*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62736 ***

MÓRICZ PÁL

RÉGI MAGYAR ÉLET

MODERN

MAGYAR

KÖNYVTÁR

MÓRICZ PÁL

RÉGI MAGYAR ÉLET

BUDAPEST

SINGER ÉS WOLFNER

  _Herman Ottónak
  a tudós nagy magyar irónak
  hódoló szeretettel ajánlja_

  _a szerző._




Darvay kapitány.

Csokalyon az 1798-ik esztendőben született Darvai Darvay Dániel. Darvay
Károly és Csokalyi Fényes Zsuzsánna nagybirtokos szüléktől származott.
Az egyetlen Dani urfit elébb otthon a házitanítók oktatták. Még otthon
megtanulta a németet és franciát, majd a debreceni kollégiumba került.
Ám a tudományok nem kötötték le. A nyugodalmas falusi élethez sem támadt
kedve, hiszen gyermekkora a napoleoni csaták harcizajától riadozott.
Midőn pedig felserdült, a viadalokból megtért rokkant vitézek
beszélgetésein hevült a lelke. Hozzá a nagy vagyonban korán árvaságra
maradt Dániel urfi. Aggódó szülék szeretete sem tartóztatta vissza
elhatározásától, a vonzódástól a katonai élet iránt. Alig tizenkilenc
éves korában Bécsbe utazott Sárói nevezetű sógorával. A magyar-gárdisták
közé akarta felvétetni magát. Kihallgatásra jelentkezett Ferenc
császárnál, aki kegyesen rábólintott jellegzetes Habsburg-fejével:

– Wir wer’ són makhen! – nyélbeütjük! – mondotta a császár. A Darvay
urfi kérvényének még a szélét is behajtotta.

– Akkor rendben vagyunk, öcsém, – magyarázta az egyik gárdista atyafi,
mert az igéretét még elfelejti a császár, de ha a kérvény szélét is
behajtja, ez azt jelenti, hogy megtetszettél neki s továbbra is gondja
lesz reád…

– Akár a gárdistaruhát is kiszabadhatod magadnak, – vélekedett egy másik
gárdista, valamelyik Kállay-fiú Szabolcsból. Azonban másként történt.
Dániel urfi a vizsgálatnál nem ütötte meg a gárdisták magassági mértékét
és úgy rendelkezett a császár, míg kinövi azt a nagyságot, egy évig
maradjon Bécsben az urfi. Mint kadétot a bécsi házi gyalogezredhez
osztották be. Bécsben hamar eltelt az az egy esztendő, mivel pedig a
gárdisták magasságát még egy év multán sem ütötte meg, az audiencián
sajnálkozva dörzsölgette kezét Ferenc császár:

– No, kadét, most mit csináljunk? – kék szemét kérdőleg meresztette a
csinos kis kadétra.

– Felséges uram, kegyeskedjék megengedni, hogy tovább szolgálhassak.

– És az anyád, az apád, fiam? – Ferenc császárnak erre is kiterjedt a
figyelme.

Darvay lehajtotta fejét:

– Már régen meghaltak…

– Hát hová kívánkozol?

– Olaszországba. Huszár szeretnék lenni.

– No, persze, huszár! – a császár elmosolyodott, – wir wer’ són makhen!!

Darvay kadét még aznap megkapta az indulási parancsot. Majland (Milánó)
volt a kijelölt stációja. A Radeczky-huszároknál mint hadnagy kezdte meg
a szolgálatot. Huszonöt-harminc esztendeig odalent is maradt.

*

Darvay hadnagy nem léphetett a Simonyi óbester nyomdokába. Napoleon
császár viharzásai alatt annyi embervér ömlött szét, hogy a vérszegény
nemzeteknek jólesett megpihenni. Darvay nem a csatamezőn, hanem a
milánói főrangú dámák szalonjaiban aratta diadalait. Radeczkynek is
kedves huszártisztje volt. Milánóban szövődött életének a végzetes
szerelmi regénye. Milánóban, Erzsébet főhercegnő udvarában ösmerkedett
meg egy csillagkeresztes palotahölggyel, aki egy francia admirálisnak
volt az özvegye. Özvegy báró Bellegarde-né (született Ghisztelles
hercegnő) és a délceg bihari huszár annyira megszerették egymást, hogy a
báróné kész volt az udvartól megválni. Titokban, csupán a komornájával
és öreg inasával elutazott a messze idegenbe. A bihari félreeső
falucskán, a Darvay kapitány csokalyi kuriájában egész esztendőt töltött
magányosan. Esztendeig várta szerelmesét; mert esztendőbe beletelt, míg
Darvay a Radeczky-család közbenjárásával keresztülvihette a
„kviétáltatását“ és gyanúkeltés nélkül maga is utána mehetett a
bárónéjának.

*

Darvay kapitány magas kort ért el. Még élemedett öregségében is délceg
katonás alak maradt. Huszáros szabadszájúságát egész Biharmegyében
emlegették. Holta napjáig gavallérosan öltözködött a falún is. Keztyű
nélkül sohasem járt ki. Az asztalnál is mindig keztyűben étkezett. Bár
öreg korára, midőn már a báróné is elhalt, meg-megesett bizony Dániel
úrral, hogy hiányoztak az ujjai a – keztyűjének; sőt a báróné halála
után a fösvénység is nagyon elhatalmasodott Dániel úron. Csupán az
építkezésekre nem sajnálta a pénzt. Olaszhoni értékes mozaikokkal
kirakott úrikastélyával szemben emeletes iskolát építtetett a
csokalyiaknak, mivel a régi nádas házikó sértette az izlését. Az
emeletes iskola ma is fennáll, egyik nevezetessége a csokalyi
Fényes-nemzetség „süppedező nádasok“ között rejtőzködő falújának.

Egyebekben odáig fejlődött a Darvay Dániel úr aggkori fösvénysége, hogy
font leveshúsnál többet sohsem vitetett ebédre, bárhányan és bárkik
voltak is vendégei. Legfeljebb parancsot adott ki a szakácsnénak:

– Szaporítsd a levét, lányom, hogy mindenkinek jusson urasan.

A szép női nemnek kvietált-korában is lelkesen hódolt Darvay Dániel.
Öregségében is kísértett a donzsáni-híre. Zsuzsának hívták az egyik
öreg, minden zsírral megkent bejáró asszonyát.

– Hé, Zsuzsi, – Dániel úr egyszer így kiáltott az udvaron settengő vén
asszonyra.

– Parancsoljon, nagyságos uram, – Zsuzsánna felcsoszogott a széles
márványlépcsőkön.

– Hallod-e te vén égetni való, keríts nekem holnapra három fiatal, fürge
fehér cselédet, – szólt Dániel úr.

Zsuzsánna asszonynak felmeredt a szeme. Megcsóválta fejét:

– Talán sok is lesz már az, nagyságos uram?

Dániel úr elnevette magát:

– Hej, te vén pokolravaló! Hiszen szobát surolni kell nékem az a három
asszony…

*

Az 1870-es években már Darvay Dániel volt Csokalyon a legöregebbik nemes
úr. Téli estéken Dániel úrnál gyültek össze tanyázni a csokalyi öregebb
urak és urfiak. A bihari nábób Fényes Lázár, tiszteletes Simon Benjámin
úr, a református pap, a Dániel úr Ferenc fia, Fényes Balázs (ez
időszerint a nagy Fényes-családnak egyetlen csokalyi lakos férfitagja),
Horváth Imre a huszti várnagy ivadék s a diáki sorban lévő Fényes
Gyuláék képezték ezt a társaságot. Ezek voltak az igazi fehér téli
esték. A három öreg úr „reszelt retket“ vacsorált. A fiatalságnak hol
egy, hol más nehezebb ételt szolgáltak borkorcsolyául; mert a kágyi
„rác-ürmös“ öregeknek, mint fiataloknak kedves itókájuk volt. Ezt
szürcsölgették esteli harangozásig; de bármire is fordult a beszéd, az
öreg Darvay kapitány az ő milánói kalandjairól hallgatott:

– Fiaim, – mondotta, – én olyan életen mentem keresztül, olyan magas
állású és születésű egyénekkel érintkeztem folyton, ha azoknak a
történetét híven elbeszélném, kételkednétek a szavamban, inkább tehát
sírba viszem az édes titkokat.

Kvietált-huszárkapitány Darvay Dániel úr nem minden titkát vihette
sírba, ódon szekrényke rejtekfiókjában halomnyi sárgult levél maradt
hátra utána, főurak és nagynevű dámák levélkéi. A fakult
betű-barázdákból hervadatlan bájjal mosolyognak és illatoznak a régi
baráti érzelmek és regényes szerelmek virágai.




A nagyabonyi nóta.

Milánóban már csak a temetőkert elfelejtett sírkövei hirdetik, hogy
valaha ottan is tanyáztak magyar huszárok. Az édesillatú olasz ibolyák
szeliden borulnak a magyar sírokra. Kéknefelejts virágairól meg
éppenséggel nevezetes a milánói katonai temető. A magyar katonasírok
első virágait csókosszájú olasz nők ültetgették el. A virágok hívek
maradtak a felejtett sírokhoz. Minden tavaszkor kéknefelejts-tengert
fakasztanak. Az 1830-as évtizedben még nem a virágok voltak a csendes
emlékeztetők. Milánó zeg-zugos utcáin szilajul muzsikáltak a magyar
huszárok sarkantyúi. A huszárkardok hetyke csörrentésére az ablakhoz
szaladoztak a nyilazószemű olasz dámák. A milánói San Simpliciano-,
Vittorio- és Francesco-kaszárnyákban táboroztak az 5-ös
Radeczky-huszárok. Itten támadt az együgyű, de mégis legmegkapóbb magyar
katonanóta. A hazai föld imádatának gyönyörűséges éneke, midőn a
hazavágyódó magyar huszárfiúk, csurranós érzésekkel, édesbúsan
dalolgatni kezdték:

  Nagyabonyban csak két torony látszik,
  Májlandban meg harminckettő látszik;
  Inkább nézném az abonyi kettőt,
  Mint Májlandban azt a harminckettőt…

Bizonnyal a huszárezred tisztjeit is elfogták olykor-olykor ezek a
nótaszóval kifejezett hazavágyódások; bár nekik kevesebb okuk volt a
búsongásra, hiszen a lángját képezték a lombárdiai seregnek. Ezredük az
első kényeztetett lovasezred volt. Gróf Radeczky tábornagy, az
ezredtulajdonosuk, dicsőségének tetőpontján állott. A lombárd-velencei
tartományokban az uralkodót helyettesítette. Az olaszok meghunyászkodva
mívelték rizsmezőiket. Öreg borokat édesítettek. Narancs- és
citromerdőik termését hangtalanul szüretelgették… A hódítóknak zengett a
dal, termett a virág. Radeczky milánói palotájában nagyobb pompával,
kevesebb ceremóniával élt, mint az uralkodó hercegek. Kedélyességével és
pazar bőkezűségével elragadta katonáit. A császári fehérdolmányos vén
pogány fenékig élvezte ki kivételes helyzetét, midőn a büszke Habsburgok
voltak a lekötelezettjei. Harsogó katonazene muzsikája mellett sűrűn
következtek a pazar lakomák és bálok. A tartózkodó olasz arisztokráciát
is fénykörébe vonzotta ez a varázsos hírnevű hadvezér. A katonái
tűzbe-vízbe készségesen rohantak érte. Az ő „kedves fiai“ mégis
elsősorban huszárezredének a tisztjei voltak. Háza: tárcájával együtt:
mindig rendelkezésükre állott. Asztalánál mindig terítettek számukra. A
pénzt polyvaként szórta szét; hiszen bármennyit túlköltött
lakomázásokra, mulatságokra, pompázásra, kártyán és segélyezésekre,
bármilyen óriási adósságokat is csinált a vén pogány, Bécsből mindig
rendezték zavaros ügyeit. Mint szenvedélyes kártyás a hivatalos
pénzeket, ezredének a pénzét is többször a zöldposztós asztalra dobta,
neki ezt sem rótták fel, sőt aranyesővel szórták tele szeszélyes,
kicsapongó útjait…

A magyar huszártisztek gavallér ideálja, a leggazdagabb magyar nemes,
ittebei és eleméri Kiss Ernő kapitány is a Radeczky ezredében szolgált.
Több millió forintnyi évi jövedelmét Milánóban költögette el a nábób,
aki, költséget nem sajnálva, a svadronját is külön huszárdíszben
járatta. A társaságokra is vagyont költött el. Csupán a Párisból
szegődtetett francia szakácsának húszezer frank évi bért fizetett.
Persze a kártyás ezredtulajdonosnak és hadvezérnek a tisztjei is kézben
forgatták az ördögkoma harminckétlevelű bibliáját s mert a pénz nem
izgatta Kiss Ernőt sem, a nagygyakorlat alkalmával egymás telivér
lovaira kártyáztak, ami nagy szó, mert hiszen huszáréknál a ló az első.
Talán még az asszonynál is az elsőbb?… Darvay Dániel főhadnagy a
gyalogsági dobon két remek arabs paripát nyert el nábób bajtársától. A
nyereséget kilovaglás közben egy fogadással is megfejelték. A kisvárosi
emeletes ház ablakából – virágbokrétával kezében – mosolyogva hajolt ki
feléjök egy kedves olasz női ismerősük. Darvay az emeletes épület
hosszában neki- és a magasba felugratta imént nyert hátaslovát, mire a
meglepődött szép asszony magához tért, már a főhadnagy kezében
illatozott a lóhátról elragadott virágbokrétája.

A Radeczky-huszárezred tisztjeinek milánói életében a virágoknak és szép
asszonyoknak nevezetes hely jutott. Míg a más fegyvernembeli tiszteket
mellőzték a milánói olasz főúri világ szalonjaiban, a
Radeczky-huszárezred gavallér tisztjeivel együtt éltek és szórakoztak. A
huszártisztek Kiss Ernő vezérletével maguk is többször adtak fényes
bálokat. A huszárezred zenekarába sok hazai cigánymuzsikus került.
Tombolt a hegedüjök, riadózott a török sípjuk egy-egy toborzósnál, mert
a daliás magyar táncokat is bemutatták ilyenkor és az olasz asszony nem
lett volna igazi asszony, ha meg nem szereti a szilaj férfias magyar
huszárt. A milánói cimeres öreg palotákban bizony szövődtek is édes
barátságok, kalandos szerelmek selyemfátyolos regényei. Még a „majlándi“
híres dómot is találkák közvetítő helyéül használták fel.

A szépséges fiatal P. őrgrófnét féltékenyen őrizte, cselédségével is
vigyáztatta az öreg őrgróf. Egyedül a dóm-templomba bocsájtotta el
gyanútlanul, noha azért a hintó bakjáról még itten is a dóm előtt
füleltek a libériás kémek. Fürkésző szemmel lesték a nagy-misék végét,
hogy a templomnál kikre tekint, kikkel beszél a szegény fiatal grófné.
Soha nem tapasztaltak semmi gyanúsat. Igaz, hogy sem az öreg őrgrófnak,
sem a kémjeinek nem jutott eszébe, miszerint a majlándi-dómnak nemcsak a
tornya, hanem az oldalajtója is sok. A grófné ilyen oldalajtócskán
surrant ki a szomszéd ház meleg fészkébe, ahol már várta főhadnagy úr
Darvay… A szerelmesek a mise végéig együtt tölthették az időt. Azután
magányosan libbent ki hintójához a fátyolozott arcú szép asszony. Már
ilyenkor ismét a főajtaján jött ki a dómnak, annak a híres
majlándi-dómnak, amelynek a tornyairól – a San Simplicianó-kaszárnyában
– oly édesbúsan dalolgatták a hazavágyódó huszárlegények:

  Inkább nézem az abonyi kettőt,
  Mint Májlandban azt a harminckettőt…




A Radeczky-huszárok.

Milánóban 1830-tól 1836-ig különösen vígan éltek a magyar huszárok. A
San-Vittore-, „San-François“- és a külsőbb fekvésű
San-Simpliciano-kaszárnyákban tanyáztak az 5-ös huszárok. Radeczky apó,
a felső-olaszországi hadvezér volt az ezredtulajdonosuk. A
Radeczky-huszároknál az egyik legdélcegebb tiszt úr „le capitaine Darvay
de Darva“ volt. Az 1830-as esztendők elején még mint „premier
lieutenant“ szolgált Darvay Dániel Kiss Ernő kapitánnyal, a későbbi
honvédtábornokkal együtt. Kiss Ernőnek a bihari nemes Darvay volt a
legbizalmasabb barátja. Illett rájuk a festői egyenruha. Szürke prémes
mentéjükön és dolmányukon ragyogó pompával emelkedett ki az ezüstös
fehér zsinórozás. Ezüsttel volt kipitykézve a dolmányok. Pipacspiros
nadrágjukon is ezüstfehéren havazott a művészi vitézkötés. Már a piros
tarsolyuk aranysujtásos volt. Piros selyemmel elegyes nehéz
aranyzsinórmunka volt a derékövük. A tiszteknél a kakastoll-forgós,
pipacspiros csákót is hamvas aranypaszománt szegélyezte körül. A vékony
ezüstzsinórral cifrázott dolmány gallérján még akkor nem volt csillag.
Nem csillaggal jelezték a tiszti rangot. A lovassági „kartus“, az
ezüstös lőszertáska átalvetőszíjján vertaranyból begyeskedett egy tömör
oroszlánfej, annak a szájából csüngő egyszeres, kétszeres vagy
háromszoros aranyláncocskákkal jelezték a tisztirangot – századosig.
Ámde bármilyen festői is volt ez a tisztiruha, a Radeczky-huszárok sem
mindig és mindenütt pompázhattak benne. Az olaszok osztrákgyűlölő
ellenérzése a huszárviseletre is átháramlott. Milánóban az olasz főúri
társaság, az őrgróf Pallavicini, Wisconti-Ajmi márki, d’Adda marchesa,
Cicogna, Tanzy, Alborghetti, de Nobili, Carcasola, Mazzoni-Frosconi,
Litta, Corty gróf, báró s más főuri családok vendégségein mindig polgári
ruhában jelentek meg a Radeczky-huszárok. Került ugyan egy Denois nevű
barátjuk, egyszemélyben eladólányos családapa is, aki Darvayéknak
küldött leveleiben többször megírta, hogy „ceremónia nélkül: csizmásan“
menjenek hozzá.

Az Erzsébet főhercegnő, Radeczky fővezér, Hartig gróf – le comte de
Hartig Gouverneur de la Lombardie – és nejének, született Grundemann
grófnőnek az estélyein meg már, szinte tüntetésszerűen, teljes
huszárdíszben kellett megjelenniök; valamint egy akkor Milánóban lakos
Batthyány grófnál is. Marquis of Hertfordnak, egy angol lordnak az
estélyei is kiválóan fényesek voltak. Az egykorú francia meghívók,
jellegzetesen pici, gyöngéd névjegyecskék felvarázsolják az akkori
milánói szalonok élénkségét. Angol, francia, sőt orosz arisztokraták is
sűrűn forgolódtak ott. Grófok, bárók, lovagok a családjukkal. E
nemzetközi társaságból például megemlítem a Ferraudy, de Sommery,
Dufaure, de Montmirail, Aubry, de Souville, Campbell, Hamilton, Sorell,
Samojloff-Pahlen, de Heuwall, Maury, de la Bedolierre neveket. A
Radeczky-huszárok gavallérjai közül Kiss Ernő kapitányon és, a
mulatságok főrendezőjén, Darvay főhadnagyon (premier lieutenant) kívül
egy Briche (?) őrnagy, le comte Antoine Wenkheim, Leikam, Roszner báró,
Buday báró, de Csillag, Kovatch, Coline, Hrdliczka, Bordolo kapitányok,
comte de Wratislaw hadnagy, bizonyos Francois de Kvassay, Rohonczy és
gróf Somssich nevűek említtetnek többször Denois bárónak Darvayhoz
intézett leveleiben. Vajjon ebbe a szépasszony-barát, mulatós
huszár-kompániába miként élte bele magát a nagyontisztelendő Samuel von
Harsányi, a kenetes derék „k. k. Lomb. Venet. protestantischer
Feld-Kaplan?“…

A mulatságokból ugyanis soha ki nem fogytak a Radeczky-huszárok. Az
osztrák tiszteknek általánosságban véve nem volt tanácsos egyedül
bolyongani – éjjel – Milánó sikátorain; mert az olasz hazafiak nem
csináltak lelkiismereti kérdést a szerintük helyénvaló tőrdöfésből.
Ugyanekkor a Radeczky-huszárezred magyar tisztjeit valóságosan
ünnepelték az olasz főúri körök is. Estélyekre, ebédekre,
whiest-partira, kirándulásokra hivogatták őket. Kiss Ernő, Kovách,
Coline kapitányok és Darvay főhadnagy forgolódtak bizalmasabban a báró
Denois házánál. Denois leginkább Darvay útján, a Darvayhoz intézett
leveleiben hivogatta meg a három kapitányt is. Kiss Ernő alighanem
Milánón kívül állomásozott, mert Denois egyik levelében így írta:

„Ha Kiss kapitány úr ma bejött Milánóba és holnap is itt marad, – mon
cher Darvay, – szíveskedjék megkérdezni, nem ebédelne-e holnap délután
öt és fél órakor velünk? Csak arra kérem, hogy ezt velem előzetesen
tudassa, mert azt akarnám, hogy ne kapjon túlságosan rossz ebédet.
Hiszen ő nemcsak a jólevéshez, hanem a jó ebédek adásához is hozzá van
szokva…“

A Kiss Ernő kapitány ebédjein a kitünő ételfogásokkal vetekedtek a borok
is. Bizonyságai, hogy egy izben Denois báró mintegy száz palack
Sauterne-t „engedett át“ Kissnek hat frank helyett ötért; más alkalommal
ugyanannyi (fehér és piros) bordóit hat frankjával, levélbelileg
kiemelvén, hogy „ritka jó borok“ s neki is annyiba kerültek „helyben“
Bordeauxban.

Darvay nagy népszerűségéről is irott bizonyságok maradtak fent. Báró
Denois és a dámák leveleikben: „bakonyi hadnagynak: – lieutenant du
bakoni“, – „gránátos hadnagynak: – lieutenant de grenadier“, – majd
„Radeczky-huszárnak“ s többször „ő felsége szardiniai huszárezredének
hadnagya“ címen emlegették a jókedvü huszárt. A kedveskedő
levelezésekből, meghívókból, névjegyekről az is kitűnik, hogy Milánóban
francia volt a szalonok nyelve.

Kiss Ernő kapitány a sok felejthetetlen cécózás után egyszer
megszorította Darvayt:

– Te, Dani, – úgymond, – már én restellem, hogy mindig csak mi legyünk a
vendégek…

– Igazad van, bajtárs, – felelte Darvay, – egyszer már nekünk is
viszonozni kellene ezt a sok vendégeskedést.

– Már én gondolkoztam is efelől, Dani. Itt a kaszárnyában kerül elég
nagy terem, ha valamelyiket kitakaríttatjuk és feldíszíttetjük, olyan
estélyt rendezhetünk itt, hogy holtig megemlegetik az olasz dámák.

– Megbocsáss, édes Ernőm, de ha kaszárnyában rendezed a bált, előre is
mondhatom, csupán az urakra számíthatunk, a dámák mind otthon maradnak.

– Már miért maradnának otthon?

– Mert ez a hely kaszárnya. Azután meg a te kedvedért a kaszárnyák apró
fekete jószágait sem szedegetik fel azok az olasz főúri dámák…

– Ehe, – Kiss Ernő elnevette magát, – igazad van. De, hát mit
csináljunk?

– Kedves Ernőm, ugy-e bizony, hogy van Milánóban sok lakatlan főúri
palota, mi meg úgyis jó viszonyban vagyunk mindnyájokkal, neked szívesen
ideadják, tehát béreld ki valamelyiket. Meglásd, ha majd azután ott
tartunk estélyt, eljönnek a dámák is.

– Elhiszem azt; de az ám sokba kerül.

– Édes Ernőm, csodálom, hogy éppen te beszélsz így! Hogy te mondod ezt.
Hiszen, ha nem sajnálod a pénzt a svadronyodra, – midőn a legénységedet
állandóan extra-ruhában és új felszereléssel pompáztatod, – ne sajnáld a
költséget a magyar úribecsületért sem. A huszárjaid kiöltöztetéséért
úgysem kaptál báróságot. Meg sem látták…

– No, ebben is igazad van, – az ittebei és eleméri fejedelmi vagyon
gavallér ura elnevette magát, – azonban tudhatod, kedves Dani pajtás,
hogy én nem szeretek ilyesmivel bibelődni. Ha tehát magadra vállalod a
rendezést, örömmel belemegyek.

– Jól van, Ernő! Én is belemegyek érted, – felelte Darvay, – ám
intézkedj a bankárodnál, hogy kívánságom szerinti pénzzel kellőleg
ellásson.

– Kérlek alássan… – –

Darvay elébb palotát bérelt. Azután ezüstneműért, díszholmikért, a
válogatottabb butordarabokért Párisba utazott. Jó francia szakácsot is
fogadott fel, majd – visszatérvén – fejedelmileg berendezték a palotát s
csak ekkor küldték szét a meghívókat a „Radeczky-huszárok estélyére“.
Még a Kómó-tavától is Milánóba tódult az ismerős arisztokrata társaság.
Az olasz dámák szépséges lányaikat is bokrétástól vitték a huszár-bálra.
Kiss Ernő megelégedhetett a diadalával. Annyi vérbeli olasz úrhölgy
sohsem gyült össze a Radeczky báljain sem. Milánóban ezentúl felkapták a
Radeczky-huszárok mulatságait, mert Kiss Ernő továbbra is fentartotta a
tisztikar fogadóhelyéül a palotát. Mégis egy csiklandós, igazi huszáros
kalandon a Radeczky tábornagy bálján esett keresztül Darvay.
Szélesvállú, domború mellű, de lányosan karcsú derekú huszár volt
Darvay. Olyan karcsú volt, hogy az olasz grófnők ráfogták, hogy fűzi
magát; sőt hogy megbizonyosodjanak a karcsúságáról, két grófné fogadott
is rá. A tréfaszerető Radeczkyt is bevonták a különös fogadásba. A
bálteremből elkülönített szobába húzódtak a grófnők, Radeczky a
gyanútlan főhadnagyot is idevezette. Darvay meglepődött a különben
kedves ismerős Corty grófné és a híres szép P. őrgrófné láttán. Alighogy
bókolhatott nekik, Radeczky katonásan rászólt:

– Hadnagy úr, gombolja ki a dolmányát…

Darvay elképedt.

– …? – kérőleg s kérdőleg nézett Radeczkyre.

Az öreg kegyelmes felmordult:

– Tán nem értett meg a hadnagy úr? Azt mondtam, hogy gombolja ki a
dolmányát.

– Pardon! – Darvay összecsapta sarkantyúját. Féloldalt fordult és
kigombolta a dolmányt. A hármas csoportra villantott. Várta, hogy mi
lesz most?… Még ilyent nem ért Radeczky-huszár. Elsőbb Corty grófné
lépett hozzá és se szó, se beszéd, merészen benyult a huszárdolmány alá.
Puha kezecskéjével végigtapogatta a főhadnagy mindkét oldalát; majd
hamiskás mosollyal és meghajlással visszalépett. Ám, ez még nem volt
elég. Most a szépséges fiatal P. őrgrófné lépett Darvayhoz. Szégyenlősen
lesülyesztette a szempilláit és remegő kis fehér kezét szintén
benyujtotta a huszárdolmány alá. Ettől a kéztapintástól ugyancsak
kipirult a huszár, nekiveresedett a tűzlángszemű grófi menyecske is.
Radeczky kacagásra fakadt:

– No, te bakonyi huszár, most már begombolhatod a dolmányt! – azzal az
öreg kegyelmes úr karoncsípte a gyönyörű P. őrgrófnét; az ámuldozó
Darvaynak az idősebbik kackiás Corty grófné jutott, aki a bálteremben
nevetve világosította fel a meglepődött és felcsiklandozott
Radeczky-huszárt.

– Mon cher Darvay, úgy értse meg, voltaképpen egy fogadásról volt szó.
Fogadtam P. őrgrófnéval, hogy maga fűzőt visel… Ehehehe! A grófné meg
azt állította, magának nincsen fűzője, s ime megnyerte a fogadást. Ám,
nem bánom. Mint vesztes fél szívesen rendezek két estélyt a
Radeczky-huszárok tiszteletére…

E beszélgetés közben P. őrgrófné hozzájuk sietett. Szinte lángolt a
gyönyörű nagy barna szeme s kipirultan nyujtott kezet Darvaynak.

– Kedves Darvay, amiért a fogadást megnyertem, megfizetek magának.
Ugy-e, elfogadja emlékül az arcképemet?…

Csokalyon a Darvay-családnál még ma is megvan a gyönyörű olasz grófné
olajfestésű nagy képe. Annak idején talán nem is ok nélkül rebesgették a
a milánói dámák, hogy a szépséges őrgrófné a „lieutenant du bakoni“
dolmánya alatt felejtette szívét, amikor a Radeczky-huszár fűzője után
tapogatódzott?

*

Darvay Dániel 1836-ban megvált Milánótól. Mint kvietált-kapitány hagyta
el a Radeczky-huszárokat. Sem a tüzes szemek, sem a Kiss Ernő barátsága,
sem a Radeczky tábornagy kitüntető jóindulata nem tarthatták vissza a
Radeczky-huszárt. Hazajött Biharba. A világtól teljesen félrevonult a
milánói szalonok dédelgetett gavallérja. Csokalyi kuriájában telepedett
meg. Soha többé nem kötött kardot. 48-ban sem. A császár hívására sem.
Még egyszer, utoljára találkozott Kiss Ernővel. Kiss már akkor
honvédtábornok volt. A honvédsereg élén vezérkedett Délmagyarországon.
Ittebére hivatta el milánói régi bajtársát, Darvayt. Már akkor
felperzselték a Kiss Ernő eleméri kastélyát. Milliókat érő műkincseitől
kifosztották a kastélyt. A romoknál találkozott a két jóbarát. Néhány
nap multán örökre elváltak. Kiss Ernő, mint a szabadságharc egyik
vértanúja fejezte be életét. Bajtársa, a szalonhős Darvay békés
egyhangúságban megöregedett. Szófukar, különcködő falusi úr vált belőle.
Édes titkait egyetlen Ferenc fiának sem fecsegte el. Az elmult álmokat,
kiégett örömöket magával vitte a csokalyi temetőbe… Némelykor – aranykék
őszi verőfényben – susogni kezd a nádas az Érvizéből. Sejtelmes szelid
hangok támadnak a virágszagú csokalyi mezőn. Talán a milánói szép dámák
kóbor lelkei sóhajtoznak ilyenkor a Radeczky-huszár után?




A Tiszák.

A Tisza-család első ösmert őse 1332-ben a Károly Róbert király temesvári
udvarában tünt fel. Ez a „Tisza mester“ ajtónálló belső vitéze volt az
udvarnak és Erzsébet királynétól Ladány-birtokot kapta adományul.
Azontúl történetileg kevésbbé ismert a Tiszák szereplése, hanem az
utolsó száz évben annál jelentősebben vezérkedtek és nemzedékek ajkán,
meggyőződésében súlyos fogalommá jegecesedett a Tisza-név. Nagyapa, apa
és az ifjabb ivadék: Tisza István gróf vezéregyéniségek, akiknek a
nevére táborok esküdtek hűséget vagy ádáz harcot.

Borosjenői Tisza Lajos, a nagyapa, mint teljeshatalmú biharországi
adminisztrátor, fegyverrel verette ki a vármegyeházából a kemény
ellenzéki nemeseket. Midőn azonban a szabadságharc után a császár egyik
tábornoka részéről valamiféle kicsinyes bántódás érte – váradi
kuriájában – Tisza Lajost, a kérlelhetetlen úr többé sohasem tette be
lábát Váradra. Még az udvar politikáját képes volt szolgálni, hanem a
császár baloskezű szolgáit közelről nem tűrte az egykori vaspálcás
kényúr.

A fiát, Tisza Kálmánt, meg hajszál lépés választotta el, hogy mint
„lázadóval“ bánjanak el vele. Az emlékezetes pátens-forradalom
alkalmával, mint a szalontai református egyházmegye lelkes fiatal
kurátora, rettenthetetlenül vezérkedett a helvét hitvallású tiszántúli
református egyházkerületnek a debreceni kistemplomban – császári tilalom
ellenére – megtartott közgyűlésén. Ahol Hanke császári biztos, bizakodva
a kivezényelt gyalogság, lovasság, tüzérség erőszakos hatalmában,
kalpagját az Úrasztala előtt felcsapta és – kezében az irott császári
rendelettel – kevélyen így förmedt fel:

– A rám ruházott hatalomnál fogva, ő felsége a császár nevében ezennel
feloszlatom ezt a lázadó gyűlést.

A református világiak és egyháziak felülről támadott felekezetük
jogainak és szabadságának megvédelmezésére gyültek össze a templomban, a
templomi székéből felállott az agg Balogh Péter püspök és a gyűlés
sorsát eldöntő rögtönzéssel felelte vissza:

– Én pedig az én Uram-Istenem nevében ezennel megnyitom a gyűlést.

Az akkor még fiatal Tisza Kálmán egyik előkészítője volt ennek a
történelmileg nevezetes, súlyos gyűlésnek. Nem a megrőkönyödött hatalmon
mult, hogy Tiszáékat, mint lázadókat, hadbíróság elé nem állították. A
nemzet kitörésétől riadtak vissza.

*

Apai nagyanyja után az ős gróf Teleki-családdal vérrokon Tisza István,
az unoka. A magyar nemzet történelmében kiváló erdélyi hazafinak Széki
gróf Teleki Mihálynak leszármazója Tisza. Apafi Mihály fejedelemnek volt
kancellárja ez a híres államférfiú; de ugyanez időtájt szerepelt
Erdélyben Tisza Istvánnak atyai ágon való őse is. Ez a borosjenői Tisza
István főispáni méltóságot viselt és mint kiküldött „török követ“ a
szultán konstantinápolyi udvarában többekszer megfordult. Haller Gábor
(1663-ban) felőle írta Apafinak:

„Az Tisza uram discursusának mennyire kellessék Nagyságodnak helytadni,
ez dolgok naponként világosítják, – közmagyar szó, Kegyelmes Uram:
minden botnak végén a feje. Nemcsak eleit, hanem utólját (is) kell nézni
a tanácsnak; könnyü feltalálni némely serény elmének a dolgot, de annak
eleit, közepit és végit megfontolni megért elmétől lehet, ennélkül pedig
veszedelmes a serénykedő elme; melyhez képest, mely gyengén állanak most
a dolgaink, igen tapogatva kell cselekedni (tudniillik némely a törökkel
tisztázandó dolgok forogtak szóban).“

Amit Haller Gábor 1663-ban írt az István gróf hasonló nevezetű őséről,
István gróf pályafutására is illik. István gróf sem igen szokta
számításba venni, hogy minden botnak végén a feje…

*

Édesanyai ágon sem közönséges családok leszármazója Tisza István. Nem a
cimerekre értem a közönséges szót. Hiszen századok fénye ragyogja körül
az Európa hadi- és udvari-történelmébe beiktatott gróf
Degenfeld-Schomburg nevet; mely névnek és cimernek a magyar földön
meggyökeresedett viselői is igazán érdekesek és érdemesek. Az a délceg
gróf Degenfeld-Schomburg vértes-kapitány, aki a mesésvagyonú magyar
nábóbnak, bökönyi Bekk Pálnak Paula leányát nőül vette, kiváló főúri
családot alapított a Hajduságon. Református egyházuk és magyar hazájuk
iránti példás hűség, áldozatkészség jellemezték, jellemzik ma is a
Degenfeld-Schomburg kapitány leszármazóit. A nép kedves emlékezése
szerint a téglási nábób Paula lányával egy hijján száz, azaz
kilencvenkilenc falút kapott – hozományul… Egyébként a Bekk Paula
aranyos kezéért a csínyjeiről, szertelen virtuskodásairól hirhedt, Vas
Gerebentől és Jókaitól regényhőssé avatott füredi földesúr – Jósa Gyuri
– is pályázott. Csupán a betyáros viselkedésén, leirhatatlan csínyjén
mult, hogy a háztűznéző vacsora után, a karikagyűrű átnyujtása helyett,
azt jelentette neki a huszár:

– Nagyságos uram, be van fogva! A hintója előállott.

És jól is volt, hogy ez így történt. Jósa Gyuri markában sárrá vált
volna még a szín-arany is; így pedig a Degenfeld-Schomburg kapitány és a
Bekk Paula leszármazói a magyar hazának, főként a magyar református
egyháznak vezérférfiaivá nevekedtek. Az Imre gróf a tiszántúli
református egyházkerületnek évtizedeken legnépszerűbb főkurátora volt. A
szabadságharc gyászos végeztével elitélték őt is, Haynau bukása
előestéjén, tromful Bécsnek, váratlanul kegyelmezett meg neki egész
tömeg hazafival együtt. Ennek az Imre grófnak, aki Tisza Istvánnak anyai
ágon egyik legérdemesebb őse volt, több vármegyére terjedő uradalmain,
az elnyomatás időszakában, a gazdatisztjei és egyéb bizalmas intézői
mindnyájan a bujdosó honvédtisztek közül kerültek ki, sőt a sok ezernyi
cselédsége között is első helyre tette a volt honvédet.

Imre gróf utóda, a Pál gróf, mint vagyonszerző- és gyarapító-gazda tünt
ki. Még vagyonánál is büszkébb volt a négy gyönyörű, kedves leányára és
mikor férjhezadta őket, Pál gróf mondta el:

– Hercegtől a nemes emberig mindenrangú vőm van nékem…

Az egyik Degenfeld-leányt Odescalchi herceg, másikat Károlyi gróf, a
harmadikat Podmaniczky báró vette nőül, a negyedik, az Ilona grófnő, a
nemes ember felesége lett… Igaz, hogy ez a nemes nem kevesebb ember
volt, mint borosjenői Tisza Kálmán, az István gróf édesapja.

*

A családiasság mindig jellemezte a Tiszákat. A Tiszák női, mint férfiai
mindennél inkább szeretik és becsülik a tűzhelyt. A Tiszák gyermekei nem
kerülnek cselédkézre. Midőn már annyira serdült a fiugyermek, a
debreceni kollégiumból hoznak mellé nevelőt. S mert buzgó reformátusok a
Tiszák, a teologia első diákját választják ki. Igy például az egyik
Tisza-fiúnak, a költőies lelkű Domokosnak, Arany János volt a nevelője,
– István gróf mellett a történetíró Géressy Kálmán nevelősködött. Az
ilyen „instruktorokat“ is valósággal családtagul becsülik Tiszáék, kik
már a ringó bölcsőnél egyengetni kezdik a gyermek útját. István gróf,
mint elsőszülött, különösen szemökfénye volt a szülőknek. István gróf
bölcsőjénél még a kifelé rideg Tisza Kálmán is felmelegedett… Abban az
időben történt, hogy a pólyás babát meglátogatta a nagyanyja, a
született Teleki Julia grófnő; meghatottan hajolt kis unokája bölcsőjére
s becézőleg mondta:

– Édes, aranyos kis Pistám…

Biharországban így beszélik, Degenfeld Ilona grófnő, a Pista gyerek
bájos fiatal mamája megütődötten pillantott anyósára. Ekkor mondta a
Tiszákat jellemző kijelentését:

– Kedves mama, ne nevezze a fiunkat Pistának. (Ez árthat a –
karrierjének.) Legyen ő csak István.

*

Bogdi Papp Elek bátyánk, a nádudvari hajduknak huszonöt évig népszerű
öreg követje, egyszer deputációt vezetett Gesztre. Még a Tisza Kálmán
miniszterelnöksége idején történt ez. A küldöttséget elkísérte az egész
ország Patay „Pista“ bácsija is. Tisza Kálmán ebédre is ott fogta az
urakat. Ebéd után a csibukot sem engedte el s mivel a fiatal Tisza urfi
ott sündörködött a vendégek körül, az apja rászólt:

– István fiam, hozzál csibukot a bácsiknak.

Papp Elek, midőn meghallotta a kurtanadrágos Tisza-gyerek ilyen komoly
megszólítását, az öreg Patayhoz fordult:

– Hej, Pista bátyám; hát belőled lesz-e valaha István?

Tisza Kálmán elnevette magát… Pedig hiába öregbítették Istvánnak a Pista
gyereket, közszájon mindig Tisza Pista volt s maradt a neve. I. Pista
volt a Károlyi, II. Pista a Tisza. Rakovszky ellenben Stefi és nem
Pista. Ami nagy különbség.




Bihari kortesek.

A leglomhább magyarnak is felbizsereg a vére, midőn a kortesvezérek
kibontják és meglengetik a zászlót. A korteskedés közben minden nyugati
cafrang lehámlik az újkor nyomása alatt meglapult magyarról. Felvirrad
az ősi virtuskodások hajnala. A szép beszéd pengő aranypénz becsével
vetekszik. A kortesvilágban tünik ki igazán, hogy a magyar a szép
beszédet, a sok beszédet mennyire szereti – hallgatni… A jószavú, az
úgynevezett „svádás“ ember nálunk mindig könnyebbszerrel haladt előre,
mint a hallgatagon cselekvő bölcs. A magyar falu mostani nehéz
viszonyaink között is ékesszavú papjára és követjére a legbüszkébb.

A kortesvilágnak a leghangosabb szójátszói minden időben a fürge és
leleményes kortesek, akik nagy családfájú ősökre tekinthetnek vissza. A
Kossuth Lajos követté választásakor Pest vármegyében nem kisebb hazafiak
voltak a kortesvezérek, mint Batthyány Lajos gróf és Podmaniczky Frigyes
báró, aki naplójában is megörökítette „váci“ követválasztó hadjáratának
kortes-éleményeit. Mégis vérbelibb kortes-király nem került a magyar
földön Biharország történeti nevű fiánál Beöthy Ödönnél. A fokosnak
fénykorában a „liberális“ nemességnek az ifjú Beöthy Ödön volt
leggyújtóbb szavú, körülrajongott népszónoka. Ez a szenvedélyes férfiú
egyetlen maró szavával, vérig szúró megjegyzésével örök időre
pellengérezte, sőt letörte az ellenfelét. Pedig az első felszólalása
alkalmával teljes kudarcot vallott Bihar vármegye ódon tanácskozó
termében. Ennek a kudarcnak érdekes a története.

Beöthy Ödön a gazdag földesúri család ivadéka, süldőlegény korában, a
katonaságnál próbált szerencsét, de – miként Petőfi – Beöthy sem vitte
tovább a közlegénységnél. Hamarosan ott is hagyta katonáékat. Hazament
az ősi kúriába. Azonban a rendkívüli akaraterő otthon is kitört belőle.
Elhanyagolt tanulmányait magánúton pótolta. A mai középiskolának
megfelelő osztályokból kitünően vizsgázott le. Mindjárt kedve támadt a
közszerepléshez is. Bihar vármegye közgyűlésén nem kis fába vágta
ellenkedő természetének baltáját. A vármegye nagyeszűnek és ékesszavúnak
elismert főjegyzőjét Szarukánt támadta meg. Persze balul ütött ki a
szűzbeszéd. A szónoklásban gyakorlott és nagyobbtudású főjegyző apróra
törte Beöthy érvelését. Bizony kikacagták a merész ifjú szónokot.
Viszont Beöthyre meg az a legszebb jellemzés, hogy az első csúfos
kudarctól nem kedvetlenedett el. Belátta: köszörületlen a kardja,
fogyatékos a tudása. Félrevonúlt. Évekig nem hallották hírét.
Biharkovácsi kúriájában egy kiváló oktató irányításával tanúlgatott
jogot, történelmet, mindent, amivel későbbi országosan elismert
tekintélyét megalapozta és négy év múltán fényesen kiköszörűlte az első
csorbát. Az aranyszájú főjegyző, kinek a neve kezdő szótagját
zsebkendőbe dugott orral ejtette ki, letört mellette. A báródsági büszke
oláh nemesek, akiknek a „báródsági bikának“ nevezett nagyszakállú Venter
Koszta volt a híres kortesvezérük, menten kapitányuknak választották
Beöthyt. Azontúl a bihari „restórációkon“ báródsági fokosos seregével
többször döntött Beöthy, mert senki sem tudta veszedelmesebben
felgyújtani a szenvedélyeket. Vaskos élceit rettegték az ellenfelek.

Eleinte egy úton haladtak Bihar másik jeles fiával, Tisza Lajossal.
Követtársak is voltak együtt. Midőn pedig Tisza Lajost bihari
adminisztrátorrá nevezték ki, a vármegyének már alispánja volt Beöthy.
Ebből az időből támadt személyeskedésig fajúlt engesztelhetetlen
gyűlölködésük. Az egész vonalon megindúlt az ádáz harc a liberális és
konzervativ nemesek között. Beöthyék nevezték el Tisza Lajos nejét,
született Teleki Juliánna grófnőt „dajka Julinak“. A grófnő ugyanis,
mint okos és hűséges feleség, férjének minden cselekedetéhez
hozzászólott. A pellengért semmiesetre sem érdemelte; node Beöthy
Ödöntől kiméletet nem várhatott senki. Amikor egyszer például a
sógorával összeakaszkodott, parancsban adta ki a béreseinek, hogy e
naptól minden rudasökrét nevezzék – Bigének. Tudniillik: Bige volt a
sógor családi neve.

A hagyományok szerint Beöthy Ödön odáig vitte a szabadelvűséget, hogy az
esküvőjét sem templomban tartotta meg. A Beöthy-birtokon talán még
terpesztgeti lombkoronáját az az öreg tölgyfa, amely alatt az esküvő
megtörtént… Beöthy Ödönnek kitartó konokságából sokat örökölt nem
kevésbbé tehetséges és engesztelhetetlen kuruc fia: Beöthy Ákos is; a ki
1868-ban a „bihari“ kerületben lépett fel, mint képviselőjelölt, de mert
Gáspár 48-as honvédtábornokkal szemben elbukott, holtáig elkerülte Bihar
vármegyét, amelynek egyik nagybirtokosa volt.

*

Abból a büszke nemes Szilágyi-családból származott Szilágyi Ferenc
váradi törvényszéki bíró, mely család ma is birtokos Berettyóújfaluban
és Micskén. Székely eredetűnek vallják magukat. Szilágyi Ferenc „fekete
húnnak“ is nevezte magát s a Biharországban emlékezetes hírü
pecsovicsnak, a nagyétvágyu Szilágyi Lajosnak volt a fia. Annak a
Szilágyi Lajosnak, akiről a Beöthy Ödön idejében, a 30-as, 40-es
esztendők küzdelmei alatt rigmust is faragtak a liberális-nemesek.
Ráverselték, hogy az öreg úr királyi adomány alapján dézsmát szedeget a
pályi erdőség fekete rigóinak tojásaiból… A fia, Szilágyi Ferenc messze
távolodott pecsovics apja nyomdokaitól. Köztársasági érzelmü embernek
vallotta magát. A köztársasági eszmék iránti rokonérzésből tanult meg
franciául is. Állandóan francia könyveket és francia köztársasági lapot
olvasgatott. A szabadságharcban Kossuth Lajos mellett szolgált, mint
miniszteri fogalmazó és Kossuth annyira megbízott benne, hogy
jelentékeny pénzküldeménnyel bizalmas küldetésben Bem apóhoz is
leküldte. Világos után Szilágyi Ferenc nem menekült ki külföldre. A
hazai földön bujkált, mígnem Micskén fedél alá jutott a Baranyi Imre
házánál. Most hasznát látta francia nyelvtudásának, a Baranyi családnál
mint francia tanító szerepelt és az egyik kedves Baranyi kisasszonyt
addig tanítgatta az „aimer“ ige hajtogatására, mígnem komolyan és
magyarul is megszerették egymást. Férj és feleség lett belőlük… Ezt a
fekete hún Szilágyit rendkívül szerette és becsülte az öreg Tisza Kálmán
úr is, bárlan sohasem szavazott a Tisza Kálmán pártjával, a
kormánypárttal. Szilágyi Ferencnek még ezt is elnézte Tisza, sőt, az
egyik választás alkalmával, Nagyváradon vállát veregetve bíztatta a vén
republikánust.

– Eredj már Feri bátyám szavazni; úgyis tudom, hogy ellenem szavazol.




A Baranyi urak.

Tavaszkor a micskei „rongyos szőlő“-nél kibontogatják kövér rügyöket
azok a százados szelid gesztenyefák is, melyeket a Baranyi-család egyik
ősanyja Baranyi Györgyné született csicseri Ormós Kata nagyasszony
sajátkezűleg plántálgatott el annak idején. A fát, virágokat szerették
is mindig a Baranyiak.

Kék, zöld és arany az alapszínei a tavasznak. Az ég hamvas kéksége, a
föld harmatos zöldje és a nap meleg aranyos sugárzásai alkotják szűzies
báját az ébredő magyar földnek. A magyar tavasz ezen kék, zöld színei a
nagyváradi és micskei Baranyi-urak családi címeréből is ránkmosolyognak.
Kék szárnyfelhős zöld mezőből méltóságosan emelkedik ki a kétfarkú
oroszlán. Jobbmarkában súlyos buzogány jelképezi a harckész vitézséget.
Megkapóbb az a fehér liliom az oroszlán balmarkában. A fát és virágokat
bizonnyal szerették, mindig nagyon szerették a Baranyiak, hiszen
oroszlánjuk előtt a rózsaszál is kinőtt a zöld címer-mezőből. S hogy a
virágszerető Baranyi urak a szép asszonyos kalandokból sem maradtak ki,
arról meg éppen Jókai Mór állított ki örökbizonyítányt. Jókaink
„Egetvívó asszonyszív“ című regényének Baranyi Miklós szeptemvir a hőse.

*

Bihar-ország törzsökös nemes családjai leginkább kálvinisták. A
szívósság, szaporaság családfenntartó erényeivel méltán ékesek.
Egyrészök az első foglalóktól származik. Itt-ott elmerültek,
elszármaztak közülök őscsaládok egyes ágai, mások, hál’ Istennek a
nagyobbrész, keményen állják a küzdést, sikeresen művelik a szent
rögöket. Midőn Biharország történetkönyvében lapozgatunk, a nemesi
rendből káprázatosan nagy hatalomra és gazdagságra emelkedett borosjenői
Tiszák mellett századokon át máiglan feltaláljuk a legtöbb négylovas
bihari nemes család nevét és kiváló képviselőit. Nem tüntek le teljesen
a katolikus Baranyiak sem, akik a Csanádyakkal az 1700-as években az
első kiskirályok Biharban. Hatalmuk és gazdagságuk olyan súlyos volt,
hogy egy akkor élő Tiszát, Tisza Lászlót Beőthy Lászlóval szemben
elbuktatták az alispánválasztásnál, sőt még a főjegyzőségből is
kibuktatták Tisza László urat. Dühöngött is ellenük a bukott Tisza-párt.
Csufondáros verset csináltak a „gonosz“ Beőthyről és „ripacsos“
Csanádyról, az „Érmellék Istenéről“. Megvádolták a „zöldselyem inges“
Baranyi Mihály urat is, hogy „ravasz róka szerint“ járt el s mint „Hóra
vitéz, Kloska követője, választott tiszteknek cédula szedője“ zöld
ingjéből az asztal mellé és alá hullajtotta a Tisza-párt „voksait“; node
a Beőthy-Baranyi-párt kortesei sem maradtak adósok. „Kutyaugatás
napnak-holdnak nem árt“ magyaros vígasz mellett visszakurjongatták a
csúfságokat, mivelhogy a „vitéz“ Baranyi úr „mind kézhez adta“ a
voksokat és hogy a „szalontaifi“ Csanádyt „sem marnák“ a Tiszák
kortesei, ha „szalonnát vesztegetne“ rájuk… Érdekes alakulása az
időknek, újabban Biharból Tisza István gróf mellett két kiváló Beőthy is
alvezérkedik, László a miniszter és Pál képviselőházi alelnök, sőt a
szalontai járáshoz tartozó Geszten is egy Csanády, Csanády Jenő a
főszolgabiró.

*

Biharban még ma is szeretettel emlegetik Baranyi Gábort, a hajdani
biharmegyei alispánt. Nemcsak származására volt sokattartó nemes Gábor
úr, ötletes jókedélyével is kitünt kortársai közül. Baranyi Gáborról
maradt fenn, hogy mikor Király községbeli kuriáján időzött (ma
Szathmáry-Király Andoré ez a birtok), hivatalos leveleit is
ilyeténképpen irosgatta alá:

– „Kelt Királyi-lakomban, Gábor.“ – Majd hogy bajba is került emiatt,
valami „delátor“ befújta Gábor urat az udvarnál, úgy-hogy felidézték
Bécsbe, királyi dorgálásra. Mária Terézia uralkodott akkor.

– Vicispán úr, hát szép, szép az ősi juss, – mondotta a királynő Gábor
úr magyarázatától felderülten, – hanem azért a formára is ügyelni kell.

Gábor úr bizony nem volt a formák embere, Gábor úr felől jár közszájon
ez a mondás is:

Szeretlek téged Baranyi Gáborom,

Nem sajnálom tőled sem pénzem, sem borom.

Sok falu határát felölelte a Baranyi urak birtoka. A sárréti falvakat és
a debreceni Zám-pusztát nem is említve, a Kőrös-völgyön át kanyargó
Baranyi-hágótól a verzári kastélyig terjengett ez a kiskirályság. A
Rézhegy-erdő aljában épült verzári kastélynak Baranyi Lajos volt egyik
kiválóbb ura. Népiesen „bécsi“ Baranyinak nevezték, mert kétszer nősült
Bécsből gazdagon. Midőn eszébe jutott: Bécsbe ment fel borotválkozni is,
pedig akkor még nem ösmerték a vasútat. Az országútja is elkerülte
Verzárt. Baranyi Lajos négyes, ötös fogaton kocsikázgatott fel a bécsi
borbélyához. A magyar nemes ivadék és a bécsi német asszonyok
vérkeresztezéséből mélyérzésű, előzékeny magyar urak támadtak. A törzs
keveretlen micskei ága ma is inkább keleti szilaj vér. Baranyi Gábor
vedresábrányi főjegyző nemzetségének sok százados hagyományaitól
áthatott szilárd önérzettel vallja:

– Vagyonosabbak temérdeken kerülnek nálam, de különb urat nem ösmerek…

A Baranyi-név fenntartásáról a gyermektelen derék Baranyi Ödön,
kúnszentmártoni és micskei nagybirtokos, óhajt gondoskodni. Micskei
fiágra épült kuriáját a hozzátartozó négyszáz hold földbirtokkal családi
alapítványnak szánta. Baranyi Györgyné született csicseri Ormós Kata a
„rongyos szőlőnél“ – tehát – nem hiába plántálta el azokat a százados
szelid gesztenyefákat, fennmarad Micskén a Baranyi-név.




A Dobozi úr cigányai.

Öreg cigány Dajna-Balog Bandi másfajta Magyarországra emlékezett vissza,
mint a mai. Öreg cigány Dajna-Balog Bandi másvágásu magyar uraknak
őrizgette az emlékét, mint a maiak. A Dajna Bandi „jóurai“ még Almássy
Pál, Csernovits Péter, Puky Miklós, Recsky Bandi, kólyi Komáromy, az
Ibrányi Ferenc és Dobozy urak voltak. Ezektől az uraktól, a debreceni
nagyvásárok napjain, többet kerestek a cigányok, mint most egész
esztendőben. Dajna-Balog Bandi – ilyenkor tele tüdőből, tele érzéssel
fújta a „havasi kürtöt“. Azok a régi nemes urak az asztalra könyökölve
hallgatták. Ej, de megis kopott ez a vén cigány, amidőn már én
megismertem, egy városvégi malac-bandában dirmegtette, dörmögtette a
nagybőgőt.

A cigánysors már ilyen, de valjon Dobozy Károly „nagyságos urra“ is ki
emlékezik már vissza? Pedig nem utolsó magyar úr volt. Az lett a
balvégzete, hogy bolondulásig szerette a cigány-muzsikát. Nálánál a
született cigányprimás sem hegedült lelkesebben, holott az apja még,
mint vitéz ezredes, nagy Napoleon császár ellen vezette a huszárait és
három falut hagyott Károly fiára. Dajna-Balog félszáz esztendő multán
sem felejtette el ezt a három falut…

– Vajda, Nyüved és Pelbárthida voltak a Károly nagyságos úr falvai, –
beszélte, kiégett szemével maga elé merengve, a vén cigány.

Manapság, midőn nyugatra utazgatnak a keleti fiuk és magyar földünknek,
nemzetünknek ócsárlásával akarják kiérdemelni az – ércszobrot, érdemes
megemlékezni, ha már mindjárt egy régi öreg cigány gügyögései után is,
Dobozy Károlyról. Dobozy Károly, a művészlelkü földesúr, kinek még a
sirját sem ismerjük, más eszközökkel iparkodott a figyelmet
felgerjeszteni „Nyugaton“. Cigányprimásnak csapott fel. És hogy idegen
országokban is megismerjék a magyar zenét, óriás költséggel és
fizetéssel nyugatra vitte ki a füstös fiukat, a debreceni Boka Károly
zenekarát. 1845-ben indultak útnak. Dajna-Balog Bandi siheder volt még
akkor és a „fliglihornit“ fújta a bandában.

– Bécs, Prága, München, Drezda, Berlin, Hamburg, Amsterdám, Hága, Páris
voltak a stációk, – csak a nagyobb városokat említette Balog. Óriási
volt az erkölcsi siker, – hanem azért, – mondta búsan a vén cigány, –
elhegedültük a Károly nagyságos úr három faluját.

*

Berlinben a királyi udvarhoz is meghívták a „magyar muzsikusokat“. Éppen
a szász király is Potsdam-ban vendégeskedett. A magyar nóta tetszett a
két német királynak.

– Mégis a Rákóczit húzatták legszivesebben, – beszélte tovább Balog, –
erre már az áldomást sem engedte el a burkus király. Pókhálós
palackokkal rakatta tele a kerti asztalt, mert kint a fák alatt
bandáztunk… A cigánynemzetség meg már – tetszik úgyis tudni! – olyan, ha
bor van előtte, nem vár kínálást. Nosza, neki is láttunk. Vizespohárból
nyakaltuk a százesztendős rajnai bort. Nevetett is bennőnket a burkus
király, – ők éppen csakhogy gyüszühegyeltek belőle, – nevetve kérdezte a
nagyságos urunkat:

– Herr von Dobozy! Mindig így isznak a magyarok?

– Dobozy úr tudta, micsoda lármás nemzetség a cigány, ha iszik, tehát
ijedten szólt a bandára:

– Fiuk, az Istenért, ne igyatok. Koncert után az én vendégeim lesztek.

– Mikor a királyoktól elbúcsúztunk, a berlini nagyfogadóban, –
pillanatig felvillant a vén cigány kiégett szeme, – pezsgőt nyakalt a
bőgőhordozónk is. Pelbárthidát, Nyüvedet, Vajdát ekként hegedültük el.

*

Franciaországban „Aj-fürdőben“ egy kövér úr magyarul szólította meg a
bandát. Borkereskedő volt ez a francia. Még akkor becsületesebb hírü
volt a magyar bor és ez a francia a magyar földre is eljárt bort
vásárolni. Úgy megörült a cigányoknak, hogy az egész bandát meghívta
vendégségbe.

– Kosárszámra fogyasztottuk a drága francia pezsgőt. Mégis akkor, –
sóhajtott a vén Balog, – savanyuvízzel inkább ízlett volna nekem egy kis
sesta-kerti vinkó.

Megoldódzott a francia borkereskedő nyelve is:

– Van, hát van minálunk Franciaországban is jó bor, hanem azért a
legjobbat a Szeremley Sándor úr jankai pincéjében kóstoltam.

*

Párisban egy cigányt is eltemettek. A klarinétos Boka Lajos halt el az
idegenben. A párisi nagytemetőbe szomoru hegedüszóval temették el. Nem
került idegen mellé. A szomszéd sírban Fitos Sándor nevezetü párisi
magyar táncmester aludta az igazak álmát.

*

Bécsben, 1846-ban a magyar gárdistákkal barátkozott sokat a nagyságos
Dobozy úr Boka Károly bandája. Kitünő nemes urak voltak ezek a gárdisták
is. Öreg Dajna-Balog Bandi, aki édesapja volt a Szemere Miklós
legkedvesebbik cigányának, a kisbőgős Dajna Bandinak, holtáíglan nem
felejtette el, vénségének utolsó éveiben is szeretettel emlegette
Balásházy Misa gárdatiszt urat.

*

1848-ban ugyancsak a Boka Károly bandája volt a „miniszteri banda“.
Recsky „Pestre“ is felvitte a bandát. A „Fehér-hajóban (?)“ hajnalokig
muzsikálgattak. Midőn pedig Kossuth Lajosék Debrecenbe kerültek, mind
Kossuthnak, mind a tábornokoknak állandóan játszott a banda; de már
ekkor nem Dobozy Károly nagyságos úr volt a direktoruk…

Amikor pedig én megismertem, már nem zengedeztette az ezüst szavu havasi
kürtöt Dajna-Balog Bandi sem. Ereszkedett húrú, kopott nagybőgőt
dirmegtetett, dörmögtetett a vén cigány.

– Kikoptunk uram, örökre kikoptunk a szép magyar világból! – fejét sírva
hajtotta le a vén cigány, a mi hajnalokig tartó keseredett szilaj
duhajkodásaink _között_.




Csokalyi Fényesek.

Csokalyi Fényesek!… Midőn a Fényesek nevét leírom, mintha a magyar
nemzeti küzdések évezredes hadának daliái sorakoznának fel előttem a
sírhalmokon borongó túlvilági ködből. Midőn a Fényesekről beszélek,
avaron járván az idők vén fája alatt, megelevenednek előttem a többi
magyar kuruc, büszke kuruc nemes családjainknak fényen át, borún át
kialakult sorsváltozásai. Sírhalmuk a hazai földben süppedezik. Családi
történetük is a nemzeti történelem évezredes fájáról ágbogzódik szét
egyszer dús, máskor satnyább, de mindig igaz magyar szövésű hajtásokkal.
Végzetes gyarlóságaikban, mint hazáért-nemzetért mérhetetlen
önfeláldozásra kész erényeikben a vérbeli magyar erő, magyar kiválóságok
és hibák kijegecesedett példányképei ezek a nyakas nemesek, akik felé
sokan igazságtalanul és ízléstelenül szórják a mocskot. Holott ez a
nemesség nem azonos a német rablólovag-várak dölyfös és kapzsi hadával.
Ez a nemesség hivatását úgy fogta fel, hogy a többszázados harcok idején
mindig legelől küzdött és a legnagyobb áldozatokat hozta. Kiváltságait
pedig mindig józanul és méltányosan osztotta meg az őstalajból előtörő
ifjabb, nemes erőkkel. Kossuth Lajos vezérkarát, Kossuth Lajos seregének
magvát ezek a nemesek alkották. Kossuth Lajos vezérkarának volt egyik
kiválósága csokalyi Fényes Elek is, akiről és akinek a családjáról most
– járván alatta az idők vén fájának – beszélni akarok.

Csokalyi Fényes Elek nem karddal szolgálta hazáját. A Fényes Elek súlyos
fegyvere az írótoll volt. Izzólelkű magyar tudós és író volt Fényes
Elek. Alapvető statisztikusunk. A földrajzi, néprajzi, történelmi
tudományoknak egyik leghivatottabb mívelője. Közgazdász is. Kezdettől
lelkes iparbarát. Bihar vármegyének legbájosabb vidékén, a zúgó
nádasokkal, suttogó erdőkkel, sóhajtozó szőlőlevelekkel felbokrétázott
szelid Érmelléken született. Az 1807-ik esztendő julius havának 7-ik
napján a csokalyi Fényesek egyik családi kuriájában látta meg a
napvilágot. Fényes Antal földbirtokos úr és Nadányi Zsuzsánna úrasszony
voltak a szülei. Elek második szülöttje volt a családnak, Károly nevű
bátyja volt az elsőszülött fiú. Összesen, fiúk és leányok, tizenegyen
voltak testvérek. Születési házát, a tornácos, kandallós, fiú-ágra
készült hatalmas kuriát még valamikor az 1700-as években építtette sánta
Fényes György, ki Érendrédről helyezte át a székhelyét Csokalyra,
melynek egész határán birtokos úr volt. Antal és György fiai után még
számosan élnek utódok, azonban Csokalyon egyedül az öreg Fényes Balázs
lakik. Már a kuria sincsen Fényes kézen, a Noszlopy Gyula volt
országgyülési képviselő tulajdona. A barna szépség Fényes Ilonával
nyerte el az ódon kuriát, melynek falán vésett betűs szerény
márványtábla hirdeti:

– „Itt született 1807 julius 7-én Fényes Elek magyar földrajzi író. Ezt
az emléktáblát tisztelői állították 1890-ben.“

Az a gyermekkor, a Fényes Elek játszi gyermekkora csendes gyönyörűségek
között folyhatott le szerető szüleinek oldalán, az ősi kuria biztos,
meleg falai között. A magyar kálvinista egyszerűség, a magyar föld, a
magyar nép iránti szeretet és érdeklődés ebben a derűs kuriában
gyökerezték át a szívét. Ezer lakója ma sincsen Csokalynak. A Fényes
Elek gyermekkorában még összetartóbban, összemelegedettebben élhetett ez
a kis magyar község, melynek helyrajzát rigmusban is megadja nekünk a
nevetős kékszemű, örökvidám csokalyi birtokos Gulácsy Sándor pajtás:

  Fekszik az Érvölgyén,
  Hol nincsen semmi baj,
  Süppedező helyen,
  Nádasok közt Csokaly…

Elképzelhető, Fényes Elek úrfi-korában még nagyobb lehetett itt a nádas,
kevesebb a baj. Hiszen például, ami csak a Fényes családot illeti: még
1848-ban is mintegy negyvenezer hold földet birtokoltak Csokaly,
Érendréd, Érdengeleg, Vértes, Kágy, Álmosd, Oláhfalu, Hadház s több más
helyeken. A szóhagyomány szerint, melyet nekem a csokalyi református
pap, tiszteletes Simon Imre úr jegyzett fel, Csokalyhoz regényes, kedves
történet fűzi a Fényeseket. Még az ősidőkben az egyik sugár, fekete
bajúszú Fényes levente egy főúri vagy fejedelmi „aggszűz kisasszonytól“
egyetlen „forró csókért“ kapta volna ezt a gyönyörű falut, amelynek
ezentúl így lőn „Csókalj“, később „Csokaly“ a neve. Akinek tetszik, el
is hiheti…

*

Csokalyi Fényes Elek a jó magyar Gvadányi generálistól megénekelt falusi
életnek nem választotta a sekélyesebb oldalát. Az agarász, vadász,
kortes, névnapi és szüreti kalandokkal füszerezett virtuskodásokat.
Koraifjan előretekintő lelkét nem tespesztette el a kuriák kövér
legelője. Más italra szomjúhozott Fényes Elek, mint azok a jó öregek és
ifjú cimborák, akik tavaszi vízáradások alkalmával százados
nyárfaderékból vájt csónakon, rengő-ringó lélekvesztőn eveztek ki a
körülhullámzott csokalyi kies ér-völgyszigetből a kágyi hegy pincéihez
bort lehúzni, bort kóstolni, Csokonai jércéjeként kotyogós nyakú
kulacsokból barátkozni. Fényes Elek az ő nagy föld- és fajszerető
lelkével ifjú Robinzonként vágyódott ki a világba, a küzdelmek és nagy
törekvések tengerére. Tanulmányait a debreceni kollégiumban alapozta
meg. Akkor még Csokonai nótái is ifjú erővel csendültek fel a boltozott
folyosók zegzugán. Buday Ézsiások voltak az ifjúság lelkivezetői.

Öreg debreceni kollégium! Még vaskalapos hagyományaid is
tiszteletreméltóak, mert magyarok. Ördöngös Hatvani professoroddal
együtt mindig tárháza voltál a serényen kutató és szorgoskodó magyar
elméknek. A poétáid sem voltak idegen tollakkal ékeskedő, lármás
szószátyárok. Azok is a velejét keresték és tálalták fel mindennek.
Iromba, tölgypados tanszobáidból, fehér, meszelt diák-cétusaidból mindig
vértezetten rajzottak nemzetünk életébe a bár ridegnek tetsző, de okos,
következetes, a nemzeti művelődés hasznos munkájában ernyedhetetlen
Fényes Elekek, Arany Jánosok, Révész Imrék, Kiss Albertek, az egyházi
történetíró, nemeslelkű tanár, genfi díszdoktor Balogh Ferencek, György
Endrék, Tisza Istvánok.

Fényes Elek Debrecenben, Nagyváradon, Pozsonyban végezte tanulmányait.
1828-ban tett ügyvédi vizsgát. 1831-ben elhunyt az édesapja, ekkor
örökölt birtokrészét a testvérének elzálogosította és a pozsonymegyei
Sárosfán bérelt birtokon gazdálkodott. Már itt a falun laktában sokat
utazgatott és gyüjtögette statisztikai adatait. Első művével
(Magyarországnak s a hozzákapcsolt tartományoknak mostani állapota
statisztikai és geográfiai tekintetben. Pest 1836–40. VI. kötet)
kiérdemelte az Akadémia kétszáz darab aranyas nagyjutalmát. Ekkor a
fővárosban telepedett meg s a nemzeti újraébredés lázas korszakában
irányitó vezérszerepet töltött be és mint néhai derék öreg Tóth Lőrinc
írja: „nemcsak tudományosan munkálkodott, hanem a sajtóban és
közgazdasági egyesületeknél is szóvivő volt“. Az Akadémia már 1837-ben
levelező tagjává választotta. Kossuth Lajossal és gróf Batthyány
Kázmérral megalapította a magyar iparegyesületet. Szervezte az
ipariskolákat. Ipari mű-kiállításokat rendezett. Lapot szerkesztett.
1841–42-ben megírta és kiadta háromkötetes „Magyarország statisztikája“
című művét, melyért ismét akadémiai nagyjutalomban részesült. 1842-ben a
Magyar Nemzeti Kör alelnökéül választották. 1847-ben „Magyarország
leírását“ két részben adta közre. 1848-ból (csonkán maradt) „A magyar
birodalom statisztikai, geográfiai és történelmi tekintetben“ című
művének első kötetét jelentette meg. A szabadságharc fergeteges
időszakában sem szakította félbe munkálkodását. Szemere Bertalan
belügyminiszter osztálytanácsossá nevezte ki és az országos statisztikai
hivatal szervezésével bízta meg. A viharfelhők bokrosodásával a
vészbiróság tagjává is kinevezték. Jellemzi, hogy bár szigorú
lelkületűnek ismerték, halálra senkit nem itélt. Mégis bujdosnia
kellett. Szülőföldjére menekült, míglen 1849 őszén önként jelentkezett
az osztrák haditörvényszék előtt. Fogságot is szenvedett a pesti
Ujépületben. Szerencséjére egy hatalmas befolyású volt politikai
ellenfelének közbenjárásával a súlyosabb büntetéstől megszabadult.
Alaposabban megszenvedett a „magyar szabadságért“ Dénes nevű
testvéröccse, a 48-as honvédtüzérkapitány, aki hat esztendeig
raboskodott Kufsteinban.

Fényes Elek a szabadságharc után irodalmi munkálkodásában keresett és
talált vigasztalódást. A nemzetre becses munkálkodás volt ez, ám
Fényesnek nem juttatott anyagi hasznot. Néhányat, a mi a magyarságot
közelebbről érinti, felemlítek cím szerint, ezen korbeli ilyen művei
voltak: Magyarország statisztikai és geográfiai szótára, Magyarország
1859-ben statisztikai, birtokviszony- és topográfiai szempontból,
Magyarország ismertetése statisztikai, földirati és történelmi
szempontból, az élettartam és halálozási valószinüség
számítástáblázatai, térképek, helységnévtár, tanulmányok, hírlapi
cikkelyek özönével; ámde mivel a sors legjobb barátait, támogatóit,
Batthyány Lajos és Kázmér grófokat is elsodorta oldaláról, lobogó
munkaerejével és óriás munkavágyával magára maradt a tudós bihari nemes.
A tudományoknak már csak úgy élhetett, alapvető becses műveit már csak
úgy hozhatta forgalomba, hogy gödöllői házát és birtokát is kénytelen
volt eladni. Pestre, majd később a sívóhomok pusztán épült Ujpestre
költözködött. 1858-ban az Akadémia rendes tagjául is elválasztották, de
mert többszöri felszólitásra sem tartotta meg székfoglaló értekezését, a
tagok sorából törölték. Próbálkozott a hivatalnok élettel is az Első
Magyar Biztosító Társaságnál, ám nem egyezett a természetével. Midőn
azután minden vagyonát felélte, a magára hagyatott nagyember, a
bústekintetü magyar tudós az 1860-as évek elején a konzervativ kormány
Pesti Hirnök lapjánál talált egy darab mindennapi kenyeret. Népe, mely
könnyen gyullad, hirtelen lohad le és oly szertelen itélkezéseiben,
rázúdult Fényes Elekre, ki egész munkás életét és ősi vagyonát áldozta
nemzetének. Rákiáltották az akkor is divatos „hazaáruló“ nevet. Ezentul
a „politikai halottak“ között említették a jó Fényes Eleket és mint Tóth
Lőrinc meghatottan írta: 1876 julius 23-án, Ujpesten bekövetkezett
haláláig minden biztos és állandó kereset nélkül, sokszor szükséget
szenvedve küzdött, küzködött, vergődött öreg napjaiban.

*

A csokalyi Fényes családban nem egyedül Fényes Elek volt ilyen írói és
művészi hajlandóságu. Például Fényes László és Mihály Münchenben
tanultak festőmüvészetet. Míg a vagyon tartott, bizony ők is inkább csak
a rokonokat festegették – barátságból… A nemesség lábai alatt az ősi
földet az 1848-ik esztendő mozdította meg, midőn a páratlan
önfeláldozással jogaikról lemondottak és a jobbágyság dolgos kezét
felszabadították. Majd a fránya politika, az inkább üzleties újkor, a
határtalan magyar vendégbarátság, a többször felületes, mindenkiben
megbízó gazdálkodások, a sok szépséges Fényes kisasszonyok kezén adott
hozományokkal lassan szétdarabolták, nagyobbrészt idegenkézre
csúsztatták a még 1848-ban is negyvenezer hold földre tehető Fényes
vagyont is. Az igaz is, hogy mindig szépek és kapósak voltak a
barnapiros Fényes-lányok. Ma is emlegetik Biharban a Fényes Janka,
Fényes Terka és a „hókirálynő“ Fényes Ilona – a veressapkás főhadnagy
László lánya volt – bájos szépségét. A gyönyörű gyermek Fényes Annuska,
a budapesti Király Szinház elragadó tehetségü kis művésznője is ebből a
nemes vérből származik, mely a szépséges Fényes kisasszonyok, nagyvérü
szilaj, de holtig becsületes Fényes-fiuk mellett az izzón lelkes magyar
tudóst: Fényes Eleket is kiválasztotta nemzetünknek.

Bárha más gazda kezén, a kiskágyi hegyalján áll még a gólyafészkes ősi
szőlőpajta (a tornácos öreg kastély) és bólogatnak a vén diófák is, ahol
ez a nemzetség fénykorának napjait élte Boka Károly, Balázs Kálmán
debreceni cigányok muzsikája mellett. Bólogatnak még a vén diófák,
melyeknek árnyékában Pálffy-huszárezredbeli Fényes Gyula hadnagy (később
agyonlőtte magát), Simonffy Gyula hadnagy bajtársával (mint nyugalmazott
huszárezredes él még Debrecenben) összepengették a sarkantyut és
virradtomig rakták azokat a gyönyörü magyar táncokat a szomszéd
szőlőbirtokos urak és a Fényes atyafiság kisasszonyaival. Még bólogatnak
a vén diófák, melyeknél hazátmegváltó politikai terveket koholtak az
öregek. És a fiatalság tánca gyakortább végződött házasságkötéssel. Ma
is három Fényes-fiunak három Fráter-lány a felesége.

Fényes Gyula, (hajdumegyei tisztviselő) az ezüstös haju, barnapiros képü
derék magyar „Fényes huszár“ várcsúcs-hegyi szőlőpajtájában, amelyről
letekinthetni a kiskágyi pázsitos temetőbe, sokszor hangzanak fel
emlékezések az elmúlt kedves napokról. A Fényes-atyafiak
meg-megemlékeznek a tragikus sorsú magyar tudós Elek bátyjukról is, akit
Mádi Lajos református lelkész (ma is él Ujpesten, mint esperes) 1876
julius 25-én temetett el az ujpesti régi katholikus temetőbe. Még akkor
az összes keresztyén felekezetek odatemetkeztek. Mády Lajos lelkész úr
írta ezeket is nekem:

– Fényes Elek sírja, ha jól emlékezem, a főbejárattól Ujpest felé eső
részen a harmadik sor közepetáján van. Sírját hosszú ideig csak egy
fejfa jelölte, hogy most van-e valami nagyobb sírköve? Nem tudom. A
temető e részén ritkán járok…

Ez értesítés kézhezvétele után – 1910-ben – kimentem az ujpesti régi
temetőbe. Az öreg Petró gazdával, a temetőcsősszel, aki 1880 óta őrzi a
halottak birodalmát, kutakodtam az első magyar statisztikus és földrajzi
író, akadémiai tudós tag, az az bocsánat, kitörölt akadémiai tag sírja
után. A Mády Lajos lelkész úrtól említett fejfa rég kidűlhetett, tűzre
kerülhetett. Kóréktól, tüskéktől beágazott, vadfűtől agyonburjánzott,
besüppedt jeltelen sírhalmot találtam sokat. Fejfát vagy kőemléket a
csokalyi Fényes Elek nevével sehol. Azóta, ahányszor a Fényes Elek
jeltelen, ösmeretlenül elhagyott sírjára gondolok, szégyenpirtól ég az
orcám. Ma már a statisztikai jelentős hivatalnak és tudománynak külön
hatalmas palotája emelkedik a budai oldalon, Akadémiánk is dusálkodik a
vagyonban, Fényes Elek alapvető munkáit széltére idézgetik, használják
fel a tudósok és nemtudósok. A „kultura“ jelszavaitól vagyunk hangosak,
annál inkább felsóhajtok én is öreg Mády Lajos ujpesti református
esperes szavával: – „ilyen nagy ember (mégis) megérdemelt volna az
utókortól egy kis síremléket…“




A Morvay Louise regénye.

A Felső-Tiszavidék református és katholikus nemes nemzetségei között
nemcsak több vármegyére terjedő birtokaival, rangos férfiaival, bájos
nőivel, hanem felekezetre is kivált az alsódraskóci Morvay-család. A
Morvayak lutheránusok voltak, mint Kossuth Lajos. Morvay Károly, a
család feje, a beregmegyei Sárosorosziban élt. A fehérszakállas, szikár
Morvay 1848 előtt özvegy ember volt már, két szép leányával és fiával
maradt az ősi kuriában. A dúsgazdag földesúr a rendivilágban
tisztességből szolgált a vármegyéjénél is, mint főpénztáros. Abból az
időből esett meg vele, hogy vertvasládájában hivatalos pénzt szállított
Debrecenbe.

– Domine spektábilis, – felszörnyüködött a debreceni állampénztáros, –
miért szerzett ilyen nagy fáradságot magának is, nekem is? Miért nem
váltogatta be bankóra ezt a tengersok ezüstöt és rézpénzt?

Morvay, a máriásoknak darabonkénti gondos megpengetése mellett, hidegen
felelte vissza:

– Azért uram, mert én úgy esküdtem fel, hogy aminő pénznemet kapok,
olyat szolgáltatok be… – Ennek a kemény, komoly, szótartó nemes úrnak
volt a nagyobbik leánya Morvay Louise. 1848/49. telén a sárosoroszi
kúriából a biztonságosabb Debrecenbe költöztek be. Ilyen mozgalmas telet
még nem ért a civis Debrecen. Pestről ide menekültek a kormány, a két
„Ház“ tagjai, hivatalos személyek, katonai hadvezetőség, a környékből
nemes családok. Morvay Károly leányaival apósának, a volt rendi
képviselő, Botka Lajosnak kismester-utcai házában szállott meg,
ugyanott, az édesapjánál telepedett meg Botka Imre is, a fehérgyarmati
kerület első népképviselője. A Botka Imre révén kapott be a házhoz a
mátészalkai képviselő, Ujfalussy Lajos ópályi nagybirtokos
Szatmármegyéből, aki nemcsak barátja, hanem szomszéd földbirtokos társa
is volt Botka Imrének. Ujfalussyt a polgár Harsányi nemzetes úr házánál
kvártélyozták el s Botka Imre szívesen járt kezére, hogy komoly
szándékkal forgolódhasson a szép rokon, Morvay Louise körül. Ujfalussy
használta is a debreceni téli esték hosszú óráit. Nem a Fehér-lóban
politizáló, Boka Károly hegedűjénél sírvavigadó képviselőtársai között,
hanem Morvayéknál kereste szórakozását. A család részéről nem
kifogásolták az érdeklődését. Csupán a Lujizka szíve körül támadtak
bajok. Bizonnyal más, regényesebb „ideálról“ álmadozott. Akkor már
nagyon elszürkültek a politikusok a csatamezők daliái mellett. A kúriák
virágos fiatalsága nagyrészt honvédnek csapott fel. Éppen Debrecenből
ment el Miklós-huszárnak a Lujizka siheder testvére, a Károly úrfi is.
És az akkori leányok bizonnyal jobban is lelkesedtek azokért, akik a
csatamezőre vitték életöket, mint akik a zöldasztalnál mentették a
hazát. A szép Morvay leánynak sem volt kedveszerinti a politikus
Ujfalussy. Akkor sem melegedett fel iránta, midőn Ujfalussy a családnál
is jelezte kérő szándékát. A családhoz tartozók magyar szokással
puhítgatni kezdték a húzódozó leányt, aki végül engedett a sok
rábeszélésnek és szívós ostromlásnak. Jegyet váltottak Ujfalussyval.
„Jókislánya“ igen szavára a komoly öreg Morvay úr is felvídult. Az
országos élethalálharc izgalmaiban megkezdődött az eladóleányos-házak
legbájosabb és kedves feladata: – a kistafirozás. Ódon cseresznyefa
szekrények, rezedavirágillatú ezüstpántos, fiókos állóládák csak úgy
ontották a kincsekkel felérő házi szőtteseket, fonatokat. Suhogó selyem,
dús brokátok, hamvas bársonyok gazdag színpompával özönlöttek elő némely
barnult diófa sublótból. A násfákat, ezüstholmik tömegét nem számítva,
Morvay úr hatezer forinton felül jóval többet kiadott az
előkészülődésekre. Lakodalomra még sem került a sor. Alig hogy
felhajnalodott, rosszra fordult Magyarország sorsa. Az orosz cár hadai
is betörtek. Világos után hóhérhalál, láncostömlöc rémségei környékezték
a nemzeti ügy katonáit. A kiválóbbak menekültek az országból. Akik
itthon maradtak, a réteken, erdőkön bujdostak. Ujfalussy Lajos
valamelyik pusztai tanyán rejtőzködött. Morvayék is elszállingóztak
Debrecenből. Morvay úr Lujizkát Biharba vitte Terebesre Fráter Tamásné
nénjéhez, hogy a gazdasszonyságot tanulja. Node nemcsak a konyha,
kamara, pince, tehenészet, kertészet, varrószoba hasznos titkaival és
fortélyaival bibelődtek a Fráter-kurián, Fráter Tamásné a környék
úriházainál is örömmel mutogatta be tiszaháti bájos kis rokonát.
Átmentek Micskére is a Baranyi-család ősi fészkébe. A diófás, eperfás,
birsalmabokros kuriák sűrűn sorakoztak Micskén. A Fráter-család
kisasszonykái Morvay Louise előtt különösen sokat emlegették a délceg
vitéz Baranyi Miklóst, aki mint kapitány küzdötte végig a
szabadságharcot. Ekkortájt már bujdosott, falúról-falúra szökdösött az
osztrák elől. A kisasszonyok a bihari kuriákban regényhősként emlegették
Miklóst. Morvay Louise Baranyi Ágostonéknál érdekesen ösmerte meg. A
Zólyomi Dávid-féle régi nagyrendház folyosóján medvebőrös kanapén aludt
egy szép barna urilegény. Talán az éjszaka hetedik határból hajszolták
meg a németek, azért aludt olyan mélyen? A vendégek jövetelére sem
neszelt fel. A bátyjáék sem költötték fel a fáradt embert. Morvay Louise
csupán egyetlen tekintetet vetett reá s lángbaborult az arca, midőn
meglátta az alvó legényt… A bihari, szatmári, beregi kuriákon nemsokára
meglepő hír futamodott keresztül. Azon idők patriárkális viszonyai
között különösen az érdekelt családoknál keltett kínos visszatetszést a
híradás, hogy Morvay Louise Ujfalussy Lajosnak visszaküldte a „jegyet“.
A szótartó komoly Morvay Károly úr leginkább felháborodott és bár kedves
lányát Pesten neveltette a híres Májerfinénál, eddig mindenhová
lógós-hintón hordatta, mostani haragjában zötyögős igáskocsin, csutka
ülés tetején vitette haza Terebesről Lujizkát. Ezentúl Sárosorosziban
raboskodott Louise, hiszen a kor is szomorú korszak volt. A
Morvay-kurián a plébánoson és néhány öreg szomszéd földesúron kívül más
vendég nem forgolódott. A szép Louiset szíve titkával teljesen eltemette
a csendes falú. Talán e szomorú magányban el is hervadt volna? Ámde –
szerencséjére – a micskei emlékezetes látogatása után könnyített szívén.
Mielőtt a jegygyűrűt visszaküldte Ujfalussynak, szíve titkát,
Érsemjénben, feltárta Kubinyi Annának:

– Drága Annuskám, nem tehetek másként, mióta Baranyi Miklóst megláttam,
még gondolni sem tudok más férfira. S ha a Baranyi felesége nem lehetek,
nem is leszek a másé sem.

A melegszemű, gömbölyű barna Kubinyi Annát Gömörből hozta feleségül
Érsemjénbe Fráter Ferenc úr. Kubinyi Anna még otthon megtanulta az
édesanyjától, hogy a jó feleségnek férjével szemben ne legyen titka,
amiket tehát Morvay Louisetől hallott, azonnal besugta férjének. Fráter
Ferenc meg nem volt karthauzi barát, midőn kóborlásai közben hozzájuk
vetődött bujdosó Baranyi Miklós, a kágyi bakator poharazgatásánál,
kibökte Ferenc úr:

– Ej te Miklós! Nem jól van ez így, ahogy te csinálod. Én bizony a te
helyzetedben segítenék magamon.

– Ugyan hagyd el! Hát mit csinálnék, pajtás?

– Mit csinálnék? Mit csinálnál pajtás? Én bizony elhoznám Beregből a
leggazdagabb nemes leányt…

– Ki az te, Ferkó? – Baranyi karikára nyitotta szemét.

– A Morvay Louiset értem.

– Bolond beszéd ez, pajtás! Hiszen én még nem is láttam soha.

– Az nem határoz, pajtás, mert látott ám ő téged. Ez a baja! Aludtál,
midőn meglátott Micskén. Azóta szerelmes beléd… Biztosan tudom.

Nem hiába volt vitéz katona Baranyi Miklós, midőn Kubinyi Anna
részletesebben is felvilágosította, megtetszett neki a bájosan merész
eset. Érsemjéntől jófutamodásra esik Beregben Sárosoroszi, a bujdosó
honvéd menten nekivágott az útnak. Az országútját kerülve, lassú
menetelésben utazgatott. Fekete hátaslován holdvilágos estendet érkezett
Sárosoroszi alá. Kitünően tájékoztatták Fráterék, mert mindjárt az
urasági kovácsműhelynél állította meg a lovát.

– Hé, hó! Mester uram! – bekiáltott a műhelybe. Elcsendesült a
pőrölycsattogás. A kohótűz lángpírja kicsapott az ajtóból s a mester
végigfürkészte a délceg lovast:

– Mivel szolgálhatok az urnak?

– Az inasgyerekre volna szükségem egy félórára, ha ideadja?

– Hogyne, jó szívvel uram.

– Akkor hát gyere csak, fiú! Ezt a levelet beviszed a Morvay-udvarba.
Átadod Zsófi asszonynak, a házvezetőnőnek. Megvárod, hogy mit üzennek.
Ügyelj arra is, hogy meg ne lássanak. Érted?

– Megértettem. A fiú gyorsan járt. Hamar hozta a választ. Az öreg Morvay
úr a plébánossal „tartlizott.“ Zsófi asszony, a házvezetőnő ügyesen
kiszólította Louiset és a kertvégén találkoztak Baranyival. Rövid néhány
szót váltottak csak a holdsütésnél. Egyetlen kézszorítással határoztak
sorsuk felől, Baranyi Miklós az éjszaka visszafordult Biharba és
nemsokára Fráter Tamást küldte el maga helyett a szép Morvay Louise-t
„kikérni“. Nem éppen könnyű feladat volt ez a lánykérés, ámde az öreg
Fráter Tamás úr jól végezte dolgát – a Fráterek ilyenek! – meggyőzte az
öreg Morvayt s bár annak a fejében még mindig motoszkált az Ujfalussy
eset, nem ellenkedett tovább. A kemény luteránus úr ugyan holtáig
dohogott amiatt is, hogy katholikus ember lett a vője (a Baranyiak
katholikusok). Többek között is egyszer, midőn látogatóban járt
Baranyiéknál és sírva fakadt a szopós kis unokája, a vén komoly
luteránus így kiáltott a dadára: – Hamar, dada, siessen csak be! Sír a –
gvardián…




Foltényi Vilmos szinész.

Az utolsó évtizedek felforgató korszelleme nem kímélte meg a magyar
színpad világát sem. Külső méreteiben, pompájában ugyan óriásit
fejlődött színészetünk, de a villamos erőktől forgatott és beragyogott
„rivaldákon“ hiába keressük a régi magyar színészet hagyományos
eszményeit. Itten is teljes a nemzetietlen kivetkőzés, node én nem
akarok kritikusi tollat bitorolni, midőn egy régi, érdemes színészünk
alakját méltatom s annak kiszakított élettörténetét ösmertetem.

Foltényi Vilmos színész ez a régi, érdemes színjátszó, aki az 1840-es
esztendők elején került a magyar színpadra és akit, mint nyolcvanöt
esztendős aggastyánt, 1905 február havában temettek el Debrecenben.
Foltényit a hivatottság és a hivatás rajongó szeretete vitték a
színészethez. A felsőbb iskolák végzése után, mint nem közönséges
műveltségű fiatalember, uriház kényelméből csapott át az akkor még
rögös, bizonytalan színész-pályára. Szép tehetségével, úri modorával a
régi magyar színpad nagyjainak igaz barátságát hamar kiérdemelte az
„úrfi“.

1844-ben a pesti Nemzeti Színháznál énekelgetett Foltényi Vilmos.
Vörösmarty hatalmas költeményének, a „Szózatnak“ megzenésítésére ekkor
tűztek ki húsz darab arany pályadíjat. Nem maradt meddő a pályázat.
Érdekes az Egressy Béni pályázata. Egressyvel gyakran tréfálkoztak a
színészpajtások:

– Ezt a Bénit csak oldalba kell lökni, mindjárt melódia ugrik ki belőle.
– Egressynek tényleg képessége volt a zeneszerzésre is. Foltényi mondása
szerint: – „Csak úgy csengett, zengett a lelke a szebbnél-szebb
melódiáktól.“ – Midőn tehát elkövetkezett a pályázat határnapja és
Egressy felnézett a délelőtti próbára, Foltényiék ismét szóvátették
előtte a „Szózat“ megzenésítését: – Mégis kár, hogy nem pályáztál Béni…

– Már miért volna kár?

– Mert az a Thern biztosan elüti a húsz aranyat, holott te, Béni, magad
is csurranásig vagy melódiával… – Egressynek a művészi érzékenysége nem
sokáig állta ki a csiklandozást, de meg a pajtások is tovább bizgatták:
– Béni, mi is volna azt neked megírni? Még van időd rá. Tizenegy órakor
jár le a terminus.

Egressy nem szólt a csipkelődzésekre. Míg a színpadon a próba folyt,
felhúzódott egy második emeleti páholyba és megalkotta a Szózatnak azt a
zenéjét, melyet ma is énekelünk… A kitűzött határidőre be is adta művét.
A pályaműveket díszes közönség előtt mutatták be. Utolsóelőtti
versenyműnek Egressy zenésítését énekelték Foltényiék. Egressy a
súgólyukban izzadt, az egyik tenorista a kótapapiros megől leszólt a
művésznek:

– Lesz-e bor, Béni? Mert ha nem lesz bor, nem lesz cé sem.

– Lesz minden fiúk! – súgta az izgatott művész. A színész-cimborák
csakugyan kivágták a magas cé-t. Oly hévvel énekelték az Egressy
szózatját, hogy a tapsnak, éljenzésnek valóságos viharzása támadt. A
húsz aranyat Egressy Béni nyerte el.

– Node az is igaz ám, – beszélte Foltényi, – hogy miglen a Béni gyujtó
szerzeményét szívvel-lélekkel fujtuk, a többi versenyművel csak úgy
bántunk el, mint midőn a kórus „a grófné a vízbe fullad“ dalt énekel. –
Egressy Béni nem is nyughatott a dicsőségtől, no meg a húsz aranytól
sem. A magas cé-ért lekötött szavát beváltotta. Nagy áldomást tartott,
elmulatták a húsz aranyat, pedig többször is figyelmeztették Bénit:

– Béni, legalább egy aranyat tegyél félre emlékül.

*

Minden korszakban előfordul, hogy a léhaság diadalmaskodik az
örökméltóbb felett. A Szigligeti „Szökött katonája“ sem kerülte el a
nagy alkotások sorsát. Fáncsi, a Nemzeti Színház művészeti vezetője
népszínmű-pályázatot hirdetett. Ezen versenyzés során került
pályabirálat alá Ney-nek „Vén sas“ című színműve a Szigligeti „Szökött
katonájával“ együtt. A Vén sas értéktelen fércelmény volt, halálra
bosszantotta az előadó színészeket is. A birálók mégis a helyi pesti
pletykadarabnak itélték oda a jutalmat, pedig ki tudja ma már
megmondani, mi fán termett az a jutalommal koszorúzott – Vén sas? Míg a
Szökött katonában örökített magyar élet ma is gyönyörűséges, örökkön
megkapja az igazi magyar ember lelkét.

*

A szabadságharcot a magyar nemzeti seregben küzdötte át Foltényi.
1849-ben már mint hadnagy egy honvéd lovas-tüzérütegnél szolgált, mert a
színpadi hősök a csatamezőn is felsorakoztak. A Foltényi ütegjénél
többen is összekerültek színészkatonák. Zöldi ugyanennél az ütegnél
hadnagyoskodott. Ennél az ütegnél szolgáltak Benedek József és Bálinthi
nevű színészek is. A Tokaj-Hegyalján, Mádon, történt velük a
felejthetetlen eset. A községben megtorlódott a katonaság, úgy hogy az
egyik ház előtt a tüzérüteg is kénytelenségből megállott, midőn is a
zöldzsalugáteres fehér ház kisajtóján egy nő szaladt ki. Déryné volt,
aki e zavaros időben Mádon húzódott meg. Lóhátról is felismerte a
tüzértiszti ruhás színésztársait:

– Jaj, Foltényi, Zöldi! Maguk azok lelkem? Még a lovukat is
megölelgette.

Tüzes mádi bort hozatott a hadfiaknak, akik csak úgy lóhátról nyakalták
a tokaji hegy lelkét. Berúgott az egész lovasüteg. Klapka tábornok éppen
arra lovagolt el. Mosolyogva tisztelgett oda Dérynének s tréfásan szólt
rá a tüzérjeire:

– Ilyen fogadósné mellett csodálom, hogy még az ágyútok is be nem rúgott
fiúk?

Perczel Móric tábornok meg a parlamentet okolta mindenért, a tisztjei
előtt csak az volt a szavajárása:

– Fikom a sok fiskális mindenét, szétszórom őket.

*

Temesvárnál elveszett a csata. A honvédsereg felbomlott. Egyik rész a
menekülést kereste, a másik még nem mondott le minden reménységről. A
hadi szerencse jobbrafordulására számítottak és együtt maradtak. Lukács
honvéd tüzérezredes a menekülésre szánta magát.

– Én kimegyek az országból, mondta az ezredes.

– Én nem hagyom el a hazát, – szólt Foltényi hadnagy. A búcsúzásnál az
ezredes remek fekete háti lovát Foltényinak adta. Foltényi ezen a
feketén lovagolt Déva alá, ahol a honvédseregnek ez a töredéke is
lerakta a fegyvert az oroszok előtt. Egy gavalléros orosz főtisztnek
megtetszett a Foltényi fekete lova s bár erőszakkal is elvehette volna,
hetven rubelt ajánlott a lóért. Hetven rubel ezüstben nagy pénz volt a
hadifogolynak, Foltényi alku nélkül belement a vásárba, hiszen a
Kossuth-bankót már el sem fogadták tőlük.

Az oroszok Szászvároson adták osztrák kézre Foltényiékat. Az egyik
osztrák tisztnek mindjárt szemébe tünt a Foltényi hadnagy ezüst
rubelektől duzzadozó zsebe. Engedelemkérés nélkül kizsebelte a hetven
rubelt:

– Warscheinlich haben Sie das erobert? (ezt ugyebár zsákmányolta) –
elméskedett az osztrák, aki kotorászás közben talált még egy gyufatartót
is azt kegyesen visszaadta:

– Warscheinlich das ist ein Andenken?… (ez ugy-e emléktárgy), – Foltényi
bátyánk félszázadév múltával is háborogva emlegette: – ilyen gavallér
volt az osztrák.

Gyulafehérvárnál egy régebbi ösmerős császári katonaorvos
közbenjárásával nemcsak a hadifogságból, hanem a továbbszolgálás
gondjától is megszabadult; mert az orvos „untauglich“-nak nyilvánította
a kistermetű Foltényit. A kétfejű sasos „certifikát levéllel“ gyalogosan
Kolozsvárnak indult Foltényi, ahol színtársulat működött. Szívesen
fogadták. A társaság nagyon is hiányos volt még ekkor, a tagok közül
többen bujdostak, mások német fogságban szenvedtek, kerültek olyanok is,
akik a csatamező sírjában álmodtak a szebb jövőről. Kórusuk sem volt
rendes, mindamellett a Wohlgemuth táborszernagy tiszteletére rendezett
díszelőadást a „Gotterhalte“ eléneklésével kellett kezdeni. A
társulatnál Filippovics és Foltényi ketten voltak az énekesek, tehát a
díszelőadáson is nekik kellett énekelni.

– No, majd adok én nektek Gotterhaltét, – duhogta magában Foltényi s
midőn Filippoviccsal kiállottak, Foltényi kézzel-lábbal is dolgozott,
úgy mutatta, hogy micsoda tüzesen, micsoda szívből énekel. Énekelt is.
Csakhogy félhanggal mindig lejebb, mint Filippovics. Cudarul
helybenhagyták a Gotterhaltét. Wohlgemuth táborszernagy sietett
kijelenteni:

– Máskor hagyják a Gotterhaltét. Hiszen látom, megvolt a fiatalemberben
az igyekezet, de nem tud szegény énekelni.

Czelesztin nevezetes szinész volt ugyanakkor még a magyar szinpadon.
Jeles szinész volt, de felette piszkos jellemű ember. Korábban a
kolozsvári főuraknak volt a tányérnyalója, most, hogy rosszra fordult a
magyar ügy, az osztráknak hizelgett és kész volt egykori pártfogóira, a
főurakra is árulkodni. Czelesztin cselekedte meg azt is, hogy a társulat
tudta nélkül elment Urbán generálishoz s beadta neki, miszerint a
társulat német szindarabot akar előadni. Urbán természetesen örömmel
hallotta, hogy ennyire megjavultak a rebellis erkölcsök. Annál inkább
felzúdult a társulat a Czelesztin értesítésére.

– Nem játszunk német darabot! – tiltakoztak a szinészek.

– Aki nem akar játszani, az álljon félre a többitől! – ordítozta
Czelesztin dühödten. Foltényi néhányad magával félreállott s Czelesztin,
miután névszerint megjegyezte, számbavette őket, futott a „kegyelmes
úrhoz“, feladta őket, mint lázadókat. Urbán egy dragonyos kapitányt
küldött a színházhoz, aki maga elé parancsolta Foltényit a társaival.

– Maguk miért nem akarnak németül játszani, – kérdezte a kapitány.

Foltényi felelt a többi helyett is:

– Mert én nem tudok annyit németül s ha valamit eltévesztek, kész a
botrány.

– Ez igaz! – a dragonyos kapitány elfogadta a mentséget. Mindamellett
Czelesztinék Kósa, Pósa, meg valamiféle Farkas nevű magyar szinésszel
előadtak egy érzelgős német darabot. Német szerepében Czelesztin lőtte a
legnagyobb bakokat, mert Czelesztin is született magyar ember volt.
Többé nem is erőltették ezt az alacsony hizelkedést. Czelesztinék is
felhagytak a német előadással.

Kolozsvárról Nagybányára vetődött Foltényi, ahonnét Petz nevű
bányatiszttel Pestre fuvarozott fel. Ilyen kocsiülésen azontúl sem ült
Foltényi, a bányatiszt kocsiján aranyat szállított Pestre… Foltényi
Pesten, a hirhedt rendőrfőnökkel, Prottmannal is megismerkedett. Mint
volt honvédnek jelentkezni kellett nála.

– Foltényi? Hm! Mi volt azelőtt?

– Énekes. Baritonista.

– Szép… Mit énekel?

– Carlót, Ernániban.

– Derék! – ezzel a rettegett rendőrfőnök befejezte a kihallgatást és
Foltényi a katonáék elbocsátó levelével és a Prottmann igazolványával
véglegesen visszatérhetett a szinpadhoz, melyen a „nagy“ Szentpéterivel
is játszott együtt. Még az 1840-es években játszották a Lumpácius
Vagabundust, vagyis a „három jómadarat“. Az egyik szinésztársuk
közönségesen ugrált, bohóckodott annál a jelenetnél, ahol kiderül, hogy
ötvenezer forintot nyertek a lutrin… Szentpéteri nézte, nézte darabig
ezt a bohócos ugrándozást és izetlenkedést, azután rámordult Foltényira:

– Öcsém, lökd ki ezt a németet! – Szentpéteriék még őrizték a magyar
szinpad becsületét, méltóságát. Vajjon mit csinálna most, ha feltámadna
Szentpéteri?




A világosi átok.

Mint őszi ködön át lihogó pásztortűz, a múltból úgy világít felém sok
régi magyar ember mondása és beszélgetése a szabadságharcról. Népünk
szeretett regősei, az elaggott honvédek pazar kézzel, megható
szeretettel fonogatták és fonogatják az utolsók is a koszorút a régi
zászlókra, a régi zászlótartókra. Borostyánlevél, virágos ágacska, a
sírhantokat is beharmatozó áldás dúsan jutott a nemzeti hadsereg kisebb,
jelentéktelenebb vezetőinek is. A népszeretet és hálálkodás e dicsfény
sugárzásának hátterében csupán egy óriási árnyalak állong, mereszkedik
rémséges magahagyottan, átkos virágtalanul… A magyar nép régen
szeretetébe fogadta és kedves nótáiba foglalta Ferenc Józsefet, aki az
aradi vértanúk szörnyű halálitéletét jóváhagyta. A magyar nép Haynauval
szemben is legyőzte utálatát. Meg nem bocsájtott neki, de legalább
igyekezik elfelejteni. Csupán a magahagyott óriással, Görgei Artúrral
szemben nem engedett fel a fagyos néplélek. Az itélkező magyar nép
lelkében sem részvéte, sem virága nincsen a vezérnek. A lihogó
pásztortüzek regősei felháborgó szilajsággal és kérlelhetetlenséggel
kongatják a Görgei nevet. Bármilyen fájdalmas, bármilyen szomorító és
szörnyűséges is ez az engesztelhetetlenség, a magyar mezőkön nem terem
elég megérdemelt balzsamvirág a tragikus sorsú vezér sebhelyes
homlokára. A magahagyott óriás körül terpeszkedő sötétségből sistergő
villámcsapásként csattog ki a hazaárulás vádja.

*

A X-ik honvéd zászlóaljat a Délvidékről a rácokkal, szerviánokkal vívott
véres csaták után parancsolták fel Görgey seregéhez. Fekete János nánási
közhonvéd Selmecbányán ismerte meg Görgeit, a vezért. Indulásra készen
állott a sereg. A hideg veresre csípte arcukat. Midőn Görgei szemlét
tartott a zord csapat felett, a X-ik zászlóaljból egy fiatal honvédnek a
vállán elsült a töltött fegyver. A véletlen puskalövés nem tett kárt
senkiben, csupán a Görgei lova ugrott félre. A tábornok korbáccsal vert
végig a lován és haragjában megparancsolta a gránátosainak, hogy lőjjék
agyon a honvédet. Felzúdult a X-ik zászlóalj, kiket Kiss Ernő és
Damjanich a Bánságban „édes fiaim“ emlegetett. Fegyvert emeltek a Görgei
kedves gránátosaira:

– Nem engedjük az ártatlan bajtársunkat, nem engedjük! – zúgta a
zászlóalj.

Görgei kartácsra töltött ágyukat szegeztetett ki ellenök és a gránátosok
a zászlóalj szemeláttára agyonlőtték a fiatal honvédet. A X-ik zászlóalj
katonái ezért hidegültek el Görgeitől, bár a vezér azt adta okul, hogy
merénylő volt az a fiatal katona s azért lövette agyon elrettentésül.

Az esztergomi hadiszálláson a kastélyban szállott meg Görgei. A szegedi
diák Koncz Tóni káplárt, a csongrádi 33-ik zászlóaljtól, a kastélyba
parancsolták, mint szolgálattevő altisztet. Aranypaszomántos főtisztek
sürgölődtek a folyosón, midőn egy öreg huszár kitárta a szárnyas
nagyajtót. A kis Koncz Tóni káplár dobogó szívvel húzódott be az
ablaksarokba, Görgei lépett ki az ajtón. Piros tábornoki ruháján
csillogott az aranysujtás. Vadonatúj volt még az a ruha. Görgei büszkén
illegette magát s odafordult a főtisztek tömegéhez:

– Ugy-e jól áll, urak?

*

Miskolcon odamaradt a főzőkotla is. A muszka tüzérség a hegyoldalról
lőtt be a honvédtáborba. Odamaradt a kotla, ezentúl nem főzött a X-ik
zászlóalj, hanem retiráltak. Retiráltak mindig, mióta ismét Görgei
vezérelte őket. Fáradtan, rongyosan érkeztek Aradra. Még este tovább is
indultak. Fáradtak, éhesek voltak akkor is. Fáradtak és éhesek voltak,
azért mégis sietve masiroztak tovább, Megörültek ennek a nagy sietésnek.
Fekete János honvédéket azzal biztatta debreceni Szüts Bálint káplár:

– No, fiuk! Háláistennek, csata lesz holnap, azért sietünk annyira…

Huszárok, gyalogos honvédek, tüzérség, ágyúk, társzekerek beláthatatlan
hosszú sorban mentek, mendegéltek. A holdvilág sárga fényözönnel ömlött
a katonák szomorú arcára. Magas, töltött úton mozogtak előre. A holdas
éjszakában Fekete János közvitéznek szemébe tünt egy katona-cimborája. A
töltés oldalán kapaszkodott fel. A karján két nagy görögdinnyét
szorongatott. Fekete János az éhes szemével majdhogy el nem nyelte a
dinnyét:

– Honnét hozod cimbora?

Az ismeretlen honvéd fejével oldalt vágott:

– Abban a ligetben van még dinnye…

Fekete kilépett a sorból s mert éhezett, elindult a dinnyeföld felé. A
félhomályban összeböngészett három nagy dinnyét. Telhetetlen az ember.
Örvendezve emelte karján az ízletes gyümölcsöt. Már éppen fellépett a
töltésre, midőn egy idegen katona elébe nyujtotta a lábát, Fekete térdre
bukott. A dinnyék szétgördültek. A katonák íziben felkapkodták a
zsákmányt. Másik zászlóalj volt már ez. Az idegen honvédek kárörvendve
röhögtek Feketén. Megvakarta fejét. Elkáromolta magát.

– Az áldótokat! – éhesen, porosan, fáradtan szaladni kezdett a
zászlóalja után. Felvirradt, midőn Feketéék meglátták Világost. Harmat
csillogott a fűvön. Nézgelődtek a honvédek. Nézgelődtek a honvédek és
egyszer csak látták, hogy Görgei az erdő aljában ott lovagolt a
díszruhás muszka főtábornok oldalán. Honvédekkel elegyesen nagy csapat
orosz tiszt kísérte őket. Jóbékességgel lovagoltak egymás mellett.
Felragyogott a nap. A honvédek átokszavakra fakadtak. Sokan sírva
borultak egymás nyakába, különösen azok a vén huszárok… Ekkor tudták meg
Fekete Jánosék, hogy nem lesz már több csata. Görgei elhagyta seregét.
Nemsokára a muszkák ellepték a mezőséget, mint a rüh. Többen voltak,
mint a fűszál. Verje meg az Isten…




Petőfi körül.

Teleki Sándor az ezredes volt az egyetlen grót, akit Petőfi Sándor
lelkébe befogadott és bent is tartott tüneményes haláláig. Koltóhoz,
Teleki ezredes koltói kastélyához fűződik Petőfi legérdekesebb,
titokzatos szerelmi kalandja is. Koltón lobogott el égető szerelme a
szép cigány Milka iránt. Bár a cigányleány áldozatul esett, Petőfi nem
tekintette délignyitó útszéli virágocskának Milkát. A költő regényes
szerelméről Zilahy Gyula színművészünk előtt Teleki figyelemreméltólag
nyilatkozott. Zilahynak Teleki beszélte el, hogy Petőfi – nősülése előtt
– mégegyszer és utoljára átlovagolt Koltóról Milkához, a szenvedélyes
cigányleány megnyugtatására. Midőn azonban látta, hogy Milkát sem meg
nem győzheti, sem meg nem vígasztalhatja, lóra pattant, az őrjöngő
cigányleány hiába rohant utána, többé nem fordult vissza. Milka
eszméletlenül bukott az út porába. Halálosan megbetegedett, noha
leküzdte testi betegségét, lelke összetört. A csendes őrült cigányleány
azontúl nem szólt senkihez. Többé nem érdekelte senki, semmi. Zilahy
Gyula a 80-as években, midőn Koltón Telekinél vendégeskedett, még látta
az országút szélén Milkát. Kavicshalmon üldögélt Milka. Hidegbús
szeméből kiégett a tűz. Kötőjét tépdeste s nézett előre az úton, melyen
„a Sándor“ örökre eltünt előle…

*

Petőfi tudvalevőleg Debrecenben is emlékezetes napokat töltött. A
vasútállomásnál, a katolikus szegényház szomszédságában – a Petőfi-téren
– gubbaszkodik az a kívülről kicsinosítgatott és márvány emlék-táblával
felékesített házacska, melyben Petőfi életének legszomorúbb telét
szenvedte át. A bágyadt téli nap hetekig nem hervasztotta le a
jégvirágot fűtetlen szobácskájának zúzos ablakáról. Pipára gyujtott az
árva költő, hogy dermedt kezét megmelengesse.

– Boldogtalan voltam világéletemben, – keserves gyötrődéssel ekkor írta.

Petőfi hírnévtől és dicsőségtől környékezetten is lakott Debrecenben. Az
úrias Batthyány-utcában áll a vén kuria, amelynek faláról koszorús
márványtábla hirdeti, hogy e házban lakott „hazánk nagy költője“. A
szabadságharc mozgalmas téli évszakán volt ez. Debreceni öreg Nagy
Gábor, nyugalmazott megyei tisztviselő most, siheder legényke még akkor,
látásból ösmerte Petőfit. Egy debreceni civis éppen Nagy Gáborhoz
fordult kérdésével:

– Ugyan, öcsém uram, hol láthatnám én meg azt a híres Petőfit?

– Azt könnyen megtehetjük bátyám. Minden délután a Fehér ló-fogadóban
billiárdozik a költő.

A komoly civis ünneplőbe öltözött. Sudár tölgyfapálcával a kezében
fellódult a fogadóba. A „tekegolyós“ asztalhoz közel húzódott meg.
Fekete kávét parancsolt ki és ünnepiesen várta, úgy várta azt a híres
Petőfit. Jósok ideig várakozott. Végről is elunta a billiárd-asztalnál
játszogató két fiatalember veszekedését. Bosszúsan fizetett. Távozóban
éppen az ajtónál összetalálkozott Nagy Gáborral is, neheztelőn mordult a
fiatal legényre:

– No, hallja öcsém, máskor a kutyáját tegye bolonddá az úr.

Nagy Gábornak zokon esett a szemrehányás s meglepődve kérdezte:

– Miért mondja ezt bátyám?

– Miért?… Mert én ugyan várhattam azt a híres Petőfit. A tekegolyós
asztalnál ugyan ott lármázik, veszkődik két izgága fickó. Eluntam már
őket hallgatni, mert különösen az egyik, az a nyurgábbik keselyképű
sovány legény fenekedik fertelmesül mindenik lökésnél.

– Kedves urambátyám, hisz éppen az ott az a híres Petőfi Sándor! – szólt
felderülten Nagy Gábor.

– Ühm, – a komoly, kövér civis köszörült a torkán. Megcsóválta fejét.
Félszemvégről még visszasandított a játékosokra, azután bolyhosszőrű,
csucskos fekete kalapját egy ujjával megbillentvén – ellépett.

*

Mándoki Béla volt szinigazgató, a debreceni színház nyugalmazott tagja,
a városi szinpadon játszott együtt Petőfi Zoltánnal, a költő fiával. A
költő apa nevéről dicsfény sugározta körül a fiút is. A debreceniek
régente nagy szinészbarátok voltak. Petőfi Zoltánt is sokfelé hivogatták
vendégségbe. Meg a korcsmákból sem maradt el, midőn előadás után
indítványozták a cimborák:

– Gyerünk Zoltán Bánkihoz, Liszteshez, az Egy galambokba, Királyék, a
Bikába, Bloksaihoz, – ezidőtájt ezek a helyek voltak a debreceni
szinészektől és diákoktól kedveltebb fogadók, kávéházak.

Bárlan rendszerint aggodalmaskodott is, a „jónak“ sohsem volt elrontója
Petőfi Zoltán.

– A mulatsághoz pénz is kell, fiúk, – szokta mondani, – node azért ti
csak menjetek előre, majd utánatok megyek! – Időmultán mindig utánok is
ment és fizetésnél mindig fizette is a részét.

– Ej, Zoltán, hisz’ néked van pénzed, – ha tréfásan rászólt valamelyik,
elnevette magát.

– Hogyne volna! Kértem az apámtól kölcsön, – olyan sűrűn emlegette
Petőfi Zoltán, hogy midőn az egyik este hátramaradt, meglesték a
cimborák. A debreceni színház bejáró csarnokánál falbemélyesztésben áll
a Petőfi Sándor szobra, az árva, mindenképpen árva Petőfi Zoltán, mivel
magában nem bízott, valami babonás mély érzület varázsa alatt apja
szobra megé, a falba vájt lyukacskába dugdosta pénzét. Onnét szedegette
ki a kölcsönöket, midőn társai, a vidám színészfiúk, Bánki uramékhoz
hivogatták.

*

Gróf Teleki Sándor ezredesnek volt a kortársa és legbensőbb barátja Vay
Dániel gróf is. Az a Vay gróf, ki nábóbi vagyonával, nem közönséges
tehetségével, rajongó magyar lelkével egyik vezére volt a Kossuth Lajos
útját és eszméit egyengető liberális ifjú főrendeknek. Az a Vay gróf,
kinek élettragikumát Jókai Mór megkapóan szőtte bele a nagyidőkkel
foglalkozó egyik regényébe. Vay Dánielt ugyanis, mint a konzervativ
kormányra kellemetlen ifjú főrendi vezért egy osztrák gróffal, hirhedt
kardvívóval és pisztolylövővel párbajra kényszerítették és biztosra
vették a halálát, ámde gróf Vay fiatal feleségének és családja
nőtagjainak rimánkodására a kitűzött párbaj elől külföldre utazott. A
kormány elérte célját, a fiatal Vay további politikai szereplésre
lehetetlenné vált. Ám a felbérelt osztrák katonatiszti vasgyúró sem
sokáig örvendezhetett „diadalának“, báró Wesselényi Miklós a Nagyváradon
vívott rémes párbajukban jobbkezefejét kardmarkolatostól együtt levágta
a spadassinnak…

Mint öreg embert ösmertem meg Vay Dánielt. Már mint szegény ember, mint
felejtett ember húzódott félre Debrecenbe. A nyugalmas civiseknél, mint
a világi hiúságokkal teljesen leszámolt bölcs, sóhajnélküli derüvel
éldegélte le csendes napjait az egykori pazar világjáró, a legendás
gavallér nábób aki vén napjaiban Magyarország népies történetét is
megírta. Midőn az egyedüli szórakozóhelyei a színház és a debreceni
Cegléd-utcán a Papp Gyurka-féle uri kisvendégfogadó asztaltársasága
voltak. Papp Gyurkától, a debreceni Kis Pipából, karonfogvást sokat
hazakísértem az öreg Dániel grófot, aki, valami ifjabbkori
lovagkalandjából, kissé bicegett az egyik tört lábával. Ilyenkor egy-egy
piros almával mindig „megprezentelt“, feltünt nekem a görcsös, kampós,
nyerskeményfa sétapálcája, amelyhez nagyon ragaszkodott:

– Ez meg már miféle emlék lehet? – kérdeztem egyikszer.

Vay elmélázva adta kezembe a botot:

– Paulus fiam, – mert így is szólítgatott, – nézze meg jól. Drága emlék
ez nekem. Ezt a suharcot a Petőfi Sándor koltói fájáról vágta le,
faragta ki az én jó Teleki Sándor ezredes barátom…

Tudom, mások is irtak már a koltói kastély kertjében hajladozó
Petőfi-fáról, melyet a költő boldog ottidőzése emlékéül ültetett el.
Kipp, kopp! Emlékeim sírdombját mégis megkocogtatom az iromba öreg
pálcácskával. Az utolsó kóbor lovag Teleki Sándor ezredes odalent
nyugszik. A mindenkitől felejtett Vay Dániel gróf is rég kint pihen a
„nagyceglédi“ ákácfás, debreceni civis temetőn. Petőfinek a sírját sem
ösmerjük. Hanem midőn jön a sárgalábú ősz, a jeltelen sirok felett búsan
hulldogálnak a csörgő levelek és szellő támad, a szőke Szilágyságról,
bárhol bujdosok is, lelkem megérezi ezt. Érezem és tudom, hogy a cigány
Milka sóhajaitól terhesen síró őszi szellők szeliden ölelgetik körül a
koltói kastélykertben Petőfinek tarlott lombkoronás fáját.




A Rózsa Sándor bandája.

Az 1830-as években, a szegedi alsótanyán még ritkásan bólogattak
jegenyefák. Az akkor kietlen alföldi pusztavidéken ritkásan fehérlettek
bokor-tanyák. A szélvész szabadjára kontyozgatta a gazdátlan buckákat.
Virágoktól még nem rengedeztek a pusztai gyümölcsöskertek ágbogas fái.
Bütykös szőlőtőkék százmilliói nem zabolázták le a futóhomokot. A
szélvész kedvetelten kóválygott a katángkórók között. Szilaj pásztorok
és vad nyájak tanyája volt a puszta. Az egyik gulyánál bojtárkodott egy
Rózsa Sándor nevezetű legény is. A csontos arcú, széles vállú, zömök
kötésű bojtárlegényt bizonnyal megbecsülték a cimborái. Éjszakai
tanyákon, a lihogó pásztortűznél bizonnyal földhöz verte valamennyit.
Nálánál különben a lovat sem ülték meg a pusztai legények. Akkor a
gulyások is lovasnépségek voltak. Azonban az igazi jódolguk a
számadóknak volt. Azok behúzódtak a szép csárdásnékhoz, akiknek a
superlátos nyoszolyája – a nóta szerint – hat párnára volt felvetve.
Bodrosak, fehérek voltak azok a párnák. Ám a szegény bojtárnak, ha
esett, ha fujt, kint kellett emésztődni a vadasszőrű marhák után. Ha
esett, ha fujt, szegény bojtárnak szegény volt a sorsa.

– Bezzeg gyöngy az életök a szabadlegényeknek.

– Azok bizony nem süvegelnek senkit.

– Az övék a legfutósabb paripa.

– Pénzük sohsincs fogytán.

– Ménes, gulya, úr, paraszt, vásáros nép: nékik adózik.

– Kocsmárosné nékik főzi, ami jó.

– Ma Tiszán innét, holnap meg már túl a Dunán ölelgetik a menyecskét.

– Gavallérok azok.

– Bezzeg mi, szegény bojtárok.

– Csekély az éhbérünk.

– Szolgák vagyunk mi, – lihogó pásztortűznél Rózsa Sándorék
elbeszélgették. Szunnyadozott a gulya. Az éjszaka a pusztán omlós,
fekete dunyhát takart végig. Nagy kísértő az éjszaka.

– Sándor pajtás?

– No, mit főztél ki már megint?

– Hallod, annyit mondok én, egyszer már mink is próbálhatnánk
szerencsét, – kezdeményezte az öregbojtár Daru Pista, – mit szóltok
hozzá? A Pallavicsinyi földjén jó lovakat nevelnek azok a kényes
dohánykertészek…

– Bizony jutna is, maradna is azokból, – helyeselte Kusza András a másik
bojtár.

– Nem bánom, hát próbáljunk szerencsét, – felelte Rózsa Sándor és az
egyik felhős őszelő éjszaka lórakaptak a bojtárok. A hantházi és homoki
dohánykertészek a szérüskertnél egész falka lovat vertek ki éjszakára a
rétaljban fűvelni. Béklyót csörgettek a lovak. Még külön lópásztor is
vigyázott rájuk, azt azonban elnyomta az álom, mire felneszelt és lármát
ütött, néhány lóval elugrattak Daru Pistáék. A setétben a Rózsa Sándor
lovát is magukkal vitték, miközben Sándor még a nyügöt oldozgatta.
Sándor a csávában maradt, ijedten hasalt a zsombék közé, midőn
felcsődültek a vasvillás dohánykertészek. Kabók, az urasági hajdú,
vezette őket. Veszekedettül kurjogatott Kabók:

– Csak csíphessük el valamelyiket, elveszem a kedvüket a lókötéstől.
Szalmát rakok a hátára. Elevenen sütöm meg a kapcabetyárját.

Rózsa Sándor homlokán kiütött a verejték. A felgyujtott szalmatűz véres
fényt lökött az üldözők kászolódó lovascsapatjára. Ám, hamis nyomon
vágtak neki a pusztának. A zsombék között Rózsa Sándor is becsuszkált a
nádba… A három bojtár nem is a lóért, hanem három tehén miatt került
először bajba. A sikerült lókötésen felbátorodtak és a félegyházi
határból teheneket loptak a bojtárok. A kun ember kinyomozta és a
törvény kezére adta Sándorékat. Rózsa Sándor a három tehénért esztendei
börtönt kapott, melynek még száz bot is volt a hátulütője. Huszonöt
pálcájával negyedesztendőnként szolgáltatták ki ezt a botbüntetést.
Közokulásra a szegedi városháza előtt a pellengérnél folyt le az ilyen
botozás. Rózsa Sándoron ötven pálcát már kivertek, a másik félszázat meg
akarta „spórolni“. Fergeteges téli éjszaka a kéményen keresztül
kimásztak a városháza tetejére. Vastagon szakadt a hó. Sándorék még
napközben, a rabmunkát végezve, a hóból valóságos sáncokat lapátoltak
össze a városház tövébe. Ilyen hócsomóra ugrottak le a vakmerő emberek.

– Egy kicsit bizony lement az ábrázatomról a máz, – beszélte későbbi
életén Rózsa Sándor. A rókusi kapun kívül már találtak ismerős orgazdát,
aki – lábukról-kezükről – lereszelte a vasat. Azután, virradatot sem
várva, nekilódultak a végetlen fehér pusztának. A Buki-csárdában Polgár
Jóska nevezetű jóbarátjok volt a csárdás. Elérték a csárdát. Szilajul
villant össze a szemük. A csárdatornác faoszlopához két pandurló volt
kikötve. A perzekutorok a tokban a pisztolyt, a nyeregkápához akasztva a
karabélyt is kinthagyták. Most már nem voltak védtelenül Sándorék.
Berúgták a csárdaajtót. Pillanat alatt lejátszódott a rémes támadás.
Rózsa Sándor kárörömmel rikoltotta:

– Ej, ni! Hát kend az, Kabók!

Az urasági hajdú Kabók ugyanis időközben városi perzekutornak csapott
fel.

– Tán megbolondultatok, hé? – Kabók kardjához kapott. Kiugrott a
sarokból.

– Nem a!… Most majd én égetem meg kendet, – felelte kurtán Rózsa és a
pandúrra sütötte a pisztolyt. Kabók holtan bukott a földre. A másik
perzekutort Daru Pista lőtte agyon. Rózsáék a legyilkolt pandúrok lován
és fegyverével csaptak fel futóbetyárnak. Az 1840-es években már
országos hírneve kerekedett Rózsa Sándornak. Hozzászegődött a híres
Fábján Pista is Sarkadról. Ugyanaz a Fábján Pista volt ez, aki felől
később az osztrák zsandárvilágban azt dalolták:

  Engem híjnak Fábján Istvánnak,
  Kiállok én huszonhat zsandárnak…

Kiss „bácsi“ is Rózsa Sándorékhoz állott bandába. Gyilkos természetű,
vad haramia volt ez a Kiss bácsi a jászok földjéről, Móró János és Tóth
Jóska is Rózsáékhoz társultak. Tóth Jóskának olyan remek szép asszony
felesége volt, hogy még a csongrádi komiszáros is „szömet vetött“ rá.
Tóth Jóska még akkor a Körös-csárdában csaplároskodott. Már mint
futóbetyárt – Jóskát – ugyancsak a csongrádi komiszáros lőtte agyon, de
elsőbb még Tóth Jóska is csúfot ejtett az öreg Hábel szegedi
perzekutoron, aki negyven évnél tovább szolgálta Szeged várost és már
Kotolár kapitány idején betyárt kergetett. Betyár Tóth Jóska ennek az
érdemes öreg perzekutornak az orrát lőtte le, ezentúl a szegediek Hábelt
„pisze Hábel fűhadnagynak“ tisztelték. A szegediek szerzettek nótát
betyár Elek Péterről is:

  Hallottad-e hírét
  Szegvár vidékinek,
  Kurca partján épült
  Erős tömlöcinek,
  Abba bezáratott
  Elek Péternek?…

1848-ban már olyan félelmetes volt a Rózsa Sándor bandája, hogy midőn
Sándor – a hazát akarván szolgálni – kegyelemért folyamodott, Jókai Mór
vitte le neki a kormány kegyelemlevelét és Rózsa Sándor betyárokból,
pásztorokból egész lovascsapatot verbuvált. A Délvidéken a rácok és a
császári katonák rettegték is a drótcsapós ostorú „pányvavetőket.“
Azonban a nemzeti szabadságharc letörésével ismét futóbetyárnak sülyedt
vissza Rózsa Sándor. A szegedi pusztákon sok zsandárlegény és idegen
katona pusztult el a kezétől. Biztosan talált a betyárok puskája.
Kérlelhetetlen hajszák, különösen szomorú idők voltak ezek. A zsarnokság
méltó ellenfelére talált. Midőn a nemzet gúzsbakötve hevert a bitófák
tövében, a futóbetyárok felvették és állották a harcot az oktalanul
hóhér hatalom pribékjeivel. Tehát nem éppen erkölcsi megtévelyedés
szülte, hogy az Alföld magyarjainál oly sokáig rokonszenvesek maradtak a
pusztázó betyárok és a róluk költött betyárlegendák.




Hortobágyi gulyások.

Már megkovácsolták a gőzekét, mellyel a Hortobágy-puszta óriás
szűzföldtestébe vágja éles barázdáit egy más korszak gazdasági
művelődése. A régi jó idők elmúltak, mikor még a hortobágyi pusztán
ezüst huszasért legelt a darab nagymarha. Akkor még voltak
pásztor-dinasztiák. A számadóság firól-fira öröklődött. Kétezer darab
ökröt vagy más jószágot kicsaptak a számadó keze alá és e lábas
kincsekért nem annyira földi vagyonával, mint becsületes józanságával
kezeskedett a hortobágyi számadó. Ezek a számadók a gyerekkortól
nevelték az utódjokat. Midőn a Pista fiú tizenkettedik esztendejét
betöltötte, cifraszűrt vásárolt neki az apja. Tavaszi gulyakiveréskor a
Hortobágyra vitte a gyereket. A Pistit „kis talyigásnak“ fogták be a
süldő bojtárlegény mellé, aki a gulyástanyán őrködött és értett a
dögnyúzáshoz. Ez a „talyigás bojtár“ végezte a főzést is. A többi gulyás
foglalatoskodása már napfeljötte előtt kezdődött. A gulya napfeljött
előtt megindult a „szép zöldellő mezőben“. A legelésző gulyával a
bojtároknak is indulni kellett. Elsőbb – a kunyhóban – mindegyik
kanyarított olyan darab búzakenyeret, mellyel estélig beérte. És az
ezernyi gulya lomha méltósággal terült szét. A bojtárok, némelykor hat,
sőt tíz bojtár is, a gulyaszéleken lézengtek. Egymás kurjantását sem
hallhatták. Valamelyik ponton ott lappangott a számadógazda is.

A talyigás-bojtár sem nyomta el az oldalát a kunyhónál. Öt-tíz darab
fejőstehén állandóan gyepelt a tanyánál. Miután a teheneket megfejte,
öblös bográcsba elszűrte a tejet. Ha sánta marhák maradtak vissza,
megitatta szegénykéket. Lassan-lassan főzéshez fogott. A tűzrevalót a
kistalyigás szedegette össze. Hortobágyi tőzeget bőven hullajtottak a
marhák, száraz állapotban sikeres tűzrevaló az. A szinültig tejjel tele
bográcsot a „szolgafára“ akasztották s hogy oda ne kozmásodjék, a
kistalyigás nádszálpálcikával kavargatta a bogrács belső fenekét. Midőn
felforrott a tej, a talyigás sót, paprikát vetett bele, majd annyi
száraz tésztát, hogy hamarosan sűrű, jó leves főtt belőle. Ezt nevezték
„tejbe tésztának“. A még régibb szabadvilágban a parázshúsnak sem voltak
fogytával. Egyik-egyik civis gazdának száz-kétszáz marháját kinyaralta a
Hortobágy, kis pótlékkal meg kiteleltek az erdőn, azért öt-hat marhának
a nyári elhullásán meg sem ütődtek a gazdák.

– A Hortobágy szűlte, a Hortobágy ette meg, ez volt szavajárása sok
gazdának. Hiszen jutott is, maradt is. A baromorvosok sem firtattak
minden dögkórt. Döglött bizony ott elég Isten híre nélkül is. A magyar
pásztorhit szerint a dögöt Isten adja, tehát Isten hirével esett dög
volt az, melyet például a vértályog ölt meg. Míglen az Isten hire
nélküli jószágesésben a pásztorok bicskája is részes volt… Amúgy, vagy
emígy, de hús állandóan került a bográcsba. Almanagy darabokra vagdalták
az ilyen húst. A vasbográcsba alúl rakták a velőscsontokat, azon felülre
a felsózott, felpaprikázott parázshúst. A húszliteres vasbográcsba három
liter víznél nem töltöttek többet. A szolgafán, csendes tűznél,
rotyogtatták ezt a bográcshúst. Leve alig látszott. Kavargatással sem
törték össze. Midőn e parázshústömeg a bográcsban reszketőn mozgásba
indult, tisztában volt a pásztor, hogy alól már megfőtt a hús.
Valamelyik erős legény leemelte a füles bográcsot és – a gyepre terített
gyékényen állva – sajátságos fogással addig rázogatta, kászolítgatta a
hústömeget, mígnem az teljesen megfordult a bográcsban. A csontok is
felülkerültek. Ezeket még visszanyomkodták – a húsba. A felülfordult
húst akár falatozhatták is… Midőn pedig a fővőhús másodszor is
megmozdult és rezgelődni kezdett, ez már annak a jele volt, hogy
teljesen elkészült – a gulyásos. A zamatos húsról letöltött lével a
száraz tésztalevest izelítették alkalomadtán. Bőség idején a főtt
parázshúst gyékényre öntögették és – a napon félig kiszikkasztva –
később hidegen csemegézték a húsostarisznyából.

*

A talyigás – elkészülvén a tejbetésztával, – a húsostarisznyából
szükségszerinti elég szikkasztott húst is rakott egy kisebb
vászonzacskóba, előkereste a kétméteres s mindkét végén bemetszett
válladzó rúdat, a rúd egyik végére a bográcsot, a másikra
húsostarisznyát, esetleg a vízescsobányt is felakasztotta. Várván-várt
terhével elindult a talyigás… Poroszkálva kocogta körül a szétterült
gulyát. Egyik bojtártól a másikig kocogott. Mindig pompás kisérettel
hordozta körül az elemózsiát. A fehér komondor kutyák is elkísérték…

*

Hüse János számadó gulyás is egyetlen kedves Pisti fiát tizenkét
esztendős korában kivitte – kistalyigásnak – a Hortobágyra. Széles a
Hortobágy. A gulyának nagy a férőhelye. Mégis előfordúl, hogy a szomszéd
gulyák „barázdolnak“, azaz két gulya egymás közelébe térül. A bojtárok
parolázhatnak egymással, de ilyenkor szigorúan vigyázniok kell, nehogy a
két gulya marhája összeőgyeledjék, vagy a szopósborjú áttévelyegjen.
Ezekre a borjúkra különben is ügyelni kell, mert, ha jóllakik a
szopósborjú, hamar a fűbe vagy a tövis közé fekszik. Lemarad a gulyától.
Vagy a pusztában célttéveszt és elbódorog. Ámbár Hüse Jánosnál ilyesmi
aliglan fordult elő. Hüse tartotta az ősi számadószokást. Pányvára
bocsájtott nyerges lova mindenkor vele volt, ahol bajt sejdített, iziben
ott termett. Naplementéig gondosan megitatták a gulyát. Miután a
tévelygő borjakat is anyjukhoz igazították, az állásra térült gulyától
alkonyatkor gazda és bojtárjai is a kunyhóhoz tértek. A port lemosván,
kész vacsorához ültek, mely idő alatt a talyigás bojtár a Pisti
gyerekkel ügyelt a kérődző gulyára. A bojtárok vacsora végeztével
váltották fel Pistiéket, ilyenkor fele bojtár – a gulyaszélre ment, fele
– maga dolgára – a kunyhónál maradt. Pistiék is visszakullogtak a
maradék vacsorára. Többször az is előfordult, hogy nem maradt étel. Ez
az ő bajuk volt, hiszen kezükben volt a főzőkanál, ha keveset kutyultak,
ehették a száraz vacsorát… Ezen az estén is így történt. Pisti
szontyolodottan bámult az üres bográcsba. Az apja mosolygott a gyereken:

– No, Pista fiam, hogy lesz most?

A gyermek visszamosolygott apjára:

– Édes apám, tele a láda, tele a tarisznya. Úgy sem leszek én pap, jó
nékem vacsorára a sült szalonna is.

– No, nézd ezt a bogárt, hogy felmetszették a nyelvét, – nevetett az
apja. Nyársra húzott egy darab szalonnát és megmagyarázta a
szalonnasütés fortélyait. Midőn jóízüt vacsorált, apjához ült a gyerek.
A számadó megszólalt:

– Melyikőtök van még itt fiaim?

– Én! Én! – három hang is felelte a sötétből.

– Jól van, no! – mondotta János gazda, – fogjatok tik is kisszéket.
Gyertek közelébb. A Pista fiam oktatásából tanulhattok még tik is… Fiam,
Pista, az apád, már minthogy én, nagyapád: az én édesapám, nagyapám, aki
meg már néked szépapád volna, ha élne őkigyelme, mindnyájan az ő
elődjeik is ezen a szép pusztán vénültek meg, mint számadó gulyások.
Amikor pedig meghaltak, a legelső gazdák kikísérték őket a temetőbe.
Minek a bizonysága ez, fiam? Bizony nem másnak, minthogy valamennyien
becsületes számadópásztorok voltak. Hál’ Istennek éngem is szeretnek a
gazdák, tehát úgy hiszem, méltó utódjok vagyok. Erre törekedj te is,
fiam. Ha különben észreveszem, hogy a jó szó nem fog rajtad, Böszörményi
komához adlak csizmadiainasnak, azért hallgass rám. Elmondom a
gulyástízparancsolatot. Fiam, az engedelmességet tanuld meg először. A
bojtároknak, mint nekem szót fogadj. A másik az, hogy mindent halljál
meg, mindent lássál meg, de semmiről ne tudj. Azaz, bárki mit kérdez
tőled, mégha legjobban tudod is, mondd rá: – én nem tudom, a számadó
gazdától kérdezze meg kegyelmed. Harmadszor, ha a bojtárok előtted vagy
neked egymásról vagy bárkiről valamit beszéltek, senkinek el ne locsogd,
csupádon a számadónak mondd meg, mivel annak mindent tudni kell, mert
hiszen mindenekről a számadó felelős. Negyedik az, ha vendég jön a
tanyába és velem, vagy valamelyik bojtárral beszélget, se tudj, se láss.
Bármi után kérdezősködnek, ne emlékezz rá. Mondjad, hogy neked más a
dolgod. Mégha gazdaember jön is ki, és ha tudod is, hogy az ő marhájának
a bőre van a szárítón, akkor se tudd, hogy kié volt az. Egy parancsolat
az is, ne kívánd senkiét, de a magadét se hagyd. A hatodikat is mindig
eszedben tartsd, ha tudod is, ki volt a tolvaj, valakinek a jószágát ki
lopta el, a tudásod inkább rothadjon el benned, mert, ha kifecseged,
szólásodnak keserves árát fizetheted. Hetedjére azt mondom, igen keveset
beszélj. Még az Istenhez is halkan imádkozz, nehogy mások is meghallják,
mit kértél az Istentől. A nyolcadik az: – bárkinél szolgálsz, hűséges
szolgája légy. Dolgodat pontosan végezd, ez a kilencedik parancsom. A
tizedik sem hosszabb: – kerüld a korcsmát és a korhely emberek
barátságát… Ha majd korosodol, többi hozzád illő tanácsom sem marad el.
Most pediglen imádkozzál s azután feküdj le! – Hüse János ilyen
tanácsokkal nevelte az ő Pista fiát, míglen az Úr, a pásztoroknak is
pásztora, őseihez szólította az öreg számadót. A javagazdák Hüse János
koporsóját is kikísérték a Péterfia-temetőbe, aholottan „ABFTRA“[1]
eltemettetett. Hüse Pistából pedig „István gazda“ lőn; mert, bárlan
huszonötesztendős sem volt még, a nagycivisek – apja után – rábízták a
számadóságot.

*

Hüse Istvánt józan életre nevelte az apja. A hortobágyi vásárkor – nem
is csuda! – a bőségesen kinált különféle kulacsoknak különféle
tartalmától meg is kótyagosodott. Délután két órára már a csárdában
húzatta a nádudvari cigányokkal. Táncolt, dalolt István. Node bent az
uri ivószobában sem voltak csendesebbek. Görbenyakú Hatvani úr, a
birkainspektor volt a leghangosabb. Csikós és gulyás nem barátja a
birkának. A juhászt is éppencsakhogy szívelik. A nadrágos birkainspektor
meg teljesen a begyökben volt. Az izgága természetű Hatvani Ménes
nemzetes úrral vitatkozott:

– Mondom, ha mondom, öt birkának több legelő kell, mint egy marhának.

– Én mégis hét birkát számítok egy marhára, – erősködött Ménes.

– Ménes komámnál az igazság, – Dely Mátyás[2] hortobágyi állatorvos is
beleszólt a vitába. Észre sem vették a kapatos Hüse István gazdát, aki
az ajtóból hallgatódzott. Görbenyakú Hatvani Delyhez fordulva, mérgesen
rákiáltotta:

– Szamár vagy te ahhoz, Matyi! – nem folytathatta tovább a mondókát,
olyan pofon csattant a képére, székéről menten lebukott Hatvani. Hüse
István számadótól származott ez a pofon, káromkodott a gulyás.

– Még te mersz így beszélni, te birkakirály! Te mered mondani a mi
apánknak, hogy szamár!

– István gazda az úri ivószobából is ki akarta húzni és meg akarta
taposni a birkainspektort.

– Nono István! Ejnye István! – Delyék felugráltak. Körülkapták, odébb
taszigálták Istvánt, Hatvanit is felhuzgálták a földről. Dult-fult,
kurjogatott Hatvani.

– Eresszetek! Hadd tépem széjjel ezt a gyáva parasztot.

Még szerencse, hogy hátra pillantottak Delyék. Elszörnyűködtek. Az ivóba
állított ódon, öntött vaskemence felsőrésze, amely derékig egy meztelen
nőt ábrázolt, az István gazda karja között begyeskedett. A fiatal
számadó a verbunkost rakta a vasnővel. Delyék inkább szép szóval
elvették tőle és kicsalták Istvánt. Kint a pásztorok, bent az urak és
gazdák tovább mulattak…

Másnap hajnalban, az állatorvosi tanyán, korán kelt Dely. Alig lépett át
a tanyaház küszöbén, István gazda billent elébe. Kókadt és szomorodott
volt az István.

– No, mid feslett? – kérdezte Dely.

– Hej, nagy az én bajom.

– Mondd ki hát már iziben.

– Hej, uramatyám, nem tudom én, hogy mentem oda. Csak azt tudom, hogy a
hortobágyi vendéglős szalmája tövében ébredtem fel.

– Pista fiam, ez még nem olyan nagy baj.

– Bajnak, ez még csakugyan nem volna nagy baj! Hanem a kazaltövében még
ráadásul hatszáz pengőforintomat is ellopták.

– Ez már aztán baj, István.

A gulyás felvágta fejét:

– Baj bíz’ ez; node meg is büntetem magamat. Tíz esztendeig soha
semmiféle italt, víznél egyebet, nem iszom, – szólt, köszönvén,
elballagott a gulyás.

Múltak az évek. Dely Mátyás régen elfelejtette az István gazda
fogadását. Eljárt az idő. Állatorvos és a gulyás együtt vénültek.
Egyszer az orvos, a hortobágyi fogadó előtt elkocsizva, harsány danát
hallott odabentről.

– Már csak benézek, hogy ki lehet ez? Hó! – megállította lovait.
Kihurkolta az istrángot. Bement a csárdába. Nagyot nézett. Hüse István
számadó gulyásgazda dalolászott odabent. Takarosan bevolt nyakalva a
gulyás. Hogy meglátta az orvost, felugrott az asztaltól, örvendezve
szaladt elébe:

– Tekintetes uramatyám, jőjjön már no! Jőjjön csak be.

– De jókedved van! Hát te hozzád mi jutott István?

– Kedves jó uramatyám, tekintetes uramatyám! Ma tíz esztendeje ugy-e
részegebb voltam?

– Vagy úgy! – Delynek ekkor jutott eszébe az István gazda fogadása,
elmosolyodott, – derék ember vagy, István fiam; de, hát ezután hogy
lesz?

– Hogy lesz, uram? Úgy, amint más becsületes józanéletű ember szokta, –
felelte határozottan a gulyás és olyannak is maradt egész életében.
Midőn pedig megöregedtek és szemük is elgyengült és ha találkoztak és
szóbajött a régi idő, a vén gulyás mosolyogva nézett az idősebb
állatorvosra és mosolyogva mondta:

– Ugy-e, uramatyám, megtartottam, amit fogadtam?




Debreceni diákok.

A legkifejlettebb és kifejezettebb magyar diák-élet őstanyája a
debreceni kollégium. Multja, hagyományai több századosak. Németország,
Anglia, Olaszhon öreg egyetemeit sugározza körül olyan meleg fény, aminő
a debreceni kollégium ódon, erős homlokfalán az ónkarikás üvegablakokból
kipislog. Galambok fészkelnek a vén iskolaház padlásán, sőt nem
pusztultak ki mágyikás Hatvani professzor fekete csókái és varjai sem. A
babonás hírű madarak lángveres téli alkonyokon károgva kerengenek az
óriás épülettömeg felett. Boltíves szobácskák ablakán kivillog a
mécsfény. Századok óta ifjú, erős diáknemzedékek ujhodnak és támadnak
itt. A Felsőtisza berkeiből, az országnagy Bihar, a Szilágyság
szőlőtőkés és erdős rónáiról, Szabolcs suhogó nyárfái alól, a Hajduság,
Kúnság széles alföldi síkjáról hamvas arccal, lángoló szemmel sereglenek
ide a színmagyar ifjak. Bocskai, Bethlen és a Rákócziak hadi népének
leszármazói a vén kollégiumban öltik fel a tudás vértjét. Bizodalommal,
hittel sereglenek ide az ifjak a régi nemes kuriákból, tiszteletreméltó
pap- és tanítói hajlékokból, a mestergerendás fehér műhelyszobákból, a
gazdás házakból… A kész férfivá itten fejlődő ifjak derűje és dolgos
kedve századok óta melegíti a vén főiskola zugolyait. Hamvas fiatalok az
arcok, a lelkek, ám a történelmi mult sárga pergamentjei, kongós öreg
tölgylépcsői saját külön öntudattal és virtusokkal varázsolják körül a
debreceni diákot. Midőn az élet küzdelmeibe kiszármazik, aggastyán
korban is hű marad a kollégiumhoz. Nem selyemkeztyűs ifjakat nevel ez az
iskola. Diáki köztársaságában egyenlőség, testvériség uralkodik. Ötletes
szilaj jókedv, lankadatlan tudásvágy jellemzik a debreceni diákot.
Találóan illik rájok a régi diákdal:

  Mikor Wittembergának
  Kapuját döngetem,
  A rektor mágnifikus
  Azt mondja énnekem:

  Hej, domine spektábilis!
  Látszik, hogy kend magyar,
  Úgy döngeti, bongati, kongati ezt a kaput,
  Mint a jeges zivatar…

*

A kollégiumban az első diák a szénior. Az esküdt felügyelők és a skribák
is a belső emberekhez tartoznak. A karácsonyi és husvéti legációk javát
ők kapják. Hajdanta a makhinisták (tűzoltó-diákok) és a kántus tagjai is
elsőbbségben részesültek az ünnepi szentkövetségek kiválasztásánál.
Elekció a neve a legációk feletti osztozkodásnak. A jobbvérű tiszteletes
szénior urak, amilyen, a mostani mándoki pap, ifjabb Görömbey Péter
volt, csikóbőrös kulacsot járattanak körben ilyenkor. Némelykor a
lóvásár sem volt hangosabb, olyan fortélyos egyezkedésekkel történt az
ünnepi követségek csereberélgetése és bár olyik-olyik falusi
szentgyülekezetnek veszekedett híre volt, a kollégiumi diákság
történelmében nem fordul elő, ha kérték a legátust, hogy ne kaptak
volna. Midőn a theológus atyafiak és jogász úrfiak előkelő főbbrendjéből
nem került vállalkozó, a prepák (tanító-jelöltek), baglyok és vércsék
(felsőbb gimnázisták) közhadi népe, jó nulatság reményében, kapható volt
a nehány pengőforintos legációkra is. A hetedik vármegye
Istenhát-megetti falúja sem volt távol a leginkább az „apostolok lován“
kutyagolgató debreceni diáknak.

Ezermester Kovács Miska theológus, ki fanyelű bicskával sikerült
szobrokat farigcsált, sőt a brugóból (diák-kenyér) a nagytiszteletű
(négylovas, azaz akadémiai) professzor urak ábrázatját is kigyúrta,
Sámsont választotta legációul. Sámson a kedvesebb, a jobb legációk közé
tartozott mindig. Debrecennek a szomszédjában fekszik. Homokján kiváló
fajbor terem. Népe jómódu. Nemes urai a nyakas kálvinista Budaházyak,
Bigék, Gődényiek szerették a mulatságot. A sámsoni kúriák kisasszonykái
meg éppenséggel szemrevaló bájos virágszálak voltak. Hajdusámsonnak volt
a lakója a kollégiumban népszerű Bagoly gazduram is, aki az igehirdető
ünnepi követeket mindig aszerint jutalmazta, ahogy tréfás kérdéseire és
ötleteire visszavágott a diák.

– Szervusz ünnep! – ezzel köszöntötte Bagoly úr Kovácsot.

– Alázatos szolgája tíz forint! – válaszolta Miska, a találékony
„requirándus“, mire Bagoly úr mindjárt markába is nyomta a tíz forintot.

*

Még mikor Kágyiné főzött a diákoknak, abból az időből maradt fent:

  Lencse, borsó, kása
  Diák táplálása…

Ez nemcsak vers volt, hanem a debreceni diákság kosztját illetőleg az
igazságnak is tökéletesen megfelelt. Mindamellett a vén kollégiumban
akkor sem került gyomorbajos diák. A lencséből kipiszkálták a zsuzsokat.
Akinek nem ízlett, odébb tolta a bögrét. A diákasztalról ugyan nem
hullott maradék étel a Kágyiné asszonyság házi malacainak.

*

A kollégiumban a diákok tanyája a „coetus“ volt. Ma is az. Fehér meszelt
szobák, megfarigcsált asztalokkal. A vaságyakat szalmazsákkal és
hazulról hozott ágyneművel bélelték ki. Láda, faszékek, mosdótál,
esetlen mázos korsók egészítették ki a diák-otthon berendezését. Hát még
mikor – mondjuk az ezernyolcszázhatvanas években – a kunyhósor is állott
még. Ezekben uraskodtak az esküdt diákok. Egy-egy szobának három lépés
megvolt a hossza. Mostan a kollégium első és második emeleti szárnyait
lakják a diákok. A keleti szárnyon a „míveletlen népek“ prepák tanyáznak
a baglyokkal, a nyugati oldalon a theológusok és jogászság képviselik –
mondjuk rá – a nyugati civilizációt. A Hungária, Dácia (nem az oláhság,
az erdélyrészi magyar-székely fiúk – mint madarasi pap Kövendy Dénesék –
kifogóhelye), Békés, Grand-Hotel, Konkordia és a Pannónia a nevezetesebb
cétusok. A Pannónia tekintély dolgában a mágnás kaszinóval vetekszik.
Olyan diákok kerültek ki a táborából, mint a néhai Erőss Lajos püspök,
Dicsőfi József debreceni pap, Magoss Gyuri doktor, debreceni városi
főügyész, a költő Szabolcska Mihály – Kahály úr diák néven, – aki a
kotyogós kulacs sestakerti nedűje mellett sűrűn népszerűsítette itt a
„bakabibliát“. A Pannónia eseményeit, amolyan Csittvári-krónikaszerű
jegyzőkönyvben, évről-évre megörökítik a cétus-urai még a
„makhinista-világ“ óta. A bentlakosok egyes kiválóbb törzsvendégeiket
konyhalatin-nyelven megírt díszoklevéllel is kitüntetik, magukhoz
felemelik; az ilyen zamatos, ötletes és csintalan diák-oklevelek
szerkesztésének a vidám tiszteletes Szarka Boldizsár volt egyidőben
jeleshírű főnótáriusa, aki azóta Panyolán, mint az árvizektől ostromolt
panyolai magyarok papja, erős lelkéről, nagy hitéről és önfeláldozó
bátorságáról is nemes példát mutatott.

*

A diák életnek bizalmas meleg kiegészítő részei a korcsmák is. Régente
Bánki bácsi, Papp Gyurka, Lisztes bácsi, a kopasz Kájnrát (aki „alúl a
németet“ szóval mindig a boros pohár aljába töltötte az ásványvizet), a
vén Torma, Szabó néni voltak a híresebb diák-csaplárosok, míg újabban
Törő bácsi, Kupecz bácsi – az „Aranykapta“ ura, – Kemény Jankó a „Kis
pipa“ lágyszívű, áldozatkész fogadósa (pénztelen diáktól sohasem szokta
a bor árát kérni!) érdemelték ki a „diákok vendéglőse“ hírnevet… Régente
persze vígabb volt a diák élet is, amikor egy „kispetákot“ kellett
fizetni az adag kolbászért és kenyérért. Tizenhárom erős krajcárt tett
ki ez a kispeták. „Énekszós“ temetésért fizették. A „prédikációsért“ már
„nagypeták“ járt ki, ami tizenhét krajcárnak felelt meg.

– Lelkem öcsém, ugy-e bizony megisznak még egy kancsóval? – Bánki
bácsinak meg ez volt a szavajárása diák uraimékhoz. Kis cserép
kancsókban, úgynevezett „orros“-ban mérte az ordas sestakertit. A három
szép lányát is diákok, végzett kollégyisták vették nőül. Derék magyar
diákok voltak ezek a Bánki „vők“: – Both, Beke és Biki urak.

*

Máramarostól a Bánságig mindenhol megfordultak a debreceni diákok, mint
szuplikáns-diákok pedig széles Magyarországot bekalandozták. Az új
nótát, az új tréfát a debreceni diákok hordták szét, amikor még nem
zakatolt a vasút, nem repkedtek az útszélen újságnyomtatványok. Táncban,
birokra is megállották a helyüket. Az ottományi „Gyilkos csárdánál“ még
a menyasszonyt is ellopták a debreceni diák úrfiak (Fráter fiú, egy
jogász vezette azokat is)… Azóta ugyan nagyot változtak az idők. Mások a
szokások a debreceni kollégiumban is, hanem azért a mágyikás Hatvani
professzor fekete csókái és varjai – lángveres téli alkonyokon – ma sem
hiába keresik fel a vén kollégium épülettömegét, még élnek itt a régi
diákhagyományok. Hiában öltött modern köntöst magára, ma is sok
debreceni diáknak „feszítik agyát karakán ideák“.




A kántus.

A debreceni diák énekkart, a kollégium énekkarát nevezték el
„kántus“-nak. Az ódon főiskola boltozatos termében rendezett alkalmi
ünnepélyeken kívül, a távol vidékeken is maradandó hatással
szerepelgetett a kántus. A vidéken a református „nagytemetéseknek“
legmegkapóbb ékessége mindig a kántus volt; mert a kálvinista temetések
rideg gyászpompájában a fájdalmat egyedül az énekek felséges ereje
fejezi ki. A kálvinista pap a ríkatásnak a mestere, énekeinkből áradozik
a vigasz. Ezeknek az énekeknek az első dalosai meg a debreceni
„kántista“ diákok voltak, azok ma is. Vendégszerepléseiket ilyenkor
gazdagon jutalmazták a Tiszák, Degenfeldek, Wesselényiek, Domahidyak,
Fráterek, Lubyak, Isaákok és a többi nyakas kálvinista urak és
szendeszép kálvinista úrnők temetésein. A temetések után tálalt
toroslakomán persze már nem szívet nyilazó gyászéneket zengedeztek, azok
a régi, komoly magyar dalok csendültek fel. A kollégium mostani
legrégibb, legkedvesebb diákját is a kántus nevelte nagyra. Mácsay
Sándor a debreceni kiváló karnagy és dalszerző – a theologiát elvégezvén
– 1877 óta véglegesített vezetője a kántusnak. Bár időközben a kollégium
ének- és zenetanári székét is elnyerte ez a szerény művészlélek, mint
aki a hetvenes évek óta állandóan kántustag és énekvezér, méltán
nevezhető a debreceni kollégium legrégibb diákjának. Tavaly – Somogyi
Sándor debreceni szobrásszal – ezüst plakettet is verettek a
tiszteletére.

A kollégiumi „öreg“ kántusnak maholnap ifjabb versenytársa is támad az
egyetemi énekkarban. Bizonnyal öröm és gyönyörűség ez. Hanem azért én
mégis azt hiszem, Mácsay Sándor már csak megmarad holtig kántistának.
Mélyen érző lelkében fel-fellobognak a régi diák-élet derűs emlékeinek
őrtüzei. Visszasóvárogja a rég elzengett melódiákat, midőn még maga is
sort énekelt a kántusban Timár Imre, Csiky Lajos, Fazekas Miklós, Varga
Károly, Vértessy Móric, Nyakas Balázs, Dicsőfi József, Torday Gábor,
Magoss Gyuri, Ferenczy Gyula, az orosz Kisázsiában elhunyt Kállay Ferkó
és a többi más diák-kántista cimboráival… Bizonnyal eszébe jut a pír-i
földesasszony temetése is, az az emlékezetes téli temetés, midőn a
hózivatar, szerencsére temetés után, az érmihályfalvi vasútállomáson
szorította a kántust vagy másfél napig. A vonatok felakadtak a hóban.
Még „peregrinus“ Nagy Jóska sem mert nekilódulni a debreceni befújt
útnak, pedig Jóska kocogvást szaladta keresztül a vármegyéket.

A vasúti vendéglőbe szorultak a diákok. Másfél napig a négy fal között
„rostokolni“ annyi pihent eszű diáknak: – rengeteg idő volt ez. Nóta,
tréfa, ital: mind sorra kerültek. Dehogy kerülte el a figyelmöket az a
cilinderkalapos utazó úr sem, akit velök együtt szorított be a fergeteg.
Összesúgtak a diákok. A fogadósné konyhájából összeszedtek minden
tepsit, pléh fazekat, fedőt, mozsárt s úgy sorakoztak fel a gyanútlanul
sétáló cilinderes „uraság“ körül. Debrecen ősmagyar vidékén még akkor
nem igen volt népszerű viselet a „köcsögkalap“. A tűzoltódiák „nagy
botos“, a ki basszista is volt egyszemélyben, jó Torday Gábor bőgőző
hangon elkiáltotta:

– Ki a huncut?

– A német! – rémséges erővel zúdult fel a kántus… A tepsiket, a
pléhfedőket is összeütötték. A pokoli zajtól, a diákok felzúdult hadától
rémülten sinalt kifelé a cilinderes utazó úr.

– Nem is került többé a szemünk elé, – beszélte nekem egyszer még
Debrecenben, havas, téli délutánon, – szürcsölgetvén a piarista atyák
pincéjéből vásárolt diószegi bakatort, – néhai vén tiszteletes Timár
diák, a kalandos és tragikus életű „volt pap“, akiben nem közönséges
poéta-lélek és magyar elme égett el, tarlottan és letörötten járván a
vidéki élet kálváriáját.




Érmelléki szüretek.

Midőn mézesedik a gohér és vörhenyes bogyóemlőit duzzadozva kinálgatja a
bakator, a csurranós szőlőfürtökön le-lecsípik magukat a darazsak. Node
nem sokáig tart víg életük, mert rajtok ütnek a „berr“-es dérhullajtó
szeptember, október hónapok, hegy-völgyön megkezdődnek a szüretek. A
vincellérek és kádárok hűvös pincék mélyéből csendes pajták ürömszagú
szobáiból napfényre állongatják a hordókat, taposó kádat, lihót,
csebert, puttonyt és a faragott bálványfejes homlokú vén körtefa sajtót.
Karlócától fel Magyarát, Tokaj, Miskolc, Eger, Gyöngyös, Szerednye és az
egész Érmellék bortermő vidéke megmozdul. Füstfelhők himbálódznak a
hegyek oldaláról. Szüretelő edényeit öblítgeti, forrázgatja a
melegkedélyű gazdanépség. Ha panaszkodnak is a zivataros nyárra,
felderítik őket a szüreti rózsás reménységek. Az Érmelléken is újból
kivirult a szőlőgyökér-féregtől elpusztított szőlőligetek nagyrésze, bár
a felforgató évtizedek társadalmi vízözönje sok magyar tanyáról világgá
seperte a kuriák őslakóit, a kivirult Érmelléken szüretelnek még a régi
barázdák régi uraiból is. A többször szívünket sajgató, lelkünket
szomorító birtokcserék dacára is sok érmelléki szőlő áll még a régi
néven. Ilyen jelesebb szőlők például a székelyhidi hegyen a Gyalokay,
Draveczky, Stubenberg gróf, debreceni Bészler, Kiskágyon csokalyi
Fényes, Reviczky, Magyary, Lakatos, püspök Révész Bálint, Leszkay,
Fráter, Gulácsy, Darvay, Miskolczy, Derzsy, Nagykágyon Pongrácz gróf,
Kazay, Rimay, Lovass, hegymegi Kiss, Kólyon Básty (most Simonffy
Gyuláé), Csáky gróf (most Szinay), Diószegen Zichy gróf, Kuczik,
debreceni piarista, Sankán Paksy, Lévay, Hegyközszentimrén Dalmy, Beke s
több más urak szőlői.

A filokszera-vész idejétől származik a nótás Érmellék hanyatlása. Ezt a
tündéri tükörként mosolygós szőlővidéket siralmas darabokra zúzta. A
zöldzsalugáteres pajták összeomladoztak. Fű nőtt az üres pincék
küszöbén. A beteg tőkéket kivagdalták és feltüzelték. Fájdalmában
sistergett a százados vén bütyök. Siratta azokat az elmúlt gazdag
időket, mikor még az urak nem szökdöstek el a hegytől; mikor még a
kapásnép nem keseredett le a „szocilustaságra“ és a más vidékre
költözött csokalyi tanító sem panaszolta irgalmatlanul őszinte
rigmusokban:

  Isten hozzád Kágyi hegy,
  A vizavéd[3] már elmegy
  Más vidékre, más helyre, –
  Te is térj már eszedre…
  Ettem kolbászt eleget,
  Ittam jó bort eleget,
  Hogy a szőlő kiveszett,
  Vagy hat évig nem termett,
  Vízre fogtam magamat,
  Káromkodtam nagyokat…

*

Az érmelléki szüretek rendszerint október derekán kezdődtek. Csupán
„hegybíró“ uramék szüreteltek korábban, mert később már sok ügyes-bajos
ember dolgával kellett bibelődniök. Hiszen az érmelléki szüretek
országos vásárjárással vetekedtek. Nemcsak Biharból, Szabolcs, Hajdu,
Szatmár vármegyékből is rakott szekerekkel özönlöttek a módosabb emberek
a – hegyre. Mivel a szüret tartama az időjárástól is függött, a
kamráról, konyháról jóelőre gondoskodtak. Némelyik „szilvásban“ egész
falka „szüreti bárányt“, sőt veresborjúkat is őrizgettek a szilvafákhoz
kikötve.

Zenés hangszerszámaikkal mindenfelé cigányok nyüzsögtek a hegyek
ösvényein. Váradról, Debrecenből és a vármegyékből is a hegyekre
csődültek az első primások, mint a malaclopó cigánybandák. Muzsikától,
nótaszótól zajlott az Érmellék. Egyik pajtánál napközben, másiknál
éjszaka szólott a muzsika, nem egyedül a dáridózás kedvéért, hanem hogy
a szedőlányok, menyecskék, puttonos legények és nyomók el ne
széledezzenek. Muzsikahangok mellett lelkesebben mívelték a munkát. A
klarinét rikoltozásánál a fagyos mustlét sem panaszolták fel a nyomók.

– Ujujju! – szapora táncot roptak a taposó kádban. Csokalyi Fényes
Kálmán, Bihar vármegyében nevezetes főszolgabíró, különösen jól tudott
bánni népével. Fagyos szüretkor új pár csizmával buzdította a nyomókat,
akik ilyenkor csizmában taposták a bakatort… A kiskágyi szőlőhegy
aljában hivogatólag még fentáll az a gólyafészkes kéményű, sok szobás,
széles tornácos Fényes-pajta (ma Kovásznay Marcel székelyhidi
főszolgabíróé), amelyben Fényes Kálmánék egész Biharországra híres
szüreteiket tartották. Nevezetes, híres nemes úr volt maga Fényes Kálmán
is. Kálmán úrról maradt fent, hogy az egyik homokfutó kocsiját sem szép
szóért, sem pénzért nem akarta odadni Károly nevű kedves testvérének.
Egyszer azonban elragadta a kis kocsit a Kálmán úr négy tüzes lova. A
hídnak át úgy nekiiramodtak a lovak, hogy a kocsi két baloldali kereke a
hídszélen kívül siklott és a kis ér felett a levegőben repült. Egész
bizonyosnak látszott, hogy az erecskébe borulnak és a kocsi darabokra
törik.

– Tiéd a kocsi! – Kálmán odaszólt a mellette szorongó Károly
testvérének.

Véletlenül és meglepetésszerűleg, a gyors röperő folytán a kocsi épen
gördült át a hídontúlra, Kálmán úr szavának állott, azonnal átadta a
kocsit Károly testvérének.

Más alkalommal Fényes Kálmánék már a harmadik hete szüreteltek a
kiskágyi nagyszőlőben, midőn a szüretre elvetődött Vértesről Irinyi
József is, a gyufa feltalálója. Irinyi tudományos módszerekkel, de
kevesebb szerencsével gazdálkodott a vértesi homokon. Persze atyafiságos
magyar vendégszeretettel fogadták, hiszen újabb keletű az a közmondás: –
mihelyt vendég, mindjárt menjék… Még az Irinyi könnyen lobbanó
természete sem volt kellemetlen Kálmán úréknak, sőt annál inkább is
kötekedtek a hajszálhasogató Irinyivel. Az ágyának a lábai alá, az
ellenkező oldalokon, kavicsokat dugdostak, úgy hogy mikor s merre
fordult, az ágya is arra döccent Irinyinek…

A világraszóló találmányát is méregből vesztegette el Irinyi. Bécsben az
ösmerősei tréfából lekicsinyelték az Irinyi-féle első gyufát, mire
Irinyi mérgében egy vacsoráért túladott a korszakos találmányon.

*

Hosszú szüretek alkalmával előfordult az is, hogy fogytomra jutott a
hazai kalács és kenyér. Azért nem lyukadt ki a világ feneke. A szépséges
nemes kisasszonyok nekigyűrkőztek a dagasztóteknőnek és frissen sűlt
kaláccsal, foszlós fehér cipóval kedveskedtek a szüreti vendégségnek;
mert mint azt az én csokalyi Fényes Gyula barátom mondja:

– A zongora távol volt tőlük. No, meg az anyák fősúlyt fektettek a jó
gazdasszony nevelésre, ami a régi nemes, úri családoknál nem is
hiányzott.

*

Enyhe estéken venyigéből raktak tüzet a pajták előtt. A pattogós
venyigetűz lángja a csillagokig felnyúlt. Ezeket a kedves jeltüzeket a
szomszéd falvakból is megbámulták, midőn a sihederek a krumpliba dugott
égő venyigével dobták a rakétát… Abból sem támadt veszedelem, midőn a
hetes esőtől felereszkedett az érmelléki agyag. Mindössze a fuvar
változott meg. Míglen a szüretre négylovas hintón szállottak fel azok a
hamvasarcú, dali madárként kedves Fráter, Fényes, Szunyoghy, Miskolczy,
Buday kisasszonyok, hazafelé menet meg már négyes, hatos ökörfogaton
indultak Álmosdra, Érkeserübe, Érsemjénbe… Mindamellett az ökörfogaton
sem volt hosszú, unalmas ez az út. Balázs Kálmánékat is kocsira rakták.
A szép biharországi kisasszonyok kedves nótáit gyönyörűséggel
muzsikálták a cigányok uthosszant, miközben az úrfiak lóhátról csapták
nem annyira a szelet, mint inkább a sarat a szép lányokkal rakott ökör
fogatok körül.




Az öreg József főherceg.

A magyar honvédség 1870-ben még fiatal intézmény volt. A közös hadsereg
tisztjei idegenkedéssel, sőt kicsinyléssel bántak honvédeinkkel. A
csufondáros elbánás nem egyszer tettleges összeütközésig fajult el. A
pazonyi Elek Gusztáv ezredes és Zubovics Fedor huszárkapitány-féle
kemény honvédtiszti-bajnokoknak – karddal és pisztollyal – sok
pöffeszkedő „stiblit“ móresre kellett tanítani, míglen a császármadarak
megszokták és tisztelték a honvédet. Ezek a napirenden lévő
összeütközések még vaskosabban, nem egyszer vérengzéssel zajlottak le a
hadsereg és honvédség legénységi állománya között felmerült
villongásoknál. A piros nadrágjukról és zsinórozásukról „paradicsomos
flaskóknak“ csúfolt honvédek többször karddal és szuronnyal vágtak
vissza. 1870-ben országos feltünést és a „császáriak“ rovására kínos
csufot keltett a székesfehérvári eset, midőn is ott egy alig huszonegy
esztendős fiatal honvédhuszár-őrmester egymagában, súlyos
tölgyfaszékkel, kilenc dragonyos altisztet – közöttük négy őrmestert –
fegyverzett le és vert ki a fogadóból. József főhercegnek, a
honvédfőparancsnoknak is fülébe jutott ez a huszárremek. 1872-ben
Székesfehérváron a honvédhuszár-tisztiiskola vizsgálatán elnökölt az
„öreg úr“ és a sikerült vizsga után a „Magyar király“-szálló emeleti
éttermében ebédet is adott. Az ebédre meghívta az iskolaparancsnokot, a
tanárokat és az iskolába vezényelt tiszteket, – akik mindnyájan fiatal
hadnagyok voltak. Fesztelenül folyt az ebéd s eközben a fenséges huszár
odafordult az alezredes iskolaparancsnokhoz:

– Nyolcszázhetvenben nyáron itt Fehérvárott történt, hogy egy
honvédhuszár-őrmester kilenc dragonyos altisztet vert ki a csárdából…
Hallott ön erről valamit?

– Fenség, – felelte az alezredes, – abban az időben nem voltam itt.
Hanem az az őrmester most már hadnagy.

– Hadnagy?!… Hogy hívják?

– Csokalyi Fényes Jenő. Éppen itt ül mellettem.

A fenséges huszár kissé féljobbra fordította érdekes fejét s – az ő
vontatott beszédmódjával – halkan így szólt:

– Hát, ön volt az hadnagy úr?… Kérem, beszélje el, mint történt?

Fényes hadnagy elmondta az esetet.

– Jelentem alázatosan fenségednek, így történt…

A fenséges huszár, akit 1840 elején Jászberényben avattak fel
Nádor-huszárnak, elmosolyodott és helyeslőleg bólintott:

– Nagyon jó, nagyon jó! Örvendek, hogy a hadnagy úrnak semmi baja sem
történt.

*

Azok víg idők voltak, amikor még gróf Vay László honvédhuszár ezredes
volt a főherceg udvarmestere. Maga Vay is szókimondó, szíves vendéglátó,
derüs lelkű magyar huszár volt. A tisztekre nem a szurkolás keserves
órái, hanem igazán kedves ünnepségek voltak, ahányszor „vizitált“ a
fenséges „öreg“. A vizsgát vagy szemlét mindig főhercegi ebéd követte.
Megkivánta, de a példát is úgy adta a fenség, minthacsak magok között
lettek volna a tisztek. A koccintgatás és diskurálás fesztelenül folyt.
Az egyik ilyen ebéd alkalmával, leves után halikrát szolgáltak fel és a
vendéglős egész tányér apróra vágott vereshagymát helyezett a fenség
elé, aki – midőn észrevette a társaság érdeklődését – megszólalt:

– Én nagyon szeretem a vereshagymát, de otthon nem juthatok hozzá, mert
a feleségem nem tűri a szagát. Azért tehát csak ha távol vagyok az édes
otthontól, akkor élhetek hagymával; node ilyenkor azután ki is rúgok a
hámfából… – Miközben ő császári és királyi fensége a tányér hagymát
kebelezte, Fényes hadnagy gróf Vay ezredesnek tartott előadást a
legjobbízű hagymásfalatról. Amely nem más, mint a nyársra húzott,
pártűznél sütött szalonna, midőn is a magyar ember a sercegő
szalonnazsírt a balkezében tartott, só-paprikával füszerezett,
karika-hagymával bőven rakott vékony pirítós kenyérre csepegteti…

Gróf Vay egészen fellelkesült:

– Fenség! A Fényes hadnagy tud ám egy kitünő hagymásétel-receptet.

– Hát beszélje el a hadnagy úr, – mondta érdeklődéssel a fenség, –
tanítson meg bennünket arra a jó eledelre.

– Minálunk Biharban úgy csináljuk azt, – Fényes hadnagy előadta a fenti
receptet.

A fenség arca felderült:

– Na, kedves Vay, ha hazamentünk, ezt megcselekedjük az alcsúti
tanyánkon.

Az ilyen főhercegi ebédek után még egyideig együtt „tislizett“ a
társaság. A fekete kávét ott itták meg. A főhercegi „cercle“ is
családiasan – táblabírósan – az ebédlőasztalnál történt meg. Forintos
szivarokat szívtak a tiszturak, – bezzeg később, mikor már a fukar Nyáry
báró volt az udvarmester, hétkrajcáros szivar járta… A fenség, ebéd
végeztével, ezüstkupakos makrapipáját szedte elő, melyre magyar címer
volt kifaragva. A rövid megyfaszárról nemzetiszín selyembojt díszelgett
és a jóféle szűzdohányt sallangos zacskóból sajátkezüleg kapargatta
kedves pipájába.

– Már én csak nem adok egy pipa jó magyar dohányt száz havannáért sem, –
szólt s ázsiai gyönyörűséggel eregette az illatos füstkarikákat. Midőn
pedig csendes pipaszó mellett kidiskurálta magát, átment a másik szobába
leheveredni. Búcsuzkodott a társaság is, gróf Vay elmenőben mindig rájuk
szólt:

– Fiaim, rakjátok meg a zsebeteket szivarral, mert mostanában ilyent úgy
sem szívhattok… – Ilyenkor bizony négy-öt darab szivar a dolmányzsebbe
vándorolt.

*

A veszprémi hetedik honvédhuszárezredet 1878-ban Sárváron
összpontosították, Kutassy Ignác alezredes parancsnoksága alatt.
Előléptetési sorra került, vizsgáznia kellett, hogy miként vezet el egy
huszárezredet. A vizsgára József főherceg is megjelent lovag Henneberg
Károly altábornagy lovassági főfelügyelő és a dandárparancsnok
kíséretében. Kutassy példányképe volt a daliás szép, gyönyörű magyar
huszárnak. Midőn kétezerforintos sötét almásszürke paripáját combközé
kapta és a kantárszárat neki eresztette, huszármondás szerint, a veszett
fergeteg is csak csiga-biga volt a Kutassy alezredes száguldásához
képest. Vezényszavával túlharsogta a legélesebb trombitát. Leirhatatlan
az, amidőn Kutassy az egyes oszlopban menetelő huszárezred éléről
két-háromszáz lépést előre robogott, majd visszafordult a dübörgő ezred
felé és – égretartott tenyérnyi széles huszárpallosát villámként
megsuhintván – vezényelt:

– Előrefejlődni! Vágtát, indulj! – Ezt a félemletes vezényszót nemcsak
az ezredoszlop végén hallották meg. E hang csattanásától kilométer
távolságokra ijedezve ugráltak ki a nyulak és reppentek fel a fogoly
madarak; sőt Henneberg altábornagy kijelentésével:

– A határbeli ürgék is mind kibujtak a lyukból, mert azt hitték, hogy
égiháború támadt…

A vizsga, természetesen, kitünően sikerült. A tisztikar ebédre a
főherceg vendége volt. József főherceg elégült jókedvében ekkor mondotta
Kutassynak:

– Az alezredes úr olyan igazi magyar huszár, hogy én üdvösnek tartanám,
ha az alezredes urat halála után elégetnék és visszamaradó poraiból
egy-egy csipetnyit beadnának minden huszárnak, hogy hasonlatosak
legyenek önhöz…

*

Az 1880-as évek elején az erdélyi részen zajlott az őszi hadgyakorlat.
József főherceg, Fejérváry honvédminiszter és a lovassági felügyelő, sőt
báró Nyáry udvarmester is résztvettek azon. A fenséges úr és a
kegyelmesek alá Fényes kapitány huszárszázada adott egy-egy jó
hátaslovat. Valami tehénlegelőféle területen pihenőt tartottak, a fenség
is leszállott. Midőn azután ismét felüléshez kászolódott, észrevette,
hogy a csizmája és sarkantyúja a tehénhulladéktól bemocskolódott.
Kérőleg tekintett körül, de már ekkorra oda is ugrott az egyik szemfüles
küldönc huszár és a nadrágzsebből kirántott csipkés, székely
díszkendővel „lepucoválta“ a fenség lábbelijét. Majd tisztelgett. Azután
maszatos kendőjét – ünnepi komolysággal és gondossággal összehajtogatván
– visszadugta a zsebébe… József főherceg ezt már nem bírta ki tovább,
megszólalt:

– Hogy hívnak és hol szolgálsz, édes fiam?

A huszár keményen vigyázz-ba vágta magát:

– Császári és királyi fenségednek alázatosan jelentem Csürdöngős Mózes,
a magyar királyi kilencedik honvédhuszár ezred első századánál, első
szakasz közvitéz, – szakaszparancsnok Szuper Mihály hadnagy úr,
századparancsnok Fényes Jenő százados úr, osztályparancsnok Forster Emil
százados úr, ezredparancsnok Jánky Lajos ezredes úr, dandárparancsnok
Bulyósdy (Bulyovszky) Károly ezredes úr, lovassági felügyelő Henneberg
Károly altábornagy úr, honvédelmi miniszter báró Fehérváry Géza
altábornagy úr őkegyelmessége, honvédfőparancsnok ő császári és királyi
fensége József főherceg úr! – A góbé még tovább is folytatta volna a
bemutatkozást, de már ekkor a főherceg közbevágott:

– Jól van, nagyon jól van fiam Ördöngős. Látom, hogy tudományos huszár
vagy. Hm, de, mondsza, van-e valami vagyonod?

– Alázatosan jelentem császári és királyi fenségednek, semmi sem az
enyém, ami rajtam van.

– Jó, jó! De, hát amikor otthon vagy?

– Alázatosan jelentem, ha neézek az eégre s ha neézek a földre, minden a
másé vagyon, amit szemeim látnak.

– No, no édes fiam Ördöngős! Az a zsebkendő talán mégis csak a tied,
amellyel a csizmámat megpucoltad?…

– Alázatosan jelentem, az sem az enyém. Azt is csak a gyakorlatra adta
ide a szeretőm.

Már erre a főherceget is elhagyta a hidegvére. Jobbnak látta felhagyni a
további kérdezősködéssel. A kikivánkozó nevetést bajusz alatt
visszafojtván, egy ragyogó sárga körmöcit odanyomott a góbénak:

– Derék huszár vagy fiam. Nesze, ezt meg kösd a zsebkendődbe! – A
főherceg később, időmultával, visszafordult a kisérethez beosztott
Fényes kapitányhoz: – Százados úr, ez az Ördöngős huszár ügyesnek és
ragaszkodónak bizonyult s én hiszem, hogy ő belőle jó altiszt válnék?…

– Parancsára fenség! – felelte Fényes kapitány és a hadgyakorlat végével
már „tizedesi“ két-két csillag ragyogott a Csürdöngős Mózes huszár
zubbonyának gallérján.

*

Míg élt: – magyar érzésével, magyaros egyszerű szokásaival, magyar
huszár-erényeivel példányképe volt honvédségünknek az öreg József
főherceg. Holta után is a miénk maradt. Teste magyar földben nyugszik.
Emlékével fel-felmelengeti lelkünket. Másként írnák a históriát, ha
abban az időben – az ő vezérletével – háborúba vezették volna a
honvédséget… Hajh, de a szárazságos hosszú békében meddőn sorvadtak el a
legdicsőbb huszár-erények.




Magyar-Szeged.

Magyar-Szeged! Lehetne ezt másként is írni?… Bizony, alig száz
esztendővel: „Rátz-Szöged“ néven emlegették ezt a tiszaparti magyar
tanyát; holott a szeri-pusztán áldozást tevő Árpád vezér fehérlovas,
puzdrás magyarjai hasították az első barázdáit. Az ösztövér keleti ősök
félvad szlávoktól, réti éhfarkasoktól hódították el a szűzföldet a
Tisza-Maros közén. Vízililjomok virítottak ottan, midőn a vadász, halász
és pásztor magyar vitézek az első bogárhátú földkunyhót megásták a
nádasok és mocsártölgyek rengetegében. A potrohos öreg kőbástyákhoz és
keresztes templomokhoz szintén magyar kéz gyúrta, magyar kéz égette a
keményen kongó első érctéglákat. Rácok, dalmaták, németség későbben
szivárogtak be. Mint ahogy a fecske fészket tapaszt a kész házfalra, a
biztonságos ereszet alá. Az idegen törekvéseket tutorozgató udvari
politika mellett eshetett meg, hogy a fecskékről keresztelték el
„Rátz-Szögednek“ az ősmagyar „Mező-Szegedet“. Az a csufondáros
„rátz-nevezet“ nem is tarthatta fenn magát. A szegedi magyar népkazán
magába olvasztott rácot, mint belpalánki németet, sőt – szaporafajta és
dolgos – magyarjaiból százával, ezrével csurrantja ki munkásember
feleslegét nem ugyan az amerikai kőszénbányákba, hanem Szlavóniáig, hol
tunyha idegen kezeken dudvásodik a magyar föld.

Ez a Szeged nem hiában beszéltet magáról olyan sokat. Ez a sűrű beszéd a
duzzadó élet szava. Életöröm melódiái ezek. Magyar kasza peng ott.
Magyar mesterek pőrölye cseng ott. Mikor a „nagy árvíz“ boldog fehér
házait fekete iszapba fullasztotta és a sárgasörényű árvízrém csecsemők
bölcsőjét kavargatta a felszakított sírgödrök felett, – ez a nép hitét
akkor sem vesztette. Egészséges életkedve virágot bontott a harsogó
örvény felett is. Érezte erejét. Hivatásának tudatában megnyugodva
fogott a romok eltakarításához. A veszedelmek csatamezején nem riadt
vissza az új tűzhelyek felépítgetésétől sem.

Századok képét előrefestegető, századok alakulását előre kicövekelő
méretek azok a várostervek, melyekben Tisza Lajos gróf, ez a józan
kálvinista ésszel és méltósággal számító, mindenkinél büszkébb magyar
főúr e kiválasztott népnek az ifjú Magyar-Szegedet térképre foglaltatta
és megalapozta. A város mocsárba sülyedt belsőtelkein ugyan évtizedekig
kántáltak még a kecskebékák. A Tisza Lajos gróf királyi biztostól
merészen alapozott és a körtöltéssel bevehetetlen magyar várnak
elkerített Szeged város ilyen arányú életképes fejlődése kivihetetlennek
tünt fel. A bámulatos sugárutak, páratlan körutak, nyílegyenes
oldalutcák, a szabályos piacok és sétaterek tussal kihúzott fekete
vonalai inkább megdöbbentőn, mint biztatón vigyorogtak le az üres fehér
várostérképről. A talpát megvető, helyét a legmostohább viszonyok között
is fenntartó magyar népjellem hullámveréseit tanulságosan ábrázolja ez a
mind tovább színesedő térkép. A magyar jellemerő kiválasztott
példányképe, a bámulatos szegedi nép alig néhány évtized alatt
kitöltötte a hézagokat. A mocsárszagú földből százával, ezrével dúródtak
ki a téglaházak és paloták. Egyre hamvasabban, egyre felségesebben
bontakozik ki a szűzies magyar alföldi középpont: – minőnek holdas
éjszakákon, ablakából eltekintvén a rom város felett, Tisza Lajos
álmodta és akarta Magyar-Szegedet.

Magyar-Szegeden azóta sem szünetel a falbontó csákány csattogása. A
malteres kanalak nem rozsdásodtak be. Kállay Albert hosszas főispánsága
idején, az okos szóra hajló néhai öreg Pálfy Ferenc korszakos
polgármestersége alatt hatalmas lökésekkel haladt előre, előbbre a város
a Tisza Lajostól kicövekelt úton. Amikor pedig a munkáskezek szünetlen
kopácsolásától és a sok elegyes értékű birálgatástól zúgni kezdett
Kállay Albert feje, Eiffel mester remek Tisza-hídján az újszegedi
rózsaligetbe sétált át frissülni. Már a séta tekintetében öreg Pálfy
Ferenc podeszta sohasem tartott főispánjával, bár gyönyörű fogatai is
voltak az öreg úrnak, a Tisza partján inkább gyalogszerrel bandukolt
kuriája felé. A halpiac tarka népén, a Tiszán úszkáló hajókon mindig
talált kedves szórakoztatót. Ennek ellenére bölcsen megértették egymást
az újszegedi rózsáskert-barát főispánnal és becsületes végrehajtói
voltak Tisza Lajos hagyományának, a Magyar-Szeged kiépítésének. Azonban
azt is el kell ismerni, hogy a városi tanácsban és a
képviselőtestületben is egyenlő szeretettel, egyenlő nemes
áldozatkészséggel fogták fel és értették meg Szeged hivatását nemzetünk
életében. A süvöltős hangú vén Babarczy József fiskális, Magyar János
pápaszemes prókátor kollégájával, latinul és ékesen beszélő öreg
szénátor Vágner Károly úr (tőle származik a kitünő mondás: volt ott
minden – tudnillik a dorozsmai lakodalomban, – csupán kénálás nem
volt!), zsombori Fodor István a kiváló városi tanácsos Károly fiával,
nábób szatymazi Zsótér Andor (már az apjának száz bőgős hajója fuvarozta
a búzát Tiszán-Dunán), miniszteri tanácsosságra emelkedett Enyedy
Lukács, Taschlerék, a kiváló oktató piarista Magyar Gábor, az ugyancsak
piarista Tóth Antal a községi iskolák felügyelője, raggambi Fluck Ferenc
48-as huszár, jótékony Oltványi Pál prépost, a nagytehetségű, de
szerencsétlen végű Vass Pali, Ivánkovits János (később rozsnyói püspök)
és testvére Sándor, a főügyész, a költői lelkületű Szabados tanácsnok,
gavallér Szluha főkapitány és hivatali örököse a jóakaratú Rainer József
hosszúszárú tajtékpipáival, melyekhez hasonló készségekből karikázta a
füstöt a halvérű Drót (dr. Tóth) Pali is, a diplomata László Gyula
vicepolgármester, köteles Bakay Nándor, Lábdy Antal a művelt magyar
nagyiparos, tanyalakó óriás Pálfy Antal (Tóni bátyánk egyszer
földhözvágta a vásári hírhedt birkozó Markuleszt is), a szelid apát
Varga „páter“, a népszerű pap, szónok, emberbarát Jászay Géza
plébánostársával (címzetes püspök azóta), história író Reizner János,
Pillich Kálmán Szeged Eötvös Károlyja, Nagy Sándor öreg szerkesztő, Rósa
Izsó, csendes Tóth Mihály főmérnök, nyakkendőtlen republikánus Polczner
Jenő követ, Lőw Emánuel a tudós és hazafias főrabbi, mintagazda
Lichtenberg Móric, vendéglős Balogh Ferenc, zöldkalapos Zombory Tóni
tanácsnok (az „ujdondászok“ ádáz ellensége), a jóízű, remek szegedi
magyar Fajka János főszámvevő, mindenttudó Obláth Lipót, a szegedi
népélet érdemes örökítője Kovács János író, pattogós Kószó Pista az
ügyvéd, Kulinyi Zsigmond, Békefi Antal (a szegediek Tónija), Palócz
László, Balassa Ármin az ujságírás berkéből a többi derék szóvivőkkel
soha nem voltak kerékkötők, az értelmes szegedi tanyásgazdák példányképe
Papp Pista sem, az alsóvárosi öreg parasztvezér Vőneki Pál uram sem, aki
különben elvégezte a gimnáziumot a piarista atyáknál, sem a kuruc Sáry
János hentes, furfangos Ruzsa Vince sem. Elmúlt a Masa sógorék kora,
akik lovas-szoborral akarták megtisztelni a szerzetes Dugonics apó
emlékét. Magyar-Szegednek ezen lelkes újraépítői, bár maguk érezték
legnyomasztóbban a terheket, meghoztak a „városért“ minden áldozatot.
Olyanoknak ismertem meg őket, mint a szülőföldemről azokat a kedves öreg
hajdúgazdákat, kik utolsó jártányi erejükkel is nemes gyümölcsfát
oltogatnak, diófát ültetgetnek a kis – onokáknak…

A szülőváros iránti nemes szeretetben és áldozatkészségben nem maradtak
hátrább az utánok következett mostani ifjú szegedi polgár nemzedékek
sem, akiknek az élén a nagy eszű és meleg szívű irodalom- és
művészet-barát Lázár György polgármester már nemcsak építgeti, hanem
csinosítgatja is a szeretett „várost“. A tervezésnél széles látkörű, a
kivitelnél ernyedetlen Lázár György még a régi városépítők közül
nevekedett nagyra az atléta Bokor Pál, Taschler Bandi (a nagytata),
elegáns Gaal Endre, jóbarát Balogh Károly, kedélyes Koczor Jancsi
(másként I-ső János is), komoly Szekerke Lajos[4] tanácsuraival együtt.

*

A palotás ifjú Magyar-Szegednek kedves kiegészítő részei a Felsővároson
azok a boszorkás hírű, kanyargós sikátorok is. Itt lappangott Dugonics
apónak az ódon, lesüppedezett háza, melyben bölcsője ringott. Melynek
diófaasztalánál az iromba lúdszárnyat művészi írótollá faragta. Honnét
koporsóját kikísérték a temetőbe, merrefelől a Makkoserdő tölgyfái,
cserfái rengedeztek. Lelkes piarista Dugonics apánk nem éltél hiában.
Bárlan könyveidet nem forgatja a nájmódis-világ, nyelvednek aranykincsei
kophatatlanok. A lippenős pillájú szegedi menyecskék, az édes ajkú
szegedi lányok ma is a te nyelveden beszélgetnek. Dugonics apánk nem
éltél hiába, ha mindjárt a kőfalbontó csákány földreterítette a te
egyszerű, ősi házadat is. Mert ritkulnak már a Maros-utcában is a
zsalugáteres fehér házak. Malomkő nem terpeszkedik a modern házak
küszöbénél. Felejtgetett mesék, érthetetlen hagyományok, idegenszerű
nevek örökítik még a régi idők, régi emberek emlékét. Ahogyan ott
kanyarog a Hóbiárt pasa utcája is… Szerelmes természetű ember lehetett
ez a főrendű muzulmány. Az utcát is azért nevezték el róla, mert a
felzúdult szegedi menyecskék – a kalandos basát – itt verték agyon
papuccsal… Magyar-Szeged olyan is vagy te, mint szeliden folydogáló
Tisza folyód. Mélységeidben csoda erők, iszapba sülyedt őskincsek
rejlenek. Aki állott partodon, aki kóstolta vizedet, többé nem felejthet
el. A szegedi kopogós sarkú, icipici szattyán női papucsok ákácfámnak
utolsó virágzásakor is megdobogtatják szívemet.




Gabara piktor.

Gabara piktor egy furfangos hírű, csinjeiről nevezetes, különc szegedi
csizmadiának volt a gyermeke. Az asztalos-inas Munkácsi Mihály a pemzlit
és színes festéket a műhely zugolyában kéznél találta. Füttyszó mellett
tulipiros rózsákat, hupikék liliomokat és tulipántokat festegethetett a
menyasszony-ládákra. Az ifjú asztalos-inas képzeletéből harmatos
virágbimbókat és képeket fakasztottak már ezek az egyszerű
festékkeverékek is. Bezzeg más sorsú a csizmadia-inas. A Gabara csapongó
képzelete is minduntalan a csirizestálhoz tapadt, mint ahogy a tál
szélére telepedett selyemszárnyú legyecskék is ott ragadnak… Ezek a
mostoha körülmények leginkább igazolják a Gabara Vince született
művésztehetségét, mely a szerény világítású csizmadia-műhelyben is
kibontotta szárnyacskáját s a csirizes tálról is felrepült. Már
kezdetleges rajzaival annyira feltünt, hogy a szegediek városi
ösztöndíjjal küldték ki Münchenbe a fiatal csizmadia-legényt. Ottan sem
vallottak szégyent vele, rajztudása alapján a müncheni akadémiára is
felvették Gabarát. Gabarát kezdetben felkarolták a müncheni
mestertanárok, mert művészi kezenyomán az őstehetség lángja lobbant fel.
Jövőt jósoltak neki. Egyideig haladt is meglepően előre, de azután
egyszer csak – magyar tehetségeknél nem ritka az ilyen sors! –
megbicsaklott. Mindinkább elhanyagolta tanulmányait. A hét elején, mikor
a tanár „beállította a modellt“, még csak feltévelygett az iskolába.
Egykét óráig elpiszmogott a festőállvány körül, azután szökött ki a –
szabadba… Lassan olyanná hervadt a művész lelke, mint letarolt liget. A
vizsgálatokra is cimboráitól szedegetett össze rajzokat, melyeknek
egyszerűen aláfirkantotta nevét. Szegedre is leginkább ilyen rajzokat és
festményeket küldözgetett haza. Otthon örvendezve hiresztelték a
jóakarói, hogy „micsoda nagy piktornak indul ez a Gabara“. A müncheni
mester-iskolában akkor még nagyobb volt a tanszabadság is, tehát a
„bizonyítvány“ miatt sem aggályoskodott Gabara. Mindig jó
bizonyítványokkal tüntették ki, olykor-olykor megnyilvánult ősereje a
tanárokra is hatással volt. Elnézték a gyarlóságait.

*

Alig pirkadt a nyári hajnal, Gabara már talpon volt. Már hajnali fél
háromkor ott fütyölte a „Rákóczit“, a müncheni magyar művészek
„jelhangját“, piktor cimborája ablaka alatt. Az emeleti ablakba
harsányan kurjantotta fel a borzasfejű debreceni Kovács János piktornak:

– Gyere már te Kovács! Mert a bajorok elszagolják előlünk ezt a finom
levegőt… Az Izár-partján neki vágtak az erdőségnek. Ahol legcsendesebb
volt a bájos vidék, felállították a festőállványt. Gabara ilyenkor sem
sokáig pacsmagolt az ecsettel, mihelyt felszikkadt a harmattól a pázsit,
leheveredett a vadvirágokra. Pompás ötletekkel vidította, találó
megjegyzésekkel irányította cimboráit. Maga ritkán festegetett. Midőn
cimborái nógatták, azzal elégítette ki őket: – Egye fene a gyakorlatot,
pajtás! Az elmélet a fő.

Gabara mégis egyszer, tanárja ajánlására, jó pénzért vállalkozott, hogy
megfesti egy müncheni gazdag nagyúrnak az arcképét. Nagyobb összeg
pénzről volt szó, tehát Gabarában is felpezsdült az élelmesség.
Belekezdett az arckép festésébe. A kollegák a festményt féligkész
állapotában megbámulták. Gabara három évig folyton készült a
befejezéséhez, végül is örökre eltávozott Münchenből és még mindig nem
készült el a festménnyel.

A Gabaráék cimboraságához tartozott egy Rosenmayer nevű, nagy igyekezetű
és „eszményies“ piktortársuk is, aki az „angol park“ századéves fái
alatt mindig oly áhitattal viselkedett, mintha csak a templomban
ájtatoskodott volna. Ilyenkor a tréfát sem szívelte s mivel azt is
kitapasztalták Gabaráék, hogy Rosenmayernek – ez alkalommal – fityingje
sincsen és a rendes „sörözés“ költségeihez nem társulhat a jámbor,
elhatározták a megugratását. Az angol park többszázados fái alatt Gabara
kezdette:

– Te Kovács, – szólt a mester s rámutatott egy mohos öreg tölgyóriásra,
– mit gondolsz, hány éves lehet ez a fácska?

– Hm, – debreceni Kovács Jankó különben is megfontoltan szokta leadni a
szót, – ez bizonnyal lehet már vagy tizenöt esztendős…

Rosenmayer a festőállvány mellől felütötte – a fejét. Gyanakvón
pislantott a két betyárra, de mégcsak akkor veresedett el, amikor Gabara
megcsóválta fejét s gyászosan fanyar pofával, mint örökigazságot bökte
ki:

– Nono, barátom… Lehet ez már vagy húsz éves is!

Rosenmayer dühében nagyot ugrott. Felkapdosta a holmiját:

– Bolond betyárok! – kiáltással elrohant.

*

Gabarának éppen oly barátságos, kedves és hiszékeny népség kellett, mint
a müncheni bajorság, mely a berlini bugrisnál is kiadósabb sörívó. A
vérbeli bajornak nincsen szemefehérje sem, az is kárminszínben úszik a
tenger italtól. Gabara a három év alatt legalább is hatvanszor
változtatott lakást. Széles Münchenben nem volt olyan korcsma, ahol nem
ösmerték és fel nem krétázták volna a mókázásairól is népszerű szegedi
piktort. A szavát is készpénzül fogadták a kedves bajorok; ugyanis
Gabarának volt egy varázsigéje, mellyel a legtolakodóbb hitelezőjét is
kezes báránnyá szelidítette:

– Morgen kommt Geld von Szegedin; majd holnap ha megérkezik a szegedi
pénz! – e varázsigével kvártélyos házaknál, hentesnél, boltokban,
kocsmákban, szuszternél, szabónál, művész kollégái között, fent az
akadémián három teljes esztendőn keresztül mindig, mindenhol érvényesült
Gabara, akinek volt is valami bizalomgerjesztő vonás az arcában,
lekötelező előkelőség a megjelenésében. Cézár arcú volt ez a
csizmadia-fiú és amely bajorral egyszer beszélt, az a kedves ember
eskűre kész volt, hogy „Herr von Gabara“ csupán mókából krétázik és
legalább is földesúr – Szegedországban, ahová „akadémiai festő“
diplomával került vissza. Gróf Tisza Lajost, a hatalmas királyi biztost,
is lefestette. A szegedi lapok szerkesztői, Nagy Sándor és Enyedi Lukács
szerkesztők lelkes sorokban hívták fel a városi tanácsot Gabara „remek
képének“ megvételére. Azonban ez a sikere sem jelentett szerencsés
fordulatot zátonyra jutott életében, bohókás fejét ivásnak adta. Bárlan
a szegedi családoknak még sok képet megrajzolt és festegetett, lejebb,
mindig lejebb került az élet forgatagában. A művészet isteni lángjának
ihletése kiégett lelkéből, eldurvult kezéből porba esett az ecset, a
müncheni akadémiai festő visszakerült a – csizmadia-műhelybe. Már ekkor
csizmadiának sem vált rendes mester belőle. Elvadult a várostól is,
kihúzódott a szegedi tanyákra és a pusztán mint különködő, részeges
foltozó csizmadia éldegélt még néhány évig. Testében megtörve, lelkileg
meghasonolva – kora ifjan – hunyt el. Kint a pusztán ásták meg a sírját
is.




Az asztaltársaságok.

A XIX. század első felében minden magyar háznál tárt kapu, illatozó
meleg tűzhely, tele pince fogadta a vendégeket. A vendégváró barátság
virágkorát élte. A kávéházat és kocsmát kényszerből keresték fel a
tisztességes emberek. A vásáros közönség, meg az alkalmi korhelyek
vetődtek be az ilyen helyekre, akik egyszer-egyszer ki akartak rúgni a
hámfából. A régibb magyarság szórakozását otthon: – a család, komaság, a
barátok kedves környezetében élvezte. A tűzhely hivogató lángjai akkor
kezdettek elhamvadozni, midőn az ősiföld megmozdult az új eszméktől
forrongó ifjabb nemzedék lába alatt. A régi családokból irodalmi,
színművészi, politikai eszményekért rajongó ifjak mind többen és többen
sodródtak ki bizonytalan, otthontalan küzdésekbe. A fellángolásoktól
emésztett ezen rokonlelkek, a satnyán serdülő újkor váltott gyermekei
verődtek össze először a régi Pest kávéházainak és vén vendéglőinek
sarokasztalainál. A diákság, korhelykedő vidéki földesurak, világjárt
lelkes iparosok közlegényeskedtek nekik. A jó vidéken, nagyobb iparűző
és kereskedő városokban később alakultak ki asztaltársaságok, midőn a
szabadságharc fergetegei felforgatták a nyugodalmas ősi berendezkedést
és az idegen erőszak is betört, célzatosan rombolta a családias
tűzhelyeket. És a nemzet legjobbjai közül ezrek hajszolódtak
nincsetlenségbe. Midőn már birkózni kellett a napi kenyérszerzés
gondjaival is. A lelki gyászhoz anyagi romlások is járultak. A
vendégváró, venlátó rácsos magyar kapúk egymásután így csukódtak be.
Hajótöröttek és az otthontól elszakadt küzdők seregestől özönlöttek
széjjel. Az öreg hazabölcse, Deák Ferenc is kocsmára, sőt – lakni is –
kocsmába szorult. Ámde az alkotmány feltámasztásával a magyarság
rabbilincseit leverte. A nemzeti élet tavaszát felvarázsolta a hó alól.
A senyvedő magyar lelkekről egyszeriben leolvadt a jégkéreg. A szeretet
meleg érzései csorgadozni, csergedezni kezdtek, mint a kis patakok. A
rokonlelkek és szívek egymást keresték, mint ahogy a csergedező
erecskékből a kikericsvirágos, boglárkás aranysárgazöld tavaszi réten
fenékig áttetsző, üde tavacskák folydogálnak össze, az újraébredező
magyar életnek honfi bútól és csalóka reményektől nemesült lelkű
bujdosói így keresték fel egymást. A füstös kávéházban, vén fogadók
sarokasztalánál így szivárogtak össze. A hazaszeretet és nemzeti célok
jelszavaival így alakultak különféle asztaltársaságok. Némelyik
aranypennával írta be nevét a magyar élet történeti könyvébe.

*

Az 1880-as esztendőktől Debrecenből országos hírnévre emelkedett (a
Cegléd-utcán a Papp Gyurka-féle Kis-Pipa vendéglőben) a gróf Vay Dániel,
gróf Teleky Sándor ezredes és a református püspöki titkár (volt 48-as
vadászfőhadnagy), Bodossy Pál bátyánk asztaltársasága. A két mágnás
nevét sokat emlegették a régibb Magyarországon, Bodossy nem volt grófi
származás, ámde nálánál nemesebb megjelenésű daliát nem ösmertem. Még
magas korában is magyar uri férfiszépség volt, hozzá szikrázóan ötletes,
minden társán felülemelkedő gavallér s mélyen érző költői lélek is.
Előkelően szerény és dicsekvésnélküli vitéz katonája a nagyidőknek, aki
a bölcs világfi Vay és kalandos lovag Teleky mellett sem szorult félre,
sőt egymaga lelke volt a társaságnak.

– Pali bátyám! Pál bátyám! – volt a Bodossy neve az alsó és felső
tiszavidéki református vármegyék úrinépe előtt. Ahol személyesen nem
ösmerték, a hetedik, tizedik vármegyében távolfekvő kuriákba a diákok
hordták el az ő gyönyörű magyar hírét. A két kálvinista gróf és a
Bodossy asztalánál a tiszavidéki magyarság legérdekesebb alakjai
összetalálkoztak. Földesurak, református papok, podolini számkivetésre
kész piaristák és kollégiumi bohém tanárok, a főiskola öregebb diákjai a
teológiáról és jogakadémiáról, ügyvédek, bírók, városi és megyei
tisztviselők, katonatisztek, szinészek, szinésznők, nagycivisek,
bormegissza vén kálvinista tanítók, írók, ujságírók, lapkiadók,
félbemaradt és minden szép reményre jogosult zsenik átutazó ellenzéki
képviselőkkel tarkítva, akik közül csak Thaly Kálmánt, Illyés Bálintot,
a harangszavú Uray Imrét, Papp Eleket, Kiss Albertet említem fel… Az
„uri civisek“ közül ölelnivalón kedves tagja volt a társaságnak Vértessy
Lajos. A nagy színművész Zilahy Gyulát, akinek csak „Zsül ecsém“ volt a
neve, különösképpen szerették mindnyájan s ha Zsül egyszer-egyszer
lekésett a mindenesti összejövetelről, Vértessy szemrehányón nógatta a
bájos művészfiút:

– Gyüjjön! Gyüjjön már no Zsül ecsém! Peletykáljunk egy kicsit… –
Azonban a peletykálásnál nem állott meg Vértessy Lajos. Minden szép
célra kinyílt az erszénye is. Mindamellett Vértessy Lajosnak is került
ellenlábasa, a többszörös milliomos nagy pénzkufár civis Kavicsdi, aki –
megszállván a jólélek, – harangot öntetett a verestemplom tornyába. –
Átkos pénzen készült szégyenharang ez, – méltatlankodott Vértessy, – a
szent eklézsiának el sem kellett volna fogadni. Valahogy ki kell
köszörülni ezt a csorbát, hát meg is cselekszem. Én meg most már órát
csináltatok a verestoronyhoz…

– Nem értem Lajos bátyámat! – érdeklődött az ártányfejű (értsd: a vastag
nyakára!) nagyrábéi és szoboszlói Thóth László pápista tanító és
debreceni ujságcsináló ott helyben, akinek a tiszaujlaki pedrőtől mindig
öklelősre állott a tinószarvú hegyes bajsza és akinek a vers szerint:
„érdeme volt a debreceni uzsorás hajsza“, – nem értem Lajos bátyámat, mi
dicsőségét keresi abban, ha majd az uzsorás Kavicsdival együtt
emlegetik?

Vértessynek felvillant a szeme:

– Hát megmondom néked, öcsém! Kavicsdi komám holta után sem nyugszik meg
abban, hogy az én órám kalapácsa örökétig ütiveri az ő bűneinek
megváltásául szánt nagyharangot!… Tényleg így is történt. A
verestoronyból ma is hallani, hogy zivataros éjféleken miként
veszekszik, csattog s pattog kisértetiesen zúgva-búgva a két kemény –
immáron halott – ellenfél lelke…

Vay Ábrahám gróf atyafi látogatóban, református egyházkerületi közgyűlés
idején Vályi János főkurátor, Kiss Áron (később református püspök), az
érmelléki ezermester Nagy István esperesek is többször társultak itt. A
színháztól Ellinger Ilona, Békéssy Rózsi, Locsi mama, a két ludtalpú
páratlan kómika, az énekes Halmayné, vendégszerepléseikor Blaháné is,
Ujházy, Vizvári, Ecsedi Kovács Gyula, Zilahy, a kedvelt Zsül, Rónaszéki
Guszti, Szatyi bá (Szathmáry Árpád), a baritonista Haday Sanyi, a
nagyobbfejűek közül, szeretettel keresték fel ezt a helyet, melynek
nevezetességét szolgálta az örökös kórista Gulyás Miska is, aki Papp
Gyurkától ingyen kapott ebédre-vacsorára ételt (amennyi belefért),
csakhogy sort igyon a mulató urakkal (persze, szintén mint vendég), s
nem Papp Gyuri volt az, aki ráfizetett erre az eredeti üzletre. A
rezesorrú öreg Kerékgyártó kántor bátyánk, szerényen három
deciliterezgetve, nem kevesebb diószegi bakart pusztított el. Amikor a
mágyikás Hatvani zseniális utódja, a kollégiumi kiváló fizikus, Nagy Pál
tanár tartott szabad előadást a fehér asztal mellől, megállottak a
szemek, elnémultak a nyelvek, hogy végül harsogó kacajjal törjenek ki a
felvillanyozott kedélyek. Kacagott még az is, akinek a rovására ment a
szabadelőadás, mígnem a recsegős Beér Kálmán rendőrkapitány rákezdett a
nótára. Bíz ez sem volt utolsó élvezet; olyan recsegős hangja volt
Kálmán úrnak, hogy a kedves öreg Herman bátyánk zsebében akárhányszor
összetörte a borkorcsolyának vásárolt – mogyorót… Még a vén Kutasi Imrét
is felülhaladta korra, Zichermann Herman volt a debreceni ujságkiadók
nesztora. A 48-as idők viharait is átélt jó öreg „Debrecen-Nagyváradi
Értesítőt“ szerkesztette és adta ki áldozatkészen. Egész sereg
bohémcimboraságot maga köré gyüjtött Herman barátunk, akivel bizony
„lapszerkesztés“ és „kiadás“ közben a különös eseteknek egész sorozata
esett meg, amidőn Szombathy Jankó, Siposs Bálint, Timár Imre, olykor
Szabolcska Mihály is, természetbeni ellátás mellett, a szerkesztő
segédjei voltak. Persze, minden lapszám összeállítása (szerencsére heti
ujság volt a jó öreg Értesítő) alkalom volt az – ivogatásra; hát ittak
is a fiúk szerkesztés előtt, szerkesztés közben, szerkesztés után is,
sőt némelykor inkább ittak, mint szerkesztettek a Herman bácsi gaszkónyi
legényei. Az egyik alkalommal is tiszteletes Timár diák –
eklézsianélküli palástos pap volt Imre, – a „lapcsinálás napján“
délelőtt tizenegy óra felé lehetős mustos fővel és bágyadtan támolygott
a szerkesztőségbe.

– Szent Isten, te ember! Mi van a vezércikkel? – aggályoskodott az öreg
Herman.

– Nincs, – felelte kurtán Timár diák.

– Nem ett meg a fene! – Hermanból kitört minden keserűség, – hisz’
délutánra nyomják a lapot.

– Az nem baj! Te csak hozass sört, szivart, meglesz a vezércikk, hanem
azután mielőbb hagyj magamra!… – Herman bácsi duhogva ballagott a
Vilmos-ba (híres sörház volt ez), Timár diák miután bekebelezte a liter
sört és rágyujtott a szivarra is, szintén – távozott. Már ő azonban
kocogvást ment Bodossy Pálhoz:

– Pál bátyám, vezércikket kérek, de mindjárt!

– Hm!… Azaz, hogy várjál csak! – Pál bácsi az íróasztalfiókból
kikeresett egy sárgult nyomtatványt, – nesze! Én ma is csak azt vallom,
amit ezelőtt – tíz esztendővel…

A lap délután rendes időre kikerült a nyomdából. Herman bácsi boldogan
ölelgette körül Timit:

– Igazán szép lapot adtál. A vezércikk különösen jó… Ki írta?

– Én! – felelte spártai rövidséggel és szerénységgel Timár diák.

– Bolond, – Herman bácsi megsajnálta a törődött vén fiút, – mért nem
szóltál Bodossy Palinak? Szívesen megírta volna helyetted a Pali is…

– Persze, hogy persze! – hümmögte Timár és folytatták tovább a
barátkozást a Kis-Pipában, ahol Vértesy Arnold is otthonos volt. Az ezen
korbeli debreceni írók és ujságírók gárdájához tartoztak Gáspár Imre de
Galantha (ki nagy vagyont örökölvén, ujsághirdetéssel rendelte fel Arany
Bika szállóbeli lakására a – hitelezőit és néhány nap leforgása alatt
súlyos tízezreket szétosztogatott!), Kovács Guszti (ki Sekszpire műveit
fejből idézte és szavalta), a lengyel-barát Kósa Barna elmélázó poéta
ujságíró, Vértesy Gyula, igazmondónak nevezett Szombathy János, Zoltai
Lajos theologusból vedlett történetíró, piktor és minden egyéb, a hetyke
és mégis szelid szép barna Laky Imre úrfi, a társaság kedves „Imriskéje“
(ki már akkor mint tehetséges író kezdte, majd katonatisztből
államrendőrségi felügyelő lett), Karczag Vilmos, Kerekes Géza, a
Villám-élclap szerkesztője, az öblös Péter Gábor, riportersorban Londesz
Leksi, a szorgalmas Hoffmann Sándor, a jó tréfára és mulatságra szintén
mindig kapható vidám „kiadó“ (akinek csak „veres“ volt a neve),
Szabolcska Mihály a nótás diákjaival, Balogh Zsiga ügyvéd, ugyancsak e
pályáról a lovashajdú „édes lelkem“ Szilágyi Bálint bácsi is (nem sokáig
kellett bíztatni, iziben elropta a szoboszlói döbögőst), Vass Anti, a
bíró, Simonffy Gyula huszáralezredes, Osváth főhadnagy, a bécsi Burger
közös ezredbeli kapitány (akinek a vén szürke „Julcsa“ lovát már a
„császár“ is személyesen ösmerte a – hadgyakorlatokról!), a szilaj Tóth
Sándor rendőrfogalmazó, Polónyi Andor, a debreceni csónakázótó mókás
ellentengernagya, a flótás Nagy Kálmán orvos-doktor. A kereskedői kart a
világlátott vasas „angol“ Klekner Manó, Otrokocsi-Végh János (a Blaha
Lujza udvari szállítója) és a hazafias szepességi Ganofszky Lajos
nagyfüszeresek képviselték. Gencsy Gyurka, Dalmy Laci, Budaházy Bandi
mulatós gavallér urak is betekintettek ide olykor a megyékbeli
pajtásokkal. A Magyariak, az Imre és Kálmán (meghalt ez a kiváló primás
is), mint serdülő legények zengették a házi muzsikát. Akkor még csak
„kis Magyari“ volt a nevük, most az Imre gróf Tisza Istvánnal „komás“. A
rücskös Papp Gyuri vezérletével (ha leült, akár az elhízott dajkahátú
Tóth Kálmán, nehezen mozdult Gyurka bácsi, ki egyébként Bodossy Pál
mondása szerint olyan dagadtfejű nagy darab ember volt, mint egy
hindu-bálvány!) –, Gusztika, a négylovas büszke nemesi familiából
levitézlett Récsey Gusztáv, rátarti vén pincér és az akkor még fürge,
fiatal Kemény Jankó „koma“ szolgáltak fel ma már szinte hihetetlen olcsó
árért pompás ételeket, felséges érmelléki, egri és tokaji borokat… Akkor
az volt a jelszó és tartottuk is hittel:

– Sohse halunk meg! – Ezen erősfájú magyaroknak legtöbbje kint nyugszik
már a temetőkben. Mennyire megváltozott a mi szűkebb magyar világunk is
– azóta!…

*

A debreceniek bohém-cimboraságát túlélte és társadalmi kihatásra
felülmulta az aradiak „Kossuth Lajos-Asztaltársasága“, mely közel négy
évtized óta virágzik a kiválóan szívós magyar „Kálmán bácsi“ (Nagy
Kálmán) vezetésével. A hazafias, jótékony és művelődési törekvések
szolgálatában példásan, sikeresen tevékenykedik ez az erős szervezetű és
erős összetartású társaság; valósággal vezet a hirtelen lobbanó, hamar
szertezüllő magyar asztaltársaságok között. A néhány évtizeddel ezelőtt
még erősen németes, sőt szerbes aradi polgárság megmagyarosítása körül
hervadhatatlanok az érdemvirágai. Kiválósága ennek az asztaltársaságnak
az is, hogy a felekezeti és faji ellentéteken – a megértést keresve –
felülemelkedett és hogy az idegen nevű, többször még nyelvükre is idegen
elemeket a hazafias eszmények ápolásában, a szülőváros iránti ragaszkodó
szeretetben igazán testvéresítette. E meleg baráti körben kedveltették
meg a magyar nyelvet, a magyar nótát az idegen ajkúakkal. A nemzeti
érzések bűvkörébe itt vezérelték be őket a hazafiasságnak olyan alkuvást
és meghátrálást nem ösmerő igehirdetői, mint az egyenes magyarlelkű volt
osztrák katonatiszt Nagy Kálmán, néhai Kövér Gábor, Bauer Gyula, Barabás
Béláék; mert Barabás Béla is itten bontogatta szárnyait, innét
emelkedett ki az országot átívelő szivárványos hírnévre. A hazafias
aradi ügyvédek közül az öreg Péterffy, a puritán Vizer Lajos, Mülek
Károly, Müller Károly, – a „Karcsi“, – Szilvássy László, Nikolics Döme,
a gyújtószavú nagylaki volt követ Nagy (másként macedóniai) Sándor itt
nem a paragrafusok görbítésén törték az eszöket, a hazafiság oltárán
áldoztak. Bárlan itt a hívők lelke az öntűztől is eléggé lángolt. Hiszen
a Nagy Kálmán táborában a magyarságnak olyan rajongói sem voltak ritkák,
mint Ternajgó Cézár, az ujaradi milliomos svábok virágosan szónokolgató,
magyarruhás patikusa. Az aradi 1848–49-es honvédek, Polgári menház,
Iparosok rokkantalapja, a szegény tanulókat segélyező egyesület,
külföldön tanulmányozó iparos ifjak, Városi és izraelita árvaház,
Szegényház állandó támogatásán kívül-e névtelen, de áldozatkész
kispolgároknak oroszlánrészük van abban is, hogy a vértanúk emlékét
szobor hirdeti, hogy a kőoszlopos vesztőhely, a vértanúk kivégzésének
szent földje a nemzet tulajdonába ment át. Az október hatodiki gyásznap
ünneplését is ez a társaság kezdeményezte és tartotta ébren. A nemzeti
ereklyék és emlékezések papjai ők kezdettől, akik a nagyidők történetét
Arad utcáin és házain emléktáblákkal örökítgették meg. Ezüstből
Kossuth-serleget öntetett, majd Kossuth Lajos szobrot is állíttatott ez
a társaság; mely tagjait nem rang, a vagyon, a felekezet szerint, hanem
a feddhetlen polgári és hazafiui erények értékelésével toborzotta. Arad,
a „vértanúk városa“, hazafias hírnevét nagyrészben e lelkes férfiak
buzgóságának köszönheti.

*

Az aradi Kossuth Lajos-asztaltársaság tanyája, számos esztendőn
keresztül, a zeg-zugos sikátorú „rác-fertályban“, a „Jó pásztor“
nevezetű fogadóban volt. A vén kuruc Novotny Lajos volt itt a fogadós.
Hosszuszárú tajtékpipáit remekbe szívta ki. Ezüstgombos mellényére
széles, fehér, bibliai őspásztor szakáll omlott le. Az öreg úr büszke is
volt a szakállára, a legdrágább büszkeségei mégis a lánykái, a
szépséges, szende, szőke Margit, Iréne és a lobogó feketeszemű,
makrancos „kis cigány“ Mariska voltak… A szakállra visszatérve, az én
időmben remek fekete szakáll volt a gránátos termetű, ernyedetlen
társulati főnótáriusnak, Schwartz Zsigának a lengeteg szakálla is. Az
évek során abba is ezüstfehér szálakat öltögetett az idő, hanem szivök
és lelkök fiatalosan meleg maradt ezeknek a derék embereknek. A
nyugdíjas 48-as honvédfőhadnagy, May Soma nyolcvan és valahány esztendős
korában is sort tanyázott a fiatalabbakkal. Étvágyát, itókás és mókás jó
kedvét – irigyelték, irigyelhették az ifjan öröknyugovóra tért Rausch
Kálmánék, Hrabovszky Lajos és a többi megviselt fiatalok, akik a
bolondos Nyilasi Matyival, Fóriss Pistával az aradi temető-kertben
sokáig hiában várták May bácsit.

A Kossuth-asztalhoz tartoztak: az iparososztály dísze, az érzékeny,
komoly Millig Matyi és az ezüstsarkantyus Húzó Pista is. Pista volt az
egyetlen magyar viseletű aradi kávés, akihez fogható cikornyás
felköszöntőket csupán a debreceni hírneves szűcsmester, nemes Bisotka
István uram mondogatott különféle „borközi álláspontokból“. Darutollas
Húzó Pistának volt a nótája:

  Faluvégén jártam,
  Bábaszarkát láttam.
  Az a fene bábaszarka,
  Hátul van a farka…

Némelykor a vérbeli humorista Angyal Dezső pékmester, az újaradi
sváb-tájszólás mesteri előadója is belesegített a Pista nótájába
Iritz-zel, aki elválhatatlan iródeákja, hajnalokig fennvirrasztó társa
volt a „magyar kávésnak“. Bezzeg nem tartoztak az éjszakai baglyok
sorába a csendes nagy Weil Lojzi, sem az igazán „úri-szabó“ Cziráky
(nemesi előnevét büszkén használta a cégtáblán), még a nyakas
mészárosmester Glück Hánzi sem. A tréfát elértő Bérczy nászt, a régi
vágású városi kamarást Leviczky Tiborral (a vármegyétől), Ravasz Imrével
hamarébb el lehetett csábítani az elől Jakab, hátul Mór (valóság szerint
Jakab Mór) barátunk hajnali kávéházába; az ilyen kiruccanásoknak a
javíthatatlan öreg legény Krausz „Palcsi“ sem volt elrontója. Tonesz
bácsi, a „fekete kutyás“ füszerüzlet főnöke a sarokról, már csak
estharangszóig kapott kimaradást. A tűzoltó Pankert Viktor
zászlótartónak beillett ebben a társaságban, nem úgy a kis Kalmár, aki
az aradi veteránok egyesületében (volt akkor ilyen hadastyán testület is
a Nyáry Béla fővezérletével) balszárnyas volt. Kakastollak repkedtek a
díszkalpagján és a kardjáról nem is volt tanácsos beszélni, mint akár a
boldogult Tiszti Lajos szerkesztőnek az ő 48-as honvéd hadi élményeiről
a haragos tüzér Szedlák Mátyás előtt…

Lánybeszédű Sárga Lukács és a zsandárviselt Kiss Fránci az alkalmi
korteskedések során váltak ki. Hellyel-közzel ellentétbe is kerülgettek
a Kossuth Lajos-asztaltársasággal. A hallgatag ivó öreg honvéd Hatschek
bácsi soha! Gyulay Pista bátyánk a nyomdász és laptulajdonos sem… Nem a
kegyeletemen és szeretetemen múlik, hogy az aradi volt legnagyobb
halkereskedőnek elfelejtettem a nevét. Szelecsán vagy Telecsán volt ez a
kedves öreg úr? Román ember létére 48-ban is a Kossuth Lajos honvéd
katonája volt, későbbed lelkesen szolgálta a Kossuth-asztaltársaságot
is. Oláh bőjtök idején füstölt csemegehalakból és kaviárból tálalt olyan
lakomát, hogy „szikla borral“ ugyancsak meg kellett öntözgetni e bőjtös
inyencségeket.

Nevezetes ellenlábasok voltak mindig – e társaságban – Klapok Muki és
Ravasz Imre aradi népszerű fényképészek. A fehér abrosznál szívesen
licitáltak egymásra, különösen a góbé Ravasz Imre volt az, ki szívével,
erszényével minden mozgalomból részt kért. Még a torkával is szolgálta a
nemes ügyet. A Kossuth-társaság pénztára javára, csengő pénzért,
akárhányszor elénekelt egy-egy „miseberákot“. Klapok Mukinak ez fájt
leginkább, mert az ő hangja nem termett a nótára; node Ravaszt is elérte
a végzete. Negyvenéves aradi tevénykedései után díszünnepelték s az ő
inkább kopasz, mint fehérfürtös fejére is ráénekelték az – áldást… Ilyen
nyűhetetlen tagja nem sok került a Kossuth Lajos asztaltársaságnak,
amelyhez pedig a jó konyha, jó pince, jó társaság s főként a varázsos
magyar úr és hazafi, az elnök Nagy „Kálmán bácsi“ kedvéért szeretettel
társultak (legalább kültagnak) a mindenkori aradi színészek is Ujházi
Edétől le Tompa Kálmánig, Mezey Pétörrel, Bács bácsival, a színházi
pénztáros Gonda Lacival együtt. Az ujságírók: Murai Károly, Gárdonyi
Géza, a felköszöntőiről is emlékezetes lófőszékely „csiki kend komám“
Cs. Endes Dániel szerkesztő, Londesz Elek, Kosztka Miska, Benedek Árpád
s még sok mások örömest melegedtek fel itt. A képzőművészetet a nemrég
elhunyt Györgyössy Rudi piktor képviselte, aki utoljára az aranyszívű és
aranyoskedélyű Nikolics Döme ügyvédnek volt a hegyszőlőn pásztora s akit
barátunk, a karakán Döme úr, ménesi kulacsborral és teljes dohányzó
készséggel temettetett el… Ámde hiányos és tökéletlen volna a leírásom a
fortélyos vén pincér és címeres „német birodalmi“ nemes Herr von Lübeck
Hermán felemlítése nélkül.

– Lübeck! – neki kiáltották.

– Gyüvek! – már hozta is a „penészest“, amely üveges ital a Novotny apó
hegyaljai borokkal gazdagon rakott pincéjének egyik zamatos
különlegessége volt, – gyüvek! – már hozta is a penészest. Tépett
lelkemet felmelegítik, derűvel töltik el a régi emlékek, mert az az
igazi szegényember, akinek még emlékei sincsenek, aki mindig csak az
árkokat kerülgette a virágos mezőn.




Notárius Bekk Pista.

Béla király névtelen jegyzőjétől kezdődőleg, nemzetünk életében mindig
hasznosan és jelentősen szerepeltek a nótáriusok. A papság mellett
századokon át a jegyzők voltak a köznép vezetői. Amazok inkább a
lelkiekben, a nótáriusok az élet mindennapi küzdelmei között intézték a
nép bajait. Ha egyszer megírnák a magyar nótárius-kar történetét,
pusztult falvak elsimult temetőkertjéből a haza- és népszeretetnek, a
művelődésnek sok felejtett nagyjellemei sorakoznának fel a
névtelenségből. Az a szegedi nótárius is, akiről itt megemlékezem,
legérdemesebb tagjai között említhető fel a nótárius-karnak. Németesen
hangzik a neve (Beck), de belső és külső tulajdonságaiban, szokásaiban
megrögzöttebb eredeti magyart nem ismertem a szegedi Bekk Istvánnál.
Szegeden, a tiszamenti színmagyar városban negyven esztendőn át népszerű
kedves fogalom volt a Bekk István katonaügyosztálybeli jegyző neve,
alakja, karakán magyar jelleme. Emberöltőn át százezernyi magyar ügyét
képviselte a hajszálhasogató katonasággal szemben. Szeged népe – ezért –
hálás szeretettel ölelgette körül nótárius Bekk Pistát. Ugyanis
Istvánként csupán a hivatalos írásokon szerepelt ő kegyelme, – Pisti,
Pista úr, Bekk sógor volt az ő neve mindig. A sógor-nevezet a saját
szavajárása után ragadt rá, mert akit szeretett és meg akart becsülni,
ha mindjárt tanyai tarhonyáshasú kismagyar volt is, sógornak, sógor
úrnak szólította. Bekk Pista után Szegeden így támadt egész sereg
népszerűvé vált sógor a polgárság köréből, mint teszem azt: a várnagy
Apró Pista sógor, rendőrbiztos Szekula és Bende sógor, halászmester Bitó
sógor, a vendéglős Janik, Kis Palcsi, halászcsárdás Ónozó Poldi sógorok,
Lechner-téri boltos Böröcz Pál sógor, a szakácstudományáról híres
utibiztos néhai öreg Gróf János sógor, nótaszerző alsóvárosi
franciskánus barát, páter Radvánszky Jóska sógor, Kabók sógor a magyar
zsinórdíszek rajzolómestere, paphalmi nagygazda Gombos Sándor sógor, a
mókás vadász, szinész, író és ivó Terestyéni, másként Csényi Gyula
sógor, tanyai kapitány nátha-Tóth Antal sógor, nagyszakállú
igazgatótanító Kovács Pista sógor, ki minden felköszöntőjét „már a régi
görögök“ bevezetőszóval kezdette, a „polgárőrség“ zászlótartója
fésűgörbítőmester Hirháger Fránci sógor a Felsővárosból, piktor Jóska,
aki egyébként nem piktor, hanem Kovács József tűzoltóparancsnok volt, a
Kertész ügyvéd és Kertész a csirkefinánc (vámellenőr) sógorék, Kriszt
sógor, a nagyorrú városi gazdász, a branyiszkói honvéd s főlevéltáros
Koncz „tátival“ és a többiek még sokan, eredeti, érdekes, érdemes
oszlopai egy színmagyar, erős és derült polgári életnek. Persze Bekk
Pista sem kerülhette el sorsát, végül maga is „Pista sógora“ lett az
egész városnak.

Bekk Pista, aki Debrecenben is diákoskodott, az 1860-as évek végén
került Szeged város szolgálatába. A „víz előtt“ még más kedvű nép lakta
Szegedet. Munkára szorgos volt ez a nép akkor is, hanem azután a
mulatozásokból is kivette részét. Hivatalnokok, kereskedők, iparosok,
halászság, hajósok, gazdálkodók mindnyájan tele kamrával, pincével
rendelkeztek. A jó mód ébren tartotta a jókedélyt, a vigadozó kedvet is.
A legharsányabb közmulatságok a Felsővároson, az úgynevezett
„kiskaszinóban“ zajlottak le. Testvérként szórakoztak ott a
„batyubálokon.“ Az étel-ital egyébként sem volt drága, a cigányok is
beérték a sűrű garassal. Micsoda érzékeny magyar nótákat zengedeztek
akkor. Micsoda daliszépek voltak azok a táncok is. Csörgött, csattogott
a sarkantyú, a lányokon, menyecskéken ropogott a bodros fehér ruha.
Kipegtek, kopogtak a piciny cipellők. Jobb nótás legény, délcegebb
táncos egy sem került ottan vicenótárius Bekk Pistinél. A barnahajú,
buzavirágkék szemű vidám legény évtizedeken át lelke maradt a szegedi
mulatozó társaságoknak. Amilyen pontos volt a hivatalában, hivatalon
kívül a névnapok, disznótorok, lakodalmak, keresztelők, szüretek,
sátoros- és nem sátoros-ünnepek minden szórakozásaiból részét
nyűhetetlenül kivette. Öregeknek és fiataloknak igaz gyönyörűségére így
élt Bekk Pista még a rettenetes emlékű árvíz után is, amely pedig
alapjában felforgatta Szeged társaséletét. Sok muskátlivirágos tűzhely
nem épült fel többé. A jómóddal elúszott a régi füttyös gondatlan jókedv
is. A romok felett palotásabb város támadt. Megnőttek az igények.
Elfinomult az izlés, de felszaporodtak a gondok, felburjánzottak az
idegen erkölcsök is. Más Szeged város volt ez már. Más! Csupán Bekk
sógor maradt meg a réginek. Nem ellenzette a józan haladást, hiszen
tanácsaival ujságíró barátainak révén szeretettel szolgálta, nem egyben
irányította is azt, mégis búsan nézte a szegedi magyar jelleg
kivetkőzését. Legalább részben megpróbálta visszacsinálni a „vízelőtti“
régit. A magyaros érzésű embereket összehozta. A nemes magyar szokásokat
ápolta. A palotás Szegednek is igyekezett megadni magyar zamatját,
magyar zománcát. Érzéseit, magyar lelke belsővilágát külső viseletével
is igyekezett kifejezni. A magyar ruha le nem vedlett róla. Egész
látványosság a Bekk sógor ruhatára, találtatódnak ebben száz rőf
zsinórral cifrázott nadrágok is… Hát még amiket kardokban, fokosokban,
szíjfonatokban, fafaragásokban, kulacsokban, gombokban és magyar
csattokban összegyüjtött?… A magyar csattgyüjteménye különösen olyan
gazdag, olyan eredeti, olyan egyedülálló, melyhez fogható sehol az
ország egyetlen gyüjteményében sincsen. Bekk sógor szorgoskodásának az
eredménye a szegedi néprajzi múzeum is, melyet, mondhatni, a hivatalos
körök ellenére erőszakolt ki. Már ma ez is egyik büszkeségük a
szegedieknek. Nótárius Bekk Pistának valójára nagy érdeme és
érdekessége, hogy az újkor átalakító hullámcsapásai között, mely
oktalanul lekicsinyelt népéleti kincseinket tömegestől sodorgatja le az
enyészet mélységeibe, – sem szívét, sem fejét nem veszítette el. És míg
egyrészt nagyhálóval halászgatta a felejtés iszapörvényéhez sodort
kincseket, másrészt a maga nemes szeretetét fel tudta gyujtani sok
kiváló írónk és művészünk lelkében is. A Szegeden felserdült írók közül
Mikszáth Kálmán, Pósa Lajos, Sebők Zsigmond, Lipcsey Ádám, Gárdonyi,
Kemechey, Tömörkény, az inkább lágyszavú Homok (Cserzy Mihály), „költő“
Kisteleki Edus, világjáró Becsky Laci és még többen is „szegediek“
merítettek, meregetnek ma is a Bekk sógortól szinte ihletett erővel
feltárt népéleti történeteinek, jellemzéseinek őskincseiből. A művészek
közül Vághó Pál, Fadrusz, az öreg Vastagh apó, Garay Ákos mindnyájan
gyönyörüséggel keresték fel a szegedi nótáriust, akinek atyai
támogatásával kerültek a művészi pályára – az egyszerű föld népe közül –
a Németországban ösmert nevű rajzoló, Berlinben kint lakos Tóth-Molnár
Ferenc, a Franciaországba elszármazott Fancsali-Nagy János festők, egy
Végh nevezetű szobrász. Ezermesterkedő szegedi műiparosokat ugyancsak
Bekk sógor buzdított a különféle „magyar mívekre“.

Hermann Ottó, Seemayer Vilibáld megbecsülték, figyelmükre méltatták a
nótárius Bekk Pista néprajzi ösmereteit. Node nem is csoda az, hogy a
népéletnek annyi minden hétfátyolos titkát elleste Bekk sógor, hiszen
egy-egy vasárnap délután – korra nézve – három-négyszáz esztendőt
képviselő Matuzsálem apók összegyültek az asztalánál, mint vén Somogyi
Jóska pandurkomiszáros, aki Rózsa Sándort a „szegedi várba“ bevitte, a
Rózsa Sándor barátjai közül Zákány uram a kilencvenkét esztendős
alsótanyai öreg gazda, Pottyondy „bácsi“, ki már 48 év előtt mint
főhadnagy szolgálta a „császárt“ Taljánországban, Viski szíjgyártó,
Bárkányi a pék, Kiskaskötő-Tóth János 48-as hadnagy s még sok másan
vízelőtti öregek… Makrapipáink szűzdohánytól füstölögtek ilyenkor.
Savanya buckai illatozott a rózsás kancsóból. Sok minden komoly dolog,
de huncutság is szóba került. Mesék és valóságok elegyest bokrétástól,
mint az aranyos napfénynél kibontakozó árvalányhaj pihés fehér fürtjei a
réten, a virágszagú magyar mezőkön. Hej, huj! Olykor az udvari dudás
Csonka-Bukoca-Tanács Ignác vizimolnár gazda is „rátette“ a Joó-pálost, a
régi szegediek verbunkos táncdalát… Minek folytatnám tovább! Elavultak
már azok a magyar nóták. A hegyről lefelé ballagunk mi is, kedves Pista
pajtás.




A dudások.

A szerbekről, tótokról oláhokról tartják, hogy a dudaszó a legkedvesebb
muzsikájuk. Tótról, oláhról most nem beszélek. A szerbekre csakugyan ma
is igazság, hogy dudás nélkül a lakodalmuk sem igazi lakodalom. Még a
Vojnicsok, Dungyerszkiek is megkivánják olykor-olykor a dudaszót. Ezek
az igazi, legsikerültebb bácskai mulatságok. Az angolszabású köntös
lehámlik az urakról. Égőszemű bunyevác, füstös orthodox szerb lelkük
kívánsága szerint járják a bolondját.

– Hujju, juhh! – a dudaszóba belezördülnek a mélabús zengésű tamburák
is. – Hujj, ju! – Ti édes Danicák, Maricák! Ilyenkor szép az élet.
Ümmög-zümmög a kórus. Zsibolyog a duda. Ez a tánc.

Régentébb a magyaroknak is kedvelt zenészük volt a dudás. Apafi Mihály
fejedelem urunk idejében a főurak mulatságain is ott szerepelt a dudás.
Mártogatós, döbörgetős hajdutáncot jártak a duda ingerletes hangjaira.
Még a templomban is szóhoz jutott a dudás. A régi Szegeden, a
karácsony-éjszakai éjféli misénél, az egyházi szertartások után, a
boszorkányok órájában, a minorita-atyák templomába dudaszóval vonultak
fel a felsőtanyai pásztorok. Bizsergetős dudaszó mellett énekelték
pásztornótájukat „Jézuska köszöntésire“. Midőn kövér volt az
ajándékbárány és a kecskegidó, a minorita páterek fráter-szakácsa is a
pásztorok közé elegyedett és a kegyes öreg Mária dajkákkal, bizsergetős
dudaszó mellett, az oltár körül, a Jézuska jászolánál úgy táncoltak a
szeri-puszták magyarjai…

*

Pogányhangszer a duda. Nem hiában készítik többnyire kecskebőrből,
érzéki hangok sikolytoznak a kebeléből. A kecske különben is a néphit
babonáshírű, titokzatos állatjai között szerepel. A fekete macskák,
fekete kakasok, fekete kutyák, fekete ártányok ördöngös
állatseregletében a fekete kecskének is kitünő hírneve van. A
boszorkányok többször kecskén lovagolnak kárhozatos péntek-éjféli
mulatozásaikra. Az ördög pofáját és a kecskefejet is hasonlatosnak
mondják; tehát abban is van valami, hogy a dudaszóval mulatozó ember az
ördög-tükörében nézdegeli magát. A kecskebőr-dudából ördögöcskék
öltögetik ki szőrös nyelvüket. Vihogják a mámoros embert. Rémletes,
mégis kacagtató torzképekkel vigyorognak rá… A dudaszóval halálig
lehetne csiklándozni az embert, midőn a meztelenül ledér visongások
ellágyító melódiákkal váltakoznak vakmerőn, szilajul. A dudaszónak ezen
ördöngös varázslata a mi nagy írónkat, Mikszáth Kálmánt is magával
ragadta s ha majd egyszer fekete kecskén – az árnyékvilágba – ellovagol
az utolsó dudás is, hirök, nevök fennmarad. Mikszáth Kálmán írásaiban
élni fognak a dudás Lapusnyákék. Hisz ennek a bölcselméjű, képzelő
erejében mégis bájosan gyermekies nagy írónknak az írásai is piros
süveges, fekete palástos éjféli dudás igéző muzsikájára emlékeztetnek.
Aranyporos napfényen fekete pillangót varázsol a fehér rózsára.
Meglepőleg odavetett szavával elborzongat, majd pogányos gyönyörűségekbe
csiklandoz minket.

*

Én Istenem! Mennyi jövő-menő érdekes alakja is volt egy-egy régi magyar
portának. A kamra, a pince áldásaiból bizony sokfelé jutott. Kinek
marokkal, kinek vékával, kinek zsákkal mérték a kenyérnek valót. Üres
kézzel senki nem távozott a bálványfaoszlopos kapun kívülre. A pusztuló
magyar világ ősalakjai között időnként egy öreg dudás is be-benézett
hozzánk. Bagoly Bálintnak hívták, de „Fúrú“ volt a csúf neve. Olyan öreg
volt már, hogy mindennap egy régi nótát felejtett el a vén dudás. Az
uriházaktól éldegélt már. A dudája nyakán s fején dúsan kirakott
kalárisszemekről regényes történeteket beszélt. Százszor elsorolta,
melyik gyöngyszemet melyik asszonytól vagy lánytól kapta, mikor még ő
nyalka, fiatal dudásember volt… Halottak voltak már azok mindnyájan; de
a vén dudás nem hagyta veszendőre az emléköket. Porladó női szépségek,
régi táncok, felejtett nóták tört emlékeivel volt tele a fogatlan szája
és nyekergős öreg dudája. Valahol a temetőszél felé lakott Bálint.
Csupán és egyedül azért haragudott szörnyen, midőn a kocsmákban
huncutságból ráfogták a dudájára, hogy az macska bőréből készült…

Később egy igazi nagy dudást, telivér magyar dudást Szegeden ösmertem
meg. A vizimolnárok rendjébe tartozott Csonka-Bukoca-Tanács Ignác. Mint
vizimolnár, mint dudás emlékeztető eleven jelül maradt vissza a régi
világból. Malomja a szegedi Alsó-Tiszán, valahol a Boszorkány-szigetnél,
garatolt. Nem lángelős lisztet őröltek már azon. Paprikatörő malomnak
alakították át.

Bukocát nótárius Bekk Pista „sógorral“ kerestem fel szép ünnepi-délután.
Az Alsó-Városon a Pálfi-utcában volt csinos tornácos háza a
vizimolnár-dudásnak. A padláslyukból piros paprikafüzérek virultak ki az
utcára. Odabent éppen borotválkozott a dudás. A fehér szobasaroknak
fordulva, tükör nélkül borotválkozott a dudás. Várakoztunk az
ösmerkedéssel, meddiglen az éles késsel símára kaparta orcáját és
gégáját. Ekkor bemutatkoztunk. Paroláztunk is egymással:

– Bukoca uram, van-e itt közeliben valami jó csárda? – tudakolta
mindjárt Ábrahám Jani pajtás a Rókusról, aki sallangos paripákon
repített le minket az Alsó-Városra.

– Volna bizony itt. Csak mindjárt az utcasarkon van egy, ahol finom
piros bort mérnek, – felelte a dudás.

– Akkor gyerünk! Ne hervadozzunk itt száraz torokkal, – Tömörkény István
az író is közbevágott, – lóduljon át kelmed is velünk egy ital borra.

– Még pedig dudával együtt, – szólt nyomatékosabban katonaügyi nótárius
Bekk Pista.

A dudás rábólintott:

– Ügön! Ott leszek! Még pedig a kecskefejűvel, – Ignácnak ugyanis két
dudája volt. Az egyiknek a koronafájára kecskefej, a másiknál
kisasszonyfej volt kifaragva. A kisasszonyfejűt gyengébb dudának
véleményezte Ignác, – bárlan ez cifrább, mint a kisasszonyok… Az igazi
duda – kecskefejű.

– Mekk, mek! – hamiskásat nyekkentett a kecskefejűvel. A kidülledt
üvegszemű, szakállas és kunkorgós szarvú fejecske szinte öklelt,
vigyorgott is, mint egy sánta ördög.

– Honnét sikerítette ezt a csudát? – tudakoltam.

– Magam farigcsálok ilyesmit, – a dudás kidűtötte mellét. Széles melle,
bivaly nyaka volt a komának. Eleven sárga szemei dévajul villogtak. A
kövér, kerekarcú embernek csupán a bajúszsodrintás nem sikeredett. A
bajúsza bizony szaporább növésű is lehetett volna. Midőn tovább beszélt,
az arca csak úgy dagadozott az önérzettől: – az ám, dudafejeket is
farigcsálok én. A szerb dudások messzi földről eljárnak én hozzám
kecskefejekért…

– És a nótákkal hogy vagyunk, – mondtam én.

– Ami az újabb ficánkos nótácskákat illeti, bizony azokért nem törtem
magamat. Azonban a régieket illetőleg becsülettel szolgálok az uraknak…
– A csárdában emberül is beváltotta szavát Csonka-Bukoca-Tanács Ignác, –
ez volt a neve, nem én találtam ki… Mint beteg birka tüdőjéből a hangok,
nem herregett az őkelme dudája. A kecskefejű dudából élesen, kedvesen,
ingerletesen süvöltöztek, zsibolyogtak kifelé a melódiák.

– Hujj, juhh! – Ábrahám Jani és a fekete Pillich Imre a nemes várostól
már kurjantott is, dobbantott is, midőn a „superes“ táncnótába kezdett a
dudás. Akkor meg mindnyájan elméláztunk, földnek szegtük tekintetünket,
midőn a búsongós parasztiak következtek:

  Magasan száll darumadár,
  Nagyokat is kurjant…

– Üljön le már kend! – mondta Tömörkény, mert a dudás állva zötyögette a
hangszerét.

– Ilyenkor, kérem, nem lehet.

– Már miért nem lehetne?

– Amikor én most szolgálatban vagyok? – a kérdésre kérdéssel felelt a
dudás, a megbotránkozás erősen kiérzett a szavaiból.

Bekk Pista is megszólalt.

– Hát ráncosszárú bűgatyája van-e még kendnek?

Keserveset nyekkentett a duda. Restelkedve hümmögte az ember:

– Kimönt már az a divatból…

– Hujj, juhh! – némely éjszakán a holdfény palástos szél pogányos szilaj
nótahangokat sodor végig a Tiszán. Az utolsó vízimalom utolsó molnára
dudálgat ilyenkor. A malomházajtó küszöbéről fel nem jegyzett,
felejtett, különös, régi, nyers magyar nótákat dudálgat. És én elhiszem
azt, hogy ilyenkor megelevenedik a Boszorkány-sziget[5] átkos porondja.
Régi, félelmetes boszorkánymesterek, vérpiros szájú fiatal boszorkák, a
máglyatűztől megszépülten, kéjre ébredve járják a kárhozatos
boszorkánytáncot a víz felett sikkangó dudaszó csiklandós hangjainál.




A podeszta.

A boldogult Ciotta podeszta idejében Fiume még igazán kedves gyöngyszeme
volt a Szent István király koronájával jelképezett magyar birodalomnak.
A fiumeiek a magyar-olasz testvériség jegyében nemcsak békésen éltek s
gyarapodtak, hanem a barátkozásra is ráértek a tiszamelléki rónák
hevülékeny magyarjaival. Olyik napon az Adria mellől fel-felkerekedett
két-háromszáz főnyi fiumei vidám olaszság, nők-férfiak elegyesen és
polgármesterük, a gavallér Ciotta podeszta, vezetésével hol Szegedre
rándultak halászlére, hol Debrecenig kalandoztak el a világhires kolbász
és zsírban pirult aranybőrű fonatos, ős debreceni csemegék
tanulmányozására. Persze, viszont, Szögedéből és Debrecenből is
verbuválódtak lelkes magyar társaságok, akik időnként Fiumét keresték
fel. Nagy Lajos királyunk óta az olasz s magyar testvériség nem állott
ilyen erős lábon. A fiumeiek e testvériség megpecsételéséül, Ciotta
podesztájok hasonló megtiszteltetésének viszonzásáúl, a debreceniek és
szegediek polgármesterét „díszpolgárul“ is megválasztották, ezentúl ez
volt az alapja és magyarázatja, hogy a magyarok Szegeden és Debrecenben
is „podesztának“ nevezték a polgármesterüket. A két híres város
polgármesterének: Zákányi Pálfy Ferencnek Szegeden és Németujfalui
Simonffy Imrének Debrecenben holtig „podeszta“ maradt a nevük. A szelid
Pálfy podesztáról szegedi ujságíró korában Mikszáth Kálmán festegetett
csípős jellemzéseket:

– Ha kutba néz: mély belátású Pálfy podeszta, – ez a mondás is Mikszáth
Kálmán szederlébe mártott tollából buggyant ki. Én meg most a
debreceniek podesztájáról, az őseihez szintén megtért Simonffy Imréről
mondok el egyet s mást.

Simonffy Imre még 1848. előtt került be nemes Debrecen város belső
szolgálatára. Régi érdemes családi összeköttetések is egyengették az
útját a fiatal „hites-ügyvédnek“. Debrecennek fejedelmi határával
ősidőktől gazdag hire volt. Akit egyszer a debreceni polgárság „belső
emberéűl“ megtisztelt, annak már jól meg volt vetve a fejeágya. Az
ilyenek nem rebelliskedtek, nem csörögtek tovább, mint ahogy az itató
vasfazék is elhallgat, minekután a lőcsfőről a kasfarba beveszik. Az
1848. mégis megmozdította Debrecent is, a „piros pántlikásokkal“ a
fiatal Simonffy is elvonult a harcmezőre. Kiérdemelte a honvédszázadosi
rangot, node hosszú életében ez is volt az utolsó kurucsága… A kalapot
otthon sem viselte a podeszta. Feleségére, az erélyes, okos, takarékos
magyar nagyasszonyra, aki a debreceni előkelő Tóth polgár-családból
származott, nem talált a mondás, hogy hosszú haj: rövid ész. Az sem
illett rá, hogy mint rezgő nyárfalevél, olyan az asszony. Milliókra
szaporította a családi vagyont és felsőbbségét a városházán is
olyannyira elismerték, hogy míg a podesztát hátmegett „Imre néninek“, a
nagyasszonyt „Julcsa bácsinak“ tisztelgették a halvérű debreceniek.

Akkortájt még a debreceni diákot sem esztergályozták körül a nyugati
divatok és elfinomodás „kultur-műhelyében“. Torzonborz, tüskés, szilaj
népség volt a debreceni diák. Mindjárt szemükbe tünt, midőn a
„Nagyerdőbe“ vezető óbester „Simonyi-út“ mentén nyári lakot építtetett a
podeszta. A kaján diákok fekete táblát szegeztek ki a szőlőskert
kapufélfájára, rikoltó fehér festékkel ráírták:

– Ezt a villát nemes Debrecen város tégláiból építették! – Bárlan
Debrecen városnak volt s van hatalmas téglagyára, a podesztát illetőleg
a diákság ráfogása nem volt igaz. Simonffy sokat tartott a „becsületre“,
noha azelőtt bizony történtek a „debreceni földön“ olyan hivatalos
gazdálkodások is, melyekre illett a civismondás: – ki mit őriz, abbul
il!…

A takarékos Simonffy podesztának a „két pízes“, másként
„suszter-havanna“ volt kedvenc szivarja. A városházán hivatalnokait
jutalmazásul – letegezte. Midőn pedig a törvényhozás rendezte a
szabadságharc vén katonáinak nyugdíjügyét, a milliomos podeszta is
előkereste honvédtiszti igazolványát és folyamodott a honvéd-nyugdíjért.
A századosi illetményt kiutalták neki és a debreceni öreg honvédek
között támadt nagy öröm. Valamiféle huncut ujságíró elhiresztelte, hogy
a podeszta a „honvédpénzt“ szétosztja a szegényebb bajtársak között.
Várhatták.

Debrecenben ősidők óta a nemes város a legelső és legszívélyesebb
vendéglátó gazda. A város háztartásában évről-évre súlyos összegekre
kerekednek ki az úgynevezett „vendig pízek“; mert debreceni nemzetes
polgár uraimék a maguk házkapuját nem örömest nyitogatják az „idegen“
előtt. Hanem ott a nemes város. Kerül, amibe kerül. Debrecen város
ötösfogatokon kocsikáztatja és nyalka hajduk seregével szolgáltatja ki a
dús városi lakomákon vendégeit. Külön belső ember a főrendezője ezeknek
a lakomáknak. (Ha jól emlékezem, jelenleg a derék Kiss Sándor fogalmazó
a katonai ügyosztálytól ez a mindenre kiterjedő figyelmű városi
főceremónia-mester.) Ilyenkor a pukkanós bor a legszerényebb ital. A
pántlikás szivarokból is csupán az „especiálisok“ járják.

– Hadd emlegessik meg Debrecent! – az Arany Bika díszterméből
kihallatszó muzsikát lent a kávéházban, pohár hideg víz mellett, a
legzsugoribb civisek is büszkén hallgatják. A „tábla pízt“, ilyen
körülmények között ha még akarta volna sem igen költhette el Simonffy
podeszta. Debrecenben a vendégeket elfogdossa a város, a jó város, a
nemes város s így a podesztának legfeljebb csak Imre-napkor kellett –
otthon – asztalt teríttetni. Meg némely nyári délután ruccantak ki a
barátok a szőlőskertjébe, ahol kint nyaralt és: debreceni szokás
szerint: savanyúvizes „vinkóval“ száraz kolbászt, zöldhagymás liptói
túrót ozsonnázgattak. A podeszta az egyik alkalomnál ilyenkor mondta a
huszárjának:

– Eredj Lajos a pincébe. Szállíts fel savanyúvizet is abbul az új
ládábul, amelyiket tegnap küldtek a Csanak bóltbul.

Lajos huszár, csengő-pengő tarajos sarkantyúszóval, lebillegett.
Kibontotta a ládát és ahogy illik, kóstolót is kortyintott az első
üvegből, midőn kihúzta a dugót.

– Pfü! – elfintorította az orrát és a sarokba vágta az üveget. A
második, harmadik, negyedik s az így tovább feldugaszolt üveg is
ugyanerre a sorsra jutott… Odafent már nem győzték várni Lajos huszárt a
savanyúvízzel, a daliás nánási Oláh Károly fiatal szenátor úr (kinél
barátságszeretőbb, lélekben is nemesebb magyar úr nem került Debrecenben
sem!) utána ment Lajos huszárnak a pincébe. Álmélkodva nézte az
üvegroncsokat:

– Hejnye, Lajos! Hát maga mit csinált?

Lajos huszár már ekkorra földhöz vert vagy egy félláda savanyúvizet s
önérzetesen szólott ki az üvegroncsok közül:

– Instálom, romlott víz ez…

– Már miért volna ez a víz romlott?

– Kérem alásan a szenátor urat, olyan büdös szaga van ennek a víznek,
mint mikor a kotló alá zápul a tojás! – Lajos huszár menten földhöz
csapta a kidugaszolt újabb üveget is.

– Ember! Megbolondult maga! – förmedt fel a szomjas szenátor, – hisz
ennek a víznek éppen ez a tulajdonsága. A szagáról nevezetes a parádi
víz…

– Már kérem szépen a tekintetes urat, parádé, nem parádé, én bizony
szigyenlem felvinni az asztalra ezt a vizet.

– Lajos, maga csak ne okoskodjék, – szólt rá a szenátor. Lajos huszár
fejcsóválva szállított fel néhány üveget. – Képzelje Imre bátyám, mit
csinált ez a Lajos, – Oláh szenátor nevetve beszélte el a pincebeli
esetet.

A huszár mintha csak nyársat nyelt volna, úgy mereszkedett az
asztalvégnél. A podeszta arcán sem mozdult az izom. Hiában nevetett az
eseten a társaság, hidegen hallgatott. Csak a beszéd végeztével szólt
oda komolyan bizodalmas Lajos huszárjának:

– Te Lajos, hocci csak azt az üveget! – de mindjárt utálattal is
taszította tovább s szemrehányólag fordult a szenátorhoz: – Pűh, te
Károly, beszilhetsz te! Ennek a Lajosnak mégis csak igaza van. Bizony
romlott víz ez!…

*

Simonffy podeszta hivatalos szobájában dugig voltak az öreg asztalok,
karos, bőr és brokátszékek, különféle ódon szekrények, talpas lámpák,
talpas óra és aranykeretes vén velencei üvegtükrök. Az öreg asztalokon,
mahagóni és cseresnye szekrényeken hónapokig felvágatlanul hevert a
város címére érkezett könyvek, folyóiratok tengertömege. A podeszta a
szeménél jobban féltette azokat, ha valamelyik tanács-úr el akart vinni
belőlük, keményen kiáltott rá:

– Azt csak hagyd ott! Ahoz ne nyulj! Ezek a város könyvtárába valók…

Midőn azután tűrhetetlenül meggyűltek a halomra dobált könyvek s „Mihály
bácsi“, a podeszta hivatalos legénye, elunta rakosgatásukat,
porozgatásukat, nagytakarítást csinált. Egyszeriben eltüntette a
könyveket. A polgármesteri hivatal előszobája mellett volt egy setét
kamrácska, úgynevezett „kulina“, melyet régente a kályhafűtők
használtak, amikor még kivülről fűtötték a polgárnagyi szoba búbos
cserépkályháját, Mihály bácsi ezt a lyukat rendezte be városi
könyvtárnak s ide hordogatta a féltett nyomtatványokat. Megtörtént
azután egyszer közben az is, hogy a város háromszáz darab vasúti
törzsrészvényének, melyet a Debrecen-Hajdunánási vonal kiépítésekor
búsás pénzért váltottak, szőrén-szálán nyomaveszett. A polgármesteri
szoba minden zugát felkutatták, sehol nem találták a részvényeket s már
éppen Végh Gyula rendőrfőkapitányt is mozgósítani akarták a legényeivel,
mikor ültőhelyéből halkan megszólalt a podeszta:

– Én most már egészen bizonyosan emlékezem ezekre a részvényekre. Itt
ni, a sarokasztalon sokáig itt hányódtak-vetődtek a könyvek között.

– Hm! Akkor talán a könyvtárban néznénk meg? – kahintott közbe szeliden
a csendes humoru s iziglen kálvinista magyar bogáthi Hajdu Gyula
adószedő szenátor.

Simonffy podeszta felkapta a fejét, hegyes füstöt lökött ki a levegőbe a
„két pízes bűrszivarbul“:

– Mondasz valamit!… Hm! mégis okos ember vagy te Gyula…

A kormos kulinából tényleg előkerültek a „háromszáz részvények“… Nagy
kort elérvén, midőn már nyugalomba vonult a podeszta, megszokásból a
hivatalba még sok éven feljárt utódjához, az érdemes Kovács József
„polgármesterhez“ – „dévánkozni“. Mígnem egyszer azután a jó öreg
Simonffy podeszta is elfeküdt az örök nyugalomra a Cegléd-utcai temetőn
és zengő szélviharok zúdultak keresztül az aluszékony városon és ólmos,
kövér tespedésükből felébredeztek a debreceniek. Uj alapjain káprázatos
erővel, fenségesen kezd kibontakozni az őscivis-város. Mindamellett azt
kivánom, hogy a helyénvaló takarékosságot, magabizó kitartás és
szívósság azon civis erényeit, melyekkel az öreg Simonffy podeszta
erősen is fel volt vértezve, ne kicsinyeljék le s ne tagadják meg az új
viszonyok között sem. Maradjanak méltók a város címeréhez, amelyben a
pajzskeretbe foglalva látjuk a kitárt – bibliát is…




A debreceni nagyszabadságon.

A debreceni régi híres országos vásároknak volt népies nevük –
nagyszabadság. Századok óta négy ilyen vásárja van a
civis-köztársaságnak. Januárban esik a Remete-Antal –, áprilisban a
Szent-György –, augusztusban a Nagyboldogasszony – és októberre a
Dienes-napi vásár. Régente hetekig, négytől-hat hétig elnyúlt a
debreceni vásár. A különféle vásári rendszabályok, kalmár szabadságok és
szokások keretében nemcsak adás-vételek, hanem a szórakozások is
rendkívüli méretűek és érdekességűek voltak. És ünnepként folytak le
ezek a szép napok. Az ünnepiesség nemcsak a lelkekben, hanem a külső
díszes viseletben is felpompázott a szélrózsa minden irányából
összesereglett földmívesek, pásztorok, iparosok, hazai és külső országi
kereskedők, az uraságok, a kocsmárosok, cigányság, komédiások festői
tarka tömegeinél.

A számlálhatatlan milliónyi értékek, amelyek itt az élet-piacon, a
barom-, ló-, birka-, disznó-vásártereken, a kalmárság emeletes
kő-árúházaiban, a kirakodó iparosok sátoraiban összehalmozódtak,
kápráztató és felemelő erővel hatottak mindenkire. Még csak gyerek
voltam az időtájt, mégis átéreztem az öregek büszke elégültségét,
öntudatos nyugalmát, a kövér jólét szélesreterpedt derűjét, mely abból
támadt, hogy a magyar föld és szorgalom termelte mindezeket a kincseket.
Ezekért egyedül az Úr Istennek tartozunk hálával. Ezek nemzeti kincsek;
melyeknél azonban az összesereglett emberek sem voltak utolsóbb
értékűek. Ebben az óriási sokadalomban a férfiak és nők nyílt tekintete,
délceg tartása, méltóságos komoly viselkedése és csendeshalk, egymást
megtisztelő érintkezése gyönyörűen bizonyították, hogy ez nemes faj.

A szende asszonyokról nem is beszélek. A férfias erő és délcegség olyan
példányképei sorjáztak itt fel, aminőket csak egy uralkodó és
uralkodásra termett faj képes kiválasztani lelkéből-véréből tisztán. A
földnépe és a birtokos nemes úr csupán ruházatban és műveltségben
különböztek. Az arc és lélek szépségei, értelemtől sugáros homlokuk
közös eredetről beszéltek, az egyfajtát mutatták be. A Rákóczi
Ferenc-fejű tiszadobi Porkoláb gazda (az avarok a papjaikat nevezték
bokolábra néven) főúri ruhában az udvari bálon nem rikított volna ki,
mikénthogy a büszke szentmihályi gróf Dessewffy Aurél népies gunyában a
dobi község-bírói székből nem vált volna ki különösebben. Abban az
időben még annyira húzott egymáshoz a fajtánk. A paraszt nevezetet a
jobbágy sorsból szabadultak sem vállalták, sőt maguk között a durvát, a
közönségeset, az ostobát csúfolták „bőrhasú parasztnak“. Árpád apánk
honszerző nemzetségének önérzetes lelke kivillogott a debreceni
nagyszabadságra összegyűlt magyar tömegek szeméből. Az urak talpa alól,
persze, még nem siklott ki a föld. A köznépet sem sodorták testi-lelki
züllésbe az uzsorás váltók, spiritusz és a nagyzoló, kapzsi idegen
erkölcsök.

Hintók, bricskák, sallangós gazdakocsik, a kisgazda járomfás ökörfogatja
eredeti szekértáborba verődtek a külső-vásártér porcsinos mezőjén. Az
öblös szabadkutak gémjei naphosszat nyikorogva szippantgatták a vizet. A
gyepeshátú, földbe épített óriás téglapincéknél áldomásttartó magyarok
zajlottak. A laci-konyhák élénk során serpenyős zsírfürdőkben sistergett
a bőrös malacpecsenye, kolbász, debreceni fonatos. Hűtött sör, savanykás
bor patakzott a kecskelábú asztalokról. A kisgazdák és különösen a
pásztorok kedves kifogó-helyei voltak ezek a földpincék. Ahol a pocok
bandák reggeltől-estélig, estvétől-reggelig szünetlen cincogták a
félország legkülönlegesebb pásztor- és betyárnótáit.

Barca Dani, a komiszáros, nyolc-tíz lovaspandurral fékentartotta ezt a
harminc-negyvenezer főnyi embersokadalmat. A városi belső-vásárban
inkább fordultak elő izgágaságok. A gyepszélen némelykor a pásztorok
akaszkodtak össze. A mi számadó juhászunk Cifra-Sallai Sándor soha ki
nem maradt az ilyen csetepatékból. Virágos szűrét többekszer benthagyta,
birkáinak az ára is odamaradt, ellenben a lékek évről-évre szaporodtak a
koponyáján, noha esztendőközben példás juhászi életet élt.

*

Az egyik debreceni nagyszabadságra én is felejthetetlenül
visszaemlékezem. Az apám nagyjószágokat hajtatott fel a vásárra.
Alkonyatkor indultunk hazafelé. A nyilazó napvilág bucsu sugaránál a
debreceni kétágú torony aranycsillagai a toronyra szállt égi jelként
ragyogtak. Oszladozó nyájak bőgtek az országúton. Nyihogtak a lovak.
Egyik-egyik kanca élesen nyerítve hívta kis-csikóját. Jókedvű emberek
kacaráztak a kocsikon. Vagy nótaszóval dícsérték a sikerült vásárt.
Hazafelé menet több úri fogattal verődtünk össze. Mi vezettük a
kocsisort. A mi vastengelyes bricskánkat széltében fogott három erdélyi
faj-ló repítette. Ezek a szikár fejű, karcsú lábú, arabsvér-keverék
paripák voltak kedvencei apámnak. Kocsiba és – mint szenvedélyes agarász
– hátilónak is ezeket a kecses, okos, csupa nemes ideg- és
tűz-jószágokat tartotta. A Hajdúságról Brassóig kész volt lekocsizni
kedves paripáiért. Lókupec örmények, szilágysági és erdélyi híres
lótenyésztők kedvvel szolgáltak neki, kedvvel adták kezére a fejedelmi
állatokat, mert igazi árát nem sajnálta a „jó lónak“. A remek teremtések
közül száz lovat is összecsereberélt addig, míg a kedveszerinti fogatot
összepárolta. Az ilyenekre illett is a „tüzes sárkány“ nevezet. A
kocsist is meg kellett válogatni melléjök, aki értett a nyelvükön.
Kocsisnak a vén Balogh Pista ilyen ember volt. Istenes-ember hírében nem
állott Balogh; sőt „rossz“ Baloghnak nevezték a kissé hajlotthátú,
madárhúsú, izmos vén embert. Szinte szúrt a sárgásbarna szeme. Az ilyen
szemet macska-szemnek, magyar-szemnek is nevezik mifelénk. Horgas
keselyű orra alatt kunkorgós fehér bajúsz berzenkedett. Mintha Botond
vezér kalandos seregéből maradt volna vissza ez az agyafúrt vén huszár,
ki már 48 előtt fogyasztotta a „császár kenyerét“, 48-ban meg a magyar
zászló alatt verekedett öreg Virtemberg-huszár cimboráival. Azontúl a
kocsmáknak, méneseknek, meg a német zsandároknak lett réme Balogh. Lovat
lopott, verekedett, betyárkodott mindenfelé. A mi lovaink körül is
szerencsét próbált egyszer. Ám az éber kocsisok rajtacsípték s ha az
apám közbe nem lép, agyonverik. Apám még gyógyíttatta is a kegyetlenül
összetört öreget. Balogh később, mikor már a betyáréletből kivénült,
hálából hozzánk szegődött kocsisnak. Olyan kocsis nem került másik. Ő,
meg a lovak beszélgettek egymáshoz. Halk szóval játszva kormányozta a
legszilajabbakat is. Élesebb felkiáltása fájdalmasabban hatott rájuk az
ostorcsapásnál.

A debreceni nagyszabadságból hazafelé menet – ekkor is – a vén Balogh,
rossz Balogh ült a bakon. Elébe vágtunk már sok vásáros kocsinak.
Ilyenkor a más porát nyelni, hazafelé menet az úton időt vesztegetni nem
magyar szokás. Debrecentől Nánásig az utat rövid fujtatással –
Böszörményben a Vilmányi Sára asszony fogadójánál – szoktuk megtenni.
Most akadályunk támadt. A vert út mentén göröngyös, döcögős volt a
fasorköz. Erős négy lóval, könnyű parasztkocsin egész szekérderék
„böszörményi bicskás“ poroszkált előttünk. Ezek a böszörményiek
verekedős, zsiványkodásra is szer, gazdag kevély hajduk voltak mindig.
Mostan is szilajul kurjogattak a kocsiderékból. Rázogatták a kulacsot
hetykén. Midőn melléjök és eléjök akart vágni a kocsisunk, engedték
egészen a fordulásig, de ekkor azután:

– Gyihé! – közécsaptak a négy lónak. A vert út kövér porában vígan
iramlottak tovább. Minekünk a gyötrelmes, döcögős útszélen, melyet még
egy korábbi nagy esőzéskor felvágtak a marhák, lehetetlen volt a
versenyzés; mert az apám sajnálta a lovait is. Számoltak ezzel a
böszörményi zsiványok is. Mihelyt megcsendesedtünk, visszatartották a
lovukat. Amikor pedig elejbük akartunk vágni, kötekvőleg ismét neki
engedték a gyeplőt. Röhögték a próbálkozásunkat. Csúfszókat kurjogattak
felénk. Az apám végül puskájához kapott:

– Mégis csak közé durrantok a lovuknak, – mondta.

– Kár volna azokért a jó lovakért, – szólt Balogh.

– Igaza van, öregem, – apám némileg lecsendesült; de mivel a
böszörményiek tovább komiszkodtak, ismét fellobbant. A bicskások közül
egy sugár bajuszú, hórihorgas hajdú volt a leghangosabbik. Ez károgott a
legcsúfondárosabban. A lovakat ez ostorozta irgalmatlanul: – no, ezt a
betyárt mégis csak megsrétezem, – mondta az apám.

– Ilyen ürgések[6] miatt csak nem szerez bajt az én kedves uram, –
vélekszette halkan Balogh, – inkább tessék rám bízni. Majd móresre
tanítom én őket, hogy máskor ne kössön ki rendes úri emberrel az
ilyenféle bűrhasú paraszt…

Apám a rossz Balogh berzenkedésére elnevette magát:

– Jól van, no! Lássuk. Mit tud kend?

Balogh megcsendesítette a lovakat. Nagy hujjongatva a böszörményi
bicskások is megcsendesedtek. Balogh valamit motyogott a lovaknak. Az
arabsok hegyezni kezdték a fülöket. Majd mintha kígyó szisszentett
volna, a vén kocsis hátborzongatón különös hangjára, összeágaskodtak a
lovak. Azután…

– Urficskám, kapaszkodjék a kocsi oldalba, – még figyelmeztetett az
öreg. Azt hittem, hogy ég-föld összeszakad, olyan irtózatos erővel
zúdultak neki a lovak. A böszörményiek a vert úton most már hiában
ostorozták a lovukat, a saroglyát elértük. Már kocsi kocsi mellett
csörgött. – Huj, Mirza! – az aranyszőrű ostorhegyesre, mint átkozódó
pogány pap, szörnyüt rikkantott az öreg. Egész megnyult a vén ember.
Mintha szárnya nőtt volna, félemletesen lobogott a félvállára akasztott
fekete dolmány és az ostorral – amúgy visszájára – közécsapott az
elfehérült bicskásoknak. Pillanatig, a két kocsi mintha egymáshoz ragadt
volna… Behunytam a szememet. Óriási csattanást, recsegést hallottam.
Rémleteset zökkent a kocsink, hanem azért tovább száguldottak a lovak. A
fojtogató porfelhő elborított mindent. Emberi jajsikoltás, lovak vészes
nyerítése süvöltött a hátunk megől.

– Teringettét! – kiáltotta apám, az irtózatos zökkenéstől a pipacsutorát
majd hogy ketté harapta, – mi volt ez öreg?

Balogh, a horgas orrú, szikár öreg magyar, halkan felnevetett:

– Eh, heh! Ez bizony egy kis tengelyvégszegakasztás volt, kedves gazdán…

Dorogi Farkas Pál és a böszörményi öreg Fábián Tóni bátyám (kinek
szavajárása szerint már a „hetvenhetedik ősapja“ is „tekintetes úr“
volt!) a Vilmányi Sára fogadójában beértek bennünket és beszélték, hogy
a bicskások kocsija az országútról az árokba fordult. Beszakadt fejjel,
zúzódott bordával, tört karokkal és kerékkel cselekedték azt a borzalmas
jajgatást.




Kustár Ignác piarista.

Kustár Ignác piarista sem a szerzetesi rendjében, sem a magyar
közéletben nem tartozott a vezérkedők közé. Csupán közkatonaként
működött a hazafias tanítórendben, amelynek egy év hiányával nyolcvan
esztendeig lelkes és buzgó tagja volt. 1813-ban január 23-án született a
Pest vármegyei Kalocsán. 1831 szeptember 20-án lépett a piarista-rendbe.
1839 julius 26-ik napján avatták áldozópappá és 1910 április 15-ik
napján hunyt el életkorának 98-ik, szerzetességének 79-ik évében. A
szívós öreg magyar piarista rácáfolt a piaristák egy régi babonájára is.
Calasanti Szent József, a rend alapító atyja ugyanis kilencvenkét
esztendőt élt és mivel ezt a magas életkort alig érték még el más
piaristák, a világ összes piarista kolostoraiban az a babonás hit és
mondás terjedt el:

– Non videbis annos sancti patris, azaz: nem éled meg a szent atya
éveit. – Kustár Ignác piarista rácáfolt a kegyes babonára. Nemcsak
megérte, hanem jóval túl is élte a végzetes határidőt.

Kustár apót ismerték Szegeden, Debrecenben is. Debreceni rektor korából
örökiglen emlékezetesek maradnak a gazdasági számadásai. A rendház
sárgult naplójában annyiból áll egész esztendei számadása:

– Ez az év borban erős volt, magban gyenge, – vagy más esztendőről, – ez
az év magban erős volt, borban gyenge.

A máramarosszigeti rendházban tanyázott legtovább. Ebben a felvidéki
kedves városkában több időt töltött, mint ameddig más embernek az élete
terjed. Már a 48-as események Szigeten találták Kustárt, aki
nemzetőrbajtársaival őrizte a határt és mindig szívesen beszélgetett
ezekről a mozgalmas időkről. Olyan kitünő emlékezőtehetsége volt, hogy
nemcsak az eseményekre, hanem az események napjára, sőt órájára is
pontosan visszaemlékezett.

– A multkor, – rendszerint ezzel a szóval kezdte elbeszéléseit.
Hatvan-hetven esztendővel azelőtti eseményekről is úgy beszélt, mintha
azok néhány napja történtek volna. Midőn pedig magas korban nyugalomba
vonult, ekkor kezdett igazán a kedve szerint élni. Lovat vásárolt.
Lóháton járta fel a környék kuriáit, melyeknek a nemes urai és hölgyei
becézőleg szerették Kustárt. Az apó, gitár kíséretével, régi nótákat
énekelgetett a Szaplonczay, Hatfaludi, csebi Pogány családok hölgyeinek.
Gitárját pengetve, érzékenyen rezegtette az apó:

  Túl az erdőn lakik babám,
  De az álnok nem jön hozzám;
  Bús leszek én, míg el nem jön,
  Ki ott lakik túl az erdőn…

Az erdőt, mezőt, fűvészkedést, kertészkedést mindennél inkább szerette
Kustár. Kirándulásra, halászáshoz, a Szigeten kedvelt rákászásra
mindenkor kapható volt. Szívós fürgeségét jellemzi, hogy nyolcvan
esztendős korában megmászta a havasfejű Magurát. Nyolcvankét éves
korában a kállóikopogóst is eljárta. Névnapja alkalmából szerenáddal
tisztelték meg a tanártársai és az öreg Kustár cellájában olyan parázs
mulatság kerekedett, hogy a fiatalsággal nemcsak versenyt énekelt, hanem
sort is táncolt Kustár. A taktust a csizmaszáron verte ki, merthogy a
zsinóros magyar nadrágtól és hegyesorrú magyar csizmától sem pártolt el
soha… A hegedű is kedves hangszere volt. Szeretettel és jól hegedült.
Hegedüihez maga választott fát és szegedi mesterével faragtatta ki
azokat. Öt darab hegedűt hagyott hátra. Kedves szórakozása volt a
nyelvészkedés is. Törökül is jól beszélt. Nyelvtudásának hasznát látta
nyolcvannyolc esztendős korától, midőn fölcsapott világutazónak. Európa
már szűk volt neki. Afrikába is átment, Bejárta Egyiptomot. Afrikai
útjáról érdekes fényképfelvétel maradt fent. Megörökítették, amint
Kairónál a piramisokat és a szfinxet nézdegélte az öreg úr tevehátról –
reverendában… Ázsiába, Jeruzsálembe (máramarosiasan Jerusolájimba)
mindig készült, de sohsem jutott el. Pedig egyszer útnak is indult, de
Konstantinápolyban, ahol éppen valami járványos keleti nyavalya
dühöngött, lefülelték és tizennégy napig vesztegzár alá fogták az apót.
Haragjában örökre lemondott a palesztinai útról. Annál sűrűbben
meglátogatta Olaszországot. Rómát is többször felkereste. Mindig egyedül
utazgatott. A Vezuv tűzokádó-hegy kráterét kilencven éves korában nézte
meg. Ösmerte Párist. Beutazta Angolországot, de Londonban éppen a
világforgalom és sokadalom zajlása nem tetszett neki. Ahányszor
külföldről hazatért, magyarsága fokozottabb erővel tört ki belőle:

– Szép Páris, szép London, hanem a mi ifjú Budapestünk mégis szebb, –
külföldi útjaira vonatkozó elbeszéléseinek mindig ez volt a refrénje.

A piaristáknál emlékezetes marad a Kustár apó gyémántmiséje. A szatmári
püspök felhívására ülte meg hatvan éves áldozópapságának a fordulóját,
vagyis a gyémántmisét. Hetvenöt év helyett hatvanra szokták ünnepelni a
gyémántmisét, mert a hetvenötéves áldozópapság már olyan ritka, hogy
száz esztendős életkor kellene hozzá… A Kustár apó ünnepét lakomával
fejezték be. A lakomán Sziget-város és a vidék kiválóbb urai is
résztvettek. A gyémántmisés szerzetes saját diószegi szőlőjéből
kedveskedett válogatott finom bakator borokkal és a felköszöntgetésekre
annyit mondott:

– Domini, hagyjátok! Ez csak máramarosi gyémánt volt. Majd akkor
beszéljetek, ha a braziliainál tartunk… – Ez az Istenben hivő vidám öreg
piarista patikára, orvosra sohsem költött pénzt. – Egyedül a növényekben
van a gyógyító erő, – ezt vallotta és a gyógynövényeket sajátkezüleg
szedegette kint az erdőn-mezőn. Thea-főzettel vagy a balzsamos növények
gőzével gyógyítgatott másokat is. Egyébként mértékletesen élt. Bort
keveset iszókált, akkor mindig jót. A tréfálkodást szerette, el is
értette. Híres „nagymondásai“ maradtak fent, hogy például a többek
között egyszer – szörnyű viharban – patkólt csizmája sarkával, a
hegytetőről, miként rugta le a villámokat a völgybe… Mint középtermetű,
ösztövér és igen rücskös ábrázatú ember kedvesen vigasztalgatta más
hasonlóan ragyás ábrázatú felebarátjait. A szegedi piaristák
rendházában, mint vendég, ilyen kedve szerinti rücskös, szikrázó szemű,
nevetős lelkű fiatal szerzetes-tanár kollégájával akadt össze. Nézte,
nézte, hallgatta darab ideig a mozgékony Divényi Gyulát, az ifjabb
piarista nemzedék közül a népszerű, kedves tréfaszerző „rücskös
barátot“, végül a refektóriumi elcsendesült asztalnál rászólt: – No,
öcsém! Maga hosszú életű lesz…

– Honnét tudja azt bátyám? – kérdezte a meglepődött derék Gyula páter.

– Mert a rücskösöket az Isten hosszú élettel kárpótolja, – felelte
szelid pajzánsággal a ragyavert arcú Kustár, aki hosszúra nyult életén
át annyira megbarátkozott a halállal és az elmulás gondolatával is, hogy
a szigeti temetőben előre megvásárolta sírhelyét. Sőt a sírkövét is
előre megcsináltatta, felállíttatta a temetőben. Nevét és hogy mikor-hol
született – szintén – felvésette a sírkőre. Felvésette a „meghalt“ után
még az 1880-as években az 1-et is, midőn pedig az 1900-at is megérte, az
1 mellé 9-et is vésetett. Ennél a számnál megállott: – Domini, csak
várjunk, várjunk, hátha még a századik esztendőt is megfejelem…

Halottak estéjén minden esztendőben kiült a sírhelyéhez, amelynél
gondosan ülőpadot is csináltatott… Gyertyákat égetett halott kedveseinek
emlékezetére és őszi alkonyatokon szelid mosollyal úgy várta a halált.
Leghívebb barátunk nem is maradt el. Éppen mikor a szigeti kolostor
híres kertjében virágpompába borultak a gyümölcsfák – szép tavaszkor –
hűs karja közé ölelte Kustár apót. Az alma-, körte-, cseresznyefák
virágocskái illatos tengerként rengedeztek, amikor eljött a halál és
magával vitte a barátok kertjének közel százéves kertészét, mert Kustár
apó tényleg kertésze volt ennek a gyümölcsösnek. 1837-től gondozta a
szigeti piaristák kertjét. A legnemesebb gyümölcsfák seregét nevelte
fel, bár közben ujabb gyümölcsfajok is támadtak, Kustár apó ragaszkodott
a régiekhez. Amikor a házfőnök egy-egy korhadt öregfát kivágatott,
gyásznapja volt Kustárnak. Minthacsak az ő vénhedt tagjait vagdalták
volna a fejszések, úgy megsiratta kedves „fácskáit“.




A „tokaji“ hazájáról.

A lelkes magyar Hegedüs Sándor, a tarcali királyi vincellériskola kiváló
igazgatója, találóan jellemzi Tokaj-Hegyalja borát folyékony aranynak.
Színére, becsére valóban arannyal vetekszik az igazi tokaji bor, amely
méltó a királyok bora, borok királya névre is. Mintegy öt négyszög
mértföldre terjed az a legendás föld, ahol a tokajit szűrik. Ennek az
áldott hegycsoportnak Abaujszántó, Tokaj és Sátoraljaujhely alkotják a
három sarokpontját. Tokaj babonás hírű Kopasz-hegycsúcsával nemcsak az
ákácfáktól, ezüstnyárfáktól foltos hajdú rónát és a Nyirséget uralja,
hanem uralkodik a cukorsüveg hegykúpokkal rakott egész Hegyalján,
amelynek cimerét képezi. A nagyvilág a Hegyalja bortermését ismeri és
élvezi „tokaji“ néven…

Tűzhányó eredetűek ezek a hegyek. Napsütéses oldalaikon, a földdé
mállott lávahamútól borított sziklástalajba – a hagyományok szerint – a
rómaiak ültették az első szőlőtőkét. A büszke légiók nyers katonái is
vidultak a tokaji bakator aranyszínű levétől. Ezeknek a „sátorokra“ is
emlékeztető hegyeknek az aljában, a folyók mentén, évezredek óta
kanyarog az elmult és ezután jövendő világoknak útja az Alföld rónájára.
Nagy emléktől szentelt itt minden talpalatnyi föld és szikla. Ezt a
tájat felcserkészték Attila lovagjai. Árpád emlékét is kedves
néphagyományok fűzik bokrétába. Ujhely felé túl a Bodrogon kékellik a
Sátorhegy, amelynek aljában a páston sátort ütöttek a honszerzők. Ebben
a sátortáborban tartották meg az emlékezetes haditanácsot, melynek
rendelkezéseivel, az ország behódítására, seregekre szakadt a nemzet.
Árpád hős vitéze: Szabolcs vezér Tokajnál kelt át a Tiszán a nevéről
örökített szép terület elfoglalására. A tokaji magyar ma is szent
áhítattal állítja, hogy a Tisza és Bodrog folyók összefolyásától
határolt nyár-, nyir- és fűzfás, tölgyes szigetet, a virágoktól tarka
selymes zöld rétligetet még az „ősök“ nevezték el „himes udvarnak“…
Félemletes, igézetes határkőoszlop a tokaji Kopasz-hegy (az alföldi
boszorkányok is odajártak az ördögtáncra), melynek sziklák és folyók
közé rekesztett útzsilipjén a multban, ma is folyton csorog a népáradat
az alföldi medencébe…

*

– Incipit in Sátor, desinit in Sátor, – Szirmay Antal mondása szerint
Sátorban kezdődik, Sátorban végződik a „tokaji“ hazája. A sátor-hegyeken
terem a folyékony arany. Tokajon, Sátoraljaujhelyen, Abaujszántón kívül
Tállya, Golop, Monok, Legyesbénye, Bekecs, Szerencs, Ond, Rátka, Mád,
Mezőzombor, Tarcal, Bodrogkeresztur, Bodrogkisfalud, Szegilong,
Erdőbénye, Erdőhorváti, Tolcsva, Olaszliszka, Vámosujfalu, Bodrogolaszi,
Bodroghalász, Ujpatak, Sárospatak, Végardó, Károlyfalva, Szőlőske,
Kistoronya határain szüretelik a „tokajit“. Ódon kis városkák szép
történeti multtal és rejtett faluk a széleiken kastélyokkal, kuriákkal.
A hideg aranyért sem omlott több vér, több verejték, mint amennyit a
tokaji tüzes aranyért áldoztak az ősök. A honfoglalás óta századokon át
csattogott itt a magyar kard és a kapa a szőlőgerezdes sziklákon. A
Habsburgok Bethlen Gáborral, Rákóczy Györggyel vívott harcaik közben sem
feledkeztek meg arról, hogy a folyékony tokaji aranyból részüket
biztosítsák. A második bécsi- és a linci-békekötéseknek tárgyai voltak a
tokaji királyi szőlők is. A király pincéjének ma is legbecsesebb kincse
a tokaji bor. Annakidején Lipót urunk különösen kedvelte Tokaj borát s
midőn Thököly Imre kurucai tiszteletlenül veszélyeztették a királyi
szőlők termését, Lipót egész dandár labanc hajdút kirendelt a több száz
hordó tokaji bor Bécsig fuvaroztatására. Ebre bizott hájat. Az oltalmul
kirendelt labanchajdúk útközben mind beszopogatták Lipót urunk nektárját
és azután – amint azt a tudós piarista Takács Sándor után Mikszáth
Kálmán is ékes tollal megírta – felcsaptak kurucnak… Annálinkább rájárt
a rud később a tokajvidéki nyakas magyarokra, elkobzott szőlőikbe
császárhű urak ültek be. Ámde milyen a tokaji bor! Manap pataki
Windischgrätz hercegék, a tolcsvai Waldbott bárók – 91 hold szőlővel, –
gróf Wolkensteinok, Hardenbergek, báró Schellek is magyaroknak vallják
magukat. Waldbott Frigyes báró becses ereklyeként őrizi azt a szuette
öreg faprést, melyen Rákóczi Ferencnek, a fejedelemnek, csurogtatták a
tokaji mézest. A Rákócziak és Rákóczi Ferenc emlékétől különben is
beszédes az egész Hegyalja. A Rákóczi-kastélyokat, Rákóczi-pincéket,
Rákóczi-szőlőket, Rákóczi-legendákat kegyelettel őrizgetik a „tokaji“
hazájában. A Tokaj-Hegyalján ma sem a királyi család az elsőbirtokos, az
Andrássy grófoknak, a kuruc vezérek leszármazóinak Tállyán,
Mezőzomboron, Szőlőskén, Monokon, Mádon, Szegilongon 140 katasztrális
hold szőlő ontja a folyékony aranyat. Még Tarcalon is Andrási-kézen van
59 katasztrális hold szőlő, ezek nem grófok ugyan, de szintén törzsökös
magyar gazdák. A grófi családra az Andrássy Gyula kilenc hold mádi
szőlője a legemlékezetesebb. Itten tartották a nagyhírű mádi
„kapásbálokat“, néhai gróf Andrássy György ilyen kapásbálon ismerte meg
és hódította el a feleségét.

A király 105 hold szőlőjével második szőlőbirtokos a Tokaj-Hegyalján.
„Császári és királyi udvartartás“ címen telekkönyvezték el ezeket a
szőlőket, melyekből 50 hold a tarcali, 25 a tokaji, 30 a tolcsvai hegyen
fekszik. Tarcalon a „Szarvas-őrzésbeli“, Tokajon a „Hétszőlő“ királyi
birtokok. A király pincészete fejedelmileg pazar és mintaszerű. A szőlők
terméséből már a hírnévért is minden évben félretesznek bizonyos
mennyiséget, a többit eladják. Ezeknek a fejedelmi boroknak csakugyan
nem kell cégér az ilyenekről maradt fent:

  De vinum Tarcall
  Földre borulsz arccal…

Az erdélyi fejedelmeknek régente Bodrogkereszturon volt szőlőjük, ahol
később a tréfáiról híres Józsa Gyuri is szőlőbirtokos volt. Hajdan az
orosz cárok is birtokoltak a tokaji és bodrogkereszturi szőlőkből.
Tokajon a görög- és a zsidó-templom között fennáll az az ódon ház,
amelyben a cári szőlők őrizetére és munkáltatására kirendelt orosz
törzstiszt egy szakasz orosz katonával lakott. Mágnásaink előtt is
nagybecsű a folyékony arany. A Zichy grófok, a földéhes Hohenlohe
Keresztély, a „mi van eladó“ herceg, báró Maillot, Szirmayak, Esterházy
Gyula, Csáky Vidor, Lónyay Elemér, gróf Dessewffy Miklós és Tamás a
középnemes, báró Vay Sándor, Harkányi, Sardagna, Jungenfeld bárók, Hoyos
Sándor mindnyájan husz holdon felüli szőlőbirtokosok. Már Hadik-Barkóczy
Endre, Edelsheim-Gyulay, báró Radvánszky Albertné, gróf Széchenyi
Imréné, öreg Tisza Kálmánné (Tokaj), Almássy Pál, Csekonics Endre,
Cziráky Antal, Károlyi László, Mailáth József, Sztáray Sándor, báró
Sennyey Béla főrendüek az 5, 6, 7 és 8 hold szőlősbirtokosok között
szerepelnek. A Tokaj-Hegyalja nevezetesebb szőlőbirtokosai közé
tartoznak még a Láczai-Szabók (84 holddal), Görgeyek, Máriássyak, a
bernáthfalvi Bernáthok, akik közül Béla úr a tokaji országos képviselő,
Zsedényiek, Kossuth Lajos és János, Spóner testvérek, Lipóczy Norbert,
Szabó Gyula örökösei, Dókusok, Zalay Andor, Zimmermann Adolfné és Jakab,
Kossinszky Viktor, Pavletics György, Adriányi Kálmán (tolcsvai
„mohpincéjében“ kincset érő százados palackborok pihennek), a hegyaljai
szőlősgazdáknak népszerű oktatómestere, füredi Szabó Lajos viruló remek
tarcali mintaszőlőjével, melyen a filokszera-veszedelem sem tudott
csúfot ejteni, Tokajban a nánási Oláh-család, főszolgabíró Füzesséry
Ödön, patikus Róthfuchs ev. János, Helm Sámuel, Kicsinkó Antal, Tittes
Rudolf, ez utóbbiak a „Tokaji Bortermelők Társasága“ és a mádi
Selbstherr testvérek régi cégje mellett nevezetes borkereskedők is. A
jeles Kállay-nemzetségből már csupán Manó úr birtokol Tolcsván és
Bodrogzsadányban tizenhat hold szőlőt. Az utolsó évtizedek alatt sok
hegyaljai szőlő és pince cserélt gazdát.

A papságnak is kedves a „tokaji“. Az egri főkáptalan, a jászói és
leleszi prépostságok, szepesi káptalan és püspökség mind fenntartanak
itt szőlőbirtokot. A piarista atyák gyomorbajos és kedélybeteg
szerzetestestvéreiket az ujhelyi kolostorba szokták küldeni, ahol nyolc
hold szőlő tőkéiről csorog nekik a nektár. A sárospataki kollégium
szellemét is megérthetjük, hogy ott a nagytiszteletű és nagyságos,
négylovas (szóval igazándi úr!) professzorok – doktor Szabó Sándor
ezidei rektorral az élükön – miért nem viselnek kálvinista vaskalapot;
miért olyan nótás és virtusos a pataki diák. Hiszen a pataki
kollégiumnak is három faluból (huszonhét hold szőlőn) szűrik a tokajit.
A művészvilágot meg László Fülöp mester, a császárok és királyok udvari
festője képviseli Tokajhegyén öt hold szőlővel. Ebből is megérthető az,
hogy ez a világhírű mesterünk az idegenben, Angliában is miért maradt
meg olyan hű magyarnak…

Régente nótásabb volt a Tokajvidék népe. Rongyosodásuk a
filokszera-veszedelemtől számítható… Azóta ugyan a multak
szenthagyományaitól áthatott, földszerető hegyaljai magyarság szorgalma,
hűséges kitartása részben pótolta az óriás nemzeti vagyonveszteséget és
az ujabb szűrésű essenciák, aszúk, szamorodnik, máslás és ordinariumok
felnyerik ismét, mézes tüzökkel, a „tokaji“ régi hírnevét. Amilyennek
odaelőbb világszerte becsülték. Midőn is Simon-Juda hetével (ősidők óta
október 28-ik napján kezdődik a tokaji szüret), a lengyel borkupecek
darázsmódjára ellepték a Hegyalját és csengő aranyakkal váltották be a
folyékony aranyat. Ötszáz-nyolcszáz forintot is szívesen fizettek egy
gönci-hordócska öreg borért. (A gönci-hordó 130 – 140 liter
ürtartalomnak felelt meg. Régente „karikafának“ is nevezték és
faabronccsal pántolták körül…) Az „ordinarium“ mustjáért sem sokaltak
hatvan-nyolcvan forintokat; hahogy éppen megrázta bundáját a fagyos
november, a pajta tűzhelyén lapos köveket melegítettek a szüretelők és a
puttonosok ezeket a köveket hordozták fel a szedőkhöz, hogy gémberedett
kezeiket megmelengessék. A tokaji szüret már ilyen, hol a cigányok
fujják a pikulát, hol a szüretelő nép fújkálja az ujját. A szőlőtőke sem
adja le ingyen a folyékony aranyat.




Az arany bika-fogadó.

A XIX-ik század elmúlásával szomorúságos külső képet öltött az
Ős-Debrecen. A kálvinista Rómának jó és rossz oldalaival kijegecesedett
patriarkális korszaka bomlásnak indult, ám a romhalmaz felett még nem
épült ki a merész áldozatkészséggel tervezett ifjúszép Új-Debrecen sem.
Századok óta megalapozott helyükről utcasorok és kedves emlékű
civis-tüzhelyek tünedeznek el szinte egyik napról a másikig. A
porfelhők, tátongó gödrök, a kőfalbontó csákányok ádáz csattogása
izgalomba riogatják a csendes szemlélődőt, aki küzdött és örvendezett,
reménykedett és csalódott a porba omló öreg falak között. Borongósan,
feketén hollószárnyak verdesnek szemébe. Nemcsak a jól ösmert meleg
falak, az emberek kicserélődése is megkezdődött itt. A messze földre
híres vendégfogadót, az Arany Bikát is lebontják, amely századok óta
egyik legemlegetettebb közhelyisége Debrecennek. Többszörösen át- meg
átépítették a hosszú idők folyamán. A remekbe kovácsolt régi címere, az
arannyal bevont Bika-cégér elkallódott régen, csupán büszkehangzású neve
örökült meg.

Az 1700-as években már népszerű szállóhely és vendégfogadó volt az Arany
Bika sarokra épült, iromba földszinti házával. Tekintélyét a nemes
várostól kölcsönözte, amely tulajdonosa a vén fogadónak. Árendásokkal
kezeltette a fogadóját. Az 1807-iki esztendőben polgár Kovács Mihály úr
őkegyelme volt a Bika árendátora. Akkor már külön kávéházi helyisége és
billiárd-asztala is volt a Bikának, amint az kitünik az árendátornak a
nemes tanácshoz intézett panaszos feljelentéséből. A kávéházban a
billiárd felett támadt a csetepaté, midőn Réthy, Palásthy, Gulácsy,
Sárközy duhaj diákúrfiak – hajnaltájt – minden ónokkal együtt beverték a
fogadó táblásablakait is…

Jókai Mór „Kis királyok“ regényének egyik fejezetében híven és derűsen
rajzolta meg a Bika-fogadó belső életét a törzsvendégeivel együtt. Ezek
az állapotok körülbelől az 1870-es évek végéig fennmaradtak. Azontúl
történt az emeletes Bika felépítése és lassú, halk kicserélődése a
jellegzetes törzsvendégkoszorúnak. A harsány vidéki földesurak, a
szűkszavú, úgynevezett muskotály-civisek, a nagyhírű különféle kupecek
és kalmárok pusztulásával elmúltak azok a gondtalan idők, midőn a
Bikában vásárok alkalmával a Boka Károlyék muzsikája mellett százezreket
pocsékoltak el borra, táncra, kártyára, esztelen fogadásokra. Falvak
cseréltek itt gazdát. Az 1830 és 1840-es években a legérdekesebb
debreceni civis, az ördöngös hírű Táncos-Kovács István is itten tartotta
áldomásait. Az a Táncos-Kovács István volt ez, aki a debreceni nép hite
szerint mérhetetlen kincseiért lelkét kötötte le és minden pénteken
éjfélkor ledobbanásig táncolt az ördögnek. A szegény emberből többszörös
milliomosságig felgazdagodott civis-nábób országos vásárok alkalmával
százezreket érő gulyákat és birkafalkákat csereberélt és pazar
áldomásain semmi sem volt drága és elég. A szarvasmarha, különösebben a
birkák voltak kedves, hasznos jószágai. Olyik alkalommal százezer
birkája is legelt a pusztákon. Három nap, három éjszaka eltartottak ezek
az áldomások. A gazdák és kupecek el-eldalolták a nemzetes Kovács gazda
kacskaringós hortobágyi juhász-nótáját:

  Ha kimegyek szentiványi halomra,
  Onnan nizek szíp legelő nyájamra,
  Onnan parancsolom a cselédemnek,
  Csapd meg jaz elejit…
  … Arra jaz cserjésnek…

*

1849-ben augusztus harmadik napján az Arany Bikában ebédelt Nagy Sándor
honvédtábornok is a vezérkarával, midőn a nyulasi külső-vásártér felől
megdördültek az ágyúk. Az Újvárosról előnyomuló orosz sereg támadásba
lépett a honvéd hadtest ellen, mely a Görgei főseregének volt a
hátvédje. Nagy Sándorék ott hagyták a pompás ebédet. Lóra pattantak.
Vágtában száguldottak a csatamezőre. Az óriási orosz túlerő iszonyú
vérontás árán diadalmaskodott s a csatát követő egyik napon az orosz
vezér adott díszebédet a Bikában. Boka Károly cigányprimás ekkor és itt
zendítette rá a „jaj, de huncut a német“ kesergőt. Vesztére jelen volt
egy olyan muszkavezető, aki elértette a nótát és a piacon deresre
húzatta, huszonötig pálcáztatta a kiváló hegedűművész Bokát. A Bikában
egyébként többször is támadt kínos kavarodás a „mégis huncut“ nóta
körül. Pléhgalléros osztrák generálisok jelenlétében, huszártiszti
díszlakomán, a hadgyakorlatra bevonult császári és királyi tartalékos
huszárhadnagy ifjabb Tisza Kálmán úrfi reccsentette rá a „jaj de“-nótát.
A megrőkönyödés elképzelhető, mert hogy csiklandósabb legyen a helyzet,
az ifjú Kálmánnak élt még az apja, sőt éppen a miniszterelnökséget is
viselte még az öreg Kálmán úr… Rácz Károly debreceni cigányprimás (a
Csokonai-daloknak egyetlen mestere) ezzel a nótával ugyancsak a Bikában
szerezte „királysértési perét“, midőn a Kossuth Ferenc tiszteletére
rendezett díszlakomán, a Kossuth első országos körútja alkalmával,
helytelenül húzta rá a nótát az első, az úgynevezett „hivatalos tószt“
után…

A Debrecenen átvonuló politikusoknak, művészeknek, művésznőknek és
főkatonáknak is mindenkor kedvelt szállóhelye volt a Bika. Az öreg
József főherceg után az egyik lakosztályt „József főherceg szobák“-nak
nevezték el… A Bika emeleti dísztermét az ifjúkorán elhunyt, lengyel
származású Mirkovszky festő gyönyörű falfestményekkel ékesítette fel a
debreceni magyar nép életéből, ebben a teremben a nagy áldomások mellett
országraszóló politikai tüntetőgyűlések is estek. Báró Bánffy Dezső itt
bontott új-párti zászlót. A debreceni csizmadiaszínt elhagyván, midőn
még kormányon voltak, Justhék is ide vonulgattak fel. Emlékezetes
népgyűléseiket itt tartották az – önálló bank mellett. Kedvesebbek,
megkapóbbak azok az emlékek, melyeket az Arany Bika dísztermében
lezajlott bálok hulló rózsalevélkéiből szedegethetünk össze. A
Nagyalföldtől a máramarosi Kárpát-hegységig felkapottak voltak az itt
tartott debreceni jogász- és gazdász-bálok. Amikor az ábrándos, szőke
Lengyel Ilka és barna, bájos Orosz Ida voltak a körülrajongott
bálkirálynők.

Az újabb időkben az Arany Bikának a kávéházi élete fejlődött ki
rendkívüli méretekben. A „Közvélemény-asztalnál“, melynek jellegzetesebb
tagjai az elhunyt Kölcsey Ákos és Jablonczay Kálmánon kívül a tollat is
ügyesen forgató, recsegős szavú Járossy Lajos honvéd kapitány,
agarászmester Publig Ernő tüzoltóparancsnok, festészetben, sportokban is
kiváló Könyves-Tóth Mihály városi szenátor, vízivó Burger Péter 48-as
politikus szemorvos, drogériás professzor 67-es Jósa Vince, kedélyesen
elkapucinerezgetik a gavallér Domahidy Elemér főispán a Hajdu vármegye
közigazgatásában maradandó érdemű és emlékű Weszprémy Zoltán
nyugalmazott kollegájával együtt. Más sarokban a „billiárd-akadémia“
tagjai csattogtatják az elefántcsont golyókat. A sűrűn szapult Aczél
Géza főmérnök itt is biztos kézzel kezeli a dákót. A bohém paptanár Nagy
Vilmos a kollégiumból példátlanul vakmerő szójátékait itt adogatja le,
hogy még az örökmozgékony Thiessen Arthur bankigazgató is lesujtva némul
el, a zenetanár és szerző Psenyeczki-Nagy Zoltánnak meg, kinek az élete
tökéletes hármónia, hamis útra szalad a – feketekávéja, szidják is
ilyenkor a – Vilit… Mégis a legérdekesebb kávéházi vendégek azok a
hosszúszárú pipából füstölgető, csizmanadrágos civis-gazdák, nemzetes
Szentesi, Kertész, Bányai, Zöld, Balogh, Gyarmati, Polgári, Jóna,
Jobbágy, Ungvári, Harangi Sándor uraimék, akik itt teszik szóvá a „város
dógát“ és a szenzálokkal üzleteket is itt bonyolítgatnak le – vizecske
mellett. Az éjszakák már a mulatozóktól hangosak. Magyariék, Rácz Károly
muzsikája mellett, Vilmos huszártiszt korukban, királyunk keresztfia
braganzai Ferenc József herceg és a pápai gróf Esterházy Pál nevezetes
murikat rendeztek itt… Az öreg szállóház utolsó „fogadósára“ sohsem volt
panasz. Kerekarcú civis Németh András nagyvendéglős vérbeli magyar
szerénységével, előzékenységével, ízletes konyhájával, gazdag pincéjével
a téglabontásig becsületesen fenntartotta a vén Arany Bika hagyományos
jóhírét.




Betyárok – pandurok.

Az én lelkembe is belopta aranyhamvas vizililjomait az ősrét. Vadász
urak, csonbókos hajú pásztorok, katonaviselt öreg cselédek beszédeitől
ott kezdett ébredezni és benépesedni a képzeletem. Ezeket a mesélő
alakokat, ezeket a szűz érzéseket, a pusztán virrasztott éjszakák
színhullámait, a réti nádrengeteg mélységes zengésű melódiáit lelkemben
elnyomni, emlékezetemből kitörölni többé nem lehet. Az én magányos
életem, csupán kis talyigakerék nyomásnyi, de bekanyarogja az ősrétet,
ott süppedezik az őspusztán…

*

Jeles pandurt ösmertem többet is. Már a betyároknak inkább csak hírnevök
csapódott el hozzám, merész szárnysuhintással, mint éjszakából
kibontakozó fekete madarak. Borzongató vijjongás után alighogy
feltünnek, máris nyomukat temetik a setét felhők. Ritkán hunytak el úgy
vízszintesen, mint a fegyházból kiszabadult és Váradon holtáig vezeklett
öreg Dobos Gábor, aki gyermekéveimben Bihar, Hajdu, Szabolcs és Szatmár
vármegyék százezernyi népét izgatta vakmerő rablótámadásaival.

A gavallér Sós Pistáról, a délceg szegénylegényről is regényt lehetne
írni. Az orgazdái dús vagyont szereztek s nem egynek az ivadéka ma is
kastélyban uraskodik. Maga a délceg betyár kivert vadként, titokzatosan
pusztult el. Éjszaka a Tiszaparton lőtték le lesből, állítólag asszonyi
kéz okozta a vesztét. 1848 előtt a nyiri rónákon Gesztely, másként
Geszten Jóska sem volt utolsóbb szegénylegény. Még a kállói
„kettős-börtön“ sem fogott ki ezen a vasgyúrón. Pedig a kállói
„kettős“-től rettegett a pusztáknak a legelszántabb fia is. Abba a
tömlöcbe két ember hogy éppencsak befért. Mezitláb zárták be ide a
betyárt. A padlója: élére állított és szegezett lécekkel volt – ◇
ilyeténképpen – kirakva. A láncravert betyár le sem ülhetett. Sajgós
meztelen lábával kínjában csak tipergett, toporgott, kapkodta a lábait a
lécélről, ezért mondják ma is a nekivadult táncosokról, hogy „eljárta a
kállói kettőst“, „eljárta a kállói kopogóst“… Gesztely Jóskán még ez a
tömlöc sem fogott ki, mert mikor a kállói vármegyeházán a táblabírák
vallatták és Zsiros Pista nevű cinkostársa szembemondta a dolgait,
Gesztely lecsavarta kezéről a nehéz bilincset, úgy ütötte arcul Zsirost,
hogy az menten lebukott. Viszont a népszerű Kállay alispán lovát, melyen
a vármegyeház udvaráról megugrott a betyár, gavallérosan visszaküldte.
Ez a Gesztely Jóska különben a gazdag papoknak és zsidóknak volt a réme.
Egyik legenda szerint a geszterédi erdőben agyonlőtték. A „nótájából“
inkább arra lehet következtetni, hogy – felakasztották, mert azt mondja
ez a nóta:

  Gesztely Józsi temetője,
  Kinn van a lába belőle,[7]
  Hideg eső esik rája,
  Megfázik a lábaszára…

Igy elmult bizony Geszten Jóska, elmultak a szabolcsi táblabírák is. Az
utolsó szabolcsi táblabírák nevét 1847-ből, ahogy a megye történetéből
olvastam, emlékezésül ideiktatom: – Tekintetes és vitézlő Jármy
Menyhért, Elek János, Bónis Károly, Fazekas László, Mikecz Pál, Uray
Tamás, Ferenczy Alajos, Butkay Ferenc, Szunyoghy Rudolf, Katona Lajos,
Zoltán Mihály, Erőss Lajos, Inczédy György, Somossy Ignác, Lengyel
Miklós, Sulyok Dániel, Jármy Tamás, Patay István, Kastal Imre, Szabó
István, Apagyi Mihály, Kállay Bertalan, Fejér József, Fekésházy Mihály,
Hunyady Sándor, Szentmariay Károly, Fülöp Antal, Kovács Ferenc, Kállay
Manó, Bezdédy László, Rásó Lajos, Fazekas István, Palaticz Mihály, Pethő
Sámuel táblabíró uraimék történelmi korhatárnak az ajtóját csuktátok be
és én – a multat visszaálmodó tanyátlan utód – a szeretőszívű
megemlékezés virágbokrétáját imhol a ti régfelejtett sírotokra is
leteszem; hiszen kuriáitok, ősföldjeitek úgyis nagyrészt más gazdák
kezére kerültek már.

*

Érdekes, hogy a betyárok legendáival mindig szívesebben foglalkozott
népünk, játszásközben mi gyermekek is muszájból vállaltuk a
pandurszerepet. Német, tatár és pandur egyikünk sem akart lenni, a
kurucot vagy a betyárt játszottuk örömestebb. Ma már másként méltányolom
a mi betyárkergető vén csendbiztosainkat és pandurjainkat; mert kemény
és kérlelhetetlen lovasvitézek voltak ezek is. Minden határjárásnál
játszottak a halállal. Node a bőrük sohasem volt selymes, azért nem is
kimélték. Ha rájok gondolok, mennyi virtus, mennyi őserő elevenedik meg
előttem. Milyen kiválasztott virágjai voltak ezek is egy nyílt harcra
teremtődött fajnak. A halódó pusztai élet utolsó portyázói voltak a
pandurok is. A hajdusági füstös cigány Barcza Dani, szabolcsi Vay
Gyurka, bihari Osváth Pál, tokaji Vajthó Pali, aradi Ritt Lojzi, szegedi
Somogyi Jóska és Daróczy Pál, pusztai kapitány Vadász Lajos, kisteleki
Klemm Jusztin és debreceni Farkas Berti[8] „komiszárosok“
élettörténeteit ha megírná valamelyik fajtájokbeli író, a bátor magyar
szív, az erős magyar lélek, a vasököl olyan bajnokainak állítana
emléket, milyeneket a hajdani nagy harcok korszakaiban találhatni
sűrűbben. Regényességben, jellemfejlesztő tanulságokban olyan gazdag
férfi életek, lovag-tragédiák voltak ezek, amelyek idegen nyelvről,
idegen népek életéből átültetve érdekelnék a mi „kulturifjainkat“ is,
akik most – itthonról kapván azokat – lekicsinyléssel, gúnnyal térnek
napirendre felettök. Hiszen az egyik írótárs, bizonnyal az érdekesség
fokozása végett, derék magyar csendőreinket is az amerikai
„cow-boy“-okkal vonta egy kalap alá; persze nem tudják, vagy legalább is
nem akarják tudni, hogy a magyar pusztázó-élet története régibb hajtású,
mint a bőrnadrágos, simára nyúzott arcú amerikai csikós legényeké és
hogy a mi derék csendőreink élete, szokásai is, bár korhoz idomultan, a
régi vitéz idők nyomán alakultak ki és a régi pusztázó magyar virtusokat
örökítik tovább. De, persze! Ha a magyar erő és eredetiség
megnyilvánulását kell elismerni, vagy éppenséggel még méltatni is, az
sokónknak mindjárt nem érdekes. Az érdekes világ és élet sokónk előtt
legalább is Páris város szemétdombjainál kezdődik.

*

Ezt az immáron elhunyt Farkas Bertit is, az egyik utolsó vérbeli pandur
komiszárost, mennyire félreismerték. Előkelő nemes magyar családból
származott (a szépapja még alispán és nemesi felkelővezér volt Zemplén
vármegyében). Összeköttetéseinél és birtokainál fogvást szerepelhetett
volna az úgynevezett „komoly pályákon“ is. Megmaradhatott volna gazdag
földesúrnak. Mint jó svádájú, ötletes, gavalléros ember akár képviselő
is lehetett volna. Lobogó vére azonban a pusztázó életre hajtotta Berti
bátyánkat. Az őslovagi tűzvér, mely időnként mindnyájunk szegény
rablelkében fellángol, elragadta Berti urat. A tűzvér elragadta és
kisodorta nyugodalmas úri otthonából. A fergeteges pusztai éjszakákba
sodródott ki Bertók bátyó. A futós, szép ló, a csárdabeli tanyázgatások,
betyárhajszák izgalmai, a túlkerülés ravasz pásztorok eszén: megejtették
ősvágyaktól, sejdítésektől, hagyományoktól áthatott lelkét. Mindent
rááldozott, hogy csak olyan mód élhessen, amiként századokkal odelőbb
török-tatár-németverő ősei éltek. Évtizedeken puskavégre adta az életét,
miközben vagyonát a pusztázó élet hadiköltségeire váltogatta be…
Összetört, alakoskodó szegény emberré vált már akkor Farkas Berti,
amikor Debrecen város szolgálatában, mint mátai biztos, gazdasági
felügyelőnek a Hortobágyra kikerült. Ott mégis megvígasztalta a puszta.
Olykor zúgó fergeteg táncolta körül s megszaladt egy ménes. Álmodozó
lelke elringatódzott a délibáb ezüstös csalóka hullámain… Midőn pedig
hivatalából kiválasztották és a vén pusztázó magyar a városba –
beszorult, összeomlott tragikus életében hamar elkövetkezett a befejezés
is. Megváltás volt reá a halál, hiszen ma-holnap a Hortobágy-pusztát is
felturják a telhetetlen emberek.




Magyar mesterségek.

Azt olvastam, hogy Sopronban meghalt az utolsó szűrszabó. Nemcsak
Sopronban, az ország más vidékeiről is pusztulnak a szűrszabók. Pedig
törzsökös magyar mesterség a szűrszabóság is, hiszen a szűr százados
viselete a magyarnak. Főbbrendüek, mint a köznép előszeretettel
viselték. A szűr anyaga, színe, szabása természetesen viselőinek
rangjához és életkorához képest változott. Az úgynevezett
„cifraszűrökön“ színgazdag keleti pompát remekelgettek a hozzáértő
mesterek. A cifra szűrökről mint kiterpeszkedett bájos pávamadár
ragyogott le az ős képzelőerő, – az ötletes népművészet. Virágok,
levelek, madarak különféle alakzataiból varázsolták elő ezeket a
díszeket. Az Alföldön a szegedi, miskolci, kiváltképpen a debreceni
szűrszabók voltak nevezetes mesterek. A Hajduság, Nagykunság, Nyirség és
Tiszahát magyarjai a debreceni szűrszabók remekeivel pompáztak. Negyven,
ötven esztendővel ezelőtt, a debreceni vásárokon, félszázan is kerültek,
akik kirakodtak. Az 1911-dik esztendőben már csak heten nyűtték
pusztulásnak indult szép magyar mesterségüket, két asszonymester is
került közéjük. Névszerint Harsányi Gábor, Harsányi Gáborné, Jancsó
Lajos, Jancsó Lajosné, Jancsó Dániel, Molnár József és Végh Mihály ezek
az utolsó debreceni szűrszabók. Az egyik debreceni mester, alig néhány
éve, csodaszépen kivarrott szűrt és fali pokrócot remekelt a pápai
Esterházy Pál grófnak. Az Esterházyak legrégibb nemesi címerét varrta ki
a harmatos üde selyem virágokkal, levelekkel, madárkákkal teleszórt
szűrdarócra.

Hanyatlásnak indult a suba- és guba-készítés is, pedig a suba- és
ködmen-készítők is eredeti selyemvarrásokat, szironyos díszeket
remekeltek az irhára. A suba-készítő szűcsök között a szegediek voltak a
leghíresebbek, a híres Csikay szűcsmester Rózsa Sándornak és a többi
nyalka betyárnak, pásztorságnak volt az udvari szállítója. Még a
Bakonyból is felkeresték éjszakáknak idején… Ma is híres, ma is kapós a
szegedi suba. Már a gubások között a debreceniek vezettek. Debrecenben
még ma is működik húsz-huszonegy gubás-mester, azonban az uri gubások
rendje kipusztult az utolsó nemzetes Bisothka István úrral, aki
négyszáz, ötszáz forintos, sőt jóval drágább gubákat is remekelt. Az
„öreg“ József főhercegnek is csinált egy ilyen „uri gubát“. Jókai Mór is
jól ismerte Bisothkát, aki még minden tekintetben eredeti „muskotály
civis“ volt.

Bealkonyult a túri süvegjártóknak is. A fehérvári bicska és csutora sem
a régi már. A szegedi „halbicskát“ még ugyan divatba hozta a néhai
Sziráky mester, akit Mikszáth Kálmán is megrajzolt. Pósa Lajos is
őrizget ilyen bicskát. Ha Sziráky véletlenül angolnak születik,
bizonnyal a világpiacra került volna ez a finom izlésű, nemes acélanyagú
„csecsés“ portéka.

Küzdelem a sorsuk a hódmezővásárhelyi, karcagi, mezőtúri, rimaszombati
fazekasoknak is. A kulacsot is leginkább képletesen emlegetjük.
Politikusokról állítják, hogy kétkulacsosok. Én még láttam az édesanyám
apjánál, az én jóságos és nemes öreg Daróczy István nagyapámnál olyan
széleshasú csikóbőrös kulacsot, amelyből egy-egy nyakcsavarintással
piros ürmöst vagy fehér bort tölthettünk. Ma nem faragnak ilyen
kulacsokat. Hirét, nevét, ősdivatját veszítette a füredi nyereg is.
Ezeket a tetszetős és célszerű lovaskészségeket pihelykönnyű száraz
nyárfából faragták és sodrott bélhúrral húrozták fel. Pogányos díszüket
a rézveretű kápa alkotta. Árpád apánk óta századokon át változatlanul
használták – lovasaink – a füredi nyerget. Ma már ez sem jó. Talán mert
a miénk?… A gyárüzemes ujkor lassanként kiirtogatja és elhantolja a régi
vágású szíjgyártókat is. A mi sallangos, csótáros, bogláros, pillangós,
csillagos könnyed kantár, hám- és nyeregszerszámainkat egyszálú,
otrombán nehézkes, idegen portékákkal cserélgetjük fel.

Elmulának a vígkedélyű gombkötők és zsinórozók is, mióta hogy
levedlettük a nemzeti öltözetet. A színmagyar Debrecenben az 1911-ik
esztendőben még négy gombkötő- és paszományos-mester küzködött a
sorvasztó közönnyel. Aláhanyatlottak az igazi magyar szabók is. A
kalaposokról sem mondhatok jót. A Hajduságra Bécsből szállítják a
Kossuth-kalapot. Megfogyatkoztak a miskolci csizmadiák is. Ma már nehéz
feladat volna jegyzékbe szedni azt a bizonyos kilencszázkilencvenkilenc
miskolci csizmadiát. Aki csizmadiának megmaradt, az is inkább
„suszternek“ vagy „lábbeli készítőnek“ tituláltatja magát. Nem igen
remekelgetnek rámás- és piros-csizmákat. A borsodi menyecskék
olcsóbbfajta osztrák topánkában gacsolnak. A legényeknek az irdatlan
lóbőr-csizma is megfelel. Rózsáspatkóért, tarajos pengő-sarkantyúért nem
törik magokat. A táblás fokosok, makkosfedelű kupák, a csengők rézöntő
mestereinek is befellegzett. Elnémultak a gulyakolompok. Felszántogatták
a legelőket. A csinos viseletére rátarti pásztorok is elfogyatkoztak. A
cserényeknél, karámoknál nem pepecselgetnek szíjfonatokat, ólmos- és
rézvereteket, csont- és fafaragásokat. A faragó művészet egyébként is
sok eredeti mesterét veszítette el a vizi-, szél- és szárazmalmok
fogyatkozásával. A gőzmalmok robotos molnárai nem értik a járomfák,
kapufélfák, fejtőlvalófák, mércék, mángorlók, csigatésztacsinálóbordák
farigcsálását. Fogytomig jutottak a szegedi hajóácsok is. Az élhetési
gond az asztalos-mesterekből is kiölte a virtust. Szegény népnek sivár
az izlése. Az uborkafára felkapaszkodottak inkább a tömegpompát, a
rikoltót keresik. Manap megfelel a paszulypipa, azelőtt világra hiresek
voltak a tajtékpipa faragó mestereink. Debrecenben évekkel ezelőtt
meghalt Egri Mózes, az utolsó „piparezező“. Még régebben elmult az
ötvösök és kardcsiszárok fénykora. Nem kiszakított sorokat, köteteket
írhatnánk a mi elpusztult magyar mesterségeinkről. Ám, mi közönyösek
vagyunk. Közönyösek vagyunk arra is, hogy a porbahullott gyöngyszemeket
felszedegessük és kegyeletesen füzérbe kötve – külön nemzeti
kincsesházakban – megőrizgessük. Élelmesebb gyűjtők idegenbe hurcolják
pusztuló magyar mesterségeink és népművészetünk őskincseit. Pedig ha már
az őseredeti magyar mesterségek pusztulását nem akadályozhatjuk meg,
legalább az emlékeit ne hagynánk megsemmisülni és szétkallódni. Hanem
inkább lelkesen oltalmazott, vidékenként is öntudatosan gazdagított
gyűjteményekkel igyekeznénk visszavarázsolni azt az időt, midőn még nem
süvőltött fülünkbe a gyárkazán, midőn még aranytallus kakasok
kurjogatták a napfelkeltét és a mestereink üde arccal, üde lélekkel,
füttyös jókedvvel állottak kedves, megbecsült munkájukba.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Az alföldi kálvinista magyar sirok „fejfájára“ fenti
rövidítéssel „A boldog feltámadás reménye alatt“ vigasz jeligét vésik.]

[Footnote 2: Az országos hírű Dely Mátyás állatorvost, a hortobágyi volt
állatorvost, 1910-ben a budapesti állatorvosi egyetem tanári kara
„dísz-doktorul“ választotta. Tiszapolgáron él.]

[Footnote 3: A csokalyi emeletes népiskola átellenben esik a kágyi
szőlőhegygyel.]

[Footnote 4: Részvéttel jegyzem ide, hogy e könyv szedése alatt
férfikora delén meghalt.]

[Footnote 5: A szegedi boszorkányperek áldozatait, a szegedi Tisza egyik
szigetén, az úgynevezett Boszorkány-szigeten égették el tüzes
máglyahalállal.]

[Footnote 6: A böszörményi pusztákon mindig sok volt az ürge és a
böszörményi hajdukat azzal csúfolták, hogy húsáért fogdossák és megeszik
az ürgét.]

[Footnote 7: Az volt ugyanis a szokás, hogy amikor a betyár teste
magától leszakadt az akasztófáról, az akasztófa tövében csak úgy téltul
elföldelték.]

[Footnote 8: Meghalt Földesen, 1912 május havában.]




TARTALOM.

  Darvay kapitány  5
  A nagyabonyi nóta  11
  A Radeczky-huszárok  16
  A Tiszák  25
  Bihari kortesek  32
  A Baranyi urak  37
  A Dobozi úr cigányai  41
  Csokalyi Fényesek  46
  A Morvay Louise regénye  56
  Foltényi Vilmos színész  63
  A világosi átok  71
  Petőfi körül  75
  A Rózsa Sándor bandája  81
  Hortobágyi gulyások  87
  Debreceni diákok  97
  A kántus  104
  Érmelléki szüretek  107
  Az öreg József főherceg  113
  Magyar-Szeged  121
  Gabara piktor  128
  Az asztaltársaságok  133
  Notárius Bekk Pista  148
  A dudások  154
  A podeszta  161
  A debreceni nagyszabadságon  169
  Kustár Ignác piarista  177
  A „tokaji“ hazájáról  183
  Az arany bika-fogadó  190
  Betyárok – pandúrok  196
  Magyar mesterségek  202






End of the Project Gutenberg EBook of Régi magyar élet, by Pál Móricz

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62736 ***