Pascal gondolatai

Fényes lángész, mely, mint a csillag, ragyogva futja be pályáját s levilágít a földre; lángész, mely elérni látszik már a tökéletességet, de a mely eljutva az emberi tudás korlátaihoz, onnan visszaverődik és tehetetlenségének érzetében sebzett szivvel tudatja velünk nagy szellemének örökéletű vivmányait…

Gyermekkorában rendkivüli eszességével majdnem rémületbe ejti atyját és környezetét; tizenhat éves korában már az első rangú tudósok közt foglal helyet és felfedezései néhány évvel később nevét halhatatlanná teszik.

Atyja, a ki elébb Clermond-Ferrand-ban 1) a törvényszék elnöke volt s később 1631-ben Párisban telepedett le, szellemes gyermekét, a ki anyját már három éves korában elveszté, maga kezdte nevelni s észrevevén, hogy ezt a mennyiségtan -4- rendkivül foglalkoztatja, sőt izgalomba hozza, megtiltotta neki e tudománynyal való foglalkozást.

Pascal életéből nővére, madame Périer, a ki imádattal határos csodálatot érzett nagy szellemű és gazdag kedélyű testvére iránt, sok apró részletet mond el arra nézve, hogy mily rendkivüli módon nyilatkozott a gyermek lángesze. Atyjának kivánsága előtt meghajolt s nappalait egészen neki áldozta fel, gyorsan haladva előre a kijelölt tudományokban. De éjjeleit önmaga számára tartotta fenn, előszedve kedvencz mennyiségtani iróit s elmélkedve e tudomány rejtélyein.2)

Tizenhat éves korában írta első művét (Traité des sections coniques, a kúpszeletekről), a melylyel egyszerre megalapította hírnevét s a mely oly nagy feltünést keltett, hogy, mint madame Périer írja, általános volt az a meggyőződés, miszerint Archimedes óta a mennyiségtan terén nem tűnt fel ily rendkivüli tiszta lángész. -5-

Egymás után következtek most Pascal mennyiségtani, természettani művei, felfedezései, korszakot alkotó új tételei. A nagy szellemi munka, melyet végzett, egészségét örökre tönkre tette; s még fokozta betegségét az a lelki rázkódás, melyen halála előtt néhány évvel keresztül kellett mennie. Egy ízben kikocsizva, megbokrosodott lovai a Szajna hídjáról a vízbe rohantak; a kocsi, miután eltört rudját a lovak magokkal ragadták, a hídon maradt és Pascal nem szenvedett sérülést; de ez esemény, a közvetlenül fenyegető veszély látása haláláig mély benyomással maradt képzelődésére. Különben husz éves korától fogva haláláig, 1662 augusztus 19-ig, mint maga mondta, alig volt oly nap, a mikor ne szenvedett volna.

A kedvencz tárgyával való foglalkozást abban kellett hagynia. Szórakozást ajánlottak neki. De a társadalom aprólékos szokásai nem tudták lekötni szellemét. Rövid ideig a párisi társaság kedvelt alakja volt; de csakhamar odahagyta a nagyvilág zaját. Ez időben írta a Discours sur les passions d’amour-t, melyből kitünik, hogy Párisban megismerte szive a szerelmet is; de vonzalmáról, melyet csak sejteni lehet, semmit sem tudunk. -6-

Jacquelina nővérének tanácsára, a ki a Port-Royal-des-Champs zárdában volt, visszavonult teljesen a magányba. Nagy szelleme irtózván a tétlenségtől, figyelme korának bölcseleti és valláserkölcsi mozgalmai felé irányult.

A port-royali zárda élén akkor Angélique-Jacqueline Arnauld állt, e szellemes nő, a ki az egész zárdát újjá alakította, maga köré gyűjtvén az akkori eszmék legkiválóbb harczosait. A Port-Royal kormányzati ügyeinek vezetésére a jansenista Saint-Cyrant-t kérték fel, a ki magával hozta az új irány szellemét. Csakhamar aztán köréje csoportosultak a kor legelőkelőbb szellemei, mint Lemaitre, a hirneves ügyvéd és jogbölcsész, Séricourt, Lancelot Sacy, Antoine Arnauld, és mások 3), többnyire rokonai a zárda főnöknőjének, a ki nővérét és anyját is magához vette a zárdába. A jansenismus, a melynek leghatalmasabb védbástyája a Port-Royal lett, tudvalevőleg az által akarta az egyházat reformálni, hogy dogmáit eredeti egyszerüségökbe óhajtotta visszavinni; új tanaival az egyetemes egyház egységét nem akarta megbontani, -7- s e vallási irány megalapítója, ez idegen származású franczia Luther, katholikus akart maradni akkor is, midőn kimondta, hogy a hierarchiát át kell alakítani és hirdette a praedestinatio tanát.

Ez iránynyal szemben erős ellentállást fejtettek ki a régi iskola hívei, kik gyökeresebb változtatások nélkül akarták fenntartani az egyházat s a kik közt Bossuet foglalja el ékesszólásával az első helyet.

E két irány mellett egy harmadik is fellépett a harcz mezején, szenvedélyesebben kiméletlenebbül, mint a két előbbi. Ez volt a jezsuiták hatalmas tábora.

Midőn Pascal a Port-Royalba vonult vissza, a jansenistáknak erős vezérre volt szükségök. Arnauld nem birta már a harczot; a közvélemény gondolkodás nélkül fogadta el az ellenpárt nézetét, mely Arnauld és elvtársai iratait kárhoztatta.

Pascal elfogadta a reá váró vezérszerepet és mindenekelőtt megváltoztatta a harcz eddigi modorát. Nem elvont, tudományos értekezésekkel szállott sikra, hanem a társadalomhoz, a nagy közönséghez fordult s egyszerű és e mellett erőteljes, -8- könnyed s szellemes modorban kezdte írni a Lettres de Louis Montalte à un Provincial de ses amis czímű művét, melyet csak egy megírni szándékolt, de kora halála miatt be nem fejezett nagyobb bölcsészeti műve bevezetésének tekintett, s a melyről Voltaire azt mondja, hogy «Moliére legjobb vígjátékaiban sincs több szellem, mint a Lettres à un Provincial első részében és Bossuet semmivel sem fenségesebb, mint a Lettres à un Provincial második része». Világos tiszta ész – ridegség nélkül; nemes kedély, érző szív – túlérzékenység nélkül; emberszeretet – elfogultság nélkül; az emberi gyarlóságok sokszor kiméletlen ostorozása – gyülölet nélkül; meglepő szellemesség – keresettség nélkül; egyszerű, és e mellett bámulatosan szép, vonzó stil; mélység – feneketlenség nélkül: ime Pascal egyénisége, mely előttünk műveinek olvasása közben mintegy kidomborodik. Minden sorából kiérezzük nagy szellemének merész szárnyalását az istenség felé. Hevesebb kifakadásai sem válnak visszataszítóvá; sőt van azokban is mindenkor valami vonzó, szeretetre méltó elem. Gondolatait olvasva, ott áll előttünk az ő rokonszenves egyénisége, mely a franczia szellem egyik méltó büszkeségét képezi. -9-

Gondolatai, melyeket apródonként s minden rendszer nélkül írt, s melyeket legelőször a Port-Royal hozott nyilvánosságra, több kiadásban, változtatásokkal, kiegészítésekkel, kihagyásokkal jelentek meg; az egyes kiadók sokszor tetszésök szerint bántak el az egyes részekkel, úgy hogy, bár Cousin Viktor nagy fáradsággal s szigorú kritikával igyekezett az eredeti szöveget megállapítani, mostanáig sem birjuk teljesen Pascal eredeti szövegét.4) -10-

Gondolataiban tükröződik vissza leginkább Blaise Pascal egyénisége. Az irónak, a ki, mint Cousin mondja, szívének vérével írt, tépelődései, kételyei, önmagának és az emberi tudásnak kicsinylése, de e mellett szeretete tisztán kitünik gondolataiból. Valami bámulatos közvetlenség, csaknem gyermekes báj csillog elő tiszta, romlatlan, fényes lelkületéből; s örömmel követjük őt, bárhová ragad magával. Érezzük, hogy ő, a ki a bölcsészetről, a tudományokról s a költészetről is olykor kicsinylőleg szólt, mily nagy bölcsész s akarata ellenére is mily nagy költő.

És bár Pascal boldogtalansága az életet sötét színben látja, jól esik nekünk, hogy érző szíve, emberszeretete minden során átragyog. És midőn bántó érzést kelt bennünk az a tudat, hogy fájdalmasan rövid életét szakadatlan szenvedések közt, a boldogság megismerése nélkül kellett -11- eltöltenie: jól esik tudnunk, hogy szenvedéseit nagyon megenyhítette atyjának szeretete és az a benső, gyöngéd viszony, mely közte és két nővére közt mindvégig megmaradt; jól esik Pascal levelezését olvasnunk, melyet részint ő maga, részint pedig Jaqueline nővére nevében is Gilberte nővérével, madame Périer-vel és ennek férjével folytatott s a melyből kitünik egyrészről az ő gyöngéd testvéri szeretete, másrészről az az imádatszerű rajongás, melylyel őt nővérei körülvették.

Azt hiszem, hogy a kimondott tételek bebizonyításának módját nem tudnám semmivel jobban megértetni, mint hogy ha ismertetem azt az eljárást, a melyet e részben a mennyiségtan követ.

Mindazáltal szükséges még előbb, hogy egy ennél is tökéletesebb módszernek az eszméjét előadjam, habár ezt mi, emberek, soha sem fogjuk elérhetni. Mert a mi még a mennyiségtan fogalmain is felül van, az már tulhaladja a mi képességeinket; de mégis szükségét látom annak, hogy szóljak erről, még ha sohasem fogjuk is azt gyakorlatilag alkalmazhatni.

Ez a valódi módszer, a mely a bizonyító eljárás legtökéletesebbje lenne, ha elérhetnők azt, két főelven alapszik: az egyik, hogy soha sem volna szabad oly kifejezést használnunk, a melynek -16- értelmét előbb pontosan meg nem határoztuk; a másik, hogy nem volna szabad semmi tételt kimondani, mielőtt azt be nem bizonyítottuk már ismert igazságokkal. Egy szóval: meg kell minden kifejezés fogalmát határozni és be kell bizonyítani minden állítást. De hogy e módszert követhessük, mindenekelőtt meg kell magyaráznom, mit értek fogalom-meghatározás alatt.

A mennyiségtanban csupán azon meghatározásnak van helye, a melyet a logikusok névmeghatározásnak neveznek, t. i. hogy nevet adnak oly dolgoknak, melyeket tökéletesen ismert kifejezésekkel világosan megjelöltek. A meghatározásnak én is csupán csak e neméről fogok szólni.

E meghatározásnak haszna az, hogy az előadást világossá és röviddé teszi az által, hogy egyetlen szóval kimondja azt, a mit különben csak több fogalommal lehetne kifejezni.

De ezt oly módon kell tenni, hogy az illető szót, melynek fogalmát meghatároztuk, azontul már csupán azon egy értelemben használjuk s ha netalán több értelme is van e szónak, ezek használatát mindenesetre kerüljük ki.

Ime egy példa: Ha felmerül a szüksége annak, hogy a két egyenlő részre felosztható számokat megkülönböztessük azoktól, melyek két egyenlő részre fel nem oszthatók, akkor, hogy ne kelljen mindig ily hosszas meghatározást használnunk, -17- a számok mindkét nemének egy-egy nevet adunk s azt mondjuk, hogy «páros számnak fogom nevezni mindazon számot, a mely törtek nélkül két egész egyenlő részre osztható».

Ime egy mennyiségtani meghatározás; megjelöltünk világosan egy dolgot, t. i. «a két egyenlő részre osztható számokat» s e fogalom részére oly nevet adtunk, melynek aztán minden netalán létező egyéb értelmét elvettük.

Kitűnik ebből, hogy a meghatározásoknál teljes szabadsággal járhatunk el s hogy egyszersmind aztán itt minden ellenmondás, kétség ki van zárva; mert hiszen bármely dolognak tetszésünk szerint adhatunk nevet, csakis arra kell ügyelnünk, hogy ugyanazon nevet ne adjunk két különböző dolognak. És ha ezt mégis tennők, akkor ne zavarjuk össze az ez által előálló következményeket, vagyis ezek egyikét a másikra ne terjeszszük ki.

Ha valaki e hibába esik, biztos és csalhatatlan szerrel lehet ezen segíteni: t. i. gondolatban a meghatározást mindenkor a meghatározott dolog helyébe kell tenni, ez utóbbit az előbbivel helyettesíteni és mindig szemelőtt tartani a meghatározást, úgy, hogy péld. valahányszor páros számról van szó, mindig arra gondoljunk, hogy az oly szám, mely két egész egyenlő részre osztható és azután e két dolog oly annyira elválaszthatatlan legyen gondolkodásunkban, hogy mihelyt valaki az egyikről szól, a másik azonnal vele együtt eszünkbe jusson. -18-

A mennyiségtannal foglalkozók is s általában a helyes módszert követők csakis azért adnak nevet egyes dolgoknak, hogy az előadást rövidebbé tegyék s nem azért, hogy azon dolgoknak, melyről beszélnek, a fogalmát megváltoztassák; s felteszik, hogy a rövid kifejezéseket gondolatban mindig kiegészítjük azok meghatározásaival s azokat csupán azért használják, hogy a sok szó által előidézhető zavart elkerüljék.

Semmi sem hiusítja meg jobban a sophisták furfangos álokoskodásait, mint éppen ezen módszer, a melyet mindig követnünk kell s a mely mindennemű nehézséget és kétértelműséget eloszlathat.

Ezek után már most visszatérek a helyes módszer ismertetésére, a mely, mint mondtam, nem egyéb, mint hogy mindennek a fogalmát meg kell határozni s mindent bizonyítani kell. Kétségkivül szép lenne e módszer, de teljesen kivihetetlen; mivel kétségtelen, hogy a legelső dolog, a melynek fogalmát meg akarnók adni, egyéb oly dolgokat feltételezne, a melyekkel az előbbit meghatározhatnók; ezen dolgok fogalmát ismét csak más dolgok segélyével adhatnók meg és így soha sem juthatnánk olyanokra, a melyeknek fogalmát már csupa ismert, vagyis általunk meghatározott dolgokkal fejeznők ki.

Ha így a legvégsőig visszük a dolgot, szükségkép oly kezdetleges dolgokhoz jutunk, a melyeknek fogalmát már nem lehet meghatározni, vagy oly kétségtelen szabályokhoz, melyeknek bebizonyítására -19- már magoknál e szabályoknál világosabb szavakat nem találunk. Kitünik ebből, hogy az ember természetileg s változhatatlanul képtelen arra, hogy bármely tudományt is feltétlenül tökéletes módszerrel tárgyaljon; de ebből ismét nem következik az, hogy ennél fogva minden módszert mellőznie kell.

Mert van egy módszer, a mennyiségtané, a mely ugyan a legigazibb módszert el nem éri, de megközelíti; mivel ha nem is a leginkább meggyőző, de a legbiztosabb. Nem határoz meg és nem bizonyít mindent: és ezért nem éri el az egészen helyes módszert; de csupán csak oly dolgokat tételez fel, és hagy meghatározatlanul, melyek világosak és állandóak már természetöknél fogva: és ezért tökéletes e módszer, mert az okoskodások helyett a természet támogatja.

Ez a legtökéletesebb módszer nem abban rejlik, hogy mindent meg kell határozni és bizonyítani, sem abban, hogy semmit sem határozzunk meg; hanem hogy a középúton maradjunk: ne határozzunk meg oly dolgokat, melyek már magukban véve világosak s mindenki által ismertek, másrészt azonban minden egyéb dolognak határozzuk meg a fogalmát és szintén így: az általánosan ismert igazságokat ne bizonyítsuk, de minden mást kimutatni igyekezzünk. Ezen szabály ellen épen úgy vétenek azok, a kik mindennek a fogalmát meg akarják adni, mint azok is, a kik a magokban véve nem világos dolgokat meg nem határozzák. -20-

Ezt a módszert követi a mennyiségtan. – Nem határozza meg e fogalmakat: tér, idő, mozgás, szám, egyenlőség, sem számtalan más hasonlót, mivel e szavak már oly természetesen megjelölik azon dolgokat, a miket kifejezni hivatvák, hogy azoknak, a kik a nyelvet birják, e szavak teljes világosságok, a melyeknek meghatározása rájok csak homályt vetne.

Látni ebből, hogy vannak oly szavak, melyeknek fogalmát meghatározni lehetetlen és ha a természet nem oltott volna mindnyájunkba bizonyos általános eszméket, a melyek a kétértelműséget kizárják, gondolataink kifejezése mindig zavart lenne. De a természet több és tisztább ismeretet oltott belénk, mint a minők azon ismeretek, a melyeket azután később gyakorlat, gondolkodás, kiművelés által nyerünk.

Hiszen pl. mi értelme volna annak, ha az időnek akarnánk a fogalmát meghatározni? mindenki tudja, mit értünk idő alatt, a nélkül, hogy ezt külön meg kellene határozni. De azért különbözők a vélemények az idő lényegét illetőleg. Sokan azt mondják, hogy az valamely megalkotott dolog mozgása, mások, hogy a mozgás mértéke stb.

De nem is azt akarom állítani, hogy az általánosan ismert dolgok természetéről van mindenkinek ugyanazon fogalma, hanem hogy az a viszony, mely az illető dolog és elnevezése közt van, mindnyájunk gondolkodásában ugyanazon -21- módon alakul meg; így e kifejezésre: «idő» mindenki ugyanazon dolog felé irányítja gondolkodását s ez már magában véve elégséges arra nézve, hogy az idő fogalmát átértsük. S az e részben nem határoz semmit, hogy e kérdésre: mi az idő? mindenki más és más meghatározással fog válaszolni. Mert hiszen a fogalommeghatározásnak csak az a rendeltetése, hogy a megnevezett dolgot megjelöljék s nem az, hogy azok természetét is kimutassák.

De, mint mondtam, sehol sem járhatunk el oly nagy szabadsággal, mint a fogalommeghatározásoknál és így az idő szóval el lehet nevezni a megalkotott dolog mozgását is. Csakhogy akkor e szó előtt idő kétféle dolgot fog mindenki érteni; az egyik az, a melyet mindenki ért e szó alatt, melyre mindenki, a ki nyelvünket beszéli, gondol e szó hallatára; s a másik lesz: «valamely megalkotott dolog mozgása».

Ki kell tehát kerülni minden kétértelműséget s nem szabad a következményeket összezavarni. Mert hiszen az említett fogalommeghatározásból még nem fog az következni, hogy az a dolog, melyet mi általában az idő szó alatt értünk, csakugyan «valamely megalkotott dolog mozgása». A nevet, melyet valaki a megjelölni szándékolt dolognak akar adni, tetszése szerint megválaszthatja; de az illető dolog természetét ez által nem változtathatja meg.

Aztán meg azt kérdhetjük: vajon mit értsünk -22- már most e szó alatt: idő, vagyis, hogy meghagyjuk-e e szónak mindenki által ismert értelmét, vagy vegyük el ezt tőle s adjunk neki uj értelmet, vagyis azt, hogy az idő a megalkotott dolog mozgása? Ha eredeti s általánosan ismert értelmét elveszszük, akkor két oly dolog keletkezik, melyek mindenikének ugyanazon elnevezése leend; ha pedig meghagyjuk közönséges értelmét és mégis azt állítjuk, hogy e szó a «megalkotott dolog mozgása», akkor ellentmondásba jövünk önmagunkkal. – És ez már akkor nem önálló, szabad fogalommeghatározás, hanem oly kimondott új tétel, melyet bizonyítani kell, ha csak már önmagában véve nem világos; nem meghatározás lesz ez tehát, hanem uj tétel, kimondott elv, mert akkor nem azt állítjuk már, hogy e szó: idő, annyit jelent, mint «valamely megalkotott dolog mozgása»; hanem azt állítjuk, hogy az, a mit közönségesen idő szó alatt értünk, az «valamely megalkotott dolog mozgása». És ez állítást már bizonyítani kell.

Ha nem tudnám, mily fontos e dolognak teljes átértése s az általam előadott példához mily sok hasonló eset fordul elő a közéletben, a nyilvánosan elmondott beszédekben, a társalgásban, nem időztem volna oly sokáig e kérdésnél; de a vitatkozásoknál oly gyakran előforduló fogalomzavarok, tévedések arra a tapasztalatra juttattak, hogy a világosság a legfőbb dolog: tisztában kell azzal lennünk, a miről beszélünk. -23-

Hiszen hányan vannak, a kik azt hiszik, hogy megadták az idő fogalmát, midőn kimondták, hogy az «a mozgás mértéke» és e mellett mégis meghagyták az idő közönséges értelmét is; ily esetben ezek már tételt, elvet mondtak ki, nem pedig meghatározást adtak. S hányan vannak, a kik a «mozgás» helyes fogalommeghatározását ekként vélik megadni: Motus nec simpliciter motus, non mera potentia est, sed actus entis in potentia?5) És mind a mellett meghagyják a mozgás közönséges, általánosan ismert értelmét. – Ezek összezavarják a fogalommeghatározást, melyet névmeghatározásnak neveznek s a mely neme a meghatározásnak az egyedüli helyes, megengedett s a mennyiségtanban is használt; összetévesztik a névmeghatározásokat a dologmeghatározással, a mely pedig már nem meghatározás, hanem kimondott tétel, elv, s a mely kétértelműséget, zavart okozhat. Így aztán mindenki tetszése szerint határozhatná meg a dolgokat oly korlátlan szabadsággal, a mely ép úgy tiltva van itt, mint a mily föltétlenül meg van engedve, miként már mondtuk is, a névmeghatározásoknál, – és ekként minden dolgot összezavarnának s elvesztvén minden rendszert, minden világosságot, ők magok is elvesznének, eltévednének a kimagyarázhatatlan zavarban. -24-

Ily zavartól mindig mentek maradunk, ha a mennyiségtan szabályait követjük. Ez a tudomány nem akarja oly szók fogalmát meghatározni, melyeket mindenki ismer, ért, mint a minők: a tér, idő, mozgás, egyenlőség, nagyság, kicsinység, minden stb. De aztán minden egyéb használt kifejezést oly világosan meghatároz, hogy az alatt mást nem lehet érteni. És így minden szó, minden kifejezés teljesen érthető, vagy már természeténél fogva, vagy pedig az adott fogalommeghatározások következtében.

Igy kerüli el aztán mindazt a tévedést, mely itt származhatik. Csak azt a kifejezést határozza meg s csak azt a tételt bizonyítsa be, a melyet meghatározni s illetve bebizonyítani szükséges. Ha elér az általánosan ismert igazságokhoz, ott megállapodik s azoknak elfogadását már feltételezi; nincsenek már világosabb kifejezések, a melyekkel az általános igazságokat bebizonyítsa. Igy aztán – ismétlem – a mit a mennyiségtan állít, annak igazsága ki van mutatva, vagy a természetes s mindenki előtt ismert igazságok által, vagy bizonyítékok által.

S ha e tudomány nem határoz meg és nem bizonyít mindent, annak egyedüli oka az, hogy bizonyos fokon túl a meghatározás s bizonyítás lehetetlen.

Talán különösnek fog feltünni, hogy a mennyiségtan nem képes meghatározni azon dolgok egyikét sem, a melyek épen főtárgyai; mert hiszen -25- nem képes sem a «mozgásnak», sem a «számnak», sem a «térnek» fogalmát megadni, pedig e három az, a melynek törvényeit kutatja s e három szerint nevezi el fő tudományágazatait: a természettant (physikát), számtant és mértant.

De épen nem fog meglepetést okozni ama kijelentésem, hogy ez a bámulatos tudomány épen azon sajátságánál fogva, hogy a legegyszerűbb s legvilágosabb fogalmakra támaszkodik, nem képes megadni alapfogalmainak meghatározását; s a meghatározás hiánya inkább tökéletességre mutat, mintsem hogy hibát képezne, mivel azt bizonyítja, hogy ez alapfogalmak oly világosak, oly általánosan ismertek, hogy lényegök iránt mindenki tisztában van s már nem is léteznek oly világosabb fogalmak, melyekkel meghatározhatók lennének.

A mennyiségtan tehát mellőzi ez alapfogalmak meghatározását; de aztán annál nagyobb alapossággal kutatja természetöket s födözi fel bámulatos sajátságaikat.

Minden dologban, minden létezőben találkozik két végtelenség: az egyik a nagyság, a másik a kicsinység.

Mert bármily gyors is legyen valamely mozgás, még mindig képzelhető gyorsabb is; ezt ismét meg lehet gyorsítani s ez így mehet a végtelenig, a nélkül, hogy végre is olyanhoz érnénk, a mely oly gyors lenne, hogy már nem lehetne fokozni a gyorsaságát. És viszont bármily lassu -26- is valamely mozgás, még mindig lehet meglassítani a végtelenig, a nélkül, hogy végre is a mozdulatlanság állna be. Szintén így: bármily nagy legyen is valamely szám, mindig képzelhető annál nagyobb; és így mehet ez végtelenig, a nélkül, hogy végre oly számhoz érnénk, melynél már nagyobb nem is képzelhető; és viszont, bármily kis számnál is még mindig képzelhető kisebb és itt is a végtelenig mehetünk, a nélkül, hogy a zérushoz, a semmihez eljutnánk.

Hasonlóképen bármily nagy legyen is valamely térség, még mindig képzelhető ennél nagyobb s így mehetünk ismét a végtelenig és soha sem fogunk oly tért elérni, a melynél nagyobbat már nem képzelhetnénk s viszont, bármily kicsiny is valamely tér, annál kisebb mindig képzelhető, s itt is a végtelenig mehetünk és soha sem fogunk oly térhez jutni, a melynél kisebb már ne volna képzelhető.

Igy van ez az időre nézve is. Minden időnél képzelhető hosszabb, a nélkül, hogy az utolsóhoz, a legnagyobbhoz eljutnánk s viszont az idő tartamát folyton csökkentve, soha sem érjük el a semmit, az időtartam nélkül való létet.

Vagyis egy szóval, bármily mozgásnál, bármily térségnél és bármily időnél még mindig képzelhető nagyobb és kisebb: egymás mellé helyezkednek el mind a végtelen és a semmiség közé s e két véglettől mindenik közülök végtelen távolban van. -27-

Mindez igazságokat lehetetlen kimutatni, s mégis ezek képezik a mennyiségtan alapját és főelveit. De épen azért, mivel az ok, a melynél fogva bebizonyításuk lehetetlenné van téve, nem homályosságuk, hanem épen világosságuk mellett szól, a bizonyítás lehetetlensége itt nem hibára, hanem épen tökéletességre mutat.

S ennélfogva, ha a mennyiségtan bizonyos dolgok fogalmát nem tudja meghatározni s bizonyos alaptételeket nem bir bebizonyítani, ennek egyedüli és reá nézve csakis előnyös oka az, hogy e dolgok és tételek természetöknél fogva világosak, ismertek s annyira elfogadottak, hogy már természetökből kifolyólag sokkal meggyőzőbbek, mintha igazságukat okoskodásokkal igyekeznék valaki bizonyítani.

II.

Ha valakit valamire rábirni akarunk, épen oly fontos az, hogy gyönyörködtessük őt, mint az, hogy meggyőzzük, mert az embert sokkal inkább vezeti a hajlam s hangulat, mint az ész.

A rábeszélésnek e két módja, t. i. a gyönyörködtetés – tetszés előidézése – és a meggyőzés közül csak ez utóbbinak a szabályait fogom előadni, de itt is hangsulyozom azt, hogy az egyszer kimondott elveket minden körülmények közt igaznak mutassuk ki, máskülönben alig lehetne itt a hajlamok változatossága mellett általános elvekről szó. -28-

A gyönyörködtetés sokkal nehezebb, sokkal hasznosabb, sokkal bámulatosabb és több finomságot tételez fel. – S ha ezt nem szándékozom tárgyalni, annak oka csupán az, hogy arra képtelen vagyok s azt hiszem, hogy az általában lehetetlen is.

Nem mintha azt hinném, hogy nem léteznek egyes biztos szabályok a tetszés előidézésére, épúgy mint a meggyőzésre; és hogy a ki azokat tökéletesen ismeri, ne tudná magát még a királyok, vagy bárki által is megszerettetni; hanem azt hiszem – és talán saját gyöngeségem az, mely ezen feltevésre késztet – hogy lehetetlen e szabályokat megismerni. E lehetetlenség oka az, hogy már a gyönyörök alapelvei sem szilárdak s állandók; különfélék minden embernél s annyira változatosak, hogy különböző időben ugyanazon embert is más és más dolog gyönyörködteti. Aztán a férfi másban leli örömét, mint a nő; a szegény másban, mint a gazdag. A főúr, a katona, a kereskedő, a polgári rendhez tartozó, a pór, az öreg, a fiatal, az egészséges, a beteg mind másban keresi örömét s változik a körülményekhez képest.

De van egy módja a rábirásnak s erről fogok szólni, csakhogy mint mondám, szükséges, hogy a kimondott elvek minden körülmények közt álljanak és soha se legyen képes azokat semmi meghazudtolni.

Ám mivel kevés ily általános elv van és a mennyiségtan körén kivül alig van oly igazság, a -29- melyre nézve mindnyájunknak ugyanazon véleményünk lenne, s még kevésbbé van oly tárgya a gyönyörnek, a melyre nézve ne változnánk mindenkor: óvatosan kell eljárni oly biztos szabályok megállapításánál, melyeket aztán hajlamaink változandósága és különfélesége mellett is mindenkor lehetne alkalmazni.

E művészet, melyet én a «rábirás művészetének» nevezek s a mely tulajdonképen a tökéletes bizonyítékok rendszere, három fő s lényeges alaprészből áll: a használni szándékolt kifejezések fogalmának meghatározása más általánosan ismert, világos fogalmakkal; – egyes magától értetődő alapelvek felhozása a végett, hogy az általunk kimondottak be legyenek bizonyítva; – és végül a fogalommeghatározásnak gondolatban mindig a meghatározott dolog helyébe való tétele, ez utóbbinak az előbbivel való helyettesítése.

És ezen módszer helyessége nyilvánvaló, mert hiszen czéltalan dolog lenne a kimondott tételeket bebizonyítani, mielőtt a használt ismeretlen kifejezések fogalmát világosan meg nem határozzuk. Ha az alapot nem biztosítjuk, az épületet sem tehetjük szilárddá. Azután ne feledjük el, hogy az egyes dolgok megnevezésénél mindig azok fogalmára kell gondolnunk; mert különben az egyes kifejezésekkel könnyen vissza lehetne élni.

Könnyű átlátni, hogy e módszert követve, biztosak lehetünk abban, hogy a hallgatókat meg fogjuk győzni. A hallgatók az egyes használt -30- kifejezéseket mind értik, felemlítésökkor azonnal általunk meghatározott fogalmukra gondolnak s így a kétértelmüség ki van zárva s a bizonyítás a czélba vett hatást el fogja érni.

Oly bizonyítás, a hol az előadottak szerint járunk el, minden kétséget kizár s a hol a mondottakat figyelmen kivül hagyjuk, ott a bizonyításnak soha sem lesz meggyőző ereje.

Sok függ tehát attól, hogy megértsük és magunkévá tegyük az imént előadott általános elvet; hogy ezt minél világosabbá és érthetőbbé tegyem, az alább következő szabályokba fogom foglalni; megjegyezvén, hogy e kevés szabály mindazt felöleli magába, a mi szükséges a fogalommeghatározásoknak, az alaptételek alkotásának és a bizonyító eljárásnak ismertetésére s ezzel együtt a mennyiségtani bizonyítékoknak és a rábeszélés művészetének teljes megérthetésére.

A fogalommeghatározás szabályai.

1. Nem szabad oly dolog fogalmát meghatározni, a mely dolog már önmagában véve is annyira világos, hogy nála világosabb s ismertebb oly kifejezések nem léteznek, melyekkel ama dolog meghatározható lenne;

2. semmi, hacsak kissé is homályos vagy kétértelmű kifejezést sem szabad használni, a nélkül, hogy fogalmát meg ne határoznók;

3. a fogalommeghatározásoknál csak oly szavakat -31- szabad használni, a melyek általánosan ismertek, vagy pedig már általunk meghatároztattak.

Az alaptételekre – sarkigazságokra – vonatkozó szabályok.

1. Csakis oly szükségesnek mutatkozó alapelveket állítsunk fel, – bármily világosak legyenek is ezek, – a melyekre nézve már megnyertük hallgatóink helyeslését;

2. csak oly tételből induljunk ki, a mely önmagában véve világos és ismert.

A bizonyítás szabályai.

1. Ne bizonyítsunk oly dolgokat, a melyek már magokban véve oly világosak, hogy semmi oly világosabbat nem hozhatunk elő, melyekkel ama dolgokat bebizonyíthatnók;

2. minden, hacsak kissé homályos tételt is bizonyítsunk be; bebizonyításukra csakis oly alaptételeket, sarkigazságokat hozzunk elő, a melyek általánosan ismertek, vagy melyeket már bebizonyítottunk;

3. gondolatban mindig tegyük a fogalommeghatározásokat az illető dolgok helyébe, hogy így a kétértelmüséget elkerülhessük, melyek előállhatnak, hacsak az illető kifejezésekre és nem azok világosan meghatározott fogalmára gondolunk. -32-

Ime ez a rábeszélés művészete, a melyet még rövidebben e két szabályba is foglalhatunk: minden használt kifejezés fogalmát meg kell határozni és mindent be kell bizonyítani; bizonyítás közben a kifejezéseknél mindig ezeknek már meghatározott fogalmaira gondolva.

És itt most elejét akarom venni három oly ellenvetésnek, melyet tenni lehetne a mondottak ellen:

Az egyik ezek közül az lehetne, hogy az előadott módszerben semmi új sincs;

a másik, hogy e módszert nagyon könnyű megtanulni a nélkül, hogy e végett szükséges volna a mennyiségtan elemeit tanulmányozni;

s végül, hogy e rendszernek semmi általános haszna sincs, mert hiszen csakis a mennyiségtanban alkalmazható.

Ez ellenvetésekkel szemben ki kell mutatnom, hogy e módszer nagyon is ismeretlen és alkalmazása felette nehéz, továbbá hogy igen hasznos és általános érdekü.

Az első ellenvetésre vonatkozólag, hogy t. i. ama szabály mindenki előtt ismeretes, mely szerint mindent meg kell határozni s bebizonyítani és hogy a logikusok magok is felvették e szabályt rendszerükbe, azt jegyzem meg, hogy valóban szeretném, ha ez így volna s nem kellene oly sok utánjárással felderítenem okoskodásaink hiányait. De oly kevéssé van ez így, hogy ha nem tekintjük azokat, a kik a mennyiségtannal foglalkoznak és a kiknek száma minden nemzetnél -33- felette csekély, senkit sem fogunk találni, a ki e szabályokat átértené és alkalmazná.

A ki behatolna e szabályok lényegébe s a kire azok oly mély benyomással lennének, hogy mintegy gyökeret vernének elméjében, az érezné, mily nagy a különbség azon szabályok közt, a melyeket az imént előadtunk s a közt, a mit a logikusok, talán csakis vaktában leirtak műveik egyes helyein.

A kik tudnak éles megkülönböztetéseket tenni, tudják, mily nagy különbség van két hasonló szó között, a hely és az uralkodó körülmények szerint. Vajon elhihetnők-e, hogy ha ketten ugyanazon könyvet olvassák s aztán megtanulják, egyformán is tudják azt? Az egyik talán megérti s magáévá teszi, egyéniségébe átviszi a könyv alapelveit, következtetéseit s egész szellemét, míg a másikra mindezek holt betük s hasonlók ama magokhoz, melyek bár teljesen olyanok, mint azok, mikből termékeny fák fakadtak ki, kiszáradtak s terméketlenek maradtak a kopár talajban, mely hiába fogadta be őket.

Kérdem azoktól, a kikben van a méltányosság iránt érzék s a kik helyesen tudnak itélni, vajon ez elv: «az anyag természeténél fogva legyőzhetetlenül képtelen arra, hogy gondolkodjék» és ez elv: «gondolkodom, tehát vagyok» ugyanaz-e Descartes szellemében és szent Ágoston értelmezése szerint, a ki ugyanazt mondta ki már ezerkétszáz év előtt? -34-

Én sohasem merném kétségbe vonni, hogy csakugyan Descartes volt az imént kimondott két tétel valódi szerzője még akkor is, ha azt csak a szent Ágoston irataiból vette; mert tudom, mily különbség van a közt, ha valaki valamely szót csak mintegy vaktában, véletlenül ír le, a nélkül, hogy azon hosszabban gondolkodnék és a közt, ha valaki a kimondott szóban a következtetések egész hosszú bámulatos sorozatát látja, a mely a felvett példánál maradva, kimutatja az anyag és szellem természetét, a köztök levő különbséget s a kimondott szavakból szilárd, megdönthetetlen s minden körülménytől támogatott elvet alkot, mint azt Descartes tevé. Hogy mily eredménynyel tette azt Descartes, annak megitélése most nem tartozik ide s csak azért hoztam fel e példát, hogy belássuk, miszerint kétszer kimondott ugyanazon szó közt oly nagy különbség lehet, mint a holt s az élet teljében levő ember között.

Sokszor mondhat valaki bizonyos dolgot, a nélkül, hogy annak lényegét értené s más talán ugyanabban nagy dolgokat, merész következményeket lát, a melyek már arra mutatnak, hogy ez többé nem is az eredetileg talán csak véletlenül kimondott dolog s hogy ennek valódi felfedezője az, a ki a következményeket is levonta belőle. Valamely szép nagy fát bizonyára nem fogunk oly ember művének tekinteni, a ki, tettének következményeit nem ismerve, véletlenül termékeny talajra dobta a fa magját. -35-

Ugyanazon gondolat olykor másként tenyészik s virágzik másban, mint abban, a ki legelőször kinyilvánította; s míg az eredeti talajban terméketlen marad, az új földbe átültetve gyümölcsöket terem.

De előfordul az is gyakran, hogy mások is átveszik valamely nagy szellem oly gondolatát, melyet az kellőleg kifejtett, de nem értve meg teljesen, talán ugyanazt, de másként hirdetik. És itt aztán még inkább szembeöltő az a különbözőség, a melyet a többek által kimondott ugyanazon szó felmutathat.

Bizonyára így történt az is, hogy a logika átvette a mennyiségtan szabályait, a nélkül, hogy ezek jelentőségével tisztában lett volna; a logika saját elvei közé mintegy csak találomra oda dobta az át nem értett mennyiségtani elveket. És a míg az ellenkezőről nem győznek meg, tartózkodni fogok attól, hogy csak párhuzamba is helyezzem a logikát azzal a tudománynyal, melyet többször említék s a mely szerintem a helyes okoskodás irányát követi.

Sőt hajlandó vagyok a logikusok okoskodásait a helyes gondolkodás szabályainak kutatásánál teljesen s kivétel nélkül kizárni, mert hiszen birni valamely elvet s ez elv következményeinek kifejtése helyett haszon nélkül való vizsgálódások tömkelegében végleg elveszni, futni az után, a mit nem érhetni el: ez épen nem mutatja éles itélőképességöket, sőt arra -36- mutat, hogy aligha lehetnek igazi, helyes szabályaik, midőn elszalasztják azokat is, melyek előttök vannak s mintegy kinálkoznak az okszerű kifejtésre.

A csalhatatlanság módszerét mindenki kutatja. A logikusok hivatásukul tűzték ki elérését. De csak a mennyiségtan jut el oda; csakis e tudomány szabályai szerint lehet bizonyítani s abban a kevés szabályban, a melyet előadtunk, minden benn van már. Csakis ezek képezik a valódi bizonyítás módszerét; minden más szabály haszontalan s inkább csak árt.

Erre a meggyőződésre jutottam hosszas tapasztalataim után, melyeket a könyvek olvasása és az emberek s az élet tanulmányozása közben szereztem.

Az álokoskodás valóságos betegség, melyet csak a mondott két orvosság gyógyíthat meg. Egy más orvosságot is készítettek számtalan sok haszontalan gyógyfűből összeállítva; s ez nem képes a bajt eloszlatni.

Hogy a sophismákat és a fonák okoskodások kétértelmüségeit elfödjék, barbár elnevezéseket, képleteket találtak ki, melyek ámulatba ejtik, megzavarják a hallgatót; a csomó kibontására – a melyet pedig nagyon egyszerű s természetes módon lehet úgy kioldani, hogy a fonal egyik végét megrántjuk, a mely módot a mennyiségtan ajánlja, – ők újabb és újabb csomókat hoznak létre úgy, hogy egy rejtély helyett több más -37- származik, a melyekkel az eredetit eloszlatni igyekeztek.

A helyes elvek közös kincsei az embereknek, s csakis azon fordul meg aztán a dolog, hogy megkülönböztessük azokat egymástól s felismerjük azt, melyre szükségünk van. De épen ez az, a mit kevesen tudnak. Sokszor keressük a helyeset, azt hiszszük, feléje indulunk már, pedig utunk eltávolít tőle. Mert nagy kerüléssel, ismeretlen és álutakon akarunk oda jutni. A legjobb könyv az, a melyről az olvasó azt hiszi, hogy olyant ő is tudott volna írni; a természetesség, a mely egyedül helyes, mindnyájunkkal közös; mihelyt valaki természetesen gondolkodik és beszél, azonnal bizalmat érzünk iránta.

És a mi szabályainknak, mert egyszerűk, természetesek, helyeseknek is kell lenniök. Nem a logikai képletek, nem a «barbara» és a «baralipton» képezik ki a helyes gondolkodást. Nem szabad a szellemet kötőféken vezetni; a túlfeszített fáradságos szabályok helytelenül tapogatózó sejtelmekkel, idegenszerű álokoskodásokkal és a nevetséges dagályosság után való vágyódással töltik meg az elmét az erős, egészséges táplálék helyett; s azokat, a kik a helyes utat keresik, leggyakrabban azzal a képzelődéssel áltatják, hogy a helyes, az igaz elérhetetlen s elnevezik a megközelíthetlennek mondott igazságot nagynak, magasztosnak, fenségesnek. És akkor örökre elvesz szemeik elől a helyes út. -38- Én azt mondom, hogy az igazság egyszerű, bizalommal megközelíthető, mindnyájunkkal közös; mert e jelzők azt inkább megilletik. Gyűlölöm a dagályos kifejezéseket.

III.

Gyakran megesik, hogy bizonyos dolgok bebizonyítására oly példákat hoz fel valaki, melyeknek igazolására szintoly joggal lehetne a bebizonyítani szándékolt dolgokat is felhozni. És ez gyakran megteszi a kivánt hatást; mivel a hallgatók – azt hivén, hogy épen a bebizonyítani kivánt dolog az, a mely nehézséget okoz s a melyet nehéz bebizonyítani, – a felhozott példát világosabbnak s igazabbnak fogják látni. Így ha valaki valamely általános dolgot akar kimutatni, egyes különleges esetet hoz fel például;, s viszont ha valamely különös esetet akar bebizonyítani, általános szabályt hoz fel. S a hallgatók az előadó által bizonyítani kivánt dolgot mindig homályosnak, s a bizonyítékul felhozott példát mindenkor világosnak fogják találni; mert ha valaki valamit be akar bizonyítani a hallgatóság azt már előzetesen is azzal a képzelődéssel és előitélettel fogadja, hogy az, épen azért, mert be akarják bizonyítani, homályos; míg a bizonyítékul használt példa világos. Így aztán szivesen hallgatják a bizonyítást. -39-

IV.

A bölcsészek azt hiszik, hogy mindent megtettek már, ha összes erkölcsi tanaikat egyszerüen csak csoportokba osztják. De hol van az megállapítva, hogy hány csoportot kell felvenni? Mért osztják az erényt négy, vagy tiz alfajra? Azt mondhatnák talán, hogy ily felosztások mellett egy szóval sok van kifejezve. Igen, de a szónak, a kifejezésnek magyarázat nélkül semmi haszna sincs, és mihelyt az egyes csoportokat magyarázni akarják, úgy is elő kell sorolni az egyes fajokat, a melyek ekkor kibujnak az egy szóból, a bilincsből, melybe szorítva voltak. A mig be voltak szorítva, el voltak rejtve és az egyetlen szó, a csoport elnevezése, semmit sem jelentett; mikor pedig már előtüntek, ismét az eredeti, természetes rendetlenségben vannak.

A természet mindeniket külön tulajdonsággal ruházta fel és ha egyiket a másikba be is zárja valaki, azért mindenik külön, a másiktól függetlenül létezik. A felosztásoknak és a csoportok elnevezésének tehát nincs más haszna, mint hogy az emlékező tehetségnek segítségére jönnek és hogy a csoportok közös elnevezése arra késztet, hogy kikutassuk, mi van ez egy csoportban elrejtve. -40-

Ha valakit meg akarunk arról győzni, hogy nincs igaza, mindenekelőtt meg kell vizsgálnunk: mily oldaláról tekintette az az illető dolgot? és el kell ismernünk, hogy ily szempontból igaza van. Ezzel ő meg fog elégedni; mivel azt fogja látni, hogy tulajdonképen nem tévedett, csakhogy nem tekintette a dolgot minden oldaláról. Mert azt nem szégyenli senki, hogy mindent nem láthatott meg; csak azt nem akarja senki elismerni, hogy tévedett. És ennek az oka talán az, hogy a szellem természetszerüleg nem is tévedhet azt a szempontot illetőleg, a melyből az illető dolgot tekinti; mivel az érzékek felfogása mindig igaz.

VI.

Sokat tanulmányoztam az elvont tudományokat; de az a kevés ember, a kivel szellemileg érintkezhettem, elvette attól a kedvemet. A mikor az embert kezdtem tanulmányozni, láttam, hogy az elvont tudományokkal való foglalkozás nem egyezik meg az emberi természet lényegével és hogy behatolni igyekezve a tárgy lényegébe jobban eltévednek, mint mások, a kik nem foglalkoztak elvont tudományokkal; s akkor megbocsátottam nekik e mulasztásukat. -41-

De legalább azt hittem, hogy az ember tanulmányozásában mégis fogok társakra lelni, hiszen ez a tanulmány áll legközelebb hozzánk. Csalódtam. Az embert még kevesebben tanulmányozzák, mint a mennyiségtant.

VII.

Ha valaki valamely szenvedélyt vagy érzelmet fest, az előadottak igazságát sokszor önmagunkon tapasztaljuk, s feltaláljuk azt magunkban, a mi tudtunkon kivül már ott volt. Akkor aztán önkénytelen vonzódást érezünk az iránt, a ki ezzel megismertetett; mert nem saját magára, hanem reánk mutatott, rajtunk mutatta ki szavai igazságát s ez őt szeretetre méltóvá teszi; ha ugyan már, érezve a köztünk levő szellemi közösséget, különben is nem éreztük volna, hogy szívünk vonzódik hozzá.

VIII.

Ha természetes stilussal találkozunk, önkénytelen elragadtatást érzünk; mert azt hittük, hogy íróval fogunk találkozni és ime helyette embert találtunk. S viszont a jó izlésű emberek, a kik valamely könyvet a kezökbe véve méltán azt hiszik, hogy azt olvasva majd egy emberrel fognak megismerkedni, meglepetést érezhetnek, ha ember helyett íróval találkoznak. Plus poetice -42- quam humane locutus est (Inkább költőiesen, mintsem emberiesen szólt).

IX.

Vannak olyanok, a kik a természetest mindig fényes lepelbe burkolják. Számokra nem létezik «király», hanem «fenséges uralkodó», nem létezik «Páris», hanem mindig csak «a királyság fővárosa». Pedig bizonyos körülmények közt Párist Párisnak, máskor a királyság fővárosának kell nevezni.

Ha ugyanazon szót többször kell ismételnünk s aztán, hogy elkerüljük az ismétléseket, mással akarjuk helyettesíteni, de az eredeti szó oly helyén való, hogy mással való helyettesítése előadásunk kárára volna: akkor inkább csak hagyjuk meg az eredeti, többször ismételt szót.

XI.

A ki, hogy mindenütt ellentéteket is állíthasson fel, erőltetett kifejezéseket használ, ugyanazt teszi, mint a ki az arányosság kedvéért valamely épületre vakablakokat készíttet. -43-

XII.

Előadásunk közben nem kell a figyelmet egyik dologról a másikra átvinni, hacsak nem akarjuk a hallgatók szellemét felfrissíteni; de ekkor is csak olykép szabad ezt tennünk, hogy a kitérés természetes legyen; mert a ki rosszkor, a midőn ennek helye nincs, akarja a szellemet megpihentetni, az épen fárasztja azt. A hallgatók figyelme az eredeti tárgyat elhagyva, új térre nem fogja követni az előadót, a ki így a hallgatók figyelmét nem nyeri meg. Mert hiszen alig lehet az emberektől valamit megnyerni mással, mint a gyönyörködtetéssel; de ez utóbbi aztán oly pénz, a melyért mindent megadunk, amit csak kérnek tőlünk.

XIII.

Valamely munka megírása közben legutoljára tudjuk meg azt, hogy mit kell munkánkban első helyre tennünk. -44-

Gondolataimat itt szándékosan minden rend nélkül fogom leírni; a rendszertelenség már magában véve is jellemezni fogja azt, a miről szólni akarok.

Felette kitüntetném tárgyamat, ha bizonyos rendszerben adnám elő; mert hiszen épen azt akarom kimutatni, hogy az erre képtelen.

II.

Ha minden éjjel ugyanarról álmodnánk, akkor álmaink tárgya talán épen oly képzeteket -45- keltene bennünk, mint azon tárgyak, melyeket naponként látunk. És ha valamely művész minden éjjel tizenkét órán át azt álmodná, hogy ő király, azt hiszem, épen oly örömöt érezne, mint az a király, a ki éjente tizenkét órán át mindenkor azt álmodná, hogy ő művész. Ha minden éjjel azt álmodnók, hogy ellenségeink üldöznek bennünket, s kínzó rémalakok nyugtalanítanának, csaknem annyit szenvednénk, mintha mindez a valóságban így volna; és épen úgy félnénk az alvástól, mint a hogy félünk a felébredéstől, ha a való élet ránk nézve szenvedéssel telt. Az álom csaknem oly hatást tenne ránk, mint a valóság; csaknem annyi szenvedést okozna nekünk. De mivel az álmok különfélék s nagyon változatosak, az, a mit álmainkban látunk, nem tehet ránk egészen oly hatást, mint az, a mit valóban átélünk; mert ez utóbbiban megvan a folytonosság, egyik nap a másik folytatása s ha van itt is változás, ez még sem lehet oly nagyon gyors és gyakori. Sokszor mondjuk azt: Úgy látszik nekem, hogy álmodom; mivel az élet nem egyéb, mint oly álom, melyben némi állandóság és folytonosság van.

III.

Rendesen feltételezzük azt, hogy az emberek egyformán fogják fel s egyformán érzik át mind azon dolgokat, melyeket e világ felmutat nekik. -46- De e feltevésük nagyon is önkényes; mivel semmi bizonyítékon sem alapszik. Azt ugyan látom, hogy ugyanazon alkalomkor ugyanazon szavakat használjuk és ha pl. két ember havat lát, e tárgy látását mindketten mindenkor ugyanazon szóval fejezik ki s tulajdonságaira nézve is azonos véleményben vannak, azt mondva, hogy a hó fehér; s aztán a kifejezések ily megegyező alkalmazásából azt következtetik, hogy az egyes tárgyak mindenkiben ugyanazon képzeteket is keltik; ámde az előbbiből ez utóbbi még nem következik; mert nem tudják, hogy az egyes emberek miként látják ezt, vagy azt a tárgyat.

IV.

Ha azt tapasztaljuk, hogy valamely esemény mindenkor ugyanoly módon köszönt be, azt következtetjük, hogy ez természetes szükségszerűségből van így; azt mondjuk pl., hogy holnap is nap lesz… De a természet sokszor meghazudtol bennünket és saját törvényeinek sem hódol.

A bizonyosnak vett dolgokat sokszor meghazudtolják a következmények s a hamisnak hitt tételek sokszor ellenmondás nélkül megállanak. Valaminek megczáfolásából még nem következik, hogy az helytelen, valamint ha valamely dolognak -47- a körülmények ellent nem mondanak, abból még nem következik, hogy az a dolog csakugyan igaz is.

VI.

A természet mindenre reá nyomta végtelenségének bélyegét. Igy minden tudomány kimeríthetlen; mindenütt az alaptételek, kifejtendő igazságok végtelensége nyilik meg szemeinknek. Mert hiszen minden tétel egy másikon alapszik s nem juthatunk el olyanhoz, a mely ismét egy másikra ne támaszkodnék.

Igy a mennyiségtan számtalan szabályt állít fel és hasonlóképen a többi tudományok is.

És mivel a végtelenség a kicsinységben kevésbbé látható és sokszor hajlandók vagyunk azt hinni, hogy valamely parányiságnál kisebb már alig képzelhető: a bölcsészek azt hiszik, hogy eljuthattak a végső ponthoz; és pedig tévednek. E tévedésök hozta létre az ily szokott czímeket: «a tudomány alapelvei» –, «a bölcsészet rendszere» és egyéb valóban fenhéjázó kifejezéseket.

Ne keressünk semmi biztosat és állandót. Eszünket mindenkor megcsalja a jelenségek állhatatlansága; semmi sem képes a végest lekötni a nagyság és kicsinység két végtelenje közt.

Ez a középút, a mely végzetünk gyanánt van adva, mindenkor távol marad a két végtelenségtől; és azért mit használ az, ha valaki valamivel -48- előbbre is jut; a távolság azért mindig végtelen marad!

Végtelenségek terülvén el szemeink előtt, minden végtelen egyenlő. S ha csak összehasonlítjuk magunkat e végtelenségekkel, kinos érzés fog el.

VII.

A tudást illetőleg két véglet találkozik egymással: az egyik a tiszta természeti tudatlanság, a melyben az emberek születésökkor vannak; a másik véglet az, a hova azok jutnak el, a kik mindent magokévá tevén, a mit csak az ember tudhat, azt látják, hogy nem tudnak semmit és visszajutottak abba a tudatlanságba, a honnan kiindultak.7) De ez már okos tudatlanság. És azok, a kik kiléptek a természeti tudatlanságból, de nem juthattak el a másik végletig, az okos tudatlansághoz, ezek játszszák a -49- tudóst; a világ szemébe port hintenek, pedig mindent tévesebben itélnek meg, mint a többien. A tudatlanok és a félműveltek képezik rendesen a mozgató erőt a világ szekerén. A többien lenézik őket és azok ezeket viszont.

VIII.

Az ember tehát nem egyéb, mint a tévedések játékszere; semmi sem mutatja meg neki az igazságot; sőt minden ellentmond ennek. A két egyedüli valóság: az ész és az érzékek soha sem őszinték s kölcsönösen csalják is egymást. Az érzékek megcsalják az észt a jelenségek téves felfogásával; és ez a tévútra vezetés aztán visszaháramlik az érzékekre. A lélek szenvedélyei megzavarják az érzékeket és bennök fájdalmas benyomásokat keltenek. Hazudnak mindketten és felváltva csalják egymást.

IX.

Az akarat a meggyőződésnek egyik legfőbb eszköze, nem mintha az akarat hozná létre a meggyőződést, hanem mivel minden dolog a szerint látszik igaznak, vagy hamisnak, a mint egyik vagy másik oldaláról tekintjük. Az akarat kiválasztja mindenütt a neki tetsző szempontot s elfordítja az ész figyelmét a neki nem tetsző tulajdonságoktól; és az ész, az akarat vezetése -50- alatt haladva, csak azt fogja látni, a mi az akarat tetszését megnyerte; s mivel abból itél, a mit lát, meggyőződéseit önkénytelenül az akarat hajlamai szerint alkotja meg.

A mi úgynevezett természetszerű elveink nem egyebek, mint megszokott nézetek. A gyermekek az atyáiktól örökölt szokásokat követik.

Valamely elütő szokás aztán egy új «természetes alapelvet» hoz létre. Ezt tapasztalhatjuk lépten-nyomon; és ha van a szokásban valami eltörülhetlen jelleg, a természetben is feltalálhatjuk az eltörülhetlen szokás alkotó elemeit.

Az atyák félnek, hogy gyermekeikben a szeretet kihal. Mi hát ez a kiveszésnek alávetett természet? A szokás egy újabb természet, mely az előbbit lerontja. Mért ne lenne a szokás természetes? Hajlandó volnék azt hinni, hogy a természet maga sem egyéb, mint az első szokás, mint a hogy a szokás a második természet.

XI.

Nem csupán a korábbi benyomások csalhatnak. Az ujdonság ingerének is megvan ugyanaz a hatalma. Ezért bánt aztán az gyakran bennünket, ha vagy gyermekkorunk első hamis benyomásait követtük, vagy vakon rohantunk valamely téves ujdonság után. -51-

Senki sem maradhat a helyes középúton. Nincs oly szabály, bármily természetesnek látszik is és ha a gyermekkorban fogant is meg bennünk, a melyről később be ne bizonyodhatnék, hogy azt vagy mástól tanultuk el és pedig tévesen, félreértve őt, vagy hogy az saját érzékeinknek hamis benyomásaiból származott.

XII.

Van továbbá valami, a mi még nagyobb tévedésbe ejthet bennünket: és ez a betegség, a mely megakadályozza ítélő képességünk és érzékeink működését.

És saját érdekeink is bámulatos módon közre működnek abban, hogy helyesen ne láthassunk. A rokonszenv, vagy a gyülölet befolyásolják ítéleteinket.

XIII.

A tévedések hű kisérője az, a mit mi úgy nevezünk, hogy «képzelődés és egyéni vélemény»; – s ez annál gonoszabb, mivel nem mindig téves; ha csalhatatlan lenne a tévedésben, akkor a csalhatatlan igazságra is rá mutatna mindenkor; de mert a legtöbbször téves, máskor helyes: nem vezet semmi bizonyosságra; s az igazat és a hamisat ugyanoly módon jelöli meg.

Ez a kevély hatalmasság, a mely ellensége az észnek, és tetszeleg magának abban, hogy ezt -52- ellenőrizze és uralkodjék rajta, megmutatva így, hogy mily sokra mehet mindenütt: ez a dölyfös nagy hatalom az emberben egy második természetet hozott létre. A boldogokat s boldogtalanokat, az egészségeseket és betegeket, a gazdagokat és szegényeket, a bolondokat és bölcseket egyaránt megszállja; és szinte bosszúsággal tölt el, ha látjuk, hogy nagyobb elégtételt ad a legtöbb embernek, mint az ész. A képzelődés rendkivül nagy önbizalmat ad, sőt önhitté tesz; az azzal eltelt ember a felsőbbség bizonyos érzetével tekint másokra s merészen, önhitten vitatkozik mindenről, míg az igazán okos ember tartózkodással, bizalmatlanul s kétkedve beszél. A képzelődők túlságos önbizalma, mely szavaikban, arczukon kifejezésre jut, a hallgatókat sokszor képes ügyöknek megnyerni. A képzelődés ha nem is képes bölcsekké tenni a bolondokat, legalább elégedettekké teszi; míg az ész sokszor kétkedővé, elégedetlenné teszi az embert; az előbbi dicsőséget, az utóbbi sokszor bánatot teremt.

És szomorú elgondolni, hogy az egyéneknek és műveiknek a tiszteletet, a becsülést, a dicsőséget csupán csak mások képzelődése s ennek alapján a társadalom közvéleménye adja meg!

A közvélemény rendelkezik mindenről. Az alkotja a szépséget, az mond ítéletet, az ad legtöbbször boldogságot is; az a világon minden. Szeretném ismerni azt az olasz munkát, a melynek csak czímét hallottam, de e czím többet mond -53- már magában véve is, mint sok más mű: Della Opinione, regina del mundo.

XIV.

Az igazság és a jogos ítélet oly finom pontok, hogy a mi összes eszközeink sokkal tompábbak, semhogy azokat az apró pontokat egészen jól megérinthetnők. Ha megkisértjük ezt, eltakarjuk ugyan az egész pontot, de vele együtt sokkal több olyant is, a mi nem tartozik hozzá.

XV.

Ha körülöttünk minden egyformán mozgásban van, úgy látszik nekünk, mintha mindnyájan egy helyen maradnánk; mint mikor a hajón megyünk előre: mivel mindnyájan előre haladunk, látszólag egyikünk sem megy.

XVI.

Elítélem azokat, a kik feltették magokban, hogy az emberiséget dicsérni, vagy mulattatni fogják; csakis azok iránt érzek rokonszenvet, a kik kétkedve tanulmányozzák az emberi természetet.

A stoikusok azt mondják: Térjetek vissza önmagatokba: ott fogtok majd nyugalomra lelni. Pedig ez nem igaz. Mások azt mondják: Ne -54- tépelődjetek önmagatokkal, szórakozásokban keressétek a boldogságot. Ez sem a helyes elv. Szenvedéseink bármiképpen is elérnek bennünket; a boldogságot hasztalan keressük csupán bennünk, vagy csupán kivülünk; mert az az Isten kezében és bennünk van.

XVII.

Nagyon különösen hatnak ránk azok az ellentmondások, a miket az emberi természetben minden dologra nézve fellelünk. Az ember arra van alkotva, hogy az igazságot megismerje; vágyakozik utána, keresi azt; és mégis a mikor már elérni igyekszik, szemére homály borul s a zürzavarban sokszor azt hiszi, hogy már magáévá tette az igazságot. Igy keletkezett a kétkedők és a dogmatikusok pártja; az előbbiek meg akarták tagadni az embertől az igazság megismerésének képességét, az utóbbiak azt bizonyítani igyekeztek. De mind a két párt oly kevéssé valószinű érvekkel küzdött, hogy a zavart csak növelték az emberekben, a kiknek egyedüli világosságuk a saját emberi természetök.

A kétkedők főelve az, hogy semmi bizonyosság sem győzhet meg bennünket valaminek az igazsága felől; és a hiten kivül csakis arra vagyunk utalva, a mit természeti érzékeinkkel felfogunk. Ez a természetes érzés pedig csakugyan nem vezethet az igazság felismerésére, mert az ember a hiten kivül máshonnan nem meríthet bizonyosságot -55- az iránt, vajon őt valamely jó istenség, vagy gonosz szellem teremtette-e, vajon mindig volt-e ember, vagy csak valamely későbbi véletlen hozta őt létre; s kétségben van az iránt, vajon az ember által kimondott elvek az ember eredetéhez képest igazak-e, vagy hamisak, vagy bizonytalanok. Sőt, ha a hitet ismét nem tekintjük, senki sem bizonyos abban, hogy ébren van-e, vagy alszik; hiszen alvás közben is azt hiszszük, hogy látunk alakokat, mozgást, tért; érezzük az idő mulását; s teszünk, cselekszünk, mintha ébren lennénk. És mivelhogy az élet felét alva töltjük el, a midőn a mi saját beismerésünk szerint is képtelenek vagyunk valami valóságot látni, érzéseink és gondolkodásunk mind csak képzelt lévén: ki tudja, vajon az élet e másik fele, a melyen át azt hiszszük, hogy ébren vagyunk, nem álom-e csupán, mely talán kissé más, mint az előbbi, de álom, s a melyből felébredünk akkor, ha elalszunk? nem álmok halmozódása-e az élet, hiszen gyakran azt álmodjuk, hogy álmodunk s ez utóbbi álomból ismét álomra ébredünk; nem ébredünk-e akkor is csak álomra, ha a mit mi álomnak nevezünk, elenyészik és kezdődik az ébrenlét?

Mellőzöm itt a kétkedőknek a szokás, a nevelés, az erkölcsök, a haza stb. ellen felhozott okoskodásait, a melyek képesek hatást tenni olyanokra, kik a hamis kiinduló alapot elfogadják.

A dogmák hívei azt mondják, hogy a hitből -56- indulva ki, el kell ismernünk bizonyos természetszerű elveket. Mi – mondják – az igazságot nemcsak okoskodás által ismerjük meg, hanem érzéseink folytán és a velünk született természetes ész útmutatásai szerint is. Ez utóbbi alkotja bennünk az általános alapelveket. S az okoskodás hasztalanul igyekszik ezeket megdönteni. A kétkedők erre törekedve, czéltalan munkát végeznek. Tudjuk mi, hogy nem álmodunk, ha nem is bírjuk ezt eszünkkel bebizonyítani. Ebből a képtelenségből nem következik egyéb, csupán eszünk gyarlósága, s főképen nem következik ebből ismereteink bizonytalansága, mint a hogy ők állítják: mert a legelemibb dolgoknak, mint a «térnek», «időnek», «mozgásnak», «számnak», «anyagnak» ismerete épen oly biztos bennünk, mint bármely igazságnak ismerete, melyet okoskodással állapítunk meg. Az ész érzéseinkre s természetes józanságunkra támaszkodjék s minden okoskodásait ezekre alapítsa. Érzem, hogy a térben három kiterjedés van és hogy a számok végtelenek; s az ész aztán kifejti ebből az egyes igazságokat. Az általános alapelvek igazsága érezteti magát, a szabályok aztán önkényt következnek az alapelvekből, s biztosan eljuthatunk az egyes igazságokhoz, habár különböző utakon. És épen oly nevetséges az a kivánság, hogy a kiművelt ész kérjen az általános alapelvek elfogadhatására bizonyítékokat az érzéstől és a természetes értelemtől, mint a mily nevetséges volna, ha a -57- természetes értelem kérne a kiművelt észtől módot arra, hogy az általa kimutatott igazságokat át is érezhesse. Ha tehát a kétkedők az említett képtelenséget hozzák fel, ezzel csak az észt alacsonyítják le, a mely ítéletet akarna alkotni minden dologról; de nem dönthetik meg azt, a mit mi biztosan látunk. Mintha csak az ész volna képes ismereteket adni nekünk! Sőt ellenkezőleg! szeretnők, ha soha sem lenne szükségünk az észre, és mindent ösztöneink és érzéseink által ismerhetnénk meg! De ezt a nagy előnyt nem adta meg nekünk a természet, sőt ily módon nagyon keveset enged megismernünk; e kevésen kívül mást mindent csak okoskodás által tudhatunk meg.

Ime az emberek közt megindult nagy harcz! És ebben mindnyájunknak részt kell vennünk, vagy a kétkedők, vagy a dogmatisták táborába kell mennünk; s a ki semleges akarna maradni, az önkénytelenül is a kétkedők táborába tartoznék; mert a ki nincs ezek ellen, az épen nagyon mellettök van. Mit tegyen az ember ily helyzetben? kétkedjék-e mindenen? kétkedjék-e, hogy ébren van? kétségbe vonja-e, hogy kétkedik? kétkedjék-e azon, hogy létezik? De eddig már nem juthat el; mert egészen kétkedő nem is létezik. A természet elősiet, hogy a tehetetlen észt támogassa s megóvja azt a végletekig menő balgaságtól.

Vagy hát azt fogja-e majd mondani az ember, hogy ime bírja az igazságot, midőn pedig erre -58- nézve semmi bizonyítékot sem tud felhozni és a vitát megverten kénytelen odahagyni!

Ki fog itt eligazodhatni? A természet épen úgy zavarba hozza a kétkedőket, mint a dogmatistákat. Mit tegyünk tehát, midőn létezésünk törvényeit kutatjuk? nem menekülhetünk attól, hogy valamelyik táborba ne tartozzunk és egyikben sem maradhatunk meg észszerüen.

Ime így vagyunk az igazság megismerését illetőleg. Lássuk, mire mehet az ember a boldogság elérésében; hiszen ez az, a mire minden tettével oly vágyakozva törekszik. Mert kivétel nélkül el lehet mondani, hogy minden ember törekszik a boldogságra. Bármily különböző eszközöket használ is, azok mind e czélt tartják szem előtt; minden utunk e czél felé fut. Ugyanaz a czélja annak, a ki a harczok mezejére vágyódik, mint a ki ezt kerüli. Az akarat minden lépését azon egy czél felé irányítja. Ez az indító oka az ember minden cselekedetének, még az öngyilkosok is ezt akarják elérni.

És mégis, bár az éveknek oly hosszú sora lefolyt már, soha senki sem jutott még el oda a hit nélkül, a hova mindnyájan szakadatlanul igyekezünk. Pedig mindenki ebben fáradozik: a fejedelem és minden alattvalója, minden egyes társadalmi osztály, az öreg és az ifjú, az erős és a gyenge, a bölcs és a tudatlan, az -59- egészséges és a beteg, minden nemzet, minden kor, minden idő.

Ily hosszú s szakadatlan tapasztalatnak bizonyára meg kellene már bennünket arról győznie, hogy semmi erőfeszítéssel sem birunk eljutni a boldogsághoz. És még sem hat reánk a sok példa. Nincs semmi oly hasonlóság, a mely némi eltérést fel ne mutatna: ebből merítjük minden reményünket s hiszszük, hogy velünk majd másként lesz minden, mi majd elérhetjük a földi üdvöt. És, a jelen nem elégítvén ki bennünket, a remény nyomról-nyomra csal, s egyik bajból a másikba vonszol; míg végre elérjük a halált.

S az ember, megcsalván őt saját természete, mily különböző, sokszor észszerűtlen utakat választ ki, hogy jólétét elérje. Sokan a rideg egyszerűségben, a nélkülözésekben, mások ismét a tudományokkal való foglalkozásban, a tudni vágy kielégítésére való törekvésben, míg mások az anyagi gyönyörökben keresték a boldogságot. E három irány három pártot alkotott s azok, a kiket bölcsészeknek neveznek, voltaképen nem tettek egyebet, mint hogy e pártok valamelyikéhez csatlakoztak. Voltak aztán olyanok, a kik annak a szükségességét hangoztatták, hogy ezt az általános legfőbb jót, melyre minden ember törekszik, s melyből mindenki részt követel magának, ne képezzék egyes oly dolgok, melyeket csak némelyek birhatnak s a melyek szét lévén osztva, a benne részesülőt sokkal inkább bántja azon -60- résznek, melyet ő maga nem érhetett el, a hiánya, mint a mily elégültséget okoz a neki jutott rész élvezete. Ezek belátták, hogy a legfőbb jónak olyannak kellene lenni, hogy azt mindenki egyszerre birhassa egészen s irigység nélkül és hogy senki se veszthesse el azt akarata ellenére. Ennek igazságát belátták, de felfedezni ezt a legfőbb jót nem tudták; és nem tehettek egyebet, mint hogy valamely képzelt erény halvány képét tüntették a boldogságot keresők szemei elé.

Ösztönszerüleg érezzük, hogy boldogságunkat önmagunkban kell keresnünk; és szenvedélyeink mégis a külvilágra utalnak, még akkor is, ha ennek tárgyai nem tünnek elő, hogy szenvedélyeinket felköltsék. Mind hasztalan aztán, ha a bölcsészek azt is mondják: térjetek önmagatokba, ott találjátok fel üdvötöket, nem hisz nekik senki, és azok, a kik netalán követik tanácsukat, vakon, megfontolás nélkül teszik ezt; mert hiszen az összes bölcselkedések közt a legüresebb, legnevetségesebb a stoikusok tana! Ezek arra a következtetésre jutnak, hogy a mi bizonyos esetekben igaz, az mindenkor igaz s mert a dicsvágy sokaknak boldogságot ad, mindenki teljék el azzal. Ez oly túlhajtott okoskodás, melyet józan észszel nem követhetünk.8) -61-

XVIII.

Az a benső harcz, a mely az ész és a szenvedélyek között folyik, arra indította a bölcsészeket, hogy békét igyekezzenek létesíteni. Igy történt -62- aztán, hogy több bölcsészeti irány keletkezett, a szerint a mint az egyesek erre más és más utat választottak. Sokan le akartak mondani a szenvedélyekről és istenek akartak lenni. Mások ismét az észt akarták semmivé tenni, hogy így állatokká legyenek. De sem az egyik, sem a másik törekvés nem sikerült; egyrészt az ész megmaradt mindig s kárhoztatja a szenvedélyek alacsonyságát és igazságtalanságát s megzavarja azok nyugalmát, a kik magokat szenvedélyeiknek átengedték; és másrészt a szenvedélyek is szakadatlanul élnek azokban is, a kik azokról le akarnak mondani.

Ime ennyire mehet az ember saját maga, saját ereje által az igazat és jót illetőleg.

Semmit sem tudunk úgy bebizonyítani, hogy okoskodásunk czáfolhatatlan legyen. És pedig mégis megvan bennünk a teljes, minden kétkedésen felül álló igazság eszméje.

Keressük a valóságot és csak bizonytalanságra lelünk önmagunkban. Keressük a boldogságot s csak szenvedésekre lelünk.

Képtelenek vagyunk arra, hogy ne kivánjuk az igazságot és a boldogságot; és képtelenek vagyunk a biztos tudásra és az állandó örömökre.

Ez az örökös kielégíthetlen vágyódás szakadatlanul kisér, hogy folyton büntessen és éreztesse velünk gyarlóságunkat. -63-

Mindenkor legyen oly magasabb szempontunk, a melyből az egyes dolgokat megitélhetjük, de e mellett oly közönséges módon beszéljünk, hogy mindenki megérthessen.

ELSŐ RÉSZ.
Isten létezéséről.

II.

Tudomásunk van a véges dolgok lételéről és természetéről, mivel mi is, miként azok, véges lények vagyunk és miként azoknak, kiterjedésünk határok közé van szorítva.

Tudomásunk van a végtelen létezéséről, de nem ismerjük természetét; mert bár kiterjedése van, de ez nincs határok közé szorítva. -64-

De eszünkkel meg nem foghatjuk Istennek se létezését, se természetét; mivel ő sem kiterjedéssel nem bir, sem korlátok közé nincs szorítva.

Csupán a hit ismertet meg Isten létezésével s az isteni alkotás dicsősége ismertet meg az Istenség természetével.

Természetes eszünk azt mondja nekünk: Ha van Isten, az eszünkkel teljesen megfoghatatlan s nem állván egyes részekből, sem határolva nem lévén, nekünk mint véges lényeknek, körünkön kivül esik; és e szerint eszünkkel fel nem érhetjük Isten létezését és lényét.9) S ha ez így van, vajon ki merné megkisérleni e kérdés megoldását? Bizonyára mi nem, a kiknek az képességünk körén kivül esik.

III.

Nem fogom megkisérleni, hogy az értelem bizonyítékaival mutassam ki Isten létezését vagy a szentháromság valódiságát vagy a lélek halhatatlanságát, -65- avagy más ilynemű dolgok igazságát és pedig nem csupán azért, mert nem érzem magamat arra elég erősnek, hogy a megátalkodott atheistákat az ész fegyvereivel meggyőzzem,10) hanem mert mindezek megismerése és elfogadása is a Megváltó lényének átértése nélkül haszon és tartalom nélkül való üres tudás lenne. Csak azt mondhatom, hogy az a legokosabb s legboldogabb ember, a ki meg van győződve arról, hogy minden egy legfőbb igazságra vezethető vissza, a mely legfőbb igazság az Isten.

IV.

A legnagyobb része azoknak, a kik a hitetleneknek az istenség létezését be akarják bizonyítani, azt állítja, hogy a természetből indul ki; és ritkán sikerül czélját elérnie. Nem akarom én azon bizonyítékok helyességét sem megtámadni, a melyeket sokan a szentírás olvasására szentelt tanulmányaikból merítenek; mindezen bizonyítékok észszerüek, de legtöbbször nem a meggyőzni szándékolt hallgatók szelleméhez mértek, nem ezek lelkületéhez alkalmazottak.

Mert meg kell azt jegyezni, hogy az ily bizonyítás nem a vallásos embereknek szól, nem -66- azoknak, a kik mindenben szakadatlanul az általok imádott Isten művét látják. Ezek különben is megértik a nagy természet szózatát, mely alkotását hirdeti; ezek az égboltozatban különben is Isten dicsőségét látják. De az olyanoknak, a kikben ez a nemes szikra kihalt s a kikben ezt ujra fel akarjuk éleszteni; a kikre nem világít a hit fénye, a kik a nagy természetben csupán csak homályt, sötétséget találnak, ezeknek, ha meg akarjuk őket győzni, azt hiszem nem elégséges bizonyítékok gyanánt felhozni a napot, holdat s a csillagok pályafutását, vagy más közönséges okoskodást, a mely iránt ők érzéketlenek. A természet szózatát ők napról-napra mindig kevésbbé értik meg, süketté válnak iránta, épen mert az szakadatlanul a füleikbe cseng; és a tapasztalás bizonyítja, hogy ily módon épen ellenkezőjét érjük annak, a mit akarunk: elveszszük végső reményöket arra nézve, hogy valaha az igazat megismerjék, ha mindig csak oly okoskodásokat hozunk fel.

Nem ily hangon szól a szentírás, a mely pedig az isteni dolgokat jobban ismeri, mint mi!

A metaphysikai bizonyítékok oly távol állnak a rendes emberi gondolkodástól s oly bonyolultak, hogy igen csekély hatást tehetnek; s ha valakire hatnak is, csak néhány pillanatig látszanak -67- helyesnek, a másik perczben már sejtjük, hogy tévuton járunk. Quod curiositate cognoverint, superbia amiserunt.11)

És különben is az ily bizonyítékok Istennek csupán speculativ ismeretére vezethetnek és ily módon ismerni az Istent, annyi, mint egyáltalában nem ismerni.

VI.

Különös, hogy az egyházi irók közül tulajdonképen egyik sem fordult a természethez az istenség létezésének bebizonyítása végett; pedig azt mondják, hogy indokaikat onnan merítik és egy sem mondta soha közülök: Nincs sehol üres tér; semmiség sehol sincs, mindenütt látunk valamit: tehát van Isten.

VII.

Isten rendelkezése az, hogy az akarat jobban kiművelődjék bennünk, mint az értelem. -68-

MÁSODIK RÉSZ.
Az erkölcsi elvekről.12)

VIII.

Az igazság ép úgy alá van vetve a divat változásainak, mint a hogy öltözeteink is átalakulnak a divat szeszélyei szerint.

IX.

Az igazság elvei a különböző tájak, éghajlatok szerint alakulnak. Csekély távolság az éjszaki sarkpont felé felforgatja az egész jogtudományt. Egy délkör dönt az igazság felett. Az alaptörvények változnak. A jog egyes korszakok szerint alakul. Különös igazság az, melynek határt szab egy patak, vagy egy hegy! A mi a hegyen innen igazság, az a hegyen tul igazságtalanság!

«– Miért ölsz meg engem? – Eh, hát nem abba az országba való vagy, mely ott a vizen tul van? Édes barátom, ha ide át laknál, gyilkos lennék s törvényt sértenék, midőn megöllek, de mivel -69- oda át van a hazád, nem vétek az igazság ellen s helyesen cselekszem, ha életedtől megfosztalak!»

XI.

A festményeket csupán csak egy bizonyos pontról láthatjuk jól; minden egyéb pont vagy messze, vagy közel, vagy magasan, vagy alacsonyan van. A festészetben ezt a pontot a távlat szabályai szerint könnyen megtalálhatjuk; de ha az igazságot és helyes erkölcsi elveket akarjuk látni a magok valódiságában, vajon akkor ki jelöli meg nekünk azt az egyetlen helyes pontot?

XII.

Sokszor azok, a kik tévednek, a helyes uton járókra azt mondják, hogy ezek távolodtak el a természetes útról s azt hiszik, hogy ők indultak helyes irányban. Mint a hajón levők is azt hiszik, hogy a part távolodik tőlük. Képzelni, állítani mindent egyaránt lehet. Szilárd ponttal kell birnunk, hogy aztán a kimondottakról itélhessünk. A hajón levőknek tájékozódásul szolgálhat az elhagyott kikötő s a parton levők könnyen megitélhetik a hajón levők haladását; de vajon az erkölcsi elvek terén miben lelhetnénk ily szilárd tájékoztató pontra? -70-

XIII.

Kétségtelen, hogy az ember nem ismeri az igazságot; ha ismerné, bizonyára nem állapította volna meg azt a legáltalánosabb szabályelvet, mely szerint minden ember hazája erkölcseit követi; az igazság szózata bizonyára meghódított volna minden népet s a törvényhozók azt vették volna alapul, nem pedig más népeknek szeszélyes törvényalkotásait.

A lopás, a gyermek- és apagyilkosság bizonyos korban az erények közt foglalt helyet. Lehet-e különösebb felfogás, mint az, hogy valaki megölhet engem, csak azért, mert a folyó tulsó partján lakik és mert az ő fejedelme az enyémmel viszálykodik, habár én nem vagyok vele ellenséges viszonyban!

Kétségkivül vannak természeti törvények; de a természetes ész aztán sok mindent elront, összezavar. Nihil amplius nostri est, quod nostrum dicimus; ex senatus consultis et plebiscitis crimina exercentur; ut olim vitiis, sic nunc legibus nostris laboramus.13)

E zavar folytán aztán sokan azt állítják, hogy az igazság alapját a törvényhozó tekintélye képezi, mások, hogy azt a fejedelem jólétében -71- találjuk fel; ismét mások, hogy a szokás alkotja az igazságot. Csupán az észt követve, semmi sem fog magában véve igaznak feltünni. Az idő folyamán minden meginog. A szokást is csupán az teszi igazsággá, hogy el van fogadva, hogy hosszabb időn át gyakoroltatott.

Semmi sem oly eltévesztett dolog, mint hogy ha a törvény a tévedéseket akarja jóvá tenni s a sértéseket megtorolni. A ki e törvénynek engedelmeskedik, mivel ez igazságos, az csak az általa képzelt igazságnak engedelmeskedik, de nem a törvény lényegének: mert a törvény csupán törvény, semmi egyéb; a törvény lényege nem a benne rejlő igazság, hanem maga a törvény. – És a ki a törvény szellemét, a törvény indító okait kutatni akarja, legtöbbször oly gyöngének fogja találni az emberi képzelődés e termékeit, hogy csodálkozva fog visszatekinteni az elmult századokra, a melyek e törvényeknek oly nagy tisztelettel adóztak.

XIV.

Az igazság az, a mi meg van állapítva. És ennélfogva minden megállapított törvény mindenkor szükségképen igazságnak fog vétetni, minden birálat nélkül, csupán azon egyedüli okból, mert meg van állapítva. -72-

XV.

Kétségtelen, hogy a javak egyenlő megosztása igazságos. De mivel nem lehet az embert arra kényszeríteni, hogy az igazságnak engedelmeskedjék: arra kényszerítik őt, hogy az erőnek engedelmeskedjék; és mivel nem lehet az igazságot erőssé tenni, az erőt mondják ki igazságnak, hogy így az igazság és az erő együtt működjék s létesüljön a béke, a mely a legfőbb jó.

A többség akaratának elfogadása a leghelyesebb, mivel könnyen felismerhető a többség és mert bir az érvényesülésre szükséges erővel.

Ha lehetne, szivesen adnók az erőt az igazság kezébe; de mivel az erővel nem lehet tetszés szerint bánni, lévén ez kézzelfogható, míg az igazság csak szellemi tulajdonság, melylyel tetszés szerint lehet rendelkezni: az igazságot az erő kezébe tették le, és azt, a mit kényszerülve vagyunk követni, igazságnak nevezték el.

XVI.

Az igazság elve megkivánja, hogy azt kövessük, a mi jogos. És a szükségszerűség, azt parancsolja, hogy a legnagyobb erőt kövessük.15) -73-

Az igazság erő nélkül ellentmondás; mivel mindig vannak gonoszok. Az erő igazság nélkül vétek. Tehát össze kell kötni az igazságot és erőt, és kimondani azt, hogy a mi igazságos, az erős legyen, s a mi erős, az igazságos legyen.

Az igazság sokfélekép értelmezhető; az erő könnyen felismerhető s felette áll az egyéni vitáknak. Igy tehát azt kellene tenni, hogy az igazságnak oda adnák az erőt. De nem tehetvén az igazat erőssé, az erőt kellene igazságnak kimondani.16)

XVII.

Veszélyes volna a népnek azt mondani, hogy a törvények nem igazságosak, mert az csak azért engedelmeskedik ezeknek, mivel igazságosaknak hiszi. És ezért mondják azt, hogy a törvénynek engedelmeskedni kell, mivel törvény; mint a hogy a felsőbbségnek is engedelmeskedni kell, nem mert igazságos, hanem mert felsőbbség.17) -74- Igy aztán a törvény ellen támadható minden lázadásnak eleje van véve.

XVIII.

Üdvös volna, ha a törvényeknek s szokásoknak mindenki már csupán azért engedelmeskednék, hogy azok törvények és ha a nép megértené, hogy ez engedelmesség teszi a törvényeket igazságossá. Igy aztán mindenkor megtartanák a törvényeket; míg ha ezek igazságát bármi mástól teszik függővé, hajlandók az emberek e más dolgot kétségbe vonni: s így keletkeznek a forradalmak.

XIX.

Az állam felforgatása a megállapított szokások megrendítésével veszi kezdetét: sokan keresik azok forrását s kimutatják, hogy azok az igazságot s tekintélyt nélkülözik. – Vissza kell térni, mondják, az állam eredeti alaptörvényeire, melyeket valamely igazságtalan szokás eltörült. És ez biztos játék mindennek elveszítésére. Ily szempontból aztán semmi sem lesz igazságos. De a nép hallgat e szavakra. Lerázza jármát, mihelyt ezt megismeri s a forrongásból rendesen az ügyes emberek húznak hasznot. Az emberek azt hiszik, hogy joggal megtehetik azt, a mire példát látnak. -75-

XX.

A törvényhozók legbölcsebbje azt mondta, hogy az emberek jóvolta megkivánja, hogy őket olykor elámítsuk és hitegessük; s egy másik ügyes államférfi azt mondja: cum veritatem qua liberetur ignoret, expedit quod fallatur.18) Ha a nép nem érzi a jogbitorlás súlyát, eme kezdetben törvénytelen állapot később elfogadottá válik; örökké tartó, természetes állapot gyanánt tünik fel előtte, melynek kezdete a homályba vész. Ezt a kezdetet kell annak eltakarnia, a ki azt akarja, hogy a jogbitorlás állandó legyen.

XXI.

Soha sem cselekedjük a rosszat oly szivesen és oly odaadással, mint ha azt tévesen lelkiismeretbeli kötelességünknek véljük. -76-

Sokan néhány órát szánva a szent írás olvasására s az egyház embereivel néhányszor vitába bocsátkozva, azt mondják, már tanulmányozták a vallás lényegét, tanait.

Pedig meg kellene gondolniok, hogy e kérdéseket már önzésből is alapos, beható tanulmány tárgyává kell tenni; mert hiszen itt nem másról, hanem csakis önmagunkról van szó.

Igy a lélek halhatatlansága bennünket annyira érdeklő kérdés, hogy elvetve minden közönyt, -77- kötelességünk megtudni, hogy mi az tulajdonképen. Minden tevékenységünk, egész gondolkodásunk oly annyira különböző irányt fog venni a szerint, a mint az örökéletet remélhetjük, vagy sem, hogy szinte lehetetlennek látszik az életben csak egyetlen egy észszerű lépést is tennünk ennek tudása nélkül s könnyelműségnek látszik, életünket más szempontból irányítani.

Első érdeklődésünk tárgya, első kötelességünk legyen tehát e kérdésre világosságot deríteni, mert hisz ettől függ az, hogy miként viseljük magunkat. Azok közt, a kik e részben teljes meggyőződéssel nem birnak, vannak olyanok, a kik teljes erejökből azon munkálkodnak, hogy a kérdéssel tisztába jöjjenek s ismét mások, a kik csak tovább élnek a nélkül, hogy fáradságot vennének magoknak, hogy e kérdésen gondolkodjanak.

Szánalmat érzek azok iránt, a kik a kétségtől űzve szakadatlanul tanulmányozzák e tárgyat s ennek megfejtése, az ezen való tépelődés képezi fő és legkomolyabb foglalkozásukat. De azoknak a könnyelműségén csodálkozni tudok, a kik életöket úgy élik le, hogy életök végére nem is gondolnak, és a kik, mivel önmagokban nem lelnek semmire, a mi világot vetne e kérdésre, másutt sem keresnek olyant, s nem kutatják, vajon az örökélet azon dolgok közé tartozik-e, melyeket a nagy tömeg vak hiszékenységgel egyszerüen elfogad, vagy azok közé, a melyek, bár homályosak, de biztos alappal bírnak. Ez a könnyelműség, hanyagság -78- oly dolgot illetőleg, mely őket oly közelről érinti, melyben úgyszólván mindenük koczkán forog, bámulatba ejt s szinte megfélemlít; borzasztónak tűnik fel nekem. Nem spiritualisztikus hiszékenység és buzgalom mondatja ezt velem; sőt ellenkezőleg, azt kivánom, hogy saját egyéniségünk szeretete, saját érdekünk s az eszélyesség késztessen e kérdés megoldására. S nem szükséges a megoldásra a szellem rendkívüli nagy hatalma; csak azt kell meglátnunk, a mit a legkevésbbé felvilágosultak is látnak.

Nem kell különösen emelkedett lélekkel bírnunk arra nézve, hogy belássuk, miszerint az élet igazán és megnyugtatóan nem elégíthet ki bennünket. Gyönyöreink hiába való látszatnál nem egyebek; bajaink végtelenek; és a halál, mely minden pillanatban fenyeget, néhány év s talán néhány nap alatt a boldogságnak, a boldogtalanságnak vagy az öntudatlanságnak, teljes megsemmisülésnek örökké tartó állapotába helyez bennünket. Egyrészt köztünk és másrészt a menny, vagy a pokol vagy a semmiség közt nincs más, csak az élet, a mely a világon a legmulandóbb: és a ki kétkedik a lélek halhatatlanságában, arra nézve a menny nem létezik s így nem marad egyéb, csak a pokol, vagy a semmiség.

Ennél igazabb, de egyszersmind borzasztóbb valami alig létezik. Lehet valaki bármily kiváló egyéniség, a legszebb életnek is ez a vége.

Hasztalan fordítanók el tekintetünket ettől az -79- örökkévalóságtól, a mely vár reánk; az által, hogy nem gondolunk reá, nem semmisíthetjük meg. Közeledik az mindenkép felénk s a halál felnyitja borzasztó kapuit s a kétkedőkre a megsemmisülés, vagy a gyötrelem örökös állapota vár.

Ime a kétkedés borzasztó következményei. S ha már a kétely magában véve is nagy szerencsétlenség, még nagyobbá válik az által, ha nem kutatjuk a nagy rejtélyt.

Mi igazolhatná itt a közönyt? mily örömet találhat valaki abban, hogy tétlenül várja az elkerülhetlen bajokat? mily könnyelműség: az áthatlan homályban maradni! és micsoda vigasztalás az, ha nem várunk soha vigasztalásra?

A tudatlanság állapotában való e tétlenség valóban borzasztó; s csakis úgy mutathatjuk ki, mily helytelenül cselekszenek, ha saját álláspontjukról támadjuk meg őket. Azok, kik ily tudatlanságban óhajtanak maradni, igy gondolkodnak:

«Nem tudom, hogy jöttem a világra; nem tudom, mi a világ; nem tudom, mi vagyok én magam. Borzasztó tudatlanságban vagyok minden engem környező dolog iránt. Nem tudom, miből állok, miből vannak érzékeim, mi alkotja lelkemet: és énemnek az a része is, a mely azt kigondolja, a mit én mondok, s a mely mindenről s önmagáról is elmélkedik, ismeretlen előttem. Látom az engem körülzáró mindenség ijesztő nagyságát s én magam e rémítő nagy térség egy kis pontjára vagyok lekötve, a nélkül, hogy tudnám, -80- mért vagyok épen e helyre lelánczolva, s mért nem valamely másikra: s miért lettem az engem megelőzött s az utánam következő örökkévalóságnak épen azon kis idejéhez kötve, a mely számomra adatott. Mindenfelől végtelenség az, a mit látok, a mely majd elnyel engem mint egy parányt vagy mint a gyorsan átfutó, pillanatig tartó árnyat. Mindaz, a mit tudok, csupán abból áll, hogy nem sokára meg kell halnom; de a mit legkevésbbé ismerek, az épen ez a halál, melyet nem birok elkerülni.

«Mint a hogy nem tudom, honnan jöttem, azt sem tudom, hova megyek; csakis azt tudom, hogy kilépve e világból, vagy örökké aláhullok a semmiségbe vagy egy bosszúálló Istenség kezébe jutok a nélkül, hogy tudnám, e két sors közül melyikben lesz részem.

«Ime az én homályos, szörnyű állapotom. S ebből azt következtetem, hogy életemet sorsommal való törődés nélkül kell leélnem és hogy csak hajlamaimat kell követnem, minden gondolkodás és nyugtalanság nélkül, mind azt megtéve, a mi szükséges arra, hogy majd egykor az örökkévaló semmibe aláhulljak. Talán találhatnék némi világosságot kételyeim közepett; de nem veszek magamnak annyi fáradságot s egy lépést sem teszek, hogy azt kutassam; és csak kicsinyléssel tekintve azokra, a kik annak felderítésére törekszenek, óvatosság és félelem nelkül haladok a végső nagy esemény felé s engedem magamat vezettetni -81- a halál elé, telve bizonytalansággal leendő örökkévaló sorsom iránt.»

Semmi sem oly fontos az emberre nézve, mint azon állapot, melybe jut és semmi sem oly rettenetes, mint az örökkévalóság. És e szerint az nem természetes, ha az ember létezésének megszünése iránt közönyös s belenyugszik abba, hogy az örökkévalóság csupa boldogtalanság lesz. Hiszen mily mások az emberek egyéb, sokszor jelentéktelen dolgokban: sejtelmekkel, félelemmel telnek el a legkicsinyesebbek iránt; és ugyan az az ember, a ki éjjel-nappal tépelődik valamely kitüntetés, vagy rang elvesztésén, vagy valamely őt ért sértésen, a mely talán csak képzelt, ugyanaz az ember, tudva azt, hogy a halállal mindent elveszít, nyugtalanság, félelem, érdeklődés nélkül várja a véget. Különös ez az érzéketlenség a legrettenetesebb dologgal szemben, oly szívben, mely annyira érzékeny a legcsekélyebb dolgok iránt is; úgy tűnik fel, mintha az illető megfejthetlen varázslat alatt állna; mint az az ember, a ki tömlöczbe zárva, nem tudja, vajon a halálos ítéletet kimondták-e felette; s ennek megtudására már csak rövid ideje van, a mely alatt, ha kimondták a halálos ítéletet, még módjában lenne ezt talán megváltoztatni; s ő a helyett, hogy sorsát megismerni igyekeznék, a rendelkezésére álló egy órát mulatsággal, játékkal tölti el.20) -82-

Az emberi természetnek valami idegenszerű felforgatása kell ahhoz, hogy valaki ily közönyös legyen, s még inkább, hogy – a mint ezt sokan teszik – azzal el is dicsekedjék. Mert még ha teljes bizonyosságban is lennének az iránt, hogy haláluk után a semmiségbe vesznek, akkor is nem volna-e ezért inkább a kétségbeesésre okuk, mintsem a könnyelmű dicsekvésre? Nem vétkes esztelenség-e az, ha valaki a bizonytalanságból, a kétkedésből dicsőséget csinál? Ez a sajátszerű megnyugvás, a pokol és a semmiség bizonytalansága közepett, oly szépnek tűnik fel sokak előtt, hogy még ha ők magok nem is oly közönyösek, -83- dicsőségnek tartják a közönyösség színlelését. Sőt a tapasztalat azt bizonyítja, hogy a legtöbben csakugyan csak színlelik. S az egyik a másik után megy; úgy nevezik ők azt, hogy ezáltal lerázzák magokról az előítéletek jármát, és csatlakoznak az általános irányhoz.

De még ha a közvélemény helyeslésével találkoznak is, ne higyjék, hogy az uralkodó áramlathoz való csatlakozás adja meg nekik az általuk óhajtott közbecsülést és tekintélyt; ezt más módon kell megszerezni: az igazság, hűség, becsületesség s önzetlenség által, és az emberi természetnél fogva főkép ez utóbbi által; mivel az emberek azt szeretik legjobban, a ki velök jót tesz, a ki hasznukra van. Már pedig abból micsoda hasznunk lehetne, ha valakitől azt halljuk mondogatni, hogy ő lerázta magáról az elfogultság jármát s nem hiszi, hogy lenne Isten, a ki tettei felett őrködnék s hogy ő maga az ura cselekedeteinek s nem is ad számot azokról csakis önmagának? Azt hiszi talán, hogy ezentúl majd e szavai miatt bizalommal leszünk iránta s az életben tőle fogunk kérni segélyt, tanácsot és vigaszt? Azt hiszi: megörvendeztet bennünket azzal, ha azt mondja, hogy a mi lelkünk bizonyára nem egyéb, mint csak egy csöpp levegő, vagy egy kis füstgomoly; és ezt önhitten s önelégülten hangoztatja?

S ha aztán felhivnók őt, adjon számot azon érzelmekről s azon okoskodásokról, a melyek őt -84- a vallásban való kétkedésre birták, oly gyönge érveket hozna fel, hogy épen az ellenkezőről győzne meg bennünket. Valaki egyszer azt mondá az ilyeneknek: «ha tovább is ily módon folytatjátok érveléseiteket, valóban megnyertek engem a – vallásosságnak.» És igaza volt, mert hiszen kire ne hatna rosszúl, ha oly elvet kell magáénak mondani, a melyre nézve megvetésre méltó társai vannak!

És a kik csak színlelik ezeket az elveket, rosszul teszik, ha természetöket arra kényszerítik, hogy kiállhatatlan ember váljék belőlök. Ha talán az esik nekik rosszul, hogy nem látják tisztán a dolgot, ne titkolják el ezt; ha meg is mondják, őszinteségökből semmi szégyen sem háramlik rájuk. Csak az szégyen, ha valaki egyáltalában sehogy sem lát, ha egyáltalában nincs véleménye. Semmi sem mutat oly alantas gondolkodásra, mint ha valaki nem tudja azt, hogy mily szerencsétlen az ember Isten nélkül. Semmi sem oly gyalázatos, mint ha valaki daczolni akar a jó Istennel. Hagyják el ezt! és tudják meg végre, hogy csak két csoportja az embereknek számíthat arra, hogy helyeslésünket elnyerje: azok, a kik teljes szívökből szolgálják az Istent, mivel ismerik őt; s azok, a kik tiszta szívvel keresik az Istent, mivel még nem ismerik.

És azokért, a kik komolyan keresik az Istent s megismerve tökéletlenségöket, magasabbra törekszenek, -85- ezekért aztán érdemes munkálkodni, hogy segítsünk nekik megkeresni azt a világosságot, melylyel ők nem birnak.21)

De a kik se nem ismerik az Istent, se nem keresik, azok mivel nem tartják magokat méltónak az ő saját fáradozásaikra, a mások fáradozásaira sem érdemesek; és a részökről megvetett vallásnak nagyfokú könyörületességére van szükségünk, hogy meg ne vessük őket s ne hagyjuk magokra. De mivel ez a vallás arra kötelez bennünket, hogy a míg csak ők ez életet élik, úgy tekintsük őket, mint a kik képesek arra, hogy felvilágosodjanak s hinnünk kell, hogy ők talán később még inkább fognak hinni, mint mi most, míg mi talán sötétebb vakságba esünk: akként kell irányukban viseltetnünk, a mint velünk is tennének mások, ha az ő helyökben lennénk; -86- s meg kell kisérelnünk, nem tudnának-e ők is a világosság felé haladni? Fordítsák ők ily művek olvasására az általok elpazarolt idő néhány óráját, talán találnak bennök valamit, vagy legalább sokat nem vesztenek vele. És a kik őszinte buzgalommal teszik azt, s komolyan törekszenek az igazság megismerésére, azt hiszem, ezek ki lesznek elégítve s ezeket az isteni vallás komoly érvei meg fogják győzni.

II.

Borzasztó azt elgondolni és érezni, hogy az, a mivel birunk, folytonosan vész s hogy mi ragaszkodunk ahhoz a nélkül, hogy kedvünk lenne kutatni, vajjon nincsen-e benne valami állandó! -87-

Midőn gondolataimat le akarom írni, azok gyakran elfutnak előlem s cserben hagynak; de ez emlékeztet gyöngeségemre, melyet egy pillanatra már elfeledtem; a mi azután fölér elfeledett gondolataimmal; mert hiszen leginkább csak arra törekszem, hogy megtudjam, mily semmi vagyok.

II.

Hangulatom nem függ az időtől. A köd és a napfény csupán bennem van. Körülményeim kedvezőtlen volta sincs reám nagy befolyással. Sokszor küzdök a balsors ellen; s a győzelem dicsősége arra késztet, hogy vidáman küzdjek meg a szerencsétlenséggel; máskor ismét, midőn a szerencse karjain hordoz, közönyös, vagy kedvetlen vagyok. -88-

III.

Mily különös lény is az ember! Mily zürzavar, mily sok ellentmondás van lényében! Itéletet mondok minden dologról, én, tehetetlen földi féreg, letéteményese, birtokosa minden jónak, halmazata minden bizonytalanságnak, dicsősége és salakja a mindenségnek! Ha az ember felmagasztalja magát, lealázom őt s ha lealázza magát, felmagasztalom őt, a míg csak be nem látja, hogy ő mily érthetlen, gyarló lény.

IV.

A legelső, a mi az ember szeme elé tárul, saját maga, a mely a körülte levő tárgyak egy csekély részecskéje. Hogy önmagát megérthesse, össze kell hasonlítania mindazzal, a mi körülötte van, hogy így megismerje a korlátokat, melyek között mozoghat.

S ne szorítkozzék az ember csupán az őt környező dolgok szemléletére. Tekintse meg a természetet a maga teljes fenségében. Nézze meg jól ezt a fénylő világosságot, mely mint egy örök lámpa, arra van hivatva, hogy a mindenséget beragyogja. A föld csupán egy kis pontnak tünjék fel előtte a végtelenségben, a hol a csillagok keringenek. És ha itt már látásunk megakad, képzeletünk törjön át a korlátokon. De -89- bármily nagy tért fussunk is be lelkileg, mindaz, a mit látunk, csupán alig észrevehető kis része a természetnek, a melynek kiterjedését gondolat meg nem közelítheti. Bármily felfuvalkodással tekintsünk is alkotásainkra, nem hozhatunk létre mást, mint csupán csak parányokat. A mindenség végtelen gömb, melynek központja mindenütt van, de körülete sehol. Ez az Isten mindenhatóságának egyik látható bizonyítéka, a melynek átértésében még képzeletünk is elvész.

S ha a mindenséget nem foghatja fel az ember, térjen vissza önmagához és tanulja meg a földet, ennek részeit és önmagát becsülni.

Mi az ember a végtelenben? Ki tudná azt megérteni! – És hogy a végtelennel szemben az aprólékos dolgok csodás alkotásait is szemlélje, nézze meg a legapróbb férget, annak egyes alkatrészeit, mily érthetetlen, bámulatos összhangot fog mindenütt találni! Egyfelől a világok végtelensége, melyek mindenikének megvan a maga égboltja, számtalan csillaga, másfelől a föld kicsiny szülöttei, melyek mindenikében ugyanazt a bámulatos alkotást látjuk. Megzavarják e csodák látásunkat végtelen nagyságaikkal és aprólékosságaikkal. Mert kit ne ejtene bámulatba, hogy mi magunk, a kik a mindenséggel szemben észrevehetetlen parányok vagyunk, a legapróbb alkotások mellett, melyek kicsinysége a végtelenbe vész el, óriások vagyunk. -90-

Rémületbe ejt az a gondolat, hogy az ember mintegy e végtelenség és a semmi mélységei felett lebeg és mégis mindkettőtől távol van. A világ csodáinak látása megremegtet bennünket és kiváncsiságunk csodálatba menvén át, néma megilletődéssel szemléljük a természetet s önhittségünk nem fogja kutatni annak rejtélyeit.

Mert hiszen mi az ember a természetben? a végtelennel szemben semmi; a semmivel szemben minden; középút a semmi és a minden közt. A két véglettől végtelen távol van, ugyanoly távol a semmitől, a melyből előkerült, mint a végtelentől, a mely őt el fogja nyelni.

Szelleme a szellemek világában ugyanazon helyet foglalja el, mint teste a természet nagy birodalmában; és az őt környező dolgokat illetőleg csakis a középszerü tudás némi látszatával bir; de sem azok fejlődésének törvényeit, sem megsemmisülésüket nem értheti meg. Minden a semmiből jött elő és a végtelenbe megy át. Ki követelhetné e bámulatos átalakulást? E csodák isteni alkotóján kivül senki más.

A két véglet közt maradó középszerüség ez állapota minden képességünkben, tulajdonságunkban nyilatkozik.

Semmi végletet nem képesek érzékeink felfogni. Az erős zaj megsüketít, az erős fény megvakít, a nagy távolság vagy közelség akadályozza látásunkat, a tulságos hosszadalmasság és -91- a tulságos rövidség homályossá teszi előadásunkat, a sok gyönyör elbágyaszt; a sok mássalhangzó kellemetlenné válik. A meleg és a hideg végleteit nem érezzük. Minden tulajdonságunk túlzásba menve szenvedést okoz nekünk. A szellem működését a fiatalság és az öregség korlátolja, a sok vagy kevés táplálék megzavarja és a sok vagy kevés tanulás érzéketlenné teszi. A végletek számunkra nem léteznek; vagy mi térünk ki előlök, vagy ők kerülnek el bennünket.

Ime a mi valódi állapotunk. Ez szorítja aztán ismereteinket szűk körre, melyet túllépni nem bírunk. Nem vagyunk képesek mindent tudni, de nem vagyunk képesek arra sem, hogy semmit se tudjunk. Tágas, széles középúton haladunk. A tudatlanság és a tudás közt lebegünk. Ha közeledni akarunk a korlátokhoz, a kiváncsiságunktól üzőbe vett dolog eltünik érzékeink elől; elfut és semmi sem állíthatja meg. Ez a mi természetes állapotunk, a mely hajlamainkkal mindig ellentétben van. Éget a vágy, hogy mindennek a mélyére hassunk s hogy végtelenig nyúló nagy tornyot építsünk fel; de a nagy épület meginog és a föld megnyílik előtte.

Hajlékony, gyönge nád az ember; de gondolkozó nád. Nem szükséges a mindenségnek -92- felfegyverkeznie, hogy őt összezúzza: egy kis gőzgomoly, egy csöpp viz elég arra, hogy megölje. De ha a mindenség össze is zúzná őt, az ember nemesebb teremtmény lenne mindig, mint az, a mely őt megöli, mert az ember tudatával bir annak, hogy meghal; és a mindenség nem ismeri s nem érzi fölényét, melyet az ember felett gyakorol.

Minden emberi méltóságunkat a gondolkodás képezi; ez emel bennünket más teremtmények fölé, nem a térbeli nagyság és a maradandóság.

VI.

Az ember nagysága még abból is kitűnik, hogy ismeri saját tehetetlenségét. A fa nem ismeri tehetetlenségét. Igaz, hogy az csak megerősíti gyarlóságát, ha valaki gyarlónak ismeri magát; de az is igaz, hogy az nagyságra is mutat, ha valaki ismeri gyarlóságát. Az ember minden baja, nyomorusága nagyságát bizonyítja. Ezek mind előkelő, nagyuri nyomoruságok, egy trónjavesztett király nyomoruságai.

VII.

Az emberi lélekről oly magas fogalmunk van, miszerint nem tűrhetjük el, hogy valaki megvessen bennünket, hogy legyen oly emberi lélek, mely becsülésébe nem foglalja egyéniségünket. -93- És az ember minden boldogságát az képezi, ha embertársai becsülik őt.22)

Ha az ember által keresett ez ál dicsőség egyrészről gyarló voltának bizonysága, másrészt kiválóságára is mutat; mert bármi mást bír is e földön, bármily javaknak örvend is: elégedetlen, ha nem bírja embertársai becsülését. S oly nagyra becsüli az emberi felfogást, hogy bármily előnyökkel bír is a világon, boldogtalannak érzi magát, ha az emberi felfogás őt nem -94- teszi előnyös helyre. Ez a legszebb hely az egész világon; az embert az erre való vágyódástól semmi sem térítheti el; ez az emberi szív legeltörülhetlenebb tulajdonsága, oly annyira, hogy még azok is, a kik megvetik az embert, s az állatokkal egy sorba helyezik, még azok is megkivánják embertársaik helyeslését, csodálatát; és így lelkök sugallata ellentmond önmagoknak: természetök, a mely erősebb az emberi észnél, jobban meggyőzi őket az emberi nagyságról, mint eszök az emberi gyarlóságról.

VIII.

Nem elégít ki minket az az élet, mely bensőnkben, saját lényünkben folyik le; igyekezünk mások véleményében képzelt életet folytatni és feltűnni törekszünk. Abban fáradunk, hogy e képzelt életet ápoljuk és szépítsük, s ez alatt elhanyagoljuk valódi életünket. És ha jók, nagylelküek, hűk vagyunk, erényeinket sietünk napfényre hozni, hogy azt mások is megismervén, e jó tulajdonságainkat képzelt életünkhöz is hozzá csatoljuk. Később önmagunkról le is fejtjük ezeket, hogy egészen képzelt életünkhöz fűzzük; és örömest leszünk gyávák, csakhogy a hősök hírébe jussunk. Gyarlóságunk feltűnő jele az, hogy e két élet közül az egyik magában véve ki nem elégít és az egyikről mégis mily könnyen mondunk le a másik kedvéért! A ki nem halna -95- meg, hogy becsületét megmentse, az emberek felfogása szerint becstelen lenne.

IX.

Gyarlóságaink és tévedéseink közepett a hiuság oly nagy bennünk, hogy örömest halunk meg, csak hogy aztán halálunkról beszéljenek.

XI.

A hiuság oly szilárd horgonyt vetett az emberi szívben, hogy a napszámos, a földhöz ragadt pór ép úgy dicsekszik, ép úgy megköveteli a maga bámulóit, mint a bölcsész, a tudós. A kik a dicsőség ellen írnak, abban a dicsőségben akarnak részesűlni, hogy jól, szépen írtak; s a kik e művet elolvassák, arra a dicsőségre törekszenek, miszerint elmondhassák, hogy ők e művet elolvasták; s talán én is, a ki e gondolatot leírom, ily dicsőségre törekszem s a kik elolvassák, szintén.

XII.

Oly annyira önhittek vagyunk, hogy azt szeretnők, ha az egész világ ismerne bennünket, -96- ha még azok is ismernének, a kik majd utánunk jönnek, midőn mi már nem leszünk töbé; s ily hatalmas dicsvágy mellett oly kicsinyes, nevetséges a hiuságunk, hogy már öt-tiz bennünket környező egyén dicsérete is mulattat és kielégít minket.

XIII.

A mely városon csupán csak áthaladunk, ott nem törődünk azzal, hogy becsülnek-e az emberek; de ha csak rövid ideig is ott kell maradnunk, már nem közönyös előttünk mások itélete. Mennyi idő kell erre? gyarló és kedvelt földi létünkhöz mért rövid idő.

XIV.

A titkolt jó tett leginkább méltó a becsülésre. Ha látok erre néhány példát a történelemben, e példák valóban tetszenek nekem. De végre is, ezek sem voltak egészen eltitkolva, mert hiszen napfényre jöttek: és az, ami által megtudta e tetteket más is, már csökkenti e jó tettek értékét; mert hiszen e tetteknél épen az a legszebb, hogy azokat titokban akarták tartani.

XV.

Soha sem tartunk a jelennel. Siettetni akarjuk a jövőt, mint a melyről azt hiszszük, hogy -97- csak lassan közeledik felénk, s az elkövetkező időbe helyezzük át magunkat; vagy pedig visszagondolunk a múltra s meg akarjuk állítani azt, hogy ne fusson előlünk oly gyorsan. Oly esztelenek vagyunk, hogy annak az időnek a körén belül bolyongunk, mely nem a miénk, s nem gondolunk arra, a mely a miénk; azzal foglalkozunk, a mi nem létezik, míg az egyedüli létezőt minden gondolkodás nélkül engedjük elfutni. A jelent, mely rendszerint bánt minket, látásunk elől elrejtjük, mivel sérti szemeinket; ha pedig kellemes a jelen, csakis azon bánkódunk, hogy oly gyorsan eltünni látjuk. A jövő által akarjuk a jelent fentartani s oly dolgokról akarunk rendelkezni, a melyek nincsenek birtokunkban és oly időre, a melynek eljövetele ránk nézve bizonytalan.

Vizsgálja meg bárki is gondolkodását és látni fogja, hogy ez mindenkor a multtal és a jövővel van elfoglalva. A jelenre alig gondolunk; és ha igen, csak azért tesszük ezt, hogy innen merítsünk világosságot a jövőre nézve, hogy jelenünk alapján rendelkezzünk a jövőről. A jelen soha sem képezi czélunkat. A múlt és a jelen csakis gya, czélja csak a jövő. Nem élünk tehát soha, csak reméljük, hogy majd élni fogunk; és terveket koholva folyton a boldogságról, kétségtelen, hogy soha sem lehetünk boldogok, ha csak oly boldogságra törekszünk, mely e földön érhető el. -98-

XVI.

Sokszor csekélység az, a mi megvigasztal, mivel csekélység az, a mi bántani képes.

XVII.

Cromwell közel volt ahoz, hogy az egész létező keresztyén társadalmi rendet szétrombolja: a királyi család tönkre volt téve, az ő saját családjának hatalma örök időkre biztosítottnak látszott. Róma is megérezte e hatalmas ember erejét. De egyetlen kis porszem, mely testébe hatolt, s mely másutt mit sem jelentett volna, lassan ölő kórt fejlesztett ki ott; Cromwell bele halt, családja elveszté hatalmát s a királyság helyre állíttatott.

XVIII.

Ha Kleopatra orra valamivel rövidebb lett volna, egész földünk más alakulatot nyer vala.

XIX.

Ha arról van szó, hogy szükséges-e a háború, hogy meg kell-e ölni annyi embert és halálra itélni oly sok spanyolt: egyetlen ember határoz, a ki érdekelve van; pedig e kérdés eldöntésére csak valamely harmadik, nem érdekelt fél lehetne hivatva. -99-

XX.

Az emberi ész gyengesége sokkal inkább feltünik oly embereknél, a kik arról nem bírnak tudomással, mint a kik azt ismerik.

XXI.

A legkiválóbb ember szelleme sem független annyira, hogy azt a körülte támadt legcsekélyebb zaj is meg ne zavarhatná. A gondolatok elűzésére nem is kell ágyúdörgés, elég ha a háztetőn a szélkakas egyet fordul… Ne csodálkozzatok azon, hogy most az ember nem okoskodik helyesen: légy dong a füle körül; s ez elég arra, hogy ne tudjon helyesen ítélni. Ha azt akarjátok, hogy fellelje az igazságot, kergessétek el ezt a kis legyet, mely eszét korlátok között tartja s megzavarja hatalmas szellemét, ezt a szellemet, a mely városokat és országokat kormányoz.

XXII.

Az emberi találmányok századokról századokra mindig előbbre haladnak. A világ jósága és rosszasága általában véve ugyanaz marad.

XXIII.

A természet minden körülmények közt mindenkor boldogtalanokká tevén minket, vágyaink -100- képzeletben egy jobb állapotot alkotnak meg, az által, hogy azon állapothoz, a melyben vagyunk, hozzá kötik azon állapotnak örömeit, a melyben nem vagyunk. És, ha elérnők ez örömöket, azért még nem lennénk boldogok, mivel ismét egy ujabb állapotnak megfelelő egyéb vágyaink támadnának.

XXIV.

Képzeljünk egy csomó bilincsekbe vert s halálra ítélt embert, kik közül naponta lefejeznek nehányat a többi szeme láttára; az életben maradottak saját sorsukat látják társaik sorsában és egymásra tekintve, fájdalommal s remény nélkül várják, míg a sor reájuk kerül…

XXV.

A becsvágy és az emberi «én» természetében van az, hogy csak önmagát szereti s csak önmagára van tekintettel. De azt nem akadályozhatja meg, hogy szeretetének eme tárgya ne legyen hibákkal s gyarlóságokkal tele. Nagy akar lenni s kicsinynek látja magát. Boldog akarna lenni s látja, hogy mily nyomorult. Tökéletes akar lenni s látja, hogy tele van tökéletlenséggel. Az emberek szeretetének s becsülésének tárgya akar lenni s azt látja, hogy hibái csak embertársai ellenszenvét -101- és megvetését érdemlik meg. Mindez zavarba hozza őt és a képzelhető legigazságtalanabb s legbűnösebb szenvedélyt kelti fel benne. Mert kiolthatatlan gyülölet fogja őt el az igazság iránt, a mely őt szigorúan elítéli s meggyőzi hibái felől. Szeretné hibáit semmivé tenni, de nem lévén képes önmagában eltüntetni azokat, legalább, a mennyire lehet, saját és a mások tudatában igyekszik eltüntetni; minden törekvését arra fordítja, hogy elrejtse hibáit mások és önmaga elől: nem lévén képes elviselni, hogy azokat mások meglássák s vele megláttassák.

Kétségkivül nagy baj az, ha valakinek sok a hibája, de még nagyobb baj az, ha valakinek sok a hibája és hibáit nem akarja megismerni, mivel akkor hibáihoz még egy újabb is járul. Nem akarjuk, hogy mások megcsaljanak minket, nem tartjuk igazságosnak, ha érdemeiken felül kivánják becsülésünket megnyerni; és így mi se csaljunk meg másokat, mi se akarjuk, hogy jobban becsüljenek, mint azt megérdemeljük.

Ha mások csupán valóban létező hibákat és vétkeket fedeznek fel bennünk, épen nem igazságtalanok irántunk, mivel nem ők az okai, hogy e hibák megvannak bennünk és mivel ez által még jót is tesznek velünk, segítségünkre jövén azon hibánk elhagyásában, mely szerint tökéletlenségeink tudatával nem birunk. Nem szabad rájok neheztelnünk azért, mert ismernek és megvetnek; csakis igazságosak irántunk, ha jól ismernek s ha, mert megérdemeljük, megvetnek. -102-

Így kellene annak érezni és gondolkodni, a ki az igazság és méltányosság elől el nem zárkózik. De mit mondjunk magunkról, a kik épen ellenkezőleg gondolkozunk? Hiszen mi gyülöljük az igazságot és azokat, kik azt nekünk szemünkbe mondják, és szeretjük azokat, a kik a mi előnyünkre tévednek; azt kivánjuk, hogy becsüljenek oly tulajdonságok miatt, melyek bennünk nincsenek meg, csakis az ő képzeletükben!

Az igazságtól való eme idegenkedésnek több fokozata van. De elmondhatjuk, hogy bizonyos mértékben mindenkiben megvan az, mivel elválaszthatlan a saját egyéniségünk szeretetétől. Innen van az a félszeg gyöngédség, mely arra kötelez, hogy ha másokban valamit kénytelenek vagyunk rosszalni, ezt kerülő úton, szépítgetésekkel tegyük, hogy meg ne sértsük őket nagyon. Hibáikat kisebbnek tüntetjük fel, menteni igyekszünk; aztán biztosítjuk őket jó indulatunkról és becsülésünkről, majd dicséretekkel halmozzuk el: az orvosság mindezekkel együtt bevéve nem fog oly sok keserüséget okozni a becsvágynak, a mely csak lehetőleg kevés orvosságot vesz be, ezt is kelletlenül s a legtöbbször az orvosságot nyujtó iránt érzett titkos nehezteléssel.

És ha valaki szeretetünket meg akarja nyerni, soha sem fog velünk szemben oly kötelességet teljesíteni, melyről tudja, hogy az nekünk kellemetlen; úgy bánik velünk, a mint mi azt akarjuk: gyülöljük az igazságot, tehát elrejti azt előlünk; -103- szeretjük a hizelgést, tehát hizeleg nekünk; azt akarjuk, hogy csalódjunk, tehát megcsal minket.

Innen van aztán, hogy szerencsénk minden újabb fokozata, mely a társadalomban magasabbra emel, jobban eltávolít az igazságtól; mert mindenki jobban óvakodik azok megsértésétől, a kiknek a jó indulata rá nézve hasznosabb és haragja veszélyesebb.

Lehet valamely fejedelem egész Európa gúnyolódásának tárgya úgy, hogy csupán csak ő maga nem tudhatja meg azt a rosszat, melyet felőle beszélnek. És ezen nem csodálkozom: az igazság megmondása hasznos arra nézve, a kinek megmondják, de hátrányos arra nézve, a ki azt megmondja, mivel gyülöletessé válik. S így azok, a kik a fejedelmet környezik, jobban szeretik a saját érdekeiket, mint a fejedelemét, a kinek pedig szolgálatában vannak; s nem akarnak neki hasznára lenni oly módon, hogy ezáltal önmaguknak ártsanak.

Ez az általános baj kétségkivül sokkal nagyobb és közönségesebb az előkelőbb körökben; de a legegyszerűbb életviszonyok közt levők sincsenek kivéve ez alól, mivel mindenkor és mindenütt feltalálható az az emberi érdek, mely szerint mindenki arra vágyik, hogy embertársai szeressék őt; és így az egész emberi élet szakadatlan önámításnál, képzelődésnél nem egyéb. Nem tesznek egyebet az emberek, mint hogy örökösen hizelegnek -104- egymásnak s csalják egymást. Senki sem beszél jelenlétünkben úgy, mint mikor távol vagyunk; az emberi társadalom a kölcsönös csalásra van alapítva; és kevés barátság volna e földön, ha mindenki tudná azt, a mit barátja róla elmond a háta mögött, még ha ez utóbbi ilyenkor őszintén és részrehajlás nélkül beszél is.

Nem más tehát az ember, mint csupán álöltözetbe burkolt lény; nem más, mint csupán tettetés, hazugság, önmagával épen úgy, mint másokkal szemben. Nem akarja, hogy megmondják neki az igazat, ő is kerüli, hogy azt másnak megmondja, s az igazságtól és az észtől való mindezen eltévelyedésnek természetszerű gyökere ott van az emberi lélekben.

XXVI.

Azt állítom, hogy ha az emberek tudnák azt, a mit egyik a másikról mond, nem volna négy jó barát sem a világon.

XXVII.

Legjobban megismerhetjük az emberi gyarlóságot, ha azt az örökös izgalmat vizsgáljuk, a melyben az ember az egész életét eltölti.

A lélek oda van dobva a testbe, hogy rövid ideig ott maradjon. Tudja a lélek, hogy ez csak átmenet az örökös utazásra; s hogy erre elkészüljön, -105- csak az a rövid ideje van, a míg az élet tart. Az anyagi élet elrabolja idejének java részét, úgy hogy neki magának csak igen kevés marad szabad rendelkezésre. És e kevés, a mely megmarad, oly annyira alkalmatlan neki, oly különös zavarba hozza őt, hogy ettől is szeretne megszabadulni. Elviselhetetlen kínt érez, ha önmagára kell gondolnia s egyedül lennie. Minden igyekezetét az képezi, hogy elfeledje önmagát és a rövid, drága időt elmélkedések nélkül engedje lefolyni, oly dolgokkal foglalkozván, melyek őt az önmagára való gondolkodásban megakadályozzák.

Innen ered az ember minden szórakozása, mulatsága, a melyben a czél csak az, hogy az idő észrevétlenül múljék, vagyis jobban mondva, hogy önmagát se vegye észre az ember s ne érezze létezését és elvesztvén ezen részét életének, kikerülje azt a benső keserűséget és kelletlenséget, a mely ez idő alatt feltámadna benne, ha önmagát figyelemmel kisérné. A lélek nem lel önmagában semmi olyanra, a mi őt kielégítené. Semmi olyant nem lát ott, mely, ha reá gondol, ne bántaná őt. Ez kényszeríti őt arra, hogy a külvilágban ossza szét figyelmét s a kivüle álló dolgokkal való foglalkozás által feledkezzék el önmagáról és helyzetéről. Örömét e feledés képezi; s boldogtalanságára már magában véve az is elégséges, ha kénytelen önmagát látni s önmagával lenni.

Az embernek már gyermekkorától fogva erősen a fejébe verik, hogy mily fontos a saját becsülete -106- és jóvolta, sőt szülei és barátai becsülete és jóvolta is. Aztán tudományok, nyelvek, művészetek tanulmányozására szorítják. Foglalkoztatják szüntelenül; megértetik vele, hogy nem lehet boldog, ha nem munkálkodik szakadatlanul azon, hogy az ő saját becsülete és jóléte, sőt barátjaié is sértetlen maradjon, s ezek valamelyikének hiánya szerencsétlenné teszi őt. Elhalmozzák tehát őt munkával, hogy napról-napra reggeltől estig zaklassák. Különös módja a boldogításnak, mondjátok, nemde? Hiszen – gondoljátok – talán épen akkor kellene őt így zaklatni, ha boldogtalanná akarnák őt tenni! Nos vegyétek el tőle mindazt a gondot, foglalkozást, munkát: s meglássátok, mily boldogtalanná teszitek őt. Mert akkor figyelme saját magára fordul, önmagára kell gondolnia s ezt nem képes elviselni. Hiszen ha marad is szabad idejük az embereknek a munka után, ezt is szórakozásokra fordítják, a mely őket elfoglalja s figyelmüket elfordítja saját magukról.

És azért ha látom az embert izgalmai közepette, ha látom azt a számtalan veszélyt, a melynek az ember kiteszi magát a közéletben, a háborúban, nagyravágyó tervei kivitelében, ha látom a viszálykodásokat, a felkorbácsolt szenvedélyeket, a veszélyes kalandokat: gyakran elgondolom, hogy az ember minden boldogtalansága abból ered, hogy nem képes otthonában nyugton maradni. Ha az, a kinek van miből élnie, otthon -107- tudna maradni, akkor nem vágyódnék ki a nyilt tengerre, vagy nem késztetné nagyravágyása valamely magas állás elnyerésére, és ha nem akarnánk mást, csupán csak élni, nem volna szükségünk oly veszélyes foglalkozásokra.

De közelebbről nézve a dolgot, úgy hiszem, hogy az embereknek a nyugalomtól és az otthontól való eme idegenkedése halandó életünk természetszerű gyengesége; és hogy semmi sem képes megvigasztalni, ha kénytelenek vagyunk csupán önmagunkra gondolni.

A ki csak a saját magában és természetében rejlő indulatok szerint cselekszik, nem képes a nyugalom azon állapotában maradni, mely megengedné neki, hogy önmagával foglalkozzék csupán és ez által kedélye hullámzásainak súlyát elviselje. A ki önmagán kivül mást nem szeret, semmit sem gyülöl annyira, mint ha folytonosan egyedül kell lennie. A magány szeretete önzetlenséget, saját egyéniségünkkel való kevesebb foglalkozást feltételez; mert a ki csak önmagát szereti, a ki minden jót egyéniségére akar halmozni, az épen nem szeret önmagával foglalkozni, mivel nem lesz soha sem megelégedve bálványozott egyéniségével, melyet tökéletesnek szeretne látni, s a melyben sok gyarlóságot lát és sok ürességet, melyet jó tulajdonságokkal be nem tölthet.

Legyen bár valaki, a ki önmagát szereti csupán, bármily helyzetben, környezze bár őt mind az a jó, a miről általában azt hiszik, hogy az -108- embert elégedetté teheti: ha nem lesz rendes foglalkozása s szórakozása és önmagáról lesz kénytelen elmélkedni, soha sem lesz elégedett. Saját hibái fognak szemébe tünni; majd a jövő bizonytalansága fogja őt gyötörni; és ha nem talál valami foglalkozást önmagán kivül, boldogtalanná válik.

Nem elég nagy-e a királyi méltóság arra, hogy birtokosát már magában véve is boldoggá tegye? kell-e, mint más közönséges embert, a királyt is mulattatni, hogy figyelmét elvonják fényes, irigyelt állásától? Azt látom, hogy a legtöbb embert az teszi boldoggá, ha figyelme egyéniségének gyarlóságairól, otthonának bajaitól elfordul és pl. minden gondolatát arra irányozza, hogy jól tánczoljon. De így van-e ez a királyokkal is? Boldogabb lesz-e ő, ha a helyett, hogy csupán királyi méltóságának gondolatával telnék el, kicsinyes szórakozásokra fordul figyelme? Mily más gondolat lehetne az, mely kárpótlást adhatna a fejedelemnek azért, hogy rövid ideig nem gondol fényes állására? Nem tünik-e fel igazságtalanságnak, ha arra késztetjük őt, hogy valamely dallam ütemeire tánczoljon a helyett, hogy nyugodtan örülne az őt környező fenség és dicsőség szemléletének? Kisértsük csak meg: hagyjunk egy királyt egyedül, úgy hogy érzékei ne foglalkozzanak, hogy szelleme ne törődjék mással, csak önmagával, hagyjuk őt társaság nélkül, hogy saját egyéniségére szorítkozhassék csupán… és látni fogjuk, -109- hogy a király csak úgy fogja érezni gyarlóságait, mint bárki más. De az önmagával való foglalkozást gondosan kerülik a királyok is és környezetükben mindig tartanak olyanokat, a kik változatos szórakozásról gondoskodnak; a kiknek minden törekvését az képezi, hogy a király soha se legyen egyedül, soha se gondolhasson magára, tudván azt, hogy a hatalmas király boldogtalan lenne, ha önmagával foglalkoznék.

A magas állású nagyravágyó embereket csupán csak az képes különben legtöbbször kinos körülményeik közt fentartani, hogy nem jut idejük az önmagukkal való foglalkozásra, figyelmük szakadatlanul más felé lévén fordítva.

Vegyük bár őket sorra, a kanczellár, az állami tanácsos, a főtörvényszék elnöke mily sok ember által van környezve; egyetlen perczük sem marad arra, hogy önmagukra gondolhatnának. És a mikor fejedelmük kegyét elvesztve visszavonulnak falusi magányukba, szerencsétlenebbek még, mert semmi sem akadályozza őket abban, hogy önmagukkal foglalkozzanak.

Innen van, hogy oly sok ember leli örömét a játékban, a vadászatban s egyéb szórakozásokban, mik az egész lelket elfoglalják. Nem az a nyereség, vagy zsákmány viszi őket arra, melyet a játék, vagy a vadászat juttat nekik; nem fogadnák el a nyereséget, vagy zsákmányt, ha azt valaki egyszerüen oda akarná nekik adni. A zaj, a fáradság, az izgalom fordítja el az ember tekintetét önmagáról. -110-

Ezért szeretik az emberek a világi zajt; és csak kevesen vannak, a kik a magányhoz, a csendhez ragaszkodnak.

Ime csak ezt tudta kitalálni az ember, hogy boldogságát elérje. Vannak olyanok is, a kik keresik a mulatságokat, habár belátják, hogy mily sok üresség és botorság van az emberi szórakozásokban; s ezek már gyarlóságaik egy részének tudatával birnak. S e gyarlóságoknak épen az a jó oldala, hogy az embert képessé teszik arra, miszerint az üres szórakozások gyönyörködtessék s ez által elvonják figyelmét más hibáikról. De még a ki be is látja a szórakozások ürességét, az sem tudja, hogy mi az, a mi szükségessé teszi a szórakozást, s nem is tudhatják meg mindaddig, a míg az a gyarlóságuk el nem tűnik, mely szerint önmagukkal foglalkozni kín nekik. Az a nyúl, a melyet megvásárolnak, nem köti le figyelmüket; csak a vadászat, a mely pedig eszköze csak a nyúlszerzésnek. S ha kérdenék tőlük: hogy van az, hogy az a nyúl, melyet különben oly sok fáradsággal keresnek, nem volna képes őket kielégíteni? nem tudnának helyes választ adni; mivel nem tudják, hogy a vadászatban csak egyikét keresik azon izgalmas foglalkozásoknak, melyek figyelmüket önmagukról elfordítják, melyek egészen lekötik szellemüket. Azt hiszik egész komolyan, hogy a vadászatban van valami szép és nemes; hogy az királyi kedvtöltés. És így van ez minden más foglalkozással is. Azt képzelik az -111- emberek, hogy a tárgyakban magukban is van valami, a mi a velük való foglalkozást kiválóvá, nemessé teszi. Sokan meg vannak arról győződve, hogy ha ezt, vagy azt a magas állást, vagy egyéb czélt elérnék, örömmel, boldogan nyugodnának meg; mert még nem tudják, nem érzik, hogy vágyaik mily kielégíthetetlenek. Azt hiszik az emberek, hogy a nyugalmat keresik, pedig nem keresnek mást, mint izgalmakat.

Az embernek titkos ösztöne arra viszi őt, hogy önmagán kivül keressen szórakozást és foglalkozást; de van egy más titkos ösztöne is, mely eredeti természetes nagyságából maradt fenn s a mely azt a meggyőződést kelti benne, hogy a boldogság igazán csak a magányban, a nyugalomban lelhető fel. E két ellentétes ösztönből aztán az emberi szív mélyébe rejtve, észrevétlenül, zavaros, határozatlan vágyak származnak, melyek arra késztetik az embert, hogy izgalmak által vágyódjék a nyugalomra és szakadatlanul abban a képzelődésben éljen, hogy végre majd kielégíti vágyait, ha az útját álló akadályokat ledöntve, megnyilni látja maga előtt a megnyugvás kapuit.

Igy folyik le az egész élet. Keressük a nyugalmat, leküzdve az utunkban álló akadályokat; és ha a küzdelem be van fejezve, a nyugalom elviselhetlenné válik; mert azonnal jelenlevő és a jövőben fenyegető bajainkra gondolunk. És ha minden baj elől biztos menedéke volna is az embereknek, az unalom, az ő megdönthetetlen hatalmával -112- nem hagyná el szíveiket, a hol természetes gyökere van, és a lelket eltöltené mérgével.

Ezért tévedt Kineas, a ki nyugalmat ajánlott Pyrrhusnak és helyeselte elhatározását, midőn ez meghódítva a világ nagy részét, boldogságát abban akarta keresni, hogy babérain megpihenve, örüljön győzelmeinek. Rossz tanácsot adott neki s mindketten tévedtek; mert azt hitték, hogy az embert kielégítheti saját egyénisége és a jelen öröme, a nélkül, hogy lelkének ürességét képzelt reményekkel töltse be; a mi pedig tévedés. Pyrrhus nem lehetett boldog sem hódításai előtt, sem az után. És az a nyugalmas, tétlen élet, melyet főembere ajánlott neki, még kevésbbé elégíthette ki, mint a csaták és utazások izgalma.

Beláthatjuk tehát, hogy az ember oly szerencsétlen, hogy minden különös ok nélkül már természeténél fogva az unalom uralmának van alávetve; és e részben is oly gyarló az emberi természet, hogy ha nagyon sok okunk van is az unalomra, a legcsekélyebb bohóság is képes szórakoztatni. És ha komolyan megfontoljuk a dolgot, sokkal inkább lehet az embert azért sajnálni, hogy oly közönséges és üres dolgok szórakoztatják őt, mint azért, hogy emberi gyarlóságai annyira bántják; mivel szórakozása sokkal észszerűtlenebb, mintsem unalma. -113-

XXVIII.

Nézzétek az embereket: egy részük szellemi képességét és testi ügyességét arra használja fel, hogy a labdajátékokban kitünjék s aztán másnap eldicsekedjék barátai előtt, hogy ügyességével másokat felülmúlt; más része az embereknek dolgozó szobájában izzad, hogy elmondhassa a tudósok előtt, miszerint valamely eddigelé homályos algebrai tételt fejtett meg. És így aztán hányan teszik ki magokat nagy veszélyeknek is csupán azért, hogy oly helyet foglalhassanak el, a melynek csak az ő képzeletökben van értéke s a melyet azt hiszem, kiváló képességek nélkül is elértek volna. Mások pedig mindezen dolgokért nem azért törik magokat, hogy ez által okosabbak legyenek, hanem hogy aztán kimutassák, hogy az elért eredményeket mily üresnek, hiábavalónak tartják; és ezek a legbalgábbak, mivel tudva azok; míg másokról fel lehet tenni, hogy nem lennének ily balgák, ha balgaságuk tudatával birnának.

XXIX.

Ha valaki naponként részt vesz valamely szerencsejátékban, annyira elűzi ez által unalmát, hogy igazán szerencsétlen lenne, ha azon feltétel alatt, hogy nem fog játszani, naponként átadnók neki azt az összeg pénzt, a mennyit az nap nyerhet. Azt lehetne talán mondani, hogy ő a játékban -114- magában keres szórakozást, s nem nyereség után vágyódik; de hát kisértse meg azt, hogy ne pénzre vagy más értékre játszszék, nem fog oly érdeklődéssel játszani s unatkozni fog. Tehát nem csupán a mulatságot keresi; a szenvedély nélküli játék untatja őt. Az kell tehát, hogy szenvedélylyel játszszék, hogy izgalomba jöjjön, hogy megcsalja önmagát, elhitetve magával, hogy boldoggá teszi őt a nyereség, az a nyereség, a melyet nem fogadna el oly feltétel alatt, hogy ne játszszék; kell, hogy tárgyat alkosson szenvedélyének, oly tárgyat, mely felköltse vágyát, haragját, félelmét és reményét.

Az emberi szórakozások tehát nem csupán közönségesek, hanem nem is valódi szórakozások, mert csalódásba ringatják az embert; képzelet és önámítás az egész, mely nem tudná foglalkoztatni az ember szellemét, ha az nem vesztette volna el izlését a szép és érzékét az igazi jó iránt s ha nem volna annyi sok hibával tele. A szórakozás nyomorúságaink közepett nem ad enyhülést, nem vigasztal meg, csak is az által, hogy még nagyobb, kézzelfoghatóbb nyomorúságba visz; mert esztelenül elpazaroljuk általa időnket és nem gondolunk magunkra. Az ily szórakozások nélkül unatkoznánk s az unalom arra bírna, hogy unalmunkat más okosabb dologgal űzzük el. A szórakozás megcsal, mulattat minket és észrevé tlenül közelebb visz a halálhoz. -115-

XXX.

Az ember nem lévén képes elkerülni a halált, megváltoztatni tudatlanságát és gyarlóságait, feltette magában, hogy nem fog azokra gondolni s reményli, hogy így boldog lehet: ez az egész, a mit ki tudott találni arra nézve, hogy oly sok nyomorúságai közt megvigasztalódjék. De ez igen tökéletlen vigasztalás, mivel nem gyógyítja meg a bajt, csak egyszerüen elrejti rövid időre és nem engedi, hogy az így elrejtett baj valódi orvoslását megkisértsék az emberek. És így az unalom, mely az ember legfőbb baja, bizonyos tekintetben javára is szolgál, mivel leginkább készteti arra az embert, hogy gyógyulást keressen; a szórakozás pedig, melyet az ember legfőbb szerencséjének tart, tulajdonképen legnagyobb baját képezi, mert leginkább elvonja őt attól, hogy bajaira a mulatságoknál egyéb orvoslást keressen. Mindkettő az ember gyarlóságának és nyomoruságának, de egyszersmind nagyságának is bámulatos bizonysága, mivel az ember csak azért unatkozik s azért keres oly sokféle foglalkozást, mert megvan benne elveszett boldogságának eszméje, de e boldogságot, nem lelvén fel önmagában, hasztalan keresi a külvilágban, mivel az ős állapot immár eljátszott boldogsága sem bennünk, sem a külvilág teremtményeiben nincs, hanem csupán csak Istennél. -116-

Ki fogjuk itt mutatni, hogy a nép rendszerint egészségesen gondolkozik és hogy nem oly tudatlan, mint a hogy azt általában hiszik; és így megdönthetjük azt a véleményt, mely a nép véleményét, természetes gondolkodásmódját akarja megdönteni.23)

II.

Bizonyos értelemben mondhatjuk azt, hogy mindenki téves képzelődésben él; a nép bár legtöbbször -117- józanul vélekedik is, eszében más nézet alakul meg s azt hiszi, hogy az igazság ott van, a hol tényleg nincs. Ott van az igazság az ő nézeteiben, de nem úgy, a mint ő képzeli.

III.

A legnagyobb bajt a polgárháborúk okozzák, a melyek bizonyosan bekövetkeznek, ha kimondja a nép, hogy az érdemeket jutalmazni kell; mivel akkor mindenki azt fogja mondani, hogy vannak érdemei. Meg az a baj sem ily bizonyos, mely szerint félni lehet attól, hogy a születés jogán valami ostoba fog a hatalomba örökösödni.

IV.

Miért követik a többséget? Talán mert ennek több az esze? Nem, hanem mert több az ereje. Miért követik az ősi törvényeket s miért ragaszkodnak az ősi felfogásokhoz? Talán ezek helyesebbek? Nem, hanem egyedüliek és így megóvnak attól, hogy véleménykülönbség merüljön fel.

A közvéleményre alapított uralom, a mely engedékeny, mert nem kényszeríti rá magát a népre, időhöz van kötve. Az erő uralma örökké tart. A közvélemény a világnak mintegy királya, az erő pedig zsarnoka. -118-

VI.

Az erő a világ királya és nem a közvélemény; de a közvélemény rendelkezik s bánik az erővel.

VII.

Mily helyesen tették azt, hogy az embereket a külsejök szerint külömböztetik meg, nem pedig belső tulajdonságaik szerint!… Ki menjen át előbb itt ez úton? Melyik ad helyet a másiknak? A ki okosabb vagy ügyesebb? De hiszen én is vagyok olyan, mint ő. E miatt vita s verekedés támadhatna. De hát azt mondjuk: neki négy inasa van, nekem csak egy. Ez már látható, csak meg kell számlálni az inasokat. Nekem van kevesebb s így én vagyok kénytelen engedni. – Ily módon aztán békében maradunk, a mi pedig a legfőbb jó a földön.

VIII.

A nép megszokta a királyt kiséretével együtt látni; a testőrség, a fényes kiséret tiszteletet és félelmet kelt a népben, a mely, ha aztán egyedül is látja fejedelmét, ugyanazt a megszokott tiszteletet és félelmet érzi; mivel gondolatban a királyt testőreitől s a fényes kisérettől nem választja külön. Ennek tehát természetes oka van s innen származnak az ily szokásos mondások: -119- «A fejedelem arczán ki van fejezve az istenség jellege» stb.

A királyok hatalma a nép józan eszén és esztelenségén alapszik, de sokkol inkább esztelenségén. A legnagyobb dolgok e világon mások gyöngeségére vannak, mint alapra építve és ez az alap nagyon biztos; mindenkor biztos alapul lehet venni a nép gyöngeségét; a mi csupán az észre van alapítva, az sokkal gyengébb alapon áll.

IX.

A hivatalnoki kar jól ismerte ezt a gyöngeséget. A hivatali egyenruha, a nagy paloták, a hol itéletet mondanak, a liliom és egyéb jelvények: mind szükségesek a hivatal fényének emelésére. Az orvosok sokszor már csupán hosszú öltönyeikkel és öszvéreikkel, a tudorok négyszögletű tudori kalapjaikkal és bő ruhájokkal is hatást tesznek.

Csak a ki az erővel is tehet hatást, az mellőzi az öltözékek fényét. Így a mi királyaink soha sem keresték a külső fényt. Nem öltöztek különös ruhákba; de kisértették magokat testőreikkel, a kik a többi fegyveres erővel remegésbe hozták a legbátrabb népet is. Nemcsak a ruhájok királyi, hanem az erejök is. Ki mondaná, hogy a többi emberekhez hasonló a szultán, a kit büszke szerályában negyvenezer janicsár környez. -120-

Ha ott volna az ő részükön a kétségtelen igazság, ha az orvosok valóban tudnának gyógyítani, nem volna szükségök hosszú öltönyeikre s arczuk komoly, ünnepélyes kifejezésére: tudományuk hatalma már magában véve is megszerezné tekintélyöket. De tudományuk csak képzelt, látszólagos lévén, szükségök van a formaságokra, hogy a képzeletre hatva szerezzenek magoknak tekintélyt.

És vajon, ha a négyszögletű tudori kalappal látunk egy ügyvédet, nem vagyunk-e azonnal jó véleményben tudománya felől?

A svájcziak sértve érzik magokat, ha nemes embereknek mondják őket, és azt hiszik, hogy csak a polgári rend az, a mely magas törekvésekre való képességgel bir.

A hajó kormányzására az utasok közül nem szükségképen azt választják, a ki a legmagasabb rangú családból származik. Azt mindenki tudja, hogy a tengerre szállni veszélyes és csak arra bizzák magokat az emberek, a ki tud kormányozni, a ki ismeri a hajó alkatrészeit.

Montaigne megfigyelte azt, hogy az eszelősök bántó hatással vannak az emberekre és hogy a szokástól függ minden; de e tényeknek okát nem tudta megmagyarázni. – A ki csupán valamely tényt lát és annak okát nem tudja adni, az összehasonlítva -121- azzal, a ki az okokat is kifürkészi, olyan, mint a kinek csupán csak szeme van, de esze nincs. Az okokat csak az ész láthatja meg.

XI.

Miért nem hat sértőleg ránk a sánta emberek látása és miért bánt az, ha eszelőst látunk? Mert a sánta elismeri azt, hogy mi járunk egyenesen, míg az eszelős azt mondja rólunk, hogy a mi eszünk sántikál; ha ezt nem mondaná, bosszúság nélkül, csupán szánakozva néznők őt.

Epiktetes felteszi azt a kérdést, hogy miért nem vesszük rossz néven, ha azt mondják rólunk, hogy fáj a fejünk, és miért veszszük rossz néven, ha azt mondják, hogy helytelenül gondolkodunk, vagy hogy rossz az izlésünk? Mert a felől bizonyosak vagyunk, hogy fáj-e a fejünk, vagy hogy sántítunk-e, ezt érezzük; de hogy gondolkodásunk helyes-e, azt nem tudjuk. És mivel csak a felől vagyunk bizonyosak, a mit egészen jól láttunk, ha más valaki is egészen jól látja ugyanazt, de épen ellentétes színben: ez zavarba ejt minket s kétkedővé tesz, vajon jól látunk-e, jól választottunk-e, jól okoskodunk-e? – És ha aztán sokan látnak velünk ellenkező színben, akkor nem merünk a mi látásunkban bizni. Ily ellentétes nézetek nem fordulhatnak elő a sántítást illetőleg. -122-

XII.

Igyekezzetek feltünni és másnak terhére lenni: így majd tekintélyt szereztek magatoknak. A ki senkinek sem alkalmatlankodik, hanem csak nyugodtan ül otthonában, azt semmibe sem veszik.

XIII.

A csinos, gondos külső épen nem jelentéktelen dolog: ez által azt mutatjuk, hogy sok ember dolgozik értünk; szépen fésült hajunk arra enged következtetni, hogy van inasunk, fodrászunk stb., előkelő szabású ruhánk is sok embert foglalkoztat: a szabón kivül a paszományost stb.

Az pedig nemcsak puszta külsőség, ha azt jelzem megjelenésemmel, hogy sok kéz dolgozik szolgálatomban.

XIV.

Különös! nem akarják azt, hogy köszöntsem a fényes öltözetű nagy urat, a kit hét-nyolcz inas követ. Hogyne! hiszen megbotoztat, ha nem köszönök neki tisztelettel! A ruha – erő. Természetesen nincs ez így akkor, ha egy ló találkozik egy czifrábban felszerszámozott más lóval. -123-

Montaigne bizonyára csak tréfált, midőn azt mondá, hogy ennek okát nem tudja adni.

XV.

Nagy előny az, ha valaki oly tulajdonságokkal bir, a melyek által eléri, hogy már tizennyolcz-husz éves korában annyira ismerik és becsülik, mint mást csak ötven éves korában. Ez által minden fáradság által nyer harmincz évet.

XVI.

A nép rendszerint egészséges nézetekkel bir; így pl. helyesen teszi, hogy a vadászatban keres szórakozást és a költészetet nem szereti. A félműveltek a népet ezért kigúnyolják s ez által is a világ esztelenségére akarnak rámutatni. Pedig az époly természetes, mint a milyen természetes az, hogy az embereket külsejök, gazdaságuk szerint külömböztetik meg; ezt is sokan kigúnyolják és mégis követik.24) -124-

XVII.

Csekély azok száma, kik önállóan gondolkoznak s valami új igazságot fedeznek fel; a kik semmit sem fedeznek fel, többségben vannak és ezért erősebbek is; és rendszerint megtagadják a feltalálóktól azt a dicsőséget, melyet ezek megérdemelnek s találmányaik által kerestek. Ha ez utóbbiak ragaszkodnak dicsőségükhöz és megvetéssel illetik a többséget, csakis azt érhetik el ezzel, hogy a többség kigúnyolja őket és álmodozónak tartja.

A szellem fölényét tehát, bármily nagy legyen is az, nem kell másokkal éreztetni s nem kell igyekezni a szellem által adott előnyök kihasználására; meg kell elégedni a kisebbségnek becsülésével és elismerésével, mely a valódi érdemet méltányolni tudja. -125-

A természetben sok tökéletes van, talán épen azért, hogy ez által megmutassa nekünk, miszerint a természet az Isten képe; de sok hiba is van benne, hogy megmutassa, miszerint a természet csakis képe az Istennek.

II.

Minden nyomorúságaink mellett is van bennünk valami leküzdhetetlen ösztön, a mely felemel.

III.

Ha az ember tökéletes lenne, elérhetné a boldogságot s eljuthatna az igazsághoz. És ha egészen tökéletlen lény lenne, nem volna meg benne sem az igazságnak, sem a boldogságnak eszméje. Ámde, szerencsétlenségünkre, él bennünk a boldogság eszméje, de azt elérni nem -126- birjuk; érezzük az igazságot, de megvalósítani nem birjuk, nem lévén képesek sem arra, hogy biztosan tudjunk valamit, sem arra, hogy egyáltalában semmit sem tudjunk. Arra enged ez következtetni, hogy valamikor a tökéletesség állapotában voltunk, de onnan kiestünk.

IV.

Vajon a trónjától megfosztott királyon kivül van-e még más is, a ki boldogtalannak érezné magát, mert nem király? Vajon Aemilius Paulus boldogtalan volt-e azért, mert már többé nem lehetett consul? Ellenkezőleg; boldognak érezte magát azért, mert már volt consul; hiszen nem is lehetett volna mindig az. De Perseus, a ki mindig lehetett volna király, elvesztette királyságát, annyira boldogtalan volt, hogy szinte lehetetlennek látszott neki az élet. Ki bánkódnék azon, hogy csak egy szája van, s ki ne érezné fájdalmasan, ha csak egy szeme van? Az senkit sem bánt, hogy nincs három szeme; de vigasztalhatatlan, ha csak egy van.

Az ember természetében rejlő ellentmondások oly nyilvánvalók, hogy sokan voltak, a kik azt állították, hogy két lelkünk van; mivel másként nem volna elképzelhető, hogy ugyanazon dologra -127- nézve oly külömböző, oly ellentétes nézeteink lennének s oly gyorsan változtatnók meggyőződéseinket, úgy hogy a legnagyobb önhittség, merészség közepett minden átmenet nélkül egyszerre kétely és félelem fog el.25)

VI.

Az ember helyzetéről minden dolog felvilágosítja őt; csak meg kell érteni a természet szózatát. -128- Mert az nem igaz, hogy Isten mindenben nyilatkozik és nem igaz, hogy mindenben elrejtőzik. De igaz az, hogy elrejtőzik azok elől, a kik kétkednek benne, és nyilatkozik azok előtt, a kik keresik őt. Mert az emberek mind együttvéve méltatlanok az Istenre és egyszersmind arra is vannak hivatva, hogy megismerjék őt. Az Isten megismerésére és tiszteletére vannak utalva természeti állapotuknál fogva és méltatlanok az Istenre romlottságuk miatt.

VII.

Ha az istenség soha egy kis részében sem jelent volna meg az ember előtt, akkor vagy azt kellene hinnünk, hogy nem létezik istenség, vagy hogy az emberek méltatlanok megismerésére. De ha csak olykor is megjelenik, a kétkedés ki van zárva. És mihelyt egyetlen egyszer megjelenik, már bizonyos, hogy mindig létezik. E szerint más következtetésre nem juthatunk, mint hogy van Isten s az emberek méltatlanok reá.

VIII.

Ha nem volna az ember előtt semmi homályos, akkor nem érezné gyarlóságait. Ha nem volna előtte semmi világos, nem remélné, hogy tökéletesebbé válhatik. És így nemcsak igazságos, hanem hasznos is, hogy Isten részben -129- mutatkozzék és részben rejtve maradjon; minthogy az emberre nézve ép oly veszélyes az, ha ismeri az Istent és nem ismeri saját gyarlóságát, mint az, ha ismeri gyarlóságát, de nem ismeri Istent.

IX.

Minden, a mi e földön létezik, egyaránt hirdeti nekünk egyrészről azt, hogy az ember mily gyarló s mily könyörületes az Isten, másrészről azt, hogy mily tehetetlen az ember Isten nélkül s mily sokra mehet az Istennel.

Minden, a mi e földön létezik, vagy azt mutatja az embernek, hogy mily tökéletlen, vagy azt hogy mily tökéletes. Minden vagy nagyságával, vagy gyarlóságával ismerteti meg őt.

XI.

Igazságtalannak születik az ember, mivel mindenkor önmaga felé hajlik; ez természetellenes. Az általánosra kell törekedni; mert az önzés a kezdete minden bajnak, rendetlenségnek, háborúnak stb. a társadalom minden terén. -130-

ELSŐ RÉSZ.
A keresztyénség indokolásáról általában.

Ha minden törekvésünket, minden cselekvésünket csupán a kétségtelen dolgokra kellene irányoznunk, akkor a vallásért semmit sem kellene tennünk; mivel a vallás nem olyan, hogy minden kétséget kizárna. De hiszen nagyon sokat teszünk mi bizonytalan eredmények elérése végett: gondoljunk csak a tengeren való utazásra, a háborúkra. Sőt azt mondom, hogy akkor épen semmit sem kellene tennünk, mert hisz semmi sem bizonyos; és több bizonyosság van a vallásban, mint ama reményünkben, hogy holnap meglátjuk a napot; mert az nem bizonyos, hogy a napot holnap meglátjuk-e, s kétségkívül lehetséges az is, hogy nem látjuk meg. Nem így a vallást illetőleg. Nem bizonyos az, hogy a vallás helyes-e; de ki merné -131- azt mondani, miszerint kétségtelenül lehetséges az, hogy nem helyes a vallás? Ha tehát a holnap, vagy a bizonytalan érdekében cselekszünk, észszerűen teszünk.

II.

A jövendölések, a csodák és vallásunk egyéb bizonyítékai nem olyanok, hogy elmondhatnók rólok, miszerint mennyiségtanilag meggyőző erővel birnak. De csak azt engedjétek meg nekem, hogy elmondhassam, miszerint nem vétünk az észszerűség ellen, ha e bizonyítékoknak hitelt adunk. Van bennök világosság és homály egyaránt, hogy némelyeket megvilágítson s másokat homályba burkoljon. De a világosságuk olyan, hogy túlszárnyalja a homályt, vagy legalább is egyenlő azzal. És ennélfogva az ész nem mondhatja azt, hogy ne kövessük a vallást; erre más nem birhat rá bennünket, csak a rideg anyagiság és a gonoszlelkűség. Arra nézve tehát elég világossággal birunk, hogy a nem hivőket nyugodt lelkiismerettel elitéljük; de arra nézve nem, hogy őket a vallás részére megnyerjük. S ebből kitünik, hogy a hivőket nem az ész, hanem a kedély készteti a vallás követésére; és a nem hivőket nem az ész, hanem az anyagiság és a gonoszlelkűség készteti a vallás tagadására. -132-

III.

Ki kárhoztathatná a keresztyéneket azért, mert nem tudnak számot adni azon okokról, a melyek őket a vallás követésére indítják? hiszen a kik ezt tehetnék, azok magok sem tudnak számot adni az okokról, melyek őket a vallás megvetésére vezetik! Fennen hirdetik, hogy a vallás ostobaság s ezt semmivel sem bizonyítják; de ne vegyétek ezt nekik rossz néven: mert ha bizonyítékokat akarnának felhozni, nem maradhatnának meg állításuk mellett. Állításuk csupán az által tünhetik fel helyesnek, hogy nem akarják bebizonyítani.

IV.

Csupán csak szánjátok azokat, a kik nem hisznek; hiszen eléggé szerencsétlenek már hitetlenségök miatt is. Csak akkor kellene őket megtámadni, ha ez hasznukra lenne; de ez mindig csak árt nekik.

Azoknak, a kik ellenszenvvel viseltetnek a vallás iránt, mindenekelőtt azt kell kimutatni, hogy a vallás az észszel nem ellenkezik és hogy becsülésünknek méltó tárgya lehet; aztán vonzóvá téve a vallást előttök, tiszteletet kell szerezni annak. Majd elő kell adni, mily kivánatos, hogy a vallás csakugyan indokolható is legyen; aztán nagyságával -133- és emelkedettségével fel kell tüntetni régiségét és szentségét és azt, hogy mily jóságos a vallás, midőn az igazi boldogságot igéri nekünk.

VI.

Az ész csak lassan hat, és a különböző álláspontok és nézetek közt gyakran eltéved, vagy nem birván áttekinteni tárgyát, elfárad. Nem így az érzés; ez gyorsan cselekszik s mindig kész is a cselekvésre. Arra kell tehát törekedni, hogy az igazságot eszünkkel megismerve, azt azután átérezzük; oltsuk be a hitet szivünk érzéseibe, mert különben hitünk mindig bizonytalan s ingadozó lesz.

VII.

Ne ismerjük félre önmagunkat, testből és lélekből állunk: és azért a rábirás eszközét nem csupán az ész bizonyítékai képezik. Hiszen hány dologról mondhatjuk azt, hogy kétségtelenül be van bizonyítva? A bizonyítékok csak az észt győzik meg. A szokás képezi a legerősebb bizonyítékainkat. Mert az az érzékeket nyeri meg, a melyek aztán elragadják az észt, a nélkül, hogy ez gondolkodhatnék. Ki bizonyította azt be, hogy holnap is nap lesz és hogy meg fogunk halni; és mégis van-e oly dolog, melyet az emberek általában jobban elhinnének? A szokás alkotja itt is meggyőződésünket; a szokás ad irányt egész -134- életünknek. Igaz, hogy nem a szokáson kell kezdeni, ha az igazságot meg akarjuk ismerni; de ha már az ész meglátta, hogy hol van az igazság, a szokáshoz kell folyamodni, hogy a szemünk elől könnyen elillanó hitnek vázlatát elkészítse és aztán képét egészen megfesse; mert az fárasztó is, ha minduntalan bizonyítékkal állunk elő. A szokást hivjuk segítségül, s az így megalkotott hivésünk minden erőszakosság, fogás, és rideg bizonyíték nélkül fogja velünk elhitetni a dolgokat, és minden képességeinket e hivés felé irányozza úgy, hogy lelkünk abba mintegy természetszerűen belehull. Nem elég az, hogy csak a meggyőződés erejével higyünk; kell, hogy érzésünk ne hitesse el velünk az ellenkezőt.

Együttesen kell tehát megindítani az észt és a kedélyt: az észt a bizonyítékok által, melyekre elég rá mutatni; és az érzést a szokások által, melyek segélyével megakadályozzuk, hogy az az ellenkező irányba ne térjen át.

MÁSODIK RÉSZ.
A keresztyén vallás erkölcsi bizonyítékairól.

VIII.

Az egész nagy világ bölcs elrendezése a vallásosság ápolására vezet bennünket; s kell, hogy az emberek oly érzelmekkel teljenek el, mint a -135- minőkre a vallás tanít és a vallás képezze azt a tárgyat és központot, mely felé minden irányul, oly annyira, hogy a ki a vallás elveit befogadja lelkébe, az tisztán lássa az emberi természetet és általában az egész világ folyását.

IX.

Ha az ember nem ismeri el, hogy önhitt, nagyravágyó, anyagias, gyönge, gyarló és igazságtalan: akkor vak. S ha azt elismeri és nem vágyódik elhagyni gyarlóságait, vajon mit mondjunk ily balga emberről? És nem kell-e feltétlen becsülésünket oda adni oly vallásnak, a mely jól ismeri az ember hibáit s nem kell-e vágynunk oly vallás igazságai után, a mely gyarlóságaink orvoslását igéri?

Az igazi vallás fő jellege az, hogy arra késztet, miszerint Istent szeressük. Ez helyes is. De a mi vallásunkon kívül más vallás ezt nem rendeli így. A mi vallásunknak ismernie kellett az ember anyagiságát és tehetetlenségét, melynél fogva nem bír önmagától az erény ösvényére lépni. És így a vallásnak kell ily módokról gondoskodni, melyek közül legfőbb az imádság. A mi vallásunk ezt meg is tette és semmi más vallás nem is kivánja meg azt, hogy Istent szeressük és kövessük. -136-

XI.

Hogy igaz legyen a vallás, kell, hogy ismerje természetünket; mert az ember természete, legfőbb java, valódi erényei és az igazi vallás oly dolgok, melyeknek ismerete egymástól elválaszthatatlan. A vallásnak ismernie kell az emberi nagyságot és gyarlóságot, s annak, úgy mint emennek is okát. A keresztyén valláson kívül mely más vallás ismerte fel mindezt?

XII.

A többi vallások, a pogány vallások, népszerűbbek: mivel csupa külsőségekből állnak; de nem nyerhetik meg magok számára az emelkedettebb lelkületűeket. Minden külsőség nélkül való, csupán értelmi vallás lenne a legmegfelelőbb az emelkedettebb lelkületűeknek; de az ily vallás a nép számára nem volna alkalmas. Egyedül a keresztyén vallás az, a mely mindenki lelkületének megfelel, egyesítve lévén benne a külsőség a lényeggel. Felemeli a népet a vallás lényegéhez, s a gőgösöket lealázza a külsőségekhez, e kettő nélkül nem tökéletes a vallás; mert kell, hogy a nép megértse a vallás által hirdetett igék szellemét és a műveltebbek alávessék lelkületüket a szent igéknek az által, hogy a külsőségekben részt vesznek. -137-

XIII.

A keresztyén valláson kivül más vallás nem ismerte fel azt, hogy az ember a legkiválóbb s egyszersmind a leggyarlóbb teremtmény. A vallások egy része, a mely belátta az ember kiválóságát, aljasságnak és hálátlanságnak tekintette azokat az alantasabb érzelmeket és indulatokat, melyek az ember lényegében természetszerűleg bennrejlenek. Más vallások ismét csak ez utóbbiakat látták s nevetséges gőgnek tekintették a magasztos érzelmeket, melyek szintén természetesek az emberben.

XIV.

Isten rejtve lévén szemeink elől, minden oly vallás, mely nem mondja Istent láthatatlannak, téves; és az a vallás, mely e láthatatlanságnak okát nem adja, nem észszerű. A mienk mindezt megteszi.

XV.

Az emberi nagyság és gyarlóság oly kézzel fogható, hogy szükséges, miszerint az igazi vallás megtanítson bennünket arra, hogy vannak fenséges, de egyszersmind gyarló elvei is; mivel kell, hogy az igazi vallás jól ismerje természetünket, hogy ismerje természetünk magasztos és köznapi jellemvonásait, és mindezeknek okát is tudja adni. Kell, hogy számot adjon a bennünk rejlő csodálatos -138- ellentmondásokról.26) Ha lehet egy főigazságba foglalni a vallást, úgy az a következő: a vallás tanítson meg arra, hogy csak őt imádjuk s őt szeressük. De mivel nem tudunk mást imádni, csak a mit ismerünk, s mást szeretni mint önmagunkat, kell, hogy a vallás e gyarlóságainkkal is megismertessen és azok ellen orvosságot adjon.

Hogy az ember boldog lehessen, arra nézve szükséges a vallás kijelentése, hogy van Isten, s hogy őt szeretnünk kell, s hogy egyedüli valódi üdvünket az képezi, ha az övéi lehetünk és egyedüli szerencsétlenségünket az, ha tőle elválva kell lennünk; tanítson meg a vallás arra, hogy vak sötétségben vagyunk, a mely megakadályoz abban, miszerint Istent megismerjük és szeressük és mivel kötelességünk őt szeretni, de anyagiságunk eltávolít bennünket tőle, tévúton járunk. Kell, hogy a vallás tudtunkra hozza azt az ellentállást, -139- melyet Istennel és saját jóvoltunkkal szemben kifejtünk. Mutassa meg nekünk azt az útat, melyen orvoslásra lelünk s mondja meg, mi ez az orvosság. Nézzük sorra az összes vallásokat, vajon fogunk-e a keresztyén valláson kívül más olyanra találni, mely e részben kielégíthetne! Talán az a vallás lenne az, melyet ama bölcsészek hirdetnek, kik azt mondják, hogy a legfőbb jó önmagunkban rejlik? vajon csakugyan ott volna a legfőbb jó? meglelték-e ezek a bölcsészek az orvosságot összes bajainkra? vajon meggyógyíthatják-e azzal az önhitt embert, ha őt az Istennel egyenlőnek hirdetik? és ők teszik ezt, a kik azt mondják, hogy a boldogságot az anyagi gyönyörök adják meg nekünk és a kik ez által az állatokkal akarnak bennünket egyenlővé tenni! Ez volna a mi anyagiságunk gyógyszere! Nézzetek fel az Istenre, mondja egy részök, ime ott van ő, a kihez ti hasonlók vagytok s a ki azért alkotott titeket, hogy őt imádjátok. Egyenlővé tehetitek magatokat vele; a tudás, ha követitek, majd vele egyenlővé tesz. Mások azt mondják: Nézzetek le a földre, nyomorult férgek és látni fogjátok ott az állatokat, melyeknek ti társai vagytok!

Mivé lesz az ember? olyan lesz-e, mint az Isten, vagy olyan, mint a többi állat? mily rémítő távolság e végletek közt! mivé leszünk tehát? melyik vallás fogja velünk megismertetni boldogságunkat, kötelességeinket, a gyöngeségeket, melyek kötelességeinktől eltérítenek, az írt, mely -140- meggyógyít s azt a módot, melylyel ez írt elérhetjük?

Lássuk csak, hogyan felel e kérdésre Isten bölcsesége, mely a keresztyén vallás tanaiban megszólal.

Hasztalanul keresitek, óh emberek, nyomorúságaitok orvosságát önmagatokban; a ti képességeitek mindössze csak annyira mehetnek, hogy megismertetik veletek, miszerint nem önmagatokban fogjátok fellelni az igazságot és boldogságot. A bölcsészek ezt igérték nektek; de igéretöket be nem válthatják. Hiszen azt sem tudják, mi képezi a ti boldogságtokat és hogy mik vagytok voltaképen. Hogy gyógyíthatnák meg bajaitokat, ha nem ismerik azokat! Legfőbb betegségtek az önhittség, a mely elvon az Istentől, és az anyagiság, a mely a földhöz bilincsel; és bölcsészeitek csak még súlyosabbá tették betegségteket. Ha Istent állították elétek, csak növelték önhittségteket; mert elhitették veletek, hogy hozzá hasonlók vagytok. És a kik e feltevés botorságát belátták, a másik végletbe sodortak benneteket, elámíva lelketeket, hogy a többi állatokhoz vagytok hasonlók és arra késztettek titeket, hogy az anyagiságban keressétek boldogságtokat, és osztozzatok az állatok sorsában. De ily módon nem fogtok valódi mivoltotok tudatára jönni. Ne várjatok tehát sem igazságot, sem vigasztalást az emberektől. Én vagyok az, a ki titeket alkottalak s csak én mondhatom meg nektek, hogy mik -141- vagytok. De már nem vagytok olyanok, mint a minőnek teremtettelek. Én az embert szentnek, ártatlannak, tökéletesnek alkottam. Adtam neki észt és világossággal vettem őt körül. Közöltem vele dicsőségemet és csodáimat. S az emberi szem akkor tisztán látta Isten fenségét. Nem volt akkor homályban, mely őt megvakítja, a halandóság és a gyarlóság, mely őt annyira bántja, nem volt akkor osztályrésze. De ily nagy dicsőség önhitté tette őt. Önmagától remélt mindent megnyerni, függetlenül Isten segítségétől. Az érzékek, függetlenné téve magokat az észtől, s gyakran hatalmukba kerítve ezt, a gyönyörök keresésére vitték őt. S most már a teremtés minden kis tárgya vagy gyötri, vagy kisértetbe hozza őt, uralkodván rajta, vagy leigázván őt erejével, vagy pedig elbájolván őt ingereivel, a mi pedig még borzasztóbb és hatalmasabb uralom.

HARMADIK RÉSZ.
A vallás történelmi bizonyítékai.

XVI.

Látva az ember vakságát és gyarlóságait, s azokat az ijesztő ellentéteket, melyek természetében rejlenek, s látva ezt az egész nagy néma mindenséget, látva az embert ily elhagyottan a sűrű homályban, mintegy eltévedve s a mindenség -142- egy kis zugába dobva, a nélkül, hogy tudná, ki dobta őt ide, s mit tegyen itt, s mivé lesz, ha meghal: félelem fog el, mintha alva valamely elhagyott rémes szigetre vittek volna s ott felébrednék, nem tudva, hol vagyok és hogyan távozhatom onnan. És ámulat lep meg, hogy kétségbe nem ejt ily borzasztó állapot. Körültem más hasonló természetű lényeket látok. Kérdem tőlök, hogy többet tudnak-e sorsok felől, mint én; s ők nemmel felelnek. És még ezek a szerencsétlenek, körültekintve s látva magok körül a teremtés ingerlő tárgyait, ezek hatalmának vetik alá magokat. És nem tudok itt köztök megállapodni, e lények társaságában, a kik hasonlók hozzám, gyarlók és tehetetlenek, mint magam. Látom, hogy nem jönnek segítségemre, midőn meg kell halnom; egyedül fogok meghalni, úgy kell tehát tennem, mintha egyedül volnék; és ha egyedül volnék, nem építenék házakat, nem vegyülnék a világi zajba, nem keresném senki becsülését, hanem csupán csak az igazság felkutatására törekedném.

Belátva azt, hogy sok jel mutat arra, miszerint ezen a világon kívül, melyet én látok, kell lenni egy más világnak is, kutatni kezdtem, vajon az Isten, a kiről mindenki beszél, nem hagyott-e itt vissza önmagából némi nyomot? Körültekintek és mindenütt csak sötétséget látok. A természet minden tárgya kétkedéssel és nyugtalansággal tölt el. S ha nem látnám sehol az -143- istenség nyomát, nem tudnék hinni az Istenben. S ha ott látnám mindenütt a teremtő nyomait, nyugodtan, tétlenül dőlnék a hit karjaiba; de mert többet látok, semhogy tagadhatnám, és kevesebbet, semhogy állítani merném az istenség létezését, sajnálatra méltó állapotban vagyok és egyre csak azt kivánom, hogy ha az Isten tartja fenn a világot, mutassa őt meg nekem a hit megdönthetlenül; és ha csalnak azok a jelek, melyek az Istenre vallanak, oszlassa el ezeket teljesen a hit; vagy mindent mondjon meg nekem, vagy semmit sem, hogy láthassam az utat, melyet követnem kell. E nélkül azt sem tudom, mi vagyok s mit kell tennem, és sem kötelességeimet, sem helyzetemet nem ismerem. Lelkem vágyódik bármi áron is az igazság felismerésére és követésére.

A világ különböző tájain a vallások sokaságát látom. De egyiknek tanai sem vonzzák lelkemet és egyik sem adhat megnyugvást nekem. Egyaránt visszautasítom Mohamed és China vallását, Róma és Egyptom ős hitét, mivel egyik sem győz meg jobban, mint a másik s lelkemet nem tudja magával ragadni.

De midőn sorra veszem a különböző idők sajátszerűen változatos erkölcsi tanait, találok a világ egy kis zugában egy különös, elzárkózott népet, a melynek történelme a miénket századokkal előzi meg. E nép, – mely elég nagy számú –, egy Istent imád, és azt mondja, hogy ez Isten törvényei -144- szerint él, s hogy minden intézményét Isten törvényei szerint alkotta meg. Azt állítja e nép, hogy csupán előtte fedte fel azt a rejtélyt az istenség, hogy az emberek romlottsága miatt az Isten elfordult tőlök, hogy az emberek csupán magokra vannak hagyatva, s innen erednek azok a tévelygések, azok az örökös változások, melyek a vallás és a társadalmi szokások terén feltünnek; de ők, e kiválasztott nép emberei rendíthetlenül ragaszkodnak szokásaikhoz. Azonban az Isten nem fogja örökösen ezen sötétségben hagyni a többi népeket; el fog jönni mindnyájok megszabadítója; és ők azok, a kik hivatva vannak arra, hogy e megszabadító eljövetelét hirdessék a világnak, hogy a bekövetkezendő nagy eseménynek majdan hősei legyenek és hogy felhivják az összes népeket, hogy egyesüljenek velök, hogy együtt várják e megszabadító eljövetelét.

E nép csodálatot kelt bennem s méltónak látszik arra, hogy figyelemmel kisérjem őt, mert sok meglepő és sajátságos dolgot látok nála.

E nép csupán testvérekből van összealkotva; míg más nép számos családból alakult, ez egyetlen egy embertől származott, és mind összevéve egy hatalmas családot alkot. Ez egyetlen a maga nemében!

E nép a legrégibb az ismert népek között; és nekem úgy tünik fel, hogy e körülmény is különös tiszteletet ad neki; s kiváltképen felvett kérdésünk tárgyalásánál kell őt figyelemben részesíteni, -145- mivel, ha meg akarjuk tudni, vajon Isten megjelent-e valamikor az emberek előtt, e néphez, az ő ősrégi hagyományaihoz kell legelébb is fordulnunk.

E nép nemcsak régisége, hanem állhatatossága miatt is figyelemre méltó; mert hisz keletkezésétől fogva maig szakadatlanul létezett, míg más nép, mint a görög, a római, eltünt egészen. És mind a mellett, hogy, mint a történelem mutatja, oly hatalmas uralkodók és népek akarták őt elpusztítani, a nép fenmaradt s ő maga ezt természetesnek tartja. Végre szétszóródva az egész földön, történelme minden egyes nemzet történelmével összefügg.

Törvénye e népnek a világ legrégibb törvénye, s e mellett a legtökéletesebb és az egyedüli, a mely szakadatlanul meg volt tartva. A «törvény» szót is csak ezer évvel később ismerték a legrégibb népek is s még Homér sem említi e szót, a ki pedig oly sok népről szól. És törvényeiket a görög és római törvényalkotók is átvették részben, a mint ezt már nehány író kimutatni igyekezett.27)

S e törvény egyszersmind a legszigorúbb, legridegebb is az összes törvények között, halálbüntetés fenyegetésével kötelezvén a népet egyes jelentéktelenebb szabályok megtartására. S épen ezért is bámulatos, hogy oly sok századon át fenmaradt és pedig oly háborgó, izgalmas nép között; míg minden más nép időről-időre változtatta törvényeit, melyeket pedig könnyebb lett volna követni.

XVII.

Ez a nép továbbá csodálatosan őszinte. Szeretettel és hűséggel megőrzi Mózes könyveit, melyekben ez kijelenti, hogy népe mindig hálátlan volt Isten iránt s hogy még inkább az lesz az ő halála után, de hogy az eget és a földet hívja fel tanubizonyságul az iránt, hogy ő eléggé -147- figyelmeztette arra népét; hogy végül az Isten haragra gerjedve e nép ellen, szét fogja őt szórni a nép összes népei közé. És ezt az őket oly annyira gyalázó könyvet életök árán is megőrzik. Ez oly őszinteség, melynek nincs mása, s mely már nem is természetes.28)

XVIII.

A zsidóság jelenlegi állapota is egyik bizonyítéka a hit erejének. Mert csodálatos, hogy e nép oly sok év óta fenmaradt és mindenkor nyomoruságos helyzetben volt, megvetve és gyalázva -148- minden más néptől, mivel a Megváltót keresztre feszítette. És habár a nyomorúságos állapot a szakadatlan létezéssel ellentétben is van, ők, szerencsétlenségök mellett is folytonosan fenntartották magokat.

XIX.

A világ eltávolodván rendeltetésétől, az Isten gondoskodott egy egykorú történetíróról, meghagyta egy népnek, hogy annak iratait gondosan megőrizze; s elrendelte, hogy ez iratok hitelt nyerjenek s azokból mindenki megtudja azt, a mit tudnia kell s a mit csak ez iratokból tudhat meg.

XX.

Mózes nagyon okos volt; ez kétségtelen. Ha ámítani akart volna, azt bizonyosan ügyesen teszi, hogy észre ne vegyék. De ő egészen ellenkezően tett; mert ha meséket talált volna ki, alig lett volna népe közül valaki, a ki át ne látott volna a szitán.

Miért tette pl. az első embereket oly hosszú életűvé? és miért állított fel oly kevés nemzedéket? a nemzedékek sokaságában eltévedt volna, míg azt a kevés nemzedéket mindig eszében tarthatta; mert nem az évek hosszú sora, de a nemzedékek sokasága teszi a történelmet homályossá, hosszadalmassá. -149-

Az igazság csak akkor változik meg, ha az emberek változnak. Mózes két dolgot: a teremtést és az özönvizet jól be akarta vésni népe emlékezetébe s azért, kevés nemzedéket állítva fel, ama két nagy eseményt közelivé tette, oly közel hozva azt korához, hogy mintegy látni vélte népe a teremtést s az özönvizet.

XXI.

A patriarchák hosszú élete őrizte meg a multak történetét az emlékezetben. Mert ha nem ismerjük eléggé őseink életének történetét, annak oka az, hogy nem éltünk velök együtt sokáig, s mielőtt még emlékünkbe jól bevésődött volna alakjok, már is eljutunk halálukhoz. Sem a tudomány, sem a művészet nem volt honos e népnél s minden idejöket őseik életének, az előttök élt nemzedékeknek megismerésére fordíthatták.

XXII.

Midőn azon elmélkedtem, honnan van az, hogy annyiszor hitelt ad az emberiség az álprófétáknak, a kik bajaink orvoslását hirdetik, ha éltünket az ő kezeikbe teszszük le, arra a megállapodásra jutottam, hogy ennek más oka nem lehet, mint hogy valóban kell lenni oly módnak, melylyel gyarlóságaink orvosolhatók; mert hiszen máskülönben nem volna oly sok álhit és -150- ezek után nem futna annyira az emberiség, ha nem volna képzelhető a valódi, tökéletes hit létezése. Ha ilyen nem volna, ha gyarlóságaink orvosolhatlanok lennének, nem képzelnék az emberek, hogy azt valamikor elérhetik. Ellenben ha valaki azt állítaná, hogy a halál eljövetelét meg tudja akadályozni, senki sem hinné el ezt neki, mivel ezt még eddig senki sem merte kimondani. De ha nagy tekintélyű ember állítja, hogy felfedezte az összes bajainkat orvosló gyógyszert, a nép, a mely különbséget nem tud tenni, azt hiszi, hogy mivel már ismer több sikeres gyógyszert, most ismét ilyent fog kapni. Valaminthogy a holdnak a földre gyakorolt befolyásáról is sok téves nézetet elhiszünk, mivel egynémely befolyását, mint pl. a tenger apadását és áradását ismerjük.

Ezekből kifolyólag aztán világos előttem az, hogy oly sok csoda, boszorkányság, tévhit stb. van, létezik sok tévhit, mert igazi hit is létezik és van sok hamis vallás, mert van egy igazán helyes is. Ha ily igazi nem léteznék, oly sok ember nem képzelhette volna el azt a saját felfogása szerint s még több ember nem hitt volna azoknak. De mivel sok nagy dolog történt a világon, a melyekben sokan hittek: kész hinni az emberiség akkor is, ha csalódásban él. És abból, hogy vannak látszólagos, hazug csodák, nem az következik, hogy igazi csodák nincsenek, de ellenkezőleg épen az, hogy ilyenek vannak; -151- és abból, hogy hamis vallások vannak, épen az következik, hogy kell lenni igazi, helyes vallásnak is. Mert az emberi szellem, ha némely dolgok igazsága előtt kénytelen meghajolni, ösztönszerű hajlamot érez az iránt, hogy más hasonló dolog igazságát is elismerje.

XXIII.

Ha nem akarnánk hinni az apostoloknak, vagy arról kellene meggyőződnünk, hogy ők csalódnak, vagy hogy ők magok ámítók. Mindkét esetet nehéz feltenni; mivel nem képzelhető az, hogy csalódni lehessen abban, hogy pl. valaki él-e, feltámadott-e? és az, hogy rosszakarattal ámítsanak, egyáltalában ki van zárva.

XXIV.

Készséggel elhiszem azt a történetet, a melynek igazságáért annak szemtanui képesek a halálba menni.

XXV.

Ha a keresztyén vallás helyességének bizonyítékait elősoroljuk, lehetetlen, hogy azok ereje által ne érezné magát mindenki meggyőzve. Nézzük e vallás elterjedését; képzelhető-e, hogy ha nem lenne az igazi vallás, annyira hódított volna? hiszen a legegyszerűbb, a legszelidebb, -152- és semmi kényszert, semmi szigoruságot nem használt; nem volt pártfogója, sőt a föld összes népeinek uralkodóitól üldözve volt.

Nézzük a keresztyén lélek szentségét, fenségét és emberszeretetét. A pogány bölcsészek kiemelkedtek ugyan olykor embertársaik tömegéből részint nemesebb életök, részint magasztos s a keresztyénséggel némileg rokon lelkületök által; de egyikök sem mondta ki, hogy az alázatosság erény; hogy ha többnek is érezzük magunkat embertársainknál, azokat nem kell megvetnünk, hanem igyekezzünk őket is emelni. Csak a keresztyén vallás az, a mely egyesíteni tudott oly dolgokat, melyeket ellentéteseknek hittek addig; a keresztyén vallás az egyedüli, a mely kimondta, hogy alantabb álló embertársainkhoz való leszállás, az általános emberszeretet oly erény, mely nélkül a többi erény egy sem tökéletes.

Nézzük a szentírás meggyőző csodáit, magasztosságát, és a benne előforduló dolgok emberfeletti fenségét; s mindezt bámulatosan egyszerű módon vonzó, megkapó igazsággal előadva.

Nézzük a Megváltó egyéniségét. Képzelhető volna-e valaki olyan, a ki ne ismerné be emelkedett, magasztos szellemét, mely már gyermekkorában, a törvénytudók előtt is nyilvánult; és mégis a helyett, hogy szelleme által elkapatva, a tudósok sorába lépne, harmincz évig a puszták magányában tartózkodik s a nyilvánosság -153- terére lépve, a szeretet vallását hirdeti, meggyőződéssel, bátran, nem törődve azzal, hogy ellenségeivé lesznek azok is, a kik akkor a legbölcsebbek hirében álltak! És apostolaivá egyszerű, minden képzettséget nélkülöző embereket választ. Vajon nem meglepő nagyság-e ez egy vallásalapítónál?

Nézzük ez apostolokat egyenkint, ez egyszerű embereket, kiknek a szeretet vallása egyszerre oly erőt adott, hogy a legkiválóbb bölcsészeket is zavarba ejtik és daczolnak a királyokkal és a zsarnokokkal, a kik az általok hirdetett vallást el akarják nyomni.

Nézzük a korábbi próféták hosszú sorát, a kik kétezer év óta követték egymást, megjövendölve a Megváltó megjelenését s életét előre egészen úgy megjósolva, a mint az be is következett; megjövendölve a Megváltó feltámadását, az apostolok kiküldetését, az evangyeliom hirdetését, a népek megtérését, s egyéb oly megtörtént eseményeket, melyek a keresztyénséget megállapították s a judaismust eltörülték.

Nézzük e jövendölések mindenikének bámulatos bekövetkeztét, melyek a Megváltó személyére nézve annyira megegyeznek, hogy vakság volna őt félreismerni.

Nézzük a zsidó nép állapotát a Megváltó eljövetele előtt és az után; mily virágzó volt az előtt s mily nyomorulttá vált az után, a hogy e nép megtagadta a Megváltót; mert még most -154- is szét van szórva a föld kerekén, a többi nemzetek megvetésének tárgyaként.

Nézzük a keresztyén vallás folytonosságát, mely a világ teremtése óta szakadatlanul létezett, előbb az ó-testamentom szentjeinek szellemében, a kik a Megváltót várták, majd azokban, a kik őt követték. Egy más vallás sem mutat fel ily állandóságot s ez már magában véve is igazságának jele.

S tekintsük végül e vallás szentségét, tanait, szellemét; és itéljük meg, vajon lehetne-e abban kétkednünk, hogy a keresztyén vallás az egyedül igaz vallás és hogy nincs más vallás, mely azt csak meg is közelíthetné. -155-

A ki barátjának mondhatja Anglia királyát, a lengyel királyt és Svédország királynőjét, vajon mondhatná-e, hogy sehol e világon nem lel menedékre s oltalomra?

II.

III.

Vannak oly hibák, melyek bennünk csak mások által vannak meg; s melyek, ha a fatörzset eltávolítjuk, leválnak rólunk, mint a fa ágai. -156-

IV.

A nyelv másokra nézve oly titkos irás, a melyben nem a betük, hanem a szavak vannak megváltoztatva. Ezért van az, hogy az ismeretlen nyelv megfejthető.

Vannak a szépnek és kellemesnek bizonyos mintái, melyeket természetünknek a külvilág tárgyaihoz való viszonya alkot. Mindaz, a mi e minta szerint van alakítva, tetszik nekünk, legyen az ház, dal, beszéd, költemény, madár, szép tájék, szoba, ruha. A mi azzal ellenkezik, az nem tetszik.

VI.

Az ember természetében megvan a rosszakarat, de nem a boldogtalanok iránt; és csupán abban rejlik, hogy elhitetjük magunkkal, miszerint nem úgy vélekedünk valamiről, mint az, a ki iránt rossz indulattal vagyunk.

VII.

Platót és Aristotelest rendszerint hosszú ruhájú s folytonosan komoly, ünnepélyes embereknek képzelik. Pedig ők is csak olyan emberek voltak, mint mások és sokszor elnevetgéltek barátaikkal. És törvényeiket, bölcsészeti -157- szabályaikat szórakozásból, mulatságból írták meg. Életök ez a része, a míg ezt tették, volt a legkevésbbé komoly és legkevésbbé bölcs. Legbölcsebben akkor cselekedtek, mikor egyszerüen, csendesen éltek.

VIII.

Azt hiszem, Caesar nagyon öreg volt már arra, hogy a világ meghódításával mulassa magát. Ez a szórakozás jó volt Nagy Sándornak, mivel ez fiatal ember volt, a kit nehéz lett volna otthonában visszatartani. De Caesar már érettebb korban volt.

IX.

A kik bizonyos szabályok szerint itélnek meg mindent, másokhoz képest olyanok, mint a kiknek van órájok, míg másoknak nincs. Az egyik ez utóbbiak közül így szól: már két órája vagyunk itt. A másik pedig: még csak háromnegyed óra óta. Én pedig megnézem órámat; s ezt mondom az előbbinek: te unatkozol; s az utóbbinak: neked nagyon gyorsan telik az idő; mert másfél órája vagyunk itt. S mosolygok magamban, ha ők azt hiszik, hogy én is csak a szerint mondtam véleményt, a mily gyorsan mulik az időm. Nem tudják, hogy nekem van órám, a mely szerint itélek. -158-

Minél magasabb fokán vagyunk az értelmiségnek, annál inkább tapasztaljuk, hogy mily sok eredetiség, önállóság van az egyes emberekben. A közönséges emberek nem találnak különbséget embertársaik közt.

XI.

Sokan azt kivánják, hogy az írók ne szóljanak oly tárgyról, melyről már mások szóltak volt; mert akkor semmi újat sem mondanának. De ha a tárgy nem is új, a feldolgozás lehet új. A lapdajátéknál is ugyanazon lapdával játszik mindenki; de az egyik ügyesebben dobja fel, mint a másik. Épen olyan ez, mintha azzal vádolnák az írót, hogy régi szavakat használ; pedig valamint ugyanazon gondolat különböző testet ölthet, úgy a szavak is különböző gondolatokat fejezhetnek ki elhelyezésökhöz, összeállításukhoz képest.

XII.

A szellemesség legmagasabb fokát az esztelenség vádjával illetik, épen úgy mint a legnagyobb tudatlanságot. Mindenben csak a középszerűséget tartják helyesnek. A többség mondta ki ezt a szabályt s megmarja azt, a ki ez ellen bármely irányban is véteni merne. Nem fogok e -159- szabály ellen véteni; megmaradok a középszerűség útján. De ha nem akarok a legalantabb fokon lenni, nem azért teszem ezt, mert az nekem alantas, de mert véget jelent; s épen úgy nem akarok a legmagasabb fokra sem eljutni. Elhagyni a középszerűséget, annyit jelent, mint elhagyni emberi természetünket. Az emberi lélek nagysága abban rejlik, hogy meg tudunk maradni a középúton.

XIII.

Ha egészségesek vagyunk, nem érthetjük meg egészen a beteg helyzetét; és ha betegek vagyunk, azonnal természetesnek tünik fel, hogy gyógyszert kell bevennünk. Nem vágyódunk már akkor egészséges állapotunk kedvelt foglalkozásaira, melyek betegségünkkel össze nem férnek. A természet mindenkor állapotunknak megfelelő vágyakat és hajlamokat ad nekünk. Csupán a félelem az, melyet nem a természet ad nekünk, hanem mi magunk adunk magunknak, s a mely megzavar minket az által, hogy azon állapothoz, melyben vagyunk, oly állapot indulatait köti, melyben nem vagyunk.

XIV.

XV.

Rendszerint jobban meggyőznek bennünket azok az okok, melyekre mi magunk akadtunk, mint a melyeket másoktól hallottunk.

XVI.

Nagy Sándor erényeinek példája nem javított meg oly sok embert, mint a mily sok embert tettek mértéktelenné kicsapongásai. Azt hiszik az emberek, hogy nem közönséges a vétkök, ha valamely nagy ember vétkébe esnek. A nagy emberekkel ott érintkezik a nép, a hol hozzájok legközelebb áll; és bármily magasan legyenek is azok, mindenkor van oly pont, melyen a nagy tömeggel érintkezniök kell. Nem függnek a levegőben s nincsenek elkülönítve társadalmunktól; ha nagyobbak nálunk, annak oka az, hogy a fejök magasabb, de lábaik ép oly alacsonyan vannak, mint a mieink. Mindnyájan ugyanazon a talajon állunk, ugyanazon föld van talpaink alatt; s ezért ők is oly alacsonyan állnak, mint a gyermekek, vagy az állatok.

XVII.

Attól félek, hogy félszeg dologról írtam, mivel irataimat kárhoztatják;29) de az egyház által -161- kitüntetett vallásos iratok az ellenkezőről győznek meg. Ezekből épen azt kell következtetnem, hogy az egyház nézete szerint nem szabad okos dolgokról írni.

Minden faggatás, inquisitio vagy gonoszságból, vagy tudatlanságból történik. Inkább Istennek engedelmeskedjünk, mint az embernek. Nem félek semmitől, nem is reménylek mástól semmit. A Port-Royal 30) fél; de nem jó őket szétválasztani; mert ha nem fognak félni, akkor majd másokat fognak megfélemlíteni.

XVIII.

XIX.

A hallgatás elrendelése a legnagyobb üldözés. Igaz, hogy ahhoz, hogy valaki szent lehessen, hivatás kell. De ha valaki hivatást érez magában, mindenekelőtt azt kell megtanulnia, hogy beszélnie kötelesség.

XX.

Kárhoztassák bár irataimat Rómában: az, a mit én irataimban kárhoztatok, az az égben is kárhozatos! -162-

XXI.

XXII.

Salamon király és Jób legjobban ismerték az emberek gyarlóságát s a leghelyesebben nyilatkoztak erről. Amaz a legboldogabb, ez a legboldogtalanabb ember volt. Az a földi örömök ürességét, képzelt hiú voltát, emez az emberi bajok, a fájdalom valódiságát tapasztalásból ismerte.

XXIII.

Ha az ember nem az Isten számára van teremtve, mért nem lehet boldog Isten nélkül?…

Ha pedig az Isten követésére van rendeltetve az ember, mért távolodik úgy el Istentől?…

XXIV.

Az ember nem tudja, hova sorozza magát. Keresi mindenütt a helyét; de eltévedt a keresésben s helyzetét, melyet elvesztett, nem tudja újra fellelni. Nyugtalanúl, s minden siker nélkül kutat az áthatlan homályban. -163-

XXV.

Ha valaki az ablak elé áll, hogy az arra menőket meglássa, vajon elmondhatja-e, hogy, ha én véletlenül elhaladok az ablaka alatt, azért állt oda, hogy engem meglásson? Nem, mert rám nem is gondolt. És a ki valakit szépsége miatt szeret, elmondhatja-e, hogy szereti őt? Nem, mert a himlő, mely megöli ennek a szépségét, azt fogja eredményezni, hogy a szeretet is megszünik. És ha engem itélő képességem, vagy emlékezetem miatt szeretnek, vajon szeretnek-e akkor? Nem, mivel mindezen tulajdonságokat elveszthetem, a nélkül, hogy önmagamat, én-emet elveszteném. Mi hát ez az «én», ha sem testemben, sem lelkemben nincs? És hogyan lehetne a testet, vagy a lelket másként szeretni, mint csupán egyes tulajdonságai miatt, a melyek pedig nem képezik az «én»-t, mivel mulandók! Lehetséges volna-e valakinek a lelkét elméletileg egyes tulajdonságai nélkül szeretni? Azt hiszem, nem; ez képtelenség lenne.

XXVI.

Minden életszabály megvan már a világon; csakhogy nem alkalmazzák helyesen. Abban senki sem kételkedik, hogy a közjó védelmére életünket is fel kell áldoznunk; és sokan meg is teszik -164- azt. De vajon hányan teszik ezt meg a vallásért? Az emberek közt szükségképen kell egyenlőtlenségnek lenni. De ha ezt így ridegen elfogadjuk, a zsarnokságnak útat engedünk. Az egyes szabályokat ne zárjuk körül merev fallal, itt-ott hagyjunk nyilásokat; de ne nagyokat, hogy felesleges elemek ne áradhassanak be. Nehéz itt a határt megszabni. A törvények akarnák ezt megtenni; de az emberi szellem nem tűri meg a rideg törvényt.

XXVII.

Az embernek sok mindenre van szüksége; s mást nem szeret az ember, csak azt, a ki szükségleteit kielégítheti.

«Ez az ember kitünő tudós a mennyiségtan terén s nekem, a ki e tudománynyal akarok foglalkozni, hasznomra lehet. És jó katona is; majd álláshoz juttat.»

XXVIII.

A szónoklat és az ékesszólás a gondolat festése. A ki a gondolatát kifejezte már és még fölösleges czikornyákkal toldja meg beszédét, olyan, mint az a festő, a ki az arczkép mellé fákat is fest. -165-

XXIX.

A herczegek és királyok gyakran szórakoznak. Nem ülnek mindig trónjaikon; untatja őket az egyhangúság.

Hogy érezhessük és láthassuk a nagyságot, szükséges azt rövid időre elhagynunk.

Az egyhangúság mindenütt és mindenben untat. A hideg jól esik nekünk, hogy aztán ismét felmelegedhessünk.

XXX.

A kellemesre s a valóra törekedjünk; de kell, hogy a kellemest is a valóságból merítsük.

XXXI.

Az ékesszólás oly művészet, melynél fogva gondolatainkat akként adjuk elő, hogy

2. hogy érdeklődjenek a tárgy iránt s elmélkedni óhajtsanak a hallottak felől.

Arra kell tehát törekedni, hogy egyrészről a hallgatók szíve és esze közt, másrészről az előadó gondolatai és a gondolatok kifejezésének módja közt állandó kapcsolat jöjjön létre. Ismerni kell az emberi lelket, tanulmányozni ennek minden részét, hogy ezekbe az előadni kivántakat kellően -166- osztályozva helyezhessük el. A hallgatók helyzetébe képzeljük magunkat s aztán a saját lelkületünket kutassuk és előadásunk folyamán figyeljük meg a hallgatók s a magunk egyénisége közt levő viszonyt. És legfőkép maradjunk természetesek; ne nagyítsuk a kis dolgokat s ne kicsinyítsük a nagyokat. Nem elég az, hogy szép legyen valami, hanem bele is kell illenie a beszéd keretébe.31)

XXXII.

Sokan jól beszélnek, de rosszul írnak. A hely, a hallgatóság tűzbe hozza őket és szellemök oly magasra szárnyal, a milyenre e hevület nélkül nem volna képes.

XXXIII.

Ha Montaigne-t olvasom, nem ő benne, hanem saját magamban lelem azt fel, a mit könyvében olvasok.

XXXIV.

Sok író, műveiről szólva, azt mondja: «Az én könyvem, az én művem stb.» Meglátszik rajtok a dicsekvő nyárspolgár, a ki mindig az ő házairól beszél. Pedig helyesebben tennék, ha azt mondanák: «a mi könyvünk, a mi művünk»; tekintve azt, hogy rendszerint több van mástól a könyvökben, mint saját magoktól. -167-

XXXV.

Épen oly joggal lehetne mennyiségtani, csillagászattani, orvosi, vagy jogi szépségről is szólni, mint a hogy költői szépségről beszélnek. De az előbbieket soha sem említik; s ennek az az oka, hogy nagyon jól tudjuk, mi a mennyiségtan tárgya, könnyen megmagyarázható a lényege, a melyet a bizonyítékok képeznek; míg a költészet czélját, a gyönyörködtetést nehéz meghatározni. Hol van a természetben az a minta, melyet követni kell a költészetben? Nem tudjuk; és azért tudatlanságunk elpalástolására e kifejezést alkottuk meg: költői szépség!

XXXVI.

Én, a ki írom, nem tudom megítélni műveimet. Úgy kellene tennem, mint a hogy a festők tesznek: bizonyos távolságból kellene tekintenem művemet. De milyen legyen ez a távolság, hogy se nagy, se kicsiny ne legyen? Találjátok ki!

XXXVII.

Az általános műveltségű embereket sem csillagászoknak, sem költőknek nem nevezik; pedig ők csillagászok is, költők is s minden tárgyhoz -168- hozzá tudnak szólni. De nem veszik ezt mások észre. A mikor ők belépnek valamely társaságba, beszélnek arról, a miről épen szó van. Nem látszik meg rajtok, hogy többet tudnak mint mások; csak ha kell, akkor szólnak közbe, s ilyenkor aztán kitünik szellemök. Senki sem mondja róluk, hogy okosan beszélnek, a mig a beszédről nincs szó; de mihelyt erről van szó, mindenki elismeri azt.

Ne mondjuk senkiről előre, hogy kitünő csillagász vagy természettudós; de ismerjük el szellemét, ha okosan beszél. Ha meglátunk valakit, ne róla jusson az eszünkbe valamely jó műve, de ha művét olvassuk, ismerjük el ennek szépségeit.

XXXVIII.

Zsarnoki, önkényes kívánság az, ha valaki így szól: «Szép vagyok, tehát féljetek tőlem. Erős vagyok, tehát szeressetek!»

Zsarnokság az, ha valaki más uton akar valamit elérni, mint a milyenen az elérhető.

Minden érdemnek megvan a maga jutalma, melylyel kötelességünk adózni: a kedveset, szépet és jót szeretnünk kell, az erővel a félelem kötelessége áll szemben, a tudomány előtt meg kell hajolnunk és az igazságot el kell fogadnunk. Igazságtalanok vagyunk, ha e kötelességeket nem teljesítjük; és igazságtalan az, a ki mást követel, mint a mit megérdemel. -169-

A zsarnokság nem egyéb, mint feltétlen és a természetes renddel ellenkező uralom vágya.

XXXIX.

Ha a rosszakarat észreveszi, hogy az igazság az ő részén van, örömmel hangoztatja az igazságot.

XL.

Az alázatosságról csak a félénk, tartózkodó ember beszél alázatosan; a dölyfös ember kevélyen beszél e tárgyról s általa csak még jobban megerősbödik kevélysége. Valamint a kétkedés tanát is csak a kétkedők iskolája fejtegeti a kétkedés szempontjából.

Kevesen beszélnek az alázatosságról alázatosan, a szerénységről szerényen, a kétkedésről kétkedően, az ártatlanságról tisztán, ártatlanúl.

Az embernek természetében van már a hazugság, a kétszínűség, az ellenmondás; az ember még önmaga előtt is elrejtőzik, álarczot visel s csalja önmagát.

XLI.

Nem azért akar az ember nagynak mutatkozni, hogy a legmagasabb ponton lássák őt, hanem hogy elhitesse, miszerint ő egyesíti magában a két végletet s e kettő közt levő űrt kitölti egyéniségével. -170-

XLII.

Az én-nek két fő tulajdonsága van: önmaga iránt igazságtalan, mivel önmagát teszi a mindenség központjává; s másokra nézve alkalmatlan, mivel mindenkit uralma alá akarna hajtani. Minden egyes én ellensége az összességnek, mert zsarnoka akar lenni mindenkinek.

XLIII.

A nagyokkal és hatalmasokkal ugyanaz történik, a mi a köznéppel; ugyanazok a kellemetlenségek és bajok érik őket s még szenvedélyeik is ugyanazok. Csakhogy az egyik a forgó kerék tetejére jutott, a másik pedig a kerék központján a tengely közelében van és így őt kevésbbé rendíti meg a mozgás.

XLIV.

Ha közönyös is sokakra nézve az, a miről beszélnek, azért ne higyük, hogy egyáltalában nem hazudnak. Vannak emberek, a kik minden érdek nélkül csupán csak azért hazudnak, hogy hazudjanak.

XLV.

Csak a küzdelem tetszik nekünk, de nem a győzelem. Szeretjük látni az állatok harczát, de már a győző hatalmaskodása nem érdekel. -171-

Pedig azt hiszszük, hogy a győzelemre vagyunk kiváncsiak. És ha ez eldőlt már, megúnjuk a látványt.

Igy van ez a játékok különféle nemeinél; így van az igazság felkeresésénél is. Szeretjük a vitatkozások folyamán a vélemények harczát; de már a fellelt igazság hidegen hagy, nem gondolunk többé reá s nem elmélkedünk felőle. Sőt hogy valamely igazságot örömmel emlékünkben tartsunk, erre nézve kell, hogy azt a viták hevében lássuk megszületni.

A szenvedélyek harczában is gyönyörködtet a két ellenfél összecsapása; de mihelyt az egyik legyőzte a másikat, durvasággá fajul a látvány.

Nem vágyódunk soha semmit elérni, hanem csak a kutatásra törekszünk. Nem maga az illető dolog, hanem csupán felkeresése érdekel.

A színművekben is csak a cselekvények megoldásáig tart érdeklődésünk; az eredmény, a boldogság, vagy a boldogtalanság festése untat.

XLVI.

Mindenre megtanítanak bennünket, csak arra nem, hogyan nyerhetünk udvarias, finom külsőt. És mi mindent elfelejtünk, a mire tanítottak, csupán az az egy foglalkoztat, a mire épen nem tanítottak.32) -172-

XLVII.

A gonosz emberek mindig készek sajnálni a szerencsétleneket. Örömmel ragadják meg az alkalmat, hogy a gyöngédség szinében tűnjenek fel, mikor ez nekik semmibe sem kerül.

XLVIII.

Az egyes dolgok különféle tulajdonságokkal bírnak, a léleknek pedig különféle hajlamai vannak; semmi dolog sem mutatkozik csak egy oldaláról és az emberi lélek is több alakban nyilvánúl. Innen van az, hogy gyakran ugyanazon dolog egyszerre nevetésre és sírásra is készt.

XLIX.

A bánat perczeiben a külvilág tárgyainak ismerete nem ad kárpótlást nekem azért, hogy az erkölcsi világrend törvényei ismeretlenek előttem; míg ha az emberi lélek minden sajátságát ismerem, ha az erkölcsi, társadalmi tudományok terén otthonos vagyok, könnyen megvigasztalódom, ha nem is ismerem a külvilág tárgyait, s nem értek semmit a természettudományokhoz. -173-

Az idő meggyógyítja a lélek sebeit, eloszlatja a fájdalmat; mivel minduntalan változik az ember és már soha sem az többé, a ki volt. Sem a sértő, sem a megsértett nem ugyanazok már. Lám ha valamely népet, mely ellen vétettünk, több év után látunk újra, ott már egészen új nemzedék él, új vágyakkal, új reményekkel, a mely már nem bir tudomással a múltról. Francziák ők még, kiket ott találunk, de nem ugyanazok többé.

LI.

Állhatatlanságunk onnan ered, hogy érezzük a jelen gyönyöreinek hiábavalóságát és a még ismeretlen örömök hiu voltáról nincs tudomásunk.

LII.

Nagyon mulatságos egyes oly emberek megfigyelése, a kik megtagadva az istenség és a természet törvényeit, ők magok alkottak magoknak külön törvényeket, melyeket aztán pontosan követnek. Ilyenek pl. a tolvajok, gonosztevők, ilyenek voltak Mahomed katonái stb. és ilyenek a logikusok is. -174-

LIII.

Eh, ha nem kért volna bocsánatot, nem is vettem volna észre, hogy valami helytelen, vagy igazságtalan dolgot cselekedett.

A ki túlságos bátran beszél, annak kevés hibáját veszik észre. Az udvarias, szerény ember minden hibáját felfödi.

LIV.

Nem szeretem a túlságba vitt udvarias szólamokat, mint pl. «ah, talán nagyon is alkalmatlankodom önnek… nem untatom?… talán hosszadalmassá is váltam már». Vagy hagyjanak békében, vagy legalább ne bosszantsanak ily közbeszólásokkal.

LV.

Itt a földön minden dolog részben igaz, részben hamis. Az igazságnak pedig egészen tisztának, egészen valónak kell lenni. A jónak és rossznak, igaznak és hamisnak keveréke megbecsteleníti és tönkre teszi az igazságot.

LVI.

Minden ember szeretne uralkodni, de csak nehánynak sikerül ez ereje vagy szelleme által. És -175- így szükségképen kell fokozatoknak létrejönni az emberek közt; a tisztelet, melyben egyik ember a másikat részesíti, nem természetellenes.

LVII.

Az ember, ha rendeltetését tekintjük, más teremtményekhez képest hasonlíthatatlanul nagy; ha csupán az emberek csoportját nézzük, az ember kicsinyesnek és gyarlónak tünik fel. E két szempont szerint kétfélekép ítélhetjük meg az embert; és a bölcsészek vitatkozásai is mind együttvéve e két szempontra vihetők vissza. Egyikök tagadja a másik állítását; az egyik azt mondja: az ember már természeténél fogva sem tölheti be hivatását, mivel minden tette ellentmond ennek; – a másik így szól: az ember gonosz tettei által távolodik el rendeltetésétől.

LVIII.

Érzés nélkül nem lehet boldogtalanság. A romba dőlt ház nem szerencsétlen. Csak az ember lehet boldogtalan.

LIX.

Csak a tapasztalat tanít meg arra minket, hogy -176- a fejünkre nagyobb szükségünk van, mint a lábunkra.

De gondolatok nélkül nem képzelhetek embert. Gondolkodás nélkül az ember kővé vagy oktalan állattá válnék.

LX.

Emberi méltóságomat nem a térben, a külvilágban kell keresnem, hanem gondolataimban. Semmivel sem fokozódnék emberi méltóságom, ha egész földrészeket is mondhatnék magaménak.

A mindenség az ő nagyságával és kiterjedésével elnyel engem, mint egy kicsinyke kis pontot; de gondolataim által megértem s hatalmamba kerítem a mindenséget.

Az ember gondolkodásra van teremtve; a gondolat képezi az ő összes méltóságát, dicsőségét, érdemét; s minden kötelessége abban összpontosúl, hogy úgy gondolkozzék, a mint kell; s a természetes sorrend az, hogy először önmagán kezdje elmélkedéseit, mert legközelebb éri önmagát; aztán gondoljon teremtőjére és emberi rendeltetésére.

És vajon mi foglalkoztatja a világot? Minderről nem elmélkedik az ember; hanem a tánczra, a mulatságokra gondol; nagyra tör és király szeretne lenni. Arról nem gondolkodik, hogy mi a király, mi az ember lényege. -177-

LXI.

A gondolkodás tehát már magában véve is bámulatos és hasonlíthatlan valami. Talán ennek ellensulyozására van aztán az emberben oly sok gyarlóság.

Óh, mily nagy és mily gyarló az ember! Mily fenséges és mily alacsony a gondolkodása.

LXII.

Nem jó az emberek fejébe verni, hogy mily hasonlók az állatokhoz; s nem jó csupán csak nagyságára sem rá mutatni. Mind a kettőt együtt érezze az ember. Nem kell azt hinnünk, hogy hasonlók vagyunk az állatokhoz, sem azt, hogy angyalok vagyunk; hanem tudnunk kell, hogy állatok is és angyalok is lehetünk. E tudat felemel és korlátoz egyaránt.

LXIII.

Ismerje meg az ember igazi becsét. Szeresse magát, mert természete minden jóra képes; de ne szeresse egyszersmind gyarló lelki tulajdonait is. Szeresse és gyűlölje önmagát: megvan benne a képesség az igazság megismerésére s a boldogság elérésére; de föllelni az igazságot és a boldogságot még sem tudja. -178-

LXIV.

Minél tisztábban látunk, annál több nagyságot és annál több gyarlóságot fedezünk fel az emberben.

LXV.

Az emberi dölyf és hiúság ellensúlyozza gyarlóságainkat: mert vagy elrejti ezeket, vagy ha felfödi, dicsőségének tartja a felfedezést.

LXVI.

Az emberi gyarlóságra vall a szerelem is. A szerelem, mondja Corneille, «nem tudom, mi». Ez a nem tudom micsoda, mely oly parányi, hogy látni, érzékeinkkel felfogni, megérteni nem vagyunk képesek, ez a parányiság forrongásba hozza a földet, az egész világot és nemzetek sorsa felett dönt.

LXVII.

Oly gyarló az ember, hogy nem tud semminek feltétlenül örülni; minden öröméhez hozzákapcsolódik az a fájdalmas érzés, mely reményeink nem teljesülése esetén elfogna minket.

A ki megmondaná nekünk, hogyan kelljen örülnünk valamely jónak úgy, hogy az ellenkezője ne okozzon bánatot: az igazán megfejtené a boldogság titkát. -179-

LXVIII.

Minden okoskodásunknak az a vége, hogy engedünk az érzelemnek. De a képzelet hasonló is az érzelemhez, és különbözik is ettől (hasonló, mivel nem okoskodik, különbözik tőle, mivel nem valóság): úgy hogy aztán nehéz eligazodni. Sokan azt mondják: az én érzelmem csak képzelet, mások: az én képzeletem érzelem. Szabály kellene itt. Az ész ajánlkozik a szabály megalkotására; csakhogy az ész nagyon hajlékony, több értelműségre ad alkalmat. És így nincs semmi biztos szabályunk.

LXIX.

Mivel jobban meggyőznek bennünket azok az okok, melyekre önmagunk jöttünk rá, mint azok, melyeket másoktól hallunk: igyekezzünk mindenről magunk meggyőződni.

LXX.

Lelkünk már természeténél fogva örömest hisz, s akaratunk természeténél fogva szeret. Úgy hogy ha aztán nem találunk valódi tárgyra, valamely képzelt vagy hamis tárgyban hiszünk, vagy ilyent szeretünk. -180-

LXXI.

Az emberi lélek magas szárnyalása csak rövid ideig tart. Sokáig nem bírjuk ki ott fenn a magasban. Felrepülünk s ismét aláhullunk.

LXXII.

Az ember se nem angyal, se nem állat. És balsorsunk úgy akarja, hogy a ki az angyalt akarja játszani, az épen az állat szerepében mutatja magát.

LXXIII.

Az állatok nem csodálják egymást. A ló semmibe sem veszi társa érdemeit. Nem mintha nem vetélkednének a gyors futásban, de a versengésnek aztán semmi következménye sincs. Mihelyt az istálóba érnek, a legerősebb s talán legügyetlenebb magának foglalja el az abrakot s épen nem engedi át annak, a ki talán kitüntette magát a gyors futásban. Csak az ember kívánja meg, hogy érdemeit elismerjék.

LXXIV.

Az észnek egészen más szabályai vannak, mint a szívnek. A ki az ész szabályai szerint fejtené ki a szeretet alapelveit s ezekből azt következtetné, hogy őt szeretni kell: nevetségessé válnék. -181-

LXXV.

Mily sok hiuság rejlik a festészetben, a mely felhívja bámulatunkat oly dolgok hasonlatossága iránt, melyeknek eredetijét nem is ismerjük.

LXXVI.

LXXVII.

Sokszor oly arczok, a melyek közűl külön-külön egyik sem nevetséges, hasonlóságuk miatt megnevettetnek minket.

LXXVIII.

Sokan oly érzelmekkel hallgatják az egyházi beszédet, mintha esteli misén lennének.

LXXIX.

A csillagászoknak, alchimistáknak stb. vannak némi szabályaik; de ezekkel aztán visszaélnek. S az igazsággal való visszaélés épen oly büntetést érdemel, mint a hazugság. -182-

LXXX.

A természet mindig ugyanazon dolgokat ismétli; az évek, a napok, az órák egymást követik; valamint a térségek is egymásra halmozódnak s a számok a végtelenig következnek egymás után. Így alakúl meg egy neme a végtelennek és az örökkévalóságnak. Nem mintha az egyes időközökben vagy térségekben külön-külön volna valami végtelenség vagy örökkévalóság; hanem e határolt kis részek a végtelenig sokszorozódnak. S nekem aztán úgy látszik, hogy csak a szám végtelen, a mely az egységeket sokszorozza.

LXXXI.

Nem csak különféle oldalairól, hanem más szemekkel is tekintjük az egyes dolgokat; és épen nem ügyelünk arra, hogy mindíg hasonlóknak lássuk.

Ez a férfi már nem szereti azt a nőt, a kit tíz évvel ezelőtt szeretett. Elhiszem azt; mert e nő már nem az, a ki volt s maga a férfi sem az: mindketten fiatalok voltak akkor. Talán még most is szeretné őt, ha e nő olyan volna, a milyen tíz évvel ezelőtt volt. -183-

LXXXII.

LXXXIII.

Hasztalan mondjuk azt, hogy ez, vagy az megnőtt, megváltozott! Bizonyos tekintetben a régi maradt; elébbi állapotával egészen nem szakíthat, bármennyire átalakúl is.

LXXXIV.

A theológiát egy tudománynak tartjuk. De tulajdonképen mennyi sok tudományból áll!

A városok, a falvak távolról városnak, falunak látszanak; de a mint közeledünk feléjük, házak, fák, emberek stb. tünnek elő. Mindez ez egy szóba van foglalva: falu.

LXXXV.

Az észnek legutoljára oda kell jutni, hogy belátja, miszerint a végtelennel áll szemben, melyet meg nem érthet. Csak akkor tökéletlen, -184- gyenge az ész, ha el nem juthat odáig, hogy ezt belássa. Kétkedni is kell tudni, a hol erre szükség van, valamint határozottan állítani, vagy megadni magát, ha a körűlmények erre késztetnek. A ki nem így cselekszik, az az ész rendeltetését nem ismeri. Vannak sokan, a kik az említett három szabály ellen vétenek, a kik vagy mindent határozottan állítanak és bebizonyítani akarnak, mivel a bizonyítás lényegét nem ismerik; vagy mindenben kétkednek, mivel nem képes lelkök odáig felemelkedni, hogy ha kell, megadják magokat; – vagy végűl mindenben megadják magokat, mivel nem tudják, hogy mit nem szabad birálat, megítélés nélkül elfogadni.

LXXXVI.

Az ész teljes kizárása és az ész feltétlen egyeduralma: két oly véglet, melyek közül egyik sem helyes.

LXXXVII.

A hit sok olyan dologról szól, a mit érzékeinkkel fel nem foghatunk; de soha sem szól annak ellenkezőjéről, a mit érzékeinkkel felfogunk.

Mert a hit az érzékek fölött áll, és így sokkal magasabban van, semhogy az érzékek ellenségévé akarna válni. -185-

LXXXVIII.

LXXXIX.

Ha eszünk kifárad az igazság kutatásában, jól esik megpihennünk a hit karjaiban.

XC.

A szabad akarat, ha korlátlan hatalmú lenne, soha sem elégíthetne ki bennünket; de mihelyt lemondunk a korlátlan akarat uralmáról, azonnal elégedettek vagyunk. Szabad akarattal csak elégedetlenek, nélküle csak elégedettek lehetünk.

XCI.

Az egyedüli erényt a gyűlölet és a szeretet képezi; hibáink gyűlölete s valamely szeretetünkre méltó lény szeretete. Ez utóbbit keresnünk kell mindenütt és mivel azt, a mi önmagunkon kívül a külvilágban van, nem szerethetjük, olyant kell szeretnünk, a mi bennünk van, és a mi még sem a mi egyéniségünk. És ez csak az Isten lehet. -186-

XCII.

A gépeknél sok olyant látunk, a mi jobban megközelíti a gondolkodást, mint az állatok tettei. De soha sem látjuk azt a gépeknél, hogy, mint az állatoknak, akaratuk volna.

XCIII.

A gondolatok véletlenűl támadnak és véletlenűl tünnek el. Nincs semmi szabály arra, hogy kellene a gondolatot megteremteni, vagy megtartani.

XCIV.

XCV.

A ki hitetlen, az legjobban hisz. Nem hiszi azt, a mit kellene és könnyen elhisz olyat, a mi csak látszólag igaz.

XCVI.

Hogy szenvedélyeink ne árthassanak, tegyünk úgy, mintha csak rövid életűek lennének. -187-

XCVII.

Az élet egyik legfontosabb lépése a pályaválasztás. S e fontos lépést legtöbbször a véletlen dönti el. Szokásból lesz valaki kőműves, katona vagy ács.

Sokan azt mondják: a katonai pálya a leghaszontalanabb; mások azt hangoztatják, hogy a háború a leglélekemelőbb. És aztán mindenki a szerint dönt, a mint az egyes foglalkozásokat már gyermekkorában magasztalni, vagy ócsárolni hallja. Mivel mindenki már természeténél fogva a jobbhoz vonzódik. A szokás e részben annyira megy, hogy vannak egyes vidékek, a honnan csupa kőművesek kerűlnek elő, ismét mások, a hol a legtöbb ember cserépfedő. De aztán olykor közbeszól a természet és megmutatja a helyes irányt, a melyben az illetőnek haladnia kell.

XCVIII.

Mily nagygyá teszi képzeletünk a jelent, megnépesítve ezt szakadatlan elmélkedésekkel, és mily kicsinynyé teszi az örökkévalóságot, a melyhez, minthogy ezt megérteni nem tudja, nem fűzhet emberi okoskodásokat! És mivel az, a miről többet gondolkozunk, mindig nagyobbnak tünik fel előttünk: hajlandók vagyunk az örökkévalóságot semminek, és a jelent, a semmit örökkévalóságnak venni. S mindennek gyökere -188- oly mélyen van bensőnkben, hogy eszünk nem akadályozhatja meg tévedésünket.

XCIX.

A képzelődés a kis dolgokat oly nagyra bírja felfújni, hogy ezek iránt bennünk szenvedélyes ragaszkodást, tiszteletet kelt. És viszont vakságában a nagy dolgokat kicsinyekké teszi s mer beszélni még az Istenről is.

Felteszszük azt, hogy minden ember egyformán gondolkodik s egyformán érez; pedig erre kevés bizonyítékunk van. Azt látom, hogy egyes dolgoknak mindnyájan egyforma nevet adunk; a név ugyanaz, a melylyel egyes dolgokat meg akarunk jelölni. De vajon egyformán látjuk-e azért az egyes dolgokat; ugyanazon gondolatokat keltenek-e bennünk egyes tárgyak? Tapasztaljuk néha, hogy több ember ugyanazon következtetést von le egyes jelenségekből; mert szokássá vált bizonyos képzetekhez bizonyos gondolatokat fűzni; de azt nem tudjuk, vajon egyformák-e a képzetek, miket a tárgyak az emberekben keltenek? -189-

CI.

A jó földbe vetett buzaszem kicsírázik. A fogékony lélekbe oltott elvek is megtermik a magok gyümölcseit.

Mindenütt ugyanaz a folyamat észlelhető: a gyökerek, az ágak, a gyümölcs, az alapelvek, a következmények megvannak mindenütt.

CII.

A természet fokozatokat tüntet fel: itus, reditus (haladás – visszatérés). Halad a természet és újra visszatér; majd messzebb megy, majd közelebb, majd oly előre halad, a mily messze még nem volt.

A láz majd hőséget, majd reszketést okoz; és a fázás is, meg a hőség is a láz magas fokára mutat.

Az emberi szellem halad folytonosan s újabb és újabb találmányokkal gazdagít bennünket. De a világ, az emberek jósága és rosszasága mindig ugyanaz marad. -190-

CIII.

A puszta csodálkozás mindent elront, minden törekvésnek szárnyát szegi már gyermekkorunktól fogva. Mily szép ez, mily okosan van ez így! mondjuk és nem igyekezünk bírálni és nem teszünk semmit.

CIV.

Az erény sokszor nem saját maga által nyer szilárd támpontot; hanem két vétek által támogatva állunk meg az erény keskeny ösvényén, mint a hogy két ellenkező irányú szél között is meg tudunk maradni egy helyen. De ha a két vétek közűl az egyiket elveszszük, beleesünk a másikba.

CV.

Sokan mondják, hogy a napfogyatkozások szerencsétlenséget jelentenek. Mondhatják ezt, mert a szerencsétlenség gyakoribb, mint a szerencse. S a ki szerencsét jövendől, gyakrabban téved, mint a ki szerencsétlenséget jósol. Szerencsére csak a legritkább jelekből következtetnek.

CVI.

Nem jó, ha mindennel birunk, a mire szükségünk van. Küzdenünk kell mindig. -191-

CVII.33)

Azt kérdik tőlem, hogy mért neveztem meg azokat az írókat, a kiknek tanait kárhoztattam. Erre én azt felelem, hogy ha oly városban lennék, a hol tizenkét kút van, s ezek közűl az egyik meg van mérgezve, kötelességem volna mindenkit figyelmeztetni arra, hogy ne merítsenek vizet a megmérgezett kútból. És ha talán azt hinné valaki, hogy csak képzelődöm, kötelességem volna inkább megnevezni azt, a ki a kutat megmérgezte, semhogy az egész város ki legyen téve a megmérgeztetés veszélyének.

CVIII.

Sokan csodálkoznak azon, hogy mért írok én könnyed, tréfás, élénk modorban. Hiszen ha a tudósok nehézkes és fejtörést igénylő modorában írnék, csak a tudósok olvasnák műveimet, pedig nekik erre semmi szükségök sincs; mert ők azt, a mit írok, épen olyan jól tudják, mint én. S azért azt hiszem, oly hangon kell szólnom, hogy a nagy közönség és a nők is megértsenek s megtudják, hogy mily veszélyesek azok az általában elterjedt tanok, a melyeknek tévedéseire én rá mutatni igyekezem. -192-

CIX.

Kétkedni Istenben: nem egyéb, mint hinni benne. Csak az nem hisz, a ki tagadni mer.

CX.

Miként eszünket, úgy érzelmeinket is megronthatja a társadalom. Eszünket és kedélyünket kiművelheti, de tönkre is teheti a másokkal folytatott társalgás. Csak akkor szabad társaságba mennünk, ha már eszünk és szivünk megállapodott, nézetünk és jellemünk megszilárdult. Mindenkor boldog az, a ki nélkülözheti a társaságot. Csakhogy a köznapi lelkek nem szeretik a magányt.

CXI.

Semmi áldozat sem nagy, ha általa jó barátra tehetünk szert. A nagyokra és hatalmasokra nézve is becses a jó barát, a ki távollétökben is őszintén és jó akarattal nyilatkozik róluk. De jól meg kell fontolni a választást. Gyönge jellemű s köznapi gondolkodású barátaink gyakran engedik magokat mások által befolyásoltatni és ha távollétünkben mások megszólnak, ők soha sem mernek védelmünkre kelni. -193-

Az ember gondolkodásra született; nincs egy pillanat sem, melyben valamiről ne gondolkoznék. De a gondolatok, melyek magokba véve boldoggá tudnák tenni az embert, ha örökké foglalkoztatnák őt és lekötnék figyelmét, csakhamar elfárasztanák. A szakadatlan egyformaságot soha sem szokhatja meg az ember; mozgásra, tevékenységre van utalva s szüksége van arra, hogy olykor megrázkódtassák őt ama szenvedélyek, melyeknek oly sok forrását leli fel szívében.

Az ember természetéhez legillőbb s a legtöbb egyéb érzelmet és indulatot magában foglaló két szenvedély: a szerelem és a dicsvágy. E kettőnek semmi köze sincs egymáshoz, habár gyakran kapcsolatba hozzák őket. Sőt egyik a másikat mindig meggyöngíti, s a legtöbbször tönkre teszi.

Bármily emelkedett lelkületű legyen is valaki, csak egy igazi, erős érzelem töltheti el lelkét, s ha a szerelem és a nagyravágyás találkozik egymással, -194- mind a kettő eltörpül s nagyságának felét elveszti.

Az idő, az életkor semmi befolyással sincs e két szenvedély keletkezésére és megszünésére; megszülethetnek azok már a gyermekkorban és élhetnek a sírig. Mivel mindenek előtt a bensőség, a hév az, a mi élteti e szenvedélyeket: úgy látszik, hogy mindkettő inkább az ifjú kornak sajátja s hogy évek multán gyöngül mind a kettő; de ez mégis a ritkább esetek közé tartozik.

Az emberi élet fájdalmasan rövid. Rendesen a születéstől számítják azt; de én részemről csak az értelem kifejlődésétől számítom, a mi pedig legtöbbször csak az ember húsz éves korában fejeződik be. Addig gyermekek vagyunk.

Mily boldog az az élet, a mely szerelemmel kezdődik és nagyratöréssel végződik! Ha hatalmamban volna a választás, én ilyen életet kivánnék magamnak.

Szeretni, a míg az ifjú kor édes hevülete tart és a mikor ennek helyén üresség támad, ezt a dicsvágygyal tölteni be!

Minél emelkedettebb lelkületű valaki, annál erősebbek a szenvedélyei; mivel a szenvedélyt gondolatok, érzelmek és indulatok alkotják, a melyeknek forrása lelkünkben van s a testiség, az anyagiság csak mellékesen járul hozzájok. A szenvedélyek tehát oly erősek, a mily nagy maga a lélek, melynek összes képességeit lefoglalják magok számára. Csupán az igazi, erős, nagy szenvedélyekről -195- szólok itt; mivel a kisebb indulatok gyakran jelentkeznek együttesen is és különféleségeikkel sokszor megzavarják az embert.

Vajon kell-e szeretnünk? Hasztalan kérdezzük ezt. Ezt csak érezni lehet. Az okoskodás, a megfontolás itt ki van zárva; felkeresnünk nem lehet a szerelmet, hanem önkénytelenül ragadtatunk feléje. És ha eszünket hívjuk segélyül, hogy eligazodjunk, az mindig meg fog csalni minket.

A tiszta szellem csak tiszta érzelemre képes. Az emelkedett, tiszta lelkületűek hévvel szeretnek és öntudatosan.

Kétféle szellem van: az egyik biztosan, sokszor nehézkesen, de hajthatatlanul halad előre s ezt mennyiségtaninak nevezhetnők; a másik alkalmazkodó, hajlékony, s rendelkezik mindig változatos gondolatokkal, melyeket a szeretett lény sokféle tulajdonságaira alkalmaz; ezt finoman kiműveltnek lehetne neveznünk. Ez utóbbi egyetlen könnyed, futó tekintettel felismeri az embereket, a szem kifejezéséből, az egyes mozdulatokból következtet a szívre, a lélek működésére. -196-

Ha valakinek a lelke e kétféle szellemi sajátságot együttesen birja, akkor magáénak mondhatja a szerelem legnagyobb gyönyöreit! mivel szelleme erős és hajlékony is egyszersmind; pedig e tulajdonságok mindenike szükséges két szerető szív megszólalására.

A szeretet érzelme már velünk születik s annál inkább kifejlődik szívünkben, minél tökéletesebbé, műveltebbé válik szellemünk. E velünk született szerelmi ösztönünk arra készt, hogy szeressük azt, a mi nekünk szépnek tünik fel; de nem mondja meg nekünk soha, hogy mi az, a mit szeretünk és miért szeretjük azt. Ki merné tehát tagadni, hogy mi csupán azért vagyunk itt e földön, hogy szeressünk? Valóban, akármint igyekeznénk is érzelmeinket elfojtani, szeretünk folyton, szünet nélkül. Még oly dolgokban is, a melyekből száműzni reméltük a szeretet érzelmét, a melyeket nem tartunk összeegyeztethetőnek a szeretet érzelmével, ott él elrejtve, titkon a mi szeretetünk. Az ember egy pillanatig sem lehet el szeretet nélkül.

Az ember nem szeret örökké önmagával foglalkozni. Azonban szeret: és így szeretetének tárgyát önmagán kívül kell keresnie. E tárgyat csak a szépben leli fel; de mivel ő maga Isten legszebb teremtménye, önmagában kell feltalálnia ama -197- szépnek mintáját, melyet szeretete tárgyául a külvilágban keres. És mindenki megfigyelheti azt, hogy a szépnek első sugarait önmagában leli fel s aztán a szerint, a mint ezeknek a külvilág tárgyai megfelelnek, vagy ezekkel ellentétesek, – a szerint alakul meg bennünk a szépnek és rútnak eszméje. Ámde midőn az ember önmagát elhagyva, önmagából mintegy kilépve, az ez által támadt ürességet a külvilág valamely teremtményével akarja betölteni, nem elégedhetik meg bármivel. Szíve nagyon üres; olyannal kell betölteni szívét, a mi hozzá hasonló s legjobban megközelíti őt. A szépségnek tehát, hogy az embert kielégítse, nem csupán külsőleg szépnek, hanem a bennünk élő szépnek eszméjével összhangzónak, hozzánk hasonlónak is kell lennie. A hasonlóságot aztán csak nemünk különbözősége korlátolja.

A természet mindezek igazságát mélyen bevéste lelkünkbe; gondolkodnunk sem kell a végett, hogy minderre rá jőjjünk. Érezzük, hogy a szívünkben üresség van, mely betöltésre vár. De jobban érezzük, semhogy egészen kifejezni birnók.

Habár a szép eszméje eltörülhetlenül lelkünk mélyébe van vésve, megvalósulása a körülményekhez képest az egyeseknél különböző. A szép külső alakját mindenki máskép képzelheti. Mert -198- nem az elvont, eszményi szépet keressük csupán, hanem azt bizonyos alakban akarjuk látni, melynek apró részleteit is megalkotjuk; s el lehet mondani, hogy mindenkinek a lelkében megalakul annak a szépnek az eredetije, a melynek másolatát keresi a nagyvilágban. De sokszor a nők határozzák meg eszményeinket; a nekünk tetsző nő egyéniségéből vonjuk le az egyes tulajdonságokat: előbb valósul meg a szép, s aztán csak ebből alkotjuk meg az eszményt. A nők korlátlanul uralkodnak lelkünkön s bevésik oda annak a szépségnek az eszményét, a melylyel ők birnak, vagy a mely nekik tetszik; és így az ő akaratuk szerint alakul meg bennünk a szépnek eszméje. Ez az oka annak, hogy a szőkéknek és a barnáknak megvan a magok százada: a nők ízlése szerint alakul a mi ízlésünk is.

A világ, vagy az egyes országok sokszor szabályozni akarják a szép eszményét. Pedig nagyon különös, hogy a szokás annyira bele játszék érzelmeinkbe.

A szép általános szabályainak megállapítása azonban nem akadályozza meg azt, hogy mindenkiben külön eszméje éljen a szépnek, a mely szerint ítéljen mások felől és a melyre támaszkodva ki merje mondani, hogy az ő szerelmének tárgya a legszebb a világon.

A szépség sokféle alakban jelentkezik; fenntartására a nő egyénisége már magában véve is elégséges. A mely nő szellemes, bámulatosan tudja szépségét folytonosan éleszteni. A mely nő tetszeni akar, és a szépség előnyeit legalább részben birja, mindenkor eléri czélját; és bármilyen óvatos legyen is a férfi, a nő, ha nem is törekszik erre, meg fogja magát szerettetni. Ha a férfi szívében van még bármily kicsiny betöltésre váró hely, a nő könnyen befészkeli magát oda.

Az ember gyönyörökre született: érzi ezt és nincs is ennek felismerése végett egyéb bizonyítékra szüksége. Csakis észszerűen cselekszik, midőn átadja magát a gyönyöröknek. De legtöbbször csak érzi szívében a szenvedélyt, a nélkül, hogy tudná, mikor és hogyan keletkezett az.

A valódi és álgyönyör egyaránt eltöltheti a lelket. Ha nem is igazi az öröm, elég, ha azt hiszszük róla, hogy az.

A szerelemmel mindenütt találkozunk. Magunk is könnyen hajlunk a szerelem felé. Semmit sem fogadunk be oly örömest a szívünkbe, mint a szerelmet. Ez az ember legtermészetesebb érzelme.

És a szerelemre az idő nincs semmi befolyással; nem öregszik az soha. Mindenkor újszülött -200- a szerelem. Igy mondják nekünk a költők s gyermek alakjával testesítik meg ez érzelmet. És mi szivesen elhiszszük; mert érezzük, hogy úgy van.

A szerelem szellemessé tesz minket és a szellem tartja fenn a szerelmet. Mindennap újabb tetszést kell keltenünk és látszólagos egyformaság mellett bámulatos változatosságra vagyunk képesek.

A becsvágynak van bennünk egy bizonyos forrása, mely önmagunk előtt úgy tünteti fel egyéniségünket, mint a mely saját magunkból kikelve a külvilágban is képes volna többféle szerepet betölteni. E becsvágy, e hiúság visz bennünket sokszor a szerelemre is. Arra vágyódunk, hogy mi is szerettessünk és sóvárogva merülünk el a szeretett lény szemeinek nézésébe, hogy ezekből kiolvassuk az óhajtott viszonszerelmet. Mert a szem fejezi ki a szív érzéseit; de a szem beszédét csak a szerető szív érti meg.

Az ember önmagában véve tökéletlen lény; saját mását kell feltalálnia, hogy boldog lehessen. És legtöbbször olyat keres, a kivel hajlama, lelkülete megegyezik; mert ily lénnyel egyesülve -201- véli a boldogságot, saját lényének érvényesülését legkönnyebben feltalálni. De sokszor megesik, hogy valaki önmagánál emelkedettebb lelkületű lény felé vonzódik; csakhogy ilyenkor a szerelem mellett azonnal feltámad a nagyravágyás, mely a magasabban álló lény elnyerésére ösztönöz. Nemsokára aztán annyira elhatalmasodik itt a nagyravágyás, hogy elöli a szerelmet. Zsarnokká válik, mely nem tűr társat az uralomban; egyedül akarja birni a hatalmat s mellőle minden érzelemnek, minden szenvedélynek pusztulnia kell.

Az emelkedett lélek vonzalma, barátsága jobban betölti szíveinket, mint a köznapi lények szeretete. Ez utóbbi viszonzás nélkül úszik át szívünk felszínén; míg az emelkedett lélek szerelme betölti egész lényünket és ott marad örökké.

Gyakran szólunk oly dolgokról, melyeket csak úgy bizonyítunk be, hogy felhívjuk hallgatóinkat: figyeljék meg önmagokat, elmélkedjenek a mondottak felől és be fogják látni szavaink igazságát. Ily bizonyítékokat hozhatok én is itt elő.

Ha valaki gyöngéd és finom lelkületű, bizonyára a szerelemben fognak e lelki tulajdonai leginkább mutatkozni. Mivel a szerelem érzelme által önmagunkból kikelve, a külvilág valamely teremtménye iránt vonzódunk: mindazt, a mi a szeretett lényt és vonzalmunkat fenyegethetné, – mivel az a külvilágból jön, – könnyen megláthatjuk -202- s kerülhetjük. Valódi gyöngédségre csak az emelkedett, tiszta, kiművelt szellem képes. A gyöngédség legtöbbször öntudatlan; nem mindenki gyöngéd, a ki ilyennek tartja magát; és a ki gyöngéd akarna lenni, az épen nem igazán gyöngéd. A nők örömest látják a gyöngédséget a férfiaknál és nézetem szerint ezzel lehet őket leggyakrabban megnyerni. A szellem nagysága előtt, mely az illetőket másoktól megkülönbözteti s mely mindig gyöngédségre vezet, a nők örömest hajolnak meg. A gyöngédség, mivel a szellemi képesség egyik nyilvánulása, miként emez, általában szintén velünk születik.

Minél emelkedettebb, kiműveltebb szellemű valaki, annál több szépséget vesz észre; de mihelyt igazán szeret, azontúl csak egy szépség létezik számára.

Egy gondolattal való szakadatlan foglalkozás elfárasztja az emberi szellemet. És ezért a szerelem gyönyöreinek maradandósága érdekében, olykor el kell felednünk s tudatunkból kiragadnunk azt, hogy szeretünk. Ez nem hűtlenség a szeretett lény iránt, mert hiszen mást nem szeretünk; hanem csak újabb erő gyűjtése arra, hogy még jobban szerethessünk. A természet parancsolja azt s lelkünk öntudatlanul engedelmeskedik. Mily -203- gyarlóságára mutat ez az emberi természetnek! mennyivel boldogabbak lennénk, ha örökké szakadatlanul egy gondolatnak élhetnénk!

A szerelemnek megvannak a maga kínjai, de végtelen gyönyörei is. Mily boldogság minden gondolatunkat és tettünket arra irányozni, hogy megnyerjük mindig annak a tetszését, a kit legjobban becsülünk! Tanulmányozzuk saját lelkünket, hogy jobb érzéseinket sorra előszedjük és egyéniségünkkel megismertessük a szeretett lényt, a ki egy tekintetével gyönyört és kínt okozhat; és ha ő nem is figyeli meg lelki állapotunkat, mily büszke elégtétel az már magában véve is nekünk, hogy ő az, a mindenek felett becsült lény, a ki hullámzásba hozza érzéseinket! Szeretnők, ha egyszerre száz nyelven szólhatnánk, hogy kifejezzük érzelmeinket s mivel szó nem jön ajkainkra, tekintetünkkel, mozdulatainkkal akarunk ékesszólók lenni.

Mindeddig még csak gyönyöreit ismerjük a szerelemnek, mely szakadatlanul foglalkoztatja lelkünket. Boldogok vagyunk; mivel szünet nélkül lekötve tart az a törekvés, hogy ápoljuk érzelmünket, mely oly kellemesen érinti szívünket. De ily állapotban nem maradhat soká a szerelem; mivel egyedüli tényezők vagyunk még oly érzelemnél, melynél szükségképen két szereplő szükséges, a vágyódás izgalmai kimerítik a lelket. -204-

Az érzelem megmarad továbbra is ugyanaz; de új elemek vegyülnek bele. Arra törekszünk, hogy megszerettessük magunkat.

Ez útat megtéve, a túláradó érzelem megapad és ha nem nyer segítséget azon forrásból, mely az érzelmet magát létre hozta, a szívnek elfojtva tartott sokféle ellentétes indulatai életre kelnek s a szívet ezer darabra tépik. De a reménynek csak egyetlen kis sugara újra feléleszti s előbbi állapotába helyezi a szerelmet. Gyakran pedig csak játékot űznek velünk a nők; de sokszor igazi szánalmat éreznek irántunk. Csak reménysugár legyen – és boldoggá tesz.

Az igazi benső érzelem az első lépést a szemek ékesszólásával teszi meg. Csakhogy ez ékesszólás titkát jól meg kell érteni.

Ha két egyén ugyanazon mély és igaz érzelemmel van eltelve, nem fedezheti fel egymás titkát, vagy pedig csak az egyik érti meg a másik néma ékesszólását; de azt ez utóbbi nem tudja, vagy nem meri tudni.

Ha szeretünk, önmagunk előtt egész másoknak tününk fel, mint a mik azelőtt voltunk; és azt hiszszük, hogy mindenki észreveszi rajtunk e változást; pedig e feltevésünk nagyon téves. De mivel eszünket szenvedélyünk korlátok közé szorítja, nem itélhetünk tisztán s bizalmatlankodunk mindenki iránt. -205-

És minél hosszabb a szerelem ez útja, annál több gyönyört éreznek a gyöngéd finom lelkületűek.

Vannak olyanok, a kiknek sokáig szükségök van a reménylésre: ezek a gyöngéd, emelkedett lelkületűek; s vannak ismét olyanok, a kik nem tudnak sokáig ellentállni az akadályoknak: s ezek a durvább, műveletlenebb, köznapi lelkek. Az előbbiek tovább és több lelki gyönyörrel szeretnek; az utóbbiak vonzalma hirtelenebb, követelőbb és gyorsabban lejárja magát.

A szerelem legelső jelensége: a határtalan tisztelet az iránt, a kit szeretünk.

Nincs semmi a világon, bármily magasztosnak, nagynak tünik is fel, melyet hasonlítani mernénk szerelmünk tárgyához.

Az írók soha sem festhetik elég híven szerelmes hőseik lelki állapotát, hacsak ők magok is nem élték át a szerelem gyönyöreit.

Egyszerre többet, vagy sokszor igazán szeretni: épen olyan természetellenes, mint a milyen visszataszító az, ha valaki valamely dologról igazságtalan -206- ítéletet mond. Az igazi, erős szenvedély többszöri vagy együttes jelentkezése oly bántó hatással van ránk, mint az igazságtalanság.

A szerelemben a némaság többet fejez ki, mint a szó. A szótlanságra kárhoztatott szerelem ékesszólóvá válik. Megfontolás nélkül, pusztán csak az érzelem uralmának engedve, némaságunk, mozdulatlanságunk mindent kifejez.

Sokszor szeretsz olyant, a ki nem is sejti érzelmeidet; és mégis oly hű maradsz hozzá, mintha szerelmed viszonozva volna.

Az emberi lélek megismerésének egyik módja az, ha magunkat másokhoz hasonlítjuk.

Nekem meggyőződésem az, hogy a valódi benső szerelem elfeledteti velünk társadalmi állásunkat, barátainkat és az egész külvilágot. És ezért visz oly magasra a szerelem, mivel minden gondolatunk egyetlen lényt vesz körül, a mely elégnek tünik fel nekünk az egész életre; szívünkben, melyet egyetlen érzelem teljesen betölt, nincs többé hely semmi más számára. Gondjaink, nyugtalanságaink, kétkedéseink eltünnek. Nem törődünk többé azzal, mit mond a világ. Mások véleménye nem létezik számunkra; minden tettünk, minden gondolatunk észszerű, mert igaz.

Nem csupán szokás az, hanem természetünkből kifolyó szükségszerűség, hogy a férfiak teszik meg az első lépést a nők hajlamának megnyerésére.

Az az önfeledtség, mely a szerelmet kiséri, és önmagunknak a szeretett lényhez való fűzése, oly tulajdonságokat kelt bennünk életre, a melyek eddig egyáltalában nem voltak meg bennünk, vagy nem voltak kifejlődve. Mindenki átnemesül, lelke emelkedetté, magasztossá válik.

A szűkkeblű ember szabadelvűvé válik, sőt nem is emlékezik már előbbi lelki tulajdonságaira. Előbbi szenvedélyei, indulatai összezsugorították lelkét, melyet most a szerelem kitágított, terjeszkedővé tett, az önzés korlátai közül a külvilágba hozott ki.

Helytelen dolog azt mondani, hogy a szerelem az észt nélkülözi. Semmi meggyőző okot sem tud felhozni az, a ki a szerelem észszerűségét el akarja vitatni. A szerelem azonos az észszel. A gondolatok rohamosan, birálat és megfontolás nélkül követik ugyan egymást; de mégis csak az észnek, a léleknek működése az; ha másként lenne, nem lennénk egyebek szomorú gépeknél. Ne zárjuk tehát ki az észt a szerelemből, mert hiszen az elválaszthatatlan ettől. Nincs igazuk azoknak a -208- költőknek, a kik a szerelmet vaknak írják le; vegyük le a köteléket szemeiről és adjuk vissza látását újra, melyet önkényesen el akartak tőle venni.

A valódi szerelem tevékenységre ösztönöz. Az izgalmak, melyek szívünkben támadnak, arra késztetnek, hogy eszünk is megfelelő mozgásba jőjjön s a tevékenységre való vágyódás kihat a külvilágra is. Új, változatos dolgok megismerésére törekszünk. Lelkünk magasztosabbá válik s életünk sem folyhatik le a köznapiság megszokott viszonyai közt. Minden, a mi emeli lelkünket, éleszti szerelmünket is. A kellemes és szép azonos fogalmak, melyeket mindenki saját hajlamai szerint alakít meg magának. Sokan valami nagyon elvont, s oly magasan álló fogalomnak tartják a kellemest, hogy azt az ember nem birja elérni. Pedig a kellemesség, mint emberi tulajdonság, nem egyéb, mint könnyed, élénk szellem. És e tulajdonság az, a mely okvetlenül szükséges a szerelemnél.

A tisztelet és szeretet helyes arányban legyenek egymáshoz; támogassák egymást, és különösen a tisztelet soha se nyomja el a szeretetet.

A szerelem nem az emelkedett lelkeknél fordul elő leggyakrabban; – igazi, benső szerelemről szólok –; nagyfokú szenvedélynek kell elömleni rajtok, hogy megrázkódtassa őket. De ha aztán szeretnek, sokkal igazabban szeretnek, mint mások.

Sokan mondják, hogy vannak a szerelemre inkább és kevésbbé hajló nemzetek. De ez téves állítás; legalább oly értelemben, mint mondják. A szerelem nem egyéb, mint egyetlen egy gondolathoz való hozzáfűződés; és így az egész földön egy és ugyanaz. Az éghajlat csupán az érzelem lényegéhez nem tartozó anyagiságra lehet befolyással; de magára az érzelemre nem.

A ki a szerelmet híven játszsza, az igazán szeret. A szerelem látszatát az, a ki nem szeret, nem adhatja meg. Az érzelem nem álczázza magát soha; és ebben mégis különbözik az igazságtól, a mely sokszor álruhában jelenik meg.

A szerelem közvetlen és így – habár csak az előtt, a ki azt megérteni hivatva van – elárulja magát; míg az igazság sokszor elrejtőzik.

Ha távol vagy attól, a kit szeretsz, elképzeled magadban, hogy mi mindent fogsz tenni és elmondani, és ha közelében vagy, semmit sem cselekszel és semmit sem szólsz. Mért van -210- ez így? Mert távollétedben eszed képes a megfontolásra, elmélkedésre; míg a szeretett lény jelenlétében eszed megzavarodik és elhatározásra képtelen.

Semmit sem mersz koczkáztatni a szerelemben; mert félsz, hogy mindent elvesztesz. És mégis meg kell tenned a lépéseket, hogy előbbre haladj. De mennyire szabad előre lépned? Félve, remegve gondolsz erre, a míg rá nem jösz a kellő távolságra.

Legjobban megzavar az, ha olyant tapasztalsz, a mit előnyödre magyarázhatnál, de nem mered annak valóságát elhinni. Remény és félelem közt hányódol, de végre is ez utóbbi győz.

Ha valódi bensőséggel szeretsz, mindig új és új alakban tünik fel szereteted tárgya. Rövid távollét után azt hiszed, hogy már kevésbbé szeret. És mily öröm az, ha sértetlenül feltalálod ismét szerelmét! Nyugtalanságod azonnal eloszlik. Csakhogy ehhez szükséges az, hogy már nagyon előhaladtál légyen a szerelemben; mert a kezdődő érzelmen, melynél a viszontszerelem érzete még meg nem szilárdult, mindig újabb és újabb nyugtalanság tombol át. -211-

És a míg a képzelődés gyötrelmei akként kínoznak, kivánod látni a szeretett lényt, remélve, hogy az ő jelenlétében eloszlanak kételyeid; de meglátva őt, úgy érzed, hogy még jobban szenvedsz. Az elmúlt kínokat újabbak váltják fel, melyek még inkább gyötörnek. És nem vagy-e ily állapotban szánalomra méltó? -212-

Korunkban oly feltétlen tekintélye van a régi világnak, hogy az akkor élt középszerű tehetségek mondásait is csalhatatlan igazságok gyanánt szokás hirdetni; senki sem meri koczkáztatni valamely új tételének napfényre hozatalát, mivel a legtisztább okoskodást is könnyen megdönthetné a régi íróknak egyetlen egy talán véletlenül odavetett szava.

Nem akarok meglévő hibát más hibával elűzni; nem akarom azt, hogy a régi kort, melyet érdemén felűl méltányolunk, teljesen megszünjünk becsülni.

Nem szándékom az ókor tekintélyét megsemmisíteni, hogy helyébe a szabad okoskodás korlátlan uralmát tegyem; csak az ellen szólalok fel, hogy napjainkban már az ókor szellemét a szabad gondolkodás rovására dicsőítik. -213-

Hogy helyes állapotot foglalhassunk el, nézetem szerint különbséget kell tennünk az egyes tudományok közt, nevezetesen azok közt, melyek kizárólag történelmiek s melyeknek tárgyát épen az képezi, hogy mit mondtak, mit írtak mások, és azok közt, a melyeknek igazságait az elmélkedés alkotja meg.

Oly tudományok terén, a melyeknél azt kutatjuk, hogy mit írtak, mit mondtak mások előttünk, mint a minő a történelem, a földrajz, a tételes jog, a nyelvtudományok és főképen a hittudomány, a melyek tehát az isteni, vagy emberi cselekedeteket, állapotokat, az egyes tényeket tárgyalják, ily tudományoknál szükségképen elő kell keresni a korábbi írók könyveit, mivel ezekben mind azt feltaláljuk, a mire szükségünk van.

Ha azt akarjuk megtudni, ki volt a francziák első királya; hova helyezik az első délkört; mily szavakat használtak valamely holt nyelvben: csak a könyvek adhatnak utbaigazítást. És ki tudna még itt valami újat is mondani, olyant, a mi nincs meg az illető könyvekben?

Csupán az irói tekintély vezethet itt nyomra. De legkiválóbb szerepe van mégis a tekintélynek a hittudományok terén, a melyeknek igazságait örömest elfogadjuk, ha a szent könyvekből olvassuk; mivel a hit elvei az emberi természeten -214- és okoskodáson felül állnak, az emberi szellem sokkal gyarlóbb, semhogy saját erejéből felérjen magaslatukra, és csakis úgy juthat a hit igazságainak megismerésére, ha valamely természetfeletti hatalmas erő viszi fel oda.

Másként van ez oly tárgyakkal, melyek érzékeink alá esnek s okoskodásunk hatalmába keríthetők: a tekintélynek itt nem veszszük hasznát, csupán az ész, a tiszta gondolkodás vezet czélhoz. A tekintélynek és az észnek megvan a magok hatalmi köre: itt az ész uralkodik. És mivel az ily tudományok az emberi szellem nagyságának arányában nagyobbodnak, az észnek tág tere nyílik itt az érvényesülésre, az ész egész nagyságában szétterülhet e tudományok mezején, kimeríthetlen termékenységével szakadatlanul alkothat és újabb találmányai végtelenek és folytonosak lehetnek.

A mennyiségtan, a zene, a természettan, az orvostudomány, az építészet és egyéb oly tudományok, a melyek alá vannak vetve a tapasztalat és az emberi okoskodás befolyásának, folyton gazdagodnak, hogy elérjék a tökéletességet. A régiek az előttük élt nemzedékektől kezdetleges alakban vették át e tudományokat; és mi is tökéletesebb alakban akarjuk az utánunk következő nemzedékeknek átadni azt, a mit átvettünk.

Mivel ezeknek tökéletesítése sok időbe és fáradságba kerül, kétségtelen, hogy a mi összes fáradságunk kevesebbet hozhat létre, mint a már -215- előttünk lefolyt idő, s az előttünk élt elmék okoskodása; szükséges megismernünk a tudomány addigi vívmányait, de csak azért, hogy ezen az alapon aztán tovább fejleszszük azt; az előttünk élt írók alkotásaival karöltve kell előre haladnunk.

E megkülönböztetést jól átértve, sajnálkoznunk kell azok vakságán, a kik a mennyiségtan terén mások nézetét hozzák fel bizonyítékul, a helyett, hogy az ész okoskodásaival, vagy tapasztalati tényekkel igazolnák tételeiket; s viszont megvetéssel kell elfordulnunk olyanoktól, a kik a hit birodalmában a szent írás szavai helyett puszta okoskodásokkal lépnek fel. El kell itélnünk azok gyávaságát, a kik a mennyiségtan terén nem mernek valami ujat felfedezni s le kell álczáznunk azok vakmerőségét, a kik a hittudomány mezején újításokkal lépnek fel.

Pedig századunk egyik baját épen az képezi, hogy a hittudomány terén új nézetek keletkeznek, melyeket a régi kor nem ismert 35), melyeket makacsul állítanak az illetők s a melyeket a tömeg tapsok kiséretében fogad el; míg az a valóban kevés új vivmány, melyet a mennyiségtan, -216- vagy a bölcselet valamely ága hoz létre, ellentállásra lel, mihelyt az elfogadott nézetek legkisebbikébe is beleütközik: mintha a régibb kor bölcsei előtt kötelesség volna feltétlenül meghajolni, mig a hit eredeti tiszta forrásainak elfogadásához bizonyos kegyes, leereszkedő jóakarat volna szükséges!

E visszaélések teljesen megbontják a tudomány rendjét; a hit terén minden újítás téves, mig ott, a hova korunk nem mer nyulni, nagyon is helyén való lenne újabb vivmányok létesítése.

Alkalmazzuk igazságosabban hiszékenységünket és kételyeinket és szorítsuk kellő korlátok közé az ókor bámulatát. Az ész hozta létre a régi kor okoskodásait, az ész mérlegelje tehát értéküket, az itéljen felőlök. Gondoljuk meg, hogy ha a régiek semmit sem mertek volna ahhoz hozzátenni, a mit elődeiktől átvettek, utódaikat megfosztották volna az ő új felfedezéseik gyümölcsétől.

Mivel azonban ők az elődeiktől átvett ismereteket csupán eszközül használták fel újabb ismeretek gyűjtésére, és mivel e szerencsés merészségök megnyitotta előttök azt az utat, melyen nagy alkotásaikhoz eljuthattak: mi is úgy fogadjuk el az ő szerzeményeiket; az ő példájok nyomán mi is csupán csak eszközül, nem pedig -217- végczélul fogadjuk el az ő vívmányaikat. Követve példájokat igyekezzünk őket túlszárnyalni; utánozzuk őket, hogy majd elhagyhassuk.

Igazságtalanok lennénk, ha nagyobb hódolatot tanusítanánk irántok, mint a milyennel ők elődeink iránt viseltettek; igazságtalanság volna részünkről a feltétlen hódolat, a melyre őket csupán azért tartjuk érdemeseknek, mivel ők elődeik iránt nem viseltettek ily vak hódolattal, hanem elfogadva és felhasználva vívmányaikat, újabb alkotásra törekedtek!

A természet elrejti előlünk titkait. Szakadatlanul működik a természet; de alkotásait nem mindenkor ismerjük fel. Az idő, korról-korra haladva, fokonként leplezi le az egyes rejtélyeket. És habár a természet mindenkor ugyanaz, az ember nem mindenkor ismeri ugyanannak.

Az ész mindig több tapasztalat birtokába juttatja az embert; és mivel a mennyiségtan tárgyát a tapasztalatok képezik, ez utóbbiakkal együtt arányosan sokszorozódnak az ezekből levont következmények, az új igazságok is.

Mindezt meggondolva szükségképen más nézetre kell térnünk, a nélkül, hogy kicsinyelni akarnók a régieket, vagy hogy hálátlanok lennénk irántuk, a kik megadták nekünk az alapismereteket, -218- a melyek segélyével mi tovább haladhatunk és a melyeknek nagy jelentőségét épen az képezi, hogy túlszárnyalásukra képessé tesznek minket. Felvittek bennünket egy bizonyos magaslatra, a hol már csak csekély erőfeszítést kell tennünk, hogy még magasabbra haladjunk s hogy – kisebb fáradsággal és kétségkivül kisebb dicsőséggel is – feléjök emelkedjünk. És innen már megláthatjuk azokat a dolgokat is, a melyeket nekik lehetetlen volt felfedezniök. Látkörünk szélesbedett; és ha ők mind azt, a mi az ő látóképességök körébe esett, szintoly jól megértették, szintoly jól tudták is, mint mi: mégis többet tudhatunk mi, mint ők, mivel többet és messzebb láthatunk.

Különös, hogy mégis mily elfogultan szokás rájok tekinteni. Bűnnek tartják azt, ha valaki ellentmond nekik és merényletet követ el az, a ki csak egy szót is hozzá tesz az ő szavaikhoz; mintha ők már kimerítették volna az emberi tudást.

Méltatlanságot követünk el az észen, ha egy rangba helyezzük az állati ösztönnel, a mely mindig változhatatlanul ugyanaz marad, míg az emberi okoskodás szüntelenűl tökéletesebbé válik.

A méhek ezer év előtt is ugyanoly mézsejteket készítettek, mint ma; s az egyes sejtek az elsőtől -219- az utolsóig mind egyformák. És így van ez mindazzal, a mit az állatok titokszerű ösztönükkel létre hoznak. A természet szükségleteikhez mérten tanítja meg őket arra, hogy mit kell tenniök; de e mulékony tudományuk azonnal elenyészik, mihelyt megszünik az a szükségszerűség, mely létre hozta: mivel könnyen, gondolkodás nélkül szerezték képességeiket, meg vannak fosztva attól az örömtől, hogy meg is tarthassák azokat; s valahányszor megadja nekik a természet a szükségleteik kielégítésére szolgáló képességet, ez mindenkor új nekik; mert a természet ugyan egyfelől felruházza őket azzal a képességgel, a mely szükséges létezésük fenntartására, másfelől azonban nem engedi, hogy a számokra kijelölt korlátokat átlépjék.

Az ember a végtelenre van teremtve. Életének első éveiben ugyanis teljes tudatlanságban van; de a mint fejlődik, ismeretei szűntelenül gyarapodnak, mert nem csupán saját tapasztalataiból szerzi meg tudását, hanem elődeinek tapasztalataiból is és mert az egyszer már megszerzett ismereteket emlékezetében tarthatja; elődeinek tudományához pedig azok könyveiből mindig hozzáférhet.

És a mig egyfelől magáévá teheti az előtte élt emberek ismereteit, másfelől ez ismereteket folyton bővítheti is; úgy, hogy azt lehet mondani, az emberek a tudásnak oly állapotában vannak, -220- a milyenben a régi bölcsészek lennének, ha mostanáig éltek volna és akkori ismereteiket századokon át folyton gyarapították volna.

Nem csak az egyes emberek haladnak előre a tudományokban, hanem a mily mértékben vénül a világ, az emberek összessége is szakadatlan haladást tesz előre; mivel az emberiség életében ugyanoly fejlődési korszakok tapasztalhatók, mint az egyesek életében.

Az emberiség, ha a lefolyt századokon át tekintjük, egy embernek tünhetik fel, a ki mindig létezik s mindig ujat is tanul. És már csak ezért is igazságtalanok vagyunk a régi bölcsészek iránt; az öreg kor a gyermekkortól legtávolabb álló időszak és azért az emberiség öreg korát nem volna szabad születéséhez oly közel keresnünk. Azok, a kiket mi általában «régieknek» nevezünk, közelebb állnak az emberiség bölcsőkorához; és a midőn mi az ő ismereteiket az azóta lefolyt századok tapasztalataival gyarapítjuk, inkább mi vagyunk «régiek», mi vagyunk öregebbek.

Csodálnunk kell mindenkor azokat a meglepő nagyszabású következményeket, a melyekre ők az akkor rendelkezésökre állott csekély alapismeretekből eljutottak és ott is elnézést érdemelnek, a hol tapasztalatok hiányában puszta okoskodással fejtették ki nézeteiket.

Szivesen megbocsátjuk nekik, hogy pl. távcsövek nem léte miatt a tejutat egy nagy égitestnek vélték, a mely fényét erősebben sugározza ki. -221-

De már részünkről ily tévedés megbocsáthatatlan lenne, mikor a mi tökéletes távcsöveinkkel tisztán kivehetjük, hogy a tejút számos apró csillagból áll, a melyeknek élénk fénye teszi feltünően fehérré az egész csillaghalmazt.

Azt is joggal mondhatták a régiek, hogy térbeli üresség nem létezik a természetben, mivel kisérleteik mind e mellett szóltak. Egy oly eset nem merült fel, melyből az ellenkezőre lehetett volna következtetniök.

Oly tárgyaknál, a melyeknél egyes tények igazságát tapasztalatokkal, nem pedig szemléletileg vagy következtetésekkel kell kimutatni, általános szabályt csak az esetben lehet kimondani, ha minden ismert esetet elősorolunk. Ha azt mondjuk, hogy a gyémánt a legkeményebb az összes testek közt, azt értjük ez alatt, hogy a legkeményebb az összes ismert testek közt, s azon testekre, melyeket nem ismerünk, természetesen nem gondolhatunk; hasonlóképen ha azt mondjuk, hogy az arany a legnehezebb az összes testek közt, vakmerőség volna az összes, netalán még létező, de általunk nem ismert tárgyakra gondolni.

Így ha a régiek azt mondták, hogy a természetben nincs üres tér, nincs megszakítás, ezt úgy értették, hogy az ő kisérleteikben sohasem jöttek ily ürnek a nyomára. Ha csak egyetlen egy esetben is tapasztalták volna az ellenkezőt, ők is elfogadták volna azt, a mit most -222- állítunk; és az ő elfogadásuk által megnyerte volna e tan azt a tekintélyt, melylyel ma kizárólag csak a régi kor nézeteit akarják felruházni.

A tudományok mai fejlettsége mellett bátran állíthatjuk az ellenkezőjét annak, a mit ők mondtak, a nélkül, hogy ezért ellentmondanánk nekik; mert hiszen ha több tapasztalatuk és szélesebb látkörük van, ők is ugyanarra a következtetésre jutottak volna, mint mi.

Mindenkor elismerjük a régi kor nagyságát; de azért az igazságnak, ha ujabban fedeztetett is fel, előnyt kell adnunk a régiek ellenkező nézeteivel szemben; mivel az igazság mindenkor régibb, mint a régi kor, mint a régiek tévesen megalkotott nézetei; az igazság, habár nem ismerték, létezett már akkor, a mikor a helytelen vélemények megalakultak; és az igazság lényegének félreértésére mutatna, ha valaki azt hinné, hogy az igazság csak akkor kezd létezni, a mikor az emberek felismerik.

Lábjegyzetek.

1) Itt született Pascal Balázs 1623 június 19-én.

2) Atyja eleinte nem akart mennyiségtani könyvet a kezébe adni s egy ízben meglepve őt szobájában, csodálkozva látta, hogy egyes mennyiségtani tételekre önmagától jött rá s mintegy újra felfedezte e tudomány egyes alaptételeit, melyeket a nagy tudósok csak fokozatosan alkottak meg.

3) Demogeot: Histoire de la littérature française. Paris. Hachette 1878. 392–399. lap.

4) E helyütt Blaise Pascal összes Gondolatait közöljük, melyek ily czímen a legtöbb kiadásban megjelentek; s e részben több kiadás egybevetésével a lehető legnagyobb teljességre törekedtünk. Az első kiadásoknak a vallásra vonatkozó részeit is közöljük itt, kivéve egy rövid fejezetet, mely a vallás gyakorlásáról szól s Isten létezését, – mint Voltaire mondja – még gyerekes és a tárgy komolyságához nem méltó módon akarja bizonyítani. Mellőzhetőnek véltük még az első kiadásokból egy másik rövid befejezetlen rész közlését is, melyben Pascal egy vitatkozása alkalmával Montaignet és Epictetest jellemzi.

A Discours sur les passions d’amour czímű fejezetet, melyet legelőször Cousin közölt a Revue des deux mondesban s azután Faugère vett fel kiadásába, szintén közöljük e helyen. E Discours kétségkívül egyike a legszebbeknek s leginkább jellemzi Pascal rokonszenves egyéniségét. – Pascal Gondolatait egyes kiadók különféle biráló megjegyzésekkel kisérik, melyeket mi nagyrészt mellőztünk, s a hol itt-ott más kiválóbb irók, mint Voltaire és Condorcet megjegyzéseit közöljük, ezt nem birálatképen teszszük, hanem mivel érdekesnek hiszszük Pascal nézeteit összehasonlítani más nagy szellemek nézeteivel. Pascal bölcsészete nem alakulhatott meg teljesen; s azt, mint befejezett rendszeres egészet nem is lehet bírálat tárgyává tenni. A tudományos világnak minden esetre pótolhatlan vesztesége marad az mindig, hogy e nagy szellem kora halála miatt be nem fejezhette bölcsészetének rendszerét.

5) A mozgás nem csupán mozgási képesség, hanem a képesség eredményezte cselekvés.

6) Pascal itt egyesíti magában mindazon előnyöket és hibákat, a melyek az emberi tudást tagadó bölcsészettel járnak. Pascal az ő tudományával, a mennyiségtannal hasonlítva össze a társadalmi tudományokat, könnyen eshetett itt tulzásba, midőn nem lelhetett itt oly megdönthetlen, világos tételekre, mint a minőket a mennyiségtan tud felmutatni.

7) Itt Voltaire megjegyzi, hogy Pascal e gondolatában némi téves van, mivel a «tudatlanságnak» kétféle értelmet ad, pedig ettől másutt Pascal maga is óva int. A ki, mondja Voltaire, nem tud irni és olvasni, az tudatlan; de oly tudós, a ki a mennyiségtan törvényeit alaposan érti, azért, mert más rejtélyeit a természetnek nem fejtheti meg, nem mondható tudatlannak. Newton nem tudta megmagyarázni, mért birjuk a karjainkat mozgatni; de azért nem volt tudatlan. A ki nem érti a héber nyelvet, de tud latinul, már tudományos ember azzal szemben, a ki csak francziául tud.

8) Condorcet itt védelmébe veszi a stoikusokat a következőket jegyezve meg: A stoikusok bölcselkedése az emberi természetre van alapítva, noha ezt épen gyakran megtámadja. Ezek szerint a heves szenvedélyek, a lelkesedés nemcsak hogy erőt adnak az embernek a fájdalom elviselhetésére, hanem ez iránt gyakran érzéketlenné is teszik. És mivel a fájdalmak nagy tömegét eszünk segélyével sem el nem viselhetjük, sem meg nem akadályozhatjuk, de sőt általa meg sem vigasztalódhatunk: s mivel a fájdalomtól való félelem sokszor az az eszköz, a melylyel a zsarnokok igába hajtják az alattvalókat: a stoikusok észszerüen mondhatták, hogy a természet által reánk rótt bajok ellen a legbiztosabb gyógyszer az, ha lelkünkben bizonyos emelkedettséget őrzünk meg, a tartós lelkesedés lángját keltjük életre, a mely együtt növekedvén a fájdalommal, ennek elviselésére erőt ad, sőt iránta érzéketlenné tesz; e lelkesedés, ez emelkedettsége a léleknek hatalmas erővé válik, másrészt pedig meghagyja az egyes lelki képességek működését. A stoikus azt mondja: A fájdalom ellen edzve vagyok, az nem képez rosszat számomra; s nem is fogja azt érezni. És ez által épen úgy meg van a gyógyszerök a testi, mint a lelki szenvedések ellen. A lélek emelkedettsége mellett semmi bántalom, semmi igazságtalanság nem hat reájok. Boldogságukat a lelki nagyság érzete okozta s így azt csakis a bűn s az erkölcsi gyengeség zavarhatta meg. Az istenséghez igyekeztek közeledni, jót tévén embertársaikkal; s ha már más menedék nem volt hátra, tudtak meghalni is.

Ha tehát, így fejezi be Condorcet, Pascal említett birálója, megjegyzését, ha túlhajtott lelkesedést vethetünk is szemökre e bölcsészeti elv követőinek, el kell ismernünk ez elvek alkotójának szellemét s finom lelkületét.

9) Itt Voltaire a következő megjegyzést teszi: Sajátszerű, hogy Pascal, a ki azt állította, hogy eszünk az eredendő bűnt is képes velünk megértetni, itt azt mondja nekünk, hogy az ész által Istent meg nem ismerhetjük. Bizonyára Pascal sorainak olvasása késztette Hardouint arra, hogy Pascalt egészen tévesen az atheisták közé sorozza. Pascal ezt kétségkívül a leghatározottabban visszautasította volna, mint a hogy az atheistákat sokszor kíméletlenül meg is támadta.

10) Ime ismét! – jegyzi meg Voltaire. – Lehetséges volna az, hogy Pascal az, a ki így beszél, hogy ő ne érezze magát elég erősnek az Isten létezésének bebizonyítására.

11) A mit kiváncsiságból megtudtak, azt önhittségből figyelmen kívül hagyják.

12) Az erkölcsi és jogi elvek megkülönböztetése még hiányzik Pascalnál.

13) Épen semmi sem a mi sajátunk a mit annak tartunk; a tanács- és néphatározatok folytán űzik a bűnt; miként egykor bűneinkben, úgy most törvényeinkben rejlik a baj.

14) A jog legridegebb alkalmazása e legridegebb igazságtalanságra vezet.

15) Hobbes tétele.

16) Condorcet itt megjegyzi, hogy Pascal e gondolatával Hobbes irányához látszik közeledni; és így Pascal, századának legvallásosabb bölcsésze, az igazság fogalmára nézve ugyanazon véleményben van, mint ugyanezen század legvallástalanabb bölcsésze.

17) Plato szerint azok a legjobb törvények, a melyeket a polgárok életüknél is jobban szeretnek; a törvényhozók legnagyobb művészetét az képezi, hogy a polgárokkal megszerettessék hazájok törvényeit. Mily nagy a távolság Athén bölcsésze és a Faubourg Saint-Jaques bölcsésze között! (Condorcet megjegyzése.)

18) Minthogy az igazságot, mely által szabaddá tehetné magát, nem ismeri: rászolgál arra, hogy rászedjék őt

19) E fejezet az atheisták ellen intézett támadások egyikének töredékét foglalja magában. Velök szemben Pascal, mint a Lettres Provinciales-ban a jezsuiták ellen is, mindenkor szokatlanul szenvedélyes, ingerült hangot használ; egyenes lelke kerüli a tartózkodást, irtózik minden szépítéstől s nyiltan kifejezi ellenszenvét; inkább túlzásba esik, csakhogy ne kelljen leplezgetnie.

20) Erre nézve Condorcet megjegyzi, hogy itt Pascal okoskodásaiban bizonyára némi tévedés van. Mert igaz, hogy érthetetlen az, ha valaki oly dolgot, melyet megtudhatna, s a melynek megtudása rá nézve végtelenül fontos, nem igyekszik kutatni. De ha valaki meg van arról győződve, hogy e részben nem tudhat meg semmi bizonyosat, hogy az emberi szellem oda eljutni nem képes: akkor bátran maradhat továbbra is a kétkedés állapotában a nélkül, hogy esztelennek tünnék fel ezért. Maradhat nyugodtan a bizonytalanságban, ha hiszi azt, hogy az igazságos Isten nem teheti függővé az emberek túlvilági állapotát annak a megtudásától, a mit úgy sem tudhatnak meg. Ha az az ember, a ki tömlöczébe zárva, nem tudja, vajon halálos ítéletét kimondták-e már, de ártatlanságát érzi, s számít biráinak igazságszeretetére, s e mellett nincs is módjában megtudni, mit határoznak felette: nyugodtan várhatja a következendőket s bizonyára helyesen teszi ezt. Azzal kellett volna tehát Pascalnak okoskodásait megkezdeni, hogy bebizonyította volna, miszerint nem lehetetlen az embernek a jövő élet felől némi ismereteket szerezni.

21) Itt Condorcet ismét megjegyzi, hogy tulajdonképen azt kellett volna Pascalnak bebizonyítania, hogy a lélek halhatatlansága igaz-e, nem pedig, hogy a ki hisz benne, vagy kutatja, emelkedettebb szellemű-e, mint az, a ki közönyös iránta. E nagy igazságot, a lélek halhatatlanságát azért kell elhinni, mert be van bizonyítva, nem pedig azért, mert az abban való hit irántunk másokban több bizalmat kelt. Mert a Pascal okoskodása téves következtetésre juttathat bennünket. Hiszen nem a szerint kell bíznunk valakiben, a mint hisz, vagy nem hisz a lélek halhatatlanságában, hanem inkább a szerint, a milyen a jelleme. Itt példákat hoz fel aztán Condorcet a történelemből, a mely nem igazolja Pascal állítását.

22) Az emberi gyarlóságoknak alább következő remek rajzát Pascal Gondolatainak egyes kiadói megjegyzésekkel kisérik, melyekben példákkal akarják kimutatni, hogy az emberi természet nem oly gyarló, mint azt Pascal kissé sötét színekkel festi. Mi e megjegyzéseket szándékosan mellőzzük, mivel Pascal is csupán csak a nagy tömegre alkalmazza az emberi gyengeségek e rajzát; s egyáltalában nem akarja azt mondani, hogy ez emberi félszegségektől a művelt lélek, az erkölcsi finomság s a nemes kedély ne tudna többé-kevésbé szabadulni. Pascal maga is eléggé megmutatta, mily keveset törődik mások elismerésével; és ha megismerjük Pascal műveiből gondolkodásmódját, vagyis jobban mondva: őt magát, akkor önkénytelenül is arra kell gondolnunk, hogy az alább következő mesteri kézzel festett emberi gyengeségek közül Pascalban keveset találhatunk fel. Arra nézve, hogy az emberi gyarlóságokon nagy részt felül lehet emelkedni, ne hozzunk fel példákat a történelemből; mert erre nézve legjobb bizonyságot nyerhetünk akkor, ha Pascal műveit elolvassuk: az emberi gondolkodás gyarló voltának legfényesebb czáfolatát Pascal szellemes, ragyogó gondolatai képezik.

23) Condorcet, Pascal e gondolatát magyarázva, azt mondja, hogy Pascal e fejezetben azt bizonyítja, hogy a nép előítéletei s közvéleménye a józan észen alapszanak; de hogy ez nem jelenti azt, mintha a népnek esze volna ahhoz, hogy az előítéleteket elfogadja. Az előítéletek ellenkeznek a nép eszével, de ez azokat önkénytelenül mégis magáévá teszi.

24) Voltaire itt megjegyzi, hogy Pascal itt túlzásba esett. Hiszen senki sem kivánja a néptől, a nagy tömegtől, hogy érzéke legyen a finomabb, nemesebb élvezetek iránt! Nem; a kinek az izlése köznapias, az keressen oly élvezetet, a mely lelkét nem foglalja el, s a kinek finomabb izlése van, az keressen lelki élvezetet. Végre is, mindenkinek kell élni!

25) Voltaire itt megjegyzi, hogy Pascal e gondolatot Montaigne-tól vette át; csakhogy Montaigne máskép értelmezi ezt a gondolatot és kifejti jobban. A mi különféle akarataink nem ellentmondások; mert sokféle érzékünk van s ha ezek közül csak egyik is meg van támadva, agyunk működése s ezzel együtt felfogásunk is szükségképen módosulni fog. Igaz, hogy majd szomoruak, majd vidámak vagyunk, de ez természetes következménye ama helyzetnek, melybe jutunk. Az állat is különfélekép fog érezni ura iránt, ha ez őt simogatja és eteti, vagy pedig ha kínozza és meg akarja ölni. Nincs bennünk ellenmondás, sőt akkor volna, ha különböző helyzetekben egyformák maradnánk. A kik azt mondják, hogy két lelkünk van, ép úgy mondhatnák, hogy harmincz vagy negyven lelkünk van; mert hiszen különböző lelki állapotokban ugyanazon dologról harmincz- vagy negyvenféleképen is vélekedhetünk. Ez a «kettős lélek» feltevése metaphysikai képtelenség; épen úgy lehetne mondani, hogy a kutya is kettős alakban jelenik meg, mivel harap és nyalogat is; a tyúk is, mivel kis csirkéit előbb gondozza, majd elhagyja és később fel sem ismeri többé; a tükör is, mivel minden tárgyat nem mutat egyformán, hanem a benne levő képek az előtte levő tárgy szerint alakulnak; a fa is, mivel majd lombos, majd pedig csupaszok az ágai!

26) Voltaire megjegyzi, hogy Pascal ez okoskodása téves és veszélyes úton halad; mert már Prometheus és Pandora meséje, Plato Androgynái, az ős egyptomiak és Zoroaster tanai is kifejtik e látszólagos ellentmondások okait. A keresztyén vallás nem volna kevésbbé helyes akkor sem, ha tanaiból e szellemes következtetéseket le nem vonnók, melyek különben is nem egyebek, mint csak a lángész csillogtatásai. Az igazi vallás lényeges kelléke az, hogy emelkedett legyen, de az nem, hogy az említett állítólagos ellentétekről számot adjon; nem szükséges az, hogy a vallás a metaphysikára tanítson, mint a hogy nem szükséges az sem, hogy a csillagászatra oktasson.

27) Voltaire megjegyzi, hogy az nem igaz, hogy a zsidók törvénye a legrégibb, mivel még Mózes kora előtt Egyptomban tartózkodtak a zsidók, a hol már akkor bölcs törvények uralkodtak. Az is téves állítás, hogy a «törvény» szót csak Homér után ismerték; mert már Homér is szól Odysseájában Minos törvényeiről. Hesiodban is feltaláljuk e szót; de ha sem itt, sem Homérban nem is fordulna elő e szó, az nem bizonyítana semmit sem. A hol királyság, király és nép volt, ott mindenütt volt már törvény is. China törvényei korábbiak a Mózeséinél. Téves az az állítás is, hogy a görögök és rómaiak a zsidóktól vettek volna át törvényeket. Köztársaságaik kezdetén nem tehették ezt, mert hiszen akkor még nem ismerték a zsidókat s később nem tehették ezt azért, mert akkor, mint általában ismeretes, gyűlölték e barbárokat. Gondoljunk csak arra, hogy emlékezik meg Cicero Jeruzsálemnek Pompejus által való elfoglalásáról szólva. Philon, e zsidó író, kit Pascal itt alapul vett, maga is beismeri, hogy a zsidók törvényeit a Septuaginta lefordítása előtt más nép nem ismerte.

28) Voltaire megjegyzi, hogy ez őszinteségre mindenütt találunk példát s hogy az az emberi természetből folyik. A zsidók önhittsége elhiteti velök, hogy nem az ő kárhozatos politikájok, nem a művészetekben való járatlanságuk s nem csiszolatlanságuk tette őket tönkre, hanem az Isten haragja bünteti őket; elégtétel érzetével gondolnak arra, hogy az Isten haragját semmiképen sem háríthatták volna el s hogy mégis csak ők az Isten kiválasztott, dédelgetett népe. Ha valamely egyházi szónok így szól hozzánk, francziákhoz: «Nyomorultak, tehetetlenek vagytok; azért vertek meg titeket Hochstedt-nél és Ramillies-nél, mert nem tudtatok jól védekezni», a hallgatók meg fogják őt kövezni; de ha azt mondja nekünk: «Ti vagytok Isten szeretett népe; csakhogy büneitek miatt azzal büntetett Isten, hogy Hochstedt-nél és Ramillies-nél kiszolgáltatott ellenségeiteknek. De mivel ismét visszatértetek hozzá, kegyelmébe vett és megengedte, hogy Derain-nél legyőzzétek ellenségeiteket», a szónok e szavai a hallgatóságban rokonszenvet keltenek.

29) L. a bevezetést.

30) L. a bevezetést.

31) E gondolatot Bossuet vette fel legelőször.

32) Boileau Pascaltól vette ezt a gondolatot, midőn egy ifjúnak ezt mondta: «Mindenre megtanítottak téged, csak arra nem, hogyan kell másoknak tetszened. És te mégis ezt tudod legjobban.»

33) A 107 és 108-ik gondolat Périer Margit emlékiratai után van felvéve.

34) Töredék.

35) A jansenismus, mint követői mondták, nem lépett fel uj tanokkal, hanem épen a keresztyénség eredeti tanait akarta visszaállítani.

The Project Gutenberg eBook of Pascal gondolatai

PASCAL GONDOLATAI

PASCAL.

PASCAL GONDOLATAI

A BIZONYÍTÁS ÉS ELŐADÁS MÓDSZERÉRŐL.

I.

II.

A fogalommeghatározás szabályai.

Az alaptételekre – sarkigazságokra – vonatkozó szabályok.

A bizonyítás szabályai.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

ISMERETEINK BIZONYTALANSÁGÁRÓL.6)

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

XV.

XVI.

XVII.

XVIII.

AZ ISTENSÉGRŐL ÉS AZ ERKÖLCSI ELVEKRŐL.

I.

ELSŐ RÉSZ. Isten létezéséről.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

MÁSODIK RÉSZ. Az erkölcsi elvekről.12)

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

XV.

XVI.

XVII.

XVIII.

XIX.

XX.

XXI.

A JÖVŐ ÉLET ESZMÉJÉVEL VALÓ FOGLALKOZÁS SZÜKSÉGÉRŐL.19)

I.

II.

AZ EMBERI NAGYSÁGRÓL ÉS GYARLÓSÁGRÓL.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

ELSŐ RÉSZ.
Isten létezéséről.

MÁSODIK RÉSZ.
Az erkölcsi elvekről.12)

ELSŐ RÉSZ.
A keresztyénség indokolásáról általában.

MÁSODIK RÉSZ.
A keresztyén vallás erkölcsi bizonyítékairól.

HARMADIK RÉSZ.
A vallás történelmi bizonyítékai.