The Project Gutenberg eBook of Magyarhon szépségei; A legvitézebb huszár by Mór Jókai

Mit érthetnék mást e név alatt, mint a Balaton vidékét? melyik tájrésze hazánknak érdemli meg inkább a Tempe-völgy nevét? a hol magasabb szellemek dalolni taníták a költőt; a nem költőt pedig érezni azt, a mit a költő énekelt.

Sok szép tájékát bejártam hazámnak; voltam az alföld végtelen rónáin, álltam a székely havasok csúcsain: de mindeniknél jobban megragadott a Balaton-vidék. Az alföld úgy tetszik nekem, mint egy édes anya, ki nem sokat piperézi magát gyermeke előtt, nem iparkodik kedvéért szép lenni; de kalászos mezőinek arany tengerével mutatja, mily híven szereti, milyen jó anya volt, s mig rezgő délibábjában tündér-meséket mond neki, pacsirtaénekben zengi bölcsődalát. – Erdély képe viszont úgy tünt fel előttem, mint egy büszke tündér, ki bámulatra hív, bűvöl és elcsábít; fenyvesek zúgása titkos szókat beszél, havasok látása a távol után vonz; valami úgy kényszerít elérhetlenek után sohajtani; és egy fájó érzés nehezíti a megválást. -4-

Ah, de a Balaton-vidék egy bájos menyasszony, ki vőlegényére vár, minden ponton új bájait tárja fel; mentül tovább nézzük, annál szebbnek látjuk, s bár nevessenek ki érte, én azt mondom, hogy az egész táj mosolyog! S még egy mélyebb, még egy jellemzőbb benyomást hagytak lelkemben e külön tájak. A hegytelen alföld, melyen semmi emlék, vagy rom nem hirdeti multunkat, képzelteti velem a derék köznépet, a melyet becsülök; az emlékes Erdély minden heverő kőhöz csatolt történeti nevezetességeivel tünteti elém az aristocratiát, a melyet tisztelek; Erdély a magyar tájak aristocratiája, ah de a Balaton-környék a táblabiró-világ képe, a középosztályé, a melyet szeretek, a melyhez tartozom, a melyről beszélni soha ki nem fogyok. Ha gazda vagyok, a Tiszamellék rónájának adom az első rangot; ha politikus vagyok, Erdélybe leszek szerelmes; de mint költő, a Balaton-vidéknek nyujtom a szépség almáját.

Csak az az egy fáj, hogy nem tudom azt olyan szépnek leirni, mint a milyennek láttam.

A mint Veszprémmegyébe érünk, már kezdődnek azok az apró emlékek, mikkel e táj teli van szórva. Nem a márvány irótáblás historia emlékei ezek, hanem a regék, a mondák, az adomák emlékei, miket a nép szeszélye vagy a költő ihlete alkotott.

Itt az ős vár, melyet a Corvinok híres ellenfele, Ujlaki Miklós építtetett. Igazán Palota. Hajdan széles árok fogta körűl, melyet friss forrásvíz töltött meg, s néha friss török vér. Mikoriban a török szultánnak nemcsak a fél hold, hanem a -5- fél föld is birtokában volt még, sokat hallották Palota körűl a hadi lármát; 1593-ban Sinán basa spahijai lovagoltak be a kastély levonó hídján, s öt esztendeig ültek benne. A népmonda azt beszéli róluk, hogy egy török aga, a mint a fegyverteremben meglátta Ujlaki Lőrincz képét, dárdájával keresztülszurta azt; ez csütörtökön volt, péntekre virradón halva találták ágyában az agát; Ujlaki ölte meg, annak szelleme fojtá meg éjszaka, a két ujja helye is ott volt még a torkán, mintha két hegyes köröm ásta volna bele magát. És ezentúl minden pénteken meghalt egy a török harczosok közől, ugyanazon két körömhelylyel a torkán; pénteken már rendesen volt halott a várban, a miből a magyar köznép azt következteté, hogy az ördög nem bőjtöl.

A török had azonban utoljára is megrémült e láthatatlan ellenségtől, s a nélkül, hogy űzték volna, kitakarodott a várból. A történetíró azt mondja erre, hogy mesebeszéd, a természetbuvár azt, hogy tán vampyr lehetett az öldöklő kisértet, a poéta azt mondja, hogy szép tárgy balladára.

Mulatságosabb adoma az 1687-iki visszafoglalásáról, a mikor Eszterházy hirtelen körülfogta két ezer lovassal s ezer hajduval a töröktől megszállt várkastélyt, s azzal a hajdu nép rögtön elkezdett lövöldözni kerekes ágyúkkal a várkerítésre a törökök meg várpuskákkal s szakállas ágyúkkal rájok vissza. Miután vagy öt hajdu elesett, s néhány török is hasonlóul járt, akkor kijő egy török hirnök a magyarokhoz, s azt kérdi tőlük: «mit akartok?» – «El akarjuk foglalni a -6- várat.» – «Hát miért nem szóltok? itt a kulcsa: mit rontjátok a keritést?» Igy értették azután meg egymást. Nevezetes, hogy akkor 67 török harczos volt a várban, aztán volt velök 97 asszony. A várkastély most is bir még tisztes ódon külsejével; a rondella, mely előtt ez a kedélyes discursus folyt, most is áll még; vörös téglafalai vakolatlanok, de köröskörül benőtte azokat szélesen a repkény, mely egész elevenzöld szőnyeget képez a ritka ablakok körűl; belűl azonban újdivatu ízlés rendezte a boltozatos ősi termeket. Távolabb az erdők között, sűrű mogyorófabokrok közé rejtve látszik valami feketülő rom. Puszta-Palota az, Mátyás király kedvencz vadászkastélya, ott csente el a királyi ebédből a torkos szakácsné a csuka máját, a kérdező királynak furfangosan felelve: «csóri csuka: nincsen mája», mire a király rögtön cadentiát mondott; «palotai pálcza: nincsen száma» s a csukamáj rögtön előkerült.

Nem messze innen az út mellett látszik az a kettős kőfal, mely közt most is egy kis malomhajtó patak foly alá; a néphagyomány «Kinizsi ugratójának» nevezi azt, s az a monda róla, hogy az hajdan erős híd volt, s ha a Kikiri-tó zsilipjeit felhuzva, a tavat lebocsáták a menőre, csupán a hídon keresztül lehetett Palotának menni. Kinizsi Pált egyszer nagyszámu török had szorítá meg e téren, a vezér hirtelen felvonatta a tó zsilipjeit s míg bajnokai háta mögött a hidat letörték, azalatt egymaga harczolt az ellennel; tudjuk azt -7- felőle, hogy két kézzel szokott verekedni. Mikor aztán a híd le volt rontva, egy ugrással átszöktetett rajta Villám paripáján. Egy török sem csinálta utána ezt az ugrást. Hogy Kinizsi idejében nem járt még itt a nagyságos török, az ugyan bizonyos; de azért nincs az a bölcs, a ki ezt a mondát kibeszélje a nép fejéből, s minek is beszélné ki?

Az út irtott erdőkön visz keresztül. Én úgy megsirathatnám minden kipusztított erdőt, nem status-gazdászati szempontból; azt nem bízták rám; hanem azokért a szép lombos fákért, a miket olyan ingyen teremt számunkra a jó föld; talán nem is a mi számunkra, hanem árnyékul az erdei virágnak, fészkűl az énekes madárnak; az éhes ember aztán neki megy fejszével, kivágja, éget hamuzsírt belőle, helyét beveti búzával, s még azt akarja, hogy a föld háladatos legyen érte hozzá. Ez pedig azzal áll boszút, hogy az irtott erdők helyén annyi követ vet föl a szántóeke után, hogy a tér fehér lesz tőle, mintha jég verte volna el, de nagy darabokban. Én bámulom, hogy van kedve valakinek az ilyen földbe belevetni a búzát, a mely fordított mértékben követ ad annak, a ki őt kenyérrel hajítja. Bele is untak sok helyen, s parlagon hagyták a felbolygatott földet, azt most aztán belepte szélíben hosszában a kökény- és a galagonyabokor. Most ez a nyomorék cserje tenyészik a szép ős lakok, a régi erdők helyén. De sok tanulságot lehetne ebből olvasni, ha volna, a ki az ilyen betűt is olvassa.

Most egyszerre, mint egy boldogabb világ révpartja, tünik elénk a Balaton. A mint egy hegy -8- lejtőjére feljutottunk, két erős domb völgyelete közől kivillanik a regényes tó naptól aranyozott tükre, oldalt Örs helysége, túlnan a somogyi partok tornyos falvai foglalják rámába, s ezentúl egészen megváltozik a táj arczulata. A mint Örsön alól a Balaton partján leszállunk, mintha egyetlen kert tárulna elénk; egy óriási kert, melyben mulatólakok helyett egész falvak vannak elszórva, egymáshoz sűrü közelségben, csupa gyümölcsös és szőlő minden falu körűl, mely oly hűsítő, oly boldogító látványt nyujt a szemnek és léleknek az egész nap látott sárga tarlók, kavicsos parlagok után, miknek nézésébe belefáradt.

Egyfelől az édeni táj, másfelől a tündéri tó; olyan fönséges, olyan megragadó látvány! Ha ez külföldön volna, magyar emberek seregestől vándorolnának azt látni, s azóta száz útleírás jelent volna meg felőle lelkesült utazóktól. Oh mi kár volna, ha sikerülne a kapzsi nemzedéknek e gyönyörű vizet lecsapolni! Ugyan mi czélra? Miért veszítse el hazánk költői szépségeinek egyik legszebb gyöngyét? Csak azért, hogy néhány földesúrnak, ki a meglevőt sem képes okosan mívelni, nagyhatárú birtokához még néhány ezer holdnyi száraz föld ragadjon. Porzót az igaz, hogy árulhatnának akkor eleget; mert a Balaton medrének vasporos és magnesiás talaja nekik semmiféle füvet meg nem fog teremni, azt láthatják a somogyi partokon. S milyen Nemesis következnék a hálátlan fajra; hogy állnának boszút az elűzött tündérek kiszáradt vizükért! Ez a szép zöld tájék, hogy kopárulna el; patakok, csermelyek utána vesznének, s lenne a kiszáradt tó -9- helyén egy sivó homokpuszta, egy istenverte tájék közepett, melyet eső soha nem látogat. Ez a szép Balaton nemcsak szépsége, de áldása is a környéknek; hanem olyan az ember, hogy mindig azon töri a fejét, milyen nagy úr lehetne, ha azt bírná, a mi nincs.

De hallgassunk el a szomorú jóslatokkal; hisz az egész képtelenség. A Balaton tükrében még sokáig fog így ragyogni a felkelő teli hold; s Balaton-Füred parkjában víg magyar zene hangzik az érkező elé; míg az est ködében kékellő Tihany kettős tornya felől, anda ringással hangzik át az esteli imára buzdító harangszó.

A mint Balaton-Füreden a kocsiról leszálltál, egyszerre otthon vagy. Ha magyar ember vagy, lehetetlen, hogy ott az első perczben ismerősödre ne találj, mert ott minden ember magyar, s minden ember megismeri egymást, az érkező gyorskocsira pedig mindenki vár, és oda incognito nem lehet megérkezni.

Az egész fürdő fiatal telep még; a park sem régi, a sétány még újabb, mely körűl magas vendégházak emelkedtek, minden oldalról; a sétány közepén áll a savanyuvizes kút; a park elején a nemzeti szinház, egy födött épület, mely közköltségen épült; homlokzatán e szép felírással: «Hazafiság a nemzetiségnek», beljebb az erdőben a tágas nyári színkör, melyben derűlt estéken szabad ég alatt tartja egy-egy legjobb vidéki színtársulat előadásait. – Azért beszélek legelőször is a színházakról, mert a színház tesz tanubizonyságot egy-egy vidék műveltsége felől. Vannak nagy alföldi városaink, mikben még egy szinkör, -10- vagy rögtönzött pajta sem hirdeti a nemzeti költészet és művészet igéit; míg sok dunán-túli kis városka versenyez műízlés és pártolás tekintetében Pesttel. Ime Fürednek két színháza is van; mindkettő csinos, jóízlésű. Nyáron látogatóinak buzgalma fenn tudja tartani színészetét, míg Pesten… szeretnék e felől igen keserű dolgokat írni, ha most épen olyan gyönyörűen nem ragyogna a hold a Balaton felett, hogy kiveri a fejemből az egész szomorú történetet az egyszeri emberről, a kit addig gyógyítottak, a míg belehalt, majd máskor elmondom.

Hogy Balaton-Füred mint gyógyfürdő mily ritka nevezetesség – most még csak hazánkban, – egykor tán egész Európában is, azt nálamnál szakértőbbek eléggé elmondták már; – hogy az éltető alkatrészekkel terhelt lég, mely a Balaton hullámairól jő, mily áldott hatással lepi meg az életműszert és a kedélyt, hogy a Balaton-iszap minden fontja egy lat szénsavas vasport tartalmaz, mely tüneményes gazdagság már a külföld előtt is oly hírre kapott, hogy a franczia kormány tudományos vizsgatétel végett oda küldé egyik tudós orvosát, dr. Rohesant; hogy e kis tenger partján, mely maga is csupa ásványforrásoknak köszöni lételét, a meder közelében gazdag savanyúvíz-forrás buzog: ez mind igen érdekes dolog lehet azokra nézve, kiknél a vér, a mell, az idegrendszer beteg; – hanem van Balaton-Fürednek még egy olyan tulajdona is, a mi egyenesen a beteg szívnek tesz jót, s a mit eddig az orvosok, a vegyészek kifeledtek az analysisből: nem a vas, nem az alkalik, nem a savak, nem a langylég, -11- nem a szép táj, hanem egy derék, becsületre méltó, hazafias érzelmű közönség.

Én szerettem látni, ha nagy uraink vigadnak; de ne menjenek vigalmaikkal messzire. Nem szeretem azt az elvet, hogy ide haza legyünk mogorvák, gazdálkodjunk, takarékoskodjunk; s ha mulatni van kedvünk és pénzünk, azt vigyük ki külföldre. Miért ne legyen nekünk ide benn a hazában is olyan választott helyünk, melyet meglátogatni élvezet és divat? hol a fesztelenség és az elegantia egymással találkozik, hol távol ismerősök, hazai notabilitások egymást feltalálhassák, hol a főuri körök a középrend osztályaival barátságos érintkezésbe jöhessenek s mindkettő megszerethesse egymást, tanulhassa kölcsönösen egymás előnyeit becsülni, hibáit megszokni. És ez a megbecsülhetetlen hely Balaton-Füred.

Öreg zászlós urak, régi hangzatos időkből nagyrabecsült nevek, országos capacitások a megyei világból, deli úrhölgyek, fiatal mágnások, lelkészek, tanárok minden felekezetből, kisebb-nagyobb urak mind egy barátságos körré alakulva, mely egymást szivesen üdvözli, a közbeszéd tárgyából ki nem fogy, sem nagyságát, sem kicsinységét nem érezteti a másikkal, minden élvezetet megoszt mindenkivel, az első szóra kész és előzékeny bármi okos indítvány felkarolására, s iparkodik egymás óráit kellemessé tenni, ezekből áll Balaton-Füred vendég-közönsége.

Megérkezésem estéjén gyönyörű holdvilágos idő volt, a Balaton ezüsthimes tükrén csónakok lebegtek, s a csónakok felől andalgó népdalok s méla nemzeti dallamok hangjait ringatta felénk -12- a szélcsendes alkonyi lég. Fiatal szép delnők, magyar főurak csónakáztak ott, ők énekelték a népdalokat. Ez első vonásból rajzolja magának az arczképeket tovább, a kinek helyes képzelme van;- nem fog csalatkozni. Ez a vonás huzódik végig az egész társas életen s ez az, a mi többet ér Balaton-Füred minden magnesiájánál. Reggel jeles zene ébreszti fel a vendégeket, sietni kell a savanyúvízre, a savókúrára, a séta tart, míg az idő bemelegszik, akkor a fürdésre kerűl a sor, a kis tenger langyos vize tán még régi nymphájától örökölte csodálatos vonzerejét; bűbájnak lehet azt nevezni; a hogy óhajtatja magát azzal, a ki egyszer megfürdött benne, s ha átlátszó hullámai között libegünk, alig tudjuk azt elhagyni. A bátrabb uszók künn versenyeznek a zöld tükör fodrozatos színén: két nevezetes uszóról beszélt akkoriban a közfigyelem; az egyik volt egy fiatal magyar gróf, roppant athletai termet, a másik egy kis tíz esztendős növendék diák. A gróf nagyon megszerette a kis diákot, a miért az merész ambitióval minduntalan vele bátorkodott versenyezni. A gróf többször megtette azt a férfias merényt, hogy Füredről átuszott Tihanyra; ez néha négy órai uszás; egyszer a kis diák is bemerészkedett vele e bátor vállalatba; a gróf bizton hitte, hogy a gyermek, ha érezni fogja, hogy fárad, majd visszakérezkedik; de az csak uszott vele tovább; ekkor megszólítja a gróf: «van az ön atyjának még több fia?» – A gyermek azt felelte «nincs». – «Akkor hát forduljunk vissza.»

A délutánt regényes kirándulások, az alkony -13- óráit a színház, az estét kedélyes társalgás foglalja el, többnyire a szabadban, mert Füreden rendesen derült idő van, eső ritkán esik, a környék mégis oly üde-zöld; a Balaton lehellete teszi azt; csak néha jönnek pompás zivatarok onnan a somogyi partok felől, miket napokkal előre megjósol a Balaton, legnagyobb szélcsendben elkezd háborogni, tengerhullámot hány, s harsogva csapkodja partjait, a zivatar napján fekete-zölddé lesz; csak szélei szegélyezvék fehér tajtékprémmel; s e sötétzöld tükörben olyan tündérien rémes a czikázó villámok lobbanása, mikor egy-egy belecsap a vízbe, mintha onnan alulról egy másik csapna hozzá vissza: pár óra mulva aztán kiderűl az ég, a Balaton megint kéken mosolyg, mint egy könnyen haragos, könnyen engesztelődő hölgy.

Füreddel szemben a tihanyi magas félszigeten emelkedik a tihanyi apátság kéttornyú kolostora. Magasztos egy tájkép! A zöld környezetben csak ez a sziklafal kopár, homlokán mint egy régi korona az ódon épület, tövét a zöld hullám locsolja, kövült csigákat, a mesés kecskekörmöket hányva ki a partra.

E kolostort a Bencze-szerzet birja, melynek derék tagjai s kitünő igazgatója előzékeny szivességgel mutatja meg vendégei előtt a kolostor históriai emlékeit; a pompás templom alatt van az épület legrégibb emléke, az I. Endre által építtetett templom, mely most tulajdonkép sírbolt; a hegy-ives boltozatok egyike alatt látható még Endre sírkeresztje, a faloldalba beállítva, mely elég egyszerű egy fejedelem síremlékének. -14-

Sajátságos nevezetesség a tihanyi zárdában a jezsuiták alapítójának, Loyolának viaszképe, mi annak halotti arczáról lőn eredetileg levéve, mint ezt az átadó hiteles okirat bizonyítja.1)

A ki a tihanyi kolostor viszhangos folyosóin végig jár, önkénytelen jut eszébe az a gondolat, milyen szépen lehet az élet vig napjait itt tölteni el! Az ember sejti azt az eszmét, a mit gondolhat egy trónjáról önként lelépett fejedelem, egy férfi, ki a világból számkiveté magát, egy boldog ember, ki mindenét elveszté, s a veszteség fájdalmait már nem érzi, ha a tihanyi zárda ablakán kitekint. Köröskörűl mosolygó vidék, eleven zöld hegyoldalok, boldog apró falvak, a vidám Balaton repkedő csüllőivel, halászbárkáival; – ezután a háborgó zivatar sötét fellegpalástjával, tűzostorával; a hánykódó hab tetején menekvő halászcsónakok; – télen a fényes jégtükör, a távol fehér vidéke – és ide benn mindig ugyan az a csend, az a változatlan nyugalom hazája, melyre a külvilágnak semmi fájdalma vissza nem hat.

Még egy nevezetessége van Tihanynak: nagyszerű visszhangja; a kolostor fala veri azt vissza; -15- tiszta csendes időkben egy egész hexametert képes visszamondani. Egyszer egy angol hölgy kisérté meg a visszhanggali beszélgetést, szél lehetett, a visszhang nem felelt neki: «Haj asszonyom», szólt neki a kalauz, «nem tud ám még a mi ecchónk ezen a nyelven.»

A mi kis magyar tengerünknek még saját gőzöse is van; annak nevét viseli, ki e táj minden kövét megénekelte, Kisfaludyét. E gőzösön magyar kapitány van, a ki magyar vezényszavakkal kormányoz, gépész, kormányos, hajóslegények mind ide valók, még az ebéd is nekünk való: pörkölthús, galuska, paprikás hal, badacsonyi bor hozzá, s ha némelykor egy kissé erősebb szél indul meg a Balatonon, s a habok oldalt kaphatják a hajót s hintázni kezdenek vele, még egy kis szelid tengeri betegséget is érhetünk – tulajdon magunk vizén! és ez is élvezet.

Míg a gőzös Füredtől Keszthelyig végig hasítja a Balatont, a világ legszebb panorámája halad el szemeink előtt. Változatos halmok, majd kopár sziklás homokkal, majd vad erdőkkel benőve, oldalaik többnyire szőlőkkel beültetve. Itt-amott a parton, vagy az erdők közepéből egy-egy erős ős rom váza fehérlik elő, de annak a képe sem oly szomorító, mint más romjainké. Nem az ősi dicsőség omladékai ezek, hanem egy kedves lejárt koré, melynek búját, örömét ismerjük, s tudjuk jól, hogy e várakat, födetlen kastélyokat nem egy nagy veszteség hagyta ily üresen, hanem csak a haladó korízlés; melynél kényelmesebb, okosabb és czélszerűbb gondolat most lenn a síkon s benn a falu közepén lakni, mint oda fenn -16- a szellős tetőkön s a mai kor lovagjai és delnői könnyebben sohajtozhatnak egymáshoz a nemzeti színház páholyaiból, mint régen egyik vár ablakából a másikba. Az pedig épen kiment a divatból, hogy valaki szerencsétlen szerelem miatt remetévé legyen s kis csengetyűvel harangozzon az ájtatos népnek, most legfeljebb rossz verseket ír, azokkal harangozza be a publikumot.

A változó halmok háta mögött egy távolabb álló pont, egy várral koronázott szikla emelkedik ki. Ez a költői várhalmok hőse, Csobáncz. Ötször tünik el a szem elől s ötször mutatja meg újra magát, mint egy drámai hős, ki végig játsza mind az öt felvonást. A megénekelt halmok egyenkint tünnek el, a végig vonuló part mellett látjuk Badacsonyt, ismerjük hirhedett borát s némelyikünk arra is emlékezik, hogy itt e hegyoldalban áll még a költő kicsiny nyári háza, a hol azon gyönyörű költeményeket írta, miket azóta paloták és gunyhók megismertek; mikor elhaladtunk alatta, úgy tetszik, mintha még most is melegebb volna itt a lég, zöldebb a falevél, mint másutt.

Ama kis lapos domb ott a Szent-Mihály hegy. A kis ház ott a közepén most is olyan remetének való kis hely, olyan eszményi lakás valaki számára, a ki a szerelmét elveszté, csak boszúját tartotta meg, s addig várni akar csendesen, a míg az megérik.

A gőzös Keszthelyen éri el a végpontot, mely regényes útjának czélja. A ki idáig is meg van elégedve sorsával, az a födélzeten marad s visszatéret -17- vagy lefekszik s végig aluszsza az egész délutánt, vagy újra végig nézi a balatoni panorámát megfordított sorozatban. A ki azonban megérti azt a vágyat, mely e távol látszó romok után vonzza a szívet, az kiszáll Keszthelyen s egy rövid kerülővel szekéren tér vissza Balaton-Füredre, sorba látogatva a regényes pontokat, miken még most is a költő szelleme borong.

Keszthely maga is drága emlék az eszmélő magyar előtt; a ki keresztülmegy rajta, hogy kerülhetné ki azt a helyet, azt a kastélyt, melyben egykor a Georgikon alapítójának nagy szelleme működött, irányadó eszméket adott nemzetének – nem szavakban, hanem tettekben.

Jártam a grófi kastély nagyszerű könyvtárában, melynek kéziratai közt legnevezetesebb Kinizsinek egy írott imakönyve, mely annyira magyar, hogy abban elejétől végig egy idegen szót nem lehet találni, a miből az a tanuság, hogy már Mátyás király idejében túl voltak azon az elven, a mit mi még folyvást vita alatt tartunk, hogy a tudományos műveltség mellett tökéletesen el lehet nyelvünk minden idegen kifejezéstől.

A könyvtárban különösen egy férfi arczkép vonja magára a figyelmet: egy középkori magyar hős alakja, kinek szabályos finom vonásait a ki egyszer látta, soha többet el nem felejti; nagy mélázó kék szemeiben, megszólásra kész ajakán valami élni látszik, a mi soha meg nem halandó. Ki e rokonszenves arczú férfi? Ez a költő Zrínyi Miklós, korának és honának kedvencze; az édes tollú, éles kardú hősköltő, ki írt nagy diadalokról -18- s segített azokat megvívni, ki hazájának szemfénye volt, míg végre őt is ledönté a bőszült kritika, mint mondják, egy vaddisznó képében. Meglehet, hogy ez csak képes beszéd; vadkan alatt akarja érteni a hitrege az ádáz birálatot, mely a megirigyelt férfit elvette azoktól, a kik olyan nagyon szerették… Szekéren ülve haladunk végig a völgyön, melynek minden kövét összegyűjté a regék írója, Kisfaludy Sándor, azokból alkotott magának síremléket. Az általa megénekelt vidék most is szebb, mint a többi. Az egész országon átok gyanánt feküdt az aszály, kiszáradt avar mezőket lehete látni mindenfelé, de Csobáncz, Tátika, Rezi völgyeiben most is virágos volt a rét, a fű most is buján és gazdagon nőtt ott e várak alján. Még sem hiába hullt hát, a hol elhullt a jó hősök vére, s nem hiába hullt utánuk a szegény hegedősök könye; a fű, a réti virág legalább háladatos maradt érte.

Ki ne ismerné e szép regéket? a ki még nem hallotta hirüket, ismerje meg Kisfaludy költeményeit, mert azoknak minden sora a mi vérünkből való vér. A ki még többet is akar tudni, kérdezze meg sorban a falvak öregeit, az irástudó jegyzőket, a tanítókat, minden dombról, minden kőhalomról új regét tudnak neki mondani.

A ki Szigliget alatt jár, ne feledje el magának megmutattatni a megáldott és a megátkozott halmot, nem messze feküsznek az úttól. Régen történt, még a regényes nyílvesszők idejében, hogy egy heves, izzó vérű vadász megszeretett egy fiatal leánykát; azt nőül kérte, de a leány -19- nem adta neki kezét, mert szívét egy ifjú paraszt legény bírta; s szülői is inkább ahoz akarták adni. – Farsangra volt kitűzve a menyegző napja; a vőlegény násznépe átjött Sümegről a menyasszonyért; szép szánút volt, csengős, lobogós paripák vágtattak a fehér úton a lakodalmas néppel. Az elutasított vadász egy odvas fa háta mögül nézte őket. – Mikor az a szán is közel jött hozzá, melyen a menyasszony ült, hirtelen egy nyilat tett tegzére, s azzal keresztüllőtte a leányt. Az ott meghalt vőlegénye karjai közt, piros vére befesté a havat.

A násznép üldözőbe fogta a gyilkost s nem messze a helytől utolérve agyonveré. – A meggyilkolt leányt azután eltemették az út egyik felére, a másik felén pedig behányták kövekkel a gyilkos holttestét, melyből azután nagy halom támadt, mert később is minden azon menő hajított reá egy követ; ez a szokás még máig is fenmaradt ott. – A bekövetkező tavaszszal a meggyilkolt leány sírján vadrózsa-bokor kezdett támadni, a gyilkosét pedig ellepték a sötétkék iringó tövisek, miket ha megszáraszt az ősz s letépve maga előtt kerget a szél, a nép úgy nevez: hogy «ördögszekér».

És csodálatos! a rózsabokor maig is ott virít a zöld halom tetején, pedig senki sem ápolja; s a kőhányás most is tele van iringó tüskével, pedig egyre hajigálják rá a követ az azon menők.

Estére Sümeghet érjük el; a legregényesebb fekvésű kis városkát, mely fölött, csaknem a közepében emelkedik ki a regedús sümeghi várrom, még mindig erős falaival, miket, hogy haragjában üt -20- le nem tudott dönteni az idő, jó kedvében benöveszté kőfali virággal. Ezen város lakói olyan közel laknak őseik szellemeihez; házaik ablakaiból megláthatják holdvilágos éjszakákon a reszketeg árnyakat, mik úgy hasonlítanak pánczélos lovagok, pártás hajadonok alakjaihoz.

Pánczélos lovagok, pártás hajadonok! mesemondás az egész. Mesemondás az egész lélekjárat elmúlt dicsőségről, ragyogó napokról; ha a költők nem idézgetnék őket: elő sem jönnének, akkor is csak az hisz bennök, a ki babonás. A mai reális kor embere csak Rothschildnak hisz s csak azokat a költeményeket olvassa, a mik börzetudósitás czím alatt jönnek: s meg van elégedve, ha azokban jók a rímek.

Nem háborgatott bennünket Sümeghen egész éjszakán át semmi szellem; pedig hisz itt lakott a regék hallhatatlan irója.

Ha ő nem keresett fel, meglátogattam én őt; ott alszik az út melletti temetőben; egy kis alacsony sírkereszt jelöli sírdombját: a sírkereszten akkor is volt egy hervatag koszorú, mellette kétfelől korán elhunyt rokonai, Tivadar és Elvira feküsznek; az a bogácskóró ottan jobbfelől egy, egészen a földdel egyenlővé taposott sír helyén nőtt fel; az a bogácskóró jelöli azon boldog nőnek örök alvóhelyét, a kihez a költő a Himfy szerelmeit írta! Annyi virágából a pazarló költői szerelemnek nem maradt a nő sírjára egyéb ennél a szomorú tövises virágnál.

Nem is tudná azt meg senki, hogy ki fekszik ottan, ha egy sírnyomnyira onnan egy másik elsimult -21- halom előtt egy rozzant bálványfa nem állna, melyre rozsdás vaslemez van szegezve: e kopott lapon olvasható valami búskomoly versezett, becsületes jó akarat szüleménye; az tudatja velünk, hogy kik feküsznek ottan Magyarország legkedvesebb költője körül.

«Sőtényi Horváth Trézsia
Nyugszik itt a bús sirban
Vajda Ignácz hites társa
Kedves leányi sorában
Amália fekszik balrul
Kisfaludy Sándorné
(itt a vadvirágbokor)
Franciscája fekszik balrul
Szende Fodor Lajosné
Mind a kettő nővéreknek
Ön férje van mellette;
Közöttük ifjabb párnak
Elvirájuk temetve.
Hatan itten egymás mellett
Egy családbul nyugosznak.
Rettenetes bús képzelet,
Össze még sem szólhatnak
Néma csendben porladnak.
Szánd meg őket itt nyugvókat
Ki ide jutsz sirjokhoz
Kérjed értük Megváltónkat,
Meghaltakért imádkozz;
Mi az ember? gondolkozz!»

A pókok olyan szépen bekötötték szőnyegeikkel azt a sirverset; én leszedtem azokat az emléklapról; gondolkodtam, nekem is jól fog esni, ha egyszer valami érzékeny poéta vetődik hozzám s leszedi fejfámról a pókhálót, ha ugyan lesz fejfám.

Itt e sír oldaláról nézve rajzoltam le Sümeghet, -22- mely tán szebb volna tulsó feléről tekintve; de én nem tehetek róla, ha Kisfaludy sírja a legnevezetesebb pont benne.

Még egy pontja van e regeszépségű tájnak, melyet nem szabad kikerülnünk: ez Csobáncz.

Ötször láttuk előtünni a Balatonról, mindig más meg más hegyek háta mögűl, végre előttünk áll egy magas hegyormon, messzire fehérlő sánczaival. E sánczok magasából visszalátni a Balatonra, a távol csillámló ezüst tükrön most úszik végig a kis magyar gőzös; körűl zöld síkság, erdős hegyek, csillogó patakok a mezőkön; patakok mellett fehér falvak hegyes tornyocskákkal és az erdős bérczek homlokain a komor várromok; egy közűlök úgy áll a síkság közepett egy vulkánalakú hegytetőn, mintha az egész egy egyiptomi gúla volna.

És e várromoknak meséit mind ismeritek. Tudják azt az öregek és az ifjak, tán még a dallamra is emlékeztek, a mire énekeltük hajdan «Szomorúan hallott kongni…» S ha magatok körűl néztek, még ott láthatjátok az orgona-bokrokat, mik elvadulva lepték el a vár udvarát, és a zsálya- és a liliombokrokat, mik most is díszlenek a mezei fű között, s a borostyánrepkényt, mely felfut a falakra; – a hősöket, kik itt éltek, csatáztak és szerettek, túlélte az orgonafa, a liliom és – a költő dala.

A hegytetőn örök szél fuj, s üldöz bennünket a méla dallam: «Szomorúan hallott kongni…» -23- Alant a hegy tövében forró napsugár éget, s jókedvű szőlőmunkás emlegeti az adomát a csobánczi kutyáról, mely vizet nem kaphatva Csobánczon, ha megszomjazik, kénytelen a szomszéd faluba menni ivásra; míg azonban haza jön, újra megszomjazik, megint csak vissza kell mennie a szomszédba; így aztán egész nap lót-fut egyik falutól a másikig; innen a csobánczi ebbel való variatiója az Orbán lelkének. – Magasban él a poezis, ide alant az adoma, – és mind a kettő az Urtól jön.

Egy kis kerülővel Szigliget felé szekérháton térünk vissza Balaton-Füredre, még odáig is majd itt, majd amott tünik el mellettünk egy-egy kisebbszerű rom; de már ezeknek a nevét sem tudja jóravaló ember, s be kell érnünk azzal, hogy ez is valami puszta templom, régi kastély; most azután virágcserép, melyből szép nagy szálfák nőttek elő.

Estére ismét előttünk áll a kis hazai tenger; ismét Füreden vagyunk; és azt mondjuk, hogy haza jöttünk; mert ott mindenki olyan otthon érzi magát. – A benyomás, mit e pár napi látvány hagyott a szívben, eltörölhetlen marad.

MORE PATRIO.

REGÉNYES KÓBORLÁSOK.

Meg ne ijedj tőlük, szerelmetes jó olvasóm: nem útleirás ez újabb divat szerint; vasuti kutyafuttában följegyzett szaladó tornyok, repülő városok emléke: érdekes Fremdenweiserekből kiszedett adatokkal hitelesítve; hanem egy nyughatatlan magyar poéta csavargásaiból fenmaradt emlékek, a kit néha-néha utolér az országkerülés vágya s olyankor aztán neki indul, hol szekéren, hol lóháton, hol gyalog, hol négykézláb keresztül-kasul járni a szép Magyarországot, boldogabb tájakat keresni; bekoczogtatni kunyhók és paloták ajtóin, s megkérdezni, hogy laknak-e azokban olyan jó emberek, a milyenek hajdan voltak.

Van nekem egy jó öreg barátom (azzal az «öreg» czímmel nem az életkort, hanem a megbecsülést szoktuk kifejezni), ki hajdan egy egész megyének volt igazgatója; annak útait rendezé, csatornáit ásatta, vizeit szabályozá, annak közintézeteit alapítá, más buzgó honfiak társaságában azt boldogítani törekedett, a közügyek számára -25- pénzt teremtett a semmiből; a zöld asztalnál szóval és szívvel őrködött a szent jog felett; tanulmányul vette a hon népfajait, s a szerint intézkedik velük csodálatraméltó bölcseséggel, s törte azt a pályát, a hol jutalomról nem beszéltek soha, csak mindig áldozatról… Tehát most ez az én jó öreg barátom szántóvető ember, a ki egy rendezetlen pusztán gyakorolja igazgató tehetségeit; ott küzd a futóhomok ellen; ott kényszeríti a gonosz mocsárt álló helyét hasznosabb füvek számára átengedni, s vesződik egy darab földnek újjáalakításával – az utókor boldogítására.

E tisztelt barátom régóta ösztönöz arra, hogy látogassuk meg Erdély szebb pontjait; a Hunyadmegyei havasokat, a hirhedett Detonátát; külső, belső bajok a késő őszre szorítottak e becses felhívás elfogadásával, ilyenkor pedig már az erdélyi havasok igazán havasok; most azonban kegyelmes volt irántunk az ég s derült időt adott mindenfelé, a minek azonban a szántóvető emberek nem örülnek olyan nagyon, mint az utasok.

Tatár-Szent-György mellett egy halmos emelkedésen van az én jó öreg barátom új telepítvénye; valaha régi avar telep volt az; a kert körűl huzott árkokból mindenütt azon régi durva munkájú fekete hamvvedrek kerülnek elő, minőknek hún-avar elődeink áldozati vedreit írják le, némelyik még most is a megáldozott állatok csontjaival tele; a halmok köröskörűl fekete cserépdarabokkal, égetett téglák maradványaival beszórva, miket féllábbnyira eltemetett a sárga homok; e homok alatt pedig mindenütt a fekete televény föld. Tehát még a föld maga is megváltozott -26- annyi idő alatt: őseink számára kövér, bőtermő volt, nekünk már munkát követelő homok lett; mintha mondaná: velem küzdjetek most.

Vasuton könnyebb lett volna ugyan az utazás innen az alföldre, de szekéren gazdagabb: abból nem tanul az ember egyebet, mint «bitt um die Fahrkarten», ebből vidéket és embereket ismer; azért akármerre járjanak is a vasúti gőzparipák, a more patrio utazás mindig megmarad gyönyörűségnek; kivált ha az embernek oly útitársa van, mint az enyém, ki maga a vidék eleven történetkönyve, ki minden halom regéjét ismeri, tudja, melyik torony alatt milyen lelkületű nép lakik, s még azt is mondja, mi volt ott, mi történt ott, hol most semmi sincsen, csak a néma fűszálak.

Korán reggel indultunk neki az örkényi homoknak, a mi dicséretére legyen mondva, vendégszeretetéről még mindig híres, úgy marasztja az utazónak kocsiját, lovát, hogy maradjon még egy kicsit. Itt-amott ákáczok és kanadai jegenyék erdőszámra állják útját a sivó homoknak, de a hol aztán a szél megbonthatja a partot, arról elönti az egész határt, hogy az útat sem találni rajta. Annyi bizonyos, hogy a more patrio utazás nem anglusnak való (anglusnak szoktam nevezni mindent, a ki okosabb embernek hiszi magát a magyarnál), vendéglő, meleg ágy, útmutató, hotel, spajzczedli, személybiztosság, alkalmas fuvar: mind meg van a more patrio utazásnál, csakhogy nagyon kis helyen elfér; hotel: a kocsisátor; – állomás: a hol elesteledünk; – puha ágy: a bunda; étlap: a vászontarisznya, benne szalonna, -27- pogácsa és kulacs bor; – útmutató: a távol torony hegye; oltalom: a jó fokos balta; – kényelmes alkalom: a nyerges paripa, meg a két jó csizma, mely nem ijed meg sem hegytől, sem homoktól. A ki ezzel beéri, annak boldogság a more patrio utazás: a kinek több kell, váltson a vasutra jegyet.

Még mindig puszta az alföldi puszta, csak úgy hellyel-közzel maradoznak el az úttól távol a magányos tanyák, a miből időjártával mind városok, falvak lesznek, – csakhogy mi azt nem érjük meg: – hanem a vidék regényes oldala, a pusztai csárdák egészen pusztulásnak indultak már. Vége a szegénylegénységnek; a tolvaj is városban, faluban szeret már lakni, s nem tölti az éjszakát a buczkák mellett a paripa hátán; a betyárok erkölcse is megromlott már. Egyenkint összedüledeznek a hirhedett csárdák, felveri a fű a hozzájuk vezető utat: a nevezetes Czethalinak csak a kéménye áll még, leomlott ablakán át kormos kandallója látszik; de sok szegénylegény melegedett ott valaha a parázstűznél s a csaplárné két szeménél! A Lebuki csárda tetejét szétbontotta a szél: itt szokták máskor a jámbor ifjak fokos baltával kérdezni az utazóktól, hogy ki mit visz magával? A Kutyakaparóit sem reparálta ki az idő azóta, hogy Petőfi megénekelte; a Tompa csárda csaplárosa is futófélben van már, s panaszkodik, hogy kívülünk félesztendeig sem látott vendéget: csak a Traján korcsmája tartogatja még magát annál a hídnál, melyen két keresztút visz át; a táblabirói leleményesség gyönyörű tanuságára (az anglus nem találta volna ki) -28- A vasut nagyon megrontotta a betyárok keresetét, alig hallani már egy-egy jó adomát felőlük, mint a minap, hogy egy gazdag zsidó utazott az alföldön, de puska volt nála, még pedig megtöltve; a betyár úgy kötött bele, hogy elkezdte dicsérni a puskát, hogy már az csak jól hordhat. «De milyen jól!» állítá a kupecz. Hanem azt a varjut ott a fa tetején csak nem lehetne meglőni vele. «Már hogy ne lehetne.» Fogadok egy pint borba, hogy nem lövi le. A kupecz fogadott s lelőtte a varjut, a betyár aztán elvette tőle az üres puskát és a tele tárczát. Hanem ez is csak meseszámba megy már. A nagyobb rész csak úgy tanyázásból teng leng, vagy dologra fanyarodott. A gazdák adnak nekik kenyeret, szalonnát, ha kérnek; sőt egy földes úr, ha requiráló zsivány érkezik a házhoz, maga elé szokta azt rendelni, hogy megismerje, ha nem adott-e neki már valamit? s jaj a legénynek, ha rá ismer, mert akkor megdöngeti a hátát. Ilyen szomorú hanyatlásnak indult a szegénylegénység; hanem ebből senki se következtesse azt, hogy már most a gazdag-legénység van nálunk divatra kapóban.

Tíz éve már, hogy nem jártam az alföldön; egy új tünemény lepett meg azóta, mint új nemzetgazdászati acquisitio. A merre csak jártunk, az út két oldalán egész sűrű lombos erdők terülnek mindenfelé; igen is sűrű erdők az úgynevezett szerb tövisből. Néhol mezőt, legelőt, szántóföldet ellepett az, kemény tövisei között a szántómarha is félve jár, s a kaszások rongyokkal csavargatják be lábaikat előle, mert veszett sebeket ejt az embereken. Még mikor Petőfi megénekelte a -29- pusztát, ez a növény nem volt indigenálva; azóta ez is megtelepült nálunk s nem engedi magát irtatni, megy szakadatlanul egyik falutól a másikig, ott is végig megy az utczákon, árkok, piaczok nem szakítják félbe, oda fészkeli magát a házak oldalába – ez a szomorú jelképe a nyomorúságnak. Tavaly egy tudós franczia azt írta, hogy Magyarország a Tiszáig oláh; no ha ezt a sok tüskét látná, majd írhatná, hogy a Dunáig szerb. Én a szerb nemzetet ugyan nagyrabecsülöm, hanem azért bár ne jutott volna tőle Magyarország számára annyi tövis.

Egyébiránt egész Békés vármegye közepéig nagyon kevés hasznát lehet venni az oláh grammatikának (daczára ama franczia tudós ethnographiai rendelkezésének). Battonyán volt alkalmunk használatba venni az első «ungye mérát?» De ott is megszégyenültünk vele, mert a megszólított oláh atyafi magyarul felelt rá vissza, hogy merre visz az út. Hasonló arczpirulás ért bennünket Orosházán, a hol útitársam a piaczon beszédbe ereszkedett a román lelkésszel, egyről-másról tudakozódva tőle oláhul, mire az hasonlóul válaszolt; néhány percz mulva azonban kifutottak a szomszéd házból a lelkész gyermekei, s apjukat magyarul szólíták meg, bizonyságául annak, hogy a derék lelkész otthon ezen a nyelven társalog: mi is így folytattuk azután a discursust, s úgy vettük észre, hogy lelkipásztorunk olyan tiszta irodalmi nyelven beszél, mint akármelyik könyv; akarám mondani még jobban, mert azok sokszor nem ügyelnek a helyesírásra. Igy is kell annak lenni, a velünk lakó -30- román nép szemmel látja, szívvel érzi, hogy sem messze, sem közel nem talál oly nemes rokonságot, mint a magyart, s a hány fokot halad a művelődésben, annyi lépést közelít a magyarsághoz. A kinek ez észrevétel nagyon édesnek talált ízleni, nehogy elrontsa a gyomrát, mindjárt szolgálok egy kis keserű cseppfélével. Néhány mérfölddel odább már változik a világ; a mint a síkság elmarad, a hegyhátakról melancholikus tilinkó szava hangzik alá, s a hol ez a tilinkó hangzik, ott nem tudnak többé magyarul. A falvak nevei még a múlt századi megyei levéltárakban magyarok, most már összevissza facsargatva mind oláhosan hangzanak, s nyelvünket csak az úri rend beszéli. Van egy község, melynek lakosai mind nemes emberek és kálvinisták, neveik tősgyökeres magyar nevek; viseletük debreczeni fajta; de már egy szót sem tudnak magyarul; író, olvasó ember nincs közöttük, nemzeti történet, rokonszenves emlék, rég kihalt közülök, csupán abban válnak ki az oláh fajból, hogy szörnyű verekedők és szeretik a processust. Hogyan támadt az ily átváltozás, annak igen egyszerű a magyarázata. Messze földön nem volt hozzájuk közel református lelkész, a ki gyermekeiket keresztelte, halottaikat eltemette volna; pogányul pedíg csak nem élhet, nem halhat az ember: ott volt az óhitű pap, annak az igéit voltak kénytelenek hallgatni, s lassankint elhagyták miatta a hazai nyelvet. Katholikus községek is jártak így sokan. A román pópa minden szegény földön megél, talán nem is olyan tudós mindegyik, mint lelkésztől várnók, de a hegyek -31- közt elszórt nyájnak pásztor kell s Urunk idejében, ez előtt 1800 esztendővel, nem resteltek a nép pásztorai mezitláb is járni, mint most az oláh papok szegényei; az eredmény pedig az, hogy a magyarság elenyészik ott, a hol a szegénység kezdődik.

Pedig a szegénység nem megénekelni való tárgy, akármit beszéljenek is felőle a poéták. Ez a kevéssel megelégedés nem tesz nemzetet nagygyá. Vagy hát boldogság az, hogy az ember levágja a gerendát az erdőn, négyesével keresztbe rakja, s ott lakik a közepében, míg a szél el nem hordja; megfonja, megszövi durva daróczposztóját, gubának önti; beteszi a Czermura vizébe, ott egy hét alatt megfeketedik, s azontúl viseli, míg valahol állja a madzag; összefőzi a tejet a máléval, s elél vele holtig; még csizmára sem vágyik, elviseli a bőrt, a hogy foltnak van szabva; hát még a szellem kivánalmai? hol alusznak azok, ki ébreszti fel őket? Nincsenek itt híres költők, népdalnokok; ki olvasná el, ha írnának valamit? Itt olvasni csak a pap tud. Hanem vannak más lumenei a népnek, mely sötét rengetegeiben mégis fölkeresi a csodás emberfölöttit s elzüllött ábrándjait hozzácsatolja; ezek a jósok. Minden oláh vidéknek megvan a maga híres jósa, a kiről azután bámulatos dolgokat ad tovább a néphagyomány.

Mintegy húsz évvel ezelőtt élt Páloson (most Paulis) egy hirhedett varázsló, Juon nevű, kihez messze földről eljárt a földnépe megtudakolni az esőt meg a jó időt. Jóslatai bámulatosan beteljesültek mindig. Egy héttel előbb meg tudta jövendölni -32- az eső közeledtét; még azt is, hogy meddig fog tartani, hosszas eső lesz-e vagy csak futó zápor? s eső idején ismét megmondá, hogy mikor állapodik meg az idő, mikor tisztul föl az ég? Mindez csalhatlanul beteljesült rendesen. Hihetetlen volt, az igaz, de úgy volt. El kellett ismerni a legbölcsebb természettudósnak is, hogy a csodálatos ember jóslatai egyetlenegyszer sem szégyenültek meg. Egyszer hosszas szárazság után messze falukból csődültek hozzá a lakosok megunszolni, hogy tudakolódzék már valahol az eső felől; a jós arra utalta őket, hogy várjanak három napig és imádkozzanak híven az Istenhez, hogy jelentse ki előtte szent akaratját. Harmadnap ismét felgyűltek a hivők, s kérdezék, hogy beszélt-e az istennel a jós? «Beszéltem», felelt az, «azt mondá pedig az Úr, hogy mindaddig nem lesz eső a vidéken, míg az óhitű esperest itt a falu alatt levő keresztfára fel nem feszítitek.» A népnek sem kellet több; rohantak rögtön az esperes lakára. Az észrevevé a veszélyt, hirtelen lóra ülteté szolgáját, s futtatá lóhalálában az akkori főbíró Cs… hoz a szomszéd faluba; azalatt az ellene csődült nép berontott hozzá s tudtára adá, hogy őt keresztre fogják feszíteni. Okos beszéd, felvilágosítás itt mind nem használt; a lelkész csak egy órai haladékot kért az imádkozásra; azt megadták neki. Mikor az órának vége volt, kikisérték a keresztfához; a jós maga vállalkozott arra a tisztségre, hogy a lelkészt felfeszítse; már mind a ketten a keresztfán voltak, midőn Cs… főbiró megérkezett. A derék úr nem tétovázott sokat, odavágtatott a -33- tömeg közé négy lovas hintójával, a kereszt előtt megállt; ő maga derékon kapta a megkötözött lelkészt, hajdúja a varázslót, fel mind a kettőt a hintóba, s azzal vágtattak ismét vissza felé. A felbőszült nép egész Aradig kergette őket. A jóst természetesen törvényszék elé állíták, de ő minden vallatásra csak azzal felelt, hogy neki az Isten parancsolta azt, hogy az esperesnek meg kell áldoztatni. Utoljára aztán azt mondták neki, hogy ha az Isten nevét folyvást becsmérli, majd azt kapja, hogy száz botot vernek rá. Ez ugyan drastikus szer, s látom ég felé állani az emberbarátok hajaszálait a bottal vallatás emlegetésére, de szeretném látni, hogy melyikünk maradna philantrop, ha egy gyilkos azzal védi magát, hogy neki az Isten parancsolá a gyilkolást. A fenyegetett jós nevetett e szóra: hiszen az ütés neki nem fáj; az Isten elveszi az ütés súlyát, s megedzi az ő testét, hogy azon sem fegyver, sem pálcza nem fog, tessék bár megpróbálni. Megpróbálták. Ötvenet rávertek a jósra, mi alatt ez folyvást nevetett, s gunyolta a törvényszék tagjait, hogy lám annyit sem ér a botozás, mintha a puszta derest vernék. Az urak már kétségeskedtek, hogy elbocsássák-e s diadalt adjanak a babonának? A mint azonban még ötöt ráhuztak a varázslóra, ez egyszerre megváltoztatta a hangját, szép könyörögve mondá: hogy bocsássák el, elég lesz már, inkább csak kivall mindent.

Ekkor aztán nagy töredelmesen elmondá, hogy biz ő az óhitű esperest azért akarta megöletni, mivel az szüntelen arról világosította fel -34- a népet, hogy a babonában ne higyjen, s az ő csodatételeit mindig természetes okokból iparkodott kimagyarázni: egyet azonban még sem tudott megfejteni: időjóslatai csalhatatlanságát. Ennek pedig az a titka: az ő nyakgerinczén van egy daganat, mely olyankor, midőn hosszú szárazság jön, egészen elmúlik; tartós esőzés bekövetkezte előtt szertelenül feldagad; ha vihart érez, azt feltüzülése által jelenti meg, s ha hirtelen derült idő jön, akkor egyszerre lelohad. (Nem egyéb, mint egy tökéletesített tyukszem.) Igy lett annyi megfoghatatlan csoda a legegyügyűbb okra visszavonva.

Másszor ismét egy koldusfiu, kit nyolcz év óta némának ismert minden ember, a butyini vásár alkalmával a legnagyobb sokadalom közepett egyszerre csak megszólal s elkezd visiókról beszélni a népnek: hogy az Isten csodát tett ő vele, felszabadítá ajkait a némaság zárja alól, hogy tudassa a néppel, mi okai vannak az ő világi nyomorúságának, s hogyan tegyen róla. Utoljára az is azt hirdeté, hogy agyon kell verni a papot. A szegény pópa alig birt megmenekülni a babonás nép kegyetlenségei elől: szerencsére a vármegye ismét kéznél volt, a zendülőket szétugraszták, a fiatal prófétát pedig elcsipték. – Ekkor kisült, hogy az a pap azelőtt nyolcz évvel azt a fiut megverte; s akkor ez föltevé magában, hogy boszút fog állni rajta, s képes volt nyolcz esztendeig némának tettetni magát, s nyolcz esztendeig járni, kelni és aludni menni azzal a gondolattal, hogy ő a papon boszút álljon egy pár pofoncsapásért. -35- Ilyen jó emlékező tehetsége van az oláhnak.

Talácson is él még mai nap is az a jövendőmondó, kihez hajdan még a környékbeli urak és asszonyságok is eljártak jóslatot mondatni. Azt állíták ugyan, hogy csak kiváncsiságból teszik, hanem ez a kiváncsiság egy ismerősünknek életébe került, a jós azt mondta neki, hogy 34 éves korában meg fog halni, az ifju fejébe vette a mondást, s akként sietett élni, mint a kinek kevés ideje van már hátra; hiszen úgy is mindegy; 34 éves korában tüdőgyuladást kapott; nem engedte magát gyógyíttatni; hisz úgy is mindegy, s csakugyan meg is halt. Ez a jós azt beszélte, hogy ő nem egy ember, hanem három ember, egy testvére lakik Afrikában, a másik Ázsiában: minden tíz évben megcserélik a lelkeiket, csak a testük marad egy helyen: a táltosok tüzes szekéren szállítják őket ide s tova. Ez sokkal furfangosabb volt a többieknél, mert a legtávolabb eső falvakban tudta a családok titkait, s mikor panaszra jött valaki hozzá, mert előre tudta, miért jön, s gyakran segíteni is tudott rajta. Valószinűleg minden faluban voltak vele összeköttetésben levő kémei; mert a varázsló hivatala szépen jövedelmez s az oláh nagy mester a titoktartásban. Különösen akár merre járt, mindenütt lehetett látni egy vörös galléros embert, ki jött – ment a sokadalomban, mindenkitől kérdezősködött, s a jóst csak éjszaka látogatta meg; ez volt Onucz segéd. – 1849 óta hallgat a talácsi jós: azt mondja, hogy azok a szellemek, a kik vele összeköttetésben voltak, elpusztultak a vidékről. Onucz -36- sem látható már sehol vörös gallérjával. Hja biz akkor sok szellem eltünt a világról, a ki hús és csont között lakott.

E babonás hajlamot a népben egy ügyes szolgabiró is felhasználta vallatások alkalmával. Mikor megátalkodott gonosztevő került kezére, ki minden tanubizonysággal szemben tagadott, esküdött, hazudott; akkor ezt egy érczfeszület elé állítá, s ráparancsolt, hogy tegye arra a kezét, úgy esküdjék: az pedig egy villanyteleppel volt összeköttetésben; mitől a bűnös olyan ütést kapott a könyökén keresztül, hogy ijedten vallotta meg a legtitkosabb bűnét is. Máskor, ha ilyenre akadt, azt szépen leülteté a villanyszigetre, s mikor az önkénytes vallomás ferdére talált menni, ez ujjahegyével odanyult a vallatott orrához, füléhez: «te, most mindjárt elvisz az ördög, ha hazudsz». – Az ember aztán a mint a szikrákat érezte orra, füle hegyén, minden porczikáján, a hol hozzáértek, kipattogni, azt hitte, már a pokolbeli tűz kezdődik és sietett megszabadulni az eltitkolt igazság árán. Ezeket a regéket pedig úgy vedd tőlem, kegyes olvasóm, mintha mellettem ülnél a szekéren, s ott mesélgetnénk egymásnak ötletes mondákat erről meg amarról, rövidítve beszéddel a pusztai hosszú útat; el-elbólintva néha a meséken s megint más tárgyat kezdve, mikor a szekérzökkenés felébreszt bennünket.

A dombegyházi hún halmoknál, mik szabályos távolságban emelkednek előttünk a láthatáron, eltünődünk: mik lehettek azok hajdan? őrdombok-e, harczos előörsök vigyázó helyei? vagy áldozathalmok, miken vitéz dédapáink ős istenünknek -37- áldoztak? vagy tán csaták holttesteiből rakták azokat s behantolták fölül szépen: nagy csatának kellett volna annak lenni. Ha azok a halmok beszélni, mi pedig hallgatni tudnánk…

Megint egyet bólintunk, megint felébredünk; egy hirhedett mintagazdaságon visz az út keresztül. E szép nagy uradalom roppant négyszögű táblákra van felosztva. Nyáron át kihordják a trágyát a négyszögű táblák közepére, roppant sánczokat emelnek belőle, télen aztán – szétterítik úgy-e? – nem biz azt: meggyujtják szél ellenében s elégetik, hogy ne legyen útban. Mondhatnók, hogy ha már nekik nem kell, eladhatnák a szomszéd helységeknek, azok szivesen megvennék; de hát nagy urak dolgához mi köze egy szegény poétának.

Megint elszunditunk, de most már igazán felébredünk, mert az út a szántóföldekre tér ki, s minden mesgyénél ki akarja az embert lökni a szekér. Egy leégett város áll előttünk. Ez a város Szent Anna. Felesen lakják svábok és magyarok. A svábok különösen tehetősek, a mit bizonyít az, hogy 1849 utolján arra kérték fel az aradi várkormányzót, hogy engedje meg nekik, hadd becsüljék ők ki a magyar szomszédokat, kifizetvén őket készpénzzel; mely ajánlatra azonban a várkormányzó akkor nem állt rá; most azután egy vasárnapi égés egyformán koldussá tett magyart és svábot, nincs nekik egymástól mit irigyelni többé. A szomorú képet még búskomolyabbá teszi az elparlagolt mező, mely a várost körülfogja. Október közepén még sehol egy szántott barázda, nemhogy zöld vetés; az embereknek nincs módjuk -38- földeiket mívelni; ez a gazzal belepett avar pusztaság még többet tud beszélni a súlyos inségről, mint maguk a kormos falak.

No de már most ki tudna aludni tovább? – Világosvár alá érünk, a magyaráti szőlőhegyről szüretelők vidám kurjantása hangzik elénk, s ámbátor az Isten kevés bort adott az idén a magyarnak, nem is igen jót, de ha a jó kedvet meghagyta mellé, köszönjük meg azt is, s vigadjunk legalább addig, a mig a szüret tart.

Hét napot töltöttünk a hires Magyaráton, a hová a szüret alatt Aradmegye szépe, java fel szokott gyülekezni s a régi jó idők mintájára barátságosan mulatni. Valaha hires ünnepélyek voltak a magyaráti szüret napjai; ez volt a gyülhelye főrendnek és a középosztálynak, melyet sehol oly egyetértő barátságban összeolvadtan látni nem lehet, mint itten. A megyei zöld asztal egyesíté és soha el nem választá őket; a legingerültebb pártvitákból sem lett személyes gyűlölség s politikai ellenfelek tudták szeretni s becsülni egymást s együtt mulatni a közös vígalmakon.

Aradmegye valóban mintagazdasága volt az országnak, példányképe annak, hogy mit tehet külön egy terület okos, lelkes administratio s a birtokosok lelkes egyetértése mellett. Pompás országútai, régi faiskolái, közintézetei, kórházai tanuskodnak erről, miket a táblabiró világ igazán a semmiből teremtett elő. Kedvesen jellemzi azon időket az öreg Beszédes mondása, midőn Arad vármegyében a vizek szabályozásáról volt szó, a genialis mérnök azt állítá a megyegyűlésen, hogy Magyarországon a vízszabályozásnak más alapelvei -39- vannak, mint másutt akárhol. Más országban egy folyót alul a torkolatánál kezdenek szabályozni; nálunk fölül kell azt elkezdeni. Bámulva kérdezték tőle, hogy miképen lehet a hydrostatikának más alapszabály itt, mint másutt? Akképen felele a praktikus férfiú, hogy ha egy alsóbb megyében szabályozzák a vizet, a felsőbben pedig nem, az alsóbbnak inkább ártott a fáradság, mint használt, de ha a felsőbb megye kezdi el a maga vizét ránczba szedni, az alsóbb kénytelen folytatni a munkát, ha azt nem akarja, hogy ki legyen öntve, mint az ürge. És csakugyan foganatos volt az új hydrostatikai elv, egyik megye a másik után volt kénytelen Arad példáját követni. Szintén Beszédes műve a buttyini csatorna is, melyet a Kőrös vizéből vezetnek lefelé, több mint húsz mérföldön keresztül, roppant hasznára az egész környéknek. Mikor e csatorna létrehozásáról folytak a viták a megyegyüléseken, a sok érdemes táblabiró elmondá egymásután a maga «alázatos véleményét». Beszédes is előterjeszté végre a magáét: «az én véleményem nem alázatos vélemény, hanem számokkal bebizonyított documentum, nekem nem a tekintetes urak magánérdekei forognak szemem előtt, hanem az ország jóvolta, azért ne tanácskozzanak azon a tekintetes urak, hogy mit lehetne módosítani, lealkudni az előterjesztett tervből; mert a tudomány nem alkuszik, s a mathesis senki kedveért az egyenes vonalból görbét nem csinál». Nem is engedett semmit, úgy kellett a csatornának elkészülni, a hogy ő tervezé s maig is áldás a vidéken; kár, hogy egyúttal hajókázhatóvá nincs téve. -40-

Hajdan még híresebb volt az a táj. Mátyás királyunk idejében az ország négy könyvnyomdája közől egyik Világosvárott volt, a miből sejthetni, hogy ott kellett a hazai tudományok egyik menhelyének lenni. A török világban eltünt a nyomda, de annál híresebbek lettek a pankotai (hajdan Bánkút) fürdők. Stambulból is úgy jártak azokba, mint most Károlyfürdőbe. – Mikor aztán a török atyafiakkal való hosszú zálogos pörnek vége szakadt, s nekik menni kellett innen, a nagyváradi basa fél mázsa kénesőt töltetett a fürdő forrásába s az egészen eltünt, soha sem birták többet megindítani. Az erdők közt most is templomok és zárdák romjai láthatók; ott is lehetett valami; bizonyosan népes helységek és bizonyosan magyarok, mert az oláh fából épít. Neveiket sem tudjuk már.

Mulandó a világ, késő este van már; kinn ülünk a folyosó alatt; a szomszéd kolnákból víg zene hangzik át hozzánk; a hegytetőkről tűzfarkú röppentyűk süvöltenek az égbe, színes csillagokat szórva maguk körűl; a hold olyan melancholikus fénynyel süt le Világos várromjaira s a félködbe burkolt rónára ott alant, melynek közepén a szőllősi malom fehérlik. Az ember maga sem tudja, hogy miről gondolkozik.

Hanem hát hagyjuk abba a mulatságot; késő ősz az idő, október közepe, ha még Erdélybe akarunk bejutni s a havasokon jönni keresztül, ugyancsak sietnünk kell.

Derék úti és házi gazdám, még a lehető legnagyobb sietségről is gondoskodott; ő maga, egy fia és egy unokatestvére (derék két jó fiú még -41- abból a régibb ivadékból) oszták meg az út örömeit és fáradalmait velem. Kőrisbányáig hátas paripáikat küldék előre, s odáig kocsin tettük meg az útat.

A mint Déznán túl a diécsi hegytetőre felértünk, gyönyörű és ritka természeti tünemény ragadta meg figyelmünket: egy ködszivárvány; a lehulló köd csak olyan magasan állt fejünk felett, hogy a nap keresztül süthetett rajta s ez által egy olyanforma szivárvány támadt körülünk, minőt gyermekkorunkban fecskendővel idéztünk néha elő, csakhogy sokkal nagyobb ívet képező, átmérője lehetett harmincz lépés. E gyönyörű tünemény tovább egy óranegyednél kisért bennünket, akkor kisütött a nap, s előttünk állt a gyönyörű Kőrös völgye.

Délfelé egy nevezetes hegy alá értünk, kár hogy olyan rosszul tudom a neveket megtartani a fejemben, különben megmondanám, hogy híják; ezen a hegyen végtől végig úgy vannak elszórva a drágakövek s karniol, achat, jaspis, chalcedon, sardonyx, mint nálunk a Svábhegyen az agyagpala: néha öt-hat fontos karnioldarabok a leggyönyörűbb erezettel, másutt a legcsodásabb chalcedon-alakulások, majd lilás szőlőfürt, majd igazgyöngy tüzű bogyócsoport, majd góth templomtornyok alakjában: mindez úton, útfélen, senki sem ügyel rá. Magam is hoztam el egy pár darabot e szép kövekből emlékül, mikben a világos-zöld achat, a fehér chalcedon és a piros jaspis olyan gyönyörű nemzeti szín bokrétára vannak vegyülve, mintha mondva csinálta volna valami barátságos demiurgus az özönvíz előtt. -42- Van-e erről tudomásuk természettudósainknak? Eszembe jutott már a neve! «Acsuczá»-nak híják, hogy a tatár vigye el! (’Sz úgy sem viszi el, mert nagyon nagy.)

Már itt kezdődik a móczvilág: elmaradnak az aradmegyei derék, szálas, nyilt tekintetű, barátságos mosolygású oláhok, s felváltja őket a fekete gubás mócz. A tekintete is olyan fekete. Estétől reggelig egy jó napot sem köszön senki; a falvakban, miken keresztűl visz az út, itt-ott látszanak az újabbkori romok.

Estefelé érkezénk meg Körisbányára: innen rajta, az út mellett látszik egy hosszú sírhalom, sokkal nagyobb, mint közönséges sírhalmok szoktak lenni; egyszerű kőemlék áll előtte.

Ez alatt fekszik a tizenhárom Brády. Körisbánya valaha igen szép kis virágzó magyar város volt, most háromnegyed része rom; a legnagyobb úri lakok ablakain embermagasságnyi dudva hajlik alá, az udvarok be vannak nőve fűvel. Míg lovainkat nyergelték, azalatt elsiettem az ide közel fekvő hírhedett Fabu Popihez. Ez azon történeti emlékű templom és óriási tölgyfa, mely alatt Hora és Kloska lázadó czimboráikkal összeesküdtek, innen indultak ki üdvtelen munkájukat megkezdeni. Az a legkülönösebb, hogy ez a templom épen azon Czebe falu határába esik, melynek oláh lakosait soha sem birták a magyar urak ellen fellázítani. Czebe falujában van tizenkét nevezetes forrás, melyben minden vászonnemű magától megfehéredik; tán ez a víz az emberek lelkére is hat.

A Fabu Popi most egészen el van hagyva, -43- csak temetőnek használják még a környékét; temető egyébiránt itt van minden lépten nyomon: a kit az útfélen megölnek, annak emlékére egyszerű magas fakeresztet szoktak felállítani; csak innen egy álló helyemből tizenkettőt számláltam meg az úton. Kellemetes vigasztalás az utazóra, minden kétszáz lépésnyire olyan helyet találni, a hol valakit megöltek.

Este lett, mire rajzommal elkészültem, már holdvilág volt, mire visszatértem Körisbányára, hol egy rozzant, ideiglenes fogadóban vártak ránk vezetékeink. – A jámbor emberek váltig marasztottak bennünket, hogy ne menjünk éjszaka tovább; előttünk van Brád és Bojcza, szomorú hely mind a kettő; még egy kisértetes történetet is mondtak el nagyobb biztatásunkra: hogy néhány hét előtt maga a v… i dászkál, ki a Brády-család katastrophjából lett híres, este a Brády-kastély előtt lovagolt keresztűl több társával; a mint a kastély előtti hidra ért, lova megbokrosodott alatta, leveté nyergéből s gyilkosul összetaposta. A roncsolt embert aztán felvették társai, s szállást kerestek számára. Egy kapun sem ereszték be őket; a kisértetfélő nép irtózott az így meggázoltat házába fogadni, utoljára ugyanazon leégett Brády-kastélyba voltak őt kénytelenek vinni, mely most is uratlanul áll, ott reggelre meg is halt. Azért nem jó éjszaka azon a hídon átmenni, mert ott valami szellem lakik. Minket azonban nem bánt ez a szellem, üljünk a nyeregbe s induljunk neki, elég szép az őszi éjjel.

Képzelni sem lehet gyönyörteljesebb utazást, -44- mint a mienk volt. Az ember olyan bátran érzi magát lóháton; nincs bízva más kegyelmére; nem rettegi a rossz útat: – ha egyedül marad is, van, egy hűséges társa, a kire rábizhatja magát, a hű paripa, kivált egy olyan okos, értelmes állat, mint az én szürkém volt, beszélni lehetett vele, mint az emberrel: nem kellett sem nógatni, sem csitítani; jó uton nyargalt szólítás nélkül, hegynek igyekezett, lejtőnek vigyázott, soha el nem botlott, úgy gondomat viselte, úgy ügyelt rám, mint valami hű czimbora. Megbocsát az olvasó, hogy egy jámbor állatról ennyi elragadtatással beszélek, de nem állhatom meg, hogy valami nemét a hálának ne érezzem azon okos állat iránt, mely utam fáradalmas részét oly híven viselte.

Szép holdvilágos este volt utunk kezdetén, azt hivők, hogy három óra alatt kitüzött állomásunkon leszünk Mihelenben, a hol, mint mondák, rendes fogadó van.

Hogy azonban útunkból semmi regényesség ne hiányozzék, mikor már két óra hosszat ügettünk egy igen kellemes országúton, akkor találkozánk két magyar pénzügyőrrel, a kik felvilágosítának bennünket, hogy ha ilyen jól koczogunk tovább is, reggelre majd beérünk Dévára; Brádot pedig, a hova törekedtünk, régen elhagytuk a hátunk mögött; – ez már mindjárt egy kis kaland: eltévedés; már most vissza, a honnan jöttünk! vágtatva sieténk most úton és nem úton keresztül, a merre legrövidebb volt az irány s ismét két óra telt bele, mire oda visszaértünk, a honnan Brád felé eltér az út. -45-

Épen éjfélre kukorikoltak a kakasok, mikor végig léptettünk a hidon, mely a két földesúri kastély között elvezet: a Brádyaké tetőtlen párkányzatával, üres ablakaival, vakolatlan falaival olyan gyászosan tekinte le ránk, asszu fehér fűszálak hajladoztak az ablakokból, a holdvilág keresztül sütött a kapun, olyan csendes volt minden, csak a kakasok felelgették egymásnak az éjféli jelszót, különösen egy brahma-putra kakas olyan kisérteties mély hangon tudott üvölteni, beillett volna hangjával boszorkányok trombitásának. Az emberen mégis valami hideg fut végig, mikor ezen a hidon keresztül megy; s eszébe jut a dászkál története. Pedig hiszen hát olyan természetes az; bokros lova volt, a híddobogástól megrettent, azért vetette le; – alusznak, a kik meghaltak csendesen; a kis gyermek keze sem mozog már ki a sír alól, ki ijesztgetne itt?

Sok időbe került, míg éjfél idején Brádon meg tudtuk magunknak magyaráztatni, hogy merre menjünk ki innen. Pedig úgy kivánkozott ki abból az ember. Én nem tudom, talán a mondák emléke okozta azt, de ilyen szomorú falut én soha sem láttam; olyan elhagyott minden; még a piacz közepén is van valami különös épületrom, a minek a tájékát kerülik az emberek, szinte jól esett, mikor kiigazodtunk belőle; a brahma-putra üvöltése még sokáig utánunk hangzott.

Ezentúl mindig mélyebb, komorabb völgyekbe szorul bele az út, nem sokára a hold is lement; útitársaim egyike előrenyargalt az útat recognoskálni, a másik kettőnek valami baja volt lovával, -46- a mivel hátramaradt, s én egyesegyedül lovagoltam az ismeretlen erdők, sziklák között, sötét éj közepén, egy olyan vidéken, a hol minden szikla tudna valami igen gyászos, igen borzalmas regényt beszélni, a hol minden völgynek megvan a maga rémtörténete, a maga nyomasztó kisértete.

Néhol hallgatag házak maradoztak el az út mellett, a mik közől egy sem birt olyan külsővel, hogy valakinek kedve lehessen, akármilyen fekete éjszakán bezörgetni az ajtaján éjjeli szállásért. Kormos, rozzant gerendaházak, hasonlók a mi ólainkhoz; csak egy szobára van készítve mindegyik; abban lakik a család és a majorság együtt; másutt elkésett oláhok tüzeltek az út közepén, mint óriási gnómok árnyékai tünve elő az éjjeli lángnál. Ki tudja, mi dolguk lehetett ott? Majd ismét egészen puszta, kopár hegyhátak közé emelkedett az út, a hol csak elszórva állt meg egy bokor a gyepün; még kalyibának sincs híre sehol, csak egyes bekerített szérüket látni, mikbe az oláh szénáját takarítá be, póznát dugva a boglya közepébe, hogy el ne vigye a szél, vagy fölrakta azokat, egy-egy élőfa tetejébe, mint valami madárfészket. Azután ismét tomboló hegyi patak szelte át az útat, melyen keresztül kellett gázolni; távolabb a patak mély mederbe vágott, a tulsó hegy oldalából vérvörös tűzszemek világítottak át, valami távoli hámor fénye, s a gépies zörgés egyhangú kongása verte fel sokáig a csendet, mely később ismét a rohanó patak mélyen hangzó zúgásába vegyült el.

Éjfél után két óra lehetett, mikor útitársaimmal ismét összejöttem; szó volt róla, hogy nem -47- féltem-e? «Nem én egyébtől, mint a farkastól». – «Hiszen oldaladon a revolver», biztatának erre. «De nem attól a farkastól félek én, a ki engem fog meg, hanem a mit én találok fogni». (Ha abból még ki nem találta volna valaki: a mennyire szeretek kiterjeszkedni lovon ülésem phasisaira, hát annak csak megmondom, hogy biz én először ültem életemben lovon, – a Pegazus nem számít.)

Végre csakugyan elérkeztünk Mihelenbe, a hol annak a várva várt fogadónak kellett lenni. Az már mindjárt nem tetszett nekem, hogy ebbe a fogadóba sehonnan nem vezet bejárás: mert akár egy fél öles gátról leugratni az udvarra, akár egy pocsétás híd alatt keresztülgázolni a sáron, egyiránt nagy phantasia kell hozzá, hogy az ember kitalálja, merre menjen. A szürke decidált, ő bizony beugrott a sánczon: épkézláb értünk alá. Következtek a sorba kopogtatások minden ablakon, semmi felelet; nagy sokára megszólaltak egy helyütt: «ki az, mi az?»

Nagy nehezen végtére kivívtuk, hogy kaptunk egy frissen meszelt szobát, szénát és kenyeret: hű paripáink megosztották velünk szénájukat, hogy legyen min hálnunk, mi pedig megosztottuk velük kenyerünket, hogy legyen abrakjuk. Igy fogtunk ki a világon.

Más nap azután a Volkánon, egy olyan kis hegyen, mintha vagy húsz Svábhegy egymás tetejébe volna rakva, keresztül kapaszkodván, szerencsésen megérkeztünk Abrudbányára.

Abrudbányának a piaczán állunk. Az egyik templom a katholikusoké, a másik a reformátusoké, rom mind a kettő, a harmadik tornyát most födelezik, ez az unitárius atyafiaké. A város többi része is ilyen, minden három épület közül kettő még rom.

Leverő, szomorú, elcsüggesztő látvány az utazónak Abrudbánya képe, egy nagy nyitva maradt sír az, melyet még nem volt idő behantolni; – hanem; – hanem azután a népe! annak lehet keresni párját. Itt a romba dűlt falak közt most is lelkes nép lakik, ki hitéhez, nemzetéhez, becsületéhez hű maradt, kiről példát vehetne magának sok nagy gazdag magyar város, melynek boldog népe a maga jólétében szája széléig uszván, ott is hajol, a hol nem görbítik, s nem tudja, hogy mit tesz a közügyekért áldozni? Az abrudbányaiak ezt megtanulták nagyon.

Alig szálltunk le lovainkról, rögtön baráti kéz nyult felénk minden oldalról: attól a percztől fogva a közönség gondviselése alatt álltunk.

Nem laknak itten nagy urak, de olyan emberek, -49- kikben gazdag a szív. A papok, a bányabirtokosok, kamarai hivatalnokok, bányatisztek, ezek képezik a város értelmiségét, kikhez ragaszkodva simul a kézműves-osztály, s kik osztálykülönbség nélkül társalognak egymással. A nagy tűz nagyon összeolvasztotta őket, most már el nem válhatnak többé.

Úgy rendelkezének velünk szíves házi gazdáink, hogy hétfőn Abrudon maradunk délig, hol a hetivásáron sok hirhedett celebritást fogunk látni, délben megtekintjük Verespatakot, a római régiségeket, és a Csetátyét, kedden felmegyünk Detonátára, ma estére pedig? ma estére elmegyünk a szinházba.

Micsoda? Abrudbányán szinház? Szinház bizony, oh ezekben a leégett erdélyi városokban mindenütt találni szinészt és minden háznál hirlapot. Bács társasága volt ott, egy tágas terem volt a szinház, zártszékek, páholyok benne: Peleskei notariust adták, tele volt a terem nézőkkel, és én nekem soha, de soha életemben, olyan jól nem esett szindarabot látnom, mint ezt a Peleskei notariust Abrudbányán, ebben a tengertől elszakasztott kis szigetben. (Sok oláh úr és asszony is volt a közönség közt.)

Egy pár adomát feljegyeztem amaz elmúlt nehéz napok emlékeiből, a mik nem fájnak olyan nagyon az emlegetés által. Egyik barátunk beszélé, hogy mikor már Abrudbánya égett, ő tizennyolczad magával volt elrejtőzve egy hű oláhnak a padlásán a gabona közé. Egyszer egy fiatal nő -50- is odavetődik közéjük, csecsemő gyermekével: a gyermek sírt, nem lehetett elhallgattatni; a többiek rimánkodtak, hogy csitítsa el, mert mindnyájukat el fogja árulni; végre, hogy a fiút nem lehetett elcsillapítani, fogta egy férfi, elvette az anyjától és az elbeszélő szeme láttára kicsavarta a nyakát, s azzal beledugta a buzába. Mikor aztán másnap a padlást el kellett hagyniok, a szegény anya nem akarta ott hagyni holt gyermekét, kivette a búza-halomból, s ime a gyermek még akkor is élt, – még most is él, ember lett belőle; föl sem vette az első halált.

Egy menekülő kereskedő nejének eszébe jut, hogy az üveges szekrényben egy csészében ott feledett nagy mennyiségű por-aranyat: hirtelen visszatér érte szobájába, s látja is az üvegen keresztül, hogy ott az arany, de nem találja a szekrény kulcsát. Ilyenformán ott hagyja az aranyat; minthogy nem férhet hozzá. Az az egy nem jutott eszébe, hogy az üveget be is lehetne törni az arany kedveért.

Van itt egy hires erdőpásztor, maga is valóságos szironyos ruhában járó oláh, oda künn van a háza az erdőben. Ez arról nevezetes, hogy mint magán bányabirtokos apródonkint annyi aranyat gyűjtött össze, egészen becsületes úton, hogy ezt nem is úgy pénzszámra, hanem mázsaszámra szokta becsülni. Van neki másfél mázsa aranya. Tehát azokban a homályos időkben, mikor már kezdett keveredni a világ, a mi erdőpásztorunk elgondolá magában, hogy az ő tősgyökeres oláh eredete aligha lesz ő neki elég tűzkármentesítés az ellen, hogy egy szép éjszaka ismeretlen fejében ki -51- ne lyukaszsza az oldalát egyvalaki, a ki épen alkalmasnak érzi a hátát arra, hogy másfél mázsa aranyat elbirjon rajta vinni. Ő tehát egy este, családostól együtt, minden hosszas bucsúzgatás nélkül eltünt a háztól. Jól is tette, hogy megszökött, mert folyvást lesték éjjel-nappal, hogy mit csinál? S a mint eltünt hazulról, ráütöttek a házára, s keresték az ott hagyott pénzt. Képzelhető, hogy másfél mázsa arany nem olyan csekélység, hogy azt valaki a tüszőjébe tegye s odább álljon vele; azt tehát otthon kellett neki hagyni, összekerestek ott mindent, felásták padlóját, udvarát, háza környékét, de csak egy szemernyit meg nem találtak abból. Mit csinált vele vajjon, hogy láthatatlanná tegye? Azt tette, hogy apródonkint a királyi aranybeváltó hivatalban minden aranyát beváltotta arany porra, akkor ezt a sok aranyport összekeverte az udvarán levő sárga agyaggal; s azzal ott hagyta szépen. A kutatók rajta jártak, beletapostak, keresztül botlottak rajta, még sem tudtak rátalálni.

Sajátságos világ ez itten. Minden ember élete egy regény, tele rémes eseményekkel s Isten csodáival, a mik azokból kiszabadíták: most már hozzá vannak szokva emlékeikhez: most már azt is megszokták, hogy az utczán, piaczon szanaszét találkozzanak azokkal, kik erről meg amarról emlékezetesek előttük s egymásnak köszönnek és azt mondják: «No rok bun», hanem a ki azt először látja, hallja, annak valami végig fut a lelkén. Megjegyzem, hogy egész Abrudbányán nem láttam egy öreg embert vagy öreg asszonyt.

Másnap az abrudbányai hetivásárt tekintők -52- meg. Itt szoktak rendesen összegyülni az oláh világ celebritásai, Bálint, a kitüntetett esperes, egy patriarchalis mosolygó képű arcz, ki már messziről köszön jó ismerőinek; a jeles Borkesz testvérpár, a kik közül az egyik most is viseli Vasváry pecsétnyomógyűrűjét emlékül, a másik pedig arról nevezetes, hogy a kálvinista templomnak ő szerezte ezt a mostani regényes kinézést; különben előkelő kocsis emberek mind a ketten; az utóbbi vitt bennünket később saját lovain Vidrára (már nem tudom, hogy saját lovai voltak-e?) igen nyájas, tréfás emberek. – Ide jár fel Vidráról Jánk Abrám is, a havasok egykori királya; igen megviselt állapotban: apja mindenéből kitagadta, a legnagyobb szegénységre jutott, úgy jár kel, egyik házról a másikra, s nem tudja, hogy mihez lásson? – Itt látjuk meg a híres Husztékucznét is, ki egy időben csizmaszárral mérte az aranyat, s selyembundában járt, ezüstpatkós csizmában most pedig méri a diót és mogyorót, de nem csizmaszárral, hanem becsületes legalis itczével a piaczon. Minden visszatért a normális állapotba.

Megnéztük az aranybeváltó-hivatalt is. Hétfőn reggel a környékből jön ide mindenféle fajú és osztályú ember, hozza magával egy heti munkájának eredményét. Tisztességes férfiak előcsavargatják a zsebkendő szögletéből az aranyport, a mit összeszedtek; elegáns delnők hozzák bársonyos táskákban bányáik nyereményét, bocskoros oláhok szedik elő a tüszőből a mogyoróformára összegyűrt kis sárga sarat, s az aranymosó szurtos kezéből is odahull a mérlegre a vízből -53- kifogott sárarany; azt fizetik mind aranynyal, ezüsttel. Ez az abrudbányai ipar. A hogy más ember gabonát szerez a földből, úgy keresik ők abból elő az aranyat s azt viszik piaczra. Ez a hivatal egy év alatt hat mázsa aranyat s harmadfél mázsa ezüstöt vált be, pedig még K.-Fehérvárott is váltanak be egy részt; a beváltott aranyat gömbölyű mintákba öntik s úgy küldik a pénzverdébe. Egy olyan kis ágyúgolyó 10–12 ezer pengőforintot képvisel, hanem így az öregével nem lövöldöznek. Fontja az aranynak így 444 forintba számítódik.

Dél felé Verespatakra mentünk át, hol a bányaigazgató szívességéből az ottani nagyszerű érczzúzót tekintők meg; mely, ha emlékezetem nem csal, nagyobb a selmeczbányainál; ez már 1849 óta épült s összeköttetésben áll egy roppant vízvezetővel s egy merész kivitelű vasúttal, mely mintegy százhatvan ölnyire 20 fokú meredeken halad fel, s fél mérföldnyi vonalban a bányába vezet. Ez egész mű egy magyar fiú, Juhó Ferencz mérnök munkája. E kis lovas vasúton haladva, alattunk látjuk a verespataki magán ércztörők egész sorozatát. Itt tömérdek a magán bányamíveltető, annak mind van saját kallója a patak mentében; egyik szebb, a másik rongyosabb, némelyiknek vagy vize nincs, vagy aranya, az nyugszik, a többi nagy gondolkodva hallatja egyenkint kopogó kallóit, a völgy egyik felét századok óta felhordott kőhányások fedik, másik oldalát a kamarai bányákat környező szép bükkerdő takarja.

Az abrudi és verespataki aranybányák kétségtelenül -54- legrégibbek Európában. A rómaiak kezdték még azokat mívelni, kiknek nem volt ugyan lőporuk hozzá, de volt rabszolgájuk; az elhagyott aknákban most is látni az égetés nyomait; mert ők elébb megtüzesítették a követ, azután eczetet öntöttek rá, úgy porhanyították.

Sok, régen ismert római emléken kívül, minők a muzeumban látható viasztáblák, újabban egy befalazott emberalakot leltek egy ily bányában s mellette egy női hajfonadékot, az emberalak egészen épnek látszott, hanem a legelső érintésre porrá omlott, a hajfonadék azonban most is megvan. Szintén másutt egy viasztáblát leltek, melyből az derült ki, hogy egy római katona megalkudott a másikkal bizonyos összeg pénzben, hogy egy oláh asszonyt megszerez a számára, azonban nem azt a nőt szerezte meg neki, a kit az kivánt, s a megcsalt vevő nem akart fizetni. A proprætor tehát erre hozta azt a ceratica tabellán olvasható itéletet, hogy a vevő csakugyan tartozik lefizetni a kialkudott díjt. Néhány római régiséget le is rajzoltam, a mik bizonyos Gritta úr kerítésébe és kapuja fölé vannak befalazva (ez is híres nevezetes férfi) mindenféle otromba oroszlánok s ábrázatjukban megkopott emberarczok, csupán az egyik sphynx mutat művészfogalmakra; az egyik emléken e betük olvashatók:

A többi lekopott. Én bizony nem töröm magamat a találgatásával, úgy sem szeretem a rébuszokat. Azt gyanítom, hogy a megboldogult nagyon szerethette a bort, mert egy roppant nagy kancsó, szőlőfürtökkel ékesítve, van az epitaphiuma fölé faragva. A másik kövön ez az ákum-bákum áll:

Ebből annyit értek, hogy jámbor katona volt a megholt. A középső emlék azzal a venyigefonadékkal és két öklelő bakkecskével ilyen felvilágosítást ád:

Ezeket a szép aranybányákat kicsiny hija, hogy jelenleg Rothschild nem bírja. Több év előtt valami pictus masculus neve alatt nagy vásárlásokat tett bennük, az a terve volt, hogy valamennyi bánya alá al-altárnákat (Erbstollen) ásat, a mi által azokat természetesen apródonkint mind magáévá tette volna; a gyanura kapott szomszédok azonban addig áskálódtak még ő nálánál is mélyebben, míg egyszer elcsipték egy levelét Déván, a miből kisült, hogy ő a bányatulajdonos s így kibecsülték onnan ismét; minthogy a Hármas kistükör-ben vagyon egy vers, a mi így végződik: «Mert nekik a bányák mindenütt tilosok». -56-

Jelenleg megtörtént az, hogy egy újon nyitott bányát kálvinista pap szentelt föl, tisztelendő Basa István lelkész úr, a mi eddigelé szokatlan esemény. Abban a bányában első hónapban mindjárt akadtak egy huszonöt latos darab aranyra. Most egy nem rég kapott levelemben veszem azt a tudósítást, hogy azóta ismét leltek egyszerre hatvanöt font szabad aranyat; meg is ittak rá a bányászok 200 veder bort (40 akó); szerencse rá!

A kamarai bánya-szádtól a regényes Csetátyeig vezető út csupa tört kövek torlatain visz keresztül, miket ezer év óta halmoztak egymásra, az egész völgy nem mutat semmi zöldet, még a patakok szélein sem terem semmi fű; a föld, miken a patak átfut, megsárgul, mintha rozsda fogta volna meg. A helység szélén egy ilyen csorgónál megálltunk, hogy megitassuk egymást; mire ijedten nyargalt oda egy csoport oláh legény, messziről kiabálva ránk, hogy ne igyunk abból a vizből, mert az gáliczköves! Lám: pedig őket még a lelkiismeret sem vádolhatta volna, ha mi mind ott leiszszuk is magunkat a méreggel; – milyen messze esik 48 58-tól.

A halomra hányt köveket még apróbbra porlasztja az idő s ilyenkor a tört por közől kiválnak a ritkaszép kovarczkristályzatok; mintha két nyolczszegű gula volna egymáshoz ragasztva; a hegykristály és amethyst is úgy hever itt, mint a szemét: győzné valaki felszedni. A nyugati hegy oldalában van a hirhedett Csetátye; nem az a Csetátye Boli, a mit hazai remekírónk Jósika -57- Miklós leírt; az a Hátszegvidéken fekszik, hanem a rómaiak által kivájt bányaüreg.

Egy közelismerésben állott regényírónak, ki, fájdalom, hogy több év óta megfosztá irodalmunkat attól a ragyogó tehetségtől, a mit benne a költészet múzsája irodalmunknak adott, néhány héttel elébb járván itten, azt mondá, hogy nem merne e nagyszerű tünemény leirásához fogni.

Valóban engem is ez a lenyomó hatás lepett meg, a mint a Csetátye szűk folyosóján át annak belsejébe léptem. Csak az érzést tudom leírni, a mi akkor meghatott, nem a látványt. – Egy nagy óriási beomlott sír az, melynek fenekén úgy ténfereg az apró emberfajta, egyik kőmorzsáról a másikra kapaszkodva bajjal, mint a féreg.

És ez a visszhangos terem, toronymagas falaival, e szédületes sziklapárkányok, e szakgatott falak, vakmerő folyosóikkal, mikből óriási kapuk vezetnek mélyebb üregekbe; a mik még egyszer oly messze kanyarognak a hegy gyomrába alá, mint a mennyi a beomlott falak magassága a bejárat szinéig, mind ez nem természet munkája, hanem emberi kezeké. Ezt az egész hegyüreget a római hódítók ásatták a legyőzött oláh nép fiaival; minden szikla, a mi itt szédelegve függ fejűnk felett, annak a keserű nyomásnak az emlékjele; minden üreg, mely felénk sötétül, egy örökké nyitott száj, mely azon kínos századokról beszél, mikben Róma a dák nép szivére ilyen nehéz köveket rakott; el lehet mondani, hogy a Csetátye ürege egy olyan sír, melybe a proprætorok katonái millióit temették el a dák népnek, a melybe eltemették annak szellemét, öntudatát, -58- múltja emlékeit, és a szegény oláh nép mégis románnak nevezi magát, mint a ki a halálát nevezi születésének. Pedig e visszaborzadó természet még csak mohával sem takarta be az égetett sziklákat, miken még most is látszanak a fáradalmas vésű és kalapács nyomai.

Másnap szép derült idővel, szép kedves társaságban megindulánk a világhírű Detonáta felé! Lóháton mintegy harmadfél óra járás az Abrudbányához; különben csak ökörszekéren lehet oda jutni, azért hölgyek is lovagolva szokták tenni az útat.

Bucsumnál (hajdan Tőkefalva) térünk félre az országútról, s itt ismét patakok mentében kallósmalmok között visz a regényes ösvény, miket égerfa-csoportozatok kisérnek hosszában, mik a késő ősz daczára is mind sötétzöldek voltak még, pedig a körülfekvő erdők már tarka színt váltottak mindenfelé!

Bucsumot a jó Cserey Mihály mint kedves otthonát emlegeti még: az erdélyi fejedelmek jó kálvinista székelyekkel telepítették azt meg, kik edénycsinálásra oktatták a vidéket; biz azok mind oláhok most már. Most is szép korsókat kerekítenek, most is olyan szép szálas legények, deli menyecskék, hanem ők is beolvadtak a körülfogó népfajba; a skerisorai hajdani ref. templomban most is ott van még a kakas, mely mint tudjuk, kálvinista madár, mikor rézből van. Különben az itteniek most is nemes embereknek tartják magukat, szeretnek neveik után ypsilont ragasztani, s egy idő óta kezdenek visszamagyarosodni; mit a híres -59- Makkabéy családnál tapasztaltam, mely a legelőkelőbb s egyúttal legszálasabb tagokkal dicsekszik a környékben.

Bucsumon túl egy meredek fekete palaszirt alatt visz el az út, mely alól kis forrás csergedez ki, azt Kálmán-kövének hívják, az oláhok Tyiatrul Kálmánujnak; jobbra innen egy meredek sziklatetőn látszik valami hegylap, melyen most is elszórt roppant fegyverdarabokat s szokatlanúl nagy patkókat lelnek szántás közben, minőket a bucsumi lelkésznél láthatni. Azt hihetné róluk az ember, hogy valaha a lovak is nagyobbak lehettek, mint most, vagy pedig, hogy a patkókat hajdan a mammuthok és megatherinok talpaira szokták verni.

A mint egy gyönyörű fenyőerdő tisztására kiérünk, egyszerre elénk tünik a Detonáta. Nem lassankint szokunk a látásához, nem látjuk messziről közeledni hozzánk, csak akkor veszszük észre, a midőn tornáczában állunk és végig bámulunk rajta, és nem találunk szavakat kifejezni azt, a mit érzünk.

Az ember lelke elvész e látvány előtt! El tudnék ott reggeltől estig ülni, és bámulni magam elé és nem gondolkozni semmit, ott járna a lelkem minden egyes kövön, e roppant világoskék oszlopsoron végig; miknek egyik oldalát a nap aranyszínre festi, az egymás fölé hajló bazalt kőbálványok csarnokain, miket rétegenkint tördel alább-alább a vihar és az idő.

Olyan fenségesen emelkedik a természetalkotta remekmű egyenesen ki a földből, mint egy óriási templom homlokzata, ezernyi ezer karcsu oszlopával, -60- mikből ha egy sor letört, mögötte látszik a másik; alant száz ölnyi távolban elomolva hevernek a legrégibb romok, most már páfránytól benőve, mohával takarva, mik egykor e tündérépület előfalát képezék.

Valami néma báj ömlik el e képen, napsugárnál, szellőtlen derült égnél; de mikor ellátogatnak a viharok hozzá, mert hisz nevét is a vihartól kapta, mikor az éjszakai zivatar fekete eget fest körüle s a lángoló villám megvilágítja e csodás falat, mintha egy óriási orgona állna tűzben, lángban, melynek rettentő hangcsövei visszazengik az ég dördülését; egy-egy lesujtott sziklaszál hull alá a völgybe zengő csattanással, letörve a mennykőütéstől, utána olyan soká reszket a föld!… olyankor nagyszerű a Detonáta képe.

Az egész bazalt-sziklahegy csaknem egyenlő vastagságú hatszegletű oszlopokból van alkotva, mik a nyugati oldalon ívformára vannak hajolva, mintha boltozatot képeztek volna valaha; a keleti oldalon szédületes lépcsők vezetnek fel az oszlopcsarnok párkányára, honnan fönséges kilátás nyilik a havasok völgyeibe s a közel Detonáta Flocosára. Még most is, egy hónappal utóbb, sokszor álmodom erről a képről.

E nap további élményeiről csak annyit szólhatok, hogy rám nézve felejthetetlen marad annak emléke, s hogy meg vagyok felőle győződve, miszerint a mi nyilatkozataival a szeretetnek szíves barátaink ott elhalmoztak, annak nagy része nem az én igénytelen fejemet, hanem az én uramat, a magyar nemzetet illette, kinek hű szolgája lehetni -61- egyedüli öntudat érdemem; erről pedig minek sokat beszélnünk?

A napot vígan töltöttük, én azt a rossz képet rajzoltam hevenyében, a mihez bizony nagy phantasia kell, hogy valaki elragadtassék általa: délután a híres Makkabéy családfőnök is feljött hozzánk: több, hat és fél láb magasságú óriás ifjúval és leánynyal, köztük az elébb említett gazdag erdőpásztor leánya is; a fiatalság tánczolt csárdást, oláh tánczot, a komolyabb oláh urak nemzeti bálmost készítének sajátkezüleg számunkra, s estefelé a legjobban illustrált kedélylyel poroszkáltunk vissza ismét Abrudbányára.

Abrudbányai lelkes barátaink másnap Vidráig elkisértek bennünket. Topánfalváig szekéren mentünk, ott meg kelle állapodnunk, hogy az utánunk jövő vezetékeket bevárjuk.

Ez tehát az oláh vidék hirhedett középpontja, a hol oláh intelligentia és birtokosság lakik. A míg szekereinknél ácsorogtunk, lejő hozzánk egy oláh nemes úr, s szíves unszolással kényszerít bennünket házába betérni. Tágas szalonjába lépve, a legelső, a mi meglep bennünket – a harmincznégy magyar író arczképe. Az oláh úr ott igen szívesen megvendégelt bennünket, s mi valóban nem bántuk meg, hogy Topánfalván időztünk.

Vidráról tudnunk kell annyit, hogy az olyan falu, a mibe délután két órakor megérkezve, négyig mindig befelé mentünk, másnap reggel hetedfélkor kiindultunk belőle, tizenegyig mindig -62- kifelé mentünk, és csak akkor értük el a végét. Egy-egy házcsoport, mérföldnyi távolságban van a másiktól, s azt rendesen egy atyafiság lakja; két külön temploma van a falunak, mert ha egybe kellene minden lakosnak járni, a szélsők szombaton indulhatnának el a vasárnapi prédikáczióra s hétfőn érnének róla haza.

Itt egy patak mellett láttuk üldögélni Janku Ábrahámot. Valami csárda volt ott, az előtt ült; fakózöld kalapja szemére lehúzva, zilált haja barnult arczát segített még szomorúbbá tenni. Ott ült, senkire sem ügyelve. Valaki kérdezte tőle, hogy nem jön-e fel sógorához a vízesés mellé. Nem fogadta el a kérdést. Nem akar ő most senkivel beszélni: ő vele sem törődik senki. A mióta ő szegény emberré lett és kopottan jár, azóta nem nagyon becsülik. Ha valami jót lehet még felőle hallani, az a megmenekült magyaroktól jön, kik többen emlékeznek rá, hogy őket nagy veszélyből szabadítá meg, amikor saját sorsosai többször rá is lőttek. A szivekbe látó Isten itél és kegyelmez; ember ne szóljon ehhez. Mi hagyjuk bezöldülni szépen a szomorú évek sírját; s felejtsük el a tényeket, de tartsuk meg belőlük a tanulságot.

Nem fogok politizálni, de a mit láttam, a miről meggyőződtem, azt elmondanom emberbaráti kötelesség.

Az oláh nép közszellemében nem ellensége semmiféle szomszédjának, legkevésbbé a magyarnak; az oláh köznép engedelmes, munkás, kevéssel megelégedő, könnyen barátkozó; a mi rossz, a mi félelmes benne: az a közműveltség elhanyagolása. -63- Statisztikai adatokkal fogok bizonyítani. Zarándmegyének ezelött tíz évvel megjelent statisztikájában, a mit maga Zarándmegye egykori főispánja dolgozott ki, ilyen hivatalos adatok olvashatók: «néhány elemi tanodán kívül nagyobb tanoda e megyében nincs, azok közül is csak hat áll több év óta. Nagy-Halmágyon egy magyar és egy oláh, Kőrös-Bányán egy katholikus és egy református, mindkettő magyar, végre Bojczán egy kamarai tanoda, melyben az ottani bányászok és más lakosok kedveért németül tanítanak. Tehát még a hat iskola közűl is csak egy az oláh; és a mellett van ennek a megyének ötvenegyezer román ajkú lakosa! Ennyi népre jut az összeírás szerint 17 (!) iskolamester (ennek csak fele oláh), hanem van azután százöt korcsmáros. Tanult 1846-ban a téli fél évben hat tanoda padjain összesen 305 fiú és leány, s találtatott az összeíráskor írni, olvasni tudó ember 1540 magyar és német ajkú lakosság közt 559; és 51,323 oláh ajkú között 503 (!)» A ki ebből sem érti, hogy mi baj? annak nem tudom, hol kezdjem a magyarázást. Százezer abécze és katechismus kell ennek a népnek, meg egy pár száz becsületes iskolamester, nem pedig politikai vezérczikkek és pártszónokok, és akkor lesz belőle derék, becsületes, életrevaló nép, mely minden szomszédjával barátságos egyetértésben fog megférni.

A vidrai határban találtuk azt a nevezetes csigadombot, mely egészen özönvízkori csigák kővé vált torlatából támadt. A halom körülbelül akkora, mint a Sashegy Budán. Szerteszéjjel a leggyönyörűbb példányait találtuk a különváltan -64- heverő ősvilági csigáknak, egy-két fontos példányokban. Az oláhok egész sziklahasábokat vágnak ki a hegyből, házaik oszlopzatául, és határköveknek, s mikor az ilyen tömör sziklákat simára faragják, az egymást érő mindenféle alakú és tekervényű csigák: a réteges stromaporák, a kacskaringós buccinum arkulatumok, pleurotomariák, exogirák stb. úgy tünnek rajtuk elő, mint valami gyönyörűen kirakott mozaik.

Tovább haladva, találjuk Vidra második természeti nevezetességét: a ritka szép vízesést. Az Aranyosba ömlő hegyi patak, a mint a hegyekről alá jön, egy szép árnyékos völgy felett egyszerre tizenöt ölnyi magasból omlik alá, mire leér, már nem víz, hanem porrá tört pára, melyben a nap örök szivárványt képez (tudniillik a míg rásüt). Fenn a magasban és alant sötétzöld fenyők közül nyilik ki a vízomlás képe, melynél szebb látványt tájfestő nem kivánhat magának.

E patak vizének az a sajátsága is van, hogy minden belehullott tárgyat rövid idő alatt kővé változtat; láttam friss fagalyakat, miket a szél nem rég hajíthatott bele, az ágak és levelek, a meddig a vízbe értek, már szép fehér mészkővé voltak válva, a többi megmaradt növényi alkatrésznek. Persze, hogy nem ittunk ebből a vízből, nehogy a jó tepertős pogácsát is kővé találja bennünk változtatni.

E vízesés fölött van egy szűk odu, melyből távolról is hallható zúgás tör elő, ha pedig jó mélyen bele megy az ember, olyan őrlést, harsogást hall benne, mintha az ó-budai hajógyár minden gépe ide jött volna vendégszerepelni. Ezt -65- a barlangot legelébb tisztelt barátunk Török Gábor fedezte fel: az itt lakók maguk sem tudnak felőle semmit.

A vízomlás szikláját darázskőnek híják: a számtalan apró lyuk rajta eléggé indokolja a hasonlatot.

E regényes vízomlás tövében áll Janku nagybátyjának háza; nemes Pópe János családi telepe, a hol éjszakára elmaradtunk.

Leirom annak külsejét-belsejét, mely nagyon különbözik a másutt látott ronda oláh lakoktól.

Az itteni épületek mind emeletre vannak készítve: a földszín képezi a pinczét, s ez rendesen kőből van építve; az emelet fából van s az szolgál lakásul; ha pincze nincs alatta, akkor csak kőoszlopokon áll, úgy hogy keresztül lehet látni e ház alatt. – A házak oldalai kivül-belül oly simára vannak gyalulva, eresztékeik oly finomul egymásba róva, mintha a legszebb asztalosmunka volna az egész; semmi sártapasztás, semmi mohhaltömés nem segít az épületet szélmentessé tenni: olyan az, mint egy csinos katulya, magas zsíndelyes födelével, sok oszlopú tornáczaival, rácsos lépcsőzetével s szép tarkára körülfestett ablakaival.

Ilyenszerű ház áll ott öt-hat egy csoportban. A három kitünőbb a családfők lakása, mert az öreg Onucz (János) valahány gyermekét kiházasítja, mindeniknek házat épít a magáé mellé, s ott élnek együtt, és mégis különválva; az apróbb házak a cselédség és a házi állatok tanyái, raktárak stb.

Belseje is sajátságos ez oláh birtokos nemes -66- lakának. Legkitünőbb sajátsága a feltünő tisztaság. Kemény fapadozata tündöklő simára csiszolva, akár egy nagyvárosi úri lakban, oldalain czifrára faragott rácsozatú polcz fut körül, divatos és ódon tányérokkal, tálakkal, néhol egy sor czinedénynyel megrakva; a hány tányér, annyi fényes czinkanál mellette; közönkint egy-egy czifra, széles piros eszközökkel kivarrt oláh törülköző, a háziasszony saját fonása, szövése, a mik olyanná tüntetik fel a lak belsejét, mint egy zászlókkal fölékesített sátor. A szögletben áll egy fehér fából mesterségesen faragott hosszú szekrény, oly alakú, mint az álló fali órák, az a család archivuma.

A szoba mellett van a konyha; annak a kandallója a tűzhely, míg mázos cserép oldala a szobát tartja melegen. Hogy ez a melegség itt mennyire elkel? azt meg lehet itélni abból, hogy erre a házra október elejétől kezdve karácsonyig a nap soha sem süt; minthogy előtte fekvő hegyek ormain felül nem emelkedik.

Vidrán túl elhagy bennünket a járt út, lovas kalauz vezetése mellett indulunk neki a Bihar hegyének, mely Erdélyt Magyarországtól elválasztja.

A Bihar már a havasok rangjában áll, völgyeit a patakok mentében haragos-zöld égerfaligetek lepik; oldalain óriási bükkerdőkkel van fedve, egy helyen mérföldnyi szélességben le van égve az erdő. E szomorú tájon két óra hosszat lovagoltunk végig, mindig lejtőnek fel, később a bükköt felváltja a fenyő, míg feljebb az is mindig gyérül; utóbb helyt ád a törpe gyalogfenyőnek, -67- az is annál jobban a földre fekszik, mentől jobban emelkedik a hegy; sűrű áfonyabokrok, másodszor viruló tavaszi violák hizelkednek a késő ősznek; azután elmarad a boróka is és az áfonyabokrok és a violák; egy kietlen, kopár, kiszáradt mezős hegyoldal vezet bennünket tova, roppant kövekkel beszórva, végre az utolsó fűszál is elpártol a szomorú vidéktől s nincs más körülünk, mint a kietlen, vigasztalan köves hegy gerincze.

E rideg hegyormon kell másfél óra hosszat végig haladni léptetve, jobbról, balról szédítő mélységek között, miknek egykedvű borókacsalitos oldalait medvék lakják. Távol innen minden emberi hang, távol minden madárének; nesztelen, hangtalan a vidék, alant, a mély erdők felett látni csak a kóválygó sast, az sem emelkedik ide; a hol nem talál semmi élőt.

E kopár, látogatlan bércz tetején van egy roppant nagy szikla, a mit körül kell kerülni a hegy gerinczén végig haladónak; rovátkos oldalait még csak moha sem zöldíti, nem tudom honnan csordogál egy kis üde forrás, környéke most is ellepve nefelejtssel; ez a roppant szikla, ez a nefelejtses az a hely, a hol egy ifjú magyar költő fekszik eltemetve; olyan messze minden élő lénytől: neve Vasváry Pál. Itt kereste a hírt, itt folyt ki vére; itt temették el.

Innen déltől kezdve késő estig tart a völgybe alászállás, meredek, görgeteg sziklákkal szórt mély úton keresztül, melynek Rézbányánál szakad vége. Itt már tanácsosabb a ló előtt járni, mint rajta ülni, mert e mulatság határos a nyaktöréssel. -68-

Rézbányán hálva, korán reggel megindultunk Dézna felé, a mi körútunk kiinduló pontját képezé.

Útközben félretértünk a nevezetes «Dagadó forrás» megtekintése végett. Szohodolon innen van egy rejtett kis völgy, hol egy szikla tövében van az a barlang, melyből minden fél órában előjön a forrás, azután ismét fél órára visszavonul, a meder száraz marad.

Mi ezúttal különös kedvenczei voltunk a sorsnak. Alig érkeztünk meg a sziklanyiláshoz, midőn rögtön hallhatók azt a rejtélyes korgást, böfögést, mely az emelkedő víz jöttét megelőzi, s nem sokára kibugyant a sziklákból a hullám, annyira megtöltve a sziklamedenczét, hogy állóhelyeinket kénytelenek voltunk elhagyni. Mintegy öt perczig folyvást dagadt a víz, azután elkezdett lohadni, a másik öt percz múlva egészen szárazon állt a sziklameder.

Huszonkét percz mulva ismétlődött e titokteljes tünemény, melyet másodszori megjelenésekor már annyira megszokott látványnak vettünk, hogy letelepedtünk melléje szallonát pirítani; arra számítva, hogy majd, ha mezei ebédünket végeztük, akkor a harmadik töltésből jót iszunk rája. A hagyomány azonban azt tartja, hogy a rejtélyes forrás délben épen nem jön elő, s mi kénytelenek voltunk ezt saját tapasztalásunkkal megerősíteni; másfél óráig vártunk ott, de a patak semmi kérésre, könyörgésre nem jelent meg a kedvünkért azalatt. Mi oka van neki így tartani a déli pihenést, azt biz én épen úgy meg nem tudom fejteni, mint azt, hogy miért jön elő máskor? -69-

Az oláh nép nagy tiszteletben tartja a forrást, azt hiszi, hogy nagy betegséget meggyógyít, ha valaki abban megfürdik, a körüllevő fákra és kövekre felaggatott rongyok tanúsítják, hogy e hit sokakat boldogított, kik azt gondolták, hogyha ingeiket itten hagyják, a betegség is itten marad velük. A sok szakadozott rongy egyébiránt nem igen szaporítja a táj költői kinézését.

Még egy természeti nevezetességgel találkoztam Rézbányától Déznáig tartó útunkban; ezek a szohodoli hegytetőket ellepő mély döbrök, mik néhol tíz-tizenhat ölnyi mélyen folyvást csúcsosan haladnak alá, széleiknek kerülete 100-tól 600 lépés, a nagyobbaké még több is, mik aztán egész völgyeket képeznek már. Némelyik úgy hasonlít valami fűvel benőtt vulkán kráteréhez. E sajátságos döbrök természetéről még előbb bővebb adatokat fogok szerezni, azután majd rendesen megismertetem őket, mert deczember 20-ika óta, instállom alássan, rám van parancsolva, hogy ezentúl mindenféle tudatlan dolgokat nem szabad össze-vissza irnom.

Még csak röviden referálok egy pár útközben látott és hallott dologról.

Láttam a déznai vashámort, melynek nyers vasáról azt véleményezték a londoni világtárlaton, hogy jobb a svéd vasnál, s lerajzoltam Dézna ősi várát, kerti palotájával, melyben épen most fedeztek fel egy üreget, mely valami titkos földalatti rejtekhely bejárata lehet.

Nem messze innen a Tyiatra Lupulujon, a mint a mészköveket hasogatták, azok közt meszesült faleveleket találtak. -70-

Útközbe esett a szohodoli barlang is, melynek megnyilását tisztelt barátom, Török Gábor úr, évről-évre szemlélte. Egy erős hegyi patak a mészsziklák közt megrekedve, ezelőtt mintegy harmincz évvel még csak egyes hasadékokon szűrődött át a sziklák alá; az évenkinti megújuló záporok azonban mindig nagyobbra segítették törni a rést; most már egy tág kapú áll a rohanó patak előtt, melybe az nagy harsogva omlik alá, hogy a hegy tulsó oldalán ismét új név alatt előjöjjön. Lám a patakok is temetkeznek és föltámadnak újra.

Azután curiosumképen megemlíthetem, hogy a szlingyiai országút mellett áll egy malom, melynek karzatára rácsozat helyett e szó betűi vannak vágva: «Honszeretettel». Most azonban nincs vize a szegény malomnak s nem őrölhet sem honszeretettel, sem a nélkül.

ÚTI LEVELEK.

I.
KOLOZSVÁROTT.

Itt vagyok végre az annyiszor megálmodott, annyiszor megszeretett Erdély fővárosában, a hol úgy érzem magamat, mintha régi ismerősök, régi rokonok közé érkeztem volna, kiknek arczait is látni véltem valaha, talán képzeletemben? talán a történet könyveit olvasva? a midőn a hajdankor hőseinek, nagyjainak, bölcseinek tetteiben elmerülve, azoknak alakjai végig huzódtak lelkemben, és most, midőn Erdély földén állok, megelevülten állnak szemeim előtt.

Mert nem a holt emlékek legdrágább nevezetességei Erdélynek, hanem azon élő ivadék, mely nemzeti és faji sajátságát Árpád és Attila óta vegyítetlenül megtartotta, melyet sem gazdagság és műveltség, sem szerénység és elhagyottság nemes, tiszta ősi jelleméből ki nem vetköztetett, mely a hány lépéssel haladt a jövőbe, annyi lépéssel nem hagyta hátra múltját, hanem magával vitte annak emlékeit, arcza vonásain, szivében, szavában. -72-

Még most is feltalálhatni Erdélyben mindazon alakokat, kiknek képeit az emlékkönyvirók oly élénk színekkel festik: a kérkedés nélküli büszke főnemest, a hallgató, érdemeire büszke bátor lelket, a minden szépet, nagyot és nemest tárt kebellel fogadó női jellemeket, a szív és ész sajátságairól rendkívülivé lett tüneményeket, az alapos józan értelmű, magas készültségű tudóst és azt a szorgalmas, becsületes népet, mely most is oly szerelmes határaiba, miként hajdan, mely megél szorgalmával, kitartásával egy akkora darab földön, mekkorát Magyarországon a dülő útak elfoglalnak, s nem cserélné fel azt tízannyival ősi hegyein túl.

Délutánra érkezve, estve a szinházat látogattam meg. A kolozsvári szinház a pesti után legnagyobb tere a magyar szinművészetnek, ötvenkét páholya van s egész elrendezése jó izlést és kitünő csint tanusít.

Különösen meglepő volt rám nézve az ellentét, hogy míg Pesten a drámai közönséget a karzaton szoktuk keresni, itt a páholyokban találjuk azt. A művészet van-e ott degradálva, vagy az intelligentia?

Képzelem, mennyivel jobb szeretnéd, ha szinházak ismertetése helyett Erdély pompás panorámáit írnám le előtted, de csak légy türelemmel, a Királyhágót éjjel haladtuk keresztül, azt tehát most nem láttam, Erdély regényes részei ezután következnek.

II.
TORDA, ENYED, GY.-FEHÉRVÁR.

Sokat írhatnék azon szívességről, melylyel erdélyi hazánkfiai által elhalmoztatám; de attól tartok, hogy ez által oly színben tünnék fel, mintha az irántam tanusított megelőző szivességet s őszinte barátságot ilyen olcsó pénzzel akarnám visszafizetni; elég itt annyit mondani, hogy bár merre jártam, mindenütt az édes ősmagyar kedély mosolygott elém; a kivel csak találkozám, az mind rokon, szívben és érzelemben.

Volt szerencsém Erdély értelmi és nemesi tekintélyeivel megismerkedni, s nagy kedvet éreznék magamban elmondani, miszerint Erdélyben a felsőbb aristokratia körében nem érzi magát a nemzeti szellem jövevénynek, sőt épen ott talál legmelegebb otthonára, – ha meg nem volnék győződve a felől, hogy ez magyarhoni főurainknál sem leend másképen, s rövid időn azon kellemes helyzetbe jutandunk, hogy mikor egy főnemest nemzeti buzgalmáért magasztalunk, ez nem fog tíz másnak szemrehányáskép hangzani. -74-

Azon pár nap alatt, melyet Kolozsvárott töltheték, bárha azokat mind, kihez szívem vonzott, nem láthatám is, elég alkalmam volt meggyőződhetni felőle, hogy azon előszeretetnek, melylyel a magyarhoni költészet Erdély földe és népe iránt viseltetik, alapos okai vannak.

Innen Benczenczre kelle indulnom, hol gr. Lázár Kálmán várt reám. Odáig útitársul Kővári László barátom volt szives hozzám csatlakozni, ki Erdély földének minden foltját ismeri, a legtávolabb idők történeti hagyományival.

Kolozsvárt elhagyva, Feleken vitt keresztül az út, melynek hegyein teremnek azok az óriási kőgombóczok, miknek keletkeztéről nincsenek tisztában tudósaink.

Dél tájon érkeztünk el Tordára, hol útitársam testvérével a beomlott sóaknákat és sótavakat szemlélők meg; a tavakban semmi élő állat, semmi növény nem terem, csupán meleg nyarakban jelen meg felszínén valami hosszúkás pánczélbogár, s egy neme a fekete gyíknak, melyet a hő napsugár a sós iszapból költ ki, s akkor láthatni valami veres, levéltelen, kemény növényt is a parton, mely kék virágokat nyit.

Torda épületei alatt egy más rég eltemetett város sírja fekszik; minden pinczeásás alkalmával régi emlékek jönnek napvilágra. Legközelebb a polgármester kertjébeni ásatásakor gyönyörű Bacchus-főket, női szobortöredékeket és kisded oszlopdarabokat legtisztább carniolból fedezett fel. A Bacchus-fők egyike fehér márvány, a másik alabástrom. A művészi kidolgozás remek vésőre mutat, mindkettő egészen ép, még a főt átszorító -75- szőlőfonadék legfinomabb levelei sincsenek megsértve. Bár ne hányódnának el, mint annyi nagybecsű műemléke Erdélynek!

Tordán túl terjed a Keresztes-mező. Itt harczolta Decebal utolsó csatáját Traján ellen; a szántóvas mindenütt régi kardokat, sisakokat vet föl. Itt ölette meg Básta Mihály vajdát. Fenn a jobbról látszó hegytetőn van még valami sánczolat, mely az utolsó dák király várából megmaradt.

Távolabb a regényes Torda-hasadék képe tünik elénk. Egy harmincz ölnyi széles nyilás, melynek oldalai csaknem egymásba illenek, s melyről azt tartja a monda, hogy az Szent László csodájára támadt, midőn ellenei üldözék, Isten szétnyitá a hegyet, a ló patkója nyolcz szegével együtt most is lenyomva látszik a sziklában; odább Kolozsvár felé egy tér fedve van gömbölyű pénzalakú csigakövületekkel, mikről az a rege, hogy midőn Szent László a kunokat üldözé, azok pénzt szórtak a magyarok elé, hogy őket fentartsák; e pénzek váltak Szent László kértére kővé, s maig is Szent László pénzének hivatnak…

Nagy-Enyed hajdan gazdag, virágzó város volt, birt tizenkétezer lakossal, és azok mind igen boldog emberek voltak. Itt állt a reformáltak legvirágzóbb collegiuma Erdélyben, mely híres volt páratlan könyvtára és régiséggyűjteményéről, de leghíresebb azon nagy szellemekről, kik benne nyerték tudományos műveltségüket; itt -76- volt a megye székhelye és székhelye az értelmiségnek; itt talált legelső bölcsőjére minden szép és nemes eszme.

Most – mindezek helyén áll egy csontvázgyűjtemény leégett házakból és minden háznak története egy-egy borzalmas regény, melyet hallani és elmondani irtózat.

A képzelet megtagadja a színeket e rajztól, és lelkem fél visszagondolni reá. A házak kilencz tized része romban hever, s legalább felének nincs tulajdonosa, a ki visszajőjjön azt megnépesíteni; a kik haza tértek, sokan befödetlen házaikban laknak, elhelyezkedve a romok között, vagy meghúzzák magukat épen maradt pinczéikben; itt-amott látni csak egy újból felépült lakot. A collegium tetője megmaradt, mert a romboló elem nem bírt vele; a pompás könyvtárak, a gazdag régiséggyűjtemény hová lett? felelnek rá a kapu alatti kormos falak. A megyeház ablakain ember magasságnyi dudva zöldül elő, az udvarok szépen benőve fűvel; a templomok orgona nélkül, az oltárok díszképeiktől megfosztva…

Leverten tértem vissza szállásomra, a látott kép álomlátásnak is iszonyú volna, bár merre vetém szememet, ugyanazon nyomor, új meg új alakban; – a midőn egyszerre jókedvű üdvözlés ver föl mélázásaimból, s feltekintve egy régi ismerős szinészt pillantok meg. Mit keressz te itt éneklő madár a szomorú vidéken? Bács társasága jött ide az ünnepekre néhány előadást rendezni, s mint mondák, igen válogatott színházaik voltak; nagy áldás az égtől, hogy az emberek -77- feledni tudnak, s hogy a sírokon is szabad virágnak nőni. Egyébiránt az itt lakók azt állítják, hogy Enyed már nagyon sokat épült.

Nem birtam itt maradni éjszakára, mennem kellett akárhová, hogy itt ne legyek, a midőn az udvarias véletlen b. Kemény Istvánnal összehoz; vele együtt éjszakára közellevő csombordi jószágára rándulék át.

Ez is a pusztulás szinhelye volt, valamint az egész környék. Az erdélyi földbirtokosok legnagyobb része most azon helyzetben van, miben egy amerikai telepítvényes: az első sátorkaróból az utolsó járomszegig mindent újból kellett előteremtenie.

Másnap tovább haladánk. Tövisen megtekintettük Hunyadi János templomát, melyet a keresztesmezei diadal emlékére emeltetett. Gót izlésű ódon épület, – a homlokzatára vésett czímer és felirat bizonyítja építője nevét, ki a győzelemadta zsákmányt Isten tiszteletére fordítá. Nem messze innen terül az említett diadal mezeje, most hullámzó kalászszal benőve, hátul a Maros kanyarodása zárja el a tért, ide veszett Mezetbég vert hadának maradványa; úgy elhallgatom a zöld kalászok susogását, a kék habok mormogását: mit suttognak, mit mormognak a rég elmúlt idők felől?

Tovább mind oláh falvak mellett vitt el az út. Szép helyek, költői egyszerűség: négy karó leütve a földbe, az befonva sövénynyel, megtapasztva sárral, arra felrakva nagy boglyaalakú szalmatető, melyen egy lyuk van hagyva, a hol a konyha füstje kijőjjön: úgy néznek elő e kedves -78- házak, mintha con amore szivaroznának; utczáknak híre sincs, kiki oda épít, a hova könnyebben leverheti karóit, a házak egymásnak háttal és oldalt fordulva; mindenütt idylli szenny és idealis restség.

Dél tájon érkezénk Fehérvárba. A piaczon van egymás mellett két fogadó: egyik a Nap, másik Kovács Péterné asszonyomé, kit közönségesen csak Sánta Péternének neveznek, de így ne próbálja őt valaki szemtől szembe hívni, mert meg nem marad előtte. Mint mondják, igen jó magyaros ételeket főz, de csak akkor ád belőle, ha tekintetes asszonynak szólítod s kedvében tudsz járni. Ezuttal nem lehetett szerencsém kisérletet tenni vele, mert a Nap-hoz szálltunk.

Délután meglátogatók a várat, melynek díszes portaléja III. Károly király alatt épült, a mellékbástyákba egy művészi faragványú szobortöredék s több római emlékmaradvány van befalazva.

Ezúttal időm kiszabott rövidsége miatt csupán a templomot volt alkalmam megtekinthetni, mely belül sokkal nagyobbszerű alakot mutat, mint kívül. A padlatba fejedelmek és püspökök síremlékei vannak lerakva, mikről az írás a rajtajárás miatt jobbadán lekopott; de még mindig áll négy nevezetes historiai emlék benne. Egyik Hunyadi János koporsója, másik fiáé Lászlóé, harmadik Izabella királyné, negyedik János Zsigmond ravatala. A két első gránit, a két utóbbi szürke márvány. Hunyadi János kezében kard volt, melyet egy rabló rácz elorzott s Orsi Péter győri kapitánynak vitt ajándékba, de Orsi -79- levágatta a szentségtörő kezét, s a kardot a Dunába vetteté, hogy szentetlen kezekre ne jusson többé. László egy oroszlánon áll egyik lábával, mindkettő egyszerű magyar öltönyt visel. A más két koporsó pompás, nagy gonddal készült mű, mind a felül fekvő alakok, miknek arczai ugyan le vannak zúzva, mind az oldal hautreliefek a XV. század legmesteribb felfogásával vannak tartva. Nemzeti múzeumunkban ily becses kincsek nem léteznek. A bennök tartalmazott hamvakat a régibb harczos idők alatt kiszórták.

III.
KELEMENTELKE.

Benczenczen Lázár Kálmán barátomnál valék szállva, s az ő és szellemdús szép nejének társaságában tölték egy napot. E falu alatt van a Kenyérmező, most igazán Kenyérmező, mert a legszebb kalász hullámzik rajta, de hajdan csontok mezeje. E helyt verte tönkre Kinizsi a török tábort, s az országos diadal emlékére oszlopzatos ív emeltetett a síkon; a falu alatt áll egy magas halom; e halom a csatában elhullott ellenség csontjaiból támadt, melyre később kápolnaszerű épületet raktak, annak belső oldalait pedig tele írta vad versekkel valami szelid poéta. Az oláhok levakarták e verseket; ez volt a legártatlanabb pusztítás, melyet elkövettek.

Másnap Kálmánnak és kedves nejének társaságában útra kelénk a Székelyföld felé. Útitársul egy kis hat éves fiu, Ugron Lázár, Kálmán sógorának fia volt velünk. Tudod, hogy én miért szeretem a gyermekeket oly nagyon? Itt is egygyel több alkalmam volt meggyőződhetni -81- a felől, hogy az utánunk következő nemzedék sokkal jobb, mint mi voltunk az ő idejökben.

Még egyszer át kellett mennem Enyeden és Fehérváron, hogy a székely földre jussak, még egyszer kellett látnom azokat a haragos mogorva arczokat, mik szemökre húzott kalappal öklelő tekintetet hánynak a keresztül utazóra; és azokat a leéget házakat, miknél csak a le nem égettek szomorúbbak; az ember nem tudja, melyiket sajnálja inkább, azt-e, melybe az eső beesik, vagy azt, melyben a füst benn marad?

Végre egy jótékony zápor fátyolt von az egész tájra, s a túlnan kisütő nap kedvesebb panorámát világít meg.

Az egész táj képe átváltozik, a girbegurba egyhangú mezőség helyett, erdős ligetes hegyek következnek, a faluk sűrűn egymáshoz közel, a házak rendesen építve, csinos fa- és cserépzsindelyekre, mik hegyesen végződve oly formán tünnek elé, mint az armadilla pikkelyei, a házak elején deszkakerítés, az ajtók felett nagy esőtartó ereszek, néhol oszlopos kioszkszerű emelvények, szépen czifrára kifaragva, az ablakok szellősek, farácsozattal ellátva, mik mögül nyiló virágok tűnnek elé, az útak olyanok még a falun keresztül is, mint a palló, és mindenütt: úton, útfélen, kapuk alatt és ablakokon vidám, mosolygó arczok tekintgetnek az utazó elé, ki nem győzi viszonozni a minden oldalról jövő szíves üdvözlést; ha megáll, körülfogják, kérdezik, utasítják, ha az -82- útat nem tudja, elkisérik, s ha meg akar szállni, erővel huzzák házaikba.

És a házak belől ép oly csinosak, mint kívűl, tükörtisztaság uralkodik a szobákban, minden ablak tele van virágokkal, a gerendák befűzve friss ágakkal, hogy a szoba úgy tetszik, mintha egy leveles szín volna, a magas lábokon álló kandalló patkáján ott a falusi könyvtár, az évről évre eltett kalendáriumok és az énekes könyv.

Dél tájon értünk Marosvásárhelyre; a szakadó zápor meggátolt a város megtekintésében, csupán a várat és a benne levő nagy ref. templomot rajzolhattam le számodra.

A vár, mint rendesen minden középkori várkastély Erdélyben, négy emeltebb donjonból áll, melyeket kettős sánczfal köt össze; a templom is a szokott sajátságokat tünteti fel, a hosszú toronytetőhöz négy kisebb tornyocska van ragasztva.

Ilyenek kivétel nélkül az erdélyi középkori várkastélyok, ilyen a radnóthi vár is, hajdan fejedelmi lakhely, melynek portaléja felett ott áll még a Bethlen-czímer, egy vasból öntött koronás kigyó a háztető csupján felkanyarulva, szájában tart egy arany almát. Most tiszti lak.

Estére Kelementelkére értünk, hol S-nő asszonyság úri laka fogadott bennünket, s másnap itt maradva, volt szerencsém megismerkedhetni b. H. József úrral és szép kedélyű lelkes nejével; itt találtam legelébb mintáját a hajdani erdélyi háztartásoknak, mert köztünk mondva, a hol eddig jártunk, ott egy koppantó sem maradt -83- meg a régi felszerelésekből; – itt még minden megvolt a maga ősi szépségében.

A falak tetőtől talpig nagybecsű képekkel, olajfestményekkel s ritka aczélmetszetekkel fedve, a régi rococo órák mesterséges gépezeteikkel, sajátos czifráikkal a mahagonival és elefántcsonttal koczkázott asztalokon, vagy tarka márvány emelvényeiken, az előteremben a kedvencz agarak, mik az erdélyi úri létnek ép oly elmúlhatatlanul kellékei, mint a spanyoloknak a köpönyeg; nagy kalitokban éneklő madarak; tovább igen érdekes ritkasággyűjtemény, ősi ereklyék, antik szobrok, ritka fegyverek, óraművek és numismatica, minőket ivadékról ivadékra gyűjtött minden erdélyi család.

Köztük nagy érdekkel bírnak egy középkori imádságos könyv, melynek minden szakasza elé egy a legnagyobb művészek remekeiről másolt aczélmetszvény látható, e művészet akkori tökélyének igen kedvező tanuságaul; továbbá Barcsay Ákos ezüst mosdótála, melyen a víztartót egy ágaskodó szarvas képezi, nagy gonddal készült alakokkal kiverve; az úrilak hátulsó csarnoka üvegházon végződik, mely tele van meleg éghajlati növényekkel, körül díszlő narancs- és czitromfák, miknek egyik ága még virágzik, a másikat aláhuzza az aranyló almák terhe. – Ilyenek lehettek azelőtt a többi erdélyi úri lakok is.

Míg a lelkes úri hölgy szivessége ottlétünket kellemessé varázsolta, a tisztelt házi úr azalatt elkészíté számunkra a tervet, mely szerint a legrövidebb idő alatt a Székelyföldnek mennél -84- több érdekes pontját megláthassuk. E szerint meglátogatandjuk Erdély legregényesebb helyeit: az almási barlangot és a szent Anna tavát, a tréfás Oláhfalut, felmegyünk Csik-Szeredáig, s onnan keresztül Háromszéken Brassóba.

IV.
A HOMORÓDALMÁSI BARLANG.

Minél tovább hatolunk a Székelyföldbe, a táj annál regényesebbé válik, midőn Korond felett a magas Kalonda hegy ormára feljutottunk, egy panorama áll előttünk, melynek elragadó szépsége leigéz szívet és lelket…

Alant a félig nyilt völgyben öt falu látszik egymáshoz oly közel, hogy szinte egynek vélhetnők; ha tornyaik el nem különböznék; a gyümölcskertek szelid zöldje, melybe a fehér házak bemártva látszanak lenni, oly kellemes árnyéklatot képez a völgyteknő kalászos oldalaihoz, mik mindig tágabb kört nyitva: a távolban a havas bérczek kékes körrajzait engedik láthatni. A nap épen lemenni készül e havas bérczek közé; az arany ködfátyolon keresztül, melyet sugaraiból a völgyre szőtt, a falvak kékes füstje emelkedik; az ünnepies alkonycsendet egy folytonos méla zúgás hatja keresztül; száz meg száz apró patak zuhogása az, melyek alant az Olt habjaiba vegyülnek, s a csendes falvakon keresztül tombolnak, a -86- vidám házikók küszöbeit mosva hűs kristálytiszta habjaikkal, s a mint a hegytetőről egy-egy kis darab vízfolt meglátszik, az alkonyság sugarainál úgy tünik elő, mintha száz meg száz tükördarabbal volna behintve az egész kedves völgy.

És midőn a gyönyörű kép a lelket elragadja, eszünkbe jut a múlt, hogy e hegytetők itt hajdan lármás várakat emeltek, miknek romjai maig is ott vázlanak felettünk, ott Firtos vár, Rapsóné vára, Kadics vára; és minden arcz, ki velünk szembejő, egy-egy hősnek sarjadéka.

Utközben megtekintők Parajd sóbányáit. Már messziről megragadják a figyelmet a hegy sötétebb színéből kivilágló kékesszürke szirttömegek, mik itt-ott egész roppant bérczeket képeznek. Ezek a sóhegyek kopárok mind, mert a só csak állatot táplál, de növényt nem. Ezeknek egyikében van a sóbánya, melyből a székelyek a legkönnyebb szerével, fa-ékekkel feszegetik fel a sót. Az egész hegylánczról bizton el lehet mondani, hogy merőben e nemes érczből áll. Nemes ércznek nevezhetjük, mert ez az egyetlen egy ásvány, melyet meg lehet enni.

Makfalván felkerestük Dózsa Dani költő barátunk lakását, kit azonban nagy sajnálatomra nem találhaték honn, s így ezúttal nem láthatám Erdély egyik legszebb tehetségű s költői lelkületű regényiróját.

Estére Szombatfalvára érkeztünk, hol U. Lázár úr, hajdan hosszas ideig Udvarhelyszék királybirája, fogadott bennünket, s szivességét oly mértékben engedé éreznünk, hogy saját maga, mint a környék emlékezetes helyein legjártasabb, vezetett -87- bennünket a tájak históriai emlékű pontjaira. Meglátogattuk az ormot, melyen Attila legelső sasfészke, Budvár állott. Nehány vasaló alakú kő most is ott hever halomban, s roppant gödrök jelölik a leghatalmasabb király palotájának helyét; alant egy középkori kápolna áll, Jézus kápolnája; néhány század előtt a tatároktól űzött székelyek Budvár romjaira vonták fel magukat, s onnan egy székely ijász a sátorban ülő tatár khánra egy nyílat lőtt el a Jézus nevében, mely azt szíven találta. A távolság, melyen a nyíl átrepült, mintegy hétszáz lépés. Azon helyen építék a lövés emlékére ama kápolnát. E hegytetővel szemben áll a Bágyi vár, romjai egy vele egyenlően magas ormon, s e hegylánczolatban fekszik Rika, hol egy roppant kő alá temetve van Attila legkedvesebb neje Réka. A síkon zöld kalász hullámzik, a mezőkön virágok inganak, az ormokon fehér felhők huzódnak végig: egykor diadalmas seregek jártak e helyen, a délczeg úrnők szálltak le üdvözletökre, talán még most is leszállnak, s ama fehér felhő hozza őket!

Innen leszállva, megtekintők Székelybánja várát, melynek minden tornyába egy regény álma van elásva. Az udvaron most tengeri és borsó terem; s a zászlós ormokon a becsületes csizmadia-czéh száríttat fehér ruhákat.

Délután átrándulánk a nem messze levő Homoród-Almás bérczei közé, hogy másnap korán megkezdhessük útunkat a híres barlangba, melyben egykor az egész csiki székelység el birt rejtőzni, s ott védte magát hetekig a körülszáguldó tatárok csordája ellen, míg végre mind -88- a megszállók, mind a megszállottak úgy kifogytak élelmi szerekből, hogy az éhhalálhoz voltak közel. Ekkor egy székely asszonynak az az ötlete jött, hogy megsütött egy óriási pogácsát, mely belül hamuval volt pótolva, s azt egy póznán felmutatta a megszálló tatároknak, daczosan kérkedve, hogy nekik még milyen jó dolguk van, mire a tatárok elbúsulták magukat és eltakarodtak.

Vezetőül a szék hajdani mérnöke sziveskedett ajánlkozni, egy genialis különcz, ki a legnagyobb tudományos képzettség mellett a legvégsőbb szegénységben él és az a csodálatos, hogy neki e szegénység jól esik, s hozzá hű akar maradni, soha meghivást úri asztalhoz el nem fogad, nincs ékesen szólás, mely őt rábirhassa, hogy ételben, italban részt vegyen, a szobában nem lehet rávenni, hogy leüljön, s ha az utczán megszólítják, leveszi a kalapját, úgy kiséri a megszólítót és semmi könyörgésre fel nem teszi a kalapját, – és mind ez mily éles gúny a vílágra a tudományosságtól!

Útközben alig birtuk rávenni, hogy a szekérre felüljön, erővel gyalog akart jönni, pedig öreg már és összeroskadt. Egyszer már annyira elhagyta a világ, hogy a budvári romok üregeiben éjszakázott, de azért nem kért és nem panaszkodott soha. Csupán egy szenvedélye van, és ez a barlang. Ez volt életének legkedvenczebb foglalatossága, ennek üregeit járta, bútta, fürkészte untalan, több hetekig ellakott benne, csigákon, köteleken eregetve le magát a mély, ismeretlen nyilásokba, mikbe emberi szem soha le nem hatolt, s annyira -89- ismerős annak minden kövével, hogy fáklya nélkül végig tudna benne járni.

Korán reggel megindulánk Almásról, két öreg székelyt előre bocsátva, hogy a barlang feljárását, ha netán elromlott volna, megigazítsák. Velünk jöttek e barlangot megszemlélni Lázár Kálmán és U. L. nejei, két testvérhölgy, a székely nők azon mintaképei, kiket maga előtt lát a költő, ha nőket akar rajzolni gyöngéd arczczal, erős szívvel, mert valóban erős szív kell ahhoz, hogy hölgyek e barlangba jutásra elszánják magukat. – Egy roppant meredek szirttömeg fekszik a Nagymál oldalában, a Hargitta havasai között, melyet köröskörül fog az Erős bércz meredek falazata, mindenünnen óriási toronyalakú kőszálak, mik közűl a legmagasabb Csala tornyának neveztetik, a tatárokkali harczok hősének gyász emlékére, melyről oldalvást esik az Ugron ürege, és a lovak csűre, mind históriai emlékekkel gazdag helyek; a szűk hegyválut, melyet ekként a Nagymál és az Erős bérczfalazata képez, egy rohanó hegyi folyam tölti be, ez a Vargyas vize, mely egy helyen a mindenütt útját álló sziklák alatt eltűnik, s a hegy túlsó oldalán tör újra elő egy sziklahasadékból. A barlangnak e patak föld alatti folyásával összeköttetésben kell lenni, mert a hagyomány szerint az ostromlott székelyek e patakon szökdöstek ki élelmi szerekért; vezetőink egyike most is tudott e patakról regéket. Szerinte e hegy legrejtettebb üregeiben ismeretlen emberek laknak, kik sajátszerű csónakon beeveznek a hegy oldalán, s a másikon járnak elő; ott tanyázó pásztorok többször meglepték őket, a mint ki- és -90- bejártak. Sokszor a kifolyó víz egészen zavaros és szenes, mintha valamit mosnának benne, pedig máskor kristálytiszta. Odabent tehát kétségtelenül kincseket ásnak. Mert tudni kell, hogy a székelyek e barlangban hiszik elrejtve Darius kincseit, s akárhány van, ki megesküszik rá, hogy ismerte azt az öreg embert, a ki egyszer egy nagy vasajtóra akadt a barlang egyik üregében, de lakatját nem birta leverni, s a hogy visszatért segítséget hozni, nem talált a vasajtóra többé.

Átellenben a barlanggal látszik még azon kápolna omladéka, melyben a tatár vezér lakott, midőn a barlangot megszállotta; innen visz két út a barlang felé, egyik a rövidebb a szirt meredek oldalában, hol csak hátát a sziklának vetve s kezeivel a kőrepedésekbe fogódzva haladhat az ember a szédítő mélység felett; másik kerülő út, melyen szekérrel kell víz ellenében a patakon felhajtani, s akkor a meredek Nagymál bérczre felkapaszkodva, felülről ereszkedni le a barlang szájához. Az első útról kénytelenek voltunk visszatérni, mert azt a Vargyas megáradása ketté vágta, s újra kellett kezdeni a kevésbbé veszélyest, de annál fáradságosabbat.

Az emberi kezektől soha nem irtott ős erdőn keresztül haladtunk felfelé, míg az ormot elérve, ott egy hegyvágányban valami vad vízmosási út nyilt elénk nyolczszáz lábnyi magasban a völgy felett. Az út omló kövekkel s porhanyó földdel, nyirkos falevéllel fedve, sehol egy fa vagy egy bokor, melybe meglehessen kapaszkodni, csak egy bukás, egy elszédülés, s az ember menthetetlenül veszve van, alant a tajtékzó folyam ordít. -91- Férfiszív megdöbbenne ily szédítő képben látva maga előtt a halált, ha háta mögött vidám, nevető jókedvű hölgyek hangjait nem hallaná, kik mulatságot csinálnak a veszélyből, s kaczagva fogódznak kezeinkbe, míg lábaik alatt sikamlik az éktelen mélységbe levezető ösvény.

Végre lejutva a szikla párkányzatára, egy bércz mögül kitűnve előttünk áll a barlang roppant nyílása, még azon módon félig befalazva, a hogy azt a székely menekvők hagyták. Egy hat öles gerendákból tákolt hágcsó vezet fel e nyilásig, melyen ég és föld között lebegve kell felkapaszkodni, úgyszólván kézről kézre adva a gyengébb nemet, s akkor előttünk áll a historiai nevü üreg.

Legelébb egy templomszerű tágas terembe lépünk, melyet még az Isten napja világít, innen egy mellékterem tárul elénk, mely a barlang ablakát mutatja, másfelől kezdődik a többi üregek sorozata, melyek négyszáz ölnyi hosszúságban elnyulva föld alatt, tizenöt egymástól szabályosan elvált szobát képeznek, minden szoba bejárása a tisztelt mérnök úr buzgalmából számokkal levén megjegyezve, hogy a bejárók el ne tévedhessenek.

A harmadik terem volt a székely nők fekhelye, itt aludtak a veszély idején gyermekeikkel együtt; a negyedik teremben állanak a kőhombárok, mikben gabonáikat tarták eltéve; az ötödikben áll a szónokszék, melyről papjaik az Isten igéit hirdeték, a hatodik stalaktit barlangot mutat, a falak gót boltozata ezüstporral s kristály csapokkal látszik takarva, mik oly csodásan ragyognak a fáklyafényben; a hetedik barlangnál titáni kőfokok vezetnek fel néhány ölnyi magasba, -92- hol a nyolczadik terem feltárulva előttünk, ennek poros padlatán halom csontok vannak lerakva, ó-világi ismeretlen állatok agyaras állkapczái, roppant medvefők s különösen egy gömbölyű halomban olyszerű csontok, mint az embereké, csakhogy sokkal kisebb arányúak. – A néphit azt tartja a felől, hogy a barlangot troglodythok lakják, vagy mint Almáson nevezik, majomemberek, kik ott élnek, szaporodnak, leskelődnek odvaik mélyéből, s ha az emberek közeledését veszik észre, hirtelen elbujnak ismét; lábaik nyomát ott látni a porondon, mintha apró gyermekek jártak volna lábujjhegyen. Évek előtt, a monda szerint, egy almási székely ember rá lesett ez apró lényekre s egyet elfogott közülök, azt haza vitte, magához szoktatta; a kisded alak hasonlított valami szőrtelen majomhoz, durva kérgű bőrrel és nagy fülekkel, s annyira megszokta már a falut, hogy ma egyik, holnap másik háznál ebédelt, míg egy éjjel társai érte jöttek s magukkal vitték. Van-e valami lényeges e mesében? sem állítani, sem megczáfolni nem érzem magamat elég erősnek; a természettudományok emlékeznek valami barlangó félemberfajról, s e csonthalom itt e barlangban gyanítni engedi, hogy sok van még a föld alatt, a miről a bölcsek semmit sem tudnak. A kilenczedik terem közepéről látni egy roppant nagy lefüggő követ, mely mint egy óriási csillár, vagy szőlőfürt, a meredekből csügg alá; a tizedik terem szurok feketeségű sárral van tele, mely a terem padlatáról rajonkint egymásba kapaszkodó denevérek maradványaiból hegyekké tornyosult, s már szinte -93- bezárja a tizenkettedik terem bejárását; itt volt az emlékezetes vasajtó, melyet a székelyek maíg is keresnek: a terem ajtaja már oly alacsony, hogy meg kell görnyedni az átmenetkor, s a következő teremből ismét szűkebb nyiláson át csuszhatni a tizenharmadikba, melyben elszórva terem az achat és carniol; a tizenötödik teremben van felírva Wesselényi Miklós neve.

Itt hallatszanak csodálatos hangok, mintha a földfeletti kutyák ugatása és kakas kukorikolása hallatszanék ide alá, mit a föld alatt elzúgó patak tombolása s a bak denevérek viaskodása okoz, mely érzékcsalódás azt hiteti el a lakókkal, hogy e helyen a csiki kutyák és kakasok szavát lehet már hallani.

V.
SZENT ANNA TAVA.

Vannak nagyszerűbb, pompásabb, elragadóbb látmányok Erdély tájai közt, de oly magasztos alig lehet több, mint a szent Anna tava.

A legrégibb időktől a legújabbig szüntelen vallásos eszmék Sion-köde lebegett e táj fölött, ez volt a rajongók, az ihlettek Libanonja, a mi Izraelnek az olajfák hegye, a hindunak a gangesi szent völgy, az északi skandinavnak az Igdrazill árnyéka alatti magány, s a hellen költészet arany árnyképeinek a Tempe: az Erdélynek a szent Anna tava.

A mint a tusnádi regényes fürdők jóltevő nymphájától búcsut veszünk, balra napkelet felé óriási bérczek birodalma terjeszkedik elénk, melynek utolsó pontjai messze Kézdivásárhelynél végződnek; a térkép nem mutat e helyen sem falvat, sem majort, ős rengeteggel koszorúzott hegyek feküsznek egymáson, miket mindkét felől elkerül az országút, vadászösvényeknek -95- hagyva az ős vadont, mely most járatlanabb, mint volt azelőtt kilenczszáz évvel, mikor még azoknak a váraknak urai éltek, miken most az a vad fa terem, melyet a vihar vet s a vihar tép le.

Egyikén e vadon ösvényeknek megindulva két meredek bércz között haladunk szüntelen felfelé, miknek aljában tajtékozó hegyi folyam tombol; szédület letekinteni rá.

Félóra múlva elhagynak bennünket a szelidebb éghajlati fák, a bükk és tölgy, s kezdődik a fenyvesek országa. Óriási szálfák nőnek elő a szirt meredekéből, földig eresztve sötétzöld lombpalástjukat, s ott a hol a sötétzöld a földet éri, körülnőve kék havasi nefelejtssel; mindig odább, mindig feljebb még vadonabb lesz a vidék, emberi kéz soha nem irtja itt a fát, a mint a Nemere szele töveikből kifacsarva, egymásra döntögette a roppant faderekakat, azon módon ott rohadnak, benőve futóvirággal és csodaalakú gombákkal; egy-egy roppant szálfa keresztül bukott a hegyvágáson, s míg töve az egyik hegyormon maradt, hegye a másik hegy ormára feküdt, s úgy képez veszélyes hidat az üvöltő hegyi folyam felett.

A tavaszt itt a nyár kezdi s az ősz végzi be, a hó még ott van a sötétebb fák árnyéka alatt, míg a verőfényjárta helyeken dúsan tűnik elő a havasi flóra; más virágok ezek, mint mik oda alant tenyésznek, a fenyőerdők balzsamillatában, a gyantával itatott sziklás földben; a szárazabb helyeken a törpe rózsa és a rózsaszínű gyopár virul, nedvesebb helyen egy neme a legpompásabb -96- ranuculusnak, mely nagy összehajló szirmaival annyira hasonlít a rózsához, hogy méltán hivja a köznép pünkösdi sárga rózsának. Néhol pompás tarka orchisok tűnnek elő, egy neme az epipactisnak akkor kezdett virítani, melynek minden virága oly alakú, mintha egy-egy madár ülne benne; de legkedvesebb találmány volt egy szép példány czipőczím (Cypripedium calceolus), melyet vezetőnk lelt, a virág négyes szétálló szirma sötétveres, s a messze kinyuló papucs-alakú vitorla aranyszín. Bármely kertnek díszére válnék.

Végre mintegy négyezer lábnyi magasba kapaszkodva fel, sík tér nyilik meg előttünk, mintha egyenesre vágták volna a hegy tetejét, s egy lapály tűnik elénk, melynek első látásra oly szomorú, oly aggasztó tekintete van, az ember megdöbben, maga sem tudja miért?

Az egész tért valami zöldesbarna sűrű moha fedi, melyből csoportonkint állnak elő a csáténemű sötétzöld füvek zsombékjai, az afonya és medveszőlő itt-ott bereket képez, melyekből húsz, harmincz lépésnyire áll ki egy-egy csenevésző szomorú luczfenyő.

E helyet hivja a köznép a kokojczásnak, és azon aggály, azon borzalom, mely az első tekintetre meglepi az embert, közös minden emberrel, minden állattal, mert e hely halálos veszély helye; alatta feneketlen víz van, ha ember vagy állat ez ingadozó mohos felszínre lép, a moha lesüpped alatta, és őt elnyelik az ismeretlen szövevények. Ösztönszerű irtózattal haladtunk végig ez elátkozott hely partján, s midőn a fölötte álló -97- hegytetőre jutva, még egyszer visszatekinténk rá, tündéri látvány állt viszont előttünk: két-háromszáz apróbb, nagyobb gömbölyű tengerszem, mint megannyi csillag ragyog a veszélyes bérczi ingoványon, miknek hatása leirhatatlan. Az ember a tündéreket véli látni, kik tengerszemeikből feljőnek, hogy a halandót a vészes síkra csalják.

Háromezer lábnyi magasban a tengerszín felett, köröskörül ezerkétszáz lábnyira feljebb emelkedő bérczek által képzett medenczében, vad erdők árnyában terül egy gömbölyű nagyszerű tengerszem, melynek körülete egy negyedrész mérföldet meghalad. Sima tükörlapja sötétzöld a bele néző erdős bérczektől, a legnagyobb vihar sem ingatja azt meg, hab sem fordul rajta. A körülfekvő bérczek ide forduló oldalát cser és bükk fedi, míg a tó partján körül roppant fenyők emelkednek, mintegy sötét rámába fogva az érczvilágú vízlapot.

Az ünnepélyes csend, mely a szívre száll, midőn e völgybe lépünk, érzelmekre tanít bennünket, melyeket nem érezénk soha, melyeket talán tagadtunk. Itt e szent magányban, távol minden emberhangtól, oly közel érezzük magunkat Istenhez. Semmi zaj sem hallik ide; örök béke, örök csend uralkodik e kiválasztott völgyben, a körül fekvő bérczek elvonják róla a zivatart: míg saját kiáltásunkat oly csodásan adja vissza a völgy gyűrűjében körülfutó viszhang, mindig feljebb emelve a hangot, míg csaknem egy octávával magasabban halljuk azt hátunk -98- mögött enyészetesen elzengeni, mint a harangzúgást, mely oly soká cseng a légben, midőn már rég megszünt szólani.

Letelepedtünk a fűben, székely vezetőnk a lobogó tűzhöz ülve elmondja, hogy ama kisded rom ott a halmon egykor kápolna volt, melyet kegyes szűz építtetett, kinek álmában szűz Máriának anyja megjelent; és sokáig állt a kápolna, látogatva ájtatos lelkektől, míg egyszer szentelt falait földi szerelem fertőzteté meg, akkor villám csapott bele s porig leégett; sokáig jártak azután a környék leányai e romokat könnyeikkel áztatni, ott elsírtak reggeltől estig, siratva az Isten lakát mely így elpusztult előlük, míg e században egy püspök újra felépítteté azt, s ismét népes búcsújárásokkal élénkült meg a völgy: összejártak a Székelyföld minden buzgó népei, elhozták templomi zászlóikat, körüljárták a csendes tó vizét, zsolozsmáikat együtt énekelte velök a bércz, a templom előtt kis faház volt haranglábbal, abban lakott a zarándok.

Újabb időben elpusztult mindez, – a templom, harangok és ének; csak Isten lelke maradt a táj felett, mert még most is, ki ide leereszkedett, meghatva érzi magát azon magas sejtelmektől, miknek áhítat a neve.

Ez alatt fenn a havasi hegytetőn megszólal a méla pásztorkürt elragadó hangja, a lélek gyönyörtől áradoz e fájdalmas édes zenétől, melynek ugyan oly csodás hatása van, mint a harangszónak; míg ez Istent imádni hív, amaz hazát imádni készt, hogy arczczal borulsz a földre, és sírsz és nem bírsz megválni attól. -99-

Ha e hangokat hallád, csak akkor érted, miért szereti a tyroli és a székely oly igen azt a földet, a melyen született!?

Visszaemlékezünk mi is a história mondáira, és kölcsönben elmondjuk vezetőnknek, hogy ama romok helyén állt az ősi tűzhalom, melyen Bálványos vár lakói áldozatot hoztak a hadistennek, midőn az ősi vallást rejtegetve, csak e völgy volt még övék és az a vár, melynek háza a fenyvesek mögött sötétlik: itt esküdtek véres harczot éjszakánkint a székely rhabonbánok vérvilágló fáklyafénynél, s ősi híre van e helynek.

Most nem lakik ember e tájon és semmi állat a tóban. Habja tiszta, mint a kristály, sem belőle, sem bele víz nem folyik és nincs benne egy hal, egy kígyó, egy béka vagy kagyló sehol; laktalan az, ámbár iható, mint a forrásvíz.

Gyakran azt regélik, hogy a tó tört hajók darabjait hányja ki a felszínre, mely a tengerrel van összeköttetésben: ez rege, mit féltudós emberek gondoltak ki.

Egy órányi távolra innen van Erdély másik nevezetessége: a torjai kénes barlang, melynek üregéből halálos kéngáz lobog ki, oly fojtó, hogy a fölötte elrepülő madár holtan hull le a légből, belső falai sárga kénvirággal vannak lepve.

Belépni nagy gyönyör, de nagy istenkisértés, a kénszesz csiklandó kéjt idéz elő a test érzékeiben, de egy lehellet belőle, és az élet ott végződött.

Átellenében a meredek Bálványos vár falai, hajdan az Apor-család őseinek megdönthetetlen -100- sasfészke, most még csak azt sem tudhatni, merre vezetett hozzá az út? – Köröskörül minden oldalról uratlan rengeteg, melyben egy napi járatban, bármely irányban indulva, sem találni egy gunyhót is.

A VÁG VÖLGYE.

Pozsonytól felfelé haladva, elénk tárul az elragadó szép vágvölgy. Minden fordulata egy-egy új, megkapó, festői panorámát mutat elénk. Egy szeszélyesen kanyargó folyóvíz örökké változó mederrel, a mit hol elhagy, hol visszafoglal; két oldalán erdőpalásttal fedett hegyhátak; egyike az uralkodó folyóknak; partjain az ország legódonszerűbb városai, – egész középkori jelleggel, némelyik még kőfallal kerítve, a lombfedte hegyoldalokban ősi várkastélyok, kívül sánczművektől körülvéve, s benn franczia izlésű pompával berendezve: körülöttük csodaszép parkok, hattyús tavakkal, tündéri grottákkal, vízesésekkel, dámvad-csordákkal. Távolabb az aranyködbe burkolt hegyek ormain emelkedő roppant várromok. A büszke Csejthe vár düledékei, melynek árnyékos bolthajtásában a világ szép asszonya, Báthori Erzsébet emléke kisért. Ifjú leányok vérében szeretett fürdeni: attól lett oly fehér. Még bejárható a pincze, a hová háromszáz áldozatát eltemette. -102-

Amott hajlik ki a folyam fölé egy magányosan álló bércz, melynek tetején egy bolond szavára emeltette Beczkó várát egy még nagyobb bolond. Ott látszik az orom, melyről a vén Stibor vajda alábukott, ott a kerti kőpad, melyen aludt, mikor a vipera szemeit kimarta. Azután ismét más rom jön felénk: nem vár, egész város, Trencsén; itten uralkodott fél Magyarország fölött a vidék ura, Csák, ki vitássá tette Róbert Károlynak a koronát s harczolt vele az uralomért, mintha maga is király lett volna. Olyan hatalma volt, hogy tudott háborút viselni egyszerre két király, a magyar és cseh ellen s ketten se birtak vele. A túlparti hegyeken átellenben fehérlik a büszke Oroszlánkő, s a völgy szoros vágánya közül kimagaslik a hírneves Temetvényi sasfészek, a szilaj Bercsényi ősi vára, s a merre a Vág kanyarodik, mindenütt előtünik egy-egy várrommal koronázott hegytető.

Ez a romokban gazdag vidék volt a magyar függetlenségi harcz legzajosabb küzdőtere. Várait minden időben hatalmas dynasták lakták, birtokaikra nézve kis királyok a felföldön. Itt vetették meg lábaikat a nemzeti fejedelmek, ide vették be magukat a trónkövetelők, itt szövék terveiket, itt gyűjték össze hadaikat, itt halmozták fel hadszereiket, itt vívták meg döntő csatáikat. Ott látni még a «Kurucz-sánczot», melyben Rákóczi lova elbotlott a végzetes ütközetben, s e bukással vége lett az egész fényes álomnak; mikor már annak kilencz-tized része való volt.

És ez mind elmult: elmúltak a kis királyok, romba dőltek a hatalmas várlakok, darabokra -103- hulltak a nagy földbirtokok. Csak kettő marad megörökülten: a szálfa és a kis emberek.

Olyan vén faóriásokat sehol az országban nem találni másutt. – S azokhoz is annyi emlék van kötve. Az a tölgyfa, mely a rovnyei kis templomot egészen betakarja, Lorántfy Zsuzsánnáról suttog; amottan Rákóczi hársfái hullatják a földre hajdani gazdájok izenetét sárgult falevélben; amottan az útfélen áll egy terepély hárs a vetés közepett, mely egy nagy családnak czímerét ékesíti. A megmaradt vén faóriások őrzik elmúlt gazdáik emlékét.

És azután megmaradt a nép. Csodálatos egy népfaj, a mihez foghatót nem találni ebben az országban.

Szegényebb és szaporább, minthogy megélhessen az istenadta földből: kénytelen szétvándorolni a széles világba. De nem koldulni jár, nem szolgálatba állni, hanem dolgozni, kereskedni. A világ minden nagy városában övé – az útcza, kész szállása – a házküszöb. Ismeri e vándorlakokat Páris úgy, mint Sztambul; az egyik tudja az utat Londonig, a másik Teheránig, meg Asztrakánig. – A mi pénzt összeszereznek idegen országban, azt haza hozzák az ősi zsúptető alá s javítnak vele a sors mostohaságán. A nagyvilágban szerteszét bolyongva, megtanúlnak angolul, francziául, németül, törökül, perzsául annyit, a mennyiben a bejárt országban érthetővé tudják magukat tenni. És épen annyit tudnak a saját országuk úrnak való nyelvéből is. Ez a tótok népe. Hanem azért az ő apáik harczoltak Rákóczival végső csatái alkonyáig, s az ő fiaik -104- ostromolták meg 1848-ban a legelső sánczot Szent-Tamás első megrohanásánál. Beszélni nem tudnak magyarul, hanem érezni a haza szerelmét, azt nagyon jól tudják s vérezni is tudnak érte. Még többet is: tűrni és dolgozni is tudnak érte.

Tájképünket az ő krumpli- és pohánka-földeik, az ő szilvásaik, káposztás kertjeik, kender- és lentáblácskáik, az ő pirosvirágú paszulylyal, selyem tökkel befuttatott zsúpfödelű házikók egészítik ki. Tengeri és szőlő ott már nem tenyész, ezen a földön tiszta buzát nem aratnak már.

NÉMET MAGYAROK.

A tágas négyszögű tért minden oldalról emeletes paloták sorai foglalják rámába, barokk stylben épült homlokzatokkal, kőből kifaragott czímerekkel a kapuív felett, latin emlékmondatokkal a párkányzaton, az egész piacznégyszöget mind patricziusok lakják, a kik nemességüket Ulászló, Corvin Mátyás, Zsigmond, IV. Béla királyokig fel tudják vinni. Hanem azért e nemesi paloták mindegyikének az elejét a földszint hosszában árúcsarnokok foglalják el. Ezekben a csarnokokban van felhalmozva a világ kereskedelmének és iparának minden közszükségre és úri fényüzésre szolgáló czikke. Lőcse város a közvetítő a kelet és nyugot között. Karavánjai Smyrnától Danczkáig járnak szakadatlanul. A szaraczén sheikekkel épen úgy egyezségük van, hogy őket rablótörzseik ellen védelmezzék a pusztában, mint a hajdemákok harámbasáival, a kik a Kárpátok közt uralkodnak. Három világrész terméke -106- és gazdagsága váltakozik e csarnokok alatt. A mellett a saját ipara is versenyez a külföldével. – Hirhedettek a harangjai, mik a legkisebb csengetyűkig sorba állítva láthatók a bazár árkádjai alatt; a posztó és len kelmének halmaza, a miknek nevei hosszú sorban olvashatók felirva a bolt tábláján az áraikkal együtt. Itt alkudozás nincs, az árakat a tanács állapítja meg; s az árak mellé ki van az is függesztve, hogy melyik kelmét szabad viselni a nemes, a polgár, a paraszt férfinak, asszonynak a ruházati rendszabály szerint! Ott láthatni a mesterséges óraműveket, miket lőcsei művészek alkottak; egész boltok ragyognak a felhalmozott ezüst ötvösmunkáktól; aranyműveseik magyar zománcz munkáját meg épen nem is tudják utánozni a külföldön. A drága prémek halommal állnak a kis szekereken; felaggatva a fogasokra sokféle subák, a legkeresettebb árúczikkek a téli évadban.

Ujesztendő napján minden ember siet bevásárolni; az oszlopcsarnokok alatt rajzik a nép, zsinóros mentékben, sarkantyús csizmában; a férfiaknak hegyesre kipödrött bajuszai, vállaikra omló hajuk nyuszt kalpaggal leszorítva, a nők fátyollal lekötött aranycsipkés főkötőkben, a hajadonok gyöngyös pártával a fejükön, leeresztett pántlikás hajjal, bogláros palástokkal a vállukon, miknek gallérjai drága csipkékkel vannak diszítve.

S ez a sok mindenféle tarkabarka nép, a mely külső viseletére nézve Árpád és Tuhutum ivadékaihoz hasonlít, csupa merő német. Még az első magyar királyok alatt telepedtek ide. Nyelvüket megtartották, minden más egyébben magyarokká lettek. -107- Előkelőik nem nyárspolgárok, hanem magyar nemes urak, kik magukat tekintik a tősgyökeres aristokrátiának, s félvállról néznek le a «kivételképen» közéjük települt egynehány magyar nemes úrra. S a kis polgárság sem az, a mi más német városok alsóbbrendű népe. Ez egy harczban edzett, fegyverhordó osztály, mind a harmincznyolcz czéhnek a czéhmestere egyúttal hadnagya is; s az első ágyúszóra mindenik czéh tudja, melyik toronyban kell megjelennie fegyverestül.

Soha még ellenség az ő kapujokon be nem tört. Még a nagy tatárdulás keserves korszakában is ez az egy hely daczolt Batu khán minden csordáival. Itt volt a Lapis refugii, mely oltalmul szolgált az egész ország bujdosóinak. Annak a kövei vannak beleépítve ezekbe a templomokba, palotákba.

Annyi viszontagságos századok során át azok a német-magyarok mindig a legtántoríthatatlanabb hívei voltak a nemzeti szabadság ügyének. Nem hajlongtak soha se a török császár, se a német császár előtt.

II. Rákóczi Ferencz korszakában Lőcse fontosságát az is emelte, hogy itt volt a fejedelemnek ágyúöntő műhelye. Ha egy elvesztett csatában ott maradtak ágyúi a kuruczoknak: a lőcseiek rögtön előállították az ujakat s Antæusnak megint vissza lett adva az elvesztett ereje. Aztán, ha szakadóban volt a hadsereg mundérja, csak Lőcsére kellett izenni: onnan előkerült az új.

Nagyon is megbecsülték ezt a várost mind a fejedelem, mind a vezére. Ebben az esztendőben is egy egész dandár őrzi azt, a legvitézebb kurucz -108- vezérek alatt. Hanem azért, hogy kurucz sereg tanyázik a városban, még sem vegyül magyar beszéd a népsokaság zsibongása közé. Ezek itt szepességi hajduk, meczenzéfi huszárok; üstökbe font hajuk, felcsavart bajuszuk, farkasbőr kaczagányuk azt hirdeti, hogy kuruczok, hanem azért németek; német kuruczok. Rákóczi Ferencz legjobb katonái.

A TORDAI HASADÉK.

A tordai hasadék a természet egyik legbámulatosabb remeke; itt egy hegyláncz tetejétől a talapjáig kettérepedve. A két átelleni meredek fal kiálló sziklái és mélyedései még most is egymásba illenek, a háromezer lépésnyi sziklafolyosó hajlásai, megtörései mindenütt egyenközűek maradnak csak itt-amott mutat tágabb öblöket, hol a sziklaőrlő idő görgeteg kőzuhatagokká porlasztotta a bérczfalat; míg egyes sziklatornyok, mint a gót építés pillérei állnak el a falaktól.

A Magyarpeterd felőli bejáratát egy óriási csúcsíves sziklakapú alkotja, több száz lábnyi magas, a világ legnagyobb diadalíve.

Az átelleni bércztetőről az egész sziklacsarnokot végiglátni, mely megragadó szépségével az isteni némaságot egyesíti.

S e felséges táj nem volt mindig ilyen csendes. Egy darab világtörténet ment itt végbe. A római műveltség egyik előre tolt központja volt itten. Túl a hasadékon volt a tartomány legnevezetesebb városa: Salinopolis s a fensíkon -110- mellette megerősített táborhely; lánczolata a védműveknek, honnan az uralkodó Róma az éjszaki barbároknak parancsait osztá. A kétezer év előtt vájt sóbányák tanui ez életnek, és a roppant kőkoczkák s a romok alól napfényre kerülő arany ékszerek, pénzek, fegyverek, hamvvedrek, síremlékek s művészi alkotású istenszobrok töredékei hirdetik, hogy itt hajdan egy darab Róma volt. A hatalmas Traján-út még most is ott domborodik a zöld szántóföldek között, hosszú, egyenes vonalban. Azután más lakók jöttek. – A letelepedett magyar népnek egyik szent királya: László, itt vívta döntő harczát a kúnok ellen. A legenda azt meséli, hogy az ő imádságára hasadt ketté a bércz, hogy ellenségeit visszatartsa; átszökellő lova patkójának nyomát ma is mutogatják a szikla ormán s azon helyen kápolnát építettek a szent harcz emlékére. Azt a kápolnát megint Dzsingisz kán fiának mongol hordái pusztíták el s akkor a sziklafolyosóban védte magát a nép az egész mongol tábor ellen. Majd a szabadság és vallásháború alatt volt itt menedéke Rákóczi portyázó vezéreinek, kik még a harcz bevégezte után is innen folytattak egy mesebeli küzdelmet százan egy egész világ ellen. Azontúl csak az emlék maradt meg s az elrejtett kincsekről szóló mondák. A szent László kápolnája helyén egy faépület húzódott meg keleti hitű kalugyerek számára: mely még nem rég állott. Ma már azt sem találjuk ott, csak egy alacsony kőkereszt jelöli – a kalugyerek egykori temetőjének helyét…

A kétnyilatú sziklakapun áthaladva, a tíz-húsz -111- ölnyi távolra szétnyilt két sziklafal odafenn csak egy keskeny szalagját engedi látni az égnek: csak a déli sziklákon megtört verőfény tanusítja, hogy nappal van.

A hegyrepedés, egy óra járásnyi távolban a Hesdád völgytől, annyira összeszűkűl, hogy a két átellenes fal nem esik egymástól távolabb három ölnél. Ha csak egy kissé meg van is áradva a Hesdád patakja, a két fal medre között csak neki vetkőzve és nagy elszántsággal lehet keresztül hatolni. Azért a tordai hasadék tulsó kapuját nagyon kevés ember látta testi szemeivel.

Még nagyon jól kivehető a két horonyzat, a mi a kirugó sziklafalba van vágva; e rovátkokba bocsáták le a vár lakói a nehéz tölgyfakaput, mely aztán zsilipként zárta el a patakot. E kapunak legalább tizenöt láb magasságúnak kellett lenni: a mit világosan jeleznek a vízmosás nyomai a sziklában, egész üregeket, gömbölyű döböröket vájt a bezárt hullám a kapu felett. E bevágáson túl látszik a nyoma a vasrostélynak, melyet kerekes lánczczal vontattak fel, mikor a zsilipet megnyitották. Olyankor azután a sziklafolyosó felső részébe felszorított víztömeg, mint a Fáraó népét elseprő tenger, omlott az alsó mederbe s ha ostromló sereget talált benne, azt tisztára kiseperte, ha ezernyi ezer is volt.

E vasrács és zsilip védte a két barlangvárat, mely a szűkülésen túl egymással szembenéz, úgy hogy egyiknek kapujából a másikához nyíllal, puskával át lehet lőni. A néphagyomány e természeti erősséget utolsó véderejéről Balyika-várának -112- nevezi. Két egymásra néző barlang az a két sziklafalban, a patak medre fölött egyforma magasságban, mely hetven lábnyi lehet. Az északi oldal barlangjához csak szikláról-sziklára mászva lehet feljutni; tágas szája annak is be volt falazva s a fal bejárata is oly magasan volt, hogy oda valószinüleg csak lábtón jutottak, a kik benne laktak.

A déli oldalon levő barlangvár azonban valóságos erődítmény. Tágas boltív alakú száját a bejáratnál széles tömör kőfal zárja el: óriások rendszerében alkotott sziklabástya, mintegy tizenöt láb magasan, s azonfelül még egyszer olyan magas a barlang kapuívezete, de az első falon túl jön egy második, mely a barlangot egész magasságban elzárja, ezen ajtók és ablaksorok látszanak, tanuságul annak, hogy ez kellőképen berendezett otthona volt valakinek.

Ehhez a barlanghoz egy öblös völgyteknő vezet föl. E völgyecske a vadon virágos kertje. Még késő őszszel is tele zöldelő cserjével s az őszi virágok ritka fajaival.

Szenvedélyes fűvészek nagyon jól ismerik e helyet. Hogy Torda felől hozzá lehessen jutni, egy osztrák tábornok puskaporral vetteté szét a sziklákat s úgy vágatott egy merész útat a sziklaoldalba; ezt az utat most egy magyar főpapról nevezték el, ki tekintély és Mecenás a botanikus világban s maga is gyakran látogatja e helyet.

A BEFAGYOTT BALATON.

I. NAPFELKELTE.

Az óriási tó nem úgy szokott befagyni, mint a folyamok, mikor töredékes jégtorlaszok csoportosulnak össze: ez egy csendes pillanatában a víztükörnek egyszerre áll meg, mint a kristály s reggelre ott van az egész vizen a síma, tündöklő tükör. – Ezüst tükör, mikor a hold fénye bevilágítja. Nincs rajta semmi törés: egy darabból van öntve. – Csak a szekérútak látszanak meg rajta, a mint a két part sűrűn fekvő falvaiból átvonulnak, egymást keresztezik, mint ha mértani vonalak volnának egy üvegtáblán.

A tihanyi hegyfok kettős tornyú templomával oly tisztán látszik most meg a tükörben, tornyaival lefelé fordítva, mint maga a valóság.

Ha virradni kezd, a hold elsápad s az egész hosszában rózsaszinű kezd lenni, akkor az óriási jégtükör is csodálatos színt változtat, mintha élesen kétfelé volna osztva, az egyik rész violaszín -114- és rézvörös fényt vesz föl, míg a napkelet felé eső, tehát a rózsaszín éggel érintkező fele azurkék marad.

A tünemény pompája növekedik, a míg az ég egyre világosul; a bibor, az arany az égen megkétszereződik a tiszta tükörben, s mikor a nap fénytelen izzó gömbje feljön a látkör violabarna ködei közül, tűzszinű páráktól körülragyogva s letekint a ragyogó jéglapra: ilyen varázsképet semmi tenger nem mutat, semmi mozgó hullámtükör; mert az olyan, mintha két igazi nap kelne fel egyszerre két igazi égen.

Egyszerre szétlövelli a nap sugarait, a mint a barna ködök közül kiemelkedett…

Mikor a beállott Balaton jegére legelőször rásüt a nap, először valami csodálatos zengés támad a jégben: mintha ezer meg ezernyi érczhúrok pattognának el egy tündéri hárfáról; emlékeztet az egyiptomi zengő Memnon-szobrokra, csak hogy ez nem hagyja abba. A titkos zing-zöngés egyre hangosabb lesz, a tündérek ott a víz alatt már tele marokkal ragadnak hárfáik húrjaiba, éles pattanások kezdenek hangzani, melyek folyton emelkedő erővel a lövések hangjáig fokozódnak; és minden pattanásnál, minden durranásnál egy-egy csillámló repedés támad az eddig üvegmódra átlátszó jég tömegében: minden irányban össze-vissza pattog az egész óriási jégtábla, míg utóbb olyanná válik, mintha apró koczkák, ötszögek és minden alakú idomok milliárdjaival volna egy óriási mozaikká összetömörítve, melynek felszíne tükör.

Az egész jéglap szól, beszél, zeng lábai alatt. Mennydörgést és cziterapengést hall összekeverve. Egy-egy pattanás az ágyúdörejhez hasonlít és mérföldekre elhangzik.

S a halászok nyugodtan látnak hálóik szétbontásához a mennydörgő jég hátán; s a távolban szénás szekereket látni, a mint a jégen csendesen végig haladnak négy ökörrel. Itt már ember és állat megbarátkozott a jég haragos perlekedésével, mely azután folytonosan tart, míg a nap ismét le nem áldozik.

Most egyszerre egy olyan rettentő dördülés hangzik, mintha száz ágyút sütöttek volna el. Az egész jégtábla megrendül és összerázkódik. S a dördülés munkája iszonyú; a füredi parttól rézsút egész Tihanyig, háromezer lépésnyi hosszúságban végig repedt a jégtábla, és kétfelé nyilt tömeg között egy ölnyi széles tátongó nyilás maradt.

«A rianás! A rianás!» kiáltoznak a halászok, s otthagyva hálóikat, szaladnak arra felé.

Ennek a támadt résnek a neve a nép ajkán «rianás», mely szót sehol másutt nem ismernek; ez nagy veszedelem a keresztülutazókra nézve, és ez be nem fagy soha, mert a víz szüntelen hullámzik közte; azért ilyenkor a legelső dolguk a halászoknak azokra a helyekre, a hol útnyomok szelték át a rianást, a két veszélyes partra póznákat tűzni ki a jégbe, azokra szalmacsutakot téve keresztbe, hogy a jövő-menők jókor meglássák a veszélyt. -116-

II. HALÁSZAT ÉS VIHAR.

A halászat a Balaton jege alatt igen tiszta munka. Először is abban az öbölben, melybe a halászok tapasztalatai nyomán a halak ez időtájban seregestül össze szoktak gyűlni, kivágnak egymástól ötven ölnyi távolban két ölnyi átmérőjű lyukat, azután egy négyszögöt alakítanak apróbb, két láb átmérőjű lyukakból, úgy hogy a két nagy nyilás a négyszög két átellenes szögletét képezi.

Minden jéglapot, melyet e négyszöglyukakból kivágtak, oda támasztanak fel élével a lyuk elé, hogy a jégen járók észrevegyék azt és bele ne botoljanak a veszedelembe.

Mikor aztán a nap rásüt ezekre a nagy jégtükrön mindenfelé elszórt jégkoczkákra, az olyan, mintha ezernyi gyémánt-óriás ragyogna szét a messze távolba.

A halászok a hosszú erős hálót a tó belseje felé eső öreg lékhez viszik s akkor a két végét szétbontva, rákötik azokat két hosszú póznára. Mindkét pózna harmadfél öles. Egy halászlegény elkezdi azt a jég alatt előbbre tolni a rákötött hálóval együtt, a másik ott várja azt a kisebb léknél, s a mint a pózna vége oda érkezik, megint odább tolja azt a harmadik lékhez, a hol a harmadik legény áll, s ugyanezt az utat teszi meg a négyszög második oldalán a másik rúd a háló túlsó szárnyaival, míg mind a két rúd s mind a két hálóvég összeérkezik a part felőli nagy léknél. -117-

Ekkor a háló, melyet az alsó végén levő ónsúlyok a fenekére húzva, s a felső piritye a jég lapjáig emelve tart, egy tökéletes börtön mindazokra nézve, a kik e négyszögben benszorultak.

Pedig ilyenkor sokan szoktak ott lenni. A fogas, a süllő, a harcsa elhagyja mély iszaplakását s feljön a vágott lékhez levegőt színi.

Mikor észreveszik, hogy a háló összébb szorítja őket, nincs hová menekülniök. Kiugrani nem lehet, mert a jég nem engedi. A megszorult fogasnak nincs módja többé szokott ravaszságával befúrni magát izmos farkával az iszapba, hogy a háló alatt elosonhasson, mert társainak viczkándó tömege magával sodorja.

A halászok pedig odafenn húszan belekapaszkodva a háló kötelébe, csendesen vontatják azt kifelé.

Húsz embernek megfeszitett erőlködése mutatja, minő terhet vontatnak fel onnan alulról. Súlyáról itélve, több száz mázsára lehet azt becsülni.

A nagy lék szája lassankint megelevenül. A nyugtalanított, összeszorított haltömeg törekszik az egyedüli nyilás felé. Az a halála.

Mindenféle alakú szájak és fejek bukdácsolnak fel a vízből, átlátszó úszószárnyak, halfarkak, pikkelyes, kék-zöld, ezüstszinű hátak merülnek fel egymást törtetve, s közülök ki-kibámul egyszer-egyszer a Balaton czápája, a mázsányi harcsa, tátongó nagy szájával, patkányfark bajúszával, s megint visszairamodik fejtetővel lefelé, mintha volna odalenn menekülés. -118-

Több halászlegény az öreg halászmesterrel nagy nyeles hálóval lapátolja ki a lék szájára tolt eleven tömeget, kihányva azt egyenesen a jégre, a hol egymás hegyén-hátán ficzkándozva tánczol öreg-apraja. Onnan nincs hová menekülni, mert a lékek mind be vannak már téve a beleillő jégkoczkákkal.

Tátott szájú pontyok félöles szökéssel peczkelik magukat szerteszét, a kétségbeesett csuka kigyóként kúszik a sügérek, kárászok bizsergő tömege közepett. Egy-egy hatalmas harcsát rántanak ki kopoltyújánál fogva s kilökik a jégre, a hol aztán az idomtalan test meztelen fejét lomhán lefektetve, izmos farkcsapással söpri maga körül szét fogolytársait.

A jéglap a négyszög körül már messze terítve van halakkal. A potyka úgy nyargal azon, mint a cziczkány. Senki sem kergeti: nem szökhetik el. A lomhább halak egész határral hevernek a lék két oldalán.

Nagy öröm a halászok közt, ha a «fogas-király» kerül hálóba, ha egy roppant nagyságú fő, mint egy ezüst krokodil nyomul fel a vizből; tiszta ezüst-fehér az egész, szétnyitott torkában két sor éles fog, mint a krokodilusnak, de azonkívül négy egymásba fogódó görbe agyar, minő a tigrisé.

Mintha a tőrbe jutott fejedelem egyszerre kiadta volna oda alant a rendeletet maradék testőrseregének, hogy a végső tusában keresztül kell magukat törniök, oly veszedelmes rugdalódzás keletkezik akkor a hálóban. Csukák, potykák, -119- harcsák nyargaló csapatja rohan fejjel a feszes hálónak, a felmerülő góliátokat bunkóval kell agyba-főbe verni, hogy leküzdessenek. A hal tűzbe jön, a hidegvér hősi gerjelemre képes, s fellázad a bitorló ellenség ellen. Az ütközet ugyan mind a hal veszedelmével végződik. A harcsák főbe verreten rántatnak ki a jégre, a háló önti a felszinre szorított szép fehér fogasokat, süllőket; hanem a fogas-király nem egy könnyen kerül elő. De a legénység teljes erejéből rárántja a kötelet s egyszerre csak a hátramaradt haltömeg csak kifordul a hálóval együtt. Ott a fogaskirály is. Gyönyörű példánya fajának. Több az negyven fontosnál, a minőt csak minden húsz évben fognak egyszer. Erős fejével nem egyszer keresztül szakítja a hálót; hanem tüskés úszószárnyaival beleakad a bogokba és nem tud elmenekülni.

Ennek az egynek a kézrekerítése nagyobb öröm a halászok közt, mint az egész gazdag fogás. Az a rossz szokása, hogy csak a saját nemzetbelit szereti megenni. Azért ő fogas-király. Olyan vastag a hája, mint a süldőnek; gyönyörű aranyszínű, s a húsa fehér, mint a gyolcs.

Mire a fogással készen vannak, a rövid téli napnak is vége van már, de csak az égen, nem a jégen.

A szomszéd falvakból, Siófokról, Szántódról, Zamárdiból, Füredről, Arácsról, Csopakról jön a népség szekerekkel a jégre, kosárral, tarisznyával, kulacscsal; a kulacsban bor, a tarisznyában malaczpecsenye, a kosár halat vinni való. -120-

Mire a halászok hozzákezdenek a kifogott zsákmány osztályozásához, egész vásár támad körülöttük.

Ha lement a nap, nádból fáklyát csinálnak, tüzet raknak a jégen; vásárt ütnek a halra. Potyka, csuka, harcsa, kárász, mind szegény embernek való. Bécsbe, Pestre, csak a fogast meg a süllőt viszik, a mit drágán megfizetnek: a többit potom áron adják. Még így is nyereségük van. Egy húzással néha valami háromszáz mázsa halat rántanak ki.

A mi halat most el nem hordanak, azt kosarakba garmadolva, beviszik a raktárba, s onnan hordják el majd szekereken a veszprémi vásárba.

Egy roppant, akónyi bográcsba beleaprítják a kiválogatott halat, a minek nem szabad sem kövérnek, sem szálkásnak lenni; nem jön abba egyéb, mint a halnak a saját vére, paprika marokszámra meg vöröshagyma. Hanem azután van annak a keverésmódjában valami mesterség, a mit csak az ért, a kinek tudománya van hozzá, hogy azt utána csinálni sem lehet.

S a hol jó bor foly és halászlé készül, ugyan a czigány hogy maradna el onnan?

Egyszer csak ott terem egy barna sereg, helyet csinál egy kosár tetején a czimbalmának s rárántja az uraság nótáját:

S a hol czigány van, virgoncz menyecske és tüzes legények, a táncz hogy maradna el onnan? A jég hátán egyszerre csak oly dáridó támad, -121- hogy két falura szól. A nádtüzek mellett nyalka párok rikkongatva járják a szent Dávid tánczát.

De vége a mulatságnak, ha jön a vihar! Gyakran a Balatonvidéken, mikor legcsendesebb a lég, minden előjel nélkül felzúdul ez a sajátszerű orkán; a halászoknak, kik meghallják a fák zúgását a távolban, már nincs annyi idejük, hogy a zalai partra visszasiessenek! nyáron a szélcsapás egyszerre felforgatja a hullámot s a csónakokat beragadja a Balatonba és kihányja a túlsó partra. S néha félóra mulva vége van a viharnak: a szélmenyasszony csak egy fordulót akart tánczolni. S azután ismét csendes lesz minden.

A hegyek mögül rohanó zivatar egy hófelhőt korbácsol előre. Abból olyan élesen, mint a tű hegye, vág alá a szitáló hókristály. A felhő maga sem nagyobb, mint hogy a nagy panoráma felét eltakarja, sötétségbe burkolva a tihanyi tájképet sziklafokos félszigetével, komor templomával, míg a keleti agyagpartok tündökölnek a holdvilágban.

A vihar harsogva üvölt alá az arácsi völgy ős fáinak sudarai között. A nyári kastélyok szélvitorlái nyikorognak, mintha elkárhozott szellemek sírnának földi emlékeikért, s mikor az erős szél végigsöpör a Balaton jegén, az ott felállított jéglapokon valami olyan túlvilági zenehangot idéz elő, hogy az ember látni véli a szellemeket, a kik így sírnak, egymást kergetik s röptükben nagyokat sikoltanak. Egy-egy haragosan bömböl közöttük. Az űzi tán a többit?…

És ismét hangzik a távolból az a kisértetiesen harsogó orgonaszó, a mit az éjjeli futó vihar küld -122- maga előtt; mikor az erdők sudarai fölött végigrohan, a süvöltő vihadarban, mely a jéglapokon megtörik, úgy sírnak, sikoltanak azok a láthatatlan szellemek, úgy zúg közöttük némelyik; a kisértetek énekkara folyvást magasabbra emeli hangját.

És újra hangzik az egész jégegyetemen végig az a túlvilági zengés, mintha ezernyi hárfa húrja szakadna szét ott alant, míg a zengés fokozatosan átmegy a rivalgó harsogásba: még feljebb, mintha villámok száguldanának oda alant a vizekben, bűbájos kábító melódiát keltve a hangadó hullámban: a jég alatt a mennydörgés orgonaszava bömböl felségesen s az Istenkiáltás rettentő roppanása közben reszketve mozdul meg az álló jégegyetem, s a szörnyű légnyomásra a rianás hasadéka ismét összecsukódik.

A VASKAPU.

Egy hegyláncz, közepén keresztül törve, tetejétől talpjáig, négy mértföldnyi messzeségben; két oldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas egyenes szikla-falak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna.

A ránehezülő viztömeg törte-e magának e kaput, vagy a földalatti tűz repeszté kétfelé a hegylánczot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Vulcán? vagy ketten együtt? A mű istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor vaskezű emberei sem birnak alkotni.

Az egyik isten keze nyomait hirdetik a Fruska Gora hegytetején elszórt tengercsigák kövületei, a Veterani barlang ásatag tengerlakó saurusai: a másik istenről beszélnek a bazaltok a Piatra Detonatán; a harmadikat, a vaskezű embert, hirdeti a sziklába vágott hosszú padmaly part, egy országút, melynek boltozata is van; az óriási kőhíd oszlopmaradványai, az emléktábla a szikla oldalába domborműként vésve s a meder -124- közepébe vágott száz lábnyi széles csatorna, melyen nagyobb hajók járhatnak.

A vaskapunak kétezer éves históriája van, s négy nemzet nyelvén nevezik azt.

Mintha egy templom közelednék felénk, melyet óriások építettek, pillérekkel, melyek kőszálak és oszlopokkal, melyek toronymagasak, csodálatos kolosz alakokat emelve a felmagasló párkányokra, mikben a képzelem szentek szobrait látja s e templom csarnoka négy mértföldnyi távolba mélyed, fordul, kanyarodik, új templomot mutat, más falcsoportokkal, más csodaalakokkal; egyik fal síma, mint a csiszolt gránit, vörös és fehér erek czikáznak végig rajta: rejtelmes istenirás betűi: másutt rozsdavörös az egész hegylap, mintha igazán vasból volna, néhol a gránit rézsút dűlt rétegei mutogatják a titánok merész építkezés-módját: s az új fordulónál már egy góth templom porticusa jő elénk, hegyes toronycsúcsaival, karcsú egymáshoz tömött bazalt pilléreivel, a kormos fal közepéből egy-egy aranysárga folt világít ki, mint a frigyláda lapja; ott a kén virágzik. Érczvirág az. De élő virággal is díszlenek a falak; párkányaikról repedéseikben mintha kegyeletes kezek zöld koszorúi függnének alá. Azok óriási lombfák, fenyők, miknek komor tömegét az őszi dér csípte bokrok sárga és piros fűzérei tarkítják.

Egyszer-egyszer megszakítja a végtelen, a szédületes kettős falazatot egy benyiló völgykebel, melyen keresztül egy rejtett, emberlaktalan paradicsomba látni. Itt a két sziklafal között mély komoly árny borong s a nappali sötétbe -125- mint valami tündérvilág mosolyg be a napsütötte völgy képe, vadszőlő erdejével, melynek érett apró piros bogyói színt adnak a fáknak; tarka leveleik szőnyeget vonnak rájuk. Emberlak nem látszik a völgyben, keskeny patak kanyarog tisztásán végig, abból gyanútlan szarvasok isznak; a patak aztán mint egy ezüst sugár omlik alá a sziklapartról. Ezeren és ezeren elhaladnak e völgy előtt, s mindenki azt gondolja magában: vajjon mi lakhatik ebben?

Aztán elmarad a völgy s ismét más templomi kép következik: a többinél még nagyobb, még rettenetesebb: a két fal száznegyven ölnyire közeledik már egymáshoz s háromezer lábnyira az éghez; az a messzekiáltó szikla a tetőn a Gropa lui Petro a szent Péter sírja, mellette kétfelől a másik két titáni kőalak két apostoltársa.

A nagy, fenséges folyam-ős mely megszokta a magyar síklapályon ezer ölnyi mederben haladni méltóságos csenddel, partjain a belehajló fűzfákkal enyelegni, kilátogatni a szép virágos mezőkre s csendesen kelepelő malmokkal beszélgetni! itt összeszorítva száznegyven ölnyi sziklagátba, hah, mily haraggal tör rajta keresztül! A kik idáig jöttek vele, nem ösmernek reá. Az ősz óriás szilaj hőssé ifjul, hullámai szökellnek a sziklás meder felett, egy-egy roppant bércztömeg ül ki néhol medre közepén, mint valami rémoltár; az óriási Babagáj, a koronás Kaszán szikla; azokat fenséges haraggal ostromolja; rájuk zúdulva elől, s mély forgatagokat örvényítve -126- mögöttük, feneketlen árkot vájva a sziklamedernek; s aztán csattogva, zúgva rohan alá a kőlépcsőkön, mik egyik sziklafaltól a másikig nyúlnak keresztül.

Néhol már legyőzte az útját álló torlaszt s a széttört sziklákon keresztül ömlik tajtékozva, másutt megtorlik a kanyarodó szoros bérczfalánál s a ráhajló szikla alá ásta magát örök habjaival. Néhol szigeteket rakott le a legyőzhetetlen sziklák mögé, új földalkotásokat, mik semmi régi térképen nincsenek; azokat benőtte vad fa és bokor, azok nem tartoznak semmi államhoz, sem magyarhoz, törökhöz, sem szerbhez; a senki ország az, adót nem fizető, urat nem ismerő, világon kívül eső, meg nem nevezett föld! másunnan meg elhordta a kikezdett szigetet bokraival, erdőivel, kunyhóival együtt, s letörülte alakjaikat a térképről.

A sziklák, a szigetek több ágra osztják a folyamot, mely Ogradina és Plaviczovicza között már óránként tíz mértföldnyi sebességgel rohan, s a szűk folyamágakat ismerni kell a hajósnak; mert az emberi vaskéz csak egy csatornát vágott a meder sziklapadjaiban, melyen nagyobb hajók járhatnak, a parthoz közel csak apró hajók számára van út.

Az apróbb szigetek mentében, a szűkebb Dunaágak között sajátszerű emberi művek szakítják félbe a természet nagyszerű alkotását: kettős czölöpzetek erős fatörzsekből, mik V betű alakban mennek össze, nyilt öbleikkel vízmentének fordulva. Ezek a vizafogók. A tenger vendégei felfelé úsznak a folyón: fejüket vakartatják -127- a vízzel, csiklandó parasytok miatt; aztán belejutnak a kelepczékbe; visszafordulni nem szokásuk, mindig előbbre haladnak a szűkülő fogdában; míg a legvégén belejutnak a «halottas kamarába», a honnan nincs menekülésük.

S e fenséges helynek hangja is oly isteni. Egy örökkétartó egyetemes zúgás, mely hasonlít a némasághoz, oly egyforma, s az Isten Szavához: oly érthető. A mint az óriás folyam a kőzátonyokon végighömpölyög, a hogy a sziklafalat korbácsolja, a hogy a szigetoltárokra harsogva rohan, a hogy az örvényekben fuldokolva elmerül, a hogy a zuhatagok hanglépcsőin végigjátszik, s a hogy ez örök hullámcsattogást az örök visszhang e kettős fal között a túlvilági zene felségig emeli, mely csupa orgona és harangszó és elhaló mennydörgés, az ember elnémul és saját szavát meghallni retteg e titáni zengés közepett. A hajósok csak jelekkel integetnek, a halászok babonás hite tiltja e helyt a szót: a veszély tudata mindenkit magában imádkozásra készt.

Mert valóban, a ki itt végighalad, a míg e sötét falakat látja itt maga mellett kétfelől, mintha saját kriptája falai között evezne végig.

A kitartó hetes vihar. – Ez járhatatlanná teszi a Dunát a Vaskapu között.

Ha csak egy bérczfal volna, az védne ellene; de e kettő között megszoruló légnyomás oly szeszélyessé válik, mint egy nagy város utczáiban kódorgó szél; majd elől, majd hátul támad, minden kanyarodónál más irányból tör ki: egyszer-egyszer -128- tökéletesen megszünik, aztán megint egyszerre valamely völgyzugolyból, mint a lesből rohan elő, megkapja a hajót; kicsavarja a kormányt, dolgot ád minden kéznek, belerántja az egész vontató lócsapatot az alattságnál fogva a vizbe: aztán megint egyet fordul s oly sebesen tolja előre a megkapott faalkotmányt, mintha az vizmentében úsznék; a hullám úgy porzik előtte, mint az országút, mikor végig söpör rajta.

A templomi zengés oly itéletnapi zajjá magasodik fel ilyenkor, hogy az elmerülő halálkiáltása nem hallik ki belőle.

TISZAI MOCSÁR.

Álljunk csak ide a közepébe. Óh nem kell azért sárba lépni: kellemes zöld dombra fogunk állani, honnan az egésznek széle-hossza belátható. Maga e domb süpped ugyan egy kissé; a soha le nem kaszált fű úgy tesz, mintha vízre volna épülve, pedig hajdan e helyütt, hol állunk, óriási bükk- és égerfák rengetege díszlett. Messzebb szürke gránittömegek szegik be az égalját, hosszú véres és kék erekkel átjárva, tetejökön fekete bazaltoszlopok vonúlnak végig, homlokukat zöld moha nőtte be, lejtősebb oldaluk szőlővel van beültetve, melynek világos színe nyájasan virul ki a sötét iharfák erdeiből.

Nyugatról a kanyargó Tiszában vész el az ég, mely csendes és sima, mint a tükör, és félívként keríti a parttalan mocsárt, melynek területét nádtenger borítja, vastag buzogányos fejét ingatva a rajta hullámokat verő szélben; itt-ott tágasabb tükröt képez benne a mélyebb víz, melynek szinén -130- a vizi nymphák fényes kövér levelei lebegnek, sárga húsos viráguk korsó-alakú dinnyéjük sajátságos kellemes szagot terjesztenek magok körül.

A mély vízfenék világos zöld; rajta a hosszú hinár között a tórongy és elekcze narancsvirág nyílik, örülve a fenékreható napvilágnak; köztük aranyszemű kékzöld vízi bogarak ezrei futkároznak, s csodás veresbajuszú gadóczák, tarka vízi borjúk, hasas pióczák s veresszemű és kéktaréjú vízi kigyók seregei űzik és kerülik egymást.

Zöldes fűgyökerekből álló kis úszó szigeteken csodás nagyságú fűzöld békák hajókáznak, be-berántva fejöket egy-egy vízi kigyó kacsintásai elől.

Az egész tájékon sajátszerű rejtelmes susogás uralkodik, melyet a nádleveleken átsuhanó szél támaszt, melyhez a kecskebékák brekegése, az ungok bánatos ümmögése, a hattyúk horkolása, a bujár jajgatása s a szúnyogok döngése együtt és összevéve oly jeles harmoniát kerekítenek, minő csak emberi és állati hangokból telhetik ki.

Olykor a hallgató éjben egy mély, erős, suhogó hang zúdul fel, többször egymás után, valami középhang a szélzúgás és a kivert bika bőgése között: ezt a bölömbika adja, egy kicsiny, jelentéktelen madárka. – Az emberek között is a legcsekélyebbek szoktak a legnagyobb hanggal lenni.

Ezen vízi birodalom széléből több ezer lépésnyire nyúlik be egy partos nyelv, süppedékes -131- bürűje hajlik a ritkán látogató vadászok és csikászok léptei alatt; széleiben rózsavirágú pompás réti fűrények, szivárványozott sásliliomok virúlnak, összefonódva a különnemű folyókák hálóival. – A tiszta vízben egy-egy özvegy gém, vagy fekete szárnyú gólya mutatja magát, a mocsárlakók eviczkélő seregével; – itt-ott vízi patkányok gyémánt szemei csilámlanak a fű között.

A nap lemenőben van; narancsvirágú tányérja félig a Tiszába sülyedt; képe tűzoszlopként vonúl végig a folyam habtükrén; túlsó oldalról pedig a hold emelkedik, a tele hold ezüst világával, a hegyek mögül, s egyetlen egy csillag ragyog az alkonyodó égen, mint olvadó aranyba vetett gyémánt – a hajnalcsillag.

A HORTOBÁGY.

I. ÚT A HORTOBÁGYRA.

«Sziget», mert körül van véve a czivilizált világ tengere által: partjai népes városok, tanyákkal megrakott, jól mívelt gabonaosztó földek, dohánytelepek, ültetett erdők, kertek; maga pedig egy ős puszta, a mit ekevas föl nem hasogatott soha.

«Ismeretlennek» is méltán nevezhetem; mert a kik a hire miatt idejönnek mulatni, mind ott telepesznek meg a hortobágyi vendéglőben, onnan visszatérnek; az évenkinti két nagy marhavásárt is ott tartják meg a Hortobágyparti nagy híd előtti síkságon; de bele a puszta végtelen útvesztőjébe ritkán vetődik el valaki; jártas kalauz nélkül meg se is próbálja.

Az egész terület nem való másnak, mint legelőnek: tavaszszal sok a vize, nyáron kevés, a hol nem «totyogós», ott szikkadt: termő szík és vak szík váltogatja egymást; amannak a növényzete -133- buja, emezé kúszó porcsfüvön és székifüvön kívül semmi.

A régi leirásokban nádasokat, tavakat találunk: azoknak most már hire sincsen; elvitte a Tiszaszabályozás. Az áradáskor csónakkal járták e pusztát; a Hortobágyon két kerekü malom volt, mely a város számára őrölt. Kuthy Lajos leirásában még vadkanok jelennek meg. Régente hires volt a vidéken a kócsagvadászat: most már csodának ha látni egyet. Ezelőtt negyven esztendővel, mikor a muszkák elől menekültem a fegyverlerakás után a Hortobágyon át, egy csikósbojtár vezette a szekerünket félnapi nádason keresztül tengelyig érő vízben; a nádas közepén volt egy tó, annak a partját körülszegélyezték a gémek, kócsagok. Ma már se nádas, se tó nincs. Legelő az egész terület három óra járásnyira széltében, hosszában.

Tavaszszal legérdekesebb a Hortobágyot megtekinteni, a mikor még minden üdezöld s még nem vették át az uralkodást a legyek, bögölyök, szúnyogok és musliczák billiói.

A «Vérvölgyön» és a kadarcsi csárdán túl következik a «Kő-út». Ez már kezdete a Hortobágynak. Itt vannak a birkanyirók. A juhnyájakat, melyeket előtte való nap a Hortobágy vizébe épített mesterséges usztatón megmostak, ide terelik fel, s aztán asszonyok roppant nagy pajtákban szabadítják meg hegyes ollóikkal gazdag bundáiktól. Az egyik pajta körül a nemes merinó birkákat látjuk, a másik mellett az őseredeti magyar juhot, mely hosszú fürtös fehér, vagy fekete gyapjával, vadkecske fejével, kacskaringósan -134- megtekert felálló szarvaival valóságos vadállatot mutat.

Még egy csárdát érünk útközben, mialatt a látóhatáron folyvást kisér bennünket az újvárosi templom tornya. Két nagy tehéncsorda marad el mellettünk, mindegyik ezeren feljül álló gyönyörű czimeres szarvú állatok! Birkanyájak, sertéskondák; de még semmi ménes. Azok túl vannak nagyobb részt a Hortobágy folyón.

Azt mondja a csikós: «Az úr Isten is azért teremtette a Hortobágy vizét, hogy elválaszsza a derék állatot a birkától!» Túl a Hortobágy vizén már nem szabad birkának, juhásznak a pofáját mutatni: disznórul pedig szó se lehet! Az csak a karám mellett húzhatja meg magát, mint halálra itélt gonosztevő.

Egyszer aztán csak elmarad nyugatnak az újvárosi torony, s csak hébehóba bukkanik fel megint, mikor a délibáb felkapja a levegőbe. Előttünk áll a hirhedt hortobágyi csárda. Derék kőépület, künn az országúton, soha kerítéssel körül nem volt véve. Mellette egy rengeteg kocsiszín. Jó bora, jó konyhája, kényelmes vendégszobái: uraknak való étterme s pásztorok, kocsisok számára tágas ivószobája. Valamikor nevezetes szállás, mikor ezen az úton jártak a kalmárok Budapestre s talán megint az lesz, ha a debreczen-füzesabonyi vasút megvalósul, s gőzmozdony fujtat végig a Hortobágyon. Most csak hivott vendégek által népesült meg.

A vendéglőnek most már kertje is van, annak a tövében folydogál nagy lassúsággal a Hortobágy folyó, szélessége olyan, mint a Garam rendes -135- időben. A vidék nevezetessége a rajta átvezető roppant nagy kőhíd, kilencz boltozatos oszlopzaton nyugvó. Az a monda róla, hogy épitésekor a hozzá való meszet tejjel ojtották meg, azért olyan tartós.

II. DÉLIBÁB.

Az idő kitisztul, a felhők eloszolnak, semmi szél nem leng már; s ekkor egyszerre elkezdi a délibáb a maga tündérjátékait. A szemhatáron tenger terül széjjel, mely sebesen futó hullámokat látszik hányni, s a futó hab tetejéből sötétzöld erdők, szigetek emelkednek elő. Az elhagyott karám, melyet az imént láttunk, egyszerre emeletes palotává magasodik fel s az újvárosi templom felkap az égbe s bazilikává nő meg. Majd egy szép hosszú várost láttunk fehér házak soraival: nem város ez, hanem legelésző ökrök. A tenger lassankint elnyeli a távolt; úgy, hogy az ökrök a szemhatáron látszanak állani, s a látástani csalódás mammutokba nagyítja az alakjaikat. Az optikának minden szabálya fel van forgatva. A távol álló tárgy lesz nagyobb, a közelebb álló kisebb. Elénk támad egy emberi óriás a látóhatáron, a ki úgy látszik, hogy apró sertéseket hajt maga előtt; mikor közelebb érnek, akkor látjuk, hogy az óriás egy szimpla gulyásbojtár, az apró állatsereg pedig kétszáz fiatal bika egy csoportban. Majd megint egy gályákból álló hajóhad látszik vitorlázni: rájövünk, hogy azok legelésző -136- lovak. Mikor közelebb megyünk hozzájok, hogy kijönnek a délibábból, egyszerre úgy eltörpülnek, hogy alig látjuk őket.

Néha a délibáb felkapja a látóhatár alatt mélyen fekvő helységek rajzait a szemünk elé s olyan közel hozza, hogy az utczákon szaladgáló ebeket ki lehet venni: a Hortobágy egyszerre tele lesz városokkal. Ezt különösen reggelenkint látni. Az sem tart sokáig. Máskor meg azt látjuk, hogy két ménes legel egymás fölött, az egyik a földön, a másik a levegőben. A házaknak, tornyoknak viszképe úgy látszik meg a délibábban, mintha csendes tó tükréből verődnék vissza, de azt is megteszi, a délibáb, mikor jó kedve van, hogy a házat és a viszképét a tetejével, a tornyot a hegyével megfordítva ragasztja össze.

S ez a tündéri játék így folyik napestig: mentül égetőbb a napsütés, annál tüneményesebben.

Azt hiszem, hogy ha ide a Hortobágyra egy várost építenének, ott senki sem dolgoznék soha: minden ember az ablakában ülne, s a délibábot nézné egész nap, a hogy nézi most a puszták pásztor népe.

III. NAPFELKÖLTE.

A pusztai élet azt kivánja, hogy korán feküdjünk, mert korán kel a nap. Pedig a mit meg kell látni, az a napfelkölte a Hortobágyi pusztán.

A legelső kakas szóra: éjfél után két órakor felébresztenek bennünket; «reggeledik» már. -137-

A hortobágyi pusztán a legelső szürkületet úgy hivják, hogy «hajnalperczenés».

A derült ég tele van még csillagokkal: ottan ragyog a «kaszás csillag» az «Isten szemével». A csoportos «fiastyúk», a lefelé forduló «gönczöl szekere». A csillagsereg között a fogytán levő hold ezüst sarlója világít; a keleti szemhatáron pedig már világosodik az ég.

A sápadt hold és a sápadt hajnal kettős derüjében minden emberalak valami tündéries megvilágítást nyer, minden alakot két árnyék követ keresztben. A síkságot még sötétség lepi. Nagy távolban csillámlik egy pásztortűz a mezőn.

A csárdában kész már kora hajnalban a jó meleg reggeli; mire az elkél, előállnak a fogatok.

Letérünk az országútról délirányba s benne vagyunk az igazi pusztában, a «zámi» határban. A csárda, a mátai dombos liget, a Hortobágy fűzfái lassankint elmaradoznak mögöttünk s félórai vágtatás után sík mezőkön át, sásos tocsogókat keresztül vágva, ott vagyunk hajnali három óra tájon a puszta közepén. Itt van az igazi puszta.

A végtelen messzeségben, a mennyire szem lát, nincs egy halom, egy élő fa, egy karám, egy nádkúp, még egy kútgém sincs, mely irányt adhatna: nincs semmi más, mint fenn a még mindig csillagos ég, alant a sima bársonyzölddel bevont föld, a mit egy vakandturás se zavar meg. Az ember úgy érzi magát itt, mint a szélcsendes tenger közepén. Semmi élő állat, se távol, se közel; se repülő madár, se dongó bogár, se futó -138- nyúl, se fonó ürge, se békászó gólya. A teljes hatalmú «semmi» uralkodik itten.

A végtelen kerek síkságon nem vezet egy ösvény, nem egy kocsinyom: a ki itt járatlan, eltévedhet benne, mint egy őserdőben, köröskörül nem lát semmit, a mi tájékozna, a mi barangolásának előre vagy hátra irányt adna. Mikor köd van a pusztán, magok az ittlakók is elbódulnak benne.

Orahosszant, vágtató futamban eltart a felséges kép s csak azután tünik fel előttünk a szemhatáron valami sötét folt: az első ültetett erdő a zámi pusztán, melynek akáczfái között rejtőzik a csikós karám, s ezzel egyidejűleg kezdenek kiemelkedni a föld hátáról egyes púpok: egy magasabb domb, három alacsonyabb; tatárhalmok a nép nyelvén, irtó csaták emlékei: a hol megbontják a domb zöld pázsitját, mindenütt csontok jönnek a napfényre. Egész helység volt itt hajdan. Most úgy hívják, hogy «zámi puszta». A csonthalmokon kivül egy templom kőmaradványai beszélnek a rég elmult életről. Egy sárfalból készült karám, egy nádból épült vasalót: egy deszka szélfogó és egy csordakút a hajdani piacz egész ékessége. A három kútgém, keresztbe álló gerendáival úgy tünik fel a távolból, mint a valóságos Golgota.

A mi a puszta nevezetességét teszi, az a «nagy gulya». Ezerötszáz tehén, idei borjúval, nagy számú bikákkal egy tömegben.

Mikor megérkezünk, még alszik az egész tábor; nem a zöld mezőn hevernek: szeretik a kényelmet, van egy feketére lehevert nagy szérű, -139- a hova éjszakázni járnak. Még valamennyi fekszik: az ezernyi czímeres nagy szarvak erdőként magasra emelve, csak a legvénebb bika, egy elefántnyi állat, fekete kormos fejével, pupotvető nyakával áll magasan a csorda között.

Napfelkölte előtt megtekintjük még a karámot, melynek belsejében szép sorban vannak felakasztva a bojtárok összegöngyölt bundái: aztán meg a «magyar wertheim-kassza». Ez egy fiatal borjúnak a bőre, melynek mind a négy lába meg van hagyva körmöstül; a nyakán a nyílás, a mi lakatra jár; ebben tartja a bojtár a maga kincseit, pipáját, dohányát, só-, paprika-tartóját, meg a szerződését. Pénz nincsen benne. Mire való volna a pénz itt a pusztán?

Ez alatt a talyigás, egy értelmes okos beszédű legényke, kék ingben, gatyában; az ing pirossal kihímezve tarkán; megfőzi bográcsban a reggelire való «tésztás kását»; legelőbb minket kinál meg vele: jó izű eledel; többet ér a kávénál, meg a pálinkánál; aztán a bojtárok ülik körül a bográcsot, hozzálátva hosszúnyelű gömbölyű czinkanalaikkal.

Meleg reggel van, a lég ozonnal tele, a nap képe mint egy nagy tűzhalom tolakodik elő az égtől élesen elvált földhatár mögül. Fél első percz mulva a domborulat kicsucsosodik s a napkép gúla alakot vesz föl, – másik fél perczben a nap ötszögletűvé lesz, – azután elhagyja a szemhatárt s félperczig olyan lesz mint egy fekvő tojás. Akkor elkezd alul összeszűkülni, felül domborulni, míg egy tökéletes gomba alakját veszi -140- föl. Az ember kaczagni szeretne rajta: ha olyan fönséges tünemény nem volna. A gomba nyele lassankint összecsücsösödik, úgy hogy a nap-kép alul czitromot utánoz, majd elmulik az alsó csücske, de helyette a napkép felső részen támad összeszükülés. S az alatt nincs semmi fénye, puszta szemmel lehet bele nézni: mintha valami istenrokon tündér csinálna játékot a felséges tűzgolyóval a halandók gyönyörködtetésére. A «hajnal délibábjának» lehetne ezt nevezni.

De ez a tünemény maga megérdemelné, hogy a világ minden természettudósai ide vándoroljanak és ennek a titkát találgassák.

Egyszerre aztán véget vet az isteni játéknak az igazi nap, szerte szét lövellő fény-mindenségével.

Eddig csak a pacsirták éneke zengett; de a mint a fényes napsugár szétlövelt a pusztán, egyszerre felzendül a barmok zenéje. Egy tömegben feláll a tábornyi, szarvemelő sokaság s a maga hangjával üdvözli a hajnalt s indul a zöld mezőnek a kolompos vezetése mellett.

A LEGVITÉZEBB HUSZÁR.

Magam is megdöbbenek, a mikor ezt a czimet leirom; hisz ez a szó «huszár» már maga is annyit jelent, mint «legvitézebb»; ki érdemeli meg azt, hogy a történet által, a költők nyelvén s a köznép danáiban «hősök hősének» neveztessék?

Volt egy férfi – nem is olyan régen halt meg – a ki a mellett, hogy tökéletes eszményképe lehet egy, csupán a költők agyában született, középkori lovaghősnek; valódi élő mintája marad egy tetőtől talpig magyar vitéznek: annak is pedig huszárnak; olyan huszárnak, a kiről azután a többit szabják.

Ni, hogy villognak az öregek szemei, mikor ezt a nevet hallják! Ismerik őt jól mind azok, a kiknél az őszhaj és az emlékezet még anno 1800-ból ered. Látták bátor tekintetét, hallották csodadolgait, bámulták, büszkék voltak rá és azután – megsiratták. Hallgasd meg te is ifjú nemzedék: ki volt ő, mi volt ő? és tanuld meg, hogy az előtt is voltak ám derék emberei a magyarnak! Ezután is lesznek, ha Isten úgy akarja. -144-

I. A FIATAL DIÁK.

Tekintetes Szabolcs vármegyének Nagy-Kálló városában született ez előtt jó nyolczvan esztendővel; épen a három hetesben (1777) történetünk hőse; ki hogy legott hősnek született, bebizonyítá az által, hogy már csecsemő korában nem maradt meg tőle épkézláb csésze és tányér, a mi a kezébe akadt, mikoron pedig a hatodik esztendejét betöltötte volna, nem volt az a jegenyefa, a melynek a tetejéről ő a szarkafészket le ne szedte volna, sem olyan magas toronytető, a hol őt csiripoló verebek, mint harczias ellenséget megjelenni ne látták volna. Sőt annyira ment már vakmerőségében, hogy a szomszéd becsületes eczetfőző és pipacsináló izraelita kereskedők folyamodást kényteleníttetének tenni a jó öreg Simonyi Pál uramhoz, tiltaná meg rettenetes gyermekének, miszerint az ő szakállaikat ne czibálná meg az utczán, a ki miatt már a templomba sem merek majd járni! A szomszédasszonyok pedig azért, hogy ártatlan csirkéiket mind elhajigálja, ablakaikat beveri; a pásztorok a mezőről pedig a miatt, hogy József urfi mind agyonnyargalja a lovaikat. Csak egy kendermadzagot vesz elő, a mit a zsebében hord, a ló fejére veti s le nem lehet róla teremteni sem embernek, sem lónak.

Áldott szülei sohajtozva gondoltak rá: mi lesz ebből a fiuból, a ki már eddig is annyi gonosz -145- csinyt követett el? Vagy nagy úr lesz, vagy a tömlöczben hal meg.

Pedig jó édes anyja úgy szerette volna, ha derék tudományos férfiú vált volna belőle, a ki egykor tán Nagy-Kálló városában senatori hivatalt viselend; vagy még inkább, ha nagytiszteletű pap válna belőle, talán kanonok, prépost vagy apát-úr.

Nem is mult rajtok semmi üdvös szándék, elküldték tanulni Jóskát Mária-Pócsra, mikor már nem birtak vele; onnan Debreczenbe, a hol kanállal mérik az ifjuságba a tudományokat.

Még az én időmben meg volt az a jeles szokás, hogy e két felekezet iskolásgyerekei, mikor valami jó mulatságot akartak maguknak csinálni, összecsoportosultak s jól elverték egymást. Botot nem lévén szabad viselni kicsi diákoknak, az egész harcz ököllel és lineával, meg szijra kötött könyvekkel harczoltatott meg, hanem azért karmolt pofát s beütött orrt vihetett belőle haza, a ki otthon ujra meg akarta veretni magát.

Simonyi Jóska hirhedett legény volt az ilyen csatákban, négy-öt ellenségtől még csak meg sem szaladt s ha botra vagy kőre talált, egész sereggel szembe nézett.

Már pedig a Péterfia-utczából, a hol lakott, a piaristákig ballagva, sokszor kellett túlnyomó ellenféllel találkoznia, a kik aztán megkerítették. A mi hősünk e miatt mindenütt a kerítések alatt, -146- kapuk szögletében, a hol senki sem sejtette, dugaszban tartott botokat, köveket, azokat rántotta elő, ha hirtelen megszorították. Ilyen hadi fortélylyal kellett mindennap keresztülvágnia magát az iskoláig. Ezek voltak legelső tanulmányai a hadviselésben.

Kegyes oktatói nem helyeslék ezt a rakonczátlanságot s fenyegették szörnyen, ördöggel, pokollal, mig a vakmerő fiu egyszer megharagudott az annyiszor emlegetett ördögre s két pajtásával összebeszélt, hogy majd fölkeresi ő maga azt az ördögöt, a kivel olyan nagyon fenyegetik s kapta magát éjfél órájában, kiment velök a keresztútra s ott holmi bolondos diák szavak emlegetésével akarta kényszeríteni ezt a földalatti nagyurat, hogy idézésre jelenjen meg; a holott is addig kiabáltak az urfiak, a mig csakugyan megjelent a hátuk mögött – nem egészen az ördög, hanem csak az őr, a ki a csendháborítás miatt úgy eldöngeté a hátaikat, hogy az ugyan a pokolba is beillett volna mulatságnak.

Ilyen ördöngös történet után nem lehetett Jóskának Debreczenben megmaradni, a tréfának hire futott, szülei is megtudták s erre elhatározák magukban, hogy finomabb erkölcsök tanulása végett felküldik őt Pestre, az ország fővárosába; itt idegen nyelvekre, zongorára, hegedüre taníttatták, sőt még az anatomiai leczkékre is járatták, melynek mind igen sok hasznát vette ő későbben, mert igen sok földet bejárván, olyan jól megértette magát mindenféle nemzetekkel, hogy még a mit nem kért is, odaadták neki s azokban a nagy hangversenyekben, a hol ágyúkkal -147- zongoráznak és kardokkal hegedűlnek, sokszor produkálta magát mint solo-virtuóz; a mi pedig az emberi tagok bonczolását illeti, már ahhoz remekül értett.

II. AZ UJONCZ.

Már biz azt meg kell vallani, hogy a mi a tudományokat illeti, azokért nem sok hajaszála hullott ki a jó Simonyinak.

Egészen más forgott az ő fejében, mint csendesen ülni naphosszant az iróasztal mellett és doktorrá lenni, sokkal inkább vágyott embereket beteggé tenni, mint őket gyógyítani.

Menni messze – messze, keresni bajt, küzdeni veszedelmekkel; regényes kalandok közt szerezni hirt, dicsőséget, ez dagasztá az ő keblét, ennek ábrándjaival volt tele a szive, lelke s fázott belül, ha poros könyveire tekintett, a miket ő nála különös alkalma volt belepni a pornak.

Hiszen nem is lehet minden ember tudós. Kinek-kinek megvan a maga hivatása. A jó katona rossz verset ír, a poéta rossz háborút csinál; a jó mesterember lehetne rossz földmives s a legderekabb gazdával felfordulna a világ, ha a kathedrába kellene neki menni, hogy ott predikáljon.

Hegedűlhetett Jóska fülébe három zenemester, beszélhetett a fejéhez tizenhárom tanár; csak az lett belőle, hogy a mint egyszer Budán meglátott egy toborzó huszárcsapatot, elfeledte, hogy iskolába várják, elbámulta órahosszat a tarsolyos -148- vitézkötéses legényeket, a mint olyan vígan tánczoltak az utcza mentében, úgy pörgették taréjos sarkantyúikat, úgy csörtettek kardjaikkal, olyan délczeg, gyönyörű fiuk voltak egytől-egyig.

Jóska elkisérte őket utczáról-utczára, elólálkodott körülöttük, mikor egy-egy parasztlegényt itallal kináltak a vidám katonák, bevonták körükbe, markába veregettek, fejébe nyomtak vitézkötéses csákót, úgy mentek vele dalolva, összeölelkezve odább. Jóska úgy irigylette, hogy mással így bánnak, őt csak meg nem látják.

Alig volt még tizennégy éves a fiu, inkább lehetett volna leánynak felöltöztetni, mint huszárnak.

Végre megpróbálta mégis, odasomfordált a toborzó őrmesterhez s megkérdezte tőle, ha nem volna-e még olyan tele a regement, hogy ő el ne férhetne benne?

Ez azonban addig alkalmatlankodott neki, mig a huszár boszújában belecsapott a markába, s megszorítá a fiu kezét teljes erejéből. Ropogtak a porczikái, de csak meg se szisszent bele. A huszárnak megtetszett a legényke. Nem bánta hát, jőjjön vele. Nyomott a fejébe akkora süveget, hogy a fülei tartották meg karimáját s adott rá valami mentét, a mi a térdeit verte; a kard pedig épen a földön szánkázott utána.

A mi után oly rég vágyott, a miről annyit -149- álmodott: kard csörömpölt az oldalán, paripa ágaskodott alatta!

Hiába is váltották ki megrémült szülői, ujra katonává lett megint, sem az apa átka, sem az anya könye vissza nem tarthatá, neki menni kellett, merre sorsa vitte.

Szelid képű gyerek volt még, mennyit csúfolták arczáért, hogy oly fehér és bajusztalan; pedig óra hosszant kiállt a forró napra fedetlen fővel, hogy jobban elbarnuljon s azt a pelyhet ott az ajkán suvikszszal mázolta, hogy kezdjen hasonlítani a bajuszhoz.

Épen a török háború volt, az ujoncznak a táborélettel kellett megkezdeni a katonaságot; mielőtt ráértek volna megtanítani, hogy fogja a kardot? már az volt a jelszó: «üsd vágd!» mielőtt megúnhatta volna a komisz-kenyeret, már azon kellett sóhajtania, hogy bár csak volna hát egy kis darab!

Pancsovánál, a mocsár mellett, húsz napi esőszakadás után azt mondták a huszároknak, hogy itt meg kell telepedni.

Csülökig érő dagadt sár közepén, hideg havas eső alatt, olyan helyen, a hol hire nincsen emberi hajléknak, lóháton ülve éjjel-nappal, és koplalva éjjel úgy, mint nappal.

– Keress fát! – kiálta a fiatal ujonczra a vén János káplár s Simonyinak ugrani kellett fát keresni.

Talált is eleget, elhozta egy hid karfáját. Minem is a hidra karfa? ezt csak a részeg emberek kedveért találták fel.

Simonyi hordott baltát is magával, felaprította a fát, tüzet is rakott belőle; akkor a vén katonák körül ülték a tüzet szépen s Jóskának csak a hátuk mögül jutott a melegből, pedig a ruha is csonttá volt fagyva rajta.

A vén János káplár hozzáfogott a főzéshez. Szép kis főzés. Egy elesett ló szügyéből aprítottak gulyáshúst a bográcsba, a mit ökörnyomból merítettek tele vízzel; közé hányták a hatnapos prófuntot is, hogy kissé megdagadjon: nem volt sem só, sem paprika, de volt puskapor elég, ezzel fűszerezték meg az ételt, úgy hogy a ki evett belőle, mind úgy nézett ki, mintha suviczkos katulyákat nyalt volna ki.

De mégis boldog volt, a ki a bográcshoz férhetett. A vén katonák úgy körülfogták azt, hogy Jóska öcsénknek nézni sem lehetett bele.

Végre a vén János káplár, mikor már maga megelégelte a puskaport, megszánta a fiut.

– Ejnye öcsém, te is itt vagy; szinte el is feledtelek. Tartsd a markodat szaporán.

Azzal kivett a számára egy darab főtt kenyeret és lóhúst s átnyujtotta neki a többiek vállán; de mielőtt a fiu elkaphatta volna, mintha véletlenül tenné, leejté azt a nagy sárba.

– Utczu, biz ez leesett; ne bánd öcsém: annál egészségesebb léssz, lásd a kacsa is homokot eszik az ételhez, hogy jobban emészszen.

Jóska sem nézte most: hova tálalták az ételt? felette azon mód s midőn vacsora után kiadatott a rendelet, hogy három óra hosszat szabad aludni, nézte, hogy hová feküdjék le?

Nem volt más vetett ágy, mint csupán csak -151- a jó puha sár. Simonyi sajnálta szép zsinóros mentéjét betollazni vele, hát csak egyéb után törte a fejét. Hová feküdjék le? Hátha állva is lehetne alunni? úgy van; a mint egy kötél ki volt feszítve két karóra, a hova a lovakat pányvázták, azt választá ki éjjeli szállásul, ráborult szépen, a kötelet hóna alá fogva s mint a száradni terített gúnya, lógott rajta és elaludt.

Elaludt és azt álmodta, hogy odahaza dúsan terített asztal előtt áll, az ételek oly szivesen párolognak a szép sávolyos abroszról, édes anyja puha ágyat vetett számára s nyakába borulva gyönge karjaival átölelve vállát úgy kéri, úgy könyörög: «ne menj el, ne hagyj itt. Nézd, apád is meghal bánatában.» – «Elmegyek, elmegyek, felelé a fiu, katonává leszek.» – «Fázni, éhezni fogsz, nyomorúságba jutsz, ne hagyj itt, ne menj el.» – «Elmegyek, elmegyek.» – «Megölnek, levágnak, véredet kiontják; az aggodalomtól megszakad a szivem: ne menj el, ne hagyj itt!…»

… Trombitáltak ébredőre… A fölserkenő ujoncz még akkor is rebegte: elmegyek, elmegyek.

Azután kitörülte szemeiből az álmot, előkereste csákóját, felugrott lovára s örült a szive, hogy itt lehet!

III. AZ ELSŐ VÉR.

Jön a török, jön a török! Megfújják a trombitákat; a vitézek alatt tánczol a paripa. Lóra katona, itt az ellenség!

– Visszamégy te tintás száju! – rivalkodott rá az öreg János. Azt gondolod examenre megyünk? Takarodol a hátulsó sorba!

Szegény fiunak hátra kellett állni – de nem sokáig volt hátul, a mi hátul: – mert rohammal támadt a török lovasság s egy pillanat alatt összekeveredett a két nemzet népe, ütve, vágva egymást, ki hol emberére talált. Hadsornak, csatarendnek hire sem volt többé; törökség, huszárság, turbánok és csákók összekeveredve dulakodtak alá s fel a mezőn.

Jóska paripája elvadult e zajra, elkapta a fiut, s mire urává tudott lenni a lónak, csak azt vevé észre, hogy egy csoport fényes, bogláros török úr közelít feléje, a kik közűl egyik olyan goromba volt, hogy hegyes dzsidájával nekirugaszkodott az ártatlan fiunak. Jóska sem volt hát rest, kirántá a kápából mind a két pisztolyát s rásüté bátran a törökre. Nem is czélozgatott; gondolta magában: neki csak durrantani kell; – az azután a golyó dolga, hogy embert találjon. A törökben nem tett kárt a lövés. Jóska nem tudott lőni, de tudott hajítani. Mikor már emelte a török a dárdát feléje, úgy hajítá főbe az üres pisztolylyal, hogy menten lefordult a lóról. Meglátta ezt egy másik nagy csojtáros szarácsi, nagy haraggal nekinyargal a fiunak s görbe kardjával jobb felől a nyakához vág nagy dühösen.

Jóska gondolta magában, hogy hisz az ő kezében is kard van s ha ő azt oda tartja, a hova a másik vág, semmi baja sem eshetik. Ámde a gonosz bancsokós nem oda vágott a hova nézett, hanem a helyett balfelől csapott a legény fejére; -153- kétfelé repedt a csákó, fele jobbra, fele balra hullott s egy hosszú seb a homlokon végig elborítá vérrel az ifjú szemeit. Talán örökre is elborította volna azokat a halál sötétsége, ha az öreg János-káplár ott nem termett volna.

– Ilyenatta tarja! – szólt ez káromkodva. – Nem látod, hogy ez még diák, nem tudja a vágást.

De tudta az öreg s hogy jól meg is felelt, arról a török úr bizonyságot tehet – valahol a paradicsomban.

Maga a császár is látta ezt a tusát egy közeli dombról s a sebesült ifjúra kiálta; a mitől az aztán jobban megijedt, mint magától a töröktől, s örült, hogy elvitték onnan a kórházba.

Egy hosszú deszkaépület volt elkészítve a sebesültek számára, melynek sártapasztékán ujjnyi vastagon állt a dér; egy-egy vaskemencze melegített ott, a hol állt, az ablakról pedig csüggtek a jégcsapok.

A jámbor ujoncznak rossz volt ez a helyzet, rossz a hideglelés, a mit a sebtől kapott, rossz a szük eledel, a haldoklók éjjeli nyögése, a kinos műtétel, és a mindennél rosszabb orvosság.

Nem akarta az orvosságot venni, soha sem szerette ő azt. Nem való az katonának.

Egy jó öreg orvos mégis rábeszélte, hogy vegye be, a mit rendelt neki, a mig ez elszánta rá magát.

Jóska mellett feküdt egy maródi baka, a kinek az volt a baja, hogy megvesszőzték; az orvos annak is rendelt valami vastag irt, a mivel a hátát bekenjék.

Az ostoba orvossegéd, hogy az ördögök tilolják -154- meg, összetévesztette a két orvosságot; a baka hátát bekente a decoctummal; szegény Jóskával meg megitatta a másik hátára kenendő valamit, a mitől ez azután igazán olyan rosszul lett, hogy többé meg sem tudott mozdulni.

Néhány nap mulva új főorvos vette keze alá a betegeket. Mikor Simonyira került a sor, keresztet vetett rá:

Alig fordítottak neki hátat az orvosok, fölkelt, felöltözött, a tarsolyában talált egy darab száraz kenyeret, azt megette s azután kiült a napra.

Harmadnapra semmi baja sem volt, csak az a hosszú vágás ott a homlokán végig, a mi még jobban illett neki.

De ne is közelített légyen hozzá többet orvos, mert ha le kellett neki feküdnie valami baj miatt, mindig maga mellé tette az ágyba a baltáját s megesküdött, hogy ha valaki azzal a szóval jön hozzá, hogy «mutassa a nyelvét», majd megmutatja ő annak a tulajdon fülét. -155-

IV. AZ ELSŐ ÉRDEMREND.

A törökök elpihentek. Azt mondták a magyarnak: «kend is jó katona, én is jó katona; – ne bántsuk egymást». Ezek helyett támadt veszedelem nagy Francziaországból, a honnan szokott jönni minden egyéb divat.

Simonyi már ekkor nagyravitte dolgát; vicekáplárrá lett, Metz és Thionville városok között tizenhat legénynyel állt az előörsön.

Egyszer lát messziről szembe közeledni hatvan kék ruhás huszárt, szép tollas kokárdákkal, piros zsinóros övekkel.

Gondolta magában, a ki egyszer huszár, az nem lehet más mint magyar; arra nem is gondolt, hogy más nemzetnek is van annyi embersége, hogy a legvitézebb embereit kiválogatja s magyarnak öltözteti. Messziről is kiáltott már rájok:

Erre a francziák, a kik máskülönben udvarias népek, olyan illetlenül feleltek, hogy lovaik fejére lehajolva, kurta karabélyaikból rálőttek egyszerre Simonyi vitézeire.

– Ejnye ilyenatta! – kiáltott a vicekáplár, – ez-e az emberség? Rajta magyar!

Azzal nekivágott tizenhat emberével a franczia szakasznak, ki-ki választott belőle magának egyet; Simonyi magát az ellenfél kapitányát: nem kérdezve: illik-e, nem illik-e, egy vicekáplárnak -156- egy kapitánynyal verekedni? s minden vivási tudomány ellenére az első vágással úgy leüté a lóról, hogy az föl sem kivánkozott többet. Vezérük elestén az ujoncz francziák szanaszét futottak. Hasztalan kiabált utánuk Simonyi, hogy maradjanak még egy kicsit, eztán jön a java; nem akarták megérteni.

Mire a magyar huszárság zöme odaért a lármára, Simonyi előörsi csapatja már vissza is tért, tizenhárom elfogott lovat czepelve gazdástul.

E kis tréfa után felhivatták Simonyit a tábornokok, a nagy ősz vitézek, azokkal az arany hajtókás molnárszin kabátokkal, odamentek a piruló legényhez, megveregették a vállait, halkan mondogatták egymásnak: «derék fiu, bátor ficzkó; ha valami adja elő magát, a hová merész szív kell, ezt kell küldeni.»

És Simonyi jól lelkébe vette mind azt, a mit hallott. – – Utoljára pedig maga az ezred tábornoka tüzé fel mellére a vitézség ezüst érdempénzét; azt mondva neki, hogy szerezzen hozzá többet is.

V. HUSZÁRTRÉFA.

A ki valaha látott tekeasztalt (billiárdot), sokszor tapasztalhatá, hogy mikor két golyó összeütődik, az egyik jobbra, a másik balra szalad s egyik sem fut a másik után. Nevezik ezt kávéházi nyelven rekuzénak.

Még többször fordul elő a háborúban az ilyen -157- rekuzé. Két tábor nagy sietséggel tör egymásra, megütköznek s akkor látják, hogy «jaj» a másik is erős ám s ütközet után egyik jobbra, másik balra szalad vissza, a honnan jött.

Egyszer a többek között Melas osztrák tábornok is visszafordult a francziák előtt, azok pedig ő tőle fordultak vissza és mind a kettő azt hitte, hogy a másik üldözi őt.

Melasnak mégis volt annyi esze, hogy meg akarta tudni, vajjon jönnek-e utána s két svadron lovasságot akart kémszemléletre küldeni Homburg felé.

Ugyan minek az? mondták neki, elég lesz oda Simonyi tizenhat emberével, meg tudja ő a dolgokat emberül.

Úgy lett. Simonyi káplár megkapta a parancsot, éjszaka rögtön megindult, nyugodt lélekkel pipára gyujtott s ballagott szépen az országuton.

Akkora volt a köd, hogy a hátul jövők már nem látták az elülmenőket s csak a beszélgetésből tudták, hogy együtt vannak.

Egyszer Simonyi lát maga előtt valami tarkát a ködön keresztül. Nézi: mi lehet az? egy csoport franczia vértes lovag; rezes sisakjaikról, lelógó lófarkas bojtjaikról megismerte őket.

Azok csak ballagtak nyugodt lélekkel előttük, nem gyanítva semmi rosszat s hátra sem tekintve.

Simonyi megörült e jó tréfának. Csendesen kihúzta kardját, inte társainak, hogy figyeljenek s azzal egyszerre elordíták magukat:

– Rajta magyar, rajta! – s kézbe a kardot, sarkantyúba a paripát, neki a francziáknak.

Azok a jámborok el nem tudták vélni: égből -158- cseppent ide, vagy a tűzokádó vetette ezt az ádáz csoportot; nem vették tréfára, nyargaltak be a városba; utánuk Simonyi, ütve vágva őket hátul, csak úgy kongott a rézsisak a huszárkardoktul.

Homburg városában tizenkétezernyi franczia tanyázott, a visszavonuló sereg utóhada, melynek vezérei, tudva azt, hogy Melas is visszafelé vonul, átadták magukat az édes nyugalomnak, az utczákon összerakott szuronyos fegyverek álltak, a téreken leszerszámozott ágyúk, lenyergelt lovak, a tisztek a paplanos ágyakban, a katonák a padláson aludtak szép csendességgel; a mikor rohan be a kapun az üldözött vértes csoport, ordítva veszettül, hogy itt van az ellenség!

A tizenhat huszár mindenütt nyomukban; a vértesek végig nyargaltak a hosszú főutczán, a huszárok oda is utánuk; be a piacz közepére, ott összefogtak vagy ötven kipányvázott lovat, felkutattak nehány podgyászos szekeret, futó tiszturak óráit elszedték s lekaszabolták, a ki ellenállott.

Az egész városban fenékkel fordult fel minden jó rend. Az alvó katonák ugráltak ki az ágyból, az őrök lövöldöztek, rendetlen csapatok futottak egymással szemközt; elszabadult lovak iramodtak a zürzavar közé; trombita harsogott, lármadob pörgött s összevissza kiabálás hangzott minden utczán.

Simonyi ekkor vette észre magát, hogy be csak lehetett jönni, de jó volna már most ki is jutni a városból.

Azzal kiki három elfogott paripát a lova fejéhez kötve, a kis csapat elkezdett ismét visszafelé a kapunak tartani, mielőtt a jó franczia szemeiből kimenne az álom.

A mint így nyargalnának kifelé a felriasztott városból, egyszer csak egy utczaszögletnél szemközt kanyarodik rájuk egy csapat (ki tudná mennyi) franczia lovasság.

– No most, káplár uram, itt hagyjuk a fogunkat! – szólt egyik közlegény.

Szűk is volt az utcza, egyszerre valamennyi franczia nem jöhetett a csatába, a huszároknak meg nagyon sürgetős volt a dolguk, nem értek rá megvárni, mig azok mind eljönnek, kiki vágott jobbra, balra, a míg embert látott maga előtt. Simonyi és kis csapatja minden zsákmányával együtt keresztülvágta magát, azzal ki a kapun! A sorompó le volt bocsátva előttük; azt mindenestül átugratták, olyan szépen, mint akár a műlovasok s mikor egyszer kívül voltak, üthették aztán bottal a nyomukat.

Sokáig hire volt aztán a homburgi riadalnak, hol egy huszárkáplár tizenheted magával a város közepén verekedett az ellenség tábora közt.

Ha huszár nem tette volna, sok ember azt mondaná rá: «régen volt, talán nem is igaz».

VI. A SZÜRKE LÓ ÉS LOVAGJA.

Alig került fordult az év, már az egész táborozás helyén, a Rajna vizétől a cseh határhegyekig, hire volt a szürke lónak és a lovasnak, a ki rajta szokott ülni.

Némely tábornagy nevét nem tanulták meg oly hamar, mint Simonyiét s innen is, túl is száz meg száz csoda adomát tudtak felőle regélni, jóbarátok úgy mint ellenség.

Hogy fogta el tizenhat huszárjával a Zweibrücki herczeg kastélyában pusztító 20 francziát tisztestől együtt? hogy vigadott a trieri dáridóban az uri kisasszonyokkal, hogy húzta fel a legszebb leány ujjára legszebb gyémántos gyűrűjét, hány csókot is kapott érte? örömében megivott rá huszonnégy csésze feketekávét. Más halandót a guta ütött volna meg bele, neki semmi baja sem lett.

Aztán szörnyűködve emlegették a francziák oda át, hogyan vágta térdben ketté egy harczosuk lábát, bizonyosan fejszével szokott hadakozni. Hogy köszöntött be egy éjjel a zürchi plébánoshoz, kinél négy franczia tiszt volt szálláson, ott vacsorát főzetett magának, legényeinek s együtt vacsorálva a holtra ijedt francziákkal, aztán szabadon bocsátá őket. Máskor ismét, hogy bújt be lovával együtt a zürchi bástya alatt kifolyó Mózel vize boltozatos alagútján s míg Melas tábornok a bezárt kapukat ostromolta, ő lóháton nyitott be a legszebb palotába s felnyargalva a lépcsőn, bekiáltott: «ki van ide haza?» A rémszóra három szép teremtés, három urikisasszony -161- rohant ki eléje a tükrös szobákból, s rémülve borultak lábaihoz, kegyelmet kérve öreg atyjuk számára, s aranynyal kinálva a rémületes hőst. Nem vett ő aranyat ilyen szép kezekből, de igen egy pár csókot a maga számára s egy ital bort vitéz társainak s békén hagyta a siró delnőket.

Mikor a tábornagyok valami bizonyosat akartak megtudni az ellenség hadállása felől, csak Simonyinak szóltak, hogy menjen ki, fogjon nekik egy francziát. Menten hozott nekik egyet a mezőről. A rút deczemberi időben farkasszemet nézett egymással a két ellenség, nappal mindig a kéz a kantárszáron, a fölnyergelt paripa mellett, éjjel mindig a nyeregben, a kéz a karabinon.

Éjjel is volt, köd is volt, az ember nem látta, nem ismerte egymást. Minden ló szürke volt ezuttal, mert belepte a dér.

Simonyi előörsön állt három emberével, ötven lépésnyi távolban tőle a szakasz, azon túl az egész svadron. Egyszer csak jön a felváltó őrjárat három embere, szépen szemközt állnak és kérdezik:

– Nem jó helyen jártok, pajtás, szól nekik Simonyi, ez a mi táborunk: amarra van a tietek.

A jámbor francziák ekkor vették észre, hogy a nagy ködben az ellenfél előörsét jöttek felváltani.

– Megálljatok, szólt Simonyi francziául, majd haza vezetlek, hogy el ne tévedjetek megint.

S azzal szép csendesen elvezette őket a túlsó őrállásokhoz: ő tudta jól a ködben is a járást, ott egyet ittak egymás kulacsából s elváltak kezet szorítva.

A franczia tiszt megigérte, hogy majd holnap -162- reggel, mikor mind a ketten szolgálaton kivül lesznek, eljön egy kis találkozóra. Simonyi igérte, hogy ott lesz.

Reggelre szépen feltisztult a nagy köd, a franczia kilovagolt a két táborvonal közé s átkiáltott, hogy hol van a szürke lovas?

A két bajnok ott a két sereg szeme láttára összecsapott egy szál karddal. Simonyi félrevágta a franczia egyenes spádéját s olyat ütött a sisakjára, hogy az ember, sisak és nyereg egyszerre lehullt a lóról. Most azonban a franczia gyalog rohant Simonyinak: két vágás egy pillanatban! Simonyi a bal karjára kapott sebet; a franczia holtan terült el a havas mezőn.

A szürke lovasról ilyen mondákat beszéltek. Egész hősköltemény volna, ha azt összeszedné valaki, a mit a hír akkor beszélt róla; érczerős karjáról, bátor, hős szivéről, nemes lelkéről a védtelenek iránt s nagy szerencséjéről minden férfi ellen, minden asszony ellen.

Amott félelemmel, itten szerelemmel gondolt rá mindenki, a ki egyszer a szürke lovas villámló szemeibe nézett.

VII. A GARDA-TÓ MELLETTI HŐSTETT.

Bajnokunk eddigelé csak apró csetepatékban, portyázó kósza járatokban tünteté ki magát. A merre ő járt, valami derekas ütközetre nem igen került a dolog. -163-

Aztán meg a derekas ütközetekben sem igen sok dicsőség termett az innenső félen; a mint tudjuk, az a gonosz Napoleon nagyon csunyául bánt mindenütt a hadvezérekkel, akármilyen jók voltak is ezeknek a katonáik.

A franczia nadrágtalan sereg előtt, bizony szégyen megvallani – majd olyan gyorsan utaztak medvebőrös gránátosaink, mintha vasuton szállították volna őket. Hiába, a tudomány, a lángész több, mint akármi erő a világon.

Egyszer Napoleon az olasz havasok alatt oly véletlen csapott Wurmser táborára, hogy annak megállni sem maradt ideje. Futottunk, a merre láttunk, Mántováig meg sem álltunk.

Egy része a hadseregnek, melyet Gozdanovics tábornagy vezényelt, a Garda-tónak lőn szorítva s a dühös rohamban nemcsak a csatarendet, de harmincz ágyuját is elveszté.

A francziák egyszerre nekifordíták az elfogott ágyúkat az összezavart tömegben menekvő hadseregnek s elkezdték azt saját ágyúinkkal borzasztón lövetni.

Az üldözött seregben mindenki elveszté a fejét, gyalogok, lovasok egymást gázolták el, nem hallgatott senki többé vezényszóra; elhányták fegyvereiket s a rémes ordítás közé egyre bőgött az elfogott harmincz ágyú halálos itélete, sötét golyóival egész véres utczákat seperve a bomlott tömeg között.

E rémes csatában csak egy kisded lovagcsapat látszott még küzdeni az ellenség győzelmes hadsorai között, egy fiatal hadnagy vezérlete mellett. -164-

A maroknyi huszárság keresztülvágta magát az őket mindenütt körülözönlő franczia gyalogság közül s bizton fölmenekült egy dombra az országút mellett.

Itt megállítá pár százra menő kis dandárát Simonyi s visszatekintett a csata helyére.

Látta, mint szórja a halált a harmincz tulajdon ágyú a rokon hadseregre, látta, hogy az egész hadnak ott kell elveszni és nem mentheti azt meg senki.

Ekkor egy merész gondolat támadt szivében. Sokkal merészebb, minthogy az észtől tanácsot lehetett volna kérni, ha kivihető-e az vagy sem?

Egy percz mulva hosszú sorban elosztva kisded csapatját, mint a sebes áradat fordult vissza a dombtetőről a győzelmes ellenségre s kétségbeesett viadallal útat tört magának az ágyúkig az eléje meredő szuronyerdőn keresztül; ott egy pillanat alatt leapríták az ellenség tüzéreit, lovakat fogtak a megmentett ágyúk elé, s elkezdtek velök vágtatni kifelé.

Simonyi hirtelen két podgyászos szekeret fordíttatott fel az úton, s két ágyút megtöltetve, utat lövetett menekvő csapatjai előtt, míg két felől halálra elszánt huszárjai harczoltak az ágyúk mellett, hogy a mindenünnen rohanó harczi népek árja el ne borithassa őket.

Egy forró küzdelmes óra után meg volt mentve minden ágyú, meg a vesztének indult -165- hadsereg; az egész tábori podgyász; és meg volt mentve a magyar név dicsősége.

A jelen volt tábornokok bizonyságlevelet adtak a magyar vitéznek e hihetetlenséggel határos hőstette felől, melyben nehány századmagával az egész diadalt kicsikarta a győztes ellen kezéből, melyet elolvasva, bátran az a kérdés támadhat bennünk, hogy hát a többiek miért nem segítettek nekik?

VIII. VISSZAADOTT LECZKE.

Később, az 1800-ik évben az itt tanult leczkét javított kiadásban adta vissza Simonyi a francziáknak, mert a mint azok egyszer véletlenül megkerülve Gyulay hadtestét, azt a főhadseregtől el akarták szakítani, ő maga hirtelen hírt nem adhatva a fenyegetett tábornoknak, lesbe vonult egy erdő mellett, s midőn a franczia hadtest gyanútlanul elvonult előtte, hirtelen megtámadta annak utócsapatjait, elvett két ágyút tőlük s azokból dühösen kezdett el lövöldöztetni rájok.

Az ellenség a váratlan ágyúzásra zavarba jött s késledezett, míg Gyulai megtudá róla a veszélyt s idején csatlakozott a főhadsereghez.

Mire aztán az ellenség eszére tért, már akkorra Simonyi árkon-bokron túl volt vitéz huszárjaival, az elfogott ágyúkkal s minden keze ügyébe akadt emberrel és lóval.

Ugyanez év nyarán Ulmenhain alatt a franczia vörös huszárokkal volt egy leghiresebb csatája, -166- hol egy több óráig tartott lovassági ütközetben ötszöri újra kezdett harczczal visszafoglalta hadteste táborszereit s akkor visszacsapva az ellenségre, elvette minden ágyúját és 150 lőporos szekerét.

Néhány nap mulva új munka várt a fáradhatlan hősre. A mi seregünk Neuburgnál a Duna mellett áthuzódott a fel nem tartható ellenség elől. Egy kis csapat maradt hátul, melynek a visszavonulást kellett fedeznie. Az ellenség legvitézebb gyalogsága a hirhedett gránátosok, kik közt szolgált a históriai nevű Auvergnei Latour, egykor tábornok a királyság alatt, a köztársaságban közkatona, ki semmi más czimet nem fogadott el, mint: «a francziák első gránátosa».

A védsereg már-már elhanyatlott a francziák dühe alatt, mikor megjelent Simonyi.

Egy percz alatt megfordult a csata, az üldözőkből üldözöttek váltak, a szép gránátos seregnek szine java elhullt s a menekvő hadtest bizton vonulhatott át a Dunán.

E csatában esett el Simonyinak legkedvesebb testvéröcscse, ki ekkor már hirhedett bátyja alatt mint hadapród szolgált. József nem birta őt a végzetes golyótól megőrizni, mely életét kioltá; s alig maradt rá ideje, hogy holttestét megmentse a csataviadal zivatarából.

De elesett a francziák legjobb vitéze is, az első gránátos, Auvergnei Latour. Drágán volt megfizetve Simonyi vesztesége.

E harczok után nyeré Simonyi József a Mária Terézia-rend arany keresztjét; és nemsokára századossá neveztetett ki. -167-

IX. A HŐS MINT DIPLOMATA.

Öt évig tartott a béke. Simonyi ez alatt pihent szomorkodva a nagy nyugalomban. Tanult festegetni, nyelveket tanult, regényeket olvasott; elővette, a mit tanult a furulyán. De mind nem töltötte ez be az ő lelkét. Mert bár mindenütt igen jó szívvel fogadták urak és asszonyságok, s bár a stuttgardi udvari dáridóban azon rendkivüli szerencse érte, hogy a vestpháli királynéval tánczolhatta a skót tánczot (écossaise), csak jobban tetszett neki az olyan mulatság, a hol rosszul fogadják az embert s lőporral fűtik a tánczvigalom terét.

Végre valahára kitört a háború; mint valami rosszul gyógyított belső nyavalya, melyet csak elfojtottak a hanyag orvosok, újult méreggel ütött ki a harczok fekélye Európa testén.

Napoleon újra győzött az ulmi nagy ütközetben s Simonyinak ismét az a sors jutott, hogy ütközet után keresse a babérokat, a melyet ott nem lelhetett.

A franczia fő hadvezér egyenesen Bécsnek tartott, elhagyva a szétvert apróbb hadtesteket, miket elterelni utócsapatainak volt dolga.

A többiektől elvágott két lovasezred sok bujdosás között igyekezett a porosz határszél mellett Csehországba menekülni.

Burkusország semleges föld vala akkor, melyre sem az egyik, sem a másik harczoló félnek nem volt szabad a lábát betenni.

Az egész német föld pedig, a hol járni volt -168- szabad, tele franczia csapatokkal. A két ezredes látva, hogy egy csoportban keresztül nem hatolhatnak mindenestől, feloszták kis seregüket apróbb nagyobb csapatokra, a vezetők eszére és kardjára bízva, hogy mint tudnak kigázolni a hinárból?

Így jutott Simonyi kezére is néhány száz ember, a ki természetesen nem állhatta meg, hogy ebben a nagy halálos szorongattatásban valami jó zsiros prédát ne fogjon magának a francziák közül, a miben most ugyan volt módja, mert körös-körül volt francziával.

Úgy okoskodott tudniillik, hogy miután neki azokat a rábizott katonákat nem csak épségben kell haza vinni, de egyúttal az éhhaláltól is megőrizni: neki pedíg az ilyen vállalathoz szűk volt az erszénye, tehát természetesen megint a francziák pénztárát kellett igénybe vennie.

El is csipett az országút közepén egy egész biztonsággal utazó tábori gyógyszertárt, minden hozzá való kórházi készletekkel egyben, valamint a hadi pénztárral, de a miben, fájdalom, nem volt több 240 aranynál.

– Ez már átkozott kevés! sóhajtának a katonák. A többi meg csupa orvosság volt, meg paplan és sebészi műszerek.

– Sebaj! mondá rá Simonyi. Eladjuk ezt a sok czókmókot a legközelebbi városban s lesz belőle pénzünk elég.

– Legközelebbi városban? mondának a többi tisztek; de hogy megyünk oda, mikor az már semleges föld. -169-

– Hát ha semleges víz volna, nem mennék-e bele, ha nagyon szorítnak? Azt csak nem kivánhatja senki, hogy annyi derék legényt összeapríttassak, azt pedig még nem tanácsolta nekem senki, hogy adjam meg magamat. Majd együgyünek teszszük magunkat, azt mondjuk, nem tudtuk, merre járunk, s csodálkozunk rajta, hogy úgy eltévedtünk.

Azzal felültette huszárait az elfogott szekerekre s neki egyenesen a porosz határszélnek.

Dungelsbühl városát érték legközelebb ottan, a mint annak kapujához közelítenek, kijön eléjük egy derék, köpczös huszárőrmester az Anspach ezredtől, hosszú nagy bajuszszal, jól táplált kerek hasával s útját állja mérges tekintettel a betörő hadnak.

– Óvást teszek a király nevében. Ez itt burkus határ, hova fegyveres csapatnak bejönni nem szabad.

És azzal mit tehetett egyebet a derék őrmester, mint hogy engedje az üldözött csapatkát békében bevonulni a városba, de meghagyta nekik, hogy onnan aztán mindjárt takarodjanak. -170-

Hiszen maguk is azt akarták. Hátuk mögött már látszottak a porfellegek, miket a mindenünnen közelgő franczia csapatok vertek.

Meg sem álltak a városban, hanem egyhuzomban benyargaltak Feuchtwangen városig, mely már háromórányira esik a határon belül.

Itt azután csendes bátorságban leszálltak a lóról, bekvártélyozták magukat s mint a kinek a szénája legjobb rendben van, olyan lakomát csaptak, hogy hét országra szólott. Még ananászos puncsot is ittak.

Mikor legvigabban töltött este után mámorosan lefeküdt mindenki, a mi bizony jól eshetett hat napi lovaglás, koplalás, verekedés s egyéb viszontagságok után, éjfél tájon csak koczogtatnak ám Simonyi szobáján, s a mint kinyitja, ime két csodálatos alak áll előtte hosszú fekete selyem haczukában, nagy hajporos parókákkal, széles fehér ingbodorral kezeiken s nyakuk körül s rettenetesen ünnepélyes ábrázatokkal.

Mondják neki, hogy ők Anspach város követei s kérdik tőle a király nevében, hogy mi módon merészelt minden nemzetközi szerződés, fennálló diplomatiai szabályok és világos garantiák ellenére olyan földre belépni, a mely semlegessé van téve, a mely nem tart sem Péterrel, sem Pállal, még pedig egész fegyveres sereggel együtt?

Simonyi sok puncsot ivott és álmos volt. Hallotta, hogy a király nevében beszélnek hozzá, s azt felelte a derék követeknek, hogy majd írni fog ő rögtön ő felségének.

«Felséges uram király. Ezerszer bocsánatot kérek, hogy olyan vakmerő voltam, miszerint engedelemkérés nélkül bátorkodtam felséged országába bejönni; de nem értem rá, mert nagyon szorítottak. Reménylem, miszerint felséged átlátja, miszerint nem engedhettem derék huszárjaimat az ellenség által felfalatni s kegyelmesen megbocsát e merészségemért. Én pedig igérem, hogy a legnagyobb sietséggel megyek kifelé, a merre mehetek és nem teszek felséged országában semmi kárt. Felségednek térdet, fejét hajtó szolgája stb.»

A levelet lepecsételte, ráírta a czímet: «ő felségének a porosz királynak, saját kezibe, legnagyobb hódolattal», s átadta azt a követ uraknak.

Reggel aztán fölébredvén, kezdett homályosan emlékezni olyasmire, mintha álmában két puderes és karmantyús hivatalos úr állt volna előtte, a kiktől ő felségének, a porosz királynak, valami levelet küldött.

Kapta-e ő felsége, vagy sem ezt a levelet? az már nincs megirva, ha kapta, jót nevethetett rajta. Annyi bizonyos, hogy Simonyi lovastól, szekerestől végig ment a porosz birodalmon a legnagyobb bátorsággal, minden nemzetközi szerződés, garantiák és diplomatiai nóták daczára, sőt Feuchtwangen városában még vásárt is ütött a francziáktól elvett tábori szerekkel, a holott is az összecsődült zsidóság huszezer forintért vásárlott össze holmit a kótyavetyén tőle. Ezzel fizette katonáit egész Csehországig; a hol a rendelt helyen egész épségben megérkezett, mindenki bámulatára csak egy katonája sem hiányozván a rábizottakból. -172- A nemes hir meg volt régen, csak a nemes czím hiányzott. Ez évben ezt is megkapta Simonyi a császártól: a báró czímet e fennen hangzó előnévvel «Vitézvári».

Az adománylevélben elősorolt érdemek tíz embernek is elegek volnának, hogy czímerének eredetét büszkén emlegesse róluk; s ha fölér minden diadalmas harcz egy-egy ősapával, vitézvári Simonyi Józsefnek nagyobb családfája lenne abból a normandi grófokénál, a kik pedig, mint tudva van, már az özönviz idejében is grófok voltak.

X. AZ ÚJ HORATIUS COCLES.

Julius 6-ik napján négyszáz ágyú mennydörgése hirdeté, hogy a föld urai egymással vitáznak.

Az osztrák hadsereg balszárnya, melyet Rosenberg herczeg vezényelt, nem birta kiállni a francziák tüzét, Noszticz lovas dandára cserben hagyta az ágyúkat, a franczia gránátosok elfoglalták a dombokat, mik a csatatéren uralgtak, az ütközet el volt vesztve.

Simonyi hasztalan követte el minden csodatételeit a személyes bátorságnak, hasztalan veté magát a tóduló ellenség közepébe, hasztalan vágta magát keresztül kasul az ellenség lovasságán; a megírt balsorsot nem fordíthatá el.

Most is visszavert háromszoros erejű hadcsapatokat, most is küzdött egyszerre gyalog és -173- lovas had ellen, összegyüjté a futó hadakat s visszavitte őket a harczba, visszafoglalt elvesztett ágyúkat s újra felállíttatá; nyargalt a golyózápor közepett csapatjával, a hol nagynak látta a veszélyt, a bomlást.

A sereg legbátrabb vezérei, a kik elül mentek a harczba, egymásután hullottak el. Szemeláttára esett el Vécsey és Nordmann, a sereg legnagyobb hősei a neusideli dombon, csaknem ugyanazon a helyen, a saját jó huszáraiból háromszázan feküdtek a csatamezőn, hős halállal halva.

A wagrami csata napja nem minekünk virradt s az ott kifolyott vér drága – drága veszteség volt. A vesztett csata után a vert sereg sietve huzódott vissza.

Simonyi már ekkor őrnagy volt; – háborúban gyorsan halad, a ki vitéz; – az egész zászlóaljat ő vezette.

A fővezér ismerte őt jól s azt a parancsot adta neki, hogy saját huszárjai mellé egy zászlóalj gyalogot s egy század hidászt véve, hat ágyúval álljon meg a Toja partján s a főutat összekötő hidat védelmezze a francziák ellen addig, a míg lehet.

Egy olyan furcsa határidő, a minek közelebb vagy távolabb esése egyenesen attól függ, a kinek mondva van.

Gyönge szivü ember hamar átlátja, hogy már «lehetlen!» a merészebb pedig tovább ismeri a lehetőséget. -174-

Simonyi felállíttatá ágyúit a part bokrai közt. Elosztá apró csapatokra gyalogságát s kiállítá előörseit, úgy várta az ellenséget.

10-kén reggel jelentik portyázói, hogy roppant hadtömegek vannak közeledőben mindenfelől.

Simonyi meghagyá a pattantyúsoknak, hogy minden megpihenés nélkül kezdjenek el ágyúzni, van lőszer elég; a gyalogság tüzeljen a bokrok közül mentül gyorsabban az ellenségre.

A szakadatlan ágyúzás arra a hitre kényszeríté a franczia tábornagyot, hogy itt erős hadtest áll előtte, mely szabályszerű hadállást foglalva, csatát ajánl.

E miatt a helyett, hogy egy hadoszloppal rögtön rohamot intézett volna a hid ellen, elébb hadrendbe állítá seregét, hogy rendes hadszerű ütközettel támadjon elleneire.

A szomszédban tanyázó szárnyvezér Rosemberg a szakadatlan ágyúzásra oda nyargal Simonyihoz s kérdi tőle, hogy mit mivel itt?

A franczia had délutáni két óráig állt fölállítva és rendezte magát Simonyi ellenében, akkor egyszerre kibontakozott s dobpörgéssel, trombitarivallással jött Simonyi állása ellen. -175-

Fröhlich tábornok a tulsó partról nyargal nagy sietve Simonyihoz és parancsolja neki, hogy vonuljon hirtelen át, különben megeszik a francziák és siessen csatlakozni az ő hadtestéhez.

Simonyi akkor szépen összevoná a hidfő körül maroknyi seregét, egy ütegbe az ágyúkat, s midőn rohamra jött az ellen, végigkartácsoltatá a hosszú országutat.

A tábornok újra sürgetően izen Simonyira, hogy hagyja el már a hidat, hisz azt védni többé merőben lehetetlen.

– Még most is lehet, szólt Simonyi nyugodtan, s azzal parancsot adott a hidászoknak, hogy hirtelen rakják meg két felől a hidat előre elkészített rőzsekötegekkel, mikbe lőporos csóvák voltak elrejtve.

Még egy pár lövést tétetett az ágyúkból, akkor kerekeikre állíttatá s átküldte azokat a hidon; míg az ágyúk bátorságban átvonultak, a gyalogság egy hatalmas sortüzeléssel riasztá vissza a rohanó ellenséget, azzal ezeknek is parancsot adott Simonyi, hogy nyugodt, csendes lépésben sétáljanak át a hidon; most egy vakmerő roham -176- még a huszárokkal egy tömegben és aztán tüzet a hidnak.

A huszárok veszedelmes ordítással csaptak le a támadó franczia hadra, s a mint azt egy perczre visszaverték, Simonyi intésére két felől lángba borult a hid.

A paripák ágaskodtak a pattogó rőzsekötegek közt, miknek tüzét a fellobbanó lőporcsóvák szemeik közé szórták; a karfák is lobogtak már s a palló izzadni kezdett.

Az égő hid közepén még egyszer megállt Simonyi az utána tóduló ellenséggel szembeszállva, s mint az őskor emlegetett Horatius Coclese, a kétfelől lobogó lángok között harczolva, föltartóztatá azt addig, míg háta mögött lángba borult az egész hid; akkor az égő gerendákon keresztül ő volt az utolsó, a ki átnyargalt a tulsó partra, s midőn tábornoka elé érkezett, mentéje, bajusza, szemöldöke elperzselve, arcza lőportól feketén, diadalmasan mutatott az égő hidra háta mögött.

E hőstettel megmenté a vert sereg utóhadait, miknek idejük maradt az alatt Znaymig visszahuzódtatni.

A szomszéd faluban jó ebédre várták a vitézeket, de biz azoknak nem lehetett leszállni a lóról, azért csak fölvették a nyeregbe a fazekakat, onnan falatoztak kedvük szerint, az ellenség -177- ágyúiból több gombócz hullott közéjük, mint mennyit a fazékban hagytak.

Ilyen hőstettekből készíték a hajdankor költői a hitregéket (mythologiát).

XI. HADSZERENCSE.

Este úri dáridóban volt a hős, reggel kardcsattogás között. Ma szép lánykák mosolyogtak szeme közé, holnap égő gránát pattogott szét feje fölött.

Egyik éjszakát rohadt szalmán aludta át, mezitelen fekve, míg facsaró ruhái a tűzön száradtak, a másikat azon pompás ágyban, melyben előttevaló éjjel Sándor czár szunnyadott.

Ma még a lovak is jó borokat ittak, holnap pedig drága volt az árokban talált víz. Ma zsákmányról, előléptetésről ábrándozott a katona és holnap halványan aludta azt az álmot, melyben nem álmodunk.

Drezdánál ismét megnyerte a csatát Napoleon, de Vandamme szeleskedése miatt nem szedheté annak gyümölcsét; az előre rohant franczia tábornok seregét szétszórták a visszaforduló üldözöttek s a kavargó csapatokból százával vette ki a dézsmát Simonyi.

Dohna mezején egy egész hadoszlopot vezényelt -178- Simonyi: huszárok, gyalogok, orosz dzsidások és kozákok, ágyúkkal voltak kezére adva.

A hadszerencse jobbra-balra ingott. Simonyi már sokat vesztett s a francziák keményen álltak helyükben.

Ekkor Simonyi egy végső csapásra gyüjté össze embereit. Kiállt huszárjai élére, miként hajdan szokott s nekivágtatott a franczia négyszögnek.

Három roppant sorlövés dördült el azoktól, sok derék hadfi lefordult lováról, de a jövő pillanatban keresztül volt törve a négyszög; a rohanó lovasság elborítá az ellen csapatját, mint mikor a hegyi ár elborítja a kalászos mezőt s midőn vége volt a harcznak, a franczia négyszög helyén egy domb látszott holttestekből, melynek alján patakként folyt elő a vér.

Midőn a hullákat széthordták onnan temetni, legalul találták meg a zászlót, melyet minden jó katona holttestével fedezett be; ott hulltak el és bátran küzdve honukért, harczoltak a végső lehelletig.

E hirhedett viadalért a szent György vitézi rendjelét kapta Simonyi az orosz czártól s az a nagy tisztelet érte, hogy parancsa alá rendelének egy orosz tábornokot, Bagrationt, pedig ő csak alezredes volt s az a rendkivüli eset állt be, hogy egy sokkal alsóbb tiszt osztá a -179- vezérszót a felsőbb rangúnak, és ez nyilván elismeré, hogy azokat teljesítenie becsületében áll.

XII. A BÁSKIROK.

A francziák ellen küldött az orosz czár az ő jóvoltából mindenféle segítségre való hadat; többek között, hogy minden tartománya képviselve legyen, még a jó báskirokból is egy pár ezredet.

Csinos kis had volt az! hosszú haczukájuk a sarkukat verte, nem is volt rajtuk más öltözet egyéb.

Még arczaik is mind olyan egyformák, apró szem, nagy pofa, előre ülő áll, benyomott pisze orr, fakó, borzas szakáll; lobonczos üstökük hegyes birkabőr süveg alá szorítva; mintha csak egy gyárból kerültek volna ki valamennyien.

Lószerszámaikkal kevés baja volt a kovácsnak és a szíjgyártónak, nincs azon semmi vas: tekert gúzsból van a kengyel, fából a zabola, kóczmadzag a kantár, nyereg helyett egy birkabőr van kötve a ló hátára, azon ülnek.

Fegyverzetük még annál is egyszerűbb, egy hosszú pányva, a mit nyakába vetnek az embernek, a ki olyan bolond, hogy engedi nekik. Azután meg a nyil; puskát most látnak először, ágyúzni még nem hallottak.

Legnagyobb baj pedig náluk, hogy a mi nyelvet beszélnek, az még csak nem is orosz: ki tudná kitalálni, hogy micsoda?

Csupán az orosz fővezér egyik szolgája képes velük megértetni féligmeddig, a mit tudatni -180- akarnak velük, a mi kivált ellenség előtti állapotban a csatamezőn igen kellemetes dolog.

A vezérük fejedelem; meg is látszik rajta nagyon. Süvege három akkora, mint a többié, s hosszú szűre pirosra van festve s kibélelve rókaprémmel: mikor leszáll a lóról, a földet sepri vele, úgy szokta utána vinni a két alárendelt vitéz úr. Ennek már lándzsája is volt, s egy sárkánytalan pisztolyt dugott az övébe, a mivel a többieket szokta ijesztgetni. – Ezt a derék segédhadat is Simonyi kezére bizták.

Köszönte szépen alássan, s azzal meghagyta nekik, hogy csak álljanak tőle jó messze, mentül messzebb, és majd ha verekedni kell, csak várjanak, míg ő majd int nekik.

A mint az ellenség Dohna városa előtt elhelyezte harmincz ágyúját, Simonyi szép csendesen megindult lovasságával, hogy a hadsorokat felriaszsza.

A jó báskirok azt hitték, hogy nekik legelsőknek kell lenni a harczban, egyszerre szanaszét rohantak ki nagy lármával a mezőre, bele az ágyúk torkába.

Hát a mint az első üteg elkezd rájuk bődülni s a sistergő haubicz oda vág le közéjük, megriadnak a mi báskirjaink, elhajigálják puzdráikat, lefeküsznek lovaik nyakára, s mint a ki ijedtében sem eget, sem földet nem lát, a helyett, hogy egyenesen fordulnának visszafelé, eszeveszetten rohannak Simonyi rendes hadsoraira.

– De ide ugyan nem jöttök! kiált rájuk a huszár szedtevettézve! s veri el őket magáról erősen kardlappal. -181-

A jámborok azt hiszik, hogy itt jutottak még csak igazán ellenség közé, s újra megfordulnak s rá a francziára.

Az megint közéjük ágyúz kegyetlenül, ezek ordítva rohannak újra saját seregük hadsoraira; s a mint onnan ismét elverik őket harmadszor, negyedszer és ötödször is, bódult eszeveszettséggel lótnak futnak alá s fel a két sereg közötti mezőn, innen oda, onnan ide taszigálva; míg végre nagynehezen mind a két fél kölcsönös erőfeszítéssel ki birta őket kergetni a középről.

E szomorúan tréfás jelenet után kikérte magának Simonyi a jó oroszoktól, hogy máskor ne tegyék vele azt a nagy grácziát, hogy a baskir fejedelem népét odarendeljék a segítségére. Mert a francziáktól nem igen fél nagyon, de a baskiroktól retteg.

Hanem hiszen a baskirokat sem lehetett volna többet felbiztatni, hogy még egyszer járják el ezt a kontra-tánczot.

XIII. A VÉGZETES GOLYÓ.

Az az igazi jó barát, a ki egymásról a legnagyobb veszélyben is megemlékezik.

A lipcsei háromnapos ütközet második napjára érkezett oda Simonyi hadosztályával.

Rögtön a hadsorba állították, s a mint odaállt, rögtön kezdett az öreg golyó és a gránát feje körül süvölteni.

E pillanatban jön hozzá egy ifjú tiszt, a ki -182- mondja neki, hogy őt a táborból futárul küldik Magyarországba, nem izen-e haza valamit?

– De izenek, szólt az ezredes s leszállva lováról a földre, egy lapot kiszakított tárczájából s a következő sorokat irá a legkedvesebb barátjának Kállay Miklósnak, ki akkor Szabolcsmegye első alispánja volt.

«Az eső esik, az ágyúgolyóbis egymást éri körülöttem, de mégis a gyepen hasmánt írok méltóságos úrnak ezen főtiszt által, hogy tudja meg, hol vagyunk.»

Egy párszor oda csapott mellé az ellenség otromba golyója, telerugta felturt földdel a levelet.

Az izenetre váró fiatal tiszt nógatta Simonyit, hogy menjenek onnan, de az mosolygott, lerázva leveléről a földet: «legalább nem kell porzó.»

Érzé talán, hogy soha olyan közel nem állt még a halál fenyegető arczulatához s keze irását akarta róla adni, hogy halála óráján sem félt.

Nemsokára riadót fúttak, támadni kellett; Simonyi szokás szerint, mint a ki arra számít, hogy az egész hadsorban minden osztály akként teljesíti kötelességét, a mint ő, nyolczszáz huszárral bevágott az ellenségbe, négyszázat tartalékul hagyva.

Midőn azután az ellenfél hadsorát keresztülvágta, akkor vevé észre, hogy három ezreddel áll egyedül szemben és sehonnan sem jön számára segítség.

Itt gonosz csatája támadt. Az ellenség túlnyomó ereje egészen reá nehezült, a szűk úton minden századát külön vezette csatába, mikor az egyik kifáradt, a pihentet hozta elő, a többi az alatt vonult vissza, míg emezek verekedtek, s ha néhány lépésnyire megfordíthatták az ellenséget, ők is nyargaltak utánuk.

Csak a vezér örökké éber lelke őrizte meg az egész ezredet az elveszéstől; ki személyesen harczolt minden támadásnál, mintha a halált keresné.

Midőn már biztonságba hozta menekvő csapatját, ez utolsó roham után, egy franczia lovas vadász visszafordulva nyergében neki czéloz karabinjával Simonyinak s úgy lövi őt melle közepén, hogy kezéből rögtön kihull a kard, s a hős hátra hanyatlik nyergében, elborult szemekkel, elsápadó arczczal.

Rémült vitézei odaugranak hozzá, leemelik lováról eszméletlenül; sok vén barázdás arcz, ki maga sem tudná, mikor könyezett legutoljára? keserű könyekkel áztatá vezére kezeit.

Csak vén huszárja, az öreg káplár, János, ki hajdan Pancsova alatt megmenté a töröktől a «tintás szájú diákot», nem akarta azt elhinni, hogy Simonyi meghalhatott volna.

Meghalt volna? még pedig nem is dicső kardvágástól, hanem mert egy ostoba golyó megbotlott benne; nem lehet az!

«Nézzétek, még most is jár a szája, mintha azt mondaná: előre fiaim!» -184-

Kigombolta sietve mentéjét s im, a gonosz golyó ott volt Simonyi tárczájában, keresztülfúrva azon huszonhat lapot, s megakadva a huszonhetedikben. Az ezredes csak a szivén történt ütéstől ájult el.

A mint öltönyét kibonták, föleszmélt, körültekintett: a harcz még egyre tartott ott elől, első szava volt kardját, lovát kiáltani, felszökött a nyeregbe újra s visszanyargalt a csatába.

A francziák, kik látták őt néhány perczczel elébb elesni, lováról lelövetve, megrémültek sírból fölkelt halavány arczától s hanyatthomlok futottak el abból a csatából, melyben a holtak is újra feltámadnak folytatni a verekedést.

Bizonyára Simonyi nagyon is közel volt hozzá, hogy halott legyen, csak egy papirlap, csak egy olyan vékony levél, a milyenre ezt az eseményt leirtam, választá el őt a sírtól. – Az ostoba golyó nem bírt azon általtörni. A pánczélt megjárta volna, s a papiros csuffá tette.

XIV. MILYEN ÜLÉS ESIK A CSÁSZÁRI TRÓNBAN?

Napoleon, a győzhetlen, megbánthatá valamivel azt a csillagzatot, melyben eddig annyit bizott, a szerencse elfordítá tőle arczát, legyőzetett.

Simonyi seregének paripái olyan büszkén -185- szedegették lábaikat, mintha ők is tudnák, hogy ezen út Párisba vezet!

Február 15-én, a mint a hajnali nap besugárzá a vidéket, Simonyi a fényes hajnal ragyogásában egy tündöklő palotát láta maga előtt; valami tündér kastélyt azok közül, mikről az ezeregyéjszaka regéi mesélnek, aranyozott magas tetőkkel, érczrácsokkal, pompás faragott szobrok homlokzatán, márvány oszlopcsarnokok tornáczain, s magas ablakai, szines üvegekkel.

A császár kastélya volt ez Fontainebleauban (Fontenbló), három dúsgazdag királynak kedvencz mulatóhelyén, kiket hogy a fényben, pazarlásban a kis káplárból lett nagy császár híven tudott utánozni, azt e kastély is bizonyítá.

Simonyi nyargalva vágtatott be a kastély udvarára: előtte való nap még Napoleon maga volt abban. Harczi népe tábort ütött a császári vadas kertben, ő maga törzstisztjeivel felment a kastély lépcsőin.

A palota kormányzója, forradalmi osztályvezér, most pedig Napoleon udvarában tökéletesen kiképzett udvaroncz, engedett a helyzet kényszerűségének s kinyitá a termeket a magyar hadfiak előtt.

Minden szét volt szórva a termekben, mint sietséges futás után szokott. Az ágy még vetetlen, melyben a fogoly pápa aludt, kit az előtt négy órával vittek odább a francziák magukkal.

A kormányzó végig vezette a tiszteket a fényes termeken, hideg lenézéssel tudatva velük, mennyire érdemetleneknek tartja őket azon tiszteletre, hogy most a császár termeiben járjanak. -186-

Ott állt a fényes trón, bibor mennyezettel, aranynyal és ezüsttel kivarrva, a vert arany angyalkák csak úgy görnyedtek a gyöngyös bojtok terhe alatt, mik a földig értek.

A kormányzó csak várta, ha leborulnak-e a barbár magyarok a leghatalmasabb franczia trónja előtt, s megcsókolják-e annak zsámolyát?

Egyet gondolt. Föllépett a trón lépcsőjére, feltevé csákóját fejére s leülvén a szép himzett aranyos vánkosra, előkeresé kurta szárú tajtékpipáját tarsolyából s nyugodtan rágyujtott és füstölt belőle a bibor mennyezet alatt.

Mily rettentő gúny azon ember büszkeségére, a ki azt azért emeltette magának, hogy őt ott az egész világ bálványozza.

– A franczia úgy beszél, a hogy kénytelen, de úgy gondolkozik, a hogy akar. -187-

Simonyi kiverte pipája hamvát a trón-oszlophoz, leszállt belőle s parancsolá a kormányzónak, hogy mutassa meg nekik a császárné szobáit is.

A kormányzó azzal vigasztalta lelkét, hogy e hadfiakat magában silány durva rablóknak rajzolá, kik rabolni jöttek ide s ittlétükkel nem a termeket, de saját magukat bélyegzik meg.

A császárné termeibe érve, a himzett mennyezetes ágy akkor is fel volt vetve, melyben a császárné szokott aludni. Az ágy előtt egy pompás selyemszőnyeg; Mária Luiza saját kezének himzése.

Simonyi dicsérte a szőnyeget, hogy az milyen szép. A kormányzó azt hivé, hogy megértette, mit akart ezzel mondani? Azzal szépen összehajtá a szőnyeget s megkinálta vele Simonyit: tessék. Jó lesz tábori takarónak.

– Nem jöttünk mi ide rabolni. A császárné a mi fejedelmünk leánya, s annak ágyszőnyegével nem fog egy jobbágya is takarózni! Tartsd meg császárod számára palotája kincseit, s ha jön utánunk más, mondd meg neki, hogy magyarok voltak itt, és nem vittek el semmit: hogy magyar huszár kiverte pipáját császárod trónjának karfájához, de levett süveggel, tiszteletet adva állt meg császárnéd termében!

Simonyi és huszárjai hidegvérrel mentek végig a fontainebleaui kincsek és ritkaságok tárain, megtapogatták a drágaköves régiségeket, a kirakott billikomokat, vert aranyékszereket és nem mondhatta senki, hogy csak egy boglár is eltünt volna onnan, mikor eltávoztak. -188-

XV. PEZSGŐSPALACZK- ÉS ÁGYÚDURROGÁS.

«Igyatok uraim, vendégeskedjetek! Tegyétek magatokat úgy, mintha otthon volnátok.» Igy szóltak a francziák Fontainebleauban a diadalmas hadfiakhoz.

Száz tiszt számára volt rendezve a nagyszerű lakoma, de hozzá ülhetett volna háromszáz is, rakott volt az asztal, csak úgy görnyedt bele, nem is volt pecsenye, ha csak nem fáczánhús, nem is volt bor, ha csak nem champagnei.

Maguk a főfő polgárok szolgáltak fel az asztalnál, a kormányzó nyitogatta a pezsgőspalaczkokat; úgy durrogtak azok, mint az ágyúk, úgy folyt a piros bor, miként a piros vér.

Jó kedve volt mindenkinek, a huszárok összeölelkeztek vidám gazdáikkal, pajtásságot ittak egymással, a kozák tisztek igen szépen tánczoltak és daloltak nemzeti nótákat.

És az alatt szép csendesen huzódott össze a háló Simonyi tábora körül; a kormányzó értesíté a Melunnél álló franczia hadtestet különös vendégei felől, s az rögtön átkelt a Rajnán, hogy a míg a császári várban megtelepedett hadosztály vigan dőzsöl és vendégeskedik, egyszerre ott nyomja az egész szentségtörő csapatot, melynek vezére a császári trónba mert felülni. Nyilván más magas hely volt számára szánva.

Simonyi érzett valamit, mert a midőn tisztei az asztal felett egymást czukorsüteményekkel hajigálták, tréfásan mondá nekik:

A palaczkok még durrogtak, midőn a vén János káplár, kinek csak a suviksztól volt még a bajusza fekete, jő nagy vágtatva a kastélyba s jelenti az ezredesnek titokban, hogy az ellenség átkelt a Rajnán s minden oldalról közelít.

Ne szólj senkinek a teremben, sugá neki a vezér. Azzal odaintve egyenkint hadsegédeit, vidám arczczal mondá el nekik hirtelen, mit tegyenek? A szétoszlott hadcsapatok hirtelen vonuljanak Namur város felé, a többiek húzódjanak át Fontainebleaun: mikor minden rendelés meg lesz téve, adjanak jelt egy ágyúlövéssel. A hadsegédek siettek a parancsokkal.

A víg urak ittak tovább, hajigálták az üres palaczkokat a falhoz; és megtanulták a kozákoktól az éneklést.

Simonyi szép csendesen egy darab kenyeret, a mi senkinek sem kellett már, a csákójába csempészett.

– No urak, mostan félre a palaczkkal, előre a karddal! Vége a vendégségnek, most kezdődik a táncz!

A gazdák szaladtak erre, a vendégek arra; a poharak helyett csörtettek a kardok, a mámor kirepült a fejekből egyszerre.

Tudta, hogy körül van fogva, de azt is tudta, hogy máskor is kivágta ő már magát ilyen bajból.

Roppant erejü lovas és gyalog had jött ellene, tömérdek ágyúval és Simonyinak egész seregével a városon kellett keresztülhúzódni, hogy Moret városába juthasson, melyet hogy mi ok volt neki minden áron elérni, később azt is megmondom.

A mint seregei dob- és trombitaszó mellett csendesen vonulnak végig Fontainebleaun, egyszerre csak elkezdenek rájuk az ablakokból lövöldözni.

A jó franczia háziurak, kik az imént oly vigan durrogtatták a pezsgős üvegeket, most még egyszer oly vigan durrogtatták a puskákat uri vendégeik ellen.

Egy franczia zászlóalj belopózott a császári kastélyba s veszedelmes gátat vetett a visszavonulóknak.

Kívül, belül a veszedelem, a városon kivül ostromló sereg, belül utczai harcz, akárki is elvesztette volna itt az eszét, csak Simonyi nem.

Hirtelen leszállt lováról s három század gyalogságot az Eszterházy-ezredből magához véve, megtámadta velük a császári kastélyt.

Az ellenség háromszor kirontott onnan, a kormányzó által vezérelve, mindannyiszor vissza lőn verve, a harmadik rohamnál a vörösképű maga is elesett s arcza fehér lett örökre.

E dühös viadal alatt idejük maradt a többi csapatoknak békében átvonulni a városon, s midőn az egész hadtest kihúzódott, Simonyi ismét lóra kapott, előre nyargalt, s a moreti országúton útját álló francziákat széjjelverve, -191- szerencsésen megérkezett Moret alá, mely város a Loing vize mellett fekszik.

Már most megmondom, hogy miért kellett neki Moret városába menni? Mert Simonyi nemcsak azért volt jó katona, mert bámulatos hőstetteket követett el, de még inkább azért, hogy mikor valami nagy erőfeszítéssel hallatlan dolgokat vitt ki, mindig tudta, hogy ez áldozatra ott szükség volt, s hős karjával nagy bajt hárított el az egész seregről.

A velünk szövetséges würtembergi herczeg hadserege ott állt Montereaux (Montró) városában s a Simonyit üldöző sereg rendeltetése az volt, hogy e hadsereget megkerülve, két tűz közé szorítsa.

A Loing vizén azonban csak Moretnál lehetett átmenni. Simonyi feladata e szerint az volt, hogy az ottani hidat védje, a míg a herczeg értesülhet a fenyegető veszélyről.

Nyomról-nyomra engedé csak elfoglalni a tért, utczáról-utczára vívatá a harczot, s midőn a várost nem tarthatá többé a túlerő ellenében, hirtelen torlaszokat rakatott a hid előtt egy malomból elhozott buzás zsákokból s e sajátságos bástya mögött folytatta a harczot.

A golyó, a gránát, a tüzes röppentyű mint a jégeső hullott a hídra, az ágyúk rést törtek a sánczban s a franczia hadoszlopok rohammal foglalták el azokat. Simonyi népe csüggedni kezdett.

Ekkor ő maga szuronyos puskát ragadva -192- kezébe, a gyalogság élére állt s megrohanta az ostromlókat és elverte őket a hídról.

A golyó oly sűrűn dongott körülötte, mint a méhraj, de valamint a méhek megismerik gazdájukat s nem szállnak rá, a golyó is kikerülte Simonyit, s midőn mellette úgy pusztult az ember, hogy a halottak állva maradtak egymás mellett, neki még a hajaszála sem görbült meg.

Késő estig megtartá a hídfőt. Ott állt a halál kapujában, harczolva és lelkesítve bajnokait.

Midőn az est leszállt, akkor feladta a hidat s jól tudva, hogy az ellenség sem képes őt tovább üldözni, egy rossz, félre eső faluig visszahúzódott fáradt seregével, melynek házait előtte keresztül ment hadak már jól kipusztíták.

Itt egy ajtó- és ablaknélküli házban megszállt kifáradva testben, de lélekben nem.

A tegnapi lakoma óta egy falatot sem evett még. Most eszébe jutott, hogy egy darab kenyeret csákójába dugott onnan, s azt elővevé most.

János káplár nem engedte, hogy ezredese oly szárazon vacsoráljon; talált egy ablakban valami mécset, abban volt egy kis zsir: felkutatta a padlást, egy pár tojást lelt még ottan, abból rántottát készített vitéz ezredesének! Hires szakács volt János gazda, olyan jól esett gazdájának a mécses rántotta, mint hajdan ujoncz korában a puskaporos gulyáshús; még az ujjait is megnyalta utána.

– Nagy szakács kend, János vitéz; jobban izlik a főzte, mint a franczia szakácsok minden fűszerszámos mártaléka! -193-

XVI. BECSÜLET AZ ELLENSÉG FÖLDÉN.

Különös világ az ilyen háború. Ma ellenség, holnap jó barát száll a házhoz: mind a kettőre egyformán kell mosolyogni; soha sem tudja senki: a közelgő dandár jó szót hoz-e, vagy tüzet a városra?

Simonyi abban kereste a becsületet, hogy népét, bármerre jár, az ellenség tolvajnak, rablónak ne mondja. Különösen őrzé katonáit attól, hogy durva szenvedélyeikkel a szép nemet meg ne sértsék. A huszárnak a nélkül is olyan jó módja van, hogy a hol meglátják, mindjárt megszeretik, hogy sértené meg hát az udvariasságot, a mivel a nő-erénynek tartozik?

Hanem ez természetesen nem áll a kozákokra nézve. E nagy szakállas, torzonborz hadfiak előtt futottak a franczia menyecskék s azokra nézve szükek voltak az udvariasság korlátai.

Bourg en Bresse városába érve, csodálkozva vevék észre a hadfiak, hogy ebben a városban nincsenek fiatal leányok. Hová lettek, hová tünhettek el?

Simonyi azt remélte, hogy itt néhány napig fog pihenhetni, azért embereit jól bekvártélyozva, kiadá nekik a parancsot, hogy magát mindenki tisztességes emberhez illően viselje, kiváltképen az asszonyi nem irányában.

Az természetesen nem volt mondva, hogy borokat nem szabad inni; tehát egynéhány huszár, János vitéz vezetése mellett, megsejtve valahol egy jó tágas pinczét, megszólítá a tulajdonost, -194- hogy engedje őket oda egy kicsinyt betekinteni.

Az ember térdre esett, úgy könyörgött, hogy ne kivánják azt tőle, neki ott igen drága borai vannak.

A gazda remegve nyitá fel előttük az ajtót s im a bámuló huszárok hordók helyett harmincz szép fiatal lánykát pillantának meg maguk előtt, kiket a város lakói ide zártak el féltükben.

– No már ez nem nekünk való, mondá erre János vitéz; ne sirjatok, porontyaim!

Simonyi mosolyogva hallá e fölfedezést, s midőn bealkonyodott, saját maga sietett az ártatlan szüzeket kiszabadítani önkénytes fogságukból s azután haza kisérteté őket udvarias tiszteivel szüléik házába, biztosítva mindenkit, hogy ha katonái közül csak egy pajkos szóval is meg meri bántani őket valamelyik; azt rögtön főbe löveti.

Az emberséges rendtartással különösen megnyeré a becsületes polgárok szivét, a kik már most nem bánták volna, ha mindig ott marad is.

Minthogy pedig maga Simonyi is azt hitte, hogy egy napot legalább ott tölthet, két szép arany óráját elküldé az óráshoz, hogy igazítsa meg.

Délben azonban, a mint épen ebédnél ülnek, egyszerre hangzik a riadó: jön az ellenség.

Rögtön lóra kellett ülni és gyorsan vonulni ki a városból, folytonos csatározás mellett.

A jámbor lakosok akkor nem hogy megtámadták -195- volna Simonyi menekvő seregét, sőt maguk segítettek a huszároknak lovaikat fölnyergelni és siettették az elmaradozókat.

A mint Simonyi a város kapujához ér, odaugrott hozzá az órás s nyujtja neki mind a két ott hagyott arany óráját.

Azokat bizony ott feledte volna, ha a jámbor franczia utána nem szalad velök.

XVII. A LYONI NAP.

A francziák végerőfeszítése nem használt már, mindenütt tért veszítettek: Augerau (Ozsró) tábornok végre Lyonba vonta össze hadseregét azon kétségbeesett szándékkal, hogy ott az utolsó emberig fogja védeni magát.

A szövetséges sereg, a Rhone folyam innenső partjáról nézett vele farkasszemet, s azon folyt a tanakodás, hol lehetne e folyón általkelni Lyon ostromára?

A Rhone vize körülbelül olyan nagyságú, mint a Tisza, de olyan sebes mint a Kőrös, s a mikor megárad, hajóval is nehéz rajta általkelni.

A francziák minden hidat leégettek maguk mögött, a dereglyéket átvitték a tulsó partra s a folyam tavaszi áradása miatt tábori hidat lehetetlen volt rajta verni.

Többször megpróbáltatták kozákokkal az átusztatást, de azok mindig kénytelenek voltak visszatérni a ragadó ár forgói közül s azt mondták, hogy az lehetetlen.

Ekkor érkezett meg a Hardegg-hadtesthez -196- Simonyi. Megérté, hogy miről van szó; még folytatását is tudta adni.

Nem elég átmenni a tulsó partra, de megtámadni Lyon városát s megrémíteni a magát biztosságban hivő ellenséget.

Márczius 20-án a Rhone vize szokatlanul sok jégtáblát sodort hullámai között, annak jeléül, hogy valahol a magasabb részeken az álló jég megindult.

Késő este, alkonyat után neki indult Simonyi e jeges árnak három svadron huszárjával és egy ezred kozákkal, hogy a tulsó partra átusztasson.

A vezényszóra soronként bocsátkoztak az elszánt vitézek a hideg habokba, középen a vezér, ki oly hidegvérrel kormányozott ott is, mintha a köves országuton járnának.

Nemsokára az egész csapat a víz közepén uszott; nem látszott más ki a habból, csak a lovak tüsszögő fejei, a huszárok övig elmerülve, a kozákok lovaik nyakára borulva, messzenyuló dárdáikkal.

Egy-egy éles jégtorlatot vitt közéjük a sebes hullám; egy-egy paripa horkolva bukott el gazdástól. Az elmerülő lovag tudta, hogy kiáltani vétek s uszott a másik lovába kapaszkodva, vagy elhalt, ha a hidegtől görcs állt tagjaiba; egy jajszó nélkül.

A túlparton még csak őrei sem voltak az ellenségnek felállítva, annyira hihetetlen eszme volt, hogy itt valaki átjöhessen. -197-

Elgyalázva a hidegtől, gémberedetten jutott partra az egész vakmerő csapat, facsaró víz minden ruha s fölöttük a hideg éjszaka, csipős tavaszi szelével.

Simonyi azt gondolá, hogy a munka kimelegít s rögtön szétküldé száz lovagját, hogy nyargalják be az utakat, s hirdessék mindenfelé, hogy az egyesült hadsereg átkelt a Rhone folyamon, s a Párisba vivő országutat fenyegeti.

A huszárok egész Lyon kapujáig száguldoztak, s a külváros előtt felállított őrszemekre kezdtek lövöldözni. A rémület leirhatatlan lett Lyonban, annyival inkább, mert ez oldalról legkisebb veszélytől sem tartottak.

Augereau rögtön felpakoltatott s még azon éjjel kivonult hadseregével a városból s reggelre a szürkülő hajnal megmutatá Simonyinak a távol országutakon végig vonuló hosszú csapatokat, mikből kivillogtak a szuronyok.

Csapatjait vigyázatosan felosztva a város körül, maga kétszáz huszárral és száz kozákkal megindult Lyon városába betekinteni.

És ez nem volt huszáros bohóság: a minőt egykor Homburgban követett el. Ez egy bátor merénylet volt, melytől az egész egyesült hadsereg előhaladása függött.

Meg kellett tudni: minő erő áll ellent Lyonban? és e tudósítást megküldeni a fővezéreknek. -198-

A Faubourg de la Guillotiere elővároshoz érve, semmi ellentállásra sem talált.

Hogy az út tisztán maradjon háta mögött, míg a hosszú, tekervényes főutczán végig haladt, mindenütt pisztoly-lövésnyi távolban egy-egy kozákot hagyott hátra maga után.

Itt egyszerre János káplár, ki hat legénynyel mint előörs lovagolt előre, megpillantja a piacz közepén álló franczia lovasságot.

Simonyi átlátta, hogy itt most visszafordulni annyit tesz, mint biztosan elveszni.

Ha ők a városból ki engedik magukat szoríttatni, az ellenség meglátja, hogy mily kevesen vannak; s ők fáradt, elcsigázott lovaikkal mielőtt a parthoz érnének, össze lesznek aprítva, és ha ujra meg akarják kisérteni a folyamon való átusztatást, egy sem menekül meg közülök.

Hirtelen összegyüjté embereit s egy svadronyával dühösen szemközt csapva az ellenséggel, azt merészen visszaverte.

A francziák megfeszíték minden erejüket, hogy -199- Simonyit kiverhessék a síkra, de ő is elővette minden vitézségét, hogy őket semmi áron ki ne bocsássa a szűk utczából.

Végre a francziák fáradtak ki a kétségbeesett viadalban s nem tudhatva meg, kik és mik következnek azon pár száz vitéz háta mögött, a kik a főutcza torkát elfoglalva tartják? elcsüggedve tértek vissza, felgyujták podgyász-szekereiket s a vienni országuton kivonultak a városból.

A következő pillanatban már Simonyi nem tudott semmit arról, hogy minő halálos veszedelemben forgott, s hogy magához következetes maradjon, még ő rohant a futók után s elfogott belőlük tömérdek tisztet, tábori készletet és vagy háromszáz katonát.

Még aznap délben segítséget kapott Simonyi Hessen-Homburg herczeg által s másnap reggel Lyon városa piaczán osztotta ki parancsait; – zsákmányúl nyerve ágyúkat, táborszereket, s megszabadult hadi foglyokat mindenféle nemzetekből. E merész harcz jutalmául nyerte ott a csatahelyen a Lipót-rend kormányzói keresztjét.

XVIII. A SZERELMES OROSZLÁN.

Még egyszer ki kellett húzni azt a kardot, mely már annyi véres nyomot hagyott az ellenség földén. Még egy véres csata, melyen négy óriás birkózott egymással. -200-

Azután elcsendesült minden; a legnagyobb hős elbukott; Napoleon elveszté a waterlói csatát, elveszté országát, elfogták, bezárták nagy tenger közepébe, ott elmult, elveszett. Elcsendesült minden.

Hüvelyébe csuszott a kard, kizöldült a véres mező, Francziaország városaiban idegen urak parancsoltak.

Simonyi Marcigni (Márszinnyi) városába rendeltetett kormányzónak, s a körül fekvő három vármegye (departement) parancsnokának, melyet négy zászlóalj gyalogsággal, saját ezredével s hat ágyúval tartott megszállva.

A nagykállói köznemes fia, a tudatlan diák, három vármegyének volt ura Francziaországban!

Marcigni városba érve, első éjjel mindjárt jelentik neki, hogy a franczia lakosság zendülést forral, s a kis helyőrséget, melyet Simonyi odahozott magával (serege nagy részét könnyebb élelmezés végett a falvakra osztván széjjel), éjszaka meg akarják támadni.

Simonyi rögtön tudatá a maire-el (városbiró), hogy ő békét jött csinálni, de ha úgy kivánják, tud háborút is csinálni. Ha nem tetszik a lakosoknak az, hogy ő csak oly kis sereggel tartja városukat megszállva, a kedvükért hozhat oda még többet is: ám ők lássák, hogy élelmezik?

Meg is tette, a mit mondott. Széjjel levő csapatjait mind berendelé a városba s beszállásolá a házakba, s várta, hogy hát ez hogy fog majd tetszeni?

Néhány nap mulva tizenkét ifjú delnő, a város -201- legszebb, legtiszteletreméltóbb hölgyei jelentek meg a parancsnok szállásán.

Egy fiatal marquisnő, olyan elmés és szelid, a milyen szép és bájoló, szólt Simonyihoz az igazi érzés hangján.

Elmondá előtte a gyászt, melyet nemzetének elestén minden honleány szive érez, csaknem mindenkinek testvére, férje, édes atyja maradt el a csatában. Minden háznak van halottja. Hivatkozott a magyar bajnok nemes szívére, hogy nem fogja a megalázottak szomoruságát új szégyennel is tetézni s örömét találandja benne, ha azokat, kiket vitéz kardja elejtett, gyöngéd kezeivel fölemelheti.

Simonyi perczenkint növekedő megindulással hallgatá a bűbájos delnő szavait; midőn az sírt, nem állhatá meg, hogy ő is ne könnyezzen, midőn az könyörgött, nem állhatá meg, hogy szive el ne lágyuljon, midőn az őt nemes férfinak nevezte, valóban az is volt.

Meghajtá magát a hölgyek tiszteletreméltó arcza előtt, s azt mondá nekik, hogy a kik kegyelmet kérnek tőle, azokhoz kegyelmes fog lenni.

Egy hálateljes pillantás ama minden gyémánt ragyogásánál fényesebb szemekből jutalmazá ez igéretét. – Ezen tekintet varázsa soha sem mult el Simonyi szivéből.

Hisz még akkor csak harminczhét éves férfi volt; s huszonkét év óta folytonosan a csatamezőn, nem ismerheté még, hogy mi a szerelem?

Még aznap visszaparancsolá összevont seregeit a falvakba, csak néhány századot tartva maga mellett. – Éjjel pedig tábori zenekarával sorba -202- járta a tizenkét delnő házait s ablakaik alatt mindegyiknél három dalt fuvatott; kivéve a szép szónoknőt: – ott hatszor hangzott a zene.

Simonyi azontúl naponkint találkozott szép ideáljával, a francziák megszerették a magyarokban ellenségeiket, s nem mult el nap, hogy valamely háznál dalidó, műkedvelői szinjáték, s egyéb társas vigalom nem tartatott volna kedvükért.

A hős, ki bevégzé Herkules tizenkét munkáját, legyőzetett a tizenharmadikban: legyőzetett a szép asszony szép szemei által.

Ő, ki Montbilliárd várát egy nap alatt el tudta foglalni, egy sokkal gyöngébb várnak, egy asszony szivének meghódításához alig mert kezdeni.

Ha szép volt őt látni a férfiak elleni harczban, csupa gyönyörűség elnézni a nők ellenében.

A milyen bátor és elszánt amott, oly gyöngéd és félelmes itt. Amott nyilt arczczal rohant az ágyútűznek, itt csak titokban mert lépést haladni.

A marquisnőnek 2) édes atyja falusi uradalmán lakott, nagyon megfogható okokból félrevonulva a fővárosoktól, mikben idegen seregek tanyáztak.

A marquisnő igen szerette édes atyját, az öreg marquis pedig igen szeretett vadászni.

Ez időben pedig olyan állapotba jutottak a jámbor francziák, hogy még a vadászfegyvereket is elszedték tőlük. Az öreg marquisnak csak nézni lehetett a szalonkákat, de nem utánuk lőni. -203-

Simonyi megtudta az öregnek ezt a kinos állapotát, s rögtön elküldött egy tisztet hozzá, irott engedélylyel, mely szerint ez a derék, békességes hazafi tarthat annyi puskát, a mennyit csak akar s lőhet vele minden állatot, a mi neki nem tetszik.

A vén marquis el nem tudta gondolni, honnan jön ez a kegyesség egy oly vad, idegen embertől, a ki neki soha hirét sem hallotta; de a kiről hallhatott ő annál többet.

Midőn azután a marquisnő egy napon édes atyját meglátogatta, bámulva hallá az öreg úr által Simonyit magasztaltatni; kit szivében ő is a legderekabb férfiak közé számított.

Simonyi pedig az alatt, míg szivének bálványa atyját látogatta, megtudva, hogy mely napon fog visszatérni, épen rózsavirágzás idején a környékben minden rózsát összevásároltatott s Szent-Piertől egész Marcigni városig behinteté vele az utat, úgy hogy a visszatérő delnő igazán «térdig járhatott a rózsában», mint a nóta mondja.

Ki tett volna fel ennyi találékony gyöngédséget arról a férfiról, a ki eddig csak véres fejekkel szokta behinteni az utat, a merre járt?

Ez eszme becsületére vált volna akár egy költőnek, – akár egy római császárnak.

XIX. SZERELMES SZÍV, KEGYELMES SZÍV.

Hej, kemény régula, a hadi régula! de legkeményebb az a törvény, a mit győzelmes urak diktálnak a legyőzöttek elé. -204-

A francziák nehezen szokhattak azon gondolathoz, hogy ő nekik már most idegen parancsol, s kivált faluhelyen nem egyszer megtörtént, hogy Simonyi gyalog horvátjai közül el-eltettek egyet a láb alól, a ki azután nem jött elő, mikor a lénungot osztották.

E miatt azon vas törvény lett kimondva, hogy a mely faluban ily orvtett követtetik el, azt porrá kell égetni, és a bűnösöket minden irgalom nélkül főbe lövöldözni.

Egyszer Simonyi elé is három ilyen ellenszegülőt hoztak: egy öreg földmívest és két ifjú legényt.

Tettüket nem tagadták, lőttek Simonyi embereire: valakit meg is sebesítettek; úgy fogták el őket, fegyverrel kezükben.

Elitélték őket mind a hármat, ki is tették már a siralomházba. Az öreg franczia csak azon könyörgött, hogy az ő tetteért ne gyujtsák fel szülötte helységét, ne büntessenek miatta annyi ártatlant is.

Mikor már ki voltak téve a siralomházba, jön gyászba öltözve a tizenkét delnő ismét Simonyihoz.

A bájos marquisnő lábaihoz borult és sírva könyörgött az elitéltekért.

Simonyi maga szeretett volna inkább a delnő lábaihoz borulni; de a törvény szigorú volt.

Azzal bocsátá el a hölgyeket, hogy nem adhat -205- kegyelmet. Még a marquisnő is hiába nézett rá könyes szemeivel, hiába szólt hozzá reszkető szavával, hiába szorítá kezét dobogó kebléhez.

A mint a delnők eltávoztak, Simonyi felhozatta magához a három lánczra vert rabot.

Azok egymásra néztek, és mit mondhattak volna egyebet, mint, hogy óhajtják.

– No hát menjetek el a * * marquisnőhöz, és csókoljátok meg kezeit, mert bizony mondom, hogy ő volt a ti őrangyalotok, a kinek köszönhetitek, hogy most életben maradtok, és visszatérhettek családaitokhoz, és falvaitok el nem pusztíttatnak. Hagyjátok itt a lánczokat, azokat nem adom oda.

A marquisnő szomorúan ült odahaza, a midőn a három megszabadult boldogtalan az öröm és hála könyeit sírva jő hozzá és lábaihoz borulva, köszöni nagy zokogás közt az ő jóságának megmentett életét.

A vén földész sírva mondá el, hogy őt hét árva gyermek várja otthon, kiknek anyjuk sincsen, azoknak hálaimája egyesülten hat fel az egek urához jóltevőnőjükért.

Mások gyémántokat ajándékoznak kedveseiknek, mások igaz gyöngysorokkal iparkodnak megnyerni imádottaik szivét; Simonyi drágább gyémántokat és gyöngyöket tudott adni annak, -206- a kit tisztelve szeretett: a megmentett honfiak hálakönyeit. – És a szép delnőnek bizonyára kedvesebb volt ez a szép ajándék a tengerek és a hegyek minden rejtett kincseinél.

XX. A HŐS ÉS A POÉTA.

Volt Marcigni városában egy poéta. (Boldog Francziaország, ő sem szükölködik versirókban.) Ez a poéta csak annyiban különbözött a magyarországi versiróktól, hogy neki tulajdon háza volt és kocsit, lovat tartott.

Simonyi táborkarában pedig volt egy magyar születésü törzstiszt, a ki különben igen jó és jámbor erkölcsü ifjú volt, de arcza rettenetesen alkalmas volt arra, hogy a gyönge szivű embereket arra a gondolatra vezesse, hogy Magyarországon vannak olyan vad emberek, a kik emberhússal élnek.

Sűrű kondor haja, vastag szemöldöke, kiduzzadt ajkai, ripacsos ábrázata nagyon jól hitelesíték e félelmes elővéleményt.

A sors, ez a poéták által különösen elhasznált eszköz, most ez egyszer boszút állt egyik üldözőjén s úgy hozta, hogy az ijesztő hadnagy épen az ő házához jutott szállásra.

A gyönge szivű Bressau (a poéták gyöngeszivűek szoktak lenni) úgy megrettent rémületes vendégétől, hogy ijedtében ott hagyta házát, mindenét s kifutott egy özvegy grófné jószágára, onnan írt siralmas verseket a párisi divatlapokba, mikben keservesen zengedezé meg, milyen pogányok -207- ütöttek tanyát múzsái csendes templomában, hogy festenek bajuszokat az irószobájában felaggatott tudósok arczképeinek vandal kegyeletlenséggel.

A pajkos tisztek e verseket azzal torolták vissza, hogy a poéta kocsiját elfoglalva saját használatukra, ráfestették nagy betűkkel, «a múzsák szekere», úgy jártak vele városszerte, hogy minden ember kaczagott, a ki látta.

A torzonborz fiút pedig egy becsületes szatócshoz szállásolta be Simonyi, a ki épen úgy megrettent tőle, miként Bressau, a poéta.

Minden ember megszökött előle a kétemeletes házból, s a jámbor tiszt két napig nem lelt senkit az egész rengeteg épületben.

Harmadnap nagy félve benyitja rá az ajtót a gazda, s látva, hogy a tiszt az ablakon kikönyököl, bátorságot vett magának megszólítani őt diákul.

«Qualem religionem habes? Comedes et suillam?» (Mi valláson vagy? Eszel-e sertéshúst.)

A tiszt hátra nézett: a gazda kiugrott az ajtón, le a lépcsőn, s úgy elszaladt, hogy soha sem látta az többet. Nyilván csakugyan azt hitte a jámbor franczia, hogy a magyarok pogányok, a kik nem eszik a disznóhúst. – Oh a francziáktól kitelik az ilyen tudomány!

Történt azonban egyszer, hogy a hirhedett magyar hőst ugyanazon udvarias grófné, a kihez a poéta menekült, meghivá tiszti karával együtt ünnepélyes mulatságra.

A tréfás tisztek oda is elvitték magukkal a -208- múzsák szekerét, a min az egész jókedvű világ utczahosszant nevetett: a ki nem nevetett csupán, az hihetőleg maga volt Bressau poéta.

Senki sem tudta, hogy ő ott van. Tudtak is nála nélkül mulatni; ő pedig az alatt, a míg az urak vigadtak, egy szomszédszobában ült és rágta a tollat, és írt verseket.

Az ebéd vége felé járt már, a midőn a grófné intésére kinyilt a rejtek szoba ajtaja s kilépett rajta – Bressau poéta: egyik kezében nagy borostyán koszorú, másikban a megírt vers. – Odajárult Simonyihoz, szépen meghajtá magát előtte: a koszorút letevé tányérjára, a verset pedig elszavalta szépen az egész társaság előtt.

A vers pedig igen szép volt. Simonyi az egekig magasztaltatott abban egy franczia költő által, a miért a francziákat olyan vitézül aprította: hasonlíttatott Nagy Sándorhoz, Achilleshez, Bayardhoz, s más afféle ó és új világi hires verekedőkhöz; elhalmoztatott a vitéz és dicső melléknevek minden a szótárakban feltalálható változataival s utoljára több vitéz társaival együtt «Francziaország megmentőjének» nevezteték el.

Simonyinak önmagán való uralkodását igen fényesen tanusítja az, hogy e poétával nem bánt kegyetlenül, sőt inkább leülteté őt maga mellé, s a grófnénak azt mondta, hogy ő a tudományoknak és a szépirodalomnak nagy kedvelője s következőleg Bressau urat is magasra becsüli s óhajtja, hogy a franczia irodalomnak több ily jeles költői legyenek, miként Bressau úr. -209-

Ennél jobbat, a körülményekhez képest, nem is kivánhatott volna szegény francziáknak.

A múzsák kegyeltjét azután borral is kinálták. Ivott a jámbor; annyira ivott, hogy utoljára ő maga kérte azt a rettenetes tisztet, hogy menjen vissza hozzá szállásra; s fogadta Simonyinak, hogy az egész háborút le fogja mind írni versben s tönkre teszi vele az Iliást, Odysseát s más afféle ponyvára való firkálmányokat; genealogiáját pedig felviszi Simonyidesig, a ki nagy bölcs volt és poéta, még pedig görög nem-egyesült.

Simonyi mind e mellett elismeré, hogy Bressau úr igen tudós és derék ember, s olyan kiméletes volt, hogy még azután is mindenkinek azt mondta, hogy a francziák legnagyobb költője Marcigniban lakik.

XXI. A HŐS ASSZONY.

Valami összekoczczanás volt a katonák és lakosok között; egy franczia polgártárs úgy talált a kanalával fejbe ütni egy huszárt, hogy az rögtön leesett lábáról. – Képzelhetni, mekkora kanállal esznek a francziák, ha akkorát lehet vele ütni, hogy egy huszár leessék a lábáról?

A gonosztevő, a ki a perduellis kanállal merte érinteni a huszár fejét, elszaladt világgá, hanem a helyett elfogták az apját, bezárták, s azt mondták, hogy míg elő nem teremti a fiát, addig ki nem eresztik.

Két óra mulva egy fiatal pórlegény jelenté be magát Simonyinál, mondván, hogy ime ő a -210- vétkes, büntessék őt s azután legyen vége a keresetnek.

Simonyi nem késett rögtön itéletet mondani rá; a fatalis kerekségű számot, a huszonötöt, mely alatt a magyar nyelvben annyira megszoktunk botot érteni, hogy már szinte fölöslegesnek tartjuk utána mondani.

Élt azonban Simonyi azzal a gyanuperrel, hogy majd ha megtudják ezt az itéletet az ő rimánkodó hölgyei, megint rajta rontanak, s lekönyörgik a huszonöt botot; e miatt megparancsolá, hogy minden ajtóhoz kettős őrt kell állítani, a kik az itélet végrehajtásáig semmiféle rendű, rangú, nemű és nemzetségü teremtett lelket hozzá be ne bocsássanak.

Még ki sem huzták a derest, midőn a tizenkét delnő újra megjelent a háznál kegyelemért könyörgendő.

«Később tessék jönni. Az ezredessel nem lehet most szólni. Fontos dolgai vannak» stb. stb.

Az árva hölgyek sirtak, rítak, de az mind nem használt semmit, az ajtók zárva maradtak.

Ekkor egy franczia tábornok neje, Demeran asszonyság, azon merész ötletre jön, hogy ha zárva vannak az ajtók, nyitva vannak az ablakok; be kell hozzá menni az ablakon!

Az őröknek már az nem volt parancsul adva, hogy az ablakon se ereszszenek be senkit.

A bátor amazon, társai segélyével, hirtelen egy lábtót kerített elő; azt neki támasztották az -211- első emelet egyik nyitott ablakának és Simonyi egyszer csak azon veszi magát észre, hogy az ablakon keresztül rohan be hozzá egy kipirult arczú delnő, s mielőtt elfuthatna előle, megragadja kezét és el nem ereszti, a míg meg nem hallgatja kegyelemkérését a szegény elitélt számára.

Simonyi sem volt még ilyen kelepczében soha. A nő fogta, neki nem volt hová menekülnie.

– De asszonyom. A vétkest meg kell büntetnem, különben maholnap fényes nappal agyonütik a katonáimat. Hiszen nem lesz neki nagy baja. Egynehány ütleget kap s tovább mehet.

Simonyi sejtette, hogy itt alkura kerül a sor, azért úgy tett, mint a falusi zsibárus, a ki százra tartja, a mit huszonötért akar oda adni.

– Asszonyom, hogy ne mondjon ön udvariatlannak, ime a kegyed édes szavaiért elengedem neki felét, legyen ötven.

– Nem, nem, tizenkettő a legtöbb; ön oly -212- derék vitéz magyar ember, ugyan mit fukarkodik olyan dologgal, a mi önnek semmit sem használ.

– Legyen tehát, én engedek még huszonötöt, legyen huszonöt; de azon alól nem adom.

E pillanatban csattant az első ütés odalenn az udvaron, követve a bántott ember jajgatásától. Demeran asszonyság e hang hallatára elájult.

Simonyi futott illatos üvegért, pohár vizet hozott s a mint az elájult delnőt nagy gyöngédséggel siet ápolgatni, egyszer csak felugrik az ájultából s mind a tíz körmével nekiesik az ezredes hajának, dühösen kiáltva.

– Vagy megöllek téged, vagy magam halok meg; de megmutatom, hogy franczia nő vagyok.

Simonyi mit tehetett egyebet, mint hogy ölébe vonta a veszedelmes ellenséget s a gyilkos kezecskéket megragadva, egyenkint megcsókolgatá, és sietett kapitulálni az eléje írt föltételek alatt. A franczia legényt a tizenkettedik botnál szabadon bocsáták.

Demeranné erre kiengesztelődött. A megbüntetett franczia feljött Simonyihoz és meg köszöné a vele tett szivességet, és kérdezé, hogy már most e vétség miatt többet nem fognak-e senkit bántani?

A szegény fiu akkor vallá meg, hogy tulajdonképen nem is ő volt az, a ki a katonát főbe ütötte, hanem a testvére.

– Bátyám családos ember, apám öreg; – felelt a fiú; – nem akartam, hogy ők szenvedjenek.

Simonyi megköszönte a delnőnek, hogy a derék ifjú büntetésének felét lekönyörögte, azután megajándékozta azt és úgy bocsátá haza.

Talán magában azt is elismeré: hogy ez volt az első franczia, a ki Simonyit legyőzte.

XXII. A KÉT ELITÉLT.

Loptak, szöktek, törvényt rontottak. Ellenség földén, békesség idején rosszul viselték magukat.

Szép két deli legény volt mind a két elitélt, mikor a siralomházba kitették mind a kettőt, a jó franczia nép seregestül tódult látásukra, és a ki csak látta őket, mind arra fakadt, hogy milyen kár lesz értük.

Hordtak nekik ételt, italt, pénzt hánytak a tányérukra, biztatták, vigasztalták őket, hogy majd kegyelmet kapnak. Kivált a szép nők és fiatal lánykák háromszor is visszajöttek őket ujra megnézni s alig tudtak tőlük megválni azzal a -214- gondolattal, hogy ilyen két szép ifjú legényt mért tesznek halottá?

Különös alkotása a női sziveknek! ők a szerencsétlent még az ellenségben is szánni tudják. A kegyelmet kérő delnők most is megjelentek az ezredes előtt s épen oly igaz könyekkel tudtak könyörögni nála a két elitélt huszárért, mintha azok is honfiaik volnának.

A marquisnő is ott volt köztük, ott madame Demeran is. Amaz kért, ez fenyegetett. Simonyi az egyiktől tréfásan félt, a másikat igazán szerette.

Azt válaszolá nekik, hogy majd az itélet végrehajtásának órájában megtudják határozatát.

A második nap reggelén két ifjú hajadon jelent meg Simonyi előtt, két szép polgárleány, kik őt azon különös kérelemmel lepték meg, hogy ők készek azon két elitélt bűnöshöz nőül menni, ha az ezredes kegyelmet ad nekik.

Hiába mondá nekik Simonyi, hogy azok rossz, gonosztevő ficzkók, a kiket kár volna a haláltól megváltani ilyen két szép leány szivével, az ártatlanok mégis csak azt mondták, hogy együtt akarnak élni halni a két deli halálra itélttel.

Végre nekik is azt válaszolta, a mit a marquisnőnek, hogy várjanak az itélet végrehajtásának órájáig, akkor majd meglátják, mi történik.

Eljött a harmadnap, megvirradt a reggel, két deli magyar legénynek hajh sötét éjszaka!

Felöltöztették őket szépen, fehér gyolcsingbe, fekete fátyollal; és sok szép hölgy sírva kötözé karjaikra a gyönyörű selyemszalagokat.

Felültették őket a szekérre, megszólalt a lélekharang; -215- gyászzene hangzott végig előttük az utczán. A merre elhaladtak, az ablakokból virágokat szórtak reájuk, s úgy siratták őket végig – végig – a szép magyar legényeket, a szép franczia menyecskék.

Kivitték őket a Loire partjára, ottan volt egy szép virágos mező, szép virágos mezőben csunya megásott sír; az előtt megálltak.

A kisérő katonaság erős négyszögbe állt; a hadbiró felolvasá az itéletet, a két elitélt szemeit beköték selyemkendővel; egyiket jobb felől, másikat balfelől letérdepeltették.

A pap imádkozott velök, a körülálló nép zokogott helyettük; tizenkét granátos előttük állt megtöltött fegyverrel.

Két szép polgár leány egymás kezét fogva úgy nézett reájuk: vajjon meghalnak-e? A két deli legény.

Dob pördült, fegyver zördült, hat granátos csője neki volt intézve az egyik elitélt szivének.

Csak a szót várják még. Egy, kettő, három percz: «tüzet legények!» a lövés eldördűlt, egyszerre mind a hat. Deli legény eldült szépen a pázsitos mezőn, piros vére csak úgy omlott apró sárga virágokra. Azok piros virágok lettek egybe.

Dob pördült, fegyver zördült, másik hat granátos is fölemelte a halállal terhelt csőket: midőn egyszerre felsikoltott a nép:

A nép örömriadással kisérte vissza a megmenekültet a városba, víg zene ment előtte; a kik jelen voltak, örömmel beszélték másoknak: hogyan menekült meg a szép deli legény?

Nem rokon, nem barát, nem honfitárs; sőt inkább üldöző ellenség, kit a csatatéren lelőni, levágni dicsőség lett volna.

És most úgy örültek mégis, hogy az ifjú huszár nem veszett halálba. Ilyen a franczia nép.

A két szép hajadon ismét megjelent Simonyinál és könyörgött előtte, hogy ha már csak egyet hagyott élve a két szép idegen ifjúból, engedné meg annak, hogy válaszszon közülök; egyiránt szép volt mind a két lány, egyiránt gazdag és tiszta, ártatlan szívű.

– Menjetek gyermekim haza, s ne ábrándozzatok felőle, a szép deli ifjúnak szive bűnökkel teli. A ti jó lelketek ne szenvedjen ő miatta.

Jól is mondta; mert a kegyelmet nyert fiú később hirhedett zsivány lett; s számtalanszor megbánatta Simonyival, hogy ama nehéz órában nem ezt küldötte legelől.

A két szép szűz pedig, nem nyerhetve meg az élőt, elrablá legalább a halottat.

Még azon nap éjszakáján felásták a behantolt sírt, kivitték a megöltet belőle, elvitték őt magukkal; soha sem tudta meg senki, hová rejthették el őt? -217-

Költeménynek is szép volna: pedig ekként történt az meg. És ilyen regék születnek akkor, ha két oly hővérű nép, mint a magyar és franczia, egymás szemeibe pillant.

XXIII. TOLDI UTÓDA.

Egy izben találtam már hősünket Toldihoz hasonlítani, e hajdani hős lovaghoz, újra eszembe jut ez a magas példány, midőn Simonyit Párisba kisérem.

A franczia tisztek között volt egy hires bajvívó! termetére is Simonyihoz hasonló, a mellett gyakorlott mindennemű fegyverforgatásban: egész életében nem tanult egyebet.

Ez a közhelyeken, sétányokon és kávéházakban mindig belekötelőzködött a porosz, angol, muszka és osztrák tisztekbe, gunyolta, ingerelte őket; a minek rendesen párbaj lett a vége.

A franczia óriás rendesen levagdalta ellenfeleit s ilyenformán sokat megpiszkolt a győztes hadseregből.

Egyszer Simonyival lett találkozása. Vitézvári hire úgy járt mindenütt előtte, mint nap előtt a hajnal; tudták azt már Párisban, hogy ő oda fog jönni és azután Simonyi nem is volt az az ember, a ki szerette az incognitót: – pompásan járt, ezüsttől ragyogó hintóban, akár egy fejedelem.

Nyilvános helyen elkezdte előtte ócsárolni az egyesült hadsereget, leszállítá diadalaikat, gunyolta Simonyi hadi tetteit, és végre még nemzetét is.

A magyar bajnok levonta keztyűjét kezéről s odaveté azt a francziának. Néhány szóval elvégezték, mikor és hol fognak egymással találkozni?

– De erről ne szóljunk senkinek, mondá Simonyi, ki nem akarta, hogy a fejedelmek megtudják, miszerint ők életre-halálra akarnak harczolni; a mikor megtiltanák a párbajt.

Mert a katonák között (bár polgári törvények tiltják) nagyon szokásos a párbaj, s a katonai becsület épségben tartására mulhatlan is; és az ilyen párbaj rendesen csak első vérre szokott menni. A mint valamelyik sebet kap, a jelenlévő párbajsegédek, kik felemelt kardokkal mindegyik vivó fél bal oldalán állnak, közbe rohannak; a kardokat leverik s vége a viadalnak.

Sőt néha a nemesebb részekre intézett vágások is tiltva vannak; a vívók nyakára erős szőrnyakravalót kötnek, a jobb kéz csuklójára vastag selyem kendőt csavarnak, hogy valamikép életeret ne találjanak ketté vágni. Szabad a vágás -219- csupán a fejre, arczra, mellre és karra, mint a hol kevéssé lehet életveszélyes sebet kapni.

Simonyi párviadalánál is megtörténtek mind ezen elővigyázati rendszabályok. Több főtiszt és fejedelmi uraságok voltak jelen a teremben, hol a viadalnak végbe kellett menni. Kiváncsi volt mindenki ez érdekes harczra, melyben két oly hires férfi, mint Simonyi és a franczia Herkules mérkőznek meg egymással.

Mert a hány csatája volt Simonyinak a nyilt csatamezőn, talán még több harcza volt ellenfelének titkos párbajokban, mik ezért közbeszéd tárgyai voltak, s mikben amaz ép úgy diadalmas volt mindig, mint Simonyi az ütközetekben.

Legtöbben azt állíták, hogy a franczia. A csatábani harczhoz egész másnemű ügyesség és bátorság kell, mint a párviadalhoz. Soknak nem is ment ez a fejébe, hogy egy oly ügyes, kitanult franczia hőst egy magyar mészáros fia meg tudjon szabdalni.

Midőn a két férfit kiállíták egymással szembe s kezükbe adták a kardokat, Simonyi azt mondta a jelen volt tanúknak:

«Vigyázz!» hangzott mindkét részről. A vivók kettős toppanása jelenté a harczot; a kardok előre meredtek, szem szembe nézett, a test mozdulatlanul állt előre hajolva: – aztán összecsattantak a kardok. -220-

Csak egy perczig tartott a viadal; a nézők csak két villámgyorsan ütő kardot láttak, azzal összerogyott a franczia, egy szó nélkül, egy végső mozdulat nélkül: – a feje ketté volt hasítva, homlokától kezdve az álla hegyéig.

– Önök hallották, hogy nemzetemet gyalázta, – ismétlé Simonyi, kardját megtörülve az első vértől.

A kik azt látták, félő bámulattal tekintének rá; ez mestervágás volt, a magyar mészáros fia most remekbe vágott.

Azontul nem is kivánt vele senki párbajt víni, sem egész testre, sem első vérre.

XXIV. A HUSZÁR BÉCSBEN IS ÚR.

Isten hozzátok ti boldog városok, hol a magyart, még ellenségképen is, oly szivesen látták!

Soha sem voltak ott olyan víg dalidók, soha sem voltak a templomok oly látogatottak, mint a magyar huszárok ott léte alatt.

Csak a végső pillanatban, midőn az érzésnek többé nem lehet parancsolni, tudta meg, hogy mennyire szeretteték.

Midőn egy kis németországi falun keresztül -221- utazva, ugyanazon gazdához szállt be, kinél sok év előtt volt szállva, mint fiatal őrmester, a kis leánykák – most már mind eladó szüzek – ráismertek, s örömtelten kiálták: «a jó őrmester megérkezett!»

A jó őrmester már akkor világhirű hős volt, és a legfényesebb urak egyike, ki szegény ismerőseit mégis oly szivesen fogadta.

A hazatérő hősre nagy becsület várt ide haza, a vezénylete alatt levő ezred főlakhelye eddigelé Gácsországban volt, most azt a fejedelem különös kegye kitüntetésül egyenesen a birodalmi fővárosba, Bécsbe tette által.

E fényes városban sok szép látni való volt akkor is, de a legszebb, a mit látni lehetett, mégis csak Simonyi huszárezrede volt.

Mikor az bevonult hosszú diadalutjáról, elül harminczkét lovas zenésze, ősmagyar kaczagányokban, gazdag aranysujtásokkal, kiket egy termetes szerecsen, fényes keleti ruhában vezényelt ezüst buzogánynyal kezében; a tisztek csojtáros mentékben, kócsagos kalpagokkal; az egész ezred tetőtől talpig ujjal öltöztetve, a lovak sallangos csojtárai ragyogók, maguk is délczegek, s mikor végig hangzott Bécs fényes utczáin Lavota magyar indulója, melyre minden paripa úgy kezdett tánczolni, mintha ő is tudná, hogy huszárt visz a hátán Bécsnek városába; a délczeg vitézek szemei örömtül szikráztak; hajh, akkor a jó bécsi népnek kevés volt az ablak, még a házak teteje is megtelt -222- emberekkel; úgy szórták reájuk az özön virágot, úgy hangzott eléjük a sok «hozott Isten!» Az is magyarul szólt, a ki egy szót sem értett.

Különös dolog az, én magam sem tudom okát adni, honnan, miért vagyon? hiszen más katonák is lehetnek vitézek, szeretetreméltók, de nem tünik az úgy fel, mint a huszár; egyetlen huszár látása jobban felvillanyozza az embert, mint más akármiből száz.

Volt ez időben egy hirhedett szinmű, mit a bécsi szinpadon épen oly sikerrel adtak, mint a közelmult években a ravennai viadort; czíme volt annak «a kisbéri ballet».

Mint a czím gyaníttatja, e szinmű Magyarhonban játszott, a császárné útját tárgyazva, midőn a háború elől Kis-Bérre vonult; voltak abban a kor izléséhez képest fényes menetek, csaták ábrázolatai, némajátékok, dalok és mindenféle tánczok.

Egyszer Simonyinak eszébe jutott, hogy mikor ezt a színművet újra adják, elviszi huszárjait a szinházba.

Egy napon jön a parancs a huszároknak: «este hat órára kirukkol a fél ezred egész parádéban, de ló nélkül – gyalog».

Simonyi a karantán kapu melletti szinházban a felső karzat alatti második emeletet e napra egészen -223- kibérlé s azzal parancsszóra beülteté szépen három sorba a deli huszárságot, mint mikor a hadi rendben ülnek a lóháton.

«Egyenesen ülni; mindent jól megnézni, semmit sem beszélni, publikum fejére le nem köpni».

Ott ültek már a huszárok, midőn a többi közönség kezdett a szinház minden egyéb részeibe gyülekezni.

Szokatlan jelenet volt ez a kedélyes bécsi előtt; egy egész huszárhadrend a karzaton, nyalkán kipödrött bajuszszal. Mind olyan csendesen ültek, nem fecsegtek szomszédjaikhoz, nem nézegettek szemcsövekkel, nem tehénkedtek a padok karjára, mint a többi uri és közrendű népek.

A szép ballet előtt valami szerény kis bohózatot adtak, egyet azon hézagtöltő darabocskák közül, a mik a végre születtek, hogy a más egyebet nézni jött közönségnek keservessé tegyék a várakozást.

A mi huszárjaink sem nem mosolyogtak rajta, sem nem ásítoztak rajta. Ugy ültek ott, mint megannyi tudós társasági tag, a ki kritikát jött írni.

Mindenféle átlátszó ruhás angyalok libbentek ki a szinpadra, forogtak, repkedtek, lábaikkal mutogattak erre-arra: – még itt csak a bajuszaikat pödörgették a huszárok; egynémelyik nagyot -224- pirult s szemérmesen lesütve a szemeit, dörmögte a szomszédjának.

«Az angyalát! Bizony hosszabb kantust is vehetett volna magára a hugomasszony. Az ember szinte rá sem mer nézni.»

«Bizony szégyen gyalázat az, annyi becsületes ember előtt olyan reggeli pongyolában ugrálni.»

Végre egy vén őrmester megnyugtatá őket, mondván: hogy hiszen ezek nem igazi asszonyok és leányok ám, hanem csak alakok; szemfényvesztés az egész.

Hanem azután kirukkol egyszerre a szinpadra husz magyar parasztlegény tarka zsebkendőkkel gomblyukaikban és husz magyar leány, szalagos hajfonatokkal, pillangós ingvállal. Rárántják a zenekarban a legszebb toborzó nótát s elkezdnek arra azok délczegen tánczolni.

De már e hangokra, e látványra villogni kezdettek a hadfiak szemei. A zene oly lelkesítőn hangzott: a tánczoló párok úgy csattogtatták tenyereiket; a huszárok is szerettek volna egyet-egyet bele kurjantani s tapsolni tenyérrel. Ámde meg volt parancsolva, hogy szépen viseljék magukat, s az átelleni páholyban ott ült maga Simonyi és vigyázott rájuk.

No de azt nem láthatta meg, a mi a pad alatt történik. Egyszer csak elkezd valami új hang vegyülni a zenébe; a huszárok elébb halkan, aztán erősebben verték össze sarkantyúikat; az egész -225- fél regement sarkantyúja olyan szépen kiverte a taktust, mintha a karmester dirigálta volna.

A közönség ekkor elkezdett a huszároknak tapsolni, a kik folyvást mozdulatlan arczokkal, szótlanul, komolyan ültek sorban, mintha nem is ők volnának, a kik azt a nagy sarkantyúzenét elkövetik; hanem a mint egyszer Simonyi maga is kihajol páholyából és elkezd tapsolni és éljent kiáltani (még akkor vivátnak hívták az éljent), nosza a fél regement huszár is, a ki megszokta volt vezére példáját követni, elővette tenyereit, beletapsolt a zenébe s olyan vivátozást mivelt, a melyet sem az előtt, sem azóta nem hallott a karantán kapui szinház.

Játék végeztével megdicsérte Simonyi szépen derék vitézeit, hogy jól viselték magukat s a jövő előadásig volt azoknak mit beszélni az ezred másik feléhez a látottakról.

A bécsi közönség megtudva, hogy mikor jönnek a huszárok a szinházba, minden zugába összesereglett annak s az a furcsa eset támadt, hogy ezt az előadást majd minden ember háttal a szinpadnak nézte.

Történt azonban egyszer, hogy a bécsi banknál azon időben nagyon sürgős levén a dolog a pénzbeváltás miatt, a néptolongás ellen kénytelenek voltak az urak lovas katonákat állítani a kapuk elé.

A bátor bécsi nép azonban, pénzről levén a szó, nem sokat félt a kivont szablyától s egy napon az őrül kirendelt vértes lovag úgy járt, -226- hogy a tolongó nép lovastól együtt felemelte s bevitte a bank udvarára.

Mikor a vitéz hadfi vette észre, hogy nagyon attakirozzák, neki parancsa lévén, hogy állomását minden módon megtartsa, elkezdett jobbra-balra kardlapozni, erre még jobban szorították, akkor azután az élivel vágott közbe. Persze rövid időn tiszta is lett körüle a tér, hanem két polgártárs halva maradt és tizenkettőt lepedőben vittek haza.

A fensőbbség elismerte, hogy a huszár jogosan cselekedett, hanem azért mégis átlátták, hogy biz ott a bécsi nép közé rendet tartani kissé erős dolog a huszár.

Simonyi is, meg még mások is megegyeztek abban, hogy sokkal jobb lesz ő nekik hazájukba térni, s az egész ezred úgy jutott megmaradása helyéül szülötte földére, annak is a kellő közepére, a szép Nagyváradra.

XXV. AZ UTOLSÓ LÁNCZSZEM.

Hajh drága dolog a jó éles kard a csatában: hajh mondjátok akkor, áldja meg az Isten, a ki csapásokat osztogat vele az ellenségnek. Mikor pedig vége van a harcznak, akkor zúgolódtok -227- reá: – «ne nyulj hozzá gyermek, mert elvágod vele a kezedet.»

Mikor legyőzte az országczímert elrabló viadort, mentéje ujjával, melyben vala buzogánya, agyonütött valami rossz kölyket, a ki vele kötekedett a királyi udvarban. Ezért börtönre keresték: csak a szégyen, a mi megölte, mentheté meg attól.

Béke idején is olyan szigorú rendet tartott ezredében, mintha ellenség előtt állt volna.

Hogy az volt rendelete: miszerint a riadó trombitaszóra a melyik katona legelébb jön, jutalmat kap, ki legutóbb, botot. Minthogy valakinek okvetlen kellett utolsónak lenni a sok közül, a verés soha el nem maradt.

Hogy egy hadapródot azon szóval bocsáta el szabadságra, hogy ha a határidőre haza nem jön, becsületszavára fogadja: főbe löveti. Az ifjú a takarodó után jött meg s Simonyi, hogy becsületszavát meg ne szegje, főbe lövette.

Az a Simonyi, a ki huszonnégy éven át karddal kezében honának büszkesége volt, lánczczal kezén végezte életét, szégyen és bú miatt; megfosztva rendjeleitől, kitörülve a vitézek sorából.

Tehát, a ki azt mondta róla pajkos gyermekkorában, hogy vagy nagy úr lesz, vagy a börtönben hal meg, kétszer is eltalálta sorsát. -228-

Mindenesetre jobb lett volna neki nem tenni zsebébe azt az ív papirost, a mely Lipcse alatt felfogta a szivének szánt golyót.

Úgy halt meg, mint Toldi. Dicsőséges életpálya végén szégyentől, bánattól letörve.

Mondjon rá szigorú itéletet, mint emberre, a biró itt a földön, és ott fenn az égben: – a hős dicsősége mindig fényes marad s együtt él az el nem fogyandó napokkal!

VÉGSZÓ.

Még most is élnek azon korból való emberek, a kik e tényekre visszaemlékeznek s bizonyítják azoknak valóságát és még sokkal többet tudnak felőle mondani; a miket mind följegyezni nem volna hely e kis könyvecske lapjain.

Kútfőink voltak az «Oesterreichischer Beobachter» egykorú lapjai és tudós hazánkfia – Nagy Pálnak 1849-ben kelt életirása, a további eseményeket élők szavai után egészítettük ki. Minden tény hiteles okiratokkal van megállapítva, a mik kétségtelenné teszik, hogy Simonyi József volt a magyar történet leghirhedettebb hőse.

Nagyobb jelenet, mint maga Toldi és méltó, hogy egykor hasonló költőjére találjon.

Majd hogyha egykor ő is a regekör személyei közé emelkedik, mint lovagkorunk hősei.

Addig is ne hagyjuk eltörlődni emlékét; míg az utókor költői keze elmossa emberi hibáit s felmagasztalja hősi erényeit. -230-

Honának büszkesége, lelkesedése volt ő; a nagy Széchenyi Istvánnak ifjú korában óhajtott mintaképe.

E dicső hazafinak más utat jelölt a sors a honboldogítás halhatatlan hiréig. Ketté törte a kardot s a szellem harczaihoz utasítá őt. Simonyit letörte, a kardok bajnokát s támasztá Széchenyit, az eszmék vezérét. – Vajjon mit kezd velünk, hogy ezt is összetörte?

Jegyzetek.

1) Prototypon S. Ign. de Loyola, ao. 1556. pridie Kal. Aug. e vultu genuino depositum, ac annis plus, quam ducentis in collegio societatis Jesu cultum; a Laurentio Riecio, ultimo societates Jesu generali, ante funus eiusdem societatis aug. Maria Theresia oblatum, atque Dno. Ign. Krampmiller suo in spiritualibus patri. Hic Comitissæ Leop. Nádasdy, Hæc Josepho Fuxhoffer, ex Jesu Societatis nepotum præfecto, hic demum germano suo, damiano Fuxhoffer, Benedictin. dn. reddidi ordinavit. etc.

2) Marquis főnemest jelent, több mint a gróf, kevesebb mint a herczeg czím.

TARTALOM.

Magyarhon szépségei.

A legvitézebb huszár.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

6	Hát miért nem	«Hát miért nem
8	patakok csermelyek	patakok, csermelyek
11	hely Bataton-Füred	hely Balaton-Füred
11	kellemessé tenni. ezekből	kellemessé tenni, ezekből
12	kerűl a sor. a	kerűl a sor, a
36	megátalkodottt gonosztevő	megátalkodott gonosztevő
42	el van hagyva	el van hagyva,
48	frissen meszelt szobrát	frissen meszelt szobát
64	nem víz, hanem porrá tört párna	nem víz, hanem porrá tört pára
72	meg, A kolozsvári	meg. A kolozsvári
75	csodájárá támadt	csodájára támadt
75	e pénzen váltak	e pénzek váltak
79	alatt kiszórtak	alatt kiszórták
105	Corvin, Mátyás	Corvin Mátyás
110	legende azt meséli	legenda azt meséli
122	Es újra hangzik	És újra hangzik
134	állatot a birkától!	állatot a birkától!»
136	ninden ember az	minden ember az
143	1800 ból ered	1800-ból ered
146	zongorára hegedüre	zongorára, hegedüre
149	mordult a káplár	– mordult a káplár
156	derek fiu	derék fiu
159	nem tette volnak	nem tette volna
170	látszottak a portfellegek	látszottak a porfellegek
170	s a mint kicsitja	s a mint kinyitja
176	vert serget utóhadait	vert sereg utóhadait
214	is ott vott	is ott volt
219	volt tanúknak;	volt tanúknak:

PIA.	HONO.
NIS.	VERZO.
NIS.	K. ANSO.
VIX.	ANN.
	AV.
	RIS.

MILTAE. PIETATIS	XXXX. DATA
DONA. AEO	SUB. PRIMIS
VIX. OMNIS	CONNC.

Megjegyzés:	Az eredeti képek elérhetők innen: http://archive.org/details/magyarhonszps00jk
	Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam

MAGYARHON SZÉPSÉGEI. * A LEGVITÉZEBB HUSZÁR.

MAGYARHON SZÉPSÉGEI.

A MAGYAR TEMPE-VÖLGY.

MORE PATRIO.

REGÉNYES KÓBORLÁSOK.

ÚTI LEVELEK.

I. KOLOZSVÁROTT.

II. TORDA, ENYED, GY.-FEHÉRVÁR.

III. KELEMENTELKE.

IV. A HOMORÓDALMÁSI BARLANG.

V. SZENT ANNA TAVA.

A VÁG VÖLGYE.

NÉMET MAGYAROK.

A TORDAI HASADÉK.

A BEFAGYOTT BALATON.

I. NAPFELKELTE.

II. HALÁSZAT ÉS VIHAR.

A VASKAPU.

TISZAI MOCSÁR.

A HORTOBÁGY.

I. ÚT A HORTOBÁGYRA.

II. DÉLIBÁB.

III. NAPFELKÖLTE.

A LEGVITÉZEBB HUSZÁR.

A LEGVITÉZEBB HUSZÁR.

I. A FIATAL DIÁK.

II. AZ UJONCZ.

III. AZ ELSŐ VÉR.

IV. AZ ELSŐ ÉRDEMREND.

V. HUSZÁRTRÉFA.

VI. A SZÜRKE LÓ ÉS LOVAGJA.

VII. A GARDA-TÓ MELLETTI HŐSTETT.

VIII. VISSZAADOTT LECZKE.

IX. A HŐS MINT DIPLOMATA.

X. AZ ÚJ HORATIUS COCLES.

XI. HADSZERENCSE.

XII. A BÁSKIROK.

XIII. A VÉGZETES GOLYÓ.

XIV. MILYEN ÜLÉS ESIK A CSÁSZÁRI TRÓNBAN?

XV. PEZSGŐSPALACZK- ÉS ÁGYÚDURROGÁS.

XVI. BECSÜLET AZ ELLENSÉG FÖLDÉN.

XVII. A LYONI NAP.

XVIII. A SZERELMES OROSZLÁN.

XIX. SZERELMES SZÍV, KEGYELMES SZÍV.

XX. A HŐS ÉS A POÉTA.

XXI. A HŐS ASSZONY.

XXII. A KÉT ELITÉLT.

XXIII. TOLDI UTÓDA.

XXIV. A HUSZÁR BÉCSBEN IS ÚR.

XXV. AZ UTOLSÓ LÁNCZSZEM.

VÉGSZÓ.

Jegyzetek.

TARTALOM.

Magyarhon szépségei.

A legvitézebb huszár.

Javítások.

MAGYARHON SZÉPSÉGEI.
*
A LEGVITÉZEBB HUSZÁR.

I.
KOLOZSVÁROTT.

II.
TORDA, ENYED, GY.-FEHÉRVÁR.

III.
KELEMENTELKE.

IV.
A HOMORÓDALMÁSI BARLANG.

V.
SZENT ANNA TAVA.