The Project Gutenberg eBook of Az örök film
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Az örök film
        Müncheni regény

Author: Mária Berde

Release date: June 15, 2025 [eBook #76315]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Athenaeum, 1917

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ ÖRÖK FILM ***


AZ ÖRÖK FILM

MÜNCHENI REGÉNY

IRTA

BERDE MÁRIA

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R T. KIADÁSA

1917

8851. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.




I.

Már szinte tél volt, de csak a naptár szerint. Az utcákra, ahol minden
három ember közül egy nevet és legalább kettő mosolyog, – a parkok
ritkás, szőkült üstökébe, a födetlen nyakú leányok hajcsigái alá
bekúszott és tavaszi játékot űzött a nap, olyan kicsit túlmohó,
túlcsintalan játékot, amilyen a már vénülő gavallérok fiatalost hazudó
pajkossága.

Nem, nem vették komolyan és nem hittek neki, de azért örültek rajta:
csupán azért, mert kis dolgon is örülni kell, és mert mindíg kell
valami, amin az ember örvendezzék. A járókelők pirospozsgásan andalogtak
céljaik felé: senki se sietett, senki se találta nagyon fontosnak,
ahova, amiért megy. A tarka plakátokat, a szép nőket mindenki ráért
megbámulni. Megtették ezt az átjáróknál, az út közepéről is. München e
részében a villamosok is lustábbak, meg aztán ismerik embereiket; nagy
messziről elkezdik figyelmeztető csöngetésüket.

Dél volt, a Schwabingban, az iskolák, múzeumok negyedében hirtelen
feltünedeztek a cvikkeres orrok, kikönyökölt kabátok, bársonynadrágok és
a lompos nyakkendők. A parkbeszegett út villái között a külső Schwabing
felé szállingózott az ifjú raj, arra, ahol olcsó az élet és a mulatság.
Egy nyúlánk, társaitól elegánciája által kirívó fiú útját az angol
parknak vette: nyilván csak két órakor ebédel, az idő pedig csábított a
bolyongásra. Szerencséje volt, mindjárt a park előtt, az Isar kőhídján
egy ismerős leány támaszkodott.

– Ah, mit lehet úgy bámulni… különben a víz ma gyönyörű, igazi smaragd,
és a sirályok megbolondulnak felette az örömtől.

A megszólításra kicsit megrezzent, de meg se fordult a leány.

– Maga mindig olyan költői, szólt, túlságos jelentőséget nem
tulajdonítva a fiú jöttének.

– És maga javíthatatlan spísz…

– Az nem olyan fura, szürke bölcsész létemre, mint ha egy technikus
állandóan ömleng. Különben – tette hozzá most már megfordulva – egy új
ismeretséget könyveltem el fejemben, azért néztem a vízbe. Egy új
ismeretséget, amit hajlama szerint inkább magának kellett volna kötnie…

– Hogyan? Valami bohém ismeretség? Féltékeny leszek…

– Ehhez nincs joga

– De okom, az lehetne?

– Az illető nem úr, hanem hölgy.

És a leány halkan csevegni kezdett. Ma egész délelőtt a régi képtár
vázái előtt állingált, sokáig bámulva egy görög edényt, amelynek
szépsége gyakran vonzotta a csöndes, alig látogatott termekbe. A váza
természetes agyagszín alapjára egy jelenet volt festve: honnan, melyik
mithoszból, regéből, azt Etelka nem tudta és épen ezért lepte meg a
jelenet beszédessége. Ősz szakállú apa maga előtt hozza leányát: egy
csodálatosan büszke és mégis alázatos tartású hajadont; szembe vele ifjú
ember lép a bámulattól magasra nyúlva, legyőzve és mégis diadalmaskodva
egyszerre. Az ifjú mögött az apának pendantjaként flótázó fiú lépdelt.

– Nemde Kriemhild és Siegfried találkozása is lehetne e jelenet?
Legalább is a két szerelmes –

Etelka megfordúlt. A hölgy, aki megszólította régi ismerőse volt,
amolyan ismeretlen ismerős, akit mindenütt ott lát, akihez hozzászokott
már, de akiről mégsem tudja, kicsoda. A hölgy buzgón szokott rajzolni a
vázák után.

– Ez a legszebb darab a teremben, már ami a kép lelkét illeti.
Ornamentikai szempontból persze nem mondhatnám.

– Ön díszítőművészettel foglalkozik? – kérdezte Etelka bátortalanul.

– Iparművésznő vagyok, azaz hogy remélem, az leszek valaha. Ruhákat és
cserépedényeket tervezek. A kelméket is én festem a ruhákhoz, jávai
módra

– Ah, láttam már olyanokat – szólt Etelka elragadtatva, és közben
szemügyre vette új barátnőjének görög tunikaszerű blúzát, olvasóforma
szantálgyöngysorát, ami blúzánál is hosszabban csüngött alá és csokorba
fogva össze, egyre, halkan zörgött.

Karla – így hívták az új ismerőst – észrevette Etelka szemléjét.

– Ön nem lehet szakmabeli. Itt Münchenben különben a laikusok sem igen
csudálkoznak az egyéni öltönyön, de Magdeburgban egyszer rám öltötték
nyelvüket az utcagyerekek. Nem is tudom, minek való olyan városban
művésziskolát építeni, ahol az emberek olyan ostobák.

A két leány most már együtt indult a képtárból kifelé. De mindjárt az
utcára érve elváltak, mert Karla a külső Schwabingnak vette útját.

– A Biedermann penzióban lakom.

Ezzel Karla bólintott és felugrott a villamosra. Ez volt Etelka legújabb
kalandja, amit most honfitársának elbeszélt.

A hídról rég letért a két magyar és nekivágott az angolpark napsütött
útainak. Aladár hirtelen nagyot nézett:

– Hol lakik az a hölgy? A Biedermann penzióban?

Megtapogatta zsebét és irattáskáját kivonva, kemény merített lapot
nyújtott át Etelkának: egy meghívót. »Ünnepeste egy indiai gőzös
fedélzetén« volt a stilizált felirat, ami inkább ornamentnek, mint
írásnak tetszett. A csontszín papirról két fekete árnyék ütött el:
meztelen, előrenyúlt állú, hátracsapott homlokú leány, hajlós testű,
mint a macska. A leány háttal, könyökkel görbelábú asztalhoz
támaszkodott, az asztalon pedig csipkésen elágazó farkú, dermesztően
különös teknőcszerű állat terpedt. A lány a kezében kecsesen hajladozó,
fején átérő óriási pávatollal csiklandozta a lomha lelketlen állatot,
abban pedig mintha vonagló öröm éledezne. Az árnyak fényes fekete
papirból voltak kivágva és úgy fölragasztva.

Az egész oly groteszk volt, hogy itt, a világosság és józanság ez
órájában Etelkának hátán futott át mindaz a titokzatos exotikum, ami
gyermekkorában rejtélyes útleírásokban megreszkettette.

– Honnan jutott maga a meghívóhoz? – kérdezte Aladárt.

– Az ünnep a Biedermann penzióban lesz. Egy festő ismerősöm adta, aki
odajár ebédelni, meg udvarolni.

– Ő tervezte a meghivót?

»Ingert« betűzte ki a hajszálvékony írást Etelka a kártyalap alján.

– Nem. Az én barátomat egyszerűen Bukovinának szólítják, a hazája után.
Tudja, az egyetlen igazi bohém, akit eddig itt találtam. Olyan, mintha
sohase mosdana.

– Inkább mondja el, ki az az Ingert.

– Nem ismerem, csak azt hallottam róla, hogy egy igazi pillangó
kisasszonynak a gyermeke. Az apja angol, az anyja japáni volt.

– Oh, és milyen ő?

– Azt mondják, szörnyű furcsa legény. Hanem genie, az bizonyos.

– És maga készül az ünnepre?

– Sőt megyek is biztosan. Bukovina fog kalauzolni. Csak jelmezről kell
gondoskodnom, anélkül bajos bejutni.

Etelka újra a képet nézte és újra arra tért.

– Ilyen furcsa meghívót még sohasem láttam.

– Hja, a Biedermann penzió, ha tetszik, ebben fényűzőbb lehet, akár az
udvari bál. München legtöbb művésze ott kezdi.

– Aztán mit fizet Biedermann úr vagy asszony a meghívók tervezőjének?

– Mit fizet? Tíz márkát összesen tíz-tizenöt pályázónak. Minden hónapban
van ott efféle ünnepség, japán bál, indián bál, tudom is én mi. A háziúr
kiírja a pályázatot, a beérkezett terveket az ebédlőbe függesztik ki;
minden lakónak van tíz pontja, abból tetszés szerint ad le az egyes
képekre. Aki legtöbb pontot kap, azé a tíz márka.

– Honnan tudja maga mindezt?

– Bukovinától. A szegény fiú még sohasem nyert.

Aladár újra nevetett, amint szerencsés flótások szoktak nevetni
szerencsétlen flótásokon.

– Volna-e kedve az ünnepre velem jönni? – kérdezte aztán nagy
elszántsággal.

– Tudja mit? Most nem megyek el. Hanem majd mondja el, milyen világ van
ott.

– Ujuj, már megint kibújt a nyárs. Pedig én magát gardirozhatnám. Az itt
egészen illendő.

– Bocsánat, annyira még nem ismerjük egymást.

– Oh én ismerem magát, sőt…

Etelka riadt, tiltó pillantást vetett rajongó barátjára.

A két magyar idáig végére ért a sétának. Hajuk, ruhájuk megszellőzött a
hamvadó, napsütött avar kesernyés, erős szagában; arcuk megszínesedett a
hizelgő verőfényben. Keskeny hídon át ismét az utcákba tértek. Etelka
kissé hirtelenül villamosra hágott, otthagyva barátját, aki végre is
lassan megindult közeli lakása felé.




II

Délután Aladár elindult Bukovina keresésére. Bosszankodott, hogy
elfelejtette megkérdezni tőle lakása címét, azért az akadémiára ment
megtudakolni. A kapusnak előadta, mért jött, de amikor a keresettnek
nevét kellett volna megadni, Aladár bosszúságában csaknem fölkiáltott,
hiszen nem tudta Bukovina igazi nevét.

– Igy már nem szolgálhatok, felelt a művészetek Cerberusa.

– Átkozott Bukovinája! – mormogta Ali maga elé. A kapus fülét megütötte
a szó.

– A Bukovina úrról lenne szó?

És megmondta fejből a címét.

– Négy esztendeje jár az ki s be minálunk.

Pár perc mulva Aladár a negyedik emeletet mászta a külső Schwabing egy
szűk kis utcájában. Megrántotta a csengetyűmadzagot, amire az ajtóba
vágott nyílásról bent eltolódott a retesz, és egy kerek macskaszem
jelent meg annak helyén.

– Ah, Herr von Aladár! Isten hozta!

Bukovina sietve nyitott ajtót és festéktől maszatos kezét oda nem
nyujthatván, csak mélyen hajlongott. Kinőtt újjú kabát, hólyagos térdű
nadrág, minderre egy ezerszínű festékrózsákkal elmázolt vászonköpeny
vetve: ez volt munkatoalettje. A fiú karcsú volt szinte fejletlen; finom
sovány kis arcát csak dús, gondozatlan világosbarna haja emelte. – Hogy
minden második foga hiányzott, az még inkább hasonlóvá tette egy elemi
iskolás fiúhoz.

A szűk folyosóról nagyon világos, tágas, de alacsony műterembe léptek. A
tető alatt voltak, úgy, hogy a mennyezet ferdén ereszkedett rájuk. A
félköralakú ablaktábla csupa apró üvegnégyzetből állott, a párkányon
festékek, olajok, tarka paletták és ecsetek, köztük zsírtól átütött
papirokban ételneműk díszelegtek.

– Mily szerencse, hogy ma jő. Ebben a hónapban ez az utolsó tiz
brikettem, ami ma ég a kályhában! Holnap már megfagyna nálam.

A műtermet a letakaratlan lócán, két asztalon és a festőállványon kívül
részint felaggatott, részint csak ide-oda vetett képek bútorozták, a
beözönlő alkonyi napfényben olyan színpompával sugározva az emberre,
amilyet csak rikító nyári napok hívnak elő a világ élő és élettelen
tárgyain.

Aladár nézegetni kezdett, Bukovina pedig szinte mentegetőzve
magyarázgatott:

– Ezt így kell, kérem. A természet utáni festésnél soh’sem szabad az
igazi színt adnunk, mert az künn máskép hat, mint bent. Azonkívül én nem
a tárgyat, hanem a saját hangulatomat festem.

Az állványról egy éppen fölvázolt kép tekintett le Alira: könnyű
leplekbe öltözött nő körvonala.

– Ki ez az isteni modell? – kérdezte Ali.

A műteremből kis tarka japáni függönnyel elkerített alkov nyilt. Onnan
úgy susogott valami, mint mikor fiatal hölgyek egyik selyemszoknyából a
másikba bújnak.

– Készen van, miss Northon? – kiáltott be Bukovina.

A tarka függöny szétnyilt, mögötte egy kétes tisztaságú mosdó-készlet
villant meg, aztán a lány, a képről alászállva, megelevenedve: görög
leplek helyett utolsó divatba öltözve. Aladár nagyot gondolt:

– Ej, ez a morcos fickó… és ilyen modell!

Bukovina vendégére mutatott:

– Lord Aladár, mutatta be, nem tudván a »von«-t másként visszaadni
angolul.

A leány keskeny, finom ujjhegyet nyújtott oda, biccentett a fejével és
mosolygott, bizonyára hallotta a fiú iménti elragadtatott bírálatát. És
ez a lány életben még bájosabb volt: gyönyörű kis fogai felett sötét
pihe tette ajkát érdekesebbé. Különös édes egérszeme egyszerre találta
meg a nyílást az ember szívébe. Nó, ez a macskaszemű Bukovina fölséges
egérkére akadt.

– Miss Northon megsajnált ma engem, mert nem volt pénzem modellre.
Föláldozta mai délutánját nekem.

Aladár most látta, mily finom ruhát viselt a leány és mily drága
ékszereket. Egyszerre elfoszlott előbbi irígy gyanúja. Egészen hihetőnek
találta, hogy a jószívű hölgy megsajnálta a szegény fiút és ült neki
barátságból egy órát. Annyi szent, hogy a kis festő végtelen odaadással
volt a kegyes barátnő iránt. Alázatosan kérte, maradjon ott kávéra,
aztán letérdelt a földre, meggyújtotta a gyorsforralót és maga főzte meg
a sötét, illatos italt. Elfutott kenyérért, aztán az ablakpárkányról
elővette azt a halványsárga masszát, amit Aladár festéknek nézett, de
ami vaj volt; egy kicsit már nem friss állapotban.

És mégis izlett mindhármuknak, és mégis jól mulattak, bár Ali csak
annyit tudott angolul, amennyi az indián történetekből a fejében maradt.

Uzsonna után miss Northon drága prémekbe burkolózott és búcsúzott.
Alinak már nem is tünt föl az ittvaló szokás, hogy Bukovina nem kíséri
le nővendégét. Maga ugrott föl, de erre meg az történt, hogy Bukovina,
mintha valami eszébe ötlene, velük jött. Elváláskor a lány még egyszer
megkérdezte Aladár nevét, amire az megmagyarázta, hogy ő nem lord és
hogy Aladár a keresztneve.

– A másikat nem lehet kimondani, szólt Bukovina.

A két fiú a kapuban magára maradt.

– Tudja-e, mért jöttem tulajdonképen?

– Az ünnep miatt, találta ki Bukovina.

– No lám. Tehát én is ott akarok lenni és arra kérném, oktasson ki
engem, milyen formán kell megjelennem. Csináltassak jelmezt? És mifélét
körülbelül?

Bukovina legyintett.

– Csak nem dob ki annyi pénzt. Elmegyünk a kikölcsönzőbe. Hanem várjon
itt rám, én még fölfutok egy percre a szobámba.

Egy pillanat alatt újra lent volt, és megindultak befelé a városba.

– Mondja kérem, hogy jut be az ember a Biedermann penzióba
törzsvendégnek? – érdeklődött Ali.

– Hát odajár étkezni, vagy ott lakik.

– És mért nem lakik maga ott?

– A szobák igen kicsik műteremnek. Különben is mindegy. A házban lakók,
az ott étkezők, vagy azok barátai mind oda tartoznak.

– És mit fizetnek?

– A céhbeliek, már mint mi művészek, sokkal kevesebbet, mint mások.
Különben ön is eljöhetne néha ebédelni. Hetvenöt pfenniget, azaz hogy ön
egy márkát fizet egy ebédért.

Kis zsibárus bolthoz értek. Korállsorok, tajtékpipák, aranytűk,
majolika-edények, gyermekjátékok voltak a kirakatba téve. Ali nem tudta,
miért állanak meg.

– Nekem innen misem kell.

– Csakhogy kell ám nekem.

– Ezzel Bukovina ujságpapirból szikrázó nyakkendőtűt bontott ki.

– Ezt be kell csapnom, különben nincs az, ami kell.

– Ejnye, forduljon inkább hozzám. Jöjjön, ne állingáljunk itt, az a
bácsi bent már meglátott, szinte mosolyog magára.

– Régi jó barátom. És az ember régebbi barátaitól szívesebben kölcsönöz,
pláne zálog fejébe. Egyébként, ha majd nem volna pénzem ezt az én
állandó mentőövemet kiváltani, – a tűre mutatott – akkor esetleg majd
megtámadom magát e kis összegért. Mert tudja, ez a tű igen drága nekem,
boldogult anyámtól kaptam volt bérmálásra.

Ezzel be is nyitott és számlálatlan seperte be a pár márkát, hiszen a tű
annyiszor volt már odabent, hogy Bukovina tudta, mit kap érte.

Mintegy megfiatalodva lépett ki az üzletből. A villamoson
mindkettőjükért ő fizetett, és a jelmezkölcsönzőnél úgy válogatott,
mintha Dárius kincse a zsebében volna. Aladár már arra gondolt, hogy itt
mégis csak neki kell majd segítenie, a kis festő azonban kitalálta a
lord gondolatát.

– Én nem magamnak, hanem magának válogatok.

Végül is talált egy pompás rádzsa jelmezt és Aladárt az öltözőbe küldte,
hogy próbálja föl.

– Nekem kérek egy rendőrkosztümöt.

– Bocsánat, felelt az üzlettulajdonos, a rendőrruhával sok
kellemetlenségem volt már. Az urak visszaélnek vele, nem is merem már
kikölcsönözni.

– De kérem én sohasem okoztam önnek galibát.

A régi ismeretségre hivatkozva, Bukovina mégis csak győzött. Aladár
elképedt, mikor a hivatalos jelmezt megpillantotta.

– Hallja, mit akar maga ezzel? – kérdezte Bukovinát.

– Hohó, az titok.

Elmosolyodott, ha ugyan állandóan szenvedő kifejezésü arcának
elrándulása mosoly lehetett.

Aladár egyben valami csinytevést sejtett. De aztán újra elfoglalta saját
jelmeze, amelyben – a tükör mondta, nem ő saját magának – szép volt,
fejedelmi volt a kis Aladár. Megelégedve vetkezett, fizetett és megadta
a címét a penziónak, ahol lakott és ahova a csomag küldendő. Bukovina
hóna alá kapta a magáét, és az utcán még egyszer lelkére kötötte
Aladárnak:

– Szombat este kilenckor indulunk. A kapuban várom. Kérem, ne szóljon
róla senkinek, hogy hova viszem.

Aladár ott volt pontosan. Az autó berregve állt meg, Bukovina beugrott
és szembe helyezkedett a tündöklő rádzsával, mert annak pompája az egész
nagy űlést igénybe vette. A két barát farkasszemet nézhetett. Az autó
hosszú, végtelennek tetsző, egyre sötétebb utcákba kanyargott. Aladár
utoljára már nem tudta, milyen irányba mennek. Mintha vissza fordultak
volna ugyanoda, a honnan elindultak. A gyéren beeső gázfényben Bukovina
arca mindig rókábbnak tetszett, az út pedig nem akart véget érni.

– Ejnye mi lesz már, türelmetlenkedett Aladár.

– Mindjárt, mindjárt, felelt az álrendőr és nyugodtan pislogott ki az
ablakon.

Aladár kezdett idegeskedni A soffőr megállt és hátraszólt a kis ablakon
át:

– Belgradstrasse hányat tetszett mondani? mert hiszen mindjárt a határon
vagyunk!

– Az ördögbe is csak siessen tovább! Látja amott azokat a fénypontokat?
ott még házak vannak, maga a soffőr, magának kellene jobban ismernie
Münchent!

– Soha becsületes embert ilyen ki a városból nem vittem!

Csak a foga közé mormogta ezt a soffőr és dühösen ruccant bele a sáros
útba.

Aladárnak fejében furcsa gondolatok kezdtek kóvályogni. Legelőször is,
hogy milyen jó volt Etelkát meg nem nyerni e kirándulásnak. Aztán avval
kezdett számot vetni, mit is tud ő ez emberről, aki most az orránál
fogva vezeti őt valahova ki a külvárosokon túli éjszakába. Bukovinával
egy kiállításon véletlenül ismerkedett meg. Ő szólította meg a fényes
tárlaton, a ragyogó toalettekben imbolygó hölgyek pillangó rajában
kopott, esővert lepke gyanánt ődöngő fiút, mert az bohémnek látszott és
mert Ali tűzön-vízen bohém társaságba akart kerülni.

A rendőrkosztüm kezdett neki most sehogysem tetszeni. Ez a legjobban
fedez minden gyanú ellen, ebben legkönnyebb szükség esetén kereket
oldani. Hallott már affélékről, hogy ilyen éhenkórászok, akiknek a
kedvesük gyémántokat visel, kicsalnak ügyetlen külföldieket valahova,
leterítik vagy elkábítják, elszedik holmiját, és megugranak. Igaz:
London, New york és Páris állanak ilyen hírben, de hátha München sem
jobb – és mi az, amit most vesz észre?

Az álrendőr keze szüntelenül zsebbe van dugva és tisztán látni egy
revolver körvonalait, amit szorongat…

Ali jóbarátságban élt mindenfajta fegyverrel és nem egy előtt állott
már, de apacskalandhoz nem volt kedve. Hirtelen megnyomta a jelző
gombot.

– Soffőr, álljunk meg!

– Megbolondult? kérdezte az álrendőr, majd kikáltott: ott, abba a mezei
útba térjen, hohó megálljunk!

Az ajtó kirepült. Bukovina kiugrott, de nem úgy Ali.

– Hajts! – kiáltotta az ajtót visszarántva, az autó pedig megmozdult, de
csak alig, mert Bukovina elibe ugrott.

– Ki bolond itt kettőnk közül?

Azzal föltépte az ajtót és Aladárra förmedt:

– Kérem, ne tréfáljon most, hanem szálljon ki valahára!

Ali megtörölte homlokát és kelletlenül bújt elő. Teljes szabad mezőn
találta magát. Körül kertész telepek húzódtak a fekete éjszakában és a
kutyák karban vonítottak.

– Öt márka ötven, szólt a soffőr. A pénzt zsebre vágta és bosszúsan
mormogott, mert alig tudott megfordulni a keskeny mezei úton.

Aliék ott maradtak egy óriás négyszögben magasan bekerített telek előtt.
A sötét teljes volt, csak a kertben álló, nagyobb falusi majorra
emlékeztető házból szűrődött ki petróleumfény, anélkül, hogy világánál a
kerítésen valamiféle ajtót lehetett volna észrevenni. Tompa zaj
szivárgott az útra és egy megviselt grammofon recsegése.

Bukovina valahol benyúlt a kerítésen, valami deszkácskát meghúzott és
közben Ali fülébe súgta:

– Bizony, a mennyországba nem mindenki ismeri a bejárást…

Aladárban ez kevés bizalmat gerjesztett, annál kevesebbet, mert látta,
hogy Bukovina másik keze még mindig a revolvert szorítja.

– Hallja, mit akar maga a fegyverrel? – kiáltotta rekedten.

– Azt majd mindjárt meglátja.

– No hát vegye le róla a kezét! – És a fölizgatott fiú megragadva az
álrendőr karját, elrántotta azt zsebétől.

– Ejnye, csitt! – suttogta Bukovina – különben magába fojtom a szuszt.
Talán azért főztem ki a tervet, hogy maga most mindent elrontson.

A deszka, amit Bukovina megrántott, visszacsapódott nagyhirtelen, de
egyedüli hatása éktelen harangvisítás lőn.

– Aha, így vagyunk! A kapu nem nyílik, pompás.

Elkezdett dörömbölni a kerítésen és elváltozott hangon kiáltotta be:

– Nyissanak ajtót!

A kapu – csak olyan, mintha a kerítés egy része lenne – egy kicsit
meghasadt. Kis sasorr ötlött ki rajta, fölötte két közel álló
vizsla-szem, amely nem mondhatni, hogy ijedten, inkább csak különösen
kezdett fényleni. Aladár kezdte nem érteni a komédiát.

– Mit keres az úr? – kérdezte a hang a hasadékból.

– A törvény nevében azonnal nyisson!

– Kérem, micsoda dolog ez, késő este békés polgárokat úgy megrohanni,
feldöngetni!?

– Önök nem aludtak!

– Azonnal nyitok, csak a kulcsért megyek.

– Nem, nem fog jelt adni a társaságnak. A törvény nevében!

E harmadik kiáltásnak Bukovina az elővont és a sasorr fölé szegzett
revolverrel adott nyomatékot. Egyben nekifeküdt az ajtónak. Az ropogva
dőlt befelé, a sasorrú köpcös emberke hátrálni kezdett, Bukovina pedig
egyenesen a nyakába borúlt:

– Gazd’ uram, lám, te is felülsz! Jöjj, ijesszük meg a többit is!

– Igaz, – szólt hirtelen megfordulva és a homályban csaknem
láthatatlanul meghúzódó Alira mutatott – itt van egy kedves vendégünk,
Aladár von – tudom is én, őt csempészd be valahol hátul, hogy ott
lehessen a jelenetnél.

A házigazda előbb jól kinevette magát, aztán karonfogta a fényes
rádzsát, egyetlen mozdulattal elárulva, hogy nem németországi. Igazi
bécsies hajlékonysággal vezette vendégét a lehajló csupasz körtefák
alatt a sár ellen fektetett deszkákon a nyílt tornácig, ahol a
törzsvendégek – nyilván edzett emberek – lerakták felöltőiket. De Aladár
beljebb került levetkőzni és a háziúrral egy belépőfélén át kis
páholyszerű, fölemelt, félhomályos szobába lépett. Senki se vette nagyon
szemügyre. Úgy látszott, itt szokás naponta új arcokat látni. A kis
szobát függő hajólámpák világították meg, amikben gyertya égett és
amiknek áttetsző papirjára sokféle csodálatos árnyalak volt
fölragasztva, mind az Ingert művei. A szoba alacsony volt és deszkafalú,
jórészt papirral bevonva és úgy festve, mintha a szobában levők a hajó
legfelső galériáján ülnének, ahonnan a tengerre látni. A tengerben pedig
szörnyek hánykódtak, hemperegtek. A sápadt világításban mindez
valószerűnek hatott.

A tánctól fáradt, legyezkedő lányok, meztelen karukon villogó
ékszerekkel, fejükön diadémokkal furcsa zavarba ejtették Aladárt, úgy
hogy alig felelt a háziúr kérdéseire és elfelejtette kiinni a bowlet,
amit egy egészen józanul, fehérkötényesen öltözött szobalány tett elébe.

A kis szoba ajtóján át a táncolók kavarodásába lehetett látni. Ott is
tenger volt a falra festve, ott is különös lámpák égtek, a padlóból por
verődött fel, a cigarettafüst kék fátyolában exotikus párok keringtek.

Aladár szeme egyelőre senkin sem akadt meg. Csak az egész színes,
összekulcsolódó tömeg ragadta meg. A tánc, amit jártak, roppant
fesztelen volt; hajladozó, tekergőző tombolás – ah, hisz ez a
_Schieber_, amiről százszor hallotta már, hogy túlságos fesztelen volta
miatt a rendőrség nemrég betiltotta Egyszerre tudta, mért volt ott a
kapunál a komédia.

E percben a táncteremnek udvarról nyíló ajtaja félrerepült. A táncosok
megtorpantak. Csak a szőke, cvikkeres úr, aki a zongoránál és az ajtónak
háttal ült, verte tovább a melódiát, mintegy árulásképpen. Egy kékre
festett bőrű gyönyörű leány úgy maradt függve táncosán, még a szeme se
mozdult többé. A táncos pedig – egy sugár fiú, mint valami ragadozó:
keskeny arcú és olyan sörényű, mint a fekete éjszaka – az is úgy maradt
lehajolva, magához emelve a kék rabnőnek öltözött leányt. A küszöbön
álló rendőr mély hangon dörögte:

– Önök itt, mint az ablakfalon át megfigyeltem, a Schiebert járják.
Ezennel kérem bemondani a nevüket és a korukat – rivallt rá két
ragyogóan fiatalos jelmezbe öltözött, idős és éppen nem szép
kisasszonyra.

Azzal jegyzőkönyvet, ceruzát szedett elő, mindig úgy fordulva hogy
arcába fény ne essék.

– Lámpát, azonnal lámpát, hisz nem lát írni! – kiáltott most Aladár,
kapva az alkalmon, hogy egy kis boszut álljon az ijedségért Bukovinán.

– Köszönöm, látok – szabadkozott az és letelepült az ajtó melletti
italos asztalkához.

– Kérem az adatokat! – förmedt rá a bűbájos kék rabnőre.

– Helén Northon – suttogta az, most már párjáról lebontakozva, kissé
magához térve.

Erre furcsa dolog történt. A rendőr pillanatig rámeredt a jelmezében
csaknem fölismerhetetlen, víziószerű leányra, lecsapta a ceruzát,
fölállt, letépte bajúszát, bozontos szakállát.

Általános lett a nevetés.

– Szépen csináltad, kitünően csináltad, Bukovina!

Egy hosszú, szőke amerikai odament, majd szétnyomta a kis festő kezét az
örömtől! Hogy megijedtek, jaj, de hogy

– Hamar, inni rá – szólt a házigazda és csengetett a bowles kancsókért.

– Ezért tetette magát egész héten, hogy a foga fáj, hogy nem jöhet.
Bizony Isten, kitalálhattuk volna

Bukovina egy árnyalattal sápadtabban húzódott félre.

– Nohát csak rúgjátok!

Miss Northon odalépett hozzá:

– Mily kedves, hogy mégis itt van, kérem, táncoljunk együtt.

A kis rendőr egyszerre kiderült és elkavargott a többi közé.

Aladárnak eszébe jutott amit Etelka bízott rá, hogy járjon végére, ott
van-e és hogyan hívják a képtárban megismert hölgyet. Akkor ki is
találta, hogy melyik lehet az: egy indiai királyleány, aki hatalmas
testén fehér muszlinlepleket, térdig érő Tiziánvörös hajpalástján arany
pántokat hordott és meglehetősen magánosan ült a zongora melletti
sarokban.

Aladár hozzá lépett és bemutatkozott. Jól következtetett: a hölgy
csakugyan Karla volt.

– Miért nem hozta el barátnőjét?

– Ő azt akarta, hogy előbb itt kémszemlét tartsak.

– Nos és elfogja-e most már hozni?

Aladár zavarban volt, de Karla nem is várt feleletet.

– Ismeri a háziurat? – kérdezte.

– Csak most volt szerencsém megismerni. Érdekes ember.

– Igen. Egyszer eltűnt Amerikába. Egy csomó pénzzel és új gondolatokkal
tért meg. Például azt mondja: az elbukott nem elítélendő, csak az, aki
nem tud újból fölkelni. Furcsa legény. Semmi szüksége sincs erre a
penzióra, és a legtöbb penziós nem is fizet soha.

– Talán a Maecenást játsza Biedermann ur?

Karla vállat vont.

– Inkább azt hiszem, mulatni akar. A szolíd lakóit ki nem állhatja,
legalább is nem törődik velük.

A háziúr épen arra ment el.

– Mához egy hétre kávédélután van. Legyen szerencsénk akkor is – szólt
nyájasan Alihoz.

– Tudja mit? Akkor hozza el a barátnőjét is – fűzte tovább Karla a
tervet. Van egy csomó orosz teám, Rigából hoztam, mert tudja, a német
tea festett víz.

A tánc elszűnt és a háziúr ablakot nyitott. Senki se vonult el, senki se
félt a meghűléstől. Csak Aladár lépett fel Karlával egy másik,
emelvényes kis szobába.

– Tudja hol vagyunk? Ez a Balkán. Csupa odavalósi ült itt egyszer, azóta
úgy hívják. Különben mit szól a Biedermann helyiségeihez?

– Nem mondhatom, hogy hétköznapiak. Az ember nem tudja kitalálni, minek
voltak eredetileg szánva.

– Azt már hiszem – szólt Karla nevetve. – A hasznavehető szobákban a
lakók tanyáznak, ezek itt pedig a régi gazda istállója voltak. A
fölemelt kis szobák, úgy gondolom, a kertész meg a lovászlegényé, a
táncterem, ami különben egyszersmind ebédlő, a lovaké volt. És mégis,
nemde, egész hangulatos itt minden?

Ali is úgy találta, hogy az ócska pianinó, a csonttól itt-ott
megfosztott billentyükkel, amik Bukovina hiányos fogsorára
emlékeztettek, a Biedermeyer-diván, a tengerré festett fal, a hajólámpák
félhomálya, az udvarra néző üveggel berakott oldal – mindez nem volt
romantika nélkül való. A társaság pedig legalább első látásra,
gondtalanul itta az élet kelyhét és oly jólelkűen volt vidám.

A háziúr egy kis asztalnál szünet nélkül töltötte a bowlet, a
szobalányok hordták a feketekávét és a feketeszőlővel dúsan töltött
kalácsot.

Most már kezdtek egyes alakok is kiválni Ali szeme előtt.

Mindjárt Ingert. Óriás, rendkívül vékony fiú volt, kómikusan kicsiny
fejű. Arca halványsárga, szeme zöld és bizonytalan nézésű, hosszú,
fénytelen fekete haja olyan dús, mintha paróka lenne. Amilyen rút volt,
olyan rajongással csüggött rajta egy alig tizenhét éves nagyon szép
leány. Ingert megállott és kurtán elengedte párját:

– May, én most inni akarok.

A leány fölvetette vadul tündöklő szemét, alig akart leoldózni a fiú
karjáról, az pedig megfordult és gyorsan ürítette le a poharakat.

– Ki ez a gyönyörű teremtés? – kérdezte Ali.

– Amerikai, állítólag festeni tanul. Az a féljapán úgy bánik vele, mint
a kicsi kutyájával. Én különben azt hiszem, ez a leány beteg. Mintha
öröme telnék benne, hogy az előtt az ember előtt megalázza magát és
éppen mikor mindenki látja.

Most Bukovina a zongorához ült és valami mazurkába kezdett, az egyetlen
darabba, amit zongorázni tudott.

– Two step, two step! – kiáltotta egy rút, szeplős, kis piros burnuszos
leány és maga kért föl egy göndör, barna hajú szép fiút. Az kelletlenül
állt föl vele, sötét szemével a mennyezetre nézve szüntelen. A fiú nem
volt jelmezben: kopott barna bársonyruhát viselt. Teljesen meztelen
nyaka gyengéd elefántcsontszínű volt.

A rút, tépetthajú leány rajta volt, hogy valami szikra kis jókedvet
csiholjon párjából. Ali hallotta, hogy meghívta másnapra magához
irodalmi délutánra, – ott lesz egy új tehetség is, felolvas még
kinyomatlan költeményeiből.

Úgy látszik, Karla ismerte az új tehetséget, mert sietett megjegyezni:

– Valószínüleg annak nincsenek is másfajta, mint kinyomatlan
költeményei.

A sápadt fiú megígérte, hogy elmegy, de hamar megköszönte a táncot. És
leült egyedül egy sarokba, némán bámulva a füstben kóválygó párokra.

A cserbenmaradt szeplős leányka hirtelen fölfedezte Alit és
bemutatkozott neki, a nevét azonban teljesen érthetetlenül hadarta el.

Többé aztán el sem akarta ereszteni áldozatát, hanem szüntelenül beszélt
neki, a Tonhalle legutóbbi hangversenyéről, az expresszionisták tervbe
vett kiállításáról, utazásokról és minden képzelhető művészi eseményről.
Ali eleinte el volt ragadtatva új barátnője világraszóló műveltségétől
és titkon összehasonlította őt a nyárspolgárias Etelkával. Végül mégis
megunta a fecsegést és a zongorához ült, mint holmi bennszülött
penzióbeli és mikor Bukovina haza indult, fittyet hányt neki.

– Ej, dehogy megyek még.

Kimondhatatlanul jól érezte magát és az utolsókig maradt.

A füstben kóválygó tarka táncosokra lassan sápadt be a hajnal. A
gyertyák nagyot pislantva rendre aludtak ki a lámpásokban. A hölgyek rég
eltávoztak és a szobaleány seperni akarva, egy-egy alvó fiút vert föl a
fal mellett kúszó padokról.




III.

A kávédélután napjának ebédjén Biedermann egy levelet körözött a
penzióbeli asztaltársaság között. Egy új lakó tudatta ama délután négy
órájára való érkezését. Valami tapasztalat an kis csirkeleány lehetett,
Prágából jött állásba, kézimunkatervezőnőnek. Az üzlettulajdonosnő, aki
szerződtette, ajánlotta neki a penziót. A levél kérelem volt a
háziakhoz, hogy jöjjön valaki elibe a főállomásra és így végződött.
»Ismertetőjel csíkos amerikai felsőkabát, rajta ibolyacsokorral és fehér
prémsapka.«

A háziúr ezt furán értelmezte:

– Hölgyeim és uraim, – szólt – kérem szíves és minél számosabb
megjelenésüket az állomáson. Bukovina gondoskodni fog ibolyacsokorról,
hogy meg legyen az ismertetőjelünk. Mister Bertram ide fogja adni a
csíkos felsőjét, Karla kisasszony pedig a jegesmedve-sapkáját és segít
Ingertnek az öltözködésnél.

– Sajnos, én nem mehetek, vendéget várok – jelentette ki Karla.

Félóra mulva elindul a csapat. A háziúr vagy tizenöt törzsvendéggel,
közrefogva Ingertet. A groteszkül rút hórihorgas fiúnak rövid volt a
kabát, az orosz sapka alól szénfekete fénytelen haja hihetetlenül dúsan
sarjadzott alá és keblén az ibolyacsokorral olyan farsangi figura volt,
akit bárhol másutt a világon lefülelnének.

Éppen hogy megérkeztek a főállomásra, a vonat már morgott messziről Az
egész csapat hátrahúzódott, csak Ingertet tolták előre.

A vonat berobogott. Egy másodosztályú kupé ablakán bájos leányfej hajolt
ki.

– Hordár, hordár!

Aztán az egész alak megjelent az ajtóban: a csíkos felső, a nagy, éppen
nem útra való gyönyörű hermelinsapka és a művirágcsokor a kabát
hajtókáján. A leány szeme keresni látszott valakit és e pillanatban
Ingert ugrott elibe. Kebléről a csokrot letépve, elibe tartva, éneklő
hangon szavalta:

– Isten hozta!

A bájos jövevény visszatántorult. El nem tudta képzelni, ki ez itt ebben
az öltözetben, amely önnön ruhájának karrikaturája. A fiú macskaszerű
arca, felhúzott ajka mögött kivillanó foghúsa oly visszataszítónak
hatott, hogy a kis prágai Zdenka egyszerre azt hitte, vagy az ő szeme
káprázik, vagy a levele jutott illetéktelen kezekbe.

Szerencsére e percben az egész csapat elősereglett. A háziúr bocsánatot
kért a tréfáért…

Ugyanez órában érkezett meg Ali és Etelka a Biedermann-penzióba.

A fiú bölcsen elhallgatta multkori rémületét a lány előtt. Megkereste őt
az egyetemen – mert Etelka lakása tabu volt előtte – és addig unszolta,
míg a leány beleegyezett a közös kirándulásba.

A Biedermann-ház nappal oly más benyomást keltett. A vadszőlőindákkal
befutott kerítés, a házat körülölelő kert, a tornácra kivilágló
fehérbabos mullfüggönyök Etelkát hazai falusi kúriákra emlékeztették.

De hogy hol kell bemenni, azt föl nem bírták fedezni. Végre is zörgettek
Karla ablakán és az elibük sietett nyitni.

Karla a Biedermann-ház egy földszintes szobájában lakott, kedves,
barátságos fészekben. A két ablak régimódin ráccsal volt védve, a falon
másfél méter magasan sötétvörös zsákvászon, tarka pántlikával, fehér
szegekkel fölverve. A bútor valami zsibvásárról került, de valódi
Biedermeyer volt, sárgásbarna, fényes, politúros. Legszebb volt az
íróasztal, a világos fában sötét berakásos, vagy húsz apró kis fiókos,
lecsatolható irótáblás.

A falon kis polcon teásedények és virágvázák álltak. Mimózaillat
szállongott a levegőben, a kommódon tarka holmik, Karla elkezdett munkái
halmozódtak.

A szoba kisebb volt, semhogy valaha teljes rend lehetett volna benne. A
szétheverő holmik még meghittebbé tették, a végtelen mezőkre néző
ablakokból tiszta fény áradt be.

Ilyen volt mindenik Biedermann-féle szoba és a lakók szerint mégis oly
elütő. Mert voltak itt írók, akik könyvekkel, szobrászok, akik
agyagfigurákkal és Délnyugat-Afrikából hazatért hivatalnoknők, akik
oroszlánbőrökkel, szerecsengyöngymunkákkal gazdagították szobájuk
hangulatát. Mindenki igyekezett környezetére rányomni egyéniségét és ez
némelyiknek a kómikumig sikerült.

Alig telepedtek meg Karla vendégei, az ajtó fölnyílt és a háziúr lépett
be, karján Zdenkával.

– Új barátnőt hozok, Karla kisasszony, kérem, legyen segítségére, hogy
megszeresse itten.

Úgy látszik, Biedermann ezzel a szolíd társasággal akarta ellensúlyozni
a vonatnál történteket.

Zdenka alig lehetett egy félórája itt, de már fölfrissítette úti
külsejét. Arca mosdástól, friss púdertől volt üde, ajka nem egészen
természetes piros, homlokbavágott haja kétoldalt művésziesen fürtözve.
Gazdagon, színesen hímzett fehér blúzt, gombos, rojtos, berakott
szoknyát, világos harisnyát és csattos kivágott cipőt hordott; parfőmje
kicsit túlerősen érzett, mint azoké, akik állandó használattal maguk
érzéketlenekké lettek a gyöngébb illatárnyalatok iránt.

Zdenka nagy, aranyoszöld rózsabogár-szeméből ártatlan érzékiség,
ábrándosság sugárzott. Hamar megbarátkozott, kivált Aladárral, akinek
mindjárt elcsevegte, hogy milyen volt a búcsú vőlegényétől, aki hadnagy
és aki sírt az állomáson. Hogy ő, Zdenka, már készül is miatta
kikeresztelkedni, de még nem esküdhetnek meg, mert meg kell várni a
főhadnagyi rangot. Addig Zdenka itt lesz, mert hugai vannak még otthon
és ő élni akar a diplomájával.

Ezalatt Karla megmutogatta legújabb alkotásait. Elmagyarázta, hogyan
csepegteti be forró viasszal a kelmékre rajzolt mintát, hogy mártja azt
festékbe Voltak gyönyörű lámpavédői, sötétlila alapon halványsárga,
piroskelyhű rózsákkal; vörösbogyós nyakkendői, csíkos óriás vállkendői,
amiket az utolsó színbe kellett még beavatni. Karla általában szerette a
vörös, sárga és barna színeket és míg ezek jóleső, melengető színhatását
magyarázta, hirtelen Etelkára pillantott:

– Maga lehetetlenül öltözik.

Etelka megütődött, annál inkább, mert öltözéke, a fekete, síma
bársonyruha oly igénytelen volt, hogy a kritikát ki sem hívta.

– Az ilyen elefántcsontszínű archoz és fekete hajhoz pompázatos rikító
színek találnak, kivált egy méregzöld, bőráncú ruha velencei csatokkal.
Teljesen elrontja a megjelenésében rejlő stílt. Maga déliesen,
madonnaszerű redőkben volna stílszerű…

Etelka csak egy percig hitte, hogy Karla önmagának akar megrendelőt
keresni. Barátnőjének szemében meggyőződés sugárzott, becsületesség,
valamicske kíméletlen önbizalommal vegyesen. Etelkának legalább is
imponált a szinte esetlen, buja alakja, sörényszerű vörös haja, Dürer
Évájára emlékeztető naiv arca, melegtekintetű szeme.

Mikor Zdenka Aladárral együtt átment szobájába, hogy vőlegénye fényképét
megmutassa, Karla leadta róla leplezetlen véleményét:

– Képzelem, micsoda terveket készít Zdenka. Zittauban végzett, de hát
honnan öltözik ilyen divatáruslány módra! Mozgó konfekcióüzlet. Az a sok
cafrang, az a gombkiállítás! Semmi tiszta vonal, semmi érvényesülése a
kelmének. Hogy tudja valaki magát annyi pénzért ilyen kolibrivá tenni?

Etelka elmosolyodott:

– Az imént engem korholt, hogy feketében járok.

– Ah, az más. Én imádom a színeket, de nem ezt az összeállítást, ezt a
divatbolti ízlést. Valóságos _kitsch!_

Hatalmas szobalány nyitott be, az ebédlőbe kérve a vendégeket.

Karla és Etelka kopogtak új barátnőjük ablakán. A két gyermek: Zdenka és
Ali az útikosár fölé hajolva turkáltak és Zdenka kikiáltott:

– Kottákat keresünk, mert énekelni fogok az ebédlőben.

Az ebédlőajtót csak félre kellett húzni. Mivel a küszöb ferdén volt
lefektetve, az ajtó magától csúszott vissza a zárba. Ez igen megfelelt a
penzió gondatlan vendégeinek. Beléptek a vendégek közé és Aladár most
látta, miért tetszett a két kis szoba páholyszerűen fölemeltnek: mert
maga az ebédlő szinte méternyire volt a földbe ásva.

A falról a tengerré festett papiros most le volt szedve és egyik
szegletben előtünt a kandalló, melynek üvegberakásán rózsaszín fény
ömlött ki: egyetlen szál fa égett benne, hangulatkeltésből, de épen
semmit se melegítve. Az emberek fűtöttek feketekávéval gyújtva maguk
alá.

A falakon az esztendők során lefolyt ünnepek plakátjai függtek.
»Kitsch-ünnep«, olvasta Etelka újból a Karla által használt kifejezést.

A helyiségek zsúfolva voltak. A Balkánon ott ült Bukovina Miss Northon
oldalán, nem messze tőlük a miss multkori sugár táncosa is, hideg
szótlanságban, míg Bukovina szüntelenül lármázott.

Etelkáéknak az ebédlőben volt hely tartva, a mimózával ékesített asztal
mellett. A szobalányok rákpirosra fáradva hordták a feketekávét,
tejesköcsögöt, a tortát és a kalácsokat, buzgóságuk fejében egy pfennig
borravalóra sem számítva. Nem voltak e részben elkényeztetve.

Egy pillanatra a háziasszony is megjelent: magas, halvány asszony,
fekete selyemben; fürtei őszbe csavarodtak korahervadt arca fölött.

Etelka nem hitt szemének. Ez a matróna lenne az ifjú és bohó háziúr
neje?

– Nem olyan idős, mint látszik, súgta Karla. Mindenesetre neki nem sok
öröme telik a penzióban. A gyerekük miat őszült meg. Nem látta ott az
udvaron azt a kis fiút, aki a sárban gyúrt golyókat? Néma szegényke.

Etelka az üvegfalon át megpillantotta a gyereket; beszédes, okos szeme
volt, mintha szólni vágyna, ajka körül pedig a tehetetlenség keserű
vonala.

A háziasszony gondos szemekkel kutatta végig az asztalt, néhány szót
váltott férjével és ismét eltűnt.

A sütemény jó volt és kifogástalan, mintha az asztal ama bizonyos
»_terülj, terülj_« volna és ezt a kellemes csalódást az is elősegítette,
hogy a megvendégelésér fizetni nem kellett.

A közönség és a levegő mindig sűrűbb lett. Ali hiába próbált a
társaságban a multkor látottakra ráismerni. Csak Ingertet és a két
vénkisasszonyt fedezte fel. Ezek most is kitettek magukért: csontos
vállukat mélyen dekolletálva, Bukovina szerint húscsarnokot nyitottak.

Nyomban e gonosz megjegyzés után a zsibongó zajba belejajdult a
harmonika A Balkán karban kezde zengeni:

– Miserere, Miserere…

Lassan, fájdalmasan zúgott a templomi ének a kacagó lármába.

A harmonika aztán másba csapott át. A Balkán még nem kapott sem kávét,
sem süteményt, azért újabb panaszba kezdett:

  Wartburgi várból
  Dalnokok vagyunk,
  Mazsolás patkóért
  Jaj, meghalunk!

Csak miss Northon és a jéghideg gentleman hallgattak. Bukovina
igyekezett mindenképen kellemes és szellemes lenni. Lelke volt a
mulatságnak. Tréfált, kiabált, csipkelődött.

Az asztalfőn ülő háziúr mellé színtelen, szőke, erősen rövidlátó úr
telepedett, székét erőszakosan tolva a többi közé. Folyton evett és a
háziúr közeledtére türelmetlen, teleszájból jövő feleleteket adott.
Nyilván fogalma sem volt, kivel beszél.

– Ki az a nyájas ismeretlen? – kérdezte Ali Karlát. – Roppant jó alak,
az ötödik kalácsot nyeli.

A háziúr éppen fölállt és arra jött. Karla csak tréfa kedvéért
érdeklődött, ki légyen a jóétvágyú vendég. Biedermann vállat vont:

– Fogalmam sincs. Senki sem ismeri. Nyilván csak úgy betévedt.

Most Ingert is megjelent, May előtt lépve be az ajtón és más hely híján
magát a diványba vetve, hosszú lábaival valóságos forgalmi akadály volt.

– Ingert, hozz kávét nekem – szólt May szorosan mellé telepedve.

– Csak szolgáld ki magad.

És a fiú minden leplezés nélkül kezdte bámulni Etelkát. Mint egy sárga
macska, jobban, jobban előre hajolva, meresztette reá szemét. Etelka
igyekezett másfelé nézni: a rút, szeplős kis leányra, aki ismét a
gyönyörű hektikus festőt tartotta szóval. A szeplőske rettenetes német
kiejtéssel beszélt és csak irodalomról, művészetről, folyton e két
szóval dobálózva: kolosszális, fenomenális. A legfrissebb, legzöldebb
elméleteket ismerte és minden művészi eseményt, ami utóbbi években
Párisban, Rómában, vagy akárhol, ahol megfordulni érdemes, történt.

Roppant rút volt, de azért a férfiak mind komolyan, érdeklődve
hallgatták.

E percben az ajtóban egy úr jelent meg. A nagy zajban, zongoraszóban
pillanatig senki se vette észre. A belépő megütődéssel látszott
megállapítani ezt. Körülnézett, mintha ovációt várna, de amikor az nem
akart fölhangzani, a jövevény a háziúrhoz lépett:

– Jó estét. Én vagyok itt!

Az _ént_ különös hangsullyal ejtette.

Mindenki odarepítette figyelmét, tekintetét. Néhányan suttogni kezdtek.

– Lilienthal? Ő? Ah, csakugyan!

A szeplős leányka felemelkedett, előrenyújtotta fonnyadt nyakát, izgett,
mozgott és szinte hangosan tört ki:

– Mily kolosszálisan intelligens arc! Minő fenomenális dekadencia!

Az ünnepelt költő enervált, kevéshajú koraaggastyán volt. Etelka nem
tudta elhinni, hogy azok a csodálatosan gyöngéd, túlesztétikus
versciklusok ebben az affektált koponyában teremhetnének.

Az általános megilletődést, amivel ez a kezdő zsenikből összeszűrt
társaság a már fölemelkedettnek, a bevált reménységnek – ha nem is
minden irígység, nem is minden malícia nélkül – adózott, Ingert arra
használta föl, hogy Mayt faképnél hagyva, egy üresen álló széket tolt
félre az asztaltól és bekönyökölt a kávéscsészék közé, úgy hogy
Etelkának épen az arcába nézhetett és suttogó lehellete elérhette őt:

– Ön szép, ön nagyon szép.

Azzal visszahúzódott és tovább meredt a teljesen megrémült leányra.

Zdenka a nagy költő feltűnte által meg nem illetődve, a zongorához
lépett és mindenáron énekelni, szerepelni akart. Kedves, csicsergő
hangon szláv szomorúságokat adott elő, de alig figyeltek rá.

Karla Zdenka mellé állt és intette:

– Ide nem kellenek komoly dolgok.

Zdenka erre bécsi kuplékba kezdett, Ali kísérte a zongorán. A közönség
egy része figyelt is, de abban nem volt köszönet. Zdenka csehes
kiejtésén néhányan mosolyogni, egy impertinens suffragetta pedig
hangosan nevetni kezdett.

Zdenka babaarca kipirult, cseresznyeszája elnémult.

A nők szavazójogáért agitáló kisasszony, hogy a nevetés gyanúját magától
elterelje, biztatni kezdte Zdenkát:

– Oh, kérünk még egy dalt!

Zdenka haragosan, szinte könnyezve felelte:

– Azt hiszi, nem hallottam a nevetést? Azt hiszi, olyan ostoba vagyok…

– Amilyennek látszik… – fejezte be a suffragetta.

De nyomban megbánta mondását, mert Zdenka szemébe most valóban könnyek
szöktek, Aladár pedig, mint a nyíl fúródott a háziúrhoz.

Az nem is hallotta a csak szűk körben lefolyt csetepatét.

– Kérem annak a hölgynek legközelebbi férfihozzátartozóját megnevezni –
követelte Aladár.

Biedermann nem volt effélékhez szokva. Az ő művészei sohse
lovagiaskodtak: összekaptak, kibékültek. De Aladár nem hajlott a szóra
és végtelen elégtétellel jegyezte föl magának a suffragetta
unokaöccsének, Bispinck nemzetgazdásznak címét. Azután szobájába kísérte
Zdenkát és mindenképen próbálta vígasztalni. Zdenka vacsorai
harangozásig sirdogált, közben pedig déligyümölcsös skatulyákat szedett
elő kofferjéből, amiket vőlegénye vett az útra és amiket most Alival
fogyasztott el vigasztalásul.

Ezalatt a kávétársaság tovább mulatott. Nyolc óra felé Karla vendégeit
kivéve, az idegenek rendre eltávoztak, még csak a nagy költő maradt ott.
Pályafutását ő szintén Biedermannál kezdte és néha kijárt ide, hogy újra
szívja a régi hangulatokat. Mindenki tudta, hogy Lilienthalnak villája
van a belső Schwabingban, hogy fényes művészestéket ad München
legválogatottabb publikumának, de azért most kitünő étvágyat mimelve,
fogyasztotta a heringsalátát, a hideg húst piros babbal, a
bodzabogyóbefőttet és az este mindig kijáró teát. Emlegette a régi szép
időket, mikor nem volt óralánca, hanem óráját a kedvesétől ellopott
hajszalagon hordta.

A rút kis szeplős folyton ott settenkedett körüle, míg végre sikerült
föltűnnie. Ez annyira boldoggá tette, hogy elfeledte a beteg festőt és a
kezdő költőt, akinek kinyomatlan költeményeit emlegette a multkor.

A kezdő költő különben versenyt nézett Ingerttel, Etelkát választva
célpontul. A leány igen kényelmetlenül érezte magát a szikraesőben. Csak
imént örült, látva, hogy Ali végre is másba kap; most pedig hidrafejként
egy imádó helyett kettő kezd fölbukkanni. Etelkának úgy suttyomban
vőlegénye volt, egy szőke Othello, aki bár maga sohse ért rá a
menyasszonyával foglalkozni, szigorúan őrködött, – már amikor erre ráért
– hogy más se foglalkozzék vele. Ez a féltékeny lovag nyakig volt a
tudományos kísérletezésben. Vegytant tanúlt és a laboratóriumból sohse
bújt elő. Valamiféle pályamunkán dolgozott, abban egy maga-fölállította
vegyi elméletet akart bebizonyítani.

Ez Othellonak aki különben az Albert névre hallgatott, sejtelme sem volt
Etelkának mai kirándulásáról. Nem mintha Etelka titkolózott volna hanem
mert öt napja nem találkoztak.

A szeplőske költője pedig Ingertnél is veszedelmesebbnek látszott.
Etelka lopva pillantott rá: erős, hajlott orrú fiú volt, sűrű, aprón
göndör, kúposan fölnevelt kemény haja olyan színű, mint a kis malacok
szőre.

– Szőke szerencsenfiú – súgta Karla Etelkának. És tudja, a fogsora
olyan, mint egy régi temető. Kidőlt, bedőlt, csonkult, barnult sírkövek…

A kezdő költő észrevette, hogy róla beszélnek és mintegy jelre
odaugrott.

– Zwirn Ulrik Adolf vagyok – hajtotta meg magát oly feszesen,
szertartásosan, ahogy azt a »_Comment_«, vagyis a diákillemtan szabályai
írják elő.

– Tényleges vagyok.

És megnevezte a diákegyletet, amibe tartozik.

Etelkát ez érdekelte.

– Önnek van egyenruhája is?

– Csak sapkánk és szalagunk van, tüntetések és hivatalos alkalmakra.

– Nem fehérszalagos vörös sapkát hordanak? Olyat sokat láttam az
egyetemen.

– Dehogy! Az a párbajellenesek sipkája. Pfuj, szégyelném föltenni,
gyávák fedője az.

– És miért nem jelent meg a sapkájával?

– Nem valami előnyösen áll nekem. Az én tisztán gótikus jellegű
arcomhoz, homlokomhoz nem talál. Ha fölteszem, rögtön nem hasonlítok
ideálomhoz, Stefan Georgehoz.

Karla ismerte a híres költő arcképét, egyelőre azonban nem merte
megkockáztatni, hogy semmiben sem hasonlít Zwirnhez.

A penzióban különben divat volt valamely lángészhez hasonlítani. Egy
vadkanfejű zenész Beethovennek szólíttatta magát, egy álmosképű gyerkőc
Kleist Henriknek, és persze aztán ruhában, hajviseletben igyekeztek is
utánozni a mintaképet. Ulrik Adolf Georget játszotta.

Etelkának, aki német irodalmat hallgatott, épen George líráját kellett
méltatni egy hazai folyóiratban. Megkérte új barátját, instruálja őt
kissé. A fiú nem vette ezt kitüntetésnek, és professzori mozdulatokkal
kezdett magyarázni.

Közben a szobalány elkapta előle a hideg húst. Ez pedig érzékenyen
érinthette, mert a vacsoráért fizetni kellett.

Mindazáltal hősiesen lemondott a prózai visszakiáltozásról és
megelégedett a bodzakompóttal.

Fönt az asztalnál a nagymester: Lilienthal indítványt tett egy kis
kirándulásra a _Bohém_-kávéházba.

– Ha ugyan beférünk, – szólt Bukovina.

– Tudniillik nem a nagy Bohémba megyünk, az nem elég meghitt és igen is
messze van, – magyarázta Ulrik Adolf

Vagy tizenöten felkerekedtek. Etelka Aladárt is előszólitotta, aki
elbúcsúzott az úttól fáradt Zdenkától és mint rosszat forraló fenevad
léptetett Karla mellett, észre sem véve, hogy Etelkánál helye betelt.

Végre is föltünt neki a velük lépést tartó göndör fiú és bemutatkozván
megkérdezte: diák-e, tényleges-e és hogy volna-e hajlandó neki a német
párbajozás módjairól egyet és mást elmondani.

– Csak apróságokat, részletkérdéseket, mert nagyjában tisztában vagyok a
szabályokkal.

Megérkeztek a Bohém elé.

Az egészen kis fészek volt, benne pár asztal, a kasszánál a háziasszony
maga trónolt.

Viruló, erősen füzött hölgy, akit terjedelmes felsőteste miatt
Bukovináék kebelbarátnőnek hívtak. A leghosszabb asztalon a »föntartva«
szó díszlett. Ez volt a Biedermann penzió törzsasztala. Valamennyien nem
fértek el mellette. Etelka költőjével külön asztalhoz szorult, ahol
zavartalanúl folytathatták George lírájának elemzését.

Egy cvikkeres úr leült a pianinóhoz és valcerbe kezdett.

– Two step, two step! – kiáltotta a szeplőske, és elhurcolta a beteg
festőt.

Ingert is felállt Mayvel, és az asztalok között ide-oda tipegtek. Hely
egyáltalán nem volt, úgy látszott ez nem is fontos.

Még többen követték példájukat, sőt maga a kebelbarátnő is, aki
Bukovinát kérte föl. A cvikkeres mind tüzesebben csapta a billentyűket,
de ő is, mint Bukovina, mindig ugyanazt játszta.

A nagy költő fent trónolt az asztalfőn, számoszi bort ivott, amiből a
közelülőknek is jutott A többiek csak kávéztak.

A barna lé, a verklibe való utcanóta fel tudta hangolni a társaságot.
Tréfáltak, nevettek, a nagy költő pedig elmesélte, hogy egy ilyen dáridó
alatt írta első versét, amely festéket látott.

Etelka a berajzolt falakra bámult. A halvány tapéta sűrün volt
teleművészkedve. Ingert exotikus figurái, Bertramnak, az amerikainak
flamingószerű emberei és emberszerű flamingói nyújtóztak a falon
mindenfelé; kubista apróságok, expresszionisták távlattalan
csodabogarai. A rajzok csak olyat ábrázoltak, amit az ember természetben
sohase lát.

Zwirn türelmetlenkedett, hogy Etelka annyi érdeklődést szentel a mások
műalkotásainak. Ellensúlyozásúl kivette irattárcáját és felolvasta
»Ifjúságom« cimű költeményét, amely így kezdődött:

  »És ifjuságom mint a liliom,
  Amely gyengéd leánykezekre vár…«

A vers szép volt. A nagy költő is meghallgatta, mert Ulrik Adolf addig
hadonászott kezében a fehér lappal, míg a Bohém érdeklődése feléje
fordúlt. Lilienthal elkérte a verset, és megigérte, hogy az jönni fog
valamelyik müncheni lapban.

Zwirn csaknem oda volt az örömtől. Úgy látszik, Karla jól sejtette, hogy
eddigelé csak kiadatlan versei voltak.

Karla maga is elismerte, hogy a költemény csinos.

– Kedvesem, – szólt hozzá – úgy látszik, az ön feje belűl jobban
hasonlít Georgehoz, mint kívül.

A nagy költő éjfél után álmosodni kezdett. Intett hogy telefonáljanak
autójáért és távozott.

Közben Karla is ismeretségre tett szert.

Bertram, az amerikai, egy babaszerű nővel szokott mindenütt megjelenni.
E hölgy messziről tizennégy évest mutatott, közelről legalább
huszonhatot, azzal a kellemetlen benyomással szolgálva, hogy a
fejlődésben visszamaradt, mint az elcsenevészített japán szobafácskák.
Különben nem volt rút s a csípőn szorosan fekvő, onnan bő ráncokban
aláomló, várkisasszony ruhája jól állott parányi termetén. Kedves színe
volt a rikító lila, ilyen színben hollandi főkötőt hordott göndör, rövid
fekete haján.

A babaszerű nőcske nem volt művésznő, hanem Bertramnak, az amerikainak
menyasszonya.

Ma este Bertramon kívűl még egy ismerősével jelent meg, valami pompás,
marcona fickóval.

A fiút Etelka, rövid kabátja, pörge kis kalapja, napégett bőre után
gazdásznak nézte.

Kicsattanó egészsége, túlszolid viselkedése nem vallottak művészre. A
fiú Karla mellé került, udvariasan bemutatkozott – a penzióbel ek ezt
sohse tették. Beszélgetésük általánosságokról folyt, ami itt szintén
szokatlan volt. A penzió tagjai csak arról fecsegtek, amit a perc
könnyűsége eléjük vetett: Ingert ma gorombább, mint rendesen, a kávé nem
forró, a szeplőske meg akar bolondúlni, úgy táncol és így tovább.

A kerekszemű fiút Ferencnek hívták. Micsoda becsületes, polgári név!
Végül kiderült, hogy a fiú egy darabig Berlinben járt festőiskolába,
jelenben pedig műfényképész. Franci mosolyogva utasította vissza a
csodálkozást:

– Az ember póz nélkül is lehet művész. Mi köze a kabátomnak ahhoz, hogy
mivel foglalkozom.

Karla megjegyezte:

– Igaz, de a művész öltözzék művészi izléssel, anélkűl, hogy tüntetne
hagyományos külsőségekkel.

– Lássa, – szólt Franci – én mindjárt kitaláltam, hogy ön iparművésznő.
Természetesen a ruhájáról.

– Feltűnő?

– Mindenesetre még Münchenben sem közönséges.

– Szerencsére itt nem kockázat az egyéni ruha. Magdeburgban egyszer
megkergettek az utcagyerekek.

– No igen. Nem mindenkinek van érzéke az efféle iránt. De hát utóvégre
az ember nem a közönségért, hanem a maga örömére hordja az ilyen
alkotásokat.

Karla aranyporszínű, egyetlen darabból szabott, a nyaknál pávaszemszerű
hímzéssel díszített reformruhát viselt ma. A hónaljtól alá egy vonalban
omlott le a ruha, és így épen nem mutatott karcsúnak.

– Hol fog műtermet nyitni? – kérdezte Franci, figyelmesen vizsgálva
Karla toalettjét.

– Egyelőre sejtelmem sincs.

– Semmi esetre sem Magdeburgban.

És Franci elmosolyodott.

Karla összerántotta homlokát:

– Ami azt illeti, nem félek, hogy nem boldogulok. Azt hiszem, igaza van
Biedermannak, hogy aki a férfiak élvhajhászatára, vagy a nők hiúságára
alapítja üzletét, az mindenütt megél a világon. Igaz, hogy a mi úttörő
munkásságunkat, amely a nőnek új színt, új körvonalat akar adni, még
nagyon kevéssé méltányolják. Képzelje, a házigazda példáúl
krumplitechnikának hívja az én művészi irányomat, amiért az kizárja a
fűzőviselést és fölöslegessé teszi a darázsderekat.

– Biedermann? – Franci legyintett. – Ő nagyszerű üzletelveket hozhatott
haza Amerikából, de honnan venné a művészi érzéket?

– Mindenesetre eleget hallhatott, láthatott a lakóitól.

– És ön kisasszony tanult-e valamit azoktól?

Karla nevetett.

– Igazat megvallva, nagy csalódás volt az nekem, mikor én ide jöve, azt
vártam, hogy hallani fogok komoly elveket, elméleteket a penzióban. Ha
csak vitatkoznának valamiről!

– Látja, én is jártam régen Biedermannhoz. Ugyanilyen reményekkel.
Rájöttem, hogy ott nagyszerűen lehet az időt, az egészséget
elfecsérelni, de valami okosat ott még soh’se hallottam. Ennek az örökös
táncnak, ünnepségnek egy a következménye. Az emberek elernyednek,
ellustulnak, szellemileg lezüllenek. Szóval _elsvábingolódnak_. Higyje
meg, a Schwabing több tehetséget ütött agyon, mint a hányat
kifejlesztett.

– Ön nagy pesszimista. Lássa, én rengeteget haladtam, amióta itt vagyok.

– A nők kitartóbbak… meg aztán – bocsánat – ön túl van már a
legveszedelmesebb koron. Azt hiszem, ön megvan…

– Huszonhét éves vagyok.

– Nos, gondoltam. De lássa, ma például, tanúja voltam az állomáson egy
jelenetnek. Biedermann és a főkolomposai fogadtak egy önnél tiz évvel is
fiatalabb leányt. Pláne, mint hallom ausztriait, ahol a leányokat
selyemszalagon járatják. Itt ugyan föl nem ügyeli senki, hozzá még
túlságosan kicsinosítva jár, ahogy viszont nálunk komoly foglalkozású
leányok alig. És én láttam már Drezdából, Lausanneból féltve a világba
küldött leányokat itt elsvábingolódni, örökös mulatozásban testileg,
főleg azonban lelkükben tönkre menni. Nézze meg May-t…

– Zdenka barátja igen derék fiúnak látszik, – szólt Karla Aladárra
mutatva, aki egész este szótlanúl kevergette, hajtogatta a híg fekete
kávékat.

A társaság lassankint szedelőzködött és fölkerekedett. Ki-ki maga
fizetett magáért.

Az ajtó előtt Bukovina meghívta a társaságot magához teára.

Miss Northon, Ingert és May, meg két kis diák fogadták el a meghívást.

A többiek erre-arra széledtek a teljesen kihalt csak felényire
világított kongó utcákban. Etelkának a költő karját ajánlotta, miután
sikerűlt Aladárt is Bukovináékhoz tuszkolnia.

A fiú váltig erősítette Alinak, hogy okvetlen látni kell, mint főzi
Bukovina a teát, mint szűri át egy rongyon, ami a rossz nyelvek szerint
valaha zsebkendő volt. Ő maga azonban nem volt kiváncsi e
látványosságokra.

Lerázta Alit, aki belátta, hogy Etelkánál fölöslegessé vált. És így
Ulrik Adolf hazakisérte a lányt.

Karla ellenkező irányba, a városból kifelé indúlt, Franci kiséretében.
Bukovina megbökte Bertramot és utána mutatott az éjszakába vesző
pároknak:

– Alighanem új filmeket kapunk.

Filmnek nevezték a penzióbeliek a fordulatos szerelmi históriákat.




IV.

Az ébredés másnap a temperamentum és lelkiismeret szerint igen különböző
volt.

Bukovina férfivendégei ott virradtak nála, és fölették, fölitták a fiú
készleteit utolsó kortyig, morzsáig. Az ablakra ráhúzták a függönyt,
hogy sötét legyen, mert csak a lámpafény tartotta őket hangulatban.
Közben Bertram hazafutott rumért és grogot főzött, a két kis diák pedig
cigarettát szállitott.

Nyolc órakor Bukovina ajtót mutatott a társaságnak, hogy aludhassék.

Eszébe jutott, hogy délelőttre oda igérte műtermét egy
asszonyismerősének. Illő volt kótyagos fejjel elébe nem állítani, hát
bevonúlt az alkovba Ruhástúl terűlt az ágyra és az ajtót magára zárta.
Előbb azonban a kamra ajtajára a következő cédulát függesztette:

»Tilos zörgetni. A horkoló én vagyok. Brikett nincs, kérem fűtsön a
tűzgyujtó fakötegekkel. Költsön fel egy órakor.«

A fiatal svéd asszonynak, akit Bukovina várt nem volt műterme. Nem még
olyan szobácskája se, amiben egy festőállványt föl lehetne állitani. Az
asszony nem jutott szobához Biedermannál, másutt pedig nem akart lakni.
Igy aztán beköltözött az »azbeszt kuckóba«. Ez hat-hét lábnyi kamrácska
volt a ház egy zugában, ahol hajdan az épitkezéshez szükséges azbeszt
állott, innen volt a neve. Jelenben egy vaságy, egy asztalka – mosdó,
dolgozó- és ebédlőasztal egyben – állott benne és rengeteg rossz
esernyő, ami évek során ott felejtődött a penzióban. Ide vonúlt a
menyecske, míg lakás üresedik. A napot úgy is az akadémián, az
ebédlőben, vagy műteremmel bíró barátainál töltötte.

Tiz óra tájban csakugyan feljött Bukovinához, elolvasta a cédulát és
aztán mintha otthon volná, tüzet rakott, előszedte az állványt és délig
pingálta a tájképet, amin egyelőre csak három színnel volt szabad
dolgoznia: a fák méregzöldek, a napsütés gummiguttisárga és az árnyék
lila volt.

A Bukovina skálaszerű hortyogása kisérte az asszonyka művészi izgalmát.
Egy órakor a svéd nő dilemmában állott Bukovina ajtója előtt. Zörgetnie
tilos, de viszont föl kell költenie a fiút. Hogy lehessen ez?

Kopogott először halkan, de az nem segített. Aztán erősebben, amire
Bukovina hortyogása megszünt.

– Ezer köszönet, – kiáltotta ki, és mire az asszony összepakkolta
holmiját, a fiú már meg is jelent. Persze öltöznie nem kellett.

Megindúltak a penzió felé ebédelni.

Etelka korán ébredt és sokáig tünődött az ágyban affölött, mit szólna a
tegnaphoz Albert, a titkos vőlegény?

Elhatározta, hogy munkában keresi a vezeklést. Fölkelt hát és egész
napra az egyetemi könyvtárba zárkózott, ott pedig falva falta George
költeményeit. Holnap nekifog az idevágó irodalom összeállításának…

Aladár reggel ballagott haza Bukovinától. Egy csöppet aludt és úgy
tizenegyre járt, mikor kinyitotta szemét, természetesen katzenjammer
nélkül, mert az egész mulatság úgyszólván alkohol nélkül folyt le.

Aladár az ágyból fürdőmedencéjébe lépett, aztán becsengette a
szobalányt, hogy perc alatt rendet teremtsen. Asztalára drága konyakot,
havannákat rakott, így várta Zwirn Ulrik Adolfnak tizenkettőre igért
látogatását.

Az meg is jelent, fekete cutavay-ben, ingén az átfűzött fehér-kék
szalaggal, fejében a lapos diáksapkával, amire nézve igaza volt: az nem
emelte Ulrik Adolf fiziognómiáját ellenben igenis a bátorságát, sőt a
tekintélyét is.

Miután töltöttek és füstölni kezdtek, Ulrik Adolf egy kényelmes székben
nyársatnyeltként ülve közölte Alival, hogy a német diákszokások szerint
egy párbajsegéd is elegendő, és hogy ő ezt a tisztet magára vállalja.

Ezután autóért telefonoztak, mert ez ad nyomatékot a fellépésnek. Ulrik
Adolf belevágta magát és Bispinck lakására hajtatott.

Feszesen jelent meg az egyszerű, könyvvel zsufolt hónapos szobában. Az
iróasztaltól magas, rózsás arcú aranyszőke fiú lépett elébe, olyan
szíves mosolylyal, mintha születésnapi gratulációt fogadna. Ulrik Adolf
visszautasította a fölkínált széket és előadta küldetését a »Comment«
formái szerint. A rózsás fiú ezt is mosolyogva hallgatta, majd pedig így
felelt:

– Uram önöknek teljesen igazuk van. Unokanéném, illetőleg annál ő nekem
sokkal távolabbi rokonom, szóval az ő eljárása több, mint nem szép volt
de tekintve, hogy én vívni csak épen hogy tudok, és hogy a sértett
kisasszonyt szívesen megkövetném, annál is inkább, mert nemsokára
szigorlatozom és így minden percem drága, tehát azt kérdem, nem
lehetne-e az ügyet békésen elintézni?

Ulrik Adolf megijedt, hogy a dolog elsimul, amit pedig ő fontos és
veszélytelen szerepében igen élvezett.

– Szóval ön nem áll elibe a fegyvernek, – jelentette ki rövid, megvető
hangon. Tagja ön valamely diákegyletnek?

– Nem vagyok, nem is voltam, tehát nem kell félnem, hogy kizárnak. Én
csak őszintén szólva, egyszerűbbnek találnám…

– Uram, nem vagyok kiváncsi a párbajról szóló véleményére. Ulrik Adolf
ezzel átnyújtotta Ali névjegyét, és este hatra tűzte ki a válasz
határidejét. Azzal fagyosan elköszönt.

Az ingyenkocsizás közben pedig új költeményeken töprengett, egy
cikluson, aminek címe »_A puszták lánya_« legyen.

Este hatkor Alinál volt és előadta, hogy Bispinck nem tud jól vívni,
majd fogadta az ellenfélnek segédjét, egy ép oly szolid, ép oly szőke és
rózsás fiút és fölényesen adta tudtára annak, hogy mivel képviseltje
gyatrán vív, Ali elnéző iránta: kard, első vérig, lesz a föltétel.

Közben Ulrik Adolf curaçao-val csillapította megvetését. Megállapodtak
egy vívóiskolában, ahová Alinak kulcsa volt, s ahol az efféle dolgok
általában lefolytak. Innen került ki a legtöbb ama sebesültek közül, a
kik az egyetemen úgy hemzsegtek, hogy az ember kórházban képzelhette
magát.

Másnap reggel nyolckor Ulrik Adolf autón ment orvosukért, onnan Alihoz,
és aztán valamennyien a küzdelem szinhelyére. Bispinckék már készen
vártak.

Az ellenfelek nekivetkeztek. A két orvos kirakta a kötszert, szeszbe
dobta a csipeszeket, késecskéket és más furcsa szerszámokat.

Ulrik Adolf számolt.

– Egy, kettő, három, indulj!

Néhány perc is elmult, de egyebet nem hozott, mint Ulrik Adolfnak a nem
várt meglepetést, hogy a békésszándékú Bispinck kitünően vív, épp oly
kitünően, mint Aladár. Tehát mégsem gyávaságból szabadkozott a párbaj
ellen.

Most egy új összecsapás – Ali szemét valami melegség vakítja el.
Homlokát gyengén karcolta Bispinck kardéle.

– Azt mondta, hogy nem tud vívni, csak hogy vigyázatlanná tegye
barátomat – gondolta Ulrik Adolf és villámként rontott a két
viaskodóhoz.

Nyilván azt hitte, hogy Bispinck tovább akarja folytatni, holott az, Ali
szemét látva vérbe borulni, megrettent és ellenfeléhez közelebb lépett.

Hogy mint történt a többi: arra tisztán egyik sem emlékezett. Bizonyos,
hogy a kardot hirtelen alábocsátó Bispincknek szándéka nem lehetett
Ulrik Adolfot bántani, viszont az is kétségtelen, hogy a kard annak
erősen előugró orrát találta, oly szerencsétlenül, hogy hegyét csaknem
lekanyarintotta. A boldogtalan párbajsegéd száját elöntötte a vér.

A seben másként nem állt a kötés, csak úgy, hogy az orvos fekete selyem
tölcsért varrt két kis kötővel; a tölcsért Ulrik Adolf orrára huzta, és
a szalagokat a füle felett vezetve, hátul megkötötte. Ezt látva, Alit
csak Ulrik Adolf sápadtsága tartotta vissza a nevetéstől.

A póruljárt fiú suttogva kérdezte az orvost, ha, vajjon a forradás
megfogja-e rontani arcának gótikus jellegét

– Szó sincs róla uram. Nyolc nap alatt minden rendben lesz.

Ulrik Adolfnak eszébe jutott Etelkának tett igérete, hogy másnap a
könyvtárban lesz. Hiúságát rettentően bántotta a fura kötés. Meg volt
győződve, hogy a tegnapelőtti hatást le fogja rontani a puszták
leányánál. Ez jobban kínozta a testi fájdalomnál is, és most már sem az
újból való autózás, sem Ali konyakja föl nem vidította.

Odahaza elővette von Aue »Szegény Henrik«-ét, aki rút betegsége mellett
is önfeláldozó szerelemre akadt. Ez némileg vigasztalta és csillapította
irígységét is, amit Ali homlokkötése keltett föl benne. A puszták fia
átkozottúl csinosan és megható módon szenvedőn festett a fekete
selyemkendővel; Istennek hála, hogy Zdenkának udvarol…

A kávédélutánt követő nap reggelén Karla a szokottnál későbben kelt. Ő
naiv volt, a huszonhét éve ellenére. Egész éjjel Francira gondolt és
egyre csinosabbnak találta őt. Nem sokat kapálózott az érzelmek hirtelen
ottermése ellen:

– Tetszik nekem, mondogatta magában, legalább is tudna tetszeni, amilyen
a penzióban egy sincsen. De Etelka, hogy épen azzal a szőke négerrel
mutatkozott egész este! Hogy figyelt a nagyhangú beszédeire! Sőt
komolyan jegyezte is azokat…

Karlának ez nem fért a fejébe.

Aztán újra Franci jött eszébe: kerek, sötét szeme, tele ajka, kedves
fiús mosolya… ők karonfogva ballagtak haza, a városon innen, a
holdfényes őszi kertek között. Milyen édes volt, milyen szerény, mily
figyelmes, hogy Karla mindig a sártalan úton menjen.

Az átábrándozott reggeli lustálkodás után Karla tizenegy órára ért fel
az iskolába, ahol keramikát tanult.

Az iskola magánintézmény volt és egy Schwabing-beli ház teljes negyedik
emeletét töltötte ki. Sok szellős, erősen világos, de függönyökkel
eltompítható teremben festett, mintázott, gyúrt, égetett ott a világ
minden végéből összeszűrt zsenisereg. Az iskola természeti osztályában,
a túlfűtött tantermekben meztelen alakok ültek, álltak, guggoltak és
terpeszkedtek, a tanulók pedig körben állva rámáik előtt, tüsszögve a
porzó szénfelhőben, vázoltak és mázoltak roppant ambicióval, vagy lusta
nemtörődéssel.

Az iparművészeti osztályban az ifjúság nyakig agyagosan forgatta
korongjait, a batikolók szines gummikeztyűben kavargatták festékeiket.

Karla most únta a koronghoz ülni. Eszébe jutott, hogy a belépési díjon,
az ötven mrákahavi tandíjon, modell-anyag- és eszközdíjon, a liftpénzen,
(lift nem létezett, de volt valaha, mikor az iskola más házban
virágzott) a házfelügyelői kapujárulékon és postásdíjon kívül ő
könyvtárdíjat is fizet. Illő tehát egyszer a könyvtárba is benézni.

Ott alighogy belemerült a »Moderne Kunst« legfrissebb számába, az ajtón
valaki beszólt:

– Kisasszony, itt a mester!

Ez hallatlan volt.

A mester nyolc napban egyszer szokott megjelenni, s most hetednapra
vizitál.

A természeti osztályban a zúgás szünetelt és a mester gúnyos, lágy
hangját lehetett hallani:

– Nem, Gross kisasszony, modellünk nem golyvás… Hohó, előbb tessék
rajzolni tudni. Anatómia, anatómia, jöjjön el a te országod –

Karla a cserépgyártók közé ugrott és dolgozni kezdett. Mintegy félóra
mulva ott is megjelent a mester, jobban mondva ezermester, aki az iskola
mindkét részét kitünő karban vezette, anélkül, hogy hetenként egy
délelőttnél többet szentelt volna annak. Egyetlen szóval, rámutatással
világosságot gyújtott a tapogatózók fejében.

Az volt az elve, hogy a jó mester sohse zaklatja tanítványait; magára
hagyja őket, hogy önállóan keressenek, különben mit sem ér a tanítás.

– A magyarázat ne előlegezett igazság, hanem a tanítványban kialakult
kérdésre való felelet legyen.

Eszerint nem járt be csak hetenkint egyszer az iskolába, mikor némelyik
szomjú művészke már majdnem toporzékolt, hogy nem tud haladni.

A délelőtt végül is lefolyt, délután pedig Karla batikolni akart. Neki
fogott ugyan, de a viaszt mind rossz helyre csepegtette, amin aztán
segíteni nem lehetett. Végre is abba hagyta, és tele dobva kályháját
brikettel, csak a rácsot csapta rá, hogy a szoba vörös fényben ússzék.

A kora violaködös müncheni este elfeküdt a mezőkre, de Karla nem kivánt
több fényt. Csak a szamovárt gyújtotta még meg a muzsika kedvéért,
azután elfutott a legközelebbi hentesboltba és ott kedves csemegéjét, a
fehér virslit kérte. Fölpakolt belőlük, vett hozzájuk a péknél
rozskenyeret és haza érve, éppen a teát akarta kiönteni, amikor kopogást
hallott, amelyet várt, és amely mégis olyan szívetriasztóan meglepő
volt.

Franci jött, ugyanabban a rövid barna kabát ban, pörge kis puha
kalapban, szemében kedves bocsánatkéréssel. Ma nem volt sok dolga. A
szürke idő távoltartotta a forgalmat a műteremtől, azért jött már ma,
mert holnap, holnapután esetleg nem ér rá.

– Ha még nem uzsonnált, szívesen látom egy csésze teára. Orosz tea,
valódi.

Azzal Karla forró vízbe dobta a kis fehér gömböcöket, kenyeret vágott,
csészéket szedett le a polcról, kedves, barna babacsészéket és kiöntötte
az aranyszínű teát. Leültek egymással szembe, s neki fogtak az
uzsonnának

Franci a művészetéről beszélt. Csak néhány képet hozhatott, legszebb
fölvételeiről nincs még levonata. A műterem, amiben dolgozik,
arcképekből virul; de nagyobb művészi feladatot szolgál
tájfölvételeivel. Ő maga napokig bolyong a Starnbergi-tó körül, még
eddig föl nem vett részletszépségek után kutatva.

Uzsonna után lámpát gyújtottak, megnézték a nagy sötét lapokra
fölragasztott kis képecskéket. Volt köztük egy különösen hangulatos:
végtelen, kákával benőtt mező, amin át, elveszve a sásban, alig mozduló
ár hömpölyög. A vízre óriás, göthös fűz hajol, és sehol egy élő lélek.

– Micsoda melancholia van ebben a képben, jegyezte meg Karla.

– Ez szülőföldemről való. Az északnémet pusztáról. Ért-e ön alnémetül?

– Egy keveset.

– Mert elhoztam Reuternek, a mi költőnknek egy művét. Ha megengedi, föl
fogok olvasni belőle.

– Nagyon jó lesz. Amit nem értek, azt majd megmagyarázza.

– Meglátja, szeretni fogja Reutert. Ezek a délnémetek alig ismerik.

Franci föllapozta a könyvet. Röviden elmondta a tartalmát: a két falusi
szerelmes történetét, a kik a földesúrtól nem kapnak telket házépítésre,
és nyomorultul elzüllenek.

A vers a leány pusztulásáról nagyon szép volt: a tóról szólt, ahová a
leány belehalt, a vizirózsákról, amik tavaszról-tavaszra nyílnak és a
felkúszó holdnak évről-évre elmondják, hogy itt egy emberszív szakadt
meg.

Franci hangja elakadt.

Karla maga is könyben volt. Aztán egymásra néztek és mintha nem
tizennyolc óra, hanem tizennyolc év óta ismernék egymást.

Ismét teáztak és halkan, sokáig csevegtek annyi bizalommal, annyi
bensőséggel, képekről, utazásaikról és olvasmányaikról, apró cserépvázák
stílusáról, csak épen egymásról, csak épen a multjukról és a jövőjükről
nem. A jelen olyan szép volt, olyan édes, olyan gyöngéd, hogy nem volt
szükség sem emlékekre, sem tervekre. Egy kis zsibárustól összekerült
fészek, egy csésze illatos tea, egy szép könyv, szép képek; a »te meg
én« költészete: ez volt a földi paradicsom, a bűn és vágyak nélküli.




V.

A tél végül is beköszöntött, először lucskos esővel, fojtó köddel,
azután bő, puha hózivatarral. A füstlepte házak fehér bársony sipkát,
prémet kaptak, a dróthuzalok zuzmarától vastagodtak láthatóvá a légben.
Ez új öröm volt, új ok a mulatságra, flirtre. Az utcán korcsolyák
csörömpöltek, kötött gyapjúholmiba öltözött fiúk, lányok hátukon vitték
a szánkót, a hócipőt, és naponként elvándoroltak a hegyekbe téli
sportra.

Ali pompás svéd szánkót vásárolt és eszkimó toalettben állított be a
párbaj utáni napon a penzióba. Büszkén léphetett Zdenka elé, hogy vére
hullásával mosta le az őt ért méltatlanságot.

Az egész penzió rokonszenvvel nézte a fiú homlokán díszlő csinos pólyát,
ellenben harsogó kacagásba tört ki, amikor Ulrik Adolf a hátsó kis ajtón
belapult.

A póruljárt költő ép a párbaj délutánján költözött be a városból a
Biedermann-penzióba. Az este még kikerülte a vacsoránál való
megjelenést, a reggelit mindenki szobájába kapta; de már a délebédet el
nem mulaszthatta, mert étvágya kitünő volt, és pénze – lévén hónap
közepe – nagyon is fogytán.

– Etelka is így fog nevetni, gondolta, és búsan nyelte a kaporral
fűszerezett burgonya pástétomokat.

Zdenka büszkén ült hőse mellett, és az üzletről fecsegett neki. Rengeteg
a megrendelés, kivált diványpárnákra… A szánkópályára?

Oh, hogyne menne. Mindennap szabad délutánja van, a rajzmunkát elvégzi
este.

A szeplőske irigyen pillantott a boldog párra, és egyszerre hangosan, az
asztalon át kiáltva kérdezte Zdenkát:

– Irt-e már a vőlegénye?

Zdenka nem jött zavarba. Boldog mosolylyal felelte:

– Mindennap ír, express ajánlva.

És azzal elbeszélte Alinak az utolsó levél tartalmát.

A szeplőske ekkor megpillantotta Ulrik Adolfot és mint régi jóbaráthoz,
odatelepedett; tüntetve, hogy neki is van párbajhőse. De a dekadens
költő most nem volt jó hangulatban.

Ma délutánra igérte Etelkának a könyvtárban való megjelenést. Ebéd után
megpróbálta a kötést levenni, de a seb újból vérezni kezdett. Végül is
elszánta magát, hogy nem fog mutatkozni. Búsan nézte, amint Ali
Zdenkával elballagott a szánkópályára. Elgondolta, hogy Etelka most ott
ül a boltives olvasóteremben, kezében az aranyvágású könyvvel és sötét
szeme őt keresi a karmolászó, tollszárvéget rágó diákok között.

– Legalább lássam, ha nem is mutathatom magamat.

Fél óra mulva Ulrik Adolf ott húzódott meg az udvari könyvtár egy
oszlopa mögött, oly szerencsés helyen, hogy Etelkát éppen arcba látta.

A leány csakugyan keresni látszott valakit, vagy valamit.

Ulrik Adolf minden percben fel akart ugrani, de egy pillantás fél
szemmel orrtokjára, és újra lehült a találkozás vágya. A szegény fiú
körmét rágta és a népballadát ismételgette:

  »Királyfi és királyleány
  Szívbéli két szeretők
  Köztük mélységes volt a víz
  Össze nem jöhettek ők.«

Etelkának sejtelme sem volt, hogy figyelik. Nagyon bosszankodott. Egy, a
dolgozatához szükséges igen fontos új irodalomtörténet, a mely Georgé
egész új világításba helyezi, ki volt kölcsönözve. Hogy kinél, arra a
hivatalnok nem emlékezett, és Etelka nem kivánhatta, hogy miatta az
összes kölcsöncédulákat átnézze.

Ulrik Adolf tisztán látta, hogy a leány rózsásabb a rendesnél, tehát
izgatott, és hogy nem dolgozik semmit, mint akit valami csalódás ért.

A költő kezdett lelkifurdalásokat érezni, hogy az ő tanácsaira váró
leányt így cserben kell hagynia.

– Legyen ami lesz, az igéret kötelez.

Kivéve zsebtükrét, az asztal alá tartotta azt, és egy pillantást vetett
beléje, de nem nyert bátorságot, inkább megrettent saját képmásától. E
percben nyájas köszönést hallott:

– Jó estét. Ön itt van?

Fölpillantott. Etelka állt előtte, véletlenül fedezvén fel sebesült
barátját.

Ulrik Adolf rákpiros lőn, nemcsak a kötés, hanem a tükörbe nézés miatt
is. Etelka azonban nem nevetett, hanem aggodalommal nézte a fekete
tölcsért.

– Az Istenért, mi lelte önt? Talán az orra vére folyt?

– Párbaj… suttogta Ulrik Adolf; de bővebben ki nem magyarázkodott.

És egyben visszanyerve önbizalmát, indítványozta, hogy a folyosóra
menjenek, mert odabent tilos a beszéd.

Künn föl, alá sétáltak, és Etelka előadta bosszúságát. Ulrik Adolf
látható zavarba jött.

– Oh, az a munka… nos, nem olyan nagy história. Én ismerem, tudom is,
miket mond George-ról. Majd lejegyzem az elveit magának, egyebekben
bátran támaszkodhatik a Bohémban mondottakra. Az istenért, több
intuició, több iniciatíva! Minek mindig forrást keresni?! Persze,
persze, elhiszem, hogy magának az ő gótikus, súlyos középkori stylusát
nehéz megérteni, a maguk romantikája más, a maga ősei csikókon
tomboltak, mikor mi misztikus klastromokban szentképeket másoltunk…

– Az én őseim? Úgy képzeli, hogy én egy pusztai csikós ükunokája vagyok?

Etelka elmosolyodott. Érezte, hogy Ulrik Adolf el nem hinné, hogy ő
véletlenül nem a pusztákról származik. Mert mi lesz akkor a poéta
»Puszták lánya« cimű románccyklusából? Ulrik Adolf most azon dolgozott.

Magas, szőke úr közeledett feléjük. Albert volt, a titkos vőlegény. Ma
időt szakított, a laboratórium helyett Etelka társaságában tölteni egy
órát. Hogy ilyen áldozatot hoz, és épen akkor is elfoglalva találja a
lányt, már ez magában nem volt tetszetős. Kelletlenül mutatkozott Ulrik
Adolfnak, aztán Etelkához fordult.

– Nem jön még hazafelé?

– De igen, ma úgysem dolgoztam semmit.

Etelka ezt úgy értette, hogy örömmel megy kifelé innen, de Albert
másként:

– Úgy? És mióta van idefönt?

– Háromkor jöttem.

Albert az órára pillantott. Az hetet mutatott.

– Négy óra szép idő, szólt, hozzágondolva: a flirtre.

– Ulrik Adolf egész ártatlanúl súgta oda Etelkának:

– Ki ez a rosszkedvű úriember?

Lementek a lépcsőkön, miközben Etelka igyekezett valami közömbös tárgyba
kapni. Még nem volt alkalma a penzióba tett kirándulásról beszámolni
Albertnek. Azt szépen, kanalankint, cukrozva kell beadni neki…

– Honnan ismeri ezt a figurát? – mormogta Albert jobbfelől Etelka
fülébe.

– Ulrik Adolfot – azaz Zwirn urat közös ismerősünk, Aladár jóvoltából
ismertem meg.

– Vagy rosszvoltából.

– Uraságod nem beszél németül?

– Én? Mint ön, uram, felelt Albert röviden. Megengedi azonban, hogy
Etelkával anyanyelvünket használjuk.

– Oh tessék. Én különben is rajongok a magyarokért. Hungarofil vagyok.

– Veszem észre, – sziszegte Albert. Nyiltan beismeri, hát ez gyönyörű.

– Zwirn úr szíves nekem a megrendelt cikkemben segíteni, ő kitünően
ismeri George költészetét.

– Igen, én úgyszólván a George speciálistája vagyok. Róla készülő nagy,
a kérdésben határkövet jelző munkám ugyan még jórészt fiókomban, sőt
fejemben van meg csupán. A Bohémben azért egész kincset adtam át róla
Etelka kisasszonynak, nemde?

– Micsoda Bohémben? döbbent meg Albert.

– A kávédélutánt ott folytattuk, felelte Ulrik Adolf gondtalanul.
Hogyan, ön nem tudja, hol a mi Bohémünk? Ön nem ismeri az ottani élet
kedves intimitásait? Kérem legyen szerencsénk! Különben – tette hozzá
hirtelen féltékenységben – nem kényszeríthetjük, ahogy tetszik, ugy-e
Etelka kisasszony?

– Oh, nekem fölötte fog tetszeni, sőt máris roppantul tetszik a dolog.

– Igen, de majd, ha meglátja! Külön asztalhoz ülünk, mint a multkor,
ugy-e mily mesés volt, Etelka kisasszony?

A lány megsemmisülve haladt a középen. A Mária Terézia-út hófehér
díszében, rebbenő szürke galambjaival összefutott szeme előtt. Csaknem
könnyekre fakadt. Hogy mi lesz a rosszabb: ha Alberttől is elbúcsúzik és
két lovagja magára maradva, Ulrik Adolf még nagyobb szamárságokat mond,
vagy ha Albert feljő hozzá és egy rettentő jelenetet rendez…

Utóbbi mégis ajánlatosabb. A jelenet így se, úgy se marad el.

Kezet adott Ulrik Adolfnak. Az nagyot nézett, mikor Albert is
elbúcsúzott tőle, és orra előtt betette a kaput.

Odabent csöndesen haladt fel a lépcsőn a titkos mátkapár. Etelka
kinyitotta szobáját, levetette felsőjét, és csakhogy megtörje a csendet,
hellyel kínálta Albertet.

– Köszönöm. Ahhoz, amit mondani akarok, jobb ha állva maradok, hogy
mindjárt mehessek is. Köztünk mindennek vége.

– Ah, csak ez, gondolta Etelka megkönnyebbülve. Ezt már oly sokszor
hallotta.

Azt hitte, Albert egyben el is rohan, de az várt:

– Miért nem felel?

– Azt hiszem, Albert, előbbi kijelentése után minden egyéb fölösleges.

– Haha! Tehát magának ez bevégzett dolog! Maga ebbe símán beletörődik!
És én, én azt hiszem, hogy itt őrülök meg, a szeme előtt.

– Jól van, nem mentegetőzésképen, de elmondom, amit kíván. Aladár
meghivott egy müvészpenzióba, és ott ismertem meg ezt az urat. A
társaság onnan egy kávéházba ment, és én külön asztalhoz ültem Zwirn
úrral, mert ő eszméket adott dolgozatomhoz.

– És ma? Hol szedte föl ma?

– Ott volt a könyvtárban. Különben pedig csak rá kell nézni, hogy
elhigyje, hogy az orrkötéssel nem találhatom hódítónak!

– És a Bohémben ott volt a kötés az orrán?

– Nem, – vallotta be Etelka.

– Tehát világos! Egészen világos a beszédjéből, hogy akkor csinosnak
találta! És honnan van az a kötés?

– Párbajozott.

– No hát csak tagadja, hogy nem tetszik magának! Párbajhős! Fogadom,
hogy maga miatt! Persze, a szolid ember, aki keservesen izzad a
laboratóriumban, hogy a tudománynak szolgálatot tegyen, hogy jövőjét
megteremtse; aki nem is tudja, mi az a Bohém, aki Münchenben van és sört
sem látott, az nem gavallér, az nem lovag, az unalmas fráter, azt nem
kell elhívni a mulatságba!

– Albert, hiszen én akkor magára négy napig vártam, hogy elhívhassam!

– És azt hiszi, hogy elmentem volna olyan tekergők közé?

– Ha óhajtja, én sem megyek többé.

– Én óhajtom? Oh persze, szívesen ül itthon martírmosollyal. Csak
menjen, menjen!

– Tehát ezentúl nem fog haragudni?

– Egy cseppet se. Sőt örülni fogok, ha minden zúgfirkász külön asztalnál
ülhet a menyasszonyommal. Az én menyasszonyommal! Akit én Isten
angyalának hittem, aki fényes volt és szeplőtelen… Etelka, hát nem
látja, hogy a betege, a bolondja vagyok, nem látja, hogy a szivem vérét
odaadnám érte…

A leány szomorúan mosolygott:

– De egy délutánt nem szentel nekem, hogy valahova elkisérjen… Utóvégre
is, ha mint jövendóbelim nem óhajtja, hogy másokkal bár kezet is fogjak,
hát akkor legyen néha mellettem. Hiszen én nem mondhatom minden új
ismerősömnek: jegyesem van, távozzék…

Albert megjuhászodva nézett a most először szemrehányást tevő leányra.
Mint minden zsarnokot, a gáncs jobban csillapította, mint a
mentegetőzés. Bűnbánattal vonta a leány kezét ajkához.

Valaki háromszor csöngetett: ez ide szólt. Etelka nyitott és Karlát
bócsátotta be. Az havas volt egészen, bronzhaján reszkettek a pihék,
arca majd kicsattant, Valami északról idetermett télkirálynőnek
tetszett, a zord időben pompás örömöt lelő, edzett, erőteljes
nőistennek.

– Jó estét, angyalom – köszönt rá Etelkára oroszos becézéssel, amint ezt
Rigában, szülővárosában tanulta.

Karla, bár született német volt, nem volt egészen germán, sem
külsejében, sem viselkedésében. Most kezet nyújtva Albertnek, biztos,
derűs föllépte egyszerre elűzte a szobában függő viharos hangulatot.

– Volna-e kedvük holnap este hangversenybe jönni? Franci és mi hárman
mennénk.

Hogy mások, mint teszem Ingert és May nem jönnek a penzióból, az igen
megnyugtatóan hangzott Etelka fülének. A macskaarcú bámész fiú, a
szemérmetlenül odaadó leány kétségbeejtenék Albertet. Máris
bizalmatlankodott:

– Micsoda hangversenyről volna szó? Mert valami tingli-tangli muzsika
engem nem mulattat.

– Szó sincs róla. Fényes dolog lesz. Valami egészen modern: a
Zarathustra megzenésítése. A szerző Párisból jön dirigálni. Franci
megváltja a jegyeket. Természetesen a karzatra.

Albertnek két dolog nem tetszett, az »egészen modern« és a »karzat«. De
épen az imént csillapulva le, hallgatott.

Másnap este a társaság egy villamosmegállónál találkozott. Úgy Karla,
mint a most először elibelépő Franci megnyerték Albert tetszését.
Mindkettő olyan nyílt, erőteljes, bizalomkeltő egyéniségnek tetszett.
Etelka Francit még csinosabbnak, eredetibbnek találta mint először.

A zenecsarnok zsúfolva volt. Ha Albert a karzaton kakasülő közönségtől
tartott, nagyot nézhetett: aranycvikkeres urak, estélyiruhás hölgyek
böngészték a partiturát. És a rettegett, modern fülsiketítő
disszonanciákat is hiába várta.

Erős karokból, izmos félfiszólókból állott a zenemű. A szökőkutakról
szóló rész mámorba póláló zsongása alatt Albert szemmel, füllel figyelt,
Etelka úgy magába rogyott; Karla és Franci közelebb húzódtak egymáshoz.
Franci keze Karláét érintette és a leányé, mint valami kezes, puha,
fiatal galamb, belemenekült símult a fiú markába, az erős vaskalitkába.

E pillanat lángbaverte Karla arcát, szívét, mint szélfuvalom gyújtja
fel, bontja szét a lángot. Mintegy álomban, mint valami tompító falon át
szűrődött öntudatába a zene; a dallamok ostroma, mintha ő mind a fölött,
csodálatos fényben állana és csak alulról csapdosná a muzsika árja
gyönyörüségtől remegő térdei.

A hangversenyről kávéházba mentek. Ott Albert és Etelka sakkba fogtak,
Karla és Franci azonban szünetlen egymásra bámultak. A leány gondtalan
önkénytelenséggel, Franci meghatott áhítattal. Senkise figyelte őket.
Még a szomszéd asztaltól odapislantgató két uracs is Etelkát nézte.
Albert ezt minden játékkedve mellett is észrevette és a Fliegende
margójára ceruzával odaírta:

– Kérem, üljön át, hogy háttal legyen a fickóknak.

Csakhogy így Etelka a tükörrel került szembe, ahonnan a két úr arcba
figyelhette őt, amit eddig csak oldalból lehetett. Albert fölállott:

– Menjünk.

Karla és Franci karonfogva, borzongató lassúságban, hallgatagságban
imbolyogtak a külső Schwabing felé. Az utcában alig járt egy lélek, az
is megunta és villamosba szállt. Csak nekik nem volt végtelen hosszú az
út… Pedig még a csillagok is vacogtak és szikrát hánytak a hidegtől, a
sarki rendőrök pedig toporzékoltak, hogy fölmelegedjenek.

Túl a városon, a hótengerben fekete szigetként aludt a penzió, csak
Karla ablakai világítottak, mint két hívón várakozó aranyszem.
Pillanatig tétován állottak a kapú előtt. Aztán csöndben mentek végig a
hóval födött fák alatt, a zizegő havon, a kis szobáig. Az ajtó
nesztelenül hullt vissza a zárba.

Franci mint álomjáró hagyta vezettetni magát, mintha a leány a
csodalámpással járna előtte, bűbájos világokat mutogatva neki, az új
Aladinnak. Talán valami nagyszerű megnyilatkozást várt, de amint a kis
szobába léptek, Karla anyai kedvességgel gonddal suttogta:

– Egy csésze teát kell innia, olyan messzi az út vissza…

A tea után pedig gyöngéden kituszkolta a fiút a hófehér éjszakába.

Etelkáék alig egy utcányit mentek együtt. Albert kissé türelmetlen volt,
mert holnap korán kell kelnie és a hosszúra nyúlt este miatt bizonyára
el fogja aludni a reggelt. Siettette az utat és bosszankodva beszélte,
hogy ébresztőórája elromlott. Etelka őszintén kívánta, bár ne rabolta
volna el vőlegénye drága idejét. A legelső villamosfelszállónál
elbúcsúzott Alberttől. A villamosban sörházakból hazaszéledő víg urak
ültek, egy közülök furcsa szemeket meresztett Etelkára, sőt próbált neki
integetni is. A leány merev elefántcsont-arccal ült helyén, a céda
tekintetek leperegtek róla. Arra gondolt, hogy Franci Karlát bizonyára
hazáig kísérte. De arra már nem – és jobb is volt, hogy nem gondolt –
hogy az ilyen estét tea mellett, egymást bámulva is be lehet fejezni.

Néhány napig Etelka csak dolgozatának élt, hasztalan várva az eltűnt
irodalomtörténet fölbukkanását. Annak is nyoma veszett, akár Alinak, aki
a kávéest óta többé nem volt található.

Sőt Zwirn se mutatkozott. Bizonyára arra várt, hogy arcáról a kötés
lekerüljön és ez időre, mint a kígyó vedléskor, elbújt a világ szeme
elől.

Végre is egy levél adott hírt róla. A fiú lilasávos zöld papiron
tudatta, hogy megtelepedvén Biedermannál, sikerült egy kis irodalmi kört
összehoznia, csupa fiatal, dekadens iróból, művészből. Minden héten
össze fognak jönni és havonta egy márkát fizetnek az elnöknek, amiért az
helyiségeit rendelkezésükre bocsátja. Az első összejövetelre hívta meg
Ulrik Adolf Etelkát, szombatra, pont öt órára. Tárgy lesz: A művészetek
átlényegülése. Tartja: Zwirn Ulrik Adolf, elnök.

Szombaton öt órakor Etelka Zwirn ajtaján kopogott és benyitott. A fehér
alapon fekete virágmintás valódi kínai lampionokon kívül a kályha is
világított odabent, mert csupán drótháló fedte száját. Sárga függönyök,
egy szófa, egy remek, százfiókos, magas iróasztal… Etelka ezenkívül csak
azt látta, hogy a szoba üres és visszahúzódott.

– Korán jöttem… – gondolta és pillanatra benézett Karlához.

A leány a földön guggolva, egy darab festett selymet rázogatott tiszta
vízben, hogy a fölösleges festék leoldódjék róla.

– Szívecském, Isten hozta. Milyen kedves, hogy rám is gondol. Különben
tudtam, hogy erre jár, Ulrik Adolf kiharangozta, hogy maga is vendége
lesz.

– Korán jöttem és ezt a pár percet itt szeretném magánál tölteni.

– Pár percet? Annál több időnk lesz. Mindössze öt óra, teázzunk együtt.

– Öt óra? De hisz akkor mennem kell. A meghívás ötre szólt, de Zwirn
szobája még üres.

A szobalány hirtelen benyitott:

– Zwirn úr kéret egy kis cukrot és néhány cigarettát kölcsönbe.

Karla elmosolyodott és egy tányérra cukrot akart kiönteni. Anna
tiltakozott:

– A tartóval kéri.

– Kedves a viszontlátás, – mormogta Karla a cukortartóra pillantva.

A szobalány kiment. Karla Etelkához lépett és a szemébe nevetett:

– A meghívás, úgy látszik, tényleg ötre szól, már mint magának. Menjen
csak. A teát ott is megkapja.

Etelka nem értette a dolgot, de átment. A szobát most is üresen találta,
az asztalon azonban teáskanna forrt és ott állt a cukortartó, a
cigaretták, aztán egy gyönyörű, feketére arannyal festett teásdoboz.

A szobát a hálófülkétől elválasztó, dúsan, fantasztikusan hímzett török
szőnyeg mögül kilépett Ulrik Adolf, immár heggedt orral.

Mindkét kezét Etelka elé tartotta és suttogva köszöntötte:

– Isten hozta most először, de remélem, nem utoljára nálam!

Etelkát kissé kellemetlenül érintette ez a hang, továbbá az írók és
művészek teljes hiánya.

– Korán jöttem?

– Az idők teljességében, mint az evangélium. Illetőleg bocsásson meg,
azután jutott eszembe, hogy nem ötkor, hanem hatkor lesz az
összejövetel. Tehát önnek csakugyan öt órát írtam? Sebaj, valahogy majd
eltöltjük az időt hatig. Véletlenül teám is van, majd felöntöm. Addig
tessék cigaretta. De kérem, tegye le a kalapját, az oly bizalmatlan, egy
kalapos női vendég!

Etelka kénytelen volt úgy tenni, mert a kis kályha úgy fűtött.

– Kérem, tegyen teát a kannába, – kérte Ulrik Adolf. – Úgy-e, mily remek
teásdoboz, valódi kínai darab, most vettem egy barátomtól, ki viszont
Pekingből, a bátyjától kapta.

Míg Etelka a fölséges jó teát szürcsölgette, Ulrik Adolf legújabb
verseit olvasta föl.

– A »Lese« holnap hozza az »Ifjúságom«-at Meg kell csipeszkednem
Lilienthalban. Úgy látszik, mindenáron ő akar lenni a fölfedezőm. Mert
ez is üzlet, kedves pusztai hercegnő. Nem nekem, hanem Lilienthalnak. Az
ő dicsősége, ha engem fölfedez. Goethe is büszke lehetett, hogy
Schillert protegálhatta, Schiller pedig nélküle is naggyá lett volna. Én
sem Lilienthal által leszek nagy, sokkal inkább ön által ihlető
szellemem.

Etelka elmosolyodott a hizelgésre, inkább annak komikumán, mint
édességén.

Ulrik Adolf hajába merítette a kezét, néhányszor torkát köszörülte, a
széken hátravetette magát, és suttogó páthosszal fogott bele új művébe,
a »Serená«-ba.

Serena velencei nemesleány, olthatlan szerelemben egy ifjú lovag iránt,
véle tölt egy éjt, amiért átok veri meg: hajnalban virággá kell
változnia a kertben, és csak akkor lehet kedveséé, ha az a virágok közt
ráismer. A lovag hiába keresi, mig végre letipor egy liliomot. Fölemelve
azt, benne holt kedvesére ismer, mert a liliomon nincs rajta az éj
harmata.

Etelka ugyanazt a csodálkozást érezte, amit Lilienthal megpillantásakor.
Ez a képzelgő, kellemetlen allürökkel pöffeszkedő fiú szépen, finoman
írt. Igaz, hogy sokat tanult mestereitől, Georgétól. Ugyancsak a
válogatott, csiszolt, tompa gyöngy fényű szók, csak alig megvillanó
gondolatfinomságok, a lélek mélyenjáró, a külső világba ki nem ható
tragédiái, a szimbólum pompázatos köntösébe öltöztetve.

– Lyrámban a symbolista, prózámban a dekadens elem a túlnyomó,
magyarázta Ulrik Adolf.

Etelka elkérte a kéziratot.

Tekintete az Ulrik Adolf által elhallgatott személyleírásra tévedt: a
leány elefántcsontszín arcú, és titokzatosan sötét, a lovag aranyszőke,
mint a fiatal Apolló.

Ezután a leány dolgozatára tértek. A hálás tanítvány megkérdezte:

– Hivatkozhatom-e az öntől hallott eszméknél az ön kiadatlan essay-jére?

– Oh, ne tessék. Irja, mintha a saját gondolatai lennének, hiszen ennyi
az ön bájos fejecskéjében is megszületik.

E kétes értékű dícséretre kopogás hallatszott az ajtón. Hosszúhajú,
lompos urak érkeztek. Aladár is megjelent, karján Zdenkával.

– No, csakhogy látom! – szólt Ali Etelkához.

Igy akarta leplezni hűtlenségét, teljes átpártolását Zdenkához. Etelka
minden bosszúság nélkül gondolt Ali bizonygatásaira, hogy neki csak a
nagy női kapacitások tetszenek. Hogy micsoda kapacitás volt Zdenka, azt
tudni ugyan még nem lehetett, de sejteni igen.

Utolsónak jött egy magas, elegáns hölgy, prémbundában, óriás, egyetlen
fekete strucctollal díszített kalapban. A bunda csaknem agyonnyomta a
fogason Zdenka parányi spencerjét. A bunda alól pedig csodálatos,
folyondárszerű leánytest kigyózott elő, illő hordozója gyanánt a kalap
alól tekintő halvány, sötéten alákarikázott szemű, rendetlen kalászhajú
túlmagas homlokú fejnek. Lengyel nő volt.

– Mademoiselle Valesca, ime egy honfitársnője.

És Ulrik Adolf a szeplőskére mutatott.

Valesca idegenül pillantott a tépetthajú, kellemetlen kis féregre.

– Honnan való ön? – kérdezte lengyelül.

– Lembergből.

Valesca ügyet se vetett többé a szeplősre. Sokszor találkozott már
Münchenben kétségbeejtően gyatra, vagy kétes kinézésű alakokkal, akik
lengyelként szerepeltek, kevés dicsőséget hozva fajtájukra.

Ulrik Adolf helyet foglalt a kis asztal mellett. Körül a szoba zsufolva
volt, és Karlához kellett székekért küldeni. A szobalány a székekkel
együtt Karlának olyértelmű izenetét hozta, hogy az igen örvend, székek
és másegyebek által lenni képviselve az előadáson, amennyiben ő maga
meghivót nem kapott.

– Óh, kapott Ulrik Adolf a fejéhez, róla egészen megfeledkeztem.

Elővonta kéziratát, és teljes csöndben olvasni kezdett a művészetek
átlényegüléséről. A teljes csönd nem sokáig tartott. A társaságban
valaki bonbonzacskót zörgetett, cukrot szopogatott és lovagja fülébe
megjegyzéseket súgott a hölgyek toalettjeiről, kivált a szeplőske
viharvert gombakalapjáról.

Ali roppantul restelte, hogy imádottja csöppet sem figyel. Igyekezett őt
hallgatásra bírni, de erre Zdenkát kínosan agyonnyomott ásítások kezdték
gyötörni. Ali idegesen pillantott Etelka felé. Szerencsére az nagyon is
figyelt.

Az Ulrik Adolf kifejtette eszme az volt, hogy az egyes művészetek
egymásból keletkeznek: a színmű dramatizálódott zene, a regény szóvá
vált képírás, szobrászat.

A vitatkozásban a szeplőske Ulrik Adolf álláspontját védte, szemben
Etelkával. Különben a szeplős az a fajta nő volt, aki mindig a
férfiakkal tart. Példák özönével dobálózott, elárasztva, agyonnyomva és
megsemmisítve mindenki másnak tudományát.

Valesca szót se szólt. Ajka körül finom mosoly vibrált, mintha azt
mondta volna:

– Mindez régen nem ujság nekem.

Közben az ajtó fölnyilt. Két alacsony, egérkényi fiú dugta be fejét a
nyíláson. Etelka megismerte a kávéházbeli két fixirozó urat. Ulrik Adolf
épen nagy lendülettel szavalta:

– Az átlényegülési elmélet teljes érvényesülését az mutatja, hogy –

– Hogy maga magáévá lényegíti a mi teánkat, fejezte be a mondatot egyik
egérke.

Mindenki az ajtóra pillantott, amelyet a székek miatt fölnyitni a
közbeszóló nem tudott.

Ulrik Adolf rákpirossá lőn.

Az asztalhoz lépett és gyorsan nyújtotta át a kinai dobozt:

– De hiszen úgy volt, hogy megveszem.

– Egyáltalában nem eladó, szólt az egérke, és mondtam, hogy ha vett
belőle, küldje vissza. Vendégeink vannak nekünk is. Ezer bocsánat,
hölgyeim és uraim. Jóestét.

Ulrik Adolf dadogva zökkent vissza gondolatmenetébe. Az est különben
végére járt. A díjakat kiki lefizette, kivéve Zdenkát, aki fejfájás
címén már előbb kiment, és Etelkát, a kitől Ulrik Adolf a »köztük lévő
viszony«-ra hivatkozva, a márkát el nem fogadta. Ali sietett Zdenka
után, a két márkát másnap postán küldte el. A szerelem legyőzte benne a
költői hajlamokat.

Etelka a villamoson Valesca mellett ült, és csevegni kezdtek:

– Mivel foglalkozik ön itt? – kérdezte Etelka.

– Művészettörténetet hallgatok az egyetemen.

– Valami célja van vele?

– Oh, csak öncél.

Valesca a Leopold-úton leszállt és eltünt egy villa kapujában.




VI.

A következő hét főeseményéül Bukovina képkiállítása igérkezett.

A fiú sokat dolgozott, bár néha napokra odakölcsönözte műtermét kevéssé
szerencsés kollégáinak, akik nem laktak oly közel az éghez, hanem
világítóba nyíló földszintes szűk szobában fogadták a múzsát; az
olymposzit, és a húsból vérből valót egyaránt.

Az ilyen szegény flótásoknak Bukovina mindent adott: állványát,
festékeit, és megsárgult vajkockáit. Ő maga ilyenkor kirándult
tájképfestésre a hegyek közé. Ezekből telt a kiállítás, meg a
penzióbeliek arcképeiből.

A képeket az ebédlőben, meg a Balkánon függesztették ki. Meghívók mentek
a penzió minden ismerősének, és minden meghívóhoz még egyet mellékeltek,
hogy a címzett valamely barátjának küldje. A hónap végére való
tekintettel a belépődíjat harminc pfennigre tették. Míg a képeket
rakosgatták, szögezték, Bukovina mintegy számadást készítve szólt a
háziúrnak:

– Ha csak ötvenen jönnek, az már tizenöt márka. Öt a költség, tíz a
zsebbe, gazduram!

A háziúr, Bertrammal együtt segédkezve a színdús képek fölaggatásában,
figyelmesen nézett a fiú sápadt, eléjszakázott, és mégis gyermekes
arcába. Négy éve volt már asztalvendége a fiú, de még fizetségre nem
került a sor. A gazda ezt nem kívánta. Bukovina a mókáival, a jókedvével
fizetett. Holott ösztöndíja volt, kétezer korona évente az osztrák állam
zsebéből.

– Gyenge gazda vagy, fiam, mormogta Biedermann.

A fiú kevés vére mintha arcába gyűlt volna. Zavarba jött, mint balga
gyermek, akit rajtacsípnek, hogy nyalánkságra költi az iskolára adott
pénzt.

Egy szót sem szólt, sőt nem is pillantott a háziurra. Biedermannt
azonban mintha nyomná valami, folytatta:

– Bánom is én, ha lapáttal hányod ki az ablakon a pénzt. Csakhogy van
annál balgább pazarlás is…

– Úgy beszélsz, mintha Zwirn verseit olvasnád, gazduram.

– Pah, az is bolond, de te is. Te még jobban, illetve rosszabbul.

Bertram leszólt a Balkánról, Bukovinát a zavarból kihúzva:

– Tudjátok-e, hogy ahhoz a boglyas poétához multkor egy órával hamarabb
jött a Madonnája, mint a többi irodalmár? Azt hiszem, Ulrik Adolf
becsapta, és egy órával korábbi kezdetet írt a meghívójába, mint a
többinek.

– Hopp! Neki is kell meghívót küldenünk.

És Bukovina kapott rajta, a háziúr leckéi elől gyorsan az íróasztalhoz
menekült.

A kiállítás reggelén Etelka szállítólevelet kapott: a rég várt hazait
küldték.

A leány titkon szerette volna, ha Albert megy a vámhivatalba érte. De
nem merte háborgatni. Villamosra szállt és kilenc órakor már ott
ődöngött a vámházban, emeletről, emeletre, ajtóról ajtóra. Végre
megtalálta az istenítélet csarnokát. Egy ablakból adták ki csomagját,
aztán állni hagyták, mig rájött, hogy kincsével a husvizsgálóhoz kell
mennie. Az pedig fölháborodással pillantott megy egy óriási füstölt
kolbászt a leány pakkjában.

– Őrlött húsneműt importálni egyáltalán tilos!

És fogván a szívetvidámítóan piros, jóillatú corpus delictit, egy
pléhbödönbe dobta.

Ejnye, csak nem akarja megfőzni, gondolta Etelka.

De igen. Az ellenőr alágyújtott a kolbásznak, és elégette. Etelkának
szinte köny jött a szemébe.

– Szabad kimennem? – kérdezte, a kínos boszorkányégetéstől menekülni
akarva.

– Önnek bizonyosságot kell szolgáltatnunk, hogy a tárgyat
megsemmisítjük.

És ott kellett maradni, míg a halálos ítélet betelt.

A sonka óriás vörös pecsétet kapott, hogy a vámvizsgálat tűzpróbáját
kiállta; a nagy barna kenyérhez nem is nyúltak.

Etelka egészen belefült az állingálásba, melegbe, bosszúságba. A
csomagot végre vihette haza. Nem bírta, de egy jobbindulatú hivatalnok
megigérte hogy egy márka ellenében hazaszállíttatja.

– Három márka ötven pfennig a vám, egy a szállítás, egy egész délelőtt a
kiváltás… ejha, akinek még ezután kedve lesz hazait kapni, az is botot
érdemel.

Etelka holtfáradt volt, de azért délután elment a kiállításra.

Nyüzsgő közönség bámulta a képeket, de senki se vásárolta. Egyetlen egy
fölé volt odairva: »Elkelt százötven márkáért.« A Maecenásnak azonban
nem akadtak követői, és úgy látszott, Bukovina jobban örülne egy
tízmárkás vásárnak, mint ahogyan a százötvenesnek örült.

Az eladott pasztell kövön ülő aktot ábrázolt, hátból, hogy a nő feje
csak vörhenyes hajboglya volt. Ugyancsak aranypihék nyúltak le a nyakán,
a hátgerinc apró csigolyái közé. Az izmok játéka mutatta, meg a
fejtartás, hogy a nő a messzibe néz, kezét térdére fektetve.

A képben nem volt semmi lelki izgalom. Egyszerűen akt volt, a
lélektelenségében állott izgató volta.

– Ez a legjobb kép, mormogta Szerdukov, Helén jéghideg lovagja,
hosszasan szemügyre véve a képen ülő nő hátának kecses vonalait.

– Ismerem a modellt, szólt Ulrik Adolf mögötte

Helén – mert ő is ott állt – összerezzent.

– Honnan ismeri? – kérdezte Szerdukov, és szemét a fiúnak szegezte.

– A híres Vecsernyés Centa háta ez.

Helén összeszorított ajkára hirtelen fensőbbséges, kicsit gúnyos mosoly
terült.

Este lett, és egy kép se kelt el.

Bukovina rosszkedvét leplezve jött, ment. Mintha nem épen az bántaná,
hogy a képei nem kelnek… Utóvégre is ez nem balsiker. Kinek is van
ezidőtájt pénze? Aztán a látogatók is jobbára művészek, van képük
rakásszám.

Karla barátnéjával teánál ült kedves kis szobájában. Abban a percben
rájuknyitott Ulrik Adolf.

– Mit keres? – szólt rá Karla.

– Zavarok talán?

– Fontos beszélni valóink vannak.

– Bocsánat, egy szál gyújtóért jöttem.

Karla egyetlen szálat adott oda neki, és becsukta az ajtót a fiú mögött.

– Az ember nincs nyugton tőle soha. Azt hitte hogy most le fogom
ültetni.

– Mégsem kellene igy megszégyenítenie.

– Oh, elbír az többet is. Különben… csak nem pártolja komolyan?

Etelka halványan elmosolyodott:

– Ne izgassa magát. Inkább igérje meg, hogy holnap eljő hozzám magyar
uzsonnára. Meglátja, nem nevet többé rajta, hogy mennyi kenyeret tudok
enni.

Karla mindig elámult eddig, hogy Etelka és Ali – ki utóbbi időben a
penziót második hazájának vallotta – az összes asztalra kerülő kenyeret
eltüntették.

Elbúcsúzván Karlától, Etelka a Tietz árúházig villamosozott. A
futókarzatos, óriási méhkas zsongott a vevők áradatától. A leány
teáskészletet, fehércukrot, teát vásárolt. Aztán még egy irattárcát
akart Albertnek, karácsonyi ajándékul.

A bőrárú osztálynál, a párhuzamos pult mellett, háttal Etelkának
gummiköpenyes hölgy próbált szürke svédkeztyűket. A hölgy mellett, mint
esővert madár, kivásott kabátban, fényes könyökét Etelkának fordítva,
állott kísérője. A hölgy angolul szólt reá:

– Négy márka kilencven a párja. Jut-e kettőre?

– Oh igen, sőt marad is, – felelt vissza a fiú, és mindkettő eltünt a
pénztár felé.

Miss Northon volt, Bukovinával. A mai délután egész jövedelmét vették
igénybe Helén keztyűi.

Húsz pfennige maradt Bukovinának, pedig holnapután reggelre kirándulást
tervezett a hegyekbe. A százötvenmárkás kép csak reklámként volt
eladottnak hirdetve. Az igazság az volt, hogy a fiú ettől a képtől nem
akart megválni. Valami titkos talizmánnak hitte azt, ifjúsága,
boldogsága zálogának, jótevő kincsnek.

Valójában pedig a kép immár letünt idők emléke volt. Csodaszép
álomidőké…

Harmadfélévvel ezelőtt Bukovina barátnője még mint egy előkelő
gyermekkert kis angol misse rótta Münchent. Helénnek akkoriban még nem
voltak toalettjei, és tavalyelőtti télikabátban, egy télen-nyáron
alkalmazott strucctollal kalapján; így pillantotta meg Bukovina őt,
pompásan öltözött és pompásan fejlődő védencei között, akik angolul
sipegtek és rakoncátlankodtak a szelid, szomorú leány oldalán.

Helén azután otthagyta az egész napját lekötő óvodát, és angol leckéket
adott. Közben pedig ki-kirándult a Biedermann penzióba.

Úgy szedték az örömöt, mint tavasszal a virágot: nem is csokorba, hanem
rakásba. Mint kezdő müncheniek, együtt ujjongtak a város gazdag
örömeinek, befutkosták a környék mezőit, teleábrándozták parkjait és
fölkacagták hallgatag királyi várait… Ki mondaná, hogy a kopott kis
Helén nem szerette Bukovinát? Mit várhatott tőle, mikor, nem ismerve sem
tehetségeit, sem kilátásait, egy áttáncolt bal paré után összesimulva
ment vele haza, és boldogan mosolygott a szóra, hogy majd, ha lehet,
összeesküsznek a világ színe előtt.

Ez időnek emlékét Bukovina úgy őrizte, mint valami drága, hervadt
virágot.

Az első méregcsepp az első ajándék volt, amit egy eladott kép árából
Helénnek vett. Az első nyereségből százmárkán vásárolt kalap nevetséges
volt a kopott kabát fölött, és Helén hozzá most már kosztümöt, blúzokat,
cipőt, és keztyűt követelt. Ha Bukovina tovább is százmárkákkal adta
volna el képeit, úgy Helén megmaradt volna neki édes leplezetlenségnek.
De az első százas a vaktyúk találta gyöngy volt, a fiú merészen művészi,
nem köznapi tehetségből fakadó, de az általános ízléshez semmikép sem
alkalmazkodó képei a pénzes, dilettáns közönségnek nem tetszettek. Igy a
ruhákat az ösztöndíjból kellett kiizzadni, és az nem volt elég.

Helén azóta furcsa talánnyá fejlett. Otthon még emlékeztetett a régire,
de az utcán nem akart a kopott fiúval járni. Édes volt még, de nem volt
már jó. Szerelme most kétszeresen, fájdalmasan drága lett. Egy morzsányi
kegyért többet koldult a fiú, mint hajdan a teljes, zavartalan
boldogságért. Balsejtelmek gyötörték, és mégse nyílt a szája gyanúra;
mintha inkább akarna megcsalt, mint elűzött szerető lenni.

Mindenesetre Helén a világban kifogástalan lady maradt. Ha Bukovina
kérdezte, miért nem indul meg vele az utcán, kicsit szomorkásan felelte:

– Nekem a hírnevem és a kenyerem egy. Azt hiszed, beengednének a
házakhoz, ahol órákat adok, ha megtudnák, hogy én… a tied vagyok?

Bukovina tavalyelőtti ruháit hordta, és nem jutott pénze arra se, hogy
fájós fogait betömesse. Sorra húzatta ki őket, ilyenformán még
megviseltebb külsőre téve szert. Mióta a jéghideg Adonisz megjelent a
láthatáron, Helén még hiúbb lett, Bukovina fogai még ritkábbak.

A fiú mostanság elkezdett vágyni a más férfiak által gyakran útált
sürgetésekre, hogy esküdjenek össze. Hogy Helén emlékeztesse őt a bal
parè utáni reggel tett igéretére, de Helén erről egészen megfeledkezett.

A penzióba is ritkábban járt a lány, csak az ünnepekre ment ki, a mikor
a jéghideg gentleman is kirándult, jobban mondva leereszkedett hallos
penziójából a tarka mulatságokba. Viszont Bukovina a hegyi kirándulá
okról kezdett letenni, mintha nem merne elmenni, mintha őrizne valamit…
Mikor Helén csodálkozva kérdezte, miért lett olyan hanyag, akkor
kiállítást csapott, hogy megvesse egy kirándulás pénzalapját.

És most húsz pfennigje maradt… A fiú nem tudta, kihez forduljon.
Hazaérve, előszedte kinyomkodott festékes tubusait, azokért kapott az
ószeren egy márka husz pfenniget. De hát mi az? A kiránduláshoz legalább
négy márkára volt szüksége.

Másnap délben még szívszaggatóbban muzsikálta a Miserere-t. Nem
tréfából, ez volt az ő kesergője.

Karla valahogy a Balkánra került, és mert alig evett, elbeszélte, hogy
délutánra paprikásszalonnára van híva.

Bukovina csettintett.

– Ejha, miért nem hivatott meg engem is?!

– Hátha még segítek a dolgon?

Karla öt órakor Etelkánál volt. A két leány csinosan terített, mire a
fiuk megjöttek. Azonban Karla furcsa vendég volt. Etelka egy
rézpántocskákból font kis ibolyakosarat tett az asztal közepére, éppen
mikor Alberték beléptek. Karla szó nélkül a szemétkosárba dobta az
asztaldíszt:

– Pfuj, micsoda ízléstelen kosár! Aminek hársból, vagy háncsból kéne
lenni, az rézből utánozva!

Albert sértődötten, Etelka zavartan nézett össze. A kosárkában Albert
hozott Etelkának nemrégen virágot.

A kis eset feledtetésére Etelka gyorsan fölszolgálta a teát, és
belevágott a búzakenyérbe. A kés belefutott, mintha a kenyér bele
hiányzana, és úgy is volt. A kenyér ki volt vájva, és tele volt
kolbásszal. A fiúk módfelett megörvendtek, Etelka még náluk is jobban.
Még mindig haragos volt a vámhivatalra, és hogy azt be lehetett a
kenyérrel csapni, az neki fényes elégtételül szolgált. Micsoda örömmel
égették volna meg e pompás hurkákat!

Falatozás közben Karla elbeszélte, hogy Bukovina is szívesen lett volna
hivatalos. Etelka megjegyezte:

– Hát hiszen a részét félreteszem.

Karla hazaérve, ép szembetalálta a kis rutént, amint a hóna alatt egy
képet cipelve a város felé sietett.

– Nos, Etelkánál paprikás szalonna várja.

– Oh, hát miért nem hozza Karla kisasszony?!

A leány nevetett:

– Hiszen még megkaphatja.

Úgy értette, hogy holnap.

Bukovina egyik kávéházból a másikba vándorolt, míg végre keresettjére
bukkant, egy orosz úr személyében.

– Uram, ön tegnap megdícsérte ezt a képet.

– Igen. Nos? – bámult rá az orosz.

– Az ember amit szeret, azért ki is nyújtja a kezét…

– Nó, nem mindig, – felelt az orosz nagyot hörpintve kávéjából.

– Természetesen, de mikor az alkalom oly kitünő…

– Tizenhat márka igen sok. Nem a képért, hanem ily időtájban.

– Sz’ ép ez az! Uram négyszemközt eladom önnek tiz márkáért.

– Nem akarok vásárolni.

– Hatért csak akar.

– Háromért.

Az orosz el akarta utasítani a fiút a nevetséges összeggel.

– Tessék.

Most már fizetnie kellett.

Bukovina boldogan rohant ki. Két márkáig akart licitálni lefelé. A
vászon, a festék többen állott, de sebaj; nem kell Biedermanntól kérni,
aki célzást tenne, hogy mi lett a tiz márkával. Az útiköltség megvolt,
csak elemózsia kellett, az pedig bizonyos már.

Etelkára az első édes szendergés borult, mikor éles csöngetés verte fel.
Meg se moccant.

Újabb kétségbesett csöngetés.

– Ki az? – riadt ki a lány az előszobába.

A lépcsőházból idegen hang felelt:

– Én.

– Ki az az én?

– Bukovina. A szalonnáért jöttem.

Etelka hozzászokott már, semmin sem csodálkozni.

– Bocsásson meg, majd kiadom az ajtón.

Azonban a szalonnát nem tudta lekanyaritani, kemény volt a bőre.
Pongyolát kapott magára, az ágyra rádobta a terítőt és behívta a
légvonatos, sötét lépcsőházban vacogó fiut.

– Kérem segítsen.

Átadta neki a kést. A levágott darabhoz sonkát is szelt, aztán mindent
gondosan becsomagolt áthatlan papirosba.

Bukovina szíve fölmelegedett. A Helénhez való vad szerelemhez csöppet
sem hasonló gyöngéd hála, csodálat lehelt lelkére.

– Kisasszony, mindig ilyen korán fekszik? – kérdezte hirtelen.

– Ha sok dolgom van, akkor fönnmaradok.

– És mindig egyedül?

Etelka elpirult. Elefántcsontszín, egyformán sápadt arcbőrén valami
hajnalszerű pír tetszett át.

– Beh kár érte, hogy így pocsékolja ifjúságát, gondolta Bukovina.

A leány szíve hasonmód facsarodott el őrajta. Mert Bukovina festéktől,
didergésektől elgémberedett, bogos kezét megpillantva, hirtelen szürke
svéd keztyűbe búvó bársony kacsó táncolt el szeme előtt…

A két boldogtalan így állott szemben, egyik a maga láncravert, önmagában
elégni hagyott ifjúságával, másik kihasználva, kicsavarva lelki-testi
erőiből… Szánták egymást, de távol voltak egymástól.

Hajnalban Bukovina útrakelt és kilenc órakor a fölbukó nap már ott
találta a hóval hintett cikkcakkos Alpesek között.

A táj csodálatos volt: a hó nehéz bársony cafatokban ülte meg a fákat, a
tó még nem fagyott be és fölfordítva ringatta a való világ képét. Az
országúton rengeteg nép húzódott a sporthelyek felé, tiroli módra
jódlizva. Igen, vonulni és rikkantani jó volt, de állani! Ha a nap
fűtött is, a hó majdnem elfagyasztotta a lábat.

De Bukovina valami új, nem ismert ihletésre várt. Utóbbi időben semmit
sem haladt, semmi sem kapta meg. Egy jó műve volt: Helén aktja, az a
háttal ülő, de a leány most már ülni sem akart:

– Majd, hogy rámismerjenek.

– Légy a feleségem.

Helén nevetett ezen, amire egyszer olyan szépen tudott mosolyogni.

– Balga beszéd. Egy képed se kell senkinek. Miből élnénk?

Ez a szó hasított Bukovina lelkébe újra és a hidegtől, a fájdalomtól
könnyek futottak alá arcán. Egy kicsit futkosott, hogy fölmelegedjék,
körmébe fújt és újra nekifogott. Délfelé a vásznon valami csak elkezdett
kialakulni. A fiú szíve hevesebben vert, a keserű gondolatok alábuktak
benne, az alkotás öröme pírt csalt arcára és fölmelengette imént halálra
csüggedt lelkét. Ez lesz a nagy, a döntő, a homályból kiemelő munka, ez
hozza meg a hírt, a pénzt és Helént… Most még így döngette Bukovina a
szerencse kapuját.

Egy pocakos úr állt mögéje és bámult bele a fiú képén szürke fák közt
lila hegyekre nyíló perspektivába




VII.

Eljött a minden másnál kedvesebb, megszenteltebb német karácsony. A
külső Schwabingban mintegy varázsszóra tűlevelű ligetek kerekedtek;
nagykendős nénikék őrizték az illatos kis berkeket és nem volt olyan
kopott járókelő, aki haza ne vitt volna egy-egy gallyacskát belőlük.

Az emberek karácsonyra nem igérkeztek egymáshoz, mindenki magában akart
ünnepelni.

Karla nem is hívta Etelkát a penzió közös ünnepére.

– Csak üres lelkek vágynak e napon társaságba, gondolta.

Az ő lelke pedig tele volt. A szerelem himnusza zengett benne hatalmas,
ezerágú karban, ezernyi ezer hangszeren: a hoboák lágy sírása, csengők
csilingelő kacaja, hegedűk nyögése, harsonák ujjongása, hárfák ábrándos
gyöngyözése, orgonák nászdala és indus sípok mámorba bűvölő muzsikája
zendült benne szünetlenül; hol egyik, hol másik hangszert hallotta,
amint a többit túlzendüli, hol öröm, hol fájdalom emelték, vetették
mélybe, magasba lelkét.

– Boldog vagyok – mondta az illatos kis fának.

– Olyan boldog vagyok – suttogta a fehér gyertyácskáknak.

– Oly kimondhatatlanúl boldog – az ezüst angyalhajnak.

Mindent fehérből, ezüstből készített. A fát aszbeszttel hintette meg,
hogy csillogjon, mint a hó. A fácska alá odatette a Francinak szánt,
sötét alapon nefelejccsel batikolt nyakkendőt, a tenger nürnbergi
mézeskalácsot

Az asztalra két terítéket kért a szobalánytól, de vacsoráról nem
gondoskodott, azt majd Franci hozza.

Fölvette aranyporszin ruháját, haját kislányosan, háziasan két nehéz
bronzfonatban a hátán hagyta. Hiszen kislány volt: életében most
szeretett először.

Hat órakor meggyujtotta a gyertyákat. Franci meghatva lépett be a
tündöklő, viaszfüsttel, fenyőgallyillattal tömjénes szobába. Némán,
hosszan álltak a reszketőlángú gyertyák alatt, ajkukra nem jött szó.
Mindig ilyenek voltak: meghatottak, ünnepélyesek és szemérmesek.
Semmiféle bizonygatás nem tette kimondottá, földivé, hétköznapivá
szerelmüket.

Franci aztán elővette énekes könyvét és elénekelte a karácsonyi
énekeket: a »Stille Nacht«-ot és a »Tannenbaum«-ot.

A fácska alatt Franci a nyakkendőre, Karla egy bűbájos alabastrom
szobrocskára bukkant: Pálra, amint karjában viszi át Virginiát a folyón.
Ez mindennél többet mondott: így fogja őt Franci az élet paskolásán
átvinni forró, biztos ölelésben.

Kigyönyörködték magukat és aztán vacsorához készültek.

Franci átfutott egy közeli sörmérésbe, Karla teát öntött, tányérra rakta
a heringet, füstölt nyelvet, lazacszeleteket. Franci kenyeret szelt,
székeket tolt az asztalkához és pótolgatta a fán leégő gyertyákat,
mintha fiatal házaspár lennének.

Csakhogy annál gyöngédebb, izgatóbb volt a viszonyuk, mert ezer föl nem
vetett kérdés lebegett közöttük megoldatlanul és a szenvedélynek
tengernyi meg nem gyújtott gyertyácskája rejtezett lelkükön, a még
tisztafehér, illatos karácsonyfán.

Letelepedvén az asztalhoz, ettek hatalmas, fiafarkas étvággyal, de csak
alig ittak, hogy a sör buta mámora el ne tompíthassa lelküket a
legfinomabb örvendezések iránt.

Aztán gyermekkori emlékeikről beszélgettek. Franci inkább hallgatott és
néha megsímogatta Karla kezét, aranybarna haját; nézegette tömpe kis
orrát, kerek szemét.

– Én kis muszkalánykám – mondta neki hízelegve, míg az a rigai télről
beszélt.

Karlának nem tűnt fel, hogy Franci alig mesél. Régen kivette a fiú
szavaiból, hogy az egyszer nagy szegénységben volt és azért nem akarta
feszegetni a multat.

Éjfél felé az előszoba ajtaján dörömbölést hallottak. Félperc mulva az
idillnek vége volt. Egész sereg tört be hozzájuk, a háziúr parancsával:
ne mulassanak a saját szakállukra.

Legelől a szeplőske jött új áldozatával: egy Jensen nevű dán
műötvösnövendékkel. Mögöttük Bukovina karácsonyi játékdobot pörgetett.
Leghátul Ulrik Adolf kémlelt befelé, arcán óriás csalódással El nem
tudta képzelni, hol töltheti Etelka a karácsonyt. Sikerében sokkal
biztosabb volt, semhogy Albertre gyanakodott volna. Nem is vette a
fáradtságot: megkérdezni Etelkától, mit keres ez a tolakodó honfitárs az
ő szent berkeiben, nemhogy arra gondolna, hogy ez korábbi jogok alapján
talán magának foglalta le a leány mai estéjét.

Úgy hitte, hogy Etelka ma Karlával együtt fog megjelenni, majd remélte,
hogy a leány bent ül Karlánál és restelli indítványozni, hogy az
ebédlőbe menjenek… hiszen oly szemérmes, olyan tartózkodó… Ő a férfi,
neki kell cselekedni. Tehát folyton a háziúr nyakára járt, hogy
parancsolja elő a félrevonulókat. Ezért kellett Karla idilljének
szétrobbanni

Most keserű kiábrándulással állt meg a küszöbön Ulrik Adolf. Mód nélküli
dühében Karlára támadt:

– Hol van Etelka? Micsoda dolog a szegény leányt a mai estén, mikor
mindenki szeretteihez vágyik, magára hagyni, nem hívni közénk? Persze
Karla kisasszony jól mulat kettesben…

– Kérem, fogja be a száját – szólt Karla minden teketória nélkül.

Akarva, nem akarva, Karla sálat kerített magára és megindultak kifelé.

Az ebédhelyiségek fenyővel voltak díszítve, a Balkánon óriási
karácsonyfa tündökölt. A világítást csak a fán szünetlenűl megújított
tengernyi lángocska adta.

A pulyka, az ünnepi bowle a társaságot felvillanyozta. Egyébként ma
kevesebben voltak, mint máskor, így valamelyest lehetett táncolni
tyúkszemtiprás, oldalbalökés nélkül.

A szeplőske valósággal ráncigálta a faarccal twostepező Jensent. A lány
csupa izgékonyság, a fiú csupa kényszermozdulat: mintha élő ember
játszanék bábjáték színházban.

Ingert tunyán ült egyik szögletben és mikor May táncra hívta, Ulrik
Adolf felé bökött állával:

– Eridj vele és vidítsd fel.

Aladár és Zdenka boldogan fecsegtek a Balkánon.

– Megírtam Ervinnek, hogy te vagy az én védelmezőm, mert itt borzasztó
emberek vannak, mint Ingert és Bukovina. Azt írta, hogy csak legyek jó,
és hogy köszönt téged, amiért vigyázol reám.

Zdenka e réven minden szabad idejét Alival töltötte. Ali kísérte Zdenkát
mulatságokba, együtt táncoltak, szánkáztak, uzsonnáztak. Most is együtt
jelentek meg, Ali frakkban, ami itt ismeretlen fényűzés volt, Zdenka
hamis ékköves diadémban, Karlát kétségbe ejtve.

A szeplőske jelentős pillantást vetett a boldog párra. Hogy Zdenka és
Karla állandó lovagra tettek szert, ez módfelett besszantotta, holott ő
csak napokra tudta az embereket karma közé kaparintani.

Miss Northon sohsem volt ilyen szép életében. Mélyen kivágott vörhenyes
barna bársonyruhája nyestprémmel volt szegve és alóla a leány karjára,
keblére és térden alul bokáig halvány hússzínnel bélelt valenciennesi
csipkeszövet omlott.

Helén szépsége, pompája ma mindenkit elhomályositott. Mayt is, akinek
ezt Ingert sietve tudtára adta.

Miss Northon különös, érzéki pírral aláfutott arccal, lihegő kebellel
táncolt jéghideg lovagja oldalán, de sálját Bukovina őrizte. Egyik a
lányt, másik a sálat tartotta karjában. Mikor végre szerepet cseréltek,
Bukovinát valami elszántság lepte meg, hogy amit hónapok óta fojtott
magába, amit ezer módon próbált kimondhatóvá formálni, azt most hirtelen
kiejtette száján:

– Helén… mit akar tőled az az úr?

– Tudom is én.

– Miért táncolsz mindig vele?

– Azt akarom, ne sejtsék, hogy a tied vagyok.

Helén megállt és mint nagy feladat megoldása után, mélyet lélekzelve
ivott meg egy pohár narancsvizet.

Idáig tartott Bukovina bátorsága.

Éjfél után a két parányi úr is megjelent, akik Ulrik Adolf irodalmi
összejövetelén a teát visszakövetelték. Mostanig barátnőiknél voltak,
egy orosz testvérpárnál. E két hölgy ép oly tagbaszakadt volt, amilyen
egérkényi Nietzschke és Hoffer, akiket a penzió, épen a két leányhoz
való barátságuk folytán russzofileknek emlegetett.

A két hölgy kissé visszavonulva élt, épen ezért Ulrik Adolf úton-útfélen
suttogta, hogy vöröshomályos nappalijok titkos orosz mozgalmak
támaszpontja.

Ma este Nietzschke igen boldognak látszott, Hoffer azonban sápadt volt
és levert. Talán mindkettő saját gondolataiba óhajtott merülni, de Ulrik
Adolf, nem lévén kivel foglalkoznia, hozzájuk települt. Nietzschke az
irodalmi est sikere felől kérdezősködött:

– Magas nivójú volt, különösen az előadás. Belépés havonta egy márka.

Hoffer a bowle hatása alatt megígérte hogy ők is belépnek a körbe.

Most egy pár lebegett el előttük: a hölgy már őszes haja alatt, a
fületáján kis hallószerkezetet viselt. Ezernyi apró ráncba hervadt arca
fiatalos mosolytól surgárzott, fonnyadt nyaka födetlen volt. Ezt a lányt
nem az idő, hanem a szenvedés tette időssé.

A leány tehetséges festő volt. Előkelő lényével furcsa ellentétben állt,
hogy leplezetlenül hódolt táncosának, aki nem más volt, mint Helén
Adonisza Szerdukov. Rosszúl hallván, maga is megszokta a hangos szót és
megtörtént, hogy ha valamit súgni akart Szerdukovnak azt mindenki
meghallotta. Egy mindig magába zárt, későn nyíló léleknek elárultatása
volt egy-egy szava, amit túlhangosan rebegett táncközben.

Szerdukov nem űzött gúnyt belőle, de nem volt eléggé gentleman ahhoz,
hogy a lányt biztos, kíméletes módszerrel elutasítsa. Bár mindenki a
tökéletes férfit látta itt benne; és külsejében valóban férfiideál volt:
arca erősvágású, keze hosszú, finom, alakja hirtelen felszökkenő fenyőé.
És hozzá kifogástalan, komoly gondossággal válogatta meg öltözékeit.

– Hova való ez a Szerdukov? – kérdé Ulrik Adolf.

– Ahova a dunna.

– Kicsoda?

– Az a kövér lány Rigából

Ulrik Adolf nagy elégtétellel vette tudomásul Karla gúnynevét.

– Szerdukov született orosz, – folytatta Hoffer – csak azok tudnak így
öltözködni.

– Ön valóban russzofil. Holott az egész orosz irodalom egy művésziesen
megfestett szemétdomb. Nekem lelkihalál egy orosz könyv.

– Ne beszéljünk erről – hárította el Nietzschke a tárgyat. Nyilván nem
akart színt vallani.

Zdenka és Ali most szintén Ulrik Adolfékhoz telepedett. Utóbbi időben
Zdenka a két russzofillel is megbarátkozott. Mindhárman a penzió
függelékében laktak, a legközelebbi utcában, ahol Biedermann három
teljes emeletet bérelt a hajdani kertészlakban el nem férő lakóinak. A
függelék szobáinak kevesebb romantikájuk, de több kényelmük volt:
vízvezeték volt bennük és gázvilágítás.

Karla rettentőknek találta az olcsó csipkefüggönyös, hamis eleganciával
bútorozott szobákat. A falon, színdús olajnyomatban a harmincéves háború
hősei sorakoztak és a háztulajdonos kikötötte, hogy a képeket leszedni
nem szabad.

Egy ilyen szobában lakott Zdenka, szemben a russzofilekkel. A leány
szalagcsokrokkal tette csúffá a generálisok képeit és Ali virágerdőt
küldött az ablak díszítésére.

Ulrik Adolf, a két russzofil, Zdenka és Ali egész este együtt maradtak,
míg az utolsó gyertyák olvadtak szét, dűltek félre a karácsonyfán; és
mikor mindenki széledt, együtt indultak hazafelé.

Míg Ali felkísérte Zdenkát a függelék harmadik emeletére, Ulrik Adolf
megvárta őt a sötét, néptelen utcán.

– Kedves barátom – szólt aztán – mit tudsz volt ellenfelünkről?

– Bispinckről? Az most egyike legjobb barátaimnak. Megígérte, hogy
nemsokára a penzióba költözik, menyasszonyával együtt.

– És mit tudsz Etelkáról? Hol maradt ma az a lány?

Ali meghökkent, hogy hűtlenségeért számadolják és csak jobb kibúvó híján
mondta:

– Neked kellene jobban tudnod.

Ulrik Adolf meglepetve nézett Alira.

– Gondolod? Ah, csakugyan – mormogta és hozzágondolta:

– Persze, hogy én vagyok most már az emberek felfogása szerint is Etelka
elfogadott imádója.

Ez a gondolat tette Ulrik Adolf karácsonyéji álmát rózsássá, ígéretessé.

A sors szeszélye, jobban mondva Alberté, egyébként Ulrik Adolfnak igazat
adott. Etelka csakugyan nem ünnepelt Alberttel. A fiúnak újból sürgős
dolga akadt és így a kis árva menyasszony lánykollégáinak meghívását
fogadta el, akik egy bérelt teremben karácsonyi ünnepet rendeztek. Ott
énekeltek, táncoltak éjfélig.

Etelka dideregve villamosozott onnan haza és otthon felgyujtotta kis
fenyőágát. Alája ült egészen egyedül és forró csöppeket sírdogált, akár
a viaszgyertyák felette.

Azonban könnyei hiába hulltak.

Az új esztendő Albertet teljesen eltemette a laboratóriumba. Etelka
értekezése elkészült, amiben Ulrik Adolf utasításainak is volt némi
része. A leány hálás volt érte és buzgón járt ki az irodalmi estékre. A
keresett mű sohse bukkant szeme elé, de már nem is tartotta azt olyan
szükségesnek.

Az egyetem ezidőben egészen elnéptelenedett.

Az az egy haszon volt ebben, hogy most már lehetett ülőhelyet kapni a
művészettörténeti előadásokon. Karácsony előtt Valesca állva hallgatta
az előadást, mert kissé megkésve iratkozott be az órára és a számozott
padokból neki már nem jutott. A szeplőske bezzeg jóelőre helyet
biztosított magának a tanteremben. Mondott is annyit Valescának, hogy
aki hátul jön, az beteszi az ajtót, de semmiféle méltatlankodó választ
nem nyervén a konfidenciára, végleg elcsöndesült honfitársnőjével
szemben.

Az egyetem elnéptelenedésének oka a farsang volt. Az utcán fölragyogtak
a mulatságok plakátjai és a penzióban majd minden harmad-negyed nap
estéjén jelmezben kapta be a társaság a hideg húst meg a piros babot és
rohant a villamos megállóhoz hogy időben érkezzék a cécókra.

A parasztbálra Biedermann korcsmáros jelmezben vezette csapatát. A
szeplőske ez estére bajor gúnyát kerített magának. A ruha testhez álló
válla, ezerráncú szoknyája fonnyadtan árulta el a leány nyomorú alkatát.

Karla sziciliai narancsárus leány volt. Zöld szoknyában, fekete bársony
pruszlikjában, fején a laposan átdobott kendővel igen előnyösen festett,
de ez nem érdekelte őt úgy, mint egy újonnan érkezett lakó, egy művészi
értelemben vett szépség, aki elzászi rokolyát feketeselyem kötényt,
vállat viselt, tehát nyilván velük együtt a parasztbálba készült.

– Ki ez a remek teremtés? – fordult a mindentudó szeplőskéhez.

– Nem tudja? Pedig már három órája érkezett a penzióba. Hellmannak, a
festőnek, váló felesége. A váláshoz szükséges hűtlen elhagyás idejét a
penzióban akarja letölteni. Kolosszális. Nem?

– Olyan vonalai vannak, mint egy fiatal fiúnak. Nézze a vállát,
csudálatos.

– Persze. A síma vállnak, ahol a kulcscsont a húsba ful, mint magánál
kedves Karla, lejárt. Ki nem undorodik ma Rubenstől? Mi, a fiús nők
vagyunk ma az ideál a művészetben és az életben egyaránt.

– Fiús és csenevész nem egy. Magán az látszik hogy nem eszik és nem
alszik

– Én dekadensül élek, a korszellem kolosszális követelménye szerint. Én
mindent látok, hallok, nem alszom, mint egy… dunna. Az új csoda:
Hellmanné se másnak köszöni fenomenális megjelenését, ő is dekadens.
Kolosszális életelvei vannak. Együtt éhezett férjével, míg annak művészi
zseníjét megtermékenyítette. Hellmannt most már elismerik és felesége
kijelentette, hogy megy új missziókat tölteni be

A villamosnál az együtt induló penziósokon kívül még két maszk
várakozott: topánkás, lilaruhás orosz muzsiklány, egy borpiros inget
viselő legénybe kapaszkodva.

A lányban a russzofilek egyik barátnőjére, Aniziára ismertek, a legény
azonban nem volt sem Nietzschke, sem Hoffer, hanem az idősebb orosz
hölgy: Jelena. A két testvér más kíséretet nem óhajtván, így oldotta meg
az illem kérdését.

Ulrik Adolf nem volt sehol. Biedermann mosolyogva újságolta:

– Penziónk Stephan Georgéját autón láttam a városba vágtatni. A
költeménye megjelent és a honoráriumot ma fogja elmulatni.

– Óh, ezt már valamennyiünknek elfecsegte – legyintett Karla.

A bál egyik sörcsarnokban folyt le. A lépcsőházban, a hall tükrei előtt
könyökharc folyt.

Sváb parasztok, skót és pikárdiai lányok, facipős hollandi menyecskék
vegyest furakodtak kasztanyettes spanyol cigánylányokkal, rojtkötényes
dalmát szépségekkel. Egy tiroli pár azonban nem tágított a tükör elől. A
piros vállkendős, ezüstpénzes dirndl karonfogta a pörgekalapos,
felgyopározott burschot, úgy gyönyörködtek önmagukban.

– Hé, döntsék el otthon, hogy összeillenek-e – kiáltott egy magyar
csikós és félretolta az andalgó párt, vagyis Zdenkát és Alit.

Etelka és Ulrik Adolf autón érkeztek. Autón és kettesben.

A leány matyó legény- meg leányruhát hozatott hazulról, hogy Alberttel
abba öltözzenek, de a fiú utolsó napon kijelentette, hogy ő maskarába
nem búvik, kivált olyan tarka-barka tulipánosba. Etelka igen
megharagudott. Csak azért is felvette tündöklő ruháját. Naivul elhitte,
hogy az autóban ott lesz Ulrik Adolf Hermin nevű nagynénje is. A néni
azonban a végpercben migrén miatt nem jelent meg. Valószínűleg meg sem
született.

Etelka még eltelve a karácsonyéj keserű emlékével, elfogadta Ulrik Adolf
kíséretét.

Az oszlopsorokkal három részre oszló táncterem ugyanazt a szemkápráztató
képet mutatta, mint a penzióbeli ünnepek, csakhogy ezerszeresen:
szédítő, magába húzó, elsodró khaoszát a ruháknak, mosolyoknak,
ringatózásnak; az andalgás és esztelen ugrándozások kavargó
kaleidoszkopját, ahol mindent látunk és semmit sem birunk megfigyelni.

Kreuzpolka és twostep, valcer és újra twostep váltakoztak.

A tánc ritmusa a szünetekre is áthajlott. Az izzó arcú lányok, fiúk
hajlongva, kalászként imbolyogtak, gomolyogtak össze-vissza, mintha
forró szél borzolná szeszélyesen a csacsogó, suttogó, csodálatosan
hullámzó embertengert.

Mindenki tegeződött és az ilyen tegeződés kedves emlékül rendesen
továbbra is megmaradt.

Zdenka mindenkivel táncolt, anélkül, hogy a táncosok bemutatkoztak
volna.

Karla és Franci el nem szakadtak egymástól és nem a zene, hanem a saját
szeszélyeik szerint keringtek.

Ulrik Adolfnak a tánc gyenge oldala volt: mintha talajt vesztett volna,
ha forgania kellett, kihevült, és annyira kellett a lépésekre ügyelnie,
hogy nem jutott szóhoz, már pedig ő a szónak volt embere. Azért két
izzasztó kísérlet után egy pálma alá vonult Etelkával és mindenkit
fölnyársalt szemével, aki arrafelé közeledett. Roppant boldog volt, nem
is sejtve, mily rosszúl áll neki a sváblegény jelmez. A tegeződés, mint
valami különös ital, megrészegítette. Mind merészebb ostobaságokat
beszélt és csak néha tért kissé magához, egy-egy odacsapódó
parasztszoknya legyintésétől.

Ilyenformán nem figyelhette meg, hogy Jelena meg Anizia később mégis
csak a két russzofillel mulatott.

Ingert karján hurcolva Mayt, szünetlenül nyomon követett egy georgiai
nőt. Annak pedig párja volt és a brigantinak öltözött lovag végül is
Ingertre förmedt:

– Uram, mutogassa másutt undorító képét, különben…

Ingert vigyorgott. Egy grimasszal zsebrevágta a megaláztatást.

Az egyik vénkisasszony szintén férfinak öltözve estétől hajnalig rúgta
barátnőjével, anélkül, hogy másvalaki érdeklődött volna náluk.

A háziúr minden lakóját megforgatta egyszer, az estét azonban
Hellmannénak szentelte. A négyesben annyit kanyarintotta jobbra-balra,
míg a fiatal asszony kénytelen volt leülni és limonádét kortyongatni.
Majdnem elájult a házigazdai figyelem megnyilvánulásától.

Hajnal felé a hangulat tetejére hágott. Legtöbbje hangosan beszélt,
nevetgélt minden különösebb ok nélkül.

Voltak olyanok is, akik elcsendesedtek, akik közt néhány befejezetlen
szó után a legbeszédesebb hallgatás állott be, akik mindent a muzsikára,
táncra bíztak, akik egyszerűen érezték, hogy együtt vannak, és hogy jó
élni, míg a másik is él.

Miss Northon és Szerdukov ringtak így a hullámzó árban és mikor a
kék-szürke sötétben a síkos, fagyos utcára kiléptek, a leány nem gondolt
rá, hogy egy harmadik is fázhat valahol, a hegyek alól hazaballagtában…
Csak arra gondolt, hogy ő fázik, ha nem bújnak össze, és összebújtak és
minden mást felejtettek.

Másnap estefelé Helén fölment Bukovina műtermébe.

Még álmosan, tagjaiban az éjjel zsongó zsibbadtságával ült le a leány a
szalmalócára, karikás szemmel bámulva meg mindent, mintha először vagy
utóljára látná a vörösre kiégett vaskályhát, a festékpacsmagos állványt,
az olajos üvegeket, a szétszórt képeket.

– Eljöttem, hogy elbúcsuzzam tőled – mondta egy idő mulva Bukovinának.

A fiú csodálkozva nézte eddig a leánynak kimerültségtől lázban égő
arcát. Maga is fáradt volt: hajnalban jött meg a hegyekből.

Most egyszerre remegni kezdett alsó ajaka.

– Mi bajod… Helén? – suttogta halkan, rekedten.

– Semmi, csak meg akartam mondani, hogy ne számíts rám többé.

Bukovina fakóra sápadt:

– El akarsz hagyni?

– Már elhagytalak.

Felkelt, hogy menjen, de a fiú elibeállt, mintha mondani akarna valamit.
Helén megelőzte:

– Nincs mit szememre vess. Szerettelek és most mást szeretek.

Elhárította a fiút, még a szemét is behúnyta, hogy ne lássa annak
reszketését, szemének gyámoltalan jajkiáltását, aláfutó könnyeit. Futva
ment le a lépcsőn és csak az utcán jutott eszébe, amit Szerdukovnak
ígért: hogy elkéri Bukovinától emlékül a saját aktját, azt a kövönülőt.




VIII.

A következő hetek bal paré-i, a sirászi rózsaünnep, a római karneválest,
a kitschbál – kitsch valami képtelenül, lehetetlenül ízléstelent
jelentett – és más hasonló mulatságok mint meleg nyári eső
burjánoztatták fel az új szívügyeket, a régieket pedig különösen
virulóvá tették. A bizonytalanság eltűnt, mindenki megállapodott.

Etelka, miután dolgozatát elküldte a honi folyóiratnak, gyakran jött
teázni Karlához; ahova ilyenkor Ulrik Adolf is beállított. A fiú
föltétlen hódolata nem maradt minden hatás nélkül Etelkára. A leány jól
érezte magát Ulrik Adolf íróbarátjai közt, az irodalmi estéken sok
badarság közt néha okosat is hallott és megtörtént, hogy az est után még
ottmaradt egy csésze teára, meghallgatni Ulrik Adolf legújabb
alkotásait.

A körbe Hellmanné is belépett, sőt egyszer Karla is megjelent.

Hellmanné ezen a délelőttön az angol parkban sétált és a havaseső beűzte
a perui múzeumba. Legnagyobb borzalmára ott zsugorított múmiákra
bukkant, azték királyok penészedő tetemeire.

A fiatal asszony csaknem összeesett az üvegszekrények előtt, nem bírt
erőt venni magán azután se, és egész nap társaságot keresett. Igy tévedt
be Ulrik Adolfék gyűlésére.

Mikor a társaság eloszlott, Hellmanné nem tágított és Karlát se hagyta,
aki meg Etelkát kérte maradásra. Ulrik Adolf nem álmodta, mily
szolgálatot tettek neki az azték múmiák. Hellmanné félt hazamenni, hogy
újra megjelennek előtte a rettentő tetemek. Inkább itt maradt és
egymásután itta ki a teás csészéket, gyújtott rá Ulrik Adolf
cigarettáira.

A fiú némán nyelt. Ő Etelkát akarta az egyiptomiból megkínálni, az meg
nem füstölt. Ilyenformán Karla és Hellmanné gazdálkodtak a cigarettában,
hozzá Karla valami diadalmas szemtelenséggel.

Ulrik Adolf egy költeményébe kezdett:

  »Ülök szobám dermedt homályán,
  Füstöt fújván a semmibe…«

– Én is – szólt közbe Karla, Ulrik Adolf arcába óriás felhőt bocsátva.

A fiú megbotránkozott:

– Mi akar ez lenni?

– Ah csitt, én hallani akarok, szólt Hellmanné. De semmi lírát. Valami
prózát, még pedig izgalmasat.

Ulrik Adolf fiókjába csúsztatta a verset:

– Ezt majd csak önnek, kedves Etelka. Tehát egy novellát. »Az asszony…«

– Helyes. Mindenesetre igéretesebb, mintha »A leány« volna.

Ezzel Hellmanné hátravetette magát a szófán, úgy, hogy karcsú,
kinyújtott lába a szőnyeget keresztezte. Etelka a szögletbe húzódott,
Karla előrekönyökölt. Igy ültek hárman a tarkaszőnyeges heverőn.

– Csak semmi páthosz, az istenért, – jelentette ki Karla, – különben
megyek.

Ulrik Adolf majdnem azt mondta:

– Csak tessék.

De Karla ezt előre parírozta:

– És Etelkát is viszem.

Ez roppant nyomós volt, a fiú a tőle telhető legszolídabb hangon kezdett
fölolvasni. A teavíz sustorgása különös melodrámát csinált a novellából,
amelynek hősnője egy gyönyörűséges, élettől duzzadó asszony, akinek
degenerált öreg férj jutott élettársul. Az asszony hiába vár egy igazi
férfira, akit kövessen. Nem talál rá mindaddig, míg egyszer férjét halva
leli írószobájában. Valaki megfojtotta, még pedig oly hirtelen, oly
erővel, hogy az asszony az újjhagyta foltokból egy következtetést von:
csak a gyilkos lehet az a férfi, akit ő keres. Felkutatja azt és övé
lesz.

Ulrik Adolf fölemelte a fejét, a hatást lesve.

Hellmanné lélegzetfojtva figyelt és most mély sóhajjal dőlt hátra:

– Bizarr…

Karla kétségbeesetten nézett a fiú ünnepélyes arcába.

– Nos? – kérdezte Ulrik Adolf.

– Engedje meg, hogy ne nyilatkozzam.

– Helyes. Karla kisasszony ehhez úgyse ért.

Etelka hallgatott. Az a furcsa érzése volt, hogy Ulrik Adolf semmi
egészséges gondolattal nem foglalkozik; hogy mindenben az elcsavart
excentrikumot keresi. Hogy az ember ránézve csak a két nem egymáshoz
való viszonyában létezik, semmi más ösztöne nincs.

De hát nem ugyanezt látta a többi fiatal művésznél? Lehetetlen pózokban
meztelen emberek… És ami csodálatos: van bennük eredetiség, érdekesség,
sőt néha igazi szépség, csak igazság nincs, szinte soha sincs.

Ezt a véleményét meg is kockáztatta. Ulrik Adolf oktató hangon felelt:

– A modern világ elnivellálta az embereket. Csak a beteges elváltozások
emelik ma egyik embert a másik fölé, és csak e beteges jelenségek
érdemesek a feldolgozásra.

– Lásd Hebbelt – vetette közbe Karla, mert észrevette, hogy Ulrik Adolf
mindezt saját bölcseségeként adja. – Különben maga őt félreérti. Az ő
hőseiben van ugyan beteges lelki vonás, de nála nem ez a fő. Magánál
csakis ez. Hanem hisz ez érthető…

– Világos, hogy érthető. Én magam exaltált, dekadenciával telített ember
vagyok.

– Akár a szeplős. Hanem mégis, mit csináljon az egészséges ember, aki
egészségesekről akarna olvasni?

Ulrik Adolf lenézően mosolygott:

– Mindenki lelkében vannak beteges elváltozások és kivált sexuális
téren…

– Ez Freud, hagyjuk. Én csak azt mondom, hogy még mindig több lakóház
van a világon, mint kórház, bár – és Karla itt elmosolyodott – igaz,
hogy a lakóházakban is lakhatnak hibbantak. Hanem azt ne higyje, hogy
maguk fogják feltalálni a puskaport. Istennek hála, még vannak
Németországban józan koponyák, akik nem rúgtak be a dekadenciától…

– Amint hogy jó női szabók is vannak, és lesznek, vágta vissza Ulrik
Adolf, Karla lebenyszerű blúzára gúnyos pillantást vetve.

Hellmanné eddig nem érdeklődött, de most beleszólt a vitába és el is
vágta azt:

– Igaz Karla, maga egyéni ruhákat tervez; mondja, mik az elvei e téren?

– Hogy mindenki úgy öltözzék, amint az egyéniségének megfelel.

– És maga szállít ilyen ruhákat?

– Fogok.

Hellmanné nevetett:

– Tessék. Honnan fogja maga vevői egyéniségét ismerni? Maga azt fogja
szállítani, amit maga gondol egyéninek, szóval megint csak ott vagyunk,
hogy mi, a közönség magunkra kényszerítjük egy másnak ízlését. És épen
ez ellen küzdenek maguk.

Karla némileg le volt fegyverezve. Viszont Ulrik Adolf csak nagyobb
bátorságot nyert. Másként szokva volt a gúnyhoz, az elhallgattatáshoz,
de most Etelka előtt ki akarta vágni a rezet. És védője is akadt,
Hellmannéban. A fiatal asszony nem ismerte az elméleteket, és nem
könyvből tanulta életmódját, mint Ulrik Adolf és a szeplőske. Még a
színházba se járt. Mégis minden, amit tett, egy-egy ilyen Ulrik
Adolf-féle novella egy fejezetének tetszett.

– Nem igen hihető – jegyezte meg a novelláról – hogy a sebhelyekből
következtetni lehetne egy férfi milyenlétére. A brutális erő még nem
minden…

Teáztak és aztán új novella következett az utasról, aki elé minden
állomáson feketecsuklyás barát lép és elállja utját a vonathoz.

A három hölgy közelebb húzódott egymáshoz, utoljára egészen
összefonódtak. Ha Ulrik Adolf egyebet el nem ért, mint a három oly
különböző testalkat, fej és ruházat egybekapcsolódását, a félelemnek
merev rítmusát, ami azok tagjait ideges mozdulatlanságba folyatta össze;
már akkor is megelégedhetett novellája hatásával.

A háziur az udvaron körüljárván, csodálkozva látta meg a függönyrésen,
mint hajlik egybe Etelka fekete, Karla vörös haja Hellmanné
kalászszőkeségével, mint csukódik egyik ajk riadtan össze, mint nyílik a
másik szótlan ijedtségre. Egyet koppintott az ablakra. A három hölgy
szinte egymás nyakába esett

Hellmanné fölsikoltott:

– Én most már igazán le nem fekszem. Menjünk át hozzám, és együnk
reggelig teasüteményt.

Ez volt minden föltalálható csemegéje, és ezt rágicsálták, mig a téli
hajnal kéken kezdett fesleni az ablakon, és a félelmet a szürkület
józansága legyőzte

E napnak délutánja Ulrik Adolfnak semmit se igért. Tudta, hogy Etelka
alszik, vagy dolgozni akar. Mit volt tenni, legföllebb Nietzschkéhez és
Hofferhez kukkinthat be, annál inkább, mert az irodalmi éj után egy
cigaretta, egy csipetnyi tea se maradt nála.

Fölballagott hát a függelékbe.

A negyedik emeleten, Hoffer névjegyén az állott, hogy háromszor kell
neki csöngetni. Ulrik Adolf csengetett hát egyszer, mert félt, hogy
barátja nem veszi magának a fáradságot, nyitni. Az egycsengetyűszós úr
bámulva nézett végig Ulrik Adolfon.

– Parancsol?

– Pardon, Hoffert keresem.

Ezzel bennt is volt az előszobában, ügyet se vetve az idegen úr
kelletlen arcára. Hoffer ajtaját benyomva, az megakadt egy rézsut
állított szekrény hátlapjában. Csak belapulni lehetett az így támadt
ajtórésen, és akkor Ulrik Adolf csodálatos helyiségbe jutott, ahol
össze-vissza hányt ládák, padok, szétdobált ruhák hevertek. A padlón
elszórt szén ropogott, és a fiú csaknem átbucskázott a szénlapáton,
felborítva az ajtósarokban álló üres, haza nem szállított
söröskrigliket. És ez még nem volt az igazi szoba, hanem annak
szekrényekkel elkülönített előszobája.

A szekrényfal mögül nehéz, hihetetlenül sűrű szivarfüst gomolygott, és
az orosz balalájka zsibbasztó, fájdalmas sírása. Odabennt a székeken
kalitkák álltak. Képek mindenfelé: csupa női akt; könyvek: nehéz,
aranyvágású orosz regények, elrongyolt szótárak álltak garmadában a
polcon, az asztal alatt. Az asztalon félig beszáradt befőttes üvegek,
felbontott dohánydobozok, töltőkészülékek. Az ablakon torzarcú hindú
bálvány vigyorgott, mellette apró állatfigurák, indián tomahawk, és egy
revolver szóródtak el.

Amint Ulrik Adolf belépett, a revolver eltünt Hoffer zsebében, és a fiú
elibe ugrott vendégének.

– Mit ak… ah, maga az; Zwirn – fordult az alkóvban álló ágy felé, aminek
féléve vetetlen keménységén, a gyűrött takarón Nietzschke hevert, ugyan
abban a borpiros ingben, amelyben Jelena mint muzsik volt a
parasztbálon.

– Vajjon melyikük kapta a másiktól? Tünődött Ulrik Adolf.

Nietzschke meg se moccant.

– Vegyen cigarettát, intett az az asztal felé; és hanyatt elnyúlva
féllábát az ágyon alálóbázva újra pengetni kezdte a balalajkát. Halkan,
dúdolva énekelt is hozzá naiv középkori dalt:

  »Szűz Mária ringatja a bölcsőt.
  Égszín a ringató szalag:
  Szent József, uram, segélj,
  Kezemből jaj kiszalad,
  Jaj kiszakad a pántlika,
  Elállt a gyenge karom,
  Gyenge újjam kisebhedt,
  Segélj Szent József, uram!
  – Nem lehet, szűz Mária asszony,
  Legörbít a gyalúpad,
  Fogy a deszka, gyűl, gyűl a forgács,
  A munka mégse apad.«

A délutáni nap rézsút kévében ömlött be hirtelen a szobába, kékké festve
a szürke füsttengert. Olyan groteszk volt, hogy ime, az édesdallamú
Mária ének, meg a glóriás aranytűz a füstbesárgult falat, a meztelenkedő
képeket, a ronda bálványt egyként ölelte körül.

Ulrik Adolf belenyult a cigaretták közé, hanem le is csapta őket és egy
sikkantással rázni kezdte a karját:

– Mi a csuda, maguknál az egerek csak úgy sétálnak… brr! felfutott az
ingujj alatt!

Rácsapott a karjára, ahol az egeret érezte, de Hoffer egy horkantással
elkapta karját.

– Az égre, Naipun, a hercegnő! Ne hadonázzon, még megnyomorítja!

Ulrik Adolf homlokán kiütött a verejték. A láthatatlan kis állat most
már a vállán sétált, karmolázott, Hoffer pedig mindkét kézzel szorította
őt, hogy ne segíthessen magán.

– Dehát őrült maga? – kérdezte Ulrik Adolf, és egy lerázási kisérlettel
a kabátját vetette le.

– A japán egeremet akarja agyonszorítani! Csak nem hagyom!

A tréfás kis állat hirtelen kibújt az ing hasítékán. Ulrik Adolf
undorral akarta lefricskázni, de Hoffer megelőzte:

– Az én vendégeim a jó cigarettáért eltűrik a Naipun kis sétáit… Szegény
kis madárkám – fordult az állathoz, – gyerünk a kalitba, gyerünk
kicsikékhez.

– Csak sétáljon, ha neki tetszik – szólt Ulrik Adolf és ezzel jogot
szerezvén a cigarettához, belemarkolt újra Az egérke azonban hirtelen
lefutott a karján, be egyenesen a kalitba, a hol négy kis cincogó
fehér-fekete foltos egérfiú várta.

– Az unokáim, – szólt Hoffer, és dédelgetve csukta be a kalit ajtaját
Aztán odafordult Ulrik Adolfhoz:

– Tudja-e, hogy épen beszélni akartam magával?

– Akkor telepáthia, hogy feljöttem.

– Csakugyan. Arra akarom kérni, hogy a jövő irodalmi estén én olvassak
föl. Nivós dolgot, Schillerről.

Ulrik Adolf meg volt rőkönyödve. Rengeteg kész értekezése volt, amit
fölolvasásra szánt. Különben sem szerette, ha ő hallgat másokat.

– Schillerről? Kissé idejét multa tárgy, hosszú dologról lenne szó?

– No, nem éppen.

– Akkor talán lehetne… a dolog úgy áll, hogy husvétig minden estére van
fölolvasó.

– Kicsodák?

– Khm… egyszer én magam is – nos, jövő estén legyen magáé az első szó.

– Brávó, remélem, ennek fejében elengedi nekem a márkát.

– Kérem, a felolvasók is fizetnek. Hiszen az ő előnyük, ha szélesebb
körben ismerik meg őket. Sőt azon volnék, hogy a felolvasók külön
fizessenek egy márkát, amiért népszerűsítem őket. Schiller is mit köszön
Goethének, hogy a költőkirály protegálta őt. Goethe pedig csak veszített
nimbuszából, hogy más napot engedett maga mellett tündökölni.

Ulrik Adolf elfelejtette, mi másként ítélt a közte és Lilienthal közti
viszonyról. Hoffert azonban meggyőzte, és hazaballagva beleszúrta a
meghívókba Hoffer szereplését.

Etelka ép ez alkalommal vette rá Albertet, hogy jöjjön el vele az
irodalmi körbe. Azonkívül is népes közönség gyűlt: talán az volt
kecsegtető, hogy végre más is porondra lép, nem csupán Ulrik Adolf. Egy
oroszzsidó testvérpár sötét bőrével, vakító szemével a társaság
figyelmét pillanatra lekötötte. Az idősebb nővér markáns, komoly
egyéniség, akit tudományos dolgokon és társadalmi problémákon kívül
egyéb aligha érdekelhetett. A fiatalabb, a tizenhét éves, kevésbbé
érdekes, de százszor szebb volt, mint a nénje. Mint őzike húzódott
elszánt, sziklaszerű testvére mellé, mintha az őt szárnyakkal fedezné.

A leányok közül a nagyobbik egyetemre járt, a másik zeneiskolába. Ők
jöttek be utolsónak, de Nietzschke udvariasan előbb engedte őket, hogy
az ajtónál maga maradhasson.

Hoffer az íróasztalhoz lépett, előtte pohár víz és két égő gyertya állt.
A fiú az asztalra faládikát helyezett. Ő maga ünnepiesen volt
kicsinosítva, és pont hatkor mély meghajlással fölnyitotta kéziratát.

– »Értekezés Schiller koponyájáról.«

– Ah, Lombroso, Lavater… kopott dolgok, sziszegte a szeplős szomszédja
fülébe, de úgy, hogy mindenki hallja.

A bevezetés költői volt: a gondolatokat tárta föl, amiket Goethe érzett,
mikor fiatalabb barátja lángeszének csontfoglalatját megpillantotta.
Mindenki figyelt, csak Ulrik Adolf izgett-mozgott kelletlenül. Hogy a
feszült figyelem tejfölét más szedje le, hogy ő csak a végére marad, ez
módfelett bosszantotta.

A koponya méretei, az agytérfogatból vonható következtetések után Hoffer
nagyot köszörült a torkán, és Nietzschkére pillantott, aki kezét a
kilincsen tartotta. A felolvasó emelt hangon, és mégis titokzatosan
folytatta:

– Hölgyeim és uraim! Most akarok rátérni óriás jelentőségű fölfedezésem
leleplezésére. Jól jegyezzék meg: önök itt az elsők Németországban, az
elsők a világon, akik titkomnak birtokosai lesznek; akik büszkén
vallhatják, hogy őstanui voltak titkom föltalálásának.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egyik bátyám a stuttgarti
Schiller-archivumban van alkalmazva. Itt és Weimarban bő alkalmam nyilt
nem közönséges kutatásokra. Levéltárakban, kriptákban, csontgödrökben
(Hellmanné összerezzent) töltöttem ifjúságomat, melynek verejtékes
munkáját eredmény koronázta.

Hoffer itt pillanatra elhallgatott. Aztán fejét előrenyújtva, kezét a
ládikába mélyesztve, Ulrik Adolf rettentő páthoszát utánozva, suttogta
Goethe sorát:

»Jósigeosztó titkos foglalat, méltó vagyok, kezembe venni téged?«

És közben lassan, ünnepéllyel emelt ki a ládából egy barna csontfejet.

– Hölgyeim és uraim, harsogta hirtelen, imé, itt mutatom be önöknek az
általam föltalált második Schiller koponyát.

Hellmanné felsikoltott.

A többiek tanácstalanul meredtek először a koponyára, aztán egymásra.

– Őrület, hisz ez egy tízéves gyermek feje! – súgta Ulrik Adolf Hoffer
fülébe.

– Uram, a hiteles Schiller koponyát Weimarban láttam, hadarta a
szeplőske.

– Önök itt engem teljesen félreértenek, – szólt Hoffer nyugodtan. Én nem
támadok tekintélyekre, én nem vonom kétségbe a weimari koponya
hitelességét. Én csak azt állítom, hogy ez a koponya itten szintén a
Schilleré, csakhogy míg a másik a nagy költő halála idejéből, emez
kiskorából való – …

A társaságot egy hajszál választotta el a hahotától.

Nietzschke kiosont. Ulrik Adolf, a kin előbb még hideg veríték ült ki,
most hirtelen kivette Hoffer kezéből a koponyát, visszatette a ládikába,
és ujjával jelentősen holmokára mutatva, a felolvasót eltolta az
asztaltól:

– Uram, az ön ideje lejárt. Köszönjük az előadást. Kivánunk sok hasonló
sikert a tudományos kutatás terén.

Ulrik Adolf tudta, mi volt Hoffer szándéka: nevetségessé tenni őt és
szétrobbantani az összejöveteleket. Roppant gyorsan lett a helyzet
urává, Etelkának fülébe súgta:

– Kérem, adja tovább, hogy Hoffernek néha elmezavara van, és hogy ne
hederítsen rá senki.

Igy főzte le Hoffert, akire most már mindenki tartózkodva, sőt titkos
rémülettel nézett, attól félve, hogy dühöngeni kezd.

Ulrik Adolf elfoglalta helyét, Hoffert maga mögé, a szögletbe szorítva.
Csakhogy már most senki se volt kiváncsi az »Übermensch« psychologiai
analysisére, és senki se vette észre, hogy Ulrik Adolf saját eszméit
szuggerálja Nietzschének. Egyedül Albert állapította meg ezt, és mikor a
társaság mintegy lidércnyomástól szabadulva szétoszlott, Etelka a
következő leckében részesült:

– Kedvesem, magának sok ideje lehet, hogy idejár. Én azt mondom, hogy
nem Hoffer, hanem az elnökük a bolond. Hoffer tréfát akart és felsült,
ellenben Ulrik Adolf mindnyájukat bolonddá tartja.

– Ne legyen olyan szigorú. Higyje meg, Georgéról egész okos dolgokat
mondott

– Igaz. A George-féle dolgozatát egyik német folyóirat ismerteti. Még
pedig azzal a megjegyzéssel, hogy egy és más gondolatát valami nem
említett forrásból kölcsönözte. Nem bántja ez az önérzetét? – A
merítésnél jelezni kell a kútat, különben…

Etelka meghökkent.

– Hol olvasta ezt?

– Majd odaadom a folyóiratot. Illetőleg elküldöm postán, mert jövő héten
rengeteg a dolgom.

Etelkán furcsa nyugtalanság vett erőt. Roppant kényes volt arra, amit
írt és nem bírta fölfogni, micsoda forrást felejtett el megnevezni.
Hiába feszítette meg agyát, nem emlékezett. Csupán Ulrik Adolf
elméleteinél nem hivatkozott senkire; de hiszen azok a fiúnak soha ki
nem nyomtatott saját eszméi voltak. Etelka nem értette a dolgot. Az
elolvasatlan könyv roppant nyomta lelkiismeretét, de amit olvasott, arra
mind rámutatott…

– Ezt valóban Ulrik Adolfnak köszönhetem. Ő állította, hogy geniális
essay író nem hajhász föl minden forrást… hátha abban vannak az Ulrik
Adolféival összhangzó gondolatok…

Ezek után nem merte kérni Albertet, hogy elmenjenek az
Ingert-kollekcióra. A fiú egyik előkelő műszalonban állított ki, és a
lapok igen elismerően írtak róla. Karla, a nagy pesszimista is hitt
Ingert tehetségében. Etelka rendkívül kiváncsi volt a műveire.

– Jöjjek magához, vagy honnan induljunk? – kérdezte Karlát.

– Eh, micsoda nehézkesség. Találkozunk a műtárlaton.

A kiállítás szép volt és gazdag.

– A Cézanne, Beardsley vonalai, Gaugin primitivsége, ennek meleg
színtobzódása nélkül – állapította meg a szeplőske.

Valesca ceruzával írt föl egyet-mást magának.

– Az impresszionizmus halála, – szólt mosolyogva Etelkának.

– Jogosulatlannak találja? – kérdezte Karla

– Minden jogosult, ami szép.

– Fogalomzavar, sipegte a szeplős Karla fülébe, – majd hangosan
vitatkozni kezdett:

– Dehát épen ez a kérdés, hogy mi a szép, az impresszionizmus, a
vonalkultusz külön külön, vagy hogy egyesíteni lehetne-e a kettőt… ámbár
mindez túlhaladott dolog. A jövő odaát van. – És azzal átmutatott a
tükörablakon a tulsó utcaoldalra, ahol egy műkirakatban futurista és
kubista képek mulattatták a gyermeksereget.

– Ott nincs szó szépségről.

– Szépség? Haha. Elévült dolog. A természetben sincs tökéletesen, nézzen
körül, lát-e valahol igazi szépséget, amilyet a divatjamult festők
összehazudtak képeiken…?!

– Sajnos, hogy teóriája igazolásaképen nem láthatja önmagát, – szólt
közbe Ingert, a legnyiltabb, nemtörődő szemtelenséggel.

Valesca nem folytatta a vitát. Tudta, hogy így megalázhatja a szeplőst,
aki ingerelni akart, hogy szót csavarjon szépségben, előkelőségben oly
királynőien fölötte álló honfitársnőjéből. A feleletre a replikák özönét
zudíthatja aztán, és erre övé a győzelem.

– Szép? Mi a szép? Ezt a szót monopolizálták és lejáratták a klasszikus
irányok. A görög orrok, a Vénusz térdek az egyéniséget kiölték és
Thorwaldsen lélektelenségéhez vezettek. Ki nem útálja ma Feuerbachot?

– Feuerbachot? – kérdezte Etelka csodálkozva. Ő hetenkint titkos
zarándokútat tett a mester Pietájához.

Valesca láthatóan kellemetlenül érezte magát. Forrni kezdő vére még
egyszer megszólaltatta:

– Én szép alatt a művészit értem, semmiféle külön irányt; és azt hiszem,
vannak dolgok, amik impresszionista, és vannak, amik kompozicionális
földolgozást kívánnak.

– Hát a primitívekhez mit szól? Hova skatulyázza be ezeket?

Valesca arcán gyenge pír futott át. Csak most vette észre, hogy
hallgatják, és hogy egy ilyen ingyen szinpadon, amit a szeplőske
rögtönöz, néhány szóval ő is részt vesz, annyira bántotta, hogy hirtelen
elfordult és egy kisebb terembe tünt el, ahol úgy tett, mintha egy
pasztellt figyelne, holott önmagán való fölháborodásának adott szabad
folyást.

Az elég sűrű közönségben Bukovina is ott őgyelgett, a szokottnál is
kétesebb színű puhaingben. Mostanában rendesen került mindenkit, mintha
szégyelne valamit. Pedig az emberek sohse hittek szerencséjében, és így
szerencsétlenségével se lehettek tisztában. Ő pedig azt képzelte, hogy
hát mögött a mulatság tárgya.

– Nini Bukovina! Hát te hova jutattál, hogy megnézed a kollégák
kiállítását! Valami nagy szerencse érhetett, hogy nem félsz a
sárgaságtól, látni az idegen sikert?!

Bertram mondta ezt, az amerikai, aki menyasszonyának, a
várkisasszonyruhás babanőnek mutogatta a képeket.

– És te mit keresel itt? – viszonozta Bukovina.

– Az más. Tudod, ha az ember már nem a maga ura!

A baba nő kellemes bosszúsággal pirult el:

– Ugyan, ne add a martyrt!

De Bertram tovább tréfált:

– No hát barátom, Bukovina, örvendj, hogy szabad ember vagy!

Bukovina viaszszínt váltott, azt hitte, Bertram az ő nagy
elhagyatottságára céloz. A paradicsomból kizártak érthetetlen
szégyenérzésével kezdett dicsekedni:

– Azért vagyok itt egyszer, mert megszüntem művész és így irigy lenni.
Másodszor, mert most már lesz pénzem nekem is egy jobbik félt keresni.

– Mi a kő? Tehát igaz lenne, ami hírlik? Hogyis mondtad Luiz, – fordult
Bertram a menyasszonyához, – azt hittem, pletyka az egész.

– Na látod, duzzogott a baba nő, – te sohse hiszel nekem.

– Tehát elfogadtad a földim ajánlatát, hogy a szállóját kimázold, akarom
mondani kifesd? És honnan bújt elő a Maecenás? Ez a legritkább, de
leghasznosabb állat a világon?

– Egy téli tájképet festettem a Starnbergi tó körül. Odajött, megnézte a
munkámat, azt mondta: igen szép, és hogy ő épen festőt keres az amerikai
bar-hoz, amit a hegyekben épít. A barnak négy fala üvegből van, és úgy
kell megfesteni, hogy ugyanaz a kép legyen rajta, amit az ember az
üvegen látna, ha kinézne rajta. Igy nem kell függöny, nem lehet benézni,
és a közönség mégis látja a tájat, ami künn van. Csak azt kötötte ki,
hogy a fák legyenek zöldek és a hegyek szürkék, ne fordítva, mint a
képemen.

– És te elfogadtad az ajánlatot a föltételekkel együtt?

Bukovina összedörzsölte a mutató, meg a hüvelykujját, mint aki pénzt
olvas.

Bertram gondolkozva nézett barátjára. Együtt kezdték az akadémiát, és a
kis rutén fiú akkor tele volt egetverő ambicióval. Ő lesz a rutén
Matejkó. Ő mutatja meg, mi lakik az ő nyomorult népében. Hogy hanyatlott
ez a fiú mindig lejebb, hogy kezdett kapkodni az első évek rendszeres
tanulása után… hogy viselődött meg így, külsejében is. Kedves
gyermekarca hogy vált öregessé, gnómszerűvé…

Bertram barátja vállára csapott:

– Hallo Bukovina, üzletemberré lettünk? – kérdezte tréfásan, hogy elüsse
sajnálkozó csodálatát. Tudta, hogy a fiú most jól jár, de azt is tudta,
hogy az ilyen szolga munka után milyen erős lélek kell, visszatérni a
művészi eszményekhez.

Bertram boldog emberként jó volt, és gyöngéden érzett züllő barátja
iránt. Csakhogy mert mindig megvolt a pénze hajlamaihoz, és mert sikerei
voltak a művészetben, mint a választott leánynál, nem tudta felfogni,
hogy őrlődik el az emberi lélek a sikertelenségek, a hasztalan
erőlködések alatt, hogyan tántorul el néha eszményeitől.

Utánanézett barátjának, akin csak lötyögött a négyesztendős ruha.
Bukovina visszafordult és Bertramnak egy, csak gondolatban föltett
kérdésére felelt meg:

– Te, képzeld, bársonynadrágot is kell vennem, mert igy nem imponálok
majd. Munkaadóm ilyen nadrágról olvasott az útleírásokban.

Alkony felé a közönség oszladozott, és Ingert elégedetten vigyorgott. Öt
képe kelt el ma és majdnem négyszáz márka nyomta a zsebét. Mikor Mayvel
a lépcsőn aláballgott, kibökte tervét:

– Biedermann egy pfenniget se lát. És én meglátom Párist.

– És én is. Hurrá!

Ingert rekedten kacagott:

– Van pénzed?

– Utálatos. Kinek köszönöd hogy a képeid ilyenek?

A fiú grimaszt vágott:

– Neked is valamicskét. Néha ihlettél. Ez egy rész. A festék kettő. A
vászon három, a műterem, az négy. Az Akadémia, az ugyan mitse jelent.
Mondjuk, egy fél rész. Saját zsenim öt és fél, tehát kivan a száz
percent. Ebből tiz percent a tied

– Negyven márka.

– Várj csak. A kigyóbűvölőt nélküled fejeztem be. A Saloméhoz semmi
közöd. Te csak a Schieberhez értesz, de a fályoltáncod… Na, nesze, tiz
márka.

– Mit lehet azzal csinálni? Bár huszat…

– Jól van, akkor megtartom. Szervusz.

Ingert hosszú lábával beleakaszkodott egy már elindult villamosba, és
otthagyta Mayt az út közepén




IX

A penzióba ezidőtájt egy új pár járogatott: Bispinck, a párbajhős
nemzetgazdász, és menyasszonya. A leány szőke volt és a fülén
kontyocskát, orrán cvikkert viselt, tizennégy évest mutatott, valójában
huszonnégy volt, és belátásra, meggondoltságra harmincnégy lehetett
volna. Vőlegénye közvetlen a doktori szigorlat előtt állott, a leány
pedig leutazott Königsbergből, hogy segítsen a rengeteg írásmunkában,
másolásban.

A leány nem járt magasabb iskolákat, de vőlegénye tárgyát úgy ismerte,
akár maga a fiú, tudta: mit honnan merített az munkájához, és
vitatkozott vele; mindezt részben tudásszomjból, főként szeretetből
tette. A nemzetgazdaságtan a kisujjában volt, de már a modern irodalomra
sohse ért rá, vagy csak úgy ért volna rá, ha az szükséges lett volna
Bispinck értekezéséhez. – A hatalmas, rózsásszőke jegyespár különösen
ütött el a penzióbeliektől. Egyébként mindennel szemben megértők voltak,
és mindenkiről hajlandók voltak a legjobbat hinni.

Hogy zavartalanul dolgozhassanak, a függelék két szobáját vették ki
Zdenka szomszédságában.

Zdenka ezidőben annyira elhanyagolta az üzletet, hogy a tulajdonosnő
felmondani készült neki. Holott Karla minden pesszimizmusának ellenére
Zdenka elég ízléssel tervezett, divánpárnáit keresték, sőt előre
rendelték; de épen ez volt a baj: ő néha napokig nem nézett felé az
üzletnek, és a rendelőket várakoztatta, boszantotta. A pénz pedig, amit
keresett, úgy elment ruhákra, hogy Biedermannak majd semmit se fizetett.
A penzióbeli fizetési rendszer mellett ez egészen normális helyzet volt,
és akár esztendőkig elhúzódhatott volna.

Zdenka azzal a szép szándékkal jött Münchenbe, hogy eltartja magát, sőt
kis hugainak ajándékot igért. Azonban hónapokon át mindent jelmezekre
pazarolt, és most nem tudta, hogyan írja meg apjának, hogy a penzió
nincs kifizetve, sőt használható ruhái sincsenek. Mert indus hercegnői
leplekben vagy Pieretteként meg nem indulhatott az utcán.

Ervinre gondolt, akinek megigérte, hogy jó lesz, hogy takarékosan fog
élni, előkészülvén házaséletükre. – Zdenka különben alig emlékezett már
Ervin arcára, sőt ha azt emlékébe akarta hozni, néha Alié jelent meg
ahelyett lelke előtt. A leveleit azért rózsaszín szalaggal kötötte át;
sőt, mert a tizennyolcat betöltötte, a keresztséget is föl akarta venni.
Meglepetésnek szánta áttérését vőlegénye számára. Mint mondta, otthon
különben sem volt vallása szellemében nevelve.

Most, hogy anyagi ügyei sötét felhőként borultak felé, Zdenka egyetlen
gondolatban talált vigaszt: hátra volt még a húshagyókedd délutánja. Ez
egyszer még ki akarta magát ujjongani, utolsó pénzével még egy jelmezt
akart venni, és aztán következhetik a vallomás apjának, a takarékosság
és az áttérés. Sőt mi több, Zdenka komolyan gondolt rá, Alitól is búcsút
venni. A fiú a nyári félévre Párisba készült, legalább is így kivánták
odahaza. Ali ugyan gondolt rá, hogy itt marad, ahol már belemelegedett a
helyzetbe, és ahova Zdenka is gyöngéd kötelékekkel kezdé fűzni,
jogtalanul és öntudatlanul bár… De Zdenka nagy önfeláldozásra szánta
magát: elküldi Alit, és ő maga visszavonul a mulatozástól, különben
csődbe kerül és apja visszahívja, ami még keservesebb véget vet az
Alival való barátságnak.

Hanem még egyszer hadd nézzék kettesből a kacagó világot.

Farsang utolsó napjára a penzió nagyban készült. A háziúr falragaszt
akasztott ki az ebédlőben, hogy a ki részt óhajt venni a közös farsangi
fogatban, az iratkozzék föl. Mintegy huszonöten jelentkeztek, ami,
egy-egy márkával kiadta a társzekér költségeit. A szekeresgazda két
nappal azelőtt már a penzióba hajtott, lovait kifogta és a szekér ott
maradt. És két nap alatt az aztán csodálatos alkotmánynyá vedlett át.
Bertram, Bukovina és Ingert az egészet keménypapirba vonták, még pedig
kanyargós orrú hajdankori csónak képére, amilyenben Lohengrin jöhetett
Elzához, vagy a napisten kél nyáron a hattyúk hazájába. A kerekek nem
látszottak, mert a maszk földig ért.

A jelmezek ősgermán stylusban lesznek, és az egész csoport Ingeborg és
Frithjof nászmenetét fogja ábrázolni. Ilyenféle jelmezt rengeteget
lehetett kapni a kikölcsönzőben. Csak itt-ott kellett korszerűsíteni a
ruhákon, amik valószínüleg az opera Wagner előadásaiból kerültek
közhaszonra.

Egy volt a nagy kérdés: ki lesz Ingeborg? Ez a pont minden női, sőt a
legtöbb férfiúi kedélyre is izgatóan hatott. Végre is a szeplőske adta
meg a döntést, kijelentve, hogy ő maga túldekadens Ingeborg
megszemélyesítésére; hogy sem a barna Zdenka, sem a vörösbarna Miss
Northon meg nem felelnek. Egyedül Hellmanné elég sugár, elég szőke
ahhoz, hogy a tündéri Ingeborgot személyesíthesse.

– Nekem szándékom sincs a szekérre szállani utasított vissza Helén
minden mérlegelést.

Hellmanné körül egy csomó hölgy jelentkezett udvarló hajadonnak. A többi
férfi lesz: csónakosok, vitézek és persze: egyikük Frithjof, a norvég
mondák törhetetlen szerelmese. De ki legyen Frithjof? A fiúk, akik
serdülő koruk óta rendszertelen munkát végeztek és még rendetlenebb
életet éltek, mind túlvékonyak, vagy túlfinomultak voltak a germán őserő
megszemélyesítésére.

– Senki más, mint a nemzetgazdász, Bispinck, szólt Bukovina.

– Ohó, azt ki nem vájjuk az értekezése mellől.

– Én különben tapintatlannak találnám őt hívni, míg a menyasszonyára nem
gondolunk Ingeborg választásánál.

Ezt Karla kockáztatta meg. Mindenki mosolygott. A társaság a csónakot
állta körül az udvaron, ahol a hófödte fákra hosszú hetek óta az első
napsugáreső ömlött.

– Az a kis házisütésü leány? – kérdezte Bertram. – Az föl sem merné
magát Ingeborgnak tolni. Az roppant kedves Hamupipőke lenne.

Elhatározták, hogy felkerekednek és megostromolják Bispincket. Még azt
is megigérik, hogy a jelmezzel se lesz baja, csak épen bele kell bújnia.
Minthogy a dolog sürgős volt, Biedermann és Bertram átfutottak a
függelékbe. Természetesen otthon találták a galambpárt. A maga
szobájában dolgozott mindkettő, közben pedig átszóltak egymáshoz
utasításért.

Bispinck meg volt rőkönyödve. Lóri azonban boldogan pirult el. Szívének
Frithjofja volt a fiú, akire mindig titkos, lélekfeszítő büszkeséggel
nézett. Hogy a világ is annak ismeri, ez túlboldoggá tette.

– Mégysz, kincsem, természetesen mégysz – jelentette ki minden irígység,
féltékenység nélkül Hellmanné iránt.

A fiú Lóri engedelmére örömmel csapott föl.

– Két órával később lesz doktor, hát az már semmi. Mi annyival
előlegezni fogjuk a czímet, – szólt Biedermann.

– És te kincsem? – fordult Bispinck Lórihoz.

– Én persze itthon maradok és a terád eső részt is lemásolom.

Lórit ki nem lehetett venni ebből. Míg a háziúr Bertrammal odajárt, az
udvaron Ulrik Adolf is megjelent:

– Miről folyik a tanács?

– Bispincket kérik föl Frithjofnak. De úgy látszik, a dolog nem megy;
sokat ülnek.

– De hát miért nem szóltak nekem? – udvariaskodott Ulrik Adolf. Én
készséggel meghoztam volna az áldozatot, persze, ha a ruhát előteremtik…

Általános grimaszok. Karla összecsapta a kezét:

– De az égre, csak nem képzeli, hogy Frithjof úgy tartotta magát, mint a
kérdőjel?

– Kérem, én tudok egyenesen is állani és az én gótikus koponyaalkatom…

E percben a küldöttség visszaérkezett a jó hírrel. Ulrik Adolf sértődve
vonult vissza.

– Ugyan, nem mindegy, milyen szerepben ülünk fenn? Fő az, hogy lássunk,
nem hogy minket lássanak – szólt Karla.

Sokkal súlyosabban volt Zdenka megsértve. Csaknem síráshoz állt közel és
mikor haza indult Alival, elcsukló hangon jelentette ki, hogy ő nem áll
be Hellmanné komornájának, ő nem vesz részt, ő vagy Ingeborg lesz, vagy
senki.

Ali tanácstalanul állott a leány könnyeivel szemben. Tisztán érezte,
hogy Zdenkának nincs igaza, de azért hajlandó lett volna sorra
párbajozni az urakat, hogy nem Zdenkát tették meg királylánynak.

– Hagyd el, – mondta végül is – egyszerűen más fogatba szállunk. Van egy
barátom, akinek a penziója az Andersen meséket fogja személyesíteni. Ott
szívesen látnak és megyünk, te Csipkerózsának, én királyfiúnak. Jó lesz?

– Oh nagyon.

Zdenka a könnyein át mosolygott.

– Csak az a baj, hogy már kibéreltem egy jelmezt Ingeborgnak… Na nem
baj, majd kapok Csipkerózsát és amazt félreteszem…

Ezt könnyű volt mondani, de új költségről kellett gondoskodni. Zdenka
nem kért volna a világért Alitól, hanem inkább üzletfőnöknőjétől
előlegezett. Ez mintegy két hétre újból paralizálta a Biedermannnak való
fizetés lehetőségét.

A többiek előteremtették az ógermán jelmezt. A ruha Ulrik Adolfból
valóságos wikinget varázsolt, de Bukovinának siralmasan állt.

– Gazduram, – szólt az a cécó délelőttjén – engedd meg, hogy én udvari
bolondnak öltözzem.

– Miféle korszerűtlenség, te talán a Shakespeare tragédiáiból meríted a
germán mitológiát?

– Eh, engedd meg csak, ez nekem való szerep.

– Bánom is én. De akkor a csónakon kívül ülsz, mintha fölkapaszkodtál
volna.

Húshagyó délutánján úgy négy órakor mind együtt voltak, csak Hellmanné
rejtőzött még szobája homályában. Biedermann kissé dühösen ment érte, de
az még ruhaderék nélkül volt és magát hirtelen egy sálba takarva,
szembenevette a házigazdát. Mikor aztán nagy várakoztatás után az
udvarra lépett, a délutáni fényben, a hófoltok, a serkedő füveken
lépkedve oly tündöklő hatást keltett, hogy mindannyian megtapsolták.

Hellmanné ruhája tengerkék atlaszból volt és szabadon hagyva vállát, a
felső testen szorosan tapadt, le egészen gyönyörűen, görögösen karcsú
csípőjéig, ott gyöngysorban fejeződve be. A gyöngysorból pedig nehéz
redők omlottak alá, hosszan, uszályosan. A ruha fölé rohadtmeggyszín
bársony palást borúlt, kereken hermelínnel szegve. Az asszony haja
fülére volt fésülve és a nyakszirtjén ezer csigában bomlott szabaddá,
csak egy, a fejtetőn át először a füléig, onnan a nyakszirtig szorított
gyöngysorral tartva rendben; és a sápadt verőfényben nehéz, olvadásban
aláeső, hirtelen megdermedt aranyként csüggve.

A pompázatos öltözék keretében Hellmanné csodálatosan intelligens
homloka, keskeny orra, erősen kirajzolt szája tökéletes hatást tettek,
csak megszólalnia nem volt szabad, mert akkor valami gondolattalan,
lusta kifejezés vonult le szája szögletébe.

Még a szeplőske is eltátotta a száját:

– Kolosszális – súgta Bukovina fülébe.

– Honnan tanulmányozta jelmezét? – kérdezte Karla.

– Sehonnan. Fejből – nevetett Hellmanné és hanyag gráciával a csónakba
szállt, Bispinck mellé, egy nagyon magas ülőre úgy hogy mindenki fölé
emelkedett és inkább támaszkodni, mint ülni látszott. Frithjof Vilmos
császár ajándékszobra szerint volt öltöztetve és míg az ő oldalán
hátrafelé a férfiak sorakoztak, Ingeborg mellé a hölgyek telepedtek.
Biedermann mint kormányos ült a hajó orrán, igazából a gyeplőt tartotta.
Bukovina pedig csakugyan bohócként kapaszkodott egy hátul kiálló rúdra.

A fogat lassan csúszott ki a kapun a város felé. Tél vége volt, az idő
enyhűlt, de azért mégis kockázatosnak tetszhetett meztelen vállal,
selyemderékban vágni neki a délutánnak. Az az elv járta: ha beteg is
lész, holnap leszel.

A külső Schwabing utcáin is vegyült a polgári ruhákba tarkaság, itt-ott
egy-egy kisfiú, kisleány, mint »Münchener Kindl« sárgahajtókás, csuklyás
csuhában igyekezett befelé a városba. A földön megjelentek az első
szétszórt konfettiszemek, tiroliruhás fiúk szerpentint dobáltak; de
mindez csak félrehullt morzsája volt annak, ami felé a csónakkocsi
igyekezett.

A Barer-úton már konfettit árultak, az igazi farsang azonban csak a
Leopold-úton túl kezdődött.

Amit a világ minden szögletéből összesereglett valódi és képzelt művészi
zsenik kitalálhattak; ahány népviselet alakult ki az ég különböző
hajlatai alatt; ahány mese, legenda, ahány kép, szobor vagy színdarab
valaha mélyebben megragadta a világ közönségének képzelmét, az mind
életre kelt, eljött ide, brokátban, bársonyban, perkálban és sirtingben
megvalósítva, – aranyban, rézben, igaz- és üveggyöngyben csillogva,
kápráztatva, elvakítva

Különös folyamhoz hasonlított az út; amely folyam ezer és százezer
színfoltból bugyborékol, le és fel, keresztül-kasul folyva, megtérve,
benyelve és újra kidobva ugyanazt a színt és egy mást, egy harmadikat,
mindig másként, mindig új, eddig össze nem hozott permutációban. A folyó
közepén pedig a legkülönbözőbb járóművek úsztak: virágba mártott autók,
tündöklő asszonyokkal, angyalarcú gyermekekkel; cabok, amiken bohócok
táncoltak, úri fogatok, bennük pierrot-k és pierettek; egy
kéményseprőbanda, amely a járdáig nyújtotta kormos seprűjét, kis svájci
házzá alakított társzekerek, belőlük hetyke Sennerinek tekintgettek.
Volt egy hollandus halászbárka, facipős, nehézkes parasztocskákkal; egy
wigwamban taréjos rézbőrű legények ordították uff-uff-jaikat.

Egyik szekéren csíkosleplű beduinok, a másikon frakkos, cilinderes
négerek vigyorogtak és ez így ment véges-végig, amíg látni lehetett; az
út egy felén mentek, túl szembejöttek a fogatok; parasztlakodalmasok
hurráztak át feketeálarcos, vörösszoknyás, pillangóscipős ballerináknak,
grálvitézek lengettek kendőt, dobtak virágot Oberon és Titánia
tündércsapatára.

A levegőben konfetti repült, mintha tarka hó zuhogna; színes papírkígyók
röppentek, kapaszkodtak a járdáról a kocsikra, a kocsikról vissza,
villámként vetődtek a szerpentinek, összekötve és megkacagtatva a
suszterfiút és úrilányt, a pici gyermekeket és a tátogó bácsikat.

Az emberek ámultak, kritizáltak, vicceltek és konfidenskedtek, egy
színészcsapat apró jeleneteket rögtönzött az autón, amiért a tömeg velük
akart futni és harsogva gabalyodott össze. Fejük fölött a Feldherrnhalle
szürke galambjai együtt kóvályogtak az alkony felé fölrepülő színes
lampiónokkal; ahol az út összeszűkült, volt tolongás: a szerelmes párok
örvendtek, hogy jobban összesímulhatnak; idegenek összeismerkedtek,
együttérkezettek elsodródtak, egymást keresték és egy sohse látottba
kapaszkodtak, övéknek tartva a hátulról fölismerhetetlen harlekint.

A végtelen kocsiárban is föltünt Ingeborg nászhajója

– Ki az a tünemény? – kérdezték itt is, ott is, Hellmannéra mutatva.

– Valami színházi csillag lesz.

– Eh, hátha csak messziről mutat. Az a haj bizonyára paróka.

– A tartása tökéletes!

– A Biedermann-penzió! Hopp, ezt meg kell jól nézni! Erről szólnom kell
a farsangi cikkemben!

Egy kis ujságíró iramodott ezzel a szekérnek, de elesett, mielőtt elérte
volna.

Bukovina mint kis majom ült hátul, mint beteg embermajom, akire piros
nadrágot húztak és aki táncol, figurázik, közben pedig köhécsel.

Ulrik Adolf igyekezett Bispincknél nagyobbnak látszani. Folyton
ágaskodva kémlelte a járdát, ha ott van-e, ha látja-e Etelka őt.

De kit lehetett itt megkülönböztetni, ahol a siető este a lámpafényből,
a fölvert porból és aláhulló ködből valami furcsa atmoszférát teremtett
A maszkok benne valósággá váltak; az asszonyok arca fehérebbé, ruháik
sötétebbé, titokzatosabbá. A részletek, amiket az ember otthon szépnek
talált, elvesztek és letompultak, értéktelenné váltak a kaoszban; csak
az igazán nagyszabású, különös, kihívó hatott, mint Hellmanné csodahaja.
A kisebb méretű dolgok, bármit is képzeltek magukról odahaza, egyszerűen
eltűntek, cseppé lettek a tengerben; háttérré, részletté és így soknál
titkos bosszúsággá.

Az Andersen-kocsit a gyermekek különös örömmel kísérték

Ott virított Zdenka mint Csipkerózsa; mellette Ali egészen a mesébe
képzelte magát: egy-egy futó csókkal ébresztgette a lányt, aki nem éppen
haraggal tette magát alvóvá újra és újra.

Ölében az orsóval Zdenka a rokkára hajtotta fejét, derekára rózsaágak
fonódtak.

Mellettük Hófehérke ült a hét manóval, Hamupipőke a lencséstállal és a
tál szélén fehér galambokkal. Piroska egy kitömött farkassal ölelkezett;
ott volt az Aranyos és a Szurkos Mari, Hüvelyk Matyi és Répafi, az
óriás: rengeteg zsebéből répát hajigálva, még pedig Zdenka tanácsára
egyet épen a szeplőske fejére. Ez volt Zdenka bosszúja, amiért a
szeplőske nem őt, hanem Hellmannét találta méltó Ingeborgnak. A szeplős
pedig régóta figyelte a mesekocsi Csipkerózsájának folytonos csókkal
való fölébresztését. Különben is ráért a megfigyelésekre, mert Jensen, a
faember távol maradt, a gyönyörű festő mult héten vért hányt és
kórházban feküdt, Ulrik Adolf pedig a lehető legrosszabb hangulatban
volt. A cserbenmaradt lánynyal Bukovina fecsegett, hanem egyszer csak az
is meglátott valamit és felszisszent, mintha a foga fájna:

– Aunye!

Azzal leugrott a szekérről, utat fúrt magának a tömegben és eltűnt egy
keskeny utcában.

A Maximilian-úton voltak. Az ár itt áttekinthetetlenné dagadt. Zaj,
sivítás, konfettizápor tették az embert süketté és rövidlátóvá, mint
valami vihar. Csak a legmetszőbb fájdalom varázsolhatott valakit oly
éleslátóvá, csak a leggonoszabb véletlen oly szerencsétlenné, hogy a sok
ezerből épen egy maszkra tévedt úgy oda tekintete, hogy megismerte a
csak állat szabadonhagyó álarc alatt, a sohse látott rózsaszíngombos
fehér pieretteruhában Helént.

A lány tartózkodás nélkül tapadt párjára, az óriási harlekinre,
biztosnak érezve fölismerhetetlenségét. Szíve torkig vert a perverz
örömben, hogy mindazok, akik ladyt látnak benne, szembejönnek és nem
tudják, hogy ki símul olyan odaadón párjával össze.

Hanem Bukovina megismerte: a karját, a símulását ismerte meg. És
ugyanannak látása, amit úgyis tudott, húszszorosan sebezte meg. Egy
sötét, zsúfolt kis sörcsarnokba iramodott, a »Tündérvárba«, leitta magát
a sárga földig; és ez könnyű volt, mert nem győzte az italt. A füst, a
munkások szaga, a szesz csaknem ájulásba ejtették, de azért még magához
vett egy korsót, mikor késő este hazavánszorgott.

Az italtól megeredtek könnyei. Elkezdte csókolni Helén újabb, immár csak
képzeletből megfestett aktjait, míg arcát a friss festék összekente
akkor rámeredt az eltörlődött képre és elkacagta magát:

– Haha, Helén, nem is te vagy!

Az ágy elé esett és sírva, mámorosan, bohócruhában aludt el a szőnyegen,
a hálókamra ez egyetlen luxusdarabján, amit azért vett hajdan, hogy
Helén ne lépjen a hideg földre.

Miért látta meg Bukovina Helént és miért nem inkább Bispinck azt a
feketecsuklyás leányt, aki a buzgó másolás után kilopózott a
Feldherrnhalle elé és titkon félóráig gyönyörködött Frithjofjában – ez a
végzet furcsa szeszélye. És az is, hogy Etelka hiába sétált Alberttel
karonfogva a tömegben, Ulrik Adolf nem vette őket észre. Igy a gyógyír,
amit Albert parancsolt Ulrik Adolf elvakultsága és szerelme ellen
alkalmazni, nem hathatott.

Az est teljes beálltával a pirosra fáradt tömeg oszladozni kezdett.
Színes papirszalaggal átvonalzott konfetti-hó maradt utána, most jött a
mulatság új fejezete: a kávéház, sörcsarnok és a bálterem.

A penzió kedve szerint széledt el mindenfelé.

Hellmanné hazatért, mert, mint mondta, ugyanegy jelmezben két helytt
megjelenni ízléstelenség, ellenben másik ruhában illuzióromboló.

Karla és Franci már túl voltak azon, hogy a legédesebb izgalom a
hazatérés és a kettesben való teázás legyen. Ez már mindennapi volt. Az
ünnepet most az jelentette, hogy egy előkelő kávéházba mentek, ahol
vörös selyemernyők vetettek az arcokba tűzfényt és bécsi pincérek
siklottak ide-oda.

Bispinck úgy járt, mint a gőgös lányok a Hamupipőkében: ha mesélni
akart, az ő Hamupipőkéje csak elkezdte:

– Mindent láttam, az ól tetején álltam! –

Húshagyó után a penzió képe fölötte megváltozott.

Lassan szállingóztak az új emberek és eltolták a régieket, még a
törzslakók is megrostálódtak. A nagy évad, a tavaszi, már kezdte küldeni
első fecskéit: túristákat és módosabb művésznövendékeket.

Bukovina a bőjt legelső napján tűnt el.

Mikor kábult álmából a padló keménysége felköltötte, nagyot mosdott,
kegyetlenül prüsszentve, fújva. Hosszú haját megrázta a víztől és aztán
fanyar mosollyal, mintegy magától szégyenkezve, rakta össze a csókjaival
elmázolt aktokat. Még az délelőtt pénzért táviratozott Maecenásának,
megvette a bársonynadrágot, összepakkolta egyetlen tiszta ingét,
harmonikáját és másnap reggel útban volt az Engadin felé. Ott épült az
amerikai szállója

Ingert Párisba szökött, Maynek a házmesternél a következő levelet hagyva
hátra: »Kedvesem, ha soká kimaradok, vígasztalódj. Irnod nincs miért,
azt hiszem bizonyos, hogy nem történik semmi bajod. A kredencemben alul
van egy darab sonka, azt edd meg. Továbbá itt van az öt márka, ami a
képek árából neked kijár. Szervusz!«

Aztán még két alak tűnt el a Balkán régi képéből: Helén és Szerdukov.
Nem mintha Helén most nagyobb úrhölgyet játszott volna, sőt! Szerdukov
nem volt Bukovina, hogy a lány miatt rongyban járjon. Ez sok keserű órát
szerzett Helénnek, de azért kitartott híven választottjánál, mert
szerelme nagyobb volt hiúságánál is. Ami őt a penzióból kikapcsolta: az
Hellmanné föltűnte volt.

A fiatal asszony uralta a helyzetet. Szépsége, mindenüttvalósága roppant
jelentős személlyé emelték.

Az asszony érdeklődése Jensen, a faarcú dán ötvös felé fordult. A fiút
csöppet sem hatotta meg ez, éppen annyira nem, mint hajdan a szeplőske
udvarlása.

Hellmannét ez nem riasztotta vissza, sőt éppen elégtételül szolgált
neki. Ő mindenütt új, nagy föladatok után kutatott és itt Ulrik Adolf
valami olyanra figyelmeztette, ami teljes érdeklődését keltette fel.

Jensen a nőket általában nem vette számba Férfiideáljai voltak, azoknak
aztán a fejét fából faricskálta ki üres óráiban. Sőt volt egy
iróösmerőse, akihez ábrándos leveleket írt, aki előtt egyszer térdre
borult. Mindez, Ulrik Adolf szerint, lelki eltévelyedésre vallott.

Az író csakugyan létezett, egy világlátott norvég személyében, aki
elnéző mosollyal fogadta Jensen ügyefogyott hódolatát és aki előkelő
modorával, fölényes, kimért ítéleteivel valóban irígylésreméltó
mintaképe lehetett a biztos, imponáló föllépésről álmodó faragatlan
tacskóknak. Másfelől az is igaz, hogy Jensen térdreborulása csak Ulrik
Adolf élénk fantáziájában történt meg.

Jensen csak tizenhét éves volt és Hellmanné benne egy megmentendő lelket
látott. Szerinte a fiú beteges hajlamait csak az a nő gyógyíthatja meg,
aki szerelmet tud benne maga iránt kelteni.

– Igen, különben ki tudja, hova züllik – gondolta. – Az én szépségem
művésszé ihlette férjemet és itt ezt a lelki eltévelyedőt fogja
megmenteni.

Hellmanné amellett, hogy néhány zongoraórát adott pár penzióbelinek,
csak ennek a mentési processzusnak szentelte magát. Legszebb ruháit
felöltve, meg-meglepte a fiút, mikor az szobájában dolgozgatott. Az
asszony minden bűbáját elővette. Más férfit ezerszer fogott volna meg
hálójában, de Jensen fa maradt, sőt nem csinált titkot belőle, hogy a
gyakori látogatások terhére vannak. Hellmanné így a dolgot még
izgatóbbnak, komplikáltabbnak találta.

Pedig lett volna más, akivel Hellmanné foglalkozzék. Mit nem adott volna
a szeplőske, ha őt éri a Hellmanné által egész közömbösen fogadott
kitüntetés: Lilienthal, a koszorús költő látogatást tett nála.

Mint Ingeborgot pillantotta meg és az rendkívüli hatást tett reá. Mikor
megtudta, hogy a csodaszép teremtés a már jól ismert Hellmann válófélben
lévő felesége, rangban is egyenlőnek találta őt és kifogástalan
toalettet tartva, autóba szállt, hogy fölkeresse.

Hellmanné görögös pongyolában hevert díványán. A pongyola elő- és
hátrésze egy-egy darabból állott és bármily lebernyegszerűen omlott alá,
mégsem leplezett semmit az asszony tökéletes alkatából. Hellmanné a
kezében tartott tükröt nem ejtette ki, hanem tovább nézte magát, alig
intve helyet a látogatónak.

Egyáltalán annyira fölényesen és hanyagul viselkedett, hogy Lilienthal
nem merte előszedni pózait, félvén, hogy ez az aranysörényű, lusta
fenevad szembeneveti. Lilienthal ez este semmivel sem tett okosabban,
mint Ulrik Adolf szokott: alkalmi verseket írt a látogatás ihlető hatása
alatt.

Ez időben történt, hogy Zdenka és Ali még egy búcsúkirándulást
tervezett. A gondviselés maga mutatott erre rá: az idő hirtelenül
csapott vissza téliesbe. Óriás hózivatarokat jelentettek a hegyekből,
azután pedig nap jött, gyémántfényű, de aminek foga van, ami fagylal.
Éppen az nap, mikor a Miasszonyunk templomában Zdenka új hitében
megerősödött, bújt ki a nap is a felhőrongyokból először.

A csinos leányka fehér eszkimómezben csúszkált az délután Alival a
ródlipályán. A búcsú gondolata kicsapongóvá tette őket: valóságos
könnyelműséggel siklottak lefelé, a görbéknél sem ügyelve, legföllebb
jobban összefogózva.

– Még egyszer, még csak egyszer, még csak egyetlenegyszer! – mondogatták
egymásnak, míg a pálya mind üresebb lett; a távozók köszöntése hollázva
hangzott el, ide-oda csapódva a hegyek között. Csak nehányan mertek még
a gyér világításnál kormányozni.

Aliék indulásra álltak készen, lent a pályavégen és Zdenka még egy
pillantást vetett hátra.

Ali megkockáztatta:

– Menjünk mégegyszer!

És mentek. A szánkó őrült iramban siklott alá a csonttá fagyott havon és
az utolsó görbénél Zdenka messze kirepült a fordulót védő deszkapalánk
felé. Aztán elsüppedt az oldalra fölhányt hótömegben. Nem sikoltott és
nem is moccant.

Ali hasztalan fékezett, le kellett rohannia és csak a pályavégből tudott
lélekszakadva futni vissza az eltemetett leányhoz. Felvette szépen a
karjába, ledobott nagykabátjára fektette és szólongatni kezdte:

– Zdenka, kis virág, szólj hát szegénykém!

A leány szeme meg se rebbent, a halántékából pedig kis sötét erecske
csurrant alá halálsápadt arcába.

Ali segítségért kiáltott. Egyszerre termettek ott az utolsó sportolók.
Letérdeltek a leányhoz, konyakot töltöttek ajka közé, karját, szivetáját
dörzsölgették. És Zdenka megmozdult, felsóhajtott, aztán odanyult vérző
halántékához; ajkát valami szívetfacsaró nyöszörgés hagyta el.

A férfiak néhány szánkát kötöttek össze, arra fektették a már teljesen
magához tértet. Vigyázva húzták a város végéig, ott autót kerítettek és
beleemelték a leányt. Ali a legelső orvoshoz hajtatott, aztán haza,
Zdenkához.

Az egész nem volt nagy dolog, de az ijedtség, a fájdalom gyenge lázat
hoztak a leányra, hogy az orvos tanácsolta a fönnvirrasztást mellette.
Ali telefonozott a legközelebbi testvérotthonba, de az irgalmas nénék
mind igénybe voltak véve. A fiú gondolt egyet. Egyszerűen maga maradt
Zdenka mellett és mikor az elkínzott gyermek álomba merült, olvasnivaló
után nézett. Sajnos, Zdenka egyáltalában nem szokott olvasni, a szobában
egy könyv se volt, csak egy halom divatlap.

Tíz óra tájban csöngetés zavarta meg a leány álmát és Ali ábrándjait.
Zdenka felrezzent és felült. A levélhordó jött egy expressz-levéllel.
Ali maga akarta fölbontani, de a leány nem engedte.

A feltépett borítékból kerek, fényes tárgy esett ki: Ervin
karikagyűrűje. Zdenka visszaesett a párnára, szívére nyomta a kezét, úgy
olvasta a levelet. Szeme átbukdácsolt a betükön, első percben nem bírt
semmit se megérteni:

»Nagyságos kisasszonyom! Kézzelfogható bizonyítékok jutottak hozzám,
hogy ön rám nézve megszűnt az lenni, akinek hittem. Visszaadom a szavát
és ezzel utat nyitok arra, hogy boldogságát szíve szerint meglelje.
Kíméljen meg a választól. Hódolattal Hoschek Ervin, cs. k. hadnagy.«

Zdenka szeméből könnypatak eredt meg.

Soha még álmában sem gondolt rá, hogy ő Ervin ellen vétkezne.
Legőszintébb szándéka volt, övé lenni és boldoggá tenni őt. Valaki rút
ferdítéseket súghatott be neki és íme, most mindennek vége.

– Istenem, – zokogta – már most minek tértem én át?

Eszébe jutott, hogy miért jött Münchenbe: dolgozni, hogy ne kelljen
akárkihez férjhez mennie, hogy megvárhassa Ervint. Most pedig nyakig
eladósodott és Ervin a gyűrűt visszaküldte.

– Mit fog ehhez apám szólni… – fűzte tovább szakgatott zokogását.

Ali szótlanul tartotta kezében a gyűrűt. Csak nézte, nézte a síró
Zdenkát. Elgondolta: mily furcsa helyzetbe került a leány. Belépett egy
felekezetbe, amelyhez övéinek nincs köze, itt maradt árván, sőt meg is
van sebesülve…

– Miattam… – mondta Ali önmagának.

Könnyek szöktek a fiú szemébe és a gyűrűt kezdte felpróbálni, aztán úgy,
gyűrűs kézzel fogta át a láztól reszkető leányt:

– Zdenka, akarod, hogy megtartsam… ezt?

A leány egy percig nem értette, mire gondol Ali De aztán egyszerre
felderült Ez a megoldás oly egyszerű és oly kielégítő, sőt boldogító
volt.

– Akarom… – felelte selypítve, náthás, gyermekes hangon.

– Oh Istenem… – szólt Ali és először csókolta meg Zdenkát valóban
szívéből.

A leány pihegett, mint egy kis elcsitult madár, aztán egyszerre csak
megszólalt:

– Te… a szeplőske csinálta ezt…

– Gondolod?

– Nahát esküszöm!

– Az Isten éltesse! Még holnap küldök neki egy szekérderék rózsát, mint
leghálásabb lekötelezettje. Hanem most aludj, szívecském, aludd ki ezt a
sok izgalmat.

Ali megrakta a tüzet és a lámpa felét eltakarva, egy könyvet hozott át
Bispincktől; úgy virradt meg, a vámrendszerek tanulmányozásának
közepette; amihez Zdenka mély, édes lélekzése adta a zümmögő zenét.

Csak egyszer szakadt az meg: Zdenka megmozdult, mintha egy homályos
kérdés nyugtalanítná.

– Mi a baj, szívem? – hajolt fölibe Ali.

A leány lecsukott szemmel súgta:

– Te… keresztyén vagy?

Ali elmosolyodott.

– Az, kicsim.

– Akkor jól van – sóhajtott Zdenka és már aludt is

Alinak csak hajnalra jutott eszébe rágondolni, mit szól majd a dzsentri
familia döntő lépéséhez.

– Eh, majd lesz valahogy.

Másnap megbeszélték a továbbiakat. Ali most Párisba megy, elvégzi utolsó
félévét és aztán úgy egy év mulva megesküsznek.

– Te pedig – szólt a fiú Zdenkához – haza mégy és otthon vársz meg. Hogy
az idő hosszú ne legyen, tanulsz magyarul. Nem, nem akarom, hogy itt
maradj, míg én odaleszek… Félek, hogy úgy járnék mint Ervin, levelet
írnának nekem is és tudod, én azt túl nem élném…




X.

A tavasz hirtelen jött és szertelenül, mint erejében rontó-bontó fiatal
legény.

Egy szeles, verőfényes reggelen elsikkasztotta a hófoltokat, kikergette
az avartakaró alól a füveket, a kikiricsek halvány, karcsú fejét.

A hegyekből kisleányok hordták a hóvirágot, sőt a függelék földszintjén
lakó suszterné a munkanélküli legényunokáját is kiteremtettézte az
erdőbe barkáért, kékcsillagért, mert hogy ingyen nem tömi a száját. A
nagy fiú szégyenkezve nyitott be a penzióba, hogy ki vesz virágot tőle.

A Biedermann-ház egyszeribe megfiatalodott, mint az újruhás nő.

A vadszőlő megkoszorúzta az ablakokat és künn a kertben segített a
meztelen kőnimfáknak rendbeszedni toalettjüket. Az ebédlő ablakai
tárva-nyitva álltak, a léghuzam ebéd alatt feldöntötte az üvegházi
orgonavirágokkal illatozó vázákat. A hölgyek megbolondultak az örömtől
és színesebbnél-színesebb ruhákban tombolták ki magukat.

Az új fecskék közt két szobrásznövendék érkezett: egyik Kölnből, másik
Moszkvából. Mindkettő a függelékbe költözött.

A moszkvai orosz-zsidó fiú mindjárt első napon a »tojásember« nevet
kapta. Feje, hajlott orra és kis pocakja mind tojásdad volt ennek az
egyébként tehetséges úrnak. A tojásember nemcsak a mintázás, hanem a
reklám terén is zseni volt: rövid idő múlva a legjobb műcsarnokokban
állított ki.

A Kölnből érkezett úr szolíd, kifogástalanul öltözött fiú volt;
általában tanárnak nézték és nem is látott tőle senki soha, még egy
kenyérbél-kutyát se megmintázni.

Ez a két úr új izgalmat, új alakulást hozott a penzió érzelmi
viszonyaiba. A két öregkisasszony szikrát hányt a kölni szép fiú láttán
és sikerült is nekik az új jövevényt teljesen a maguk számára
lefoglalni. A szeplőske pedig a tojásember után vetette magát

Ulrik Adolfot a kölni zárkózottsága módfelett izgatta. Mindenféle
mesékkel vigasztalta magát azért a hallatlan kellemetlenségért, hogy a
fiú titkolózását – amely kevéssé kíváncsi emberek szemében csak
szerénységnek tetszhetett – megtörni nem birta.

A két russzofilnek azt regélte, hogy a kölni olyan profán műveket alkot,
hogy megmutatni nem meri őket. Viszont Karlának úgy fejtette meg a
talányt, hogy a fiú valami szenzációs megrendelésen dolgozik, aminek
titokban kell maradni. Utóbb maga is elhitte, hogy valamely királyi
herceg kedvese jár föl legnagyobb titokban a kölninek a függelékben álló
műtermébe.

Egyébbel nem is tudta volna megfejteni a kölni fiúnak minden látogatás
elől kitérő tartózkodását. Karla a maga nyíltszívűségében megkérte
egyszer, mutasson valamit alkotásaiból. Frici – így hívták a kölnit –
elpirult:

– Lássa, én sem Ulrik Adolfot nem kérem a verseiért, sem magát a
lámpaernyőiért. Szerintem az ember és a művész két külön valami, jobban
mondva az embereket nem a munkáikból szoktam megítélni…

– És mindig így fog rejtőzni munkáival?

– Oh, talán nem, majd ha jót produkálok. De akkor sem akarok mint művész
férkőzni az emberekhez. Ez is egy fajtája a függetlenségnek – tette
hozzá mosolyogva.

Ulrik Adolf kifakgatta a szobalányt, hanem azzal sem lett okosabb.

Az sem látott semmit, mert bizony ő is csak meghatározott órában
takaríthatott Fricinél, az pedig ilyenkor rendesen otthon volt és nedves
rongyokkal takarta le alkotásait. Anna különben sem volt vígjátékbeli
szobalánytermészet: nem kotnyeleskedett, kíváncsiskodott; hanem pontos,
türelmes odaadással végezte a maga dolgát.

Egyszer Ulrik Adolf Nietschkétől kijövet nyitva találta Fricike
előszobájának ajtaját. Óvatosan lépkedett odáig és végtelen örömére
fölfedezte, hogy Frici nincsen odabent. Szembehúnyás alatt, mint valami
betörő, surrant a nyitvafelejtett műterembe. Hanem a szerencséje csak
eddig tartott, mert már hallotta a lépcsőn felfutó Fricit és rossz
lelkiismerete azt a tanácsot adta, hogy elbújjék. A hálófülkébe ugrott
és ott a fogasról lecsüggő kabátok alá állott.

Csak mikor már Frici belépett, villámlott át rajta a gondolat, hogy
milyen ügyetlenséget csinált. Talán még mindig jobb volna úgy tenni,
mintha csupán meg akarta volna ijeszteni… Talán egy sikkantással elő
kellene ugornia… Nem. A kíváncsiság erősebb volt. Sőt a szerencse
kialudt pipája is újból meggyulladt és egy szippantás belőle Ulrik
Adolfot a veszélyek iránt narkotizálta.

Frici borzasztó sokáig piszmogott. A tűz előtt térdelve kapargatta a
szenet, nyitotta, zárta a kályhaajtót, papirosokkal zörgetett, vaslapát
esett ki a kezéből… Végre is elkészült a tűzzel.

Gondosan megkefélőzött, összecsomagolta szerszámait és aztán végre-végre
elhagyta a műtermet. Semmi kétség: az Akadémiára ment.

Ulrik Adolf óvatosan mászott elő és kullogott a műterembe.

A függelék egyetlen tágasabb fedélalatti szobája volt ez és a nedves
rongyok nehéz szagával volt tele. Ulrik Adolf csodálkozva vette észre,
hogy valamennyi ablak kereken vattával van elzárva a legkisebb
szellőzéstől is. Sőt maga az ajtó is a nyílásoknál gyapottal volt –
nyilván a zaj ellen – körülragasztva. A műterem egy része fehér
függönnyel volt elválasztva.

Ulrik Adolf kattogó szívvel látott munkához. Óvatosan vonta le a
lepleket a feltornyosuló titok zatos alakokról, amik a függöny mögött,
nedves ruhával födve, szinte riasztólag hatottak.

A meglepetés óriási volt, szinte megsemmisítő.

A rongyok alatt az Akadémia szerint előírt mintázógyakorlatok voltak,
oly lelkiismeretes odaadással, szinte mondhatni, olyan szeretettel
megalkotva, hogy Ulrik Adolfnak föl kellett szisszennie:

– Nyomorult szolgalélek!

Nem volt ott egy akanthuszlevélnyi amatőralkotás sem, hanem csupa
vasszorgalomra, mindenen keresztülvergődő akaratra valló előmunka.
rendszerezett tanulmány. Ulrik Adolfot ugyanaz a bosszúság lepte meg,
amit egy kis Krisztus-képű zsidófiú felett érzett, mert az gyönyörű
hangján sohse akart áriákat énekelni, hanem egész nap solfeggiázott és
doremifázott.

Ulrik Adolf mindenáron titkot akart felfedezni.

– Ennek a zárkozásnak csak kell okának lenni… – gondolta.

Sorra vette a lakás minden darabját, a szekrénybe is bekukkantott…
semmi. Azaz: rengeteg gyönyörűen gondozott fehérnemű; szimmetrikusan
elrendezett tündöklő fehér gallérok, tartófán csüggő kabátok és szárral
fölfelé csiptetett nadrágok.

Ulrik Adolf nem birt megválni innen. Folyton az a gondolat gyötörte,
hogy utóbb kint jut eszébe, hol nem nézett meg mindent, hol siklott át
egy lehető búvóhelyen. Végül mégis csak mennie kellett. Megnyomta a
kilincset – az ajtó zárva volt. Ez volt a dolog teteje.

Első pillanatban Ulrik Adolf szinte összeesett a tanácstalan rémülettől.
Egyáltalában nem voltak gondolatai… Most már mindenképen kátyuban marad.
Mi lesz, ha Fricike itt találja? Mit fog neki mondani? Ha azt, hogy a
nyitott ajtón betévedt, mivel okolja meg, hogy nem jelentkezett, mikor
Fricike visszatért?

A gondolatok őrült rohamban kergetőztek benne most már. De semmiféle
reményteljes kibúvó nem tudott kialakulni előtte. Dörömböljön?
Nietzschke és Hoffer ki fogják találni, hogy kutatni járt bent…

Bevárja Fricit?

Vagy elbújjék, míg talán lesz alkalom kiosonni észrevétlenül… míg a fiú
alszik, vagy pillanatra kimegy…

A legborzasztóbb az volt, hogy a szoba nehéz, fullasztó levegője kezdett
elviselhetetlenné válni. Ulrik Adolf nem birta felfogni, hogy ilyen
levegőben élni lehessen. Határozottan kénes, ammoniákos, szúró gázok
omlottak a kályhából. A szorongatott fiú tüsszenteni kezdett. Kínos
erőlködéssel fojtotta ugyan a kellemetlen ingert, mert hisz a hatalmasan
csettenő hang árulója lehet. Köhögni is kezdett, szeme előtt aranyoszöld
karikák ugráltak.

– Az ördög fűt itten? Fricike furcsa illatszert használ… Istenem, ha itt
elájulok, vagy pláne kiszenvedek… és megtalálnak… Etelka megtudja!

Szédült és tántorogva a kemencéhez ugrott. Ajtaját föltárva, abban, a
szénre állítva háromlábú kis vasüstöt pillantott meg. Az üstből valami
fehéres massza okádta a fojtó füstöt. Kivenni nem lehetett, mert az
edény izzó volt, a gőz pedig gomolyogva csapott ki az ajtón, Ulrik Adolf
gótikus orra alá.

A fuldokló fiú ész nélkül esett az ajtónak. Nagyot döngetett… de csak
egyet. Hiszen ott az ablak. Az nincs zárva. Ott a gyorsabb segítség.
Ulrik Adolf egy rántással fölszakította az ablakot A friss levegő
magához térítette őrült ijedelméből: mentő gondolatai seregestül jöttek.
Például az, hogy a vizeskancsót a kályhába beöntötte. A szén nagyot
sissenve kialudt és a fulladást lehelő massza kihült.

– Azt hiszem, egy félkótyához kerültem. Talán a műveit preparálja ezzel
a pokolbeli füsttel ez a tehetségtelen fráter… Vagy – ütött Ulrik Adolf
hirtelen a homlokára – ezzel ringatja magát ihletbe? Hopp!
Természetesen! Hogy is nem jutott mindjárt eszembe? És most már mit fog
szólni, hogy az ihletgépét kioltottam? Egy ilyen hóbortos ember nem
tréfál… az ördögbe is, hozzá herkulesi izmai vannak… nekemront…

Itt csak egy kivezető út van. Ő maga fog állni az erdő felől. Utóvégre
is ostobaság a saját ferde szándékának megsejtését a másikban előre
föltételezni. Honnan sejtené Frici, hogy ő majd meghalt a
kíváncsiságtól, mit rejt a műterem?

– Hidegvér és mentve leszek.

Begyujtott a kályhába szénnel, cigarettát töltött

– Tarthatna ugyan jobbfajtát is, ahelyett hogy annyi fehérneműt mosat.
Sőt valami harapnivaló is lehetne az asztalán!

Bevágta magát a karszékbe; és a polcról egy a Veit Stoss műveit tárgyaló
munkát leszedvén, a szegletben álló prémes papucsot fölhúzván, hatalmas
karikákat pöfékelve a cigarettafüstből, mélyen belemerült az olvasásba.
Meglepetéstől nem tarthatott, mert Fricike tanrendje orra előtt függve
hirdette, hogy a fiúnak ma délután hétig van foglalkozása. Utolsó
negyedórában redukálni lehet az otthonosságot.

Hat órakor azonban a kulcs megcsattant kint a zárban. Fricike majdnem
hanyatt esett, mikor a telefüstölt műteremben, karszékében háttal az
íróasztalnak, szembe az ajtónak prémcipős két lábát kétfele terpesztve,
Ulrik Adolfot pillantotta meg.

A pillanat kellemetlen volt. Ulrik Adolf mintegy szemrehányóan a
becsapásért, a tanrendre nézett. Mielőtt azonban Frici magához tért
volna, Ulrik Adolf már fölibe került:

– Az Isten megáldja, csakhogy már hazavetődött! Egy délutánomat
pocsékoltam el ön miatt! Idejövök látogatóba és ön eloson, rámzárja az
ajtót! És ép ma kellett volna az egyetemen egyik tanárommal megbeszélnem
doktori értekezésemet!

– Sajnálom… szinte lehetetlennek tetszik… hiszen én nem szoktam oly
gyorsan és halkan ki- és befutkosni, hogy ne vett volna észre… Igaz,
hogy ma siettem… Ezer bocsánat…

– De kérem, a bocsánatot hiába osztom, azzal az elpazarolt időm vissza
nem tér, Szinte megfulladtam.

– Szerencse, hogy a dohányt künn hagytam és hogy… el tudta oltani az
irtószert… tudja kérem, én minden új lakást előbb kifüstölök… a
férgektől tartva. Legalább mégsem únta magát – mentegetőzött tovább a
kölni jó fiú, egy pillantást vetve a Veit Stossra.

– Nos, nem untam magam; sőt ez a könyv felette érdekes olvasmányul
szolgált. Remélem, nem kívánja, hogy félbeszakítsam? A könyvet magammal
viszem.

Fricike örült, hogy a szerzett kellemetlenséget jóvá teheti e
szívességgel. Készséggel adta át féltett könyvét, sőt útravalóul
cigarettát is kínált, aztán lekísérte Ulrik Adolfot a lépcsőn.

Az utcára érve Ulrik Adolf megelégedéssel konstatált valamit:

– Az oktondi! Nem jutott eszébe megkérdeni, hogy miért nem dörömböltem a
szomszédoknak.

Hogy más korlátoltabb nála, ez büszke örömre gyujtotta.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Jensen mostanában remek kis rézlámpán dolgozott, a norvég világfinak
szánván azt ajándékul. Rajongását nem titkolta Ulrik Adolf előtt és
sejtelme sem volt, hogy az pontosan beszámol Hellmannénak mindarról,
amit Jensennél tapasztalt.

Ulrik Adolf ezt nem tartotta jellembeütközőnek, mert Hellmanné váltig
hangoztatta, hogy szándékai föltétlenül szentek. A lámpahistóriát
megtudva, az asszony erélyesebben fogott a mentési munkálatokhoz.

Jensen egy napon kissé korábban jött haza délután, mint szokta. Karlával
szemközt lakott, és mindkettejük kulcsa nyitotta közös előszobájukat.
Igy nem tünt fel, hogy annak ajtaja tárva állott, de mikor saját
szobájába lépett, ott olyanféle meglepetés érte, mint minap Fricikét. A
fehér mullfüggönyös kabinban – mert az volt inkább mint szoba – a
gyöngyházzal berakott valódi rokokóíróasztalkára, Biedermann egyik
főbüszkeségére, Hellmanné könyökölt szürkéskék princess-ruhában, fején
átdobott elefántcsontszínű sállal, ami madonnaszerűvé tette őt. Furcsa
madonna volt: Jensen egy félig megírt, az asztalon nyitva hagyott
levelét olvasta.

– Ezt nevezem én szemtelenségnek – szólt a fiú és kiragadta az asszony
elől a levelet.

Hellmanné, mint mártir, mint egy őrültekházabeli ápolónő, aki a
szitkozódást, karmolást önfeláldozóan tűri, csak megfordult és
nagyvágású zöld szemét a fiúra vetette:

– Jensenke, ez az út a pokolba vezet.

– Menjen ön a pokolba! Az talán jellem, úriasszonyhoz illő: betörni az
ember lakásába és a leveleit átkutatni.

– Én nem kutattam. A szobát Anna hagyta nyitva, mikor takarított. Hanem
ez egyenesen hajmeresztő, amit itt firkálsz. Christianssont arra kérni
hogy mellette ülhess a Balkánon! Minek azt levélben? Minek ezek az
odaadó frázisok: »Szívem hő vágya nagyszabású véleményeit hallgatni!«

A fiút az idézet dühbehozta.

– Ahhoz csatlakozom, akihez akarok!

– Dehogy. Ezt a levelet úgy veszem, hogy hozzám írtad. Akkor nem volt
bűn elolvasnom és mán túl mellettem ülsz a Balkánon. Úgy-úgy, Jensenke –
tette hozzá és karmosvégű, keskeny ujjaival megérintette a serdülő fiú
állát.

Jensenre ez furcsa, villanyosütésként hatott. Hellmanné észrevette, hogy
most vagy soha: a fiú pedzi a horgot, azért anyáskodva mondta neki:

– Kis Jensen, légy az én barátom. Meglásd, irígyelni fognak.

Ez hatott. A fiú rövíd időn belül észrevette, hogy az asztalnál
tekintélye van, mióta a legtüneményesebb asszony őt tünteti ki.
Gyermekes hiuságát kezdte a dolog legyezgetni és ha nem a szerelem, az
önteltség közte és Hellmanné közt valamelyes kapcsot teremtett.

Igy állottak a dolgok a penzióban, mikor München utcáin megjelentek a
Salvator-sör plakátjai. Ez esemény vezette be a tavaszt hivatalosan, az
emberek ezrei és ezrei számítottak erre. A hivatásos sörivók, akik a nap
minden órájában, az éjjeli órákat is számítva, kihörpentik a maguk kis
félliterét; a finnyásak, akik csak fehért, vagy csak feketét, csak
Schwabingert, csak Thomast, vagy csak Löwent isznak; a nem válogatósak,
akiknek mindegy, akármilyen, akárhol, csak legyen, sok legyen: mindezek
készültek rá, mint Ali honában a nagyétű a disznóölésre. De a
mérsékeltek, a csak ritkánivók is várták a nagy felöntést; aki pedig
sohse ivott, az ráhagyta magát ez időtájt vétetni a kirugásra.

Egyik-másik penziós már megkóstolta a nektárt; amit itt-ott a városban
is mértek. Biedermann csak a kezével legyintett:

– Ki kell menni a kúthoz, nem az árokból szürcsölni. Akartok most,
mindjárt ebéd után?

– Persze, hogy akarunk!

Bertram egy széndarabbal habzó kőkorsót rajzolt a falra és aláírta:
Indulás pont kettőkor.

Mindenki megértette a lakonikus hirdetményt.

Karla és Ulrik Adolf villamoson rontottak a városba, hívni Francit és
Etelkát.

Félegy volt az óra, az idő bőven futotta. Karla még az utcában sem járt
eddig soha, ahol Franci lakott. Most becsöngetett az előszobába, ahonnan
szőke, divatosan fésült idős asszonyfej bujt ki – nyilván a
háziasszonyé. Mikor megtudta, hogy Francit keresik, nagyot nézett és az
ajtót újból betette. Franci a legnagyobb zavarban jött ki és nem hívta
be Karlát, amit a leány tapintatosnak talált.

A lépcsőn lefelé haladva, Karla előadta, miért jött. Franci örömmel
jelentette ki csatlakozását:

– Félóra mulva ott leszek. Csak éppen megebédelek és rendbeszedem magam.

Arra értette ezt, hogy kicseréli munkazubbonyát ami különben nagyon
kedvessé tette.

– Nyilván ezért pirult, pedig egész ennivaló volt benne – gondolta Karla
hazamenet.

Ulrik Adolf is szerencsével járt: Etelka már ebéd után volt és
karszékében ült a nyitott ablak előtt. Ulrik Adolf csaknem térdrehullt
előtte, úgy kérte, tartson velük:

– Ha tudná, mily unalmas volt nekem a karnevál délutánja is, megszánna
és letenne zárdai életéről!!

Etelka kíváncsi volt a Salvátor-pincére.

– Jól van, két órakor maguknál leszek.

A fiú valósággal lerobbant a lépcsőn az örömtől.

Etelka úgy sejtette, hogy Albert estére fölnéz hozzá, azért kis cédulát
akasztott az előszoba ajtajára, tudatva, hogy hat órára megjön. A
kulcsot a levélszekrénybe csúsztatta, szobájában pedig könyveket és
holmi harapnivalót hagyott az asztalon, hogy Albert ne únja magát. Ezek
után nyugodt lelkiismerettel vágott neki a kirándulásnak

A penzió előtt az egész társaság indulásra készen állott. Szinte júniusi
meleg volt, Hellmanné kék hímzéssel szegett sárga vászonruhát hordott,
fejében hársból font, pántlikás hollandi főkötőt: a Deutsche Werkstätte
egy bécsi remekművét. Föl-alá sétált Jensennel, míg a többi
összeverődött és idegeskedett egy még hiányzó kisasszony miatt.

– Mi az ördögöt csinálhat – szólt a háziúr.

– Fogadom, hogy a fűzőjét veszi fel – mondta Karla.

Ez a legnagyobb lenézés volt Karlától, ő gyűlölte és minden művészi
érzéket megtagadott a fűzőthordó nőktől.

Végre mind együtt voltak és akkor futvást mentek a villamosig. Egy
teljes kocsit töltöttek meg. Zdenka és Ali sem hiányoztak,
visszavonhatatlanul legeslegutolsó felléptüket tartván Münchenben. Még a
penzió előtt, míg a fűzős nőt várták, a szeplőskét megpillantva, Ali
karját nyujtotta Zdenkának és úgy léptettek el az irígy kis béka előtt.
Most pedig a villamosban a frissensült vőlegény folyton úgy tette a
kezét, hogy a karikagyűrűje lássék.

Sorban és hangosan gratulált nekik mindenki és ez csak növelte
diadalukat. A szeplőske szenvedélyes dühvel vitatkozott a tojásemberrel,
csakhogy ne lásson, ne halljon

– Az »Én« kultusza, az önapotheosis, nemcsak a lírában, de mindenben az
egyedüli jogosult, Shakespeare is önmagát rajzolta Julius Cézárban és
Romeóban…

– Kérem, hova? – szakította félbe a szózuhanyt a kalauz.

– Nockerberg. Jakimov, legyen jó értem is fizetni. Csak húsz márkásom
van – fejezte be a szeplőske az »Én« apotheosisát.

Az út hosszú volt: a város egyik végéből a másikba mentek. Végre a házak
ritkulni kezdtek és egy domb aljában egészen elfogytak.

A penziósak kiszállottak és fölkapaszkodtak a széles, napberagyogta
úton. Az együttmaradás csak nagy nehezen sikerült, mert búcsújáráshoz
hasonló sokadalom nyüzsgött fölfelé a Nockerbergre.

A bejáratnál álló jegykiadó bódék elégtelennek bizonyultak: a sokaság
tolta magát befelé, mint összefüggő massza.

A tágas út kétoldalán nyílt tűzhelyen óriás tepsikben sült az apró páros
kolbász, erősillatú ropogós hal és a hólyagos lángos. Másutt csupa
láncbafűzött féltenyérnyi pereccel volt a bódé teleaggatva; a perecek
rózsaszínre voltak szárítva és szemre játékszernek tetszettek, a szájnak
azonban fölségesen ízlettek.

A hegy teteje amolyan kert volt: ritkánálló akácfák, egy-egy kis lugas,
és rengeteg egymástérő földbeásott asztal, pad. Valóságos padtenger és
asztaltenger volna, ha bele nem fúl a talpalat helyet üresen nem hagyó
emberárba.

– Itt bizony leülünk, ha hoztunk padot – tréfált Biedermann.

Körüljártak mindenfelé, de csak néhány oldalbalökést értek el és néhány
barátságos szidást, ha ők voltak kénytelenek lökdösni.

– Nincs más mód, egyenkint szorulunk be egy-egy asztalhoz.

– Óh, az nem mulatság.

Belesodródtak a bandát kísérő tömegbe és félóráig követték azt, annyi
szerencsével, hogy a rohanó pincérlányok kinek-kinek kezébe nyomták a
kőbillikomot.

A sör leírhatatlan jó volt. A fiúk habzsolva nyelték, a bandát
füttyszóval kísérve. Végül is találtak egy félig üres asztalt, ahonnan a
társaság sétálni ment. Arra lecsaptak, mint a héjják, mert ezt a kis
szigetet is rögtön elnyelte volna a tömeg. Úgy ültek mint a heringek,
sőt még azoknál is gyufábbul. Némely örvendett ezen, de voltak más
véleményen levők is, így a kölni Frici, akinek a szeplőske csaknem ölébe
csúszott a nagy szorongásban.

A rezesbanda azt húzta, hogy »Fogalmad sincs, be szép vagy« és hogy
»Jőjj szerelmes lugasomba«; szóval a penzióban is az állandó műsort
képező utcaseprő nótákat. Bispinck, – aki szigorlatát immár fényesen
lerázta és aki most először jelent meg kincsével együtt a penzió egy
muriján – továbbá Bertram, lefutottak a bódékhoz és óriás mennyiségü
ennivalót hoztak. Ki-ki kezéből harapta a kolbászt, halat, itt csak a
sörnek adtak edényt, és annak is csak a halmazállapota miatt. A
pincérlányok százszám futkostak az asztalok között, vitték az üreset,
hozták a telit; a közönség pedig ivott, ivott, csodálatos nyugalommal,
derüvel és élvezettel. Mindenki kövér volt, mindenki piros volt; a
bácsik pocakja az asztalt érte, a nénik halcsontjai töréssel,
galambszürke ruhaderekaik repedéssel fenyegettek. És volt ott tenger
fiatal leány, erősen lesímított vagy divatból kiment felfésült
hajviselettel; ezek a leányok pirulva iddogáltak, dúdoló udvarlóik
mellett; a gyermekek a papák, mamák ölébe szorulva ropogtatták a perecet
és a »csak egy cseppintést« biztatásra belekóstoltak a fekete, szagos
italba, ami a nagyok arcát oly pirossá, a szemüket oly ragyogóvá tette.

– Inni, inni, – biztatta Biedermann a hölgyeket. – Szégyen, csak egy
literrel beérni.

– Én csak egy féllitert akarnék – szólt a szeplőske.

– Az nincs, csak literes korsók vannak.

– Kérem Rosenkrantz, – fordult erre a szeplőske a kis zsidó énekeshez, –
csak húsz márkásom van kölcsönözzön negyven pfenniget

– Szívesen váltok önnek – szemtelenkedett Ali, elővonva tárcáját.

– Oh, ne járjunk most pénzzel, mikor kézzel eszünk – ijedt meg a
szeplős.

– Lássuk a húsz márkást! – ingerkedett valaki.

– Igen, legalább lássunk egyet, ha magunknak nincs is!

– Most már azért se – szólt a szeplőske sértődve. – Önök mindenből
komédiát csinálnak.

– Nem, nem, a pénzt, azt komolyan vesszük.

A szeplőske izgett, mozgott és indiszkrécióról mormogott.

A társaság evett és evett és aztán ivott és újból ivott. A hangulat
ennek megfelelően dagadt és míg eleinte tárgyilagos megfigyelésekre
voltak képesek, utóbb beleolvadtak a tömegbe, lettek annak hasonérzésű,
hangulatú atomjai. A föl-alányüzsgő hely nélkül maradottak, a negyedik,
ötödik litert aláöntő öregurak, a gyermekeiket nyakonfogó anyák, a
mosolygó szerelmesek, mind az ő testvéreik lettek; semmi
lehetetlenségnek nem tetszett volna, ha most valami parancs adatna ki,
hogy mindenkivel össze kell fogózni és testvéri csókot váltani.

A kacagó, tréfáló, dúdoló emberek zsivaja, kísérve a bandától, a fákon
ezerszám visibáló verebektől, a gyermekek sípoló kakasaitól; a
koratavasz enyhe naptüze, a finom ital tompa mámora egyetlen, egyöntetű
gomollyá olvasztotta az embereket, akik csupa kedves, jóságos lényt
láttak egy másban.

A penzióbeliek étvágya nem hogy csillapult volna, de egyre nőtt. Négy-öt
füzér perec tűnt el egynek-egynek ajkai közt; a száraz csemege a sört, a
sör a csemegét tette kívánatossá és így fogyott mindkettő hihetetlen
mennyiségben.

Hellmanné kártyát vetett és a hangulatot leplezetlen őszinteségre
használta ki. Például a fűzős hölgynek ama kérdésére, hogy sokra megy-e
a művészi pályán; ezt az orákulumot adta le:

– Lesznek fiaid és leányaid, mint Ráchelnek és Leának együttvéve; jó
férjed lesz és száz kilóra hízol.

A szeplőskének ópiumbarlangban jósolta meg kora halálát, amit az nem
vett sértésnek, hanem újjongva, diadalmasan és mintegy megdicsőülve
tekintett körül. Karla is megkapta a magáét:

– Te lész München leghíresebb filmgyárosa.

A társaság harsogó kacagásba tört ki. A fűzősnek a könnyei is peregtek.
Karlát ez felforralta:

– Én? Hogy jutok én ahhoz?

– Miféle csacsiság ez a filmügy – kérdezte Franci Karlát a korsója
mögött.

– Oh, penzióbeli butaság – felelt a leány kipirulva.

Ulrik Adolf odatolta magát Hellmannéhoz:

– Most én vagyok soron.

Az asszony, ki a húshagyón egyedül látta meg Etelkát Alberttel
karonfogva, rámosolygott a leányra:

– Ulrik Adolf, te fel fogsz mindent újból fedezni, amit más már
felfedezett és elveszted, amit más már régen megtalált.

Közben az idő eljárt és Etelka gondolni kezdett a hazamenésre, de a
társaság lehurrogta:

– Ilyen hamar? Kérem, ne rontsa meg a hangulatot! Különben is, hogy
vergődnék át a tömegen? Valaki nyakoncsípi és az asztalához kényszeríti.

– És főleg, még nem is voltunk odabent – szólt a házigazda.

– Persze, persze! Menjünk a csarnokba, ott van az igazi élet! –
indítványozta valaki.

– Jól van, de mindenik tartsa szorosan a párját, aztán álljatok sorba –
vezényelte Biedermann.

Sorba kiszorongtak a padokból és a lehetőség szerint összefogóztak.
Ulrik Adolf egyfelől Etelkát, másfelől a fűzős hölgyet tartotta karon.
Viszont Karlát Franci és egy ötven év körüli óriás újságíró fogták
közre, aztán jöttek Zdenka Alival, Hellmanné Jensennel, a szeplős és a
tojásember, a kölni Fricike a két öreg kisasszonnyal, kiki a szíve vagy
a kényszerűség szerint.

Sikerült nekik valahogy az óriás csarnokig törtetni.

A csarnok a pince fölé volt emelve, és mintegy negyede a kimérő, a többi
az ivó volt: a sör valódi Pantheonja. A fenyővel dúsan díszített
mennyezetről rengeteg lámpa függött, de a fényük a csarnokot kitöltő
gőzbe fult. Mi volt ez az atmoszféra, azt máskép meghatározni nem lehet,
mint hogy légneművé vált a sör; a habzó korsótengerből napokon át
felszállván és megsűrűdvén, hogy már a lélekzés is elég volt itt a
becsípésre. A hosszú asztalok majd lerogytak az üres és teli korsóktól,
az emberek pedig majd egymás hátán ültek, a jókedvnek olyan stádiumában,
ami csak azért nem mondható részegségnek, mert a csarnok közönsége a
legkipróbáltabb ivókból került ki, akiket a Salvátor se terített le.

A teremben mulató tömeg ezrekre ment. Ezer és ezer ragyogó, kacagó,
fecsegő arc közé vonultak a nézők be az egyik ajtón és körüljárva,
vonultak ki a másikon. Irányt változtatni életveszélyes lett volna.

Egy markos bajorfiú csak felugrott asztalától a penziót megpillantva:

– Mi szükséged neked két kedvesre – rivallt Ulrik Adolfra és azzal
kiragadta karjából a fűzős hölgyet.

Etelka láthatta, mi vár rá, ha egyedül indul haza. A fűzős leány
megrémült, de a legény – nyilván valami munkás – nem bántotta, csak
szépen karonfogva, a kijáratig vezette; ahol is utánuk kurjantva, eltünt
vissza.

Hanem a penzió is most érezte, mit ivott meg. Sőt még most se.
Mindaddig, amíg a tömegbe lapítva mentek lefelé, a lépés könnyű volt,
mert az embert tolták.

A kertből kiérve, a tolongás gyérült és a hölgyek rettenve kezdték
érezni a lábuk súlyát. A fejük rendben volt, de a lábuk mindenkép
gyökeret akart verni és ami a legszebb volt: valami mozivállalat nagyban
készítette róluk a felvételt.

– Nem értem, – szólt Etelka Ulrik Adolfhoz, – egy féllitert sem ittam
és… kifárasztott.

– Csakhogy a Salvátor kettős erejű és így egy liternek számít.

– Oh, ez csak tréfa.

– Ez bizony nem tréfa, ugy-e gazd’ uram?

A társaság megállott, úgy nevetett, mikor meghallotta, hogy Etelka nem
tudta, hogy minden korty kettőt számít.

Villamosra férni lehetetlen volt és autókba ültek. Szerencse, hogy azt
is kaptak, mert a kertből hihetetlen ár gomolygott elő, anélkül, hogy a
hegytetőn a zsivaj gyengülne.

– Kérem, hajtasson haza hozzám, – kérte Etelka Ulrik Adolfot.

Hét óra volt, mikor a lány kiszállott a belső Schwabingban. Egy kis
lelkiismeretfurdalás gyötörte hogy később érkezett, mint a cédulára írta
Albertnek.

– Istenem, bár ne jött volna el ma – gondolta, de az előszobába nyitva,
látta, hogy a szoba kulcslyukán át fény esik ki.

Nem volt mit tenni: bement és a fiút asztala előtt találta, amint az
óráját maga elé helyezve, várt.

– Jó estét, ugy-e nagyon pontatlan vagyok?

– A tény beismerése a tényen magán nem enyhít. Az ember amit ígér, meg
is tartja.

– Irtam, hová megyünk, de sejtelmem se volt, hogy oly nehéz kijutni
onnan. Higyje meg, egyedül el nem jöhettem volna, a társaság miattam
pedig föl nem bomolhatott.

– És szabad tudnom, miért nem jöhetett el egyedül?

Etelka szinte kimondta:

– Mert borzasztó sok vidám cimbora volt ottan, akik karonfogtak volna.

De hirtelen egyéb jött ajkára:

– Mert a tolongásban lehetetlen volt.

Albert hitetlen pillantást vetett Etelkára. A Salvátor pincét olyan
sörháznak képzelte, mint a többit a városban, ahol ki- és besétálhat az
ember kényelmesen.

– Furcsa önállótlanság – felelte kurtán és azzal újból elmerült az
olvasásba.

Ez a rövidség, ez a magábavonulás könnyet csalt Etelka szemébe. Albert a
viszonyok teljes ismeretlenségében elzárkózott a mentegetéstől, dühösen
falva az Anyegin strófáit, bár únta őket és izgatottságában szót se
értett belőlük.

Etelka némán ült a diványon és csak néha törülte le lopva könnyeit

– Miért sír? – kérdezte Albert hirtelen.

– Nem sírok.

– Hát akkor pityereg.

A hallgatás nyilván Albertnek volt kínosabb valami nagyon fúrta az
oldalát, az a bizonyos »kivel volt«, ami nem mert ajkára jönni.

Közben Etelka levetette felsőjét, de Albert ebben nem sietett
segítségére, bár érezte, hogy kellene és lopva a leányra pillantott.
Olyan meglepetés érte hogy még forrongó haragját is feledtette egy
pillanatra. Etelkán narancssárga, Mária Lujza divatra szabott ruha volt,
amely arcát izgatóan sápadttá, szemét keletiesen tündöklővé tette.
Egyáltalában nem lehetett ráismerni… Albert ajka fölött furcsa mosoly
rángott végig. Etelka idegenszerűsége gúnyra és még mohóbb
féltékenységre gyújtotta.

– Honnan… kölcsönözte ezt a… ruhát?

– Az enyém, Karla készítette.

– Csak nem akar ilyen ruhákat hordani ezentúl?

– Miért ne? Mindenkinek tetszik.

– Ez a legújabb, hogy maga mindenkinek akar tetszeni. Különben, ha
szabad kérdeznem, miért nem hívtak engem is a kirándulásra?

– Engem is csak az indulás előtt értesítettek

– Mikor?

– Úgy egy óra után, délben.

– Igen? És a barátnője nem tudta hamarább, hogy megy? Mintha hihető
lenne, hogy egy ilyen dolgot félóra alatt ütnek nyélbe.

– Oh, a Biedermann penzióban nagyon is hihető. Ott mindenbe beugranak.

– Tudom. A szerelembe is. És ez magának tetszik? – Etelka nem felelt.

– Miért hallgat? Ide jövök és ő hallgatásba merül.

– És az előbb ki olvasott, amíg én egyedül ültem?

Albert ajkát karapta.:

– Nekem okom volt rá. Erőt kellett gyűjtenem a leszámoláshoz.

Azzal felugrott és felkiáltott:

– Én ezt tovább nem birom. Hogy rám soh’se gondol, hogy afféle Ulrik
Adolfokat szed fel, akik irodalmi hazugságok leple alatt udvarolnak… Én…
én azt a firkászt egyszer a gallérjánál fogva ledobom… ledobom…

– Honnan?

– Úgy, mulasson rajtam! Úgylátszik, jó kedve támadt a Nockerbergen…

Albert kiválóan értett egyhez: órákig fúrni-faragni egy dolgon és minden
védelemből fegyvert fordítani a védekező ellen. Igy kínozta Etelkát,
anélkül, hogy kibökte volna a kérdést: »Kivel voltál?«

Albert utóljára ismét hallgatásba esve, nehéz fellegként ült a szobán,
de azért nem tágított.

A csendnek óriási robaj vetett véget: valami hatan rontottak be a
penzióból.

– Hercegnő, – és Bertram kedvesen szalutált, Etelkát penzióbeli
becenevén szólítva, – engedje meg, hogy meghívjam ma estére a sör
hatását paralizáló feketekávéra. Fernando Freyre de Andrade y Valverde
művész barátunk lát vendégül mindnyájunkat. Biedermann, I. emelet 5.
ajtó. Kezdete pont kilenckor.

A meghívásnak a tojásember, a szeplőske, a kis zsidó muzsikus adtak
nyomatékot, továbbá dr. Kuhnert, az »új csillag«, már tudniillik a
penzióban és a szeplőskénél egyaránt újonnan tündöklő.

Albert észrevette, hogy a szeplőske kémlelve nézdel végig a szobán; hogy
egy pillanat alatt meg akarja állapítani Etelka vagyoni és Alberthez
való viszonyát.

Bertram átnyújtotta a spanyol úr névjegyét, akinek egész nevét olvasta
föl, mivel nem tudta, a sok közül melyik annak igazi vezetékneve. Ez a
spanyol úr ugyanaz a festő volt, aki az egyetemről azt a kritikát
gyakorolta, hogy kórházhoz hasonlít a sok párbajsebesült miatt.

– Szabad jó hírt vinnem? – kérdezte Bertram kicsit merev, amerikai
udvariassággal. Senor Fernando Freyre de Andrade y Valverde roppant
lelkünkre varrta, hogy elhozzuk önt, kedves hercegnő. Ő nem tud senkivel
értekezni, csakis önt érti meg.

– Mióta beszél maga spanyolul? – kérdezte Albert hidegen.

– Félreértés. Freyre úr azért beszél velem szívesen, mert a született
németek nagyon is hadarnak neki.

Etelka kínos helyzetben volt. Hirtelen ilyen gondolatlánc futott át
agyán:

– Ha Albert itt akar még maradni és én beleegyezem a meghívásba, akkor
azt fogja mondani, hogy tőle akartam szabadulni; ha nem fogadom el a
meghívást, mert ő itt van, ezek a penzióban elregélik, hogy egy kis
filmet bonyolítok idehaza; Albert pedig, mihelyt ezek elmentek, kalapját
fogja venni és itt hagy a könnyeimmel. Egyetlen megoldás lenne, ha
Albert is velem tartana.

Ki is mondta:

– Albert, jőjjön maga is! Jó?

A társaság nem értette őket, de Bertram átlátott a helyzeten:

– Uram, tartson ön is velünk!

– Nem látszom hivatalosnak – felelt Albert fagyosan.

– Oh, az nem úgy van nálunk. A barátaink barátai, a mi barátaink.

Albert fanyar mosollyal válaszolt:

– Köszönöm, én nem érzem jól magam a mulatozás közt.

Etelka csupa udvariasságból vágyott elmenni, mikor ily szívesen jönnek
ilyen messzi érte és udvariasságból hívta Albertet is; most is jobb
meggyőződésének engedett, mikor lemondott:

– Bocsássanak meg, igen szívesen mennék, de a délután kimerített.

Hogy Albert nincs semmi tekintettel rá, szinte könnyet csalt a szemébe.

A társaság csalódva távozott, hogy másokat verbuváljon. Albert arcáról
eltűnt a kényszermosoly, helyébe nyílt harag lépett:

– Hogy mert hívni engem? Tudja jól, hogy gyűlölöm ezt a népséget!

E percben Franci nyitott be, aki biztosra véve Etelka jöttét, érte
fáradt, hogy az ne legyen kénytelen a városon túl egyedül menni.

– Nem megyek – szólt Etelka egyszerűn.

– Dehát miért nem?

– Elfáradtam a délután.

– Elfáradt? Hiszen úgy ült, mint néma kis hal a tó fenéken a viharban.

Franci gyöngéd hangja Etelkában a védelem iránti vágyat keltette:

– Ugy-e, hogy semmi rosszat nem tettem?

– Oh Istenem, hát azt ki hiszi?

– Oh, csak úgy… mondtam – szólt hirtelen a leány Albert elsötétülő
arcára pillantva.

Mikor Francit is elküldték, Etelka vőlegénye haragosan fakadt ki:

– Micsoda dolog, hogy tanút hív védelmére? Egy ezeridegent! Tudja mi ez?
Éz önmegalázás, ez nem méltó magához!

És kimondva a szentenciát, Albert felkészült a hazamenésre.

Etelkánál a pohár betelt. Hirtelen, de teljes nyugalommal a tükörhöz
lépett, haját megigazította és kabátja után nyult. Albert nem kérdezte,
hova igyekszik. Mikor a lépcsőn leértek, Etelka búcsút mondott neki és a
külső Schwabing-felé tért.

Albert csak pár lépést ment hazafelé, aztán meg állt, majd
visszafordította lépteit.

Hiába, ő ilyennek született: féltékenynek és féltékenységében
oktalannak; de minden balgasága mérlegre került lelkében és akkor
mérhetetlen bűnbánat lepte meg. Most minden vágya egy volt: hogy
követhesse választottját, akárhová megy az, és hogy lássa fájdalomtól
elsötétedett szemét felragyogni.

Azonban Etelkát nem tudta beérni, a leány száz lépésre előtte elérte a
penziót és sietve nyitotta meg a már kitanult titkos ajtót. Az döngve
hullt vissza a zárba utána.

A leány a ház kertfelőli részébe tért, azonban ott rá nem talált sem az
első emeletre, mert a ház e szárnya földszintes volt, sem az ötös számú
ajtóra.

Karlánál kopogott hát be, de ő már nem volt szobájában, végre is a
szobalány vezette be egy olyan előszoba félébe. Csak épen meg lehetett
benne fordulni: körül polcokon a házi könyvtár állott, csomó megfakúlt
kötésű lexikon. Egy szembenlévő ajtón át az »aszbesztkuckó« látszott. A
kuckó név igazán ráillett: a küszöbről egyenesen az ágyba lehetett, sőt
kellett lépni. A fal vakolatlan volt, de a parányi ablakon a tavaszi
kert nézett be.

Az előszobában balkézt embernyi szélességű csigalépcső eredt fölfelé.
Hova? A szobalány a padlásra vezette Etelkát, ahol a sok üres kosár,
koffer között a padlás jobbik végén álló ajtóra mutatott Ez volt tehát
az első emelet, közvetlen a tető alá volt az ötös szoba építve. Szemben
azzal szintén ajtó látszott, ott laktak a háziúrék az ebédlő felett.
Kívülről ott se lehetett volna emberi lakást sejteni: valami
bedeszkázott hombár emelkedett az ebédlő felé, de a svájci módra épült
kettős deszkafal egész csinos szobákat rejtett.

Az ötös számú szobából halk zsivaj szűrődött, ami egetverő hurrára vált,
mikor Etelka belépett. A tetőszobácska olyan alakú volt, akár belülről
egy koporsó, de az ablak virágos függönyei, a tarkaernyős lámpa, a
hófehér kandalló és más efféle enyhítő körülmények hangulatkeltővé
tették. A szoba zsúfolva volt: a vendégek divánon, székeken kívül az
ágyon is ültek, így Hellmanné Jensennel és egy tenoristaképű úrral.

Mindenki ott volt a délutánról.

A spanyol olyan kedves házigazda volt, hogy egyenesen Bukovinára
emlékeztetett. Nagy buzgalommal és még nagyobb ügyetlenséggel főzte a
kávét, rakta a csészéket; közben a szobalányért csöngetett, suttogott
vele, nem értették egymást; akkor a fiú hadonászni kezdett,
szemléltetni; végül is kapott a körülírt asztalkendők helyett
zsebkendőket. Azt hitte, hogy a kávét illendően kell felszolgálni;
ahelyett mindenki elszedve egy csészével visszabújt saját szögletébe és
folytatta a megkezdett fecsegést.

A szobában különféle hangszerek is álltak készen: a balalajka, harmonika
és a spanyol úr pianinója.

A tenorista végre is porondra lépett. Hellmanné kísérte zongorán. A
borotvált képű, gömbölyű legény Bertramnak volt földije és rendesen ékes
newjersey-i dialektusban lefetyeltek egymással; de a tenorista most
olaszul énekelt.

Etelkának ez épen megfelelt. A társalgáshoz kedve nem volt, de Evans
gyönyörű, erőteljes éneke megnyugtatta.

A szobának kertrenyíló kis négyszög ablaka tárva állt, a hangok tömör
hullámban omlottak a holdfényes, zsendülő kertre:

  »Lascia che piango…«

Evans templomian ünnepélyes darabokat énekelt, aminthogy törekvéseiben
is a legmagasabb célok vezették.

Egyáltalában nem volt bohém, úgy vigyázott hangjára, egészségére,
annyira nem fecsérelte tehetségét, hogy az szinte csodaszámba ment itt.
Hogy néma elragadtatással hallgatták, nem mint hajdan Zdenkát, annak az
volt a megfejtése, hogy a léhaság minden allürjei alatt mindenkiben volt
itt egy titkos ábránd, kultusz a legnagyobb, a tökéletes szépség iránt.
A középszerűt kinevették; de a teljes siker előtt zászlót hajtottak.
Csak addig volt itt valaki komikus, míg döntő sikert nem ért.

A krisztusképű kis énekes csaknem megsemmisülve hallgatta Evans áriáit.

Ez este senki se vágyott a harmonika után. A balalájka zizegése is
túlprimitívnek tetszett, éjfél felé a társaság különben is érezni kezdte
a délután hatását, azért szétoszlott.

Karla még egy percre magához hívta Etelkát, hogy megmutassa annak
ruháját a krisztusképűnek.

– Nos, meg van elégedve? – kérdezte a fiút. – De ez a szín önnek nem
felel meg, illetőleg valamivel sötétebb árnyalatot veszünk.

És Karla elbocsátotta a küszöbön álló kis énekest.

– Miről van szó? – kiváncsiskodott Etelka

– Rosenkrantz jövő héten lép föl először, Meyerbeer »Zsidók imáját«
énekli. Ahhoz varrok egy leplet neki. Hanem maga se kap tőlem több
ruhát. Franci egész este magát nézte.

– Oh, ez tréfa.

– Azt mondta, maga az a fajta nő, aki a férfiakat őrültté tudná tenni.

Etelka fájdalmasan nevette el magát:

– Oh, szegény fejem.

És felszedelőzködött.

Ulrik Adolf tudomásul véve, hogy Etelka Bertramék meghívását
elutasította, távollétével tűntetett ez este. A guta csaknem megütötte,
mikor Karla Etelkát az utcáig kísérve visszatért és ablaka előtt
elmenve, a fiú kérdésére, hogy feltűnt-e távolléte, azt a feleletet
adta, hogy senkinek, még Etelkának se.

Eközben Etelka lassan ballagott hazafelé, mikor hirtelen valaki
hozzácsatlakozott. Albert volt. A bűnbánó szerelmes hasztalan zörgette a
kaput, csengő nem volt és az ajtózár titkát felfedezni nem bírta. Igy
ácsorgott ott, a hasztalan tapogatózásban végleg elcsüggedve. Végül is
lemondott a bejutásról és a kert előtt sétálgatva várt. Igy hallgatta
künnről a felséges hangversenyt.

– Ki énekelt? – kérdezte Etelkát.

– Egy amerikai, Evansnek hívják

– Nyilván csak betévedt?

– Nem. Biedermannál lakik.

– Ilyen művész?

Albert még élénken emlékezett Ulrik Adolf hamis páthoszára és Hoffer
előadására a második Schiller koponyáról. Nem tudta elképzelni, hogy
ezek között teremnének a Lilienthalok és az Evansek.

Hallgatva kísérte hazáig Etelkát, a szerelemrehívó langyos éjszakában.




XI

Karla szerelmét a tavasz egy fokkal még emelte A leány ez időtájt egész
nap mint újjongó pacsirta dúdolt, énekelt. Szobáját anemonák,
repkényágak diszítették, haját szinte mindig hátán, kibontva hordta és a
szemébe egy álom költözött, valami ráváró boldogságnak biztos, szédítően
édes hite. Még mindíg nem volt menyasszony, még mindíg nem merte
Francinak a jövőt említeni; de magában nem is gondolt arra, hogy ne
lennének már eljegyezve. Minden szabadórájuk egymásé volt: Franci
naponként benézett hozzá, hol egész estére, hol csak egy pillanatra.
Néha kirándultak valamerre. Olyankor gyalog vágtak neki az útnak,
hátizsákkal, bottal, pezsgő tavaszi egészséggel és örömmel.

Igy ballagtak egyszer Schleissheim felé. Amint a mezőkre értek, balkézt
feltündöklöttek a még hófehér Alpesek, a messzi sötétkék égen mint
óriási körkép. A rétek világos zöldjében boglárok, ibolyák nyitogatták
szemecskéjüket. Az Isar patakjai hűs zölden imbolyogtak, hogy vágy kelt:
belegázolni, elterülni a puha, kimosott homokjukban.

Egy ilyen kis víznél az átfektetett fenyőgerendára ültek sütkérezni,
mint két bogár; lábukat a habok felé lógatták.

Szót se szóltak. A délutáni nap a hátukba esett és árnyékuk egynek
tetszett a vizen. Franci szólalt meg végre:

– Hova gondolsz?

– Boldog vagyok. – És Karla szeme hirtelen elfátyolosodott.

Újra megindultak, hogy legalább négy órára megérkezzenek és
megtekinthessék a képgyüjteményt. A schleissheimi kastély csak husvét
után volt állandóan nyitva, most még külön kellett a kulcsárral
nyittatni, de így legalább nem volt közönség.

Karla és Franci végigmentek a holtcsöndes termeken, csak ők és a nap
nézték a képeket, csakhogy utóbbi nem volt szívesen látott vendég, a
kulcsár elzavarta, mert féltette a képeket.

Marèe képei előtt hosszan álldogáltak. A mester színei oly
szívbemarkolók voltak, akár a hangszerek közt az orgona.

A kékesfekete-zöld, mellette égett-barnával, Karlát csaknem extázisba
hozta. Csak az elcsorgott, lefelé futó festékpatakocskák zavarták, a
mester igen sok olajat használt.

– Ez onnan van, – magyarázta Franci – hogy a mester sokáig festett
freskókat Itáliában. Most már képzelje el: aki a nedvességivó
gipszfalhoz van szokva!

– Ide mégegyszer eljövünk – szólt Karla, mikor a lépcsőn szembecsapott
velük az édes tavaszesti lég.

A kulcsár csörömpölve zárt utánuk.

– Csak egy út van vissza Münchenbe? – kérdezte Franci.

– Nem, uram, csakhogy a másik út sokkal hosszabb.

A két szerelmes mitse tartott egy tavaszéjjeli sétától és elindult a
hosszabb úton. Karla virágot gyüjtött és azért most már el-elmaradt. A
hátizsákja hóvirággal, barkával telt meg. Közben erősen alkonyodott, a
nap rég lebukott a müncheni fensík egy véghetlen távol pontján és mint a
király, ki ha a nászlakomát már otthagyta, továbbra is mulatságot
rendeztet a népnek: az égen kápráztató tűzijátékot gyullasztott még föl;
egész városok, ligetek, flották és hegyláncok úsztak az égre lángoló
sárgavörös felhőkből, amik rózsaszínre pirkadtak és lila ködtengerbe
sülyedtek, fúltak.

– Milyen csodálatos, mikor szemünk előtt pattannak ki a csillagok az
égből – ábrándozott Karla. Egyszer csak ott teremnek, aprón, szerényen,
aztán a sötétben drágakővé fúvódnak fel…

Sokáig mentek, anélkül, hogy az aranyköd, ami a város felett este
terjeng, fölemelkedett volna útirányt mutatni.

– Arra van München? – kérdezte Karla egy épen fölkelő csillagképre
mutatva.

– Arra kell lennie. – És Franci halkan énekelni kezdett

Még egy darabig ballagtak, akkor a fiú megállott. Kivette óráját és
megcsóválta a fejét.

– Aligha nem rossz úton járunk.

– Miért?

– Nézd, mindjárt kilenc az óra. Látsz te valahol fénypontokat?

– Az égen.

Franci nevetett:

– Legalább nem vagy megijedve, azt látom. De komolyan, se egy major, se
egy fuvaros valahol… Hátha csak úgy bolondjába megyünk?

– Gondolod, hogy az irány se jó?

– Hát mindegy, menjünk, amíg házra találunk.

A mezőkön ködök kezdtek terjengeni, egy hosszú fehér fátyolról
kitalálták, merre van az Isar. Hanem épen ellenkező irányban, mint
gondolták. A csillagok reszkettek, sziporkáztak és úgy sűrű södtek, mint
a méhraj. A csend szinte megfojtotta őket és kimondhatatlan örömükre
szolgált, mikor egyszerre csak kutyavonítást hallottak. Úgy mentek
feléje, mintha valami jó szellem hivogatása volna. Egyetlen ablak
pislant fel az ugatás irányában, és most már szinte futottak oda. Sohse
hitték volna, hogy ilyen kínos legyen az, amikor az ember nem tudja a
maga helyét meghatározni a teremtés dolgai között, mikor nem sejti,
mihez közeledik, mit hagy maga mögött.

A fényhez közel érve, fenyegető falak meredtek rájuk hirtelen. Kis
parasztházra számítottak és klastrom előtt álltak. A rendházat magas
kőfal övezte és minden ablaka le volt csukva, mint a halottak szeme. A
külső falhoz valami korcsmaféle volt építve, onnan jött a fény és onnan
ugrott rájuk egy fekete kutya. Franci botjától az állat szűkölve lapult
hátra.

A kimérőben kövér, álmos nénike számolta a jövedelmet, de egyszerre éber
lett, amint a vendégeket megpillantotta:

– Bizony, rossz úton igyekeztek. Hajnalig, ha most már hazaérkeznének.

A két kiránduló egyelőre csak a harapnivalóra gondolt. A kis fogadó
szállóvendégre berendezve nem volt, az asszony a parádés-szobába vezette
őket. Egy magasra vetett ágy, egy asztal és polituros szekrények álltak
benne, a két ablak között pedig fiókos kammód, rakva olcsó
porcellánfigurákkal Pásztornők, vadászok, táncolópárocskák, aztán üveg
cukortartók, lejáró tetejű tyúkok; bennük gyűszű és cérna állt, piros
bársony tűpárnák, virágos, hasas csészék félkörben kirakva.

A kommód feletti tükröt papír-rózsák koszorúzták. A díványon a
horgoltterítőcskék egymást érték, a földön kis párnán kövér kandúr
aludt. Az ágy felett Limai Szent Rozália olajnyomatban, fölötte
barkával, alatta szenteltvíztartóval.

A dívány fölött világi képek álltak, legyezőként rakott tarkabarka
képeslapok; vasárnapi merev díszbe öltözött emberek fényképei. Csak egy
ütött el tőlük, egy Liszt-frizurás cingár legény.

– Ez itt, kérem, a Rudi – szólt az asszony. – Nem tetszik ösmerni a
Rudit? Vagy az uraságok nem művészek?

– De azok vagyunk.

– Hát akkor hogyne ösmernék?…

Egy darabig állott, azt híve, hogy hall valami újságot a Rudiról, aki
csak pénzért jön néha haza; de választ nem kapva, a konyhába vonult
rántottát keverni.

Ezalatt Karla a díványba helyezkedett és véleményt alkotott:

– Hát nem borzasztó ez, hogy az embereknek, akik itt élnek a világ egyik
művész metropolisa mellett, még csak sejtelmük sincs nemcsak a szépről,
de még a tűrhetően ízlésesről se. Húsz pfennig egy művészi reprodukció
és nézzen ide, nézzen körül!

– Az Istenért, vigyázzon, még kidobnak és akkor szépen leszünk.

– Ej, a néni azt sem tudná, miről van szó, ha hallgatna is ránk. Soha,
soha az életben annyi otrombaságot, annyi ízléstelenséget nem láttam,
mint a müncheni polgároknál.

– Hja, azt tapasztalhatta, mennyiben imponál ezeknek a »művészet«.

Az asszony megjelent a kis porcellántállal és egy tányéron salátával:

– Sört?

– Két feketét.

Az ital fölhabzott az asztalon, a két szerelmes pedig gyorsan, friss
étvággyal falatozott, iddogált.

Az asszony bejött és elszedett.

– Hogy ez a petróleum?

– Egy félliter van a lámpában.

– Megéri reggelig?

– Meg az. Most már korán virrad.

– No, írja azt is a számlára – szólt Karla.

Ezalatt Franci a hátizsákokért volt a kimérőben, most behozta őket és
vizet kért a virágoknak.

Az asszony egy lapos tálban hozott is és aztán elköszönt.

Karla és Franci a díványra ültek és kiszórták a zsákból a tenger
hóvirágot. Sokáig szemelték, rakták a vízbe őket, miközben kezük úntalan
érintette egymást. A lámpa muzsikálva égett, a szentképek mintha aludni
tértek volna, mert hogy a zöld lámpavédő árnybaborította őket. A
klastrom órája néha belekiáltott a csöndbe.

– Karla – szólt egyszerre Franci és szemének fátyolozott tüzét a leányra
vetette. – Igazat mondtál ma… ott a hídon? Boldog vagy-e valóban? Úgy
szeretném, ha a sok jóságodért valamit én is adhatnék neked…

Karla nem sajnálta a virágokon át húzódni kedveséhez közelebb.

– Boldog vagyok, mert a tiéd vagyok – felelte.

Szíve mélyéből szakadt föl vallomása.

Teljes, nem félénk, nem vonakvó, hanem szomjúsággal, készséggel adott
csókban fonódtak össze, de csak egy szembehúnyásra.

– A menyasszonyod vagyok… – kérdezte és adta is a drága szót Karla
szerelmesének.

– A menyasszonyom… – mint valami súlyos drágakövet, úgy ejté ki száján
Franci e szót.

Nagyon fehér lett, karját a leány válláról annak térdére csúsztatta,
odarogyott a leány elé és fejét ruhájába fúrva hirtelen súlyos zokogásba
csuklott, mint egy gyermek.

Karla kezét a fiú kusza hajába ejtette, gyöngédsége, mint a
zsilipvesztett ár eredt meg: Franci haját, homlokát, nedves szemét
csókokba temette; karjába venni vágyott a bohót, az üdvösségtől lábához
vertet. És közben suttogott, gyönyörűséges, igézetes álomlátásokat:

– Igen, a menyasszonyod… oh, Franci, milyen szép lesz, – majd, majd
mikor egészen a tiéd leszek. Te szerződni fogsz valakivel, de én önálló
műtermet nyitok, nappal dolgozunk és este csak egymáséi leszünk:
olvasunk, játszunk és tervezgetünk… A lakást én rendezem be, az én
szobám aranyporszín lesz, a tied sötét borvörös.

Karla arcán mind több és több fény gyulladt. Mint valami titkon
készített színpompás remekművét, bontogatta szét most szíve álmait:

– A kicsikéké fehér lesz és nagyvirágos… és fogunk utazgatni, ahol csak
valami szépet láthatunk.

Mint gyermek a mesét, hallgatta Franci. Kimondhatatlan édes hullámokon
vitetve magát, nézett a leányból kisugárzó glóriára. A boldogság
istenasszonyának tetszett az: erős volt, szép, tiszta és üdvözítő
reményekkel teli.

Franci ajkát áhitattal nyomta a leány kezére:

– Ne haragudj rám, Karla, soha se haragudj meg…

Karla nem értette ezt. Hirtelen szörnyű szemérem fogta el, mintha imént
megfeledkezett volna magáról.

– Sohsem fogunk haragudni egymásra – susogta félig zavarban, félig a
boldogságtól alig hallhatón.

Valamiért nem mertek többé egymásra nézni. Karla úgy érezte, hogy immár
többé nem pajtások, hogy valami fölnyílt előttük: merész ívű aranyhíd
két végén állottak szemben, hanem rálépni egyik sem mert. Egy halom
hóvirág feküdt közöttük; hűs szűzies virágok, azokat rakosgatták
hajnalig.

Akkor kiléptek a ködterhes szürkületbe. A mezőkön a pára óriási
oszlopokban szállt föl. A nap aranymadárként röppent föl a hegyek mögül
és mosolyogva nézett rájuk, amint véle szembe hazavándoroltak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mostanában Ulrik Adolf irodalmi társasága rendkívül meglazult: a régi
tagok elszéledtek, az új penziósak pedig inkább kirándulni vágytak a
szabadba.

– Az irodalom olyan, mint a befőtt, télire való – mondta Hellmanné. –
Most csinálni, nem írni kell a novellákat

Ulrik Adolf azért most se maradt hoppon. Kihirdette, hogy vívóleckéket
ad és ezentúl órákig csattogtak a kardok a kertben. Tavasszal ugyanis a
kertben folyt a művészkedés, a pletyka, a civódás és a flirt.

Valami jó abban is volt, hogy az irodalmi esték közönsége szétpárolgott:
Etelka néha csak egyedül érkezett meg és ilyenkor ő is kiült a kertbe.
Ulrik Adolf Thomas Mann-ból olvasott fel neki, az ibolyák pedig lábukhoz
guggoltak hallgatni.

A két balga lélek nem vette észre, hogy a bokrok mögött ilyenkor
szünetlenül leselkedők settenked nek. Egyszer Ulrik Adolf rávette
Etelkát, hogy engedje le hátára hajfonatait.

A leány maga elé bámulva hallgatta a Buddenbrook-család dekadenciájának
történetét

– Hogy lehet Jacobsenen kívül valamit olvasni – szólt oda a szeplőske a
füves kis tisztás felé siettében, ahol a tojásember dolgozott a háziúr
néma fiának domborképén. A fiúcska maga is agyagot tartott kezében és
kis madarakat gyúrt.

Néha azonban türelmetlenül lépett az állványhoz és arcfintorítással
jelezte, hogy nincs megelégedve.

– Nahát csináld jobban – szólt a tojásember.

A fiúcska elértette a türelmetlen mozdulatot. Arcán élénk pír futott át,
egy kis ládára állott és az agyagot a mintázótámlán összegyúrva pillanat
alatt kiformált egy a tojásemberhez nagyon is hasonló torzfejet.

A körülállók fölnevettek.

– Miféle ízléstelen rivalgás – jegyzete meg Ulrik Adolf a bokorban.

A tojásember mosolygásba fojtotta sértődöttsé gét, ellenben Bertram
hurrát kiáltott:

– Gazd’ uram, – hívta Biedermannt – jöjj, jöjj, tudod-e, hogy a fiad
genie?

Biedermann rókaarcára a gyöngédség egy árnyalata ereszkedett:

– Bubi… Te csináltad ezt?

A fiúcska vídáman mutatott magára és ebben volt valami az ünnepelt
művészek öntudatos megelégedéséből.

Már alkonyult és Ulrik Adolf most már saját költeményeit kezdte előadni
fejből. Annál azonban még valami rosszabbat is elkövetett: felhasználva
és jó jelnek véve Etelka elmélázását, hirtelen egy csókot lehelt a leány
lecsüggő hajfonatának végére.

Óriás tapsvihar felelt erre a bokrok mögül. A leskelődők voltak: végre
megkoronázódott fáradságuk.

– Brávó, hurrá! – És azzal, mint a verebek, ha közibük csapnak:
szétrebbentek; csak a kacagásuk csapódott vissza.

Etelka meg volt kövülve. A csók és a leselkedés egyszerre oly erővel
szégyenítették meg, hogy könnyei kipottyantak.

– Hallatlan szemtelenség – jelentette ki a fiú és belesápadt dühébe. –
Etelka, ezt vér fogja lemosni! Tudom, ki volt a főkolompos, a kacagását
megismertem!

Etelka szót se szólt Csak Albertre gondolt, aki elől nem fogja tudni
elhallgatni a dolgot, és aki most meg fogja vetni őt, mint valami
bemocskoltat. Bement a Karla szobájába és az ágyra borulva sírni
kezdett. Ép ezen a napon volt barátnője a kiránduláson, de a szobalány
az ajtaját nyitva felejtette.

Természetesen Karla másnap meghallotta a történteket.

– Film, film! Egy kis pillanatfelvétel! – újjongtak a fiúk.

Karla megkérdezte Hellmannét, hogy történt az eset.

– Azt hiszem, csak a hajavégét érték Ulrik Adolf ajkai.

– A fiúk szemtelen tréfát engedtek meg.

– Eh, uraim, – indítványozta Biedermann – egy szép levélben megkövetjük
a hercegnőt és mellékelünk benne egy ollót, hogy messe le a bűn
színhelyét vele.

Másnap Etelka csakugyan megkapta a kis hajnyíró ollót, amin el kellett
magát nevetnie.

Mindazonáltal most már ritkábban ment a penzióba, mert látta, hogy Ulrik
Adolf nem tréfál Ő is kezdett kikopni onnan, míg mások nyomtalanul
tűntek el. Igy May, aki nehány heti várakozás után egyszer benyitott
Ingert lakásának kapualjába, hogy hátha visszatért. A házmesterné, aki
egyben a lakáspénzt is szedte, szép áldást mondott Ingertre:

– No hisz az drága egy madár! Fönntartottam neki a szobát és persze
híre-pora sincs; ilyen megkárosítás! Hanem nyomába leszünk, azt mondom.

– Jaj, asszonyom, ha megkapja, tudassa vélem, odaadom az öt márkát, amit
a levélben ideadott.

May felment az ötödik emeletre, a tető alá, ahol három üres szoba
ásította rá, hogy Ingert kereket oldott. Lehet, hogy volt szándéka
visszatérni, de hogy Párisban aztán megtetszett neki és így ottragadt.

May tanácstalan bánatban távozott és nemsokára hiányzott a penzió
asztalától.

A házfelügyelőné nyomozása eredménytelen maradt, ellenben Párisból jövő
művészfiúk állították, hogy Mayt látták Ingerttel, a Montmartre egy
fölfelé hágó utcáján kapaszkodva. Csakis ők lehettek, mert a
festékesládát cipelő leány a fiú mögött maradt, amire ez hátraszólt:

– No, csak a magad erejéből, fiacskám!

München pedig elfelejtette a letűnőket és üdvözölte az újakat.

Oh, az valóban csodálatos volt: emberek, akik, mint Ingert is, évekig
vittek a társaságban vezérszerepet, egyszerre iszapolódtak bele a mult
semmiségébe.

A haldokló festőt is, akit állapota rosszrafordultakor éjjel-nappal
önfeláldozóan gondoztak, akinek utolsó pfennigjeikből virágot hordtak:
mihelyt kórházban, biztos helyen tudták, levették a napirendről. A
Schwabing nem ért rá emlékezni.

A tavasz orgiája egyre tombolt, a fák varázsütésre öltöztek virágba, a
kertet ellepte az anemona, a repkény friss, ezüstpelyhes orrocskáját
tolta a fákon fölfelé, a nap záporként ömlött a rétekre: a füstös
házakat aranyba húzta és a parkokban megragyogtatta a játszó gyermekek
színes ruháit.

A penzió az orgonavirágünnepre készült. A plakátpályázaton, mert Ingert
nem volt többé itt, hogy civódással, rábeszéléssel a legtöbb pontot
csikarja ki magának, Szerdukov süket imádója, miss Green nyerte el a tíz
márkát. Az ő plakátképe holdfényes kertet ábrázolt, óriás, virág alatt
roskadó orgonafákkal; alattuk a fűben, a fölkelő hold képébe rajzolódva,
parányi emberke perdült táncra. Ezt aztán sokszorosították és
szétküldözték. Biedermann kitalálta, ki számára kér Karla kártyát.

– Hm, tehát mégis csak lesz valami abból a filmgyárból? – kérdezte
furcsa, konfidens mosolylyal.

– Micsoda ostobaság ez – tiltakozott a leány, föl nem birva fogni, mit
akarnak nála a filmgyár örökös emlegetésével.

Az ő eszményi szerelmén mindenki talált piszkálni valót, ellenben
Hellmannén senki se botránkozott. Pedig az valóságos hajtóvadászatot
tartott Jensenre. Karla ezt meg is mondta Hellmannénak, amire az
borzasztó fölénnyel vágta ki:

– Én illetlen? Ugyan dunnácska. Én, tudja meg, mártir vagyok, mert a jó
hírnevemet kockáztatom, hogy ezt a fiút megmentsem. Neki belém kell
szeretni, bármi áron. Maga spisz, én nem komédiázom. Látja, azt
tanultam: nemcsak a való, de a látszat is fődolog. Magánál azonban csak
a látszat fő. Viszont nálam a látszat semmi, fő hogy az embert nagy
célok vezessék.

Karla nem tudta felfogni, honnan szedi Hellmanné a rávonatkozó
elméleteket.

– Hisztérika – tért aztán napirendre felette.

Hellmanné pedig tovább manövrirozott áldozata körül. Haditerve
komplikáltabb volt, mint hitték az emberek. Amint észrevette, hogy a
faszívű tacskó tüzet fog, csak darabig szította azt kedveskedésekkel.

Az orgona-ünnepre elragadó fátyoljelmezt készített magának, amelynek bő
tunikáját karcsú fűzött váll szorította derékban össze; haját óriás
csüggő lila fürtök diszítették. Hellmanné különben is olyan szép volt,
hogy minden ruha emelte: légies alakja, gyöngéd arcszíne, remek haja
azonban épen az omló, ünnepies jelmezeket kívánta méltó keretül. A
rendkívül enyhe estén az ünnepély a föllampiónozott kertben volt, ahol
az orgonák részegítőn leheltek és ahova fülemilecsattogás csengett a
szomszéd, nyugalmasabb kertekből.

A kert elszórt padjain, a holdfénynél, lilába, fehérbe öltözött hölgyek,
nyáriruhás fiúk tréfáltak a bowle és harmonikaszó mellett. Egészen
világos volt, annyira, hogy Biedermann bosszúságára a lampionok nem
érvényesültek.

Zdenka és Ali ma valóság szerint is utoljára bucsúztak, mert a párisi
beiratkozás utolsó határideje Ali fejére ült fenyegető felhőnek. Viszont
Zdenka attól félt, hogy Biedermann nem hitelez tovább. Töredelmesen
vallotta be apjának, hogy öt hónap árával tartozik, másrészt
megnyugtatta, hogy hűtlen vőlegényét egy sokkal jobbal, sokkal
kedvesebbel cserélte, pótolta. Apja egyetértve Alival, Zdenkát
hazaparancsolta.

Most csöndesen üldögélt a két szerelmes a langyos estében, apró
koszorúkat szúrva össze a tokjukból kitépett orgonavirágocskákból, olyan
koszorúkat, amilyeneket iskolásleánykák füzetében és nagymamák
imakönyvében találni megszárítva.

A ledöngetett tánchelyen Frici izzadva rúgta a két idős kisasszonnyal. A
szeplőske dr. Kuhnerttel a tangót próbálta. Mindkettő füllentette imént,
hogy igen jól tudja azt és közmulatságra mindkettő a másiktól akarta
ellesni a figurákat.

Dr. Kuhnert az est folyamán mindenkit meghívott, hogy tekintsék meg az ő
művészi lakását. Valaki, aki járt már nála, hajmeresztő dolgokat mesélt
a fölhalmozott műkincsekről, amik fabatkát sem értek, és amikért Kuhnert
annyi pénzzel fizetett a kezdő művészkéknek, hogy szállítóitól az
»Arkmaecenás« nevet nyerte.

Az ünnep zajába később a szomszéd kertészetbeli kutyák is beleszóltak,
emelve a hangulatot.

Az est királynője Hellmanné volt. Az asszony azzal a szándékkal öltözött
oly szépnek, hogy Jensen pislogó szerelmét mintegy fúvóval fogja ma
lángralobbantani.

Mikor a lampionok alá rebbent, megpillantotta a ráváró fiút. Mindenki
tetszéssel nézte az asszonyt, és Jensen most be akarta söpörni a
diadalt, hogy az melléje telepedik. Hellmanné meg se látta őt.
Szórakozottan, mintegy keresve nézett körül; és mintha meglelné, akit
keres, hirtelen Evansre, a tenoristára terítette mosolyának
sugárfátyolát:

– Jó estét. Miért nem táncol?

– Látja, nem volt eddig, kivel.

– Ah, úgy. Nem. Ne táncoljunk, jöjjön inkább a grottába!

És karját Evansébe öltve fölment a fák közé az összerótt barlangba, ahol
a kis vízmedence tükrén nehány lampion bágyadt fénye aranylott.

A társaság hümmögve nézett utánuk és aztán Jensenre vetett irónikus
mosolyt. A fiú elsápadt, hiúsága szíven volt találva.

Az orosz-zsidó testvérpár is itt volt. Az idősebb testvér anyai gonddal
gardirozta csitri húgát. Udvarlást nem fogadott, azt egészen a
kisebbikre hagyta, akinek többek közt egy kedves kis ügyvéd is tette a
szépet, szünetlen töprengvén, hogyan lehetne a valláskülönbség felett
átsiklani. Bizonyos, hogy a kis orosz-zsidó leány nem volt Zdenka, és
aligha lenne hajlandó, csak úgy szerelmi meglepetésül kikeresztelkedni.
Most is inkább Rosenkrantzot, az énekest tüntette ki.

Lóri és Bispinck most jöttek meg Königsbergből, ahol szép egyszerűen
egybekeltek. A boldog pár is ott rúgta a porondon a twostepet és arcukra
rá volt írva, hogy az egész világgal szeretnének táncraperdülni.

A táncolók közt és a félreesőbb utakon kedves, de nem mindig szívesen
látott pillangóként repkedett Mou, egy ausztráliai leányka, akinek
mamája valami nagy keserűség miatt, vagy az elől szökött meg nem régen
az ötödik világrészből gyermekével; itt élt külön lakásban, ahonnan
szinte soh’se jött elé. Mout is legfölebb a kertbe engedte lemenni. A
gyermek a virágházban, kalitkában mókusokat nevelt. A virágünnepen
szabad volt résztvennie, és kibontott hajjal, repülő szalagokkal
futkosott a nagyok közt.

Mou nagyon szerette a zenét és a grottába rontva, előhozta Evanst, hogy
énekeljen. Hogy, hogy nem, a művész, mikor Hellmannéval a fák alá
állított pianinóhoz lépett, arra gyujtott:

  »La donna e mobile«…

Jensenre ez pofonütésként hatott és dühös könnyek jöttek a szemébe.

Az ének alatt még egy vendég érkezett, egyébként mostanság nem
szenzáció, nem újság a penzióban: Lilienthal, a koszorús költő. A
világfi a legényélet minden jó oldalát kiélvezve már, mérhetetlenül
sóvárogni kezdte a házaséletet; természetenek, aki őt kiegészítse,
tüneménynek kell lennie Hellmanné látszott mindazt egyesíteni magában,
amit ő megkövetelt: egy híres festő elvált felesége, született
Altkammer-leány, rendkívüli szépség, rendkívüli excentrikum…

Az orgonafürtös Hellmanné nem kevéssé ragadta el, mint annak idején
Ingeborg. Lilienthal ma egyáltalán nem törekedett arra, hogy a fiatal
nemzedéket maga körül gyüjtse, sőt megugrott Ulrik Adolf elől, hogy
Hellmannéhoz férhessen

Az asszony roppant kegyes volt hozzá, szinte kitüntető; ha azonban
Lilienthal sejtette volna, hogy a bájos mosolyok nem az ő
megörvendeztetésére, hanem egy tizenhét éves tacskó ingerlésére
röpködnek felé; hogy Hellmanné minden bóknál egy pillantást vet
Jensenre, hogyan zöldül el, mikor a társaság a nyílt elpártolást
megállapítja, – talán nem lett volna elragadtatva az asszony kegyétől.

Ez alatt Ulrik Adolf búsan bolyongott, akadt bele ebbe is, abba is. Azon
töprengett, hogy Etelkánál elért sikere nem volt oly óriási, mint
gondolta. Legalább is az teljesen lehiggadt, mióta a csókjelenet
történt. Boldogságának sírásójául nem a csókot, hanem annak kilesőit
tekintette. Hitte, hogy ez tette groteszkké aktiv fellépését és
névtelen, befelé forrongó dühvel kutatott, tapogatózott azóta, hogy
kitől eredt a leselkedés gondolata; főleg, hogy ki kacagott oly harsogva
a bokrok közt. Mert az persze tódítás volt, hogy a nevetőre ráismert.
Mindenki kacagását megfigyelte. Megvette Bergson »Nevetését«, de ebben
meg nem találta, amit keresett: a nevetésről a nevetőre ismerés
elméletét.

Egyedül ült a bowles asztalnál, sötét, csüggedő arccal. Egy hórihorgas,
kajánarcú úr lépett hozzája és pohár italt töltve magának, fanyarul
ismételte a dalt:

  »La donna e mobile«…

Ulrik Adolf e percben ráismert a nevetőre. Ez a dal is gúny akar lenni,
gondolta, és a feje forró lett. Ezzel a forrósággal csatlakozott aztán a
két russzofilhoz. Minél tovább figyelte Ulrik Adolf a kajánképűt, annál
bizonyosabb volt, hogy ez tette tönkre boldogságát. A fiatalembert
Lipinnek hívták és nem igen szerette senki. Mikor egyszer ott haladt el
Ulrik Adolf előtt, Ulrik Adolf félhangosan szólt oda Hoffernek:

– Szeretnék ezzel az emberrel leszámolni.

Lipin jól hallotta ezt. Azonban tovább itta a sört, gúnyosan mosolyogva
bele Ulrik Adolf arcába.

A boldogtalan Ulrik Adolf vére lázadozott, de türtőztette magát.

– Egy finoman, hősiesen megvívott párbaj visszaállítja Etelka előtt
becsületemet, értékemet. A dolognak azonban csinján kell menni.

Ily gondolatok nyüzsögtek benne, míg a többiek a tavaszi éjszakától
becsíptek és agyuk könnyű lett, mint az orgonaillat, hogy súlyától
fosztva fölfelészállt a Paradicsomba.

A hajnal sárgán hasadt, mikor a hölgyek rendre szobáikba szállingóztak.
Fricike egyik öreg kisasszonyát furcsa meglepetés érte. Félsötét
szobájában pongyolája után tapogatózott az ágyon, azonban szörnyű
rettenéssel húzta vissza kezét, mert ott valaki végig volt terűlve, még
pedig a hivatlan vendég férfi volt.

A Biedermann-penzió nem ismerte a villany hirtelen derítő jótéteményét.
A kisasszony reszketve tapogatózott gyufáért, az ágyon alvó pedig nagyot
horkantott, mikor az alápotyogó, ezerbe menő vázát hallotta durranni,
amit a kisasszony lesodort.

– Tolvaj… rabló… mormogta az ismeretlen és kezével maga köré
kanyarított. A leány jobbnak látta kimenni és az ebédlőben iddogáló
urakat küldeni be földerítésre. Bertram, aki már hazavitte menyasszonyát
és újra visszatért, kivezényelte a többit. Mindenki leemelt egy lampiónt
és lábujjhegyen osontak a rablóbarlangba. A nyájas ismeretlenre
rávilágítva, azt hasonfekve találták. Valamelyikük meg akarta fordítani,
hanem az olyan pofont kapott, hogy a lampión messze repült kezéből és
felgyúlva, a padlón elégett.

– Le kell fogni! – suttogta Bertram.

Egyszerre négyen hajoltak a dühös alvóra, megfordították, mint a zsákot
és ráismertek… a tojásemberre.

– Hé, Jakimov, talpra, mit keres maga itt?!

Az elkezdett nyögni, mintha kínoznák.

– Uraságod rossz helyre tévedt – kiáltotta fülébe Bispinck.

– Ki? Én?

Jakimov a szemét kezdte dörzsölni, aztán értelmetlenül bámult a
körülállókra.

– Rossz viccz, rossz viccz! – jött ki az ajkán.

– A vicc igazán rossz, kérem, nézze meg, hol van!

– Hol vagyok? Látszik, hol vagyok! A Biedermann-penzióban, ahol az
emberrel így bánnak. Hallja, – rivallt rá hirtelen Bertramra és valami
bölcseség villanhatott meg agyában – maga angol, maga tudhatná, hogy az
otthon szent, hogy az otthon templom… és engem a templom oltárán, a
tűzhelyen, izé – az ágyon… vagy izé, maga nem tudhatja, maga nem angol,
maga amerikás…

Elkezdett sírni efölött való kétségbeesésében.

– Ez el van látva, és úgy látszik, sejtelme sincs, hova tévedt –
állapította meg Bertram.

Jakimov hahotára fakasztó képet nyújtott. Gallérja lesorvadva, ingeleje
összetörve; arca maszatos volt a sírástól. Csapzott haja kiborzolódott a
fejebúbján lévő holdvilágból és oh csuda: nála a hold is ovális alakot
öltött, Jakimov tojásalakban volt kopasz.

A jó fiú igen elérzékenyült. Fejét Bertram vállára hajtotta, őt a
kisebbik zsidólány keresztnevén szólongatta és nedves csókokkal
borította a nyakát.

A négy fiú szépen fölemelte az elázottat és egyik üresen álló szobába
telepítette, aztán visszatért a Balkánra.

Ott még számos cimborára akadtak. Jensen a falmelletti padon aludt.
Fölébresztették, hogy menjen feküdni, de a fiú búsan ingatta a fejét:

– Hagyjatok… álmodni…

– Eridj az ágyba!

– Nem lehet. – És Jensen visszacsuklott a padra.

– Miért?

– Egy izé… fekszik az ágyamban.

– Kicsoda? Ennél is?

– Egy… izé… egy részeg.

– Ki az a részeg?

– Nem tudom, hogy hívják – dadogta Jensen. – Az a kövér… az a tojásdad…
a bowletől nem bírt hazamenni, azt mondta: könyörüljek rajta, mert
nevetséges lesz az előtt a kis zsidólány előtt… sajnáltam, mert
tudjátok, a szív… na, hát meg kellett mondanom, hol a szobám.

Jensen úgy félig-meddig kezdett kijózanodni az álomból.

– Hisz az Jakimov! Az ágyad üres, Jensenke, vendéged egyik kisasszony
szobájába tévedt.

Azzal Bertram fölnyitotta a megizzadt ablakot és a párkányra ülve, a
konyha felé kiáltott italért. Hirtelen azonban, amennyire karcsú
testével tehette, eltakarta a kertbe való kilátást Jensen elől.

A kertben a harmattól hamvasan csillogó széttiport füvön Hellmanné járt
föl és alá, fehér köpenyét álláig húzva föl. Fejéről a virágok
lehervadtak, elperegtek, zilált haját a reggeli sápadt fény különös,
zöldes zománcba verte. Mellette, szemét szomjasan rávetve, Lilienthal
lépdelt. Az asszony mintegy félórája tűnt el szobájába a költővel meg a
tenoristával, ahol teáztak és ahonnan a kertbe mentek felüdülni.

– Kérem, menjen már – hallotta Bertram Hellmanné mélyből gyöngyöző
hangját és látta keskeny kezét a költőéből kisiklani.

Az asszony aztán mint fehér denevér rebbent szobájáig és eltűnt a sötét
ajtóban.

– No, Lilienthal kapitulált – állapította meg Bertram.

Anna, a tekintélyes szobalány, az ebédlőbe új üveg bowleval lépett; a
fiúk csöndben iddogáltak, csak Ulrik Adolf mérte dühösen az ebédlő
deszkapadlóját, a kihívás mikéntjén töprengve.

Hirtelen Lipin Ulrik Adolfhoz ugrott és annak gótikus orrára csengő
fricskát pattintott. A fricska vörösre festette az inzultált fiú
orrahegyét, egyébként arca halálsápadttá vált. Hogy még az inzultálást
is elvette amaz előle!

Mi több, Ulrik Adolf védekezés helyett hirtelen meghunyászkodott
tehetetlen, összeroppanó dühében. Meggörnyedt és meghátrált.

– Kell még egy? – kérdezte Lipin ingerülten és újra fricskázott.

Ulrik Adolf megtántorodva hebegte:

– Még ma elintézzük.

A társaság a legkellemetlenebb hangulatban távozott. Valamennyi békés,
könnyelmű, sokban ábrándos fiú volt, sok energiájuk a kötekedésre nem
igen jutott. Meg aztán a fricska egészen kívül esett a dekadencia meg az
esztétika keretén. Ulrik Adolfot részben sajnálták, részben elítélték. A
fiú meghátrálását nem finomságnak, hanem tehetetlenségnek érezték. Ha
Ulrik Adolf visszafricskáz, a vélemény jobb lett volna róla.

Az ügy még az délelőtt beszivárgott az ébredezők szobáiba. Karla a déli
asztalnál, egyetértőleg a russzofilekkel, Ulrik Adolfot nyiltan
legyávázta.

Az pedig fölháborodva vette tudomásul a gyászos véleményt.

Hosszas töprengés után elvánszorgott a russzofilekhez és kimagyarázta
nekik, hogy a diák illemkódex, a »comment« értelmében neki verekedést
rendezni nem szabad, neki a fricskát el kellett tűrni, ő nemcsak
illendően, de éppen hősiesen járt el, mert a társaságra tekintett.

Ez annyira meggyőzte a két russzofilt, hogy míg egyrészt párbajsegédül
ajánlkoztak és este hatkor Lipin lakásán bekopogtak; másrészt vacsora
után Ulrik Adolfot Karlához kísérték, hogy ott is elégtételt nyerjenek.
Előadva a dolgot, követelték, hogy a leány vegye vissza a gyáva jelzőt.
Karla nyíltan felelt:

– A dolog úgy áll, hogy Lipin szerint maga akarta őt inzultálni. Mit
járt föl és alá a bosszuterveivel, mit főzött órákig magában? Tudja mit?
Ha le akart számolni vele és ha volt rá oka, az inzultusnak rögtön
kellett volna történnie. De maga ép a tisztelt előttem álló barátainak
sugdosott, fenyegetőzött. Hallgatott volna, amíg cselekedhetik és ha már
elszalasztotta a kihívást, ne tűrte volna el gyáván, hogy kétszer
inzultálják.

Karla lélekzetfogytán volt. Igazából az bosszantotta, hogy ez a három
nálánál fiatalabb tacskó azt várja, hogy ő megalázkodjék, hozzá még az a
kettő, akik délben legjobban gyávázták Ulrik Adolfot.

– Tudják mit, várjuk meg a párbajt, ha Ulrik Adolf azzal kiköszörüli
becsületét, akkor tárgyalhatunk.

Biedermann felháborodása azonban a legnagyobb volt. Csodamódon ő sem a
kihívóra, hanem Ulrik Adolfra haragudott. Mikor meghallotta, hogy a fiú,
mint sértett fél, a pisztolyt választotta, idejét látta közibük csapni.

A párbaj másnap hajnalra volt kitűzve és Biedermann éjfélkor vett
tudomást a föltételekről.

– Két szamár – mondta.

Azon éjjel Ulrik Adolf föl és alá száguldozott kis szobájában. Míg a
feltételeket szabták, míg a két russzofil vele volt és ő pózokban,
fölháborodásokban és elszántságban tetszeleghetett magának és másoknak,
mindaddig roppant határozott volt és megőrizte méltóságteljes külsejét.
Most azonban, hogy magára maradt, egyszerre roppant gyöngeség lepte meg.

– Mégis lehetett volna kardot is választani Holnap ilyenkor talán már
némán fekszem. Igaz, Etelka meg fog könnyezni és bizonyára sápadt
violákat fog lábamhoz lelopni, hanem ha én azt ugyse látom? Az újságok…
micsoda szenzáció lesz, de hát én azt úgy se olvashatom majd. És ha én
ölöm meg? Az nagy dolog lenne, de nagy kellemetlenség. Rendőrség,
vizsgálat, faggatások. Igaz, ez utóbbiaknál szenzációsan lehet
viselkedni: férfiasan, lovagiasan, büszkén és kikezdhetetlenül. De apám?
Mit fog szólani? Eddig se tartott semmire, de most – ki tudja, hátha
éppen most tanulja meg, kicsoda az ő fia…

– Nem akarok inni – folytatta gondolatláncát és elhúzta kezét a
konyakosüvegtől, amiben néhány csepp aranyszínű folyadék csillogott.

A kutyák kint bánatosan szüköltek és Ulrik Adolf nyitott ablakán az
éjszaka tündére belebegtette illatfátylait. A holdban fürdő tejfehér
mezők a tavasz szerelmes, édes álmát aludták a ház körül s a messzi
útról az égőfejű fiúnak hirtelen egy régi diáknóta sikkant fülébe:

  »Oh Zsuzsánna!
  Az élet mégis csak gyönyörű!«

Ulrik Adolf becsapta az ablakot és tovább folytatta sétáját a szűk
szobában.

– Ulrik Adolf, – suttogta önmagának – a kocka el van vetve.

A kerevetre ült és meghúzódott azon.

Csak bár a barátait ne engedte volna haza! De azt hitte, végrendelkeznie
és aludnia kell, hogy tiszta lélekkel és fejjel menjen a nagy lépésnek
elébe. A végrendelet! Ez még egy utolsó élvezet lesz.

Leült az íróasztalhoz és írásba foglalta, hogy diákszalagjával,
diáksapkával temessék, hogy összes költői alkotásait, azok kiadási
jogát, jövedelmét Etelkára hagyja. Ez a passzus volt a legvégső és ennek
tartalma, kivitele magát Ulrik Adolfot könnyekig hatotta.

– Ez gyönyörű dolog, ezt szeretném megélni, mikor fölolvassák… Hadd
lássa az a lány, hogy kije voltam.

Azonban nem tudott megszabadulni a keserüpohár irtózatától. Elővette a
Hoffertől kapott pisztolyt, belenézett a csövébe és olyan borzadás
futott rajta végig, hogy eldobta azt.

Kopogás verte föl. A fiú hirtelen fölvette feszes testtartását, mikor
Biedermannt látta belépni.

A gazda addig faggatta Ulrik Adolfot, míg végre kipuhatolta, miért fájt
úgy a foga Lipinre.

– Oh képzelgő poéta, ha már éppen tudni akarja, én nevettem akkor a
leghangosabban!

Ulrik Adolf elsápadt:

– De Lipin is ott volt.

– Ott volt hát. És ott volt Jakimov és dr. Kuhnert, Hellmanné, a
szeplőske… nahát, hívjon ki mindnyájunkat!

– Csak Lipin inzultált. Azt le kell mosnom! Nekem nem kenyerem a
gyávaság!

Biedermann figyelmesen nézett a rákpiros, hadonászó fiú arcába. Egy idő
mulva megszólalt:

– Mondok egyet. Ha maga abban a percben, mikor megsértették, nem védte
magát önkénytelen, hanem hagyta a csúfságot kétszer esni meg; hát az
szimptoma, hogy maga egészen hamis, képzelt szerepeket játszik az
emberek között. Maga Oroszlánszívű Richárdot és Stephan Georget ad,
holott még az egyiknek lenni is nagy föladat, hát még mindkettőnek. Én
nem vonom kétségbe, hogy valamelyikké esetleg kinövi magát… Hanem előbb
tegye le a vizsgáit és ne csak utczai tüntetésekkor járjon az egyetem
felé… A jogtudomány is valami.

– Átléptem a bölcsészetre.

– Úgy? Tehát szóval végezze a dolgát. A bőrét pedig nem hagyom. Azt
mégis igen olcsón adja.

– Hát mit akar? Alázzam meg magam?

– Várjunk csak, Lipint én ismerem. Bocsánatot fog kérni, meglátja…

Ulrik Adolf az érzések, gondolatok zavaros árjában kapkodni kezdett
valami után, ami irányt adjon neki. Rövid gondolkozás után
fölegyenesedett, szemét a mennyezetre függesztette és metsző
határozottsággal szólt:

– Úgy? Lipin hajlandó engem megkövetni? Nos, mondja meg neki, kedves
gazda, hogy ha tud inzultálni, tudjon verekedni is. Igen, mondja meg
neki, mert fogadom, hogy odabent van az ebédlőben és hogy önt puhítani
küldte hozzám.

Biedermann távoztával Ulrik Adolf megnyugodva várta a történendőket.
Bizonyosra vette, hogy a dolog teljesen kedve szerint fordult. Lipin
jobban retteg, mint ő és eljött engesztelni. Semmi sem könnyebb, mint
arra most rásütni a gyávaságot. Ulrik Adolf tudta, hogy a veszély elmult
feje felől a glória pedig megmarad.

Ajtaját bezárva, elhatározta, hogy semmiféle zörgetésre föl nem nyitja
azt.

– El fogok menni a párbajra. Lipin azonban nem jön el és akkor
lehetetlenné teszem őt a penzióban.

Hajnalban jéghegyet megszégyenítő hidegséggel kelt útra a két
russzofillel és az orvossal az angol parkba, a kitűzött helyre.

Ulrik Adolf mindent roppant pontosan és amellett olyan lelki nyugalommal
csinált, hogy a két russzofil bámulni kezdte az azelőtt kinevetett
poétát.

– Mégis csak legény a talpán – mondogatták egymásnak.

Az óra pont hat volt, a kitűzött perc, – de Lipin nem mutatkozott.

– Kigolyózom a gazembert a házból – szólt Ulrik Adolf fenhéjázva és az
éjjel elhajított revolvert, most mint egy gyermeket cirógatta:

– Etelkámért – szólt a két russzofilhez ünnepélyesen.

A szerelmében diszkrét fiúra rájött a dicsekvés vágya. Most már egész
biztos volt, hogy Lipin elmarad és a veszélytelen siker, a körülmény,
hogy végig hősként mutatkozhatik, a körülötte ujjongó májusi reggel
megrészegítették.

– Nézzétek, – szólt az órájukra pislantgató fiúknak – ezt a pompás
világot hagyom itt ma miatta.

És körülmutatott a tisztáson, amit mogyoróbokrok öveztek, legyezőként
nőve föllebb és föllebb A fű bársonyából óriás, nedvdús lapúk sarjadtak,
köztük fehér, csipkenapernyőszerű, kábító herbateaszagú virágok. A
cserjék alól kilőtt nyílként tavaszi pacsirták iramlottak égnek, odafönt
pedig vibráló zengedezésbe törtek ki.

Hirtelen Ulrik Adolf átszellemült arca elsápadt és a szó bentszakadt
torkában. A teljesen elhagyott úton néhány sötét alak bukkant fel,
rohamléptekben futva a tisztásnak: Lipin és társai.

Az álomnak vége volt. A játék újra komolyra vált.

– Átkozott – mormogta Ulrik Adolf.

Ajka minden erőfeszítése ellenére reszketett és most már szerette volna
magát Lipinre vetni, jól elverni azt, hogy így áthúzta számításait.

Pedig dehogy húzta. Segédei szépen odajárultak Ulrik Adolf segédeihez és
fölvetették a kibékülés lehetőségét.

Kibékülés! Ez a szó oly csodálatosan sokat jelentett: ezt az egész
ragyogó világot, tele versekkel, virágokkal és szép leányokkal… Etelkán
kívül Annákkal, Rózsákkal, Gretchenekkel…

Ebben az utolsó pillanatban Ulrik Adolf is tisztán érezte, hogy nem
született hősnek. Megbocsátott. Azzal az elégtétellel, hogy mégis ő
marad felül, hogy Lipin nála is harciatlanabbul viselkedett.

Hazafelé megtartotta védőbeszédét a két russzofilnak:

– Attila is akkor volt legnagyobb, mikor Rómának kegyelmet adott.
Lemondtam a dicsőségről, hogy annál nagyobbat arassak. Láttátok milyen
volt Lipin? Sárga, sőt, Istenemre, zöld! A keze nem reszketett, de
kalimpált a félelemtől. Úgy-e, jobban tettem így?

A penzióban is így beszélt.

Délután beállított Karlához becsületét keresni. Az Attila-féle
hasonlattal itt pórul járt. Karla átlátott a szitán és ítélete
lesujtott:

– Lehet, hogy maga most már a »Comment« szerint nem gyáva, de én nem
vagyok a »Comment«, hanem ember és hozzá nő. Én szerintem maga gyáva és
ezen semmi sem változtat.

Karla ezek után Etelkához ment, hogy gyöngéden, óvatosan elkedvetlenítse
azt Ulrik Adolftól. Etelka elértette Karlát:

– Úgy beszél velem, mintha komolyan hinné hogy én… hogy nekem tetszik
Ulrik Adolf?

– Oh, ez nem volna csuda, az Albert inkviziciós udvarlása mellett.

– Micsoda inkvizició?

– Na, tudja, az tiszta inkvizició, mikor valaki kínzásokkal akarja a
maga által elképzelt bűnöket másba szuggerálni és azokat még ki is
vallatni az áldozatból.

– Az Istenért, – vágott közbe Etelka sápadt szégyenben – honnan tudja
maga ezt?

– Hogy mondta: »tudom«? Szóval igaz. Én csak sejtettem.

Etelka, mint oly sokszor, újból úgy érezte magát a Karla őszinteségétől,
mint a csiga, ha szarvát érintik.

Visszahúzódott és igyekezett egyébről beszélni.

A párbaj különben végzetessé vált Ulrik Adolf és Etelka barátságára. Az
ágáló fiú nem került többé a leány elé, mert tőle egyedül a világon,
mégis szégyenlette magát.

Mások előtt később is büszkélkedni akart a Lipinen gyakorolt
nagylelkűségével, hanem Karla ezt is elvágta, egy az asztal fölött
mondott szentenciájával:

– Tulajdonképen mindkettő örült, hogy a pár bajból mi sem lett.

A dolog ezzel kómikussá vált. Igy aztán egyrészt Ulrik Adolf el volt
hallgattatva, másrészt a komikumot Biedermannál mindig megbocsátották és
így Ulrik Adolf bocsánatot nyert.




XII

Mintegy két hónapja múlt, hogy Bukovina a bodeni tó halvány opálvizén
áthajózva, svájci partot ért és hogy fölhágott Segantini istenhez
közelebb való világába. Bukovina egyetlen képét ismerte a mesternek, azt
a szántó embert, akinek ekéje nyomán a föld mintha épen most és folyton
fordulna kifelé, frissen, illattól gőzölögve.

És most ott volt, ahol a hegyek, a csillogóan zöld kaszálók szerelmese
élt, alkotott. Bukovina égberugaszkodó hegyeket várt Segantini képein;
azután megtanulta, hogy a mester oly magasra hágott, hol már többé nem
nyúlt föl előtte iramló orom, ahol a legszédítőbb csúcsot átölelhette és
alacsonynak festhette; meghittnek, közelvalónak, mint ahogy kitüntetett,
hív szolgák leheletnyi távolságból ismerik meg királyaikat. Csak a
káprázatosan tiszta megvilágítás, a színek oly kézzelfoghatóan érzékelt
üdesége adta meg a mester képeinek azt a közvetlen elemi erővel
hozzánkférő nagyságot, ami a szemlélőt elakasztotta lélekzetében, ami
szinte letepert szépsége által

Ah Segantini! Bukovina megtanult valamit: a különbséget köztük. Ő és
művésztársai mindig arra törekedtek, hogy az emberek azt érezzék:

– Soh’se gondoltam rá, hogy így is lehet valamit meglátni.

A mester festményeinél azt érezte:

– Nem tudtam volna soha megcsinálni igy, de én is éppen így éreztem, a
lelkemből van kivéve.

Az Engadin egy nagyobb üdülő helyén épült föl az amerikai szállója. A
»bar« teljesen készen állott, csak a festmények kellettek, és Bukovina
napestig kuporgott az állólétrákon, hogy az üvegre kenje, amit odakünn
fölvázolt magának. A szálló meglehetősen kihalt volt, mert hisz csak
most épült, meg éppen most olvadt a hó is, amely időszak a turistáknak
réme. Csak a falubeli gyermekek élvezték az áradást: a templomtól a
tengerszemig hajtották a vizen papirhajóikat. Annyi idegen mégis jött,
ment, hogy a bársonyruhás, gyermekarcú kis festőnek akadtak bámulói;
később barátai.

A nyugalmas álom, az erős levegő, a bő ebédek újjávarázsolták Bukovinát;
sőt még a művész se halt benne rút halált, mint azt Bertram hitte. Nem,
a fiú szívós volt, és titkon a maga örömére is készített vázlatokat;
megtelt új tervekkel, reményekkel. Nem ért rá búsulni; és csak bánatos
macskaszemén hagyott valami eltörölhetetlen nyomot a sok évi lelki
nyomorúság.

Igy tért haza, egy kora májusi reggelen, Münchenbe. Zsebét és önérzetét
néhány ezer frank tette súlyosabbá, amit ő különben sietett a penzióban
kikürtölni. Lakásán megállapította, hogy barátai az utolsó morzsa
szenet, párnáit, festékes edénykéit, állványait széthordták haszonbérbe.
Hanem ez egy cseppet se bántotta, és nem is kutatott az örökbérlők
iránt. A képei ott maradtak, azoknak a kollégák előtt semmi értéke se
volt; Biedermann szerint csak »személyi«, mint az ősökről maradt olcsó
ékszereknek. Egy képe mégis hiányzott. Az eltünt kép a nockerbergi
ünnepet vázolta. A tömegbe Etelka feje is bele volt rajzolva. Bukovina
később rájött, hogy a képet Ulrik Adolf vitte el emlékbe.

Bukovina legelőször is óriás kávé- és teaestét adott. A muri az
Odéon-kávéházban kezdődött, ahol azonban az illem miatt kissé
kedélytelenül ment a dolog; annál vidámabban kárpótolták magukat a kis
Bohémben, és végül Bukovina műtermében.

Mikor azonban az első újdonságos napok lefolytak, átjárva a müncheni
sörtől és hangulatoktól, Bukovinát egyszerre kimondhatatlan szomorúság
lepte meg. Csak azok az órák voltak ragyogók, mikor svájci vázlatait
festette; az ezerszínű mezőket, a hegyek napban fürdő, csipkés
gerinceit. Ilyenkor minden egyebet felejtett, az ihlet szárnya
csodálatos régiókba emelte lelkét.

Egy késő délután, mikor a napnyugat legrikítóbb színeit bontogatta és
egész szobáját valami szemvakító, türhetetlen fénybe szórta; Bukovina
fareteszes ajtaja megnyilt… Világos: csak valaki nagyon bejáratos jöhet,
a ki a zár titkához ért.

A fiú nem látta, ki az, mert a festőráma épen közte és az ajtó közt
állott, azért érdeklődés nélkül szólt oda:

– Te vagy?

Angolul, mert Bertramot sejtette.

– Én vagyok, felelt vissza egy csengésében megfojtott hang.

A fiú előlépett, és egy percig az alkony káprázatának vélte, hogy Helén
áll előtte; húzódva, bizonytalanul, de olyan bájosan, mintha
tizenhétéves, mintha érintetlen lenne.

Bukovinát szédülés fogta el, holttá vált, elnyomott szerelmének
egyszerre való diadalmas föltámadása szívét akarta szétvetni; hogy
ajkára nem bírt szó jönni, és mert attól félt, hogy a leány elsiklik a
semmibe, hirtelen térdreesett és úgy kúszott elibe:

– Helén – suttogta végre – Helén, te édes, te szent, te Isten!

A leány meghatva hajolt hozzá.

– Hozzám… jöttél? – kérdezte a fiú, és csókolni kezdte a leány lecsüggő
kezét.

– Akarod…? Vagy nagyon haragszol rám…?

– Ne beszéljünk erről, ülj le, ülj le nálam, nincs semmi rossz, most
jösz először, tudod, a bál után…

Helén megrezzent, legbensőbb emlékeik érintésére.

Levetette fátylát, és tavalyi divatu köpenyét. A fiú nem arra gondolt,
hogy ime az új tavaszra Helén nem kapott új ruhát; nem, Bukovina azt
hitte, hogy a lány iránta való gyöngédségből nem jött az új pompában,
hanem előszedte a régit, amit együtt vettek.

A fiú nem tudta, hova legyen az örömtől. Túláradó szerelme mindig
áldozatban talált utat, most is az volt első indítványa, hogy menjenek a
legfényesebb étterembe, de még előbb vegyenek egy százmárkás bluzt
Helénnek, ami méltó legyen a pezsgőhöz és az arany italnál csillogóbb
örömhöz, ami Bukovina szívét részegítette.

Helén beleegyezett és a fiúnak nem fordult meg eszében, hogy Helén
hajdan otthon, a szurtos műteremben találta a vacsorát legszebbnek. Nem,
ma ünnepelni, tobzódni, újjongani kellett.

Vacsora közben Bukovina elmesélte, hogy a nyáron újra Svájcba tér, hogy
jó összeköttetéseket, ismerősöket szerzett, akik megigérték, hogy
rendelni fognak nála, hogy ajánlani fogják…

– Ah, ez a szerencse, csak egyszer bekapni pénzes emberek közé; a többi
aztán megy; hiába, a Starnbergi tó mégis beütött…

A pezsgő a végletekig villanyozta Bukovinát. Utoljára annyit beszélt,
hogy feltűnést keltett a diszkrét étteremben és Helén zavarba jött
miatta.

E naptól kezdve a régi idők ujúltak meg és ha Helén nem is volt olyan
gyermekes, az öröme nem is olyan könnyen fakadó; azért a fiú boldog
volt, ezerszer boldogabb, mint valaha. Sohase kérdezte, mi van
Szerdukovval, úgy gondolta, ez gyöngédtelenség volna, elmúlt, mint a
rossz idő…

Biedermann nem fogadta el a pénzt, mikor Bukovina törleszteni akart:

– Majd ha egészben adhatod meg mind, hanem azt mondom, eridj a
kincseddel a takarékpénztárba. Jó lesz majd, ha az ösztöndíjból kinősz.

A betétkönyvet Helén őrizte azután, azzal a meghatalmazással, hogy
kivehet annyit, amennyi gombostűpénzre időnként szüksége van.

A leány most még jobban könyörgött Bukovinának, hogy szerelmük titkon
maradjon. Csak késő este jött fel, és akkor rendesen a diványba
kuporodott, ott szedegette szét az asztalon ráváró narancsokat. Ha
Bertram, vagy más bezörgetett, Helén a függöny mögé bújt és képes volt
órákig üldögélni ott, anélkül, hogy egy moccanással elárulná jelenlétét.

Néha a szó a házasságra tévedt, és Bukovina lelkesülve beszélt, hogy az
nincs messze már. Helén olyankor csodálkozva nézett apró, meggörbülő
körmöcskéire. Nem újjongott és nem ellenkezett.

Egyáltalán sokkal zárkózottabb, hallgatagabb volt, mint régen. Sőt néha
bánatosnak tetszett… Egyszer aztán, mintha valami talánynak a kulcsát
kapta volna meg, mintha valami magárakényszerített dolgot lerázott
volna, fölvidult és mint hajdanán, dúdolt is néha, míg a kivakult tükör
előtt haját igazgatta.

Azért mégsem volt a régi. Viselkedésében volt valami elszánt, valami
kihivó, mint azokéban, akik titkon, de meggyőződésük szerint jogosultan
vétkeznek.

Modellt mostanában sohasem ült. A pénz erre is futotta. A modellt drágán
kellett fizetni, és ez a drága modell volt Bukovina életének egyetlen
fényűzése. Ez a fényűzés is Helént illette: hogy ő mindentől kímélve
legyen.

A penzióban a kis rutén elfoglalta a régi helyét, szerepét a Balkánon.
Ebédek alatt elhúzta a Miserere-t, az angol hymnuszt és egy hazájabeli
csürdöngölőt, kávédélutánokon rossz vicceket harsogott a kontinens
minden nyelvén… Mert ilyen nemzetközi töredékekből állott a műveltsége.

Mig Bukovina filmje ilyen boldog fordulatot vett, a többieké is pergett
csöndesen tovább.

Karláéké most még gyöngédebb, tartózkodóbb színt nyert. Franci, mint a
lázban sinylő, halvány volt és levert. Úgy megváltozott az első
találkozás óta. Arcáról lesorvadt a napégette zománc, gyermekes teli
ajka köré töprengésre valló ránc vetődött.

Egyszer levelet mutatott Karlának, egy párisi fényképész állást ajánlott
neki

– Azt hiszem, filmfölvételeknél kell majd segédkeznem…

Karlának eszébe villant Hellmanné jóslata, hogy ő filmgyárosné lesz, és
ezt csodálatos összefüggésnek vette. Maga biztatta Francit, hogy fogadja
el az ajánlatot.

Oly boldog volt, hogy ezzel is közelebb jutnak a drága valósághoz, mikor
ilyen kerekszemű, teleajkú kis gyermekei lesznek, amilyen Franci volt.

Mert Karla egész lénye a tisztának, szépnek és hasznosnak összhangját
sóvárogta; élete az ábrándnak és az okosságnak egymással teljesen
egybeforrt elfonódása volt. Ideálisan szerette Francit, de amellett
szünetlenül a jövőnek anyagi megalapozása lebegett előtte és a szerelmet
nem csak virágjában, hanem édes gyümölcseiben is vágyott élvezni.

Teste és lelke egészséges volt, de ezt az egészséget nem a károstól való
süket elzárkózással edzette. Északi hazájában a tenger, az örökös szél
tették szervezetét mindennel szemben ellenállóvá; művészi éveiben bő
alkalma nyilt látni az emberi léhaság és eltévelyedés ezer példáját;
mindez őt fényesebbé tette, mint a daróc súrolása az aranyat.

Franci félelemmel, bámulattal jött erre rá, és míg egyrészt mindjobban
vonzódott Karlához, másfelől ez az egyenességében, őszinteségében szinte
kiméletlen lélek aggasztotta.

– Ez jó lesz ahhoz, aki őt megérdemli, jó lesz, mint egy angyal; de a
nyomorult nem fog nála elnézést találni; lényének súlyával meg fogja
semmisíteni azt.

Ilyeneket gondolt, mikor gépével néha az angol parkban kóborgott. Ott
gyakran találkozott Jensennel, a szőke kis dánnal, akinek szerelme az
orgonaest óta olyan akut hideglelés féléhez hasonlított: a fiú hol
átkozta és megvetette Hellmannét, hol meg egyszerre olyan vágyódást
érzett annak hangja, hajdani, akkor nem is méltányolt hizelgései iránt,
hogy szeretett volna székeken, asztalon, falon áttörtetni és elibe
hullani, mint beteg pillangócska.

Ennek eredménye az volt, hogy teljesen elhanyagolta a műhelyt, a régi
násfák, fülönfüggők és fibulák tanulmányozását. E helyett az Isar-parti
sziklákra ült és a tavaszi dagadás után újra megkristályosult,
megzöldült folyócska zuhatagjaiba bámult.

Ez rossz jel volt, mert az eszét még valamennyire bíró művész legfeljebb
kávéházba bújik, szivet altatni… de aki már az Isar partra, a lombok alá
jár, arról félni lehet, hogy az őrülethez áll közel.

Pedig Hellmanné iránt Jensen teljesen igazságtalan volt. Az Isar
mondhatta volna meg azt legjobban, mert nemrég ringatta messzi lefelé,
túl a városon Hellmannét Lilienthallal.

A nagy költő egy izgatóan keskeny, indián canoëkra emlékeztető naszádot
bírt, amin csak két ember fért el és amin az evezés nagy művészet volt.
A csónakázáshoz Hellmanné fehér matróz ruhát öltött és óriási, napfogó
florentin kalapot. Lilienthal sohse tudta, mi hat rá jobban: az asszony
nem törődő széles pompája, vagy raffinált egyszerűsége. Mindíg úgy
találta legszebbnek, ahogy épen legutoljára látta.

A csónakban egymás mögött ültek, és csak vitették magukat az árral; az
evező alig csobbant, akkor is csak kormányzásul. Mikor már a legapróbb
házak is elsiklottak mellőlük, és csak a vízrehajló fák, a partból
feltekintő óriási nefelejcsek hallgatózhattak, Lilienthal nekifogott
vallomásának. Nagy könnyebbségére volt, hogy az asszony előtte ült és
igy nem nevethette szembe. Mint iskolásfiú a leckét, mint bohó diák az
első vallomást, Lilienthal ügyetlenül adta elő szíve óhaját, az asszony
vállán át fülébe dadogva azt.

Hellmanné nem nevetett. Sőt úgy beszélt, mintha életének nagy és szép
óráját élné át; mint okos anya, ki gyermekét csacsiságon kapta, és
komoly leckét ad neki.

– Mit gondol ön, én, aki térdenálló férjemet odahagytam, miután őt
naggyá tettem, szépen tennék-e, ha most egyszerüen elfogadnám az ön
fényes ajánlatát és lemondanék hivatásomról: a gyönge emberek szellemi
talpraállításáról?

– Ha tudná, mily gyönge vagyok én!

– Ön már híres ember, én a verseiből tanultam szeretni tíz éves
koromban… Ön oly nagy, és már olyan régen az. Én csak kaphatnék öntől:
fényes szobákat, felséges alkotásokat; mindíg csak vennék, vennék, és
soha sem adnék, és látja, az engem megalázna. Én nagyon szegény vagyok,
csak épen ruhákra költhetek és különben hitelben élek Biedermannál, de
ami vagyok, azt magamnak köszönöm.

– Épen ez az! Tudja-e ön, hogy szépségével többet adna nekem, mint amit
én minden önnek ajánlott művemmel és minden pompával, amivel
körülvenném? És ön akar Biedermannál élni, hozzá adósságra!?

– Nekem ott hivatásom van. Ott egyedül van választék a nekem való
emberekben.

– Válasszon engem! Én is ott kezdtem.

– Megmondhatom, hogy ön nem ellenszenves nekem, de nálam nem arról van
szó. Nálam mindig a nagy föladat a fő… belefogtam valamibe, a zászló
alól meg nem szökhetem.

– És ha elvégzi a föladatot?

Hellmanné kihajolt egy nefelejcset szakítani, hanem szinte kifordult.

Lilienthal hirtelen visszarántotta:

– Az Istenért!

– Látja, én ilyen vagyok. Egy nefelejcsért szívesen kiesem a csónakból.

– Csakhogy én visszatartottam és ez rám nézve jó jel.

– Mondjuk.

– Kivált most, hogy rokonszenvéről biztositott.

– Oh az még semmi. Én a férjemet is szerettem… de csak amíg megmentője
lehettem.

– Legyen nekem is ihlető nemtőm!

– A házasság nagyon is leköt. Testi-lelki szabadsággal többet szolgálhat
az ember másoknak.

A csónak egy kis szigethez ért, és Lilienthal szórakozottsága miatt
partnak ütődött.

Hellmanné kiugrott és elkapva a láncot, kijebb húzta a naszádot.

– Miért nem mondta, hogy ki akar szállani? Ön húz partra engem?

Hellmanné különösen mosolygott:

– Olyan fiatalnak érzem magamat.

Lilienthalt valamiért bántotta ez a kijelentés.

– Csak nem azt érti ezalatt, hogy én idős vagyok, hogy ő túlfiatal
hozzám…

Ez a gondolat, mint a hideg kéz érintése bizsergette a hátát.

Körüljártak az apró szigetkén, az asszony szinte csapongva, a tavaszi
széltől mámorosan. Mintha igyekezett volna, hogy Lilienthal ne tudjon
vele lépést tartani.

Néhány óriás, elkésett, halvány ibolyával ültek vissza a canoëba.

Hazafelé az út fáradságos volt, Lilienthalnak megfeszülten kellett
eveznie. Azért nem is beszélgettek.

A város végén a csónakot számba adták az őrizőnek, és gyalog indultak
vissza a mindjobban ágaskodó, tornyosuló házak közt.

– Nem volna kedve ma velem vacsorálni valamerre?

– Ilyen toalettben?

– Kérem öltözzék át, egy óra mulva az autót érte küldöm.

– Nem, köszönöm. Ebből csak mendemonda lenne.

– Ön fél a mendemondától?

– Nem félek, de csak akkor tűröm szívesen, ha van alapja.

Ez a válasz Lilienthalt megsebezte. Félig édes, félig keserű emlékekkel
vált meg Hellmannétól. Hány órát pazarolt el asszonyokra, akiket
megnyert, mielőtt megkívánt volna; és íme itt a legmegalázóbb és mégis
legingerlőbb félsikert aratja.

– Olyan szerelmes vagyok beléje, mint Goethe volt a frankfurti
Margarétába. Miféle kötelességei, vagy föladatai lehetnek? Eh, meghivom
egy estélyemre, akkor majd elkáprázik és mint pillangó belefut a lángba.
Most büszke, mert még nem kivánta meg a fényűzést…

Nem kívánta meg, mert nem is ismeri. Hol ismerhette volna meg?
Vesztfáliában, ahol született? A szigorú, magányos, nemesi házban? A
zárdában, ahol nevelték? A férje oldalán, akit valósággal kicsikart
magának, szüleit megszökéssel, öngyilkossággal fenyegetve? És akivel
aztán többet koplalt, mint evett? Biedermannál…? Ott sirtingből és hamis
drágakövekből öltöztek föl princeknek és napkeleti
királykisasszonyoknak… Ha majd meglátja, mi az igazi fény, az igazi
finom élet, lehetetlen, hogy ki ne nyujtsa a kezét – hiszen ő is csak
Éva leánya – az alma után…

Vacsora közben, míg ilyen gondolatokat szőtt, tekintetét Lilienthal egy
hangos fiún járatta.

– Nini – ismert reá hirtelen – Bukovina.

Azon este volt ez, mikor Helén megtért régi barátjához. Lilienthal
Hellmannétől hallotta, hogy Bukovina pénzre tett szert. A ragyogóan
elegáns miss és a kopott festő első barátságáról a költő mitse tudott.
Mert Bukovina inkább kezét vágatta volna le, semhogy a leányhoz való
viszonyát elárulja. Nem, mintha barátságukat megbélyegzőnek tartotta
volna! Bukovina előtt Helén szentség volt, de éppen, mert a lányt
szentnek tartotta, óvta ettől, hogy a világ a maga szennyes mértékével
mérje meg Helén életét.

Most a boltozatos, velenceitükrös étteremben nem sejtette, mit gondolnak
szentjéről:

– Ugy-e mit tesz a pénz, még akkor is, ha az egy szürke kis verébé. Hát
még ha a napfényben tündöklő, mindenkitől csudált sólyomé…

Az önhitt poéta büszkesége nagyon odavolt már, hogy nem egyéniségére,
hanem pénzére számított. És még egy faktorra: a tavaszra. A penzióban
kiütött a jegyváltás, házasodás láza. Bukovina második mézesheteit élte.
Bertram a babanővel Svájcba utazott esküvőt ülni. Hogy mért éppen oda?
Ez titokzatos ügy volt. A penzióban híre volt, hogy a házasság azért nem
jöhet Münchenben létre, mert a frigy csak két évre fog szólni és mert a
házasságnak ilyen módja csak Svájcban lehetséges. Senkinek se jutott
eszébe, végére járni, ha létezik-e ilyen csodabogár esküvői forma a
szabadság honában.

Az érdekes házassággal csupán egy pár vetélkedhetett a penzióban: egy
fiatal szobrász, aki gazdag feleségét csak hat hónapi próbaházasság után
vette el törvény szerint is; úgy mint azt a jávai szerelmesektől
olvasta.

Most kissé lefőzve érezte magát Bertram által. Végre is meg kellett
nyugodnia benne, hogy az új nemzedék mindig lefőzi a régit. Ez épen az
örök megújhodás.

Viszont Bispinck nem tudta megérteni, hogy szabhat valaki magának két
évet a boldogságra, holott ő maga szeretné az örökkévalóságot venni
bérbe. Bispinckék házasságának is meg volt a maga excentrikuma: a fiatal
pár külön lakott, mert a fizetésből még nem jutott a háztartásra. Csupán
a königsbergi rossz nyelvek miatt esküdtek meg és Münchenben folytatták
előbbi életüket, míg biztos anyagi alapot teremtenek a nyugodt, áldott
családi életre, mely Lórira nézve a boldogság legmagasabb fokát, sőt
egyetlen formáját képezte.

A boldogok mellett a lehorgasztott orral járó Ulrik Adolf, a
kétségbeesett Jensen sötét hátterül tűntek fel. Etelka végleg
visszavonult, Hellmanné pedig a tenoristán, a költőn kívül most egy
műfényképészt is magához ragadott, mint mágnes a vasreszeléket.

A fényképészt Holtnak hívták. Furcsa legény volt, félig igazából és
félig akarva. Fekete, tűzszemű, szikár jelenség, aki órákig csöndben
figyelt bele a társaságba, aztán hirtelen odalépett áldozatához:

– Akarom önt.

Hellmanné szinte felpofozta a fiút, de aztán megértve, hogy
fényképezésről van szó, két teljes délutánt töltött Holt műtermében. A
művész soh’se állította be modelljét. A szobát tompa világításba
függönyözte, és arra kérte áldozatát, hogy foglalkozzék tetszés szerint.
Egy-egy érdekes mozdulatnál aztán lekapta a mitsem sejtőt.

Hellmanné úgy találta, hogy a fényképezési délutánokkal épen eléggé
kétségbeejtette Jensent. A fiú most már veszettül szerelmes, állapította
meg; amire különben a megerősítést még az este megkapta.

Vacsora után társaság volt nála: énekeltek, zongoráztak és teáztak
szünet nélkül. Hogy a szomszédos szobákban sem aludni, sem dolgozni nem
lehet, az őket nem aggasztotta: Biedermann mindig a jobbkedvűeknek adott
igazat. Éjfél felé a vendégek eloszoltak szobáikba, és Hellmanné éppen
vetkőzni akart, de az első gombot sem pattintotta fel ruháján, mikor
ablaka alatt zörejt hallott, mintha valaki ott ólálkodnék. Sokkal
félénkebb volt, semhogy kikémlelni merészkedett volna.

– Talán a páva, gondolta, ráemlékezve, hogy egy este a páva egyik
barátnőjének ablaka alatt álló körtefára hágott és bekopogott ahhoz.

Hellmanné még a pávától is félt, és egész a szekrényéig húzódott vissza.
Ezuttal azonban nem a páva alkalmatlankodott. Az ablak hirtelen fölnyilt
és azon Jensen halálsápadt, elszánt arca jelent meg. A fiú egy ugrással
benntermett.

– Az Istenért, – kiáltotta Hellmanné, – maga megrémít, sőt kompromittál
engem.

– Azt akarom, szólt a fiú, csengéstelen hangon.

– Hogy mer ide tolakodni ilyen későn és ilyen úton?

– Mert a másik úton, az ajtón át, meg nem hívtak. Ott csak másoknak van
a bejárat.

És a fiú egészen az asszony elé állott:

– Tudd meg, hogy én nem vagyok az a kölyök, az a senki, akinek engem
tartasz. Engem sem lehet egyszer csalogatni es aztán elhajtani. Te nekem
barátságot igértél. Te engem Jensenkének, öcsikédnek és kis fapojácádnak
kényeztettél.

– Hogy mer tegezni engem?

– Ki tegeződött először? Te, te és te! Azért is te, és az egész penzió
előtt tegezni foglak.

– Be fogom ütni a száját!

– Az nem árt! Asszonyütés!

– Takarodjék most ki innen!

– Dehogy takarodom! Azt akarom, hallja meg mindenki, hogy nálad vagyok
és tegeződünk.

– Ne kiabáljon, csak ne kiabáljon, – könyörgött az asszony.

– De kiabálok! De kikiabálom mindenkinek, hogy te engem nemcsak szóval
becézgettél, hanem… hanem… hogy egyszer…

Hellmanné észrevette, hogy a fiú remegni kezd.

– … hogy egyszer…

Az asszony odahajolt az előtte álló fiúhoz és hirtelen támadt, irónikus
mosolylyal kérdezte:

– Hogy egyszer megcsókoltál?

– Hogy te csókoltál meg.

És a fiú haragtól rákpiros arca most halvány lett, szemébe fájdalmas
szikra gyűlt.

Hellmanné célnál volt. A fiú halálosan szerelmes, viszont, hogy most
dühében kikiabálja titkaikat, az bosszantotta. Nem mintha hírnevét
féltené; ha Lilienthal holnap otthagyja, még mindig ott van a »Teno« és
a »Foto«, ahogy két másik lovagját nevezte. Egy jó párti rá semmiféle
varázst se gyakorolt, sőt ellenszenvet keltett benne, mint minden, ami
síma, veszélytelen és polgári. Lilienthalt értékelte mint írót, és
szívesen hagyta, hogy az kibontott haját bámulva merítsen ihletet
operakönyvéhez a »Semiramis«-hoz; épp oly szívesen, amint Holtnak ült és
Evansnak zongorázott. Hogy Lilienthallal csónakázni ment, sőt estélyére
is eligérkezett, azt leginkább Jensenért tette; most azonban, hogy
Jensenről megbizonyosodott, sem Lilienthal, sem a kis dán oly nagyon
többé nem izgatták.

A fiú pedig itt állt előtte, éhes gyermekszemmel tapadva rá; és
Hellmanné a missziót befejezettnek érezve, legjobbnak hitte
megmentettjét kidobni. De másrészt sajnálta kis áldozatát, akin ő lelki
operációt végezett, de akinek a sikeres műtét után még ápolásra volt
szüksége.

– Jensenke ne kiabálj, hanem menj szépen haza. Biztosan láttak, mikor
bemásztál, és ez sem rám, sem rád nem vet szép fényt. No erigy szépen.

– Nem, nem megyek. Szabadulni akarsz. Mondd meg, szeretsz-e vagy nem?

– Hát te szeretsz?

– Ne csufolkodj. Nem megyek el, míg ki nem dobsz, vagy meg nem csókolsz.
Akkor tudom, hányadán vagyok. Vagy, vagy.

Hellmanné érezte, hogy kelepcében van, hanem ő mindig megtalálta a
kijáratot, kivált az ilyen naiv kis kelepcéből.

– Ki nem dobhatlak, mert a botrány még hangosabb lesz. Ha pedig
megcsókollak, hogy elmenj, az kényszercsók, amiből még mit se
következtethetsz. Erigy el szépen.

– Először mondd meg kid vagyok? A kutyád, vagy öcsikéd?

– Barátom vagy, mint a többi. Egyáltalán nincsenek előjogaid.

– Hogyan… azokat is megcsókoltad?

– Oh nem. Neked egy előnyöd van a tekintetben, hogy te gyermek vagy; hét
évvel vagy fiatalabb nálam, tehát a te csókod nem számít.

Jensent a düh öntötte el.

– Úgy? Az nem csók, az nem számít? Nahát akkor –

Szempillantás alatt karjába fogta az asszonyt és merevségének utolsó
árnyalatát is elveszítve, össze-vissza csókolta zsákmányának vállát,
nyakszirtjét, fületáját.

Hellmanné nem mert kiáltani, csak szörnyen lefőzve, szinte megverve
érezte magát. Minden erejét megfeszítve, lerázta a fiút, aki nem annyira
szerelemből, mint bosszúból csókolt, de akiben a csókok közepette a
bosszú alábukott az érzékeit elöntő mámortengerbe.

– Most már nyugodt lélekkel kidobhatlak.

És Hellmanné keblén ragadva az elszédült fiút, az ajtóig tolta, ott
pedig kitaszítva őt, a tolózárat lecsapta

– Hadjáratom szép eredményre vezetett – szólt önmagához, lecsukva az
ablakot és a nyitott kandalló elé a szőnyegre ült.

– Pfuj, hogy össze-vissza csókolt! Dehát, mi az ördögöt akartam egyebet?
Most már csak meg van mentve, nem?

Eszébe jutott, hogy a botrány egész biztosan kiszivárog. Vajjon, hogy
fog viselkedni Lilienthal? Eh, mindegy.

Hellmanné hálóköntösbe bujt és kefélni kezdte óriáshaját. Ez a
foglalkozás megnyugtatta.

Olyasféle érzés kelt föl benne, hogy a dolog jobban se végződhetett.
Jensen őrülten szerelmes és úgy viselkedett, hogy lesz rá ok, immár
céltalan barátságukat fölfüggeszteni.




XIII.

A magániskola, hova Karla is járt, május végén falura költözött,
tájképfestést tanulni. A penzióból többen jártak az iskolába és így ez a
körülmény is a régi penzióbeliek ritkulását, újak térfoglalását
jelentette.

Az iskola iparművészeti osztálya nyarára beszűnt, de Karla mégis
elkísérte a falura vonuló karavánt.

A falu olyan szép volt, amint azt régi alpesi képeken festik; óriás
fenyők, kis patak mellett apró faházak: tetejüket hatalmas kövek tartják
a szél ellen biztonságban; kolompos sárga tehenek és virág, tenger virág
mindenfelé. A falu bejáratánál öreg nénike verklivel jött elibük,
elhúzta, hogy:

  »Jöjj szerelmes lugasomba«…

és aztán baksisért nyujtotta kezét. Ez volt a fogadtatás. A faházikók
felső emeletén készen álltak a mázas tányérokkal, tarka kendőkkel
diszített szobák. Az egyetlen vendéglő olcsó volt és megjárta. Igaz,
hogy minden másodnap császármorzsa volt, de viszont tejet lehetett inni
annyit, hogy sok is volt. Tehénkolomp, vízsírás, verkli, madárének és
hetenként egyszer a mester csipkelődései… ezek ringatták a napestig
vándorló, színekben tomboló művészeket. Oh, ez szép volt, egyszer végre
nem a müncheni benzinszagot szívni, nem a rút és közömbös modelleket
nézni… no és végre a kultura se hiányzott, mert hisz sör volt rengeteg.

Karla fájószívvel tért vissza a városba, ahova már Franci se köthette
sokáig. A fiú elfogadta a párisi meghívót. Arra kérte azonban Karlát,
hogy hazautaztában kerüljön Páris felé, hadd lássa ott a tündöklő
tavaszi toaletteket, ami jó reklám lesz a rigai műteremnek.

Mert Karla hazafelé készült. Gondolt ugyan rá, hogy Münchenben
telepedjék meg végérvényesen, amint azt oly sok orosz alattvaló teszi.
Nem egy mondta már neki:

– Innen vissza? Na, már azt nem tesszük.

Hány élt itt regényfordításból, nyelvoktatásból, zeneleckékből,
mindenképen módot keresve a szent hazába való soha vissza nem térésre.
De Karlának nem voltak itt kilátásai. Egy pályatársa világosította őt
föl, mire mehet itt a Schwabingban, ahova ismeretségei kötik.

– A gazdagoknak nem kell egyéni ruha, a művésznők pedig, bár szívesen
viselik, rendesen rossz fizetők.

Ő maga úgy tudott zöldágra vergődni, hogy megalkudott; a szabásban a
divathoz alkalmazkodik, és csak a diszítést tervezi saját művészi
felfogása szerint.

Karla nem akart alkudni és belátta, hogy odahaza jobb üzletekre
számíthat. Bízott az orosz nők excentrikumában, feltűnő viseletekhez
alkalmasabb külsejükben. Különben is, apja megelégelte öt évi
távollétét. Azt kívánta, jöjjön már haza, legyen már látszatja a hosszas
tanulásnak.

És most Karláék kezdték el a Münchenből messzi világokba szakadó
szerelmesek játékát, aminek az a mottója: »Még egyszer, még egyetlen
egyszer!«

Mintha a szerelem kútjából lehetne végsőt, örökre szomjoltót inni.

Utolsó délután kirándultak a Waldfriedhofba.

Kora májusi nap volt. Átrepülve a kacagó utcákon, az aranyzöldbe sarjadt
parkokon és a Bavaria nagy fejétől egy köszöntést kapva be az ablakon: a
villamos a mezőkre vágtatott velük és vitte őket a temetőbe, azokkal
együtt, akiknek valakijük odakinn aludott; aki bizonyára kétszerte
nehezen búcsúzott el itt az élettől.

A temetőt magas kőkerítés övezte. Franci és Karla szótlanul léptek a
százados, sötét fenyők alá, ahol kiszámított romantikával emelkedtek az
oszlopok, keresztek, letakart márványkelyhek, kiégett fáklyás angyalok;
fölöttük a szárnyszerűen leomló fenyődrapériákkal, függönyökkel.

Sírok nem voltak.

Egy kis virágágy, kerek, hosszúkás, vagy csillagszerű jelezte, hol áldoz
az alvók fölött a kegyelet. Koszorú se volt sehol. A virágokat nem
halni, hanem virrasztani hozták ide; gyökereiket hadd küldjék le a porló
szívekig és onnan szívják fel hófehér, kék és piros lángkelyhüket, hadd
világoljanak elő a sötétkék árnyékból testvérre, idegenre, mint élő
izenet. Mennyi nefelejcs, fürtös lobélia, ártatlan fehér százszorszép
kandikált a gyermekek örök ágyairól, fölöttük a karját kitáró szelíd
Jézussal:

– Engedjétek hozzám a kisdedeket…

Valami megnyugvó, föl nem jajduló volt a hatalmas obeliszkek, apró
keresztek között lengő gyászban. A szépség feledtette a rettenetet, a
szünetlen madárzenekar a gyászt. Oh, hogy énekeltek ezek a madarak,
mintha az embert örömre intenék, mielőtt az örök nyugalom elkövetkezik.
Ebben a temetőben nem volt profánság: karbafűződve, összesímulva járni,
ez nem fenyegetett az utolsó órával, hanem szépségre és jóságra intett,
hogy annál nyugalmasabb legyen az örök álom.

A madarak énekébe kis kápolna harangja vágott bele: a két szerelmes
szembetalálkozott a halottasmenettel. Fehér rózsákkal borított
koporsóban fiatal asszonyt temettek; födetlen fejű férfi, kezén gyönyörű
szőke kis leánnyal, ment a koporsó után. A gyermek nagy, ragyogó szemmel
bámult a koporsóra. A koporsón aranyszöggel Liliencron sora volt
kiverve:

  »Olyan nagyon szerettelek…«

A feketecsuklyás apácák s a nép szokásból lehajtott fejjel sorakoztak
lassan, lábujjhegyen a koporsó mögött.

Franci és Karla összébbhúzódva mentek tovább.

– Milyen szörnyű, mindent elveszíteni, mindentől elzárva maradni, ami
szép, ami drága, és elmenni a semmiségbe…

Ezt Karla mondta, míg a négyszögben épült csarnokba léptek, ahonnan a
halottat hozták. A leány ajkán hirtelen megfagyott a szó.

Kereken, mintegy kirakatban, üveg alatt voltak a temetendők közszemlére
téve: fiatal anyák, karjukon a velükholt gyermekkel; csodás nyugalmú
matrónák, a kezükre csavart olvasóval; férfiak, a szájuk szögletében a
nem akarás keserű bélyegét viselve; egy halántékon lőtt fiú: fején a
tátongó halálsikátorba bele lehetett látni… és volt egy öreg úr, a ki
bizonyára az utolsó órán is sört ivott, mosolyogva szállván alá a
semmibe. Elefántcsontarcú leányok, elnyílt szájú gyermekek…

Karla fogai összeverődtek.

– Minek ez a kiállítás?

– Ez itt úgy szokás – szólt a fiú nesztelenül menve előre a halál
galériájában.

Hirtelen az új fordulónál egy nekik háttal álló férfiba ütődtek. A férfi
kitartó figyelemmel bámult egy menyasszonyruhás, fátylas halott nő
arcába. A léptek zajára összerezzent és megfordult: Hoffer volt, a
russzofil.

– Mit csinál maga itt?

– Oh, én idejárok szórakozni… akarom mondani, tárcákat írok »Temetők«
címen és gyüjtöm a hangulatot.

– Nem irtózik itt lenni egyedül?

– Bár úgy lehetnék! De a látogatók csak akkor távoznak egy félórára, ha
temetés van.

– És máskor?

– Na, itt sétálnak és nézik a kirakatot. Ez az egyetlen hely Münchenben,
ahol én is szórakozom.

Karla és Franci kifelé indultak, Hoffer pedig visszafordult ismeretlen
halottjához.

– Ez vagy bolond, vagy beteg – jegyezte meg Karla.

– Eh, vagy hajhássza az idegfeszítő dolgokat

A csarnok kijáratánál újból ismerősre akadtak Anna, a penzióbeli
szobalány jött katonájával, a naptól, az erős fűzéstől erősen kipirulva.

– Kezét csókolom, vannak-e szép halottak? – Köszönt rá Karlára.

Úgy látszik, a szerelmespárok rendszeresen eljártak ide, egy kis
látnivalóra.

Az erdőre künn az alkony első lehellete borult A fák sötétebbnek, az
oszlopok, a kúpos mauzoleumok világosabbnak tetszettek, a virágok
valósággal tündöklöttek, mint a mécsek.

A zizegő úton tovamenve Franciék a puszta erdőbe értek, ahol a
toronymagas fenyők alatt még nem volt könnyázott a rög.

A virágtenger, a kegyelet önvigasztaló szavai errefelé kialudtak, csak
egy sárga márványba vésett, elomló női alak gyásza világlott még feléjük
az erdő rengeteg egyedülvalóságába:

  »Mért hagytál el engem?«

Karlának eszébe jutott, hogy mikor beléptek, egy a napban aranyosan
csillogó felírás köszöntötte őket:

  »Neked adom az élet koronáját.«

Különös, ezek a biztató szavak idegenül érintették, de amit most ott a
megkövült gyász talapzatán sejtett, az kétségbeejtő fájdalommal hatott
rá; és ő ezt az üres érzést nem érezte soha még.

Visszafordultak. A hantokon néhol tarkaruhás, megbékült gyermekek
térdeltek, csak szokásból járva ki már. Sőt fiatal házaspárt is láttak,
amint talán ép az első asszony sírját ékesítették.

– Csodálatos, hogy némely ember mennyire be van rendezve a feledésre.

– Minden ember – vetette közbe Franci, de aztán hirtelen elpirult.

Karla nem felelt egy darabig.

– Gondolod, hogy valóban oly gyorsan hegednek a sebek? Úgy értem, vajjon
ez a világ rendje: ünnepi ruhában jönni a második asszonnyal az első
sírjához?

A fiú a lombok között sápadó eget nézte.

– Amíg az ember él, joga van a boldogsághoz.

Karlát ez kissé lehangolta.

Úgy volt Francival, hogy mert az együttlét oly boldogító volt vele, azt
hitte, hogy ők teljesen egybehangzó lelkek. Nem is tudta volna
elképzelni, hogy az, aki őt annyira lebilincselte, ne volna egészen az ő
lelke szerint való lélek. Most azonban nem értett egyet a fiúval. Szívét
valami titkos, szentimentális rugó olyan fájásra feszítette, hogy
csaknem könnye csordult.

Az este ködképen gomolygott fel a távoli völgyekben és hazakésztette
őket.

Vacsora után újból találkoztak Karlánál és megbeszélték Párisban való
találkozásukat. A viszontlátás reménye könnyebbé tette a búcsú első
óráit, de aztán az egész nap benyomásai, a holnapi magáramaradás Karlára
nehezültek.

– Mindig a távozónak könnyebb, mindig annak rosszabb, aki marad…

A leányt egyszerre hagyta el önfegyelme. Átkulcsolta Franci fejét és
elborította csókjaival. A fiú még halálosabban volt oda, mint meglőtt
madár hanyatlott a leány ölébe.

Hajnali virradásig ültek úgy, a rikító litván pokróccal leterített ágy
szélén és tehetetlen gyászban hallgatták az óra ketyegésén, mint lép
hozzájuk a válás perce mindig közelebb.

A lampion rég kialudt, a tűz fényes sávokat ásított bele a szoba holt
sötétjébe, aztán a hajnal intett sápadt ujjaival.

Dermedt tagokkal kelt fel Franci a leány mellől és nem tudott hozzá
semmiféle vigaszt, a reménynek egyetlen szavát se intézni. Mintha főbe
volna ütve, elkábítva, arra se emlékezett, hogy hisz Párisban
találkoznak. A mindig erősnek ismert Karlát ilyen összetörve látni,
gyötrelmes öröm volt, és a felelősségnek, a szánalomnak oly ostorával
csapott Franci lelkére, hogy egy percig ismét eliberogyott, mint hajdan,
a klastrom fogadóbeli éjszakán, mikor a leány átszellemült őrületben a
menyasszonyának igérkezett el.

Karla kiment az állomásra és utolsó szavában újra volt valami a
megszokott, régi, félig tréfás, félig anyáskodó leányból:

– Nehogy valami ópiumbarlangba kerülj Párisban, szivecském – súgta
Francinak.

A vonat nagyot rángva elkígyózott a reggeli tejfehér ködbe.




XIV.

A penzió különleges életelvek szerint berendezett exisztenciái között is
első helyet foglalt el a szeplőske. Ez a leány rút volt, nemcsak a
szeplői miatt, mert hisz azok Karla szerint gyakran éppen előnyösek.
Nem, a szeplőskén nem volt mit emelni a szeplőknek, nála minden ponton
hajótörést szenvedett a szépségsóvár szem; egészségtelen bőrén,
színtelen szemén, arcának korafonnyadt, az orrtól a szájszögletig húzódó
ráncain. Alakja fejletlen volt, sőt csenevész, hozzá e leánynak egyetlen
kockás zöld blúza volt, egy barna loden alja, mindezek tetejébe
sötétszürke, lombos gombakalapja, ami alul tépett, ápolatlanságtól
fénytelen, szürkés haja arcába csüggött. Ebben a toalettben furakodott
az egyetemen Valesca elébe az ülőhelyre ebben szavalta el nagyhangú
véleményeit a Glaspalast kiállításain; ebben kávézott az Odeontól ki a
Bohémig és fejezte be az estét dr. Kuhnert »kolosszálisan« művészi
nappalijában.

A szeplőske a függelékben lakott sivár és mindig fűtetlen szobában.
Egyszer meghívta dr. Kuhnertet és akkor régi kalapskatulyákkal próbált
begyujtani. Sajnos, nem tudta, a kályha mely részében kell a tüzet
megrakni és így a hamusfiókba gyűrte a kemény papirt. A dolognak szörnyű
füst, szellőztetés és még nagyobb hideg lett a vége.

Szibériai atmoszférában, Karlától kölcsönzött teával látta szívesen
barátját, aki e látogatás után szintén visszavonult a tisztelők sorából.
A szeplőske nem esett kétségbe. Igazából volt neki egy másik baráti
köre, ahonnan nem kopott ki és amelynek középpontja valami Van der Vliet
nevű úr volt, aki jó néhány éve ismeretlen okokból bukott fel néha
Münchenben. A penzióban hajdan jól ismerték és mondták, hogy nagyon
csinos legény, hogy mindenkiben bizalmat és minden nőben szerelmet tud
ébreszteni. Bizonyos, hogy ez a megvesztegetően kedves fiú feledtette a
szeplőske baráti csalódásait; ez volt az a gyógyszer, ami a gyönyörű
festő halálát, Ulrik Adolf, a tojásember és dr. Kuhnert elpártolását
enyhítette nála, de az is kétségtelen, hogy Van der Vlietnél se lehetett
valami nagy vonzalmat föltételezni. Nem lehetett hinni férfiban, aki
csak kezét is szívesen érintené ennek az undorító kis féregnek.

Ha a penziósak valamin csodálkoztak volna, akkor a legcsodálatosabb az
lett volna, hogy bár a szeplőskének sem toalettre, sem Biedermann
kifizetésére egy fityingje sem volt, belépőjegyre mindenhova telt. Igaz
ugyan, hogy boldog, boldogtalantól kölcsönkérte az egyetemi
igazoló-jegyét, hogy mérsékelt díjakat fizessen. Saját egyetemi
igazolványát – mint mondta – elveszítette.

Ilyenformán München összes látnivalóit végigélvezte.

Tavasz jöttével a szeplőske nehány napig nem mutatkozott a penzióban.
Hogy valaki nem jön ebédhez, az fel nem tűnt, kivált az oly rendetlen
gyakran kimaradozó lakónál, mint a szeplős.

Úgy egy hétre rá, hogy állandóan kimaradt, Karla levelet kapott tőle egy
közeli faluból:

»Kedvesem, itt vagyok, élvezem a kikeletet és várom a repülő napot.
Nyugtassa meg a kedélyeket, hogy el nem vesztem.«

– Jobb volna, ha megadná a tíz márkámat, mint hogy kirándulásokat rendez
– gondolta Karla.

Pár nap mulva rendőr érkezett a penzióba és a szeplőske iránt
érdeklődött. Hozta annak bejelentőlapját is, amin az állt, hogy a leány
Lembergből való és egyetemi hallgatónő, de amint az utánkérdezés
eredményezte, a kisasszony sohse járt Lembergben és sejteni se lehet,
hova tűnt.

– Már pedig nyomában kell lennünk, mert egy Van der Vliet nevű úrral
együtt hónapok óta sacharint csempész Svájcból.

– Igy vagyunk – csóválta meg a fejét Biedermann.

Olyan borzasztón nem volt megbotránkozva. A sacharin-csempészet ugyan
nem valami »kolosszális« foglalkozás, de a dolog komikuma, hogy a kis
rút béka a »kulturájával« mindnyájukat bolonddá tartotta, Biedermann
filmre éhes fantáziáját kellemesen bizsergette.

– Talán a postán és az egyetemen kellene érdeklődni.

A rendőr csak legyintett:

– Oh, uram! Az egyetemen nincs beiratkozva és a postán soha egy
utalványa se érkezett.

– Ne mondja!

– Itt van az utolsó nyom, uram. Kérem a kulcsait, hogy a szobáját
átkutathassam.

Közben még egy hivatalos személy érkezett és Biedermannal együtt
átmentek a függelékbe.

Átnéztek mindent, de nem találtak egyetlen írásdarabot, ami
útbaigazította volna őket.

Ellenben volt ott egy csomó kikölcsönzött könyv: útleírások,
művészettörténetek s más esztétikai munkák.

– Aubingból írt a napokban, a repülőnapra ment ki.

– Onnan rég el is repült.

– És Van der Vliet?

– Őt megcsíptük. Hanem a kisasszony azt is becsapta. Ő is hitte a
Lemberg históriát és egy szóval se tud többet róla, mint más.

Az eredménytelen kutatás után a rendőrök leültek jegyzőkönyvet venni
föl.

– Kitűnő csempész volt, mert vézna testét rengeteg pakkocskával tömte
ki. Az ördög se ismert volna rá, hogy nem az övé a domborúság. Igy
mondják, akik utazgatni látták ki és be a határon.

– Volt-e gyakran távol hazulról? – szólt közbe a másik rendőr.

– Lehetni lehetett, én igazán nem ellenőriztem – vallotta be Biedermann.

– Uraságodnak pontosan fizetett?

Biedermann zavarba jött:

– Igazat szólva… nem éppen. Úgymondva még eddig nem nyujtottam be neki
számlát és ő nem kérte soha.

Az egyik rendőr elmosolyodott a bajusza alatt. A másik nem találta
mulatságosnak a históriát.

– Egyébként milyen lábon élt a kisasszony?

– Sokfelé járt.

– Azt igen. De úgy különben?

Anna, a szobaleány megjelent a küszöbön. Csak elámult a hivatalos
személyek láttára, és kulcscsomója csörömpölve siklott ki kezéből.

– Anna, jöjjön csak, maga okosabb nálam. Mondja, hogy élt az itt lakó
kisasszony?

– Úgy csak reggelfelé jött haza mindig a Bohémból.

– Nem maradt ki néha teljesen?

– Bajos volt azt kérem megítélni Az ágyat napközben is felhányta, a
mosdóvizet pedig, engedelemmel szólva, el sohase mosdotta, ha idehaza is
volt.

– Adott-e magának borravalókat?

– Nem volt kérem annak soha egy pfennigje se.

– Voltak-e finom fehérneműi?

– Ami ott van a szekrényben.

– Úgy, tehát a mostani kirándulásra semmit se vitt el?

– Talán nem tudta, hogy nem jön vissza?!

– Az valószínű.

Felnyitották a szekrényt. Egy foszlottszélű barchet alsószoknya lógott
benne; az aljában két-három összegyürt fehérnemű darab szürkült.

– No ez nem sok, erre ugyan nem költötte a pénzt. Egyébként nincs is mit
tűnődni, mi nyelte el a sacharin árát. A kisasszony mindenütt volt a
világon, ahol csak belépődíjat kellett fizetni.

És Biedermann eltűnődött magában a furcsa teremtésen, aki annyit
szélhámoskodott nekik, de akiben mégis kellett valami kulturszomjnak
lenni, hogy a görbe úton szerzett pénzt színházra, kiállításokra
pazarolta és amellett valósággal rongyban élt, a legszükségesebbeket
nélkülözve.

Nehány hónapig ütötte nyomát a rendőrség, de soha a legcsekélyebb
világosság nem derült a »kulturnőt« körülvevő homályba. Köd előttem, köd
utánam, mondta bizonyára, mikor valamely más országba, más városba
illant, új embereket tartani bolonddá.

A penzió nem volt nagyon meglepetve a szeplőske pályafutásának ilyen
alkonyulatán. Nehányan kissé szégyenkeztek a jó barátság miatt, de mikor
észrevették, hogy számosan kell szégyenkezniök, összenevettek. Kivált ha
úgy vették észre, hogy a másik pénzügyileg is érdekelve van, tíz-húsz
márka erejéig, amivel a tárcáját mindig otthonfeledő kisasszonyt itt-ott
kisegítette.

Ilyenek voltak dr. Kuhnert, a kölni Fricike, de nem tartozott közéjük a
tojásember, aki elvből nem igen kölcsönözgetett, és Ulrik Adolf, aki
ugyan szívesen játszotta volna olykor a nagylelkűt, de nem igen volt
abban a helyzetben, hogy lett volna mit kölcsönadnia.

– Ne búsuljatok, fiúk – szólt Biedermann a hitelezőkhöz. –
Háromszázötven márka nem a világ.

– Miféle háromszázötven? Csak tíz, gazduram.

– Csak hét!

– Csak öt! – hangzott innen, onnan.

– Jó, jó, hát akkor háromszázhetvenkettő, engem is odaszámítva,
illetőleg a penziódíjat.

– Hogyan, te is úszol? – ujjongtak a fiúk.

Bukovinának zseniális vicce támadt, a zongorába csapta azt, hogy:

  »Elrepült a fecske tőlünk!«

A fiú bölcsen hallgatott, hogy a fecske húsz márkáját vitte el.

Ilyen hangulatban csak nagyon boldog emberek lehetnek. A húsz márka
semmi volt az ezerhétszázhoz, ami utóbbi heteken Helén kis kezén át
siklott a világforgalomba.

Bukovina bele se nézett a takarékkönyvbe, a pénznek ránézve csak addig
volt értéke, amíg Helénnek átadhatta.

A fiú különben készült Amerikába, ahol Maecénásának egy a Long Islandon
épülő villáját kellend majd kifestenie. Természetesen nem a saját, hanem
pocakos yankee izlése szerint.

Bukovina csak épen az utolsó félévét akarta befejezni az akadémián, hogy
az állami ösztöndíjnak eleget tegyen. Most már összeesküsznek Helénnel,
hogy nyílt homlokkal keljenek együtt útra.

– Az Isten markába esünk, lesz pénzünk, lesznek előkelő barátaink és
remek ruháid, Helén. Oh, és mi mindent fogunk látni!!

A jövő tarka ígéretei előtt Helén is meghajolt és már írt is Angliába az
esküvőhöz szükséges bizonyítványokért. Mintha végleg leszámolt volna
magával, többé nem titkolta annyira Bukovinához való barátságát;
elsétált vele az utcákon, sőt este megengedte, hogy a fiú karjába
füződjék.

Igen, ők is elkészültek és helyet adtak az újaknak, akik friss álmot,
tervet, tetterőt hoztak; másszínű, árnyalatú kapcsolatokat teremtettek,
más nevek köré fűztek legendákat, más szerepet pergettek le a penzió
állandón megújhodó filmjén.

Egy másik elkészülő Karla volt. A leány bűbájos leveleket kapott a
Szajna mellől. Franci minden erejét összeszedte, hogy magához vonzza az
imádott leányt. Színorgiákat írt le leveleiben, amik a Boulogne-i
ligetben kábítják és fekete-arany esti utcai hangulatokat. Mindebből
megíratlan vágy cikázott a leány felé; egy »jőjj!« ami láthatatlan
mágneses erővel húzta Karlát drága szökevénye felé.

De mit szól hozzá apja! Eh, nem fogja előre beavatni. Utóvégre is
Francival neki még szóbeli elintézni valói vannak. Meg kell beszélniök a
jövőt, de hát hogyan jelentse ezt be otthon? Bizonyos, hogy lefújják a
kirándulást. Mert hisz honnan tudják, hogy kicsoda Franci és mit fog
jelenteni az ő életében?

– Majd utólag mondom el.

És Karla megkérte Biedermannt, vállalja el ezután érkező leveleinek
Párisba irányítását.

Biedermann a leány szemébe mosolygott:

– Hm, odahaza nem kell tudni a kirándulásról?

Karlát tehetetlen bosszúság lepte meg. Hiába érezte magát igaz úton,
elpirúlt.

– Persze, persze. A kedves papának nincs érzéke leánya nagyszabású
életberendezése iránt!? – kérdezte Biedermann még impertinensebbül.

– Nem értem, mi köze Biedermann urnak az én magánügyeimhez?

– Oh, én a lakóimat úgy némileg gyermekeimnek tekintem.

– Nahát köszönöm a gyámságot, nem tudom, miért tüntet ki épen engem. Rég
nagykorú vagyok – vágott vissza Karla, amire Biedermann egy »rendben
van«-t mormogva kiment.

Karla dühös volt. Valahányszor Biedermann tehette, célzott rá, hogy
helyteleníti a leány barátságát Francihoz.

– Úgy tesz, mintha kompromittálnám a penzióját!

Végül is jó lelkiismerete megnyugtatta. Leült dolgozni és a munka
balzsamként hatott lelkére. Mintha szennyes vízzel akarnák behinteni,
úgy undorodott az imént; most azonban föllelte régi nyugalmas örömét a
viaszcsöpögtetésben. Mióta Francit ismerte, ő maga is elfelejtette a
békének azt az enyhe érzését, mikor mit se várva, semmi jó vagy rossz
benyomástól nem tartva a következő órákra, egész lelkével merült el az
alkotás zsibbasztó extázisába.

Hirtelen az ajtó felrepült és Hellmanné rebbent be, vállán könnyű
kendővel. Felkapta a vasalót.

– Úgy-e megengedi?

Óriás viaszcsöpp szaladt ki a csepegtetőből, oda, ahova Karla nem
kívánta.

– Ejnye, beh rámijeszt. Csak tessék, tessék Hova készül?

– Nem tudja, ma van a Lilienthal estélye. De sietek.

Azzal ismét kilebbent az ajtón.

Hellmanné mostan delelőjén állott. Imádóinak serege lavinaként nőtt.
Csodálatos módon az imádók nem haragudtak egymásra, leszámítva Jensent,
aki szerette volna valamennyit megfojtani. Inkább azt lehetett mondani,
hogy Hellmanné hívei békés köztársaságot alkottak, a penzió pedig
»konglomerátnak« hívta őket, mert úgy szedődött fel egyik a másikhoz
tapadva, a közös massza: a Hellmanné iránti rajongás által összefűzve.

Voltak különben, akik megbotránkoztak Hellmannéban. Mert az asszony mit
se respektált. Az ebédlőben lábát a szófára rakva szőtte be harisnyáján
a feslést és míg kikandikáló kékesfehér bőre lassan eltűnt az
összehúzódó selyem pókháló mögött, a »konglomerát« élő, ízzó kavicsai
egymásnak súgták:

– Holdfogyatkozás.

– Oh, napfogyatkozás – javította ki valaki

Máskor megtette, hogy a villamoson zsemlét kent vajjal és jóízűen
falatozott. Mikor észrevette, hogy valaki megbotránkozóan nézi:
fölállott és legelbűvölőbb mosolyával kínálta meg a fölháborodott urat.
A közönség pedig harsány nevetésbe tört ki.

Egy volt, aki gyűlölte Hellmannét: Bukovina Hogy miért, maga se tudta a
jó fiú. A kihívóan, leigázóan szép asszony folyton összehasonlításra
késztette és akár jobban, akár rosszabbul ütött az ki Helénre nézve, a
fiú mindenkép bosszankodott Hellmannéra; terhére volt az neki különös
egyéniségével és Bukovina a legelső alkalommal sietett vele halálosan
összeveszni. Bocsánatot pedig egyszerűen nem kért és így a köszönés alól
is felmentve érezte magát. Talán az fájt neki, hogy ez az asszony lépett
a királynői polcra itt, ahol pár éven át Helén volt a legtündöklőbb
csillag. Talán a búcsú, az utódok iránti keserűség mardosta Bukovinát…
pedig örömmel és örömbe ment. Hanem az itt leélt évek búja-baja, oly
felejthetetlenül drágává kezdett lenni, hogy Bukovina néha mint
temetésre gondolt a napra, mikor e helyet örökre elhagyja. Mert
elhatározta, hogy ide többé vissza nem jő mint vendég, hogy soha nem
ütteti szívébe a fájdalomnak tőrét: hogy itt, ahol ő a mulatságok
magistere, ahol Helén a szépek legszebbje volt, egyszer csak mint
átutazó idegen, mint holmi tiszavirág bukkanjon föl és érezze, hogy
nélküle is csak annyi a világ.

Egy kis ártatlan irígység szította Hellmanné iránti ellenszevét. Az
asszony persze elnézett fölötte, és szinte éreztette, hogy övé a bál,
hogy minden más szépség eljátszotta a szerepét.

Lilienthal érdeklődése a legtündöklőbb glóriát vonta feje köré és úgy
látszott, hogy Hellmanné útja mindig emelkedőben van; hogy mindig újabb
és újabb sikerek érik. Kétségtelen, hogy teljesen uralja a helyzetet,
mondogatta mindenki; hogy olyan szerepet biztosított magának, amiből
egyelőre ki nem túrhatja senki. Minden véleménye irányadó, minden
szeszélye parancs; toalettjei szenzációk… szépsége valamennyi művésznek
ihletője. Nyiltan és titokban őt vázolják, őt festik, őt mintázzák,
hozzá írják a verseket és szerzik a nótákat…

Az asszony magába szívta ugyan a hódolat tömjénjét, alapjában azért
megmaradt a maga fura, éppen nem elkapatott elveiben.

Hogy ilyen késői tavasszal most Lilienthal estélyt ad miatta, egyik fő
diadala volt.

Hellmanné ezuttal fekete brokátruhát varrt magának és azt aranycsipkével
díszítette. Haját divatosan fésülte meg és amit egyéniségben,
színpadiasságban veszített a kifogástalan úrihölgyet megillető
toalettben, ugyanazt megnyerte diszkrécióban, ki nem hívó finomságban

Este pontban kilenckor a kapú előtt megállott Lilienthal autója.
Hellmanné örömét lelte a pompás gépkocsiban, nem Lilienthal személye
miatt, hanem mint ahogy szép virágoknak is örült bármikor, a küldő iránt
való különösebb érdeklődés nélkül is.

Csak akkor jutott valami eszébe, mikor már berregve száguldottak. Hogy
mit gondolnak azok, akik őt Lilienthal autóján látják majd érkezni.

– Mi ez? – villant át rajta. – Lilienthal azt akarja, hogy ne
vonúlhassak vissza… hogy szóbeszéd tárgya legyek… a pletyka szuggesztív
hatására számít?

A költő villája a belső Schwabingban, hófehér tulipánoktól övezve
tornyosult a karcsú szomorúnyírfák lombjai alatt.

A hallban Hellmanné az inas karjába rázta hattyúprémes köpenyét és
szemben találta magát a költővel, aki hálás elragadtatással bámult az
asszony kifogástalan külsejére.

– Ez nekem született – gondolta és szíve vad örömmel telt meg. Nem,
lehetetlen, hogy a mai fényes este eltévesztené hatását a pompára,
ünneplésre termett asszonynál.

Lilienthal néhány pillanatra otthagyta házigazdai posztját és maga
vezette fel az asszonyt karonfogva a hall egy magasabban fekvő részébe.
Ott narancsfák alatt, óriás fonott székekben ismerősebb alakok ültek,
köztük volt Evans is. A rendkívül tágas, gyönyörű virágokkal ékített
csarnokban elszóródó vendégek figyelemmel néztek a mellettük elhaladó
pár után és egy ah! repült fel közülük, mint akaratlan elfújt pehely.

Lilienthal megelégedve vett erről tudomást. A táncteremmé alakított
mennyezetes ebédlő, valamint az üvegfallal elválasztott dohányzó
közönsége is méltónak találta Hellmannét, hogy percre abbahagyja
megkezdett szórakozását és szemügyre vegye Lilienthal választottját. A
frakkos inasok a tálalóban összekaptak, hogy melyik tolhassa elibe a
kávét, a kisszalónban pedig néhány ábrándos szőke bakfis összebújt
találgatni, hogy vajjon ki lehet ez a minden képzeletet lefőző szépség.

Az estély kellemes volt és pazar, mint a Lilienthal összejövetelei
általában. A táncot, kártyát és társasjátékot zene követte, egy
operaénekesnő csengettyűáriája és Evans Tannhäusere után a fiatalabb
vendégek ostromára maga Lilienthal adott elő verseiből és míg a szürkére
arannyal festett, bíbordrapériás nagyszalónban Lilienthal ajkáról a
tökéletes rímek aláperegtek, az ábrándos bakfisok tekintete mint vetélő
járt a költő és Hellmanné között.

Éjféltájban a hideg buffet következett: halak, homár, füstölt nyelv,
olasz saláta, jégbehűtött spárga, hozzá pezsgők, fekete, édes görög
borok és narancsszörbet.

Minden símán ment végbe. A hangulat édes volt és csillogó, mint a
pezsgő, amit ittak. Lilienthal nem győzte bámulni önmagát, saját háziúri
érzékét, tapintatát, előkelőségét. Vendégei – művészek és pénzemberek –
valamennyien jól érezték magukat nála.

Hellmanné diadala fényfokára hágott és ő érezte ezt. Ez az érzés
csodálatos önuralmat, biztosságot adott neki; mozdulataiba pedig olyan
varázst, hogy az nemcsak a társaságot, de saját magát is megbódította.
Ezt a mai sikert Hellmanné teljes tétlenül nyerte meg: nem igen beszélt,
zongorához nem ült, még csak nem is kártyázott. Azt tisztán látta, hogy
Lilienthal brillírozik vele, hogy fürdik az emberek bámulatában és
irígységében.

Mikor búcsút vett, a háziúr az autóig kísérte és forrón szorította meg
karját a lépcsőn.

Hellmannén különös érzés futott át, valami fáradt, eddigi életében
sohase ismert magautálat. A költő borotvált arcának kétfelől alácsüggő
hervadt bőre, hajának ritkasága feltűnt neki most és a berregő, tütülő
kocsi hűvös levegőjében megrázkódott. Még egyszer átfuttatta most magán
a benyomásokat és úgy találta, hogy mindaz, amit Lilienthal nyújt majd
neki, csak hatványa annak a megállapodottságnak, ami elől Hellmanntól
elmenekült. Ünneplés és pompa… a hétköznapok ott is csak hétköznapok
lesznek. És hol nem ünneplik őt, bárhova menjen?

Mikor a férjével nászúton volt, az olasz vasúti kalauzok virágot nyomtak
a kezébe és az őrházból csókot dobtak, ha kibámult az ablakon.
Velencében a Garibaldi-úton egy úr folyton a fülébe sugdosott, mikor
egyedül ment gyümölcsöt venni és a Lidón az urak láncban fürödtek
körüle… Miért jutott most ép a nászútja eszébe? A nászúttal együtt
nyugtalan vágy, utazások, új élmények után?…

– Vajjon hányadik leszek, akit Lilienthal megölel?…

Agyán asszonyok lengtek keresztül: káprázatosak és közönségesek,
raffináltak és ostobán érzékiek…

Hirtelen bezárta a gondolatsort, melyet addig szőtt, míg Lilienthal
menyasszonyának tartotta magát.

– Miért legyek utolsó valakinél, miért ne inkább a legelső…

A soffőr kezébe öt márkát nyomott – ez volt utolsó pénze – és pillanatra
állva maradt a vadszőlő alatt rogyadozó falusias ház előtt. A violaszínű
éjszakában egyetlen ablak lövelt narancssárga fénybokrétát: a
földszinten, ahol régimódi rácsok keresztezték a kiszűrődő világosságot.

Hellmanné ehhez az ablakhoz lépett és egy kicsit leskelődött. Ez az
inkorrektség kimondhatatlan jót tett a hosszú éjszaka feszült
elegánciája után. Jensen az asztalra bukva virrasztott; lehet, hogy el
is volt aludva. Hellmanné belül került és benyitott hozzá.

A fiú felrezzent és fáradt, kisírt szeme álomtól tébolyultan meredt az
asszonyra. Az odament hozzá és megcirógatta a fiú fehérszőke haját.

– Jensenke, te sírtál…

A fiú nem felelt.

– Rakd meg a tüzet és oltsd el a lámpát. Hajnalodik, nem látod?…

Csakugyan, néhány félénk sugár lopózott az ablakpárkányra az égről. A
fiú engedelmeskedett, Hellmanné pedig hattyúprémes belépőjét állva
hagyta magáról a földre esni. Aztán végighevert a szófán és nyújtózódni
kezdett.

– Fáradt vagy? – kérdezte Jensen tétován.

– De milyen, hadd nyugodjam ki a gondolattól, hogy Lilienthal
menyasszonya vagyok.

– Az vagy?

– Egész éjjel az voltam.

A kályha előtt térdelő fiú arcán újból lefutott a köny.

– Most pedig, Jensenke, jőjj, ülj ide a lábamhoz és mesélj Kopenhágáról.
Várj csak, hadd oldjam le ezt a comme il faut-frizurát.

És azzal szétrázta hajpalástját.

– Mit meséljek?

– Amit régen. Hogy van ott?…

A fiú leült a szófa sarkára, hálásan, mint egy kutya, aki egyre fél,
hogy elűzik a bitorolt jó helyről.

– Kopenhága… tudod, ott vannak a legszebb szőke lányok, asszonyok…
tudod, mindenki mindig a kávéházban ül és nevet… te, az asszonyok úgy
ülnek a kávéházban, mint a hónapos retekcsomó –

– Na, ez szép hasonlat

– De igaz is: egyik piros, másik fehér és mind szépek, frissek és sűrűn,
sűrűn vannak.

– Milyen retek volnék én?

A fiú szeme tágra nyílt.

– Te ott is a legszebb lennél. Ott is bámulnának, irigyelnének…

– Vajjon téged is?

A fiú nem merte ezt megérteni.

– Tudod vasárnap délután az ember kirándul… bérel egy csónakot és kievez
a tengerre… és csókolódzik künn a hold alatt…

– Te már csókolóztál a hold alatt? – kérdezte az asszony kicsit
gúnyosan.

– Ezt csacsiság kérdezni… tudod jól, hogy én előtted nem is láttam meg a
nőket.

– De ez igazán igaz? Én vagyok a legelső?

– Sőt a legutolsó is.

– Oh, az épen nem biztos Én az első akarok lenni.

Jensen nem tudta, álmodik-e, hogy ismét szerelemről beszélhet
Hellmannénak. Utolsó hetei borzalmasak voltak… Az asszony rája se nézett
és fogadta a gratulációkat küszöbön levő eljegyzéséhez… Most azt hitte,
tréfál és hirtelen felkiáltott:

– Ne űzz csúfot velem! Látod, ha el is akarsz dobni, tisztelhetnéd azt,
hogy szeretlek.

– Hagyjuk ezt. Igaz, hogy utazol haza?

– Egy óra mulva. Nézd.

És Jensen kofferére mutatott.

– Van pénzed sok?

– Van elég. Eladtam egy csomó fülbevalót Azokból, amiket te is úgy
szerettél.

– Mennyi az az elég? Jut nekem is? Csak addig, amíg felveszem a jövő
hónapbeli jövedelmemet.

Helmannénak volt valami tőkéje, amiből férjét is tartotta rossz
napokban.

Jensen nem értette ezt.

– El akarok szökni – szólt az asszony nyugodtan, szinte ásítva.

– Velem? – kérdezte a fiú bátortalanul.

– Csacsi, Lilienthal elől. Megmutatod nekem Kopenhágát.

Jensen az asszony lábához esett. De az talpra állította.

– Ne szamárkodj, nincs rá idő. Eredj a szobámba, a szekrény tetején van
a kulcs, szedj ki minden fehérneműt és rakd a kofferembe. Azonkívül
azokat a ruhákat, amiket szeretsz rajtam látni. A fésűt, a púdert, a
fogkefét is. Szóval, ami szükséges. Adj addig egy levélpapirt.

A fiú őrült örömben rontott át Hellmanné szobájába.

– Pszt! te kölyök – csitította az asszony.

Hellmanné leveléből semmi se lett. Azt akarta megírni Lilienthalnak,
hogy semmiféle hírnév, pompa nem éri meg egy gyermek szerelmét… Pfuj!
milyen banális. Mint a valláskönyvben az »ebből mi a tanulság«
paragrafus

Félredobta a levélpapirt. A leckét így is, úgy is megkapja Lilienthal.

Künt a házat körülölelő kert megfürdött az éjszakában és most millió
gyémántcseppel volt meghintve. A fű immár a kerítést félig eltemette és
kaszára érett, a lafrance rózsák buksi fejei elnehezedve csüggtek alá;
mások, halvány csontszínűek, most feslettek ki és saját illatuktól
megrészegült fejüket a nap felé fordították. A méhek, darazsak
kihasználták a rózsák mámorát, szédült, dongó zenében szívták őket és
azok nem lettek mézben szegényebbek.

A madarak operát adtak elő. Egyesben, kettesben, majd egész karral
hívták, szólongatták és túlharsogták egymást.

Minden élni vágyott és a rá nézve lehető legnagyobb beteljesülést
sóvárogta. Minden ünnepelt és minden adakozó, könnyelmű volt.

A kerten át a tavasz nagy ünnepének diadalmasan fölvirradó reggelén
Hellmanné surrant: puhán csillogó szürke selyemköpenyében, csápszerű
dísszel ékített fekete sapkában, ami őt egészben a kergetőző
pillangókhoz tette hasonlóvá.

Jensen később lopózott utána. A város elején elfogtak egy üres autót. Az
állomás felé robogva a Bohém előtt találkoztak a sápadtan hazaszéledő
penzióbeliekkel. Megbújtak, hogy ne lássák, föl ne fedezzék őket, aztán
pedig szabad, könnyű kedvben, mintegy szárnyakon repültek bele az
ujjongó tavaszi végtelenbe.




XV

Tehát Bukovina hiába féltékenykedett az elhagyandó Paradicsom örökösére,
az elfutott, delelőből siklott el másüvé, mintha tudta volna, hogy a
delelés nem tart örökké és hogy az alkony megnöveli az árnyakat.

A kis ruthén festő pedig még jobban megalkudott az élettel. Belátta,
hogy vagy Helén, vagy a művészi eszmények. Készült buzgón Amerikába,
elfojtott, némává ringatott szégyennel adva föl egyelőre egyéni
művészetét, önérzetét. Most pénz kellett, pénz és Helén. Egyébként pedig
most is kijárt a hegyekbe vázlatokat gyűjteni. Szokása szerint a kulcsot
Helénnél hagyta, hogy ha valamire annak a műteremből szüksége van,
bemehessen.

Mikor utoljára volt künn, valami lázas nyugtalanság, a munka iszonyata
lepte meg. Semmit se dolgozott, hanem elkódorgott a nyaralók között és
szóba állott a matrózinges, mezitlábas, spártai módon nevelt úrfikkal,
kisasszonykákkal.

Azután összepakkolt és föladva utolsó terveit, hazautazott. Estefelé ért
utcájába és fütyörészve ugrált felfelé a lépcsőkön. De már a második
emeleten kifogyott gyenge tüdejéből a szusz. Mire fölért, egészen
elcsöndesedett.

Ajtaja nem volt bezárva és ő végretárta, hogy cók-mókjával beférhessen.

A küszöbön dermedve állott meg.

Szembe vele, háttal fordulva, Helén ült, úgy, ahogy Bukovina legjobb
képén: hogy taolettje csak a kontyba csavart frizurájából állott.
Mellette a falhoz támasztva volt maga a kép és Szerdukov keresztbefont
karral a szoba közepén állva, összehasonlította a kettőt.

Az ajtó zajára a két ember megfordult, csak a kép maradt háttal,
tehetetlenül… Helén szeme óriásra tágult és az ajka is nyitva maradt.
Szerdukovot saját aljasságuknak teljes, megsemmisítő tudata halálos
sápadtságba borította. Bukovina két jegesült tekintetből olvasta a
kérdést:

– És most mi lesz?!

Lassan, mintegy húsáig vágó szíjjakra kötött súlyokkal terhelve, lépett
feléjök, ajkára hörgésszerű, gyötrelmes hang tört. Úgy érte el
Szerdukovot, akit valami olyan erőtlenség fogott el, hogy rongyként
hagyta magát az ajtón kilendíteni.

– Hozzád… nincs közöm – tördelte Bukovina ajkának mozdulatlan,
engedelmeskedni nem bíró résén

Alig bírta az ajtót bezárni.

Helén a japán függönybe tekergőzött és sem szólni, sem moccanni nem
bírt, csak a keble zihált hangosan és olyan gyorsan, mintha haldoklana.

Bukovina mintegy főbeütötten állott a leány elé és a füléig hajolva abba
hörögte:

– Tudod, hogy én visszavettelek tőle, tudod, hogy nekem te úgy is tiszta
voltál… szerettél és aztán őt szeretted… az becsület… hanem hogy te
egyszerre kettőt… tudod, mi a neved?

A leány halkan nyöszörgött, arcát a függönybe fúrta. Bukovina nem őt
nézte. Szeme egy, a falon függő tárgyban akadt meg, arra meredve
dadogta:

– Nohát lemosom én azt rólad. Nem nézlek olyannak, akinek minden szabad…
Megtisztellek, az enyémnek nézlek és megadom, ami a nem mindenkiének
kijár… a tisztességesnek, ha botlik…

Lekapta a falról a kétágú kis nagajkát, a hazájából emlékül hozott
korbácsot és ráütött Helén meztelen vállára. Az első ütés az ütőnek
fájt, de a második, harmadik kéjesen oldotta meg izmainak sajgó
merevségét.

A hosszú esztendők rabszolgaságának bilincse lepattant, a szabadság
zabolázatlan tajtékba öntötte a fiú agyát. Szerdukov zihálása, amint
vállával akarta kiemelni a bezárt ajtót, a korbács csettenése és az
ütlegelt leány felbuggyanó nyöszörgése valami lázba verték a fiút, a
kielégülés olyan extázisába, amit csak a leánynak rózsaszínnel csíkozott
vakító vállából kiserkenő vére oltott ki hirtelen.

Bukovina kiejtette a korbácsot.

– Csak ezt akartam… mondta mintegy felébredve, önmagának.

– Csak hogy soha se lássa a válladat, az én bélyegem nélkül.

Az ajtóig vánszorgott és kinyitotta azt. Teljesen elernyedve állott
Szerdukov elé. Az, hogy zajt ne csapjon, felhagyott a dörömböléssel és
tétlenül ődöngött a sötét folyosón. Bukovina, mintha kegyelmet kérne,
rekedten, alázatosan suttogta:

– Üss agyon, ha jól esik.

Karját összefonta, várva, hogy a nála sokkal izmosabb vetélytársa
összeroppantja.

Szerdukov azonban Helén után nyult, aki hangos csuklásszerű sírásban
vonaglott a földön; a lerántott függönybe tekergőzve.

– Vigy el… vigy el… menjünk; tördelte és a fájdalom könyei peregtek
felbomlott, csapzott hajától eltakart arcára.

Bukovina felkacagott:

– Haha! Ti jobban jártok persze, ha a dolgot hang nélkül zsebrerakjátok.

Kimondhatatlan útálat futott át rajta, amint az öltözködő leányra és a
neki nagy gyakorlattal segédkező fiúra pillantott.

– Takarodjatok, pusztuljatok!

Kilökte őket az ajtón és utánuk köpött.

– Méltók vagytok egymáshoz.

Ez a gondolat rogyasztotta a letakaratlan lócára Mintegy megkövülve
terült végig rajta. Eleinte nem voltak gondolatai, később pedig csak
útálatosak mint nyálkás, síkos, jéghideg kígyók.

Egész éjjel és másnap egész nap, az undor deliriumában feküdt.
Összefüggéstelen, a felháborodások új rohamaitól megszakított
gondolatműveleteket végzett, amiknek azt kellett kiadniok, miért jött
vissza Helén, miért akart felesége lenni, mit akart Szerdukovtól, hogyan
játszották őt ki, miért, mióta…

A szenvedély nem igen hagyta biztosan mérlegelni, néha agyonfáradva
nyugodott bele, hogy véletlenségek játszották vissza hozzá Helént, hogy
véletlenül sodródott Szerdukov hálójába újra… de egy-egy szó, jelenet,
mint hirtelen fény villant fel és más, rettentőbb következtetésekre
késztette a vergődő fiút. Helén csak pénzért jött, csak azért küldte az
a rongy vissza… Dehát miért akart a felesége lenni… Mert Szerdukovnak
nem kellett…?

… Szerdukov talán megunta és lerázta Helént, aki jó szándékkal, de
szerelem nélkül jött vissza. És ki tudja hol, újra meglátta csábítóját…

Egy bizonyos: Helén Szerdukovot szereti, miatta mindenre kész. És nem ez
volt a legrettentőbb. A legszörnyűbb gondolat, ami Bukovinát, mint az
ereibe fecskendett méreg gyötörte: hogy Helén másra gondolt, míg vele
volt; hogy másra gondolt volna mint felesége.

– Jobb így… jobb így, eszmélt végre önmagára.

Szemérmes lelke borzasztóan szenvedett a gondolatra, hogy Helén csak
utálatot érezhetett, mikor ő áradozva hódolt neki.

– És Szerdukov nem örvend, hogy most végleg neki maradt a leány.

Ez szánalmas, lesújtó vígasz volt. Bukovina rágondolt, hogy Helént
egykor a legtisztább szeretet vezette hozzá; hogy akkor először, mikor
otthagyta őt, becsületesen volt hűtelen. Hogy aztán koldusmódra,
büszkeség nélkül jött vissza az első megaláztatás után. És végül alkut
csinált a szerelem és a házasság között, férjhez készült egyikükhöz és
ölelte a másikat.

– Micsoda fokára hág majd a züllésnek, ha Szerdukov faképnél hagyja.

A fiú összerándult:

– El kell mennem. Nyomtalanul, mert különben visszafogadnám, ha elémbe
jönne. És akkor is nem őt utálnám, hanem magamat.

Eszébejutott a szerződése.

– Amerikába menni… dehát minek most már a pénz?

Egyáltalán nem jobb volna-e, fel nem kelni innen? Vagy felkelni és az
ablakig vánszorogni és onnan kibukni a kövezetre, a semmiségbe. Ha volna
ereje, az ablakig menni, a többitől nem félne. Hanem moccanni sem bír…
Igy vergődött másnapig.

Aztán valami csak előmászott a lelkében, mint undok szemétdomb alól
előbotorkáló fénybogár. Táviratot küldött az amerikai Maecenásnak:
»Uram, feltételeit csak úgy fogadhatom el, ha munkámban magamrahagy és
teljesen megbízik akaratomban«.

– Ha elfogadja, akkor nemcsak művész maradok, de megvalósíthatom
legmerészebb terveimet. Ha nem, akkor is megélek valahol, de soha többet
meg nem veszi senki a lelkiismeretemet.

Ilyenfélét gondolt, vagy csak érzett, míg elfutott a távírattal a
legközelebbi feladó hivatalba. Lába olyan gyorsan vitte és a szívét már
nem üresnek, hanem könnyűnek érezte.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ebben az időben érkezett vissza nászútjáról a Bertram pár. A penziót ez
alkalomra karmazsinrózsákkal ékesítették fel és Bukovina megtanulta a
dalt zongorázni:

  »Im hozzuk már a koszorút«…

Ez volt utolsó szereplése és legjobb barátjának örömünnepét egyetlen
komoly arcvonással se felhősítette be. Tréfált, ivott a viszontlátásra
»odaát«; megtáncoltatta a babaasszonykát és szünetlen Mrs. Bertramnak
szólította; mert látta, hogy az örömet okoz a két új házasnak.

Az ünnepség Karlának is utolsó volt. A párisi levelek már kihúzták
fehérneműit a kommódból; kivonzották a keféket, fésűket a Biedermeyer
tükrösasztal fiókjából és a bizonyítványt a művésziskolából.

A leány csomagolt.

Bertramné az ünnepi vacsorán Karla mellett ült.

– Mit tud Franciról? – kérdezte hirtelen a gavallér nélkül mulató
leányt.

Karla alig jött zavarba. A Bertram pár mutatta be neki annakidején
Francit és azt is tudták ezek, hogy a fiú gyakran megfordult nála.

– Irogat néha, – felelte hát egyszerűen.

– No látod, nincs baja, – fordult Bertramné férjéhez.

Az barátságtalanul nézett Karlára.

– Szegény Grete, mit se hall róla és egész odavan; a Cook irodába írt
nekem Milanóba, ha tudok-e én valamit.

Karla nem értette ezt.

– Ki írt önnek? – kérdezte egész hangosan, hogy a fél asztal, Biedermann
is hallotta.

– A felesége, – szólt Bertramné, mintha semmi meglepőt se mondana.

– Kinek a felesége? – kérdezte Karla és anélkül, hogy a felelet elérte
volna, hirtelen képek bukdácsoltak el lelke előtt: az öreg asszony, aki
Francinál fejcsóválva nyitott neki ajtót, a fiú kísértetszínű arca,
mikor a klastrom-fogadóban lába elé hullott, aztán Biedermann konfidens
mosolyán…

Egyszerre megfagyott a vére és körülnézett, mintha valahonnan ütéstől
tartana.

– Francinak felesége van? – kérdezte aztán, mintegy gonosz álomban.

Egyszerre mindenki feléje fordult és a rázáporló tekintetek a
hitetlenség, ámulat fullasztó keveréke voltak és Karlát csaknem
leterítették.

– Hogyan, – kérdezte Bertram hirtelen és iménti kelletlen arca
szánalomra lágyult, ön nem tudta?

Karlán újra átfutott egy vihar, egy gondolatlánc, a sziklaerős leányra a
legnagyobb önuralmat parancsolva; és lelke minden erejének
megfeszítésével el is érte azt.

Ezek az emberek hónapokon át látták az ő zárkózó, de cseppet se titkolt
szerelmét egy férfihez, akinek felesége van!

Ami furcsát gondoltak róla, mindaz most szánalomba, sőt nevetségbe fog
átcsapni. Most e percben még mindenki érzi, hogy itt lélekölő tragikum
nyílott fel előttük, hogy ez a leány talán életének legkínosabb
helyezetét éli át, itt a szemük előtt elárulva és kiszolgáltatva… de öt
perc mulva a film szenzációs fordulata a hősnőt saját ostobaságának
áldozataként fogja mutatni: és csak a jobbak fogják megsajnálni, a többi
mulatni fog rajta.

Franci bolonddá tartotta őt! Ez az érzés egy pillanatra jéghideggé tette
Karla fejét, hogy nyugodtan itta ki feketekávéját és hallhatóan fejezte
be a témát:

– Én igazán nem tudtam erről.

Ennyit mondania kellett. De aztán hallgatott. Érezte, hogy minden
kimagyarázkodás csak rosszabb lenne és különben is, annál sokkal
büszkébb, sokkal tisztább volt, semhogy odaalázza magát, hogy
részleteket kérjen Franci körülményeiről, vagy, hogy azok enyhítették
volna csalódását.

Franci házas volt és úgy bánt vele mint menyasszonyával, ez a szívébe
markolatig vert tőr volt. Hogy kitette őt az emberek pletykáinak, hogy
hagyta őt túláradni szerelmében; elfogadta lelke szent fellágolását és
nem volt homloka az igazat bevallani. Neki, aki úgy gyűlölte mindig az
őszintétlen alakoskodást, aki annyiszor tiport rá Ulrik Adolfra a
hazugságaiért, aki igazmondó volt a kegyetlenségig…

A leány nehéz léptekkel talált szobájába és ott felál, a kezdett
járkálni, mint akit valami nagy testi gyötrelem késztet a futkosásra.
Nem tudta, mi ez a ránehezedő iszonyat: szerelmének hirtelen, szörnyű
haláltusája, vagy a végtelen megvetés, amit Franci iránt érez. A fiú
minden előnyös vonását elvesztette most szem elől. Gyűlölte Francit és
gyűlölte önmagát, hogy ilyen alávalóra font glóriát.

Hirtelen az ajtó felnyílt és a Bertram pár lépett be. Ez a két ember
megérezte, mi megy végbe a leányon, hogy annak szüksége lehet valakire
most.

– Úgy-e nem zavarjuk – szólt Bertram és picike asszonyának széket tolt.
Odabent ki akarják rúgni a ház oldalát, gondoltuk, bejövünk keveset,
lehülni a tánctól.

Karla a fájdalomtól béna volt. És mégis érezte, hogy ezek jót akarnak.

– Szabad… teát? – kérdezte és reszkető kézzel tölteni kezdett, csak hogy
leplezze izgatott fájdalmát.

– Bizony hiszem, hogy nélkülözi barátunkat, – kezdte az asszonyka is és
körülnézett a szobában, amely tele volt a kora nyár tündöklő virágaival.

Karla nem felelt.

– Olyan jó fiú az a Franci – folytatta az asszonyka. Be kár, hogy olyan
szerencsétlen. Sejtelmem sem volt, hogy maga nem ismeri az ő helyzetét.

Bertramné kérdezősködést várt. De a megkínzott leány arra nem volt
képes.

Bertram vette át a szót

– Bizony Franci se hitte, mikor huszonegy éves korában megnősült, hogy
ezzel le is zárta jogát a boldogsághoz.

Karla letette a kannát és figyelni kezdett.

– Tudja-e, Franci felesége már az első hónapokban beteg lett és azóta is
ágyban van… olyan fiatalon szélhüdés érte… és semmi remény, hogy
meggyógyulhatna. Franci úgy ápolta, mint egy jó anya…

Karla kiérezte, hogy ez nem csupán a Franci védőbeszéde, de hogy az ő
vigasza is akar lenni. És megszólalt:

– Annál nyomorultabb volt, hogy előlem mindent elhallgatott. Annál
kevéssé kellene másutt futkosnia a boldogság után.

Elfelejtette, hogy az imént az ebédlőben csak a hidegvérét, a közöny
látszatát akarta megőrizni. Ezek itt úgy is beleláttak.

– Nézze – szólt Bertram – nem is mentem én őt, de némileg megérthetővé
akarom tenni a helyzetét Gondolja meg, mily fiatal ő még és egy
élőhalotthoz van kötve! Úgyebár az ember nem isten, kivált a
férfiember?…

Karla arcán harag lobbant fel.

– És épen engem választott, nem-istenes vigasztalódásul? Engem? Én azt
legkevéssé érdemeltem meg.

– Franci bizonyára jó és finom volt magához és nemde, csak egy kis
barátságot kért? Hiszen az nem bűn?

Karla érezte, hogy barátságuk bensőségéről önmaga megalázása nélkül nem
beszélhet.

– Attól félek, hogy az emberek nem szépen értelmezik barátságunkat.

Bertram legyintett.

– Óh, ki veszi itt olyan komolyan a dolgokat?

Azzal látva, hogy az ügy kezd rendbejönni, feleségének megkavargatta a
teát és odatette elébe a kommódra.

Csak azután fogott a sajátjához. Nem távoztak el mindjárt, hogy ne
legyen az a látszata, mintha csak Franci miatt jöttek volna. Egyet-mást
még felemlítettek, azt is, hogy a beteg asszony Münchenben fekszik
nagynénjénél és, hogy Franci ugyanabban a házban lakott.

Mikor elmentek, Karla sokáig állt összefont karokkal a szoba közepén.

Eszébe jutott Etelka. Talán az is megtudott valamit, azért maradtak ki
látogatásai.

Felöltözött és elment hozzá.

A leányt békésen találta: Alberttel együtt teázott, a divánra nyitott
könyv volt letéve, fedéllel felfedve. Látszott, hogy felolvastak és hogy
a felolvasást folytatni akarják. Különben ők is elkészültek, hazafelé.
Utolsó heteiket jó egyetértésben töltötték. Etelka lemondott a penzióról
és Albert palackba zárta féltékenységének szörnyeit.

Különben egészen más főesemény teremtett békét köztük. Albert pályaműve,
amely miatt Etelkát végkép elhanyagolta, elkészült, pályázatra került és
nem nyert; sőt szenzációs témája némi kómikus hírnévre tett szert
tudományos körökben.

Albert szinte belebetegedett. Azt hitte, megsemmisítő, kiábrándító
hatása lesz a balsikernek.

Pedig Etelka titkos örömet érzett, mikor Albert elkeseredetten
megfogadta, hogy soha többé fel nem áldozza életének egész korszakát egy
bizonytalan sikerű munkáért. Állandóan Etelkánál ült, aki mint beteg
gyermeket gyógyítgatta őt lelki sebéből és tűrte a kezdetben mutatkozó,
a fájdalomból fakadó oktalan szeszélyeit. És ez az együttlét elég volt
hogy Etelkát minden más szórakozástól elvonja.

Ilyen nyugalmas idillbe vágott bele Karla bánata.

A leány súlyosan, cammogva lépett be. Nem vetette le felsőjét, csak a
nyakánál tetszett ki méregzöld ünnepi ruhája; megállott Etelka előtt és
suttogva kezdte, de suttogása az utolsó szónál kiáltássá élesült:

– Etelka, gondolja el… Franci meg van házasodva!

Hirtelen az asztalra esett és sírni kezdett, szívéből, minden
restelkedés nélkül.

Etelka nem bírta felfogni, mi történt.

– Franci? Párisban megnősült?

Karla csak a fejét rázta.

– Régen – és elcsuklott.

A két jóbarát minden erejéből vigasztalta az összetört, csaknem
megsemmisült leányt. A részvét, az igazi megértés és az őszinte
kibeszélés lassan magához térítették Karlát, könnyei apadni kezdtek.

– Lám – mondta és ajka torz mosolyban rángott el – mindenki
elschwabingolódik, ha oda beteszi a lábát.

Albert helyeslőleg bólintott, majd elsietett valami innivalóért.

– Karla, – szólt Etelka, mikor magukra maradtak – nem mondom, Franci
eljárása rettenetesen helytelen, de azért én mégis sajnálom őt.

Karla könnyein át felemelte tekintetét barátnőjéhez:

– Miért lett oly hűtlen mostanában hozzánk?

– Tudja, szinte azt hittem, megtudott valamit és azért került el engem.

Etelka meghalkította hangját:

– Képzelje, a Schwabinggal én is megjártam. Emlékszik a George
dolgozatomra? Mondtam volt, hogy egyik forrást nem használtam fel, mert
ki volt kölcsönözve. Nemrég bemegyek a könyvtárba és utána kérdeztem. A
könyv bent volt és tudja ki tartotta magánál mostanáig?

– Nem én…

– Zwirn, azaz Ulrik Adolf.

– Dehát miért?

– Ez az. A kávédélutánon leadott bölcseségeit abból szedte, a könyv nála
volt és azért nem találtam.

– Szóval Ulrik Adolf plagizált a Maga javára.

Etelka vállat vont.

– Tudja Isten, mit higyjek róla. Azt hiszem, ő annyira fogékony a mások
alkotása iránt, annyira felszívja azt, hogy utoljára maga is hiszi, hogy
a vérévé vált dolog benne fogamzott. Most aztán én kerültem abba a
hírbe, hogy nem neveztem meg forrásomat. Azóta se kívánok találkozni
Ulrik Adolffal…

– Látja – tette hozzá hirtelen – Albertnek is van valami igaza, hogy
haragszik a bohém kompániára. Ha magunkfajta kerül oda, okvetlen valami
bolondságba keveredik, mert annak a világnak mások a törvényei. Az
embert nem úgy értik, amint tesz és mi is másként fogjuk fel, mint
amilyenek. Aztán bábeli félreértés lesz belőle.

Karlát sokkal élesebb fájdalom hasogatta, semhogy Etelka szavai, amelyek
oly igazán mutattak rá, miért nem élhet együtt a bohém a filiszterrel,
érthetővé alakultak volna ki benne.

De a Francival váltott levél után eszébe jutott Etelka fejtegetése.

Mert Karla nem azt a magasztosnak tartott utat választotta most, hogy
haragját céltalannak, magához méltatlannak tartva, egyszerűen elejtse a
dolgot, szemrehányás nélkül. Nem, az igazság erősen a nyelvén volt, hát
meg is írta azt; megírta azzal a záradékkal, hogy az őszintétlen ember
az ő számára nem létezik, hogy Franci hozzá gyáva volt és hazug.

A kemény szókra Franci hosszan felelt. Nem kért sem barátságot, sem
bocsánatot, csak egy percnyi megértést:

»Karla – írta – csak azt ne higyje, hogy nem szerettem. Hogy nem adtam
mindent oda Magának, amit én szegény adhattam. Gyáva voltam és hazug.
Szórakozást kerestem és mikor megtudtam, hogy maga nekem annál csak
sokkal, sokkal többet adhat, a legnagyobb boldogság lehetősége, amit az
élet nekem megmutatott, elszédített. Nem tudtam elszakadni Magától, amíg
el nem taszít. A legnagyobb árt fizettem rövid boldogságomért: semmi
vagyok Maga előtt. Csak az maradt nekem, hogy szégyeljem magam örökre.
Ne bocsásson meg, hanem felejtsen el a legirgalmatlanabbul«.

Karla semmit se válaszolt erre.

Most már sietve hagyta el Münchent.

Apja ráírt, hogy azonnal induljon haza. A küldött pénzből nem futotta,
de Biedermann hitelezett neki, míg a műterem behozza a tanulmányok
költségét. Azonkívül Karla eladta felhalmozott munkáit. Mindenki
szívesen vásárolt. Némely az utolsó márkáival, csak hogy segítsen a
leányon.

Míg a hajó Stettintől Rigáig vitte, Karla ráért az utolsó hajszás
napokban szétzilált érzéseit rendbeszedni. Eszébejutott, mily tartózkodó
volt Franci mindig és mily gondtalanul adta át ő maga lelkét a Franciért
fellobbanó szerelemnek. Talán mindketten, vagy egyikük se hibás. Most
már nem fájt úgy, hogy jó volt Francihoz.

– Hiába, voltak napjaim olyan szépek, amilyenek rám nem várnak többé.

És még egyet fűzött Karla gondolataihoz: hogy bár nem tudna írni egy
sort neki, hallani egy futó hírt róla, bár teljesen érzi, hogy ránézve
Franci megszűnt, olyan nagyon nem gyűlöli már. Csak egy fájt még és úgy
érezte, ez örökre fájni fog, mint a szégyenbélyeg: hogy a penzió
holtanapjáig fog mulatni rajta, az ő legendás filmjén.

Mintegy háromnegyed év mulva Etelka levelet kapott Rigából. Karla
műterme kezdett felvirulni és a leány ép az időben cserépmunkáiból
kiállítást rendezett.

»Képzelje – írta Karla – itt van Jakimov, a tojás-ember és ő is kiállít.
Most jött meg Münchenből, persze ki nem fogy az élmények elmeséléséből.
Sajnos, az embereknek felét sem ismerem már, akikről regél. De egy és
más Magát is érdekelheti, például, hogy Ulrik Adolf »Puszták lánya« az
Insel-Verlagban jelenik meg és azzal reklámozzák, hogy »igaz, mély
érzésből fakadó lírai mű«. Mindazáltal Biedermann nem könyörült rajta és
öt márkányi tartozásért a penzióból kitelepítette. Zdenka és Ali
tudatták, hogy Prágában megesküdtek és Budapestre kérik a gratulációkat.
(Libáké a szerencse). Emlékszik Nietzschkére? Jegyet váltott Jelenával,
ellenben Anizia kikosarazta Hoffert és az kicsit meghibbant. Üldözési
mániában van; látja még itt is Ulrik Adolfnak lett igaza. A kis
Rosenkrantz nemrég együtt lépett fel azzal a kis oroszzsidó leánnyal. A
nénje nagyon haragudott, mert ő a hugát csak amatőr zenésznek szánta, az
pedig komolyan színpadra lépett. A szép Frici miatt a két öreg
kisasszony összekapott, hajcibálásig mentek. Biedermann közbelépett és
azzal csitította őket, hogy hisz mindegy, melyikük lesz a boldog, aki
Fricikét örökbeveszi. Három napig nevettek ezen a penzióban. Lipin
állítólag delirium-tremensbe esett, ez alighanem Ulrik Adolf koholmánya,
mert dühöngeni Lipint senki se látta… De nem pletykálok tovább. Furcsán
vagyok vele, mindaz, amit Münchenben átéltem, ami annyira izgatott,
érdekelt és lekötött akkor, most mintha álom lett volna, csak alig hozza
vissza egy-egy emlék az ottani hangulatot. Valóban, egészen józan
lettem. Münchenben édes bortól voltam becsipve, aztán jött a
nagyfejfájás utána, hanem a rigai szél kifújta belőlem a mámort meg a
fájdalmat. Amolyan északi medve lett belőlem ismét. Úrrá lettem magam
felett és a munkám minden egyebet pótol.

Ha mégis egyszer férjhezmennék, (mert hátha? no szívecském, ne nyissa
olyan tágra a Madonna-szemét), bizony Isten, csak az eszemre hallgatnék.
De azért nem haragszom a szívemre, hogy egyszer bolondot járatott velem.
Az élet úgyis olyan komoly és az embernek kell valamire emlékezni öreg
korában… nem? Valami ostobaságra, könnyelműségre? Münchenben bizonyára
úgyis elfelejtették már tragikomédiámat, mert hisz mi voltam én a penzió
kifogyhatatlan filmjén? Egy-két jelenet, semmi több«.






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ ÖRÖK FILM ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.