a hülyeséget! – öntötte el a harag az apró, arányos pöffetegekből összerakott arcot.

– Igen, vihar-haragu királyom!… Négy kapuja van pokolmélységü árkának vize felett… A hammam vetkező helyén szökőkut tányérja áll három bronz ökörfejen, három teknősbéka háton, s tizenkét sárkánytorok önti belőle a vizet…

– Árok zsilipje hol van? Fal, bástya gyönge pontját mondjad! – fordította törökre a fenyegetést a tolmács.

Hohenlohe türelmetlenül ugrott fel ültéből s a mellbe rugott aggot sietve vonszolta kifelé a tolmács.

Harmadnap hajnalán óriás gránát pattant a pécsi külváros szomjat keltő, keserü füsttel párálló fekete üszkei közül s hajolt világító ivben a belső város felé. Mecsek lábától, síkról háromszoros ágyudörej felelt s a négy hidon négy tömött hadoszlopban robbant a négy kapunak német és hajdu. A kaputornyok tüzet, golyót, követ, szurkot, forró vizet zuhatagoztak alá a kincset igérő ostrom örömében, seb kínjában üvöltözőkre, akiknek megritkuló, összetömörülő gomolyagából törött fegyver, sisak, nagy kalap, vér-eresztő vonagló test zuhant, koppant az árok bibor, fekete mocsokkal szennyesedett jegére. A budai kapu nagy érclapokkal fedett szárnyán a kis csapóajtót feszegette a ravaszkodó megrohanás; a szigeti kapu ellen erőlködők hirtelen visszahuzódtak s vakmerő pattantyus irányította ágyuja csövét a kitisztult hid innenső fejéről a makacs rézfalnak; a siklósi kapu fölé létrák, vaskampók dűltek, koppantak a töredezett falnak; az új kapu fazsindelyes toronytetőjére lángoló koszoruk, tüzes nyilak, gránátok röpültek a lassan világosodó szürkeségben.

Egyszerre mintha fölordított volna a halálosztó zugásban, csattogásban, füstben remegő fal gyűrüje mögött meglapuló város aggodalmas csöndje. A Mecsek néma oldaláról lefigyelő vezérkar összenézett. A havas fejü magas, barna faházak, minaret-kopják négyszögében fehérlő kupolasapkák között, körül, előtt kanyargó, terjengő uccák, terek tisztára sepert kövei, hóbuckái között őrült futkosás támadt. Gyalog, hevenyészett batyuval rakott öszvéren, kantározatlan lovon, egyik kezében apró poronttyal, másikban rettegés ragadta karabinnal, pisztollyal szállingózott, suhant és sikoltozva rohanó, fátyoluk -404- vesztett asszonyok csoportját pikaszegző tömött visszavonulásban védve özönlött a sok fehér posztó kalpagu pécsi török a szilárd védelemmel kecsegtető vár egyetlen kapuja felé, amelynek keskeny hidján életet mentve életen taposott. Itt hirtelen fekete füstoszlop kanyarult sunyin egy tető fölött, ott beért török paripája zuhant fejevett gazdájára, amott veszett teve himbáló ügetése bőgött, emitt gyanus, véres gomolyag csobbant a kutak mélyén s magános holttestre tűzbe boruló kátrány-lepel terült. A ravaszok sötét kis udvarok gyanus helyeinek ásót feszítettek elásott kincsért, az aggodalmasok lóhátról pikára szúrva gyűjtötték a zsákmányt maguk mögé, a telhetetlenek kéjben ugráló ádámcsutkáján zubogva ömlött le a tömlők nehéz bora, a vértől szerelemre vadultak asszony után kutattak a rácsos háremekben, a vérengzők török fejet, körmöt, penist metélgettek a csendes sikátorokban. Vér, hó, eleség, bor s mindenféle hulladék émelyítő mocska taposódott szerteszét a végre is részegen ucca-félre döglő hajduk, németek alatt.

De a vár árka előtt sövény-négyszög állt föl, ölelő karjai között havas göröngy zuhogott, nőtt Hohenlohe rendszeres ostromot tervező ágyúi alá, hogy a fal szintjét elérje s Zrinyi ötezer lovas élén elvágtatott délnek…

… mögötte a kis dárdai erőd piacán, ostrom omlasztotta falain, csonkult bástyáján vértó, holttesthalom, füstölgő üszök s előtte jó mérföld hosszan az óriási hid tömör remeke: fagyos mocsár tömzsi cölöpeire, jégtorlaszos viz kátrányos ladikaira támaszkodva, középen hidas fapavillonokat emelve, négy karfa-vonal közé vett, háromszoros enyhe barna tölgyfa-ut s a simára gyalult oszlopok, deszkák egymásba eresztett tudós, nemes rendjén szögletes lámpafejek szabályos közökben összehajlóvá -405- csökkenő perspektiváju kettős sora messze, messze az eszéki part távoláig.

A bán összefonta karját s melle tágított kasába fujtatva járt ki s be a levegő:

A puszta hid innenső fele már ordítva káromkodó, vérihlett gyönyörben daloló lovas dübörgést, ágyu-futást ringatott ütemes méltósággal a felvont hidja pajzsát maga elé emelő, ijedt puskatüzet villogtató emeletes őrbódé ellen s a parton lent jobbra balra zizegve omlott marok alá, kürtős kévévé a rengeteg mocsár hóval szórt, sárgából feketévé vedlő kusza, merev náderdeje. Tul a messzeségben Eszék csipkés fala füstgolyót dobott az égre s az ágyu magja kutatva bugott errefelé, de az őrházak időmarta fája pattogva robbant széjjel, a hat felvonóhid szinte egyszerre zuhant hanyatt s vágtató lovas paripája farán, gyalog szállt vitéz nyergén keresztben tornyosulva, harácsolt kordén, jobbágy-kobakon lengve megindult az ezer meg ezer kötésbe rendelt nád-erdő néma omene a táncpalotás simaságon Eszék felé. Mint fabábut játszó alakos a szinen, kelt, lendült, állt egyenest, bukott korláton át fejjel a ladikot szinültig rakó legény ölébe a sok merev kerekség. Eszék bömbölve tiltakozott, de célon tul ugrott golyói, gőzlelküket süllyedésük helyén kilökve fulladtak vizbe s ha célt találtak, féltett hidjukat rombolták csak tűzzel, töréssel. A fagyos nád-legények már a korlátok között kezdtek elfeküdni hosszant egymás tetejébe s buzgalmas gurulásuk tömte egyre tömte a haszontalan lyukat. Eszék pár tornya, rovátkos kőgallérja hiába fröcsölte-köpte kisebb-nagyobb golyóit, hegyesszögü hajlásba venni kénytelenült czéljának széles vonala sehogysem akart a lövegek esési pontja alá feküdni. -406-

A száraz szürkületben aztán egyszerre megmozdult a vizen, mocsáron keresztbe fekvő óriás tetem: kék kacskaringók libbentek rajta s nőttek, vastagultak, gomolygó feketévé sürüsödtek, míg magjuk vörösen izzóvá nem derült. A bibor izzás szikra-záporokat lövellve, árbóc-magasságu lángnyelvekké ugorva, sötét roncsokat dobálva, mohón ette maga körül a füstöt, homályt s az óriási hid lassanként hullámos lángtengerré nyujtózkodottan sivított, morgott föl az éjszakába. Távoli erdő, falu, tanya, magános fa, kerek domb, jég-lapok, tükröző csikok bujtak elő nagy kerületben szerte az éjből s vörös csodálkozással meredtek a középen himbálódzó láng-hid felé, amely csökkenve, nekifeszülve küzdött a kormos tincsekbe lebbegő rőt haját tépázni rohant északi széllel. A fehér csillagokkal gyéren szórt égre rózsaszin fátyol terült; fekete pernye, meleg fuvallat, rémes nappal fénye csapott a látványon vigadó táborra s maradt el róla aszerint, amint a szél támadása alatt nyöszörgő, huhogó lángsereg lábakötött menekülése Dárda felé futamult, Eszék iránt dült, az égre panaszlott, vagy nyiló kévévé bomoltan jobbra-balra lapult. Füstje vörös bélésü zászlók ezreként lebegett némán fölötte.

Reggelre beteggé halványult a nyakán nyargaló sivitás ellen keserü-sötét füst-sziklákat dobáló tüzvész. Izzó oszlopok dültek uri, lassu kétségbeeséssel a jege olvadt vizbe, amelyen zsirban kerengő fekete üszök-kendők usztak el délnek a bukdácsoló gerendák, lángolva szabadult iromba csónakok után vészt hirdetni a téli szálláson pihenő harcos muzulmán világnak. Jajgatva roskadt össze amott egy órjás láng-darab s össze-vissza fekete uszássá csitult aztán a viz szinén. Az őrtornyok merészen rakott, bolond vonalu ráccsá kormosodva emelték sovány vázukat a nádrobbantgató égés fölé, amely lassankint -407- uj erőre kapva, régi szinét visszanyerve integetett karjaival a közelgő est felé.

Zrinyi a suttogó, lelkesülő urak előtt szótlan távolban állt egyedül s ihletett figyelem feszülése vésegette lelkébe kéjes vonalakkal örök emlékül első és egyetlen igazi nagy tette muló vibrálását:

– Eszék hidjával játszadozó iffiu hajnalom, következik-é reád Kanisa megvételének kévántam napja…?

Mint vezéri parancs egy helybe merevítette, kartács tizedelte ezredek, elkülönült csoportokban remegett az égés a sötét sikon; fogyott a fény, hizott a füst s világító, parázs-lábu fehér gőz-gémek kezdték nyujtogatni karcsu nyakukat fölötte. Eszék tornyai még dühös pirban meredeztek az innenső tüz erős világától, de falai már fáradtan buktak egykedvü eltünésre a lábukhoz békélve visszatérő homályba. Itt füstté huzakodva szökött meg a harcot unó láng-vitéz, ott csillogó zsarátnokká taposva süstörögte közeli halálát, amott hulló gerenda nyakába kapaszkodva ugrott a hüs vizü sírgödörbe. A tulsó part ágyui már egy szót sem szóltak s a magyar tábor aludni tért.

Reggelre kelve csak tűzmarta szélü ösztövér roncsok bolondjában összeverődött hullámtörői ellen morgott a vén folyó s fekete cölöp-fejekkel pontozott vonal mutatta Eszék felé a hajdani folytatást.

XXXVII.

Kinyújtott karjával a dombtető egyetlen fácskájának támaszkodva nézte Zrinyi a lábától csöndes ereszkedésbe hajló gyöp szürke-fényes csillogásán a hajnali árnyék bátortalan születését. A mögötte kelő nap sugarai nyomtalanul siklottak el a domb alatt terülő tábor piszkos sátrain, friss hányásu körsáncán, -408- de bíbor zománc közepébe tűzött boglárrá aranyozták az egy-két félholdat villantó Kanizsát, s az ellenség tüzes golyóitól való féltében fazsindelyeitől megfosztott sok összevissza szarufa-bordázatát. Túl, a nyugati külön tábor csücskén pár ágyu reze fénylett. Mögötte derengő zölden enyhe domb-buborékok; legmesszebb hajnali ködfátylát bontogató sík, piros fejü erdők hegyeinek egymásba folyó vonala.

Sors bona… bizony! Vedd meg hát, világhirű bán, makacs Kanizsát! Hiába fütyög nyakadon a spanyol király Tuson de Oro-ja, ágyuid repedtek vagy nem hoztak golyót bögyükben! Hiába sietett Európa sok hercege, fejedelme pénzzel, paripával, hizelgő levéllel üdvözletedre, kanizsai ostromodat megkéstették a bécsi sonkolyok, kiknek téli expeditiód csak cavalcadé vala!… Minek, jó francia Lajos, a tizezer ajándék arany, ha pocsékolt időnket vissza nem válthatom vele? Hiába csörög zsebedben pápa olvasója, babócsai mezőről nem imádkozhatod el-vissza új eszéki hidján Köprülit.

Az egészségtelen zsirral párnázott arc ólmos foltjain bágyadt fájdalom barázdált elő s a függélyes ránc fáradtan mosódott szét fel-felránduló borzas szemöldökei között.

Mögötte lova zablája ropogott gyönge gyöp morzsolásban s valami, éjszakáját sirató rigó pipelt szerelmesen.

A bán ökle könnyet dörzsölve kapott erőltetett virrasztások mécsvilágától pilláját vesztő vörös szeméhez: mi az?

Strozzival közös táboruk déli kijáróján békés szekér-sor mászott kifelé: a poggyász-halmokon szaladgáló kutyák ugatása, a hosszu ostorok durrogása utazást jelentett. Mi az? -409-

A hirtelen megforduló bán kezében zablát zörrentve rándult a kantár, az oldalba döfött paripa nyerítve vágta fel fejét a legelésből s hátára forduló lovasával ideges iramban dobogott le a lejtőn a Zrini-Ujvárnak tartó út felé. A gyöpszélen visszarántott fék alatt megállásra bicsaklott aztán és Zrinyi várakozóan nézett el jobbra a kordék, kolyeszák hosszu vonata előtt lötyögő száz német lovas irányában, akiknek élén ragyás kepü, ritka szőke bajszu, hosszu, csontos hadnagy ült lusta, görbe háttal, csipőre tett ököllel nehéz léptü lován. Zrinyit megpillantva kiegyenesedett s félig hátrafordulva bőgött népe felé:

– Auu? – aztán előre kapta fejét s az érthetetlen harsány vakkantásra köszöntő zörgéssel közeledett a század.

– Nach Neu-Serinschantz, Herr Graf General! – kiáltott a tiszt kardját emelve s a csapat megállt.

– Mein Herr Graf General, der General Lieutenant Herr Graf von Hohenloe und der Feldmarschall Lieutenant Herr Graf Strozzi neben andern Generals-Personen sich entschlossen, die bisshero continuirte Belägerung gäntzlich auffzuheben.

Zrinyi álla tokává gyűrődve süllyedt dolmánya gallérjába, jobb karja kinyult s ernyedten lehajló keze feje csuklóban balra billent. A lomha paripa fölemelte szakállas csülkét, a hadnagy kiáltott s előre meresztett, részegség, bujaság ráncolta bamba pofák tizes profil-sorai küllőztek el a szédülő magyar vezér előtt.

Strozzi szállásán nyitott ládák, fegyverek, drágaságok, edények hevertek, szolga-derekak hajuldoztak -410- szerteszét s a vezér egyébként rémült szigoruságu arca derüs mosolyt fénylett, amint kerevetéről sebesült karját tapogatva rendelkezett, mit hová, hogyan pakoljanak.

– Mi ez? – rőkönyödött a felfordult elkészülésre a német generál sátrába rontó Zrinyi döbbent tekintete.

– Látja nagyságod, – vonogatta vállait rosszkedvüen Strozzi, aki már csak lóhátról akart elköszönni vezértársától.

– Mit fogadott hát tegnap nagyságod Batthyányi, Esterházy előtt, hogy velünk élni, halni fog?

Strozzi savanyu hehegéssel fészkelődött föl helyéről s bajjal kényszeredett ki összeszoruló száján a tréfa:

Strozzi arcán két bibor folt gyúlt ki s fejét vállai közé vonva húzta ki magát:

– Ich verstehe… keine «látrak»!… Alle bisshero angewandte Mühe und Arbeit umbsonst gewesen, die Soldatesca schon drey Tage kein Brod bekommen, wir auch keine Hoffnung zu machen, dass ins künfftige die geringste Provision mehr einlangen könte, und nunmehr gewisse Kundschaft eingelauffen, dass der Gross-Vezier mit einer grossen Macht von 50 biss 60.000 Mann auff dass Lager loss gienge, und…

– Ach, diese auch noch… – sziszegett föl Strozzi, ketreces medve tehetetlenségével himbálva ide-oda magát.

– Itten az bán ű nagysága! – fordult hátra a kipirult arccal berontó Esterházy Pál. – Guten Tag, Herr Feldmarschall Lieutenant!

– Guten Tag! – morogta a bejövők felé Strozzi, a földet nézegetve maga körül, hogy hova köpjön ki utálatában.

Aztán mindnyájan körülállták s németül, latinul, sőt magyarul csak úgy ömlött feléje a tréfás szemrehányás, érces hangu követelés, esküje komoly emlegetése, méltóságos rábeszélés, köpönyegrángató baráti kérés, burkolt fenyegetés: az örvény szélén tántorgó magyar hadi becsület ezer arcu, egy mivoltu maradásra biztatása. Strozzi vállába húzott fejjel forgott jobbra-balra, fülét vakarta, bajuszát paskolta, orra nyergét dörgölte mutató ujja kampójával s a karjait hallgatagon összefont bánra pislogott néha-néha.

– Mért mennénk el nagy gyalázatosan, – emelkedett egyszerre Zrinyi hangja az összevisszasággá idegesült zaj fölé, – Kanizsa alól? A várban egy tehenen kivül más élő állat nincsen, hat napja sincs hátra s a nagyvezér tart tőlünk: Babócsán vesztegel… Kém, szökevény, fogoly egyként vallja.

– Ejh, mit! – suhintott utolsó érv helyett a büszke kérdés, – marad-e hát nagyságod velünk?

– Hol’ mich der Teufel, ich thue es nicht! – fakadt ki végre az elvvé kínozott, methodikus ijedelem Strozziból.

Fenyegető öklös csáp-erdő lendült, tátott száju szitkot szóró éktelen zsivaj tört ki e szavakra a magyar urakból s ládikás asztalt, fegyver-csomót zörgő hullásnak lökve tolongott a bánt magukkal ragadó -412- búcsuzatlan nekikerekedésük a kijárat felé. Hangos robogásuk Zrinyi szállása felé tartott s fél óra mulva lovaslegények nyargalták a kereskedőktől, asszonytól üres, fel s alá sürgő, szájas csoportokban vitatkozó, titkon már sátorkarókat huzkodó katonák gyanus buzgalmától forrongó körsáncot keresztül-kasul és külön kis század vágtatott át a nyugati táborba Hohenlohéért.

A tanácskozás hosszu asztala körül aztán szokatlan, izgalmas csönd s rózsás-szürke félhomály töltötték meg a juniusi nap hevétől vörösen izzó bordás ponyvakúp alá zárt forró nyarat.

Zrinyi szúróssá vont szemü, jéghideg, dacos nyugalommal nézett végig a piros reménységtől égő, nyúlt vonásu bizonytalanságban és makacs elszánásban sáppadó, vagy közönyös, nagy képet merevítő arcokon, amint szólásra emelkedett:

– Császár ő felségének, nagy impériumnak, magyar hazámnak generáljai, próbált vitézei, hű fiai, urak! Ez utolsó tanácsban mint Isten színe előtt kérdezem nagyméltóságtokat, nagyságtokat és kegyelmeteket, elfussunk-e gyalázatosan annyi vért, pénzt, vitás gyülést, fáradalmat, virrasztást emésztett obsidiónknak teljesedést igérő utolsó órájában vagy keresztény hitünkért, császárunkért, becsületünkért, édes hazánkért eddig ezer csatában, ágyudörgésben, falmászásban, rohamban edzett szivünk minden bátorságát összeszedve, Jézus és romlott Magyarország szent nevével ajkunkon robbanjunk Köprülinek méltatlan ijedelmünkben megháromszorozott, de valójában 24.000 jó katonánk ellen 20.000-nyi gyülevész hadat hozó szájas fönnhéjjázására?

– Nem úgy a kérdést, bán uram, – zuhant az asztalra fölényesen Hohenlohe vaskeztyüs ökle. – Itt vesszünk-e bolond makacsságban vagy másutt éljünk hitünkért jobb időkkel újuló harcra? -413-

Zrinyi keblébe mellkas feszítő mély sóhaj kínja tolakodott s zokkanó szóban búgott ki ujra:

– Nein! – Nein! – Ja! – Nein! – Nein! – Nein! – rikácsolt, suttogott, nyulongott és tátogott magyarosan a többség futni kivánó tiltakozása s egypár magyar el-elfúló igenlése.

Hohenlohe tarka struccbóbitája azonban föllebbent s a német urak, tovább mire sem várva, ültükből spádé-zörgéssel, toll-libegéssel, hangos szavazatmegokolással utánna kerekedtek.

Rég elhangzott már az utolsó «also… ritirata… nach Serinschantz!», rég elnyelte már a távol a nyerítő, szerteszét robogó pata-dobogást ottkinn, mikor Zrinyi, két kezével az asztalperemnek dűlve, mint az álomjáró, nagy lassan fölállt. Szeme szögletén sűrü szarkalábháló remegése ütközött ki, vértelenné szívott ajkai keserü vonaglásra torzultak, könyökhajlása reszketve kampózott arca elé s szégyentelen zokogása megtörte a csendet.

Az urak fölálltak s kint köröskörül tábor-oszlató trombita, dob ujjongott kevélyen.

XXXVIII.

A toronyszobába fölérő vigyázó hasát előre nyomva, két karját összehúzva, vállropogtató nyújtózásban feszült hátra s ásítása hosszan uázott a néma nyugalomba; előbuggyant könnyeit szétmázoló ökle alól álmosan fejlett ki egy-egy tekintet délre, északra: az erdő-fejeken már ott csillogott a -414- hajnal aranyos diadémja, aztán érdeklődő pillogással dülleszkedett neki a keleti ablak-félnek: a harmatos gyöngyökkel teleszórt sík alján szokatlan fekete kárpit mögött vöröslött fátyolosan a nap óriás tányérja; a sötét köd foszladozva szállt följebb és följebb a sárguló korong lassu menekülése után s szabályos időközökben dördülő ágyurobaj bummogott egyhanguan alatta.

A külső védművektől elfutó fehér út erdőbe, mocsárba vesző tulsó végén porbuborék pattant s lengedezve nőtt Csáktornya felé tartó kis lovascsapattá.

Zrinyi századszor felnyíló pillája már nem csukódott le: az ágymennyezetre hímzett Szűz Mária palástja halványan kéklett fölötte, reggel van! Lassan fölkönyökölt s nyoszolyájából kihajolva hallgatta jó ideig a távoli morgást, aztán zokogó nevetéssel omlott vissza hanyatt és szeme lezárult, de ijedten nyitotta ismét tágra, hogy a véres függönye mögött felrajzó rendetlen futamodás, ténfergő tétlenségre szaporodó német, halogató paróka-lengés, rőzsével-földdel tömődő árok, robbant bástya-omladékon fölkúszó jancsár-ezer, éjjeli lobogásban égő cölöpös sánc hangot, mozdulatot kínos hűséggel agyába rezzentő utált emlékét elűzze magáról.

– Csak én! – jelent meg a szemérmes nyílásban Mária halvány arca. – Esterhás uram jüve…

– Isten térítse kegyelmed tanácsát békességre, uram! Ne idegenítse az barátot! – s szeme kérő -415- pislogása, arca mozdulása magyarázta, hogy ott áll amaz a háta mögött.

Az ajtó egészen kinyílt s gyöngéden kattant csukódásra zárja a visszavonuló Mária kezében.

A bő, zsinórozatlan zöld vont arany dolmány kurta ujja visszahullott s a magas prémü süveg kerecsen szárnya bús ünnepélyességgel szállt alá:

– Nagy sibolygás esék közikben, hogy eszben vék nagyságod elmentét. Mind az generál urak és maga Montecuculi kérésekre történt ide csak postán sietésem s ihon az Excellenz handbriefje, – vont ki dolmánya alól egy elegáns hajtásu levelet.

A kék eres, ráncos kéz renyhe nyugalommal esett a barna selyem paplanra a meg se nézett bontatlan levéllel együtt:

– Nagyságos uram, Zrini-Ujvára nem is egész Magyarország, nem is egész köröszténység, hanem csak egy szegeletecske. Ha sokan szép királyságokat veszítettek az káspiai hegyekbül kiszabadult nagy bestia ellenében, nagyságod magános úr létére nem röstellheti veszését.

– Romlott hazánk s csaknem utolsó kínra jutott nemzetem képében kérem nagyságodat, hogy azért rosz helyért ne szerencséltesse életét, mert sem Isten, sem világ előtt nem adhat számot, ha elrontja magát és faját, mivelhogy sokáig fáradt az természet, míg nagyságodat formálta az pogány holt eb fogyatására s az magyar név ótalmaztatására!

– Nem megyek, fiam! Visszatérésem tahát szüvek keménységét megszaggatja, gonosságok törsökét kivagdalja? Nem megyek!

– Még csak az nyavalyás Nádasdy uram is ottan vagyon, hun egyedül nagyságoddal légyen az had heános?

– Mi végre mennyek! Hiszem vég szakadott az én hatalmomban! Kanisa alatt német kezek mesterséggel csinálta csorbáját vitézségemnek Montecuccoli úr maga jüve megigyenesíteni!… Majd Leopoldus, majd ű, ez egyszer ű… Az gyalázatos ritirata után mondám naponta: nyargaljuk meg az török táborát, vonnyunk szablyát reájok, de nem, folyó mögé szaladtak s szigetem partjárul riogatják vissza az vizre kelő törököt, mint uszni kapatott ebét az vadász!

– Szerelmes apám uram, – kulcsolta össze utolsó erőfeszítésre két kezét Esterházy, – képezze hát elméjében maga elé nagyságod hűvséges szolgáit, -417- jó magyarokat, kiknek karjait bénnává csapkodá nagyságod eljütte!

– Csak azt tudom, hogy Zrininek, az szigetitül igazán fajzottnak mast ott helye vára alatt, mert valaki házát nem mentheti tűz veszedelmétül, ezüst marha értékét mentse legalább!

– Mondjad hát… de csak Bécsbül megtérvén! – törölte le a bán inge ujjával homloka forró harmatát.

– Nagyságos uram… Isten… Isten velünk! – azzal hosszu haját két felől lesimította, mint aki mátkájához indul s lángoló arccal sietett ki a szobából.

Vér-csíkok csurrantak lova véknyán, amint fegyveresei élén fütyülve vágott neki a síknak. A Mura kanyargását követő füzes-sövény mind közelebb-közelebb hajolt a távoli morajlás felé száguldó útja irányához… Balra, egy kanyarulatnak majdnem szigetté kerekedő hurkában magyar sátrak, hallgató ágyu villant a fák alól, előre, reduton, folyón túl szembe fehérlett a vár nyüzsgő menedéke s füstbe boruló tetői, tornya mögött a lombos hullámzás zöldjét szaggató muzulmán tábor. Le, délkeletnek a távoli erdő óriás mocsár-szegélye előtt lapályuló Mura-völgyön kopja sűrübe vékonyodó függélyes vonalakból összerótt csillogó kockák lüktettek zászlócskalobogással; a part bokraiba bújt óvatos batteriák nagyfogu fésüje meredt sárgán a víz felé; lejjebb, egészen délnek szeszélyes sáncok cikcakja, golyótúrt mező mögött, Drávának egyenesedő, sok hidu kis patakkal párhuzamos faerőd-vonalon túl a főhadiszállás fehér vászon-városa nyüzsgött a letaposott -418- vetés arany alapján; s szembe, a balparton majdnem útja irányát folytatta a török ágyu-sor sárgán csillogó rovátkás vonala a Murának szaladó lejtő fején sövénykedve végig.

De fogy a sík és nő a zaj, Allah neve búg, puska ropog látatlan a bástyák alatt…

Mögötte súlyos német ezred vágtat s a várba vezető híd redutjának kanyarul nehézkesen. Esterházy zavarodottan hátratekint, félrevág s a németek után száguld a lövöldözés iránt.

A vársánc golyótól védett magasán Montecuccoli beszélget, makulátlan keztyüjét simogatva finom ujjain, Sparr és Holst tábornokokkal.

– Hihetetlen, uraim! Magára vonta, egyszerüen feje tetejére húzta a bán a nagyvezért, hogy nyomja agyon…

– Nézze excellentiád, – nyúlt ki Holst karja a romladékon szinte gurulva fölfelézúduló jancsárság szines tömegére.

– Helyesen is tette nagyságod, – szólt komolyan Sparr, – hogy ezuttal nem nézte dicső hirének kockára tevését s eljött rendet csinálni.

Lent, a vár lefutó oldalaival szemben szekérszám ontva nőtt a föld és rőzsefal; a csekély árok vize kiszorulva engedett helyet a turbánok, kucsmák ezerformáju, de egyként allahozó folyamának s döngő szakaszokban dűlt be itt-ott a cölöpös palánk.

– Nézze csak azt a fickót, ott, ott, brávo, hitetlen!… igaz, nem jött még vissza Esterházy?

– Strozzi barátunkat azonban sajnálom, azért a bolond szigetért ott hagyni életét, kegyetlen ötlet…

Montecuccoli felkapta fejét és körültekintett: a várra tolongó alláhos tenger hullámai veszedelmesen -419- dagadtak mind följebb, összébb a váratlan rajtaütés negyedórák kérdésévé vált sikerének egyre növő vad zajában.

– Tasso commendant urat kéretem! – tekintett hátra idegesen, de visszafordulva ujra elmosolyodott. – Lovamat! – harsogott megint hátra. – Mi az? – csettintett ujjával a mögötte feltünő Hohenlohe vörösre izzadt arcát megpillantva.

– Nagyságod csak forduljon kegyesen vissza s méltóztassék a gondjaira bízott erődítési munkálatokkal foglalkozni.

Hohenlohe morogva faroltatta vissza paripáját s ugratott el jövetele útján az oldaltámadás golyóitól már bizonytalanná vált várlejtőn.

– Wo ist denn dieser Tasso?… Ach, le voici!… Faműveket felgyujtatni, aknák alá kanócot… csapatokat kivonni…

A három vezér paripái táncoló forgásba riadtak hirtelen s nyerítő zabla égnek feszítéssel ugrottak meg a biztos kéz szorítása adta irányban.

– … und nach General-Quartier! – süvített vissza Tasso felé a bizalmas vitézei tömött csoportja közé furakodó lovas utolsó parancsa.

– Buona notte, Serin-schantz! – kacagott föl az ingó hajóhidon még egyszer visszafordulva.

A várra azonban fényes jancsár-hullám csapott fel, prófétája nevét üvöltve s véres habba keveredve ömlött vissza ujra. A közelítő árkok barázdálta fensíkon maga a nagyvezér imádkozott hangosan égre tartott kardos és ökölbe szorított karu élő szoborként, igéret-aranya csengett a harcra buzdító pasák szájában, fenyegetésük ostora csattogott előttük s a jancsárok új gomolyaggal gazdagulva loccsantották -420- a romlott falakra elszánt támadásukat, de ujra visszazuhantak. A nagyvezér imája megszünt, magasra emelkedett a korbács s a hátráló testvére puskája csövébe szaladt… előre hát!

– Biszm-illah! Insallah! Jek dir Allah! Allah! Allah! – s a hullám rongyolt taréja fölcsapott a várba…

XXXIX.

Az uccáról még utánnuk hallatszott a lassan oszladozó tömeg kapu előtt makacs bámészkodásban ottmaradó töredékének szünni alig akaró hoch-ozása.

A félemelet magasságú ajtótól két oldalt a falhoz ragasztott pár lépcső széles fején alázatos udvariassággal állt meg a hopmester s lemutatott a terem közepén végighuzódó hosszu asztal mellett álló karosszékekre, azzal gyorsan leszaladt a lépcsőn s az ebédlő másik végén nyiló kis ajtón eltünt.

Zrinyi is lelépegetett s egy székbe telepedve nézelődött körül. A mennyezet fehér gipsz-faragványos cirádái közé foglalt négyszögü s ovális mezőcskékről rikitó szinü festmények vaskos harcosai s a négy világrészt jelképező külömböző szinü párok vonalai egyenesedtek fönt vagy hajoltak a tetőzet boltjának gömbölyödését követve. A lépcső feje alatt nyitott földszint ajtón át a kis tálalóból idecsillogtak a pohárszék ragyogó készletének üvegje, ezüstje. Az asztalon, amely fölött sok szögletes üvegnyelvü, zsufolt csillár függött, uti vászonburkából félig kifejtett rongyos, füstös zöld selyem zászló nyujtózkodott végig. Zrinyi a várakozás unalmában szórakozottan nyult a lobogó csücske után, de riadtan tapadt szeme a szélébe himzett török tárikh aranyos emléksorára.

– Az Szulimán szultán béli temető helyének elragadtam -421- zászlaja! Hun van az kut, kire tüztem? Hun Zrini-Ujvár? – Ejh! – a zászlót eltolta magától, nagy keserü-lassan fölemelkedett s benyitott a Rittersaalba.

A fafaragványos mennyezet alatt, a levegőssé fúrt diszes, széles félfák karolta, plafonig érő emeletes szemöldök koronázta három hatalmas ajtó között ujra néma, magános csönd fogadta csak. Keze ökölbe szorult a szégyenletes mult emlékébe tolakodásán s már nekirontott volna a belső szobákba vezető ajtónak, hogy felkutassa megvárakoztatóját s leszámoljon személyében egész Béccsel egy lázadó szitok, de két tenyere arcára tapadt s görcsös mozdulatokkal dörzsölte volna kusza vonalaira a hidegvért, mit idejötte előtt megfogadott. Léptei keményen dönögtek végig a padozaton óriás, szines kályhától ónas ablakokig. Az egyiknél végre megállt, homlokát nekiszoritotta a kert zöldjét sejtető hűs hatszögecskéknek s úgy figyelte vére lassu csillapodását. Aztán visszahuzódott s gunyos, reménytelen tehetetlenségében az üveglapokra karcolt nevek, föliratok félig öntudatlan olvasásába kezdett:

– … Anno 1663 den 6. April hat sich dass Saufen angehebt Vnd ale Tag ein Ravsch geben bis Auff den 26. detto…

– Kegyelmes uram szolgája! – fordult meg a bán dacos alig főhajtással a belépő Portia felé.

A minister köszöntése némán hajladozott, integetett. Aztán helyet jelölt Zrinyinek egy domboru mintás, aranyos rajzu bőr karosszéken s maga is leült:

– Bocsánat, bán uram, de a békekötés dolga sok irást, tanácskozást hoz magával s igen szűkre mért az időm! Parancsol nagyságod?

– Kegyelmes minister gróf uram, majdnem egy -422- hónapja, hogy itt várom oldalamon e szablyával ő felsége rendelkezését a haza és a kereszténység javára.

Portia nem felelt s a szomszédból behallatszott az ebédre terités ezüstjeinek csörgése.

– Mi-it?… Káraimért s a fejemre húzott gyalázatért hajlandók-e nagyságtok kárpótolni?

Portia kiálló arccsontjaira pir szökött s széles pillája büszke megvetéssel ereszkedett alá szemére félfüggönyül.

– Fölötte becsült bán uram, a varasdini kapitányságról szó sem lehet. E hivatal a belső ausztriai tanácsurak rendelkezése alatt állván, nem egyeztethető össze a báni méltósággal. S a külön röpülő hadtest? Hát, kérem, ahol a háboru megszünt, nem látjuk be e röpködés hasznát, amely csak a már minden kidudorodást óvatosan aplanáló diplomatia munkáját zavarná az ellenfél békülékeny kedvének haszontalan ingerlésével!

– Tehát satisfactióm nélkül menjek haza az ellenségnek kiszolgáltatott, német katonák sanyargatásai elől menekülő kétezer fegyveres jobbágyom elbujdoklásával néptelen, kiélt, romlással rakott szigetembe? – villogott fel a bán szemében a belső láz s ingerült emlékezete vadul forgatta udvaronchoz inkább, mint vitézhez illő kilincselgetése bécsi idejének mindennapi olvasmányát, a királyi akarattal szembeszállásra jogositó Tripartitum első rész kilencedik fejezetét s az Aranybulla harmincegyedik pontját.

– Ó, nem, nem! De legyen nagyságod belátással, nyakig ülök a napot, éjet emésztő munkában és csak még egy kevés türelmét kérem, ha a kívánt -423- úton nem is, de arról biztosíthatom, hogy teljes satisfactiót fog kapni nagyságod!

Zrinyi szinte durva hirtelenséggel pattant föl helyéről, sarkantyuit összeütve:

Portia, hogy ezuttal ilyen könnyen megszabadul a hetek óta hozzá járogató alkalmatlan vendégtől, egyszerre lakodalmas nyájasságuvá vidult s készséggel kisérte az ebédlő felé.

A hosszu teremben már állt az asztal roskadó terítése s a török zászló egy saroknak gubbaszkodva mélázott.

– Nézze, édes bán uram, Montecuccoli ő nagyméltósága küldte Sankt Gotthard alól, – nyult ki csontos keze a sarok felé.

– Csak az a kérdés, kinek golyói lyuggatták meg igyen! Legcsekélyebb szolgája méltóságodnak! – zúgott a fenyegetésnek is beillő rideg bucsu.

Ahogy a bán alakja megjelent a kapuban, az ütköző sarok-kövön üldögélő suhanc ordítva ugrott elébe:

– Hoch! Hoch! Vivat! – csapott fel a visszhang az egybesereglő ácsorgók ajkán s a mindenünnen összefutó sétálókkal növő tömegük tolakodó szeretettel csetlett-botlott a gyalog utjára induló után. Mint tömött spanyolfal fogta körül lökdösődő, arcába tekintgető, némán bámuló és kipirultan magyarázó, ünneplő, kiáltozó kavargásuk a némikép megenyhülten bólogató, kucsmájához bökő bán elsietését.

A Zrinyi-ház kapuja előtt önkéntes kisérete újabb lelkesedésre ragadva kezdett hoch-ozásba s a nagy -424- kalapok tollukat lógásnak hullajtva táncoltak a piros burger-arcok fölött, mig a barna szárny be nem csukódott mögötte.

A kapu boltja alatt kék gyalogjai álltak kettős sort hegyesre kent bajszu vajdájukkal élükön. A konyha-épület kéménye sürün füstölgött; udvaron, ebédlő palotán, teljes ezüstjébe öltözött pohárszék, a griffmadarakat ábrázoló sárga selyem recés abrosszal boritott asztal körül konyhasáfár, hopmester, szolgalegény, pohárnok, apródok jöttek-mentek, forgolódtak kiáltozó rendelkezéssel, néma engedelmességgel. Az ebédlő egyik sarkában siposok, hegedűsök tutulálták, cincogták összehangzóvá szerszámaikat.

Alig volt annyi ideje, hogy ünneplőt váltson. Mikor ezüsttel varrott, narancsszinü horvátos dolmányán nyilásába nyomta az utolsó gombot, hintó zörgött meg a csendes uccában. A bán kihajolt a nyitott ablakon: csak a magyar illem megkövetelte második meghivás ceremóniás mondókájával házról-házra kocsizó Péter jött vissza! De az ucca végén kényesen táncoló paripa fölött fehér hattyuprémmel szegett, hátul zöld és rózsaszin szalagcsomóba fogott, szeszélyesen görbe fekete kalapkarima tünt fel.

– Szólott Reifemberg az secretum pactum dolgárul, – sugta fülébe a kitünő vendégeik fogadására melléje álló Péter, a grádics-taposástól lihegve, – mit akarsz tahát?… Francuz királban nem lenne éppen idegenség… Mit akarsz?

– Tarthasd nyelvedet lakozáskor! Majd megtetszik tanácsom maga alkalmatosságával!

Az uccán mind gyakoribb dobogás, kocsizörgés dübörgött a ház felé s a lépcsők alján már feltünt a fehér prém.

– Bon jour, Monsieur le Comte! – hullott, -425- emelkedett kettős ívben a széles mozdulatu köszöntést kanyaritó kalap.

– Servus humillimus, Monseigneur! – lépett eléje a házigazda kézfogása.

Subise herceg egyet rántott térdig érő kék bársony kabátját rézsut csikozó két tenyér széles vállszalagjának dús aranyos cafrangján, megmarkolta lejjebb pufók szalagcsokorba bujt kard-markolatát s a latinul dünnyögő Péter oldalán belépett a fogadó-terembe.

Kapu alja, lépcső hangos, nevető érkezés hetyke vidámságától visszhangzott. Büszkén feszültek a zöld, kék, piros, barna harisnyákban a térden buggyos s rögtön hosszu kabát alá bujó nadrágokat emelgető lábak. Vállon, csuklón, spádé-markolaton, térdhajlásban, félcipő csattján, kalap-karima fölhajló szélén, hosszan lógó fekete, fehér, szőke parókák fürtjeit összefogásban szines szalagbokrok csapzottak, zilálódtak kényesen. A zöld, kék, barna, lila bársony kabátok szélein, mellén, az aljukra csúszott óriás zsebek szája körül, kihajtóin, karimákon arany, ezüst galon rovátkái, szegélyei csillogtak mindenütt s a duskálódó divat bolyhos szélü arany vállszalagokkal, cafrangos végü patyolat-övekkel csikozta rézsut, keresztbe a delire feszített törzseket, csipke-jabotból akasztott szakállt nyakukba s minden nyiláson, ruhadarab-találkozásnál szalagcsomót, csipke-fityegőt eresztett.

– Ah, ah! – Monseigneur, tout à vous! – Et ce Turc? – Pardonnez-moi! – Venez! – Ma foi! – Bon! – Je gage cent pistoles! – Cent pistoles comptant? – Ah, comte, ton serviteur! – Têtebleu, quelle foule! – lüktetett gördülékeny précieux hangsullyal s rikácsolt katonásan a gyülekezés.

A napkirály elbizakodott vitézei hihetetlen bőbeszédüséggel, mozgékonysággal vették körül a bánt -426- s mintha csak hulladékát hagyták volna ott a hosszu uton, török-fullasztó Rába mellett a furia francesének, úgy himbált, forgolódott Zrinyit ostromló ezer kérdésük, étvágyuk, bornyakalásuk, szellemeskedő tréfájuk zajos élénkségben az asztal körül, amelyre hosszu, méltóságos bucsujárásban vonult a rakott tálak, kupák folyton ürülő sora.

– E poharat, – emelkedett föl Coligny gróf, s zene, zaj illedelmesen fulladt el egyszerre, – Nicolas Esdrin Comte de Serin egészségére s a magyar nemzetre üritem!

A helyükről robbanva fölkerekedők alig koccantották össze bor-loccsantó kupáikat a szótlan-szerény Zrinyivel s alig helyezkedtek el ujra, már állt La Feuillade maréchal:

– … à la santé du héros qui l’an 1663 a fait l’une des plus belles actions de nostre siècle ayant après une marche de plus de cinquante lieues ruiné le pont d’Essek sur le Drave à la veüe du grand Vizir et de l’armée Ottomane… et véritablement nous le pouvons nommer à juste titre le fléau de l’Empire Ottoman puis que les Turcs ne le redoutent pas moins qu’ ils ont fait autrefois Scandeberg…

Azután Treuille marquis, Langle gróf s ki tudja, hányan álltak föl egymás után Zrinyire köszönteni poharaikat, de mintha a mellőzött hős érdemeit fitogtató, ferditett adatokat s zajos szeretetet pazarló szónoklataik suttyomban Bécs ellen tüntettek volna.

– … Nem is ebédeltek meg, – magyarázgatta La Feuillade a párbeszédekké zilálódó hangosságban a bánhoz hajolva, – nem is igen volt mit, sokan elkezdtek csomagolni, futni. Erre aztán a bécsi főolasz azt mondta, hogy mindent beszüntet, éjjel sáncot von a török elé s majd onnan védekezik másnap, hogy nagyobb baj ne legyen. A tanácsban mindenki meg volt bolondulva. Mümmögtek, petyegtek, de -427- egyszer csak fölugrott Hohenlohe: «Ha most mindjárt nem kiséreljük meg a helyzet eldöntését, éjszaka megszökik a sereg fele s ha éjjelre megtürjük a törököt elfoglalt helyében, reggel mindnyájunk feje nem törzsökén, de valamilyen török tarisznyájában lesz!» Montecuccoli, úgy látszik, igen meg van elégedve feje mostani elhelyezésével, mert végre beleegyezett, de ha nem teszi is, mindegy, mert a nagyvizir közben elkezdte döntögetni a helyzetet… Szép volt!… A dögökön száraz lábbal át lehetett volna kelni a folyón.

– Azt persze elhallgatja a maréchal, – mosolygott előzékenyen Coligny a beszélgetők felé, – hogy ő maga egy szál kopjával kezében husz törököt szurt le s négy zászlót szedett.

– C’est la vérité! – vont vállat La Feuillade. – Egy szóval kár, hogy nem volt ott, illüstrissimö!

– De ott volt! – nevetett Coligny udvariasan s kapva az alkalmon, hogy meglepetését elővezetheti, hátraszólt szolgájának: – Emmène-moi ce Türc! – aztán a bánhoz fordult. – Igen, igen, úgy látom, a mieink, a Rába s az ön neve tettek legtöbbet. Uraim! – emelte föl hangját körültekintve, – e rab el fogja önöknek mesélni a nagy ütközet történetét, törökül ugyan, de… – s rejtelmes mosolylyal hallgatott el.

Mindnyájan kiváncsian néztek az ajtó felé, amelyen egy széles fonatu fehér turbános, mellén hosszu és sürü vörös vitézkötéssel meghányt, földig érő fehér kaftányu janicsár tiszt lépett be s Coligny intésére a bánhoz közeledett.

– Engedje meg nagyságod, hogy igaz bámulatom csekély jeléül e rabot nagyságodnak fölajánljam! -428-

– Sah Pulád, a dogándsik csorbadsi-ja, – felelt lágy isztámbuli lejtéssel a fogoly ezredes.

– Mondja el a csatát! – kérte a bánt tolmácsul Coligny udvarias sürgetése.

– Légy szives, beszéld el, apám, ezeknek az uraknak a multkori nagy ütközetet, – engedett a fölhivásnak félkedvvel a bán.

A török meghajlott. A franciák fecsegve álmélkodtak Zrinyi tudományán, dicsérték Coligny ötletes ajándékát, de az összekulcsolt kéz lassan szétkapcsolódott az újra kiegyenesedő mellről:

– Szultánom, ki madsar vagy s úgy tetszik, egyedül érted e keikavuszi teremben zengzetes nyelvünket, a ló a rajta ülőé, a kard a felövezőé: tehát beszélek. A cseresnye évszakában keltek át az átkozott Zerin-oglutól elégetett…

– … de három hónapi szakadatlan, bölcs és hozzáértő munkában ujra felépitett öszeki hidon a szent zászlót lengető szerdár nyomában az anatoliai, szivászi, karamáni, ádanai, merási, hálebi és damaskusi csapatok. Sok égig érő várat, mely a királyok vágyódásainak tárgya, megvettünk és levegőbe porrá, füstté, pernyévé robbantottuk a piszkos Zerin-oglu…

– … uj várát. Futottak előttünk Rudolfusz katonái, mint Kábil, ki agyonverte Hábilt. Huszonegy napig csavarogtunk a Rábi mellett kerengve lefelé, mig szembe értünk a tulsó parton remegő németekkel. A szerdár fényes arcát a próféta zászlajához érintette és «siessetek az imádságra a kimulás előtt, -429- siessetek a bünbánatra a halál előtt» ima buzditotta csatára a kemény szivü hitharcosokat. A tulsó parton esztelen, fekete kaftányos irsekek jártak körül s drága füstölőkkel igyekeztek haszontalanul sebezhetetlenné büvölni a kalapos fejüeket, kiket arany kehelyből itattak egyenként bátrakká. A levegőt hiábavaló énekkel szennyezték be, amely igy hangzott: Fil szonderbaresz dsu der Gebet aller Heiligszten den kapucsenár Maria kuvvet. Aztán «Pazsorezs! Pazsorezs! Jezsuzs! Jezsuzs!» – üvöltöztek, de mi diadalmas kiáltásokkal nyomultunk át a vizen, vértanukhoz illő halálmegvetéssel. A németek megfutottak, de a piros ruhás, zöld bársonyos, fehér parókás gáliaiak hevesen támadtak. Rettenthetetlen janicsárjaink, kik ágyu nélkül bocsátkoztak harcba, egyszerre csak hátrébb való sáncokba rendeltettek, erre a szipáhik érthetetlen módon megzavarodva hátráltak, azt hivén Allah büntetéséből, hogy a janicsárok futásnak adták vitéz fejüket. Visszavonultak tehát a folyón, mit megint a janicsárok látván, ők is meghátráltak. Sokan fulladtak vizbe, bizony. A nagyvezir pedig nem nyujtotta át a folyón segitő kezét, mert méltatlan félelem kötötte meg, mivel a hitetlenek seregét a nagy csöndháboritó Zerin-oglu vezette…

– … a szemtelen ellenség erre átjött a folyón és ellopott tiz ágyut. Futottunk! Hátunk mögött egy kopjás kezü «bien, bien» kiáltozott, társaim a vértanu halál borával részegültek s én boldogtalan fejü fogollyá lettem. Ime, fiam, a csata igaz szavu története, hogy tárikhdsi efendi sem írhatná jobban.

– Ki más lett volna? Külömben is többen látták vészcsillag táncolásához hasonló küzdelmét a mezőn! -430- – azzal nyugodtan összefonva karjait mellén, elhallgatott.

A hangos taps, brávózás, nevetés között Usez herceg felpattant helyéről, a török urhoz sietett, karon fogta és mosolygó mozdulatokkal magyarázta, hogy legyen lakomájuk részese. A fogoly sima megadással engedett s az asztal felé indult, ahonnan La Feuillade teli kupát emelt elébe:

– A la santé de monseigneur Mahomet! – és mindnyájan gyerekes jókedvvel nevettek, örültek.

Csak Zrinyi vetette hátát sápadt arccal, merev támaszkodásban a szék támlájának, pillája remegve csukódott le s lüktető szive hajszolva kergette bús mocsokká szerencsétlenedett fényes multját égő torka felé, de La Feuillade szava kedélyesen fordult iránta:

– Monsieur le Comte, vous qui savez le turc!… Serin, c’est vous! Mais qu’est-ce donc, cet «oglou, oglou»?

XL.

A tejszinü, bágyadt, lágy kékségü égen sugártalan ragyogással ünnepelt a nap. A fehér-barna vár tiszta békességben furta lomha, széles testét az arannyal szürt párás levegőbe, amelynek könnyü foszladozása alatt ezüstösen fénylett a fakó zöld mező, csak északnak, délnek a távol opálos ködei alá enyésző lombtalan fák fekete, éles, halott szövevénye sirta az égre november szomoruságát.

A hosszu palota ablaka ónait rezzentve tárult ketté s az összefont karu bán alakja büszkén egyenesedett föl sötét négyszögében.

Az épület árkán túl bocskoros, aba-condrás parasztok igyekeztek a keleti kapu felé, vállukon ólmos botot, puskát emelve; előttük lovas vadászszolgák feszítettek -431- zöld dolmányaikban, mögöttük pórázra fogott, lusta járásu, testes szelindekek huzták a visszafeszülő pecéreket. Legutól hálótekercsek, karó-csomók vonultak előre a levegőben s a vadászmester nagy szájjal kiabált eléjük a kapu-bolt alól.

– Nagyságos uram, ne méltóztassék Bécsben mennie nagyságodnak! Bethlen öcsém uram, ki kérdését hozá Gremonvillének, megviszi nagyságod választját viszontag. Gyanuságban estem az békességrül való tracta felől: kelepce lészen csak bizonnyal! Talám tudtára lén császárnak így vagy úgy mi dolgunk… Ne méltóztassék Bécsben mennie nagyságodnak!

– Conscia mens recti famae mendacia ridet! Semmit nem vétettem, ha veszek, ártatlanul, tisztességgel, az igazságért, nemzetemért veszek, hogy az törökkel való gyalázatos békességet nem javallom, melyben nem voltam egyedül. Holnapután megyek az két urfival!

– Nincsen mégis! – emelte föl nyugodtan hangját a bán. – Volt egykoron talám, mégis, türhetetesség! Mastan csak én vagyok s bestekurafiául alácsalt nemzetem! Alattavaló, sőt szolga tekélletességének tetejére jutottam, álmábul serkegetém az magyart, s mi üdőm maradt, törökkel megvonyakodásban mulattam hazámért, s ihon, váram nincs, szigetem minden jóbul kigyökereztetett, értékem megvékonyult s Portia ur az nékem tett károkért ezer aranyat küldött egy himes turbában. Nem feddődésképpen mondom… Német nem akar, magyar nem tud? Majd akar és tud, az kinek hadai Rába vizének nyargalták az kontyost s kinek pispeke környül forgódik Velencében öcsém uramné asszonyom új hadakozás -432- inditásához foglalt kedvünkkel. Alea jacta est, Vitnyédy uram! Nem babra játszadozunk esztán!… Voltam, mint bomlott virgyina, de mastan Kézmárk vagyok, kibül leszakad az fölszél, s támaszt nagy zugást, nem reked, nem lankad, hajul előtte lágy, de szakad az kemény ág!… Mi okon röszket kegyelmed s néz, miként ijedésben reám?… Igen, igen, országháboritó vagyok, ez idétt szüvemben; francuz szablyával, velencés tallérral azomban de facto is az lészek, nem személlyemért bolondjában, de ezerekért ősi constitutiónk jussával s kegyelmed is ottan lészen oldalamnál, örömben sivitván szabad hazám nevét az égben, méért jegyez hát mastan orcája kárhozatot?… Üljön csak vissza sellyéjében kegyelmed, sohult és soha ollyan nyugodalmas nem volt szüvem verése, olly tiszta értelmem, mint mastan s ha az fátum német vérrel lustositja kezem, nem én kévántam, egy az hütöm!

Azzal ujra az ablaknak fordult s apró, jóleső sóhajok között simogatta ki szeméből, arcából az akaratlan, pillanatnyi lelkesedés kábulatát.

A folyosó tulsó végének nyilása elé nyurga, szines alak sárga csizmái recsegtek éppen, mikor a könyvesház ajtaja becsukódott mögöttük. A külső udvarra siető a lépések zaja felé tekintett, megállt, süvegét levette s tulbuzgó illemtudással fordította rájuk fekete, örményes vonásu, mozdulatlan arcát.

– No, öcsém uram, – nyujtotta már messziről Zrinyi kezét, – tél vagyon, s az kucsma fejbe való!

– Hát Zichy öcsém uram? – fogta karon a melléje szegődőt Vitnyédy, mig a bán az emeleti lépcsők alján megjelenő Mária felé előrement, s úgy -433- mormogta aztán bajusza alól: – Megmásolhatatlan ű nagysága kedve…

– Szép az üdő vadászatra, urak! – fordult az odalépők felé Zrinyiné.

– Jó is lészen, nagyságos asszonyom, ez mái izes ebédet kicsinyég lezötykinteni, – felelt nevető hizelgéssel Vitnyédy.

Kint hámba fogott lovak fölött durrogott a fellajtár kóválygó ostora s tágas hintó állt a kapuköz keretébe.

– Vitnyédy uram, ide mellém! – szólt hágcsóra lépve a bán. – Öcsém uram!… – fordult a szerényen lent maradóhoz, a szembe-ülésre mutatva.

A mozduló hintó hátrarántotta, úgy intett vissza bucsut Máriának, aki felé két kucsma és egy magas tetejü olasz kalap lenditett alázatos köszöntést a hintó után rugtató három lovas fejéről. Szikra csillant az utolsó élben lekattanó pata nyomán s Mária köntösét emelve fordult visszamenésre.

A kapu két oldalán csikorogva forogtak a hidat eresztő láncok csigái s az őrök zörögve ugrottak sorfalat az ur hintajának.

Balra, le délnek ereszkedően magas, fekete csucsfejü, nyomott kis fehér arcu, apró szemü házacskák álldogáltak vázzá kopott kertekben a fénylő párás sik békés szegélyeül; jobbra az árok acélos vizében tükröző sötét várfal mohos kockái zökögtek hátrafelé utjuk mellett. Fölöttük fáradt déli ragyogásban ferdült az ég öreg gavallérja s őszi bánat hűvös rothadását ásította eléjük az erdő.

Fénylő izzadtság alatt feketülő faderekak jöttek szembe, a közéjük szivárkodott halvány arany ködöt -434- szaggatva csikossá, maradozva álltak meg egy pillanatra és sorakoztak némán a locsogva süppedező hintó mögé. Aztán lassan tölcsérré nyiltak s úgy tágultak el a tisztásra érők mellől.

Szemközt a bokrok előtt már állt a vadfogó háló girbe-gurba rajzu szürke keritése s karámos vonalban futott itt a sürübe s arra el a tisztás tulsó sarkán szakadó uton a kocsinyommal párhuzamost. A vadászok a lábuk közé kapott puskákba döngölték a töltést; a fiatal Migliani a két Gusich-csal nevetgélt távolabb.

Vitnyédy a már otthon golyókká harapdáltatott ólmokat tapogatta tarsolyában s panaszolva sóhajtott a szótlan utban százszor visszanyelt politizálása bevezetéseképp a puskája idegen mívét vizsgáló Bethlen felé:

– Hejh, öcsém uram, azt az lator-kedvü gubernáló plánétáját ez saeculumnak, ugyan roszul vagyunk, kinél roszabbul nem lehetnénk.

– Kinél roszabbul nem lehetnénk? – vette fel a szót még a hintóból a bán, telekes bocskorára bő vadász-csizmát vonva. – Mondok erre egy mesét kegyelmeteknek! Egyszer egy embert az ördögök visznek volt. Találkozik egy barátja szemben véle, kérdi: – Hová mégy kenyeres? – Nem megyek, hanem visznek. – Kik s hová? Felelék az ördögök: – Pokolba. Mond emez: – Jaj, szegény, ugyan roszul vagy, kinél roszabbul nem lehetnél. Felele: – Roszul bizony, de mégis lehetnék én ennél is roszabbul. Melyre emez álmélkodva: – Hogy lehetnél roszabbul, hiszem az pokol mindennél roszabb. Felele: – Ugy vagyon az, de mast mégis visznek ők engemet, noha pokolba, de az magok vállán, hátán, hogy mán nyugszom addig; de hátha megnyergelnének, magokat is velem vitetnék, mégis ugyis csak -435- azon pokolba mennék, hiszem roszabbul volnék ugy ennél is, – azzal szorosra rántotta a hosszu csizmaszár füleibe huzott nadrágszijat derekán s lelépett a gyöpre.

Aztán megindultak a fák felé, átléptek az alacsony hálón s tágközü raj-vonalba szakadozva nekivágtak a recsegő, suhogó sürünek. Mikor a hón alá fogott utolsó puska-agy is eltünt az itt-ott még zöldellő lombragyában, a tisztáson álló fővadászmester karja a zöld mente fehér báránybélését kilebbentve szállt a magasba s mögötte felbúgott a kürt.

Messze, a Dráva felől csapkodó, kopogó üvöltés válaszolt s csaholással keverten közeledett óriási, láthatatlan félkörben keritve a borzas figyelésbe meredt fekete erdőt, amelyre lassan szitált alá a néma égről a délutáni szürkeség.

Valahol a közelben dördülő lövés pukkant. A hajtók ágropogtató orditozása megkétszereződött s őrjöngő vakkantások szakadtak a mind dühösebbé erősödő csaholásból. A tisztás innenső fáihoz kötözött paripák kényes előre-hátra toporzékolásban inat feszitve, fület hegyezve, idegesen dobbantva rángatták kantárszijukat. Ijedelmük még le sem csillapult, újabb lövés durrant el jobbkézt s pár percre rá röfögő csörtetés utja hasadt a cserjén a háló utra forduló szöge felé.

– Hé, legények! – kiáltott a vadászmester s maga már a lővonalon ugy látszik sebesülten átszabadult vad zörgő közeledése iránt rugtatott lovával.

Az egyik karó nyekkenve hőkölt hanyatt a hálónak ütődő vadkan taszitásán s az öregszemü kockákba gubancolódó vadra ropogva villámlott a mesterük után szaladó vadászok akaratlan sortüze. A szőrekopott redves toka hörgő hullámzásban meredt -436- az égre, a magas fakó test négy kis lábát fölvetette s fekete vért eresztve vágódott el lapossá.

A vidám beszéd foszlányaival élénkülő sürüben elhallgatott az orditozás s hajtók, urak, vadászok bokor-háritva, hálót hágva sereglettek a tisztásra mindenfelől a dögre rohanó, dühösen ugató szelindekek után. Amott a nyelv-lógató, fog-csattogtató ebek csaholó ugrálása fölött, összefogott kis patáival két legény vállán fekvő rudba kapaszkodva himbált előre a bán zsákmánya.

– Nékem csak nincsen szerencsém, nyulfi sem jüve stuccom elé! – panaszolta tréfás keserüséggel Vitnyédy a hintó párnáin csizmáját oldozó Zrinyinek, aki nevetve vont vállat, de a kocsi másik oldalán izgatott horvát szó perdült egy szélesen csillogó fogu fekete arcban.

– Egy kant sebesitett, ment az vérin, mondja, ha utána mennénk, elveszthetnők, – felelt a bán a hintóból kilépve. Azzal a paripák felé indult s útközben egy vadász kezéből stucot ragadva szólt hátra a szolgálatkészen nyomába induló Zichynek, Bethlennek:

Gusich kapitány is huzódozva, de készült s Vitnyédy lábát már kengyelbe igazgatta egy inas.

– Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uraimékkal, – intette le jóakaratu kimélettel a fölösleges buzgalmat s úgy kiáltotta vissza a Paka után rugtató paripáról: – Csak meglátom, mit mond ez bolond! -437-

Az avar sziszegő táncba rezzenve sirt fel a bánt követő három belső inas dobogásán s a háló mellett lefutó ut kanyarodása csakhamar sürü falat dobott mögéjük.

Egy helyen aztán lefordult a fékbe rántott lóról Paka s hajuldozva bujt a bokrok közé. Zrinyi is leszökkent s mig azok hárman a lovakat kötözték, délceg alakja óvatosan ivelt el a lombok alá.

Rövid puskáját előrefeszitve lépegetett a szinte nesztelenül sikló horvát után, mikor egyszerre szemet kápráztatva ugrott meg a bokor sürü-fekete alja, s a lábának zuhanó sötét gomolyagon keresztül arcra bukott.

Paka ijedten ágaskodott vissza a tompa, hangtalan esésre, egy fának ugrott s ágaira kapva orditott megkövülten az ura hátán villogó röfögés fekete vagdalkozására alá.

A bokor töredezve szakadt az ut felől, kurta gallér alól gyors lövés tüzes csikja durrant s az óriási kan leszegett fejjel menekült.

A bán ingadozva állt talpra. Bal szeme eltünt a fehér homlokán nyilt s arcán feketévé növelt bibor zuhatag alatt; jobb vállára bugyborékolva szakadt sötétté csapzott fürtei alól a másik s vérrel ömlött keze reszketve nyult kebelébe:

Migliani remegve nyomta jobbról, balról, fönt, lent a talizmánt az omló vérnek s könyökig mocskolva hagyta abba végre.

Gusich és Angelo hóna alá karoltak, úgy ültették a földre s a vériszapos avarra rogyva kapkodták sebről marokba az alvadó vértől sikos fadarabot. -438-

– No, fiaim!… Mán jobbacskán… – hangzott alig a szó s az összeroskadó derék mögül lassan kicsuszott a támasztó fatörzs.

A két olasz sápadt rémülettel tekintett össze s Gusich csörtetve elrohant.

Az uton lódobogás távolodott, a két ember letérdelt s felcsukló sirásuk zokogva enyészett bele a lezuhanó éjszakába.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NÉMET MASZLAG, TÖRÖK ÁFIUM ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Német maszlag, török áfium

NÉMET MASZLAG, TÖRÖK ÁFIUM

ELŐHANG.

I.

II.

III.

ELSŐ RÉSZ.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

XV.

XVI.

XVII.

XVIII.

XIX.

XX.

XXI.

XXII.

XXIII.

XXIV.

XXV.

XXVI.

MÁSODIK RÉSZ.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

XV.

XVI.

XVII.

XVIII.

XIX.

XX.

XXI.

XXII.

XXIII.

XXIV.

XXV.

XXVI.

XXVII.

XXVIII.

XXIX.

XXX.

XXXI.

XXXII.

XXXIII.

XXXIV.

XXXV.

XXXVI.

XXXVII.

XXXVIII.

XXXIX.

XL.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE