*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 61893 ***

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXX. KÖTET

A KŐSZIVŰ EMBER FIAI. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895






A KŐSZIVŰ EMBER FIAI

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895




EGY NEMZETI HADSEREG.

Mesemondás!

Lehetett is az valaha!

Hogy egy kicsiny, elszigetelt országnak rokontalan nemzete valaha saját
haderejével, kilencz oldalról rárohanó támadás ellen védelmezte volna
magát, diadallal, dicsőséggel! Hogy ne birt volna vele «egy» óriás! hogy
rá kellett volna ereszteni Európa másik koloszszát is, s még azzal is
megbirkózott, még akkor is saját magának kellett lefeküdnie, hogy
rágázolhassanak!

De hát hol vette volna ez a nemzet azt az ősmondabeli erőt, az újabb
kornak e Niebelungen-énekéhez?

Elmondom, a hogy megértem.

Egy véghetetlen jajkiáltás hangzott végig; az ország egyik bérczfalától
a másikig verődött az vissza, s midőn másodszor visszatért, már nem volt
jajkiáltás, hanem harczi riadó!

Megnépesült a kitüzött zászlók környéke.

A földmíves elhagyta ekéjét, a tanuló elhagyta iskoláit, a családapa
boldog tűzhelyét és ment a zászlók alá.

Tizenhárom, tizennégy éves gyermekek csoportja emelte a nehéz fegyvert,
mely alatt még válla meggörnyed, és hetven éves galambősz férfiak álltak
a gyermekekkel egy sorba.

Nem kellett felpénzzel csalogatni senkit; egy nemzeti színű kokárda volt
az egész ajándék, a mit a belépő kapott.

Uri családok elkényeztetett fiai, mágnások, nemesek jöttek önkényt s
együtt sanyarogtak a parasztfiúkkal, esőben, zivatarban, sárban,
szemétágyon, rongyban és dicsőségben!

Egy ügyvéd ott hagyta irodáját, kardot kötött, s a legelső csatában maga
vitte a zászlót legelől Schwechatnál a kartács-záporral szemközt. A
végén ezredes lett. Soha sem tanulta a háborút.

Egy fiatal földesúr menyegzőjét megtartotta ma, másnap csatába kellett
mennie: a római sánczokat ostromolták; ott első volt, ki zászlója élén
felhatolt; lelőtték; még menyasszonya csókja meg sem hült ajkain.

A cistercita barátok kolostorából, három növendék kivételével, minden
kispap elment honvédnek. A prior maga látta el őket uti élelemmel, mikor
szekérre ültek. A mint a refectoriumba visszatérve, a honnmaradt
kegyeseket megpillantá, sírva mondá nekik: ti gyávák, minek maradtatok
itthon?

Elmentek az ügyvédek; nem akart most senki pörlekedni. Elmentek a birák;
hisz nem volt senkinek panasza.

A mérnökökből lettek tüzérek, utászok. Az orvosokból tábori sebészek.
Ágyban meghalni nem volt most divat.

Hires korhelyekből hires hősök lettek. Csöndes jellemekből oroszlánok.

Még a rablók is megtértek. Egy hirhedt rablóvezér amnestiát kért magának
s társainak és százhatvan lovast állított ki a csatamezőre, kiknek nagy
része a hazát védve nyerte el a halált, mit a haza rontásaért elébb
megérdemelt.

Egy főúr maga egész huszárezredet szerelt fel; másik huszárezredet két
hét alatt állított ki a jászkun főkapitány.

Nem volt fegyver. Vettek el az ellenségtől. Elébb kaszával, puszta
kézzel kellett kicsikarniok a harcz eszközét, hogy aztán küzdhessenek
vele.

Egy közönséges székely földész kitalálta, hogyan kell ágyút önteni,
fúrni, és ellátta népét csatalövegekkel. Vashámorok átalakultak
golyóöntődékké. Elfogyott s nem volt kapható a puskához való gyutacs.
Voltak gyógyszerészek a csapatoknál, kik papirosból készítettek
gyutacsokat, s azok is jók voltak a harczban.

Az egyházak odaadták harangjaikat ágyúércznek.

Egyetlen vezér száztíz ágyút vett el apródonkint az ellenségtől.

A szabadkai földnépe meztelen kézzel foglalta el az ellenfélnek
félmérföldre hordó «bácsi» nevű öreg ágyúját.

A ma alakult zászlóalj már holnap gyakorlatot tartott, s egy hét múlva
ment a tűzkeresztelőbe.

Mindenki testvér volt a trikolor alatt, nem gúnyoltak senkit tótnak,
németnek; azok mind egy zászló alatt egy haza fiainak vallották magukat.

A tiszt jó pajtás volt. Együtt evett, együtt ázott, egy szalmán hált a
közlegényeivel s tanították egymást hazaszeretetre.

Nem volt szökevény. Hová szökött volna? Minden ajtótul elkergették volna
a gyávát.

Ha megverték a sereget, nem futott szerte-széjjel. Igyekezett ismét
összegyülni s folytatni a harczot.

S nemcsak az harczolt, kinek fegyver volt kezében; harczolt minden élő
lélek. Asszonyok bátoríták fiaikat. Urhölgyek mentek sánczot hordani az
erődítésekhez; vettek részt veszélyes küldetésekben, miket csak asszony
képes el nem rontani. Asszonyok voltak a legjobb tudósítók. Csaták után
ők ápolták a sebesülteket. Kórház volt minden uri lak a csatatér
közelében.

A papok a hős erényeket prédikálták a szószékről. Nem volt ebben a
dogmában sem syllabus, sem hæresis. Szent volt e harcz keresztnek és
csillagnak.

S a költő, ki meteorkint futotta végig az egész eget fölöttünk, nem
zengett egyébről, mint e szent harczról; ez hangzott alá onnan a
magasból; ez volt utolsó szava, midőn az ismeretlen láthatáron lebukott
előttünk. – Talán nem is a földre esett le? Talán egy új földforgás
alkalmával ismét meglátjuk őt, szikrázva, mennydörögve fejeink felett.

Így támadt a nemzeti hadsereg.

Jól van. Ez idáig poezis, de hol a próza? Hát a pénz?

Igaz. Pénz nélkül nem viselnek hadat.

Tehát az történt, hogy a kinek ezüst kanala, ezüst sarkantyuja volt,
összehordta egy rakásra. Fiatal lánykák függőiket, özvegyasszonyok
megtakarított filléreiket odarakták a nemzet pénztárába. Gyüjtögetett
nyugdíjak vándoroltak e helyre. Ki akarna nyugdijra gondolni, ha nincs
haza?

Nem volt elég.

Akkor rányomtatták papirdarabokra, hogy «ez a papir a nemzet pénze». S
mindenki úgy fogadta azt. Senki sem kétkedett abban. Mindenki azt
mondta: a nemzet nagy úr, a mire az ráütötte a czímerét, az szent, az a
mienk! És volt pénz elég.

És aztán – a financzminiszternek nem volt egy jó kabátja.

A hadügyminiszter krajczáros szivart szítt, többre nem telt. S a fő
hadintendans mindennap más ismerőséhez ment ebédre, hogy arra se költse
az ország pénzét.

És a midőn azt a könyszentelt kincset egy-egy oly kormánybiztos kezébe
adták, mint Baradlay Ödön, bizonyos volt felőle a nemzet, hogy a minek
kenyérnek kell belőle lenni, abból kenyér lesz; s a minek fegyverré kell
belőle lenni, abból fegyver lesz: és oda fog jutni bizonynyal, a hova
küldve volt.

Igy állt fönn a nemzeti hadsereg.

S fél év múlva már csodáiról beszélt a történelem.

A kis fiúk már babérkoszorús hősök. A kis alhadnagyok már tábornokok,
hadvezérek. A tépett trikolor már a világ tiszteletét bírja!

Kiállták a próbát a tűzben, kiállták a próbát a hózivatarban. Kiállták a
próbát a veszteség kétségbeejtő hónapjaiban.

A komáromi sánczokon tánczoltak zeneszó mellett az ellenfél bombazápora
alatt.

Szolnoknál kaszákkal rohanták meg az ágyúkat, és elfoglalták a gyilkoló
tűztelepet szembehúnyva.

Pákozdnál tízezer emberrel rakatták le a szuronyos puskát a kaszás
nemzetőrök.

Győrnél lovasságot kergetett meg szuronynyal a 11-ik zászlóalj. Budánál
lováról szállt le a huszárság várat ostromolni.

Losonczon egy táblabiró, egy alispánból lett hadvezér, hatszorta nagyobb
ellenfélnek fényes nappal elfoglalja ágyúit és táborkarát.

Piskinél naphosszat védi az Inczédi-zászlóalj húszszoros ellenerővel
szemben a vitatott hidat, és győz.

És mily gyorsak, mily csodaszerűek, mily meglepők mozdulataik!

Szélaknánál a föld alatt bújnak az ellenségen keresztül, – Branyiszkónál
a hegy meredekének fel törnek át rajta, – Szolnoknál átúsztatnak az
ellenség háta mögött a Tiszán! – Segesvárnál az égő városon verik
magukat keresztül lőporos szekereikkel; – Tiszafürednél a jég hátán
állnak meg előtte, hol a folyamon hidat vert a kemény tél; ottmondják
el: «eddig, és ne tovább!»

S végre, midőn ereje teljes összeségét egybegyüjtve, megáll a
küzdhomokon az egész százezer karú nemzetóriás s karjait kétfelé tárva,
büszkén kiált ellenfelének: ide hát, mérkőzzünk össze!

S mikor az összemérkőzés után recsegve, ropogva minden izeiben, menekül
ki az ellenfél karjai közül!

Vagy nem volt ez igaz?

És a mi legfőbb, mit ki ne felejtsen senki, midőn a nemzeti hadseregről
beszél: mi előtte és utána járt annak, mint Jehova, nappal ködnek, éjjel
tűznek oszlopában: a nép! A nép, ki eszével, találékony furfangjával, jó
akaratával, szellemével védi, sietteti, inti, buzdítja, őrzi imádott
hadseregét, néha tízezrével melléje áll és megfélemlíti tömegével az
ellent. Egy helyütt rendszeres álhirekkel kiemeli biztos helyéből az
ellenfél hadzömét, másutt megelőzi legtitkoltabb terveit. Ozoránál egy
ember gyalog oda és vissza kétszer megkerüli az ellen táborát, hogy a
két nemzeti haderőnek izenetet vigyen a köztük fekvő tábor
mozdulatairól. Zsidó szatócsok minden levelezése tele van ártatlan
üzleti hírekkel, mikből egymás közt megállapított szótár szerint az
ellenfél hadmozdulatait értik meg és tudatják a nemzeti hadvezérekkel. A
hol nagy a sietség, száz meg száz szekér áll elő a nemzeti hadsereg
gyalogságát tova szállítani, ágyúit, hadiszereit felvenni, s mikor a
másik had jön, nincs egy ló sem; mind kinn a ménesen, nem lehet
rátalálni. Mikor a nemzeti seregnek élelem kell, egy kurta nyugtatványra
előterem minden; mikor a másik jön, készpénzért sincs semmi, maga a
gazda is koplal.

Csak egy hiányzott még a nemzeti hadseregből. Erejének tudata. Ezt meg
kellett még neki tanítani, s a tandíjt bizony meg kellett érte fizetni!




A SZALMAKOMISSZÁRIUS.

Tallérossy Zebulonnak ugyan fölvitte Isten a dolgát!

Neve után e ragyogó czím áll: «alkormánybiztos és nemzetőri őrnagy».

Kitünő állás!

Most már nem is tiltakozik ellene, ha valaki nagyságos úrnak titulálja.

Eltávozott vidékéből mint képviselő; és visszatért, mint alkormánybiztos
és stabális tiszt!

Mikor felküldték Pestre, akkor elismerték felőle, hogy ő a vidéken a
legnagyobb állambölcs, mikor visszaküldték, akkor elismerték róla, hogy
ő lesz ott a legnagyobb stratéga.

Ő maga is hitte mind a kettőt. Különben talán nem is vágyott volna
utána.

Egy jellemző mondásra emlékszem ebből a korból. – A nemzeti szinháznak
volt egy derék operai inspiciense, ki hajlott koráig nem vesződött a
politikával soha. Negyvennyolczban aztán, mikor elvégre még a kulisszák
közé is behatolt az a szellem, hogy minden ember az állam ügyeivel
foglalkozzék, a szelid férfiút is megragadta e tudomány, s ő úgy
találta, hogy vannak, kik nézeteit meghallgatják. Mire nagy
elégültséggel nyilatkozék bámulói előtt: «sohasem hittem volna, hogy
ilyen könnyű ez a politika!»

Tallérossy Zebulon is úgy találta, hogy sokkal könnyebb ez a hadi
tudomány, mint az ember képzelné.

Csak parancsolni kell s aztán legyen a ki engedelmeskedjék.

Ujoncz van elég; vitéz is mind. Csak úgy danolnak, mikor viszik őket.
Puskájuk ugyan nincs. De vannak megint jó puskások, azután régi vitéz,
verekedő kortesek, kik önkényt elmennek szabad-csapatot alakítani. Ezek
fogják a legnagyobb csodákat mívelni. A kenyér terem, csak parancsolni
kell. Pénz van elég. Zebulon számadást nem vezet róla. Tudja magáról,
hogy ő el nem lop az ország pénzéből egy garast sem, hát akkor minek az
a sok irka-firka?

Már hadjáratot is próbált. Egy szomszéd faluban reactionarius izgatók
jelentek meg, kik magukat pánszláv fanatikusoknak adták ki s
ellenszabadcsapatokat akartak toborzani. Azokat Zebulon combinált
csapatmozdulatokkal delozsirozta helyükből, s kicsiny hija, hogy el nem
fogta őket. Miről is nyomtatott bulletint adott ki.

Helyreállította a rendet.

Meg is van magával elégedve nagyon. Semmi kétsége felőle, hogy ha
ütközetre kerül valahol a dolog, ő ott is helyt fog állani.

Nagyon könnyű tudomány az a strategia.

Csupán azt kell tenni a hadvezérnek, hogy kétszer annyi katonát küldjön
az ellenségre, mint a mennyit az hoz magával. Aztán ha lövöldöznek,
iparkodjék olyan jó helyre tenni szert, a hol meg nem lövik. A többi
megjön magától. Így csinálták ezt Nagy Sándortól Napoleonig.

Most egész nap ki nem szakadnak a járó-kelők Zebulon kastélyából, mely
fekszik egy felsővidéki falu végén.

Futárok, nyargonczok, szállítmányosok, szabadcsapatvezérek, ujonczokat
hozó birák és tudósítók.

El van foglalva egész nap. Alig marad ideje esténként családi körében
nehány órácskát tölthetni.

A díszes családi kör még mindig teljes számú. A kisasszonyok, még mindig
úgy tetszik, mintha heten volnának, mikor nagyon lármáznak, a nagyságos
mamának pedig még mindig migrainje van, és a mellett egész nap alszik,
és annálfogva nagyon meg van hízva, és annálfogva mindig ül, s e
circulus vitiosusban annál jobban hízik.

Hogy azért ülne olyan sokat, mert sokat olvas, mint Zebulon úr állítja,
abból semmi sincs. A derék asszonyság épen nem olvas, annál a sajátszerű
körülménynél fogva, mert nem ismeri a betüket.

Azt persze nem minden ember tudja, hogy a nagyságos asszony, mielőtt
nagyságos asszonynyá lett volna, – (no mert hiszen minden nagyságos
asszonynak kellett elébb valaminek egyébnek lenni) – tehát Zebulon úr
tisztelt életpárja annakelőtte paraszt leány volt. Mondjuk ki igazán:
szolgáló volt biz az Zebulon úrnál; úgy vette el. Azonban mi mindnyájan
demokraták vagyunk, s annálfogva e körülményen nem fogunk felakadni.
Zebulon úr igen boldog házasságot élt s legalább azt a jót nyerte a
feleségében, hogy az sehova sem szeretett járni. Az ország és a vármegye
dolgait, sőt Európa ügyeit is bőven megtudhatta azoktól a vendégektől,
kik hozzá jártak, s mind e tudományt helyébe hordták.

Azért ő beszélt Bolingbroke herczegről is, és ötödik Fülöp spanyol
király kegyetlenségeiről, a kiket a színpadról jól ismert. Színházba
szeretett járni. Az okos gondolat, hogy a színműveket elébb a sugóval
olvastatják el a közönségnek, azután még a szinész is elmondja: nincs
vele semmi fáradság. A többi könyvvel is úgy kellene tenni.

A leányait pedig úgy nevelte, hogy azok még francziául is tanultak.

Azután pedig a többi úri asszonyságoktól eltanulta, hogy miként kell
magát a nagyságos asszonyi qualificatióra képessé tenni? E képességek
között legelső helyen áll az, hogy mindig kell valamiről panaszkodni. A
szenvedő arcz nagyon kitünteti az előkelőséget. Igen sok kényes
helyzetet el lehet igazítani valakinek azzal, ha panaszkodik, hogy
migrainje van, hogy nagyon ideges. Igazi úrnő nem is lehet a nélkül.

És a mellett áldott étvágygyal bír.

Reggel fölkelés előtt már reggelizik, s este (mivelhogy a migraintől nem
bir fenmaradni s korán lefekszik), még mielőtt definitive elaludnék,
felkölteti magát vacsorálni s nagy idegizgatottsággal eszik három
emberre valót.

Zebulon úr papucs alatt volt odahaza, maga is elismeri.

Ő azt állította, hogy csak odahaza. Azt is hozzátette, hogy minden erős
jellemü ember papucs alatt van: ez az erős jellemrajz kiegészítése.
Odakinn a politikai harczmezőn szikla; odahaza vaj; az ellenség előtt
oroszlán; a feleséggel szemközt gerlicze; az egész világ előtt nagyságos
úr; – csupán az asszonyra nézve: «Te Zebi!»

Ez nem gyöngeség, ez már erény, és ennek az erénynek még egy concret
indoka is van; az asszony az egyedüli lény a világon, ki egy nagyságos
úrnak meg meri mondani azt az igazat, a mit semmi más halandó nem mer,
elhallgat. Az asszony pedig nem csak meri azt neki megmondani, de akarja
is, sőt tanulmányává teszi, hogy minő igazságokat mondjon az ő nagyságos
urának. Anna úrhölgynek pedig ez kiváló tanulmánya volt. Irni, olvasni
nem tudott, de ha Zebulonnak leczkét kellett tartani, arra minden
perczben készen volt. Zebulon úrnak ezek voltak a rigorosumai. Kritikus
pillanatokban tanácsot is szokott tőle kérni, mint a dodonai
oraculumtól, s a mindig ülő pythonissa szolgált neki sokkal érthetőbb
mondatokkal, mint a hajdankor sybillái.

A legkritikusabb pillanatok pedig azok, a mikben Zebulon úr azt a
merényletet kénytelen tudomására juttatni Anna úrhölgynek, hogy vendéget
hítt a házhoz.

Anna úrhölgynek kiváló erényei közé tartozik a fundamentalis
takarékosság, minélfogva semmiképen nem szereti a vendéget. Egyék minden
ember otthonn. Istentelenség azt kivánni valakitől, hogy azért nevelje
fel a legszebb kappanokat, hogy azokat mással etesse meg. S mennyi
lótásfutás van olyankor! Anna úrhölgy ugyan maga meg nem mozdul a
kanapéról; de a leányoknak egész nap nem lehet hasznát venni, mikor
vendég áll a házhoz. Mindannyiszor tiszta abroszt és asztalkendőket kell
előadni. A szakácsné rendesen két órával későbben tálal olyankor, mint
más rendes időben; ez az embert az egész életrendéből kiforgatja. Az
ember feláldozza a vendégnek a délutáni álmát; sőt a vacsora miatt vele
együtt fenmaradni is kénytelen; a mikor aztán Anna úrhölgynek a
szempillái, mikor már érzik a hora canonicát, csak a legnagyobb lélekerő
megfeszítésével kényszeríthetők, hogy le ne ragadjanak.

Ezeket az indokokat mind gyökeresen ismeri már Zebulon úr; s ugyanazért,
mikor valami vendég jöttét akarja bejelenteni, elébb valami örvendetes,
valami tréfás, valami kiváncsiság gerjesztő újdonságot bocsát előre, s
abba aztán a nagy historizálás közt belecsempészi valahogy, hogy kik
jönnek? Hányan? és meddig maradnak itt?

Most is egy épen felbontott levéllel a kezében ront be úrhölgyéhez.

– No itt van! Szerencse in duplo! Csak hiába: üldözi engemet szerencse,
akárhova elbújjam is. Csak föltalálja engem. Itt van; olvasd! (Vagy
úgy?) Csak alig hogy kinevezte engem magyar kormány alkormánybiztosnak
egész vármegyére kétezer ötszáz forint fizetéssel, nagyságos titulussal,
plén puvoár mellette: élethalál fölött parancsolás! Csak jön másik levél
ő excellentiájátul, barátomtul Rideghvárytul; a hun kínálja nekem bécsi
kormánytul főkormánybiztosi hivatalt egész felső kerületre hat ezer
forint fizetéssel, méltóságos titulussal. Itt van, hozta Szalmás
Bécsből, ki jár most mindenfelé. Már most mit cselekegyem? Melyiket
elfogadjam? Pesti kormánytól? vagy bécsi kormánytól?

Zebulon arra várt, hogy Anna asszony a maga természetes eszével azt
fogja felelni, hogy ahhoz nyúljon, a mi több; s erre az esetre már
készen tartott egy hazafiúi kifakadásokkal töltött üteget; hanem nagyon
csalatkozott; mert Anna asszony még azon a fokán a természetességnek is
alul volt, a mit róla előlegesen föltételezett, s azt felelé, hogy:
«nekem egyik sem kell!»

– Bár soha egyikbe se elegyedtél volna, Zebi! Bolond világ ez, nem neked
való. Köszönöm én a nagyságos asszonyt, meg a méltóságos asszonyt; ha a
mellett mindenünkből kiesznek. Te azt nem látod, mert mindig utazol; de
én látom, mert itthon vagyok. Nincs egy nap, hogy öt-hat vendég ne ülne
az asztalunknál, mióta nagyságos úr lettél. Nem tudtál olyan hivatalt
kapni, a miben nem neked kell traktálni mást; hanem a ki hozzád jön, az
hoz valamit? Látod, a főbirónénak milyen jól van dolga? Mink is tehettük
az előtt, mikor még jobbágyaink voltak; de most már a paraszt sem hoz se
tojást, se vajat; mindent a magunkéból kell venni. Még gyomlálni sem
jönnek a paraszt asszonyok a kertbe, azt mondják, szabadság van már.
Legalább tíz zsák burgonya ott fagyott a földben; mert nincs már, ki
robotban felszedje. Szép szabadság! Magunk meghalunk éhen. Pedig még
háromszáz robot nappal tartoznak a parasztok csak tavalyról. Azt sem
akarják már leszolgálni. És most még ti a legerősebb béreseinket
elviszitek honvédnek, nemzetőrnek. Maholnap magunk fejhetünk,
kapálhatunk, s puczolhatjuk a lovakat. Utoljára még majd magadnak is el
kell menni a háboruba. Utoljára ott meglőnek s én magamra maradok ezzel
a sok leánynyal.

Zebulon úr látta, hogy Anna asszony nagyon elsánczolja magát a
vendéglátás előérzett rohama ellen.

– Asszony; te azt nem érted. A mit nem érted, ahoz ne szólj. Ez magas
politika.

– Mit nem értek én? Pattant fel Anna asszony. Értek úgy mindent, a hogy
te értesz. Ha te tudod, hogy mi a magas politika, hát én is tudom, hogy
mi a magas politika?

Zebulon úr meg volt felőle győződve, hogy Anna asszony nem tudja azt.

– No hát mondd meg, hogy mi? kérdé szelid malitiával.

– Mondd meg te elébb! replikázott nekivörösült arczczal Anna úrhölgy.

– Hát én meg is mondom, szólt Zebulon úr: magas politika az, hogy hogyan
lehet férjhez adnunk ezt az öt leányt nekünk.

No már erről a kérdésről hagyott beszélni magának Anna úrhölgy.

– Mert ne gondold, hogy én nekem valami nagy bolond passzióm volna
hegyen-völgyön barangolni, katonákat glédába állítani, mundért szabni,
prófontot süttetni: hanem hát micsinálsz? A Tihamér, ki volt Karolina
Pia vőlegénye, elmente magának honvédseregbe, ott most kapitány, ott nem
is kell cautió. A Laczko, ki szemeit vetette Adalgisara, épen kapta
magyar minisztériumnál hivatal, most már házasodhatik. Bolond poéta
Benő, ki írta szerelmes verseket Libussanak, most ujsagot írja Pesten;
van neki alkalmazás. Bendeguzella még várhat. De itt van Chariclea. A
kit mikor kicsi volt, mindig úgy hitunk, hogy herczegasszony. Tanítatunk
fortepianóra is. Mindig neki szántunk valami nóbel partinak. Most parti
itt van. Gyün kapóra kész szerencse. Mindig montam: régi nexusnál fogva
kel neki Baradlay hazbul vőlegényt kapni. Öreg úr volt jó barátom.
Rideghváry volt elvbarátom. Hanem hát öreg úr meghalt, Rideghváry
kicseppent, Baradlayház megváltozott. Egész világ lett liberalis,
patrióta. Hát én micsináljam iteneg egy magamban? Most legifjabbik
Baradlay úrfit visszahoztak a Bécsbül. Nagyságos mama maga mente érte.
Ostoba história. Akarta elvenni rossz kharakterű kisasszonyt. Nem
engedett neki familia. Most hazahoztak, és azon vannak, hogy valami jól
nevelt nemes kisasszonyt mentül elébb vele összeházasítsanak, hogy régit
elfelejtsen. Chariclea nagyon megtetszette özvegy asszonyságnak, mikor
ott volt Ödön úrfi eljegyzésin. No ma Ödön barátom, főkormánybiztos ide
fog gyüni házamhoz; – aztán Charicleának megmond. Aztán tudod. Aztán ezt
már érted. No ugy-e galambocskam?

Zebulon szerencsésen bevette a sánczot.

Anna úrhölgy még meg is hagyta kövér orczáját csókolni és mosolyra
némult.

– No látod, kedves tubiczám, szólt Zebulon úr, megveregetve a delnő
gömbölyű pofácskáját gyöngéden. Értesz már most, hogy mi az a magas
politika, ugy-é?

Anna úrhölgy válasz helyett a köténye korczán csüggő kulcscsomagot
csörteté, s kiáltozott a leányainak sorban, hogy siessenek, lássanak az
éléskamara, a konyha, a pincze, a baromfiudvar után. Chariclea az öltöző
terembe! Meg volt hódítva.

– No látod, kedves tuba galambom, szólt diadalmasan Zebulon úr; ez a
magas politika; ha az öt leányom vőlegénye mind a magyar táborban
szolgál, ki kapitány, ki concipista, ki journálista, ki főcommissarius
öcscse: akkor nekem is kell valahol szolgálnom; még pedig nem ott, a hol
hatezer forintot kinálják; hanem ott, a hol adnak csak kétezerötszázat.
Nekem muszaj patriotának leni. Azt csak az tudja, kinek van öt leánya,
mi az a magas politika?

Azonban Anna úrhölgy még e magaslaton sem állt meg. Feljebb repült.

– Igen. De hát ha most a német kormány a magyar kormányt elkergeti; ha a
Tihamért meglövik, elesik; ha a Laczkót becsukják; ha a Bénit
elkergetik, elszalad Ázsiába, hát ha még tégedet magadat is nyakon
fognak: bezzeg akkor, mi lesz az öt leánynyal? Meg velem is, meg te
veled is?

Zebulon úr nagy sort járt e kérdésre alá s fel a szobában. Fogas kérdés
volt! S nem volt szabad felelet nélkül hagyni.

– Hát hiszen, tudod, szólt halk hangon úrhölgyének; még nem feleltem ám
semmit Rideghváry barátomnak. Még Szalmással is beszélek.

Zebulon úr megtette magának azt a barátságot, hogy Rideghváry
felhivására egy «ibis redibis»-féle választ írt, s azt Szalmás uramra
bízta, ki majd egyszer, hol? hol nem? ő tudja, megint összejön a
nagyméltóságú úrral. Annyi elővigyázattal azonban mégis csak élt, hogy a
levél alá csak a nevének két előbetűjét signálta bölcsen. Hátha
czigányútra jut?

Nagy megelégedésére szolgált Zebulon úrnak azon tapasztalás, hogy Anna
úrhölgy, az ő rendelete következtében, az egész házat mily radikál
reformnak veti alá. A vendégszobában az ágyra új czihákat húznak, a
kisasszonyok imitt-amott lehányt öltönydarabjait iparkodnak ágytakaró
alá, hová, szem elől eltakarítani, a szögletekből szedik le a
pókhálókat, az almáriomok, subládák külső párkányairól törülgetik a
port, kocsist, szolg lót lóttatnak a zsidóhoz, hol egy kis alkörmösért a
tortára való czukorjéghez, hol egy kis czukorért az alkörmöshöz, hol meg
egy kis manduláért a tortához; az udvaron kacsát, kappant üldöznek;
minden szobán keresztülhat a kávépörkölés illata, s az ajtó-csapkodás
végig jár az egész házon. És mindez az ő parancsára történik.

Milyen édes érzelem az, mikor az ember azt látja, hogy a rendelete
teljesíttetik, még pedig a saját felesége által. Ebben van valami a
fejedelmi boldogságból. Sőt megfordítva: hasonlít azon édes ámulathoz,
mikor a souverain népnek az ő uralkodója egyszer tíz esztendőben
megteszi a kívánságát.

Tehát Baradlay Ödön, ha Zebulon úr kastélyát jön meglátogatni,
tapasztalni fogja, hogy ott rangjához illően fogadtatik.

És a Tallérosy-kastély nem is megvetendő úrilak. Az országútról nézve
emeletes ház: a háta domboldalnak fekszik, tehát a kert felé már az
emelet a földszín, s a földszín a pincze. Az nem tesz semmit, hogy az
egész vályogból épült; ez a nemesi demokratia építő anyaga; s a vakolat
jó titoktartó. A födele nem csupán azért tarka, mivel minden esztendőben
foltozzák új zsindelylyel, minélfogva olyan, mintha fekete tuffra
volnának szürke, sárga, barna hímzések kigondolva; hanem hogy mivel ez
már így divatos. Azért van neki verandája és gömbölyű szögletkalitjai,
miket a kisasszonyok rotundának hínak. Belül pedig épen minden
komforttal el van látva. Kandalló-terem, pipázó szoba, zongoraterem;
könyvtár is van s abban régi könyvek, a miket még eddig mindenki
megbámult, a ki először látta. Itt ugyan elmulathatja magát Baradlay
Ödön egy hétig is.

No hanem ugyan megcsalta ezzel a vendéglátogatással magát is, mást is a
jó Zebulon.

Baradlay Ödön, mint még tegnap megírta, pontosan délelőtti tizenegy
órakor megérkezett. Parasztszekéren jött, melyen hiányzott minden
ruganyos ülés. Kurta bekecs volt rajta, lábszárig érő vadászcsizmák
sarkantyúval és az ülésbe vetve egy szironyos juhászbunda.

A mit legjobban megbámult Zebulon, az, hogy a lógós lónak még a hámon
kívül nyereg is volt kötve a hátára.

Oh mint örvendett Zebulon a kedves vendég megérkezésének! Hogy osztotta
a parancsokat a cselédségnek, hová hordják el a kocsiról a méltóságos úr
bagázsiáját, hová kössék be a lovait, mit adjanak nekik enni? míg Ödön
fel nem világosította, hogy csak hadd maradjon minden úgy, a hogy van,
mert azonnal megyünk odább.

– Azonnal odább? szólt elhüledezve Zebulon. Hová?

– Gyerünk be az udvarról; majd elmondom odabenn.

Zebulon azzal biztatta magát, hogy ez talán csak tréfa.

– Akarsz te, kedves barátom, mindjárt elmenni? kérdé, midőn a pipázó
szobába értek. (Az országgyűlés tagjai tegezni szokták egymást.)

– Igen. És te is jösz velem. Az éjjel kaptam a főhadparancsnok
tudósítását, minélfogva azonnal a legnagyobb sietséggel útnak kell
indítanunk minden csapatot, a mi csak fel van szerelve, Kassa felé: s az
élelmezést is abba az irányba vezetni. A dolog haladékot nem tűr. Én még
éjjel kiadtam a rendeletet a többi alkormánybiztosoknak, hogy hol
csatlakozzanak velünk? Te utamba estél, hát hozzád magam jöttem.

– Hát csak ezért jöttél?

– Csak-é? Zebulon barátom, nekem még ennél nevezetesebb okom nem volt az
utazásra. A hadsereget összpontosítják és nekünk gondoskodnunk kell
róla, hogy minden ponton el is legyen látva? mert különben nem az
ellenség veri meg, hanem a rossz ellátás. Azért csak készülj fel rögtön,
a gondviselésed alatti dandár ma estére a székvárosban táborba száll és
nekünk akkorra ott kell lennünk.

– Hiszen ez hat mérföld!

– Azért kell sietnünk.

– De csak legalább ebédre itt maradsz.

– Akkor nem érünk be éjszakára.

– De mikor a feleségem, a leányaim úgy készültek már az elfogadásodra.

– Remélek majd máskor részesülhetni abban a szerencsében; de most egy
elveszteni való perczünk nincs.

– Jaj de szigorú ember vagy te, kedves barátom.

– Gondold meg, kérlek, hogy ez nem mulatság, a mire most indulunk, hanem
háborúviselés.

Az igazat megvallva, Zebulon erre voltaképen csak most kezdett először
gondolni. Eddig csak úgy vette a dolgot, hogy abból nem lesz egyéb egy
kis kedélyes demonstracziónál; a kinek tetszik, messziről nézi. Csak
most kezdett elmélkedni felőle, hogy micsoda következése lehet annak, ha
az ember a buzavirágszín átillára felköti a kardot?

Hisz ez egész komolyan megy…

Úgy találta, hogy abban a pipázó szobában nagyon hideg van. Az ő fogai
vaczognak.

– Pedig most már ne fűttess be, mondá neki Ödön, hanem szedd össze
legelébb is a számadásaidat; vedd magadhoz a pénztárt, egy tarisznyába
tégy egy pár fehérneműt, nagy motyót nem vihetünk magunkkal; a kardodat
kösd fel; a pisztolyaidat dugd a zsebedbe s keríts egy jó juhászbundát!
mert sokszor megeshetik, hogy a gyepen hálunk.

Mindezek nem olyan biztatások voltak, a mik Zebulon keblébe nagy meleget
öntöttek volna.

Kereste az ürügyet, hogy mivel hosszabbíthassa meg az édes otthonlét
perczeit.

– Ha már muszáj menni, hát legalább egy kis útravaló elemozsináról
gondoskodom. Megmondom leányoknak.

– Hiszen élelmezési biztos vagy! Négyezer ember ellátása van rád bizva.
Gondoskodtál róluk?

– No de hogyne?

– Hát a hol azok enni kapnak, mi is mindig kapunk.

– Igen ám: azok kapnak profuntot, meg vutkit.

– Hát mi is kapunk profuntot, meg vutkit. Magunk csak nem ehetünk fehér
kenyeret akkor, mikor a katonáink feketét!

Zebulonnak sehogy sem fért a fejébe ez a logika.

De hát az asszony?

– De még familiámtól is el kell búcsúznom – talán?

– Hát búcsúzzál; de végezd gyorsan.

Búcsúzni? De mit mondani?

– Magam se nem tudom, micsináljam?

– Már csináld akár azt, hogy mondd el a családodnak, hogy te most mégy a
háborúba, ott meglőnek, levágnak; vagy ne szólj senkinek semmit, hanem
szökjél meg tőlük; vagy tégy, a mi e kettő között fekszik, akármi okos
dolgot, csakhogy öt percz mulva készen légy vele.

Zebulon keserveset sóhajtott. Búcsúzott volna is, nem is. Válogatott
magában, hogy kinek féljen jobban szeme elé kerülni: az ellenségnek-e,
vagy Anna úrhölgynek, azzal a napi parancscsal, hogy kárba veszett a
nagy ebéd, menni kell a háborúba?

Schlicket választotta. Búcsúzatlanul indult el keserves vendég
barátjával, kibe még egy pohár szilvoriumot sem tudott belediktálni.

Mikor a szolgálóval maga után vitette úti táskáját, a mibe saját maga
pakolt be egyetmást, a féll ba fennlevén már a kocsi hágcsóján, azt
kérdezé tőle:

– Te Boris, hol a kisasszonyaid?

– Az egyik a konyhán süt, főz, a másik a harmadikat öltözteti, a
negyedik az ötödiknek a haját sütögeti görbe vassal.

– Hát a nagyságos asszonyod mit csinál?

– Most fűzeti magát az új módi miderbe a hetesnével.

– No jól van. Mondd neki, hogy ne várjanak bennünket se ebéddel, se
vacsorával. Majd mikor hazajövök akkor itthon leszek.

De nem is mert Zebulon hátrapillantani, mikor a szekér kicsörömpölt a
kastély udvarából!

Hegyen föl, hegyen le egész késő estig vitte Zebulont étlen-szomjan
Baradlay Ödön. Az útban talált vendéglők már tisztára ki voltak élve az
előrehaladt csapatok által. Egyetlen csárdában kaptak egy csésze
keserves rossz fekete kávét.

Zebulon ugyan váltig bíztatta kedves barátját, valahányszor falut értek,
hogy látogassák meg a papot: «papnál bizonyosan lehet valamit kapni»; de
Ödön nem ért rá ily ájtatos czélú diversiókra, hajtatott odább.

Bánta is Zebulon nagyon, hogy minek fogadott neki szót s nem hozta
magával az elemozsinás tarisznyát: «télen kenyeredet, nyáron ruhádat el
ne hagyd».

Délután csakugyan akadtak egy sor társzekérre, mely kenyereket
szállított a hadak számára.

– No most innen elláthatod magadat, figyelmezteté Zebulont útitársa.

Az alkormánybiztos úr adatott magának egyet azokból a kenyerekből, vulgó
prófunt, s azon kezdte, hogy beletörte a tollkése pengéjét a
megszegésnél.

– Jó az a kenyér? kérdé tőle Ödön, mikor Zebulon elkezdte azt a foga alá
rakogatni s majszolni nagy fohászkodással.

Zebulon nem merte azt mondani, hogy «rossz», mert hisz az ő süteménye;
hát csak nagyot nyelt belőle, s azt felelte, hogy «igen jó».

Ödön megállhatta, hogy ne nevessen útitársa kínjain.

Az pedig dühös volt rá, hogy nem akar megéhezni. Kiállja késő estig.

Estefelé már a pecsenyével is találkoztak. Csak hogy még az lábon járt.
A hadsereg számára hajtották a gulyát.

Ödönnek úgy tetszett, mintha a főhajcsárban, ki lovon ült, valami régen
látott arczot ismerne meg.

Mentül közelebb értek a székvároshoz, annál sűrűbb volt a járó-kelő
tömeg, a szekerek sora, mik szénával, szalmával, ruhaneművel, zabbal
rakodva döczögtek előre; s mindenféle fegyverzetű csapatok, mik közt
nehezen lehetett előre haladni. A vezetőkkel örökösen volt valami
beszélni valója Ödönnek, a mit Zebulon restelt; mit tartóztatja fel az
útat mindenféle emberekkel?

Jó későn érkeztek meg a székvárosba. Ott a főbiró házához szállásoltak
be. No itt legalább megnyugszunk, gondolá magában Zebulon. Itt már
vacsorára várnak.

No szépen csalatkozott.

A mint megérkeztek, rohant rájuk a mindenünnen érkező csapatok
élelmezési tisztsége. Az mind Zebulont ostromolta ezer kérdéssel és
követeléssel. Egyik szépen, másik gorombán. Egyik a kenyeret kereste
rajta, másik a ruháját, harmadik a csizmáját, negyedik a szénáját; s
Zebulon csak azt tudta valamennyinek felelni, hogy «majd gyün, majd
gyün!»

Igen, de hol jön? Mikor jön?

Ödön megszánta Zebulont a fejére nőtt zivatarban.

– Bruder, meglehet, hogy minden itt is van már; csakhogy senki sem tud
róla. Eredj, ülj fel a nyerges lovamra s csinálj rendet a raktárakban,
adj rendeleteket a sorompóknál s nekem hozz mindenről pontos tudósítást.

No még most lóra ülni! szénát, szalmát deputálni; prófuntot osztogatni,
vad katonákat kielégíteni; goromba tisztekkel veszekedni! Ez épen
Zebulonnak való mulatság volt. Azt hitte ő, hogy mindezt el lehet
végezni onnan hazulról, az úri kastélyból, a hosszúszárúból pöfékelve. S
most ime, még lóra is kell ülnie.

Két óra mulva került haza. Rettenetes dolgokat ért meg.

Elő akarta adni keserves élményeit Ödönnek.

– Kedves bruder, ezer darabra vagyok széjjel tépve. Csodálok, hogy
magamat is meg nem ettek.

– Jól van, jól van! vágott szavába Ödön; most csak gyere vacsorálni,
azután adj róla irásbeli jelentést, hogy mit hogyan intéztél el?

Irásbeli jelentést! Ez a szó még a vacsoráját is megkeserítette
Zebulonnak.

Soha sem szeretett írni. Ezt az egyet, ha lehetett, kikerülte. És még
épen vacsora után! Hisz az minden isteni és emberi törvények ellen van –
vacsora után írni.

Pedig annak ugyan meg kell lenni. Ödön alig várja, hogy elvigyék az
abroszt, a tányérokat, poharakat; rögtön ugyan arra az asztalra papirt
teríttet föl, kalamárist, tollat hozat s ráfogja Zebulont, hogy
csináljon részletes kimutatást.

Zebulonnak pedig még csak távoli sejtelme sincs arról, hogy hogyan
kellene ahhoz hozzá kezdeni? Különösen azt szeretné megtudni, hogy mire
való az a lénia, a mit oda tettek a papirosa mellé?

Ödönnek kell őt belevezetni. Az írja meg neki a jelentés fejét, a
rubrikák czímeit.

– Most aztán csak ezeket töltsd be.

És Zebulonnak kell rajta törni a fejét, hogy mi következik egymás után.

Az alatt egyik ember jön, a másik megy. Minden szoba tele van emberrel.
Lehet is ilyen lármában dolgozni.

Ödön fogadja őket egymás után; átveszi jelentéseiket, meghallgatja
panaszai at; elintézi összeütközéseiket és mind ezt teszi finomul,
nóbelül, elegáncziával, a hogy Zebulon bámulattal jegyzi meg.

A jegyzőkönyv nagyon keservesen akar előrehaladni.

Egyszer a többi közt jön egy ismerős alak, a ki végett már csakugyan meg
kell Zebulon úrnak pihentetni a tollat.

Azzal a szóval ront be, hogy:

«Hol a szalmakomiszárius?»

Zebulon magára veszi ezt az interpellácziót s azt mondja, «no mi kell?»

Az interpelláló alakot ismerjük a régi kortesvilágból; a híres kolompos
az, ki mindenütt szeret ott lenni, a hol verekedni kell; hogy maradna
hát el egy kis friss háborúból? Nincs ugyan katonásan öltözve; piros
kihajtós victoriadolmány van rajta, pitykés rajthuzlival, de oldalán
rezes fringia, övében két pisztoly, s a vállán keresztül kötve egy
karikás ostor, melynek suhogójába éles drót van fonva. Martialis alak.

– Hát az kell, szól a travestált kortesvezér, hogy mit fekszik rá a
német az én szalmámra?

Erre Zebulon letette a tollát s szétterjeszté a két tenyerét. Ki értse
ezt a bolondot?

– Kezdjük az elején, szólt Ödön nyugodt kedélylyel. Micsoda ön?
Csapatvezér?

– Igen is csapatvezér. A két szuronyos bataillonnak a parancsnoka.

– Tehát ökörhajtsár?

– Igen is.

– No, és mi baja van a némettel?

– Hát van itt egy csapat német diák. Bécsből, vagy honnan szöktek ide,
az ebingük! halálfej van a kalapjuk mellett; úgy híják őket, hogy a
halálfejes légió.

– S mi baja van önnek velük?

– Az a bajom, hogy ha az egész nap nem látom is őket, este mindig oda
kerülnek, a hol én megtelepszem a gulyával; mert tudják, hogy ott szalma
is lesz, s ők legelsők, a kik letelepszenek a szalmára.

– És aztán mi rosszat tesznek?

– Hát egész éjjel veszekedettül énekelnek. Ha éheznek, ha szomjaznak,
mikor más becsületes ember káromkodnék, ők csak énekelnek s mind
lehidalják a szalmát, a mit nekem másnap az ökrökkel fel kell étetnem.

Ödön okosan akart beszélni ezzel az emberrel.

– Hát aztán, édes barátom, mi sajnáljunk egy kis szalmát ezektől az
idegen fiuktól, kik messze földről eljöttek a mi hazánk szabadságáért
vérüket ontani?

– Ejh, mit nekünk az a sok szedett-vedett nép! torzsalkodék a volt
kortesvezér; elbánunk mink a magunk ellenségével magunk is. Voltam én
már különb csetepatéban is, mint ez a mostani hajczihő; mikor a
Papszászt restoráltuk. Akkor tetszett volna engem látni. Egymagam
szétvertem ezer fehér tollast. Kilencz lyukat ütöttek a fejemen. Itt a
helye most is, ni. Majd én mutatom meg, hogy hogyan kell elbánni a
svalizsérrel? Ha én kieresztem ezt a drótos suhogómat, mind egymásután
kiverem valamennyinek a szemét. Minek ide közénk ez a német, meg a
polyák? Ne rondítsa el velük a seregünket, méltóságos főkomiszárius úr.

De már erre Zebulon dühbe jött.

– Elmisz innen, riszeg akasztófa, mindjárt! vagy vágok fejedhez
kalamárist! Ha ökörtül akarsz jönni, eredj tülem! s ha velem akarsz
beszélni ideben, akkor marsch ki!

Zebulon az erélyes kikergetés után csakugyan képtelen lett újra
beletalálni magát a jelentés contextusába. Ej de bánta, hogy effective
hozzá nem vágta a kalamárist a hajtsárvezérhez. Most nem volna több
tinta.

De csak megint neki kellett dülni a jegyzékkészítésnek, az irgalom nem
ismerő főkormánybiztos nem kegyelmezett. Zebulon az egyik ujjával a
szemöldökét tolta fel, mintha a gondolatokat tolná ki homlokából, pedig
csak azért tette, hogy a szempillája le ne ragadjon. Meg akarta
kisérteni azt, a mit már előtte annyi kétségbeesett ember próbálgatott,
a kit elővett az álmosság, hogyan lehetne fél szemmel ébren lenni, fél
szemmel pedig aludni?

A miből aztán az lett, hogy a mint Ödön elhagyta egy pillanatban a
szobát, abban a pillanatban azt hallá Zebulon, hogy Anna asszony beszél
hozzá, lepcses, vontatott, éles hangján: – «mikor jön már az a vendég?»
Csak akkor riad fel, mikor Ödön megint visszajön valamit megtudakolni!

Végre megszánja a kegyetlen parancsoló.

– Hallod-e öreg, te itt elalszol. Eredj, feküdjél le, holnap négy órakor
fölkeltelek, akkor elvégezheted.

Zebulon örült az engedelemne. Milyen jó az, mikor az ember vénségére
beáll kis diáknak s várja az instruktortól az engedelmet a lefekhetésre.

Ámde lefeküdni és elaludni két különböző dolog.

Van egy kegyetlen chinai tortura, mely abból áll, hogy az elitéltet két
melléje állított poroszló, valahányszor el akar aludni, mindannyiszor
felrázza álmából. Zebulon keresztül ment azon. Alig adta át magát a
nyugodalomnak, már jött valaki, a ki most érkezett éjjel, és rögtön
beszélni akart a nagyságos úrral; százféle kérdéssel háborgatták; a
fülébe kiabáltak mérges, türelmetlen emberek. Utoljára megharagudott,
bezárta az ajtót, nem bánta, dörömbözzenek rajta.

Egy nagy ketyegő kakukos óra volt a szobájában, mely minden óranegyedre
huhukolva figyelmeztette, hogy közeledik az idő. Siessen egy óra alatt
kettőt aludni.

Mikor aztán az óra kettőt kakukolt éjfél után, akkor legédesebb álmából
felriasztja valami borzasztó esemény. Eleinte azt hitte, a világ dül.

Pedig hát csak a német aulisták maschiroztak az utczán, azok zendíték rá
az ablaka alatt a Fuchsliedet:

  «Wer kommt dort von der Höh?»

Ejnye, hogy az Isten áldja meg őket érte!

Azután még kevesebb szó lehetett az alvásról.

Jött egy másik csapat, meg egy harmadik, meg ki tudná hányadik, s
ablakrengető dobveréssel vonult végig az utczán valamennyi. Majd meg a
nehéz társzekerek, a miktől rázkódott az egész ház. Aztán aludjék
valaki.

Zebulont csak az a halavány remény kecsegteté, hogy Ödön majd elaluszsza
a négy órát. Hiú remény. A kakuk nem huhukolt olyan pontosan, mint a
milyen készséggel hangzott a kopogtatás az ajtaján, s a rövid szó: «Kelj
fel, indulunk!»

Plane indulunk?

Ödön tudatá vele, hogy sietni kell, mert az ellenség már előbbre haladt,
mint gondolták.

Zebulon fogvaczogva öltözködött és kezdte már bánni nagyon, hogy ebbe a
mulatságba keveredett.

Csak most kezdte észrevenni, hogy az uszáshoz múlhatlanul megkivántatik
az, hogy az embernek vízbe kell menni. Ezt nem hitte volna.

Hisz ő most nyomról-nyomra megy bele a kellő közepébe a háborúnak. Most
már körül van véve hadsereggel; most már tolják előre, még csak vissza
sem fordulhat; muszáj a csatatérig menni, még az ágyúszóból is kaphat.
Azt pedig az ő természete be nem veszi.

A másnap reggeltől estig tartó utazás már valódi gyötrelem volt ránézve;
az összeakadt, az egymással szemközt irányzott szállítmányok közt neki
kellett volna helyreállítani a rendet; lármázott is eleget s estefelé
azt hitte, hogy ugyan megfelelt a hivatalának.

A hol este megszálltak, az egyúttal a főhadiszállás volt. Zebulon egy
szobában vacsorált a főtisztekkel, a táborkarral. Neki is hallani, látni
lehetett, hogy főzik azok ki a haditervet? hogy mutogatják a térképen,
hol jön az ellenség, merre akar előnyomulni? s micsoda magaslatot kell
előtte megszállani? mely hidakat lerontani? hol a döntő ütközetet várni?

Zebulon úgy érezte ezalatt, mintha a szive folytonos apró reszketésben
volna.

Azután előszámlálták a főtisztek, hogy minő erőket hoz magával az
ellenfél? hány ágyút? hány tizenkét fontost? De még egy
röppentyű-telepet is.

Ez ütötte meg Zebulonnak legjobban a fülét.

Olvasta ő egy régi Conversations-Lexiconban, hogy micsoda veszedelmes
projectile az a congrev-rakéta. A hova annak egy szikrája leesik, az
keresztül ég a bőrön, húson és csonton; az méreg és tűz; attól nemcsak
meghal az ember, de pokolra is jut. S ha száz ember van egy rakáson, a
hova az leesik, mind a száz halál fia.

Zebulon minden lehetőt kigondolt dús phantasiájában, a minélfogva
elmaradhasson ebből a drága mulatságból. Hogy irigylette annak a fiatal
embernek a sorsát, a kit elküldtek Pestre futárnak!

Végre egész őszintén kirukkolt vele Ödönnek.

– Kedves barátocskám, én már öreg ember vagyok. Beteges ember vagyok.
Katona nem vagyok. Nem tudok a verekedéshez. Öt leányom van, nem vagyok
a magam embere. Nem szeretek olyan helyre menni, a hol az embert még
valami non putarem is érheti. Hagyjatok engem valahol a
tartalék-transportnál hátra.

Ödön méltányolta a kivánságát.

– Jól van, öreg, válaszsz magadnak olyan helyet, a hol legbiztosabbnak
érzed magadat, egy része az élelmezésnek itt marad; ha akarod, itt
maradhatsz vele. Hanem arra figyelmeztetlek, hogy az ilyen háborús
világban soha sem tudja az ember, hogy az ellenséget hol kapja meg
hamarább?

Zebulon örök hálára érezte magát lekötelezve ez intézkedés által. Ő majd
csak lőtávolon kívül intézi a dolgokat. Hadd menjen a forrójába Baradlay
Ödön, ő még fiatal ember.

Ödön intézkedett is. Legutolsó megtelepedésük helye népes magyar falu
volt, melynek lakosai maguk ajánlkoztak a hátrahagyott élelmi rakoda
fegyveres megőrzésére.

Ödön ott akarta hagyni Boksa Gergőt is, a maga kétszarvú bataillonával;
de az egész indignatióval protestált ez ellen.

– Hogyan eshetnék meg én nálam nélkül az ütközet? Hogy Boksa Gergő ott
ne volna, a hol verekedni kell? Hat lovat akarok én elvenni a
svalizsértól; hatot!

Ödön nem bánta hát, menjen a táborral Boksa; de ötvennél több tulkot ne
hajtson magával, a többit hagyja itten.

Reggel a had dereka odább vonult, egy része még az éjjel, s Zebulon úgy
örül neki, hogy nem hall több dobpörgést. Ki is aludta magát aznap
délután kedvére. Úgy, hogy este felé egész pihenten, a csizmát is
lehúzva a lábáról, s papucsot öltve (az mindig a táskájában kisérte)
ülhetett neki a bevégzendő számadásnak.

Éjfélig szépen elkészült a rovatokkal s már épen a tollat akarta
hozzáverni az asztalhoz, mikor csak egyszerre puskaropogás riasztja fel.
Itt az ellenség!

Megmondta azt előre Baradlay Ödön.

Zebulon sem vette tréfára a dolgot, felkapta egyik kezébe a pénzes
táskát, másikba a csizmáit, kiugrott az ablakon, neki az erdőnek;
futott, a míg csak a lövöldözést hallotta, egy szál harisnyában, a
csizma a kezében; hátra sem fordult a szomszéd faluig, ott szekereket
fogadott s kincseket igért annak, a ki őt falujába haza viszi.

Soha sem látta ő többet a hadsereget. A pénztárt átadta a birónak. A
számadás ott veszett. Mi lett a rábizottakból tovább? bizony nem
kérdezte senkitől. Csak nagy későn, más országban kapott egyszer egy
magyarországi hirlapot, melyből megérté ama kritikus napok eseményeit s
olvasá nagy bámulatára a hadi bulletinben, hogy Tallérossy Zebulon ez
alkalommal a nép segélyével egy egész ellenséges hadosztályt több óráig
feltartóztatott, s ez idő alatt minden rábizott élelmi szert és a
hadipénztárt szerencsésen megmentett.

Csakhogy az ideig sok mindenfélén kellett még keresztülmenni a jó úrnak,
a mi majd következik egymás sorjában.




AZ ELSŐ TANDÍJ.

Mi történt?

Kimondom himezés-hámozás nélkül. Megverték a magyar hadsereget Kassánál
nagyon. Szétverték a császári seregek úgy, mint a hogy az amerikai
republikánus hadsereget szétrobbantották a bulls-runi legelső
ütközetben.

Nem szépítek semmit.

Gyönge volt a vezénylet, vigyázatlanok voltak az alsóbb tisztek, rosszul
lőttek a tüzérek, nem állták a tüzet a közkatonák; megverte a magyarokat
az ellenség játszva. Elég volt tizenkét fontosaival végig sepertetni az
országútat, hogy a magyar had derekát áttörje. Az öreg, becsületes,
jószivü fővezér, a magyar hadügyminiszter leült az út közepére, az
ellenséges ágyúk elé, úgy rimánkodott katonáinak: hogy ne féljenek az
ágyútól, hiszen nézzék, minden golyó a fejük fölött repül el. Azok
elfutottak. Szomorú ütközet volt az. Hátat adott mindenki az
ellenségnek. Mikor néhány nap mulva a hadügyér megjelent az
országgyűlésen, a debreczeni városház-teremben, ezen kezdte beszédét:

«Szeretnék pinczéből kibeszélni, hogy ne látszanék arczom pirulása.»

Még most is érezzük azt a pirulást, pedig azóta de sok vér, de sok fény
lemosta, learanyozta azt onnan!

Hanem az a szégyen teljes és tökéletes volt.

S mikor végül a futók után megeresztette a császári vezér a
congrév-röppentyűket, mikor ez ismeretlen, ijesztő tűzkigyók utána
indultak a szétriadt tábornak, kerepelő süstörgéssel, sziporkát okádva
hosszú kanyarulatukban, s nagyot pukkanva dobbantak le közéjük, ijesztő
tűz-esőt szórva maguk körül, akkor teljes lett a zűrzavar: lovasság,
tüzérség, szekerészet, gyalognép, ujoncz, nemzetőr összekeveredve,
vezényszót nem is ismerve, egy zilált gomolylyá váltan terelte egymást
előre, s akadályozta egyúttal a menekülésben. Az ellenségnek csak egy
lovas osztályt kellett utána küldeni, s a röppentyű telepét előre tolni,
hogy minden ágyúját elvegye a futó seregnek, és százával fogdossa el
csapatjait.

Egy ilyen elátkozott pillanatban van aztán nagy ára egy helyén lévő
szívnek!

Baradlay Ödön nem volt katona, nem volt hadvezéri talentom, de birt
azzal az adománynyal, a mi nélkül nagy ember nem lehet senki: –
hidegvérrel.

Szeme közé nézni annak a rémnek, a mi elől más tízezer riadva fut, és
visszariasztani azt.

Ödön nyerges lovára kapott, a mint a harcz balvégzetes kimenetelét
látta, s mikor már mindenki elvesztette a fejét, ő kereste az eszközt, a
mivel megmentse valamennyit.

Neki még csak fegyvere sem volt, egy lovagostor volt mindössze a
kezében.

Az ujoncz-ezredeket nem lehetett megállítani az ijesztő röppentyűk
előtt, s az országúton jött már robogva egy lovas csapat az ellenségtől,
melyre könnyű munka várt.

Nehezítsük meg nekik a munkát! gondolá Ödön, s a futó csapatok között, a
hol a legfiatalabb arczokat látta, elkiáltá magát: «fiuk, hát el
hagyjuk-e fogni az ágyuinkat?»

Néhány elszánt gyerek megállt e szóra. Csak közkatonák voltak.

«Meghaljunk a többiekért? – Jól van!» S szembe álltak a lovassággal.

Most egyszerre váratlan segítségük érkezett. Az országút melletti
ákácz-sövény mögül oly sortüzelés fogadta a feléjük robogó lovasságot,
hogy ez össze-vissza keveredve fordult meg és nyargalt vissza, ló és
lovas holtan, sebesülten bukdácsolt szerte az úton.

Az árok sövénye mellől hurrah-ordítással emelkedett ki a rejtett csapat.
A halálfej-légió volt az. Vezére, a hórihorgas Mausmann, kalapját
csóválva kezében, kiálta Ödönre:

– Hurrah, patronus uram! Ezt nevezik barrikád-taktikának.

Ödön üdvözölve szorítá meg a bohó diák kezét, ki őt patronus uramnak
szokta nevezni, mert Ödön gondoskodott, hogy az aulisták el legyenek
látva a hadseregnél, s a magyar fiuk barátkozzanak velük.

Méltók is voltak e barátkozásra. Mind tűzben edzett legények, mindig jó
kedvüek, mindig harczra készek. Nem félnek még az ördögtől sem, még a
congrév rakétától sem; az ellenfelüket pedig sok vitézi találkozásból
ismerik már. Száz ilyen gyerek nagy kincs ilyen órában.

Azokkal az önkénytesekkel együtt, kiket Ödön megállásra birt, lehettek
talán kétszázan. Kicsiny csapat volt, de elszánt.

Az ellenfél, mikor a kis csapatot tömörülni látta az országúton, a mint
a gyilkos sortüzelés lovasságát visszatartá: elkezdte röppentyű-telepét
játszatni ellenük.

Játszatni? No, hát ők is játéknak vették.

– Ah! Régi ismerősök, élczelt rájuk Mausmann. Szüretkor láttam eleget.
Minden filiszter ilyet ereget. Nézzétek, hogy furódik a földbe. Ennek az
orra homokkal tölt be. Ez a másik sem sikerült. A meg ni? hova elkerült.
No, most az igazi e lesz. (A röppentyű csakugyan előttük csapódott le,
süvöltve, süstörögve. Mausmann odaugrott hozzá s daczára a sziporkáknak,
megkapta a nyelét, bedobta a röppentyűt az árokba, ott pukkant el, csak
azután mondta rá a kadencziát:) Te pedig itten nem kellesz!

Az ujonczfiuk nevettek rajta.

Nevettek!

Ettől a nevetéstől kezdve hősök lettek belőlük.

Egyszerre szeme közé nevettek a halálnak. Felfedezték, hogy a halál is
csak komédiás; megríkatja, megijeszti a karzatot grimászaival,
pathoszával; de tiszteli a kritikust és kitér neki!

Az ellenség látta, hogy a röppentyűinek semmi hatása többé. Újra a
lovasságot indította az ellenálló csapatra. Most már egy század nehéz
lovas jött a többiek előtt.

A kis csapat most hármas sort alakított, az egész országútat elfoglalva,
s bevárta közelre a lovasokat.

Mausmann e várakozás alatt rázendíté a Fuchsliedet:

  «Wer kommt dort von der Höh?
  Wer kommt dort von der Höh?
  Wer kommt dort von der ledernen Höh –
          Sa, sa, ledernen Höh,
  Wer kommt dort von der Höh?»

Azzal hurrah! egy üdvlövést húsz lépésnyi távolból a közeledőknek! Hogy
porzik vissza a lovasság, holtakat, sebesülteket hagyva el maga után!

S azzal a kis csapat újra tölt, vállra veti puskáját s halad csendesen
az országúton.

És újra hangzik az üldöző lovasság robaja. Most már az országútról két
felül letérve, körül akarják fogni a csapatot.

Az hirtelen kört alakít, a kör közepén Ödön lóháton, a szuronyok kifelé
fordítva, mint egy óriási sün tövisei. És hangzik a Fuchslied többi
szakasza:

  «Es ist der Windischgrätz,
  Es ist der lederne Windischgrätz.
  Was bringt der Windischgrätz?
  Was bringt der lederne Windischgrätz?
  Er bringt uns einen Fuchs,
  Er bringt uns einen ledernen Fuchs.»

A támadó lovasság ismét kénytelen visszavonulni a víg ficzkók lövései
elől. Nem félnek azok, nincs azoknál vadász-tréma, lámpaláz. Oda várják
az ellenséget a puska végére, akkor lőnek rá, mikor bizonyos a golyó.

És aztán a Fuchsliednek igen sok strophája van, míg az mind előadatik,
hogy mit csinál a «Fuchs»? És a hány strophája a Fuchsliednek, annyi
támadást kellett kiállani az üldöző lovasságtól a maroknyi kis
csapatnak. Kiállta becsülettel.

Mikor szúronyra, puskaagyra került már a dolog, ott is hetykén, büszkén
verekedett a halálfejes csapat; a ki sebet kapott, bekötötte, nem
panaszkodott; a kik halálsebben elestek, társaik puskára véve, vitték
odább s még akkor is azt kiáltották: «éljen a szabadság»; s a milyen
hosszú a forrói országút, olyan hosszan jelölték vércseppjeikkel a
védett Magyarország földét.

Pedig hát «mi nekik Hekuba»?

Az utolsó, most már dühös verekedéssel végződött roham visszavetése után
azt mondá Mausmann Ödönnek:

– No most, patronus uram, az utolsó töltényünket vertük le a puskába.
Többet nem puskázunk. Itt a hátunk mögött van egy hid; ott megállunk és
maradunk. A nádason a lovasság nem kerülhet mögénk. És most fiuk
esküdjetek meg, hogy ezt az utolsó lövést nem adjuk az ellenségnek;
ezentúl csak szúronynyal verekszünk.

S a bohó, jó kedvű, exaltált fiuk letérdelnek az országúton s égre emelt
kézzel éneklik el az esküt valamelyik opera kardalából, talán
Beatricéből, s el vannak szánva a szindarabot komolyan végig játszani.

Az a hid egy kis emelvényt képezett a rónaságon, s a mint arra feljutott
a kis csapat, e helyzetből végig tekinthetett a háta mögötti képen.

A nádasig, melyet ama híd patakja képezett, semmi hóesés nem látszott;
túl rajta pedig egy fehér lepel volt a mező. A megelőzött napok viharos
szelei ide torlasztották össze a havat, mely most, mint a futó homok,
buczkákat képezett. E hóbuczkákban elakadva, megrekedve vergődött száz
meg száz társzekér, ágyú és lőszerkocsi; egyik felfordulva, másik
tengelyig merülve; körüle zilált gubanczban a menekvő csapatok.

«Ezt a látványt nem szabad az ellenfélnek megpillantani!»

«Nem, a míg élünk.»

A híd magaslatát elfoglalta a kis csapat s ott ismét rázendíté az
esküdalt, mely halálos ünnepélyességgel hangzott végig a rónán.

A háttért sötét lilaszürke hófergeteg tartá beárnyalva, melynek zord
homályával az éneklő hős csapat ott a magaslaton úgy tünt fel, mint egy
égbe menendő martyrsereg; a leáldozó nap tündöklött magasra emelt
fegyvereiken s fényesre festé alakjaikat.

Míg a halálra szántak kardala zengett, az országúton végső rohamra
dübörgött elő az ellenfél lovas csapatja; s a röppentyű-telep saját
lovasságának feje felett eregeté tűzrajzolta ívben gyilkos lövegeit a
hidon állók felé. Azok álltak a tűz előtt, roham előtt, ijedetlenül és
énekelték a dalt azokról a hősökről, a kik fogadást tettek, hogy csak
szuronynyal fognak vívni a csatában.

Baradlay Ödön haza gondolt ifju nejére, két kis, csevegő gyermekére,
aggódó anyjára – s aztán elszántan biztatá ujonczait; «ne féljetek,
fiuk: száz golyó közül csak egy talál!»

Az az egy épen talált. Egy fiatal honvédet ott mellette abban a perczben
sujtott le egy szétpattant gránátdarab. Az rögtön meghalt.

Ödön, lelkét nem veszítve, kiálta föl:

«És ha talál, az a legszebb halál.»

«Éljen a haza!» rivalt fel szavára az egész csapat.

A közeledő lovasság megdöbbenve lassítá rohamát.

De nem az ifjak kiáltásától döbbent meg, hanem valami mástól.

A befagyott nádas bozótja közül egy osztály huszár robogott elő a térre.

Oly váratlan volt megjelenése, mint a milyen gyors volt rohanása.

Mielőtt ellenfele arczvonalt formálhatott volna ellene, oldalba kapta
azt, s nehány percz alatt szétszórva, összekeverve terelték le azt a
huszárok az országútról. A szétbontott lovas-szakaszok vágtatva
menekültek oldalvást meglepő ellenfeleik elől.

És ekkor a huszár-osztály, mint egy gondolatra, hirtelen félre
kanyarodott; hagyta menekülni lovas ellenfeleit s egész erejével a
röppentyű-telepnek indult.

Azok most vették észre a hibát, a mit elkövettek. Nagy magabiztában a
győztes had igen is messze tolta előre az üldözöttek hátába
röppentyű-telepét, s nem számított arra, hogy még azok közül valaki
vissza is fordulhat.

Most aztán egy tanakodni való pillanat sem volt, ha a röppentyű-telepet
el nem akarták fogatni. Ezek vén katonák, nem ijednek meg a szikrázó
szörnyetegtől. Össze kell pakolni hirtelen, s menekülni a lőszeres
kocsikkal. Jó szerencse, ha maga a röppentyű-készlet a gyalogság oltalma
alá menekülhet; de már az állványokat nincs idő megmenteni. Azokat a
huszárok elfoglalják, összetörik, s még azután messze megüldözik a
visszamenekülő tüzéreket.

Akkor aztán, mint kik munkájokat bevégezték, csendes léptetve térnek
vissza a hidon álló bajtársaik felé.

Bizony be volt végezve e csapással a nap munkája.

Az ellenfél nem erőltette győzelmi sikerét tovább. Minden oldalon
takarodót fúttak. Az előre tolt hadcsapatok visszahúzódtak. A vert had
menekülhetett odább.

A huszárcsapat jött egyenesen a híd felé. Többen lehettek kétszáznál.

Elől lovagolt vezetőjük, egy délczeg, daliás alak, hetykén
felkunkorított bajuszszal, villámló szemekkel, merész hajlású sasorral,
kevély mosolygással egész arczán.

Ketten voltak a hídon álló csapat között, a kiknek úgy tetszett, mintha
ezt az arczot látták volna már valahol. Az egyik volt Ödön, a másik
Mausmann.

Az utóbbi ismert rá hamarább. Ő csak nehány hó előtt találkozott vele.
Ödön hat év óta nem látta.

A diák harczos egyszerre rákezdte:

«Wer kommt dort?»… de nem tudta folytatni, hanem a helyett sírva fakadt,
felhajította a kalapját, s odarohant a közeledő lovaghoz, átnyalábolta,
összecsókolta, majd hogy le nem vette a lováról.

«Hurrah Baradlay! Richard Baradlay!»

Csak most ismert Ödön testvérére. Oly rég el voltak egymástól szakítva,
hogy az utczán is elmehettek volna egymás mellett felismeretlenül; a
csatatér pedig minden arcznak új, szokatlan kifejezést ad.

A két testvér összeölelkezett. Ödön sírt, Richard nevetett. Az egész
csapatban minden ember sírt és nevetett. Huszárok, honvédek,
légionáriusok egymást ölelték, csókolták s magasztalták, kiki a maga
nyelvén.

– Az ég küldött téged most ide, szólt Ödön Richard öcscséhez.

– De az öreg «kóficz» is küldött. A mint a nagy futásközben én a
csapatommal szemközt jövök rá, s jelentem, hogy most érkeztem, azt
mondja, hát csak siessen ön, testvére odahátul van valahol, szedje fel.

– Bizony, ha nem jösz, úgy egy óra mulva te vagy a majoresco.

– A mitől Isten őrizzen mind a kettőnket. Hanem már most még egyet
bizott rám az öreg: azt, hogy ha megkaphatom Ödön bátyámat, hát szidjam
jól össze. Tehát tartsd. Baradlay Ödön úr, mi az ördögöt keres ön az
ellenség lőközelében? ön kormánybiztos. Önnek kötelessége hátul menni,
ha előre haladunk; elől menni, ha hátrálunk. Önt nem azért küldte ide az
országgyűlés, hogy nekünk verekedni segítsen. Aztán önnek fiatal
felesége, szép gyermekei vannak! Nem gondolt reájuk? Rossz ember!
Várjon, ezt megmondom édes anyánknak!

Ennél a szónál aztán elmult a tréfálózási kedve. Érzékenyen szorítá meg
testvére kezét, s halk szóval mondá:

– Szegény jó anyánk. Mintha érezte volna azt, mikor odajött hozzám és
azt mondta: «eredj oda!»

Az édes anya gondolatára megcsókolta egymást a két testvér. Hiszen
gondviselésük volt az, gyermekkorukban, férfikorukban; a bölcsőben úgy
virrasztott fölöttük az ő szeme, mint a csatatéren.




A BETYÁR.

Most azután a szétvert, legázolt, lelkevett tömegből ismét hadsereget
alakítani; vitéz, csatakész sereget, mely rövid két hét mulva
ellenállani, támadni, győzni legyen képes: az volna a bűvészet!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A csata utáni éjt Ödön és Richard a legközelebb fekvő faluban töltötték.
Egész éjszakájuk azzal tölt el, hogy a szétvert had szállingózó
csapatjait felfogják és valami rendet hozzanak be közéjök.

– Csak enni tudjunk nekik adni, monda Richard; a sült szagára majd
összegyűlnek.

Hanem épen ez volt a legnehezebb.

Azon a falun már kétszer járt keresztűl az ellenség s nagyon kevés
embernek való tápszert hagyott hátra maga után. Kenyér csak lett volna,
mert a társzekereket megmentették, hanem hús nem volt.

– Jó volna, ha most Boksa Gergő előkerülne ötven ökrödmagával, mondá
Ödön, Richardot utasítva, hogy czirkáltasson a szomszéd berekben, nem
menekült-e a vitéz kortes oda a rábizott gulyával. Hiszen elég ideje
volt rá; leghátulra volt valamennyi sereg mögé letelepítve, s nem
valószínű, hogy rohamra vezette volna két szuronyos csapatját az
ellenség ellen.

Keresték hát Boksa Gergőt és az ökreit, de nem találták késő estig.

Akkor előkerült magától.

Hanem minden ökör nélkül jött; a lovát is úgy vezette kantárszáron.
Nyilván csak azért szállt le róla, hogy kimutathassa, mennyire sántít.
És azután nyögött és lógatta a fejét előre; majd elejtette az állát, a
fokosát mankónak használta, a kardját pedig a hóna alatt hozta. Egészen
oda volt.

Oly czifrán tudott nyögni, fohászkodni, úgy reszkettette a torkában a
hangot, hogy az ember azt hitte volna, most mindjárt meghal.

– No Boksa! Hát mi történt? kérdé Ödön az eléje sántikálót.

– Jajh! uram. Mi történt? nyavalygott a vitéz hajtsár. Bezzeg mi
történt? oda vagyok én már. Végem van már nekem örökre. Ketté van törve
a derekam. Az ágyúgolyóbis. Huszonnégy fontos.

Mausmann meg a többi fiatalok szörnyet nevettek erre a szóra. Boksa
Gergő láthatta, hogy ezt nem hiszik el.

– De hol vannak az ökrök? sürgették a hajcsárt minden oldalról.

– Hja az ökrök? Hát ha én azt tudnám!

– De az ég szerelmére, édes barátom, szólt hozzá Ödön; – én önt olyan
védett helyzetbe állítottam, a hol semmi baj nem érhette; hogyan van,
hogy önmaga el tudott menekülni, a gulyát pedig nem tudta elhajtani?

– Hát kérem átossággal, elmondom én azt egészen, úgy a hogy történt. Hát
épen a mint a csata kezdődött, kiveszem a csizmaszár mellől a késemet,
meg a tarisznyából a kenyeret, meg a szalonnát, hogy majd egy kicsit
kollácziózok, hát egyszerre akkorát lű a nímet, hogy csak kiesett a
kezembül kés, kenyér, szalonna; azt tudtam, szörnyet halok. Legalább is
volt huszonnyolcz fontos az a golyóbis, a kinek a szele megütött.
Úgysegéljen, láttam! Lánczos golyóbis volt, kettő volt egymáshoz
lánczolva. Szakálla volt mind a kettőnek.

– Ön elfutott. Azt már tudom. De hát az ökrökkel mi lett? A többi
hajcsár nem terelte őket tovább?

– Nem tudhatom én azt kérem alássan, mert a mint futottam, a nímet úgy
lűtt a hátamba, de úgy lűtt az öreg ágyúval, hogy ha hátra nézek, ellüvi
a fejemet.

– Máskép kell ezzel beszélni, édes bátyám! szólt Richard előlépve. Te
gyáva ficzkó! Megfutottál a nagy szájaddal az első ágyúszóra s az
ellenségnek hagytad a rád bizott gulyát! Káplárok! padot elő, ötven
farmatringot neki!

Az ötven farmatring szóra Boksa Gergő elhagyta szánalomgerjesztő
féloldalt görnyeszkedését s egyszerre más alakot öltött; hátra szegte
nyakát, mellére ütött az öklével s agyarkodó daczczal pattogtatá a szót:

– Azt pedig kikérem magamnak: Nemes Boksa Gergely az én nevem.

– Annál jobb rád nézve, szólt Richard hideg humorral. Legalább a
kutyabőrnek fog fájni az ötven, nem a te bőrödnek.

– Tudatom azt is a kapitány úrral, szólt Boksa Gergő sarkára ágaskodva,
s fokosával mutogatva fölfelé, hogy a fölséges országgyűlés eltörölt
minden testi büntetést, még a nem nemesekre is.

– Megappellálhatod, ha megkaptad intra dominium. Itt nem
parlamentirozunk. Jobbra át! Takarodj. Vigyétek, verjétek végig.

Bizony megtörtént, a mi még soha sem történt Boksa Gergővel, hogy
lekapták a tíz körméről s olyan kellemetlen érintkezésbe hozták azzal a
bizonyos szíjjal, a mit huszárok farmatringnak hínak, hogy ordított
bele, mint a behemóth.

Mikor a kellemetlen affairenek vége volt, még szokás szerint vissza
kellett mennie a kapitány úrhoz, megköszönni a kegyesen osztott
tanítást.

– No hát lűtt-e nagyot a nímet? kérdé tőle Richard.

– Egy pisztolyt se sütött el, kérem alásan; szabadkozék Boksa Gergő.

– Most vegyétek el tőle a fegyvereit, ültessétek fel a lovára, aztán alá
is út, fel is út. Az olyan katona, a ki nem szégyenli a hátát megmutatni
az ellenségnek, megérdemli, hogy botot kapjon az ellenségnek mutatott
részére.

Boksa Gergőtől elvették a rezes kardját, a fokosát, a pisztolyait,
nyakába akasztották az ostorát, feltették a nyergébe s aztán kikergették
a táborból lovastól együtt.

Az átkozott német diák, ki az előőrsön állt puskával, még rá is kiáltott
tréfálva:

«Gerge pácsi, ne had magad!»

«Hiszen megállj! csikorgott, öklével fenyegetve Gergő. Nem szárad ez én
rajtam.»

Aztán megostorozta a lovát és elnyargalt.

A táborból csúfosan elcsapott lovag vissza-visszafordult s agyarkodva
káromkodott egyet. Valamit főzött magában.

Soha sem kapott még rádiktált verést. Főbeverést, félig agyonverést
akárhányszor: az mind tréfa, az mind dicsőség. Sokszor ott hagyták az
útfélen, vérben, fagyban. Sokszor összetörték, korcsmában, tisztújításon
úgy, hogy senki sem hitte, hogy még lesz belőle ember. Az mind nem volt
rá nézve keserű emlék. De megveretni, padra lefektetve, büntetésből,
szájtátó katonák előtt, gunyolódó német diákok csúfjára, nemes ember
létére, ez nem maradhat annyiban!

Valami tervet főzött.

Elővette a pipáját, elővette a dohányzacskóját, levette fejéről a
kalapját.

Belenézett a pipájába, belenézett a dohányzacskójába, belenézett a
kalapjába.

Aztán olyasmit mormogott magában, hogy «jól van», s feltette a kalapját
a fejére, visszadugta a pipáját a zsebébe, a dohányzacskóját a szokott
helyére s elkezdett ügetni.

Egyenesen azon úton haladt előre, a melyet nappal megfutott; az ellenség
tábora felé ment.

A hólepte mezőn sötét éjjel is tudta magát tájékozni.

Azon úton nem találkozott senkivel. A két tábor között üres a tér.

Már túl ment a nádason, melyből Richard rohamot intézett az ellenfélre,
s ott egy dombtetőre felkaptatva, széttekintett. A rónán egy helyütt
tüzek égtek. Azok tábortüzek.

Közelebb nyomult a tüzekhez; éjhez szokott szeme észrevette, hogy azok
mögött egy mezei tanya fekszik.

Hallgatódzott. Egy-egy megrázott kolomp hangja, egy hosszúra nyujtott
éh-bőgés tudatá vele, hogy azon a helyen van, a mit keres.

Most már leszállt a lováról s gyalog vezette azt arra felé.

Egyszerre a sötétben rákiáltanak: «Ki vagy? Megállj!»

Boksa tette magát, mintha megijedt volna.

– Ejnye no, bizony még rámriaszt! Dezentor vagyok!

A «dezentor» szót megértette a kérdező. Az előörs volt.

Azt parancsolta neki, hogy maradjon veszteg, míg az őrjárat elviszi.

Nem sokára jött egy szakaszvezető, meg egy közlegény lóháton. Ott könnyű
lovasok tanyáztak. Boksa Gergő megmagyarázta nekik, hogy ő spion,
szökevény, az ezredessel akar beszélni.

Az ezredes a tanyán volt és kártyázott a többi tisztekkel, mikor
jelentették neki, hogy itt van egy szökevény az ellentáborból, akar vele
szólani. Vezessék be.

A tiszt uraknak nagyon megtetszett a furcsa legény alakja. Egy ember, a
ki egyszerre gyáva is, daczos is; dühös és hunyászkodó; szája panaszra
áll, de fogait csikorgatja közbe, sorba kezet csókol és a szenteket
káromolja.

– Hát miért szöktél el a magad táborából? kérdé tőle az ezredes.

– Azért, mert egy új parancsnok jött oda, a ki megveretett. Engem, a
kinek a hetvenhetedik ősapám is nemes ember volt! Soha az én testemet
bot nem érte teljes világi életemben, s most vénségemre megtették velem
azt a csúfot, hogy deresre húztak, ötvenig vertek, mint egy kutyát, mint
egy parasztot, mint egy tolvajt. Engem, ki tizenhat viczispánt
választottam! Engem, ki soha egy gombot el nem loptam! (gombot nem: érté
alatta) s még megfosztatott kardomtól, fegyveremtől, a mit soha nemes
embertől még csak adósságban elexequálni sem szabad! És elkergetett a
táborból, mint egy kapczabetyárt! – De jó! – Másutt is van még világ!
Másutt is tud még szolgálni Boksa Gergő!

– S miféle minőségben szolgáltál ott? kérdé tőle az ezredes.

Boksa Gergő csak megvallá az igazat.

– Ökörhajtsár voltam.

– Ahán. Tehát noncombattant? Most értem már a vitéz elszántságot. Tehát
nem tartozol a verekedők közé? No jól van. Mi nálunk úgy is szükség van
egy emberre, a ki ökrökkel tud bánni. Egy gulyát fogtunk az ellenségtől.
Ahoz mindjárt beállhatsz hajtsárnak.

Boksa Gergő e szóra megragadta a tiszt úr kezét s akkorákat csókolt
rajta, mint egy papucs.

– Oh, a mennybeli szentek áldják meg a nagyságos urat azért a
jóvoltáért! Bizony olyan hű szolgára fog bennem találni, a ki még a
hajszálát is megőrzi! Tűzbe, vízbe megyek én azért az úrért. Majd
megmutatom én, hogy mit tudok én? csak kerüljön arra a sor! De azt az
ötvenet el nem engedem nekik soha! Azért az ötvenért ötven halálnak kell
esni! a milyen igaz, hogy az én nevem nemes Boksa Gergő!

A kortes szemei vérben forogtak, s a köny még most is megeredt belőlük
arra az emlékre, hogy az ő testét ötven meggyalázó, parasztnak való,
soha el nem felejthető ütéssel érinték. Ha csak nádszállal, ha csak
selyem-matringgal esett volna is ez az ütés, meg volna a nagy gyalázat;
pedig hát nem azzal esett. Boksa Gergely mutatá a kiszenvedett
rajthuzlin az uraknak a repedést szakított species factikat. Azoknak
bizony el kellett hinni, hogy az előadása hiteles.

– Mi neve annak a parancsnoknak, a ki téged megveretett? kérdé az
ezredes.

– Most láttam először, mert csak az imént érkezett; hanem a
kormánybiztost bátyjának szólította, s így Baradlaynak kell neki lenni.

– Ah! a szökevény! (E név felvillanyozta a főtisztet.)

Most azután érdekelten kérdezé ki tovább a hajtsárt. Hozatott neki bort,
hogy beszédes legyen.

Boksa elmondott minden rosszat. Hogy a vert seregnek nincs egy harapás
kenyere; hogy a gyalogságnak nincsen fegyvere, az egész út borjuval,
tölténytartóval, puskával van fedve; hogy alig jut száz emberre egy
tiszt; hogy el van csüggedve minden ember; hogy még az éjjel odább
fognak menekülni; hogy rettegnek az ellenségtől; hogy zugolódna a
vezérek ellen; hogy csak kegyetlen szigorral lehet a lázongást
visszatartani, hogy ki ne törjön; hogy az olasz légió tömegestől át fog
térni, mihelyt alkalma akad; hogy a bécsi légiót elkergették maguktól,
mert azt hiszik, hogy áruló.

Mind olyan dolgot, a miket a győztes örömest szeret hallani.

Boksa Gergő megnyerte a tetszését a vitéz uraknak.

Az ezredes megigérte neki, hogy pártul fogja. Hajtsár itt is kell.
Katonákat nem lehet a tulkok őrzésére fogni. Nem is értenek hozzá. Oda
ember kell, a ki az ökröket tanulmányozta. Az ezredes kiküldte a
hadsegédét az ordinánczával, hogy vezessék Boksa Gergőt a maga
hatáskörébe: a gulyához.

Boksa Gergő megint kezet csókolt sorba és sírt, s megitta a maradék bort
a palaczkból; azután ment a hivatását betölteni.

A gondjaira bizott gulya kinn volt a tanya udvarán, lehetett tán
nyolczvan darab. Mind úgy fogták azt az ellenségtől, s így nem volt
hozzá hajtsár; mert az mind úgy tett, a hogy Boksa Gergő: előre szaladt.

Hanem hiszen azért meg vannak elég jól védve. Először is az udvar hét
láb magas nádkerítéssel van bekerítve. Az ökör azt hiszi, hogy ott a
világ vége. Azonkívül négy lovas jár kivont karddal a kerítésen kívül,
minden belső lázadás, vagy külső támadás erélyes visszautasítására. És
azután kinn a mezőn táboroznak a többi katonák hosszú sorban: lovaik
kipányvázva; ott főzik a bográcsokban a burgonyát hússal.

Aztán olyan szelíd, kormányozható nép az a tulok. Ott elfekszik a hideg
földön s kérődzik és hallgat. Hogy tegnap a nemzeti hadseregnél volt, ma
a császárinál, az rá nézve teljesen közönyösnek látszik. Mind a kettőnek
oda kell adni a bőrt, húst, csontot. A legczimeresebb szarvúnak a
nyakára kolomp van kötve, az vezeti a többit. Nem azért, mintha legtöbb
esze volna, hanem mert legnagyobb a szarva. Nem választás útján lett
vezetőjök; kinevezés útján: elfogadták. Mikor menni kell: egy suhancz
elhajtja őket csendesen egy bottal. Ha sebesebben kell menni, egy
ostordurranás elég parancsolat. Ha hídon kell keresztülmenni,
összetartják a fejeiket, szélrül egy sem szeret járni. Mikor egyet
kiválasztanak közülök, hogy az emberiség javára húsát tokánynak, bőrét
bakancsnak adja át, társai engedik őt menni zugolódástalan s midőn
meglátják kiterített bőrét, gondolják magukban: «ma neked, holnap
nekem». S ha néha-néha egyik a sok közül hosszú, vontatott bőgéssel szól
bele a világba, az nem a honvágynak, nem a felsőbbség elleni
zugolódásnak hangja, hanem csak annyit jelent, hogy ihatnék. A czimeres
megrázza nyakán rekedt kolompját. S újra csend lesz.

Hát biz ezeket nem valami nehéz dolog lesz Boksa Gergőnek rendben
tartani.

A segédtiszt megismertette a hajtsárt a szolgálattevő káplárral, ki maga
az istállóban ütött tanyát, míg Boksa Gergő erős szolgálati buzgalommal
kérte ki, hogy ő az udvaron hálhasson lovával együtt, mert hiába, az
embernek meg kell szolgálni azt a kenyeret, a mit kap. Hiszen van jó
juhászbundája. Aztán, a mi fődolog, oda kinn pipázni is lehet, a mi az
istállókban erősen meg van tiltva.

Engedték a derék buzgó embernek, hogy hát telepedjék le, a hol akar.

Boksa Gergő csak azt nézte, hogy merről fuj a szél? hogy a gulya a szél
mentében essék tőle.

Ott aztán letelepedett, jójczakát kivánt a tiszt úrnak, káplár úrnak és
a többi nagyságos uraknak, a kiknek sorban elpanaszlá nagy sírva, hogy
őt milyen kegyetlenül megverték oda át. Úgy nevettek szegényen nagy
sajnálkozva.

Hanem azért meglehet, hogy vigyáztak rá innen is, amonnan is, hogy mit
csinál.

Semmi rendkívüli dolgot. Csak elővette a pipáját, a dohányzacskóját, s
levette a kalapját. Talán imádkozni is szokott, mielőtt lefekszik, s
megkivántatik a csendes elalvásra, hogy a pipa a szájában legyen.

Tehát megtömte a pipáját dohánynyal, kiütött a készséggel, lenyomta az
égő taplót a körmével, lecsukta a pipát a kupakkal, a hogy szokás
becsületes embernek, s hasra feküdt s pipázott. Nagy okai voltak nem
feküdni a másik hemisphæriumára.

Közben aztán unalomból a kusztorájával vakargatta a kalapja karimájáról
az avatag zsiros piszkot, s a mit levakart, azt szedegette a tenyerébe.
Biz az a kalap rökönyödött egy darab jószág volt már, sok fergeteget
kiállt; ordas volt és rücskös a régiségtől. Talán jól is esett neki,
hogy gazdája vakargatta róla a szutykot.

Mikor aztán jó csomó szennyet levakart róla Baksa Gergő, akkor
felnyitotta a pipája kupakját s ráeresztette a markából azt a kaparékot
az égő dohányra.

Arra aztán egyszerre támadt valami bűz, a minek hasonlóját a pokol
minden parfumeriája nem bírná előállítani.

Mi összeköttetése van a kalapzsír-füstnek a tulkok bioticai
rendszerével, azt nem mondja meg sem Oken, sem Cuvier, hanem azt minden
alföldi gúlyás tudja, hogy erre az illatra minden ökör megszünik ökör
lenni, és lesz belőle sárkány. Ez egyszerre visszavadítja őt ősi
czivilizálatlansági állapotába; ettől megdühödik, világgá fut, öl,
rombol, megszünik embert ismerni.

A mint a szél a tulkok felé vitte az illatot, a vezértulok felugrott
fektéből, szétfeszítette a lábait, felemelte a fejét, elkezdett
szimatolni a levegőben. Ujra érezte a pokolbűzt. Megrázta a fejét, csak
úgy csengett rajta a kolomp.

Aztán elkezdte a farkával korbácsolni a két oldalát s kurta rekedt
bőgést hallatott, mint a bika. Azután elkezdett apró bakugrásokat tenni
s a fejét hányni vetni, mire a többiek is mind felugráltak.

Valamennyi ijedten, bőszülten hátrált az udvar ellenkező része felé,
szarvaikat arra felé szegezve, a honnan a füstöt hozza a szél, mintha
onnan várnának valami rémséges kisértetet. Az lett a nagy hátrálásból,
hogy kidöntötték a nádkerítés oldalát; de kidöntötték volna, ha vasból
van is, s akkor aztán neki a rónának.

A nagy bömbölésre előfutottak tisztek, káplárok és ordinánczok s
kérdezték Boksa Gergőt, hogy mi történik itt?

Látni lehetett ugyan, hogy mi történik, mert a bőszült gulya
feltarthatlanul rohant a résen keresztül ki a szabadba, nem használt
nekik se kardlappal ütés, se dorongszó: félrelökték maguk elől a lovas
őröket, áttörtek az egész vonalon, átugrálták a tábortüzeket, s bömbölt
valamennyi veszettül. De hogy miért teszik azt? azt nem tudta senki
megmondani. Boksa Gergő még csak hozzájuk sem ért; ő nem indíthatta meg
ezt a gulya-lázadást. Ő feküdt a bundáján szépen és pipázott.

– Mi baj van itt? Mi ez? kiálta rá az ezredes.

Boksa Gergő becsülettudóan kivette a pipát a szájából s eldugta zsebébe,
a hogy illik, mikor valaki az előljárójával beszél, s nagy bölcs
tekintettel ilyen felvilágosítást adott:

– Az ökrök csudát láttak.

– Micsoda csudát?

– Haj uram, megesik az sokszor. Tudják azt a hajcsárok, tudják azt a
mészárosok; de leginkább a gulyások, hogy az ökrök szoktak néha csudát
látni. Mert az ökör csak úgy álmodik, mint az ember. Aztán olyankor
megbomlik és szalad, míg ki nem fárad. Akkor aztán mesterségbe kerül
megint összeterelni. Hanem csak tessék azt rám bízni. Ez már majd az én
tudományom lesz. Ha én kieresztem a karikásomat s utánuk eresztem a hóka
lovamat, tudom, hogy visszafordítom én valamennyit egyben.

– No hát csak frissen, kapjon fel kend a lovára s ereszsze ki azt a
karikást, s aztán eredjen utánuk, mert majd nagyon messze el találnak
menni.

– Jó lesz, jó; hanem tessék parancsolatot adni, hogy jöjjenek velem a
katona urak, s segítsenek a gulyát összeterelni, mert ez most nyolczvan
felé fut.

– Ott van a négy őr, azok lovon ülnek, segítsenek.

Boksa felhasalt valahogy a lovára. Nagy nyögésébe került felülni. Hanem
aztán mikor fennült, mintha hozzá lett volna nőve lovához.

– No, ezredes uram, hát csak várjon, mindjárt itt leszek én ebben a
nyomban!

Az ezredes nem vette észre, hogy ezt valami hegyes, daczos, betyáros
hangon mondta már Boksa Gergő, a mi nagyon különbözött eddigi siralmas,
panaszos, szánalomkolduló modorától.

– Mindjárt visszajövök!

Azzal kiereszté a karikás ostort, s nagyot kondított vele. A hóka
nevetséges zergeugrással kezdte a futást, s vitte gazdáját a tört résen
keresztül.

A bomlott gulya, a hány négy láb, annyifelé száguldott. Boksa Gergő
hagyta a katonákat utánuk iramodni: tudta, hogy többet ér ebben a
munkában egy karikás ötven kardnál. Három lovas sem lesz képes elfogni
egy ökröt, ha az egyszer meg van bőszülve. Spanyol bikaviadal az óriási
mérvben! Hanem a hol a karikás kongása hallatszik, ott van siker. A futó
állatok közül bámulatos ügyességgel összevert Boksa Gergő valami
ötvenet; hol az egyik, hol a másik oldalán a csapatnak vágott közéjük
nagy durrogatással, a mitől azok oda csoportosultak a kolompos mellé. Az
egyik lovas őr nagyon akart neki segíteni, mindenütt a sarkában volt s
kiabált a vad marhákra.

Mikor aztán jó tömött csoportban volt együtt a futó gulya, akkor oda
nyargalt a közepébe Boksa s kettőt nagyot durrantva a karikással, mind a
kétszer oda vágott az ostor dróthegyű sugarával a kolompos hátára, mitől
az még vadabb futásnak eredt.

A svalizsér látni kezdte, hogy egy csepp jót sem akar ez az ember, s
idején találta komolyan interpellálni, hogy fordítsa már visszafelé a
gulyát.

Mintha csak süketnek beszélt volna. Boksa egyszerre el kezdett nem
érteni németül.

No de tudott a katona magyarul is. Különösen káromkodni. Az leghamarább
megragad.

– Teremtete! Ne hajtsd mar az ökrét!

Boksa tökéletesen megsiketült.

Boksa még jobban vágta a hátul maradozókat.

A lovas gondolta, majd meghallod hát ezt, s kivonta egyik pisztolyát és
rásüté. A golyó ott fütyült el Boksa füle mellett.

Boksa visszanézett rá.

– No nézd a bolondot, még meglő, a mennyi esze van. No még azt a másikat
is frissen!

A lovas a másik pisztolyát is rálőtte, az sem talált.

– No már most meg karddal neki! biztatá őt Boksa Gergő, s csak úgy
féloldalt fordult felé a nyeregben, s csak úgy mókázott vele.

Pedig ezuttal nem volt sem kardja, sem fokosa, sem pisztolyai: de volt
nemes elbusulás a szívében.

A lovas pedig nem tréfált s szijjon lógó kardját marokra kapva, neki
rugaszkodott a betyárnak.

A betyár oda vágott neki a karikással balfelül. A lovas parirozta a
vágást a kardjával balfelül, a karikás drót hegye arczul csipte
jobbfelül. Akkor a betyár egy másikat vágott hozzá az ostorral
jobbfelül. A lovas előre nyujtá kardját jobbfelül, az ostor képen kapta
balfelül. Átkozott fegyver; ellenkező oldalán vág meg, mint a hová
czéloz. A lovas káromkodott németül, magyarul.

Harmadszor aztán a lova orrára csippentett egy hegyeset az ostor végével
a betyár, a mitől a svalizsér-ló egyszerre két lábra ágaskodott,
piruettet csinált, körülfordult s ledobta a lovasát a hátáról.

Boksa Gergő pedig nem törődött vele tovább, hogy mi lesz a két darabbá
vált ellenfeléből, hanem utána vágtatott a nyargaló gulyának, ráterelte
a helyes irányra; sötét volt, köd is volt; oda mehetett vele, a hova
akart. Az ezredes csak várta egy ideig, hogy visszatér, utoljára megunta
az éjbe bámulást s bement bankot adni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A két Baradlay testvér egész éjjel talpon volt, a szétzilált csapatok
közt intézve a rendet. Azok még egymás közt sem tudtak megférni. A
huszár nem akarta magával egy tanyán tűrni a honvédet. «Míg én a lovamat
tisztítom, ez lefekszik az ágyra, s mikor én fáradtan bejövök, engem
csak kinevet.» Aztán mindenik a másikat okozta a vereségért. Ha ti
helytálltatok volna, mi is jól verekedtünk volna. Ha ti jól lőttetek
volna, mi nem hátráltunk volna. Ha ti segítettetek volna, mi az
ágyuinkat nem vesztettük volna el. E fölött egész éjjel volt versengés,
czivódás, verekedés. Örökösen biráskodni kellett közöttük.

S még e mellett nem volt egy falat hús, a mit a kifáradt, levert,
elgyalázott csapatoknak lehetett volna adni. Nem volt egyéb, csak kenyér
és pálinka. A faluból minden marhát elhajtott a menekült lakosság.

Ödön csak reggel felé birt leheveredni a szalmaágyra, Richard még akkor
is fenmaradt; letette a fejét az asztalra; ő úgy is tud aludni.

Egyszer csak hajnal felé nagy barombőgés, ostorkongás veri fel az
alvókat. Richard az ablakhoz fut s Boksa Gergőt látja leszállni a lóról,
egy csoport tulok közepett, miknek ináról szakad a tajték, orrlyukaikból
forró gőz lövell elő. Nem látnak már csudát: meg vannak szelidülve;
engedelmes, szófogadó alattvalók lettek.

Richard és Ödön kisietnek.

Boksa Gergő katonás üdvözléssel jelenti:

– Itt a tulkok, vitéz kapitány uram, jelentem alássan.

Richard vállára csap a betyárnak.

– Ember kend a talpán, Boksa Gergő! Hát itt a gulya?

– Mind az ötven darab.

– Most már becsülöm kendet! Pál úr! Adja a kulacsát, hadd igyék a maga
egészségére egyet.

– Megkövetem, szólt Boksa Gergő ünnepélyes komolysággal tolva el magától
a kinált kulacsot. Elébb más dolgom van.

Azzal a kapitánynak fordult.

– Megmondtam tegnap úgy-e, hogy azt az ötvenet nem viszem el ingyen.
Megfizetek. Itt van. Ötvenért ötven. Már most aztán adjon nekem a
kapitány úr irást, hogy az a tegnapi ötven «nem gilt!»

– Miről adjak irást, Boksa?

– Attestátumot nekem arról, hogy az az ötven, a mit tegnap kaptam, nem
érvényes, hogy ha én nekem azt valaha valaki szememre veti, oda
dörgölhessem az orrához a bizonyítványt, hogy az nem számít.

– Jól van, Boksa, meglesz mindjárt.

Richard bement a szobába, tarsolyából elővette írószereit, s kiadta a
bizonyítványt Boksa Gergőnek a felől, hogy a tegnap kapott ötven, mint
érvénytelen, semmisnek declaráltatik.

A «declaráltatik» szó különösen megnyugtatta Boksát, meg az a dicsőség,
hogy Ödön is coramizálta az attestatumát.

Megelégedetten dugta azt dolmánya zsebébe. Visszaadták kardját, fokosát,
pisztolyait.

– Már most hol az a kulacs?

Pál úr nyujtotta a kulacsát. Boksa le sem vette azt a szájáról addig,
míg ki nem vallatta belőle az utolsó cseppet is.

Akkor aztán megtörölte a száját a kihúzott inge újjával, széttekintett a
körülállók között. Meglátta, a kit keresett.

– No már most gyere elő, te német, a ki tegnap utánam kiáltottál, hogy
«Gerge pácsi, ne had magad», gyere birkózni! Én ötvenet kaptam, egész
éjjel lovon ültem, gulyát vertem; te pihentél, mégis földhöz csaplak.

A kihivott vékony, czingár diák legényke volt, még bajusza sem volt; a
kihivásra előlépett nagy tréfásan nevetve, s azt mondta: «ne csap födhő
Gerge pácsi». S mikor összeölelkezett vele, Gergő már fogta izmos
karjaival a derekát, a diák megcsókolta jobbról-balról Gergő ripacsos
orczáját. Arra aztán Gergő elereszté a derekát.

– Csakugyan látom már, hogy nagy gaukler vagy. Csakugyan nem tudlak
földhöz csapni. No, ördög vigyen el, hát csókolódzunk össze.

– De már most mondja el kend Boksa, kérdé Richard, hogyan kerítette
vissza az ökröket?

Boksa egyet vont a vállán, egyet igazított a szíjján, félrehuzta a
száját, az orrát, felrángatta a szemöldökét, s aztán úgy félvállról
annyit mondott, hogy:

– Hát csak odamentem a német óbesterhez, s megkértem szépen, hogy adja
vissza az ökreimet. Jó ember a német! Visszaadta egy szó nélkül
valamennyit, még meg is szerezte vagy kettővel. Tiszteli a kapitány
urat.

Soha sem lehetett belőle többet kivenni.

Az a nagyszájú kérkedő, ki máskor napestig el bírt dicsekedni soha meg
nem történt vitéz kalandokkal, most, mikor igazi hőskalandot vitt
véghez, a legvakmerőbbet, elhallgatott vele, megtartá titoknak.

Soha nem hallotta meg az ő szájából senki, hol járt, mit csinált azon az
éjszakán.




A KIRÁLYERDŐBEN.

Olyan régen történt ez már: huszonhat ősz lehullt lombja fedi ezt már!
ezer ember közül egy ha tudja, mi volt az a Királyerdő?

Egy erdő, a melynek minden fája történetet mondó emlék. Egy erdő, telve
ünnepélyes suttogással; hol a lombnak szelleme van, hol a fűszál
emlékezik, hol a geszt sarjadékiban hősök piros vére szivárog, hol a
zöld moha álmokat lát s a zugó lomb kibeszéli azokat.

Az isaszegi ütközet tere az, mely tartott egyik tizenkét órától a
másikig, déltől éjfélig.

Ez a vadrózsabokor itten fehér-piros virágaival egy kis gömbölyű halom
fölött, tizennégy vitéznek tart árnyékot, kiket oda együvé temettek.

A nagy kövek azért vannak oda hengerítve, hogy a vadak szét ne hordják
csontjaikat.

Annak a százados bükkfának az oldalában azt a két nagy dudorodást két
ágyugolyó okozta. A fa benőtte azokat kérgével.

Ezek a szétszórt kövek itt a réten annak a mészkemenczének a
maradványai, a mit szétszedtek a honvédek, s mikor töltényük elfogyott,
kövekkel hajigáltak az ellenségre. Ez a szederindás pagony itten,
melyből kormos, égett faderekak merednek elő, az a hely, melyet
Jellachich felgyújtott h ta mögött, hogy üldözőit feltartóztassa.

S ez a levágott fatörzs azon asztal, melyen a magyar vezér azt a
napiparancsot írta, mely röviden így szól: «Ma vagy győznünk kell, vagy
visszamennünk a Tisza mögé!»

Azok a sötétzöld foltok itt-ott a pagonyban, mik száraz nyáron sem
asznak el soha, most is meghozzák harangvirágaikat, mintha ők akarnák
pótolni a lélekharangot valakinek az üdveért.

Egy nagy tisztás közepén pedig van egy széles kerek tér, melyen örökké
száraz a fű. Ott verekedett két ellenséges lovas dandár s úgy elgázolta
a mezőt, hogy még most is kopár bele.

Nem harcz, nem ütközet volt itt, hanem párbaj tízezer és tízezer férfi
között: párbaj gyalog és lóháton, golyóval és szuronynyal, karddal és
puskaagygyal, kövekkel és puszta kézzel. Egy óriási párharcz, hol külön
minden fa alatt minden férfi magára harczol ellenfelével; minden fatörzs
egy külön vár, minden bokor egy külön sáncz, mit véd, vív, elveszt és
visszafoglal az egyik hős a másik hős ellenében. Tölténye elfogyott már
mindkét félnek, öt órája, hogy tűzben állnak, most csak a szuronyt
használják még, az is eltompul, a fegyver csak ütni való; mint
fejsze-ütések hangja csattog ki a puskaagy verése az erdők
visszhangjából; a kinek fegyvere összetörik, ellenfeleét ragadja meg, s
iparkodik azt kitekerni; nem kormányoz többé vezényszó, ki-ki magára
harczol; a fák oldalát a kifecscsenő vér pirosra festi, s e rettentő
magánharczban, hol mindenki vezér és közharczos, az ágyúk tekéi recsegve
törnek útat a sudarak között jobbról-balról s zúgva csapkodnak be a
titokteljes sűrűbe. Mind a két fél oda ágyúz a harczolók közé. Balról
Aulich segéd-csapatai nézik saját bajtársaikat ellenségnek, jobbról
Montenuovo dandára kartácsoltat közéjük. Ágyúk kereszttüze alatt
harczolnak. Arra sem ügyelnek többé.

Mindenki azt mondja, meg kell ma itt halni vagy győzni!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A Királyerdő a gödöllői vadaskerttől délre háromezer lépésnyire fekszik,
a Rákos balpartját koronázza; néhol a pataktól több ezer lépésnyi
távolban marad; Isaszegnél azonban legszélső fái egészen a Rákos vizének
hajolnak. Három országút visz az erdőn keresztül s mind a három
találkozik Isaszegen, s ott egy országúttá egyesűl. Ez a kapu, a mi
Pestre vezet.

A magyar sereg Pestet akarja látni!

Azért verekesznek.

Van valaki, a ki ezt nem érti?

A Királyerdő, a hol legszélesebb, háromezer, a hol legkeskenyebb,
ezerkétszáz lépés; hossza egy mérföld. Ezt az erdőt kell valamelyiknek a
két harczoló fél közül a másiktól elvenni.

Az erdőt egész hosszában szegélyezi a Rákos, mely nyáron patak, de
tavaszszal mocsár; ütközetben nagy úr. Csak ott lehet rajta átkelni, a
hol ő engedi.

Ilyen átjárat van Isaszegnél, és távolabb északra egy malomnál.

Mind a két átjáratot a magyar sereg ellenfele birja, ki szemközt tud
állítani negyvenkétezer harczost, kétszázharminczkét ágyút, három
röppentyű-üteget és ötvenhat század lovast.

A halmokat, mik a csatatéren uralkodnak, ő tartja megszállva.

Még azonfelül az ütközet folyama alatt Isaszeget is felgyújtották, az
utczák végtől hosszig égnek, azokon ágyúval keresztűl hatolni
lehetetlen.

Az ütközet déltől estig változó szerencsével folyik a Királyerdőben.

Legelébb a déli részből verik ki a magyar seregek az osztrákokat, akkor
azok felgyújtják az erdőt. Azután az osztrák seregek fordulnak vissza új
erővel, visszaverik a magyarokat, s akkor nekik állja útjokat az égő
erdő.

Azalatt a magyar hadsereg más része az északi erdőt szállja meg, s
támadást intéz a malomhid ellen. Már előrenyomul, már sikerre jut, midőn
a másik rész visszavonulása az elfoglalt tért feladni kényszeríti.

Ismét újra kell kezdeni mindent.

Az erdő vivásában, védésében mind a két fél csapatai egymásba
keverednek. Csak nyomról-nyomra, csak fától-fáig birnak egymástól tért
foglalni.

A szétrobbant csapatokat újra meg újra a tűzbe vezetik.

Nem fut már senki úgy, mint három hó előtt. Arczát hátra fordítja, a ki
a túlerő előtt meghátrál, s újra megfordul, a mint segítséget kap s újra
ellenére támad.

A golyófütyölést mindenki ismeri már. Megszokott nóta! Az ágyúdördülés
nem dobbantja meg a szívet, a kapott sebre nem halaványodik el az arcz.
Észre sem szabad azt venni.

Már hat órája hogy küzdenek.

S még egyik fél sem mondhatja, hogy elfoglalt volna a másiktól annyi
tért, a mennyit ágyúgolyói bejárnak. A hova a golyók leesnek, az még az
ellenfél birtoka.

Most megfeszíti mindkettő végső erejét. Fölkeltik a földről, a kik már a
fáradtságtól leroskadtak; bekötik a sebeket s azt mondják: «még nem
fáj!» fölbuzdítják a gyönge szívűeket; összegyűjtik a tartalékokat s
összes végső hatalmukkal a csatatérre omlanak mind két felől.

Zeng az erdő az ádáz kiáltástól; maguk a vezérek viszik elől a
zászlókat.

Az osztrák sereg egy döntő csapást intéz a magyar tábor hadközepe ellen.

Tizenhat század könnyű lovasság, dzsidás és dragonyos, két egész ezred
vértes, hat század banderialis lovas, nyolcz ágyúüteggel, s két
röppentyűteleppel, nyomul keresztűl a Rákos gázlóján Isaszeg fölött egy
tömegben, s mint a lavina hömpölyg neki a magyar hadderéknak.

Azon a kerek téren, mely még most is oly kopárra tapodva látszik, áll a
magyar huszárság egy gyönyörű tömegben.

Háromezer huszár együtt!

Az ellenfél lovas ütegeit felállítá velük szemközt, saját lovassága
hézagai között és oldalában, s megnyitá ellenük az irtó tüzet.

Itt csak egy út volt a menekülésre. Azt követték.

Szemközt rohanni az ellenfél lovasságára s az első rohamnál
összekeveredni vele úgy, hogy az ellen maga se tudja kiválogatni, melyik
az ő csapatja, melyik a másé s ne használhassa az ágyúit.

Úgy történt.

Mindenütt az egész harczvonalon sebes rohamra fútták meg a trombitákat;
a föld dübörgött a rohamtól, az erdő rengett az ordítástól, s az
ordítás, kiáltozás közé nem sokára aczélok pengése vegyült, a mint
ezernyi ezer kard kezd el egymással csókolózni.

A fölvert porfelleg sok ideig eltakarta az egész csatatért.

S mikor egy szélroham hirtelen elkapta azt, a két tábor előtt az ősregék
hőskölteménye állt megtestesülve.

Hat-hét ezer lovag egymással összekeveredve, ki-ki ellenét keresve;
ágaskodó paripák tombolása, villogó kardok találkozása; vörös csákók,
érczsisakok, szögletes süvegek egymás mellett, egymás ellen. Három
főtömeg csoportosul a csatatéren: csaknem gömbölyű tömegek. Előre-hátra
hullámzanak, mint egy csodálatos gépezet, melynek két sarka van. E két
sark a két zászló: a magyar háromszínű, s a császári kétszínű. Ezek
körül foly a legdühösebb küzdelem. A legjobb vitézek oda törnek az
ellenfél zászlójához, ott vérzenek el saját zászlójuk védelmében.

S e mellett oly szoros keveredett tömegbe vannak összezsúfolva, hogy az
egész, mint egy hangyaboly, zsibong előre-hátra, osztrák és magyar
lovasság együtt.

Oh, egy orosz hadvezér tudná, mit tegyen ilyenkor? Nekik irányozná mind
a hatvankilencz ágyúját s elseperné mind a kettőt maga elől.

Az áprilisi tavaszi égen épen akkor hanyatlott alá a nap, s a budai kék
hegyek mögül arany sugárküllőket lövelt szét az égen.

Minden aranynyá vált előtte. A fák fakadó rügyei, mik közt sugárai
átszürődtek; a som és vízi jávorfa épen akkor kezdett virítani. Arany
ködnek látszott a lovagok körül felvert por, s aranyszobornak a hősök
izzadt arcza.

Úgy verekedtek mindannyian, mintha azt tartanák, hogy nem szabad addig
lemenni a napnak, míg hírt nem visz felőle a tengereknek: ki volt a
győztes?

Minden kar úgy feszíté meg erejét, minden csapás úgy lett adva, mintha
attól függne egy ország, egy korszak, egy eszme győzelme. Két óriás
haláltusája volt az, melynek minden csepp vére maga egy lélek, egy hős,
egy csoda.

Rettenetesek a tanújelei e viadalnak, miket a harcz után
összegyűjtöttek. Sisakok, a tarajon keresztül ketté vágva, vas
mellvértek, egy döféssel keresztül szúrva. És azután a véres alakok, kik
tíz, tizenkét sebbel elborítva maradtak a csatamezőn – és élve maradtak.

A fölvert por, a körülfekvő lég forró volt a küzdők dühétől. E
napsütötte porfelleg, ez emberi düh lehellte fényes köd közepett két
vezéri alak pillantja meg egymást a tömegek között. Mindkettő magasabb
egy fővel a tömegnél.

Az egyik Baradlay Richard, a másik Palvicz Ottó.

Egy gondolatuk van.

Nem is gondolat az: két villám találkozása két förgeteg öléből.

Keresztültörnek küzdő hadsoraikon. Egymást fölkeresik.

A harczosok útat nyitnak nekik a találkozásra.

Úgy nyílnak meg előttük a sorok, mintha mindenki azt hinné: Istenitélet
ez! a két vitéz kardjára van bízva, kié legyen a győzelem ma? Végezzék
egyedül!

A legközelebb állók tért nyitnak körülöttük, hogy egymáshoz férhessenek.

Végre találkozhatnak.

Minden, mi férfiszívnek meleget ád, lobog most ereikben. A harczos
dícsvágya, a nemes büszkesége, a bántalmak jól táplált emléke, az édes
gyűlölet s a haza keserű szerelme, s mindez a csataviharban potentiára
emelve, a harczi mámor, a vérontó kéj extasisában arkangyali erővé
magasztosulva.

Összecsaptak.

Egyik sem gondolt arra, hogy a másik csapását elhárítsa, mind a kettő
egyszerre vágott.

Karjának teljes erejével, szívének teljes haragjával vágott mind a
kettő.

A kengyelben fölemelkedve, a kardot egészen hátraszegezve, csaptak le
egymás fejére.

A főre czélzott mind a két kard.

A két csapás egyszerre csattant, mint a találkozó villám s a két hős
egyszerre lefordult nyergéből.

És valóban olyan jó csapás volt az, a mit Baradlay Richard ellenfelétől
kapott, hogy ha nincs teste belemártva azon bűv forrásokba, mikbe az
Ilias és Niebelungen hőseit mártották édes anyjaik, a nap fölkeltét nem
látja többé.

De talán az újabb mythosztalan kornak is vannak bűvszerei, mikkel az
anyák bebalzsamozzák fiaik testét, hogy ne fogjon azon a kard éle. Talán
egy örökké hangzó imádkozás az, mely útjában áll a halálangyal
pallosának s mikor az érczen, vason keresztülvágott már, e vékony
sóhajtáson nem bír keresztülvágni.

Palvicz Ottó kardja keresztülszelte Richard csákóját, az érczabroncsot,
mely felső karimaját tartá; hanem – a mi oly sokszor megtörténik, – a
kard a súlyos vágás közben nem élével, de félig lapjára fordulva érte
Richard fejét.

Az iszonyú ütéstől mégis leszédült az, s kiesett nyergéből, de
sebzetlenül.

Hanem az a másik csapás, a mit ő adott ellenfelének, az tökéletesen
talált.

Olyan volt az, mint az ég mennyköve.

Keresztülvágta a sisakot s mélyen behatolt a koponyába, tátongó sebet
ütve rajta egész a halántékig.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mint a két hős vezér egyszerre lehullott lováról, nehány pillanatra
ádáz dulakodás támadt körülöttük. Mind a két csapat meg akarta menteni
elesett vezérét.

Pál vitéz, ki ott járt vezére nyomában, hirtelen leszökött lováról s
arczczal Richard testére veté magát. A dulakodó paripák ott
agyontaposták. De megmenté kedves gazdáját. Hiszen oly szegény lelke
volt szegénynek. Még csak annyi talentuma sem volt, mint annak az
írástudó trombitásnak, a mit eltestáljon. Nem volt egyebe, csak
szeretete. Most azzal betakarta kedvenczét. És elment helyette meghalni.

E perczben megdördültek az ágyúk az erdő felől! Mi ez? Az egész
Királyerdő rengett a felkiáltástól: «Éljen a haza!»

A magyarok tartalék-hadteste megérkezett s beállt a csatarendbe.

A tartalék ütegei megkezdték a harczot, a honvédzászlóaljak kiverék az
ellenfélt a Királyerdőből. Az ütközet sorsa el volt döntve.

Az osztrák fél trombitái takarodót fúttak. A küzdő lovasság
szétbontakozott; a holtak és sebesültek összeszedése a magyarnak maradt.
Palvicz Ottót is ők vették fel. Még élt.

Az osztrák hadcsapatok mind visszavonultak a Rákos jobb partjára.

A nap leáldozott már. De még azzal nem volt vége a napnak.

Az éjt megvilágította az égő falu lángja, s a falut birni kellett annak,
a ki azt akarja mondani, hogy győzött!

Tehát szuronyt szegezni és előre! Bele a tűz közepébe!

Nyolcz órája, hogy harczolnak már, de fáradtnak lenni nem szabad; a
tikkadt hadak új rohamra kelnek, a zászlók lobognak az esti szélben; az
éljen-kiáltás felzendül köröskörül; szurony-erdő indul meg a sötét
erdőből s belevág a tűz közepébe; az égő utczákon végig foly óra hosszat
a viadal; a sötét erdőben puskaropogás világítja az éjt.

S még mindig előbbre törnek a szuronyok. Most felhatolnak az isaszegi
magaslatokra; az ellent onnan is leszorítják, s mikor a láthatáron
fölemelkedik a hold, a halmokon mind a háromszínű zászlókat látja
lobogni.

De benn a Királyerdőben még egyre foly az ádáz viadal.

Azokat ott nem lehet szétválasztani. Új meg új csapatok törnek egymásra
az erdő sötétjében, a kik nem akarják elhinni, hogy a csatának már vége;
a kik harczolnak, csak azért, hogy harczoljanak; a kik nem hallgatnak
sem takarodóra, sem vezényszóra; csak ellenséget keresnek és küzdenek, a
hol rátalálnak.

Csak a késő éjfél pihenteti el őket.

A Rákos mögötti halmokon a győztes éljenkiáltása veri fel az éjszaka
álmait; a távol gödöllői hegyekről áthangzik az elvonuló ellen szomorú
hivogató trombitaszója; benn az erdő mélyében a halálra sebesültek
nyögése, sóhajtása kisért. A malomréten tábortüzek körül czigányzene
szól: huszárok, honvédek toborzót tánczolnak. A rét árkaiból csermely
szivárog, mely a Rákos vizét pirosra festi…

… Ez történt a Királyerdőben.




A HALDOKLÓ ELLENFÉL HAGYATÉKA.

Sötét volt már, midőn Baradlay Richard mély kábultából felocsúdott.

Úgy tetszett neki eleinte, mintha az a sötétség mind egy nagy súlyos
tömeg volna, mely az ő fején fekszik; mikor a kezét megmozdítá,
meglepte, hogy mozdulatai ebben a sűrű fekete valamiben meg nem akadnak.

– Hohó! kiálta, a mint meggyőződött róla, hogy a nyelve is mozog.

Arra a neszre aztán megnyilt egy oldalajtó s abból világosság jött be.

A világosságnál aztán rájött Richard, hogy a feje még mindig arra való,
hogy visszaemlékezzék. A világosság huszárlámpától ered; a lámpát pedig
egy hosszú kéz tartja, egy hosszú arcz előtt, mely arcz tulajdonosát
Mausmannak hivják.

Hanem még mindig úgy tetszett neki, mintha a napban volna, a hol az
ember fejének a pondus specificuma ezerháromszáz mázsa s a hol egy
közönséges embernek négyszáz lóerőre van szüksége, hogy ha egyszer a
földre, azaz, hogy a napra lefeküdt, onnan megint fel tudjon kelni.

– Nos? felébredtél valahára? szólt bohó tréfás arczczal Mausmann.

– Hát élek?

– Egy körmöd sem hiányzik. Csak vendégszerepelni voltál a másvilágon.

– Hol vagyok?

– A rákosi malomban.

– Akkor hát győztünk! kiáltá fel Richard, s egyszerre emlékezett már
mindenre.

– Tökéletesen. Isaszeg a miénk; a bán Gödöllőig flankenbewegolt, teljes
a diadal.

Nem érezte már többé ólomnak a fejét Richard, nem kellett neki felső
légnyomású gőzgép, hogy fektéből felugorjék.

– Hát bizony csak állj talpra! biztatá őt Mausmann; nincs neked semmi
bajod. Egy ökölnyi daganat van a fejeden, azon három hüvelyknyi solutio
continuitatis a bőrön. Ez az egész.

– Te orvos vagy?

– Elhiszem azt, felelt Mausmann, tudománybüszkeséggel. Doctor medicinæ
és magister chirurgiæ. Én vettelek gondjaim alá s nagy dolgot fogok
belőle csinálni, hogy kigyógyítottalak, miután semmi bajod nincs, csak
egy kis daganat és bőrrepedés. Lapjával ütött meg a kard.

Richard maga is megtapogatá fejét. Volt biz azon a flastrom alatt egy
jókora daganat, de azt már föl se vette.

– Holnapután nyoma sem lesz. Ezért nem érdemes velem tovább vesződnöd;
láss a többi sebesültekhez. Ehhez csak egy kis hideg vízborogatás kell;
azt meg Pál úr is elvégzi.

– Pál úr? szólt Mausmann, kiülő szemeit még jobban kimeresztve.

– Tán nincs itt?

– De itt fekszik ő is a malom folyosója alatt. És alszik, és alunni fog
in secula seculorum.

– Meghalt?

– Bizony ott járt, veled együtt, a hol a halált olcsón osztogatták.
Mikor te leestél lovadról, szegény öreg fiú rád vetette magát a
testével, hogy a lovak össze ne gázoljanak, s aztán őt taposták össze.

– Nem lehet megmenteni?

– Három embernek elég volna a meghalásra, a mit kapott.

– Vezess oda hozzá.

– Várj, hadd kössem be elébb a fejedet. Igy ni. Mily jól illik a fejed
körül ez a fehér kendő, olyan vagy vele, mint egy ős druida.
Kapaszkodjál a karomba. Még szédülni fogsz az érvágástól.

Mausmann fogta a lámpát s kivezette Richardot a malom-folyosóra.

Ott feküdtek sorban a csata áldozatai, kik a malom közelében
elhullottak.

Richard rögtön rátalált Pál vitézre.

Most is oly nyugodt arcza volt az öreg legénynek, mint mindig. Mintha
azt a kis meghalást még csak föl se venné; mintha igen természetes
dolognak találná, a mi vele történt. A bajusza most is oly
kacskaringósan állt két felé, mint két archimedes-csavar. Semmi seb nem
látszott rajta.

Richard oda térdelt mellé: kezébe fogta a kezét a vén huszárnak, úgy
költögeté.

– Pál vitézem! Kedves hű öreg cselédem. Ébredj fel hát! Hiszen csak
alszol. Ne tedd magadat halottnak. Hallod-e. Őrnagyod hiv! A régi gazdád
beszél hozzád. Hát nem felelsz?

– Nagy oka van nem felelni, szólt Mausmann; a koponyája hátul össze van
zúzva egy patkóütéstől.

Richard sírt az elesett vén vitéz felett, mint egy gyermek. Hiszen olyan
hű volt az hozzá; hívebb mint ember szokott lenni: – mint egy hű állat,
a kiben egy angyal lakik.

– Temettesd őt külön sírba, kérte barátját Richard. Hogy rátaláljak,
mikor visszajövök őt keresni.

– Holnap te is jelen lehetsz a hősök végtiszteleténél. Az ellenfél
halottait is mi temettetjük el.

– Igaz! Mi történt Palvicz Ottóval?

– Azzal kegyetlenűl bántál. Ő is itt fekszik a molnárlakban. A
törzsorvos maga foglalkozik vele. Azt hiszi, hogy a kapott sebbe
okvetlenül belehal.

Éppen jött a törzsorvos a molnárlakból, Richardot fölismerve oda sietett
hozzá.

– Ön szerencsésen menekült, de ellenfele a végét járja. Még most magánál
van; de nehány óra mulva beáll a sebláz, s az üszög elkerülhetlen.

– Nincs remény a megmentéséhez? kérdezé Richard.

– Semmi. Ő maga is készen van a végsőre. Első szava, mikor bementem
hozzá, az a kérdés volt, hogy mi történt Baradlayval? Mikor értesítettem
róla, hogy ön minden veszélyen kívül van, csak tompa ütést kapott, akkor
arra kért, hogy keressem föl önt és híjjam oda hozzá; valami közlendője
van.

– Ha ő kivánja, annál jobb, különben is lovagias kötelesség a
megsebesített ellenfélt meglátogatni. Menjünk.

A molnárnak egyik benyilójában feküdt Palvicz Ottó.

Mikor Richardot belépni látta, könyökére erőlködött emelkedni és kérte,
hogy tegyenek valamit a feje alá, hogy egyenesen ülhessen. Kezét nyujtá
az érkezőnek.

– Jó estét bajtárs! hogy vagy? kérdezé, ő, a haldokló, – ellenfelétől.
Bagatelle. Szót sem érdemel. Nálam vége van a világnak. Ne busulj rajta.
Nem az az egy vágás öl meg. Oh nekem kemény fejem van. Sokat kiállt az
már. Hanem az ostoba lovak nagyon megtapostak. Valami megszakadt a
belsőmben. Abba kell elvesznem. Nem te öltél meg; azon ne törd a
fejedet; adtunk egymásnak mind a ketten egyet. Ki van egyenlítve. – Én
befejeztem a számadásomat, csupán egy nagy adósságom van hátra. – Itt
mélyen felsohajtott s megpihent. Mintha erőt akarna gyűjteni.

– Kérd meg ezeket a többi urakat itten, hogy hagyjanak nehány pillanatig
magunkra. Velem már úgy is mindent megtettek, a mi jó. Nincs semmire
szükségem többé.

Az orvos még egyszer ráköté, hogy viselje magát nyugodtan, s ne
mozogjon, mert kötelékei felszakadnak. Palvicz Ottó megigérte, hogy nem
vet neki egy napot, és igen csendes ember lesz belőle.

A mint egyedül maradtak, az elkésett utas sietségével ragadá meg Richard
kezét s mély érzelemre hangolt szóval mondá neki:

– Bajtárs, nekem egy gyermekem van, – a kinek holnap nem lesz apja.

A haldokló arczát valami tűzpir futotta át e vallomásnál.

– Mindent elmondok neked. Időm rövid. Meg kell halnom. Titkomat nem
bízhatom másra, mint egy nemes emberre, a ki azt megérti és megőrzi.
Ellenséged voltam. Most már mindenkinek jó barátja vagyok. Még a
férgeknek is. Te élsz, és győztél. Kötelességed ellenfeled hagyományát
elfogadni.

– Elfogadom, igéré Richard.

– Tudtam azt, azért hivattalak. Tehát halld meg, a mit rád bizok. Nekem
van egy fiam, kit én soha sem láttam, s már nem is fogok látni. Anyja
egy előkelő hölgy. Hogy kicsoda? azt meg fogod tudni az iratokból, miket
tárczámban találsz. Egy szép, egy szívtelen hölgy. Fiatal hadnagy
voltam, mikor megismerkedtem vele. Mindketten könnyelműek voltunk. Atyám
még élt, s nekem megtiltotta a házassági összeköttetést, a mi egy nő
önfeledését orvosolta volna. Mindegy. Azért még sem kellett volna a
szívből kiszakítani egy darabot, s azt kihajítani az utczára. A leány,
ki Isten és természet előtt nőm volt, elment anyjával utazni, s midőn
visszajött, ismét leány volt. Csak annyit tudtam meg, hogy a veszendő
lélek, a kivel megszaporodott a fölösleges lények száma a világon – fiú.
– De hogy hova lett, hol dobták el idegen földön? azt nem tudtam meg.
Később magam vívtam ki magamnak állást a katonai pályán; apám is
meghalt, önálló lettem. És Istenemre, nőül vettem volna azt a hölgyet,
ha meg tudja mondani, hol van a fiam? Untalan ostromolt leveleivel.
Találkozást sürgetett. Esküdött. Minden unszoló iratára azt feleltem:
«találja ön meg gyermekemet». Kegyetlen voltam hozzá. Mehetett volna
nőül máshoz, akárhány kérője akadt. «Én megtiltom neked, hogy férjhez
menj!» – «Hát végy nőül magad.» – «Találd meg gyermekemet.» Kínoztam. De
nem volt szíve, a mi e kínt igazán érezte volna. Azt mondta, nem tudja,
hova lett? Mert úgy iparkodott azoknak a piczi gyermeklábaknak a nyomát
betakargatni a homokban, hogy vissza ne találjon hozzá sem ő, sem más.

– De én mégis rátaláltam. – Éveket töltöttem el a keresésben. Egyik
lábnyomocskáját a másik után fedeztem föl. Itt egy keresztelő levelet.
Amott egy dajkát, egy iratot, egy piczi főkötőcskét; egy élő tanut; míg
utolsó nyomára is ráakadtam.

Ennél a nyomnál meg kell állnom és meghalnom.

A kemény férfi keble úgy küzdött nehéz gondolataival. Akban a kemény
álarczban mélyen érező szív lakott. Richard figyelve gyűjté minden
szavát.

– Bajtárs, szólt a haldokló vitéz, add kezedet rá, hogy te elmégy odáig,
a hová én már el nem jutok.

Richard odaadta kezét a sebesült ellenfélnek. Az ki nem bocsátá azt
többet.

– Tárczámban megleled az iratokat, a mik utasítást adnak, hol kell
keresned a személyeket, a kik tovább vezetnek. A gyermek legutoljára egy
pesti házalónő gondjára volt bízva, ezt egy bécsi zsibárustól tudtam
meg. Pesten nem találtam a nőre, mert Debreczenbe költözött át, valamit
szállított a ti kormányotoknak. Oda én nem mehettem. De megtudtam, hogy
az a nő kiadta a gyermeket valahova dajkaságba. Hogy hova? Azt egyedül ő
tudja. Hanem cseléde tud felőle még annyit, hogy az a falusi
dajkaasszony, kinek keresetmódja ez, gyakran eljárt az asszonyhoz
veszekedni, a miatt, hogy az élelmezésre a fizetett összeg nem elég:
nyomoruságos, a gyermek rongyos és éhezik.

E szóknál görcsösen szoríták meg a haldokló újjai Richard kezét.

A gyermek rongyos és éhezik.

– Azt mondja, pedig igen szép gyermek; néhányszor elhozta a dajkanő,
hogy bebizonyítsa, hogy még él.

Palvicz Ottó szemei megteltek könynyel.

– A házalónő mindig megnézte a gyermek mellét, azon egy szeder-alaku
anyajegy van; hogy meggyőződjék azonosságáról. A gyermek nyakán egy
zsinóron kettétört rézpénz fele csügg, másik fele az anyjánál van. – Ha
még el nem hajította azt is.

– A gyermek rongyos és éhezik. És már három éves. A zsibárusné cselédje
irgalomból ad neki fekete kenyeret; a zsibárusnő irgalomból fizeti
csekély tartásdíját, s a dajkanő kegyelemből tartja, mert anyja rég
megfeledkezett róla. – Bajtárs! a föld alatt is ennek a gyermeknek a
sírását fogom hallani.

– Nem fog sírni, légy nyugodt.

– Ugy-e bár? Te fölkeresed őt? Pénzemet, mit tárczámban találsz, biztos
helyre fogod tenni, hogy a míg felnő s kenyeret tud keresni, meg ne
haljon éhen.

– Én fel fogom őt keresni és gondom alá veszem.

– Megtalálod irataim között a felhatalmazást, hogy nevemet viselje. De
azt ne tudja meg soha, hogy én ki voltam? Szegény katona voltam. Add őt
valami becsületes mesterségre, Richard!

– Légy nyugodt, Ottó bajtárs, én fogadom neked, hogy úgy fogom őt
tartani, mintha testvérem gyermeke volna.

Palvicz arczán az öröm rángó görcsei jelentek meg.

– Te megigéred. Meg is tartod. Akkor nekem nincs mit várnom ide által.
Ah milyen jól esik az égés a fejemben.

És azzal elkezdett dalolni.

A láz erőt vett rajta, s rohamai kiforgatták lelkét eddigi gyökereiből,
s akkor dalolt, mint egy őrült, gassenhauereket, operákat.

Mikor aztán a lázroham percznyi csendet hagyott, akkor ismét okosan
beszélt.

– Mert látod, van a kínnak bizonyos foka, a mikor az már jól esik.

Richardnak rettenetes volt a haldokló küzdelmét nézni; egy haldoklóét,
ki az ő kezétől esett el. De nem hagyhatta ott, mert az fogta a kezét, s
midőn Richard ki akarta azt vonni kezéből, mint vaskapocs szorultak
össze a haldokló újjai s őrjöngő humorral monda:

– Ahán! Te el akarnál most innen osonni? Nem tetszik a látvány? Nem úgy
bajtárs. Ha megöltél, nézd végig, hogyan halok meg. Tanuld meg, hogyan
kell majd neked is, ha így jársz, mint én, vonaglani, nyavalygani,
torzképeket fintorgatni, fogakat csikorítani.

És ismét dalolt, hogy azt borzalom volt hallani.

A nagy kinzómester egy-egy perczre megint nyugtot hagyott neki; olyankor
halkan beszélt.

– Csak félczipőcske van a lábán szegénykének!

Erre ismét zihálni kezdett a keble.

Egyszer aztán nagyon elcsendesült. Szemöldeit mélyen lehúzta szemeire,
arcza megszünt vonaglani; mély, csendes, nyugodt hangon szólítá meg
Richardot. Egészen magánál látszott lenni.

– Hanem… bajtárs… az a titok, a mit neked átadtam, egy nő titka…
Becsületedre mondd nekem, hogy e nőt el nem árulod soha… Még fiának sem
mondod meg anyja nevét… Rossz nő! De titkához csak a sírnak van joga,
hova én lemegyek.

Richard ünnepélyes meghatottsággal válaszolt:

– Becsületemre fogadom azt.

E szóra a csuklóját szorító kéz még keményebben zárult össze; az az
elkomolyult, sápadt arcz azokkal a leránczolt szemöldökökkel, azokkal a
kőmerev szemekkel még sokáig nézett szemébe; míg egyszer észrevette,
hogy az, a kivel szemközt néz, a kivel kezet szorít, – az egy halott.

Úgy kellett az orvosoknak erőszakkal lefejteni Richard kézcsuklójáról
holt ellenfele ujjait.




NAPFÉNY ÉS HOLDFÉNY.

Egy idyll a csatazaj közepett.

Milyen jó, hogy nem olyan a föld, mint Herodot térképén van ábrázolva:
sima, egyenes, lapos; milyen jó, hogy fa föld gömbölyű. Milyen jó, hogy
lehet egy-egy pontja a földnek, a honnan a kerek láthatáron nem látszik
meg az égő falvak füstje. A földboltozat hajlása eltakarja azt s engedi,
hogy legyenek boldog emberek is a világon.

Ha a föld oly lapos volna, mint Herodot hitte, látni kellene a
Kőrös-sziget partjáról délfelé eltekintve, hogy ég Ó-Arad, Ujvidék, hogy
robban a légbe Szent-Tamás, hogy gyullad ki Temesvár; nyugatnak nézve
meglátszanék, hogy füstölögnek Abrudbánya romjai napokig, hetekig;
keletnek tekintve látná a szem Budapestet égni, s északnak nézve, látni
kellene az ezernyi őrtüzeket, mik egy közeledő tábort jeleznek. És végig
hangzanék a rettenetes sík világon az ágyúk dörgése, mik Aradot,
Temesvárt, Péterváradot, Gyulafehérvárt, Komáromot, Budát, Titelt
vívják. Egy folytonos szakadatlan dörgés moraja volna az, mely önmagának
viszhangot ad.

Nem látszik abból, nem hallik abból ide semmi; a láthatár eltakar
mindent.

A Kőrös-sziget nyárfái most hányják virágjaikat; szép májusi idő van.
Áldott meleg eső után a buja zöld fű sárgul, kékül a virágtól; valahol a
fákon túl a kasza fenése hangzik; ott már kaszálnak is.

Az egész Kőrös-sziget egy kis elzárt paradicsom, költői kedélyű uraság
nyaraló tanyája, a fák életbiztosító intézete, hol fejsze nem éri
gyökereiket soha; nincs egyéb feladatuk, mint lombot hozni, árnyat
vetni, madaraknak otthont adni. S ha van közöttük egy-egy rokkant, kinek
dereka tört, karja facsarult a zivatarban, azt sem bántják; nyugdíjba
van már téve; szabad neki elmulasztani a kivirulást; ha elszáradt, ha
elkorhadt, majd bezöldelli a körüle tekergőző vad komló, téli zöld
repkény. Az öreg fát nem vetik a tűzre.

S a fák alatt mintha madarak szentegyháza volna. Lakója van minden
bokornak, vándor rigó, fülemile, ott találja tavaszszal a fészkét, a hol
őszszel hagyta, s dalával, fütytyével hirdeti a meleget s szerelmet.

Ezen a szigeten lövés nem hangzik soha.

Nem is kinozza ott ártó bogár az embert és a fát. Mindenki hálás egymás
iránt; az ember védi a fát és annak tollas lakóit, a fa védi mind a
kettőt vihartól, nap hevétől, s a madár védi mind a kettőt közös
ellenségeiktől, a rovaroktól. Oh bölcsen van ez elrendezve!

A szigetet köröskörül övezi az ős pagony; az égerfák, mik sötét
lombjaikat egész a víz színéig eresztik, még be sem hagynak abba
kívülről pillantani.

Hanem egy ponton, a hol a híd átvisz a szigetre, megnyílik a sűrű
erdőfalazat, s az összehajló óriási fák, mint egy zöld templom-íven át
engednek a sziget belsejébe láthatni.

Egy paradicsomi tájkép az ott.

A derült távlatban egy napsütötte kastély látszik, a skót mezei lakok
modorában építve, északi oldalán az egész fal, fel a háztetőig
befuttatva sötétzöld repkénynyel, míg a keleti homlokzat lángban égni
látszik a felfutó rózsa millió piros virágától, mely épen most van
legjobb nyilásában. A kastély déli oldalán egy óriási vén hárs emelkedik
fel, még egyszer oly magasra, mint maga az épület fala, melynek fehér
márvány estradeján egy fejedelmi páva ül csendesen, hosszú aranycsillogó
uszályát a földig eresztve alá.

S a kastély előtt egy széles tó, melynek azur tükrében az egész ragyogó
kép még egyszer megjelen; a fehér márvány mellvédek, a lángpiros
homlokzat, a sötétzöld repkényes oldal; három fehér hattyú, szárnyát
vitorlául terjesztgetve, lassan úszik végig e tükrön, ezüst vonalat
húzva végig rajta.

S a vízparton egy egész falka szarvas hűsel; egy kis ünő a vizet
szürcsöli, s tán termetével kaczérkodik a víztükörben; az öreg gím
hatalmas agancsát magasra emelve áll mozdulatlanul. Olyan szelídek, hogy
meg sem rezzennek, ha valaki közelít feléjük.

Az üde pázsit-ágyak közt kavicsos út vezet a kastély ajtajáig, mely egy
boltozatos verandába visz fel, a góth íves ablakok színes üvegkarikái
tarka fényt vetnek a padlat kétszínű márvány koczkáira, a mint a nap
keresztül süt rajtuk.

A veranda egyik felét nehéz zöld damaszt függöny takarja, mely árnyat
tart a délelőtti napnak.

Abba az árnyékba helyezve van egy fehér függönyös bölcső, abban a
bölcsőben aluszik egy kis csecsemő. Olyan kövérek az arczai, hogy alig
engednek helyet a piczi szájnak kettőjük között. Kénytelen a száját
nyitva tartani miattuk, míg aluszik.

A bölcső peremén ül egy kis pacsirta, s énekli az alvó fölött a
Rákóczi-indulót. Nevetségesen gyönyörű! A világ legriadalmasabb harczi
indulója egy pacsirta gyöngéd, boldogságot zengő hangján. – Aztán mikor
jön egy szemtelen légy, s le akar szállani a kis alvó piros arczára:
huss! a pacsirta egyet rebben, s úgy elkapja a legyet, mintha soha sem
lett volna; aztán megint visszahibban az őrhelyére, s tovább fujja
üvegfuvolahangon, légcsengetyű-hangon: «bátran! csatára! hí a
szabadság!» – míg új légy nem jön.

A csecsemő anyja a bölcső lábánál ül egy nádfonatú karszékben. Tekintete
a nyitott ajtón keresztül a távolban méláz. Fehér csipkés pongyolát
visel, derekán széles kék szalaggal átszorítva, hajfürtei rendezetlenül
omlanak vállaira és keblére, összekeveredve a csipkefőkötő elszabadult
szalagjával.

Szemközt a hölgygyel egy fiatal férfi ül egy festő-állvány előtt, s a
hölgy miniatur-képét festi olajban.

A veranda tulsó részében egy három éves gyermeknek van nagy dolga egy
óriási newfoundlandi kutyával, melyet minden áron rá akar bírni, hogy
legyen neki lova.

Ez a nő, ez a két gyermek, Baradlay Ödön családja; az a fiatal férfi
pedig Baradlay Jenő.

Annak a fiatal nőnek meg kellene tébolyodni, ha Jenő nem volna
körülötte.

Mindig és mindig azon gondolkozni, hogy férje a halál piaczán jár és nem
hallani felőle hetekig semmi hírt, és azután rajzolni képzelmében a
veszélyeket, a mik utólérhetik!

Nagy szerencse rá nézve, hogy Jenő ott van. Az úgy ki tudja találni a
legvigasztalóbb gondolatokat, minden aggodalmára van ellenmérge; még a
néma gondolatában is olvas. Néha-néha elmegy a szomszéd városba s jó
hírt hoz onnan. Talán nem is igazat.

Jenő nincs megelégedve az arczképpel! pedig oly nagy igyekezettel festi
azt. Nagy adománya van a művészetre; azt is mondja, hogy el fog Rómába
menni s festőnek képezi magát. Ráhagyják.

Hanem ez a kép nem akar sikerülni. Valami hiányos rajta. Minden vonás
egyenkint találva van; de együtt mégis idegen.

– Bélácskám, kis öcsém, jer ide.

A kis fiu ott hagyja a newfoundlandit s oda megy Jenőhöz.

– Bélácskám, nézd meg ezt a képet, s mondd meg, ki ez?

A kis fiu megbámulta a képet nagy kék szemeivel:

– Egy szép asszony.

– Nem ismersz rá anyádra?

– Az anyám nem ilyen.

Azzal a kis fiu visszament a newfoundlandihoz.

Aranka vigasztalni akarta Jenőt.

– Jó az a kép, én tudom, hogy találva van.

– Én tudom, hogy nem jó. És annak te vagy az oka. Mikor előttem ülsz,
mindig azon gondolkozol, hogy most Ödön milyen veszélyben lehet, s én
nem akarom ezt a kifejezést visszaadni a képen. Meg akarjuk vele lepni
Ödönt. Neked nem szabad e képen olyan szomorúnak, olyan aggódónak
lenned.

– De hát lehetek-e másforma?

– Hiszen tudod, hogy Ödönt semmi baj sem érte; ezután még kevésbbé
érheti. «Ők» győznek.

– Ezt te mondod nekem.

– S te nem hiszesz nekem?

– De hát te honnan tudod azt?

– Anyámtól tudom.

– És anyánk honnan tudja?

– Vele tudatja azt Ödön.

– De miért nem ír nekem Ödön?

– Csak nem vagy féltékeny az anyánkra?

– Oh, mit mondasz? De hát legalább egy olyan levelét hoznád el egyszer
nekem, a mit az anyánknak írt.

Jenő ugyan meg volt szorítva.

– Oh, hát aztán mit nyernél azzal a levéllel? Gondolod, hogy az olyan
irást, a mit valaki egy ellenséges vidéken át küld, úgy írják, hogy azt
mindenki elolvashassa kedve szerint? Az chiffrekben van írva.

– Jó, elhiszem. Ha chiffrekben van is írva, de legalább a vonásait
megismerném bennük. Kegyetlenség tőletek, hogy még csak a betűit sem
engeditek látnom, ha nem érthetném is.

Most még jobban meg volt szorítva Jenő.

– Ah! Haha! nevetett. Te azt hiszed, hogy azok a chiffrek olyan
közönséges betűk, a mikben valakinek a kézvonását meg lehet ismerni.
Megállj: mindjárt megismertetem veled a mi chiffreinket, a mikkel egymás
közt, ha titkunk van, levelezni szoktunk. Két egyenes vonás ide amoda
téve adja ki az abéczénket.

Azzal lerajzolta Arankának egy szelet papirra az egész titkos ábéczét:

a b c d e f g h i k l m n o p r s t u z j v

– Aztán ne gondold, hogy ezt is papirra szokás írni, hanem a mit izenni
akarunk, ilyen keresztöltésekkel felvarrjuk egy zsebkendőre. Akárki a
kezébe veheti; mit lát rajta? De a ki tudja a titkát, a fehér
zsebkendőről egy nagyító üveggel szépen leolvassa az izenetet. Már most
hát hogy ismered meg ezekből az egyenes pálczákból az Ödön kézvonásait?

Jenő tökéletes örömöt szerzett ezzel a titkos ábéczével Arankának.

– Oh abba én rögtön beletanulok. És aztán fogok Ödönnel levelezhetni.
Várj csak.

S azzal az irónt kezébe véve, elkezdte a betűk összeállítását
próbálgatni egy szelet papiron.

– Nézd, el tudod olvasni?

Jenő kibetűzte az abrakadabrát.

«Kedves Ödön szeretlek».

Aranka arcza ragyogott a mosolytól, mikor Jenő azt kitalálta.

Hanem az a ragyogás megint olyan szomorú volt ez ifju arczon. A delejes
álomjáró mosolygása volt az, kit a képzelet összehoz a távollevővel. A
szemek, mik örömtől sugárzanak, csak mindig a láthatáron túl keresnek
valamit.

Jenő félretette ecsetjét, s gondolá: «nem; e mosolyt sem örökítem meg a
vásznon».

Hanem az asszonynak adott legalább valami dolgot azzal a titkos irással.

Nem fog egész nap annyit kínlódni aggodalmaival.

«Mi hír Ödönről?»

«Mikor fog hozzánk visszajönni?»

«Mit írnak a lapok? Ismét ütközet volt? Ödön is ott járt? Nem sebesült-e
meg? Nem fogták-e el?»

«Miért nem látjuk anyánkat?»

«Miért nem mehetünk oda, a hol Ödönhöz közelebb volnánk?»

«Apámat sem láttam már hónapok óta.»

A mikre Jenőnek ezerféle változatait kell kigondolni a magyarázatoknak.

Hogy nehéz hírt kapni a Tiszán innenről; – hogy Ödön közel sem jár az
ellenség lőtávolához; – hogy rövid idő mulva ismét itt lesz; – hogy
lapokat nem lehet kapni mert nincs postajárás. A mi jön, Debreczenből
jön, s abban nincs egyéb, mint országgyűlési disputa, meg kaliforniai
események; – hogy a mamát az egész gazdaság gondja terheli, azért nem
jöhet ide.

Mennyi munkájába kerül sógorasszonyával mind ezeket elhitetni. Hogy kell
a debreczeni levelekkel érkező postát lesnie, hogy valami olyat ne adjon
át, a miből Aranka valami bajt megtudhatna. Hogy kell előtte saját
szomorúságát eltitkolnia, mikor Richard bátyja megsebesültét hírül
hozták. És mindennap és folyvást diadalmas arany időket mesélni előtte,
mikor saját szivében a fekete semmi van: a hitetlenség, a kétségbeesés
sötétje.

Mind azt, a mi szörnyűt a nő csak álmodik, ő már mint bizonyosat tudja:
de biztatja az ellenkezővel.

Ő látja az ország minden szélén, a világ mind a négy oszlopán égő
tüzeket; ő hallja a közeledő táborok nehéz dübörgését; tudja, mi lesz
mind ennek a vége? És a kis pacsirta énekli a Rákóczi-indulót.

Hanem most egy új hang kér figyelmet. Két gömbölyű kezecske ott abban a
bölcsőben el kezd mozogni, fölnyitja ujjait s ismét összecsukja; két
sötétkék szem jelenik meg a hosszú szempillák alól, s aztán megint
hirtelen lehunyódik a nagy világosság elől; hanem a helyett megnyilik
két parányi cseresznyeajk s hallatja azt a hangot, a min még a
szerafimok dicsérik az Istent: a minden népeknél egyformán érthető
hangot, a betűkkel le nem írható, szótagokkal ki nem fejezett, mégis
mindent elmondó hangot: a gyermek hangját anyjához.

És az anya megérti azt a szót jól. Oda rebben a bölcsőhöz, kiemeli a
vánkoskájával együtt a parányi embert. A gyermek lefelé görbíti két
szájszögletét, mintha sírni akarna; az anya megcsókolja a száját, s arra
aztán a gyermek fölfelé görbíti szájszögleteit és nevet.

Aztán mindketten nevetnek: egymásnak a szeméből kilopnak valamit, a mi
része az istenség örök üdvének.

Az anya aztán nem lát semmit a világon, csak azt a mosolygó
gyermekarczot.

Leül vele, ölébe veszi. Egyik karját oda teszi a feje alá.

És aztán lefosztja kebléről a hímzett patyolatot s megszoptatja
gyermekét. Láthatja nap, ember és Isten.

És gyönyörködhetik benne.

Ez az egy képlet, mely a tiszta gömbölyű eget, együtt a felkelő nappal,
s annak kerek hajnaludvarával, szépségben, magasztosságban, gyönyörben
megközelíti: a nő keble gyermeke ajka előtt.

Jenő felkapta ecsetét és festett.

Ez a nő igazi arcza. Ezekben a vonásokban ismerhetni reá.

És az anyát nem zavarta meg néma gyönyörében az, hogy arczvonásait az
ecset meglopja.

Miért szégyenlette volna előtte magát? Hiszen testvér!

S miért szégyenlette volna magát? Hiszen anya!

És Jenő gondolta magában, míg e képet festé, hol a gyermeket, hol az
anyát nézve: «és titeket küldtelek volna én koldulni a világba?»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pedig hát mind az, a mit az ifju nőnek mondtak, nem volt igaz.

Férjét folytonosan rémület és veszély környezi, atyja nem jöhet hozzá,
mert a táborban jár; napa nem küld neki levelet soha és férje soha, az
egész titkos irás: mese; ő maga, az ifju nő: fogoly, elzárva e szigetre,
és sógora, Jenő, az ő börtönőre, ki vigyáz rá, hogy a szigetet el ne
hagyja, s hogy senki ne közeledjék hozzá.

Féltik?

Igenis. Féltik attól a nagy hódítótól, a kitől azon év nyarán ezer, meg
ezer, táborban járó férj féltette honhagyott nejét: a kolerától.

Ott kinn köröskörül a kolera dühöng.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Késő éj van.

A hold keresztül világít a nemesdombi kastély ablakain. A mint delejes
fényét ráveti a falon függő rámák életnagyságú arczképeire, úgy tünnek
azok fel, mint Macbeth kisértetei, mik sorban megjelennek, s ismét
eltünnek, mikor a hold fénye odább megy. Legfenyegetőbb valamennyi
között a kőszivű ember arczképe.

Valamennyien egy nőre szegezik szemeiket, ki ott járdal előttük, fehér
ruhában. Mintha a sírbolt előtti márványszobor szállt volna le, hogy a
kisérteteknek bebizonyítsa, hogy ő is él, nemcsak ők.

Az éj csendét egy-egy fájó sóhaj veri fel koronkint, mely nem tudni
honnan jő? a kastélyon végig hangzik; – egy nyögés, melybe fogvaczogás
vegyül; – egy kínos jajkiáltás, mely utat tör összeszorított ajkak
közül, s elfojtatik újra összeszorított ajkak közé; – egy csendes zokogó
panaszhang; – egy hirtelen felordító szó, minő a lázálmodóé, melylyel
lelkét a pokolból visszakiáltja; – egy félelemteljes hördülés…

Minő kisértet-hangok azok, melyek innen alulról jőnek?

A Baradlay-kastély jelenleg egy egész kórház. A kastély nagyasszonya
megnyitá azt a szabadságharcz sebesültjei számára. Először az alsó
földszinti osztály szobáit; azután, mikor azok megteltek, a felső
osztály egyik szárnyát; mindig többen jöttek: berendezé számukra a
dísztermeket; utoljára nem maradt más számára, mint saját szobái, a
többi mind sebesültekkel van tele.

Azok sóhajtoznak, azok nyögnek, azok kiáltoznak az éj csöndében oly
kisértetes hangokon. Talán haldoklik is valaki közöttük.

Baradlayné két orvost tart számukra, gyógyszertárrá van alakítva a
könyvtár, s a czímerterem műtő-teremmé.

Maga és nőcselédei egész nap tépést, sebkötőket készítenek.

Éjjel aztán hallgatja ezeket az alvilági kínhangokat, a miknek
hallásától egy arkangyalnak is össze kell borzadnia. Mikor elhatározta
rá magát, hogy kastélyát a harcz sebesültjei számára megnyissa: jól
tudta, mit cselekszik.

Elébb gondja volt rá, hogy Ödön nejét, kis gyermekeivel elküldje
kőrös-szigeti kastélyába. Fiát, Jenőt, utasította, hogy mint ügyeljen
reájuk?

Azoknak nem szabad azt még csak sejteniök sem, mi történik az ősi
lakban?

Minden másodnap temetnek onnan.

És minden szobában kínlódó nehéz sebesültek feküsznek, kiknek jól esik,
ha egy szelid női arcz mindennap kétszer-háromszor végig járja
kíntanyájukat, ápolásukra felügyel, s jó szóval vigasztalja őket,
szükségeikről gondoskodik, angyali jó tekintetével gyógyít.

Hanem annak a nőnek is kőszíve legyen, a ki ezt teszi!

Kőszív, de gyémántszív! A gyémánt az a kő, a melynek lelke van.

Baradlayné helyt állt e rémesen magasztos feladatnak.

Nem nő volt, nem asszony: egy szent volt.

Szent, a kihez a haldoklók imádkoznak, a kiről a felgyógyulók dicsérő
zsolozsmát zengenek, a kinek ujjai érintésétől a martyrok fájdalma
gyönyörré válik.

Hanem azért a magasságért meg kell szenvedni!

Mikor már tömve volt a háza sebesültekkel, akkor kiütött közöttük a
kolera.

A halálnak nem volt elég a csatatéri aratás; két kézre fogta kaszáját,
úgy vágta a rendet. A mi nemét a fegyvernek ki nem találta ember,
kitalálta ő.

Akkor még Magyarországon 1831 óta csak másodszor hangzott a kolera neve.
Hírét csak a tizennyolcz év előtti rémképekből ismerik. Akkor is oly
kevéssé tudták, hogy mi az? mint az első megjelenésekor.

Ragály-e? dögvész-e? vagy járvány? a föld betegsége-e? vagy a lég
nyavalyája? rossz szellem-e, Isten csapása? belehellt állatparányok
okozzák-e, vagy megevett cryptogamok? Hogyan és miért utazik
vidékről-vidékre? Miért választ ki magának egy városban egy negyedet,
egy utczát, néha egy utczának egyik felét, s a másikat békén hagyja?
Hogyan jár egy ember száz kolera beteg között fertőzetlenül, míg a másik
egy halálhírre, e szó kimondására megkapja azt és meghal bele?

Mind erre olyan kevéssé tudott valaki felelni, mint 18 év előtt.

Óvatosság, elővigyázat és erős szív. Egyéb tanácsot nem tudtak adni.

A leveleket, mik egyik vidékről a másikra küldettek, most is átlyugatták
és megfüstölték. Legtöbben pedig épen nem leveleztek.

Baradlayné ezért nem küldött soha levelet Kőrös-Szigeten lakó
gyermekeinek. Ezért nem engedte Ödön leveleit is nejéhez eljutni, mert a
táborral együtt járt a kolera.

Azért nem látogatta meg menyét és unokáit soha, azért volt eltiltva
azoknak őt meglátogatni; mert az a ház, a hol most Baradlayné lakik, a
halál királyi kuriája!

És ő maga meg nem mozdult onnan.

Az órák az éjfél szakaszait számlálják, a tele hold a magas ablakon át a
rámák kisérteteit eleveníti meg: a ház nagyasszonya ott jár végig e
sóhaj-hallgató szobában, s kezeit hátratéve, meg-megáll a legfenyegetőbb
kép előtt.

A kőszivű ember képe az.

És beszél vele.

– Nem! Nem riasztasz el innen… Helyt állok… itt maradok… Hallom
szemrehányásodat… Azt mondod: «ez a te műved»… Nem tagadom… A mennyi
részem van benne, annyi részt kiveszek belőle… Ezek a borzasztó hangok
itt körülöttem nem hagynak aludni sem engem, sem téged… Téged sem,
úgy-e?… Én hoztam őket ide… Meg kell őket hallgatnom; mert nekem
beszélnek… Ha ajkaik hallgatnának, nyitott sebeik fognának beszélni…
Minden seb azt mondaná: én appellálok a mindentudó Istenre!… Én nem
félek előtte megjelenni… Hát én nem apellálhatok-e oda?… Te már a
túlvilágon vagy; te már tudod a jövendőt, te már látsz a szivekbe és a
századokba. Miért jösz hát nekem szemrehányást tenni?… Tudod jól, hogy
ennek a vérnek ki kellett folyni, hogy ezt a kínt végig kellett
szenvedni. Tudod jól, hogy meg kell halni, a ki fel akar támadni…

A nő ismét végig jár a holdvilág-sütötte padlókoczkákon, s ismét
visszatér vitatkozó feléhez:

– Azt hiszed, hogy én félek itten egyedül magamban; egyedül veled
itten?… Alattam és körülöttem a halál; de fölöttem az Isten… Egymás
szeme közé nézünk: én és a halál… A ki megretten tőle, midőn megmondja
neki a nevét, annak mint szörny jelenik meg; a ki üdvözli őt, annak mint
angyal… Aztán az ég nem a csillagoknál kezdődik, hanem a fűszálak
hegyénél: a fejünk mindenütt az égben jár… Én nem félek attól, hogy ezt
tudom.

Megint végtül-végig járja a szobáit; megint szembeáll a kisértő
arczképpel.

– Azt kérded tőlem: «mit tettél gyermekeimmel?… Ellenkezőjét annak, a
mit meghagytál… Mondtad, hogy visszajösz, mondtad, hogy fülembe fogod
suttogni e kérdést… Hallom… Ellenkezőjét tettem annak, a mit te akartál…
Két fiam a csatatéren: egyik már sebet kapott, mindennap üthet haláluk
órája… Harmadik fiam egy élő halott, egy nulla… Én tettem mind ezt… Én
vittem őket oda, a hol vannak… Nem bántam meg!… A mi végezve van
felőlük, bevárom nyugton… A végzetet megfordította az én kezem… Lehet,
hogy elvesznek mind,… az meglehet… Többet ér a jó veszteségben részt
venni, mint a rossz diadalban… Én adtam nekik az életet, az én tejemet
szopták; meghalhatnak az én lelkemmel egyesülve; de nem volt szabad
élniök az én lelkemmel ellenséges éltet…

És ismét jár és ismét hallgatja a túlvilági kérdéseket.

Talán amaz is hallja az ő szavait?

Visszatér ismét a képhez és arcza most oly gyöngéden mosolyog.

– De oh ha látnád azt a két szép gyermeket, a mint anyja ölébe borulva
játszik, cseveg és gagyog… Azokat megőrzöm, mint egy házi oltárt… Azokat
jó helyre vittem… Oh ha látnád őket, nem néznél ily haragos arczczal…
Azok egy boldogabb kornak az örökösei. Mi mind megáldozzuk magunkat
azért, hogy ők boldogok legyenek… Te nem akartad, hogy e két mosolygó
főre süssön a nap… Én akartam… Látod? Nemcsak halált, nemcsak szenvedést
tudtam én előidézni a sors titkaiból, hanem életet is, és boldogságot…
Ezt az életet, ezt a boldogságot eltettem innen jó helyre; a hol megvédi
őket Isten végtelen irgalma s az én soha el nem hallgató imádságom… Nem
hagytam őket itt, a te haragos arczod előtt… Ők élni fognak s expiálják
egykor a mi ki nem gyógyulhatott bajainkat.

A nő egész látnoki gyönyörrel merengett sokáig e gondolaton.

Abban azután megerősíté szivét; megnyerte nyugalmát.

Még egyszer emelt fővel fordult az arczkép felé.

– A mit tettem, – jól tettem… És most akarom, hogy térj aludni, – s
akarom, hogy aludjam én is.

A holdfény is elhagyta az arczképet, más tárgyra vonulván ezüst
világával; az visszasülyedt a homályba.

S a nő, a ki meg tudta parancsolni a kisértetnek, hogy menjen nyugodni,
tudott parancsolni saját magának is, hogy aludjék.

És aludt nyugton.

Pedig tudják, a kik próbálták, hogy ez a legnehezebb parancsolat:

«Én akarom, hogy aludjam!»




SÖTÉTSÉG.

A Plankenhorst-háznál egyike volt azon bizalmas estélyeknek, a mikben
soror Remigia is részt szokott venni növendékével együtt.

Ama vakmerő szökési eset óta azonban soror Remigia nem kiséré egyedül
Edith kisasszonyt, még egy másik kolostorszűz is járt vele; ketten csak
megőrzik.

Edith ott hallhatott eleget a magyarországi harcztérről, a mi elrontsa
kedvét a férjhezmenetelre. Hányszor és hogyan verték szét a magyar
seregeket, mily tökéletesen meg lett az semmisítve; hogy meg van az már
szorítva s kénytelen magát megadni rövid időn; ha pedig előre nyomul,
mint csalják kelepczébe, hogy vágják el visszavonulási útját? egy sem
szabadulhat meg belőle.

Ilyenkor Baradlay Richardról is hallhatott eleget. Már két izben csak
lova gyorsaságának köszönheté, hogy Palvicz Ottó kardja utól nem érte.
Palvicz fogadást tett, hogy akár élve, akár halva, kézre kell őt
kerítenie.

Edith választhatott, azért imádkozzék-e, hogy a kedvesét élve, vagy
azért, hogy halva lássa? Halva a csatában, vagy élve a vesztőhelyen?

Azt tudták már Plankenhorsték mindenfelé kiterjedő összeköttetéseiknél
fogva, hogy tegnap dél óta döntő ütközet folyik a Királyerdőben.

Windischgrätz herczeg legutolsó távsürgönye azt tudatta, hogy este 7
órakor a magyarok minden ponton vissza vannak verve, s a lovagias bán
épen a kegyelemdöfést indul megadni a visszavert ellenhadnak.

Ugy is volt egész este 7 óráig; a fővezér nyugodtan fekhetett le vetett
ágyába; a csata meg volt részére nyerve.

A lovagias bán csak reggel 7 órakor verte fel azzal a hírrel, hogy egész
hadtestével együtt megérkezett, s ott hagyta a csatatért az ellenfélnek.

Ezt azután ráértek megsürgönyözni Bécsbe.

Ott mindenki hihette azt, hogy a győzelem teljes, másnap estig.

Plankenhorstné és leánya, a két apácza és Edith a theánál ültek az
isaszegi csata utáni estén. A társalgás tárgya természetesen a tegnapi
ütközet volt, a hogy azt a mindenbe beavatott hölgyek a
főhadparancsnoknak bülletinjéből ismerték.

A négy elébb említett hölgy különös derült kedélyhangulatban volt ma. Az
utolsó annál többet ábrándozott.

Soror Remigia a multkori tapasztalat óta nem nyilvánít oly
tartaléknélküli rokonszenvet a chartreusehöz; a helyett inkább arakot
tölt a theához. Azt hiszi, hogy az arak ébren tartja az érző idegeket.

Ma különösen beszédes.

A hölgyek magyarázzák egymásnak az ütközet terét. Soror Remigia érti azt
a legjobban.

Kirakják kenyérhéj-darabkákból és czukordarabkákból, hogy állnak
szemközt a seregek?

A kenyérhéj-darabok a magyar ezredek, a czukordarabkák az osztrák
ezredek.

Így minden a legkönnyebben megfoghatóvá lesz.

Ha az az egy czukordarab egy araszszal elébbre megy a kenyérhéj-darabkák
háta mögé, ezek mind el vannak fogva. S mi annak azt az arasznyi utat
megtenni ott az abroszon?

Ha a Rastich-dandár jókor megkapja a parancsot, hogy flankirozza az
ellenséget; ha a Lichtenstein-dandár en échelon avancirozik, s ha a
Colloredo-dandár à cheval veti magát az országútra, egy ember, egy ló
meg nem szabadul az ellenségből.

A hölgyek nagy szónoki zajjal magyarázzák azt egymásnak. A hadi műszavak
oly folyékonyan mennek nekik, mint akármelyik second lájtinantnak.

E vidám trécselés közepett kopogtatás hangzik.

– Ki az? Szabad!

A kis szőnyegajtón, melyen csak a jó barátoknak volt bejárása, benyitott
hozzájuk Rideghváry úr.

A nemes úr arcza pergamentszinű volt, szájszögleteit rejthetlen
idegesség galvanizálta.

A két Plankenhorst hölgy eléje szaladt, megfogták kezeit, lármásan
üdvözölték, arczába nevettek, az asztalhoz vonták, egy karszékbe
beerőltették, s csak akkor döbbentek azután meg tőle, mikor ott látták a
lámpavilágnál ülni. Valami mumiaformája volt.

– Nos, mi hír a csatatérről? kérdezé barátjától Plankenhorstné.

Rideghváry felelni akart s csak akkor vevé észre, hogy nyelve és torka
száraz, hogy hangja felakad.

Egy korty vizet ivott elébb.

Azután felelt.

– Minden rossz. Az ütközetet elvesztettük.

Csak perczek mulva bir Plankenhorstné gyönge kétséget kifejezni.

– Az lehetetlen.

– Az való, monda Rideghváry.

Most Alfonsine akarta megmutatni, hogy neki több lelki ereje van, mint a
többinek, s fel sem veszi a dolgot. Pedig az nála nem lelki erő volt,
hanem könnyelműség.

– Ah uram! Az még nem bizonyos. Önök nem tudhatnak semmit bizonyosan.
Önök könnyen megrémülnek az álhirekre.

Rideghváry éles, szuró tekintetét Alfonsine arczára szegzé, melyen
rózsapiros nevetés tagadta a rémhir hatását.

– Bizony pedig kisasszony, monda kemény hangon: az való, a mit mondok.
Oly hirnök hozta meg e tudósítást, ki maga jelen volt ott, a hol Palvicz
Ottó elesett…

A rózsapiros nevetés aztán egyszerre elmult a kisasszony arczáról.

– Palvicz Ottó? rebegé soror Remigia. Más nem mondta ki a nevet.

– Igen is. Az, a kit futárnak küldtek, jelen volt Palvicz Ottónak
találkozásán Baradlay Richarddal. Egyszerre vágtak mind a ketten egymás
fejére, egyszerre estek le mind a ketten a lóról.

Két arcz, a kétségbeeséstől elsápadtan, a rémülettől elmerevülten,
fordult egyszerre a beszélő felé; Alfonsine és Edith arcza.

Rideghváry kegyetlen lassusággal folytatá:

– Baradlay megélt; – Palvicz Ottó meghalt…

Edith az üdvösség enyhült mosolyával arczán, roskadt vissza karszékébe,
s kezeit összefogta keblén, mint a ki némán hálát ad valakinek. Míg
Alfonsine a düh és kétségbeesés torzulatával arczán ugrott fel székéről,
szemeit vadul a szólóra meresztve.

Anyja is rémülten nézett, de nem Rideghváryra, hanem leányára. El
fogja-e árulni féltve őrzött titkát?

A leány pedig nem bánta, ki látja, ki hallja őt e pillanatban; hanem
lelkének egész pokolkeservével felkiálta:

– Átkozott legyen, a ki őt megölte! Átkozott legyen, a ki Palvicz Ottót
megölte!

S azzal levágta magát az asztalra, széttörve a mi törékeny eléje akadt s
elkezdett zokogni dühvel, kétségbeeséssel.

Plankenhorstné elájult ebben a pillanatban. Nem Palvicz Ottó halálhirére
ájult el, hanem azon ijedelemre, hogy Alfonsine így el tudta feledni
magát.

Alfonsine pedig nem törődött azzal, hogy ki látja, ki nézi? szabad
folyást engedett indulatának.

Egy kitörő vulkán volt az, mely meghajigálja tűzzel a villámló felhőt, s
visszadobálja a mennyköveket az égbe!

Elébb homlokával s öklével verte az asztalt; aztán hanyatt veté magát
karszékében s engedte könyeit végig omlani orczáján, és haját ziláltan
szerteszét bomlani:

«Átkozott az ég! a föld! az emberek!»

És vonaglott, mint egy halálra sebzett tigris.

Aztán felkapott egy kést az asztalról s neki rohant az ajtónak, őrülten
hebegve:

– Kit ölök meg? megölök valakit!

A felkapott eszköz pedig nem való volt arra, hogy akár mást, akár magát
megölje vele. Földhöz vágta azt: «nyomorult darab vas!» és rátaposott.

Aztán valami jutott eszébe: a falnak borult arczával, karjaival,
zokogva: «oh kedves Ottóm», s végig csúszott a fal mellett odaroskadva a
földre.

Ott sirt egy ideig, senkisem sietett fölemelni, fölkelt önmagától.

Szemei véresek voltak a sirástól.

Körültekintett.

A két apácza Plankenhorstnéval volt elfoglalva, kit nem birtak
ájulásából magához téríteni. Edith egy sarokba vonult s kalapját,
shawlját felvéve állt ott, mint ki menekülni óhajt. Csak Rideghváry állt
nyugodtan, közönyösen az egész viharban, kezeit zsebébe dugva.

– Vigyék ágyába, a ki beteg s fektessék le. Hívják a cselédeket, mondá
Alfonsine, kegyetlen részvétlenül, s azután Rideghváryhoz fordult:

– Uram, e teremben, e városban, az egész világon nincs több ember, a ki
jobban tud gyűlölni, mint félni, csak ön, meg én! Ön látott engem. Ön
tud mindent?

– Igen!

– Van-e visszatorlás e világon?

– Van.

– Ön rátalál arra?

– Ha a pokolból hivom is elő.

– Ön ért már engem?

– Mind a ketten értjük egymást.

– No hát, ha lesz önnek egyszer szüksége egy szívre, a melytől öldöklő
mérget kérjen kölcsön, mikor már az öné elfogyott, gondoljon rám. Én
önnek egy kölcsön adott pokollal tartozom.

– Fizetni fogunk, kisasszony! arról legyen nyugodt. Fejet fejért! Semmi
sem marad ingyenben. Ha a világ darabokba esik is szét, bosszút állunk.
Olyan sírást csinálunk Magyarországon, hogy három nemzedék nem fogja
elfelejteni, és divat lesz a gyászruhaviselés azon a földön tíz
esztendeig! – Én gyűlölöm a hazámat! – Tudja ön, mit tesz az: «én
gyűlölöm a hazámat!» Minden fűszálát, minden csecsszopó porontyát
gyűlölöm! Most már tudhatja ön, ki vagyok, a mint én is tudom, hogy ön
kicsoda? A hol egymásra szükségünk lesz, – ott majd találkozunk.

Azzal vette a kalapját, s senkit sem üdvözölve, eltávozott.

Alfonsine pedig leült a mindenkitől elhagyott asztal mellé, s két
összekulcsolt kezét homloka elé téve, odakönyökölt a lámpával szembe, s
elkezdett beszélni ahoz a néma világossághoz, szemeit annak fényébe
meresztve.

– Hát meghaltál? Hát megcsaltál? – Hát elhagytál örökre? – Elmenjek-e
utánad? Kit küldjek el utánad? Mindenkit! Szeretnek ott, gyűlölnek ott
még, a hova te mentél? Én ott sem fogok feledni. Jaj nekem, a kit
elhagytál! Jaj neked, a ki elmentél. Jaj annak, a ki elküldött! Nem
fogsz tőlem alhatni a sírban, s én nem fogok tőled alhatni az ágyban, s
egymást fogjuk kisérteni mind a ketten. És ketten együtt gyilkosodat.
Van még egy átkozott hely, a mi gyászosabb a sirnál: a vesztőhely – ott
találkozunk mind a hárman; – de ott sem békülünk ki. Ki békíti ki a
leányt, a ki nem lehet többé asszony? Egy egész mennyország sem, tele
szentekkel és angyalokkal! Egy egész pokolnál több vagyok én, tele
ördögökkel és elkárhozottakkal.

A delnő úgy beszélt a gömbölyü lámpa üvegéhez, mintha az egy világító
lélek volna, mely szavait megérti. Talán sok álmatlan éjfélen át szokott
ő e néma világgal beszélgetni; máskor némán, most önfeledtében hangosan.

A közben a lámpa lángját mindig feljebb csavarta, hogy üveghengerén át
már égő veres füsttel lobogott az túl. Mégsem volt neki elég fényes.
Egyszer aztán szétpattant az ízzó üveg, szerteszét rugva forró
cserepeit.

Alfonsine felrettent.

A szétpattant üveg is gyászt jelent. Valaki meghalt, a kiről épen
gondolkoztak. Mi ereje van a testetlen léleknek, hogy az, mikor már
megszünt egy egész emberalakot fejjel az ég felé egyenesen tartani, még
képes legyen egy üveget végerejével szétszakítani? Babona! azt mondják a
tudósok. Pedig azt már kitalálták, hogy az «f» hang kettős keresztet
rajzol egy porral hintett üvegtáblára, a «d» hang kettős kört alakít
rajta, s a kétszer vonalzott «c» hang szétrepeszti az üvegpalaczkot.
Hanem a lélek testentúli hatalma – az babona.

A két apácza visszajött Plankenhorstné szobájából. A hystericus
görcsökbe esett hölgyet lefektették, s rábizták a cselédekre.

Soror Remigia – szokásból – vigasztalni iparkodott Alfonsinét.

– Forduljon ön az ég irgalmához. Az Isten meg fogja önt vigasztalni.

Alfonsine egy dæmon vad tekintetével felelt vissza:

– Én nem beszélek többé az Istennel. Én nem imádkozom többé soha.

A kegyes hölgy áhitatosan tevé össze kezeit s engesztelni akarta.

– Az égre és minden szenteire! Bárónő, gondoljon rá, hogy ön keresztyén.

– Én nem vagyok többé keresztyén!

– Gondolja meg, hogy ön nő.

– Én nem vagyok többé nő! Az vagyok, a mi önök: apácza. S ha kellett a
sorsnak, hogy legyenek teremtések a földön, a kik azért szüntek meg nők
lenni, hogy imádkozhassanak, legyenek hát olyanok is, a kik azért vannak
teremtve, hogy átkozódjanak! – És még rosszabbat is tesznek.

Soror Remigia ijedten szedte föl a köpönyegét, hogy meneküljön e vétkes
hangok elől, miket meghallani botránkozás, megérteni bűnrészesség a
kárhozatban.

Pedig ő értette azokat.

Az apácza némán inte Edithnek, hogy kövesse őket.

Alfonsine azonban útját állta a leánynak, s hevesen megragadá kezét.

– Nem fog többé visszamenni a kolostorba. Itthon marad!

A jámbor apácza nem mert ellenmondani. A hogy tetszik! Örült, hogy
társnéjával együtt ép testtel elmenekülhetett e furia gőzköréből, mely
terhes volt a blasphemiától.

Edith pedig remegve oldá le kalapját, s rakta le felöltönyeit magáról.

Alfonsine odaállt eléje, mikor mindenki magukra hagyta.

– Tudod-e, miért tartottalak itthon?

– Nem tudom.

– Nézz a szemembe jól. Mit látsz abban?

– Sötétséget, felelt Edith.

És jól mondta; a pokol örvénye nem lehet sötétebb, mint Alfonsine két
szép fekete szemének mélysége volt.

– Hanem ez a sötétség él, és tele van alakokkal. Te is közöttük vagy. –
Megölte az, a kit te szeretsz, azt, a kit én szerettem! – Megölöm én
azt, a kit te szeretsz!

Mintha megmérgezett tőr lett volna összeszorított öklében, oly fenyegető
mozdulattal mondta e szókat.

– Megölöm! Eléri őt a kezem, ha egy világ áll is közöttünk; eléri, ha
egyikünk az égben, másikunk a pokolban lesz is! Nem gondolkozom sem
éjjel, sem nappal egyébről, mint arról, hogy hogyan ölhessem meg?
Akarom, hogy olyan nyomorult légy, mint én. Akarom, hogy tudd meg,
milyen nyomorult vagyok én? – Akkor aztán gondolkozzál rajta, hogy mikor
fogsz engem utólérni? Az egész világon egyetlen egy ember volt, a kit
szerettem szívvel, szenvedélylyel, bűnömmel: egyetlen ember, a ki
csinálhatott belőlem nőt, angyalt, vagy hetærát: de mindig boldogot. Azt
egy Baradlay megölte. Még egy másik ember volt a világon, ki, ha nem
tehetett is boldoggá, de tehetett volna nővé, adhatott volna nevet,
megszabadíthatott volna enmagamtól; azt az eljegyzés napján, a világ
gúnyhahotájára elrablá tőlem egy Baradlay nő. Engem azok orozva
megöltek, élve eltemettek, halva meggyaláztak, elkárhozva
feltámasztottak: – én ördögük fogok nekik lenni. Megölöm őket mind!
Kiirtom férfiát, asszonyát az egész családnak; és az lesz a
legboldogtalanabb közöttük, a kit élve hagyok, hogy a többit
felemlegesse! Az, a mit te a szememben sötétségnek láttál, az a sötétség
már az én lelkem előtt meg van népesülve. Az egész jövendő jár-kel s
tolakodik benne. Nem vagyok őrült, ne hidd. A mit megigértem, kezemben
tartom. A fejeiket. A hogy engem megajándékoztak a kedvesem fejével: úgy
foglak én is téged megajándékozni az övével. – Egész terv van erről a
fejemben. Olyan ép egész terv, mint a megkristályosodott sötétség. –
Megölöm, szerencsétlenné teszem őket. – Ezért marasztottalak ide haza.
Hogy minden éjjel, mikor aludni mégy, minden reggel, mikor fölébredsz,
ezt sughassam a füledbe: «megölöm a kedvesedet». Hogy láthassalak olyan
nyomorultnak, mint a milyen magam lettem. Lettem te általad, lettem a
tied által. Légy te én általam. Hogy lásd bennem magadat, és essél
kétségbe, mikor magadra ismersz bennem, míg megbolondulunk mind a ketten
s rugdaljuk lábainkkal egymás szeretőinek koponyáit, mint két
játéktekét.

Oh kedves Ottó!

A hölgy arczczal a pamlagra veté magát és ott maradt fekve.

Edith reszketve hallgatá végig e medeai dühöngést, mely tépett
gyermektagokkal jelöli boszorkányröptét; nem megtorolni, de fogalmával
utólérni sem birta e dæmoni kitörést; midőn látta, hogy Alfonsine
elcsöndesül és fekve marad, nesztelenül elhagyta a szobát: hátravonult a
nőcselédekhez; azok lefektették hajdani kis szobájában, ismert egyszerű
ágyába, vánkost melegítettek lábára, hogy ne fázzék, s magára hagyták,
hogy aludjék.

És Edithnek úgy tetszett, mintha a sötétségnek csakugyan alakjai
volnának, a mik élnek és mozognak, feketék a feketében, s mintha egy
azok közül, melynek arcza még az éjszakán, még a poklon, még a vakságon
is keresztül sötétlik, s az által lesz láthatóvá, hideg lehelletével ezt
sugná fekhelye fölött:

«Megölöm őket mind».




MINDENVÁRÓ ÁDÁM.

Ez is históriai személy. Nem mondom meg, hol lakik? mindenki ismeri.

Egyike a kiveszőfélben lévő őslényeknek, kiket az újabb kor nem
reproducal. Se nem a vulcanicus, se nem a neptunicus kor szülötte; hanem
inkább a bachicus koré, értve az etymologiai gyök alatt nem Bachot, az
accisák behozóját, hanem Bacchust, a borok istenét.

Élő megtestesülése a boldog jelmondatnak: «extra Hungariam non est vita;
si est vita, non est ita».

Lakása ott van abban a faluban, ahol 1849 végén arra a kérdésre: járt-e
itt ellenség? azt felelték: itt nem, de a szomszédban járt mind a három:
a német is, a muszka is, a magyar is. Mind ellenség!

Az ősi lakot még a nagyapja építette Mindenváró Ádám úrnak, s azóta egy
téglát nem ragasztottak ahoz. Földszinti volt; a lépcsőjárás nagy
kényelmetlenség. A teteje zsindelylyel fedve s a zsindelyen fölül még
nádtetőzet; nem azon czélból, hogy a zsindely meg legyen óva, hanem
avégett, hogy télen át a szőllő s némely eltett gyümölcs szépen megmarad
a meleg tetőzet alatt. A ház alatt a pincze, hármas osztálylyal: külön a
bornak, a zöldségnek, külön a jégveremnek. A keleti és nyugoti oldalon
oszlopos tornáczok, bőrpamlagokkal, mikben válogatni lehet, a szerint, a
hogy a szél fú. Az egész házban legnagyobb a konyha.

Ilyen konyhát a mostani takarék-tűzhelyes korszakban ritka helyen
találni már, nagy nyitott tűzhelyével, melyen felül is ég tűz, alól is
ég tűz; felül főznek, alul kalácsot sütnek. A pattogó hasábok közül
emelkedik ki a sok-horgú vaskutya, az tartja az egyik végét a nyársnak,
a mire felhúzva forog a piruló kanpulyka, keresztülütve a nyílforma
lúdlelkével; a forgató gépet egy béresgyerek helyettesíti. A tűz körül
rotyogó fazekak, félig letakarva mázos cserépfedőkkel.

A lángtól félrevonva egy háromszög, vaslábakon, azon egy lapos
cserépedény, az betakarva pléhfedővel, teteje megrakva parázszsal, abban
a cserépedényben bizonyosan a társa sül annak a rétesnek, a mit ott a
nagy kihúzott asztalon most nyujtanak vékonyra, két leány két felül egy
ökölnyi tésztát olyan szélesre elnyújtva, mint maga az abrosz, hogy azt
egy római Messalina, mint tunica vitreát, lepelnek fölvehetné,
Lapponiában pedig ablakokat csinálhatnának belőle. Azt pedig
Magyarországon meghintik tejfellel, mandulával, mazsola-szőllővel, aztán
összecsavargatják, spanyol inquisitori raffineriávai lassú tűzön
megpirítják, s szánakoznak a barbár népeken, a kik ezt nem ismerik.

Más fehérnép ez alatt a tűzhely alatti kemencze agyag tévőjét rakja
körül a kihúzott parázszsal, ott benn magasra kelt kalácsok sülnek; meg
másik görbe késsel gömbölyü fatálon apróz valami húst, a minek bátyját
már befojtogatták káposztalevélbe, s az már kibeszéli, milyen idő van
ott a fazékban? nagyokat pöffenve a cserépfedő alól, míg emez még
kolbásznemű transfiguratióra vár. Valami hasznavehetetlen ficzkó a
konyhaajtóban nagy lomhán tör nagy vassulyokkal, nagy vasmozsárban
valamit, alkalmasint borsot, mert nagyon fintorgatja tőle a pofáját. Egy
vánnyadt szobalány rézsodrony virgácscsal castigál egy czinmedenczében
hófehér tojáshabot, a miből felfujt lesz, czukros levegő. Maga a
főszakácsné pedig mindenütt sürög-forog, vezényli a konczertet;
megöntözi zsirral a piruló pulykát, mi alátett serpenyőbe csorog vissza;
meghinti a rétes-tésztát elébb a szárazzal, azután a fluidummal;
belekóstol a forró ételekbe fa főzőkanállal, megitéli, mi kell még
beléjük? s parancsol bors és sótartóval, paprikás döbözzel,
szerecsendióval; megnyittatja a kemenczét, megvizsgálja a piruló
kalácsokat; ellenőrzi a rétest; beleszurkál a lapátvégű villával a
sistergő hurkafélébe; válogat a mindenféle czifra réz, bádog, fa
műszerek között, gyakorlatba véve fánk-metszőt, derelye-sarkantyut,
czifra paczalvágót, molnárostya-sütőt; dolgot ád a tepsinek, üstnek,
vaskondérnak, tanítja spékelni a szobaleányt, üldözi tormareszeléshez a
visszafelelgető kuktát; s bevezeti kegyesen a dorongosfánk-forgatás
titkaiba a hajdúnét. Közbe pedig levesbe való tésztát metél roppant öreg
késsel, oly finomra mint a czérnaszál s oly sebesen mint a gőzgép. Az
ember bámulja, hogy nem vágja oda a körmét? Néha a hajdú is megjelenik,
kinek az a kötelessége, hogy bort hozzon; a pecsenye-mártáshoz vereset,
a habléhez fehéret, s a sülteket művészien feltranchirozza.

Talán vendégeket várnak a háznál?

Meglehet, hogy jön valaki. Tizet lehet egyre fogadni, hogy a jó asztal
megtiszteletlen nem marad; azonban, ha nem jön is senki, nem vész kárba
az, a mi jó. Mindenváró úr és életpárja jó étvágygyal vannak megáldva.
Meg a tisztelendő úr is bizonyos. A jó asztal szégyent sohasem vall. Igy
megy az itt mindennap!

Azután miért is ne menne? Az embernek az a magáé, a mit megeszik. A
többi mind csak illusio. – «Étel, ital, álom. Boldogít e három.» Ez is
régi aranymondat. A jó evés a legjobb mulatság; a jó étvágy a reménynek
legboldogítóbb faja, s a jóllakott gyomor a legnyugtatóbb emléke egy
bevégzett jó cselekedetnek. A megrakott asztal az egyedüli látvány, mit
az emberektől irigyelhetnek az angyalok, kik mint tudva van, soha sem
esznek. Még dicsőség is van benne. A ki jó asztalt tart, ki másokat is
szivesen lát, és maga is jól hozzá lát, mindenki azt mondja róla, hogy
derék ember, kedves ember, affábilis, respektábilis ember.

Maga és felesége gömbölyű, arczaik ragyognak; mindenki tudja, hogy
boldog családi életet élnek. Magukon kívül senkire sincsen gondjuk.
Mikor Tallérossy Zebulon sóhajtozva emlegeti, hogy hány leányát nem
tudja férjhez adni, Mindenváróné asszonyság gondolja magában: de jó,
hogy leányom nincsen! Mikor Szalmás uram agyarkodik a csavargó gézengúz
fiára, ki megint elszökött az iskolából, Ádám úr arcza ragyog a
gondolattól: de jó, hogy fiam nincs!

Semmire gondjuk nincsen. Csupán a jól evésre. Ahoz pedig itt van helyben
minden.

Legszebb buzájuk terem, saját patak-malmuk megőrli. Maguké a regale, a
mészárszék, ott is az ő marhájukat vágják, a baromfit megtermi az udvar.
Zöldséget, gyümölcsöt ontanak a kertek; gazdag föld, még öntözni sem
kell. Bort ád a szőlőhegy, finom szilvapálinkát a szilvás; a savanyúvíz
ott fakad a hegy tövében. A kondát felneveli a bükkerdő ingyen, még vad
pecsenyét is ad, csak ki kell fáradni az őzért. Az senkié; mindenkié; az
országé. A termés mindig több, mint a mennyire szükség van. Még
harmadévi buza is van a magtárban, s három évi gyapjú hever a
padlásokon. Mindíg pénzt ér az. Pénzre pedig szükség nincsen soha. Mire
kellene az? Czifraságra? Az asszonyság nem szeret öltözködni, mert azt a
termete meg nem sziveli; Ádám úr pedig épen nem türhet magán más ruhát,
mint a mibe már jól beleviselte magát, más karszéket mint a mit már jól
kiült magának. Utazni sehova sem szoktak; nincs az a kényelem sehol, a
mi otthon. Kártyázni szokott Ádám úr a tisztelendővel; de csak krétára,
minek volna egymás pénzét elnyerni? Aztán mit is csinálna e pénzzel? Ha
megtudnák, hogy pénzt tart otthon, még kirabolnák érte; így pedig jöhet
Sobri, a mikor akar, még az ajtót sem találja zárva; enni inni kap, a
mennyi tetszik; de pénzt nem talál varázs pálczával sem. Kölcsön sem
volna érdemes a pénzt adni, mert a kamatot nem fizetné az adós;
perlekedni pedig egészségtelen dolog.

Közügy, ország dolga, vármegyei história, Ádám urat nem érdekli.

«Bolondság! ugyan minek törik olyan nagyon magukat az emberek? Azért a
kis hivatalért? Nem minden ember jobban megélhetne, ha otthon maradna
gazdálkodni, mint hogy egész életében a várost járja?»

A gazdálkodása Ádám úrnak pedig abból állt, hogy megnézte a vetést,
mikor zöld volt, megnézte, mikor sárga volt; s meglőtte benne a fürjet,
ha kapóra jött.

Neki nem kellett hivatal soha; nem szerette, ha azt kivánták tőle, hogy
ő parancsoljon valakinek; azt pedig, hogy neki parancsoljon más, épen
nem szerette.

Miatta lehetett a járásnak rossz szolgabirája, ő nem pörlekedett előtte;
lehetett a megyének adminisztratora, vagy főispánja: ő nem ütött pártot
sem ellene, sem mellette, lehetett az országnak dicasterialis kormánya,
vagy felelős ministeriuma, az az ő concoctióját semmiképen nem zavarta.

Nem szokott vitatkozni senkivel. Ha a vendégei különböző nézetek mellett
az ő asztalánál vitába keveredtek, azt mondta nekik: ne bolondozzatok,
urak, úgy is rövid az élet; inkább igyatok.

Ujságot egyáltalában nem hordatott. Azt mondta, hogy nem lehet
megérteni, olyan czifra stilusban irnak, s azon felül oly érthetetlen
dolgokról, a mikhez neki semmi köze.

Az új korszak vívmányait észre sem vette. Se nem vesztett, se nem nyert
velük. Nem voltak jobbágyai.

Mikor aztán kiütött a belháború, azt mondta rá: «bolondság! minek öljük
egymást? úgy is kevesen vagyunk.»

Hogy valamikép érdekelve lehessen ebben a háborúban, azt nem találta
sehogy indikálva. Faluja be volt ékelve egy völgybe, melyhez félnapi
járással lehetett jutni igen rossz útakon, vagy pedig két hegyháton
keresztül, elátkozott hegyi ösvényeken; ő nem eshetik útjába semmiféle
hadviselő félnek. Helyébe pedig ugyan nem fog menni egyiknek sem; miatta
ugyan dobolhatnak, trombitálhatnak köröskörül az egész országban. Ő nem
hall abból semmit. Hogy lesz a végkimenetele a tusának? azzal sem
gondol. Majd kibékülnek, a kik összevesztek, elébb-utóbb; ha pedig ki
nem békülnek, ők lássák, hogy mire mennek vele? Az ember a délutáni
álmát csak nem ronthatja el azért, hogy e fölött szomorkodjék!

Egy zord téli napon, mikor már csakugyan nem várna vendéget az ember,
egy viaszkos vászonfedelű szekér hajtat be Mindenváró úr nyitott
kapuján, s annak egyik leffentyűje alól, háttal kifelé mászva, előbujik
Tallérossy Zebulon barátunk.

A háznál régi jó ismerős: úr és asszonyság szivesen látta az érkezőt. Ez
aztán a kedves vendég, a ki ilyenkor jő! A házi asszony alig leli
helyét. Zebulon komája. Valamennyi leányának mind ő a keresztanyja.

– Hozta Isten, kedves komám uram! Ugyan minek köszönjük ezt a mostani
szerencsét?

– Hát csak elgyüttem meglátogatni kedves komámasszonyt, ha ki nem veri
engem innen.

Az asszonyság meg akart felelni a nagy mondásra.

– Akkor itt nyaral, komám uram.

– No hát itt nyaralok komámasszony.

– De hátha szaván fogom?

– No hát fogja szavamon.

– Kezet rá!

– Itt a kezem.

– Eb, a ki meg nem állja.

– No csak, ha kergeti, se megyek el innen az idén. A mit mondtam,
megmondtam.

– No asszony, elég volt a tréfából, szólt bele Ádám úr, most pedig láss
komoly dolog után. Komám útról jön, megfázott; hol a silvorium? aztán
láss hozzá, hogy jókor legyen az ebéd.

Az asszonyság sietett rendeleteket adni a cselédségnek; alig húzta ki a
szobából a lábát, midőn Zebulon mosolygó arcza torzonborz komolyságra
vált; félve tekintett körül, aztán megfogta Ádám úr gallérját, mintha
attól félne, hogy az elesik ijedtében, és suttogva mondta neki:

– Jaj, bár tréfa volna, kedves barátocskám; de nem akartam beszélni
coram foemina; én csakugyan itt maradok, a míg csak maradhatok.

Ádám úr csak meg sem ijedt Zebulon titokteljes arczkifejezésétől.

– Vigem van! Meg vagyok lüve! magyarázá Zebulon tovább a dolgot; oda van
nekem.

– De hát mi bajod, öreg?

Zebulon szája elé tette a kezét.

– Üldözi engemet nímet.

– Csak az a baj? Csigavér! Azt hittem, megégtél. Hát miért üldöz?

– Hja barátocskám, nagy dolgot cselekedtem. Én vezettem hadsereget
kassai ütközetben. No – nem előrül vezettem, csak hátulról vezettem.
Mégis majd meglütek. Egy éjjel mindig lütek utánam. Soha iletemben nem
hittem, hogy olyan vadászaton legyek, a hol én leszek nyul. Elfogták
tülem bundát, elfogták szekeret: nem megmenekültem egyebet magammal,
mint éjjeli papucsot. Még csak lilegzetet venni sem nem megálltam
hazáig. Gondoltam, no most már itthon vagyok. Szipen otthon! A mint
belípek udvarra, szalad elejbem Karika leányom, és kitaszigal szilvasba.
Az Istenirt, apuska, hol jársz itt? Ipen most vannak itten svalizsirek,
keresik tigedet; ha megfogják, megölik, megvasalják, szalagy innen!
Utczú neki! Nekem se kelete több! Vesd el magad. Kaptam nyakamba
tarisznyát; ugrotam keresztül saját tulajdon kerítésemen. Szaladtam
erdőbe, elbujtam kemenczibe; ot meglapultam, míg Karika utánam küldi
szekeret; – ot kipemet bemazoltam elib mészszel fehirre – azután
korommal feketire, hogy rám ne ismerjenek. Három nap ki nem tutam
szakalombul mosnyi fehiret, feketit: olyan voltam, mint ördög.

Ádám úr az oldalait fogta a tenyerivel, úgy kaczagott a szomorú
történeten.

Mikor az asszonyság az ó-szilvoriummal s a friss puha kalácscsal
visszajött, azt hitte, hogy valami jó adomákat mond Zebulon koma, azon
nevetnek.

– Mi az a jó? Nekem is adjanak belőle.

– Ejh, nem asszonynak való ezt hallani! utasítá el Ádám úr; pajkos
dolgokat beszél Zebulon koma.

– Ejh, mindig is olyan dolgokat beszéltek ti férfiak egymás között,
mikor magatokra maradtok, pirongatá őket a szemérmes úrhölgy.

Sietett aztán őket magukra hagyni, nehogy valami csintalanság az ő
füleit is megüsse.

– De szomorú dolog ez, kedves barátocskám, folytatá Zebulon; hallgasd
tovább csak.

– Elébb igyunk egyet ebből a jó szilvoriumból. Ez jó búfelejtő. Nincs
ennél jobb a világon.

Zebulonnak nem kellett nagy biztatás; hanem azért tudta ő a kalácscsal
teletömött száján keresztül is folytatni a szomorú történetet.

– Elfutotam még azon ijczaka szekiren ismerős barátomhoz szomszid
faluba. Ot alig megpihentem, ram találta cserepár. Baratom hirtelen
elbújtata engemet pinczébe. Ot voltam két nap, két ijczaka befenekelve
huszonnégy akós hordóba. Csak úgy adogattak be nekem itelt, italt
Spundlochon, míg cserepár nem mente odább.

S még azt prætendálta Zebulon, hogy Ádám komája hanyatt ne vesse magát
kaczagtában a pamlagon, mikor ezt keservesen előadja.

– De nem nevetni való ez, kedves baratocskám, csak meggondold: kétszer
huszonnigy oraig ülnyi hordoba és rettegnyi: jaj, ha csapra ütnek!

Ennek a körülménynek meggondolása még kevésbbé volt képes Ádám úr
kedélyét a tárgyhoz mért komolyságra hangolni.

– Gyere öreg, gyújtsunk rá, így majd sokkal könnyebben megy a discursus.
Fain jó verpeléti van a döbözben.

S azzal bedugta a saját száját és a vendégeét is egy finom
meggyfa-pipaszár ludtoll-szopókájával, melynek másik vége selmeczi
dohány-égetőcserep-katlanba szolgált: vulgo pipa.

Zebulon úr foga közé vette a klarinétot, melyből hang helyett füstöt
eregetnek, meggyújtotta a gyertyánál a fidibust, mit az ott heverő
Calepinusból hasított ki recenter, s aztán az égő fidibust a pipaszárán
szétverve, nagy füstgomolyt fujt a fellegekbe, s felhúzott
félszemöldökével utána pillantva, nagy keservesen folytatá:

– Hordóba laknyi még csak hagyján. A csak tréfa. Diogenes izs megtette
aztat. De mi következte aztán. Baratom, ki elbujtatott nekem, mikor
elmentek tüle cserepárok, aszondot: baratom Zebulon, te it nem
maradhatod magadat: magamra is hozod szerencsitlensiget; neked kell
magadat kiadnyi incognito, hogy rad ne talajanak. Magam izs jobb
szeretem aztat. Inkabb incognito szabadon, mind hordoba pleno titulo.
Hat akor felöltöztette engemet napszamos ruhába, is elvite hat
mérföldnyire pálinkafőző arendashoz, a hun beszegődtette engem
napszamosnak. No mar it csak jó lesz; mert senki se nem ismerheti ram.
Jól van. Is én hordtam regel nigy oratul este hét oraig moslikos
rocskát, is etetem göbölyöket, is targonczáztam malatat, is jartam
nyakig disznosagban, mint valami diszno, hogy utoljara magam izs azt
hitem, hogy vagyok diszno.

Ádám úr összeharapdálta pipája szopókáját kínjában; nagyon nevethetnéke
volt, de félt, hogy Zebulon megharagszik; hát inkább elfordította a
fejét.

– De mar ki nem altam tovab napszamos iletet. Eszembe jutota, hogy
elgyüvök ide te hozad. De hogyan? Mikor mesze van. Mindenüt nímet! Hat
eczer oda vetödi magat derik becsületes zsido kocsmáros egy lovas
szekeren; vele van öreg zsidóval tizenkilenczedik leanyat szoptatott
felesig. Annak felfedeztem qui pro quot. Igirtem neki mindent; azon
felül öt forintot, ha nimeten keresztül szökteti engem te hozzádig.
Aszonta, bizzam csak rá. Másnap felpakolta szekerire, is elszökte velem
moslikgyarbul. Aszonta, ne filjek semmit. De meg is csak filtem.
Utoljára zsidó asszony megszanta nekem. Ram ata ruhajat, felöltöztete
zsido asszonynak, szipen; is mikor gyűte rank szemközt svalizsér,
cserepar, oda ata kis zsido gyereket ölembe, hogy szoptasam keblemen;
hogy meglegyen illusio. Igy kijaczotam nimetet.

De már nem volt semmi földi hatalom, mely Ádám úr száját meg tudta volna
őrizni, hogy a pipa ki ne hulljon belőle, s behemóthi kaczagásra ne
nyiljanak szét torkának minden aperturái.

– Jaj, de nagy bolond vagy te Zebulon! Mintha látnálak, hogy
szorongattad anyai kebledhez azt a kis zsidó gyereket! úhhahaha! Ne
beszélj már több szomorú történetet, mert kidül az oldalom a röhögéstül.

Utóbb még magára Zebulonra is elragadt házi gazdájának derültsége.

– No de most már jó helyen vagy koma! vigasztalá őt Ádám úr. Itt
ellehetsz az itéletnapig; itt tudom, hogy nem keres senki; mert ez a
falu, a hol én lakom, még a mappára sincs feltéve.

– Igazán? kapott ezen a szón Zebulon.

– Ucscse mondom. Csak azért vettem egyszer mappát, hogy megbizonyodjam
felőle, hogy az én falumat még a mappa-csináló sem ismerte.

Mindjárt elő is kereste Ádám úr valahonnan a máglyára itélt könyvek
közül, mik lassú fidibushalállal enyésznek el csendesen, azt a sok rétbe
hajtogatott térképet, melyet kiterítvén az asztalra, nagy kereséssel
rátalált benne a megye székvárosára.

– No látod: itt a város, itt a szomszéd falu, itt a másik falu, itt a
harmadik falu; ez a két szőrös hernyóforma, ez a két hegy; ez a kis
kukacz-forma, ez a patak; hanem a falu ki van felejtve belőle. Mink nem
vagyunk sehol.

Ádám úr nagy önérzettel csapott a térképre. Nagyszerű öntudat, oly
faluban lakhatni, a minek a létezéséről a térkép nem ad tanuságot.

– Jaj, bárcsak a nimetnek is ilyen mappája volna, sóhajta Zebulon.

– Ilyen van! biztosítá őt Ádám úr némi indignátióval a fölött, hogy
Zebulon elég együgyű azt képzelhetni, hogy egyik mappa nem olyan, mint a
másik.

Miután már Zebulon rajta feküdt a mappán, elkezde róla magyarázgatni
komájának.

– No nizzed. Itt voltam táborban. Innen felszaladtam ide. Onnan
leszaladtam amoda. Nagyot kanyarodtam erre. Itten egy vargabötüt
csinyaltam fölfele. Ugy kerültem fel idaig.

Furcsa czikczak-utazás volt biz az.

Ádám úr mégis kiváncsi volt egyre-másra.

– Hát aztán egészen szélyel verték a magyar sereget?

– Nem szilyel; de szerteszilyel. A kinek lova volt, az elfuthatott. De a
ki gyalog maradt, azt utolirtek. Olyan ágyukkal lütte Schlik, hogy engem
csak hangja ütötte hátba ágyúnak, s elől az órám üvegje eltörte ütistül.
De nem tréfa az kirlek!

– De hátha még másutt is van magyar sereg, a melyik megint
felülkerekedik? szólt Ádám úr, új pipára töltve.

– Deiszen, ha van is, elment annak kedve hadakozástól. Veheti példát
magának mi cladesünkből. Arul neked, kedves baratom, nincsen fogalma:
micsoda erővel gyünnek ellenünk? Minden nimetnek két akora lova van,
mint mi nekünk; minden katonának az eleje vas, a hátulya vas, a közepe
nimet. Az ágyujanak a hangja harom olyan messzire elmegy, mint maga a
golyobis. Aztán mennyien vannak? sokan! Nekem egisz iletemre elig lenne
az a pinz, a mit csak egy nap verpflegscomissaer katonaknak elfelejt
kifizetni. Osztán milyen generalisaik vannak! a ki minket megverte, csak
félszemivel nézi, másikat beköti. Hát még ha olyat küldenek ránk, a ki
mind a két szemit kinyitja! Aj, vigünk van nekünk örökre. Jojczakat!
Servus. Agyiő.

Ádám úr vállat vont.

– Hát hisz arról ki tehet? Majd csak elmulik ez is.

– Elmulik, elmulik. De hát én hova mulok?

– Mondtam már. Itt maradsz nálam az itélet-napig.

– Igen izs! A haditörvinszéki itélet-napig.

Ádám úr mosolyra csucsorított ajkkal szítta meg pipaszopókáját.

– Bagatell dolog. Hiszen nem tettél te semmit.

– Az igaz; de ott voltam mindenütt.

– Eltagadod. Én adok néked bizonyítványt, hogy itt voltál nálam az egész
idő alatt; betegen feküdtél.

– Nem ír semmit! ott van kinevezés Közlönybe! Ott van számadás kezükbe.
Látnak belüle, hogy én voltam totum fac! s úgy elitilnek, jobban se kel.

– Megappelláljuk!

– Van is hova pokolba! Nincs ott septemviralis tábla.

– Már mind hiába. Azért előre csak fel nem akasztjuk magunkat.

– Hiszen én nem teszem azt meg magamnak; de attul filek, hogy más teszi
azt meg nekem. Az most hamar megy barátom!

Már erre nem tudott neki Ádám úr más vigasztalást mondani, mint azt,
hogy «oda is ember kell».

– De én szeretnim nem lenni olyan ember, aki oda kell! Azután nagy
siránkozó hangon folytatá: Hiszen, ha úgy meg lehetne alkudni nimettel,
hogy mennyit vállalok el büntetisbe; nem mondom, hogy úgy két-három
esztendöcskét könnyü vasba, vagy akár anélkül, el nem fogadnám magamnak,
kivált ha botot nem kell kapni.

Szegény Zebulon, úgy meg volt szontyolodva, hogy mint asylumra gondolt a
Neugebäud udvarára, a hol olyan jól eshetik a biztos ellátás alatt levő
raboknak a vizes lajtot a kuthoz vontatni, s nem rettegni többé az
üldöztetéstől.

Oda volt a rettegéstől egészen, s nagy reszketőt sóhajtott, arra kérvén
komája urát, engedje meg neki, hadd szegezze fel a pipázó szoba ajtajára
azt a mappát, hogy onnan tanulmányozhassa folyton folyvást, merre lehet
megszökni, ha szökni kell?

Ádám úr adott neki szeget, meg kalapácsot: hát szegezze ki a mappát az
ajtóra.

Zebulon alig ütötte bele az első szeget az ajtóba, a mint azon
tapasztalatra jött, hogy már ő akárkit indul el megütni, az őtet mind
visszaüti, még az ajtó is. Valaki nyitotta azt kívülről, s jó, hogy be
nem törte az orrát Zebulonnak.

Hanem az ijedtség csak azután következett, mikor meglátta azt a valakit,
a ki az ajtón belép.

Szalmás uram volt az.

Mindenváró Ádám nem tartotta szükségesnek komáját eleve értesíteni a
felől, hogy még egy vendég van a háznál. Az is a nyakát félti. Csakhogy
Szalmás uram a hegynek másik oldaláról jön, a hol a magyar seregek
táboroznak. Őtet azok kergették meg, mint az ellenfél megbizottját. És
Szalmás ép oly rémülettel magyarázta el egy nappal elébb Ádám úrnak,
hogy milyen vége van mindennek. A lázadók seregei úgy teremnek, mint a
gomba; az ő fejének nincs már hol megpihenni, ha megkapják, mindjárt
főbe lövik; pedig ő egy légynek sem vétett.

S most ez a két menekült férfiu egyszerre egy orrnyi távolságra állt
egymással szemközt. Mind a kettő azt hitte, hogy a másik azért jött ide,
hogy őtet itt elfogja.

A legutolsó találkozásuk óta úgy ismerték egymást, mint a kik
választottak sorsuk dolgában. Egyik a jobbat, másik a balt; ők
ellenségek lettek.

Tallérossy Zebulon világosan azt hitte, hogy az az ütés, melyet arczának
promontoriumára kapott az ajtótól, szándékos orgyilkos merénylet volt
Szalmás részéről; míg Szalmás ijedt arczulata azon balitéletet fejezte
ki, hogy ez a Zebulon most azzal a kalapácscsal azért állt az ajtó mögé,
hogy őt jól fejbe üsse.

Ádám úr pedig semmit sem akart észrevenni e kettős ijedelemből. Nagy
vendéglátó barátsággal invitálta Szalmást a pálinkához.

– No öcsém, Szalmás! Tartson velünk. Egy kis jó papramorgót ebben a
csúnya időben.

Szalmás az asztal felé oldalgott; de addig csak nem mert a liquorral
töltött kupiczához nyulni, míg azt nem látta, hogy Zebulon leteszi a
kezéből a kalapácsot. Hanem azért mégis, a mint a szilvalét kihörpölte,
a szeme a pohár karimáján keresztül folyvást a Zebulon mozdulatait leste
nagy gyanakodva.

Zebulon nem szegezte már a mappát az ajtóra: inkább oda terítette az
asztalra. Szalmás láttára valami csodás átalakulás történt vele:
féltében vitéz lett.

Mintha legkisebbet sem törődnék ez új ismerős megjelenésével, ott vette
fel a discursus fonalát, a hol elhagyta. Csakhogy most a csúnya
lamentálás helyett elkezdett még csúnyábbul blaguirozni. Henczegett,
mint egy haza szabadult obsitos:

– Hjá, bizony kedves barátom, a hogy mondtam; most már fordult a koczka;
kik voltunk alól, vagyunk felül. Hortobágyon áll kétszázharminczhatezer
kilenczszáz emberünk; harminczháromezer lovas; nyolczszázötven ágyúval;
mikor az kigyün, csak úgy fog Windischgrætzet lesöpörni mappárul. Volt,
nincs.

Szalmás leült az ablakzsámolyra s ott oly kicsinynyé húzta magát össze,
a milyenné csak lehetett. Dehogy szólt volna valamit.

Zebulont elragadta az első siker.

– Huszonhatezer fogoly van már ellensigtől mieink keziben: közötte
háromszáz stabalis tiszt, közötte tizennyolcz generalis. Megmondta
magyar fővezér, ha egynek mi közülünk, olyan úrnak, mint én, az ellensig
csak egy hajaszálát meggörbíti: azért kétszeresen fog revanzsot
csinálni.

Ezt Ádám úr világosabban akarta detailliroztatni.

– Már hogyan, Zebulon? Minden hajad száláért két fogoly generalisnak
huzatja ki egy hajaszálát, vagy egy generalisnak kettőt?

– Az úgy van, folytatá Zebulon, folyvást vad szemeket vetve az ablak
felé. Az én minden hajam szála assecurálva van, duplán. Ki ahoz hozzá
merne nyulni, hetediziglen minden familiája lófarkára köttetik.

– Akkor nem szeretnék borbélyod lenni, mondá Ádám úr.

De Szalmás uram nem szólt semmit. Az meg volt némulva.

Zebulont pedig épen az ejté kétségbe, hogy miért nem szólal meg ez az
ember? Ez valami rosszban töri a fejét!

Csak azért mondott olyan nagyokat, hogy majd arra csak tesz valami
ellenvetést; nem az; ellenmondás nélkül fogadta Zebulon adatait.

Egyenesen hozzá beszélni nem akart Zebulon. Ez annyit tett volna, hogy:
«prodit metum». Neki mutatnia sem szabad azt, hogy ez az ember ő rá
nézve valaki. Obscursus ficzkó! Egy falusi nótárius, korteskolompos, hát
aztán? Ha itt van, itt van. Ha köszön, szervusz neki.

Pedig úgy félt tőle, mint a sárkánytól.

E félelem hadvezetővé tette; oda bökdösött az újjával a kiterített
mappára s magyarázta rajta a pontokat.

– Itt állunk hatvanezren, itt állunk hetvenezren. Erre masirozik a gros,
itten van a pivot. Innen debouchiroz az avantgarda, itt concentraltatik
a reserva. Itt találkozik valamennyi!

A ki közbeszorul, az természetesen el van fogva.

Nem nézett utána senki. Jártathatta az újjait Zebulon a térképen
tetszése szerint, a merre akarta.

Az ebédre hivó szózat félbeszakítá strategiai magyarázatait.

Hanem az úri asztalnál az a fátuma esett, hogy Szalmás épen átellenébe
jutott, s neki folytonosan orra előtt kellett azt az embert látni, a
kiről azt hiszi, hogy az ide azért jött, hogy őtet elfogja.

Zebulon nagyszerű volt az ebéd fölött.

Feladatul tűzte ki magának szomszédasszonyát, a házi úrnőt, alaposan
felvilágosítani a mostani hadjárat mibenléte felől.

– A mint már a komámnak is mondtam, én most épen azért járok ezen a
tájon, mert tízezer lovat kell vennem a hadsereg számára.

Az úrhölgy jó publicum volt, mindent elhitt.

– Az mind huszár alá kell?

– És ulános alá. Hat ezer lengyel gyütt át hozzánk, mind lovas; de lovat
nem hozhatott magával, mert azt hegyen nem lehet keresztül hozni.

– Hát akkor sok pénze van komámnak.

No ez veszedelmes állítás. Itt az erdő közepén! Ezt meg kell czáfolni.

– Pénzt nem hordom magammal. Az nem szokás. Minden pénz itt van
zsebemben – egy plajbász. Ezzel a plajbászszal utalványozhatom egy
millio forintot. Arra nekem hatalmam van. Cassánál kifizetik. A kinek én
egy irást adom nevemmel: az elmehet Konstantinápolyig.

Még nem is hazudott vele.

Hanem Szalmás lezárt nyelvét még ez a szó sem volt képes megoldani. Még
evés közben is minden falat bekapása után bezárta a száját, úgy
mammagott, nehogy Zebulon a szájába lásson.

– Akkor hát komám rettenetes nagy ember most, csodálkozék a háziasszony.

– Ohó! De micsoda ember vagyok én most? A hol vagyok, ott minden
embernek parancsolok. A főispánok nekem csak hajduk, a miniszterek csak
«te pajtás!» A hova bemegyek, meghuznak harangot, is fehirbe öltöztetett
kisasszonyok szórják elejbem koszorukat, is tartanak üdvözlő beszédeket.

Semmi sem tanusítja Mindenváró Ádám úrnak, úgy egyfelől végtelen jószívű
vendégszeretetét, valamint másfelől felülmulhatlan indolentiáját, mint
annak a meggondolása, hogy ő mindezen bramarbasok alatt megállhatta,
hogy meg ne kérdezze Zebulontól: hát a befenekelt hordóban kit etettek
az akonán keresztül? s hát a kis zsidógyerek mit beszélt az úton?

Ádám úr evett és hallgatta Zebulont egy elmosolyodás nélkül.

A házi asszonyságot talán piquirozta az, hogy Zebulon egyszerre ilyen
nagy úr lett, s még ő vele azt a tréfát űzi, hogy itt akar maradni a
nyárig. Ilyen nagy ember, a kire minden órában szüksége van az
országnak. Azért is tette tán azt az észrevételt, hogy «de hátha
legyőzik a hadserget, s aztán egyszerre vége lesz a nagy uraságnak».

– Legyőzik? szólt Zebulon, széttekintgetve a levegőben s ott keresve azt
a vakmerőt, a ki ezt tenni merné. De ki győzne le? S ha legyőzne valaki,
itt van török, mingyárt segítségünkre gyün százhatvanezer emberrel; ott
van anglus egész hadi flottával Dunatorkolatnál; onnan felgyün lapos
hajókkal, kikből hajigálja bombát. Ha az nem elég, gyün talian; ha az
sem elég, megindul Ledru Rolin Francziaországból háromszázezer emberrel,
is mindent letipor. Mind az egész világ a mi részükön van. A muszka? Meg
se meri moczczani magát barlangjában. Örül néki, ha nem bántunk őtet.

Ebéd vége felé már az egész európai coalitiót összeállította Zebulon.

Szalmás még arra is néma maradt.

Pedig azt is megmagyarázta Zebulon, hogy akkor aztán mi lesz a világból?
A hű hazafiak hogy kapnak kitüntetéseket, magas rangot: az olyan árulók,
incselkedők pedig, kik az ellenséggel czimboráztak, kik áskálódtak,
leskelődtek, árulkodtak (mind ez éles oldalpillantásokkal Szalmásra),
azok majd megkapják érdemlett jutalmukat, a mi rájok nézve nem lesz
örvendetes.

Szalmás mindig csak hallgatott. Mindenváró Ádám pedig nem szólt.

A hallgatás és nem szólás két különböző dolog.

A hallgatás malitia, a nem szólás bonhomia.

Hogy csak egy példát hozzak fel rá: tessék összehasonlítani egy
minisztert, a ki hallgat, mikor interpellálják, és egy képviselőt, a ki
nem beszél, mikor rá kerül a szólás sorja.

Szalmás hallgatása jelenthette azt, hogy «kerülj csak a kezemre!» Míg
Mindenváró nem szólásának az volt az értelme, hogy nem kell mindent
minden embernek az órrára kötni.

Délután a pipatoriumban, s estve a vacsoránál még mindig folytatta
Zebulon a gascogneadokat, anélkül, hogy ellenlábasát beleszólásra birta
volna ingerelni.

Ádám urat mulattatta ez nagyon.

Jól megvacsorálván, aztán álomnak bocsáták egymást; Zebulon még a
szobából kimenet is fenyegetődzött; úgy látszik, kissé kapatos volt; a
hajdú vezette szobájáig s segített lehúzni a csizmáit, miket azonban
Zebulon nem engedett neki kivinni suvikszolás végett; csak hagyja ottan.
A hajdú aztán lefekteté, betakarva a jó meleg dunnával, melynek láttára
az egyszeri angol traveller, ki először élvezé a magyar
vendégszeretetet, azt mondá a lefektető inasnak: «ugyan kérem, küldje
hamar azt a másik gentlemant is, a ki rajtam fog aludni, mert alhatnám».
Azt hitte a dunnáról, a mivel betakarták, hogy az madrácz, a mire még
egy másik úr fog feküdni, s hogy nálunk úgy alusznak rétegbe rakva; a ki
legalul esik, azé a belle étage.

Reggel aztán kiderült, hogy miért nem engedte Zebulon a csizmáját
éjszakára kivitetni.

A reggeli már régen készen volt, az asszonyság évelődött, hogy mégsem
keltek fel a vendégei; de soká alusznak; a tejszín mind megrőkönyödik;
Ádám úr is morgolódott, s türelmetlenségében három szelet sonkának járt
a végére; utoljára beküldék a hajdut a vendég urak szobájába, hogy
keltse fel őket, és mondja meg nekik, hogy már készen várja a reggeli.

A hajdú nagy meredt pofával jött vissza.

– Nincsenek azok a vendég urak sehol.

– Nincsenek sehol?

– Nincsenek azok. Még csak le sincs fekve az ágyuk.

De már ezt a csudát Ádám úrnak magának is helyszínelni kellett. Odament.
A két vendégszoba egy folyosótól van elválasztva, egymással átellenben
nyilt. Először is Zebulon szobájába ment be.

– Ahun van ni! Az ablak is nyitva, tevé észrevételét a hajdú.

Biz az tárva volt.

Az asztalon pedig volt egy levél plajbászszal irva. Azt Zebulon irta
Ádám úrhoz.

Ádám úr ezt olvasá belőle:

«– Kedves baratom. Én itt egy éjjel sem maradok tovább. Ez a gyilkos
Szalmás engem elakarja fogni; ki akarja fejemet szolgáltatni. Ismerek
őtet! Veszem nyakamba erdőt. Isten megálgya tigedet, felesigedet. Én
tartozok hazanak iletemel; szaladok.»

A biz elugrott.

Onnan az átelleni szobába nézett be Ádám úr. Ott is nyitva volt az
ablak. Az asztalra volt valami irva krétával; hanem ismét le lett
törülve, mintha megbánta volna a nyilatkozó, hogy irást hagyott maga
után.

Semmi kétség, hogy Szalmás meg Zebulontól féltében menekült az ablakon
át.

Ádám úr egyet csóvált a fején.

– Ezek biz elszöktették egymást. Pedig olyan jól mulattunk. – No majd
jön más…




SORSÁT SENKI SEM KERÜLHETI EL.

És ezzel be volt fejezve Ádám úr előtt ez a történet. Ő ugyan nem indult
el a menekülteket nyomozni erdőn-bokron keresztül. Különben is ezóta
hetedhét országon túl lehetnek.

De mi legyünk irgalmasabbak Zebulon iránt s nézzünk utána, hol szalad?

Éjnek éjszakáján sötétben, hidegben az erdőnek vette útját; követve egy
barátságos hegyi patak útmutató folyását. Azt tudta régibb itt jártából,
hogy a hol az a patak ered, ott van egy odvas fa, abban van egy szent
kép, az némi részletes hitelben áll a környék előtt; ennélfogva ahhoz
ismét egy gyalogút vezet a hegyek tulsó oldaláról, azt a gyalog utat
könnyű lesz megtalálni.

Nagy bátorság volt Zebulontól éjjel sötétben, egyedül, fegyver, pálcza
nélkül megindulni sétálni egy olyan rengeteg erdőben, a mely arról
híres, hogy minden esztendőben levágják benne Ádám úrnak egy pár
csikóját a farkasok.

De a félelem bátorrá tette. A nagyobb rémület a kisebbet elöli, mint a
hogy a varrótűvel megszúrt ujj fájdalma elenyészik, ha forró vízbe
dugják.

Szerencsésen rátalált a forrásra, nagyot ivott belőle a kalapja
karimájából; megtalálta a szent képpel felékesített odvas fát is, arról
ráakadt a hozzá vezető ösvényre, s aztán dicsérte magát, hogy mégis csak
okos ember ő, milyen szépen el tudta intézni a menekülést oly világos
veszedelemből.

A hold világított az útjára valami keveset, különben sokszor neki ment
volna a fának.

Hajnal felé úgy kezdte tapasztalni, hogy nagyon meredekre visz fel az
út, jó lenne botot vágni, a mire támaszkodjék. Kiválasztott egy sugár
mogyoróhajtást, s azt tollkéssel lenyiszálta valahogy. Annak a
segélyével aztán könnyebben mászott fel a hegytetőre.

Lefelé már szelidebb munka a ballagás. Itt már vállára vetette a botot,
s a bot végére akasztotta az utitáskát.

Azután csak egy kicsit meg is virradt, s a mint a fák között a
holdvilágot a napvilág kezdte felváltani, tünedezett Zebulon kebléből az
üldöztetéstől való félelem, hogy helyt adjon a rögtön nyomába következő
más fajta aggodalomnak, melyet az erdők elhagyatottságának ünnepélyes
csendje szokott előidézni.

Ebben a nagy vadonban sok mindenféle állat lakhatik, a melynek a
becsületérzésében nem egészen lehet bízni.

Eszébe jutott Kisfaludy Sándorból az a vers, a hol az álremetével
szemközt jött egy farkas.

«S fogai közt fel a bércznek egy nagy halálfejet vitt.»

Már ennél borzasztóbb találkozást csakugyan nem lehet képzelni. Pedig a
farkasok még most is foglalkoznak a craneologiával.

Ha jól emlékezik rá, még az is következik abban a versben, hogy a farkas
ijedtében elejtette a koponyát, s az a remete lábához «a hegyen
lekopogott».

Ez sem lehetett a legkellemesebb jó reggel kivánás!

Bárcsak már valami tisztásra vezetne ki ez az út.

Az a kivánsága is beteljesült. A hegyi út, a mint a tulsó oldalon leért
a völgybe, egy másik út által lett keresztül szelve, mely a túlsó
völgyből más kerülőn vezetett ki. A keresztútnál volt egy kis üres tér.

A mint Zebulon a maga útján kilép a gyepes irtványokra, a túlsó oldali
bozótból egy rémkép bukkanik eléje.

Nem a farkas a halálfejjel, hanem egy ember a saját fejével. – Szalmás!

Egyszerre látják meg egymást mind a ketten.

A mohos pázsiton még lépteik hangja sem árúlhatta el őket egymás előtt.

Zebulon átlátta, hogy sorsát hiába akarja kikerülni: a fátumnak be kell
teljesülni, nincs hova menekülnie többé. Ez az ember őtet megkerülte és
most elfogja. És ő nála semmiféle fegyver sincs egyéb, mint egy tollkés,
annak is beletörött a hegye még a multkor a profuntba, míg ellenfele
bizonyosan el van látva pisztolyokkal. Zebulon, add meg magad!

Ezzel a resignatióval vevé a botot a válláról, leakasztva róla a
tarisznyáját s elszánt lemondással lépett Szalmás felé, mintha mondaná:
«itt a botom, nem védelmezem magamat».

Hanem a mint elkezdett feléje lépegetni, akkor vette észre, hogy hiszen
az a Macbeth, s ő annak a Banquo-szelleme. – Antipodese szemeit
elmeresztve, száját nyitva felejtve, a halálos ijedelem kifejezésével
állt előtte, mint a kinek a lábai egyszerre gyökeret vertek a földbe.

Annak is pálcza és tarisznya volt a kezében.

Zebulon most értette meg egyszerre a dolgot.

A helyzet komikus volt és fatális.

– No – no Szalmás. Ne bolondozzunk egymással. Hiszen én nem akarom magát
bántani; maga se ne bántsa engem. Maga azt hiszi, hogy én akarom elfogni
magát; én meg azt hittem, hogy maga akarja elfogni engem. Én szaladok
maga elől, maga szalad én elülem s megint csak összehoz bennünket
bolondos út. Jobb lesz, hogy értsünk meg egymást.

Szalmás még most sem tudott szóhoz jutni. Nagyon megijeszthették valahol
másutt. Csak az álla mozgott, mintha magának beszélne valamit.

– Tudja, Szalmás, kérlelé őt Zebulon, a mit tegnap mondtam Ádámnál, az
csak mind tréfa volt. Nem kell elhinni. Nem bántok én senkit; csak engem
hagyjanak békit. Minek is bántanánk egymást mink ketten, régi jó
ismerősök? Maga is jó ember, én is jó ember vagyok. Inkább legyünk
egymásnak barátsággal. Maga oda át van «azoknál», én meg ide át vagyok
«ezeknél». Ha magának valami baja talál lenni ezeknél, én segíthetek a
maga baján. Ha pedig engem éri valami veszedelem azoknál, maga segíthet
én rajtam. Jó, ha az embernek jó barátjai vannak mindenütt. Isten tudja,
hogy lesz, mint lesz? Nem kell egészen elrontanunk rigi baratsagot. Én
nem elrontottam. Hiszen talán még most is ott van magánál Rideghváry
barátomhoz irott levelem? No csak vigye el neki és adja oda. Mondja meg
neki, hogy köszöntetem. Erről a mai scenáról jó lesz, ha egyikünk se
beszél. Kinevetnének rajtunk. – Hát úgy-e, nem haragszunk egymásra
Szalmás? – No Isten áldja meg magának. Már most csak azt mondjon meg,
melyik úton fog maga menni? Mert tudja, én magát nagyon szeretem;
sokszor mondtam már, hát elhiheti – hanem azért mégis – nem szeretném,
ha egy úton járnánk.

Szalmás még most sem szólt semmit. Tán fogadása tartja, vagy ijedtében
megnémult, mint Tigris Róbert menyasszonya; hanem a mint megtudta, hogy
szabad az út, nagyot fohászkodott, s amelyiket közelebb találta, azon
megindult lefelé.

Képzelhetni azt a boldogságot, mikor egyszer Zebulon a legelső magyar
katonával találkozik!

Nem svalizsér többé, nem uhlános, huszár az, a ki fölveri a port az
úton.

Csak olyan parasztos huszár, kerek kalappal, melyen széles piros
szalagot visel, és tulipános szűrrel: de azért mégis huszár.

Azt majd leszedte a lováról örömében Zebulon. Kezet akart neki csókolni.

– Barátom! Hazám fia! Megszabadítóm! Honnan jön?

– Innen a faluból, felel a megrohant vitéz.

– Van ott még több is?

– Hogyne? Az egész csapat.

– Micsoda csapat?

– No hát a Bendeguz-csapat.

– Bendeguz-csapat? Nekem is van egy leányom, a kit Bendeguzellának
hínak. Szabad csapat úgy-e? Hát a többi sereg merre van?

– Az még a Tiszán túl van és készülődik.

– Hát maguk mit csinálnak itten?

– A mi feladatunk az ellenséget nyugtalanítani és a pecsovicsokat
elfogdosni.

Az első esély Zebulont megszeppentette. Nem kereste ő az oroszlánt, csak
a nyomát.

– Hát – van itt közel – ellenség?

– Az nincs; de van pecsovics.

(No egy ott szalad a másik úton az erdőben, gondolá magában Zebulon; de
csak még sem utasította a nyomába a lovast. Jó szívű ember volt
Zebulon.)

– Hát nincs közel ellenség?

– Nincs két napi járó földre.

– No akkor én leülöm ide az útfélre, és kipihenek magamat. Magának pedig
kedves barátom, itt van egy forint borravaló, menjen vissza faluba,
mondjon meg csapatvezér urának, hogy küldje értem szekeret.
Felfedezhetek magamat. Én vagyok az a kormánybiztos Tallérossy Zebulon,
a kiről az volt a hír, hogy kassai csatában eleste, hogy ellensig
elfogta. Nem elestem, nem elfogtak. Szerencsésen keresztül vágtam
magamat egész armádián. Most itt vagyok, de lábamat már nem birom, mert
sokat gyalogoltam. Hát küldjön értem szekeret. Majd itt megvárok.

A tulipános szűrü lovas átvette a forintot is, a megbizást is, s
visszanyargalt a faluba; míg Zebulon kikeresett magának egy szép gyepes
mesgyét s azon végig heveredve, kedvére kinyujtózott.

A küldöncz csakugyan pontosan teljesíté a rábizottakat. Egy óra nem telt
bele, már látta őt Zebulon visszafelé jönni egy parasztszekér
kiséretében.

Egész rangbeli büszkeséggel kapaszkodott fel a saraglyába; ez hát már
olyan ország, a hol az ő parancsolatjára befognak a szekérbe!

Az úton aztán elmondatta magának a szekere mellett koczogó lovassal,
hogy mik történtek az ő távolléte alatt a túlsó oldalon. Ajh de örült a
jó meleg dicsekedésnek. Bizony jobban esett neki, mint egy bunda.

– Hiszen urak vagyunk e szerint! Mit monta csapatvezér, mikor nevemet
meghallott?

A lovas mosolygott egy kicsit.

– Azt mondta a csapatvezér úr, hogy nagyon jól ismeri az urat. Tessék
hozzászállni. Szivesen látja egy kis kollácziózásra.

– Áh, nagy megtiszteltetés!

Zebulon kezdte magán helyregombolgatni a bekecszsinórokat, a mik nagyon
összevissza voltak rendezve, egy gombbal alább mindenik. A csizmák pedig
igen dicstelen állapotban, az erdei sár minden színű maradékával
ellepve. A kocsiülés szalmából volt. Zebulon egy csomó szalmát kihúzott,
azt csutakká csavarta, s elkezdte vele a csizmáit némileg salonképessé
tisztogatni. A közben a lovas úrral folytathatta a discursust.

– Őrnagy az a maga csapatvezére, vagy kapitány?

– Úgy gondolom.

– (Mit gondolom?)Szabad becses nevit megkérdeznem?

– Boksa Gergely úr.

– Micsoda? Boksa Gergő? Ki volt én alattam ökörhajcsár.

Zebulon abbahagyta a csizmái tisztogatását.

(No még azt sem hittem volna soha, gondolá magában Zebulon, hogy én
tisztelkedni menjek valaha Boksa Gergőhöz!)

Hanem azután útközben lovas kisérője annyi csodadolgot összebeszélt neki
Boksa Gergő harczi erényeiről: hány gulyáját elfogta az ellenségnek?
hány prófuntos szekerét elhajtotta? hány futárját elcsipte? hogy
utoljára Zebulon át kezdte látni, hogy biz az nem lehetetlen, hogy ilyen
háborus világban rangot kap az olyan ember, kinek jó ökle van, a ki jó
lovas, és a ki nem sajnálja a ruháját összetépni a heczczben.

Azért is a faluba érve, nem hajtatott egyenesen Boksa főhadiszállására,
hanem a fuvaros gazda udvarára, hogy már mégis azt a csizmát egy kicsit
kitakaríttatja.

Patent fénymáz a gazda házánál nem volt; hanem ahelyett megkenték
Zebulon csizmáit hájjal: az még jobb. E toilette alatt Zebulon
megalkudott a fuvarossal harmincz forintba Debreczenig. Most már tudta
utazása czélját. Az most a centrum: a főváros.

Azután hát csak elment Boksa Gergőhöz tisztelkedni.

Az érdemes vitéz úr szabadalmat kapott lovas guerilla csapatot
alakítani, tetszés szerinti ranggal. Ha akarja kapitánynak neveztetheti
magát; és ha valaki őrnagynak találja szólítani, azért sem haragszik
meg.

Zebulon úr nagyon megváltozottnak találta régi ismerősét. A
victoria-dolmány, a rajthuzli ugyan még most is a legutóbbi egyenruhája,
melyben a nagy futás előtt látta, legfeljebb, hogy a könyökei foltosak,
s a térdei kopottak; hanem van ám gallérjára, meg a karmantyuira olyan
széles ujdonatuj arany paszománt varrva, mint a tenyerem.

Aztán belül is csak olyan volt Boksa Gergő; kopott darócz, arany
paszománttal kisujtásozva.

A mint meglátta Zebulont, nyájas volt és leereszkedő, és kevély és
goromba vegyest.

Szívesen látta, de nem nagyon mutatta iránta való tiszteletét.

– Áh! a tekintetes úr is megérkezett! Örülök, hogy van szerencsém!
Szívesen látom ma ebédre nálam. Másutt úgy se kapna. Tessék kényelembe
tenni magát.

És az egész elfogadás alatt ki sem vette a pipát a szájából.

Azt azonban szerette Zebulon, hogy nem nyujtotta kezét parolázásra.

Zebulon elfogadta a kinálást és leült, még pedig a pamlagra. (Boksa
Gergőnek volt annyi hadi tudománya, hogy az egyetlen úri lakot
választotta ki a faluban főhadiszállásának.)

Aztán csak Zebulon is elővette a pipáját zsebéből, hogy megmutassa
Boksának, hogy ő csak még most is urabb nálánál, s megtömvén azt
dohányzacskójából, a régi familiáris fensőbbség hangján így szólt hozzá:

– Ugyan édes Gergő öcsém, adja nekem egy kis fidibust.

Kritikus egy felszólítás volt: egy aranygalléros úrnak azt mondani, hogy
adjon fidibuszt, a szolgálattétel hűbéri jelvényét. Ha megteszi,
elismeri a suzerainitást.

Boksa Gergő szívesen és gorombán kivett a belső zsebéből egy
nyomtatványt s odaadá az egészet Zebulonnak.

– Itt van, tekintetes úr. El is olvashatja, aztán szakíthat belőle
fidibuszt, a mennyit tetszik.

– Mi ez? Újság?

– Az hát. A Márczius! Most Debreczenben nyomják, onnan kapjuk.

– Ah, derék! kapott rajta Zebulon. Azóta sem olvastam ujságot. Legalább
ebből megtudok, mi történik Debreczenben?

S azzal, anélkül, hogy elébb pipájára gyujtott volna, elkezdte a
kiváncsiság ragyogásával arczán, mohón olvasni a megkapott ujságot.
Hanem a mit abból olvasott, az lassankint letörölte arczáról a
ragyogást, s rajzolt helyébe megszeppenést oly vastagon, hogy Boksa
Gergőnek is feltünt.

– Valami baj van, tekintetes úr?

– Nem szelel pipám, monda Zebulon.

– Hiszen rá sem gyujtott még.

– Úgy! igaz. Azzal zsebébe dugta a pipáját, s aztán leeresztve térdére
az olvasott hirlapot, sokáig bámult Boksa Gergőre, míg végre fölmerte
neki azt a kérdést tenni, hogy ugyan édes Boksa barátom, nem tudná nekem
megmondani, mi az a vésztörvény, mit olvasok ebben ujságban, mit hoztak
abban országgyülésben?

– Oh igen is tudom. Az olyan törvény, mely szerint hazaárulók és
ellenséggel czimborálók vésztörvényszék elé állíttatnak.

– De hát mit értenek az alatt, hogy «hazaárulók»?

– No, hát például az olyan képviselőket, kik nem jöttek el a debreczeni
országgyülésre.

– De hátha akadályozva voltak? Már teszem föl magam is.

Boksa igen biztató modorban felelt:

– Hát hiszen a ki nem jöhetett, purificálhatja magát, a vésztörvényszék
itélni fog fölötte, s ha igaza volt, fölmenti.

– No köszönök alázatosan. Én azóta mindig szaladok, mint üldözött nyul
hajtásban, bujkálom pinczében, hordoban, mészkemenczében, zsidó asszony
fejkötőjében, hordom moslikos dézsát napszámba, szenvedek hazámért
hideget, éhséget; s mikor megérkezem országgyülésbe, akkor fognak
engemet nyakon s állítanak vésztörvényszék elejbe. No szip dolog!

– Már ez pedig nem lehet máskép. Megmagyarázza ezt a Márczius jól.
Egyszer már keményen kell fogni ezeket a hazaárulókat! A ki ma itt,
holnap amott!

– No én egy óráig sem voltam amott. Menté magát Zebulon.

– A ki csak beszédbe állt is az ellenséggel.

– No én csak egy szót sem szóltam vele. Ágyulövésnél egyebet se nem
hallottam tőle. – Zebulon úgy védte már magát, mint ha a törvényszék
előtt állna.

Boksa pedig annál jobban hepcziáskodott.

– Vagy csak aki egy sor levelet irt is az ellenségnek: akármit.

No már erre nem mondhatta Zebulon oly apodictice, hogy «ezt se nem
tettem». Bizonyos Rideghvárynak irt bolondság bizonyos Szalmásnál kissé
nyomta a lelkét. No de Szalmás ezóta már az operenczián is túl van s az
a bizonyos levél rég elhasználódott már egyre másra; nincs mit aggódni
miatta.

– Hja bizony, ilyen időben nem lehet kimélni az embereket; folytatá
Boksa Gergő, kegyetlen dölyffel, s azt a bátorságot vette magának, hogy
leült Zebulon mellé a pamlagra s egymásra vetette a lábait, összefonta a
mellén a karjait, úgy pöfékelt. – Ilyenkor nem ismerek se jó pajtást, se
nagyurat. S ha az édes apám fia volna is a ki áruló, elcsipetem és
felküldöm.

– Hova fel?

– Nagyváradra.

– Mi van Nagyváradon?

– A vésztörvényszék.

– Hát már van is?

– Van bizony; de nagyon van; és működik is.

– Is működik is? És ha maga Boksa megfog egyet, küldi oda?

– Küldöm én! Ha a szentek fia is! Elég jó pajtásom volt a Szalmás…

Zebulonban hülni kezdett a vér erre a névre.

– De spion volt az ármányos. Megtudtam. Utána iramodtam.

– Hát maga kergette Szalmást? – Ez észrevételt szalasztá ki Zebulon a
száján, mire gyanus oldalpillantással monda Boksa:

– Hát tudja az úr, hogy én Szalmást kergettem?

– Nem, csak rosszul intonáltam hangsúlyt; kérdeztem, hogy kergette
kapitány úr (már kapitány úr!) Szalmást? Nem bánom én, csak kergessen
őtet tovább is.

– De már nem kergetem tovább.

– Miért nem?

– Mert már elcsiptem.

– Mikor?

– Ezelőtt egy órával. Épen belém jött a nyavalyás, a mint szökni akart
valahonnan.

– Is aztán mit csinálta Szalmással?

– Itt van a fás kamrába becsukva. Nagyon veszedelmes ember. Tömérdek
irás volt nála kabátjába, meg a csizmatalpába is bevarrva. Én ott is
rátaláltam.

Zebulonnak úgy tetszett, mintha Boksa nagyon nézné az ő csizmáit is.

– Sok mindenféle urat compromittáló irások voltak nála, folytatá Boksa,
fontos szemöldökrángatással.

Nojszen ez épen elég volt Zebulonnak; vésztörvényszék, ellenségnek irott
levél, Debreczen, Nagy-Várad, Szalmás, Boksa, golyó és lőpor.

Azt mondta Boksának, hogy engedelmet kér az őrnagy úrtól, egy kicsit
hazamegy a szállására, más csizmát húz, mert ez nagyon szorít.

Igaz is, hogy szorította, még pedig a torka körül, t. i. Zebulon torka
körül; hanem az nem igaz, hogy Zebulonnak más csizmája lett volna.

– Fogjon bácsi, rögtön és vigyen innen engemet; mondá a fuvarosának, a
mint megérkezett hozzá.

– S hová vigyem az urat?

– Nem bánom én, akárhová, csak Debreczenbe nem.

De már mégis annyit szeretett a fuvaros megtudni, hogy aláfelé, vagy
fölfelé induljon-e meg Zebulon úrral? s hogy hány napi útra legyen
készen?

Zebulon arra határozta magát, hogy «fölfelé», és mennek addig, a míg
menni «lehet».

Most azután előlről is kergetik, hátulról is kergetik, maradás nincs
sehol, menekülés nincs sehova, czél csupán a futás.

Ha a német megfogja, főbe lövi; ha a magyar megfogja, főbe lövi; ott
rebellis, itt hazaáruló. Akármelyiknek kerül a kezébe, már kész a
halálos itélete. «Valóságos akasztófa-allée közt járkáltam», így fejezé
ki Zebulon e siralmas helyzetét, a melybe jutott.

A legközelebbi állomáson, az alatt, míg a fuvaros etetett, Zebulon
ollót, borotvát kért a korcsmárostól.

Szép hosszú szakálla volt, közepén kissé fakó, itt-amott szürke
szálakkal átszőve. Ez a szakáll volt az ő büszkesége, úri tekintélyének
symboluma; vassal soha nem irtott, fésüvel ritkán tépásztott szakáll, a
melyről olyan jól esett ebéd után a ráhullott zsemlemorzsákat
lesepergetni. Most neki állt ollóval, borotvával férfiusága e büszke
czímerének, s levágta azt tőből.

Oh ti nem tudjátok azt, szakállt nem viselő népek, mit tesz az,
valakinek rászánni magát, hogy a szakállát levágja. Az egy partialis
temetkezés!

Zebulon sokáig nézegette a markában áldozatnak esett állsörényét, egy
pár könyet törült szét a szemében, aztán papirosba csavargatta testi
énjének legdrágább megdicsőült részét, s keblébe dugta azt. Legalább ott
fogja viselni.

Azután belepillantott a tükörbe, kiöltötte a nyelvét arra a csúnya
emberre, a ki a tükörből visszanézett rá, s hátat fordított neki.

Pedig már ezentúl mindennap látnia kell azt a csúnya embert a tükörből,
mert a levágott szakáll egy bizonyos rabszolgaságot hagy maga után: a
mindennap borotválkozás kegyetlen rabkötelességét.

A mint aztán Zebulon újra megjelent a fuvaros előtt, az őt nagyon
megbámulta ez ifjított kiadásban.

Míg a korcsmában voltak, addig nem szólt neki; hanem a mint kiértek
megint az útra, visszafordult a kocsiülésből Zebulonhoz.

– Ugy-e bár, az úr most olyan helyeken szeretne járni, a hol a világnak
nincs szája?

– Bizony, felelt rá Zebulon.

– Értem, szólt a fuvaros. Nem kérdek többet. No majd elviszem én az urat
úgy, hogy semmi baj nem éri. Ugy-e Lengyelországba akar menni?

– Oda. Zebulon ráhagyta. Tudta is ő, hogy hova megy?

– Vittem én már oda egy urat, a ki a lengyelekért ment. Majd elszállítom
én az urat is olyan félreeső helyeken, a hol a madár sem jár; egész
odáig, honnan majd megint mások odább viszik, míg eljut Lengyelországba.
Nem kell nekem többet mondani.

No ennek örült még csak meg Zebulon! Nem elég neki a miben már benne
van; most még egy kis lengyel conspiratiót is a nyakába varrnak. Még
elviszik a krakúzok közé!

Pedig ugyan vitte a fuvaros, a hogy megigérte, két nap, két éjjel,
szolgabirót, útibiztost soha nem látott utakon keresztül, hegyekbe,
völgyekbe, gyanus szállásokba.

A harmadik napon megsokallta Zebulon a dicsőséget. Nem akar ő lengyel
legiót toborzani. A mint egy völgy torkolatánál megpillantotta egy falu
tornyát, megállította a szekeret; kifizette a fuvarost; azt mondta neki,
hogy csak forduljon vissza s menjen haza; már innen ő majd odább talál.
Itt ebben a faluban különös dolgai vannak.

A fuvaros sajnálta nagyon: milyen szépen elvitte volna Lengyelországba!

Zebulon vitte megint a tarisznyát gyalog. Soha a nevét sem hallotta ő
annak a falunak, a hova be akart ballagni; de megtetszett neki nagyon,
mert két tornya volt.

Az egyik torony, a kisebbik, a pápistáké, a másik, a bádog fedelü, a
nagyobb, a lutheránusoké. Ez tetszett meg neki azon a falun nagyon.

Ment egyenesen a lutheránus pap házához.

Schneiderius Bálintnak hivták ezt a derék urat.

Zebulon bemutatta magát a papnak. A pap olvasott ember volt, hallotta a
nevezetes úr hírét.

Akkor aztán Zebulon meggyónt neki mindent elejétől végig, híven.

Ő neki már most a történtek után ebben az országban nincsen maradása;
mert itt ő van egyedül abban a kivételes állapotban, hogy minden, bárki
kezében levő puska az ő fejének van fordítva.

Schneiderius Bálint igen eszes és jószivű férfi volt. Mindjárt készített
valami tervet, a mivel a nevezetes férfiút megszabadítsa.

Zebulonnak ki kell menekülni a külföldre.

A külföldre meneküléshez útlevél kell.

Útlevelet csak a császári hadak kormánybiztosa adhat.

Az most épen Eperjesen van. (Ez még Branyiszkó előtt volt.)

Hogy attól útlevelet lehessen kapni, arra különös ürügy kell.

Az ürügy megvan.

Schneiderius Bálintnak van egy diák fia Göttingában, Schneiderius
Theophilus, az nem rég írt az apjának, hogy sietve küldjön neki pénzt,
mert halálos beteg. Persze pénzt nem küldött azért neki az öreg, mert a
«Fuchs» nem beteg, csak korhely; hanem annak a levélnek az alapján egy
megkeseredett atyának könnyen lehetne útlevelet kérni Göttingába, a
beteg fia meglátogatása végett.

Zebulon szökhetik külföldre Schneiderius Bálint tisztelendő úr
útlevelével.

– Az ám, kedves papom, monda mindezekre Zebulon; de bolond passusba
beleirnak ám szemiles leirást is; aztán nekem van hajam szöszke mint
kender, tisztelendő atyaságé fekete, mint a vaddisznó és kemény: – azt
még lehetne megfesteni; de hova elteszem orromat, mikor enyim nagy
sasorr, tisztelendő atyáé meg tömpe.

– Könnyű ezen segíteni; monda a pap. Menjen fel Eperjesre uraságod maga
az én nevemmel és irassa le magát az útlevélben.

– Én menjek be? Tisztelendő úr reverendájában? Hát a bajuszom?

– Az levágatik.

De már erre duplát sóhajtott Zebulon. Még a bajusz is! A hatalmas,
parancsoló bajusz! A «gyászvitézek» esete óta nem történt hasonló
csonkítás magyar emberen.

Egy napi meggondolásra való időt kért magának e tárgyban Zebulon. S egy
napi meggondolás után arra a végeredményre jutott, hogy ha a között kell
választani, hogy vagy a nyakat, vagy a bajuszt, mégis csak inkább a
bajuszt kell a késnek adni; mert az megint csak kinő; de a nyak,
úgysegéljen, nem nő ki többet.

Hát csak a bajuszt is el kellett tenni a mellény-zsebbe.

Mikor aztán így megkoppasztva, megalázva megállt a tükör előtt Zebulon,
magának is el kellett ismerni, hogy soha szelidebb, jámborabb,
supplicansabb protestans pappal még nem találkozott, mint a milyent most
lát maga előtt.

Hát még mikor a pap tógáját felvette. Nevetni nem volt ám szabad
senkinek; mert komoly dolog ez nagyon. Ez a játék emberfejbe megy.

Schneiderius Bálint betanította neki, hogy mit feleljen, ha kérdezik? El
ne felejtse a fia nevét, meg különösen a saját nevét; a hova utazni
akar; és a falut, a hol lakik: azt Pukkersdorfnak híják. Ezt mind jól
emlékében tartsa.

Zebulon még egy napot kért magának, hogy magát veszedelmes szerepébe
beletanulja. A következő napon azután útra kelt Eperjes felé, magával
vivén a derék Schneiderius Bálint áldását, reverendáját és fiának
lamentabile nuntiumát.

Eperjes tele volt császári seregekkel mikor Zebulon behajtatott.

A sorompónál nem bántották, látták, hogy pap; hanem adtak Geleitscheint,
hogy vissza is térhessen.

Egyenesen a főkormánybiztos szállása elé hajtatott. Szive majd kiugrott
féltében, mikor annak a lépcsőin felballagott. Az egész úton mondta
magában a neveket: Valentinus Schneiderius, Theophilus Schneiderius.
Göttinga, Pukkersdorf. Szentül félt, hogy mégis, mikor a biztos előtt
fog állani, mind valamennyit el fogja felejteni.

De már benne volt: előre kellett menni. Egyik szobából a másikba
küldték, mindenikben ismeretlen fancsali pofák írtak, dolgoztak valamit,
végre bebocsáták a hatalmas császári biztos elé.

Zebulonnak a félelem is segített, magát tökéletes meghunyászkodott
lelkipásztorrá maszkirozni; lehúzta a fejét a nyaka közé, midőn a biztos
úr ajtaján belépett, a két kezét keblére tette ájtatosan: az egyikben
volt egy nagy cilinder kalap, a másikban a filius prodigus epistolája, s
minthogy Schneiderius termete valamivel alacsonyabb volt Zebulonénál,
meghajlítá térdeit, hogy a reverenda a lábáig leérjen. S a világért föl
nem emelte volna szemeit, midőn nagy ájtatosan elrebegé:

– Bonum mane præcor, domine perillustrissime!

De alig ejtette ki ezt az öt szót, a midőn a kormánybiztos úr hangos
hahotára fakadva, kiálta fel:

– Servus Zebulon!

A villámcsapás nem lett volna oly rettenetes, mit ez a szó «servus
Zebulon!»

Hősünk valóban úgy megrettent, hogy ha a reverendába nem támaszkodik,
összeroskad.

– Hát téged mi az ördög hord itt ebben a papi ruhában?

Zebulon csak most bámult rá a megszólító kormánybiztosra. Rideghváry
Bencze volt az.

A főúr azonban nem vette észre Zebulon bámulását, eléje sietett,
megölelte, megrázta kezeit és megdicsérte.

– No csak hogy valahára mégis eljutottál hozzám. Derék ember vagy,
Zebulon. Megkaptam Szalmástól küldött leveledet. Azóta mindig vártalak.
Dicső, hogy eljöttél. Ez az álruha mutatja, milyen veszedelmeken kellett
idáig eljutnod. Nem marad el hűséges ragaszkodásod jutalma. Az igért
helyet fentartottam számodra. Azonkívül egy magas küldetésben fogsz
részt venni. Nagy emberré foglak tenni Zebulon! nagy emberré!

Zebulon még mindig úgy érezte magát, mint a kit a vízből húztak ki. Nem
talált rá a fejére.

– És most legelébb is jer ide, ird alá ezt az ívet. Ne kérdd, mi az?
Csak ird alá. Láthatod, hogy a legelőkelőbb férfiak nevei vannak már ott
aláírva.

Zebulon engedte a tollát menni a papiroson, mint mikor az álmos kocsist
viszi a lova tudta nélkül a jól ismert úton.

Az a papir pedig, a melyre felírta akkor a nevét, az volt ama historiai
okirat, melyben magyar előkelő urak esedeznek a minden oroszok
czárjának, hogy kegyeskedjék hazájuk négy fehér folyamának vizét
hatalmas seregeivel pirosra festeni.

Most azután Zebulon az első grácziát kérte ki magának, hogy hadd menjen
aludni.

És aludt másnap reggelig, mintha ópiumot szítt volna.

S mikor azután kialudta magát és fölébredt, akkor kezdte észrevenni,
hogy milyen furcsát álmodik ő most ébren.

Hogy került ő most ide, a hova semmi szándoka nem volt jönni, hogy
szökött el a másik oldalról, a hol teljes szándéka volt megmaradni?
pedig hiszen nem kapták meg Szalmásnál semmi levelét, mert az
Rideghvárynak rég átadatott. És hogy mindez milyen furcsa komédia a
sorstól.

Még hogy a mérték beteljen, mikor felöltözött s elment Rideghváryt
meglátogatni, már ott találta nála Szalmást. A furfangos férfiu
természetesen megszökött még az első éjjel Boksa Gergő ketreczéből s
elhordta a vésztörvényszék elől az irháját. Épen azzal mulattatá a
méltóságos urat, hogy Zebulonnal való találkozását mesélte el neki.

Rideghváry úr kaczagott azon nagyon.

Tökéletes tréfának tartotta a dolgot.

Még azt kivánta Zebulontól, hogy azt a vidám történetet majd mondja el
az ebéd fölött, hogy ugratták ők meg egymást Szalmással?

Hanem Zebulon nagyon komoly maradt e fölszólításra, és csak úgy magában
mondá a «Babyloni vizek mellett ültünk» zsoltár 6-dik versét.

«Inkább ragadjon az én nyelvem az inyemhez!»

És attól a gondolattól nagyon komoly ember lett Zebulon.

A miért aztán még többet nevettek rajta a főurak.

Akkor épen nagyon nevetni való idők jártak.




EGY MAGÁNOS LOVAG.

Pesten nagy méla csend van. Reggel már az idő s az utczák még mind
üresek. Hetivásár napja és semmi szekér a vásártéreken. Szép derült nap
és semmi járás-kelés az utczákon. A szokott zsibongás helyett a népes
járdákon alig tévedez egy-egy magános alak, kit a kényszerűség
kihajtott, vagy a ki a helyzetet nem ismeri. Az utczaszögleteken rövid
tartalmú falragaszok vannak, miket az éjjel ragasztottak ki: ha a
magános utczajáró azokból egyet elolvasott, sietteti lépteit s igyekszik
az utczáról eltünni. Nehéz fenyegetések vannak ama nyomtatott sorokban.

Pest olyan derült arczú város különben. Nincsenek ócska tornyai,
vármaradványai, mik elmult borús időkre emlékeztetnének, az utolsó
védbástya fala rég házak közé van beépítve; nincsenek ódon kastélyai,
mikhez rémmeséket költhetne a népmonda; nincsenek titoktartó kolostorai,
mik hideg borzadályt lehelnének falaikból; nincsenek fényes
aristocraticus palotái; nincs Bastilleje, sem Towere, de nincs Kremlje
és Louvre-e sem; még csak egy nagyobbszerű templom sem kevélyíti arczát.
Olyan «otthon»-nak szánt város az egész.

Negyvenöt év előtti arczáról beszélek. Még akkor nem volt körüle az a
száz fekete kémény, mely most mindennap fekete korommal írja fel az égre
a földi prózának diadalait; eszemben sem élt a múzeum körüli city; a
széles Dunaparton hosszan egy, csupa egyenlő két emeletes házakból
támadt épületsor mosolygott. Olyan volt az, mint egy szép fiatal
hölgynek ajkai közt a ragyogó fogsor. A közeledő idegent úgy hivogatja
az első tekintet.

Már most aztán ennek a fiatal hölgyarcznak csak egy bajuszt kell
festeni, hogy szokott imádói se ismerjenek rá, s az idegenek elfussanak
tőle.

E fiatal hölgyarczra festett bajusz: egy kanyargó pallizádsor az
újépületi laktanyától a lánczhidfőig, melyet a császári hadvezér
húzatott a városon keresztül. Pest közepén végig egy hegyes czölöpökből
vert palánk, a Dunáig kettős sorban, a Dunaparton végig egyszerűen, a
palánk közeiben lőrések. A lánczhidfőnél tágas udvarrá alakul a palánk,
mely a mostani Lloyd (akkor nemzeti casino) épületéig terjed. Ez
udvarral összekötve, ott, a hol a koronázási halom áll most, emelkedik
egy tuskó-várad, négyszögű nyilásokkal, mikből ágyúk leskelődnek elő,
ezek a csodaszörnyek, a miknek tátongó nyilása egyszerre száj és végür.

E tuskó-várad által a Dunasor egy zsákutczává lett, mely közepett el van
zárva. A lánczhidon nem jár a polgári közönség. A budai oldalon pedig,
hol most az alagutszáda nyilik, a lánczhid egész szélében van kiszegezve
tizenkét gátlöveg, mint egy lefektetett orgona, mely egy jelszóra végig
söpörheti az egész lánczhidat.

Azok a falragaszok, mik korán reggel ott támadtak az utczaszögleteken,
azt jelentik a lakosságnak, hogy a kik a mai napon a város utczáin
ácsorogni fognak, vagy a kik a pallizádvonalra néző ablakokban találják
magukat mutogatni, a kiváncsiságból származható személyes veszedelmek
esélyeit maguknak tulajdonítsák.

Azért mégis akadtak kiváncsiak, kik leeresztett ablakfüggönyök mögül
egy-egy pillantást vetettek a palánksorozat mögé s megpillanták a
szakadatlanul vonuló szuronysort, mely mint egy tüskéshátú óriás-kigyó
tekergett szűk korlátai közt végig a pallizádsor mögött, a lánczhidon át
Budára, dobszó, trombitahang nélkül. De még a ki lenézni nem mert is a
fenyegető mysteriumra, hallhatá egész éjjel azt a szakadatlan zörejt,
mely megrázta a házak talapzatait, s az alvókat felkölté ágyaikból: a
nehéz lövegek gördülését a kövezeten. Másfelől a hajóhidon, melynek
hidfője a mostani Deák-utczával volt szemben, lovas csapatok,
társzekerek hosszú sora nyomakodott egymás sarkában, mint a kinek nagy
sietsége van.

Szorongva kérdezé mindenki: mi történik mai nap?

A mint az utolsó lovas csapat áthaladt a hajóhidon, egyszerre kigyulladt
annak a budai partot érő vége. Nyugati szél fútt, a hid kátrányos
szalmával volt meghordva; öt percz alatt lángba borult az egész s
lobogott egyik parttól a másikig. A kék Duna, mint egy vonagló
óriás-kigyó, derekán tűzövvel átszorítva.

Most azután tudta mindenki, hogy mi történik?

A császári hadvezér elégeti a háta mögött a hidat.

A «háta mögött»? A büszke főúr, ki előtt csak a bárónál kezdődik az
ember, – a kevély államférfi, ki egy egész nemzettel, mely békejobbját
nyújtá felé, még egyezkedni sem akart; az elbízott hadvezér, ki négy hó
előtt sipkáját a budai királyi lak asztalához vágva mondá: «ecocce:
finita la comedia!» és most elégeti a hidat a háta mögött! az
eltaszított békejobb elől futva, melyet önmaga kényszerített a
kardmarkolathoz nyúlni.

Hát a háta mögött mi jön?

Ugyanakkor, midőn a lángoló hajóhid tűzöve átölelte a kék folyamot, a
kerepesi úton egy magános lovag vágtat be a városba.

Egyetlen egy huszár.

Öltözetéről itélve, főtiszt lehet. Jó telivér paripán ül, kardját ki sem
húzta; pisztolyai nyeregkápájában pihennek.

Egyedül vágtat végig a hosszú, téres utczán.

Messze elmaradva mögötte üget egy kis huszárcsapat, vakmerő vezetőjét
szemmel is alig éri be.

A vágtató magános lovag paripájának dobajára kitekintenek a lakosok az
ablakokon. És akkor, – mintegy varázsütésre, egy gondolat, egy pillanat
alatt megváltozik az egész város arcza.

Az első huszár nyargal a városon végig.

S a mint végig nyargal, fenhangzik nyomában az a visszagondolhatatlan,
leírhatatlan kiáltás, a mit csak akkor fog még egyszer hallani Isten,
mikor az arkangyal trombitája azt fogja harsogni: «feltámadás!» mikor az
újraébredők myriádjai lerázzák magukról a földet, mely alatt
átszunnyadták a századok rémálmait, mikor a gyöngéknek ereje villámmá
nő, s az erősek hatalma füstté oszlik, mikor lelke támad minden rögnek,
s a föld egész felszíne egy élő tömeggé válik, melyből egy csillagokig
ható zengés harsogja az egyik sarktól a másikig: hozsánna! hozsánna!

Ilyen kiáltás volt az.

Egy rettenetes «éljen!» ordítás, mely kezdődött a kerepesi úton s végig
hangzott az indóházig, hosszan az egész Duna-soron végig, be a
legszűkebb utczák mélyébe, s mentül tovább, annál magasabbra emelkedett
fel a szent őrjöngés egetrázó riadaláig; százezernyi börtönből
kiszabadult rabnak phreneticus dæmon-kardala volt az! A rab titánok
üdvordítása volt az, kiknek sikerült ledobni melleikről a Peliont és az
Osszát!

Mint a feltámadás napján, mikor a sírok felvetik halottaikat, mikor
minden rög megelevenül, egyszerre megtelt néptömeggel minden utcza:
őrjöngő, gyönyörtől ittas, tomboló néptömeggel. Agg, gyermek, férfi, nő,
úr, napszámos, zsidó, keresztyén, ismerős, ismeretlen ölelte, csókolta
egymást, zokogott, kaczagott, kérdezett, válaszolt, éljenzett, kiáltozta
tele torokból, tele szívből a haza szent nevét. Minden ablak egyszerre
felnyílt; minden ablak tele lett mosolygó angyalfőkkel, örömükben
könyhullató, fájdalmukban nevető hölgyarczokkal. Koszorúnak lett fonva
az üvegházak minden virága, s a koszorúk, a virágok lehajigálva a
huszárok lovainak lábaihoz.

A legelső huszárok lovainak lábaihoz, kik Pest utczáin végig robogtak!

Hogy elhalmozták azokat koszorúkkal! A virágfüzértől nem látszott ló és
lovas. Hogy omlottak le előttük térdre, arczra, magasrangú,
csodaszépségű úrhölgyek, mint szentek, mint megváltók előtt! Magasrangú,
csodaszépségű úrhölgyek – oda, az utcza porába és csókolták a közhuszár
barnult kezét!

És egyszerre, egy villanyütésre kint lengett minden házon a nemzeti
szinű lobogó; a gyönyörű piros-fehér-zöld jelvények, a nemzeti
czímerekkel, miket dugdosni, titokban tartani kellett eddig, miket a nők
testükön viseltek eddig, miket halálveszedelem volt rejtegetni; most
egyszerre megjelentek: hosszú, szélben úszó lobogók s apró repkedő
zászlócskák, ablakokban, erkélyeken, háztetők, padlások nyiladékaiban és
toronytetőkön! Egy város, mely egy varázsszóra pillangószárnyakat kapott
s örömében az égbe akar repülni velök!

Ki vette volna akkor észre, hogy az örömragyogás felett egy szemfödelet
sző sötét füstfellegből valami ellenséges szellem titkos keze. A lángoló
hajóhid füstje terjeng a menyegzőjét ülő ifju város pántlikás feje
felett; mint baljóslatú gyászfátyol.

A magános lovag, ki előrenyargalt az üdvrivalló tömeg diadalzaját
mindenütt megelőzve, a hatvani utczán vágta tott s azután bekanyarodott
egyik mellékutczába.

Ott elkezdett lassabban léptetni, s egy házszámot keresett.

Mikor rátalált a keresett számra, leszállt lováról s azt bevezeté maga
után a ház nyitott kapuján az udvarra.

A lódobajra és sarkantyúpengésre kidugta borzas fejét egy alacsony
üveges ajtón valami házmesterféle egyéniség.

Csizmadia volt – valószinűleg.

– Jó napot, monda a lovag.

A házmester részéről az volt rá a fogadj isten, hogy ajtóstul együtt
kibukott az udvarra, először megrohanta a tisztet, annak elkapta egyik
kezét, azt megcsókolta; a tiszt visszarántotta a kezét; akkor
megcsókolta a kardbojtját; a tiszt azt sem engedte sokáig; akkor
átnyalábolta a lova fejét s annak csókolta meg az orrát. Azután neki
iramodott, hogy majd kiszalad az utczára, s miután a tiszt által e
futamodásban, gallérjánál megragadtatván, tényleg akadályozva lőn, csak
az udvart lármázhatta fel e kiáltással: «itt a huszárok! itt a
magyarok!»

– Ugyan polgártárs, ne ordítson oly bomlottul! csitítá őt a főtiszt.

– De hát hogyan jött ide nagyságod! fölséged! szentséged! generális úr!
felmarschal úr! Szent-Mihály arkangyal úr! Hogyan jöhetett ide?

– No ezt majd elmesélem máskor. Hanem most elébb utasítson engem
valakihez, a kinek e házban kell lakni s a kivel én még ez órában akarok
beszélni.

– Elébb a szentséges szent nevét mondja meg nekem az úr, hadd tudjam,
kit látok élő szemeimmel?

– Jól van öreg. Megmondom. Baradlay Richardnak hínak. Ha kedve telik
benne, akár ide kvártélyozom magamat. Hanem elébb utasítson el szaporán.

– Oh Istenem, milyen szép ember! Egy ilyen huszár! Azzal a nemzeti
kardkötővel! Már hogy tudott a feleségem meghalni ezelőtt egy héttel,
hogy nem tudja ezt látni! Hogy nem hívhatom őt haza, hogy ezt látná! Nem
akart addig meghalni, míg egy huszárt nem lát ismét az utczán végig
nyargalni.

Richardnak már csak végig kellett várni, hogy hadd sírja ki magát
kedvére a jó ember.

Végre aztán nagy zokogás közt csak rátért a házmester.

– Hát mi tetszik?

– Én egy asszonyságot keresek, kinek itt van a szál. lása. Bizonyos
Bajcsikné asszony.

– Oh tudom, tudom. Itt van biz annak a szállása. Itt van. – Ugyan: nem
szabad ennek a szép paripának egy kis kávés kalácsot adnom?

– Hagyjon fel a paripámról való gondoskodással, édes földim. Hányadik
ajtó azon asszonyságé?

– A 21-ik a második emeleten, szolgálatjára. Szabad lesz addig is ennek
a dicső paripának a kantárját tartanom?

Richard mosolygott e hazafiui extasison s miután lóháton csakugyan nem
szándékozott fölmenni a második emeletre, rábízta a kantárszárat a
házmesterre, ki is a kedvező alkalmat felhasználva, azalatt, míg Richard
fölment a 21-ik ajtóig, benyult a szobája ablakán, kivette onnan
félbenhagyott reggelijét, a kávés bögrét és a kuglhupfot s nagy
gyönyörködéssel mártogatott falatot falat után a kávéba, s rakta
egyenként a tenyerébe, onnan meg a ló szájába, úgy örült neki, hogy az
azt kegyeskedik megenni.

Egyszer aztán Richard lekiált rá a második emelet folyosójáról:

– De tán nincs itthon az asszonyság? – Senki sem jő felnyitni az ajtót.

A házmester az udvarról válaszolt:

– Hja! biz az asszonyság nincsen idehaza.

– Hát valami cselédje nincs itt?

– Senki sincsen idehaza.

– Ejnye polgártárs! Ezt megmondhatta volna odalenn is. Nem másztam volna
fel az emeletbe.

A jámbor furfangosan nevetett. Hiszen csak azt a szép lovat akarta
megreggeliztetni.

Mikor aztán Richard megint leszállt az udvarra, a világért sem
veszekedett a bohó öreggel a megjáratásért. Minden tréfát fel szokott
venni és mindenkitől. Az oroszlán nem használja a körmeit vakarózásra,
mint a kutya.

– Hát mikor jön haza ez az asszonyság?

– Bizony nem tudom!

– Azt sem tudja, hogy hol van? Hol találkozhatnám vele?

Az exaltált hazafi ég felé emelé keserves szemeit.

– Oh bár találkozhatnék vele az excellentiás úr még ma, még ez órában;
bár nyithatná be, bár rughatná be sarokkal, bár üthetné be buzogánynyal
azt az ajtót, a melyen belül az az asszonyság lakik.

– Mi a patvar! Hát hol lakik?

– Budán. A kaszamátában.

– S miért lakik ott?

– Azért, mert oda van bezárva. Egy éjjel érte jöttek: azt mondták, hogy
a mieinkkel czimborál, hogy azoknak szállít hadi szereket, meg
tudósításokat. Igaz, hogy sokat járt Debreczenbe. Aztán elfogták
cselédestül együtt s átvitték Budára. Többször vittem oda utána holmit;
de hozzá nem eresztettek soha. Ott van a Nr. 1-ben a fehérvári kapu
mellett.

Richard boszúsan csapott kardja végével a földre. A miért annyira
sietett, a mért előre vágtatott az ellenségtől elhagyott város közepébe:
az nem a dicsszomj volt, nem a vágy a felszabadult város első
örömriadalától megittasodhatni, hanem egy szent fogadás, melyet egy
kardja által lefektetett bajtársnak, egy vitéz ellenfélnek halállal
küzdő kezébe tett le.

«Nem fog gyermeked sirása felkölteni ott lenn!»

E fogadás, ez igéret sarkantyúzta lelkét mind azon nap óta; a
türelmetlenség ingerült mérgével vezette napról-napra lovasait az
ütközetbe, mely minden nap megújult Pest rónáin, hogy minden nap félbe
szakadjon a sorompók előtt. Csak álharczok voltak azok a főhadsereg
elvonulásának álczázására, mely azalatt Komárom felszabadítására
sietett.

És most, midőn azt hitte, hogy már czélhoz ért, azt kelle hallania, hogy
oly messze van az, mint a pokol; ha akarja oda juthat, de csak
elkárhozva.

A kit keres, a kitől meg kell tudnia Palvicz Ottó gyermekének hollétét,
az Budán van, a várban elfogva, börtönre vetve.

Ez a szerencsétlen némber bujósdit játszik a sorssal. Mikor Palvicz
kereste, akkor a magyar tábor vonalán belül volt csak látható, s midőn
Baradlay keresi, az osztrák várfogságban ül.

Kívüle pedig a gyermekről senki sem tud semmit.

Az ilyen lények történetét nem szokták sok embernek elbeszélni.




VÁRHARCZ MENNYKÖVEKKEL.

Folyton hangzik és fog hangzani, míg a világon magyar lesz, az örök
szemrehányás: miért volt Budát ostromolni?

De hát lehetett-e másként tenni?

Kérdezzétek meg, miért vágták le a carthagói asszonyok hosszú aranysárga
fürteiket kézíjaknak? miért temetkeztek a púni szép hajadonok a Dagon
temploma romjai alá?

Kérdezzétek meg, miért sírt Izrael népe az assir világcsodák közül,
Semiramis függő kertjeiből szent városa romjaihoz vissza?

Kérdezzétek meg, miért tódult félszázadon át két millió harczos szárazon
és tengeren, ezernyi ezer mérföldnyire, egy kereszttel mellén, egy
vassal kezében, Jeruzsálem városát visszavívni?

Kérdezzétek meg, miért gyujtotta fel ősvárosát, Moszkvát, a barbar
honszeretet a diadalmas ellenség feje fölött?

Kérdezzétek meg, miért hullott ki egy nagy Napoleon kezéből a kard,
fejéről le a korona, midőn Párist ellenségtől elfoglalva találta maga
előtt?

És kérdezzétek meg, miért indulnak újra meg újra Itália vénei és
gyermekei a szélrózsa minden irányából a héthalom városa felé, meghalni
vagy győzni? Miért háborítják fel újra a békeért reszkető félvilág
nyugalmát az őrjöngő kiáltással: «Roma o morte»!

S a mit fog felelni a világtörténet itélőszéke e kérdésekre, azt
feleljétek azoknak, a kik kérdezik mitőlünk: miért volt Budavárát
ostromolnunk?

Lehet, hogy a történelem aræopagja elitél minket is, mint amazokat; de a
költészet itélő birái fel fognak menteni bennünket, és szavaik igazat
adnak nekünk, Dávid királytól, Hugo Victorig: «Nem lehetett máskép; így
kellett annak jönni!» S az igazság, mit a költő mond, örök igazság!

A mi volt a púni népnek Carthagó, az Izraelnek Jeruzsálem, a keresztyén
világnak a szent föld, a francziának Páris, az orosznak Moszkva, az
olasznak Róma: az volt minekünk Budavár.

Hazánknak lüktető szíve…

Egy ideális nagy édes anyának látható arcza…

A törvényes szülöttnek apja becsületes neve…

Lehetett-e nem érezni, e szívnek láz-lüktetését?

Lehetett-e nem keseregni ez arcz gyásza miatt?

Lehetett-e tűrni e név kigúnyolását?

Sokszor hallottam hidegvérű, nyugodt kedélyű, higgadt, tisztes
férfiaktól, kik bizony meggondolják, a mit tesznek, ilyen szókat: «Ha
engem valaki arczul ütne, azt én kihívnám; vagy megölne, vagy megölném;
ha sebet kapnánk, felgyógyulnánk, újra vívni mennénk; azt én késsel,
hurokkal, ököllel ölném, szúrnám, fojtogatnám, víz fenekére magammal
lerántanám; együtt egy csillagon ketten nem maradnánk».

No hát ilyen arczulütés volt nekünk Budavára.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lássuk tehát, ha egyszer a Titánok is kezükbe kaphatják a mennyköveket,
nem Jupiter kerül-e alul?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tíz nap mult el azóta, hogy a legelső huszárcsapat Pest utczáin végig
robogott: tíz tantalusi kín napja! Egy egész nemzet éhezte minden kövét
Budavárának, s az ott állt szemei előtt, egy kicsiny, nyomorult fészek,
mely magát védeni nem képes, de rombolni, boszút állani tehetős. Egy
éjszakára való játék az újabbkor hadászatának, s mégis egy századra való
pusztulás a győztesnek.

Budavárának minden udvarába belátni a körüle fekvő hegyormokról. Úgy
olvasott benne, mint a nyitott könyvben, a megszálló ellenség. Ócska
téglafal minden védműve, minden elővéd nélkül. Vize sincs, egyetlen
vízvezetéke a Dunaparton áll; ha azt lerontja az ostromló, a várőrséget
másnap kiűzi a várból a szomj.

És miben volt hát Budavár csodaereje? Abban, hogy lábainál terült Pest.

Az ostromlott sereg minden golyójáért az ostromlónak, Pestet árasztja el
tűzgolyóival.

Emberi szíven túljáró eszme! Egy megtámadott a támadónak azt mondja: «ha
te ellenem kihuzod kardodat, én az enyimmel leányod, nőd, bölcsőben
fekvő gyermeked szívét szúrom keresztül.»

És úgy tett.

Tized napra Pest elhagyása után robogott egy huszár-szakasz Buda
Viziváros főutczáján végig. A Bombatéren állt egy császári gyalogcsapat
két ágyúval. Mikor a huszárok lőtávolba értek, a két ágyú egyszerre
kartácslövéssel üdvözölte őket. A kartácsgolyók a házak falain pattogtak
végig; a kávéház előtt egy csoport kiváncsi nép nézte a halálos játékot,
azoknak a fejeik felett süvöltöttek el a golyók; egy azok közül a
kávéház márványküszöbéről visszapattant s a szekrénye mellett ülő
pénztárnoknőt, egy fiatal, tizennyolcz éves leányt ölte meg.

A huszár-szakasz visszavonult a Császárfürdő felé, a császári gyalogság
ágyuival együtt hátrahuzta magát a vízi védművek torlaszai mögé. Csak
három huszár ügetett nyomukban egész a sorompóig, mely nehéz gerendákból
volt összeróva. Ott a puskagolyók fütyülése mellett körülnézték a
védműveket, s aztán csendesen visszaügettek. Egyiknek elsiklott a lova a
síma járdán és elfutott; azt a kávéház előtt álló polgárok fogták el.

Fél egy órakor, szép verőfényes májusi délben jött tömeges rohammal az
első honvédcsapat Buda torlaszai ellen. A tizedik zászlóalj volt az. A
tisztek a hadoszlop élén mind.

A vár bástyáiról tizenkét fontosokkal lőtték őket; a fegyvertár előtti
mozsarak bombákat hánytak közéjök; a palánkokból folytonos puskatüzelés
fogadta jöttüket; de mindaz nem tartóztatá fel: előre törtek.

Ekkor hirtelen kétfelé nyiltak a sorompó tömör kapui s az ott elrejtett
ágyukból pusztító kartácstüzelés üdvözlé a rohanó zászlóaljat.

Az ostromló hadoszlop szét lett törve e gyilkos lövéstől; az ostromlók
egy része a házakba futott fel s azoknak ablakaiból folytatta tüzelését
a pallizádok ellen, más része menekült a tartalék felé: az volt a 33-dik
zászlóalj.

Most ez a zászlóalj indult rohamra.

Minden bástyáról ontották a tüzet ellene. A zászlóalj haladt előre, a
sorompó felé.

Pedig őket is azon sors várta, a mi a másik zászlóaljat a kapu előtt.

Ekkor egy magyar tüzértiszt a Dunapart alatt két ágyuval merészen
előrehatolva, egyszerre elkezdé a közelből lövetni a sorompót.

A tele golyók recsegve szaggatták ki sarkaikból a nehéz kapukat. A kapuk
mögött rejtve volt üteg leálczázva, fedetlenül maradt az oldaltámadás
előtt, a védő csapatok menekültek ágyuikkal a váratlan kereszttűz elől,
a közeledő zászlóalj «éljen»! rivallással rohant szuronyszegezve a
pallizádoknak; a szétzilált 10-dik zászlóalj újra sorakozva tódult elé a
sikátoron át, s azon pillanatban, midőn az egész palánkvonal meg volt
támadva, két előretolt röppentyű-telep elkezdte gyujtó lövegeit a
vízvezeték épülete felé röpíteni.

Csak egy óranegyed még! csak egy rövid küzdelem erőfeszítése! És ha el
nem foglalhatja is egy merész rohammal az első hévben a támadó csapat a
vízi védműveket, de időt nyer a röppentyű-telepnek a vízvezeték
lerombolására; s ha az nincs többé, ha annak a vízhajtó gépe tehetlenné
lett, akkor vége a további védelemnek.

Ekkor érkezik a magyar főhadvezértől a parancs, hogy a küzdelmet rögtön
meg kell szüntetni mindenütt.

A gyors kézcsapás esélye ezzel el lett dobva.

Miért kellett a küzdelmet abbanhagyni?

Azért, hogy a két hadvezér elébb egy pár levelet válthasson egymással.
Hogy két jó katona bebizonyíthassa azt, hogy milyen rossz rhetor?

A mi a bomba-stylust illeti, az két század alatt bizony semmit sem
javult.

Lothringeni Károly épen úgy biztatta Abdulrahmant, hogy ha Budát fel nem
adja, minden várőrségével együtt «keresztül ugratja a kardján», mint
Görgei Henczit.

Válaszul Abdulrahman száz fogoly keresztyén fejét tűzette ki kopjahegyre
a bástyafalakon. Henczi válaszul beleágyúztatott a pesti védtelen népbe.

Hiszen tehette, mert hatalma volt rá: – de csak ne mentette volna magát
érte.

Mondta volna azt, hogy: «A mit tettem, megtettem: azért, mert a ti
örömrivalgástok odaát engemet felháborít; azért, hogy sebet üssek a ti
népetek szívén, mely évtizedekig be nem gyógyul; azért, mert gyülöllek
benneteket; azért, hogy vérnyomokat támaszszak országotok szent
városaiban, a mik fel nem száradnak, a míg Isten angyalokat nem küld le
hozzátok, a kik azokat lábnyomaikkal elfedezzék».

De azzal menteni magát, hogy Pest polgárai a Dunapartról átlőttek
Budára!

Ha Herostrat azt hagyta volna magáról, hogy ő csak szunyogokat akart
kifüstölni Diana templomából!

Ama várparancsnok maga sem ismerte emberfeletti nagyságát. Ő, ki
mindennap arczulcsapásokat mert osztogatni egy fellázadt óriásnak, az
apocalypsis tűzokádó csodájának, mely őt bizonyosan össze fogja tépni;
ki egy feje felett függő nemzetnek lába alatt heverő legdrágább kincsét,
imádott ifju fővárosát, az ostrom viharai alatt össze merte gázolni: még
apró mentségeket benevolizál tettének!

Hiszen ez vagy hős tett volt, vagy gonosz tett.

Ha hős tett, nincs szüksége mentségre; ha gonosz tett, nincs számára
mentség.

Ha babér, hervadhatatlan; ha bélyeg, letörölhetlen. Nincs azt miért
takargatni.

Hiszen hogyne lett volna néző közönsége egy olympi játéknak? Alig ötszáz
lépésnyi folyam választja el a pesti partot a budaitól. Itt a parterre,
amott a színpad. Egy harczjáték, melyben igazi vér foly, melyben igazi
hősök szerepelnek, s a tűzi pompa: várégés, bombahullás.

S hogy lehetne azt képzelni, hogy egy ily harczi drámának néző közönsége
néma legyen? fel ne rivalljon, midőn egy-egy új ágyút lát megjelenni a
Gellért-hegyen, mely a másik perczben már lobban s percz mulva bomlik a
fegyveres had a falon, hova a golyó leesett?

A milyen hosszú a Dunapart a Margitszigettől a Ludoviceumig, oly hosszan
lepte el azt a város népe, s oly hosszan zengett végig a harcz alatt a
buzdító rivallás!

Egyszer aztán azt mondta a várfok: «csitt»!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Richard csakugyan oda szállásolta magát, a hol a házmester olyan jól
fogadta. Örült, a kihez vendégül szállt.

Mikor május 4-ikén az első ágyuszó megzendült, Mihály mester ott hagyta
a házmesteri szobát; vigyázzon a házra, a ki akar, s nyargalt kifelé. A
kapuban összeütközött Richarddal, ki hadfőnökéhez sietett.

– Hová oly futvást, polgártárs? kérdezé Richard a csizmadiát.

– Az ostromot nézni.

– Vigyázzon magára, mert meglövik a lábát.

– Nem jön a golyóbis keresztül a vizen! biztatá magát Mihály mester.

– No azt még nem tudtam.

– De én tudom. Annak physikai okai vannak. Annak az oka a «vis
attractionis», mely a víznél igen nagy. Jártam én iskolába!

Két óra mulva azután Richard megint találkozott Mihály mesterrel; akkor
már tele volt az utcza szaladó néppel; Mihály mester lélekzete is el
volt egy kicsit fulladva.

Nem húzta magához a nagy víz a golyót. Kilencz embert lőttek meg a
bámuló nép közül a várfokról.

Akkor aztán eltisztult a néző közönség a parterről; hanem a helyett
felvette magát a páholyokba. Most már az ablakokból nézték a
harczjátékot. Hitték, hogy a golyó nem tör át a falon. És gyönyörködtek.

Egyszer aztán a várfok azt mondta: «reszkess!»

És elkezdett bombákat, röppentyűket hajigálni a szomszéd városra.

A tiszta esti égen, mint hulló meteorok ivlettek végig a tűzfarkú
bombák, az emberi harag mennydörgését hirdetve szétpukkanásukban. A nép
ott állt a kapukban és háromszáztizenhat dördülést számlált meg a feje
fölött.

Ez még nem volt büntetés, nem boszú, csak intés.

A bombák nem gyújtottak. Hanem annyit tudattak a néppel, hogy az
égboltozatról való fogalom csak mese; nem firmamentum az! nem takarja az
be a halandók fejeit, ártót, ártatlant: senkit.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Még egy nagy ereje volt a gyönge Budavárnak. Az, hogy megtámadója
gyöngébbnek hitte, mint a milyen.

Azt hitte, hogy egy ijesztéssel beveheti azt.

S aztán vette észre, hogy nem bombaszt kell ide, hanem bomba.

Az első rohamnál huszonnyolcz löveggel támadta meg az ostromló a várat,
mire a vár kilenczvenkét löveggel felelt. Az ostromló ágyui csatalövegek
voltak, hat és tizenkét fontosak; a várbelieké pedig raklövegek, 24
fontosak. Az ostromló hét fontos haubiczokat hajigált, s az ostromlott
hatvan fontos bombákat szórt vissza értük.

Az ostromlónak a spártai anya jelszavát kellett kalapja mellé tűzni: «ha
rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel»!

Olyan közel kellett mennie ellenfeléhez, hogy apró ágyúival felelhessen
neki.

És ez apró lövegekkel kényszeríté a «kis svábhegyről» a IV. körönd
védütegeit visszavonulni; a Kálvária-hegyről a sánczvédő gyalogságot a
kaszárnyákba visszaűzte s tudta a Gellért-hegyről a főőrhelyet, s a
nádori raktárt felgyújtani és földig égetni.

Erre hangzott az a nagy üdvriadal a pesti Dunapartról. Ezt torolta meg a
két órai bombázás a várfokról.

Ez ellen nem volt segítség.

Ez volt az első arczulütés. Az ostromló érezte azt, pirult és fogait
csikorgatta.

Egyetlen egy ostromágyuja sem volt.

A másnapi hadi tanácsban ki lett mondva, hogy Budavár nem fészek, hanem
erősség, mely szabályszerű megszállást, ostromot és megvívást követel.
Komáromból kell hozatni ostromlövegeket. Míg azok megérkeznek, éjente
lehet az ostromtelepeket építeni s az építés álczázására mindennap
álrohamokat rendezni!

Az álroham a legkeményebb próbaköve a katonának. Előre hatolni csak
azért, hogy visszavonuljon; harczolni csak azért, hogy sebet adjon,
sebet kapjon; háborút viselni azért, hogy teljék az idő.

Egy ilyen türelem-fárasztó napon azt mondá Richard Mihály mesternek:

– Polgártárs! volna-e kedve kétszáz forintot megérdemelni?

– Érdeme válogatja! felelt a mester bölcsen.

– A szolgálat abból állna, hogy be kellene jutni a várba s tudósítást
hozni ki az ottani állapotokról. Ön azt állította, hogy ottan járatos.

– Meg is teszem bizonynyal! felelt Mihály mester. Hanem azért nem kell
nekem kétszáz forint, mert én azt megteszem barátságból.

Richard elfogadta a barátságos kézszorítást.

– De hogyan jut ön be, polgártárs? mert ezt okosan kell ám elintézni.

– Igen egyszerű az. Hidegkuti ismerős parasztokkal, pórgunyába öltözve,
hetivásár alkalmával becsúszom a várba. Minden szerdán, szombaton járnak
azok oda, tojással, zöldséggel, vajjal. Azok közé én is elvegyülök.

– Jól van! A fődolog, a mit meg kellene tudni, hogy milyen hangulat van
a várőrség közt?

– Tessék azt rám bízni. Mindent kitanulok.

– Tud-e ön olaszul?

– Soha a nagyapám se. Hanem azért kiveszem én azokból, a mit kell.

– Azután még egyet. Attól a bizonyos asszonytól, a kit ott fogva
tartanak: két szót kellene megtudni. Azt, hogy hol és kinél van az a
gyermek, ki ő rá volt bízva; a kinek Károly a keresztneve, s a kinek a
nyakában egy kettétört rézpénz van ismertető jelűl akasztva?

– Ahán! főuram is azt keresi? A másik részről is tudakozódott azon
gyermek után egy vasastiszt úr. Nem tudom, él-e még?

– Épen azért keresem én azt a gyermeket, mert az a tiszt meghalt.

– Jó, uram. Megtudom. Az a másik tiszt ezer forinttal kinált, ha
elmegyek Bajcsikné után Debreczenbe s megtudom, hol az a fiu. Nem tettem
meg. Főuramnak megteszem ingyen. Fölkeresem Bajcsiknét a kaszamatában.

A legközelebbi szerdán beszökött Mihály mester, sváb pórnak öltözve a
várba. Vissza is jött szerencsésen.

Richard türelmetlenül várta már az érkezőt. Meg is ölelte, mikor
visszakerült.

– Mindenütt voltam. Mindent láttam. Lássuk legelébb az ország dolgát. A
várban nem szenvednek szükséget, drágaság nincs. A polgárok még nem
kivánkoznak ki a várból. A tüzérek legjobban vásárolnak minden csemegét;
azokat jól jutalmazzák. A várkapuk homokzsákokkal vannak berakva a
vízi-kaput kivéve, az szabad. A halászbástyán vadászárkokat húztak a
katonák számára.

– Milyenek a tüzérek?

– Kevélyek.

– Hát a német sorgyalogok?

– Jó kedvűek.

– És a horvátok?

– Haragosak.

– És az olaszok?

– Se hideg, se meleg.

– Nem mutatják, hogy csüggednének? vagy hogy szítanának hozzánk?

– Nem.

– Hát az olasz katonák hangulatát hogyan tanulta ki, polgártárs?

– Igen alaposan. Mikor a piaczon hagymát, burgonyát vásárolnak s azt
zsebkendőbe töltetik, mindenkinek tarka zsebkendője van.

– S ez a zsebkendő az ön tanulmányának az alapja.

– Még pedig hiteles. Ha arra gondolnának, hogy a várat fel fogják adni,
mindenik fehér zsebkendőt hordana magával. Ha egyszer szorulni fog a
kapcza, akkor az utolsó órában számíthatunk rájuk. Addig nem. Ha az
ostromhágcsóink a falnál lesznek, akkor kezet nyujtanak, hogy
felsegítsenek rajtuk, addig azonban lőni fognak bennünket. Oh én ismerem
őket. Az olasz hevesvérű szerető, de hidegvérű jóbarát.

– Hát Bajcsiknéval beszélhetett-e?

– Nem juthattam hozzá. Most már a börtönből is kivitték, mert
megbetegedett, s átszállították a kórházba a cselédjével együtt, ki
szintén beteg.

– Mi betegsége van?

– A typhus.

Richard megrettent. Ez hamar elbánó úr!

– Ez a két ellenség: a typhus meg a kolera ostromolja most belülről a
várbelieket. A halottakat egy bástyaboltozatba rakják el, mert nincs
temetkezési helyük.

– És így nem tudott ön ez asszonynyal szólni?

– Csak félig. Én megtettem hozzá a kérdést, de nem kaptam meg tőle a
választ. Azt bizonyosan mondhatom, hogy azt a czédulát, a mit én irtam
hozzá, megkapta; de a válaszért hiába ácsorogtam a kórház-ajtó előtt.
Mikor aztán a többi parasztokat kiküldték a várból, nekem is mennem
kellett. A jövő hetivásárban ismét felmegyek s többet tudok meg.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kínos dolog lehet olyan embereknek, kik sarkantyút viselnek a lábukon és
sarkantyút a szivükben, várat ostromolni. Állni napokig, hetekig egy
ostoba fal előtt, melyről az ellenfél nyelvét öltögeti rájuk.

Az ostrom harmadik napján már az ostromlók kilencztizedrészének
elfogyott a türelme. Rohanni akartak minden oldalról a kapuknak. Égett
arczuk a szégyentől, szivük a haragtól. A hadi tanácsban is túlnyomó
volt az izgatottság.

Rohamra! – sürgeték a vezért.

Heves jelenetek fejlődtek ki. Legjobb barátok hasonlottak meg egymással.
Elnevezték egymást «hidegvérű», «melegvérű» pártnak.

Így találkozott egymással szemközt a hadi tanácsban a két
Baradlay-testvér. Ödön természetesen a hidegvérű párthoz tartozott,
Richard a melegvérűhöz.

Úgy összevesztek az ostrom negyedik napján tartott ülésben, mint két
valóságos ellenség. Mintha mind a két testvér egymást tűzte volna ki
ellenvetései, czáfolatai czéltáblájának.

És ez volt az egésznek hű képe. Testvér testvér ellen. És miben? Abban,
hogy ő szereti jobban a hazát, hogy ő a bátrabb, hogy ő találta el a
helyesebb útat. S ezért úgy tudtak egymás ellen keseregni!

– Be kell fejeznünk az ostromot! mondá Richard, miután a szétágazó
vélemények egymást le nem küzdhették.

– Én azt mondom, hozzá kell kezdenünk! – veté ellene Ödön.

– Egyszerre minden oldalról támadjunk rohamra.

– De csak három oldal van nyitva, a negyediket elzárja Pest.

– Pest felől is támadhatunk. A Dunán keresztül ütegeinkkel
szétrombolhatjuk a vízvezetéket, kinyithatjuk az útat a vizivárosi
rohamra.

– Csakhogy az alatt a vár ágyúi porrá lőhetik Pestet.

– Mit nekünk Pest! Most tizenegy éve sárrá döntötte a vízár! ujra
felépítettük. Égjen hamuvá ma; tíz év mulva szebb lesz, mint volt. Itt
most egy megnyert hét egy örökkévalóság; egy egész világ, a miben Pest
csak egy atom. Ha egy hónapot elvesztünk a rendes ostromlással,
elvesztettük az egész hadjáratot. Égjen el ötven milliónyi vagyonunk,
hulljon el ötezer emberünk, de Budát el kell foglalnunk negyvennyolcz
óra alatt.

– S mit nyerünk ötven millió és ötezer ember áldozatával?

– Azt, hogy a keleti oldalról is ostromolhatunk.

– A meredek hegyen fel?

– Azon fel. Már előterjesztettem a hadi tanács szakértőinek, a mit e
tárgyban kifürkésznem sikerült. A királyi lakkal szemben vonul el a
Dunáig egy földalatti csatorna, még török építés, azon fel lehet vonulni
az ostrom alatt egy csapatnak; a Sándor-házba vezet. A bécsi-kapu és
vizi-kapu között van egy fedett lépcső, melyen egy elszánt válogatott
ostromcsapat eljut a kis kapuig, s azt egy petárdával bedöntheti. A
várkert fái között a déli rondella alatti kertészlak könnyen
elfoglalható. A IV. és V. számú rondellák közötti courtin fala alá két
vár alatti pincze mélyed be, mely még tovább ásható, s lőporral
megtöltve a felette levő fallal együtt a légbe röpíthető. Azalatt
köröskörül minden oldalon lábtókon megrohanjuk a bástyákat s valamelyik
oldalon csak ráakadunk az olasz ezredre, mely nem fog komolyan küzdeni,
ha azt látja, hogy mi komolyan támadunk.

Ödön felelt neki.

– Én is tanulmányoztam mindazt, és tudom bizonyosan, hogy a földalatti
csatorna felül be van temetve. Azonkívül minden kapu, a vizivárosit
kivéve, homokzsákokkal van eltorlaszolva a boltozatig. A fedett
lépcsőből nyolczvanhat hágcsót kiszedtek. A várkerti köröndig három
mellvédet kell megmászni. Az említett pinczék tíz ölnyi távolban vannak
végeikkel a várfaltól; tehát legalább tizenöt ölet kellene még tovább
fúrnunk a syenit-sziklában. Ez nem két napi munka. Az ellenség ijedelmét
pedig én nem szoktam strategiai számításokba felvenni.

Richard szemei most már villogtak. Abban a kedélyállapotban volt, hogy
okvetlenül szükségesnek érezte valakinek valami gorombaságot mondani,
hogy lelkét megkönnyebbítse.

Öklét a széknek feszítve, a melyen ült, emelkedőfélben azt kérdé
bátyjától:

– És a saját csapataink vitézségét sem?

Ödön pedig igen hideg nyugalommal és meggondoltan válaszolt:

– Ott, a hol mathematikai összeállításokról van szó, mint egy
várostromnál, ezt sem.

Richard erre a harag és katonai büszkeség daczával veté oda e szót:

– Mert gyáva vagy te is, mint minden civilista!

Megbánta ugyan mindjárt, hogy ezt mondta; de úgy tett, mintha valami
nagyon derék tromfot adott volna neki.

Ödön elsápadt és nagy, lelkes szemeit öcscsére meresztve, viszonzá halk,
de kemény hangon:

– Ezt még nekem az életben nem mondta senki. És ön sem mondta ezt
megtorlatlanúl.

E jelenetet hirtelen félbeszakasztá valami.

Egy tizenkét fontos golyó, mely a Laszlovszky-major egyik falán betört s
a másikon kirepült a tanácskozók fejei felett.

És csakhamar jött a másik, mely a háztetőt sodorta végig.

És azután egy bomba, mely épen a major udvarán durrant szét.

«Ez árulás!» kiáltának a hadi tanács tagjai, felugrálva helyeikről.
Valaki elárulta az ellenségnek a főhadiszállást, s most az teljes
ütegeivel tüzel a kezeügyébe eső majorra.

«Itt nem maradhatunk», mondá a vezér. «Menjen ön Baradlay Richard, és
adjon rendeletet a lovasságnak, hogy vonuljon feljebb a lovas ütegekkel
a Zugligetbe.»

Richard bátyjára nézett.

Az egyedül maradt ülve az asztalnál. Egy toll van a kezében. Meg sem
mozdult ama falat törő golyók zuhajára.

Richard restellte a dolgot. Bátyjának ebben az ostentált
hidegvérűségében valami affectantiát látott. Aztán még mást is érzett
iránta.

– Jól van, öreg, no, szólt odalépve hozzá. Bátor ember vagy, elismerem.
Hanem hát ne maradj itt ülve, mikor mi többiek mind odább megyünk.

– Én azért maradtam itt ülve, szólt hidegen Ödön, mert a haditanács
jegyzője vagyok, s akarom hallani a határozatot, mit írjak az ülés
jegyzőkönyvébe.

«Igaza van», monda mindenki. Elébb határozatot kell hoznunk, mielőtt az
ülést feloszlatnók.

«Tehát szavazzunk.»

«Rohamra menjünk-e a vár ellen ma, vagy holnap?»

«Igen, vagy nem?»

«Tessék mindenkinek a helyére ülni, s fölállva válaszolni.»

Tehát ismét sorba leültek az asztalhoz. A vár ágyúi keresztül-kasul
lyukgatták a major tetejét, oldalait, míg a hadi tanács sorba
leszavazott.

Minden szavazat igenre szólt.

Ödön is.

Azután sietett mindenki az összelőtt ház alól.

Hanem Ödön elébb megírta a jegyzőkönyvet a mai ülés határozatáról.
Richard nem távozott el addig mellőle.

– Jőjj már innen! unszolá testvérét. Hiszen mindenki elismeri, hogy
derék fiu vagy. Nem vagy gyáva. Elismerem.

Ödön pedig egy római patricius büszkeségével szedte össze papirjait s
azt mondá öcscsének:

– Majd erről fogunk még egymással egy szót váltani. S kirántá karját
annak kezéből.

– Csak nem vívsz velem párbajt?

– Majd meglátod.

S elfordult tőle büszkén.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A roham harmadnapra volt kitűzve.

A terv ez volt:

Pestről a budai Vizivárosban uralgó ellenfélt megtámadni. A palliz
d-sor, melyet még az ellenfél épített, jó fedezet volt a támadó
ütegeknek – egy perczig; a várhegyi magaslat nehéz lövegei ellen azonban
sokáig nem tartható. Három utczája a pesti Lipótvárosnak, mik
összeköttetési vonalul szolgálhatnak, oly függélyesen esnek a
várvonalra, hogy azokon minden lövéssel végig lehet a várfokról seperni.
Tehát ágyúkat nem fognak használni a pesti ütegekhez, hanem csak
röppentyű-telepeket, miket könnyen fel lehet állítani s könnyen odább
vinni a dunaparti keresztházakon át.

Ezeknek a védelmére a város által beszerzett gyapjus zsákokból fognak
készíteni traverseket, s tranchéeket raknak homokzsákokból. Ötszáz
önkénytes napszámos ajánlkozott a zsákoknak kellő pillanatban helyükre
szállítására.

Május 9-én éjjel az összes budai ostromlövegek s velük együtt a három
pesti tűztelep megkezdik egyszerre a tüzelést a vár ellen. E lövöldözés
alatt két zászlóalj a várkertet, s kettő a vizi védművet támadja meg.

A többi hadtestek a fehérvári és a bécsi kapu ellen intéznek rohamot.

Az ostrom oroszlánrésze annak a dandárnak jut, mely a várkertet fogja
ostromolni.

A támadás előtti napon ismét megjárta a várost sváb pór álruhájában a
patriota házmester.

Nagyon rossz kedvvel tért vissza Richardhoz.

– Áruló van közöttünk, monda neki. Mindent, a mit kezdeni akarunk, előre
tudnak oda át.

– Honnan tudja azt polgártárs?

A házmester még itt is félve tekintett szét, midőn Richardnak súgva
mondá:

– A várban találkoztam Szalmással.

– Ki az?

– Egy hirhedett kém.

– Mintha hallottam volna e nevet valaha.

– Meglehet. Elcsapott jegyző volt, Nemesdombon.

– Ah, most emlékszem rá.

– Igen veszedelmes ember. Az egész télen folyvást szökdösött a két tábor
között s Pesten sokszor megfordult. Én tudtam, hogy kém. Egyszer gyalog
utána mentem Czibakházáig, hogy egy szabadcsapatnak bejelentsem. Akkor
el is fogták, de éjjel megszökött s most megint itt van a várban. Én
ráismertem. Pedig rövidre nyirta a bajuszát s finom frakkot visel, hogy
úrnak nézzék. Reszkettem, mikor elment előttem, hogy ő is rám ismer.
Akkor végem lett volna. Egyszer már megszorongattam a torkát a
kávéházban. Mind a ketten ismerjük egymást. Többet nem merek Budára
felmenni. De ő bizonyosan le fog ide jönni. Akkor megkapom. S jaj a
fejének, ha én még egyszer megkapom. Hanem most vigyázzanak a vitéz
urak, hogy az az ember az őrszemeiken át ne szökjék, mert az az egy
ember el fogja rontani az egész dolgot.

Richard mosolygott a jámbor polgártárs fontoskodó aggodalmain.

Pedig a polgártársnak aligha igaza nem volt.

Este felé Richard átlovagolt a budai partra a hajóhidon, mely a
Csepel-sziget hegyén volt verve a folyamon keresztül.

Házmesterét már ott találta. Fraternizált a honvédekkel.

Ismerte őt valamennyi. Híres demagog volt.

Mikor bealkonyodott, a polgártárs felkeresé Richardot.

– Jőjjön a partra, valamit mutatok.

Richard engedett a meghivásnak.

– Nézzen ön át a pesti Dunasor házaira. Ott fog ön látni egy kétemeletes
házat, melynek öt padlás-ablaka van. Mind az öt ablakban gyertya ég.

– Látom.

– Most ügyeljen ön egy óranegyedig e gyertyákra. Majd az egyik, majd a
másik elalszik; azután ismét meggyullad. Néha két gyertya is jelen meg
egy ablakban. Tudja ön, hogy mi ez?

– Az, hogy ezeket a manzárd-szobákat ugyanannyi ember lakja, kik
egymáshoz össze járnak.

– Ez egy titkos telegráf. És azok a gyertyák ott jeladó betűk, a mikkel
a várbelieket tudósítják.

De most már nemcsak mosolygott, hanem nevetett Richard.

Pedig a polgártársnak megint igaza volt.

Amint tizet ütöttek a két főváros órái, megindult a vár ellen három
oldalról a roham. A honvédzászlóaljak előre haladtak a falakig; a
haubitz vetágyúk elkezdték gyujtó lövegeiket szórni a várra, egy óra
mulva két helyen lángolt a várbeli uri-utcza; az éji tűzfényben, mint
fekete gnómok látszottak a tűzoltó katonák az égő tetők falain. A
harmadik oldal rohama éjfélre volt elhatározva: a Pest felőli támadás.

Ekkor megdördült a budai várfokon, mely Pest felé néz, a bombavető
mozsár. A legelső bomba a szinháztérre csapott le, a hol a
röppentyű-ütegek voltak felállítva. A szétrobbanó löveg megriasztá a
tűz-szekerészetet, az a váczi-utczán robogva a szénatérig menekült.

A második bomba a Józseftérre vágott le. Ott épen ötszáz napszámos
töltötte a homokzsákokat. Azok szétfutottak.

A harmadik bomba az Újtérre esett, a hol a traversekhez való
gyapju-zsákok voltak lerakva, s felgyujtá az egész készletet.

Oly pontosan csapott le minden bomba épen az előkészületi helyekre,
mintha híva lett volna.

Híva volt!

Minden előkészület el volt árulva.

Az ellenfél megmutatta, hogy mit tud, és mit mer? Reggelig bombáztatta a
fővárost. Lövegei elhatoltak annak legtávolibb részeibe. Romboltak és
gyujtottak. Ötszázhúsz bomba és tűzgolyó verte el az álmot a fővárosról
s kisöpörte annak utczáit. Most már látta mindenki, hogy a városban
nincs menedék, s a lakosság kivonult a Városerdőbe, onnan bámulta
elfordíthatlan veszedelmét.

A hidegvérű pártnak rettenetes igazságszolgáltatás volt ez. A melegvérű
párt elnémult, megadta magát. El kellett ismernie, hogy az ostromot
kezdeni kell, nem bevégezni.

El kell hozatni az ostrom-lövegeket Komáromból, s szabályszerű
várvíváshoz fogni. – A lelkesülés átadta a vezényletet a komoly
kiszámításnak.

Mihály mester feljelenté a hatóságnak ama végzetes éjen tett
tapasztalatát, s a hatóság vizsgálatot intézett a kivilágított ablakú
padlásszobák miatt. Ártatlan dolog volt az. Öt mamsell lakott az öt
padlásszobában. A meggyujtott s kioltott gyertyák rejtvénye könnyen
kimagyaráztatott. A polgártársat kinevették.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Harmadnapra megérkeztek az ostromlövegek. Csak kilencz. Kilenczvenhat
ellen.

Hanem még ahoz is napok kellettek, míg e nehéz döntő lövegek
felállíttatnak. A hegyoldalakat kellett éjente kivágni az ütegek
helyéül, s hogy az ellenfél a kőtörés zaját meg ne hallja, az éji munka
alatt folytonos áltámadással vonni el a figyelmét.

Éjről-éjre folyt a harcz, az ostrom, az ágyúzás, a támadás; azalatt az
utászok vágták csendesen a hegyoldalba az ágyúk karzatait.

Május tizenharmadikán egy granát csapott le a budai Halásztéren a
kamaraépület melletti lőporos toronyba. Mint a kitörő vulkán, csapott
fel a láng az égre, a csillagokig hányva föl égő üszkeit, s az üszkök
között széttépett emberi tagokat. A körüle fekvő házak repedezve dültek
romba. A robbanás elhordta a főtemplom tetejét.

Az ostromló táborból örömriadal kísérte fel a csillagokig ez üszköket.

A várparancsnok rettentő boszút állt érte!

«Hamuvá kell lőni Pestet!»

Parancsa iszonyúan teljesíttetett.

Estétől éjfélig ezernyi ezer tűzgolyót okádtak az ágyúk a védtelen
városra. Egy folytonos mennydörgés hangzott az égen és földön, mely négy
óra hosszant nem tartott szünetet s mikor e pokoli zene elhallgatott, az
ifju szép város egyik végétől a másikig egy lángtengerben úszott. A
gyönyörű Dunasoron, a szép ifju hölgy arczához hasonlított mosolygó
panorámán, harminczkét palota égett egyszerre; azok között a
redout-épület: az országgyűlés történelmi hírű háza; oszlopcsarnoka
ledöntve, boltozatai bezúzva. A trónmennyezet, a miniszterek székei, a
képviselői padok egy zsarátnokká válva.

Az ostromlók szivében megfagyott a vér. Megnémult minden: az ágyúk és az
ajkak; hanem abban a tekintetben, mely azon éjjelen, a biborveresre
festett ég felé emelkedett, volt egy rettenetes fogadás, mely szörnyűbb
minden kiáltásnál, minden esküvésnél, minden átkozódásnál.

Egy arczulütött istenszobornak a némasága volt az.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A lángok süvöltésén, a gerendák recsegésén, a falak beomlásán kívül
semmi hang a nagy országvárosban. A város üres. A ki élő volt, elfutott.
– A fegyveres csapatok is kivonultak belőle.

Egész utczák, egész házsorok üresen hagyva; a kapuk, az ajtók nyitva. Ha
egy kiváncsinak, egy jó barátnak, egy rablónak kedve tartja, a
földszinttől a padlásig keresztül-kasul járhatja akármelyik házat; végig
bolyonghat a tárva nyitva maradt szállásokon, s válogathat, hogy mit
mentsen meg a legbecsesebb tárgyakból a gazdának, vagy magának. A
menekült lakosok nyitva hagyták szobáikat, hogy tűzvész esetén a
szomszédok, a jó barátok, vagy ha úgy jön, a tolvajok vesződség nélkül
bejuthassanak.

Csakhogy most nincs se jó barát, se szomszéd, se tolvaj.

A harminczkét palota izzó füstje vérvörös mennyezetet alkot e holt
kőtömeg fölött, mely oly élettelen, mint Pompéji a kiásatás után.

Hanem a dunaparti égő paloták közt van egy, melynek öt padlás-szobájában
most is ég az öt gyertya, egy-egy kialszik s újra meggyullad. Ezt a
házat kikerülte minden golyó. A mellette lévő egy emeletes ház rommá van
lőve, a bombák a pinczéig szakgatták át szakaszait, s annak most minden
ablakán láng süvölt elő.

A sértetlenül maradt ház két emeletes, annak lakói is elfutottak a
világba, annak is nyitva hagyták ajtaját; hisz nem tudhatta senki, hogy
azt megkíméli minden golyó.

Hát azt az öt gyertyát ki gyujtogatja ott mégis?

Ki kérdené ezt, ki ügyelne arra e bizalmas órában?

De van egy ember, a ki ügyel rá. A kit el nem kergetnek sem bombák, sem
tűzgolyók. Ki odaveti a hátát a régi hídfő épületének s onnan lesi. Lesi
azt az öt gyertyát. A polgártárs az. Mihály mester.

Végig nézte az egész rombolást. Maga is az elkárhozottak kínjait állta
ki ez égrepesztő tombolás alatt, melylyel a harcz istentagadó dæmona
pillanatok alatt szétrugdalja azt, a mit a béke demiurgusa félszázad
alatt épített.

És ott csinálgatta a maga csizmadia-eszével az égbiráló aphorismákat.

«Ha a villám mennydörög, azt mondják: az Isten beszél. Hát mikor a
bombák dörögnek, az a királyok beszéde?»

«Azt már kitalálták a tudósok, hogy az ég haragját, a villámot, hogyan
lehet megfogni? de a földi haragot, a bombát nem tudják elfogni.»

«Hogyan merünk mi ez órában az Istenhez imádkozni, a ki maga is a
királyok királya?»

«Bántotta ennek a háznak a gazdája valaha azt a tüzért, a ki most azt a
bombát ideröpítette, hogy egyszerre mind a három emeletet áttörte vele,
a pinczében szétpukkant s végig meggyujtotta az egész házat?»

«Ha valakinek a balkeze megvágja a jobb kezét, s akkor megtorlásul a
jobb keze vissza vágja a balkezét, annak a valakinek nem kétszeres oka
van-e jajgatni?»

«Ha nekem, a kinek semmim sincs ebben a városban, olyan nagy a fájdalmam
e pusztulás miatt, milyen nagy lehet az öröme e látványon annak, a ki
azt okozza?»

Mikor aztán elhallgatott a dörgés, a kínszülte philosophálás is elmúlt a
csizmadia kedélyéről, – hogy hétköznapiabb eszmejárásnak adjon helyet.

Ki az odafenn abban a házban, a ki a gyertyákat az ablakokba rakta?

Az áruló az!

Ezt a gondolatot nem verte ki semmi a fejéből. Azt neki meg kell tudni
bizonyosan.

Sem távol, sem közel egy élő lélek, oltásra gondolni sem lehet most a
várágyúk lőközelében.

A csizmadia neki indult, hogy egyedűl ráront arra a titkos jeladóra.

A golyókikerülte ház épen olyan magára hagyott volt, mint a többi.
Kapuja, lépcsőajtaja nyitva. Sem házmester, sem lakó a háznál. Minden
ajtón be lehetett nyitni: ott hevertek ruhák, ezüstnemük szétszórva, a
miket a menekülő tulajdonos nem birt magával elczipelni; ráhagyva Isten
oltalmára, emberek becsületére.

A csizmadia minden ajtón benyitott, hogy valakit a honmaradtak közül
megkérdezzen, segélyül, vagy tanubizonyságul hívjon. Az egész két
emeleten nem talált egy emberi lelket. Csak egy bezárt kis kutya
üvöltött valamelyik konyhában, mit gazdái ott feledtek.

A csizmadiának egyedűl kellett felbotorkálni a padláslakosztályig, a hol
állítólag az öt mamsell lakott.

Benyitott az első ajtón, ott nem talált senkit. Nyitva hagyott
szekrények üres fogasokkal tanusíták, hogy innen mindent eltakarítottak
jó eleve. Hanem egy gyertya ott ég az ablakban.

Végig ment mind az öt manzard-szobán; mindenik üres volt, emberrel nem
találkozott; hanem a gyertyák ott égtek az ablakokban. A gyertyatartókat
egy-egy burgonya képezte. Az egész szállásban egy gyertyatartó nincsen.

Egy rozzant asztalon talált egy kiterített iratot. Az egy alfabet volt,
melyben az öt gyertyavilág mint öt pont szerepelt. A kioltott gyertyák,
mint gondolat-jelek. Valódi telegraf egyik városból a másikba.

A polgártárs ámolyogva tekintett körül. Kinek a munkája ez? Ki
rendelkezik itten?

Az ötödik szobában egy szőnyegajtót vett észre. Benyitott rajta.

Az már egy sötét helyre vezetett.

Egy padlás-folyosó volt az, mely az udvarpadlás-osztályokhoz visz, mik
már nem szolgálnak lakásokúl.

Tovább botorkázott a sötétben. A szomszédház égése nem hatott át a
deszkalabyrinthon.

Egy helyütt aztán ismét fényt látott.

A ház tűzfalától jött az, melyen egy magas ablak volt, a honnan a
szomszédházra le lehetett látni.

Ebben az ablakban ült valaki.

Az ablak párkányát használta ülésnek, a szomszédház tűzfalát zsámolynak.
Lába alatt a mélységben már csak egy zsarátnoktenger izzott. Egy örvény,
melynek habja láng, iszapja parázs, fölötte vékony kékes füstöt kerget a
szél. Egyszer-egyszer egy kis forgatag kerekedik benne, s az olyan
magasra felhordja az aranyfényű sziporkát. A tűzörvény fenekén, mint
valami aranyforrás, úgy bugyog valami fényes tavacska; a háztulajdonos
vasárus volt; az olvadt vas hullámzik ott a pincze mélyén. – A csizmadia
lábhegyen lopódzott odáig és bámult.

De nem a cyclopi látványt bámulta, hanem azt az embert, a ki itt ez
ablakban ül.

Annak az embernek az arczán a pokoli gyönyör ragyogott. Az a vigyorgás,
a mivel Beherik szítja a gyehennát az elkárhozottak alatt; az a gúny, a
mivel Azáziel visszarúgja az örvényből kikapaszkodókat; az a káröröm,
melylyel Astaroth tapsol a kétségbeesés kínváltozatai fölött.

Az az ember kiült gyönyörködni a pusztulásban. Két könyökét térdeire
fektette és állát egyik öklére támasztá.

Néha-néha egyet köpött le a tűzbe.

Egyszer fölemelte arczát az izzó égre és kaczagott.

És azután nagyot nyújtózott, mint a ki jól lakott valamivel s a
túlterhelt gyönyörélvezettől vonaglik.

Arczának jól látszott esni az izzó fény, mely onnan alulról felsugárzott
e tűzben.

Egyszer aztán megragadta két kemény kéz a karjait hátulról.

Az ember rémülten tekintett vissza.

A csizmadia fülébe csikorgá:

– Jó reggelt uram! A gyertyákat el kellene már oltani!

A felriadt ember egy kétségbeesett erőfeszítést tett, hogy az ablakból
visszapeczkelhesse magát a padlásra; de a szomszéd tűzfal párkánya, mit
támaszul használt, leomlott lába alatt s a csizmadia úgy fogta karjait,
mint két harapófogó.

– Tetszik-e még rám ismerni? kérdé, a hátrafordult arczra meresztve
vérben forgó szemeit, a csizmadia.

A megtámadottnak e kétségbeejtő pillanatban egy mentő gondolata támadt.

– Tízezer forint van nálam! hörgé rekedten.

– Az a gyertyák ára! ordítá a csizmadia.

S azzal letaszította az ablakból.

Odalent a tűzörvényben az aranyhabot hányó ércztó néhány pillanatra
sötét füstöt vetett fel – s aztán forralta, buzogta az aranyhabot
tovább.

Ki volt az eltünt ember? a titkos táviratozó? soha sem tudta meg senki.
Hanem annyi bizonyos, hogy Szalmás Mihályné e naptól fogva hasztalanul
várta vissza eltávozott urát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Három napig tartott a halálos hallgatás. Az ostromlott vár vezére azt
hitte, hogy ellenfele már menekülni készül a közelgő felmentő sereg
elől. Már arra gondolt, hogy elvágja az ostromsereg menekülési útját, a
hajóhidat. Gyújtó hajókat s kövekkel rakott dereglyéket bocsátott el a
folyamon. Azok közül kettő a lánczhidoszlopba csapódott s elmerűlt, a
többit elfogták, elsülyesztették.

Harmadnap reggel, szép harmatos napfeljövetelnél, egyszerre megdördültek
a faldöntő ágyuk, miket az elmult éjszakákon az ostromlók felállítottak.

A talapjaiban megrázkódó szikla hirdeti a várvédőknek, hogy ezuttal maga
Enkeladosz zörget, az olymptörő!

Szemközt a hosszú bástyával a résdöntő szörnyek; oldalt az ütegrombolók.

Amazok köszöntésére omlik a fal, emezeké végig söpri a védő ütegeket.

Most már mennykövet mennykőért! Most már egyik óriás a másik ellen!
vállvetve, erőfeszítve; két mesebeli genius, két tündérvilági dzsin, kik
égő csillagokat tépnek le az égről s meteorokkal hajigálják egymás
pajzsát; kiknek lábdobajától döng a föld boltozatja, kiknek összecsapó
ezer kezében ezerszeresen csattog a fegyver, kik egymáson henteregnek a
háztaposó küzdelemben, s az itéletnapi viadalban meghasogatják a felhőt,
feltúrják a földet, szétmorzsolják a sziklát, s tüzet okádnak egymásra,
míg az egyik végképen összezúzódik, megolvad, semmivé lesz.

S a két kolosz párharcza időtartamára nézve is méltó az óriásokhoz. Nem
perczekig tart az, mint a könnyen haló hősök epósza: hanem négy nap négy
éjjel, folyvást, szakadatlanúl. Egyik gigásznak négyezer lelke van, míg
az meghal, négyezer halálseb kell annak, s annyiszor harap vissza.

Négy nap négy éjjel hangzik a szörnyű orgonajáték, melynek minden
accordja mennydörgés. Isteni hangverseny, mely átkiált a szomszéd
csillagokba. Százötven ágyú zenéje, az égzengés csattanásain kezdve, a
mély hangok pokoli oktáváján lefelé, a mindig mélyebb, dörgőbb
földalatti skálán, egész a földrengés, a vulkánbőgés iszonyú bassusáig.
A várban ég, a mi éghet, legmagasabban lobog a várpalota: Mátyás király
palotája. Szomorú boszú a leégett Pestért. Ha egyik megégette a
szentséget, a másik megégeti az oltárt!

A várvédő ütegek mind el vannak már űzve a bástyákról; a hosszú
bástyafal tíz ölnyire ledöntve, a köröndök megközelítve az elfoglalt
házakból, s a védő még sem adja meg magát. Mégis folytatja küzdelmét.
Tüzet tűzért, vasat vasért dobál vissza. Éjjel betömi a nappal ütött
rést s nem számlálgatja, hányan haltak meg e küzdelemben?

Egy diadalkoszorút csillagokból lát mind a két fél maga felett ragyogni,
s egymás fölé igyekszik emelni fejét, hogy melyik éri el azt hamarább?

Tisztelet, becsület mind a két fél hőseinek. E nagyszerű harczban mind a
két fél elérte azt és egyszerre.

Midőn egyenlő fegyverrel küzdenek, sem történetíró, sem költő nem nevez
jó barátot, ellenséget: csak hősöket.

Szemtől szembe állanak már. Az ágyúk egymás torkába ordítanak már. A rés
vívható.

A táborkar vezetői elvetették már a tollat, a távcsőt, a quadranst, s
kihuzták a kardot. Maguk vezénylenek az utolsó csapásra.

– Utánam! kiált a magyar táborkari vezér (Kleinheinz) s maga vezeti a
rés ellen az ostromló csapatokat. Három golyó földre teríti a ledöntött
fal tövénél.

– Utánam! kiált az osztrák táborkari vezér (Pollini) s maga ád példát a
várőrség legvakmerőbbjeinek, kik derekukra hurkolt köteleken
bocsáttatják magukat a réstörésen alá, az omladékokat az ágyúdörej
közepett széthányni, s a rést homoktöltött lőporhordókkal kitölteni. Egy
huszonnégy fontos golyó derékban szakítja ketté a vezetőt.

Mind a két táborkar vezére elesett. Bevégezték munkájukat.

A várfalak, az ütegek romban hevertek már. A két küzdő fél
szuronyközelben állt egymáshoz.

A döntő rohamra megérett az idő.

A holnap az utolsó nap.

Egyikre a két küzdő gigász közül több nap nem virrad!




ZENITH.

Tehát holnap.

Ez lesz az a nap, melyen Attila kardja megüti hegyével az égen a korona
csillagképletét.

A rendelet ki lett adva az általános rohamra.

Május 21-ikén éjfélkor áltámadás lesz intézve a bástyák ellen, mely után
a csapatok mind visszavonulnak.

Mikor aztán az ellenfél azt hiendi, hogy ismét megnyert egy napot,
hajnali három órakor az ágyú-jelszóra megindul az általános ostrom
szuronynyal, lábtókkal: minden bástya, minden kapu ellen.

Legnehezebb küzdelem vár azokra, kiknek a rés omladványain kell
felhatolniok; kik a nagy köröndre másznak fel lábtókon, s a kik a
várkert falszegvényeire kapaszkodnak fel egymás vállain, a hova lábtókat
nem vihetnek.

E három legveszélyesb rohamra a legvitézebb, tűzben próbált
zászlóaljakat válogatták ki s felszólíták az egész hadsereg
legbátrabbjait, kik akarnak önkénytesül csatlakozni az első rohanókhoz?

Nagy kitüntetés! Az első rohanók közt lehetni. Az ellenfél golyó-záporát
az utól jövőkről felfoghatni; a szuronyok élét eltompíthatni; az árkokat
testével betemethetni!

Ezer meg ezer önkénytes kérte magának e kitüntetést. Tüzérek, kiket nem
fárasztott ki az elmult napok munkája, huszárok, kiket kifárasztott a
hosszú veszteglés, könyörögtek vezéreiknek, hadd vehessenek részt az
ostromban; még gúnyolt nemzetőrök, hazagondoló családapák, lenézett
polgárkatonák is előre tolakodtak, hogy a rohamoszlop élén lehessenek.

Nem volt már melegvérű, hidegvérű párt, nem volt különbség politikai
vélemény szerint. Fehér toll és veres toll abban versenyzett, hogy
melyik fog hamarább oda fenn lenni a bástyafokon?

A megelőző nap estéjén Baradlay Ödön meglátogatta öcscsét, Richardot. Az
akkor a Gellérthegy alatti lovassági táborban tanyázott.

A minapi összezördülés óta nem találkoztak. Valami feszültség maradt
köztük. Richard nagyon örült, midőn bátyját meglátta. «Mégis ő az
okosabb. Ő kezdi a kibékülést» – gondolá magában.

Annálfogva legszivélyesebben igyekezett fogadni a közeledőt.

Ödön olyan volt, mint máskor; se derültebb, se borultabb.

Ezuttal nemzetőri egyenruháját viselte. A mi magyarázatát találhatta
abban, hogy a katonák nem szivesen néztek a közöttük őgyelgő polgári
öltözetre. Azt tartották, hogy a ki ilyenkor kardot nem visel, az mind
pipogya ember.

– Holnap reggel tehát döntő ostromra megyünk, monda Ödön Richardnak.

– Tudom, bátya. Éjfélkor áltámadás, hajnalban ostrom.

– Jól jár az órád? kérdé Ödön.

– Nem nézegetem én azt, felelt félvállról Richard; majd mikor az ágyúszó
jelt ád, akkor tudom, hogy kezdődik a táncz.

– Nem jól tudod; az első ágyúszó előtt félórával meg kell indulni az
önkénytes csapatoknak, a mik a III-ik hadtestből a nagy köröndöt, s a
II-ik hadtestből a várkertet fogják megrohanni. Azért nagyon jó lesz, ha
az órádat az enyimhez igazítod, a mi a főparancsnokság órája szerint
jár.

– Hát jól van, bátyám. Azt is megteszem.

Richard még mindig tartott meg bátyjával szemközt valami hetykeséget, a
mit nem birnak megtagadni olyan emberek, kik derék katonák voltak, más
fakó polgárok ellenében, kiket tisztelnek, becsülnek, de a kik nem
szagoltak lőport; Ödön pedig szokott nyugalmával szólt hozzá:

– És most hallgasd meg, hogy mit mondok. Te én nekem néhány nap előtt
egy szót mondtál, a mit magamban sem akarok ismételni.

– Ah! S te oly haragtartó volnál, hogy még emlékeznél arra?

– Az egy olyan szó, a mit egy Baradlaynak nem mondhat senki
megtorlatlanúl; – még egy másik Baradlay sem. S a mi, ha egyszer rá van
fenve, le nem törülheti senki, – csak saját maga.

– Tehát mit akarsz? Mi párharczot nem vívhatunk.

– Fogunk. – A legkomolyabb párbajt, mely valaha férfiak között
végbement. Egy olyan párbajt, mely épen egymást megsértett testvéreknek
való, a kik egymást szeretik, de egymásnak meg nem bocsáthatnak. Te
besoroztattad magad azon önkénytesek közé, kik szuronynyal kezükben
fogják ostromolni a várkerti bástyákat. Én besoroztattam magamat azok
közé, a kik a köröndöt fogják lábtókon megrohanni. Mikor hallani fogod
az ágyúlövést, akkor kezdődik kettőnk között a párbaj. Én a lábtón, te a
kerten át. Barrière a sáncz. A melyikünk hamarább föllép a vár fokára,
azé a lovagias elégtétel.

Richard megrettenve ragadta meg bátyja kezét.

– Bátyám, te tréfálsz! Te meg akarsz engem ijeszteni! Hogy te, a kinek a
kis ujjában több ész van, mint egy ilyen Haudegennek a fejében, mint
magam, oda menj és fejbe üttesd magadat egy ostoba cserepár
puskaagyával, hogy együtt mászszál a lábtón a honvédekkel, a hol még, ha
meg akarna is valaki menteni, nem teheti; a hol azok, a kik elől mennek,
a világos halálba mennek bele. Hogy te: családunk büszkesége, anyánk
istápja, hazánk reménye, mindnyájunk szemefénye, oda vesd magadat a
szuronyok közé: ah, az egy kegyetlen büntetés tőled, a mit számomra
találtál ki. Nem kivánja senki ily próbáját a bátorságnak tőled. Nem
neked való a harczi munka. Durva férfiaknak való az, kik egyébre jók nem
vagyunk. Te lelke vagy seregünknek, ne akarj keze, lába lenni. Mi
tiszteljük az észt azért, ha hánytorgatjuk is nyers bátorságunkat. Egy
elejtett, egy visszavont, egy meg nem gondolt szóért ne akarj ily boszút
állni azokon, a kik szeretnek. Tégy velem a mit akarsz, ha sértve vagy.
Küldj bele fejjel az ágyúba. Megyek, de téged nem viszlek magammal.
Mondd, hogy csak meg akartál fenyíteni – és nem teszed azt.

Ödön szilárdul válaszolt.

– A mit megmondtam, megteszem. Te tedd, a mit akarsz.

És indulni készült.

Richard útját állta; nem akarta elbocsátani.

– Ödön! Bátyám! Az Istenre kérlek. Bocsáss meg! Gondolj anyánkra,
gondolj nődre, gyermekeidre.

Ödön megindítatlanúl tekintett rá, mint egy érczszobor!

– Gondolok erre a mi édes anyánkra «itt» (lábával a földre dobbantott),
s védem nőm, gyermekeim «ott» (és felmutatott a bástyafokra).

Richard félre állt útjából s elfordítá fejét. Ily szókra nem volt
ellenvetése.

Ödön indult.

Mikor Richard menni látta bátyját, szemeiben köny volt, úgy tekinte
rája, s kezét feléje nyújtá.

Talán ily válságos pillanatban meg is ölelhetnék egymást a testvérek?

Ödön nem nyújtotta kezét. Párbaj előtt nem szoktak a felek kezet
szorongatni.

– Majd ha odafenn találkozunk, mondá öcscsének. Órádon a perczet
megnézni el ne felejtsd, a mikor a várfokon lészsz.

E szóval vált el tőle.

Büszke volt, ha megtámadták, mint Azraël, még saját testvérével szemben
is!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Három óra!

Kezdődik a nappal.

A tüzérek óráikkal kezükben állnak az ágyúk mellett. Mély, álomölte
csend van. A Svábhegy ligeteiből aláhangzik a fülemüle éjjeli
csattogása.

Mikor aztán az óramutató a perczhez ér, egy pillanatban megdördül
ötvenkilencz ágyú s a dörgést folytatja egy óriási kiáltás köröskörül:
«éljen a haza!»

S azzal minden ponton kezdődik az ostrom.

A nap még nem világít; de világít a szörnyű reggelre ébresztett várvédők
irtó tüzelése.

A svábhegyi főhadi tanyáról látni, mint hömpölyög hangyabolyként a
34-dik honvédzászlóalj önkénytes csapatja fel a rés omlakékain; a
várfokról kartács-zápor fogadja őket; vissza, majd megint előre
hömpölyögnek, felhatolnak a sánczra, szurony szurony ellen küzd már; az
ellenfél visszaveri őket s leszorítja a résről. Hanem a várvédők
tisztjei halva maradtak ott.

A másik két zászlóalj, a 19-ik és 47-ik a lábtókon halad előre. Közéjök
osztva az önkénytesek. A körönd ágyúiból, a tornyacsok ablakréseiből
lövik őket. Hasztalan: a lábtók oda vannak már támasztva a falnak, s a
megindult hadoszlop ellenállhatlanul tolja fel magát a hágcsó fokain; az
itt közeledőket nem lehet visszaűzni, ezeket csak meg lehet ölni.

Egyik lábtón halad fölfelé Baradlay Ödön. Jobbjában kivont kardja. Azon
a lábtón első volt. Nem hagyta magát mástól megelőzni.

Azon a helyen a várfalat az olasz zászlóalj egy csapatja védi.

Jól védi.

Míg a honvédek a lábtókat a falaknak támaszták, sok bajtársuk holttestén
kellett átlépniök, s mikor már fölfelé haladtak, sok jajkiáltás hangzott
a légben, a mint a lelőtt vitéz a magasból aláhullott. Sokszoros halál,
odalenn saját társainak fölfelé tartott szuronyai fogadják a leesőt.

Ödön haladt fölfelé, oly egykedvűen, mintha csak fogadásból haladna fel
egy egyptomi pyramid fokain, a hol nem egyebet akarna bebizonyítani,
mint azt, hogy nem szédűl.

A mikor fölfelé tekintett, láthatá, hogy a hágcsó felső végénél a falon,
félig rejtve a mellvédtől, áll egy katona, lövésre készen tartva
fegyverét.

Ez az ő «átellenese».

A mint Ödön a hágcsó közepén jár, egyszerre a lába alatt elkiáltja magát
egy ismerős hang:

– Hohó! Pátronus uram! Én is itt vagyok!

A hangról Maussmannra ismert Ödön.

A vitéz tornász a hágcsón alulról kapaszkodik fölfelé, társainak hasmánt
fordulva, s eléje kap Ödönnek. Megmutatja, hogy ő így is tud. Úgy
mászik, mint egy macska, s nemsokára Ödön feje fölött a létra tetejére
lódítja át magát s onnan kiált Ödönre diadalmas kaczajjal:

– Az nem járja, pátrónus uram, hogy ön előttem menjen. Én kapitány
vagyok, ön csak közlegény.

Ödön azonban ismét meg akarta előzni. Benne is feltámadt e burschikóz
versenyzésre a vetélkedési ösztön. A mikor aztán az előrehaladt
legionárius gyöngéden lenyomta Ödön vállát tenyerével.

– Pátronus uram. Hagyjon engem elől menni. Nekem senkim sincs az egész
világon.

S ezzel a szóval három fokot átszökött a lábtón.

Ama katona ott a várfokon arczához fogta a puskát s lefelé czélzott.

Mausmann észrevette azt. Felkiáltott rá hetykén:

– Aztán jól czélozz makaroni-evő! mert még különben meglősz.

A következő perczben eldördült az olasz fegyvere.

Mausmannak mind a két keze elereszté a hágcsó fokát. Fejét hátrafordítva
kiáltá az utána jövő Ödönnek:

– Vigyázz! Aufg’schaut!

– Mi az? kiálta Ödön.

– A mi soha sem történt velem… Az, hogy meghalok.

Azzal hanyatt bukott Ödön fején keresztül.

Most azután Ödön megfeszített erővel haladt fölfelé.

A katona megtölté fegyverét.

Csak pár ölnyire volt még tőle Ödön.

A katona egyenesen fejének tartotta a puskát. Belenézhetett a cső
üregébe.

Még egy öl. Akkor a katona lábhoz ereszti a fegyvert, keblébe nyul s a
szurony hegyére feltűz egy fehér zsebkendőt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A vár tulsó oldalán, a várkert felől, a 61-ik zászlóalj ostromolt.

A Grósz-féle ház falát törték keresztül, mely a várkert falához fekszik
s e résen keresztül törtek fel a várkertbe.

A budai királyi kertet százados fák árnyékolják be, útai ősrégi
puszpángbokrokkal szegélyezve. Déli oldala enyhe lejtőt képez, keleti
meredélyén három terrasz emelkedik egymás fölé, miknek tömör oldalfalai
szőlőlugassal, fügefaszőnyeggel vannak boldog időkben betakarva.

E napon hiányzott szőlőlugas és fügefasövény.

Az ostromlók egymás vállaira lépve kapaszkodtak fel; vagy szuronyaikat
döfték a falak rovátkáiba, s társaik e vas lépcsőkön haladtak fölfelé.

A fák mellett, a dísz-cserjék között harczolt férfi férfi ellen. Az
ostromlók elfoglalták a második terrasz ajtaját is. Onnan felnyomultak a
kőlépcsőn. A védők fölmenekültek a harmadik terraszra.

Mikor aztán a honvédek a harmadik terraszt akarták megostromolni,
egyszerre szemközt jön rájuk a vároldali kigyóút felől egy új
ellencsapat.

Az ellenfél legvitézebb harczosai voltak azok, a Vilmos ezred négy
szakasza.

Ezek a vizi védművektől jöttek, hol a pallizádokat már elfoglalták az
ostromlók s a védők feladva a vár alatti harczot, siettek fel a várba, a
benyomult győzteseket végerőfeszítéssel kivetni onnan.

A várkert terraszán összetalálkozott a két szemközt jövő csapat.

Az a tér, a hol összejöttek, a várkertnek azon oldala, melyet két
rézsutos fal zár el külön szakaszként; olyan az, mint egy négyszög
udvar, a hajdani fejedelmi oroszlánrekeszek mintájára, a mikbe
harczjátékok alkalmával összeeresztették a rostélyok fenevadait,
oroszlánt, tigrist, párduczot, bikát, szarvorrut, hogy küzdjenek, míg a
szűk, menedéktelen négyszög udvaron egyik a másikat föl nem emészti.

Egy ilyen oroszlán-rekeszbe jutott bele a két ellenséges csapat.

Csak akkor vették észre egymást, mikor az egyik innen, a másik amonnan
beugrált a meredek falon, melynek nincs kapuja.

A cserjék közt alig harmincz lépésnyi távolban látták meg egymást.

– Adjátok meg magatokat! kiáltá a honvédőrnagy.

«Tüzelj, szuronyt szegezz!» felelt rá az osztrák kapitány.

S egymásra lőtt a két csapat.

Az osztrákoktól elesett a lövésre a kapitány és a hadnagy, a magyaroknál
sebet kapott az őrnagy és még egy tiszt.

Sem magyar, sem osztrák nem ügyelt arra, ki esett el?

Richard felkapta egy elbukó honvéd szuronyos fegyverét s előre rohant a
középúton.

Azon út oly keskeny, hogy szurony-küzdéshez csak egy pár embernek ád
helyet: alatta, fölötte csúszós fűvel benőtt meredély, melyen nem lehet
megállni a harczot. Tehát azon a keskeny téren kell végig verekedni a
két csapatnak, míg az utolsó harczos túl éli a másikat.

És halálig kell verekedni, mint a rekeszbe zárt fenevadaknak, mert a
falveremből menekülni nem lehet.

Richard megvetette a lábát a puszpángbokrok között.

Kitünő szuronyvívó volt. Azt tudta, hogy életét drágán fogja eladni.

De azért mégis meg fogják azt venni.

Ha ledöf tiz embert egymás után, a tizenegyedik csak elejti.

Az gondolatnak is szörnyeteg volna, egy embernek azt vállalni fel, hogy
sorba egy egész hadcsapatát az ellenfélnek egyenkint leölje s maga
utolsónak maradjon.

Mikor ott szembeállt a közelgő ellenféllel, végig villámlott Richard
lelkén: meg kell itt halni! S e villámfénynél egy percz ezred része
alatt elbúcsúzott mind attól, a mivel lelke tele volt: a győzelmi
örömtől, a szép menyasszonytól ott a zárdában, s az alvó ellenféltől,
kinek tett fogadását nem tudja beváltani.

Meg kell e helyütt halni bizonynyal.

Az első támadót letaszította szuronya az oldal meredélyen.

A másodikat visszalökte társai közé sebesülten.

A harmadik hirtelen visszahökkent s szuronyával felmutatott a fejük
fölötti terraszra.

A harmadik terraszon, mely fejük fölött uralgott, egy közeledő
szuronysor villogása látszott meg.

Új csapat közelít az oroszlán-ketreczhez.

A kit az a szuronysor meg fog támadni, veszve van.

De kié hát az a szuronysor?

A felkelő nap megfelelt rá.

A mint keleten egy felhőhasadék alul kilövellé sugarát, ama közeledő
szuronysövény közül egy lobogó nemzeti szín zászlót világíta meg.

«Éljen a haza!» hangzott e pillanatban a harmadik terraszon.

Az újon érkező honvédcsapat keresztül ugrált a mellvédeken, s a
meredélyen alá, mint a hógörgeteg az ellenfélre, egy percz alatt
összegomolyodott vele, s onnan lesodorták egymást egész az alsó
kerítésig, a hol a minden oldalról körülfogott osztrák csapat, legyőzve,
elnyomva, megadta magát.

Az a buzavirágszín egyenruhás alak, ki mint mentő angyal repül alá a
füves meredélyen Richardhoz: – Baradlay Ödön.

Ott aztán egymás karjába omlanak.

– Nagyon, nagyon haragszom rád! – szól indulatosan Richard, s haragjában
még jobban oda öleli testvérét.

A miért aztán az az öröme van, hogy bátyját nevetni látja.

A mi oly ritka tünemény.

– Hogy kerültél ide?

– A váron keresztül.

– Benn vagyunk a várban?

– Minden ponton.

– A várparancsnok?

– Az elesett.

– Ah, ti minden babért letéptetek előlünk!

– Még van egy levele. Mentsétek meg a lánczhidat.

– Igaz. Bajtársak, a lánczhid elé!

– Isten veled. Ma még találkozunk. Én sietek a bécsi kapuhoz, ott még
van egy makacs ellencsapat, a mit le kell fegyverezni. Ti zárjátok el az
útját a lánczhidhoz.

Az a lánczhid az ország egyik büszkesége; az építészet valódi diadala;
világcsoda, mit a rhoduszi koloszszal egy sorban emlegetnek: most az
forgott veszélyben.

A várparancsnok megmondá Budaváros kérelmi küldöttségének, hogy ha a vár
elesik, ő e remekművét a világnak a levegőbe röpítendi. Szavait
megörökítette a városi tanács jegyzőkönyve, melyben azok most is
olvashatók.

S e fenyegetés komolyan volt mondva.

A négy lat ólom, mely a várparancsnokot a fő őrhely előtt leteríté,
meggátolá, hogy azt ő maga hajtassa végre.

De maradt végrendeletének teljesítője.

Alnoch ezredes volt az; a vizi védmű oltalmazója.

Az ott egész napfeljöttig védte a pallizádokat.

Akkor megpillantá ő is a magyar trikolort a várormokon.

Arra beszegezteté ágyuit.

Futó menekvők a várból hirül hozták neki, hogy a várparancsnok elesett.

Akkor elhatározta, hogy ő fogja bevégezni a katastrophot.

Sietett a lánczhidhoz.

Nehány pillanattal elébb érkezett oda, mint a várkert felől siető
honvédek.

Előre futott, katonáit maga mögött hagyva.

Az, a ki legközelebb érte, Baradlay Richard volt.

Futottak egymás nyomában, sebesen, mint őz után a farkas. Mind kettő
tudta, miért fut?

Alnoch hamarább ért a czélhoz. Egy szekrény volt a budai hidoszlop
közepébe félig beékelve. Arra a szekrényre fölugrott. Az volt a tűzakna
nyilása, mely négy mázsa lőporral megtöltve, a roppant tömör oszlop
összedöntésére volt szánva.

A tűzakna mellett állt egy sappeur, égő kanóczczal kezében.

– Bajtárs! kiálta Richard az ezredesre.

– Nem vagyok az.

– Add meg magadat.

– Jer ide értem.

– Le vagytok már győzve.

– Én még nem.

– Biztosítom életedet, ha velem jösz.

– Én pedig biztosítom halálodat, ha közelebb jösz. Alattam a tűzakna.

Richard nem szólt többet, hanem közelebb lépett hozzá.

Ekkor az ezredes a közelében álló sappeurhöz fordult.

– Gyujtsd fel a tűzaknát.

Az árkász a Dunába dobta a kanóczot s elfutott.

Richard még egy lépést tett az ezredes felé.

Az kihúzta öve mellől pisztolyát, oda tartá a tűzakna torkához, s rá
nézett a közeledőre.

A következő perczben úgy tetszett Richardnak, mintha a felkelő nap ezer
czikczakot szökellve, szakadna le az égről, s az egész világegyetem az ő
mellére zuhanna, egy vörös chaoszszá felbomolva, mely süketít, vakít és
agyon nyom egy pillanatban.

Mikor nagyon sokára ismét fel tudott lélekzeni s szemeit felnyitá, oda
találta magát ékelve a lánczhid-oszlop és a karzatfák közé: feje fölött
az ég egy nagy füsttömeggel volt beborítva, mely egyre magasabbra
emelkedett, s terült széjjel, mint egy pálma koronája. Szeme előtt még
mindig veres volt az egész világ s orrán, száján szivárgott a vér.

Feltekintett a lánczhid-oszlopra. Az sértetlenül állt. Hanem a boltozat
alatt ott feküdt egy fekete tömeg. Valaha emberalak, most egy darab
szén, kezek nélkül, fej nélkül, ismerhetlenűl.

A hid mindkét oldalán tódulva rohantak elő a honvédek.

Richard csodálkozott rajta, hogy nem hallja, mit kiáltanak?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Reggel hat óra volt. Budavár minden ormán a trikolor lobogott. Pest
minden utczáján az őrjöngő öröm diadal-ordítása kiáltott az égbe!…




AZ ELDOBOTT LÉLEK.

Budavár minden utczáin csorgott a vér a csatornákban…

Egymáson keresztül-kasul omolva hevernek szerteszét a halottak. Magyar,
német, olasz, horvát. A várfalakon, a köröndök felett, a sétánysoron, a
várkert bokrai közt, a György-téren, a lovagiskola előtt, a
fegyvertárnál, a főőrhelynél, a Dísztéren, a három kapunál, a
József-bástyán, az Uri-utczán, az Országház-utczán, néhol halommal, mint
a résnél, hol legdühösebb, legmakacsabb volt a küzdelem.

A királyi vár még egyre lángol. Régibb romok csak füstölögnek már;
omladékkal, szenes gerendákkal fedve az utczák; a házak oldalai bezúzva
nehéz golyóktól, a tetők széttépve; minden ablak üvegtelen; a kövezet
felszántva a bombáktól; szétszórt sánczkosarak között, tönkre zúzott
ágyúk mellett a levert tüzérek; az egész fölött egy lomha füstfelhő;
lőpor és égő korom füstje.

E szomorú utczákon keresztül halad végig a dél óráiban Baradlay Richard.

Egy frissítő hideg fürdő, egy katonás reggeli elfelejteté vele, hogy ma
reggel annyi veszélyes játszmát játszott ki a halállal. Az utolsónál
csoda volt megmenekülése. A Vezúvot akarta letakarni papirlappal
kitörése előtt. A papirlap elégett, a keze nem. Az a multkori
láthatatlan selyemfátyol őrizte fejét, hogy a lánczhidoszlopon szét ne
zuzódjék. A tűzakna lefelé tört ki és oldalvást. Így maradhatott élve.
Hanem a feje még most is zúg bele.

A legelső volt mégis, a mire megemlékezett, a beteg nő a kórházban, ki
Palvicz gyermekéhez utasítja.

Még egy pohár rostopsinnal leöntve kábulatát (a mi ellen azt nagyon
jónak tartotta), sietett fel a várba.

A hullákon, az ágyúkon, a cserepeken, a gerendákon kellett még keresztül
lépdelnie, hogy eltaláljon arra a helyre, a mit keres.

Egy tizenhét napig ostromolt városban pedig nem oly könnyű valakinek
tájékozni magát. Némely jól ismert ház nincsen sehol. Eltűnt.

Azt tudta Richard, hogy a kórházak fölé fekete zászló volt felvonva,
figyelmeztetésűl. Czivilizált ellenfél a fekete zászlóra nem lő.

Arról a gyászlobogóról rá lehetett találni a keresett házra.

Hanem abba a kórházba meg nem akarták beereszteni Richardot.

Az őrül állított honvédek azt válaszolták neki, hogy oda mindenkinek meg
van tiltva a belépés.

Ki adta a rendeletet? – A térparancsnok.

Ráment a térparancsnokra. Miért nem szabad a kórházba bemenni?

– Mert ott kiütött a kórházi üszög.

– De én nem bánom, ha a fekete halál, vagy a keleti pestis ütött is ki;
nekem be kell mennem.

– Elvisz az ördög.

– Dehogy visz. Ma bedugtam a lábamat a kéményén, még sem kapott el. Nem
félek én a levegőtől.

– De hát mi dolgod van abban a kórházban?

– Becsületbeli ügy.

– No hát eredj. Hanem ha belehalsz, rám ne hagyd az árváidat.

Richard visszament a kórházhoz a térparancsnok engedélyével.

A kórházban akkor épen egy tábori orvos sem volt. Mind a halálra
sebesült várparancsnoknál voltak.

Egy öreg betegápolónéval lehetett csak beszélni.

– Van itt egy Bajcsikné nevű asszonyság?

– Van.

– Merre van a nők osztálya?

– Itt.

– Vezessen hozzá.

A vén banya ajtókat nyitogatott nehéz fojtó légű szobákban, mikbe lépve
Richard arra a gondolatra jött, hogy ha a tűzakna torka a pokol kéménye
volt, ez itt valósággal a pokol konyhája. Itt főzik a halált.

Az ápolónő egy függönyös ágyhoz vezette Richardot, s annak a függönyét
félrehuzta előtte. Ott feküdt egy emberalak, rövidre nyirott hajjal,
szederjes ábrázattal.

– Ez az.

– Alszik? kérdé Richard.

– Meghalt, felelé az ápolónő.

– Mikor?

– Ma reggel.

– És a cselédje?

– Az meghalt tegnap éjjel.

Richard maga elé bámult. Mintha egy talányt akarna megfejteni, mely a
más világba tűnt el előle.

Odahajolt a typhusban elhalt nőalak fölé; s akkor vette észre, hogy az
ágy melletti falra ákombákom írással valami van feljegyezve.

Kibetűzte az írást.

«A félrézpénz – Monor – Kaszáné – 73».

Ezt akarta tudni.

Visszabocsátá a függönyt a nyoszolyára. A betegápolónőnek adott egy
aranyat s azzal sietett a halál e házából.

Mikor kilépett belőle, oly jól esett egyet lélekzhetni a friss
levegőből, a lőportfüsttel, korombűzzel terhelt levegőből.

A dísztéren Ödönnel találkozott. Az eléje sietett derült arczczal.

– Hat lépésnyire tőlem, kiálta eléje Richard. A typhuskórházból jövök.
Ma ne közelítsen hozzám, a kit szeretek.

És elfutott előle.

Richard bérkocsit keresett és hajtatott Monorra.

Ott hagyta Pestet friss diadalmámorával.

Legalább egy millió éljenkiáltást s egy pár ezer csókot vesztett el
vele.

Ment a helyett fölkeresni a «meghalató intézetet».

Mi az a meghalató intézet?

Majd mindjárt megtudjuk.

Chinában, a mint tudós Wagner Cristophorus írja, az a bevett és
törvényesen helybenhagyott szokás van, hogy miután évi átalány szerint
tíz százalékkal több leány születik, mint fiú, ez a manco a természet
bilánce-ában akként üttetik helyre, hogy a fölös csecsemők egy
meghatározott napon a Lileu Ping szigetre összehordatnak, ott
megáldatnak, beszenteltetnek s aztán a «sárga folyóba»
belehajigáltatnak. A sárga folyónak a keleti partja mocsáros, ott a
bambusz közt sok gyíl lakik, mik tátongó százfogú fejeiket feltartják a
vízből. Egy kis ideig úsznak a gyermekfők a víz fölött, mire a mocsárhoz
leértek, már akkor csak a krokodilfők úszkálnak a vizen.

Ekkor aztán a mandarin megköszöni a százkezű Vishnunak, hogy ilyen sok
hím- és nőnemű újszülöttet ajándékozott ez évben is a mennyei
birodalomnak: íme a differentia tisztelettel visszaküldetik. És ezzel
lequitteltek egymással: a társadalom és a természet.

Nálunk a hasonló lequittelést gyermekgyilkosságnak nevezik; büntetése öt
esztendő.

Ez ítt sokkal rafinirtabb módon intéztetik el.

A helyett, hogy chinai barbár őszinteséggel azt mondanák annak a
felesleges istenáldásnak: «te kis sírórívó portéka, a ki senkinek sem
kellesz, midőn megvagy, a ki magad sem tudod még, mit tesz lenni vagy
nem lenni? Látod, eltévesztetted a dolgot, nem ide voltál híva; valami
más csillagzaton kelletett volna születned; itt nem ismer senki. Az apád
nem bán, az anyád nem ér rád; ez talán cseléd, ki maga is más házánál
kuporog; talán divathölgy, kinek bölcsőd útjában lenne; talán
szerencsétlen, kinek lételed szégyen; vagy talán takarékos gazdaasszony,
kinek sok pénzébe kerülnél, míg felnősz. Eredj Isten hírével vissza!
Szüless át egy másik csillagzatba, a hol privilegium nélkül lehet
születni. Te kis porba esett isteni szikra, te csírája a léleknek egy
tökéletlen állatban, te semmiből lett semmi; szállj le a víz fenekére,
szállj fel az égbe, s mondd meg Vishnunak, hogy itt is voltál», – e
helyett minálunk kitalálták a «dajkaságba adást».

Ez a «meghalató intézet».

Nem ölik meg azokat a szárnyavesztett apró angyalkákat, csak meghalatják
őket.

A Pest körül levő falvak mind tele vannak ilyen dajkaságokkal.

Erről a dologról nem vezet senki statistikát.

Kerül-e valaha vissza «egy» azok közül, a kiket oda küldtek? Nehéz volna
rá megfelelni.

A mint Richard belépett a megholt nő által jelzett házba, a konyhán
keresztül az udvarszobába nyitva, csaknem elfutott onnan. Minden érzéke
meg volt támadva egyszerre.

Az a megnevezhetlen bűz, a mi egy mindig emberrel telt, soha nem
szellőztetett, alacsony, földes szobában megörökült: miasma, penész,
piszok együtt! A typhusos kórház halálgőze nem éri azt utól.

Az a nyirok, mely egyszerre végig borzongatja az egészséges bőrt, s
közelgő nyavalya előérzetét költi fel az idegekben.

Az a savanyú, émelyítő íze a légnek, a mit minden pórus érez, mintha
csupa íny volna mindenik.

S e bűzben, e nyirokban négy ágy és egy bölcső tele nyivákoló, ordító,
bömbölő porontyokkal; a kik közül legjobban van ellátva az, a melyik
meztelen; a kin nem lóg a gyalázatos rongy.

Hármával összezsufolva egy vaczokba, melyet használnak addig, míg
egészen össze nem rohad, hentereg, mászkál, dulakodik az állativadékok
legtehetetlenebbike. Egy és két évesek többnyire.

A tizenharmadikat a bölcsőben ringatja egy harmadfél éves gyermek, kinek
ezzel a munkával kell megszolgálni azt a főtt krumplit, a mit markából
fal nagy mohón. A bölcsős gyermeknek még hímzett ruhája van és szalagos
vánkos a feje alatt. Az nem sír; egy nagy szopacs (czuczli) van a
szájába dugva. Azzal csalják meg az anyai emlő helyett.

A kályha padkáján nyavalyog egy két éves fiú gyerek, kinek a két lába be
van kötve: bizonyosan sebes.

Richard eliszonyodva nézett körül ez oduban: melyiket képzelje e
nyomorult alakok közül Palvicz Ottó gyermekének? Egyik visszataszítóbb
volt, mint a másik.

És volt ideje szemlélődhetni, mert jó haladékba kerűlt, míg az intézet
tulajdonosnéját valahonnan a kertből előkurjongatták, a hol fokhagymát
ültetett. – Bizony nem is strázsálja ám azokat a porontyokat napestig a
fészkükön; elég, ha háromszor megeteti napjában.

Kaszáné asszony nagy, csontos, erős némber volt. Semmi rosszaság, gonosz
indulat nem látszott a vonásain. Úgy vette ő ezt az üzletet, mint egy
meglevő bajt, a mit nem ő talált fel.

Az ilyen látogatásokhoz is szokva volt már, mint Richardé. Ritka ugyan a
férfi látogató e háznál, de mégis megesik.

– Oh tessék innen kijönni, nagyságos úr, a tiszta szobámba, ebből a
bűzös veremből.

– Bizony, hallja Kaszáné asszonyom, ez utálatos egy odu, hanem maradjunk
itten.

– Hát bizony palotát nem adhatok nekik nyolcz forintért egy hónapra,
nyelvelt vissza a némber.

– Hát csak annyit fizetnek? kérdé elbámulva Richard.

– Annyit bizony édes lelkem, nagyságos úr; s még azért is mennyi
hercze-hurczám van. Holmi szegény cselédfélétől csak könnyebben megkapom
azt az öt forintot, mert annak minden hónapban kijár a bére; de mikor
valami úri dámával van dolgom: az Isten őrizz. Mert vannak ám itten úri
gyerekek is. Ne tessék rosszat gondolni. Ez a kis poronty a bölcsőben
(mért nem ringatod jobban, te akasztani való hóhér), hát ez egy jó módú
kereskedőnének a kicsinye, a kinek derék ura van, szép szállása van,
kocsin jár, selyemmel söpri az utczát, hanem hát nem tudja tűrni a
szoptatós dajkáknak a szekaturáját. Tudja lelkem, egy szoptatós dajka
nagy úr egy úri háznál, s inkább kiadta hozzám dajkaságba. Az igaz, hogy
ez tizenkét forintot fizet: de tisztába is kell tartanom a kicsinyét s
minden hónapban egyszer be kell hozzá vinnem a városba, hogy lássa.

– Hát ennek sem tart ön dajkát?

– Hja, az itt ki nem állná. Aztán miből? tizenkét forintból?

– Hát mivel tartja?

– Oh ez nagyon jól él. Még pépet is kap. S tejbe mártva a szopacsot.

– S mi van a szopacsban?

– Jó fekete kenyér; az legjobban tisztítja a gyermeknek a vérét. Hja
lelkem, mikor azért a másik porontyért három forintot fizetnek,
piskótával nem tarthatom.

– Három forintot! s ki az a kegyetlen, a ki három forintot ad egy
gyermek havi élelmére?

– Jaj édes lelkem, nagyságos úr; azt a magistratus adja; mikor egy olyan
eldobott porontyot felvisznek a biztosok, a kapitányság összehivatja a
dajkaságokat, s a melyik legolcsóbban elvállalja, annak odaadja. Már
ennél olcsóbban nem lehet. Aztán hányat itten felejtenek. Megszöknek
tőlük: azt sem tudom, hol keressem. Ez a kutya is olyan, a ki a padkán
ordít. Majd be fogod a szádat. Kérem nagyságos úr, tizenegy hónap óta
nem láttam érte egy batkát.

– Mi baja annak a gyermeknek?

– Hát az égetni való rossz kölyke, annak is maga az oka. Levest főztem
nekik, mert hogy vasárnap volt, s a rossz, pákosz kölyök magára rántotta
a fazekat, s mind leforrázta a két lábát, hogy végig kisebesedett.

– S ön gyapot-rongygyal kötötte be a nyomorultnak a sebes lábait. Az
irtóztatóan szenvedhet alatta.

– Árt is az neki! Úgy sem lesz belőle ember, mert a sok sivalkodástól
már sérvet kapott, Belehal. Apja, anyja nem nagyon bánják. Kocsis,
kocsisné. Szegény emberek. Itt sem laknak már.

Richard lelke megkönnyebbült. Ez nem Palvicz gyermeke.

– Kaszáné asszonyom. Én egy gyermeket keresek önnél, a kiért szintén
régen nem fizettek már. A gyermeket Bajcsikné adta át önnek, a neve
Károly, nyakába egy fél rézpénz volt kötve, a mellén szederjes anyajegy.

– Oh bizony édes lelkem, azt ugyan jól teszi, ha megfizet érte. A
Károlykáért, a kedves kis Károlykáért.

– Melyik az ezek közül?

– Oh az nincsen ezek között. Az odakinn van: az külön helyen van.

– Külön helyen? Richard kezdett jó véleménynyel lenni Kaszáné asszonyom
felől.

– Majd mindjárt behozom. Tessék besétálni addig a tiszta szobába.

– De én is oda akarok menni hozzá. Én azt a gyermeket magammal akarom
vinni.

– Magával vinni? Oh az már más. Hanem bizony egy kis alkalmatlanság lesz
vele. A kis Károlyka nagyon beteg.

– Mi baja?

– Szemfájása van. Azért tettem külön, hogy a többiekre rá ne ragadjon.
Erre is úgy ragadt egy másikról, a ki a mult héten bele halt.

– Hát miért nem gyógyítják?

– Próbáltuk mink azt mindenképen: még gáliczkövet is fujtam a szemébe,
az sem használt. Csak rákszemet lehetne kapni! Ha a «nagysárfű» magtól
meg nem gyógyul, hát aztán semmitől sem.

E beszéd közben végig vezette Richardot a sáros udvaron Kaszáné egész az
istállóig, az istállóból nyílt egy sötét fakamra; ott, abban a sötét
oduban látott Richard egy rongyos szűrdarabbal betakart gyermekalakot
heverni, félmeztelen, fájdalomtól lehunyt szemekkel. Az a gyermek, a
mint a belépés neszét hallotta, elkezdett nyöszörögni: «oh, adjanak egy
kis vizet; meghalok szomjan».

– Tudja, édes lelkem, nagyságos úr, azért tettem erre az árnyékos
helyre, hogy ne ártson a szemének a világossság.

– Menjen és hozzon neki vizet.

– Jaj, édes lelkem, nagyságos úr, betegnek nem jó vizet adni. Én soha
sem hagyom inni a beteg gyermeket, mert az annak rossz.

Most aztán Richard olyat kiáltott rá, hogy majd hanyatt esett az asszony
ijedtében.

– Hozzon neki rögtön vizet.

Kaszáné aztán hozott a kútról egy vászonkorsóval.

Richard térdére emelte a gyermek fejét és ajakához tartá a korsót.

A nyomorult teremtés félig kiitta azt.

Richard a vízből a markába töltött s gyöngéden megmosta vele a gyermek
orczáját. Olyan jól látszott az annak esni.

Azután elővett egy fehér zsebkendőt s beköté vele a gyermek fájós
szemeit.

Akkor aztán felvette a szecska és fürészpor közül, a miben feküdt s
beletakargatá a köpenyébe.

«Csak félczipőcske van szegénykének a lábán.»

Mikor kivitte a világosságra és meglátta, minő állapotban van, eszébe
jutott, hogy Palvicz Ottónak rettenetes oka volt nőül nem venni azt az
anyát, ki gyermekét hideg vérrel ide hagyta kerülni. Ha Palvicz Ottó
maga talált volna itt rá: talán megölte volna azt a némbert, a ki a
jegygyűrűjét hordta.

Richard a hintóig vitte ölében a kis fiút.

Kaszáné egész odáig kisérte az urat. Mert nem addig van az; hanem hát a
tartáspénzt ki fizeti?

Mikor a gyermeket elhelyezte Richard, kivette a tárczáját s egy csomó
pénzt dobott az asszonynak.

– Jutalmul a jó gondviselésért.

Kaszáné kétszerezve találta a járandóságot, s hálálkodni akart. Richard
bevágta az útját.

– Hallja maga Kaszáné: én most csak azt sajnálom, hogy nem olyan időben
élünk, a mikor megégetik a boszorkányokat; mert a mikor magát égetnék,
azt még magam is megnézném.

Mely nyájas istenhozzád után búcsút vett a «meghalató intézettől».

Mikor a falu alatt elrobogott, figyelmesen nézte az oldalt eső temetőt;
ott hosszú sorokat látott apró sírokból, miket kicsiny, fehér, kékzöld
keresztecskék jeleznek. Ezek a földből kiálló apró keresztek: a
jancsekiángi mocsárból kimeredő kajmánok fejei.

Csakhogy a mit a kajmánok elvégeznek egy percz alatt, ahhoz amazoknak
évek hosszú kínzásai kellenek.

Richard egyenesen a gyermekkórházhoz hajtatott Pesten.

Ne gondolja valaki, hogy ez valami államintézmény. Magánpolgárok jószívű
adakozásából áll az fenn; a státus csak annyit tesz meg vele, hogy az
adakozásokból lehúz egy pár ezer forint jövedelmi adót! az emberek
legszánandóbbját fosztva meg, ki háromszorosan részvétet igényel, mint
gyermek, mint szegény, mint beteg.

Hanem hát «Astaroth éhezik». A budget a gyermekpépbe is belezabál.

Richard a legjobb helyet találta ki Palvicz Ottó gyermekének.

Ott visszaadják azt az emberiségnek.

A takarékpénztárnál annyi összeget tett le, a mennyinek a kamatjából a
gyermeket tartani és nevelni lehet.

A városi tanácsnál bejegyeztette magát mint a gyermek gondnokát. Palvicz
Ottó alhatik nyugton a föld alatt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap nagyszerű ünnepélyek voltak Budapesten.

A csatában elhullott hősöket temették egy diadalmas nemzethez illő
pompával; az ostrom alatt kitűnt vitézeket érdemrendekkel diszíték fel;
s Pest város hálás polgárai nagyszerű lakomával vendégelték meg a napok
ünnepelt hőseit.

Richard alig várta, hogy mind ennek vége legyen.

A gyermekkórházba sietett.

– Jobban van-e már a Károlyka?




EPHIALTES.

«Én gyűlölöm a hazámat!»

Lehet-e ennél súlyosabb, végtelenebb, iszonytatóbb mondás?

Lehet-e ennek a mondásnak megfelelő érzés?

Lehet-e tett, melyben ez érzés megtestesülhet?

Ismert a történelem óriási alakokat, kik e szót kimondták. De azok mind
összeroskadtak alatta.

Gyűlölettel csapta be Róma kapuját a kiűzött Coriolán, s mint síró
gyermek tért vissza a kaputól, midőn kezében volt a boszú.

Átkozódva futott el a csatatérről Salamon, hol hazája népe koronájától
fosztá meg, s mint vezeklő remete tért vissza a fehérvári templom
küszöbén hazáját megáldani.

Belizár háromszor meggyűlöli hálátlan hazáját, s midőn ellenség közelít
hozzá, háromszor menti meg végveszedelméből; az utolsó bánat megöli.

A vén Foscarinak megszakad a szíve hazája gyűlöletében. Bolivár odadobja
koronáját meggyűlölt hazájának, de nem harczol ellene. Béldi Pál meghal
a börtönben inkább, mintsem gyűlölt hazájának idegen segélylyel
fejedelme legyen.

És Krisztus, midőn a keresztfán küzd a halállal, azt mondja: «bocsáss
meg hazámfiainak, atyám»: azon hazafiainak, kiket három nappal elébb oly
isteni haraggal elátkozott!

Meg kell törni, le kell roskadni e gondolat alatt mindenkinek, legyen az
ember, vagy ördög, vagy Isten! a míg lelke körül annak a földnek a porát
viseli, a melyet gyűlölni akar.

Nem lehet gyűlölni a hazát. Ahhoz nincs elég nagy lélek.

Hanem eladni: az lehet. Ahhoz éppen nem kell lélek.

Nem gyűlölte Ephialtes Hellászt, csak eladta.

Távol legyen, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint dæmonokat
mutogassuk be őket.

Ephialtes nem volt dæmon. Bizonyosan mellőzte Pausanias valami
hivatalosztásnál, vagy tán egy thesbiai legyőzte az olympi játékokban;
tán gazdag özvegyet akart elvenni, s az elutasította a kezét; vagy
lehet, hogy Epikur követője volt, s nem volt hozzá elég pénze, talán a
hitelezői szorongatták, s az archonok nem voltak pártfogói. És azután
Xerxes biztatta, hogy ha elfoglalhatja Hellászt, megteszi szatrapának
Thesszália felett. Bizonyosan így volt.

Erre aztán Ephialtes azt mondta, hogy gyűlöli a hazáját. Pedig nem igaz:
– csak jól akart belőle lakni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az örömriadalnak, mely Budapest falai közül felhangzik, visszhangja is
van.

Ezen echo, mit a Kárpátok bérczei adnak vissza: az orosz hymnus.

A budapesti diadalhang ezt rivallja: «éljen a világszabadság!» – A
Kárpát visszhangja ezt zúgja vissza: «a czár mindenható».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Háromezer hatszáz lábnyi magasban a tenger színe fölött, a Kárpát
hegysor egyik magaslatán mulat egy vidám társaság, bor és zeneszó
mellett.

A magasról gyönyörű kilátás nyílik az alant elterülő vidékre. Két oldalt
sötét fenyőrengetegek képezik a tájkép rámáját. A háttérben egy távozó
esőfelhő, melynek sötétjén keresztül az alkonyra szálló nap két teljes
félkörű szivárványt hidalt át. A belső, fényesebb félkörön belül az
egész tájegyetem valami bűvös, ragyogó színt kapott; élénk, földöntúli
eleven zománcza van minden tárgynak, s hol a szivárvány átlátszó fénye
takarja a vidéket, ott minden tárgy annak a színeit vette fel, s látni
aranypiros erdőt, aranyzöld tornyokat, damaszk-lila tavat. E mennyei
bűvkörön belül huszonkét falut lehet megszámlálni a völgyben elszórva.
Az erdőkből mindenütt patakok törnek elő, mik úgy csillámlanak fel,
mintha száz meg száz tükördarabbal volna behintve e tündér vidék. Az az
istenáldotta vidék, mely most a vetések zöld bársonyába van öltöztetve,
s melynek ősvadon szépségét az emberi mívelés fokozza, egyes
országútakat, tornyos városokat rajzolva közé. Alulról fölhangzó kallók
és hámorpőrölyök ütése hirdeti, hogy itt az industria él.

A nap mindig lejebb száll, a szivárvány mindig följebb emelkedik, a
felhő mindig messzebb távozik; a táj egyre tágul, a látkörön már
meglátszik az a vulkán-idomú hegy, melyen a világ leghíresebb bora
terem.

Látvány, minőt Isten mutatott Mózesnek, midőn egy pillantást engedett
neki vetni a Nebo hegytetőről a Kanahánba.

Ez Magyarország!

A hegytetőn mulatozó társaság elragadtatva nézi e látványt.

Mind férfiak. Mind katonák. Az orenburgi ezred tisztei; orosz
testőrlovagok; cserkesz és muzulmán előkelő vitézek.

Van közöttük két polgári férfi is, két magyar ember.

Az egyik Rideghváry Bencze; a másik Tallérossy Zebulon.

A társalgás németül folyik. Az orosz tiszteknek épen úgy obligat
tantárgyuk a német nyelv, mint a burkusoknak a franczia.

– Nézzétek, szól Rideghváry Bencze, miután sorba elszámlálta a
városokat, a falvak neveit, mik ott lábaik előtt el vannak szórva. –
Nézzétek: ez az út Konstantinápolyba!

Hurrah! Magas kiáltás üdvözli szavait. «Éljen a czár!»

S az összecsördülő pohárcsengés után rákezdi a társaság az orosz
néphymnuszt.

Rideghváry együtt énekel velük. Már megtanulta az orosz hymnuszt.

Mindenki leveszi a fövegét az ének alatt.

– Hát te nem énekelsz, Zebulon? kérdi Rideghváry a mélázó öreg úrtól.

– Hangom páva, felel a bús férfi.

A hymnus a kőszáli magaslatról messze hangzik a vidék felett. Alant a
hosszú országúton szakadatlan sorban vonulnak a minden oroszok czárjának
lovas ezredei; azok folytatják az aláhangzó hymnuszt; azt a nemzeti
dalt, melynek a ki szavait nem érti is, megértheti a hol riadozó, hol
mysticus, majd fenyegető, majd sötéten elborongó dallamból: hogy az a
minden oroszok urának dala, mely szól azon vakmerő népeknek, a kik
büszkélkednek vele, hogy még nem viselnek rabigát. Góg és Magóg dala a
sziklák mögül.

– Nézd, szól Rideghváry, oda vonva maga mellé Zebulont. Négy lovas ezred
halad el itt előttünk az úton. Az egyik az Olga Nikolajewna, a másik a
Cesarevics huszárezred, a harmadik az Olviopol dzsidás ezred, a negyedik
a muzulmán lovasság. Minden ezrednek egyforma színű lovai vannak. Az
Olga Nikolajewnának szürke, a Cesarevicsnak sárga, az Olviopolnak
fekete, a muzulmánnak pej. Még hátra vannak a doni kozákok és a
wosnecensk dzsidások. Azután jön az ágyúpark. Azután a gyalogezredek. És
végül a szekerészet. És aztán a második és harmadik hadtest.
Nyolczvanezer ember.

És megszorítá Zebulon kezét.

– Most következnek a mi diadalaink napjai! Most fogjuk a lábaink alá
gázolni a mi ellenségeinket! Ennyi erő alatt szétmállik az egész
nyomorúság.

És ragyogott bele az arcza.

Hogy jobban gyönyörködhessék e látványban, egészen a szélére lépett a
meredélynek, mely száz ölnyi magas falként emelkedett ki a fenyőerdők
közül, fent buja pázsitszőnyeggel terítve.

És Tallérossy Zebulonnak, a mint e meredélybe lenézett, az a szédületes
gondolata támadt, hogy mi lenne belőle, ha ő most ezt az ő kedves
barátját derékon kapná, s mint Dugovics Titusz a törököt, lerántaná
magával együtt oda a mélységbe?…

Úgy segéljen!

Csak az az öt leány ne volna odahaza!

A nap a láthatáron alul szállt már. Az a tűzgolyó, mely még az égen
izzadni látszik, már nem a nap, csak annak a gőzkörtül fölemelt optikai
csalképe. A szivárvány még ívlik az égen; de nem hétszínű többé, hanem
egyszínű, tűzvörös.

A völgy útjain még tovább hangzik a hymnusz. Az orosz lovasok zene
helyett énekszóval vonulnak be a városba.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tallérossy Zebulonnak sehogy sem tetszett ez az állapot.

Addig csak szerette a mulatságot, a míg az ő kedves barátja és
pártfogója társaságában előre-hátra utazgatni kellett, idegen nagy
férfiakkal megismerkedni, nagy kitüntetésekben részesülni: a magas
politikában tényleges szerepet vinni.

Azt hitte, a magas politika majd mindent elvégez szépen, csendesen,
okosan.

Azt hitte, az orosz diplomatia majd közbeveti magát a harczoló felek
közé, s arra aztán mind a két fél recipiskál: beveszi a jó tanácsot.

Legelőször is visszavétetik a debreczeni vésztörvényeket. Azután
legfeljebb a mostani miniszteriumot leköszöntetik, a főispánokat
leteszik, másokat raknak helyettük, s a jövő országgyűléssel
elfogadtatnak kétszáz millió státusadósságot. Talán egy pár nagy
embernek útlevelet is adnak Amerikába.

Hanem azután, mikor azt látta, hogy nagyobb baj lesz itten: akkor az
egész magas politikától elment a kedve. Ezt ő nem így képzelte.

Azt nem bánta volna, ha Boksa Gergőt eszére térítik, meg a többi hasonló
embereket; de hogy azt az egész mappát, a melyről őt Boksa Gergő et
consortes lekergették, azért rátartsa a gyertyára, s nézze, hogy ég az
el az utolsó körömfalatig? már az nem fért az ő érzékeny keblébe.

A kedélyes majális után, melyet együtt élvezett a fényes idegen urakkal,
Rideghváry társaságában kocsizott haza a völgyben fekvő városig Zebulon.

Útközben aztán sincerizálgatott vele.

– Hja, bizony ez nagy erő. Ennek, nem tudom, hogyan fognak ellene
állhatni azok odabenn?

Rideghváry kérkedő gunyorral mondá:

– Fuimus Troes! Ruet Ilium et ingens gloria Parthenopes. (Voltunk
Trójaiak! Megdől Ilium és Parthenope roppant dicsősége.)

– S mi lesz akkor a legyőzöttekkel?

– Væ victis! (Jaj a legyőzötteknek) volt rá a válasz.

– De csak nem fognak valami erősen izélni velük? (Nem merte az igazi
szót kiszalasztani a száján.)

– Ense recidendum immedicabile vulnus. (Vassal kell kivágni a
gyógyíthatlan sebet.)

«Vigyen a tatár, gondolja magában Zebulon, a diák classicusaiddal,
beszélj velem magyarul.»

S aztán egyenesen föltette neki a kérdést.

– No már, teszem föl, egy olyan emberrel mit csinálunk, mint Baradlay
Ödön? a kit szerettük, becsültük, és az egész ország. A kinek atyja volt
olyan jó barátunk, a kinek anyjának megfogadtunk, hogy gyermekeit fogjuk
mindenütt védelmezni; a ki, ha tette, a mi nekünk nem tetszett, nem
tette haszonból, hanem meggyőződésből. Szép talentum, nagy ész; sok
hasznát veheti még valaha ország. Lehet még trónusnak oszlopa. – Nos?

Citált aztán Rideghváry Zebulonnak diák auctor helyett német classicus
mondatot:

– Mitgefangen, mitgehangen.

Zebulon aztán nem szólt hozzá többet az egész úton egy szót se.

Hanem mikor Rideghváry Bencze az nap este az íróasztala fiókjában
hagyott útlevélblanquettek közé nyúlt, úgy tapasztalá, hogy azok közül a
legfelső hiányzik. Az pedig egy angol útlevél volt, a legpontosabb
láttamozásokkal ellátva, közbeeső országok követségeinek bélyegeivel
hitelesítve, csak a név- és személyleirás hiányzott belőle. Ily üres
útleveleket tartottak készen titkos missiókban járó megbizottak számára.
– Azt nem lophatta el más, mint Zebulon. Kinek lopta?

Rideghváry mosolygott e fölfedezésen.

Jártában-keltében mindig egy kocsiban utazott Zebulonnal, s egy szobában
hált vele.

Mintha attól tartott volna, hogy elszökik tőle Zebulon.

Minő nagy barátság kötötte e kegyelmes urat ez ismerőséhez?

Egyszerű a magyarázat. Rideghváry nem tudott azon vidék lakóinak
nyelvén, a melyre legtöbbet számítottak; Zebulon pedig annak a népnek
valóságos orákuluma volt. Szerették, prófétájuknak tartották. Ha azokkal
értekezett, valódi Áron volt Mózes mellett. Csak a thémát kellett neki
feladni, ő azt igen szépen felczifrázta. Ennél a válságos expeditiónál
olyan szükség volt Zebulonra, mint a falat kenyérre. Azokat a
felháborodott népeket, a miknek falvain keresztül vonuland az orosz
sereg, bölcs felvilágosításokkal rábirni, hogy a fegyveres vendégeket ne
tekintsék ellenségnek, hanem jó barátnak, testvérnek, fajrokonnak.

Ez volt Zebulon missiója.

Érezte ő annak szagát előre!

És sehogy sem vette a nyaka!

Nagyon czélszerű elővigyázat volt Rideghvárytól, hogy ékesen szóló
Áronát mindenkor saját szobájában hálatta; mert az bizonyosan megszökött
volna tőle már régen.

Törte azon a fejét Zebulon, hogyan veszthetné el valahol ezt az ő
nagyméltóságú protectorát? De nem lehetett! Szerette az őtet nagyon. Azt
is próbálta már, hogy összevész vele s akkor brusquirozza a szakadást.
Nem lehetett. Nem tudott igazán megharagudni. Mindjárt kibékítették.
Rideghváry olyan szépen bánt vele, hogy nem lehetett vele haragban
maradni.

A legutóbbi discursus óta pedig komolyan elhatározta Zebulon, hogy
elcsapja magától ezt az ő kedves barátját.

«Ha te nem engedsz engemet elszökni magadtól, majd elszöktetlek én téged
magamtól.»

Egy terve volt Zebulonnak már régóta.

Ez a terv akkor szülemlett az agyában, a mikor a legelső kozákot
meglátta sárga uborkát enni, nyersen éhomra. Csak azon módon harapta a
kozák az uborkát, a hogy leszakította a kertből, mint valami kedves
csemegét.

Érlelte e tervét azon szakácsművészet szemlélete, melyet a muszka tábor
inyenczei szeme láttára kifejtettek: disznótököt, tehénrépát
összemetélve, vörös liszttel összekeverve és forró vízzel leöntve. A mi
magában még nem volt jó, mindaddig, míg rá nem jött valaki, hogy a
világításra osztott egész csomag fagygyúgyertyát a forró lébe
belemártsa; a mitől a gyertya vékonyabb lett, de azért jó lett; a
bouillon pedig egészen jó lett.

Tökéletességre jutott aztán Zebulonnak terve akkor, midőn az orosz
hadseregben oly mértékben kiütött a kolera, hogy vesztett ütközetnek is
sok lett volna a pusztulás. Kétezer száznyolcz halottjuk volt, mielőtt
egy ütközetük lett volna, s minden megpihenésük helyét egy új temető,
meg egy ezer emberre való új kórház jelölte.

Ez az árnyéka volt Rideghváry ragyogó pályájának.

A kolerától félt. És benne kellett járnia.

És aztán nem volt felőle bizonyos, hogy vajjon a szent Wladimir-rend
megóvja-e az embert ettől a bajtól?

Annálfogva mindenféle præservativát hordott magával. Kámfort viselt
zacskóban a mellén, shawlt kötött övül a derekára; a csizmájába
kénvirágot hintett; a szobáját chlormészszel ragálytalanította; veres
bort ivott este, arakot reggel, s fenyőmagot rágicsált napközben. És
megtiltotta mindenkinek, hogy neki arról referáljanak, hányan haltak meg
ma kolerában? Harangozni nem volt szabad halottra, sem fényes nappal
temetkezni olyan városban, a hol ő megszállt.

Ezt a gyöngéjét tehát ismerte a főúrnak Zebulon.

Azon majális utáni estén elment Zebulon a gyógyszertárba és kért magának
tartarus emeticust.

A gyógyszerész szabadkozni kezdett; de Zebulon letorkolta.

– Most nem parancsol doctor! Most én parancsolok! Van kivételes állapot.
Ha én mondom kell, hát kell!

A gyógyszerész megijedt tőle; csakugyan rendkívüli idők jártak. A kozák
urak a higított vitriolt az utolsó kupiczáig kihörpölték a
gyógyszertárban, mint valami delicatesset; hátha ennek a kozákvezetőnek
meg ezt kívánja a gyomra?

Adott neki tehát tartarus emeticust, apró adagokra felosztva.

Azt Zebulon eldugta a flanell-jaklija alá.

Éjjel aztán, mikor Rideghváry úrral egy szobában aludt, bevett belőle
két adagot.

Uraim! Ehre, dem Ehre gebührt! Minden embernek megvan a maga saját
vitézsége. Zebulontól ez heroismus volt!

Ilyen veszedelmes időben mesterséges kolerát csinálni magának.

Terve tökéletesen sikerült.

A katastropha, mely a kettős adag tartarus emeticusra következett,
felriasztá mély álmából Rideghváry urat.

Kiugrott az ágyából a szoba közepére. Itt kolera van! Kifutott a
folyosóra.

– Ott hagyta minden ruháját, a mi le volt vetve s más öltözetet kért! a
mi irata, málhája abban a szobában volt, megfüstöltette. S azzal
befogatott, s sötét éjjel elmenekült abból a városból; meg sem állt a
szomszéd faluig ijedtében. Úgy megrettent Zebulon veszedelmétől.

Zebulon pedig, miután a tartarus emeticus bevégezte hatását, szépen
elaludt és horkolt világos viradtig.

Még tán akkor sem ébredt volna fel, ha rá nem nyitják az ajtót, s be nem
jön valaki.

Az a valaki egy kis alacsony emberke volt felgyűrt ingujjakkal, borzas
gubancsos hajjal, papucsban, kék köténynyel. A körmeit diszítő
schellak-maradványok bizonyítják felőle, hogy asztalos.

Zebulon csak úgy a félszemének a pillája alól leste, hogy hát ez mit
akar? Nagyon álmos volt még.

A kis borzas csendesen odalépkedett az ágyához s előhúzott mellköténye
alól egy czollstokkot.

S a mint Zebulon ott hanyatt feküdt az ágyon, s a rövid paplan alól ki
voltak dugva a lábai: a kis borzas elkezdte a czollstokkal végig mérni.
A lába ujjától az ináig két láb, onnan a melle közepéig másik két láb.
Onnan aztán neki indult, hogy a tarkójáig is megméri, hány hüvelyk?

Hanem azt már Zebulon nem várta végig; hanem a mint a kis ember az orra
körül kotorászott a hüvelykmérővel, egyszerre belekapott mind a két
markával a borzas hajába, megczibálta irgalmatlanul a hajánál fogva az
egész tömpe alakot, hogy az se látó, se halló nem volt ijedtében; hanem
a mint Zebulon az üstökét elbocsátá, csak térdre esett s hüledezve
rebegé: «Jézus Mária, Szent Anna!« s a mellét verte a két tenyerével.

Zebulon pedig kiülvén az ágy szélére, két kezét két csipőjére tette s
úgy förmedt rá:

– Hát te akasztófa! mit méregeted czollstokkal termetemet?

– Jahahaj! Názáretbeli Jézus ne hagyj! rebegé a megriasztott emberke s
vaczogott minden foga.

– De majd mindjárt megnázáretozom én tégedet, lurko; kiálta Zebulon
talpra ugorva. Mi bajod neked az én termetem hosszuságával?

Mikor aztán a kis emberke azt látta, hogy Zebulon nagyon keresi az ágy
mellett a nádpálczát, kezdte észrevenni, hogy egészen e világból való
veszedelem fenyegeti, s annálfogva sietett a mentsége előadásával.

– Kérem alásan, nekem az excellentiás úr, a ki innen elment, hagyta meg,
hogy jőjjek ide: itt van egy halott úr, csináljak neki koporsót. Az árát
is kifizette.

Zebulon most aztán restelni kezdte felgerjedését.

– No no. – Akkor jól van. – Excellentias barátom gondoskodta rolam. –
Nagy gráczia. – Rendelte nekem koporsot. – Hanem hát nem élek vele. – Ha
kifizetett árát, azt maga majszter igya meg egészségemre. Aztán ne
mondja senkinek, hogy micsoda tréfa volt közöttünk? mert kinevetik mind
a kettőnket. – Inkább nevessünk magunk.

A szegény megszeppent asztalos pedig nevetett volna is, sírt volna is.

– De megijedtem én nagyon. Még most is reszketnek a beleim. Nem tudom,
nem lesz-e valami bajom? Mikor azt hittem, hogy megtetszett halni, aztán
a hajamba tetszett kapni.

– No hát ott egy palaczkban arak. Tessék egyet húzni belőle. Úgy ni. Mi
neve magának?

– Sztrupka Márton.

– No jól van Tamás gazda. Hát igyék még egyet, aztán itt van még egy
forint. Ezt én adom. Keressen nekem lovat. De nem Szentmihálylovat. Arra
még nem ülöm. Forspontot, ki engem elvisz Pukkersdorfbe. Oda akarok
evangelicus papomhoz, ki nekem nagyon jó barátom.

A mint aztán Sztrupka Márton megtudta, hogy Zebulon lutheránus,
egyszerre ki lett engesztelve; elmult minden félelme iránta; a forintot
elvette, megköszönte, kezet csókolt.

– Mindjárt itt leszek egy jó ismerős kocsissal; magam is elmegyek vele,
az útat megmutatni neki, én is jól ismerem azt a tisztelendő urat, három
esztendeig voltam ott egyházfi.

Zebulon örült annak nagyon.

Minden psychologiai és ethnographiai alaptétel ellenére volna, ha
Sztrupka Márton valahogy tudtára nem adta volna Zebulonnak, hogy ő is
«nostras».

És ezzel a saltomortaléval sikerült Zebulonnak leugorni a láthatárról.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ephialtes pedig vezette a «halhatatlan sereget» a Thermopylén át tovább…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És nem akadt Amphiktionja…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –




PERIHELIA.

A kiknek még egy 1849-ki magyar hirlap akad a kezébe (kevés volt, s a mi
volt, megsemmisítették), az fog egy rövid tudósítást találni abban, mely
jelenti, hogy junius 20-án reggel 10 és 12 óra között nagyszerű napudvar
volt látható az égen.

Lesznek élő emberek, a kik emlékezni is fognak rá.

Valóban a legnagyobbszerű perihelia volt az, a mit látni lehetett.

A koróna, a hálósz és a melléknap egyszerre.

A koróna egy emberöltő időben egyszer ha előfordul. A hálósz századot
átlépő ritkaság; a kettő a melléknappal együtt portentum: égi csoda,
melyről a természettudósok köteteket irnának más békés időkben.

1849-ki juniusban nem voltak Magyarországon természettudósok, kik az
akkori melléknapot leirták volna.

Hajh, akkor a «kettős napot» észre sem vettük, nekünk az éjszakánk volt
kettős!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kétszáznegyvenezernyi orosz hadsereg hömpölyödött alá Magyarországra.

Pihent, rendezett, harczedzett hadsereg.

Kétségbe kellett esni.

Voltak forró képzelődésű emberek, a kik azt hitték, hogy még lehet
győzni.

«Voltak? – Voltunk!»

Ha ők jönnek ránk kétszáznegyvenezer emberrel, mi állítsunk eléjük fél
milliót!

Minden ember, a ki él, mozog, a ki kezét emelni bírja, ki a férfi névre
érdemes, talpra! Minden eszközt, a mi vasból van, a minek éle, hegye
van, fegyverül a kézbe; és aztán – egyszer kell meghalni. Csak nem
akartok tán örökké élni? férfiak!

Keresztes hadjárat lett hirdetve a betörő ellenség ellen. A papok
prédikálták a szószékekből. És invokálták a rögtönzött fegyverekre a
hadverő Jehova áldását.

Erős vonást képez e rettenetes korszak illustratiójában ez a «veres
kereszt».

Feltüzte azt mellére a reformatus és evangelicus épen úgy, mint a
catholicus. Feltűzte a zsidó is. A nemzet parancsolta!

Nem látott e keresztben más jelvényt senki, mint egy rettenetes idegen
hatalom támadása elleni országos protestatiót.

Elenyészett ez iszonyú veszélylyel szemközt minden valláskülönbség,
minden dogma.

Lánghy Bertalan maga hordta kezében a felkelt nép előtt a veres
keresztes zászlót. Maga a protestans pap. A kormány hirdette a keresztes
hadjáratot, s a protestans papok nem álltak elő, mint a konstantinápályi
shismaticusok, az ostrom alatt a «filioque» fölött czivakodni, hanem
utánozták Amiensi Pétert. Sokan megkeserülték azt.

Lánghy Bertalan roppant tábort toborzott már össze. Kaszákkal,
lándzsákkal, fejszékkel fegyverzett tábort. Ő maga volt a vezér. – Mi
tudomány kell ahhoz? Rárohanni az ellenségre; nem gondolni a
meghalással; vágni, míg az ellenben tart. Akarat, elszántság,
elkeseredés volt hozzá elég.

Az ellenséget nem ereszteni át a Tiszán. Ez volt az ő feladatuk.

A szent Tiszán, melynek folyama még akkor is határvonalat képezett
magyar és nem magyar között, mikor végig be volt fagyva. Ennek a
balpartját ne tapodja ellenség.

Junius huszadikán ezrével lepte el a népfelkelés a tiszamelléki rónát.

Forró nap volt, a föld izzott, az ég sápadt.

Déltájon a sápadt égen csodatünemények tüntek fel.

A nap tányéra elmosódott, s tompa szögletes küllőkkel vette körül magát.

Ennek a neve a «koróna».

Azután nagy távolban a naptól látszott egy kerek fényudvar, köröskörül,
a szérű belseje felé halvány piros, a külső oldala gyengén zöld, mint a
szivárványé. – Ez a «hálósz».

S a fényudvar keleti oldalán ott sápadozott egy másik nap. Oly egyenlő
sápadt, szakgatott szélű mind a kettő, hogy nem lehetett választani,
melyik az igazi, melyik a melléknap?

A nép meg volt rettenve e tüneménytől. Soha élő ember nem látott ehez
hasonlót. Tanult emberek is csak tudományból ismerik, s megdöbben a
szivök, midőn előttük áll – egy században egyszer.

A végveszedelem jele az égen! suttogták a babonások.

Lánghy Bertalan látta jól, hogy a nép baljóslatot lát, s ez égi betüket
nem lehet letörülni onnan emberi kéznek.

Azt a betűt ott merészen el kell olvasni! S mint nagy Constantin tette a
csata hevében, hozzá kiáltani: «In hoc signo vinces!» (E jelben
győzesz).

Az ősz pap felragadta a keresztes zászlót s felállt a kunhalomra, és
kalapját elveté magától.

Istennel akart beszélni.

«Te, ki onnan felyül jeleket mutogatsz nekünk! Fegyvereink diadalát
jóslod-e, vagy elveszésünket? Biztatóul mutatod-e, hogy magának a napnak
is vagyon ellensége, kit hatalmas kezed támaszt az égen, – s kit kezed
letöröl onnan ismét? melyikünknek a napja az, a melyet le fogsz törülni
a kettő közül? Oh bizonyosan azt hagyod meg, mely áld, világít, éltet,
felmelegít. Azt, mely neked szót fogadott s megállt az Ajalon völgyében,
míg hiveid harcza bevégződött; azt, mely elfeketült és vért ontott
kebléből, midőn szent fiad a keresztfán megdicsőült: a mi hazánknak
napját, a te istenségedet hirdető napot. Bizonynyal azt tartod meg! Él
az én lelkem, hogy e tünemény a mi napunk dicsőségét jelenti.»

A lelkész ki volt már akkor hevülve a naphosszant tartó buzdításban,
erei fel voltak dagadva halántékain; arczán túlvilági megdicsőülés
sugárzott.

A nép meghatottan, fedetlen fővel hallgatá Istennel való beszédét.

– Oh mert ha nem a mi napunknak dicsőségét mutatnák jeleid: akkor oh
uram, ne lássam én semmi napodat többé. Ne legyek élő azon a földön,
melyet hazámnak nem nevezhetek többé! Haljak meg ott, a hol ezen te
zászlódat kezemből kiejtem.

S azzal kiejté kezéből a zászlót, végig esett a kunhalom ormán és
meghalt.

Az úr szaván vette és betölté kivánatát. Jót tett vele. Az oroszoknál
már ki volt rá mondva az itélet, ötszáz kancsuka-ütés és deportatio
Siberiába.

Az úr megőrzé szolgáját és magához vette.

Nem volt az csodatünemény, a pathologia majd jól meg tudja magyarázni:
szertelen volt a hőség, az ember nagyon fel volt indulva, s régtől
hajlandó az apoplexiára.

Hanem a keresztes hadat ez eset szétzavarta. A nép hazaoszlott.

Csak egy kereszt maradt még, mely segítsen.

Az a kereszt – a kardmarkolat.

És az sem segített messze.

A juniusi perihelia két napjából nem a régi nap maradt az égen.

Ezt az astronomusok sem vették észre – de mi tudjuk.




RÉGI JÓ BARÁTOK.

Augusztus tizenharmadikának éjszakája volt.

Baradlay Ödön a világosvári urilak ablakából nézte a csillaghullást az
égen.

Régi talány, miért hull augusztus tizenharmadikán ezer meg ezer csillag
alá? miért jön elő ezen az éjszakán ama csodás tűzijáték meteorokkal?

Ödön most már tudta, miért van ez éjszakán e sűrű csillaghullás.

A hány csillagot látott leesni, még meg is tudta nevezni «ki» volt az?
«mi» volt az?

És azután elmélkedett felőle tovább.

Azon égő asteroidok közül, melyek az égen végig repülnek, tűzvonalat
rajzolva az álló képletek közé, nem mindenik hull le a földre. Sok csak
meggyulad a föld gőzkörének erős surlásától s aztán tovább repül az
égen. Van saját körpályája.

Vajjon a mostani éj futó csillagai közül hány van olyan, mely tovább fut
az égen, mely nem esik alá, földbe, tengerbe temetkezni, hanem útjára
megy s ismét megjelen egy új találkozáskor?

Saját csillagát nem számította azok közé. Az bevégezte futását.

Mikor az ember szükségtelenné vált a földön, akkor lemenni jó.

A magyar sereg e napon lerakta a fegyvert.

Ödön nem tartozott azok közé, kik önámítással úszszák meg a délibábot.

Tudta, hogy vége van mindennek. – Csak az eszmének nincs.

Ez a generatio lejátszta szerepét. – De befejezte azt becsülettel. Az
eszme fenmarad és élni fog.

Azoknak pedig, kik érette küzdöttek, meg kell halni.

Meg kell halni, azért, mert már semmit sem tehetnek érette egyebet, mint
azt, hogy meghaljanak.

Ez volt a vége minden apostolnak.

A martyrkoszorú: az a korona.

A «golgotha»: az az eszmének a koronázási dombja.

Ödön megirta a bucsúleveleket anyjához és nejéhez; tudatta velük, hogy
balvégzetét nyugodtan fogja bevárni, mint bevárták Róma atyjai, kerekes
székeiken ülve, és menekülésre nem gondolva.

Annyi veszteség jutott e napra, hogy egy ember elvesztén keseregni sem
illik.

Majd megnőnek, a kik most kicsinyek, s ismét nagy lesz a világ.

Ödön egész philosophi nyugalommal állapodott meg ebben, s nem osztozott
abban a tétova sietségben, a mivel sok pályatársa kereste az útat a
személyes menekülésre.

Ő még csak arra sem gondolt, mivel sokan mások előre ellátták magukat:
külföldi útlevélre.

Aztán nagyon tisztelte a «brahminokat» azért, hogy sohasem futnak.

Futás a «pária» dolga.

(Bizony pedig néha a «Ksetriáé» is.)

A mint így találgatja magában a futó csillagok neveit, egy ismeretlen
alak áll meg ablaka előtt s felszól hozzá.

– Itt találom-e Baradlay Ödön urat?

– Én vagyok az. – Hát ön kicsoda?

– Az én nevem Schneiderius Bálint, evangelicus lelkész Pukkersdorfból.
Egy levelet hoztam önnek.

– Jőjjön be hozzám.

– Nem mehetek. Sietős utam van. Itt rekedni nem akarok. Míg az orosz áll
mögöttünk, addig szabad az út, később nem lesz az. Itt a levél. Isten
önnel.

A levelet átadta Ödönnek az ablakon át s eltávozott.

Ödön asztalához ment a levéllel, hol gyertya égett.

A boritékon megismerte Tallérossy irását.

Felszakítá a levelet; abból egy czifra nyomtatvány hullott ki. A levél
pedig így szólt:

«Kedves barátom.

Sohasem elfeledem neked azt a sok jó szivességet, a mivel voltál hozám.
Életemet is neked köszönhetem; mert ha hátul nem hagysz, bizonyosan
elveszek. Boldogult atyádnak is jó barátja voltam. De meg ilyen nagy
hazafinak elvesztését nem türhetem nyugodt szivvel, mint te vagy. Bár
többin is segíthetnék. Azért küldöm neked egy angol utlevelet, kivel
kimehetsz Angliába. Utlevél van vizálva, ellátva mindennel akkurátusan,
benne személyleirásod hűségesen. Egy hajszál különbség nélkül; mert nem
akartam, hogy fejed megszabadulásáért bajuszt, vagy szakállt levágjad.
Tudom magamról, milyen rosszul esik az. Irj be nevet, mi neked tetszik.
Ezt a levelemet pedig elégesd,

hajdani öreg barátod Tudod már ki?

Következett az utóirat.

«Ha szöx, szökjél Lengyelország felé, a hol senki se nem ismer. A másik
felé valaki rád ismerhetne; de muszka nem látott soha. Annak mondhatod,
hogy te vagy Algernon Smith; hát mit tudja az?»

Még egy másik utóirat is volt.

«Gondold meg, hogy ha külföldön lehetsz, még tehetsz valami jót ezért a
mi szegény hazánkért.»

Ödön kezébe vette az útlevelet. A legtökéletesebben el volt az látva
minden kellékkel; a legutolsó név rajta az orosz főhadvezéré volt. Még
arról is volt gondoskodva, hogy az útlevél jól megviseltnek lássék.

Ödön ledobta az asztalra. Szégyenlette magát e gondolattól.

Hogy ő meneküljön? Meneküljön egy olyan embernek az irgalmából, a kit
legkevesebbre becsült; a kit legnevetségesebb embernek tartott; a kit
épen nem kötelezett le maga iránt hálára soha. S most ennek köszönje
életét.

Aztán micsoda életet?

Hát érdemes még ez az élet arra, hogy azt az ember valakinek
megköszönje?

De hasztalan keményítette meg szívét.

A lehetőség láttára elővették a kedély gyöngeségei. Csak a vas
lehetetlenség képezte annak aczélát. Most eszébe jutott, hogy vannak
még, kiket az ő élete boldoggá tesz. Egy anya, egy nő, két gyerek.

Nem jó lenne-e még azokért élni?

Hát a végső utóirat Zebulon levelében?

Zebulon nagy psychologiai adományt árult el, mikor azt odairta. Ez volt
a legerősebb indok. Hátha még használhat hazájának?

Megjelentek lelke előtt azok az illusiók, a miket más optimistáknál
kigunyolt, kinevetett.

Hátha lehetséges volna azokból valami?

Nagy volt a kisértés. Nem tudott neki ellent állani.

Még egyszer végig nézte az útlevelet. A hátiratok között egy névre
talál, melytől összeborzadt. Rideghváry neve volt az.

Nem! Ez embernek ne legyen az a diadala, hogy fülébe sughassa gúnyos
kárörömmel:

«Ime az utolsó lépcső ama bizonyos magaslathoz!»

Fogta Zebulon levelét s anyjához és nejéhez irottakkal együtt a
kandallóban elégette.

Azután behivta az inasát s utasítá, hogy menjen rögtön haza Nemesdombra,
s tudósítsa édes anyját, hogy ő külföldre menekül. Onnan várják
tudósításait Jenőhöz czímezve.

Azután minden iratát, melynek nem szabad idegen kézbe jutni, elégette;
hirtelen összecsomagolt egy kis málhát, a mi legszükségesebb volt az
útra. Az útlevelet kitölté Algernon Smith nevével, a hogy épen Zebulon
ötlete volt, azt tárczájába tette, kocsijába fogatott s az éj sötétje
alatt elhagyta Világost.

Jól esett, hogy sötét volt: nem látta az arczát senki pirulni.

Első találkozása az ellenféllel szerencsés volt. Az előre tolt hadcsapat
vezére megvizsgálta útlevelét; rendben találta és láttamozta a maga
részéről. Mehetett odább.

A második állomás, hol ismét elő kellett mutatnia útlevelét, Gyapjun
volt. Onnan egyenesen Váradnak szándékozott, és azután fel Szigethnek s
úgy keresztül Galicziába.

Gyapjun az ezredparancsnok szállására vezették. Ödön hideg nyugalommal
ment be a terembe, s kérdezte, hogy kinek nyújtsa át az útlevelét?

Sokan voltak a teremben.

Mondták neki, hogy várjon, míg az ezredparancsnok a benyilóból előjön.

Ödön közönyös arczot csinált a várakozáshoz.

Egy segédtiszt azalatt átvizsgálta útlevelét, összehasonlította a
személyleirást s azt mondta rá, hogy minden rendben van, az ezredes úr
rögtön láttamozni fogja.

Ime jön már.

A kilépő ezredes láttára Ödön minden idegén egy villanyütés nyilalt
keresztül. E villanyütésnek egyik polusa az öröm, másik polusa a
rettenet volt.

Az eléje lépő orosz ezredes – Ramiroff Leonin.

Leonin martialis alakká izmosult a lefolyt évek alatt. Arczán az ifjui
könnyelműség helyett katonai szigor uralgott.

A segédtiszt mondá neki, hogy itt egy útlevél, melyet mr. Algernon Smith
kiván láttamoztatni. Az útlevél rendben van.

Leonin odairta a nevét, s azután felvette az útlevelet, hogy Ödönnek
átnyújtsa.

Ödön minden csepp vérét jegedni érzé ereiben, midőn szemei az éles,
átható, vizsgáló tekintettel találkoztak.

Leonin mereven állt meg előtte, parancsoló távolban.

S onnan kiáltá rá durva, kemény hangon angolul:

– But you are not mr. Algernon Smith! You are sir Edmund Baradlay.

Ödön azt hitte, a földnek kell alatta elsülyednie!

– Hogyan? szólt angolul Leoninhoz. Te elárulhatnál engemet?

– Én elfogatom önt!

– Te? Ramiroff Leonin? Ki velem egy szív, egy lélek voltál; ki
elkisértél viharokon, fenevadakon keresztül; ki utánam rohantál a jég
alá, hogy saját életedet koczkáztatva megszabadíts?…

– Akkor testőr-hadnagy voltam. Felelt Leonin fagyosan.

– És most kiszolgáltatsz legkeserűbb ellenségeimnek? beledobsz a
legnyomorultabb, a leggyalázatosabb halálba? Odavetsz a győztes
gúnykaczajának?

– Most pedig testőr dzsidás-ezredes vagyok.

Azzal kétfelé repeszté az útlevelet s eldobta az asztal alá.

– Vigyétek el és tegyétek őrizet alá.

A segédtiszt karon fogta Ödönt s kivezette.

A ház minden szobája tele volt tisztekkel és azok szolgáival: a fogoly
számára nem lehetett más helyiséget berendezni, mint a fakamarát, mely
állt egy, az istállóhoz ragasztott deszkaszínből.

Ödönt oda zárták be és ajtaja elé dzsidást állítottak őrül,
karabélylyal.

Most azután Ödön érezte, hogy mit tesz «semmivé lenni».

A letiport, elgázolt ember, ki helyéből el nem hagyta magát riasztani,
még mindig «valami». Corday Charlotte arcza még elpirult a haragtól,
midőn levágott fejét a hóhér arczul üté, még a leütött fő is «valaki».

De a futó ember, ki kelepczébe esett, az a «senki» és a «semmi».

Ki hagyta magát ugratni abból a bűvkörből, a melyen belül legalább egy
ponton örökké sérthetlen maradt: az önbecsülés pontján. Most már azt is
elveszté.

Most már még csak büszkén sem léphet a bakóelé; mert futott előle.

Futott, és most mint az ostoba fürj, belefutott a tőrbe.

Oh milyen iszonyú büntetés a megaláztatás egy pillanatnyi ellágyulásért!
Mily megtorlása a gyávaságnak!

Elfogva lenni, bezáratni egy piszkos deszkabódéba, mint valami apró
szökevénynek!

Oh mily dicső magaslatnak tetszett e helyzetében az a szédítő emelvény,
a honnan elfutott.

Csak oda juthatna még egyszer vissza! Csak ezt a megriadást kitörölhetné
életéből.

Oh mily fenségesnek tetszett előtte annak az ősz bajtársnak az arcza, ki
e pillanatban nyilt homlokkal lép az őt kereső ellenfél elé; megmondja
neki, hogy hivják? mit tett? Nem bánta meg! «Victrix causa diis placuit;
sed victa Catoni» s azzal nyújtja kezét a békó elé.

Ő pedig itt kussad egy szégyenletes ketreczben; rajta kapatva a mester
megtagadásán.

Péter apostol is sirt, mikor a kakas másodikat szólt. Pedig «tu est
petra!» S ő ingott meg legelébb.

És a mi legsúlyosabban nehezült kedélyére: a megsemmisült hit emberben,
Istenben! El kellett azt vesztenie ez utolsó találkozás után. A halálra
kínzott martyr kezében marad egy selyemfonál, mely őt felvonja az égbe:
a hit saját lelkének halhatatlanságában, a túlvilági igazságtételben, az
örők Istenségben. Ödön kezében e fonál szakadt ketté. Ha megtörténhetett
az, hogy jó barát jó barátját ily hidegen, ily borzasztóan elárulhassa,
akkor mind az, a mit lélekről, túlvilágról, Istenről beszélnek, nem más,
mint kegyetlen mese. Kárhozat csak ezen a világon van, s az is csak az
igazak számára.

Este volt már s senki feléje sem jött Ödönnek, csak az őrt váltották fel
minden három órában egyszer.

Az utasítást, mit az őrnek adott az őrvezető, hallhatá Ödön az ajtón
keresztül. Értett oroszul.

«Ha szökni akar, lelövöd.»

Este kilencz órakor zivatar támadt; akkor váltották fel ismét az őrt.

Az eső szakadt, a villám kétszer lecsapott a városban; Ödön a
villámlobogásnál láthatá a deszkahasadékon át, hogy az őr mozdulatlanul
áll a fergetegben, arczczal ketreczajtaja felé fordulva. Karabinja
lövésre készen. A zápor csorog minden ruhája széléből; bokáig áll a
sárban, s egyik lábát sem emeli fel. Ott fog állani, míg fel nem
váltják.

A zivatar tovább halad, a villám távolabb fénylik; azután koromsötét
lesz. A toronyóra tizenegyet üt. Az istállóban horkolnak a lovászok; az
istálló mellett hevenyészett szárnyék van felütve, ott a kozákok lovai
kapálóznak. Ödön mind azt hallhatja jól.

Akkor úgy tetszik neki, mintha valaki nevén szólítaná, súttogva, mint az
álombeszéd hangja.

– Uram, Baradlay!

– Ki szólít?

– Én.

Az őr beszélt hozzá.

– Te is ismersz?

– Emlékezel uram az imsikre, ki a mohilevi pusztán utazott veled; mikor
a farkasok meg akartak enni? Te nem hagytál engem; én sem hagylak téged.
A rekeszed hátulján egy deszka kijár helyéből: a negyedik szál. Azon a
résen kiférsz. Hátul van a szárnyék, ott vannak kipányvázva a kozákok
lovai. Az enyim fel is van kantározva. Ráismersz arról, hogy a farka
fehér. Az a legjobb futó valamennyi között. Ülj rá. Hátul a kert; azon
tul a puszta. Fuss, a merre a zivatar ment. Az jó kalauz. Jól hajt. Jó
nyomon jár. Engem ne félts. Én utánod lövök. Kötelességem; megteszem.
Arról nem tehetek, hogy a börtönöd oldala rossz. – Még egy szót. Ha a
lovamra felülsz s azt akarod, hogy vágtatva fusson, szorítsd meg
térdeddel az oldalát; de rá ne üss. Ha ráütsz, megáll; s mentül jobban
ütöd, annál jobban megáll. Sok lótolvaj megjárta már ezzel. Nevezd
Ljubiczának. Azt szereti. Ha azt mondod neki: hurrah Ljubicza, nyargal.

Ödön ujra életet érzett szivében.

Ha nem választotta a szabad ember halálát, nyílt homlokkal szemközt
megállva, legalább választhatja a szabad fenevad halálát, agyonlövetve
az üldözésben; legalább nem éri utól a patkány halála, megfojtatva a
csapdában.

Sietett követni hajdani imsikje utasítását.

Ráakadt a deszkára, melyet csak egy fejetlen szeg tartott a többihez;
azt kifeszítette, a résen keresztül furta magát. Azon át a hevenyészett
szárnyékba jutott. A kozákok mind aludtak lovaik mellett, mély
narcoticus álmot. Rátalált a fehér farkú lóra, a mellett nem aludt
senki.

Ödön felült a lóra s megfordítá.

Akkor megszorítá azt térdeivel s fülébe sugta:

«Hurrah Ljubicza!»

A ló vágtatott a kerten alá.

Az őr előugrott a vágtatás zajára: arczához kapta fegyverét; elébb
eldörmögé magában: «Szent György oltalmazzon!» s aztán utána lőtt.

A lövés zajára talpra ugrált minden alvó.

«Mi történt?»

«A fogoly elszökött.»

«Utána!»

Lóra kaptak tizen-huszan; utána eredtek üldözni. Utána lövöldöztek a
fekete éjszakába. Egy-egy villámlobbanásnál látták is a lovas árnyékot a
síkon végig rohanni s nyargaltak utána.

A jó volhyniai mén utolérte a zivatart s a zivatar jó útitárs;
lassankint betakarta záporpalástjával a futót; elnyomta villámdörgésével
az üldözők hajrá ordítását, a futó paripák robogását. Pártjára kelt a
menekülőknek.

Nem fogták el.




NADIR.

A ki hozzákezd a futáshoz, azt megragadja a futás vágya.

Mint a forgó szél, mint az örvény, mint a szédület ragadja magával
tovább. Beleszeret a futásba.

A hajnal a puszta közepén találta Ödönt. Sík, emberlaktalan róna
közepett.

Köröskörül csak puszta föld és puszta ég.

Az égen egyedül kóvályog egy pusztai sas; a síkon egyedül üget egy
magános lovag.

Út nem látszik a pusztán. Kopár, egyforma, sivatag az mindenfelé.

Csak nagy távolban látszik két egymásnak fordult kútgém; együtt egy nagy
«M» betüt képezve. Talán az is azt jelenti, hogy «Memento mori»?

Ödön a kútgémek felé irányozá a lovat. Az is szomjas volt s gyorsabban
ügetett.

A kúthoz érve, Ödön vizet merített a vödörrel; megitatta Ljubiczát s
aztán nyakára dobta a kantárszárat, hadd menjen legelni. Keressen
magának valamit a pusztán.

Pedig az nagyon vendégszerettelen puszta volt.

A nyári hő nap kéreggé aszalta a föld felszínét, össze volt az
repedezve. A kút körül máskor vizenyős hely lehetett, a belesüppedt
marhanyomok bizonyítják, hanem a körül tengődő timpó nagyon megbánta,
hogy hitt a tavaszi mocsárnak s kihajtotta ezüstös leveleit. Odább
szikes avar terül nagy messzeségre, a min nem tenyész más elaszott
szikfűnél és makacs, mindenütt megélő fűtejnél, mely nagy bozótot hajt,
de semmi állatot nem táplál mérges, tejhullató zöldjével.

Útnak nyoma sincs; kerékvágás nem látszik.

Ödön ráért leülni a kút alacsony kámvájára s onnan bámulni a világba,
míg Ljubicza kipiheni magát s azzal az illusióval barangolja be az
avart, hogy most legel. Nincs ott semmi.

Ödön a puszta közepett úgy érezte magát, hogy ő most egy porszem.

Egy porszem, mely eszmél, érez, emlékezik.

Emlékezik rá, hogy tegnapelőtt még egy nagy élő óriásnak volt
alkatrésze. Az óriás összeomlott, hamuvá lett, s most annak minden egyes
porszeme, mely a szélben tovarepül, érzi és tudja meghalását és tovább
él az egész halála után.

A láthatáron délibábot ringat a forró lég. Egy emelkedett domb, a légbe
felkapva, mint uszó sziget tünik elő: zöld, árnyékos tengersziget. És az
sem igaz. A természet is hazudik.

Mennyi minden nagyságnak vége lett egyszerre! Az is káprázat volt-e
csak?

Az óriási küzdelem, történelmi emlékű diadalaival. Volt és elenyészett.

Az lesz-e a feladat, most mindazt eltagadni? Nem is volt!

Ödönt e gondolatnál elővette a vágy: lefutni a földről. Nappal futni,
álmában repülni; sehol meg nem pihenni. Önmagától elszökni.

Mély elborongásából a paripa nyerítése verte föl.

Széttekintett. A figyelmes kozák ló közeledő lovast vett észre a
pusztán. Azt adta hirűl. S egyúttal közelebb jött lovagjához, mintha
ajánlkoznék a tovább futásra.

Ödön a nyeregre könyökölve várta a közeledő lovast. Nem lehet az
ellenség. Az nem bolyong magában. Ez útitárs. Valami hasonló menekvő, ki
a sors kezét kerülgeti.

Az is a kútnak vette irányát. Az a puszták világító tornya.

Ezer lépésnyi távolból már ki lehetett venni az alakróll hogy valami
guerilla csapat elzüllöttje. Kerek kalapjáró, messze virított a veres
szalag.

A mint még közelebb jött ez alak, ráismert Ödön. Boksa Gergő volt.

Még örömet is érzett e találkozáson. Ismerős ember a pusztaságban.

Az utolsók közül való ugyan, a kik iránt valami nemét a baráti
indulatnak érezi; de hát nem sokat ér-e ez ily időben, a midőn a legjobb
barát oly szívtelenül elárulá?

Üdvözlé a közeledőt.

No de még az hogy megörült Ödönnek, mikor meglátta.

– Tyhűj! Főuram! Csak hogy itt találom! Áldja meg az Isten; de jól
tette, hogy odább állt. Rossz világ van odakinn, túl a gyepen. Magam is
csak alig bírtam megmenekülni.

Azzal leszállt a lováról s megveregette az állat nyakát.

– Bizony, ha a hóka nem szorít, aligha ebek harminczadjára nem jutok.
Képzelje csak főuram, mikor látom, hogy már vége van mindennek, a
fegyvert rakják lefelé, gondolom magamban: de azt a száz ökröt, a mi a
kezemen van, csak ne kapja meg ingyen a muszka! Felhajtom éjszaka
Váradig a belényesi erdőn át. Lefejtem a dolmányomról az arany
paszomántot, eldugom az erdőben kardomat, pisztolyaimat s beállítok a
muszkához, hogy van nekem száz ökröm, eladom, vegye meg. A bolond muszka
ráállt, megalkudott, nem is drágállotta, a hogy tartottam neki; átvette
az ökröket, s akkor adott utalványt, hogy menjek vele Rideghváry úrhoz,
az majd kifizeti.

– Rideghváry Nagyváradon van? kérdé mohón Baradlay.

– Ott hát! De én se mentem ám hozzá a pénzért: hanem örültem, mikor a
lovamra felkaphattam megint s úgy elszeleltem onnan, hogy a poromba se
értek. Czoki pöngő! Majd kifizetett volna engem Rideghváry uram apró
pénzzel.

Ödön keble nehéz tehertől könnyebbült meg.

Ha Rideghváry Nagyváradon van, akkor ő másodszor is Ramiroff Leoninnak
köszönheti az életét; mert ha az őt útközben el nem fogja, egyenesen
halálos ellenének a torkába fut bele. – Talán tudva tette azt Leonin? –
Talán az éji megszöktetés is az ő munkája volt? – Talán ő maga bízta meg
az imsiket, hogy legyen segélyére, a menekülésben? – Talán most volt
épen leghívebb barátja? Lehet, hogy úgy volt. Muszkául volt; de nemesül
volt.

Lehet, hogy nem így volt. De Ödön ragaszkodott a magyarázathoz, mert az
visszaadta hitét. Hitét Istenben és emberekben, az örök igazságban és az
örök érzelmekben.

Csodálatos menekülésének e magyarázatában megtalálta a fatalismus
nyugalmát. Az embereknek missiójuk van. Vannak emberek, a kiknek a sors
azt parancsolja, hogy éljenek. – Ki tudja, mire tartogatja őket?

– Én igen köszönöm önnek, szólt Boksához, hogy tudatta velem, hol van
Rideghváry. Az egész világon ez az egy ember az, a kit kerülök, a kinek
nem adom meg magamat soha.

– Hát?

– Majd felkeresem a legelső osztrák tábornokot, a kit legközelebb
találok, annak megmondom, ki vagyok? Számoljunk: fizetek.

Boksa Gergőnek e nézet épen nem nyerte meg tetszését.

– No, uram, ez nem okos gondolat. Már ez nem az. Én együgyü ember
vagyok, de ezt nem irom alá. Ilyenkor, mikor a győztes első furiájában
van, a ki legelől találkozik vele, azt összemorzsolja. Minek az a
sietség?

– Csak nem fogok tán a nádasban bujkálni évhosszant? beállni pusztázó
betyárnak, s kergettetni magamat egyik határból a másikba.

– Én nem mondom, hogy azt tegye; ámbár magam aligha úgy nem teszek;
hanem hát mégis azt tartom, hogy egy ilyen nóbel uraság, mint ön, a ki
ismeri a jó társaság szabályait, annyit megtehet, hogy ne menjen addig
valahová, a míg nem invitálják.

– S addig lakjam a kukoriczát, míg a meghivó levéllel rám akadnak?

– Nem mondom én azt. Dehogy lakja a kukoriczát. Van uraságodnak szép úri
kastélya. Hazamegy s ott egész rangjához illő kommoditással bevárja, a
míg érte küldenek.

– Hogy még meg is mérgezzem magamnak azt a bárdot, mely a nyakamat
levágja, az által, hogy anyámat, nőmet, gyermekeimet lássam mindennap;
kínozzam a lelkemet a boldogsággal, mely napokra, órákra van kiszabva s
azoknak a kétségbeesett jajgatását hallva, hurczoltassam el magamat, a
kiket legjobban szeretek. Hisz ily válogatott kínzást még az ellenségem
sem itélhetne rám.

– Mikor látta ön legutoljára családját?

– Négy hónapja mult már, hogy legutoljára voltam Nemesdombon.

– Tehát még a nagy csaták előtt.

– Azóta nem értem rá hazarándulhatni.

– Hát Kőrösszigeten mikor volt ön?

– Soha sem. Az csak nyári mulatóhely, melyet atyám azalatt szerzett, míg
én külföldön jártam, s a mióta itthon vagyok, azóta még elmulatni való
nyár rám nézve nem volt.

– Jól van! Én egészen értem önt. Fel tudom fogni a csekély eszemmel,
hogy ilyen kitünő nevezetességű úr válogatni szeret abban, hogy kinek
kapituláljon, és milyen állapotban? Nem akarja magát úton, kutyafuttában
elcsipetni; nem akar ellensége hahotája között hátrakötött kézzel
bekisértetni; hanem hát hadd mondjak én is a magam együgyü eszével
valamit, a mi ide illik, Én elvezetem önt pusztákon, mocsárokon
keresztül úgy, hogy emberrel sem találkozunk. Elviszem önt egy jó
ismerősöm házához, a ki nem esik épen útba. Ott ön megirja a levelet
egyenesen magának az osztrák fővezérnek, hogy ime itt vár további
rendelkezésére. Ha kell neki, hát aztán az majd híja. De hát ha nem
híja? Ezerféle dolog történhetik. Minek volna eléje sietni a bajnak?
Várja meg ön, míg helyébe jön s addig se engedje kialudni a pipáját. Én,
ha úr volnék, azt tenném.

– Megfogadom! Járok az ön esze után. A magamét már kidobtam az ablakon.
Nem bánom, vigyen a merre akar.

Ödön utána bámult az ördögszekérnek, melyet egy szélroham végig
görgetett a síkon. Milyen nyomorult növény lesz belőle, ha gyökeréről
leszakad! Az egyik szél délnek hajtja, aztán a másik ül fel a hátára s
elhajtja keletnek. Pedig milyen kemény, daczos tüskével fenyegető
növény, a míg gyökerén áll.

Ime két nap óta már a harmadik ember, a ki őt helyéből kilódítja. Apró
cseprő emberek, kikre máskor rá sem hallgatott volna, s kik most
előrehajtják az avaron mint szél az ördögbordát. Tallérossy, az imsik,
és Boksa.

Egyik átka a semmivé lett nagyságoknak: azt látni, hogy a kicsiny
emberek megmaradtak akkoráknak, a mekkorák voltak.

Baradlay Ödön tudott valamit irigyelni Boksa Gergőn. Azt, hogy ez most
is Boksa Gergő.

– Tehát kantározzuk fel a lovainkat és aztán ballagjunk.

A délibáb különösen kérkedő volt a mai nap: pálmaerdőket mutogatott a
láthatáron. Pedig nem volt ott egyéb, mint mocsár.

Az is üdvözölt menedék a forró nyári ég alatt a kopár pusztán
barangolónak.

Mikor déltájon a mocsár közelébe értek, a délibáb eltünt, s az egész
déli láthatárt egy végtelen sötétzöld síkság foglalta el.

A mocsár közelében nagy térséget a halvány sziksó terít be, a mint azt a
víz árja kimosta; aszú, pirókfenyérrel szálankint beborostálva. Közte
egy-egy szittyó, mely mikor virágzik is olyan, mintha száraz volna.

A hol aztán a víz kezdődik, ott kezdődik az élet.

Egy iszonyú puszta, mely tele van nekünk idegen élettel.

Egy nádrengeteg, melynek bajuszos bugái, mint egy ördög-vetés
hullámzanak a szélben. Annyi meddő kalász, mely tápláló magot nem
ereszt!

Benn titokteljes csönd és méla suttogás. A suttogás a nád közt zizegő
szélé, a csend a nappali álomé. A mocsár lakóinak a nappal az éj.

Szív és fej legyen, a mi e csendes országba be mer hatolni, hogy annak
rejtekein keresztül gázoljon.

Boksa ismerte már azon keresztül a járást. Neki az otthona volt.

Sokszor megjárta ő ennek a vigályosait. Ismerte minden semlyékét, hol a
tinót el lehet rejteni; tudta, melyik csereklyetörésen lehet kikerülni a
dágványokat, mikben feneketlen a sár? hol bírja meg az ingó bürü a lovat
és lovast? A ki letéved róla az abajdócz lápba, elnyeli a süppedék,
semmi tudomány meg nem menti onnan; a nadályok, rákok megeszik. És aztán
tudta, hol vannak pihentető tanyák az ingovány közepett? miknek
emelkedett szérüjén legelőt találnak a lovak, nádkunyhót a lovasok.

– Nem kell félni, a ki utánam jön!

Ezt oly büszkén mondta Boksa Gergő, mintha tudná, hogy ezen a földön
most már ő az úr. Itt kezdődik az az ország, a hol senki sem parancsol.
A mi nincs meghódítva soha. A hol az orosz czár minden hadvezérének meg
kell állni.

Ő pedig otthon él benne.

A lovak néhol szügyig gázolták a vizet. Egy helyütt egész folyamon
kellett átusztatniok. Nem volt út. A betyárt csak a gindár növényfajok,
a vaginya nyápicz-levelek vezették, merre van biztos feneke a víznek, és
saját csodaszerű tájékozása, mely megtalálta a vadonat egyformaságban a
bozóttömkeleg régi útjelölőit.

Néhol aztán úgy belejött az ismert csapásba, hogy rá sem kellett
ügyelnie lovára. Ismerte az már az útat maga is.

Olyankor aztán hátrahajolt és tartotta beszéddel útitársát.

Elmondta neki, hogy még nincs ám mindennek vége! Egy egész caleidoscop
volt a fejében tarka ábrándokból, miket egymás mellé fűzött.

«Még áll Komárom, s három esztendeig védelmezheti magát. Fogja is!
Azalatt újra egyet fordul a világ.»

«Legrosszabb esetben, ha feladja magát, cserében ki fogja kötni, hogy
mindenkinek közbocsánat adassék.»

«Több, mint bizonyos, hogy az orosz czár kikötötte, hogy itt a győzelem
után senkit se üldözzenek, a régi alkotmányt helyreállítsák.»

«Igen közel jár az elhihetőséghez, hogy most rögtön az oroszok és az
osztrákok fognak egymás közt összeverekedni; ezt az orosz tisztek maguk
beszélik; az megint új fordulatot ad a dolognak.»

«Azután még sokan vannak, a kik le nem tették a fegyvert, hanem elmentek
az erdőkbe, a lápokba; onnan fogják folytatni a guerillaharczot.»

«A fő emberek kimenekülnek Törökországba, a törököt segélyünkre hivják,
mint Tököly idejében. Az nem engedhet az orosznak, kénytelen lesz
bejönni.»

«A török háta mögött áll Anglia és Francziaország, azok meg fogják
támadni az oroszt.»

«A korona az angol királynő kisebbik fiának ajánltatik. Az azt
elfogadja.»

«Ázsiában van még hét sátoralja magyar, kik otthon maradtak a régi
hazában, azokért kiment az öreg Mészáros és behozza őket. Minden
sátoralja harminczezer harczost számlál.»

És mindezt a legfanatikusabb hit kemény meggyőződésével mondta el Boksa
Baradlay Ödönnek.

Ödön nem szólt ellene; csak magában gondolá:

«Vajjon engem is meg fog-e egykor lepni ez a szent őrjöngés?»

Bizony meg!

És nem volt egy ember, kivételnek sem, a kit itt valami kis rész e
holdkóros látások hallucinatióiból meg ne lepett volna.

Még az asztaliráshoz is folyamodtunk s kérdeztük a kopogó szellemektől:
mi lesz velünk?

Álmainkat magyaráztuk!

Kik? – Mind!

Csak az a külömbség, hogy egyikünk el tudta titkolni, hogy már benne van
e betegségben; a másikunk pedig kibeszélte.

Egy halálos-beteg nemzet rettentő fantáziálása volt az! Oh, de soká
gyógyúlt ki belőle!

Dél volt már, midőn elértek egy mocsárszigethez, mely pihenőt képezett
ez emberlaktalan útban.

Öt-hat öl átmérőjű kerek tér volt az, rekettye- és hangafa-bokrokkal
bekerítve.

A tér közepén volt valami rossz nádkunyhó. Egymásnak döntött nádkévék
gyékénynyel összekötözve.

– Itt megpihenjünk uram, monda Boksa Gergő, leugorva lováról. A lovakat
kimélnünk kell.

A tért buja fű lepé, sárkereppel vegyes: a lovak jó tanyára találtak.

– Nem érez ön valamit? kérdé Boksa.

– Semmit, felelt Ödön, nem értve a kérdést.

– Például: éhséget.

– Azt soká el tudom tűrni.

– Majd mindjárt lássunk valami után. A víz nem szokott üres lenni.

Boksa Gergő leveté csizmáit, felgyürkőzött s legázolt a vízbe a kerek
tér aljában. Nehány pillanat mulva visszatért, tele volt a kalapja
rákkal.

– Az «r» nélküli hónapban igen jók.

Azután siskából, kákából kerek máglyát csinált egy földbevájt katlan
fölött, abba belehajigálta a rákjait s tüzes taplós csóvával rájuk
gyújtá a máglyát. Mikor aztán lekaparta róluk a pernyét, a rákok szép
pirosak voltak. Meg voltak sülve.

Kiszedte őket s odateríté a fűre Ödön elé.

Azután maga ment jó példával elő a ráklakomában.

Ödön hozzá sem nyúlt; pedig Boksa váltig dicsérte, hogy milyen jó.

Mikor aztán készen volt vele, azt mondá Ödönnek:

– Ez így nem jól lesz. Nekünk még huszonnégy óráig kell mennünk, míg
arra a helyre találunk, a hova önt vinni akartam. Ön tegnap óta nem
evett; az úton ki fog dülni. Azt már látom, hogy az útfélen kinálkozó
csemegétől irtózik. Én hozzá vagyok szokva. Néha öt napig is elélek
nyers csigával, meg sulyommal. De ez bizony nem okos ember gyomrának
való. Majd segítek rajta. Két óra járásnyira innen észak felé fekszik
Komádi. Én oda beballagok; ön pedig itt marad és megvár. Jót alhatik
azalatt, csak a tűzre tegyen, hogy a szunyogokat elűzze. Úgy sem aludt,
tudom, sok éjjel. Alkonyatig visszatérek az elemozsinával. Akkor aztán a
szép holdvilágnál baktatunk tovább. Jó lesz úgy?

Ödön ráhagyott mindent. A nagy elbukás óta nem érzett magában akaratot.

Boksa tehát hevenyében felkantározott s az északi irányban tova tünt a
nádbozót között.

Akkor kezdte csak Ödön érezni az egyedüllét sulyát.

Kívül volt a világon.

Egyedül egy husz ölnyi kerületű szigeten.

Annak a szigetnek még a növényzete is mind olyan, mely a társadalom
számüzöttje, mely rossz hirével az emberlakta vidékről a magányba
menekült.

Itt díszlik a Gyilkos Csomorika, a vérbogyóju Álkekengi, a kéklevelü
mérges Ádáz, a vízlakó Békakorsócska, a kábító bűzű Zizon, a maszlagos
Haramag, a fenyegető fekete Zászpa, mint egy rablókból és orgyilkosokból
összevert világkerülő harám, mely titokban főzi a minden élő halálára
összeesküdött terveit.

Körül pedig a vízi kietlen körülbezárt egyeteme.

A víz szinén fennúszó nymphæák kalapnagyságú bőrlevelei s tulipános
virágai tanuskodnak róla, hogy ölnél mélyebb a vízfenék. E liliom sárga
virága messziről figyelmeztet, hogy ott mély iszap a talaj.

Milyen csodálatos börtön a természet ős tanyája.

Baradlay Ödön olyan jól be van itt zárva, mintha ólomtetők rekeszei
alatt ülne.

S ha eltávozott vezetője vissza nem tér, ha elvész, elfogják, vagy
elriasztják, Ödönnek itt kell elveszni. Ez ingoványból a maga erejével
soha ki nem talál.

De hát mit félt ő a pusztaságtól ez órákban?

A puszta nem sokára megnépesült, a néma csend megelevenült, a mint a nap
lejebb kezdett szállni. Suhogás hangzott a légben. Vándor kócsagok
repültek el feje fölött, fehér tollazatuk csillogott a napban; a
bölömbika elkezdett búgni bús hangon a távolban; a vízi kutya nyivákolt
oduja előtt, vad kacsák, lilék hápogása vegyült a békamilliardok
kerepelő kardalába, melybe beleszólt néha a berki csíkasz éh-vonítása. –
És semmi harangszó. – Nagyon távol kell lenni ide a legelső helységnek.

Hanem néha úgy tetszett Ödönnek, mintha a vízi világnak ez idegen
zsivaján keresztül egy-egy földütő dörgés dobbanna keresztül. – Mintha
egy ágyúszó hangzanék a távolból.

És ismét másik – és ismét másik.

Eszébe villantak vezetője agyrémei.

Három napja már, hogy az utolsó csataképes magyar hadsereg letette a
fegyvert s nem harczol többé. Ki ágyúz ott?

Talán a két szövetséges fél egymásra?

És tovább fűzte e gondolatot. Addig fűzte, míg egyszer fölriadt
önálmaitól. Hát már ennyire vagyunk?

Ilyen könnyű egy embernek megőrülni az egyedüllétben?

Magához tért.

A nap egészen lealkonyodott már. Kezdte érezni, hogy éhezik és fázik. A
mocsár közepén hideg az est.

És Boksa még sem jön elő.

Ha oda talált veszni? Hát ha szándékosan itt hagyta? Ez embert egykor az
ő láttára megbüntették. Testvére verette meg. Most szörnyű boszút állhat
érte. Csak itt kell felednie, a kit idáig behozott, az ingovány közepén.

A nap leszállt már s az ingovány tulsó oldalán, szélesnagy arczot
meresztve, jött fel a hold.

A mint Ödön a hold táblájába nézett, egyszer csak egy mozgó emberfőt
látott meg benne. Valaki közeledik.

Illés próféta hollója volt az, ki mesterének kenyeret hoz.

Nem sokára hangzott a mocsárban Boksa Gergő fütyörészése. Ismerős
csatadalt fütyölt. – Csak a dal maradt fenn.

Ödön fentartá a tüzet, hogy a közeledő könnyebben visszataláljon.

Boksa megterhelt iszákkal jött, általvetőjében duzzadt az egész
expeditióhoz való élelmezés.

– Soká kerültem vissza; – mentegeté magát már messziről, még le sem
szállt a lóról. De majd nagy baj volt. Hanem elébb lássunk hozzá!

Azzal leemelve lováról az általvető iszákot, kinyitá annak száját s
leterített szürére sorba lerakta a szerzett holmit: puha kenyeret,
sajtot, sonkát és tele kulacsot. A másik oldaláról az iszáknak meg egy
szőrgubát huzott elő, s azt Ödön vállára keríté.

– Jó lesz ám ez az úton. Láttam, hogy nincs meleg felöltője.

– Köszönöm.

– Nincs mit. Minden ingyen van, szólt Boksa és nevetett.

– Hogyan?

– Majd elmondom. Elébb együnk. Ne féljen, nem loptam. Úgy segéljen,
tisztességesen jutottam mindenhez. Hanem magam sem faltam még hozzá.

Azzal lehasalt a fűbe a leterített guba mellé s mindgyárt bebizonyítá
Ödönnek, hogy még maga sem vacsorált a hozottból, az által, hogy
olyanokat falt a leszelt holmikból, hogy majd megfulladt tőle.

Hanem még evésközben is elővette a nevetés. Csak még egyet akart inni.
Aztán Ödönnek adta a kulacsot.

– No, már most beszélhetek. Ejh de becsülöm az eszemet, hogy bementem
Komádiba. Ejnye, de felsült ez a kis expeditio. Hát gondolja el, uram, a
mint belovagolok Komádiba, nem szól ám senki semmit, csak hagynak előre
menni a városházáig. Akkor látom, mikor a piaczra érek, hogy utczu
mákomadta, hiszen tele van ez a város kozákkal; csak úgy bukkannak elő
egyik házból is, másikból is, a városháza meg épen főhadiszállás.
Szaladni késő volt. Mindenütt el volt az útam állva. No most Gergő, a ki
hunder-bundere van, vagy te szorítod meg őket, vagy ők szorítanak meg
téged.

– No, és mi lett?

– Hát: én szorítottam meg őket; oda koczogtam egyenesen a városház
ajtajához. Megparancsoltam egy kozáknak, hogy fogja a lovam kantárját,
míg visszakerülök; azután a strázsától megkérdeztem, hogy hol a
generális? Nem tudom, generális volt-e? de rárontottam. Tudtam, hogy
azért van ilyen messzire leküldve a főseregtől, hogy élelmi szereket
szerezzen számára. Egyenesen rárukkoltam a tegnapi utalványnyal. Uram,
mondom neki; én ökröket adtam el nektek, itt az utalvány, fizess. A
jámbor megijedt, majd hogy ónossá nem lett. Nagy összeg volt, a mit
követeltem rajta. Váltig szabadkozott, hogy Nagyváradon van a főpénztár,
menjek oda; de én annál jobban allegáltam, hogy nekem itt kell a pénz,
hogy menjek én oly messzeföldre? azt sem tudom, merre van? Nekem is
fizetnem kell a többieknek! Míg utoljára is kötélnek állt s aztán
megalkudtunk, hogy én leengedek neki az utalványból harmincz perczentet.
Úgy megörült neki, még meg is ölelt; a hetven perczentet meg kifizette.
Itt van a zsebemben. Én nem csaltam meg érte senkit. Eladtam nekik az
ökreinket, a miket úgy is elfogtak volna, ők megkapták a mit vettek. A
szegény generálisnak is maradt belőle harmincz perczent. Jól esik
szegénynek, bizonyosan családapa, gyermekei vannak. Az Isten áldja meg
jártában-keltében!

S még egyet szelt a sonkából, kenyérből.

Ödön úgy irigyelte ez embert, a ki a legrettentőbb katastrophában is
megtalálja az átkozott humort.

– És most útra!

A tele hold kedvezett a bujdosóknak. A mocsár belsejében több helyütt
egész száraz tisztások voltak már, miben gyorsítani lehetett a haladást.
A lovakat is jobban lehetett ott etetni. Mindenütt buja fű volt,
szederindás, máholás haraszt.

Reggeltájon egy folyam partjához értek.

Itt egy ismerős halász kunyhójában pihent meg Boksa Gergő védenczével; a
halász paprikás halászlét készített számukra; Boksa krámpámpulit égetett
hozzá. A reggeli után Ödönt úgy elnyomta az álom, hogy végigdült a
gyékényen és aludt hosszan, három éji virrasztás és futás után.

Mikor fölébredt, Boksa ott ült a kunyhó ajtajában.

– Mennyi az idő? – kérdé tőle.

– Alkonyra jár.

– Olyan hosszan aludtam! Miért nem költött fel elébb?

– Isten ellen való vétek lett volna. Ön otthon volt álmában s a kis
fiával beszélgetett.

E szóra Ödön nagyon elkomorult.

Nem volt nehéz kitalálni az ő álmát.

Az út most már mindenütt a kanyargó folyam mentében vezetett.

A szabályozatlan folyam partjait mindenütt lankaságok fedték. Erdők,
miknek lába az év három szakán át vízben úszik, mikben csónakon, vagy
lóháton szokás járni; gazdag tölgyfa- és éger-erdők, mik közt folyik a
víz, úgy, hogy a folyam közepén levő szigetek csak folytatásai látszanak
lenni a parti erdőnek; néhol a partok és szigetek fái, óriási
koronáikkal összeborulnak, a folyam ága alattuk suhan el.

Az idő beesteledett már, midőn egy nagyobb szigethez értek, melyről hid
vezetett át az északi partra, melyen ők jártak.

– Helyben vagyunk, uram. Monda Boksa. Itt lesz már annak az ismerősömnek
a lakása, a kihez önt vezetni igértem.

– A neve?

– Majd ráismer ön.

– Nem leszek neki terhére?

– Bizonyosan nem.

Csendesen átdobogtak a hidon, s a mint a hidfőnél kétfelé nyilik az ős
pagony s az összehajló óriási fák, mint egy zöld templomíven át engednek
a sziget belsejébe láthatni, egy, a holdtól megvilágított kastély képe
látszik; a falak repkénynyel, futó rózsával bevonva, mely másodszor
virágzik; a ház mellett egy óriási hárs, előtte egy széles azur-tó,
melynek tükrében a ház még egyszer előtünik.

Ödönnek úgy tetszett, mintha látta volna ezt a képet valahol, lefestve.

A ház verandáján már lámpa égett, a kivilágított ablakok tűzfénye
reszketett a tó habján.

A két lovag csendesen haladt a kastély alá a kavicsos úton.

A veranda előtt leszálltak lovaikról; egy lovász átvette a lovak
kantárait, s a két jövevény felhaladt a márványlépcsőkön.

És mikor Baradlay Ödön a veranda küszöbén állt s a kivilágított ablakon
át egy tekintetet vetett annak belsejébe, ott látott egy asztal mellett
egy gyászruhás ifjú nőt, egy alvó csecsemővel ölében, – egy másik
márványarczu hölgyet, ki mozdulatlan tekintettel olvas egy előtte
kiterített kapcsos bibliából, és egy fiatal férfit, ki egy kis fiút tart
a térdén s egy nagy fekete táblára betüket rajzol elé.

És úgy tetszik neki, hogy mindezen alakokat ő olyan jól ismeri.

A szögletben egy nagy newfundlandi kutya hever, az hirtelen felkapja
fejét és fogait nevetésre vicsorítva, siet az ajtó felé. Úgy tud
nevetni, mint egy bohó nagy ember. Tudja, hogy ugatni nem szabad, mert a
kicsike alszik.

Az eb nyüzsgésére mindnyájan az üveg-ajtó felé tekintenek, várakozó
bámulattal. Ők nem látnak a külsötétbe.

– Hol vagyok? – rebegé Ödön megrendülten vezetőjéhez.

– Otthon!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –




A NEM MUTATOTT LEVÉL.

Ödön nagyon jól sejtette azt, hogy igen fájdalmas boldogságot szerzett
meg számára az, a ki őt családjához haza hozta.

Az az élet egy mindennapos haldoklás volt.

Ödön, mint föltevé magában, rögtön hazaérkezte után tudatá levélben a
teljhatalmu fővezérrel, hogy hol van; rendelkezzék vele. Itt be fogja
várni parancsát.

És már most addig az ideig örüljünk egymásnak.

Mikor minden csók egy búcsuvétel, mikor minden ölelés közé oda tolakodik
egy hideg árny, mely azt susogja: «talán holnap?»

Aranka egy elkárhozott angyal kínjait szenvedi.

– Ne maradj itt, suttogja férjének. Eredj, menekülj. Rejtsd el magadat.
Mit nekem a te büszkeséged, a te nagyságod? légy nekem megalázott, légy
kicsiny, de maradj enyim. Fuss, a míg futhatsz. Becsületszavadat adtad
nekik? Ha százszor megszeged, százszor imádni foglak! Menj külföldre, én
utánad megyek. Ha nem akarod, itthon maradok és leszek gyászoló
özvegyed. Viselem gyászruhámat, csak élve maradj. Ne hagyj iszonyú
örökséget két gyermekedre. A vérkeresztelőben ne füröszd meg két fiadat!
– Menjünk koldulni együtt. Végig a világon. Mi kell nekem egyéb, mint te
és két gyermekem? Mi közöm én nekem a ti családi nagy nevetekhez? Dobd
el nevedet. És szeretni foglak, akármi neved lesz. Nekem ott lesz hazám,
a hol te fogsz lenni. Menjünk el Amerikába. Leszek ott melletted
szolgáló, napszámos, cseléd. – Vagy hát ölj meg engem elébb, és légy
akkor római!

Ödön nem hajtott szavára. Bevárja sorsát.

Az ifju nő izgalmát rettenetes volt naponkint látni. Minden ajtónyitásra
fölrezzent, minden idegen hang az előszobákban fölriasztá: nem férjét
idézik-e már?

És éjszaka, mikor mindenki aludt: ő ébren számlálta az órákat, s
végig-végigjárt a szobában az éji lámpával kezében, kérdezősködve
mindenkitől, nem hallottak-e valami neszt? Nem zörget-e valaki a kapun?
Nem hallanak-e fegyvercsörgést odakívül?

Jenő minden éjjel találkozott e kísértő alakkal: a mint fehér
hálóköntösét összevonva keblén, tornáczról tornáczra suhant, mereven
fölnyilt szemeivel éber álmokat látva, mint egy őrült, mint egy
holdkóros. Gyakran lecsillapítá aggodalmait s biztatva rávette, hogy
térjen hálószobájába vissza. Hiszen csend van. Nyugszik minden. Nem
hallatszik semmi.

És aztán mindennap, mikor a posta érkezett, mily mohó aggodalommal esett
a család az érkezett leveleknek. Kinek jött levele? Mi a tartalma?
Érkezik-e válasz Ödön levelére?

Nap nap után mult, és még nem jött semmi felelet.

Egy délután, midőn ismét megérkezett a kőrösszigeti kastélyba a posta, a
hozott levelek közt volt egy, melyen a czím németül volt fölírva.

«Herrn Eugen von Baradlay.»

Eugen = Jenő.

A levelet átadták Jenőnek.

Jenő felbontotta, elolvasta azt és aztán keblébe tevé.

Az egész család jelen volt.

Anyja kérdezé tőle, honnan jött e levél, s mi van benne írva?

– El kell innen mennem!

Anyja azt kérdezé:

– Hová és miért?

Jenő arra elszánta magát és előállt vele.

– Én nem nézhetem ezt így tovább. A Baradlay-ház összeomlik, s rászakad
családunk fejére. El van veszítve minden, és ti nem tudtok többé
segíteni. Számítástok rosszul ütött ki. Erőfeszítéstek kárunkra vált.
Elveitek le vannak tiporva. Én nem nézhetem ezt a kínt tovább. Egyik
bátyámról nem tudok semmit, másik bátyám napról napra várja befogatását.
Anyámnak egész nap egy szavát nem hallani. Ángyom az őrüléshez közel.
Engemet ez az élet megöl. Ti elvégeztétek, nem tehettek többet
magatokért semmit. Most következem én, majd én tenni fogok.

– Mit? – kérdezé anyja hidegen.

– Azt én tudom.

– De nekem is jogom van megtudni. Mert családom tagja e házért nem tehet
semmit, a mire én azt nem mondom: «jól van!»

– Majd megtudod azt, ha megtörtént.

– S ha akkor azt mondom rá: «nem jól van»?

– Akkor már nem fogod azt megmásíthatni.

– Akkor előre tiltani fogom.

– Hasztalan. Parancsodra nem hallgatok többé. Férfi vagyok. Tetteimmel
szabad.

– De fiú is vagy és testvér, – szólt közbe Ödön.

Jenő bánatosan tekinte bátyjára.

– Azt majd megtudod később! – mondá halk sóhajjal.

Anyja megfogta Jenő kezét s azt kérdé tőle:

– Te családunk megmentésére gondolsz?

– Gondolok és teszek.

– Kitaláljam gondolatodat?

– Nem hagyom azt.

– Én olvasok lelkedben. Hiszen csecsemő korodtul fogva tanulmányoztalak.
Könyv voltál, melynek minden fejezetét tanultam. Te e perczben arra
gondolsz, hogy elhagyj bennünket s visszatérj régi összeköttetéseidet
megujítani, előbbi befolyásodat a mi ellenségeinknél visszanyerni.

Jenő keserűen vágott közbe:

– És aztán bátyáim elkobzott vagyonát magamnak megszerezni, úgy-e?

Anyja megsajnálta e szóért.

– Nem fiam. Én nem keményszivűséggel vádoltalak. Inkább azzal, hogy
nagyon is szeretsz bennünket; hogy áldozatot akarsz hozni
megmentésünkért, áldozatot, mely keserűbb magánál az elveszésnél.

– Talán keserű lesz; de majd hozzászokunk.

– Mihez?

– Én nem mondtam. Te tudod.

– Tudom! Te visszatérsz Plankenhorstékhoz!

Jenő bánatosan mosolygott.

– Ezt olvastad a szivemben?

– Nőül akarod venni azt a leányt, hogy azon család mindent tehető
befolyásával megszabadítsd testvéreidet!

– Úgy hiszed?

– Azt a leányt, ki az én gyűlöletemet hozza móringul házadhoz, kit
elátkozott hazád, kivel megver az Isten!

Aranka odaveté magát napa keblére.

Anyám, ne mondd ezt róla, hát ha szereti őt!

Ödön visszavezette nejét ülőhelyéhez.

– Ne szólj közbe, szerelmem. Tárgyakról van szó, a miknek fogalma
hiányzik a te angyaltiszta lelkedben. Ha arról volna szó, hogy valaki
közülünk mezitláb, szőrkötéllel nyakán menjen bűnbocsánatot kérni
vezekelve, azt mondanám: meglehet, egy királyon is megtörtént már ez; ha
arról volna szó, hogy valaki közülünk a templomban, a nép előtt
visszaesküdje mindazt, a mit eddig vallott: azt mondanám, meglehet: egy
bölcsen is megtörtént már ez. De hogy életet, boldogságot vásároljanak
meg azon az áron, hogy egy oly nőnek esküdjenek szerelmet, ki mindazon
csapásnak, mely hazánkat érte, sugalmazó ördöge volt; ki szította a
gyűlöletet nemzet és nemzet között, ki árulkodó, kém és rágalmazó volt;
ki lázította a polgárt a trón ellen s bakónak adta a fellázítottat; ki
pokoli tanácsokat forralt fúria-keblében, miket hogy meghallgattak, két
ország fogja megsiratni és soha ki nem gyógyul belőle: hogy ezt a
mænadot, mint menyasszonyt hozza be apái házába, azt nem teheti egy
Baradlay. S ha teheti, találni fog egy másikra, ki ezen az áron élni nem
akar.

Az anya sírva borult Ödön fia nyakába. Az ő büszke lelkének hangjai
voltak ezek.

Jenő nem szólt rá semmit, csak szomorúan mosolygott és távozni készült.

Aranka oly szánalommal tekinte rá.

– Te is elitélsz-e? suttogá hozzá Jenő, távoztában.

– Tedd, a mit szived parancsol! sóhajtja az ifju nő.

– Az égre! azt teszem.

De anyja útját állta még. Letérdepelt előtte, úgy állta útját.

– Fiam. Könyörögve kérlek, ne menj. Érjen bennünket halál, nyomor,
kínszenvedés. Viseljük tűrve, panasztalan. Hiszen tizezren haltak meg ez
eszméért. De lelkünket ne hagyjuk megölni. Hisz mi mindnyájan poklot
szenvedünk s nem hallasz bennünket Istent átkozni soha. Ne zárd el
előlünk az utat az égbe.

– Anyám, kérlek, kelj fel.

– Nem; ha te elmégy, a porban a helyem. Te sujtasz oda.

– Te nem értesz engem. Nem is akarom, hogy érts.

– Hogyan? szólt örömmel az anya; te nem arra gondolsz, a mivel én
vádoltalak?

– Nem felelek rá.

– Csak egy szót, szólt közbelépve Ödön. Ha meg akarsz bennünket
nyugtatni, mutasd meg mi van azon levélben írva, a mit most kaptál?

Jenő ijedten kapott kebléhez, mintha attól félne, hogy erővel veszik azt
el tőle, s rejthetlen zavarral monda:

– Azt nem fogjátok meglátni!

– Én akarom azt olvasni!

Most Jenő arcza egyszerre kigyulladt.

– Baradlay Ödön! e levél Baradlay Eugénnek szólt. Az én vagyok.

S elfordult tőle büszkén.

– Úgy anyánk jól talált! mondá Ödön.

Az anya fölkelt térdéről. Könnyei omlottak és arcza büszke volt.

– Tehát menj! Menj, a hová önfejed visz. Hagyj itt engemet kétségbeesve,
könyezve. És tudd meg ezt. Két fiamnak a feje a bárd alatt; de én nem
azokat siratom, a kik elvesznek, hanem tégedet, a ki megmaradsz.

Jenő szelid mosolylyal tekinte e nehéz mondás után anyjára.

– Anyám, emlékezzél rá, hogy midőn eltávoztam, ez volt hozzád utolsó
szavam: «Szeretlek.» Isten veled!

És elsietett.

Senkitől sem kapott egy búcsúcsókot: csak a kis unokaöcstől, ki odakinn
játszott a füvön. Az nem bocsátotta el a nélkül, hogy megcsókolja, s
megkérdezte tőle, mikor jösz vissza, bátyám?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Abban a levélben pedig ez volt írva belül:

«Baradlay Eugén kormánybiztos úr.

Jelenjék ön meg azonnal a pesti hadbiróságnál, Új-épület II. pavillon.»

Aláirva a hadbiró.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nem történt egyéb tévedés, csak az, hogy az «Ödön» nevet hibásan
fordították le németül «Eugén»-ra.

Ez már azon időkben egyszer megtörtént.




EGY EMBER, A KIT EDDIG MÉG NEM ISMERTÜNK.

Baradlay Jenő megjelent pontosan a hivás szerint a hadbiró előtt az
Új-épület II. pavillonjában.

Csak két dolgot kellett bebizonyítania. Azt, hogy ő valóban Baradlay
Eugén, és hogy Baradlay Eugén idézve van. A többi jött magától.

Bezárták.

Ott aztán várhatott, míg a sor reá kerül.

Nem soká kellett várnia. Neve az első sorban állt.

De hát lehetséges volt-e ilyen tévedés?

Minden lehetséges volt azon időben.

Az egész emberi társaság fel volt fordulva fenekestül. Nem volt közélet,
nem volt sajtó, nem volt nyilvánosság. A magánélet is fel volt dulva.
Minden család magának élt; alig volt egy, melyből ne hiányzott volna
valaki, melynek hiányzó tagja bujdosó, menekült, fogoly, vagy csatában
elpusztult ne lett volna.

Sok nő elindult férjét keresni, kereste évhosszant, míg megtudta, hogy
özvegy. Más meggyászolta férjét, újra nősült, míg megtudta, hogy férje
még él.

Bizalmatlan volt mindenki egymáshoz, rettegett a hatalomtól, félt a
jövendőtől.

Rendes lakhelyétől messzeszórva élt a nagyobb rész; idegen név alatt
jártak-keltek, rejtőztek ezeren meg ezeren.

Egy egész nemzet volt a vádlott!

S a százezernyi vádlott perében biró volt egy idegen testület, melynek
tagjai senkit, de senkit nem ismertek itt.

Az Eumenydák voltak a bevádlók. Azoknak vér kellett. Mindegy, akárki
vére: csak meleg legyen.

És akkor nem volt a magasban egyetlen bűbájos női szem, melynek egy
elhullatott kegyelem-könye lenyomta volna a vér tengerét.

Megtörtént, hogy nem az veszett el, ki legfelül állt a küzdésben, hanem
a ki legközelebb volt az elbukásban; nem az, a ki legtöbbet tett, hanem
a ki egyet megsértett azok közül, a kik bevádlói lettek.

Megtörtént, hogy egy ember meghalt azért, mert dicsekedett egy ténynyel,
a mit soha sem követett el, a min jelen sem volt, de mondta, mikor az
dicsekvés tárgya volt.

Megtörtént, hogy egy másik megszabadult, mert merészen azt állította,
hogy az, a ki vádolva van, nem ő, hanem egy névtársa, ki másutt lakik.
Mig azt keresték, elmult a zivatar, s megszabadult.

Megtörtént, hogy egy vádlottat már szabadon bocsátottak, s azután mentek
utána újból és úgy itélték el.

Megtörtént, hogy egy elitélt személyesen jelen volt, mikor a nevét a
bitóra szegezték; senki sem tudta, hogy ő ott van.

Megtörtént, hogy hasonló nevű két ember közül a vádlott menekült meg; a
nem vádlott lett felhajhászva.

Százan, meg százan, kik most boldog emberek, egy csodának, egy
sorsszeszélynek köszönhetik, hogy most odakinn nem hallgatják a fű
növését.

A közvádlók és birák közül soha sem látta egy is sem Baradlay Ödönt, sem
Baradlay Jenőt, s akkor még nem volt fotografia kölcsön-bemutató
intézete létrehozva a hires emberek számára.

A két név magyarból németre fordítva számtalanszor összecseréltetik. Sok
ember van, a ki ma sem tudja kiválasztani Ödön és Jenő közül, melyik az
Edmund, melyik az Eugen? E tévedést hivatalos okmányok bizonyítják. Még
pedig olyak, mikben nem is német, de magyar fordító tévesztette össze a
két nevet.

És aztán a főfő-vádlottak hermetice el voltak zárva. Még csak az sem
történhetett meg, hogy egyik elárulja a másik kilétét.

Igy történhetett meg az, hogy Baradlay Jenő feljelenthette magát, mint a
vád alá fogott kormánybiztos.

Miután e szerint rubrikája be volt töltve, otthon maradt testvére hiába
várta többé az idéző levelet, hiába kereste nevét a hivatalos lapban az
edictaliter idézettek között. Nem bolygatta senki.

Pár hét mulva rákerült a sor, hogy Jenő kihallgattassék. Azalatt
összegyűjtötték ellene az adatokat.

Szorgalmas, figyelmes életirói voltak, kik nem hagytak feljegyzetlen egy
tettet, egy lépést sem, mely halálbűnt képezett e pillanatban; nem egy
villanást, mely életére fényt vetett. Ezuttal a sírbolt fényét.

Ott volt az egész hágcsó, mely ama bizonyos magaslathoz vezet,
lépcsőről-lépcsőre.

– Ön Baradlay Eugen? kérdezé a hadbiró.

– Én vagyok az!

– Nős, gyermekes?

– Van nőm és két fiam.

– Ön kormánybiztos volt a felkelő seregnél?

– Az voltam végig!

– Ön ugyanazon Baradlay Eugen, ki megyéje administratorát erőhatalommal
elűzte elnöki székéből?

– Ugyanaz vagyok!

– Ön a martiusi mozgalmakban a magyar küldöttség élén megjelent Bécsben
s ott izgató beszédeket tartott a nép előtt?

– Nem tagadhatom.

– Ráemlékezik-e ön, hogy ezen itt feljegyzett szavakat mondta akkor?

A hadbiró egy tárczából kiszakasztott lapot adott kezébe, hogy olvassa,
a mi azokon van írva plajbászszal.

Hogyne emlékezett volna azon szavakra Jenő? hisz Alfonsine irta azokat
fel amaz emlékezetes erkély alatt, midőn testvére szónoklatát hallgatták
együtt. Az ő vállára téve tárczáját, jegyezgeté fel e nevezetes
mondásokat – – albuma számára.

És ő rajta hideg borzadály futott akkor végig. Valami azt susogta akkor
lelkében, hogy e nap ragyogásáért valakinek még meg kell egykor fizetni.

Az a valaki most itt áll.

Amaz erkély volt a második lépcső azon megjósolt magaslathoz. Az utolsó
lépcsőfokon áll – Jenő.

Hidegvérrel nyujtá vissza az elolvasott sorokat.

– Igaz. Mindezeket én mondtam.

A birák bólogattak fejeikkel: «Ezt nem lett volna kénytelen bevallani,
csak «egy tanú» van ellene.»

Folytattatott.

– Önnek egy testvére volt a gárdánál, később a huszároknál, azt egész
csapatjával együtt ön bírta rá a hadsereg elhagyására.

(Ah! Ezt nem tudják, ki tette? Vagy tán szándékosan az egész család
terhét mind egynek a vállaira halmozta össze valaki, hogy annál
biztosabban elsülyeszsze, s meg akarja hagyni az anyát, hogy fiait
elsirassa.)

Jenő sietett felelni rá:

– Igen, én tettem azt.

Oly mohón válaszolt, hogy feltünt a vallatónak.

– Önnek volt egy másik testvére is, Edmund, vagy Jenő?

– Igen. Magyarul Jenő, németül Edmund.

– Nem megfordítva van? Eugen a Jenő, Edmund az Ödön? E fölött hallottam
vitatkozni.

– Ezt mi jobban tudjuk. Úgy van, a hogy mondtam.

– Ezen testvére is eltünt önnek Bécsből a másikkal egyidejüleg. Mi oka
volt arra?

– Úgy hiszem az, hogy az udvari kanczelláriával együtt az ő állomása is
megszünt, s így neki nem volt oka Bécsben miért lézengeni tovább.

– S hová lett önnek e legkisebb testvére?

– Az egész hadjárat alatt otthon volt; ügyelt a gazdaságra, nem vett
részt semmi mozgalomban, festészettel, zenével foglalkozott s tanította
játszani kis fiamat. Most is otthon van.

– Ön azalatt egy szabad-csapatot alakított saját költségén?

– Igen. Kétszáz lovasból, háromszáz gyalogból állt az; a kápolnai
ütközetben magam vezényeltem a lovasságot.

– Ön megelőzött. Nem volt ön jelen a debreczeni országgyűlésen?

– Miután két helyen egyszerre nem lehettem.

– Ez igaz. Hanem a helyett a hadseregnél működött ön, mint
kormánybiztos?

– Elejétől végig.

– A forrói csata után nagy buzgalommal segített a szétrobbant felkelő
sereget összegyűjteni.

– Úgy volt.

– E hatáskörében ön nagy erélyt fejtett ki. Hogyan tudott ön két hét
alatt három ujoncz zászlóaljat felruházni? Nem lenne szives ez iránt
felvilágosítást adni?

Jenőnek szomorú szerencséje volt, hogy erről is pontosan értesülve
kellett lennie.

– Megtudtam, hogy egy hajószállítmány posztó megy alá a horvát határőrök
számára; azt elfogtam az útban. Ugyanazon barna posztót használtuk
honvédeink attilájához is.

Jenő feleletei többet árultak el, mint kellett volna. Nemcsak nyugalmat,
hidegvért, de életuntságot, önelhagyást.

A hadbiró próbára tette. Talán gyanúja volt.

Keresgélt a félretett vádiratok között. Talált egyet.

– Itt az mondatik, hogy ön a bányavárosi hadjárat alatt az állam
pénzverdéiből minden érczkészletet elkobzott s azt magának tartotta.

Most már a harag pírja lepte el az ifju arczát. Indulatosan kiálta fel:

– Az nem igaz! Az rút rágalom! Azt egy Baradlay nem tette!

E felindulás pecsételte meg halálát.

Ez bebizonyítá, hogy ő az igazi. Igy haragra gerjedni csak az képes, a
ki érezte a vádat, csak Baradlay Ödön maga.

Még azután sok apró részletet kérdeztek tőle. Meg tudott mindenre
felelni. Ödönnek anyjához írt leveleiből ismerte bátyja szerepét.

Voltak olyan kérdések is, a mik által más személyek lettek érintve;
azokra megtagadott minden választ.

– A mit magam tettem, azt elmondom; másra nem fogok tanuskodni.

Tartania kellett tőle, hogy ha valakivel a többi vádlottak közül
szembesítik, az rögtön elárulja kilétét. Azon kellett igyekeznie, hogy
röviden és gyorsan végezzenek vele.

Czélt ért.

Olyan idő volt, a mikor röviden végeztek és gyorsan.

Még egy utolsó vádpontot kellett meghallania.

– Ön a budai várostrom alatt a testvérével Richarddal, összezördült, s e
miatt párbajt vívtak együtt.

– Mink? riadt fel Jenő, elsápadva. Erről a két testvér minden levele,
miket anyjukhoz irtak, hallgatott mélyen.

– Igen. «Forradalmi párbajnak» hívják azt; a franczia forradalom alatt
az volt a divat, hogy ha két bajtárs összekapott, a vitát úgy
egyenlítették ki, hogy mind a ketten az ostromlott várfal, vagy a
megrohant ellenség harcz-sora ellen vezették csapataikat; míg egyik
győz, vagy elesik. Ön ott is első volt a lábtón, s testvérét megelőzte.
Igaz ez?

Jenő keble elszorult. Mi szörnyű háborgás lehetett az, mely ilyen
hullámokat vetett! Hogy két ilyen testvér azt tehette? ő még hinni sem
képes azt; ki feküdt az alatt a tenger fenekén.

Mit feleljen erre? Talán nem is volt igaz?

– Egy Baradlay nem szokott dicsekedni!

Jó felelet volt.

Meg voltak vele elégedve.

– Mit tud ön felhozni védelmére?

Az ifju büszkén felelt meg mindannyi helyett.

– Tetteinkben a védelem. Az utókor itélni fog azok felett.

A hadbiró kikeresé könyvéből az esketési formát; a vészbirák felálltak
és utána mondták azt, a vádlott jelenlétében.

Azután kivezették az előszobába.

A vészbiróság ülnökei voltak egy ezredes, egy őrnagy, egy százados, egy
főhadnagy, egy alhadnagy, egy őrmester, egy tizedes, egy szakaszvezető
és egy közlegény.

Legelső a közlegény, a ki szavazatát adja, és így fölfelé.

Egy óranegyed mulva visszahívták.

A hadbiró felolvasta előtte az itéletet.

El voltak számlálva tettei, bevallva, rábizonyítva. Ki volt hagyva az, a
mit visszautasított. Maradt még elég.

És ezekért meg kell halni.

Fejével inte, hogy jól van.

Holnap reggel.

Nagyot fohászkodott.

Czélt ért.

Csak azt kérte, hogy engedjék meg neki, hadd irjon levelet az utolsó
éjszakán nejének, anyjának, testvérének.

Az meg lett engedve.

Megköszönte.

És olyan szeliden mosolygott végig biráin. Egy köny nem ragyogott
szemében.

Hanem a birákéiban igen.

Hiszen ők nem voltak okai annak, hogy az Eumenydák szomjaznak, hogy a
Diráknak vér kell.




A TÚLVILÁGRÓL.

Beálltak az őszi esős idők.

A Baradlay-család visszaköltözött a kőrösszigeti nyári villából a
nemesdombi kastélyba.

Az nem volt többé sebesültek kórháza. Elvitték azokat másfelé. Az
államnak volt már joga hozzájuk. A harczos időknek semmi nyoma többé az
úri lakban.

A melancholia élő képe e táj. Az udvar mindig tele sárga levelekkel,
miket a platánfák hullatnak; a park minden fája veres, sárga és fakó. A
kastély két harmadrésze lakatlan, ablaktáblái be vannak téve. Kocsinyom
sincs az udvaron, vendég nem jár most! S a háziak szobáikon kívül nem
mutatkoznak.

Fáj azoknak a természetet látni! A szabad lég agyonnyom ilyenkor. Jól
esik a négy fal.

Minden cseléd fekete ruhát visel. Még most csak az ifju úrnő atyjáért a
gyász. A kis unoka is fekete ruhában jár. Kegyetlen gondolat. Egy kis
gyermekre fekete ruhát adni: azt is megismertetni a búskomorsággal. A
legkisebb is egész nap sír, valami baja van, a mivel kis gyermekek
vesződnek, s a mi azoknak annyi kínt okoz.

És aztán az egész napot együtt tölti a család. Szűk körben, egy
szobában. Néha órákig nem szólnak egy szót, s midőn megszólal egyszerre
a két nő, megesik, hogy ugyanazon a szón kezdik beszédüket; mint kik
folyvást egy tárgy után, egy nyomon jártak lelkeikkel.

Ilyenkor azután egyedüli jó barát a könyv, a hallgatva társalgó betű.

Mert vannak betük, a mik nem hallgatnak. Sorok, a mikben jajkiáltás,
égzengés, gyászharang hangzik! Sorok, mik a posztóval bevont dobok
hangján dübörögnek.

Ilyen sorokat találni azon év őszi hónapjainak hirlapi hasábjain.

Sorok, miknek olvasása után reszketve veti magát férje keblére Aranka, s
némán öleli át karjaival, mintha azt hinné, hogy akkor azután nem
veszítheti el.

És oly halavány minden arcz.

A kis fiu félve kérdezi egyszer anyjától:

– Megnémult-e az én atyám?

Egy ilyen hallgató együttlét alatt, a késő esti órákban, az együtt
búslakodó Giant, a newfundlandi, hirtelen felugrott s dühös ugatással
rohant az ajtónak.

A mellék-teremben nehéz léptek hangzottak.

Giant nem hallgatott semmi szóra; üvöltött, ugatott s az ajtóra ugrált.
Oly magaviselet, mely e faj komoly természetéhez s Giant jó neveléséhez
épen nem illet.

Ödönnek nyakörvénél fogva kellett az ebet az ajtótól elvonszolni, s meg
kellett fenyíteni, hogy szokott helyére visszafeküdjék.

Azzal kinyílt az ajtó, s belépett rajta a vendég, bejelentés nélkül.
Olyan vendég volt az, a ki nem szokta magát bejelenteni. A kinek joga
van mindenüvé belépni, szentélybe, vagy az úrnő hálószobájába; nappal,
vagy éjfélkor, mikor ebédelnek, alusznak, vagy imádkoznak, engedelmet
nem kérve és fedett fővel: egy zsandár.

Fején a rézhegyű sisak.

Azon rézhegyű sisak, a mit a muszka testőröknél legjobban megbámultak a
magyarok; s úgy látszik, e bámulat akart megörökítve maradni az új
csendőrök fövegeiben. A miért is elnevezte őket a néphumor
«muszkahagyás»-nak.

A csendőr katonásan üdvözölt, fejéhez emelve kezét és száraz hangon
szólt:

– Bocsánat, hogy ily órában jövök, de sürgönyt hoztam, Pestről.
Új-épület. Második pavillon. Baradlay Edmund úrnak.

Tehát itt van!

Ödön egy gyertyát vett fel az asztalról.

Én vagyok az. Sziveskedjék ön szobámba kisérni.

– Engedelmet. A két úrhölgynek is hoztam levelet. Özvegy Baradlay
Kazimirné és Baradlay Ödönné asszonyságok.

Tehát mind a hárman? Tehát együtt!

E gondolattól átvillanyozott mosoly rebbent át a két hölgy arczán. Csak
egy pillanatig. Azután Aranka rettegve borult kis szopós gyermekére.
Baradlay Kazimirné féltve takarta el kezeivel ölébe buvó kis unokája
fejét.

Hát ezekből mi lesz akkor?

Kire marad a szopós gyermek, a kinek az anyját befogják?

Bánja azt Themisz?

A csendőr elővette kebelébe dugott pirosbőr tárczájából a leveleket és
kiosztá azokat czímeik szerint az illetőknek.

– Itt fogok várni az előszobában önök további rendelkezéseig.

Azzal ismét szalutált, sarkon fordult és kiment.

Mind a hárman sápadtan tekintének a kapott levelek czímére, pecsétjére:
a hogy szoktak fenyegető, rettegett tartalmú leveleket elébb
borzadálylyal körülnézegetni, mielőtt felbontanák. A pecséten a
hadbiróság körirata, a czím szabályos irodai calligraphia, kétszer
aláhuzva e szók: «ex offo».

Aranka bölcsőjébe fekteté ölében levő gyermekét.

Aztán kiki feltörte a maga levelét. Ugyanazon irodai szépirászattal
mindenikben egyformán ez van irva:

«Kötelességemnek tartom, az ide mellékelt, hivatalosan megvizsgált s
elküldhetőnek talált iratot önhöz átmenesztetni». – Alatta olvashatlan
macskakaparás, mint név.

A mellékletben odacsatolt iratok voltak Jenő levelei.

Az Ödönhöz irt levél így szólt:

«– Kedves Edmund.»

«Én ma bevégzem azt, a miért éltem: meghalok elveimért.»

«Ne sújtson le az eset; én felemelt fővel állok előtte.»

«Itt hagyom áldásomat s magammal viszem hitemet.»

«Kiomló vérünk nem hull háládatlan földbe, arany boldogságot fog az
teremni egykor hazánknak, az emberiségnek.»

«Ti csendesen fel fogjátok építeni a romokat, a mik most a mi fejünkre
szakadtak.»

«A hajó kormánya ismét kezetekbe fog kerülni, elébb vagy utóbb.»

«A mi sírköveink lesznek a jel, hogy ott szikla van, a merre nem kell a
hajót kormányozni.»

«Én sorsommal kibékülve halok meg.»

«Jó nőmet, két kis gyermekemet, van kire hagyjam: egy oly jó testvér
mellett, mint te vagy, nincs miért aggódnom sorsuk felett.»

«Törüld le Aranka könyeit, kis Bélát, kis Edömért csókold meg helyettem,
s ha kérdik egykor a gyermekek: hol vagyok? mondjad: szivedben vagyok!»

«Mondjad otthon vagyok, – anyám házánál vagyok – a haza sírjában
vagyok.»

«Te pedig légy férfi, és ne hagyd el magadat.»

«Élj családunknak, kit tartson meg sokáig, és hazánknak, kit tartson meg
örökké az Isten.»

«Testvéred Eugen.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A fiatal nő levelében pedig ez volt:

«– Kedves, szeretett Arankám.»

«Lelkemben hangzik most is édes szavad: «Kövesd a mit szived parancsol!»
Követem azt.»

«Bocsáss meg nekem azért, hogy meghalok.»

«Kivánom, hogy midőn értem sírsz, tőlem vigasztalva légy!»

«Kis gyermekeidet bánatos arczoddal ne szomorítsd; tudod, hogy azok
félnek bánatos arczodtól s korán elszoktatod vele gyönge sziveiket az
örömtől.»

«Légy jó anyámhoz, testvéreimhez, ők gondot viselnek rátok.»

«A kis arczképet takard be fátyollal, hogy ne jusson róla annyiszor
eszedbe a mult.»

«Nem kinozlak soraimmal sokáig; úgy szeretnék elmúlni, hogy az teneked
ne fájjon.»

«Egy csókot küldök hozzád, keresztül a légen, keresztül az égen: –
vajjon megkapod-e?»

«Isten oltalmazzon örökké!»

«A síron túl is szerető

Eugenod.»

Az ifju nő az ég felé emelte arczát, s ha szállnak a szellemek a légen
keresztül, e csókot éreznie kellett.

A túlvilágról jövő szerelemvallomás volt az; tiszta, ætheri, csillagi
szerelem, minő az angyaloké, a szellemeké, a testvérlelkeké.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az anyjához irt levél pedig így szólt:

«Kedves imádott jó anyám!»

«A mi szóval eljöttem tőled, azon szóval térek vissza hozzád:
«Szeretlek!»

«Tudod, hogy engedelmes, szófogadó fiad voltam mindig.»

«Aranka gyermekei koldulni nem fognak, úgy-e bár?»

«Mindent jól, bölcsen intéz el a sors.»

«A ki meghal, annak meghalni jó.»

«Neked erős szived van, neked magas lelked van: nem szükség, hogy az én
erőmből hagyjak rád valamit.»

«A Gracchusok anyjának is oda tették megölt fiait az ölébe, – és nem
sírt.»

«Azokat, kik dicsőn haltak meg, anyjaik nem siratják meg!»

«Te mondád.»

«Tehát ne sirass.»

«Légy keresztyén, és mondjad: «Atyám, a te akaratod!»

«És bocsáss meg halálomért mindenkinek.»

«Bocsáss meg annak, ki vádjával siettetett a sírhoz; és egykor tudasd
vele, hogy nehéz tettével nagy jót cselekedett. Megkönnyíté rám nézve a
meghalást. Köszönöm neki!»

«Én mindenkivel kibékülve válok meg innen, s hiszem, hogy nekem is
megbocsát mindenki ide át.»

«Egy óra mulva odafenn vagyok az atyámnál. Ti ketten engem szerettetek
legjobban valamennyiünk között. Mikor kicsiny voltam, s nehéz vitáitok
voltak együtt, sokszor voltam köztetek engesztelő közbenjáró. Most ismét
az leszek.»

«Anyám. Hivnak! – Isten veled!»

«Szerető fiad

Eugen.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csak csendes, elfojtott zokogás hangzott, midőn a három levelet egymás
közt ők hárman kicserélték. Nem volt szabad hangosan. A szomszéd
szobában van az idegen ember és mindent meghall!

Attól pedig meg kell kérdeni, hogy mire vár még?

De ki kérdi meg? Kinek van beszélni való szava e pillanatban? Ki tud
magának parancsolni most?

Ödön letette homlokát az asztalra, és mozdulatlan maradt. Aranka
odaomlott napa lábaihoz s annak ölébe rejté zokogó arczát. A nagyobbik
fiu, ki nem értette még az élet bajait, megrettenve húzódott kis öcscse
bölcsőjéhez s csitítva inté, hogy most pisszenni sem szabad!

Leghamarább tudott keblének tengercsendet parancsolni az özvegy.

Letörülte könyeit s felállt.

– Egy perczig ne sírjatok. Üljetek helyeiteken nyugodtan.

Példát mutatott, hogyan kell nyugodt arczot mutatni.

Azután az ajtóhoz ment, azt kinyitotta és kiszólt.

– Uram, bejöhet már.

A csendőr belépett. A sisak a fején, bal keze a kardján.

– Van önnek még valami közlendője velünk?

– Van.

Azzal keblébe nyúlt s egy kis összehajtott csomagot vett elő.

– Ez.

Baradlay Kazimirné kibontá a csomagot. Egy kék selyem mellény volt
abban. Aranka hímezte egykor; gyöngyvirágfüzérek voltak rajta és
penséek. S a gyöngyvirág és penséehímzet között három lyuk, minőket
golyók szoktak ütni, perzselt szélű, véres ajkú lyukak. A hímzetekről
megtudták, «ki» küldte azt? s a három lyukról azt, hogy «honnan?»

A csendőr nem szólt hozzá semmit. Csak egy perczre levette fejéről a
fövegét, a míg a csomagot kibontá a nő.

Baradlayné megkeményíté szivét. Még nem szabad!

Szilárd, ingatlan léptekkel ment szekrényéhez, felnyitá, kivett belőle
egy papirba göngyölt tekercset s azt a csendőrnek adta. – Száz arany
volt.

– Köszönöm. Monda.

A csendőr arra valamit beszélt az Istenről (mi köze hozzá?) s ismét
szalutált és elhagyta a termeket.

Most már aztán «szabad!»




A KŐSZIVŰ EMBER ELŐTT.

Most már aztán szabad!

Szabad az anyának gyermeke véres öltönyével őrjöngve végigrohanni
termein, míg a kőszivű férj arczképe elé jut, ott leroskadni a földre,
és zokogva mutatni fel előtte azt az öltönyt.

«Nézd!… Nézd!… Nézd!…»

És azután csókjaival elhalmozni, könyeiben megfüröszteni azt a drága
öltönyt.

«Ő volt legkedvesebb fiam!»

Szabad neki őrjöngve feleselni a képpel.

«Miért vetted el? Te vetted el tőlem! Vétett ez valakinek valamit a nap
alatt? Ártatlan volt, mint egy gyermek, mint egy leány! Nem szeretett
úgy engem senki, mint ő, soha! Mellettem volt, míg gyermek volt, s
eljött hívásomra, mint férfi: otthagyta kedvesét, rangját, dicsőségét,
hogy velem jőjjön. Miért kellett ennek meghalni? Miért kellett ennek a
szivét megszakítani? a ki szelid volt, mint egy galamb; csak mosolygott,
ha bántotta valaki; soha harag nem lakott ebben a szívben! – Én űztem őt
a halálba? Az nem igaz! Én nem űztem őt oda. – Igaz, hogy nehéz szó
volt, a mivel elbocsátám: «nem azokat a fiaimat siratom, a kik
elvesznek, hanem téged, a ki megmaradtál!» – De azért nem kellett volna
neki én rajtam olyan rettentő boszút állni! – Ez a gondolat nem
támadhatott az ő lelkében. – Ezt te sugalltad neki. – Ez egészen a te
rettentő szívedben szülemlett gondolatokhoz hasonlít. – Le akartál a
földre zúzni; itt fekszem. Lábad alá akartál tiporni; ott vagyok. – El
akartad velem ismertetni, hogy holtod után is megverhetsz kezeddel;
érzem; vonaglom alatta. – Nem hazudok előtted emberfölötti erőt,
nyomorult vagyok. Nyomorult, a milyen csak egy anya lehet, a ki temet.
Te pedig kegyetlen vagy, mint egy apa, ki fiait maga után hívja. – Oh
ismerj velem irgalmat. – Nem küzdök veled, meghódolok. – Ne vidd el a
többit! – Másik fiam is ott áll, ugyanazon sír szélén; ne taszítsd bele
rettentő kezeddel. Ne hívd el, ne hordd el tőlem egyenkint valamenynyit.
Ne látogass meg így, a mint fogadtad halálos órádban. – Én jót akartam.
Isten a tanúm. Nem tudtam én, hogy ez így fájni fog.»

És ott maradt ájultan az arczkép előtt.

… Ez is szabad volt.

Az arczkép pedig nem válaszolt semmit.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A végzet betölt; megváltozhatlan volt. Most már hasztalan lett volna
Ödönnek előállani és belekiáltani a világba: «Én vagyok az; nem a
másik!»

Nemcsak oktalanság lett volna az most már, de kegyetlenség saját
családjához, melynek most már ő egyedüli fentartója.

Nem maradt hátra más, mint tisztelettel hajolni meg a magát feláldozott
testvér emléke előtt.

«Ő volt közöttünk az egyedüli hős.»

S ezt jól mondta: mert meghalni egy ügyért, melyet imádunk, s melyben
hiszünk: – emberi becsvágy; ámde meghalni egy ügyért, melyet imádunk, de
melyben soha sem hittünk: ember fölötti áldozat.

Amazok «derék emberek», de ez a «hős».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Derült-e ki valaha e véres tévedés? Meglehet! Mind a két félnek annyi
elrejteni valója volt abban a titokban, hogy egyik sem hiresztelhette
el. Mire aztán kiderülhetett e szent csalás, akkorra már oly egyhangúlag
riadt fel az egész világ kárhoztató szava e tények felett, hogy a
megtörténtet és meg nem történtet örömest a feledékenységnek engedték.
És elvégre – egy ember tényeért egy ember kiszenvedett. Az adósság le
volt fizetve. Ödön már «bene latet» (jól rejtve van).

Meg van cserélve a szerep egy varázsló pillanatban; amazé lett a hősi
vég: neki maradt a csendes munka, a világtól elvonult szemlélődés, a
jobb időkre váró remény, a hallgató élet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

De hátra van még Richard!




A BÖRTÖN TÁVIRDÁJA.

Hát Richardnak nem adott hírt Jenő?

Oh igen. Az is ugyanazon épületben volt fogoly, a hol ő.

A börtönnek volt egy távirdája, mely átszolgált valamennyi czellán; mely
folyvást működött, melynek útját nem lehet állani, melytől a foglyokat
semmi hatalommal meg nem lehetett fosztani. Ez a távirda volt: a fal.

Nincs olyan vastag fal, a melyen a kopogtatás át ne hallassék.

Mikor aztán egyet kopogtak a szomszéd czellából a falon, az volt az «A»;
mikor kettőt hirtelen egymás után, az volt a «B»; a három koppantás a
«C», és így tovább az egész alphabet.

(Megbocsáss, tűrelmes olvasóm, hogy ennyi ábéczére tanítalak, ebből a
«nagy» iskolából.)

Ez a táviratozás feltartóztathatlan volt, körüljárta az egész épületet.
Megértette azt mindenki és beletanult az első napon, és járt folyvást a
néma beszélgetés. Egy kérdés, mely kiindult az épület egyik szárnyából
és ment tovább, egyik szobától a másiknak adva, míg rátalált arra a
szobára, a melyből a feleletet megadták rá s akkor ismét végig ment a
kérdezőig.

Azon a napon, mely Jenőre nézve utolsó naplemente volt, ez a kérdés
járta végig a falakat:

«Mi lett?»

Vissza rá a válasz:

«Halálítélet.»

«Ki?»

«Baradlay.»

«Melyik?»

«Az öreg.»

Richard szobáján is keresztül ment e cryptogramm, s ő újra kérdezett:

Még egyszer ismétlé a válaszadó fal:

«Az öreg.»

Richard pedig Jenő öcscsét szokta mindig «az öreg»-nek híni. Gyöngédség,
tréfa s Jenő komoly magaviseletének jellemzése volt ez elnevezésben, a
mi fiatal emberek között szokásos.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ha az, a mit azon falak egy időben egymásnak beszéltek, mind
basreliefnek maradt volna meg rajtuk, azokból többet olvashatnának le a
régiségbuvárok, mint Ninive falairól!




AZ ELSŐ TŐRDÖFÉS.

A diadal ragyogásával arczán, szemeiben a kéj kielégített mámorával veté
oda a tudósítást Edith elé Plankenhorst Alfonsine.

– Itt van, olvasd.

A szegény leány, mint bárány a tigris előtt, nem védte magát, nem
reszketett, csak lecsüggeszté fejét.

A tudósítás Baradlay Eugen, alias Ödön, volt kormánybiztos halálát
hirdeté – hitelesen – hivatalosan.

Azt Edith nem ismerte. A valódit.

Mégis úgy fájt érte a szive. Egyik testvér.

De nem merte megsiratni. Az bűn! Paragrafusok vannak, a mik tiltják.

A szép furia pedig rózsapiros ajkait felhúzva szép fehér fogsorairól, s
villogó nagy szemeit kerekre felnyitva, e szókat sugá rokona fülébe:

– Egyet már megöltem!

És összeszorított öklével a levegőbe sujtott, mintha az szorítaná a
láthatatlan tőrt, melynek mérgezett hegye eléri bárminő távolból is
áldozatait.

– Ezt már megöltem. Én! S öklével kebelére ütött, arra a csodaszép
kebelre, melyben egy mennyország lakhatnék, tele angyalokkal.

Azután megragadta kezével Edith vállát és szemeit annak szemeibe
sugároztatva, szólt:

– A pap leánya már özvegy. – Most már következik a másik. Most
következik a tied!

És elég kegyetlen volt egy göngyöleget ajándékozni Edithnek, melynek
tartalma egy vég fekete krepon volt.

– Itt van gyászruhád kelméje, varrd meg!

És Edith megköszönte az ajándékot.

… Ha tudta volna Alfonsine, kit ölt meg? Azt, kit csókjaival halmozott
el egykor; ki őt legjobban szerette valaha; ki szerette halála órájáig,
és még akkor is megbocsátott neki, midőn kezére ismert a kézben, mely
sírba fekteti.




A FEJGÖRCSÖK NAPJÁN.

A teljhatalmú kormányzónak fejgörcsei vannak. Brescia ostroma alatt
kapta azokat.

Mikor bevonult az elfoglalt városba, egy ablakból valami szerzetes
kétcsövű fegyverrel kétszer lőtt a fejéhez. Nem találta.

Megtorlásul a tábornok hekatombét csinált a város fő-fő polgáraiból.

Hanem a fejét mégis eltalálta valami.

A rettenetes fejgörcs, melynek lüktetései alatt, mintha mindazon golyó
találkozót adna egymásnak az ő agyában, a mit ő «izent» másoknak.

Ily óráiban a nagy embernek félelem hozzá közeledni.

Őrjöng a fájdalomtól s legkedvesebb emberére is dühös.

Mindenkiben hibát talál, mindenkire gyanakszik, senkinek nem irgalmaz.

Hisz az ő fejének sem irgalmaz az a láthatatlan dæmon, a ki kínpadra
feszíti a hatalmast; homloka körül csavarja a spanyol diadémot, s
kalapácsokkal üti halántékait; ki forró pokollégbe mártja bele fejét, és
szemei előtt tűzzel festi ki a világot.

Hasztalanul jönnek hozzá ilyenkor kegyelemért, hasztalanul magyarázzák
előtte a napfényű igazságot! Hát az ő kínzója kegyelmez-e neki? hát az ő
torturájának van-e valami igazság irva a gyógyszerekben?

És ezen ember tartott törvényt egy legyőzött nemzet felett.

A kínzó fejgörcsöknek egy ily órájában, este későn, a gyötrött ember
egyedül ült szobájában s tizedszer vágta földhöz az orvosságot, a mit
tízszer megújíttatott egy nap.

Ilyenkor senkinek sem volt szabad hozzá bejönni. Még az orvosokat is
kikergette. Miért nem tudják legyőzni az ő üldözőjét?

Ágyba nem fekhetett, mert úgy ki nem állta a rohamos fájdalmat. Fennült,
vagy járkált.

Komornyikja mégis be mert hozzá jönni lábhegyen.

– Mi az? rivallt rá egy háborgatott tigris haragjával a nagy ember.

– Valaki akar excellentiáddal beszélni.

– Űzd el.

– Egy nő.

– Pokolba valamennyi jajveszékelő asszonynyal! Ma nem akarok nyafogó
pofákat látni. Ma kirugom, a ki könyörög. Semmi nőt nem fogadok el.

Sok nő taposta azon időben az ő küszöbét. Gyászruhás nők.

– Az a hölgy Plankenhorst Alfonsine bárónő, bátorkodék a komornyik
megjegyezni.

– Hát az nem maradhat a pokolban? Éjjel van nálam látogatás ideje? Meg
Alfonsine baronessenél.

– Azt mondja, hogy legsürgetősebb beszéde van excellentiáddal, rögtön és
ha félholtan fekszik is, beszélnie kell.

– Erős jellemű dáma. Jó. Bocsásd be. Hisz ez nem nő, hanem ördög.

Azután leült karszékébe, feje kendővel bekötve: úgy várta látogatónéját.

Alfonsine úti köntösben lépett be hozzá s gondosan betette maga után az
ajtót.

– Kérem, baronesse, a mit mondani akar, csak röviden; mert a fejem fáj.

– Röviden fogok szólani, tábornagy úr; ma tudtam meg, hogy ön föl fog
mentetni Magyarország kormányzóságától.

– Hah! – A beteg embernek ez egy ágyúlövés volt az agyán keresztül. –
Én? és miért?

– Végét kell szakítani a szigornak, a mit ön eddig gyakorolt, s
felvilágosítani róla a világot, hogy ez nem a kormánypolitika hibája,
hanem személyi túlbuzgalom.

A beteg ember két tenyerét halántékaira nyomta. Valami ki akart törni
azokon.

– Holnapon túl más rendszer álland be, más tényezőkkel. A halálbüntetés
megszünik, s csak fogságot fognak azontúl az elitéltekre mérni.

– Ah! Nagyon köszönöm önnek ezt a hírt baronesse, nagyon köszönöm!

– Előre siettem, hogy önt jókor értesíthessem. Holnap reggel megkapja ön
felmentetését, még egy éjszaka van hátra, a mi alatt önnek tennie lehet.

– Tenni fogok! Arra esküszöm!

– Ön tudja, minő fogadás köt engemet önhöz? A boszú. Megalázva,
széttiporva látni azokat az embereket, kik bennünket megtámadtak,
kigúnyoltak, kik elpusztításunkra összeesküdtek. Kiírtani azt a
javíthatlan ivadékot, mely, ha életben marad, újra fölemeli a fejét,
újra harapni fog. Megboszúlni azt a sok nemes vért, mely végig öntözte
ez átkozott földet. Ezért imádom önt; mert önnek ez kezében volt, és
megtette azt.

– Igen! Ön is sokat mozdított elő e munkában. Jobb fölfedező rendőrsége
nem lehet egy miniszternek, mint ön volt nekem. Ön minden adatot össze
tudott szerezni; minden gúnydalt felhajhászott, mely a nagyok ellen ki
volt adva, s a mi a bűnbocsánatnak legjobban útját állja. Mert a sebet
még megbocsátjuk, de a pasquillt soha. Ön jól működött a tűzrakásban.
Valóban szükséges, hogy legyenek ilyen lények a nap körül, mint ön, a
kik elfogják a napvilágot s árnyékot vetnek a földre; a kik mérget
csepegtetnek a sebekbe és boszúterveket koholnak ki, mik férfi agyában
soha meg nem születtek volna. Asszonyok, kiket megszállt az ördög lelke.

– Ön hizeleg nekem, tábornagy. Én büszke vagyok arra, hogy gyűlöletem
álmait én álmodtam.

– És jó, hogy van egy félőrült ember, kit gyehennai fejgörcsök kínoznak,
s a ki olyankor, midőn egész vére a fejében forr, mikor ez égő katlanban
agyveleje megfő, képes a saját testvérét lelövetni; jó, hogy van ilyen
ember, a ki az ön álmait megvalósítja. Most épen ilyen órái vannak. A
világ vértengerben úszik körülötte. S az égő fej szomjazza az egész
vértengert! Holnap reggelre tán elmúlik a kín, holnap reggelre már
elmúlik a hatalom. Mit tegyek ez idő alatt, angyal arczú szép hölgy?

– Mindent! A százfejű hydrának most egy nyaka van. Ez a nyak az ön
kezében. Egy szorítás e kéztől, s a munka be van fejezve. Akkor aztán
repülhet a kegyelem galambja az olajággal. A denevérszárny gyorsabban
repült!

– Tehát sietni kell, ugy-e? használni a rövid időt? Úgy lesz! Most tíz
óra van. Holnap tíz óránál hamarább a futár nem érkezik. Fél nap idő.
Nem fél «nap», egy egész «éj». Sok éjszakát lehet csinálni egy
éjszakából, ugy-e, kisasszony?

A nagy férfiu csöngetett.

– Hadsegédem jőjjön be!

A hivatott megjelent.

– Menjen ön sietve a főhadbíró-ezredeshez. Mondja neki, parancsolom,
hogy ma 12 óra előtt minden hadbíró készen legyen a keze alatti
perekkel. Tizenkét órakor összeüljön minden hadi törvényszék. Reggeli
három órakor minden itélet itt legyen nálam. Reggel öt órakor minden
vádlott készen legyen itélete meghallgatására. A helyőrség fegyverben
álljon. Sietve!

Mikor a hadsegéd eltávozott, a hatalmas ember Alfonsinehez fordult.

– Meg van ön elégedve a gyorsasággal?

Alfonsine mást kérdezett tőle.

– Közöttük van-e Baradlay Richard?

– A legelsők között van.

– El ne felejtse ön, tábornagy, hogy ez az egy ember több kárt tett
nekünk, mint mások ezeren; hogy úgy gázolt legjobb hőseink vérében, mint
az öldöklés dæmona. Hogy még a hadi törvényszéknek is szeme közé
nevetett, s beszélt hozzájuk, mint Coriolán a volskusokhoz. És hogy a
leghatározottabb ellenség, ki mindent újra kezdeni képes, a míg él.

– Mindent tudok felőle, baronesse. Első sorban áll a följegyzettek
között.

Alfonsinenak meg volt az a gyönyöre, hogy egy hosszú sorban olvashassa
Baradlay Richard nevét, vörös tintával kétszer aláhuzva.

Piros vére legyen a harmadik!

– És most köszönöm a jókor hozott hírt, kisasszony! Nagyon köszönöm.
Mikor ön jött, még csak szét akart szakadni a fejem, most már úgy érzem,
mintha az összecsapódó földteke és üstökös közé volna szorulva. Most már
hagyjon magamra. Valamit tépnem kell, a mi a kezem közé akad, s ilyenkor
nem jó közelemben lenni.

– Jó éjszakát!

– Hahaha! Átkozott jó éjszaka vár rám. Szerencsés útat.

– Az enyim az.

A delnő eltávozott.

A fejgörcsös ember csakugyan talált valamit, a mit összetépjen.

(Azon napokban híre futamodott, hogy szállására tolvajok törtek be, s
minden kardbojtját ellopták. Egyebet semmit. Hihetetlen történet.)

Egész éjjel nyugtalanul járt fel s alá szobájában s nehéz nyögése,
hörgése, feljajdulása keresztül hallatszott a kettős ajtón.

Plankenhorst Alfonsine sem hunyta le az éjjel szemeit. A rémes öröm, a
bűvös izgatottság elűzte kebléről az álom malasztját.

És korán reggel a hajnali vonattal vissza akart utazni Bécsbe.

Ez még csak előérzete a gyönyörnek, a mit érez. A kéj otthon vár reá. A
másik leánynak a kétségbeesése.

Ébren számlálta az órákat.

Most tizenkét óra… Most ülnek össze a hadi törvényszékek… Most olvassák
fel a vádlott előtt a vádpontokat… Most kérdik tőle: van-e valami
védelmed a világon?… Nincs… Most visszaviszik börtönébe.

Most egy óra… Tanakodnak fölötte… Nincs a ki egy szóval tudná
mentegetni… Mostan szavaznak…

Két óra… az itéleteket mostan irják… Nagy sietve viszik a teljhatalmú
úrhoz.

Három óra. A fejgörcsös ember minden itéletnek aláirja nevét. Tüzet lát
maga előtt. Tűzlapra ir vérbetűket.

Négy óra… Minden készen van… A ki tudott az éjjel aludni, felköltik…
Megmondják neki, hogy nézze meg még egyszer, milyen szép ez a világ… A
pirkadó hajnal, a halványodó csillagok… Még egyszer, és aztán soha
többé.

Nem maradhatott a falak között tovább. Bérkocsija ott várt rá a
vendéglőudvarban egész éjjel. Úti podgyászát levitette s a
főhadbiró-ezredes lakása elé hajtatott. Az is jó ismerőse volt. Mint a
sírásónak a halotthordó. – Tudta, hogy most ébren és otthon találja.
Bebocsáták hozzá. Féltek tőle, mint a vampyrtól.

Az pedig egy igen komoly, hidegvérű, kevés szavú férfi volt.

– Vége van az éjjeli munkának? kérdé Alfonsine.

– Vége.

– Mi van az itéletekben?

– Halál.

– Mindenkiében?

– Kivétel nélkül.

– Baradlay Richard?

– Köztük van.

– El van itélve?

– Halálra.

Alfonsine megszorítá a férfi kezét.

– Jó éjszakát!

Az nem adta vissza hideg kezével a szorítást s azt mondá:

– Reggel van.

Hiszen nem neki szólt sem az üdvözlet, sem a forró kéz görcsszorítása.

Alfonsine sietett a vasúthoz. A vonat korán indul. Az öt órai harangszót
ott hallotta.

Ez a lélekharang neki.

Most olvassák fel itéletét… Most fordítja arczát az ablakon bemosolygó
hajnal felé s kér tőle egy kis pírt kölcsön… Most törik el feje fölött a
pálczát… «Istennél a kegyelem!» – Denevérszárny, repülhetsz!

E közben a nap tányéra a láthatár fölé emelkedék. A vonat körül utas nép
sürgött-forgott, helyezkedett s beszélt arról, hogy milyen hideg van ma
reggel.

Alfonsine nem érezte azt. Még nyakkendőjét is leveté, hősége volt. Hátat
fordított a napnak, úgy nézett vissza a ködös városra. Tán azt várta,
hogy egyszer csak e párázatból egy ködarcz fog kiemelkedni,
felhőhomálylyal rajzolva, s annak még egyszer utoljára a szeme közé fog
nevethetni.

A vonat tovarobogott.

Negyven percz volt öt óra után.




A TŐR HEGYE LETÖRVE.

Nem robogott eléggé gyorsan a gőzmozdony. Alfonsine a villámmal
szeretett volna utazni. A denevérszárny tízszer is megjárta azt az utat,
a mit a gőz egyszer.

Türelmetlen volt. Vágyott otthon lehetni. Lelkével előre sietett.

Jól esett, hogy nem volt útitársa, az első helyen utazott; nem vonta el
senki közönyös beszélgetéssel: öngondolataival kéjeleghetett.

A bécsi indóháznál ott várta hintója. Sietett keresztül furakodni a
tömegen, hogy első lehessen, ki a pályaudvarból kijut.

Kocsisát is gyorsaságra unszolta.

Hazaérve, futott fel a lépcsőkön.

Futott a szobákon keresztül, míg rátalált Edithre.

A leány gyászruháját varrta.

Alfonsine odarohant eléje, s a jóllakott boszú kaczajával vágta szivéhez
e keserű szókat:

– Megöltem őtet!

A lelkébe kapott haláldöfés után a leány fájdalomteljesen emelé szemeit
a magasba. Az a sugár, az a gloria volt ez arczon, mely a szent szűz
tekintetében világít, midőn szemeit a keresztfa magasságához fölemeli.

És azután mélyen sóhajtva lehajtá fejét keblére, s kezeit ölébe ejté.

De nem sirt, nem átkozódott.

– Megöltem a kedvesedet!

Leánya megérkeztére most Plankenhorstné is elősietett.

És annak aztán elmondá Alfonsine az egész történetet. Hol járt? mit
tett? Miket beszélt? Minden körülményt, minden szót. A nagy sietséget, a
gyors sikert. A tökéletes sikert. A boszú pohara megtelt.

És a két hölgy úgy kaczagott, úgy örült ezen; úgy ölelte egymást, úgy
hízelegtek, úgy beczézték egymást, mint a kik nagy, örvendetes
diadalokat vívtak ki, a hogy örülni szoktak anyák, leányok egymás
szerencséjének, boldogságának.

Szinte elfeledkeztek nagy boldogságukban arról a harmadikról.

Hát az áldozat nem vonaglik?

– Hát te nem sírsz?

A teknöncz még él, ha az agyvelejét kiveszik: hát egy leányszív még
annál is szívósabb? Nem értette talán?

– Richardod meghalt!

A leány nem szólt semmit; kezét keblére tette és szemeit gyászruhájára
függeszté. És nem sirt. Nagyobb fájdalom volt az, mint hogy könyei
lehettek volna. Nagyobb rémület, mint hogy mozdulatot engedett volna.

– Te bárgyú! Nem érted? Kedvesed meg van ölve. Megölve, mint az enyim.
Özvegy vagy. Tudod-e már, hogy mi ez a fájás? A mi nekem mindennapi
hálótársam. A véres kisértet feje vánkosomon. Most már a tieden is ott
van.

Edith nem borzadt össze. Hozzá volt szoktatva már e rémes ábrándhoz.
Hiszen mindennap azzal kelt, azzal feküdt.

És Alfonsinet dühödtté tette e könytelen némaság. Diadala legmagasabb
gyönyörétől érezte magát megfosztva e szenvedő nyugalom által. Hisz
azért sietett úgy haza, hogy lássa őt is a földön fetrengeni, és átkozni
Istent és embereket, és éles vasat keresni saját keble ellen: mint a
hogy az látta őtet.

És a megtiprott gyermek nem dühöng, nem zokog, nem vonaglik.

A denevérszárnyú léleknek ez ingere volt.

– Gondolj rá, te nyomorult, hogy a leggyalázatosabb halállal halt meg; a
mit emlegetni is szégyen! Hogy most e perczben ott ásnak neki a homokban
egy gödröt és belelökik dicstelenül; és földet taposnak a fejére, a
nélkül, hogy valaki egy imát mondana el fölötte, és te még a sírjára sem
fogsz találni soha!

A leány magában sóhajtott és válaszolt: «Magához vette Isten s én
gyászolni fogom örökké». De kimondani nem birta ezt. Nagyobb fájdalom
volt az, mint hogy szavai lehettek volna.

– Sírj hát! ordítá dühödten a szép mænade, s lábával dobbantott, és
ökleit összeszorítá, hajfürtei vonaglottak hevült arcza körül. «Sírj
nekem! sírj!»

E pillanatban benyitotta az ajtót a komornyik és jelenté:

– Baradlay Richard úr van itt.

A feltárt ajtón túl, a mellékszobában ott állt Baradlay Richard polgári
öltözetben.

* * *

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ha mindez valóban, historice így nem történt volna, azt mondanák rá:
«csatány!»

Pedig hát valósággal így következett egymás után.

A fejgörcsök embere azt az utolsó tizenkét órát arra használta fel, hogy
elővetette százhúsz legfőbb vádlott perét, itéletet hozatott benne. Az
itélet mindnek halálra szólt. Ő pedig megkegyelmezett valamennyinek.
Teljhatalma volt rá.

Nem is hogy büntetéseiket átváltoztatta, enyhítette volna! elengedte
minden dolgukat végkép és egészen. Menjenek szabadon.

A fejgörcsök embere e kínzott órájában csakugyan boszút állt; de nem az
elbukottakon, a kiknek ő tartotta a fejükön a lábát; hanem a
miniszteren, a ki az ő fejére készült gázolni.

Tömegestül lökte oda közéjük a végbocsánatot. A legjobban terheltek
közé. Most már tessék a miniszternek tovább játszani a partiet.

Ez volt az ő válasza Plankenhorst kisasszony üzenetére.

Alfonsine rosszul tanulmányozta a lélektant. Rosszul ismerte ki az
embereket. Különösen rosszul figyelte meg a mérgek hatását!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor Richarddal tudatták megkegyelmeztetését, a mi rá nézve a
legváratlanabbul jött, a főhadbiró behivatta őt magához.

– Ön ugyan kegyelmet kapott s szabadságát is visszanyerte, monda neki,
hanem egy időre Magyarországon nem maradhat. Körül fog határoztatni
valamely más koronaországi városba. Például talán Bécsbe.

– Mindegy, akárhová.

– Tehát maradunk annál, hogy Bécsbe. A tábornagy úr, ki ma önnek
kegyelmet adott, azt üzeni önnek, hogy ha Bécsbe feljut, legelső
gondjának tartsa fölkeresni Plankenhorst Alfonsine úrhölgyet és
megköszönni azon szíves közbenjárást, melylyel az ön megszabadulását
kieszközölte. Ezen úrhölgy közbejötte nélkül ön nem nyerte volna vissza
ily hirtelen szabadságát. Tehát megköszönje neki!

– Kötelességemnek tartom.

– Még egy dolgot! Önnek testvére Eugen, azaz Ödön, az osztó igazságnak
áldozatul esett.

– Azt már hallottam, csak azt nem tudom, hogy a német és magyar név…

Szavába vágtak nyersen:

– Először is önnek nem volt szabad semmit hallani, mert fogoly volt s a
foglyokkal közölt hír árulás. Továbbá pedig én nem kértem öntől
philologiai oktatásokat, hanem hogy hallgasson rám.

Azzal kivett egy kis papirtokot fiókjából.

– Önnek testvére levágott hajából egy fürtöt hagyott önnek. Vigye!

Richard kibontá a papirtokot s ámultan szólt:

– De hiszen ez…

Ismét szavába vágtak:

– Nincs több beszédem önnel. Adieu!

S azzal kitolták az ajtón.

Csaknem kiszalasztá a száján, hogy hisz ez szőke fürt; Ödön haja pedig
fekete.

Sietett hát a parancs szerint azonnal Bécsbe. Még jókor érkezett a
reggeli vonatra.

És utazott ugyanazon a vonaton, a melyen Alfonsine. Csak hogy ő a
harmadik helyen, mint szegény elbocsátott fogoly; az pedig az első
helyen.

S a míg Alfonsine a boszú gyönyörében kéjelgett, boszújának épen maradt
tárgya tőle néhány ölnyi távolban három nagy talányon törte a fejét.

Az első az volt: «mit jelent ez a szőke hajfürt? mit az Eugen névvel
azonosított Ödön?»

A második az volt: «miként köszönheti ő megszabadulását Plankenhorst
Alfonsinenak?»

A harmadik meg az, hogy: «hol fogja ő megtalálni Edithjét? s mi jön
azután, ha megtalálta?»

Megoldást egyikre sem talál.




A KŐSZIVŰ EMBER FELEL.

Mindennap, de mindennap ott fekszik a fiavesztett özvegy, arczczal a
földre leborulva a kőszívű ember arczképe előtt.

Mindennap újra, meg újra ostromolja az örök könyörgéssel: «ne vedd el
másik fiamat!»

Monomaniája kezd lenni ez a harcz egy festett képpel.

S a festett kép oly szívtelen, oly hallgatag.

S a jajkiáltó sorok, mikben gyászharang, dobpörgés hangzik, még mindig
jönnek a hírlapokban, mint új, meg új üzenet a felleges égből.

Egy esős nyári nap hideg estéjén ismét együtt volt a család. Szokatlan
juliusi hidegek jártak a lapályon; a kandalló körül ültek, midőn újra
hangzottak azok a fegyveres léptek az előteremben, mik Giantot fektéből
feluszítják s ismét benyit az a vendég, a ki nem koczogtat az ajtón:
«szabad-e?»

Ugyanazon csendőr az, ki a minapi leveleket hozta. Ugyanaz a merev
katonás arcz, mely semmi indulatot el nem árul.

– Egy levél Baradlay Kazimirné asszonynak. Újépület, második pavillon.

Reszketve kel föl előtte mindenki.

Ez a halálmadár.

Tántorogva, féltébolyultan járul eléje a szólított nő s reszkető kezét
nyújtja a levél elé.

És aztán karját arcza elé emelve, eltakarja előle szemeit, mintha nem
akarná látni azt, a mit kezében tart.

– Olvasd! szól, a levelet odanyújtva Arankának. És maga karszékébe
roskad vissza.

Arankának már szabadalma van borzalmas leveleket elolvasni.

Ő töri fel a pecsétet, ő bontja fel a borítékot, ő hüvelyezi le a
levelet. És azután olvassa azt:

«Anyám. Szabad vagyok!

Richard.»

Az anya nem hisz annak, a mit hallott! Látni is akarja.

Kiragadja menye kezéből a levelet, és arcza elé tartja.

Igen! ezek az ő vonásai! Ez az ő irása! Él! Ir! Megszabadult!

Ez való. Ez nem álom.

És a levéllel kezében elfut; beveszi magát belső szobáiba. Ott, hol
férjének arczképe áll, zokogva leül a kerevetre: újra, meg újra
elolvassa a rövid levelet. Aztán feltartja azt a mindenütt szemébe néző
arczkép elé, mintha azt kivánná attól, hogy az is olvassa el. És végre
megcsókolja a festett arczkép kezét. A kezet, mely megbocsátott, a
kezet, mely nem sujtol többé.

Ama közbenjáró, ki míg kicsiny gyermek volt, ha nehéz vitáik voltak
szülőinek, annyiszor járt apától anyához engesztelő rebegéssel: –
odafenn van már; – s ismét kibékíté őket!




A KÉRŐ.

Richard egész nyugodtan és kedélyesen lépett be Plankenhorsték teremébe,
mint ki régi ismerősök közé érkezik.

Nem látta meg a két Plankenhorst úrhölgy arczán a kisértetlátó
elrémülést; csak azt látta, hogy Edith az öröm kétségbeesésével rohan
eléje és a tulvilágról jött önfeledés mámorával borul keblére, átöleli
nyakát karjaival, őrjöngő erőszakkal szorítja magához és lélekvesztett
felmagasztaltsággal rebegi: «Richard, kedves Richard!»

Most már tud sírni.

Idő kell hozzá, míg magához bír mindenki térni az indulatrohamból.

Míg Edith karjai lefoszlanak kedvese nyakából; míg Alfonsine meggyőződik
felőle, hogy ez csakugyan élő ember és nem kísértet, a kit maga előtt
lát.

Hanem még azután is, hogy Edith Richard kebléről lebontakozik, ott marad
mellette s jobbját két kezébe fogja, mintha el volna nála határozva,
hogy azt soha többé el nem ereszti.

Richard mindezt olyan természetesnek találja.

A leány menyasszonya. A vőlegény halottaiból támadt fel. Itt van ok
rendkívüli örömre, az öröm szokatlan kitöréseire.

Azt is hiszi kitalálhatni, hogy Alfonsine miért oly sápadt?

Palvicz nem terheli lelkét. Becsületes harcz volt közöttük. Azután semmi
köze annak ehhez a házhoz. Hajó és horgony elszakadtak egymástól.

Plankenhorstné az első, ki beszélőtehetségét visszanyeri.

Edithhez intézi szavát.

– Edith kisasszony! Nem látom át, miért ez önfeledtség, ez elragadtatás
egy idegen férfi irányában? Mi tetszik önnek, uram? – szól aztán
Richardhoz fordulva.

Edith pirulva ül vissza helyére; de most már gyönyörrel nézi a varrott
gyászruhát, míg Richard előbbre lép s őszinte, rosszaságnélküli
szivélyességgel fordul Alfonsine baronessehez.

– Legelőször a hála kötelessége hozott ide. Én ma hajnalban halálra
itéltettem s még azon órában kegyelmet kaptam. A kormányzó, ki teljesen
fölmentett s szabadságomat visszaadta, lelkemre köté, hogy legelső
kötelességemnek tartsam e szabadulásomért nagysádnak hálámat kifejezni.
Nagysád közbenjárulása nélkül legalább tizenöt évi fogságot kaptam
volna. Fogadja érte hálámat!

Megannyi sarokkal tapodás egy kigyó fejére.

Hálát adni a megszabadulásért Plankenkorst Alfonsinenak!

Köszönet attól az embertől, a kinek elvesztéséről álmodott, a min
töprengett, a miért fáradott annyi idő óta.

És a ki kulcsával bír e talánynak, melyet senki sem ért, az Alfonsine.

Ő már érti egészen.

Hiszen megtörténik sokszor, hogy a földből visszaüt a villám az égbe.

Vak Sámson magára rántja a filiszteusok karzatait, a kik játszani
akartak vele.

És ő most látja, hogy mit cselekedett?

Maniacus dühében megszabadítója lett annak az embernek, kit elveszteni
akart.

Ha ő hagyja azon az éjszakán fejgörcseivel vesződni azt az embert, ha
hírt nem visz neki az őt fenyegető fordulatról; ha engedi a dolgokat a
maguk szomorú következetességében lefolyni, akkor Richard ott marad
fogságban. Nem hal meg, de tizenöt évig el lesz temetve. Mire onnan
előkerűl, kész öreg ember és Edith agg hajadon.

És ezt ő rontotta el!

Ő vetette ki sarkából annak a kriptának az ajtaját, melybe Richard el
volt temetve: mert nem érte be vele, hogy ott feküdjék a koporsóban, azt
is akarta, hogy halva feküdjék ott.

És ezzel szabadította ki.

Nincs hátra egyéb, mint e nyájas, üdvözlő arcz előtt porrá lenni.

Plankenhorstnéra került a sor, hogy helyt álljon. Neki hideg vére volt
már.

– Uram! Ön félreérthetett valamit, a mit önnek tán nem komolyan mondtak.
Azon szolgálatot, melyet ön említ, családunk egyik tagja sem tehette
önnek, azon csekély oknál fogva, mert mi ez ügybe nem avatkoztunk soha.
Mi minden közélettől visszavonultan élünk, senkivel nem érintkezünk s
országos ügyekbe nem ártjuk magunkat. Termeink zárva vannak a társaság
előtt. Ezt ön előtt is kénytelen vagyok határozottan kijelenteni. Ugy
hiszem, ön elég világbeli jártassággal bir, ezt megérteni.

– Teljesen értem, bárónő, s e mostani látogatásom, biztosítom önt,
utolsó.

– És reménylem, rövid.

– Az is meglehet. Azt három szóval elvégezhetem. Ön tudni fogja, hogy
másfél év előtt Edith kisasszonyt eljegyeztem.

– Annak a következményeire most már gondolni sem lehet.

– Miért nem?

– Azt jobb lesz, ha ön nem magyaráztatja meg magának.

– De azt tudnom okvetlenül szükséges.

– Tehát meg is hallhatja tőlem, ha épen önmagától nem akarja
megkérdezni. Mikor ön Edith hugomat eljegyezte, akkor ön kapitány volt,
úr volt és nemes ember. Most pedig egyik sem. Rangját elvesztette.
Vagyonát, nemességét a tábornagy nem adhatta vissza, mert ahhoz nem volt
joga. Ő csak élet és szabadság fölött rendelkezett. Ön tehát jelenleg
nem tiszt, nem úr, nem nemes ember.

– De még mindig Baradlay Richard vagyok! – mondá az ifju, önbecsének
egész férfiérzetével.

Plankenhorstné ajkát pittyeszté megvetőleg, s félvállról nézett le rá
fitymálóan.

– Szabad, mint a madár. De a másik nem szabad, mint a madár. Liedenwall
Edith kisasszonynak családja van. S e családnak joga van válogatni; –
joga van elutasítani és mást választani. Liedenwall Edith kisasszony még
mindig a Plankenhorst-család tagja, és annak fenhatósága alatt áll.

– Én Liedenwall kisasszonyt kérdezem, úgy van-e ez?

Edith csak némán rázta fejét; de még nem szólt.

Plankenhorstné ketté akarta vágni a tárgyat.

– Edith követni fogja azt, a mit mi határozunk felőle. Azt megitélni,
hogy jövendő sorsa miként intéztessék, a mi jogunk és a mi
kötelességünk. Ön uram, elkésett a leánykéréssel. Nagyon is magasról
akart hozzánk leszállni, s most nagyon is alacsonyról kérezkedik fel.

– Én nem kérezkedem önökhöz. Tudok nőmnek nevet adni, és szivet és
kenyeret! szólt bele Richard határozottan. Én nőt kérek, s aztán
megszününk egymással törődni.

– Ön csalatkozik; mi nem szünhetünk meg Edithtel törődni soha. Vagy azt
hiszi ön, hogy tizenöt évig hagytuk volna Edithet ön után várni? Mi
gondoskodtunk már róla. Ön el volt temetve. Edithnek szerencséje akadt.
Edith már el van igérve.

Richard kérdő bámulattal tekinte Edithre. A leány arcza tudatlan
csodálkozással felelt kérdésére.

– Kinek van eligérve?

– Ön igen kiváncsi. Azonban nem tartok titkot. Ön emlékezni fog azon
fiatal titkárra, kivel tavalyi estélyeinken gyakran találkozott. Az most
előkelő úr. Megyefőnök. Edithre nézve nagy szerencse.

– És Edith beleegyezett?

– Ne hívja ön keresztnevén, uram! Az nagy szabadság. Liedenwall
kisasszony! – Liedenwall kisasszony kezét annak fogja adni, a kit én
vezetek elé.

Most aztán Edith felállt a helyéből és szólt:

– Liedenwall Edith nem fogja a kezét másnak adni, mint a kit szeret.

Plankenhorstné nem jött ki önmérsékletéből.

– Edith kisasszony. Semmi theátrális productiót! Itt indulatoskodásnak
nincs helye. Ön gyámleányom. Nekem jogot ád ön felett a törvény.

Edith most már nem hagyta magát elhallgattatni. Belefogott a harczba.
Küzdött.

– Én nem kivánok önnek gyámleánya lenni! Elmegyek cselédnek. Az ön
házánál beletanultam abba. Mint cseléd, mint szolgáló, annak adhatom a
kezemet, a kinek akarom.

– Gondoskodva van róla, kedvesem, hogy ön el ne mehessen cselédnek:
higyje el ön, hogy igen jó gondviselés alatt áll. Minden úri renddel fog
egymásután következni, egész odáig, a hol az oltár előtt le kell
térdepelni. Ha ön sírni fog az alatt, míg a lelkész az esketési formát
felmondja ön előtt, az a szent czeremoniának csak kiegészítő része lesz.

– De én nem fogok sírni! szólt a leány, előlépve hevesen. Hanem valami
mást teszek. Ha csakugyan akadna olyan ember, a ki engem, szivem,
akaratom ellen nőül akarna venni önök parancsára, annak én a mennyegző
előtti napon elmondom, hogy én megszöktem egyszer a zárdából, elszöktem
éjnek éjszakáján a táborba a kedvesemhez; ott töltöttem a szeretőm
szobájában a féléjszakát. Láttak a katonák a bivouacon, látott a
Singer-utczai markotányosné. Tudják az apáczák mind a
Brigitta-kolostorban, tudja soror Remigia, hogy megszöktem és
kedvesemnél voltam. Itt van a vállamon a korbácsok nyoma, a hogy
megvertek érte.

És azzal lerántá válláról az öltönyt; az élő fehér bársony haván ott
látszott most is a két éles korbácsütés rózsaszínű vonása.

– Akarja ön, asszonyom, hogy e verések nyomait más is meglássa rajtam,
mint a kiért megvertek?

Plankenhorstné meg volt némulva az elszörnyedéstől.

Edith folytatá:

– És ha akadna mégis oly nyomorult, silány ember, ki ily felfedezés után
az oltárig elkisérne, én ott az egész násznép előtt ezt kiáltom, mikor
térdepel: «Nézzétek ezt a gyávát! A ki tudja hogy menyasszonya egy éjt a
kaszárnyában töltött a szeretőjénél, mint apácza-növendék, s mégis nőül
akarja venni!» s akkor úgy ütöm arczul az oltár előtt, hogy elmulik a
kedve örökre a szemébe hazudni az Istennek és az ő szenteinek!

Imádandó szép volt a leány ez indulatkitörésében! Erő, villám, ihlet
volt minden vonása, szava, mozdulata. Richard a gyönyörtől üdvözülten
bámulta e csodatüneményt.

Hogy rágalmazza önmagát! Hogy keríti magát körül a gyalázat mérges
gőzkörével! Pedig hiszen Richard tudja azt legjobban, hogy ez nem igaz.
Igaz, és mégsem igaz. Igaz, hogy ott volt kedvesénél; de nem egyedül,
hanem anyjával, de nem szerelemből, hanem kétségbeesésből, hogy életét
megmentse annak. És ezért megverték, megostorozták! E drága testet, e
gyönge, szeráfi alakot! Kinek van joga a világon e szent sebhelyeket
csókjával megengesztelni másnak, mint a ki miatt az történt?

Plankenhorstné el volt fulladva az ijedségtől, a rémülettől, a dühtől.
Uj dolgok voltak ezek, a miket hallott, a miket látott. Olyanok, a minők
túlhaladták felfogását, képzeletét; a mik alatt összetört erélye,
kevélysége, akarata.

Érezte már, hogy ezzel a leánynyal nem bír, hogy ez erősebb, mint ők
valamennyien. Hogy ők csak dæmonok, de az maga a «legió»!

Még egy fordulatot próbált adni a végzetnek. Most már nem Richardot
támadta meg, hanem Edithet.

– Te szerencsétlen leány! – szólt kezeit összekulcsolva és szemeit ég
felé forgatva, – ki úgy el tudta magát felejteni! Tudod-e azt, minő
csapodár csábítónak vetetted oda magadat áldozatul? Ez az ember itt nem
a te kedvesed egyedül. Ennek már hölgye van, kinek nevével, becsületével
tartozik, kinek előjoga van fölötted, ki téged el fog űzni, ki fog
kaczagni.

– Én nekem, asszonyom? kérdé Richard elbámulva.

– No! Vagy merje ön tagadni, hogy ön Pesten egy gyermeket tart, arról
gondoskodik, ápolja, szereti, gyógyíttatja. Felőle tudakozódik és sorsát
intézi. Tagadja el ön, ha meri.

Plankenhorstné a felülkerült gyáva diadalérzetével mérte a végcsapást
Richard fejére.

– Hát még egy ártatlan gyermek sorsát is belekeveri ön, asszonyom, e mi
szomorú vitánkba? szólt Richard halkan, szeliden, kérlelő hangon.

– A gyermek ártatlan, de szülői nem azok! szólt a vádló, ujjal mutatva
Richardra.

«Te mondád».

– Jól van asszonyom, szólt Richard, elmondom önnek a gyermek történetét.
Egyszer a csatában egy derék vitéz ellenfelemet halálra sebesítém.
Bajtársam, kit balsorsa kardom által ejte meg, halála óráján oda hítt
magához. És akkor elmondá, hogy van egy fia, kit régóta keres, s kinek
most nyomára akadt. Azt a fiut anyja elveté. Rám hagyta, hogy keressem
azt fel. Felfogadtam neki, hogy felkeresem és gondját fogom viselni,
mintha testvérem gyermeke volna. Kerestem a fiut és rátaláltam.
Megtaláltam őt a nyomor, az inség legalsó fenekén. Rosszabb sorsban mint
egy gazdátlan ebet. Oh, ha anyja látta volna!

Plankenhorst Alfonsine merev szemekkel bámult a beszélőre.

– Megtaláltam a gyermeket halálos betegen, egy ablaktalan oduban,
szemétágyon fetrengve, meztelen, rongygyal takarva, és félig megvakulva.

Alfonsine reszketett a láztól.

– Én elvittem magammal a nyomorult árvát, és atyja lettem neki atyja
helyett, kinek neve volt Palvicz Ottó.

Alfonsine a pamlag vánkosaiba temette arczát. Plankenhorstné ijedten
hátrált leánya elé, hogy eltakarja azt, és sápadtan, rémült szemekkel
tekinte Richardra.

Az pedig folytatá nyugodt mérséklettel:

– Minden irat a kezemben van, mely igazolja a gyermek származását. Az
anyának minden levele. A keresztelőlevél. Oda dobhatom azt annak, a ki
kérdi.

Plankenhorstnénak minden íze reszketett, térdei roskadoztak alatta.

Richard azonban büszkén felemelé fejét.

… – De én felfogadtam haldokló ellenfelemnek, hogy gyermeke anyjának
nevét soha senkinek el nem árulom. Nemesi szavamra fogadtam. S minthogy
önmagam előtt még most is nemes ember vagyok, – azért önnek sem mondom
meg azt!

Plankenhorstné föllélekzett. A torkát szorító kéz eltávozott onnan.

Ámde Edith odalépett Richardhoz s angyali szelídséggel monda:

– Akárkié legyen az a gyermek, a kinek ön azt fogadta, hogy atyja fog
neki lenni: én anyja leszek annak!

És azzal Richard keblére borult, s fejét vállára hajtá.

A legyőzött, a földre zúzott asszony két kezét elátkozó mozdulattal
emelve feje fölé, hörgé indulattól reszkető hangon:

– Vigye hát ön magával, a pokol és minden ördögei nevében!

. . . . . . . . .

Azokra pedig mosolygott a mennyország és minden angyalai.




COMEDIE OF ERRORS.

«De most már hova»?

Igen! A bérkocsis kérdezte azt Richardtól, ki alant várt rá, midőn
Edithtel karján az utczára lesietett.

Ez ám a főkérdés: most hová?

– Ismerősöm, rokonom, se nekem nincs, se neked, a kihez vigyelek, a míg
esküvőnk napja elérkezik. Bécsből pedig távozni nem szabad.

– Hát vigy magadhoz, mondá a leány. – Nem voltam-e már nálad a bivouacon
is? Nappal együtt leszünk, este jó éjt kivánunk egymásnak.

– És közöttünk fekszik Seif Almuluk herczeg kardja.

Sheherezade szultána regéinek egyik hőse ez, ki menyasszonyt visz haza
egyedűl egy tutajon, s mikor egymás mellett alusznak, kettőjük közé
fekteti kivont kardját.

Mert az életben nem úgy megy az, mint a színpadon: a hol a mint a
szerelmes párt megáldották, vagy megátkozták, egymásnak dobták, vagy
kezeiket összetették, azzal megvan minden.

Hát a pap!

A dráma után jön még egy három felvonásos vígjáték: a comedie of errors,
a tévedések vígjátéka.

Mert hiszen legegyszerübb volna a felelet egy fiatal pártól, a ki
vőlegény és menyasszony, erre a kérdésre: «de most hová?» az, hogy
«egyenesen a paphoz!»

Egyenesen! Oda nem járnak egyenesen.

Azért csak tessék elébb kinyittatni a «magyar királynál» (vendéglő) azt
a két egymásba nyiló szobát; egyiket Edith, másikat Richard számára. És
azután még sok napot eltölteni azzal a mulatsággal, hogy egy bezárt
ajtón keresztül mondjanak egymásnak édességeket, nevezzék egymást
kedvesemnek, egyetlenemnek, és küldjenek egymásnak csókokat a deszkán
keresztül. Köztük fekszik – Seif Almuluk herczeg kardja.

Mert a szent házasságnak sok czeremóniája van.

Elébb a bécsi papnak ki kell hirdetni háromszor egymásután a szeretők
neveit. Még pedig nem három parasztnapon egymásután, hanem három
úrnapján. Mert csak a vasárnap az authenticus nap.

Azután bizonyítványt kell hozni a nemesdombi paptól, hogy itt is
megtörtént a háromszori kihirdetés.

De még elbocsátó levelet is kell adni a nemesdombi papnak, melyben
megengedi, hogy a nyájához tartozó juh Bécsben kelhessen össze. Részint,
mivel a menyasszony ott lakik, részint, mert nem eresztik onnan.

S minthogy most Nemesdombon nincs rendes pap: az öreg meghalt, a káplán
elbocsátása pedig nem találtatik elég érvényesnek, tehát folyamodni kell
az espereshez, hogy hatalmazza fel a káplánt az elbocsátási engedély
kiadására.

Az esperes pedig úgy találja, hogy ez fölösleges, ennek semmi nyoma a
komjáthi kánonban: aztán, hogy megmutassa, hogy neki nem parancsol a
bécsi pap, nem ád felhatalmazást.

Akkor aztán Richard arra fakad, hogy elhiszi, hogy a házasságot az Úr
Isten szerzette, hanem hogy a czeremoniákat az ördög csinálta hozzá, az
meg bizonyos.

Pedig még azzal mind nincs vége.

A törvény még azt is akarja tudni, hogy szülők és gyámok mit szólnak a
házassághoz? És e kérdésben szép mutatiókat és variatiókat enged meg
magának.

A katholikus házasulandónál nem lényeges a gyámi engedély; de viszont
nincs is kötelezve gyám és szülő a kiházasításra; a protestánsoknál
kötelezve van a kiházasításra s annálfogva megkivántatik az engedély.

Ezt a pap előtt mind be kell bizonyítani; elismervényekkel,
nyilatkozványokkal, lemondványokkal s más képtelen okmányokkal
eligazítani.

S talán már akkor aztán czélhoz jutottak?

Dehogy jutottak.!

Akkor következik még az országos veszekedés a fölött, hogy be szabad-e a
templomba ereszteni s a papnak összeesketni egy olyan párt, melynek az
egyik fele a keresztvégű, másik fele a csillagvégű torony templomában
imádja az Istent és vallja a szentháromságot?

A bécsi pap azt állítja, hogy az nem lehet.

A polgári törvénykönyv azt állítja, hogy lehet.

A bécsi pap nem akarja őket másként megesketni, mintha a vőlegény
reversálist ad magáról, hogy minden törvényadta jogairól lemond, mely
szerint leendő családjának fele ide, fele oda járjon imádkozni s
valamennyit egy vallásra adja, ha lesz.

Erre aztán dühbe jön a vőlegény s felfogadja, hogy rögtön megy a
rabbinushoz s zsidóvá lesz menyasszonyostól.

Akkor aztán azt mondják neki: hogy no hát vigyen el az ördög, gyertek
ide, megesketlek, de meg nem áldalak, s valahol egy magánszobában,
pipával a szájában, elmondja a pap előttük az esketési formulát. «No,
már most férj és feleség vagytok, elmehettek!»

Hát hiszen mindjárt azon kezdhette volna.

. . . . . . .

Richard még szabadulása estéjén megirta anyjának a vele történteket.

Sok szép feljegyezni valója volt arról a napról. Reggel halál, este
menyasszony, közben megkegyelmeztetés és megátkoztatás.

Belekerült egy hét, míg választ kapott rá. (Bizonyos levelek akkor nagy
ellenőrségen mentek keresztül.)

A levél igen rövid volt. Az öröm Richard életben maradásán, házasságának
helyeslése s az igéret, hogy e napokban fog a tiszttartó felmenni
Bécsbe, az majd elmondja a többit.

Azt a napot türelmetlenül várta Richard.

Annál nagyobb volt öröme, midőn a tiszttartó feleségestől toppant be
hozzá. Mindjárt azon kezdte, hogy feleségét itt fogja hagyni addig Edith
kisasszonynál, míg átesnek az esküvőn; hiszen szegény kisasszonyt az
sincs, a ki menyasszonyi köntösébe felöltöztesse.

A menyasszonyi köntöst természetesen ő szerezte be Pesten. Azt ugyan jól
tette, mert Edith egy váltani való ruhát sem hozott el
Plankenhorstéktól.

A jó öreg aztán elmondta Richardnak az eddig történteket. A nagy
veszélyt, mely Ödönt és Jenőt kicserélte. (Most már értette Richard, mi
az a szőke hajfürt? Szegény fiu! Míg élt, az egész embernek nem volt
Richard előtt az a súlya, mint annak a nehány szál hajának most.)

«Megtette magát bátyánknak!»

Azután elmondá a tiszttartó az otthoni állapotokat. Az özvegy asszonyság
maga akart feljönni Bécsbe Richard menyegzőjére; de mikor útlevelet kért
(mert most a szomszéd faluba is útlevél kell), tudatták vele, hogy
internálva van Nemesdombra s onnan kimozdulnia nem szabad. Akkor a
fiatal úrhölgy akart eljönni, de annak meg úgy megbetegedett a kis fia,
hogy azt nem hagyhatja otthon. Testvérének pedig jó okai vannak Bécsbe
nem jönni. Igy csak a tiszttartó jöhetett el násznagynak és neje
örömanyának.

Richard annak is örült nagyon.

Még azt is tudatta vele a tiszttartó, hogy egész vagyonuk le van
foglalva hatóságilag. Az ugyan nem marad úgy véglegesen, mert csak a két
fiu részére tehetik rá a kezüket: a harmadikat ki kell bocsátani; hanem
hogy az sokáig elhuzódik s addig minden jövedelmet, mely bárhonnan
bejön, a financzdirectiónak kell beszolgáltatni, az ád ki azután
havonkint nyugtatvány mellett a család számára szűkre szabott
tartásdíjt. Azért Richard úrfi is eleinte szabja a költségeit e
körülményekhez.

Richard ezt mind igen természetesnek találja.

A hatalom megajándékozta az élettel. Ugyan örülhet, hogy csak a vagyonát
vette el. Az Isten rendelte azt így. Legalább az iskolában azt tanítják.

Csak hogy végre-valahára hozzá juthat az élete párjához.

Mert az tudnivaló, hogy két házasulandó ember: két gonosztevő. Azokat
először rendőri felügyelet alatt kell tartani szülőknek, gyámoknak; –
azután üldözni, fegyelem alá venni a köztársaságnak; – végre elfogni,
meggyötörni, megkötözni, kivallatni, megesketni, halálra itélni az
egyháznak, hogy annál jobban megérdemeljék a mennyországot.

Richard legalább elnyerte vele a mennyországot!




A SZENVEDÉSEK KULCSA.

Mikor aztán Richard elnyerte a mennyországot, úgy találta, hogy egyszer
le is kell szállni a földre.

Elővette kis feleségét és elkezdett neki földi dolgokról beszélni.

– Kedves kicsi feleségem. Tudod-e azt, hogy mi szegény emberek vagyunk?

Edith kinevette vele.

– Hogy volnánk mi szegény emberek? mikor nekem itt vagy te, teneked meg
itt vagyok én.

– Az két millió! Hanem kamat nélkül. Nekünk össze kell huznunk
kiadásainkat. Tudod-e, hogy mennyi az összes havi jövedelmünk? Összesen
száz forint. Ennyit kaphatok az anyámtól. Most maga is szükséget lát.

– Én nem tudom, mire lehet azt elkölteni? Hisz az tömérdek pénz!

– Most még egy dolgot kell neked őszintén elmondanom. Még ez a pénz se
mind a mienk. Nekem vannak itt e városban korábbi időkből becsületbeli
adósságaim. Apró tartozások, mikkel becsületes mesterembereknek,
szállítóknak vagyok lekötelezve. Boldog időkben csekélységek, számításba
sem jövő könnyű tartozások; most azonban súlyos terheim. Azokat a
szegény embereket én meg nem károsíthatom. Ki akarom őket elégíteni s
havi díjam felét átengedni nekik.

– Igen jó lesz, ötven forintból fejedelmileg lehet élni. Csak két tál
ételt főzök; magam leszek a szakácsné; majd meglátod, milyen jól főzök
én! csak egy bejáró cselédet tartok, a ki elmosogat, s kijövünk a
jövedelmeddel.

– Ez nem soká fog tartani. Én nem vesztegetem az időt hiába, valami
vasutnál, közintézetnél alkalmazást keresek s a hiányzó összeget
kiteremtem.

– Tudod mit? Eszünk egy tál ételt. Nem tartok semmi cselédet,
elmosogatok magam. Aztán maradj te nekem itthon s ne keress magadnak
semmi szolgálatot.

Richard összecsókolta a kedves feleséget s aztán átadott neki ötven
forintot, hogy próbálja meg hát azzal a gazdálkodást.

A kis menyecske elővette a papirt meg a plajbászt, elkezdett számítani:
mennyibe kerülnek a piaczi élelmi czikkek? s rájött, hogy még tizenöt
forint megmarad szállásra és ruházatra havonkint.

– Ez pompás költségvetés! Hanem azért még is kell valami dolog után
látnom. Gondold meg, hogy most még csak ketten vagyunk; de egyszer majd
okvetlenül hárman fogunk lenni.

– Eredj, te bohó!

– No, azért nem szükség elpirulnod. Hiszen máris hárman vagyunk. Palvicz
Ottó fiát ide kell már hozatnunk magunkhoz.

– Igazad van! Hát csak láss valami munka után. Majd én meg varrni fogok
pénzért.

– Oh! azt nem engedem. Azt az én kicsikém nem fogja tenni! Inkább
kétszer annyi munkát vállalok magamra.

– No az kellene! Hogy az egész nap ne légy az enyim. Majd megosztozunk.

Abban aztán megegyeztek, hogy majd megosztoznak a keserűjén úgy, mint a
hogy az édesén megosztoztak.

Richard engedelmet kért egy pár órára elmehetni hazulról, míg dolog után
lát. Edith szabadságot adott neki, megparancsolva, hogy egy órakor
itthon legyen, mert várni fogja az ebéddel.

Egyetlen egy főző-edénye volt s egy svéd kályhája a szobájában tűzhely
gyanánt. Azon elébb megfőzte a levest abban az egy edényben: azt
félretette a kályha egyik osztályába a melegre egy csuporba; azután
megfőzte ugyanazon edényben a hushoz való mártást; azt is félretette egy
csészében; végre ugyanazon edényben elkészítette a tésztaneműt. Oly
izletes volt minden, oly finom és kinálkozó.

Mikor pontban egy órakor hazaérkezett Richard, a kész ebéd várta.

De jól is ízlett! Richard evett, mint egy farkas!

«A császár nem ebédelt jobban!»

S ezt nem a dynastia iránti tiszteletlenségből szokta mondani a népajk,
hanem hogy annál jobban megdicsérje vele a «szép asszony főztét».

S mennyire tetszik ez az asszonyoknak!

A símára kitörült tányér: az a művésznő koszorúja.

Hiszen ez pompás ebéd volt! Harminczöt krajczárból!

Ilyet nem mindennap ettünk «nagyságos úr korunkban!» (Kivált mikor Pál
úr volt a szakács! Isten nyugosztalja!)

De meg is érdemlette Richard a jó ebédet. Jó eredménynyel járt. Kapott
alkalmazást egy gépgyárnál, nappali szolgálatra, havi ötven forinttal.
Az már aztán dicsőség.

Lám, első Péter czár is, mikor egy napon beállt napszámosnak s a kapott
bérből egy sajtot vitt haza a feleségének, milyen büszkén mondá Katalin
czárnénak: «Látod, hogy el tudnálak tartani, ha czár nem volnék is!»

Még más dolgokban is eljárt Richard.

Volt a porczellán-utczai zsibárusnál. Felkérte a jó Salamont, hogy
rendezze pénzügyeit. Vegye kezébe a hitelezőivel való egyezkedést. Egy
pár ezer forintra megy biz a tartozás: de talán ráállnak a
részletfizetésre. Megkapják az utolsó fillérig követeléseiket.

Az öreg Salamon azt igérte, hogy eljön egy és két óra között, mikor be
szokott zárva lenni a boltja.

Pontos volt az öreg. Fél kettőkor hangzott a csoszogása az ajtó előtt.

Edith még akkor törölgette el az ebédhez használt étszereket. Az ablakok
ki voltak nyitva, hogy friss lég jőjjön be az egyetlen szobába, mely
egyuttal konyha is.

– Ah, szép asszonyság, szólt az öreg zsibárus nagyokat bókolva, engedje
meg, hogy megcsókoljam a szép kezeit. Örömest csókolom meg azon kezet, a
melyik dolgozik. Sokkal örömestebb, mint a melyik a legyezőt forgatja.
Ah, önök itt igen szépen laknak! Szűkecskén, de annál közelebb
egymáshoz. Azt hiszem, nem igen ijednek meg ilyen magánosan. Itt
legalább nem igen lehet titkolózni egymás előtt. Az ilyen szűk
szállásnak is megvan a maga előnye. Az embereknek nem igen kell benne
egymást keresni. Aztán sok jó ember elfér egy kis helyen. Az Isten
áldása legyen rajta. Tehát ha megengedi alezredes úr! Kérem: nekem
mindig alezredes úr lesz. Itt nem hallja senki. Lássunk hozzá, a miért
ide parancsolni méltóztatott, lássunk az ügyletünkhöz. Kérem, ha nincs
több egy széknél, én állhatok.

De előkerült a másik is. Biz azt pohárszéknek használták. Nekik
kettőjüknek egy szék is elég volt. Ha Richard ült rajta, akkor Edith az
ölében ült. (Erre a találmányra lehetne pátenst kérni.)

– Tehát kezdjük az elején, alezredes úr. Az asszonyságot nem fogja
sérteni a dolgunk. Én is hiszem. Egy szív egy lélek.

A szatócs elővette zsebéből a papirba csavart krétát.

– Tehát legyen ön olyan kegyes: sziveskedjék nekem feldiktálni, kiknek
tartozik?

Richardnak e dologban jó emlékezete volt. Eszébe jutott minden
hitelezője, a legcsekélyebb tartozás is. Salamon irta azokat egymás alá
az asztalra.

– Nagy összeg, tetemes summa pénz, szólt, szemöldeivel mozgatva kerek
sipkáját, Salamon. Erőszakos nagy tömeg pénz! Hm, hm!

És egyet szippantott fekete burnótos szelenczéjéből. Megkinálta Edithet
is. Az megköszönte. Nem szereti a tubákot.

– Majd megszokja, ha a férj sokszor nem lesz itthon. A jó asszonyok mind
rászoknak a tubákra. Az bizonyítja, hogy hívek a férjeikhez. No majd
később. Hát alezredes úr, én úgy gondolom, hogy ön még nem volt teljes
koru, mikor ezeket az adósságokat csinálta.

– De teljes becsületű mindig voltam!

– Ah! Ez már nagy mondás. Ezt már fel lehet jegyezni. «A becsületem soha
se volt kiskorú!» Lássa, nagyságos asszony, ilyen ember ez az ön férje.
Tékozló fiu! A becsületét többre becsüli kétezer forintnál. Ne szeresse
őt!

Edith válaszul nevetett és megcsókolta Richardot.

– Jól van, alezredes úr, hanem hát van egy bevett szokás. Mindennapos.
Úgy híják, hogy Vergleichsverfahren. Az ember kiegyezik a hitelezőivel
bizonyos százalékban. Azok is engednek, örülnek, ha az elveszettnek hitt
pénz egy részét megkapják. Ez igen tisztességes alku.

– De én nem állok bele. Forintot forintért, a hogy én kaptam, a hogy
nekem adták. Én azon szegény emberektől, kik az én becsületemben bíztak,
kik hittek szavamban, egy fillért sem vonhatok el, s a becsületemből
perczenteket nem engedek le. Inkább magam szükölködöm.

– Javíthatatlan ember! – Pedig már látja: családja van. – Jobb
gondolatokra kellene jönnie. – Jól van, no; nem szóltam semmit. – Ha
most kard volna az oldalán, hogy csörömpölne vele! – Hát most adja elő,
miből fogjuk mind ezt fedezni? Miből fogjuk törleszteni?

Azzal két rubrikát huzott az asztalon a krétával, a tele lajstrom fölé
irta, hogy: «Soll», az üres fölé, hogy: «Haben».

– Tehát legelőször is anyámtól kapok havonkint száz forintot, annak
felét a törlesztésre fordítom.

– Felét? És beleegyezik a nagyságos asszony?

– Oh igen! sietett válaszolni Edith.

Salamon felirta azt az összeget a «Haben» alá.

– Azután ötven forint havi díjt kapok a gépgyári munkám után, ennek
felét szintén a törlesztésre adom, másik fele marad nőmnek ruházatra.

– Ah minek az nekem? szólt bele Edith. Hiszen jó anyánk annyi ruhát
küldött ajándékba nekem, hogy soha el nem szakgatom. Irasd be az
összeget egészen.

És addig erőszakoskodott, míg azt a teljes összeget be nem irta Salamon
a «Haben» rovatba.

Akkor aztán az öreg szatócs feltolta könyökéig a kabátja ujját, mintha
valami nagyot akarna kanyarítani, a mihez hozzákészülés kell és mondá:

– Ehhez járul már most még Liedenwall Edith kisasszony menyasszonyi
hozománya: háromszázezer ezüst forint.

És aláirta számokkal vastagon: 300,000 forint.

Mind a ketten ránéztek, hogy minő tréfa ez?

Akkor a vén szatócs felállt és megfogta mind a kettőnek kezét.

– Asszonyom! Uram! Én önöknek szerencsét kivánok egymáshoz. Önök
megérdemelték egymást. A mit mondtam, a mit ide irtam, az komoly dolog.
Es már most tudják meg tőlem eddigi viszontagságaiknak egész titkát.
Üljenek le ide mellém, kérem. Van még egy szék. A hogy szokták: ketten
egy székre. Én azt szeretem látni.

«A mit önők kiálltak, kezdé a szatócs, az nem volt ingyen. Annak nagy
volt a díja. Egy kapitális! Mert ne higyjék azt, hogy valaki csak azért
tesz rosszat, mert az őtet mulattatja. Azért szokás rosszat tenni, mert
az nagy perczentet hajt. Ezt tartják. Én nem tartom. Én azt mondom, hogy
becsületesnek lenni a legjobb üzlet. Itt a példa. De hát hadd kezdjem az
elején. Önöknek egy nagybátyjuk volt, Plankenhorst Alfréd, gazdag ember,
agglegény. Sajátságos büszke ember. Én ismertem jól, mert bankárja
voltam, pénzét kezeltem; minden családi ügyébe be voltam avatva.»

«Az öreg báró egy végrendeletet tett, melyben minden vagyonát: bécsi
palotáját és tőkepénzét unokahugainak, Plankenhorstné asszonynak és
leányának hagyományozta.»

«Az öreg úr sokáig élt. Az öreg emberek rendesen sokáig élnek, kivált ha
gazdagok; a hosszú idő alatt az ifju leány valami törvényes félreértésbe
keveredett szerelem dolgában, a mit az ügyvédek úgy neveznek, hogy «az
executiónál kezdte a processust».

«No, megtörtént. Nem ritka eset az.»

«Hanem az öreg bárók az ilyesmiben nagyon scrupulosusok. Először, mert
öregek, másodszor, mert bárók.»

«Plankenhorst Alfréd más végrendeletet készített. Fölkereste egy
távolabbi rokonának árván maradt kis leányát, Liedenwall Edith
kisasszonyt, s azt Plankenhorsték nevelésére bízta.»

«És aztán a másik végrendelete így hangzott:

«Ha Plankenhorst Alfonsine becsülettel férjhez megy és rangjához illő
állással elfeledteti tévedését, akkor a tőkepénznek kapja meg felét.»

«Ha aztán Liedenwall Edith is férjhez megy, tisztességes emberhez, kapja
az összeg másik felét.»

«Ha Liedenwall Edith elébb férjhez megy, legyen az összeg egészen az
övé.»

«Ha Liedenwall Edith férj nélkül marad, ha kolostorba megy, vagy oly
bukást követ el, melyet a jó világ meg nem bocsát: az egész összeg a
Brigitta-szűzek kolostoráé legyen s annak csak kamatjait élvezzék, a míg
élnek a Plankenhorst úrnők.»

«Nem lett volna szabad e végrendeletről senkinek tudni, egyedül nekem,
ki annak végrehajtásával voltam megbízva; de a titkár, ki azt leirta,
elárulta azt a Plankenhorst-nőknek. Azok tudták.»

«És már most gondoljanak önök azon eseményeken végig, a mik önök közt
történtek és meg fogják találni mindennek a magyarázatát: legelső
találkozásuktól legutolsó kiűzetésükig.»

«Mikor bezárták önöket egy magára hagyott lakásba, egyedűl. Mikor
Baradlay Richardot el akarták ölni, mint Liedenwall Edith vőlegényét.
Mikor Liedenwall Edithet a kétségbeeséssel akarták oda űzni, hogy
felvegye a zárdaszűzek fátyolát; mikor a bőszült, lázongó csőcseléket
ráuszították a Brigitták kolostorára, melyben Liedenwall Edith volt.
Midőn kifenték a hóhér pallosát Liedenwall Edith vőlegénye számára.
Miért volt? Pénzért volt! Az ördög nem dolgozik száz perczenten alul!»

«Én mindezt láttam, tudtam, figyelemmel kisértem. Oh! nekünk, porban
csúszó embereknek nagyon jó politziánk van. Belátunk a házakba, a
szívekbe. Még a zsebekbe is!»

«Ez az utolsó a legérzőbb organum. Minden ér, minden ideg beleszolgál.»

«Önöket ez a felfedezés meg fogja nyugtatni az emberiség iránti
hitükben.»

«Az emberek nem rosszak ingyen: csak úgy a rosszaság szeretetéből.»

«Hazugság az, hogy a sátán rossz lélek; – csak éhes lélek.»

«Ha hasznot nem várna belőle, nem tenne semmi rosszat, otthon heverne és
pihentetné a testét.»

«A legelső rossz tette is spekuláczió volt.»

«Mikor az almát megetette az első asszonynyal, így spekulált: Ha örökké
csak az a két ember lesz a világon, ezek után én igen szegényül fogok
megélni. Legyen belőlük ezer millió. Akkor aztán nekem is jut egy kis
komfort.»

«Azért én az ördögöt nem úgy itélem meg, mint más. Neki is joga van
élni. «Leben und leben lassen.» Hanem aztán érje be a maga apanageával.
Hiszen van tágas kvártélya és fütőszere! Ez elég szép!»

«Plankenhorstéknak megmarad a belvárosi házuk. Az is szép birtok. Annak
ugyan ők tíz esztendő alatt végére fognak járni. De hát uram Isten!
olyan idő van-e most, a mikor még valaki a tíz esztendő utáni dolgokra
is gondol?»

«A ki a mezők liliomait és a ki a ballet hölgyeit ruházza, majd
gondoskodni fog Alfonsineról is.»

«Mi nem fogjuk irigyelni a szerencséjét.»

«Hiszen mi nekünk magunknak is annyi van, hogy még ebben az óriási nagy
teremben sem férne el, ha magunkban nem tartanók.»

– Nos hát alezredes úr! alezredesné asszonyság! tetszik-e önöknek így az
ügyek elintézése?




HÚSZ ÉV MULVA.

Történetünk be van fejezve, csak a számadás van hátra. A számadás:
elvesztett és visszanyert lelkekről.

Palvicz Ottó fiát, mint saját gyermekét nevelte Baradlay Richard.

A kis Károlyka eszes fiú volt: tanulékony. Kissé önfejű és makacs, de
azt a nevelés szelidítheti s helyes irány jellemzővé idomíthatja át.

«Magam is ilyen önfejű ficzkó voltam kicsiny koromban.» Szokta őt
menteni Richard.

Jöttek kis testvérkék is időjártával Károlyka mellé, és soha sem vette
észre senki Richard családjában: melyik az édes gyermek, melyik a
fogadott?

Sokat betegeskedett a fiu. Az első három év nyomorát sokáig birta
kiheverni. Edith éjeket töltött betegágya mellett. A fiu nagyon szerette
fogadott szülőit.

Mikor tizenkét éves lett a fiu, egyszerre átcsapott kedélye a
legrosszabbra.

Nem akart többé tanulni; boszantotta nevelőjét; a kis gyermekekhez
kegyetlen volt; kereste, hogy hol tehessen valami kárt a háznál s
szembeszállt fogadott szülőivel.

Richard azt mondta, hogy ez csak a kamaszévek hozománya. Minden suhancz
ilyen infámis rossz, mikor a feje lágya kezd benőni. Ez olyan krizis a
gyermekeknél, mint a fogzás. No bizony, ha akkor majd mindjárt kidobnák
a gyereket az ablakon, mikor a foga nő és egész nap rossz!

Károlykát nem kellett az ablakon keresztül kidobni, megszökött ő magától
is.

Szöktében holmi keze ügyébe esett ezüstnemüket is magával vitt
utiköltségül.

Richard utána ment és felnyomozta.

Ráakadt egy korhely-barlangban. – Már akkor nem volt semmi az
ezüstneműből, sem a magával vitt ruhákból. Azok helyett mindenféle
rongyos, piszkos öltözet volt a nyakába hányva. Azt mondta, hogy a
másikat ellopták tőle.

Richard hazavitte a fiút ismét a házához. Kegyesen, szeliden beszélt
hozzá. Egy kézzel meg nem ütötte, egy rossz szóval meg nem riasztotta.

Csupán azokat a rongyos ruhákat, a mikben rátalált, zárta egy szekrénybe
s ha a fiu visszaesési rohamokat tanusított, olyankor Richard e
rongyokat a szekrényből eléje tartotta:

– Ez az, a mit az önfejüségeddel szereztél magadnak!

Valami egy évig aztán töredelmesnek látszott. De meghunyászkodásán
észrevehető volt az alattomosság. Tettető volt és fondor.

Egy napon, mikor Richardnak hosszabb útra kellett menni, ismét eltünt.
Ezuttal nem vitt el magával semmit. Hanem annak a szekrénynek a zárába,
melyben ama rongyos ruhái álltak, bele volt törve egy kulcs.

Mintha azt a szekrényt akarta volna felnyitni, s aztán a nem hozzá való
kulcs tollát bele törte.

De hát mit akart azokkal a rongyos ruháival? Miért akart azokhoz ily
alattomosan hozzá jutni? Mi lehet azokban?

Richard csak akkor kezdett e rongyokra figyelmes lenni s átkutatta
azokat.

A felöltöny bélésébe bevarrva talált egy levelet.

Abban a levélben ez volt:

«A te gyámapád megölte a te apádat és kirabolta. Most azért tart
magánál, mert furdalja érte a lelkiismeret. Apád nagy úr volt: ezredes,
Palvicz Ottó. Anyád pedig előkelő úrhölgy Bécsben. Neked most úrnak
kellene lenned, nem pedig apád gyilkosának a kezét csókolnod.»

Richard könnyen kitalálhatta, hogy ki irta ezt a levelet? Ki az az
egyedűli lény a világon, a ki ily ördögi boszuállásra kész legyen ő
ellene és Palvicz Ottó gyermeke ellen?

Ez a levél változtatta meg Palvicz Károly kedélyét.

Richard még egyszer utána indult, hogy fölkeresi és visszahozza. Talán
fel is lehet majd a felől világosítani, mi e rejtélyből a való?

Nyomozta ismét az eltüntet, míg egyszer megtudta, hogy az anyja házához
menekült.

Hogyan talált oda?

A közmondás azt tartja, hogy titkok, a miket három ember tud, nem titkok
többé.

Palvicz Károly tehát haza talált az anyja házához.

Ott szívesen látták megjelenését; de nem hosszú időre.

Anyja iparkodott sorsáról gondoskodni, beadta a hadi tengerészethez.

Egy év múlva aztán kapott tőle Richard levelet, tele szánó-bánó
töredelemmel. Elmondta, minő rossz dolga van. Richard házánál a
legutolsó szolga úr ő hozzá képest. Itt mindenki üti-veri. És koplal.
Szidta az anyját, a ki ide beszerezte. A tizenötéves gyermek már itélt
az anyja fölött. Az egy világhölgy, kinek víg termeiben nincs helye egy
nagy kamasz fiunak. Szívtelen hölgy. A nagyanyját is elpusztította a
háztól, rábizonyítva, hogy megtébolyodott. Azt most az őrültek házában
tartja. Hát a fiával hogy bánt volna jobban? Őt is azzal a biztatással
bolondította, hogy majd hadapródnak adja be havi fizetéssel a
tengerészethez s közönséges matrózinasnak adta be. – Könyörög végre
Richardnak, hogy szabadítsa őt meg e helyzetéből. Váltsa ki onnan.
Örökre hű, engedelmes fia, szolgája fog lenni!

«A tengeren megtanul az ember imádkozni.»

Richard utána ment, kiváltotta.

De házához nem vitte többé. Beadta a legjobb hitelű nevelő-intézetbe.
Fizetett érte, a mit kértek.

Persze, hogy a fiu végiglakta Pest valamennyi nevelőintézetét. Sehol sem
tűrték meg félesztendőnél tovább.

Végre Richard nagyot gondolt: hazavitte magához. Azt tette fel, hogy
ebből a fiuból okvetlen derék embert fog faragni! Maga fogja őt nevelni.
Azontúl saját szobájában tartotta; mindenüvé magával vitte; oktatta,
tanította; közölte vele saját eszméit. Igyekezett őt szabadelvű,
magasröptü gondolatok által fölemelkedésre bírni.

A kísérletnek az lett a vége, hogy a fiu beárulta gyámapját, mint
veszélyes felforgatópárti főnököt. Akkor azokra épen rossz idők jártak.

Richardot befogták többekkel együtt, hurczolták, vallatták másfél
esztendeig; akkor aztán kibocsátották azzal az utasítással, hogy máskor
megválogassa az embereket, a kik előtt politikáról beszél, mikor a
levegő tele van provisoriummal.

Richard még akkor sem tudta elítélni gyámfiát, csak az «anyja vérét»
átkozta benne. És törte a fejét rajta, hogy mit gondoljon ki jövendőjére
nézve?

E gondtól megszabadult, mert a fiu azalatt beállt önkénytesnek. Úgy
híttak egy hirtelenében toborzott ezredet. Bevettek oda minden gyereket.

Onnan írt még azután csak keserves bűnbánó levelet Richardhoz. Ott nem
tetszett neki még az élet!

Már akkor nem ment érte Richard, csak a váltságdíjat küldte meg, a
mennyit kér az állam, azért, hogy elengedi valakinek hazája
védelmezését. A fiura pedig rábízta, hogy válaszszon magának valami
tisztességes életpályát. Akármi legyen az, számíthat az ő segélyére.

A fiu aztán választott is. A legtisztességesebbet. Beállt fináncznak.

Ott azután egészen jól érezte magát.

Richard utána járt, hogy sorsát ott is előre mozdítsa. Fölhasználta
befolyását az alkotmányos korszak férfiainál, hogy gyámfiának
előléptetését eszközölje. Azt el is érte. Palvicz Károly a hivatalnoki
osztályba emelkedett, s ott úgy látszott, hogy meg is ragadt.

Voltak ugyan apró, financzialis természetű kellemetlenségei, hanem
azokat a gyámatya rendesen elintézte, mielőtt kritikussá fajulhatott
volna a baj.

Így teltek el a napok, a míg nagykoruságát elérte.

Egy délelőtt, mikor a hosszú teremben, a mit bureaunak neveznek, több
kollegájával együtt szaporítja a számokat, jön be a bureau chefje s
mondja neki, hogy:

– Hallod-e te. Ide kinn van egy asszony, a ki téged keres.

– Fiatal?

– Nem tudom; a te brancheod a spiritus. Vedd az alcoholometert és méresd
meg.

– Elegáns?

– Tertia qualitæt.

Palvicz kiment az őt kereső nőhöz, ki az előszobában várt reá.

Kopott elegantiába öltözött, viselt fiatalságu nő volt az.

Mikor kilépett Palvicz Károly, a hölgy egyszerre nyakába borult és
elkezdett sírni.

– No no no, asszonyom. Csak csendesen. Hátha nem én vagyok az, a kit
keres.

– Palvicz Károly!

– Igen.

– Az én fiam!

– Teringettét, madám, mikor először volt szerencsém, akkor nem volt
ilyen kopott. De hát miben lehetek szolgálatjára?

– Oh! én nagyon szerencsétlen vagyok.

– Azt mindjárt gondoltam. De hát hova tette ön a szerencséjét?

– Koldussá lettem.

– Az szép mesterség. Csak értsen az ember hozzá. Még jövedelmi adó alá
sem esik. De hát hova tette ön a palotáját?

– Oh! a gonosz emberek, a hitelezők, elfoglalták tőlem.

– Átkozott hitelezők! Nem kellett volna velük ismeretséget kötni. De hát
én grófokat és bárókat is láttam a házadnál, persze, csak egy
pillanatra, a míg a tengerre nem küldtél. Azokat is a hitelezők vették
el?

– Oh! mikor az ember szerencsétlenségre jut, akkor senki sem akarja
megismerni.

– Látod, milyen bölcs lesz az ember, vége felé.

– És most nincs hová hajtanom a fejemet: egyedűl a te kebledre.

– No, azzal volna még rajtam csak segítve. Semmi sem hiányoznék a
boldogságomból, mint az, hogy most a nyakamra jőjj.

– Fiam! Édes fiam!

– Bezzeg, a míg jó dolgod volt, a míg gazdag voltál, nem mondtad, hogy
«fiam! édes fiam!» Én magam is alig élhetek. Én nem tudok neked adni egy
piczulát sem. Az ellen, hogy koldulj, in thesi, semmi kifogásom, hanem
hogy én tőlem koldulj, az ellen idején reklamálok.

– Ne szólj hozzám ily kegyetlenül, anyád vagyok.

– Én pedig annyi jót sem tehetek veled, a mennyit te tettél az anyáddal,
hogy vénségére az őrültek házába beszerezted; nekem nincs annyi
befolyásom.

– Károly! Fiam. Én cseléded leszek. Mosok rád! főzök, takarítok, csak
engedd, hogy meghúzhassam magamat egy fedél alatt.

– No hiszen csak ez a szerencse kellene nekem. Hogy megtudják itt ezek a
kuruczok, hogy te vagy az anyám. A nélkül is nagyon szeretnek. Tudod,
milyen elátkozott neved van ebben az országban! Minden gyerek tudja,
hogy miket tettél. Utoljára oda át is meggyülöltek, mert mikor már nem
kaptál tárgyat az árulkodásra, koholt összeesküvéseket jelentettél fel,
míg végre kikergettek mindenünnen, s most, mikor szerencsésen
egyesítetted magadban a nevetségest a gyülöletessel, ide jösz az én
hátamra, hogy vigyelek tovább. Nem viszlek én! Ha valaki megtudja, hogy
kivel ölelkezem itt, végem van. Ha neked egy hatost adok, nem kapom meg
a drágasági pótlékot, mint könnyelmü pazarló. Azt mondom, keress
magadnak valami gazdagabb fiut.

Egy öreg irodaszolga ott az előszobában nem állhatta meg szó nélkül ezt
a szívtelen beszédet.

– Ejh, ejh, uram; már csak mégis az anyjával nem kellene önnek így
beszélni.

Palvicz Károly rátekintett. Félénk volt. Akárki szembe szállt vele, nem
merte letorkolni, ha férfi volt.

– No jól van no! Itt most nem beszélhetek veled, mindenféle ember előtt;
hanem majd gyere el hozzám délután két órakor a szállásomra, ott aztán
majd kedélyesen diskurálhatunk. Nesze, itt a lakásom czíme.

Azzal odaadta a némbernek látogatójegyét s visszatért a bureauba.

– No’s ki volt az? kérdezék tőle a kiváncsi kollegák.

– Hát képzeljétek: megszaporodtam egy anyával!

– S mit csinálsz vele?

– Kiadom dajkaságba.

Nem sokára ismét bejött az iroda főnöke.

– Te Palvicz! Ma nagy szerencséd van. Gyámapád keresett.

– Hát mért nem jött be?

– Nem akart a dolgodban háborítani.

– Mit hozott?

– Pénzt.

– Sokat?

– Nagyon sokat.

– Kitelik tőle, a milyen bolond. Mennyi az a sok?

– Valami ötezer forint. Nesze, itt van.

Palvicz Károly bámulva vette át a levelet, melyben a pénz volt, s ez a
néhány sor:

«– Palvicz Károly! Ön nagykorú lett s ezzel én megszüntem önnek
gyámatyja lenni. Önnek atyja halála óráján nekem átadta vele volt
pénzét. Hogy mennyi volt az, meglátja ön az átvevő hadparancsnok
elismervényéből. Önnek atyja azt kivánta, hogy ez összeget, mikor ön
nagykoruvá lesz, kézbesítsem önnek. Azon idő óta takarékpénztárban
feküdt az, s a kamatok mindig hozzácsatoltattak. Most az egészet
kézbesítem önnek. Fordítsa hasznos czélra. Baradlay Richard.»

– Hahhó! kiálta fel Palvicz Károly. Quinterno! Egy braziliai nagybátya,
a ki meghalt! Bajtársak, ma mind Frohnernél ebédelünk. Lesz pezsgő,
osztriga. Oda jőjjetek három órakor, mindenkit megvendégelek ma.

– Még talán az édes anyját is! sugá neki a vén irodaszolga.

– No természetesen!

Azzal becsapta a sok számu könyveit. Szedte a kalapját, s futott a
bureauból. Nem is igyekeztek visszatartóztatni.

Hanem biz az nem vendégelte meg sem az anyját, sem a kollégáit sem
pezsgővel, sem osztrigával; hanem futott egyenesen haza, bőröndjét
összecsomagolta, s onnan a budai vasutra; ott kapott egy vegyes vonatot,
mely épen indulóban volt Trieszt felé, arra felült és hátra sem nézett
többet.

A kopott ruhás úrhölgy pedig pontban két órakor megjelent a fia
szállásán. Azt azonban zárva találta. A bérlő, kitől fia egy szobát
bírt, egy hátrahagyott névjegyet adott át neki, melyre ez volt írva:

«Madame!

Én megyek Amerikába: oda, remélem, nem tetszik utánam jönni!

Adieu!»

Még csak borítékba sem volt zárva.

A szerencsétlen asszony aztán ott leroskadt a küszöbön. Testi és lelki
nyomor összetörték.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Végső menedékét a szerencsétlen nő azon ápoldában találta, melyet a
«magyar gazdasszonyok» alapítottak. Néhány lelkes nő, ki, mert maga
sokat szenvedett, ezért úgy áll boszút a sorson, hogy a mások
szenvedéseit siet enyhíteni.

Palvicz Károly anyja ez ápoldába jutott. Eszméletlenül hozták ide s
lázban jött magához.

Mikor eszmélni kezdett, épen akkor járta végig az ápolda lakosztályait a
hölgyek napi bizottmánya az orvos kiséretében.

Az orvos jelenté a két bizottmányi tagnak, hogy egy új beteget hoztak
be, ki súlyosan szenved; de baja nem olyan, mely rögtön lefolyna, évekig
el fog tartani és nincs már számára az alapítványból több üres hely. Nem
tudják, mit csináljanak vele. Kénytelenek lesznek más kórháznak átadni.

Az egyik úrhölgy magas, fenkölt alak volt; halavány szép matrona-arcz,
mely ifjúdadnak volna még mondható, ha minden ezüst nem volna már rajta;
haj és szemöldök és szempillák. Pedig a szemek még most is oly ragyogók,
tele fénynyel, tele lélekkel.

A szépség ideálja az – hatvan évvel.

A beteg nő arczán két tűzfolt gyullad ki ez alak láttára. Megismerte a
közeledő nőt. Baradlay Kazimirné az.

– Hogy hívják e beteget? kérdé Baradlayné az orvostól.

Az orvos sugva lehelli oda neki a nevet.

Baradlayné bámulva tekint a kór-hölgy arczára, s aztán kétkedve ingatja
fejét. Francziául mond az orvosnak:

– Az nem lehet! Én ismertem azt a hölgyet nagyon közelről. Az egy ideál
szép volt.

A beteg pedig ért francziául, s e szóknál elsápad az arcza.

Tehát annyira el kellett vesztenie szépségét, hogy még csak el sem
hiszik neki, hogy ki volt?

Ez legjobban fáj mindazon kínok között, a mik gyötrik.

A magas, fehérhajú hölgy odalép hozzá: megfogja a kezét, s angyali
szelidséggel kérdezi tőle:

– Régóta szenved ön?

A kérdezett nem felel, csak lehunyja szemeit, hogy elzárja lelkét,
nehogy ez a másik lélek behatolhasson oda.

– Legyen nyugton és ne aggódjék sorsa miatt.

Azzal az orvoshoz fordul.

– Orvos úr! Én a mai nagy nap emlékére egy új ágyat alapítok ez
intézetben s kivánom, hogy e szegény szenvedőt minden ápolással ellássák
az én költségemre.

Az orvos kiváncsi tudni, miért nevezte az úrnő e napot nagy napnak.

Baradlayné felel rá szelid, nyugodt, enyhült hangon:

– Mai nap vétettem fel Jenő fiam hamvait a kerepesi temetőből, s
vitettem át a családi sírboltba.

– Jenő? szólt bámulva az orvos. Tehát nem Ödön volt az, a ki
martyrhalált halt?

– Végzetes névcsere történt. Jenő sietett Ödön helyett megjelenni s
bátyja családjáért ő áldozta fel magát – legkedvesebb fiam!

És szemei nem könyeztek már e szónál. Most már boldogsággá szentesült ez
érzés.

– Csak egy maroknyi hamv volt már belőle; csak egy pár ismertető platina
inggomb, mely bizonyítá, hogy az a hamv az övé volt, és a hamv között
három ólom-golyó.

Az úrnő megmutatta az egyiket. Fekete lánczon hordta azt keblében.

És dicsőülten derengett arcza hozzá. Nem sírt.

Hanem az a másik asszony ott a kórágyon a pokol minden vizióit végig
szenvedte e nehány szó alatt.

Tehát még a halált sem remélheti többé mint nyugodalmat! még a
túlvilágot sem mint menedéket; még az Isten végtelen irgalmára sem
számíthat; mert ha Isten megbocsát is neki, ő maga nem bocsáthatja meg
magának soha azt, a mit tett!

Az ősz úrnő tova halad a termeken; ő pedig ott marad egyedül, lelkének
soha el nem alvó kisérteteivel.




VÉGSZÓ.

Nagy idő múlt a nagy harcz óta! – Húsz év. – Egy század ötöde: egy
ifjúkor.

Uj sarjadék képezi az emberiség tavaszkorát, mely minden találkozásnál
tudatja velünk, a mit oly nehezen akarunk elhinni, hogy már
megvénültünk.

A budai várkertben buja zöldben nő a fű, – s a zöld füvön, az arany
verőfényen fehér báránykával játszik mosolygó arczú kis gyermek, – s kék
és fehér mezővirágokból koszorut fon a fehér bárányka nyakába.

… Jó az Isten! – Zöld fűvet ád a harczáztatta földnek; fehér bárányt a
zöld fűnek; ártatlan szelid angyalkát játszótársúl a báránynak; –
feledés írját a mély sebnek; – jobb idők reményét a szegény magyar
nemzetnek.




TARTALOM.


II. KÖTET.

  Egy nemzeti hadsereg  1
  A szalmakomisszárius  6
  Az első tandíj  27
  A betyár  35
  A Királyerdőben  50
  A haldokló ellenfél hagyatéka  58
  Napfény és holdfény  66
  Sötétség  79
  Mindenváró Ádám  88
  Sorsát senki sem kerülheti el  107
  Egy magános lovag  124
  Várharcz mennykövekkel  132
  Zenith  157
  Az eldobott lélek  168
  Ephialtes  179
  Perhelia  190
  Régi jó barátok  194
  Nadir  203
  A nem mutatott levél  218
  Egy ember a kit még eddig nem ismertünk  224
  A túlvilágról  230
  A kőszivű ember előtt  237
  A börtön távirdája  239
  Az első tőrdöfés  240
  A fejgörcsök napján  241
  A tőr hegye letörve  248
  A kőszivű ember felel  253
  A kérő  254
  Comedie of errors  262
  A szenvedések kulcsa  266
  Húsz év mulva  274
  Végszó  284

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.






End of Project Gutenberg's A koszivu ember fiai (2. rész), by Mór Jókai

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 61893 ***