The Project Gutenberg eBook of A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések by Károly Eötvös

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 317. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=Zt1kAAAAMAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

A KI ÖRÖKKÉ BUJDOSOTT.

MAGYARORSZÁGBAN.

(Menekülés a Száván keresztül. – Két bujdosó nyomtalanul elvesz. – Henri a vármegyékben. – A veperdi biró. – A lakompaki uriszék. – Kik élnek még, a kik látták a bujdosót?)

Az 1843-dik évi szeptember hónak egyik napján – meleg, csaknem nyári napon – három koldus ballagott a gradasáczi úton Kusetó felé Boszniában.

Mindhárom öreg, rokkant férfiu. Bajuszuk és szakáluk ősz, arczuk tele redővel, termetük előrehajlott, – éhségnek, szomjnak, fáradtságnak, éveknek s tán sok szenvedésnek súlya alatt meggörnyedve. Ruhájuk szenny és foszlány, lábbelijük nincs, törökös nadrágjuk egykor kék, övük egykor sárga s mellényük egykor fehér lehetett. Fejük piszkos kendővel turbán módjára van bekötve. Fegyverük nincs, kezükben bot.

Franczia nyelven beszélnek maguk között, keverve szláv és török szavakkal. Ha valamely török jön velük szemközt: azt török nyelven s keleti taglejtéssel üdvözlik. Különben szótlanok igen gyakran egymás közt is. -4-

A nap nyugvóra szállt, mire beérnek Kusetóba. Itt gondosan kérdezősködnek a hánok után, betekintenek háromba is s végre megtelepednek a harmadikban. Ez a Szávára néz s egy utczának vagy inkább marhacsapásnak közepén fekszik. Roskatag faépület, rozzant falakkal és tetővel. Mellette nyitott félszer falábakon, foszladozó nád és gallytető alatt. Itt telepednek le mind a hárman. Leülnek a porba és szemétbe.

Van ott egy pár ökrösszekér is, szegény bosznyákok fogata. Néhány bosznyák is ott guggol és hentereg és eteti ökreit s dohányoz és beszélget valamennyi. A három koldus csakhamar megérti a beszélgetésből, hogy a bosznyákok valamely távoli faluból katonaság számára szállítottak valamit Kusetóba, még pedig kényszerfuvarképen.

A koldusok közül egyik feláll, odamegy a bosznyákok közé s romlott szerb nyelven kérdi őket, miként lehetne átmenni a Száván? E kérdésre egyik sem tud felelni.

A koldus erre a hánba megy s visszajövén, társainak azt mondja, hogy a Száván nem lehet átmenni, a révet katonák kezelik, mert a bosznyákok szökdösnek, nekik pedig se utlevelük, se pénzük az őrök megvesztegetésére.

Két társa nagyot sóhajt, de fektéből nem kel föl egyik is. Sőt a harmadik is melléjük fekszik.

Éjfél felé, mikor a bosznyákok s hánbeliek már mind mélyen aludtak s mikor a három koldus megette az övéből elővett kukoriczapogácsát, felállt mind a három, zajtalanul lement a folyó partjára s a folyó mentében vigyázva ballagott lefelé. -5-

Tovább ballagtak már egy óránál s a várost messzire elhagyták, midőn a folyó nádas partján egy helyütt egy csónakot kikötve s a csónak előtt a bozótot letaposva találták.

Egyik fölment a partra, körülnézett, nem látott senkit, nem vett észre semmi gyanusat s aztán visszament társaihoz, intett nekik, mindhárman beleültek a csónakba, eloldozták a kötelet s befelé iparkodtak a tiszta vízre.

Zaj nélkül nem tehették. A víz locscsanásának hangjára fölébredt valaki a parton s erős, durva hangon törökül is, szlávul is kiabált a menekvők után, kiket nyilván tolvajoknak tartott.

A zajra három lovas Zapti ugratott oda valahonnan s midőn a fényes holdvilágnál a menekvőket a bozóton belül meglátták, mind a három a menekvőkre lövöldözött.

Ezek siettek a bozót árnyékába húzódni, azonban sikertelenül, mert a víz lefelé sodorta csónakjukat, a bozót pedig nemsokára egészen megszünt.

A veszedelem így vagy amúgy bizonyos volt. Az egyik menekvő, midőn a bozótot eltünni látta, egész határozottsággal mondá társainak: »Evezzünk a víz közepére«.

Megkísértették. A golyók ujra mellettük fütyöltek el. Kétségtelen volt, hogy mielőtt a tulsó partra átjuthatnának, mindannyian le lesznek lövöldözve. Gyorsan kellett határozniok.

Néhány szót szóltak egymás között s azzal mind a három kiugrott a csónakból a vízbe. Az első belekapaszkodott a csónak kötelébe, a második megkapta az elsőnek, a harmadik pedig a másodiknak lábát. Így -6- ringatta őket a folyó lefelé, a csónak mind a hármat megmentette az elmerüléstől. Még néhányat lőttek utánuk, de bizonytalanba, mert csak fejük állván ki a vízből, többé czéltáblául nem szolgálhattak a homály és távolság miatt.

Egyszer az, ki a csónak kötelét fogta, érzé, hogy lábát eleresztette társa. Visszanézett s társait bukdácsolni látta. Kiáltott nekik, de azok nem feleltek. Észrevette azonban, hogy a vízszinen a messzeségből egy csónak sebesen közelit felé. Ő is elereszté tehát a kötelet s egész erővel sietett kifelé úszni a tulsó partra. Szerencséje volt ez ötlet, mert az üldöző csak a csónakot tartván szeme előtt, mellette észrevétlenül evezett el. Végre utolsó erejének megfeszítésével partot ért.

Kevés pihenés után a partnak vizes fövenyén felült, mert a felálláshoz nem volt ereje. Merőn nézett széjjel s kereste társait. Midőn már az üldöző csónak elmerült szemei elől, egész erővel kiáltá:

Hangja gyönge volt és alig hallatszott száz lépésnyire, mégis sokáig kiabált. De eredménytelenül. Társai nyilván a vízben lelték halálukat. Azonban még nem mondott le minden reményről.

Nagy nehezen felállt. Felvánszorgott a partra. Itt már törökök és bosznyákok ellen mentve érezte magát. A parton kaszáló volt s apró petrenczékben feküdt a széna. Egy petrenczében lyukat vájt s vizes rongyaival és didergő tagjaival oda bujt el. Legalább meleget talált ott. -7-

Ismét kiment a partra s ismét kiáltozta franczia nyelven társait. Hiában volt. Az öreg ember könyei előtörtek.

– Istenem, – sóhajtá – harmincz év óta üldöztél, de legalább megvoltak társaim, most már azok sincsenek.

Ujra visszament a szénanyalábhoz. Hajnalodni kezdett, a hajnali szellő és hidegség átjárta tagjait. Elbujt a széna közé. A kimerültség álmot hozott szemeire. Álma hosszú volt s dél lett, mire fölébredt. A nap már melegen sütött, a hajnali hidegségnek nyoma sem volt s rongyai teljesen meg voltak száradva.

Erdős, dombos vidék feküdt a folyam parton. Fölment egy domb tetejére s messze délnyugatnak túl a Száván látta Kusetó karcsu minarettjeit. Ez volt tájékozódásának egyetlen biztos pontja. Különben egyáltalán nem tudta, hova vetődött.

Arczán mély gond és szomoruság váltakozott. Körülnézdelvén a tájat, lement a folyó partjára. Lábnyomairól megtalálta a helyet, hol kiúszott és kigázolt. Innen a folyam partján fölfelé ballagott lassan, meg-megállva s a két part fáit és bozótjait nézegetve. Azt a távolságot akarta megmérni, a mennyire őt a víz lesodorta, míg partot érhetett. És azt a helyet akarta megtalálni, hol két társa a vízben tőle elszakadt.

Egy helyütt sokáig álldogált, andalgó szemeit vissza-vissza vezetvén a folyó bizonyos helyére. Valószinüleg itt vált el társaitól. Innen lefelé indult, mindenütt a part mentében, ha megtalálná társait vagy csak nyomukat -8- is. Semmi nyomra sem akadt. Tovább ment egy mérföldnél, vizsgálódott szüntelen, de eredménytelenül.

A nap hanyatlani kezdett. Éhséget érzett és kimerültséget. Ott hagyta a partot, feljött a dombokra, szekércsapásokat talált s emberek után keresgélt.

Emberrel nem találkozott. Sem kutyaugatást, sem harangszót nem hallott. Nyilván messze kellett lennie lakott helytől. De szilvásokat talált a dombok oldalán és völgyeiben. Imitt-amott néhány félvad és félszelíd szőlőtőt. A szilva is, a szőlő is érőfélben volt már s a menekvő koldus gyümölcscsel verte el éhét.

Éjjeli tanyája ismét széna petrencze volt. Másnap kora reggel fölébredett s nem habozva többé, egy szekércsapás nyomán ment oda, hova az vezette. Rég elmult dél, mire egy kisded szegény faluba érhetett a Száva partján. Kérdésére a falut Samácznak nevezték.

Itt tudta meg bizonyosan, hogy most már kívül van Törökországon. Mikor azt kérdezte: micsoda országban van, azt felelték: ez a Bródi Regiment. Ilyen országnak sohasem hallotta hírét, de megnyugodott benne. Szegény határőrök felvilágositották, hogy tőlük messze van Horvátország, azon tul Magyarország, azon tul Bécs, ott lakik a császár.

Bizonyos volt, hogy a koldus franczia, mert anyanyelve franczia volt; mind a török, mind a szláv nyelvet csak törte, sőt németül is keveset tudott. Annál csodálatosabb volt, hogy miként keveredhetett e vidékbe egy franczia s miként bámulhatott ő, midőn előtte -9- Horvátországról és Magyarországról beszéltek. Világosan látszott arczán, hogy a két országnak most hallotta hírét először. De a jámbor határőr nem kérdezte az ő kilétét, mit is kérdezősködött volna tűvel-hegygyel oly nyomorult koldus után.

De a koldus, mikor Bécset említették előtte, szemfüllé vált. Kérdezte, merre juthatna ő legközelebb Bécsbe. Ezt nem tudták neki megmondani, hanem utasitották, kérdezze meg a kapitánytól, itt és itt van, az majd megmondja. A koldusnak azonban nem volt kedve elmenni a kapitányhoz.

E helyett azt kérdezte, hogy a Szávának hol van vége s mibe szakad. Mondták neki, hogy annak vége nagyon messze van s hogy az a Dunába szakad.

Ujra gondolkodott. Homlokát ránczolá, szemöldeit összevoná, mintha emlékező tehetségét akarta volna megerőltetni. Végre megnyugodni látszott abban a gondolatban, hogy bizonyosan ez a Duna az, mely Németországon folyik keresztül.

Azt kérdezé most: merre érhetne ő leghamarább a Dunához? Utasították Vinkovcze felé, megmutatták az odavezető útat s megoktatták, hogy ott miként kérdezze a tovább vezető útat. Egyuttal adtak neki gyümölcsöt kukoriczakenyeret s éjjeli szállást. -10-

Másnap elindult Vinkovcze felé. Gyalog, mezítláb, rongyosan, bottal kezében, fáradtan ballagott napról-napra. Senki utját nem állotta, senki rossz szóval nem bántotta, senki tőle utlevelet, igazolványt nem kért, sehol vele semmit nem fizettettek; igaz, hogy pénze nem is lett volna rá. Kéregetett, mint a valóságos koldus s gyümölcscsel, kenyérrel, ételmaradékkal, néhol egy-egy krajczárral ellátták könyörületesen.

Vinkovczén Vukovár felé utasitották. Vukovárról betévedezett Baranya vármegyébe. Már egy hétig járt Baranyában faluról-falura, mikor megtudta, hogy Magyarországban van s mikor már sem a franczia, sem a török, sem a szláv nyelvnek nem vette semmi hasznát. Előszedte tehát töredezett német nyelvbeli tudományát s ezzel tengődött napról-napra.

A következő évet Tolna vármegyében s többnyire Szegzárdon töltötte. Itt-ott szolgálatba is állott több-kevesebb ideig, hogy magának tisztességes ruhát szerezhessen. Lassankint néhány szót beszélni magyarul is megtanult.

Egykor egy uraságnál, kit ő Derrynek nevezett, ki azonban valószinüleg Dőry volt, akarata ellenére két hónapig tartózkodott, miután nem eresztették el, noha semmi dolgot nem bíztak rá, hanem csak etették, itatták, mintha meg akarták volna hízlalni. Minden kötelessége abból állott, hogy az uraságokat az ő török élményeivel mulattatta, a melyekből azonban el nem hittek egy szót sem. Egy helyütt a barátok is egy hétig tartogatták a zárdában. -11-

1845-ben Fehér- és Veszprém vármegyékben utazgatott. Pápán gr. Eszterházy Károly szolgálatában megmaradhatott volna állandóan, de ő csak Bécsbe akart jutni minden áron. Semmiféle rábeszélés a tervről őt lemondásra bírni nem volt képes.

Ifjuságáról, élményeiről nem igen szeretett beszélni. Franczia születésünek, szibériai orosz fogolynak, konstantinápolyi eunuchnak, háremi szökevénynek mondotta magát, de se nem hallgattak rá, se nem hittek neki. Valami jámbor, szédelgő, német vándorló legénynek tartották mindenütt. Vezetékneve nem jutott tudomásunkra, keresztnevét Henrinek mondotta francziásan.

Végre az 1846-dik év elején Győrön keresztül Sopronba érkezett. Ruhája ismét kopott és szennyes volt, noha most már nem rongyokból állott. A mi kis pénzecskét itt-amott szerzett, Győrben fölemészté betegsége. Ismét kéregetésből éldegélt s ismét koldus módjára gyalogszerrel utazgatott. De Sopronból most már fokozódott vágygyal törekedett Bécsbe jutni.

Februárban, kegyetlen hideg téli napon érkezett Veperdre, egy kis német faluba Sopronmegyében.

Át volt fázva keményen. Öregség, ruhátlanság, hideg és nélkülözés miatt dideregtek tagjai. Átmelegedni bement a falu korcsmájába.

A falu birája, jókedvü, kedélyes német paraszt, ott iddogált és beszélgetett a korcsmában. A jövevényt szegény, kiéhezett vándorló legénynek tartotta s elkezdte őt faggatni neve, születése, eredete, mestersége, vagyona és utazási czélja felől. -12-

Henri felelgetett a kérdésekre s röviden elmondá, hogy ő franczia, most jön török rabságból s haza akar menni Francziaországba, hanem előbb Bécsbe akar menni minden áron.

– Nincs, de nem is kell, – mondá Henri, – két év óta vagyok már Magyarországon, soha sem kértek tőlem.

– Az megint más, hanem Ausztriába a lineán át nem lehet menni útlevél nélkül, ott elfognak és megint visszaadnak a török kezébe.

Nem beszélt többet a dologról, hanem mulattatta a birót egyébként. A birónak megtetszett a szegény öreg s ellátta őt borral és ennivalóval egész szivességgel.

A következő napon tovább ment Henri Kabold felé. Itt akart átmenni a határon.

A határon vámhivatal állott s osztrák pénzügyőrök és csendőrök vigyáztak az átmenőkre.

Henri nem akart vagy nem mert utazási szándékával rögtön előállani, hanem nagy figyelemmel leste, mi történik azokkal, a kik Ausztriába átmenni akarnak. Bizony jól látta azt, hogy mindenkinek meg kell állani, batyuját vagy kocsiterhét megmutatni s valami útlevelet vagy igazolványt felmutatni.

A vámon nem mert jelentkezni. Visszatért Kaboldra s egy kocsmában kérdezősködött, miként lehetne neki -13- útlevél nélkül Bécsbe jutni. A kérdésre nem kapott megnyugtató választ. Sőt, mikor kiejtette száján, hogy ő szökevény, menten ráijesztettek, hogy Ausztriában elfogják bizonyosan s visszakisérik oda, a honnan elszökött.

Aggodalma leírhatatlan volt. Majdnem kétségbeesés fogta el a szerencsétlen öreg embert arra a gondolatra, hogy ő ime itt van Bécshez közel és oda be nem juthat, sőt attól kell tartania, hogy mint szökevényt ki adják a töröknek.

Visszaindult tehát Veperdre s másnap oda hóban, hidegben, zivatarban megérkezett.

– Megmondta biró úr és úgy is lett, nem mertem megpróbálni, hogy útlevél nélkül átsurranjak a határon.

– Éppen azért jöttem vissza biró urhoz, hogy engem megsegítsen. Lássa biró ur, én öreg ember vagyok, húsz éves koromban elszakadtam Francziaországból, azóta nem láttam szülőföldemet, nem is hallottam róla. Rabbá tettek a muszkák, azoktól elszöktem; rabbá tettek a törökök, azoktól is elmenekültem. Itt ugyan Magyarországon meg tudnék élni koldusmódra, de ha már oly közel vagyok Francziaországhoz, szeretnék -14- haza menni, hogy ott haljak meg, ott temessenek el, a hol születtem. De se pénzem, se útlevelem. Ha Bécsben a franczia követséghez juthatnék s ott sorsomat elmondanám: vissza szállítanának hazámba könnyü szerrel. Biró úr, maga jó ember, én ur voltam fiatal koromban, most koldus vagyok, segítsen rajtam, hogy Bécsbe juthassak a nélkül, hogy megint elfognának. Öreg vagyok már, se jót, se rosszat nem tehetek, az isten meg fogja érte segíteni.

– No atyafi, én ugyan most sem hiszem, hogy franczia vagy – szólt a veperdi biró, kinek megesett szíve a szerencsétlen öregnek sorsán – hanem te lássad a magad dolgát, én segítek rajtad, ha tanácsomat elfogadod.

– Persze, hogy nem, majd magad is beláthatod. A tanácsom pedig ebből áll: maradj itt Veperden egy pár napig, majd én ellátlak étellel, itallal, meleg szobával. Egy pár nap múlva összeül az úriszék Lakompakon, ott lesznek a megyei urak és a kegyelmes herczeg főemberei. Én téged megkötöztetlek, mint afféle csavargó embert, a kinek se országa, se hazája. Aztán oda kisértetlek az úriszék elé, mint csavargót s elmegyek veled úgy véletlenül magam is. Ott majd kihallgat a szolgabiró vagy az esküdt úr. Jó ember mind a kettő. Ott beszéld el sorsodat. A megyei urak nem rossz emberek. Ha igazságban nem találnak: kapsz huszonöt botot s aztán elkergetnek; – ha pedig igazságban találnak: akkor az uraság költségén elkisértetnek Bécsbe a franczia -15- követhez, – ha pedig megesik rajtad a szívük, még borravalót is adnak.

– Látszik, hogy szamár vagy; ott itél a vármegye, meg a kegyelmes herczeg a szegény ember bajában, nincs minálunk policzia, az csak Ausztriában van.

– Tehát biróság, de hát akkor nincsen annak hatalma ahhoz, hogy engem Bécsbe kisértessen a franczia követhez?

– Atyafi, a vármegye urainak, meg a kegyelmes herczegnek mindenre van hatalma, ha akarják. Egyébiránt ez csak az én tanácsom, ha tetszik a szó: én segítek rajtad.

Sokáig gondolkodott az öreg és sokszor nézegetett a veperdi biró szemei közé. Rossz indulatot nem fedezett föl e szemekben s aztán elgondolta, hogy a legrosszabb esetben mindig megmaradhat Magyarországon, szegény, hazátlan koldusnak. Elfogadta a veperdi biró tanácsát.

Lakompakon február végén csakugyan összeült az úriszék. Elnöke volt Badicz Endre sopronmegyei földbirtokos s öreg táblabiró. Az uraság részéről Szemerey Sándor, herczeg Eszterházy Pálnak uradalmi főfiskusa és Seicz viczefiskus voltak jelen. Ezek ma már mind nem élnek, hanem él még Nagy Imre legfőbb itélőszéki kuriai biró, ki akkor Szemerey Sándornak patvaristája volt s mint ilyen, valószinüleg jelen volt az úriszéki tárgyalásokon s valószinüleg emlékszik még a szegény -16- francziának, az örökös bujdosónak, szívrázó, szomorú élettörténetére. Élnek még Lendvay József és Tőttőssy Mihály öreg barátaim. Amaz sopronmegyei, mihályi származás, most nyugalmazott táblabiró s akkor kanczellista a főszolgabiróságnál. Emez veszprémmegyei birtokos, de 1846-ban Sopronmegye főszolgabirája. Mindkettő jelen volt az uriszéken.

A veperdi biró megtette a mit igért. Az öreg koldust megkötöztette s bekisértette az úriszék elé. Bement a falubeli ügyesbajos emberekkel maga is és úgy véletlenül előhozta a csavargót a szolgabiró előtt, hogy annak jóakaró figyelmét iránta fölgerjeszsze. A sor azonban nem került mindjárt a csavargóra s azért annak pár napot és éjszakát az urodalmi fogházban őrizet alatt kellett töltenie. Elvégre ügye az uriszék elé, nyilvános tárgyalásra került.

Az uriszék tagjai rendkivüli érdeklődéssel hallgatták meg az örökös bujdosó elbeszélését. Soha, még főbenjáró ügy miatt is ugy el nem mulasztották az ebéden és vacsorán való megjelenés pontosságát, mint a mikor az öreg franczia a maga élettörténetét röviden és szárazon elbeszélte.

E történetet, a mint azt a jelenvoltak emlékezetükben megtartották, el fogom beszélni.

HADI FOGLYOK – BÁNYARABOK.

(A nagy császárt gyalázni nem engedik. – Megfojtják az orosz tábornokot. – Hetven franczia meghal, a többit elviszik az uráli bányákba. – Petropavlovszkojban.)

Henri saját előadása szerint csakugyan franczia volt s 1792-ben született. Ifju korában besorozták a császári hadseregbe s a nagy császárral, I. Napoleonnal, mint altiszt, részt vett a moszkvai téli hadjáratban.

Jó családból származott, vagyonos ifju volt, pénzzel és ruhanemüvel kellőleg el volt látva s kiállta a szomorú visszavonulás óriási viszontagságait. Ifjuság, vasegészség s jelentékeny testi erő megóvták a fagytól és éhhaláltól.

De nem óvhatták meg a fogságba eséstől. Valahol Lengyelországban a visszavonulás közben elfogták. Nem magát egyedül, hanem vele együtt körülbelül két-háromszáz legényt tisztjeikkel és altisztjeikkel együtt. Tél volt, hideg volt, fáztak és éheztek, alig bírták ruhájukat, alig tudták emelni fegyverüket. Egy pár század orosz lovasság körülfogta őket s az a csapat, -18- melynek hősi része volt a világ meghódításában, csaknem gyáván látszott magát megadni.

– Urak, – mondá Henri a lakompati uriszék előtt, – midőn mi Mohilevben kissé magunkhoz jöttünk, mikor már adtak enni s egy kissé fölmelegedtünk, akkor eszünkbe jutott, mily gyáván hagytuk elfogni magunkat. Szerettük volna izmainkat körömmel tépni szét szégyenünkben. De hiába, akkor nem bírtuk el még a fegyvert sem, nemhogy verekedni tudtunk volna.

Henri nem emlékezett biztosan arra, hol fogták el őt és társait. Csak arra emlékezett, hogy néhány napi kínos gyaloglás után Mohilevbe kisérték s ott zárták el őket a régi vár omladozó kaszamátáiban.

Sebek, nélkülözés, durva bánásmód, embertelen fegyelmi büntetések miatt sokan elhaltak közülök. Mire nyár lett, alig volt életben a csapatnak fele. A kik életben maradtak: azokat julius elején elindították Szentpétervár felé. Október lett mire a fővárosba értek, rongyban és mezítelen lábbal. Még mindig az a ruhájuk volt, melylyel Francziaország látta el őket másfél év előtt.

A városba azonban nem ily rongyosan lettek bekisérve. Délutáni időtájban, hideg, tiszta őszi napon értek a főváros közelébe. Láthatták a leáldozó nap fényénél a büszke czári fővárosnak csillogó tornyait, de éjszakára oda be nem mehettek. Künn kellett tölteniök az éjet a szabadban, kozákok őrizete alatt, fázva, dideregve. A következő napon ott a szabad ég alatt kaptak uj ruhát és pedig uj franczia császári egyenruhát. Kocsikon -19- hozták ki Szentpétervárról. Egyuttal meg is vendégelték őket meleg étellel, hideg sós hússal, barna kenyérrel s elegendő vutkival. Így kisértettek be a fővárosba látványul a népnek, dicsőségére a czárnak s elégtételül az orosz hadseregnek. Azért adták az uj egyenruhát, hogy büszkén mondhassák el rájuk mutatva: ime a híres kalandornak, Napoleonnak fogoly katonái!

– Meg nem mondhatom, – mondá Henri, – mennyire fájt nekünk e megaláztatás. Jobb szerettük volna, ha rongyainkat hagyják meg didergő testünkön s ha mezitláb hurczoltatunk végig a főváros havas utczáin. De még jobban fájt, a hogy császárunkról beszéltek, mint valami csavargóról és szökevényről. Mi még akkor sem az elbai számüzetésről, sem a waterlooi csatáról nem tudtunk semmit. Mi csak azt tudtuk, hogy részt vettünk az auszterlitzi és jénai csatákban.

Volt a foglyok közt egy kapitány. Bátor, önérzetes, fiatal ember. Midőn a foglyokat a laktanyába kisérték, egy magasrangu orosz törzstiszt, tábornok vagy afféle, szemlét tartott a foglyok fölött s franczia nyelven szólott hozzájuk. A fiatal fogoly kapitányt ellenállhatatlan düh fogta el, midőn a tábornok a nagy császárt gyalázta.

– Míg barbárok beszéltek velem – szólt – eltűrtem minden szó nélkül. Önnek, nyomorult nem tűröm el a császár gyalázását.

E szavakkal letépte magáról a fényes egyenruhát s odavágta a tábornok szemei közé.

Orosz katonák ugrottak oda. Megkapták és megkötözték a kapitányt, letépték ingét s elkezdték ütni kancsukával.

– Nem nézhettük – folytatá Henri – ez irtózatos jelenetet. Odarohantunk puszta kézzel a fegyveresek közé. Agyon lőttek és szúrtak közülünk hetvenet, de a tábornokot megfojtottuk. A miért rosszul beszélt a nagy császárról.

E tény eldöntötte az életben maradottak sorsát. Mindegyik kapott száz korbácsütést, még a sebesültek is. Ezek aztán el is haltak valamennyien. A ki e vadállati bántalmakat kiállhatta, azt hideg, nyirkos kaszamátabörtönbe zárták el. Igy húzták ki a telet. Sokan elhaltak közülök betegség és nélkülözések miatt. Gyakran a hulla napokig hevert az élők között. Henri, az öreg menekülő, még most is elborzadott, a mint e pokoli tanya eszébe jutott. Pedig most már öreg ember és akkor még fiatal ember volt.

Az 1816-dik év április havában kivették a foglyokat a földalatti börtönből. Nyilt, világos, szellős helyre szállították őket s élvezhetőbb táplálékot adtak nekik táplálékul. Adtak nekik uj ruhát is. Birkabőr kucsmát, vastag bagaria csizmát, szürke daróczból készült ujjas köpenyeget s egy durva pakróczot.

Május hóban egy napon az őrök azt parancsolták, hogy a pakróczot tekerjék össze s egybe kötve akasszák vállukra, mint a hogy a katona szokta nyáron át köpenyét vállára akasztani. Mikor ez megtörtént, nagy csapat katona fogta őket körül s ezek fedezete mellett a foglyok -21- kezeire láncz veretett s a lánczczal kettőnként kezüknél fogva összekötöztettek. A ki ellenállt, zajt ütött, tiltakozott vagy káromkodott: azt véresre verték kancsukával, egy fogolynak egyik szemét is kiütötték. Mindegyiknek mellére egy bádog lemezt akasztottak, melyre egy-egy szám volt rásajtolva. Estefelé pedig kovácsok jöttek vassal és kalapácscsal és szegekkel s mindegyik fogoly lábára a bagaria csizmaszáron kívül négy vagy öt fontos vaskarikát kovácsoltak. Sem a vaskarikát levenni, sem a csizmát levetni ezután nem voltak képesek.

Este tíz óra után, páronként egymásután a mint össze voltak lánczolva, kiindították őket a kaszárnya udvaráról az utczára. Az utczák, merre elhaladtak, teljesen néptelenek valának. A körülöttük, előttük és utánuk lépdelő lovas kozákokon kívül nem találkoztak senkivel.

Nagy későn kiértek a város végére. A városban beszélniök nem volt szabad. Ki hangot ejtett, a korbács azonnal pattogott a nyaka körül. A városon kívül a sötétben valami kisebb őrház-féle előtt megállapodtak. Itt kaptak enni és inni, miután sem délben, sem este az nap még nem kaptak semmit. Étkezés után megengedték nekik az alvást, de csak hajnalig. Hajnalban útnak indultak kelet felé. Hova kisérik őket, sem nem tudták, sem elgondolni nem voltak képesek, sem kérdezniök nem volt szabad. Nem is igen tudtak beszélni az őrökkel, de ha tudtak volna is, feleletet nem kaphattak. Minden kérdésre abból állt a felelet, hogy a kozák fenyegetőleg mutatta és rázta kancsukáját. -22-

Így mentek napokon és heteken át. Naponként nem nagy utat kellett tenniök. Éjszakánkint mindig a falvakon és városokon kívül tanyáztak. Ha falun mentek keresztül: szólni az emberekhez nem volt szabad. A ki szólni mert, kegyetlenül lakolt. Jó emberek gyakran adtak nekik kenyeret, sót és vutkit. Ezt szabad volt elvenni.

Egykor valamely folyóvizen, melynek nevét nem tudta Henri, hajókra gyömöszölték őket. A hajóról Perm nevü városban szálltak ki. Innen ismét gyalog kellett utazniok. A sok szenvedés miatt többen elhaltak, néhányat pedig kocsikon hurczoltak a csapat után.

Már heteken át hegyes vidéken, esőben, hóban és hidegben, erdők és szakadékok közt utaztak, midőn végre elértek egy várost, melyet Petropavlovszkoj-nak neveztek. Azt hitték, itt véget ér szenvedésük.

Petropavlovszkoj jó nagy területen fekvő város. A katonai főnök lakásán, néhány kaszárnyán s pár magánházon kívül, melyek kőből épültek, az egész város orosz falusi házak mintájára faházakból állott, nagy telkekkel, nagy udvarokkal, hosszú széles utczákkal. Lakossága valamikor fegyenczekből szaporodott fel.

A foglyokat itt a kozák vezetők valami katonai főnök vagy kormányzó-félének adták át. S fogadtatásuk azzal kezdődött, hogy ismét kaszárnyába, börtönbe zárták.

Itt azonban nem maradtak sokáig. Pár hét alatt szétosztották őket a bányatelepek közt. Ekkor tudták meg, hogy -23- ők voltaképen örök rabságra kárhoztatott bányafoglyok, éppen úgy, mint azok, a kiket Szibériába küldenek. Innen tehát nincs menekülés. Ők többé Francziaországot sohasem fogják látni. Ők a művelt világnak még csak hírt sem adhatnak arról, hogy hova temette el őket a zsarnok erőszak. Itt kell nekik élni és itt kell nekik meghalni a jekaterinburgi Urál hegyek platina-, ólom- és arany bányáiban. Szülők, testvérek és szeretők még csak sejteni sem tudják, hol fekszik a világ, merre van az ország, melynek földjében csontjaik pihenni fognak. Hiszen Francziaországban még madár sincs, mely erre járna.

Néhánynak lelkén erőt vett az őrjöngés e gondolatokra. De társaik megnyugtatni törekedtek ezeket is. A legtöbb fogolyban nem lázongott már a lélek annyira, mint Mohilev bástyaüregeiben és Szentpétervár kaszárnya börtöneiben. A szenvedés megtanította őket lemondani az önérzetről s istenre bízni sorsukat.

A bányák körül a külső, a földfeletti munkát bizták rájuk. S ők a munkát eleinte kötelességszerüleg, később némi kedvvel és figyelemmel végezték. Ha alázatosak voltak: nem bántotta őket a muszka. Ha egy korty vutkival megkinálhatták az őröket, az őrök még jókedvü emberekké is váltak. A lakó népség csakhamar megszerette őket.

Három évig tartott a bányamunka. 1819-ben megengedték nekik, hogy Petropavlovszkojba s környékére vonulhassanak s némi szabadságot élvezhessenek. Foglyok voltak, felügyelet alatt álltak ezentul is, de szabad -24- volt nekik a városban és környékén őrök nélkül járni, lakást bérelni, faházat építeni, cselédnek vagy munkásnak elszegődni s önsorsukról gondoskodni.

A csapatnak több mint fele iparos volt otthon. Ezek rögtön kaptak alkalmazást tisztességes orosz iparosoknál, a kik közül a legügyesebb sem értett a mesterséghez annyira, mint közülök a leggyámoltalanabb. A többi is megtanult valami mesterséget. A kik elszegődtek, azok teljes ellátást s 7–8 kopeket kaptak hetenként. Volt olyan, a ki felvitte 12 kopekig. Valami tizenöten odajutottak, hogy házat is emeltek maguknak, durva faragványu fából tákolva össze valahogy. Ezek a maguk kezére dolgozhattak s nem rosszul ment dolguk. Kettő közülök meg is nősült. A többi azonban reménykedett, hogy egykor még haza mehet Francziaországba. Egymást bátorították, egymást el nem hagyták, a vutkiivást a legszerényebb mértékben gyakorolták s kezdték a fejüket terveken törni, melyek segélyével megszabadulhatnának.

A SZÖKÉS AZ URALBÓL.

(A katonai kormányzó gazdaasszonya. – Utlevelet kapnak. – Verchoturjében és Irbitben. – A dalmatovi jólelkü barát. – A karavánok. – A sós pusztákon. – Végre elérik, a kik elérik Orenburgot.)

Harmadfél év alatt a foglyok összes vagyona mintegy 2000 rubel készpénzre ment. Miután ezt összeszámították: azt gondolták, hogy ezzel már lehet kezdeni valamit. Életben és egészségesek voltak ötvennyolczan. Háromról nem tudták, hogy a bányák körül hol és mikor veszett el. A többi meghalt. A kettő, a ki megnősült, nem akart tudni a menekülésről. Ezenkívül tizenegy elhatározta, hogy a menekülés bizonyos veszélyeivel nem néz szembe, bizonytalan sikerére nem számit. De azért valamennyi áldozatkészséggel ajánlotta fel mindenét a menekülés megkönnyítésére.

Lovuk volt mindössze tizennyolcz. Nagy része gyönge ugyan, de néhány heti utazást télen is megbír, ha egynek hátára csak egy ember ül. De a kik elszánták magukat a menekülésre, azok voltak negyvenöten. Tehát vagy venni, vagy bérelni kellett huszonhét lovat. A bérlés -26- a lótulajdonos kárával járt volna, mert hiszen a lovat soha vissza nem adhatták s visszaadni nem is akarták, de miután a lóvétel vagy 800 rubeljüket elnyelte volna, a bérlésben kellett megnyugodniok.

A petropavlovszkoji katonai kormányzó, kinek különösen a bányafoglyokra kellett felügyelni, azokat a kisérettől átvenni s azoknak minden szökési kisérleteit meggátolni, hajlott koru iszákos ember volt, durva, embertelen, valódi példánya a kegyelemből kiesett s büntetésből az Urálba küldött orosz főtiszteknek. Volt azonban két gyönge oldala. Nagyon szerette a jó rumot s nagyon félt a gazdaasszonyától, ki, ugy látszik, uralkodott fölötte.

Egyik franczia asztalos a foglyok egyetértésével behízelegte magát a gazdaasszony kegyeibe. Mindketten jól beszélték a német nyelvet s az asztalos társai segitségével oly szép butordarabot készített és ajándékozott a gazdaasszonynak, melylyel nem vallott volna szégyent Szentpétervárott sem. A kormányzó szobái lassanként oly butornemüekkel teltek meg, hogy azokra irígy szemmel néztek a bányák igazgatójának s az összes kincstári tisztségnek családtagjai, férfiai, női egyaránt. Sőt egyik főbb kincstári tiszt egyszer durván megparancsolta, hogy a francziák neki is hasonló butorokat készítsenek. Természetesen ingyen, legföljebb néhány korbácsütésért s néhány üveg vutkiért.

Az asztalos elpanaszolta a dolgot a gazdaasszonynak s egyuttal annak féltékenységét a legnagyobb fokra gerjeszté föl. -27-

– Inkább kész volnék önöket megszöktetni vagy a bányákba visszaküldeni, mintsem azokat a butorokat mások számára is elkészitsék. Ezt semmiképen meg nem engedem.

A franczia természetesen inkább választá a megszöktetést mint a bányát. S hozzátette nagy alázatos kézcsókolással, hogy ha ő kegyessége kieszközli a biztos menekülést, hála fejében neki a francziák 400 rubelt ajándékoznak.

400 rubel! Nagy szeget ütött ez a gazdaasszony fejébe! Hiszen a kormányzónak egész évi készpénzbeli illetménye nem igen megy többre ennél. Ha ő ennek felét átadja a kormányzónak s 15–20 rubel ára rumot vesz, a többit pedig selyem ruhára költi: akkor nem csak butorai, hanem ruhái is külömbek lesznek, mint másokéi.

A következő napon meglett az alku. A gazdaasszony 45 darab, minden aláírással és pöcséttel ellátott útlevelet fog szerezni, olyant, a minőket szokás adni azoknak kiket a czár kegyelme megszabadít. Aztán a kormányzót leitatja, megkötözteti s következő napon zajt üt, hogy mindezt a francziák cselekedték, hogy az útleveleket elrabolhassák.

A kormányzó ugyan küld utánuk kozákokat, de a menekülőknek legyen gondjuk arra, hogy 24 óra alatt messze távozzanak, neki pedig lesz arra gondja, hogy a kozákok ne a helyes irányban üldözzék őket. A kormányzó aztán jelentést tesz Szentpétervárra. A tavaszra odaér a jelentés s onnan kiadják a parancsolatot. Ha a -28- foglyok szerencsésen megmenekülnek: az az ő dolguk. Ha pedig fölismerik, elfogják és agyonlövik őket: az is az ő dolguk.

A foglyok komoly tanácskozást tartottak az ajánlat fölött s elfogadták annak föltételeit. Egy hétre lovakat béreltek és pedig azzal a világos kikötéssel, hogy Obimzlbe fognak menni s onnan egy napi késedelem után visszajönni. Béreltek pedig 32 lovat, hogy néhány darab vezetéken is legyen, miután különben is gyöngék voltak ép úgy, mint tulajdon lovaik.

Az alku és az útlevelek rendben levén, 1821-dik évi november hó 4-dikén este hat óra tájban összegyülekeztek a menekülők lovaikkal és málháikkal egyetemben egy társuknál, kinek háza a város végén feküdt. Ide jöttek azok is, kik nem akartak eltávozni a menekülőkkel. Ide jöttek elbúcsuzni s egymás keblén keserü könyeket sírni. Jól tudták mind az ott maradók, mind az eltávozók, hogy egymást többé nem fogják látni soha. És mind az eltávozók, mind az ott maradottak jól sejtették, hogy a magas Urálban, tél közepén, bizonytalan messze útra menni csaknem egyenlő a bizonyos halállal. És mégis a 45 franczia nekiindult a bizonyos halálnak, azért a vékony hajszálnál vékonyabb reményért, hogy egykor még talán látni fogja Francziaországot.

Volt köztük egy Monteau nevü főhadnagy. Ezt választották a csapat főnökévé, föltétlen engedelmességet fogadván minden rendelkezései iránt. Pénzük közös volt, de egyenlően osztották fel valamennyi között. De csak a nagyobb biztonság kedvéért, mert különben mindegyiknek -29- tiltva volt csak egyetlen kopekhez is nyulni. Téli ruhával és pokróczokkal annyira ellátták magukat, a mennyire maguk és lovaik ereje engedte. Élelmiszert tíz napra valót vittek magukkal. Lőfegyverük nem volt több hét darabnál, de lőporuk elegendő. Fejszét és iparosműszereket szintén kellő mennyiségben vittek magukkal.

A tél nem mutatkozott sem rendkívül hidegnek, sem rendkívül havasnak és viharosnak. Az út járható volt még Obimzl felé is az Urál főgerinczének hegyszakadékain keresztül. A lótulajdonosok szentül azt hitték, hogy a francziák az obimzli arany- és vasbányákhoz akarnak átrándulni.

Ők azonban nem nyugotra, hanem egyenesen dél felé indultak. Midőn már az egész város népe elnyugodott, esti tiz óra tájban fényes holdvilágnál, piros éjszaki fénynél elindultak azon az úton, mely Verchoturjéba vezetett. Azt hitték, hogy tíz nap alatt ide érnek.

Csalódtak. Részint a lovak erőtlensége, részint a közbejött viharok miatt lassú volt haladásuk. Egyszer négy napot kellett tölteniök egy völgy fenekén, egy szikla védelme alatt a hóvihar miatt. Körül halmozta őket a fuvatag, egész napon és éjszakánként körül üvöltötték a farkasok. A lovaknak nem volt takarmányuk s alig tudták őket fagallyakkal az eldüléstől megmenteni.

Egy pár közbeeső kis szamojed telepen is napokat kellett tölteniök, úgy, hogy épen egy hónapig voltak útban, mire Verchoturjéba beérhettek. Két lovukat el kellett hagyniok farkasok zsákmányául és ámbár a megszabadult bányafoglyokat szíves részvéttel szokták az -30- útba esők fogadni, mindamellett 200 rubelük elfogyott Verchoturjeig. Hogy pedig még mikor érnek déli tengert vagy czivilizált országot, azt megmondani senki sem tudta és ők maguk sem sejtették. Alig értek a városba, óriási hózivatar tört ki, mely eltartott karácsonyig. A menekülők örültek neki, mert föltették, hogy ha őket elvégre helyes irányban nyomoznák is: a vihar miatt lehetetlenné válik üldöztetésük.

Verchoturjéban legelső gondjuk volt a katonai kormányzót 100 rubellel megvesztegetni s útleveleiket láttamoztatni. Bizonyos félreértés miatt majdnem fölfedeztetett szökevény voltuk. Útlevelükben ugyanis rendeltetési helyül a közép Don vidéke volt megnevezve. A menekülők nem tudták, hogy ez mire való, mit jelent. Nem tudták, hogy bányafoglyoknak, ha kegyelmet és szabadságot kapnak is, ritkán szabad hazájukba visszatérni, hanem nekik a véghetetlen birodalomnak valamelyik puszta részén kell megtelepedniök. Mikor tehát a kormányzó azt kérdezte: hol akarnak megtelepedni, sem Monteau, sem vele együtt jelen levő társai a kérdésre nem tudtak megfelelni.

– Barmok, – kiáltá, – azt sem tudjátok, hova mentek? Kalmukok közé vagy Nizsnei-Tsirszkájába, vagy tovább, vagy közelebb?

Monteaunak halálos ijedtében egy jó ötlete támadt. Hamarjában két kezét összetette mellén s térdre esve ezt mondá: -31-

– Mi jó mesteremberek vagyunk, sokat kerestünk, még van 130 rubelünk s 48 apró lovunk, ezzel elmegyünk a Don közepéig.

– A pénzetek eltart 50 verstnyire, a lovatok 150 verstnyire, aztán pénz nélkül és ló nélkül mehettek még 2000 verstnyire.

Folyvást kaczagott a brutális emberek kárörömével, hanem azért az elfogadott 100 rubelből nem adott vissza egyet sem.

A nagy hó és viharos időjárás s a farkasok nagy száma miatt innen elindulni nem volt tanácsos. Megvárták tehát áprilist. A kormányzót néhány szép butordarabbal, saját készítményükkel megajándékozván, az megengedte nekik az ott maradást, sőt a hozzáértőknek a rézműhelyekben és a turai aranyhutákban dolgot is adott. Szerencsésebbek voltak azonban az által, hogy éppen a mult évben építettek ott két templomot s ezek faművei körül az asztalosok hálás munkát találtak. Nemcsak elköltött pénzüket szerezték vissza, hanem lovaikat is eladván, azokból is begyült mintegy 900 rubel. Belátták ugyanis, hogy néhány málhalóval s gyalogszerrel könnyebben utazhatnak.

Innen csak 43-an indultak el, miután egy társuk meghalt, egy másik társuk pedig lábát törte úgy, hogy -32- sem járni, sem lóra ülni nem tudott. E társukat csak nagy fájdalommal hagyhatták el, ki azonban maga kérte őket, hogy csak távozzanak. Száz rubelt hagytak nála osztályrészül.

Irbit felé mentek s ide nyolcz nap alatt érhettek el. Ez a város egy folyó partján fekszik, melyet Niczának neveznek. Épen május negyedikén este felé értek a városhoz közel, a folyó egyik hajlásához. Itt a szakadékos part védelme alatt nagy sereg ember tanyázott, oroszok, tatárok, kirgizek, törökök s mindenféle népfajták, apró sátorok alatt málhás lovakkal, mintha csak vásározók lettek volna.

Csakugyan vásározók voltak. Jöttek Ázsiából s mentek vásározni ide-oda, egy részük még Nizsnei-Novgoródba is. A francziák szintén megelepedtek köztük, hogy egy és más gyakorlati dolgot az utazáshoz megtanulhassanak, ha máskép nem: pénzért. Sokan közülök az orosz nyelvet értették már annyira, hogy a sokféle néppel e nyelven érintkezhettek.

A tatárok és kirgizek azonban, ha csak venni vagy cserélni nem akartak tőlük, nem igen ereszkedtek velük szóváltásba. Annál beszédesebbek voltak az oroszok, kik a mikor megtudták, hogy a menekülők szabadságot kapott bányafoglyok, figyelmeztették őket, hogy ha lehet, Irbitet elkerüljék, mert az ottani kormányzó az ilyen utasok minden pénzét ki szokta zsarolni s előle nincs menekülés. S jó szóért, vutkiért s egy pár rubelért egyuttal meg is magyarázták, hogy a folyón hol keljenek át s két napi kerülővel, bizonyos apró tavak -33- között a várost dél felül miként kerüljék ki, miként térjenek a kamislovi útra.

A menekülők szót fogadtak. Fejenként egy rubelért s hat lovat 12 rubelért átszállítottak a folyón, a karavánosoktól ellátták magukat egy heti élelemmel, szerencsésen kikerülték a várost, a város fölött jó messzire ismét átszállíttatták magukat a folyón s ekként a kerülőt is beleszámítva, nyolcz nap alatt beértek Kamislovba. Itt két napig késtek, mind a két pópát 5–5 rubellel megajándékozták s magukat kipihenve Dalmatov felé indultak. Annyit most már jól tudtak, hogy orosz városokban fő dolog a katonai főnöknek s pópáknak megajándékozása; ha ezt képesek megtenni: akkor meglehetős biztosságban maradhatnak.

Dalmatov jókora orosz város. A menekülőknek feltünt benne egy rendkívül nagy és tiszta orosz izlésben, rendkívüli gazdagsággal épített zárda, sok apróbb és nagyobb s dúsan aranyozott toronynyal. Egyik társuk kora reggel bemenvén a zárda udvarába, ott figyelmesen nézegette az ajtókat és ablakfákat. Az első emeletnek udvarra néző folyosóján éppen egy szöszhaju, fiatal, vörösképü barát mosdott s midőn a mosdóedényből a nyitott ablakon át a vizet az udvarra öntötte: a víz éppen a franczia nyaka közé hullott, ki aztán egész öntudatlanul franczia nyelven elkáromkodta magát.

A barát a franczia szavakat meghallván, hirtelen kitekintett az ablakon, s meglátva az idegent, orosz nyelven kérdé tőle:

A franczia elsápadt, megijedt s oroszul dadogva mondá, hogy ő nem tud francziául. De hiába volt szabadkozása, a barát lejött az udvarra, karonfogta és bevezette őt egy folyosóba, a hol adott neki sült húst, kenyeret és vutkit s egyuttal vallatta eredete s ittjárta felől. A franczia elvégre a nagy biztatásra, hogy nem lesz semmi bántódása, megvallotta, hogy ő társaival együtt bányafogoly volt, de szabadságot nyervén, most mennek rendeltetésük helyére Nizsnei-Tsirszkájába, a közép Don vidékére.

– Negyvenhárman, – mondá a menekülő francziául, mert a többi barátnak nagy bámulatára most már mindketten franczia nyelven beszéltek.

– Bizony nem sok, minden főre 20 rubel, de jó iparosok vagyunk s útközben is tudunk keresni.

– Jaj nyomorultak, nem sokat ér a ti tudománytok. Ha Moszkau felé mentek s megtudják, hogy francziák és bányafoglyok vagytok, száz leveletek legyen, még sem eresztenek titeket tovább, hanem vissza visznek Ázsiába. Ha pedig a kirgizek felé mentek: ott nem veszitek hasznát a mesterségnek s pénzeteket is elrabolják, életetek sem biztos. Mégis jobb lesz, ha erre veszitek az utat.

Erre a barát a falvak s városok neveit egy papirra irva, megmagyarázta nekik, hogy merre menjenek Szaratovig, a hol elérik a Volgát. Ajánlotta nekik, -35- hogy az idén legfeljebb Orszkig vagy Orenburgig menjenek. Késő ősz lesz, mire oda érnek s ott az Urál körül a fagy és vihar és a farkasok bizonyosan elemésztik őket. Ajánlotta azt is, hogy jó ruhájukat adják el s cseréljék ki a legrosszabb koldus öltözettel. Így még legbiztosabban haladhatnak s a mi kis pénzük van, azt is megmenthetik. Lőfegyvert ne vigyenek magukkal, mert a miatt bajba keveredhetnek a kozákokkal és kirgizekkel. Késnél és botnál egyéb fegyverük ne legyen. Ő majd ád Orenburgba is, Szaratovba is a Szent Nikolai zárdához ajánló levelet s majd ekként egy kis munkát s alamizsnát is kaphatnak.

Ennyi hihetetlen jóindulatra a franczia bátorságra gerjedt megkérdezni, hogy a barát hol tanulta meg a franczia nyelvet.

– Én fiam Varsóban voltam s ott alkalmam volt megtanulni, bár most is ott lehetnék, bár én is veletek mehetnék, de nekem nem lehet.

Többet a barát nem beszélt. A felajánlott két levelet elkészítette, a francziának odaadta s aztán kezét csókra nyujtotta. A franczia mind neki, mind a többi barátnak kezet csókolt s azzal társaihoz ment.

A menekülők nagy csodálkozással hallgatták meg őt. Mély fájdalom fogta el őket, mikor megtudták, hogy Francziaország elbukott s a nagy császárt a tenger közepén fogolyként őrzik. Mindezt elbeszélte a barát, a ki azonban azt még maga sem tudta, hogy a nagy császár meghalt már szent Ilona szigetén. Most értették a francziák, hogy az orosz miért meri őket foglyokul -36- tartani s most már fölfogták azt is, miért nem szabad nekik a birodalom központja felé menekülni. Hisz az orosz azt meg nem engedné, hogy közülök valaki Európába visszatérjen s az ő szenvedéseiket ott elbeszélje.

Junius végeig Dalmatovban maradtak a menekülők. Némi keresetük is volt, de egyuttal várták a nagy karavánokat, hogy tömeges együtthaladásuk fel ne tünjék. A jólelkü baráttal ez idő alatt többen és többször találkoztak s a tatár és kirgiz nyelvet is tanulgatták.

A barát különösen lelkükre kötötte, hogy az orosz, kirgiz, kalmuk és török nyelvet tanulgassák, mert ha biztosan akarnak menekülni, akkor Európát és Oroszország belsejét kerülniök kell s utjokat a Kaukázus felé, Törökországba kell irányozniok. A menekülők a jó tanács üdvös voltát belátták s azért megnyugvással engedelmeskedtek Monteaunak, midőn az őket tizenként egy-egy nyelv tanulására beosztotta. A tanulás természetesen nem állott másból, mint a városban lakó, vagy ott keresztül utazó kirgizek, kalmukok és törökökkel vagy tatárokkal való beszélgetésből. Öt-hat hét alatt, mig Dalmatovban voltak, mégis csak meglátszott rajtuk a jó igyekezet.

Junius végén megjöttek már a karavánok, melyek Ázsiából az orszki és orenburgi őszi vásárokra igyekeztek. Jöttek ezek Szibériából, a felső és közép Urál ázsiai részeiből, a felső Ob vidékéről, sőt még China szomszédságából is. Cseremiszek, mordvinok, baskirok, csuvaszok, mescserjakok, kozákok, nogai tatárok, oroszok -37- s mindenféle még névről is alig ismert nemzetségek. Hoztak magukkal lovakat, szamarakat, szarvasmarhákat, prémbőröket, hogy mindezt eladják, vagy lisztért, dohányért, vasért és tarka kendőért, csecsebecsékért becseréljék.

A francziák két csapatra oszlottak s megosztozván pénzen és lovakon, a karavánokkal együtt két egymás után következő napon két csapatban indultak el. Megállapodtak abban, hogy az első csapat a legközelebbi városban bevárja a másodikat. Vezérük Monteau az első csapattal, Henri a második csapattal indult el.

Utjok folyton a Tedzsa folyó partján vezetett. A hőség könnyen elviselhető volt, miután a folyóban inni és fürödni lehetett tetszés szerint. Tseljabinszkba, Dalmatovtól mintegy 200 versztnyire, julius közepén érkeztek, a hol a két csapat ismét össze jött.

Mindkét csapat furcsa tapasztalatokra jutott a karavánosok elbeszélései után. Maguk az oroszok is és még inkább ama félvad tatár népség mindig bámulással, megütközéssel, sőt bizalmatlanul tekintettek a francziákra. Arczuk világosan elárulta, hogy ők e vidéken idegenek. Ruhájuk is felette különbözött mind az orosz sipkától és derékon átkötött hosszú dolmánytól, mind a tatár bőrsüvegtől és újjas khalattól, mely olyan európai hálókabátszerü, kaftánféle felöltő. Holmi részeg kozák meg is mondta egyiknek másiknak: »Testvér, Orenburgban nem szeretnék a bőrödben lenni«.

Most már eszükbe jutott a menekülőknek a barát tanácsa is, hogy ruháikat cseréljék el s öltözködjenek -38- rongyba. Bíztak ugyan már kipróbált s kétszer láttamozott útlevelükben s a barátnak ajánló levelében, de azért mégis tanácsosabbnak tartották Tseljabinszkban elegendő mennyiségü és rongyosságu khalatot és tatársüveget csereberélni. Erre pedig saját bányafogoly-szabásu felső ruháikat s lovaik árát forditották, miután készpénz-készletüket megapasztani nem akarták.

Tseljabinszkban arról értesültek, hogy oda még Orszk több mint 700 versztnyire van s oda jutni gyalogszerrel még szerencsés út mellett is kell vagy egy hónap. Mindamellett most már tatároknak öltözve késedelem nélkül neki indultak a rónaságnak.

Az előttük fekvő határtalan síkság majdnem temetőjükké vált. Tseljabinszktól délre óriási róna, majdnem sivatag terül el erdő nélkül. Szikes földön avar legelők és apróbb-nagyobb sóstavak váltogatják egymást. A jó ivóvíz kevés, falunak, városnak hire sincs. Fekete kirgizek sátoroznak itt-amott az útban s legeltetik barmaikat.

De ők sem állandó lakói e tartománynak. Ők is csak ideiglenesen jönnek ide a Tuguzak partjairól.

A francziák azt remélték, hogy legföljebb egy hét alatt Karkulszkojiba érnek s ekként látták el magukat élelemmel. De utazásuk harmadik napján iszonyu tikkasztó vihar rontott reájuk, mely szemüket, szájukat tele hordta sós fövénynyel s mely olthatatlan szomjuságot támasztott bennük. Tiszta édes vizet nem találtak, enni sem igen tudtak. Éjjeli pihenésük nem üditette fel őket, másnap mocsárlázt kapott vagy tizennyolcz s a harmadik -39- napon, tehát utazásuk hatodik napján, alig tudtak két versztnyire vánszorogni.

Szerencsére kirgiz sátrakra bukkantak, majd meg karavánosok is érték őket utól. Csakhogy kétségbeesésükben el találták árulni, hogy pénz van náluk. Az ázsiai nomád azt, a kinél pénzt érez, vagy kirabolja, vagy kizsarolja, de szerencsésen el nem ereszti. A nyomorult francziákat ugyan nem merték kirabolni és meggyilkolni, miután vásárra járás idején gyakran kozák őrjáratok czirkálnak az útban, de a tejet, zöldséget, kumiszt és húst oly drágán adták nekik, hogy mire Karkulszkojiba értek, augusztus közepén, tehát egy hét helyett egy hónap alatt: akkorra fele pénzük, közel 1000 rubel elfogyott. S a síkon mégis hét társukat temették el, kiknek szervezete az iszonyu nélkülözést és betegséget nem birta kiállani. Szivszaggató fájdalom s a komor jövő feletti kétségbe esés vett rajtuk erőt, valahányszor egy-egy bajtársuk puszta sirját behantolták. Karkulszkojiba, a félig orosz, félig pogány koldus faluba most már csak harminczhatan jutottak be.

A faluban fölkeresték a pópát, a ki épen olyan tudatlan s ép úgy mezei munkával foglalkozó, zöldségtermesztő és marhalegeltető paraszt volt, mint a falunak akármelyik lakosa. Mindamellett az 5 rubelre, melyet neki adtak, némi nagylelküség szállta meg s készségesen biztatta a kiéhezett és elcsigázott koldusokat, – mert koldusnak tartá őket – hogy a faluban nyugodják ki magukat, nem lesz bántódásuk, csakhogy -40- visszatérőben is őt mulhatatlanul fölkeressék s az isten áldásából neki is juttassanak. A jámbor férfiut nem zavarták ki azon hitéből, hogy ők koldulni mennek az orenburgi vásárba.

Itt némi kuruzsló szereket vettek magukhoz a mocsárláz ellen, egy kissé felüdültek s mindenütt a Tuguzak partján haladván augusztus végére Nikolajevszkojiba értek a fekete kirgizek tartományának tőszomszédságába. Innen nem mertek elindulni gyalogszerrel, miután ide még Orszk több mint 300 versztnyire lévén, lehetetlennek tartották, hogy oda erőfogyottan, láz által gyötörve eljuthassanak. Hosszas tanácskozás után abban állapodtak meg, hogy Orszkig lovakat bérelnek, ha maradék pénzük nagyobb része utána rí is.

Valóban úgy is történt. A nikolajevszkoji paraszt tíz napra szabta az oda- és ugyanannyira a vissza menetelt. Minden lóval elment a gazdája is, úgy hogy minden lovon ketten ültek; ha pedig a ló elfáradt, mind a lótulajdonos, mind a bérlő gyalog ballagott a ló mellett. Minden napra, minden ló után egy rubel volt a díj s ekként a szegény menekülők szeptember közepére Orszkba értek ugyan, de pénzük alig maradt fejenként 5–6 rubel.

A menekülők azt hitték, hogy itt a télre megtelepedhetnek s munkába is állhatnak. Reményükben keserüen csalódtak. A dalmatovi jólelkü barátnak ajánló levele a zárdában csak annyit hatott, hogy egyetlenegyszer valami sovány főzelékkel és itallal megvendégelték őket, de munkáról és keresetről szó sem lehetett. Maga -41- a város is kicsiny, voltaképen csak egy kis várból állott az Ural folyam partján, minden forgalma csak a helyőrségi szállításokra és bevásárlásokra szoritkozott. Ezenkivül utleveleik láttamozásáért a várparancsnok ötven rubelt csikart ki tőlük. Bizonyos volt, hogy itt ki nem telelhettek s azért akarva nem akarva tovább kellett menniök. Rongyos ruhában, betegen, mezitláb, nélkülözve, örökös esőben és hóban érkeztek Orenburgba. Az úton nem egyszer sóhajtottak föl: jobb lett volna a magas Urálban maradniok, vagy a pusztában elveszniök, mint a szüntelen nélkülözést s a kétségbeesésnek mindennap megujuló kínjait szenvedniök.

ORENBURGBAN.

(A hadzsi. – A szent Nikolai zárda. – A dologház és szivtelen igazgatója. – Dulemba részvéttel van. – Demidoff herczeg. – A szabadulás.)

A hó már leesett, mire október elején Orenburgba értek. Szerencséjük volt, hogy az őszi nagy vásárnak ekkor már rég vége szakadt. Igy legalább a sok vámpénzt, hídpénzt, helypénzt, útlevéldijat, rendőrségi illetéket, vásári biztosok diját, mértékdijakat nem kellett fizetniök, a mire különben pénzük fogyatékos volta miatt úgy sem lettek volna képesek. Bemehettek a nagy városba mint csavargó koldusok vagy búcsujárók.

Csakugyan búcsujáróknak tartotta őket egy hadzsi, a ki mindjárt a város végén találkozott velük. Tatársüvegjük és khalatjuk után azt hitte, hogy Ázsia belsejéből jönnek az orenburgi móséhoz, azért mindjárt hozzájuk csatlakozott, közzéjük keveredett s mindenféle nyelven való szapora beszéddel őket egyenesen az ulemához akarta vinni, a kinél éppen akkor egy bokharai sejk is tartózkodott. -43-

A francziák nem akarták a mohamedánt szinlelni, nem is lettek volna képesek, azért a jámbor hadzsit rögtön felvilágositották, hogy ők keresztyének. A hadzsi egy pillanat alatt kiugrott közülük; azokat, kik hozzá közelebb állottak, összeköpködte s nagy jajgatással elszaladt tőlük.

Ők aztán meghuzták magukat egy piszkos vendéglőben, hol azonban, miután pénzt nem igen láttak ki belőlük, az istállóba utasitották őket. Itt tartottak tanácskozást a fölött, hogy mi tévők legyenek, mibe kezdjenek s miként és hol helyezkedjenek el. Első teendőjük természetesen az volt, hogy a dalmatovi barát ajánló levelével a szent Nikolai zárdánál jelentkezzenek.

Úgy történt. Következő napon Monteau hatod magával azon szurtosan és rongyosan a zárdához ment, hova azonban, miután a kapus tatároknak tartotta őket, be nem bocsáttattak. Nagy könyörgésükre ajánló levelüket bevitte végre a kapus s ekként hosszas várakozás után csakugyan egy hosszú szakállu öreg pap elé juthattak.

Az öreg pap gondosan kikérdezte őket, nagy figyelemmel és gyakori szemöldök ránczolással meghallgatta a mondottakat s aztán mindegyiknek fejenként adott öt kopeket, egyuttal kijelentvén, hogy a zárdához többé ne jöjjenek, ő se segitségről, se keresetről számukra nem gondoskodik, miután a francziák, mint elbocsátott bányafoglyok, most is veszedelmes emberek s a zárdát is bajba keverhetik.

– Menjetek fiaim – mondá – isten hirével, boldoguljatok a hogy tudtok, isten és az ő szentjei majd -44- megsegítenek benneteket, a fölséges czár haragját magatokra ne vonjátok.

Ezzel kezét csókra nyujtá s a menekülőket elbocsátá. Monteau és társai belátták, hogy a zárdánál többé nincs mit keresniök.

Szomoruan ballagtak vissza társaikhoz s közölték velük a leverő ujságot. Egyhangulag abban történt megállapodásuk, hogy mindazok, kiket a betegség, nélkülözés és fáradalmak el nem csigáztak, munkát keressenek; a város elég nagy, iparos műhelyek és telepek nagy számmal, a télen át, ha szerényen is, valahogy csak megélhetnek.

Szemlét tartottak maguk fölött. Tanult iparos volt köztük 23 s ezek közt 17 mindjárt dolgozhatott. Ezek asztalosok, szabók, lakatosok és csizmadiák valának, de volt köztük egy ács, egy gombkötő s egy szijgyártó is. Nyakukba vették tehát a várost, hogy műhelyt és munkát keressenek, de mindenütt igazolványt kértek tőlük a katonai és polgári kormányzótól.

Ettől féltek leginkább, mert ez utolsó pénzüket is fölemésztéssel fenyegette. Még sem volt egyéb választásuk. A 23 iparosnak igazolványára elköltötték minden pénzüket, úgy hogy az egész csapatnak nem maradt több 14 rubelnél, melylyel koldus módra is alig tengődhettek 3–4 napig.

És a szerencsétlenségnek még ezzel sem lett vége. Elrongyollott ruhájukban az Urálvidéki telet ki nem állhatták, meleg ruhát szerezni pedig nem volt módjuk. Aztán a keresztyén iparos műhelyekben idegen voltuk -45- és tatár öltözetük, a mohamedánoknál pedig keresztyén vallásuk miatt nem kaptak foglalkozást. A legnagyobb akadály pedig abból állott, hogy a mesterség folytatására szükséges műszereik teljességgel hiányoztak, holott Orenburgban ez időtájt az volt a szokás, hogy a munkát kereső iparosnak minden szükséges műszerrel magát el kell látnia. Itt különösen a vasnemüek felette drágák voltak. Ezer rubel is könnyen elkelt volna a legszerényebb fölszerelésre. De hol vegyék a pénzt? Bármiként törték fejüket: nyomor, koldulás, éhhalál és megfagyás várt reájok.

Egy körülmény némi reménynyel töltötte el őket. Megtudták, hogy a városban lutheránusok is laknak s hogy ezek legtöbbnyire németek. Volt a francziák közt két elzászi is, de csak egyik lutheránus. Mindketten azonban elmentek a lelkészhez s ott elpanaszolták maguknak és társaiknak szívszaggató sorsát. A lelkész maga szegény volt, öreg is volt immár, maga nem segithetett, de szive megindult a szerencsétleneken s megigérte támogatását. S teljesitette is igéretét.

Két nap mulva négyen már kaptak munkát és elhelyezést. Ebből azonban a többi társakra még nem sok haszon háramolhatott. A négy iparosnak mindenek előtt az előlegbe kapott ruhát és műszereket kellett ledolgozni. Előre volt látható, hogy ők a tavasz előtt nem jöhetnek társaik segitségére.

A többiek ez idő alatt koldulásból éldegéltek. Egy társuk nemsokára meghalt. Négy vagy öt beállott teherhordónak, napszámosnak, háziszolgának. Kettő mint -46- pinczér kapott alkalmazást. A többit pedig lassanként elfogdosták s bevitték a dologházba, mindenféle csavargó fegyenczek, szökevények, őrültek és szabad személyek közé.

Maga Monteau, a csapat vezére is a dologházba került. És ez volt a csapatnak alig megmérhető szerencséje.

Az orenburgi dologházat a czár parancsára építették. Nagy emeletes épületek, tágas udvarok, fehérre meszelt szobák, különféle iparos műhelyek, börtön és kórházhelyiségek, külön éjjeli tanyák férfiak és nők, keresztyének és mohamedánok számára.

A dologházban el volt helyezve több mint 400 fegyencz. Mindenféle népfaj s mindenféle gonosztevő. Voltak köztük politikai természetü fegyenczek is, lengyelek, tatárok, kirgizek, kozákok és oroszok. Rend, tisztaság, felügyelet, rendszeres foglalkozás: semmi; piszok, megvesztegetés, és kínzás, kegyetlenkedés minden neme határtalan. Főbenjáró bünösök, rablók, gyilkosok, – ha sok pénzük volt a biróság megvesztegetésére: kancsuka, rabság és bányákba hurczoltatás elől a dologházba menekültek s ha pénzük és összeköttetésük itt sem fogyott ki, innen csakhamar meg tudtak szabadulni. Ha a felügyelettel megbizott durva kozák s a még durvább titkár és dologházi igazgató elegendő pénzt kaphatott: szabad volt minden. A szegényre lealázó szolgálat, nélkülözés s mindennapi testi bántalom várakozott.

– Barátim, – mondá, – megtanultuk a szenvedést a csatatéren, a fogságban, az uráli bányák fenekén, a hidegben -47- és sivatagban, most meg kell tanulnunk itt a piszokban is. Semmiféle bántalomért feljajdulnunk nem szabad. Utunknak nagy részét elvégeztük, de a nagyobb rész még hátra van. Alázatossággal szerezhetünk pénzt és pénzzel szerezhetünk szabadságot. Ha kínoznak bennünket: gondoljuk meg, hogy magunkért és társainkért némákká kell lennünk. Én megyek elől jó példával. El fogunk jutni Francziaországba.

Monteau nélkül a durva bántalmakra fellázadó franczia önérzet halála lett volna a kis csapatnak. Monteau példája megmentette őket.

A dologházi igazgató időnként tömeges iparműveket, fa-, vas- és szövetműveket állitott ki a csarnokba eladás végett. Ez iparművek ugy szerepeltek, mint a dologház termékei. De nagy kelendőségük is volt, miután kereskedők és karavánosok hasonló iparműveinél jelentékenyen olcsóbban árulták. Az igazgató fényes jelentéseket küldött működésének eredményeiről Szentpétervárra.

Csalás volt az egész. Került ugyan valami a dologházból, de az tizedrésze sem volt a dologház czimén elárusitott czikkeknek. A kormányzó megvette a kész czikkeket búsás áron a csarnokban, bevitette a dologház raktáraiba s onnan eladta olcsó áron. A külömbséget elszámították a dologház óriási költségei közt. Az igazgató és személyzete sokszorosan csalta az államot vételnél, eladásnál, élelmezésnél, ruházatnál, mindenütt.

A francziák csakhamar munka után láttak. Csekély filléreiket legelőször is a felügyelő orosz katonák és kozákok barátságának megszerzésére forditották. Ez nem -48- volt nehéz s nem volt sikertelen. S aztán, ha a munka után néhány kopekre tettek szert: azzal a műhelyfelügyelő kapzsiságának hoztak áldozatot. De legalább ezen az áron a legjobb és legjövedelmezőbb műhelyeket s a legkönnyebb műszereket biztositották maguknak s lassanként megnyerték azt is, hogy a sok rongyos, durva, részeges és piszkos fegyencztől elkülönítették őket.

Májusra már az igazgató is tudomást nyert müködésükről s azt is belátta egyúttal, hogy a minő czikkeket a francziák készítenek, olyanokat nem kell vennie a csarnokban drága pénzen, mert hiszen sokkal különbeket kap a dologházban ingyen is. A francziákban valódi kincsesbányát fedezett fel a maga számára.

Figyelme felébredt s magához hivatá Monteaut, mint a ki iránt az őrök és felügyelők is némi figyelmet tanusitottak. Monteau közönséges dologházi egyenruhájában volt. Vastag bagaria csizma, bő szürke nadrág, ujjas köpeny bőrrel derékon át kötve s nemez süveg. Egyéb semmi. Férfiaknak belső ruha, fehérnemü s egyéb ilyenféle nem adatott.

Monteau kiment s néhány percz mulva mind a huszonnégy levelet visszahozta s az igazgatónak adta.

Az igazgató, kinek, hogy el ne felejtsük, Atkarszkoff volt a neve, nagy figyelemmel megvizsgálta a kegyelemleveleket s azok aláirásait. Úgy látszott, semmi gyanusat nem vett észre. Mégis azt mondta Monteaunak:

– Leveleiteket elkobzom, itt maradtok a dologházban mindaddig, mig Szentpétervárról ujabb utasitás nem érkezik fölterjesztésemre.

Monteau legyökerezni érezte lábait. Egész testét zsibbadás fogta el, szemei elhomályosultak, rémülve gondolt a fölfedeztetés és agyonlövetés veszélyére. De némileg uralkodott magán, kitántorgott a hivatalszobából s műhelyébe ment. Csak lassanként jött magához, a mint meggondolta, hogy Szentpétervár messze van s mire oda és vissza futár érkezik: akkorra talán nyilik alkalom így vagy amúgy a megszabadulásra.

A kínzó aggodalmat nem közölte társaival. De az nem is tartott sokáig. Két hét mulva értesült már a műhelyfelügyelőtől, hogy Atkarszkoffnak eszeágában sincs Szentpétervárra írni, a kegyelemleveleket is csak azért kobozta el, hogy ő és társai a dologházat semmi szin alatt el ne hagyhassák. Az ő munkájukból pénzelni és dicsőséget szerezni akar Atkarszkoff.

És ők csakugyan hozzá is láttak a munkához. Bizonyos volt előttük, hogy munka nélkül pénzhez és szabadsághoz jutni nem fognak. Naponként kaptak húsz -50- kopeket s így a csapatnak naponként mintegy ötödfél rubelre ment keresete. Ebből három rubelt félre tettek, másfél rubelt pedig apróbb szükségleteikre s különösen az őrök és műhelyfelügyelők megvesztegetésére fordítottak. Hogy pedig az őrök, felügyelők és fegyencztársak durva kapzsiságát fel ne éleszszék s magukat merényletektől megóvhassák, a pénzt nem tartották maguknál, hanem azt vasárnaponként kint levő iparos társaiknak átadták.

Így telt el a nyár és az ősz. A dologházi francziáknak összegyült mintegy negyedfélszáz rubeljük. A künt levők hasonló kitartással és szerencsével működtek. Lassanként szereztek tisztességes ruhát és iparos eszközöket. A napszámosok, teherhordók és pinczérek is iparos műhelybe állottak. A pinczéreknek ugyan a vendéglőkben nem volt rossz sorsuk, de izlésük és egészségük a vutkimérést, a büdös hal árulását s a piszkos és részeges kozákokkal való viaskodást nem birta ki s azért inkább szerényebb jövedelmü foglalkozást kerestek.

Egy társuk különösen szerencsés volt. Az orenburgi katonai nevelő intézetben volt egy Dulemba Tódor nevü aligazgató. Valamikor lengyel volt, később eloroszosodott, de a nyugati mívelt népek iránti rokonszenvét mindig fentartotta, sőt ápolta. Katona és mérnökkari tiszt s orosz társai közt lovagias és felvilágosult egyén. Társuk, bizonyos Harvey nevü breton, véletlenül ide került komornyiknak.

A breton nem volt iskolázott egyén, de tudott irni olvasni s mint volt franczia altisztnek meg volt azon ügyessége -51- és vidorsága, mely minden orosz szolga és komornyik fölött mívelt családnál őt különösen ajánlóvá tette. Dulembának családja volt és gyermekei voltak. A breton a kis gyermekeket saját oktából a franczia nyelvre tanította s velük vidáman játszotta a katonásdit. Rövid időn kedvenczévé vált a gyermekeknek és a családnak. Nagy hasznára volt ő ezáltal dologházi társainak.

Ezek ugyan csakhamar belátták, hogy ők rendes úton a dologházból meg nem szabadulnak. A titkár és igazgató megvesztegetésével talán egyenként kijöhettek volna onnan, de erre megint minden pénzüktől meg kellett volna válniok. Vártak tehát jó alkalomra s különösen a breton közbenjárására.

Eltelt az 1823-ik év a nélkül, hogy a francziák sorsa változott és jelentékenyen javult volna. Ujév napján Harvey némi ajándékot kapott Dulembától és nejétől és pedig azzal a kitüntetéssel, hogy neki az ajándékot nem a többi cseléddel együtt, hanem külön és a kis gyermekek által némi ünnepélyességgel adták át.

A bretont meglepte a figyelem és gyöngédség, melyre orosz katonánál és uraságnál természetesen nem számíthatott. Szíve tele lett érzelemmel, társaira gondolt és Francziaországra s szemeit ellepte a köny. És mégis túláradó szívvel s könyező szemekkel félig tréfálva kezet csókolt a kis gyermekeknek s ezt mondá nekik:

– Kis uracskám, kis asszonykám, köszönöm a kegyes ajándékot, szívemből meg vagyok vele elégedve, tulságosan meg vagyok jutalmazva, csak azt kérem kis -52- uracskám, kis asszonykám, ha önök majd felnőnek, szegény franczia bajtársaimat szabaditsák ki a fogságból.

A kis gyermekek nem értették ezt a beszédet és csak tréfának vélték, ha értették is. Hanem Dulemba és neje észrevették a bretonnak hangján és szavain a kérelem komolyságát.

– Miféle franczia bajtársaid vannak neked? – kérdé Dulemba a bretontól.

Harvey ekkor elmondá a dologházi francziák szomoru sorsát s az egész franczia csapat történetét. Elmondá elfogatásukat, uráli dolgaikat, elmondá a kegyelem utján történt megszabadulást, a veszélyes utazást s végre elmondá, hogy Atkarszkoff dologházi igazgató elkobozta társainak kegyelmi leveleit s azokat nem ereszti ki a dologházból.

– Nehéz dolog lesz ez, – mondá az úr, – majd meggondolom, mit és miként lehet segiteni.

Dulemba utána járt a dolognak s Harvey előadását igaznak találta. De tudta azt, hogy Atkarszkoff állása igen erős s hogy sikertelen beavatkozás esetén a francziák dolga nagyon könnyen alaposan elromlanék. Atkarszkoff haragja tönkre tehetné őket. Várt tehát és várakozásra intette Harveyt. Magántalálkozás alkalmával magától Atkarszkofftól győződött meg arról, hogy a francziák mintaszerüen viselik magukat.

Mikor a tavasz kinyilt: Demidoff herczeg jött Szent-Pétervárról szemlét tartani a katonai nevelőintézet fölött. -53- A herczeg jó kedvében volt, lakomát adott az intézeti igazgatók és tanárok számára s a lakomára szokás szerint meg volt hiva a dologházi igazgató is, mint a ki szintén a katonai főtiszti karhoz tartozott.

Lakoma után Demidoff és Atkarszkoff előtt a véletlenségnek és a czélzatosság hiányának szinlelésével előhozta Dulemba a franczia foglyok ügyét. A herczeg érdeklődött irántuk s kérdést intézett Atkarszkoffhoz, miként viselik magukat.

– Igen jól, példásan, – mondá Dulemba készakarva megelőzve Atkarszkoffot – a miként a fogházi igazgató úrtól értesültem.

A herczeg az igazgatóra tekintett s ez akarva, nem akarva helyeslé Dulemba megjegyzését.

– Eressze ki kedves igazgatóm az én kedvemért őket s aztán vezettesse elém, hadd lássam őket én is.

A parancs világos volt, az igazgató nem késlekedett, rögtön kiadá a parancsot, hogy a franczia foglyok öltözzenek fel tisztán s várják be a további rendelkezést.

A francziákat még azon a napon a herczeg elé állították. A herczeg nevüket, lakásukat s életkorukat kérdezé. Csodálkozott, midőn a 40–45 évesnek látszó francziák legidősebbje is csak 35 évesnek vallotta magát.

– Ismertem egykori uratokat s küzdöttem ellene. Derék katona volt. Ti pedig igazolványt kaptok tőlem s szabadon mehettek Nizsnei-Tsirszkájába. Ha ott is jól viselitek magatokat: remélnetek szabad a fölséges czár további kegyelmét.

Ezzel elbocsátá őket, utasitást adván szárnysegédének, hogy mindegyik francziának igazolványt és tíz rubelt adjon.

Elvégre tehát szabadok voltak Orenburgban. Ismét volt a kis csapatnak mintegy ezer rubel pénze, a melyhez még a dologházon kívül maradottak műszereinek s fölösleges ruháinak ára jött. Most már a biztonság érzetével szabadon utazhattak tovább. Mégis Dulemba tanácsára a dologházi ruhákat közönséges orosz paraszt ruhákkal cserélték ki.

Így indultak el 1824-ik évi juniusban Uralszk felé s julius elején szerencsésen oda értek. Itt már végképp elhagyták az Urál hegyeket, oly sok átélt szenvedésnek emlékeit s elhagyták az Ural folyó partjait is. Egy heti pihenés után gyalog szerrel útnak indultak Szaratov felé s minden baleset nélkül augusztus közepére oda értek. Pénzük ide érkezésük alkalmával volt még vagy hatszáz rubel.

A GAZ KALMUK.

(A francziák két csapatra oszlanak. – Az egyik csapat Lengyelország felé menekül. – Ennek nyoma vesz. – A kalmuk hajós-gazda. – Éjjel megrohanják a francziákat. – Kiteszik őket a puszta szigetre. – A halál révén.)

Szaratov, bár a Volga partján, már európai városnak tünt föl előttük. Házai, utczái, ipara, kereskedelme s különösen német lakosai azon csalódásba ejtették a francziákat, hogy ők most már Európa közepén vannak. Valóban itt az eddigi egyetértés, mely oly sok veszélyből kimenté s oly sok szenvedésben megnyugtatá őket, felbomlott közöttük.

A kis társaság egy része ugyanis eddigi megállapodásuk és szerepük szerint a Volgán lefelé akart utazni a Donhoz és Törökországba, a másik része azonban rettegett attól, hogy a Volgán ismét visszatérjen Ázsiába a vad nomád népek közé s azért egyenes úton akart Francziaország felé menekülni Voronesen át. Számítást tettek, hogy egyenes úton is negyedfélszáz mérföldnyire vannak Francziaországtól s ha mindig akadálytalanul mennek is, három hónap előtt nem érik el -56- hazájuk határát, vajjon mily utat kell még tenniök, ha a Don és Törökország felé kerülnek?

– Barátim, – mondá Monteau, – ha valamennyien az egyenes és szárazi utat választjátok: én veletek tartok. De ha csak négyen, öten jöttök is velem: én a volgai utat választom. Nem a vad emberektől félek én, hanem a szelidektől. Nem az orosz paraszt, nem a vad kirgiz és kozák ijeszt engem, hanem az orosz hatóság. Kirgiz és kozák legföljebb pénzemet, ruhámat vagy életemet veszi el, bár mind ezekre vigyázhatok. De a hatóság elveheti szabadságomat és visszavihet oda, a honnan elmenekültünk. E gondolat rosszabb előttem, mint a halál, mint az elkárhozás. Emlékezzetek a dalmatovi jólelkü barátra. Megmondotta az, hogy Európa felé ne meneküljünk, mert ha száz igazolványunk volna is, fölfedeztetés esetén minket, francziákat, Napoleon katonáit, soha nem eresztenek haza, hogy mi Európának uráli szenvedéseinket s fogságainkat el ne mondhassuk. Ez az ember volt szomoru útunkban a legelső igaz barátunk és én ennek jó tanácsát akarom követni.

De másokban mégis megmaradt a kétely. Különösen Harvey szentül hitte, hogy Dulemba jóságu emberek másutt is minden városban találhatók, s minél közelebb jutnak Európához: annál inkább.

A következő napon a két lutheránus franczia elment az evangélikus püspökhöz, hogy tanácsát, kegyességét és segítségét kikérjék. A püspök jó szívvel hallgatta meg hitrokonainak panaszát, de hivatalos érzülete mégis azt tanácsolta a francziáknak, hogy csak oda menjenek, a hova a fölséges czár kegyelme parancsolta őket.

– Ha azonban, tette utána némi gondolkozás után, Lengyelország felé akartok menni, én ne legyek az, a ki lebeszél benneteket a szabadulásról, sőt vikáriusom által ajánló levelet is adok hitsorsosainkhoz.

Ez döntött. Harvey és társai végleg elhatározták, hogy ők az európai és szárazi utat választják. Voltak pedig, a kik ebben egyetértettek, tizenheten.

Harvey és társai nem is sokáig késlekedtek. Egy napot töltöttek még ott, hogy útjok irányát biztosan megállapíthassák. Fölkerestek külön-külön mintegy tíz lutheránus német kereskedőt, hogy tőlük a biztos utat, az útba eső városokat és folyóvizeket név szerint és egymás után megkérdezhessék s maguknak följegyezhessék. Útjok Vorones és Kiev felé lett megállapítva s azt állították, hogy Kiev oda Szaratovhoz 700 versztnyire van s hogy egy hónap alatt oda érnek. Édes remény táplálta őket, hogy ujévre láthatják Francziaországot. Oly bizton, oly jól, oly nyugodtan érezték magukat, mintha már semmi baj és viszontagság nem állana előttük. Az égő vágy és lázas képzelet semmi nehézséget föl nem fedezhetett. Monteau is elhallgatott -58- intéseivel és aggodalmaival, semmi sem zavarta álmodozásaikat, öröm sugározta be szemeiket és arczuk vonásait.

Együtt ültek mind a harminczöten egy este egy vendéglőben, mely a Szlobod nevü külső városon kívül, Szaratov nyugoti részén, egy vásártérnek használt puszta területen feküdt. El akartak egymástól még ez estén búcsuzni, hogy Harvey és társai korán hajnalban szó nélkül tovább indulhassanak.

Azonban lefekvésről szó sem lehetett, aludni úgy sem tudtak volna. A bajtársak, kik tizenkét év előtt hagyták el hazájukat, kik tizenkét év alatt száz meg száz bajtársukat temették el Mohilevtől Szentpétervárig, Szentpétervártól az uráli bányákig és onnan Szaratovig s kiket tizenkét évnek közös nyomora elválhatatlan testvérekké tett, nem tudtak egymástól könnyű szerrel elbúcsuzni.

Csendes beszélgetéssel töltötték el az éjszakát. Megemlékeztek a nagy császárról és a diadalmas csatákról, melyeket végig harczoltak. Egyiknek, másiknak eszébe jutott apja, anyja, testvérje és jegyese, a kit otthon hagyott.

– Vajjon élnek-e még? – sóhajtott föl egyik vagy másik, – vajjon várnak-e még engem?

– Emlékezzetek vissza ama szerencsétlen pillanatra, mikor elfogtak bennünket. Éhesek és félig fagyva valánk. A fegyvert nem bírtuk el s lábainkra alig tudtunk -59- állani. A halálnak közönyével engedtük magunkat fogságba hurczoltatni. Emlékezzetek vissza a sivatagra. Eltemettük bajtársainkat s oly nagy kedvünk lett volna magunknak is lefeküdni melléjük a sírba. S mégis a remény kitartásra intett, s inkább el voltunk szánva a nyomorra, csakhogy Francziaország felé mindennap közelebb juthassunk, mintsem itt maradtunk volna, habár nyugodtan és inség nélkül. A gondviselés nem vezetett volna idáig, ha tovább vezetni nem akarna.

Ruhán és pénzen teljes egyenlőséggel és minden viszály nélkül osztoztak meg. Huszonnégynek volt olyan útlevele, a minőt Demidoff herczeg adott, tizenegynek pedig csak Urálból hozott, hamis kegyelmi igazolványa volt meg. Ezek közül csak öt csatlakozott Monteauhoz a többi Harveyvel tartott.

– Én – úgymond Henri – el voltam határozva Monteauval tartani. Mikor azonban hajnalodni kezdett s tizenkét társunk fölkelt, kis batyuját mindegyik kezébe vette s könyező szemekkel ránk tekintett s szó nélkül egymás karjaiba borultunk: e szomoru pillanatban én is úgy éreztem magam, mintha nekünk örökre itt kellene maradnunk. Nem tudtam a vágynak ellenállani s fölkiáltottam: Monteau, én is velük megyek. Monteau nem tudott vagy nem akart szólni s így a hajnali szürkületben én is elindultam Harvey csapatjával. – Bajtársak, kiáltá Monteau utánunk – legyetek józanok és alázatosak, az isten áldjon meg benneteket. Valamennyien sírtunk, de nem feleltünk. Szó nélkül, szomoruan ballagtunk az úton több mint két óra folyásáig. Mikor -60- már a nap jó magasan járt, egy kozák csapattal találkoztunk, 10–12 lovasból állott s egy czifra, fényes egyenruhás tiszt lovagolt a csapat élén. Valahonnan Szaratovba mentek. Mikor egymáshoz értünk, jó távolra kikerültük őket s megálltunk és meghajtottuk magunkat a csapat előtt. A tiszt mégis odaugratott közénk s minden szó és minden ok nélkül korbácsával végig vert bennünket, mintha csak bolond vagy részeg lett volna. A vér az arczunkba szökellett, nehéz volt a bántalmat szó nélkül eltűrni, de az elválás sokkal inkább megtört bennünket, mintsem fellázadni mertünk volna. És ez esemény engem mégis visszatérített utamról.

– Harvey, – mondám, – én nem megyek veletek, igaza volt Monteaunak, jobban kell félnünk a szelidektől mint a vadaktól, én vissza megyek Szaratovba.

Harvey le akart beszélni szándékomról, én nem hallgattam rá, kiszakítottam magamat karjaiból s elindultam visszafelé. Még dél sem volt s én Szaratovban voltam. Társaim közül néhányat ott találtam az éjjeli tanyán, a kik engem nagy örömmel fogadtak s mindnyájan megöleltek. Így maradtam én Monteau társaságában, isten tudja: így volt-e jobb!

Monteau még néhány napot töltött el Szaratovban. Meg akarta várni augusztus végét. Szeptember elején már jöttek vissza a karavánok a nizsni-novgoródi vásárról és ő egy ilyen karavánnal akart a Volgán lefelé utazni. Valóban szeptember 4-ikén találkozott egy gazdagnak látszó krasznojárszki tatárral vagy kalmukkal, ki egy terebélyes, de könnyű építkezésü vitorlás hajóval -61- Kazánból jött s Szaratovban kikötött. Monteau szóba állott a hajótulajdonossal s midőn azon kérdésre, hajlandó volna-e őt és társait Czariczinba szállítani, igennel felelt: elment és megvizsgálta a hajót. A hajó inkább dereglye volt, födött előrészében alig fért el 5–6 ember s az is csak fekve; személyzete 30–35 rendkívül piszkos kalmuk férfiből állott s általában a hajó is kiállhatatlan bűzös és piszkos volt minden ízében. Kaviárt, száritott halat, vizahólyagot és csudasót szállított fölfelé s rakománya most dohányból és bagariából állott. Monteau mindamellett megalkudott, miután a csapatot fejenként két rubelért hajlandó volt Czariczinba szállítani.

A következő napon már nagy lassúsággal lefelé haladtak az óriási folyóvizen.

A kalmuk azt mondá Monteaunak, hogy tíz nap alatt még akkor is Czariczinban lesznek, ha a szél nem segítene, elég lesz tehát, ha Monteau tíz napi élelemről gondoskodik, vagy még annyiról sem szükséges, mert hiszen útközben is kikötnek két-három helyen. Monteau mindamellett két hétre való élelmiszerről gondoskodott, ez időre kellő mennyiségü kenyeret, szárított halat, sajtot, kalbászt és füstölt húst bevásárolván. Bajnak és veszedelemnek minden előérzete nélkül foglaltak helyet a hajóban s utaztak éjjel, nappal egyaránt.

A francziák orosz paraszt ruhában voltak, mindamellett csakhamar elárulták, hogy nem oroszok. A hajónak éktelen bűzét és piszkosságát nehezen tűrvén, mindjárt a második napon engedelmet kértek -62- a kalmuktól, hogy a hajó egy részét kitisztíthassák. A kalmuk elbámult a kérelemre s aztán elnevette magát.

– De én nem adok ám nektek azért egy kopeket sem, – mondá a francziáknak.

A francziák nem is kértek fizetést, hanem neki álltak a dohányos és bagaria kötegeknek, azokat félre rakták s aztán vízzel és csutakkal elkezdték a hajónak oldalát és fenekét felsurolni s róla az esztendős piszkot, halpikkelyt, juhbelet, enyvszerü állati hulladékokat s egyéb bűzös és ragadós anyagokat letisztítani. Mind a gazda, mind a kalmuk személyzet folytonos gúnynyal és kaczagással kisérte a francziák fáradozását. Felette mulatságos dolognak tetszett előttük, hogy egy egész csapat orosz paraszt ne gyönyörködjék a bűzben és piszokban s azt másnak a hajóján ingyen, fizetés nélkül törekedjék eltávolítani s még csak vutkit és erjedt lótejet se igyék hozzá. A hajón lévő egyéb személyzet még csak a kezét sem mozdította meg, hogy a francziáknak segítsen.

Végre a hajó s különösen a francziák fekhelye annyira-mennyire tiszta volt s akkor a kalmuk azt mondá Monteaunak orosz nyelven:

– Mi bizony gazda, – felelt Monteau, – nem egészen vagyunk oroszok, de azért félig sem vagyunk chinaiak, megfizettük fejenként a két rubelt s most már egészen is oroszok lehetünk Czariczinig. -63-

A kalmuk semmit sem szólt, csak a pipájából eresztett nagy füstöket. Hanem azért másnap megint csak rátért a kérdésre.

– Ti nem is voltatok, nem is lesztek oroszok sohasem, németek se vagytok, mert ha németek volnátok, akkor nekem nem fizetnétek két rubelt, hanem mennétek gyalog, vagy a magatok hajóján. Ti bizonyosan valami kémek vagytok.

– Nekem bizony semmi közöm, hanem ha Dubovkában vagy Czariczinban a vámos kérdezni találja tőlem hogy ti kik vagytok és mit hoztok Nizsni-Novgorodból, mégis csak szeretném tudni, mit feleljek én a vámos kérdésére.

– Hát feleld azt, a mit jónak látsz, majd ha minket kérdez a vámos, mi is azt feleljük, a mit jónak látunk.

A kalmuk kiváncsisága nem szünt meg. Folyton visszatért a tárgyra és Monteauval gyakran beszélgetett. Monteaunak elbeszélte, hogy az asztrakháni kormányzó egyszer erővel el akarta tőle vinni egy szolgálóját s miután ő nem adta oda, kozákokat küldött rá s azok a szolgálót is elvitték s ménesét is elhajtották s a krasznojárszki főnök azonkívül, mikor panaszra ment, még ötven korbácsot is veretett a nyaka közé.

Ez az elbeszélés tévútra vezette Monteaut. Azt hitte, a kalmuk teljesen megbízható arra nézve, hogy neki -64- a francziák titka feltárható legyen. Hátha meg tudná könnyíteni a menekülést. Attól semmi esetre sem kell tartani, hogy az orosz hatóságnak valami rosszakaratu jelentést tegyen. Ha pedig ő nem lesz bizalmas hozzá: oly nagy a kalmukban a kiváncsiság, hogy még e miatt határozza el magát valami bolondságra. A legrosszabb esetben is útlevelük és igazolványuk mindig mentségükre leend.

Társaival közölvén a dolgot, azok beleegyezésével Monteau végre elbeszélte a kalmuknak, hogy ők francziák, hogy a felséges czár kegyelmével az Urálból jönnek, hogy Czariczin, vagy Czarjev vidékén megtelepednek vagy pedig Tsitsekójába fognak menni, hogy ott a czár kegyelmét tovább is bevárják, a kalmuk megmondhatná nekik, miként jutnak legkényelmesebben Törökországba.

A kalmuk az elbeszélést komoly arczczal hallgatta végig, csak a fejét hajtogatta.

– Gondoltam, gondoltam, százhúszszor gondoltam, – mondá a kalmuk, – van-e fegyvertek?

– Utazónak útlevél kell, útlevél mellé sok pénz kell, sok pénz mellé jó fegyver kell, jó fegyver mellé erős szív kell; ez az igazság. Mind ezek nélkül a pókháló is útját állja az embernek – mondá a kalmuk.

De a kalmuk ettől kezdve alig állott szóba a francziákkal. Kerülte őket, s ha egyikkel másikkal a szűk hajóban összeütközött, kifelé fordult s nézte a partot. A francziák el nem gondolhatták, min töri a fejét. -65-

Egy este kikötött egy puszta szigetnél s a szigetre kivitte harmincz emberét. Alig hagyott a hajón négyet, ötöt. A szigetről csak pár óra mulva tértek vissza s ettől kezdve a személyzet is szótlan és tartózkodó lett a francziákkal szemben.

Monteaut az is aggasztotta némileg, hogy már két hét óta utaznak s még sem érik el sem Dubovkát, a hol a kalmuk kikötni igért, sem Czariczint, pedig a kalmuk Szaratovban azt mondá, hogy tíz nap mulva még szélcsend esetén is odaérnek. Aztán élelmiszerük is fogyatékán volt már.

A tizenhetedik vagy tizennyolczadik napon este nyugodtan feküdtek le a francziák egymás mellé. Semmi gyanusat nem vettek észre a nap folyamán, csak annyit, hogy a kalmukok még szótlanabbak, még bizalmatlanabbak voltak irányukban. De ők megszokták már ezt is.

Álmukból durva megtámadás, vadállati marczangolás ébresztette föl őket. A kalmukok a hajótulajdonos parancsára megtámadták az alvókat, kezüket összekötözték, szájukat rongyokkal betömték, fejükre ültek s aztán kirabolták őket. Monteauval s még három francziával, kik talán éberebben aludtak s az orvtámadást előbb észre vették, kemény küzdelembe bocsátkoztak s a küzdés hevében mind Monteaut, mind pedig három társát megölték s nyakukra s lábukra egy-egy követ kötve, a folyam fenekére sülyesztették. -66-

A hajógazda e nyomorult merényletet tervezte ki társaival és legényeivel ama pár óra alatt, melyet pár nappal ezelőtt legényeivel együtt egy puszta szigeten töltött.

De a merényletnek a négy franczia meggyilkolásával nem lett vége. A hajót egy szigethez kormányozták, ott kikötötték s még azon éjjel az életben maradt francziákat megkötözve, a hajóból egyenként kihurczolták, pénzüket, felső ruhájukat és irataikat elvették s mindegyiket hátrakötött kezénél fogva egy ligetes sürüben egy-egy bokor tövéhez kötötték. A gonosz munka végeztével gyorsan a hajóra visszamentek s ismeretlen irányban eltávoztak.

Ily borzasztó éjszakát a francziák a szentpétervári vérfürdő óta nem éltek át. Kezük, lábuk megkötözve, szájuk a fulladásig betömve, az iszonyu küzdés, bántalmak és vérveszteség miatt halálosan kimerülve, minden segítség és minden remény nélkül az éhhalálnak és tán a farkasok támadásainak kitéve, egyetlen egy sem volt köztük, ki végleg elveszettnek ne tartotta volna életét. Még azok legszerencsésebbek valának, kik a nagy vérveszteség miatt eszméletlenül vagy a szenvedett kínok alatt őrjöngve öntudatra nem juthattak.

Az éjszaka végtelennek tetszett. Maga Henri, ki aránylag legkevesebbet szenvedett, alig tudott az éjszaka pokoli eseményeire visszaemlékezni. Mikor a hajnal elvégre szürkülni kezdett, ő a hideg miatt dideregve magához tért. Körülnézett s látta és érezte, hogy hátán összehúzott könyökei egy fűzfa tövéhez kötvék. Megkisértette -67- a kötelet elszakítani, de a kisérlet alatt éles, metsző fájdalmat érzett karjain. De olyasmit is érzett, mintha a kötél engedett vagy ereszkedett volna. A fájdalmat legyőzve, egész testével nagyot taszított magán s szerencsére a kötél elszakadt és ő a fától elszabadulhatott. A kötél vastag, húrféle fonatból állott, mely az erős hajnali harmat hatása alatt meglehetősen elázott s ezért tudta azt elszakítani.

Azonban mind keze, mind lába még összekötve maradt s szájából nem tudta a rongyot kivenni. Vergődése közben eszébe jutott, hogy valószinüleg kezei is hátul húrféle fonattal vannak összekötve s ez esetben, ha az is meg van ereszkedve, annak elszakítása valamely érdes fához dörzsölés által tán lehetséges volna. Szerencsére hozzá nem messze egy ledőlt faág mutatkozott. A fűben nagy kínosan oda hempergett, könyökeit a dőlt fára támasztá s fekvő helyzetében iszonyu erőfeszítéssel a könyökein levő kötelet a fához dörzsölgeté. A gyöngeség és erőltetés folytán már ájulás környezé, midőn elvégre a kötél elszakadt s kezei szabadok lőnek. Mégis időbe került, míg összegyötört, elmarjult kezeivel szájából a rongyokat kiszedheté s lábait is megszabadíthatá.

Elvégre lábra állhatott. A nap már rég felkelt, midőn egy közel levő tócsához botorkált s ott arczát, kezeit és lábait kimosta és megáztatá. Csak ekkor siethetett társainak mentésére.

A SZIGETEKEN.

(A halálból most megmenekülnek. – A teknős béka. – A Betegek-szigete. – Holttestek a puszta szigeten. – A kalmuk csikós. – Tüzük is van, hajlékjuk is van. – A tutajon vizre szállnak.)

Társai, kivált köztük néhányan, az utolsó végvonaglásban látszottak lenni. Kínos vergődésük, hörgő lélekzetvételük, kidülledt véres szemeik kétségbeejtő látványt nyujtottak. Henri oly készséggel, mely tőle telhetett, bonczolá és szakgatá fel a kötelékeket, miután előbb mindegyiket a szájába gyömöszölt csomagtól megszabadítá. Gyakran még fogaival is iparkodott a kenderből, szívós kákából és húrból álló kötelékeket széttépni.

Dél lett s tán dél is elmult, mikorra mind a tizennégy franczia lábra állhatott s arczát, száját és sebjeit kimoshatá. Kettő nem tudott fölkelni s a többi is a rémes éjszakának átélt szenvedései után alig bírt járni való erővel.

S mégis nem a testi gyöngeség látszott szomoru sorsuk legszomorubb esélyének. Ruhájuk egyetlen fehérnemü -69- alsó ruhából állott s ez is összetépve, szakgatva, rongyokban és szennyben. Sem fövegük, sem lábbelijük, sem fegyverük, sem késük, sem tüzük, sem hajlékuk, sem kenyerük. A nap egy kissé fölmelegedett ugyan, de mi lesz velük, ha eső, hideg és éjszaka beáll, ha éhség erőt vesz rajtuk, ha nem jön segítség sehonnan.

Azok, kik kevésbbé voltak kimerülve, fölkeresték az utnak nyomait, melyen át a kalmukok által a sziget belsejébe hurczoltattak. Az út egy óriási szélességü folyamhoz vezetett. E folyam, mint később megtudták, a Volgának egy nagy ága, az Aktuba volt. Lehetett ott egy versztnyi szélességü, úgy hogy a tulsó part sekélyes szegélyét alig láthatták. Néhány kisebb hajót, bárkát, lélekvesztőt láttak ugyan, de a tulsó part mentében oly nagy távolságban, hogy hangjuk oda el nem érhetett. S aztán azt is jól tudták már, hogy az olyan vad népek, a minők e tájon lakhatnak, a nyomorultaknak segítségére nem sietnek.

Körül kellett nézniök a szárazon. Csakhamar meggyőződtek arról, hogy ők egy nem nagy terjedelmü, homok zátonyszigeten vannak, mely óriási fűvel s helyenként fűz, rekettye s a dombos részeken nyirbokrokkal van tele. Bizonyos futó indás vadszeder félét találtak ugyan, de ennek nyári gyümölcsei már leszáradtak, őszi gyümölcsei pedig éretlenek valának. Ezenkívül semmi ehető gyümölcsöt nem találtak.

Alkonyat felé hűvösödni kezdett az idő. Éhesen, fáradtan, kimerülve, láz által borzongatva egy karókon álló kibitkának romjaira akadtak, mely azonban rég nem -70- látott embert, mert alja is fűvel volt benőve. Oldalain szabadon járt ki és be a szellő, teteje száraz avarból állott s mellette is egy nagy nyaláb száraz avar, köröskörül embermagasságnyi gazzal benőve. Se itt, se az egész szigeten embernek semmi nyoma.

A francziák két menni nem tudó beteg társukat ide vonszolták, a száraz avarból fekhelyet készítettek s a kunyhó tetejéről leszedvén a szalmát, szorosan egymás mellé lefeküdtek s a szalmával Henri az egész kis társaságot takaró gyanánt beterítette s végül maga is melléjük feküdt. Így töltötték az éjszakát.

Pihenésük és álmuk üdítő volt. A következő nap reggelén erősebbnek érezték magukat. De az éhség fenyegető gyorsasággal kezdett rajtuk uralkodni. Bármi módon is valami táplálék után kellett nézniök.

Négyen ismét kimentek az Aktuba partjára. Rekedtségig kiabáltak a nagy messzeségben elhaladó hajókra, gallyat is lobogtattak feléjük, de a hajók vagy nem vették őket észre, vagy nem volt szándékuk segíteni. Lovasokat, méneseket, nyájakat vettek észre a tulsó parton, de mindez rajtuk nem segíthetett.

Mások a szigetnek ellenkező oldalára mentek nyugat felé. Itt egy keskenyebb s rendkivül iszapos partok közt ballagó folyamra bukkantak, mely azonban mégis mintegy 120–150 méter szélességünek látszott puszta szemmel. A sűrű fűz és rekettye-bozót miatt alig voltak képesek a tiszta vízre kilátni, mely a cserjés bozóton kívül még sűrű nád- és kákateleppel is végig volt szegélyezve mindkét part mentén. Az érett káka buzogány -71- pilléi szerte röpködtek az északkeletről lengedező szellőben.

A francziák gondosan törekedtek kipuhatolni a szomszéd szárazföldnek nagyságát és természetét. Vizsgálódásuknak azonban alig lett sikere. A parti bozót miatt sem nagyságát nem láthatták, sem azt észre nem vehették, sziget-e a szomszéd szárazföld, vagy az már tulsó oldala a nagy folyamnak s ha tán sziget: vannak-e lakói?

A csend és némaság, az előttük ismeretlen világos tollu vad madarak kényelmes röpködése s a parthoz vezető gázlók hiánya azzal a föltevéssel rémítette őket, hogy a nyugoti szomszéd szárazföld is lakatlan.

Az élelemre nézve azonban némi csekély vigaszszal tértek vissza társaikhoz. Az egész sziget és különösen a nyugoti folyam partja erős, átható kellemetlen halszaggal volt eltöltve. Bizonyos volt, hogy a folyam telidesteli van a halak minden nemével, csak az a kérdés, miként lehetne halat fogni s tüzet gerjeszteni. Teknősbéka fészkekre is bukkantak s a kibitkához vittek is magukkal vagy tizenkét darabot.

A kémszemlék után a kibitkánál valamennyien összejöve, uj tanácskozást tartottak a szerencsétlenek. Tanácskozásuk, eszmecseréjük nem volt vigasztaló. Két beteg társuk már fel tudott ülni fekhelyén, egyik sem szólt bele az értekezésbe, de bágyadt arczán és epedő szemein mindkettőnek kirítt az éhség gyötrelme.

Most jutottak először eszükbe szegény Monteau és meggyilkolt társai. Monteau találékonyságának, erélyének -72- és vigasztaló kitartásának hiányát most érezték először igazán.

– Szegény Monteau, – sóhajtott fel egyik, – mégis jobb lett volna Szaratovból Európa felé menekülnünk. De az ő kedvéért jöttünk erre. De én azért nem kárhoztatom. Ki tudja: Harvey és czimborái hogyan jártak, talán még rosszabbul, mint mi. Monteau mégis szerencsésebb mint mi. Az isten adjon neki nyugalmat.

– Nem is látjuk mi többé Francziaországot, – szólt a másik. – Itt veszünk el éhen, fagyban, nyomorultul. Jobb is, ha egyszer már vége lesz mindennek.

Henri azonban és többen tiltakoztak a lemondás és kétségbeesés ellen. Tüzük és ennivalójuk ugyan nincs, de néhány napig nyers teknősbéka-hússal is táplálhatják magukat s aztán mégis csak lehetetlen, hogy valahonnan, valamikép menekülés ne érkeznék számukra.

Hirtelen neki álltak a teknősbékáknak, nyakukat kitekerték, tört faágnak éles szilánkjával pajzsukat s bőrüket lehántották, beleiket kimosták s aztán a fehér húst fára téve puhára és porhanyóra verték. A félig kiszáradt és egészen kiszáradt tócsagödrök fenekén és oldalán ott fehérlett a sziksó, abból hoztak egy marokkal s a pecsenyét vele kissé meghintették. Az éhség ízletessé tette a kezdetleges ennivalót s lakomájuk aránylag kielégitő volt. Sőt a tizenkét teknőcz egyátalán nem is volt elegendő, öten rögtön ki mentek a bozót szélére s nem sok idő mulva, noha a teknőczök előlük a vízbe és lyukakba menekültek, fogtak s hoztak a tanyára vagy harminczat. Az éhség csillapultával még mulatságot -73- is csináltak abból, a mint a lábaiknál fogva sodrott kákára kötözött nyughatatlan állatkákat hurczolták magukkal s a mint az el nem fogyasztott darabokat a fához kötötték, hogy el ne szökhessenek.

– A húrral kötözzétek meg őket – kiáltott föl egyik – az átkozott kalmuk ajándékának legalább vegyük hasznát.

Helyzetük azonban még sem javult. Két beteg társuk ugyan némi erőhöz jött pár nap alatt úgy, hogy járni is tudtak, azonban eltelt négy nap és segítség sehonnan sem mutatkozott. Az idő ugyan nappal még mindig meleg volt, de az éjszakák hűvösek voltak. Ruha, tűz és födél hiányában az esős idők bekövetkeztével helyzetük valóban borzasztó leendett.

Elhatározták, hogy a szigetről menekülni fognak. Kelet felé a menekülés lehetetlennek látszott, mert bár kilenczen jó úszók voltak, mégis a roppant széles folyam átúszását csak meg is kisérleni őrültség lett volna. A kisérlet tehát csak nyugat felé történhetett.

Az volt a kérdés: ki tegye meg az első utat. Öten vállalkoztak. Sorshúzás utján a sors Henrire esett.

Mind valamennyien kimentek a nyugoti partra s a hol a bozótot legvékonyabbnak találták: ott Henrit érzékeny búcsu után víznek eresztették. Aggodalom vett rajtuk erőt ösztönszerüleg, hogy Henri ott vesz a folyamban.

De ez nem történt meg. Henri a folyam közepén járt már és még mindig csak lábolta a vizet. Onnan kiáltott -74- vissza, hogy a folyam könnyen lábolható, sőt feneke a bozóton belül a tiszta vizen nem is süppedékes. A túlsó part közelében alig kellett úsznia 4–5 méter szélességben s szerencsésen elérte a túlsó partot.

Henri mihelyt a szárazra jutott: azonnal keresett egy sűrűbb cserje bokrot, hova a nap oda tűzött. Ott pihent egy órán át, hogy átázott ruhája némileg kiszáradhasson, a mi meg is történt, miután ruháját levetette és erősen kifacsarta. Azután szemle alá vette a száraz földet.

Ez is csak sziget volt, még pedig az előbbinél jelentékenyen kisebb s még elhagyottabb. Itt még emberi nyomnak s rég elhagyott kibitkának sem volt semmi jelensége. Dombosabb részek is teljességgel hiányoztak; óriás fűvel, süppedező avarral s fűz és rekettye bokrokkal volt csaknem egészen borítva. Teknősbéka ugyan itt is volt nagy bőségben, de nem egy jelenség világosan mutatta, hogy e szigetet az árvíz is el szokta önteni. Ezer meg ezer vad madár röpködött vagy tollászkodott körülötte, bámulva és vijjogva, de tőle messze nem távozva. E körülményből nyilván lehetett következtetnie, hogy e szigeten régen nem lehetett emberi lény. Abban bizonyos volt, hogy e szigeten társaival együtt megmaradniok lehetetlen.

A sziget nyugoti partján szintén egy folyam nyulott el, mely tán valamivel keskenyebb volt, mint az, melyen átlábolt. E folyamon túl azonban egy látszólag nagyobb szárazföld terjedett el, melyen emelkedett részek, dombok s erdők is mutatkoztak. Ha minden jelenség nem csalt: -75- itt már emberekre kellett akadni, mert hiszen az alig képzelhető, hogy itt Oroszországban a Volga mellett, Európa és Ázsia határán, mívelhető és hasznavehető ily nagy területet pusztán hagyjanak.

Oda azonban nem kisérté meg az átmenetelt, nehogy sok ideig való távol maradása miatt társai nagy aggodalomba essenek. Az oda való átjutást szintén lehetőnek, sőt biztosnak vélvén, rögtön visszafordult, s egy óra leteltével már társainál volt.

Társai bámulva s aggodalommal hallgatták meg jelentését a szomszéd szárazföld elhagyatottságáról. Többen közülök mégis rögtön késznek mutatkoztak oda átmenni, hogy onnan ismét nyugot felé tovább mehessenek. Erről azonban Henri lebeszélte őket, javasolván, hogy ma még az éjet itt töltsék, miután a szomszéd szigeten meghálni nem lehet, s azért a két vizen egy nap alatt kell átmenniök s még éjjeli tanyát is keresniök, a mi pedig ma már meg nem történhetik.

Másnap kora reggel az étkezés után átkeléshez készülődtek. A kibitka földbe szúrt karóit kiszedték, s annak minden darabját összekötözve magukkal vinni elhatározták. Eszükbe jutott, hátha az uj szárazföldön ilyet se találnak.

Ez összekötözött karókat egyébiránt másként is felhasználták. Öt társukat, kik úszni nem tudtak, ennek segélyével szállították át a mély vizen. Két úszó megfogta egy-egy kezével a karó két végét, az úszni nem -76- tudó pedig a karó közepébe kapaszkodott s ekként ügygyel-bajjal a veszélyes vizen áthurczoltatott.

Az átkelés szerencsésen megtörtént s a kis társaság, meg sem pihenve, rögtön átköltözött az uj sziget nyugoti partjára. Itt azután napnak kitett bokrokat keresve, ruháikat kifacsarták és megszárogatták, némelyek pedig teknőczöt fogni a bozót mentében lesre mentek.

Az útjokban álló új folyam kikémlelése volt most az első teendő. Henri erre is vállalkozni akart, azonban egy másik, jó úszó társuk akarta ezt megtenni minden áron. Óhajtását teljesítették s a folyamnak neki eresztették.

A francziák nagy bámulatára ez a folyamág is sekélyes volt. Társuknak alig kellett úszni valahol, gázolással is átjutott a túlsó partra. Pár óra múlva vissza is jött, tapasztalásairól számot adni.

Jelentése hurrah kiáltásokat csalt az örvendező francziák ajkaira. A túlsó föld e jelentés szerint nem sziget, hanem valódi száraz. Embereknek is kell ott lenni, mert szilva és birs-fákat talált, melyeken még gyümölcs is volt s a dombosabb részeken vadszőlő lugasokat is fedezett fel, melyeken feketéllett az érett fürtök sokasága. Mindezeken kívül tört edénynek cserépdarabjaira is akadt, melyek közül hozott is magával pár darabot.

A francziáknak e hírek hallatára nem volt maradásuk. Rögtön, habozás és haladék nélkül neki álltak a folyamon való átköltözésnek s azt azonnal meg is tették. Oly vidám hangulatban voltak az uj száraz földön, mintha már minden veszély elmúlt volna fejük fölül. -77- A legelső buja lombozatu, sűrű vadszőlő lugas árnyékában megtelepedtek, néhány lugas alját sátor formára kitisztogatták és rendbe hozták, a már pirosló és hulladozó szőlőlevélből puha fekhelyet készítettek s átadták magukat az édes pihenésnek s a szabadulási ábrándok még édesebb gyönyörének. Élelmük az egész napon át érett szilvából állt, melyet különösen édesnek találtak. A következő napok azonban mégis kiábrándulást szereztek sok irányban. Először is észrevették, hogy az uj szárazföldön teknősbékát nem igen találnak, a vadszőlő és birsalma élvezhetetlen, a szilva pedig nem elég az élelemre, de sokáig nem is tart el, miután a fákról már hulladoz az aszúgyümölcs s a legelső erősebb szél mind leveri.

A második szomoru tapasztalásuk az volt, hogy az uj szárazföld is csak sziget. Szélessége ugyan lehet tán egy mérföld s hossza még sokkal több, de azért ők itt is csak be vannak zárva s nyugot felé megint egy folyam zárja el útjokat, mely gyorsabb folyásunak látszik az eddigieknél, tehát bizonyára mélyebb is lesz. Élő embert se találtak, noha száz meg száz jelenség világosan mutatta, hogy e szigeten gyakran járnak emberek. A folyamokon sohase láttak se kis, se nagy hajót, még halászokat sem, noha a folyamokban, sőt még az apróbb kiöntéses tavacskákban is nyüzsgött az apróbb-nagyobb hal.

A francziákat aggodalom, majd lassanként valóságos rémület szállta meg. Elgondolták: minő istenátkozta föld lehet ez, melyen sem szelid, sem vad állatok, sem emberek -78- tanyát nem ütnek. Tüzet éjjel nem láttak, kutyaugatást nem hallottak, emberi művelődés jelenségét föl nem fedezhették. Utóbb azt gondolták, hogy ha csakugyan laknak emberek e vidék közelében: azok bizonyára még a kegyetlen kalmukoknál is vadabbak lehetnek.

A harmadik napon már megkívánták a teknősbéka húsát s mert e szigeten nem igen kaptak, vissza kellett menni az elhagyott kis szigetre, hogy annak partján és bozótjában fogjanak néhány százat. E rengeteg teknőczöt aztán lassanként átszállították s nekik sűrűn földbe szúrt karókból keritést csináltak s egyúttal gondosan őrizték őket, hogy el ne szökhessenek. Nyers pecsenyéjük legalább megint lett elegendő. A mire annyival nagyobb szükségük volt, mert három társuk erős áthűlés következtében képtelen volt vízre menni s e miatt a további menekülést nyugot felé meg nem kisérthették.

Az ötödik napon, midőn néhányan a nyugoti parton őgyelegtek, az átelleni szárazról nagy robogás hangját hallották s közben-közben emberkiáltást és ostorpattogást, mintha valaki egész ménest űzött hajszolt volna a mezőn. Látni azonban semmit nem láttak a parti fák és cserjék miatt.

A robaj, kiabálás és ostorpattogás lassanként megszünt s alig egy óra mulva egy lovasfiut láttak, a mint a parti bozótból lovával kitörtetett s a folyóba lovával -79- szügyig bement. Nyilván azért jött, hogy lovát megitassa s maga is igyék a fejéről levett süvegbe merített folyamvízből. A fiú tatárnak vagy kalmuknak látszott s a francziák felé oda sem pillantott.

A francziák azonban részint orosz, részint töredezett kalmuk nyelven átkiabáltak hozzá. Kiáltozásukra a ló abban hagyta az ivást s előre szegzett fülekkel bámult a francziákra. Ugyanezt cselekedte a fiú is, többszörösen elnevetvén magát a francziák intésére és szavaira.

A francziák összenéztek. Meg nem foghatták, mért nevezi a fiú a szigetet betegek szigetének. Ösztönszerüleg feleltek:

– Mi nem vagyunk betegek, mi szegény utazók vagyunk. Szaratovból jöttünk, de egy kalmuk kirabolt bennünket s megkötözve ide tett a szigetre.

A fiú erre nem felelt, fejével bólintgatott, lova kantárját megrántotta s aztán a bozóton át a szigetre vissza törtetett. -80-

A francziák voltak vagy heten s mind a heten rémülten kiabáltak a fiú után, csak arra kérve őt, hogy adjon nekik tüzet, Jézus Krisztusnak és Mohamednek és minden prófétának és szenteknek nevében.

– Jertek följebb vagy tizenöt nyíllövésnyire, ott majd beszélek veletek, a hol a folyó kanyarodik.

A francziák lélekszakadva siettek a folyam mentében fölfelé. Mire a kanyarulathoz értek: akkor a lovas fiú ott volt már a túlsó parton. A folyam itt felette széles, lassú folyásu és zátonyos volt.

– Itt vagyunk, itt vagyunk, jere közelebb, – kiáltozták izzadtan a fiú felé.

A fiú beleereszkedett a vízbe s éles, vércse szemeit folyton a francziákra szegezve, lassú gázolással közelgetett a francziák felé. A parttól mintegy 50 méter távolságra megállott, lovának csak nyaka és feje állott ki a vízből. A fiú sötét, barna arczu 17–18 éves ifjoncz lehetett, kalmuk ruhában, magas bőr süveggel, nyakában ostor és pányvakötél, övében kés és pisztoly.

A francziák kiterjesztették kezüket. A kalmuk fiú jól láthatta, hogy fövegük sincs, ruhájuk csak alsó fehér ruha, az is rongy és foszlány. Lábukon semmi s rongyaikon át testük látszik.

– Nincs nekünk, hiszen ha fegyverünk volna, nem volnánk éhesek, nem kellene teknősbékát ennünk.

– Vágjatok faágat, szúrjátok le sűrűn a víz fenekére, készítsetek belőle aklot, hagyjatok nyílást azon az oldalán, a merre a víz kifolyik belőle, majd tele megy az hallal, aztán megfoghatjátok.

A fiú tűzkövet és aczéldarabot vett ki övéből s oda dobta a francziáknak a partra.

– Keressetek száraz futókát vagy puha pudvát, törjétek össze s aztán beleesik a tűz. Kést pedig keressetek a Betegek tanyáján.

– Arra van Tombovka; azontúl van Tülmenköji, ott lakik az én uram; erre pedig – s ekkor nyugot felé mutatott – van Jenotajevszk, ott van az én uramnak palotája, mert az én uram ott is lakik.

– Arra ni! Czáriczin messze van. Én nem tudom, mennyire van, de az én uram tudja.

A francziák nagy hálálkodással megköszönték a lovászfiúnak jó tanácsát s aczél és kovából álló becses ajándékát. A fiú folyton nevetett a víz közepén a ló hátáról a francziák hálálkodó szavaira. Egyszer aztán egyet gondolt, lovát megforditá, átgázolt a vízen s visszament méneséhez. A francziáknak csak azután jutott eszükbe, hogy a fiúnak s urának nevét meg kellett volna kérdezniök.

Mindamellett most már aránylag gazdagoknak érezték magukat. Volt tűzszerszámuk, tudták a halfogás mesterségét s megtudták azt is, hogy a sziget északi erdős részein emberek laknak.

Fából durván összeeszkábált négy házikót találtak egymástól nem nagy távolságban. A házikókhoz vezető ösvényen alig volt a fű egy kevéssé letaposva. E házikók közvetlen közelében is buján díszlett a fű és dudva. Apró sírdomb féle halmokat találtak a házikók körül, melyek némelyike durva fakereszttel is fel volt ékesítve.

Siettek oda. Az erdőre s az erdőben az emberi lakásokra könnyen ráakadtak. Fölfedezésük azonban ujabb ijedelmet okozott nekik. A betegtanya valóban borzasztó tanya volt. Egyik házikó küszöbénél egy hulla feküdt s midőn közelebb mentek, a közel álló fákról hollók és varjuk repültek fel. A betegek tanyája holtak tanyája volt. A keresztek azt mutatták, hogy a holtak keresztyének valának. -83-

Benéztek a házikóba is. Butorfélét nem találtak A házak belseje egyetlenegy üregből állott, sárral betapasztott deszkafallal, melyen át azonban becsillogott a repedéseken keresztül a napvilág. Az üreg egyik sarkában földből készült katlan-féle tüzelőhely. A katlan körül némi ételmaradékok nyomai. Néhány cserépedény, egy fejsze, tömérdek hasznavehetetlen és szennyes ruharongy volt mindaz, a mit mint emberi kéz művét, a házikókban találtak. Száraz haraszt és szalma-féle minden házban volt. Ez képezte a lakók fekhelyét.

A francziák minden ruhafoszlányt gondosan összeszedtek s a folyam szélén azokat víz alá áztatták. A hullát eltemették s egyik, a többitől külön álló házikóban a fekhelyül szolgáló almot lassanként elégették, gondosan őrködve, hogy maga a házikó is el ne égjen. Mikor így a házat jól kifüstölték, akkor a falakat gondosan besározták; a repedéseket, nyílásokat betömködték; tetejét is a mennyire lehetett, rendbe hozták s aztán vadszőlőlevéllel és száraz avarral tele hordták, hogy beteg társaiknak, s a hideg és eső beköszöntével maguknak is tűrhető tanyát biztosítsanak.

Találtak még pár hullát az erdőben is s emberi csontokat nem egy helyütt. El nem tudták gondolni, minő átkos hely lehet ez, hol élő ember nem lakik s holtak mégis tanyáznak. Többször lesték a kalmuk fiút, hogy tőle felvilágosítást kapjanak, de a fiú többé nem akadt szemük elé.

Tüzet most már tudtak gerjeszteni s edényük is volt, melyben teknősbékáikat megfőzhették. Legbecsesebb -84- találmánynak a fejszét tartották, melyhez még néhány kezdetleges házi eszközt, egy ásót s aztán rozsdás vasdarabokat találtak. A vízbe sülyesztett ruhafoszlányokat néhány nap mulva kiszedték, gondosan kimosták és megszárogatták s pőre öltönyük pótlására, a mennyire lehetett, felhasználták.

A halászatnak a kalmuk fiu által javasolt módját nagy kételkedve kisérlették meg. De mégis megkisérlették.

Faágakat vagdaltak, karóknak kihegyezték, azokat övig érő vízben sűrűn egymás mellé kör alakban leverték s a folyam alsó oldala irányában a körön másfél arasznyi nyilást hagytak. S aztán oda álltak lesre, mi lesz a furcsa kelepczéből.

Örömmel és bámulva szemlélték, miként úsznak, eviczkélnek, ficzkándoznak az apróbb és nagyobb halak szemközt a folyamvízzel. Csakhamar észrevették, hogy minden tizedik, huszadik hal, mely a karósövény árnyékába kerül, a sövény nyilásán bebotlik s néhány perczig a keritésben meg is marad. Látták, hogy öt-hat darab mindig van a kelepczében, – csak be kell zárni a nyilást s az a hal, mely a karók között ki nem fér, biztos fogoly.

Az eszme tehát oly mérhetlen halbőség mellett, melylyel a Volga bírt, gyakorlatinak bizonyult s a francziák a kalmuk lovász fiút egy pillanatig az emberi bölcsesség és leleményes ész mintaképének tekintetették. Soha sem ízlett a francziáknak oly jól semmi se, mint az első sült és pirított hal, melyhez ekként jutottak. -85-

Nem is késlekedtek a halfogás e művészetét tökéletesíteni. Készitettek egy uj, sokkal nagyobb keritést, melyhez két nyilást alkalmaztak, az egyiket a halak számára kelepczének, a másikat pedig a czélból, hogy azon át egy ember bejuthasson a keritésbe. Ez azonban zárva volt s csak a behatolás alkalmával kinyitandó. Készítettek aztán kis kézi meritő hálót is, hogy a halat a keritésben ne puszta kézzel kelljen összefogdosni, a mi lassú, nehézkes és izzasztó munka volt. Élelmükről tehát volt már gondoskodva.

Főgondjuk most már csak a menekülésre irányult. Valószinü volt, hogy még több folyam állja útjokat, míg a szárazföldre kiérnek, várták tehát beteg társaik felgyógyulását és megerősödését, hogy útnak indulhassanak. Időközben minden szilvát összegyüjtöttek, a mennyihez hozzáférhettek s szilvájukat a napon szárogatták.

Egy reggel azonban erős vihar kiséretében kegyetlen hideg őszi eső köszöntött be. A szép sugaras, meleg, őszi napoknak egyszerre vége lett s a francziáknak nyomorult öltönyükben alig lehetett a házikót és tüzet csak egy pillanatra is elhagyniok. Az őszi és téli hideg fenyegető arcza egész rémségében most tekintett rájuk először. Ijedten gondoltak arra, hogy október hava ma-holnap vége felé jár. Menekülni kellett minden áron.

Szerencsére a viharos eső csak pár napig tartott s aztán még egyszer és utoljára megint kiderült az idő. Megállapodtak abban, hogy az idő uj változását már e szigeten nem szabad bevárniok. -86-

Jó ötletük támadt. Féltek attól, hogy sem maguk a hideg viz gázolását ki nem birják, sem lábbadozó, de azért erőtlen társaikat ujabb s tán halálos veszély nélkül a folyamokon át nem szállíthatják. Eszükbe jutott, hogy jó lenne tutajt készíteni. Fa van elég, fejszéjük is van, a mivel azt levágják, kormányt és evezőt könnyü lesz készíteni, csak azt nem tudták elgondolni, mivel furják ki a szálfákat, hogy azokat hevederrel összeszegezhessék.

– Barátim, – mondá Henri – gondoltam egyet. Itt vannak ezek a rossz házikók, leginkább puhafából faragva. Ha a tetőt ledobjuk s a földbe ásott bálványfákat kiássuk, készen van a tutaj, mert azon bálványfákra már föl vannak szegezve a gerendák és deszkák. Egy háznak a hátulsó fala elég lesz valamennyiünk számára.

Rögtön neki álltak a legközelebbi s legnagyobb házikónak. Néhányan fölmentek a tetőre s kezdték azt leszakgatni és ledobálni, mások pedig a hátsó deszka falról a sárzást verték le, hogy az ne nehezítse a tutajt. Alig telt bele pár óra, a házikó hátsó fala helyéből kimozdítva a földön feküdt. S még az napon nagy keservesen a vízre is hurczolták két gurgulya segítségével.

A tutaj azonban mégsem volt egészen kielégítő. Felszine alig volt tizennyolcz vagy húsz négyszögméternél nagyobb s midőn tizen ráálltak, nemcsak ingadozott, hanem mélyen le is ült, úgy hogy majd térdig érő vízben lehetett csak rajta megmaradni. -87-

De azért nem estek kétségbe. A tetőfákat és deszkákat mind lehordták a tutajra s gúzsnak csavart vadszőlő-venyigével felkötözték azokat a tutaj gerendái közé. Igy már nem merült el annyira alattuk, de még így sem maradhattak szárazon rajta.

Segítettek azonban a bajon gyökeresen. A következő napon még egy házikót bontottak széjjel s még egy tutajt állítottak a vízre az elsőhöz hasonló készülékkel. E másodikat gúzszsal jó erősen odakötötték az elsőhöz s így most már a két akkora területen, száraz lábbal biztosan menekülhettek.

Egy éjszakát töltöttek még a szigeten. Haraszttal és szőlőlevéllel a tutajt még este jól megrakták, az elbontott házikók tetőfáiból evezőket és kormánylapátokat készítettek, néhány napra való sült halat s minden szilvájukat a tutajra hordták s korán hajnalban útra keltek.

ÁZSIAI MŰHELYBEN.

(Utasokkal találkoznak. – A kirdai baleset. – A jenotajevszki fogság. – A kalmuk csikós megint segit. – Balán uraság. – Valahára jól érzik magukat. – Ujra föltámad a vágy: meglátni Francziaországot. – Hiába!)

Utazásuk a folyam mentében lefelé történt. A nyugoti szárazföld, a hol a kalmuk fiú őrizte ménesét, szintén csak sziget, noha nagy sziget volt. Délre végét érték s uj folyamágra bukkantak. Egész nap és egész éjjel haladva s még vagy négy folyamágon áthatolva, végre nyugat felé egy óriási vízre bukkantak, melyet eleinte valamely tengernek véltek, miután határait, partjait, alig látták. Ez volt az igazi Volga, a Volgának nyugoti főága. Szélessége itt megközelíthette az egy mérföldet.

A francziák is folyton nyugot felé tartva, csakhamar észrevették, hogy folyóvizen úsznak. S miután jól emlékeztek, hogy a kalmuk fiú ez irányban mutatta Jenotajevszket: egész erejükkel eveztek folyton nyugot felé. Néhol az óriás folyam oly zátonyos, oly sekély vízü volt, hogy a tutajt az evezők segélyével tolni -89- taszitani lehetett. Késő éjjel érték el a partot, most már az igazi szárazföldet.

A következő napon, kellő pihenés után Henri vezetése alatt hatan kimentek a szárazra útat keresni, falu vagy város után nézni, emberrel találkozni. Nemsokára a parton találtak is egy nagy, széles, járt országútat, mely nyugatról vonult kelet felé. Henri nyugot felé tartott s nemsokára összejött néhány, gyalogszerrel utazó orosz paraszttal.

Henri a szokásos üdvözlés után azt kérdezé, hogy micsoda falu vagy város esik ide legközelébb.

Az oroszok nyilván koldusoknak vélték a francziákat, mert a kérdésre nem is felelve, iszákjukat elővették s szegényes árpakenyerükből egy-egy kis darabkát adtak mindegyik francziának.

– Köszönjük az isten nevében, – mondá Henri, – de mi nem koldusok vagyunk, hanem szerencsétlen utazók; nem tudjuk: merre járunk, mondjátok meg: hol érünk mi legközelebb várost s merre menjünk Jenotajevszkbe.

– Jenotajevszk messze van, – mondá az egyik paraszt – hanem ha ezen az úton egyenesen mentek, nemsokára Kirdába értek.

– Kedves testvérek – mondá Henri a szokásos orosz megszólitással – adjatok tanácsot, mi tévők legyünk. Mi szegény mesteremberek vagyunk, munkát keresünk, ti, látom, jó keresztyének vagytok, minket egy kalmuk kirabolt, nincs semmink, mondjátok meg, hol találhatunk munkát? Az isten megáld benneteket Szent György és Szent Miklós segítségével. -90-

– Mi nem tudunk munkát adni, se tanácsot – mondá az orosz – mi is szegény emberek vagyunk, most pedig Asztrakánba megyünk halásznak elszegődni. Hanem menjetek Kirdába, menjetek ott a pópához, én vagyok Petrov, a pópa pedig az én testvérbátyám, az majd ád jó tanácsot.

Az oroszok tovább mentek s már jól elhaladtak, mikor Henrinek valami jutott eszébe. Azt gondolta, hátha a tutajt el lehetne adni az orosz parasztoknak.

Rögtön megfordult társaival s utánuk sietett az oroszoknak. Utánuk sietett és utánuk kiabált. Az oroszok végre megálltak s Henri beérte őket.

– Kedves testvérek, szólt hozzájuk, miért mentek gyalog Asztrakánba, nekünk van tutajunk, mi odaadjuk azt, ha valami csekélységet adtok érte.

Az oroszok összenéztek, tanakodtak s elhatározták, hogy megnézik a tutajt. Most már valamennyien együtt haladtak a Volga partján egész addig, a hol a tutaj feküdt, a rajta hagyott francziákkal.

Az oroszok jól megvizsgálták a tutaj fáját, s megvallották őszintén, hogy ők azt Asztrakánban 4–5 rubelért eladhatják ugyan, de ők azért annyit nem fizethetnek, mert annyi pénzük nincs, hanem adnak fejenként húsz kopeket s mivel heten vannak, összesen 140 kopeket, három tarisznyát és három kenyeret. A francziák megcsinálták az alkut, csakhogy még egy tarisznyával s még egy kenyérrel többet csikartak ki vételár fejében. -91-

A tutajról a tarisznyákat megrakták sült hallal és szilvával, az oroszokat a tutajra vezették, tőlük elbúcsuztak s útnak indultak Kirda felé. Volt most már pénzük is, igaz hogy fejenként csak tíz kopek, s volt kenyerük is. Szegényes árpakenyér, de mégis útközben oly jól ízlett nekik, mint a legfinomabb sütemény. Hiszen oly rég óta nem ettek már kenyérfélét.

A nap már lenyugodott, noha még meglehetős világos volt, mikor a francziák a kirdai pópához betértek. A pópa a lakház tornáczán iddogált egy másik oroszszal s a szeszes ital már meglehetősen meglátszott rajta. A francziák alázatosan hozzájárultak s kezét egyenként megcsókolták.

– Szent atyám, – mondá Henri, – mi szegény vándorló mesterlegények vagyunk. Szaratovban egy kis pénzt kerestünk, de egy kegyetlen kalmuk kirabolt bennünket s egy puszta szigetre kitett. Majdnem éhen vesztünk, míg megszabadultunk. Most munkát keresünk, adj nekünk bölcs tanácsot, hol keressünk munkát? A te testvéred, a jó Petrov, a kivel útközben találkoztunk, ide küldött bennünket jó tanácsért.

– Ni ni, igaz az! – kiáltott fel az az ember, kivel a pópa együtt iddogált. – Ez a tarisznya a Petrov tarisznyája, jól ismerem a madzagjáról. Ezek a csavargók bizonyosan megölték és kirabolták Petrovot.

A francziák közül egyik elnevette magát, a másik megijedt, valamennyien zavarba jöttek a képtelen gyanúra. Legelőbb tért észre Henri s azt mondá a pópának: -92-

– Isten mentsen szent atyám, mi jó emberek vagyunk, Petrovnak és társainak egy tutajt adtunk el, ezért adtak heten 140 kopeket és négy tarisznyát.

– Tehát ezek az emberek, – mondta az idegen, – kirabolták a Betegek-szigetét is s elpusztították a betegek házait. Hé, hé, emberek, jertek csak ide! – kiáltott be a konyha felé.

A háziszolga elfutott s néhány percz mulva két fegyveres hivatalszolgával tért vissza. Ezt az időt Henri és társai arra használták, hogy a pópának könyörögtek s isten oltárára minden pénzüket oda adták.

– Jól van gyermekeim, – mondá a pópa, – zsebre csúsztatván az aprópénzt, az majd enyhítésére lesz bűnös lelketeknek. Én nem segíthetek rajtatok, a törvény rátok tette kezét.

Az idegen, a ki senki se volt más, mint a község második előljárója, a megérkezett hivatalszolgáknak azt parancsolta, hogy kötözzék meg a francziákat. Szegény menekülők nem állhattak ellent, este is volt már, lehetetlen volt az önvédelem. Megkötözve egy ólba hurczoltattak s ott kellett tölteniök az éjt fázva, dideregve, kopasz földön. Szomorú éjszaka volt ez. -93-

Egész éjjel szemüket sem hunyták be. Ujra erőt vett rajtuk a kétségbeesés, mint akkor, midőn a kalmuk kitette őket a puszta szigeten. Már-már lábbadozó szerencsétlen betegjeiket ujra elővette a kór és erőtlenség.

Reggel két lovas kozák őrizete mellett elkisérték őket. A kik menni tudtak: azok gyalogszerrel, a betegek rozzant, fakó kocsin. Délben egy kis darab rozs kenyeret kaptak ebédre s így hurczoltattak be estére Jenotajevszkba, a járási főnöknek, iszpravniknak, börtönébe.

A jenotajevszki iszpravnik börtöne bűzös, nyirkos, nyomorult hely, mely azonban meleget mégis adott. Csak a miatt is, mert a börtön zsúfolásig tömve volt oroszszal, kozákkal, kalmukkal és tatárokkal.

Heteket töltöttek itt a nélkül, hogy csak meg is kérdezték volna: mi a bűnük, vagy mi a mentségük. Börtöntársaik azzal mulattatták őket, hogy eltölthetik itt a telet is, tavaszt is, még sem vezetik őket a biró elé, hacsak pártfogójuk nem akad. No, a szegény francziák abban az egyben megnyugtatták magukat, hogy nekik pártfogójuk csakugyan nem akad.

Egyszer, mikor már a hó is leesett, uj foglyokat hoztak közéjük s az uj foglyok közt egy fiatal kalmukot, ki a francziák előtt ismerősnek látszott. Összenéztek és összesúgtak, mintha ők ezzel már találkoztak volna valahol. Végre valamelyiknek eszébe jutott, hogy a fiatal ember hasonlít ahhoz a kalmuk fiuhoz, ki őket a Beteg-szigeten tűzszerszámmal és jó tanácscsal ellátta. -94-

– Héj fiú, nem vagy te csikós gyerek, a ki az uraság lovait őrizted ezelőtt két hónappal a Beteg-sziget melletti szigeten?

– No csak beszélj, az isten azért adta szádat és nyelvedet, hogy felelj, ha kérdeznek.

– Látod fiú, te jó ember voltál, minket a Beteg-szigeten megmentettél, aczélt és tűzkövet is adtál, most meg akarom köszönni szivességedet.

– Mert egy kozák belém veszett a kabak mellett, én meg védelmeztem magamat s a kozák meghalt.

– Ha az én uram akarja, rám vernek száz kancsukát s aztán elvisznek a kozák helyett katonának, ha pedig az én uram azt akarja, akkor nemsokára kiszabadulok, csakhogy az Aktubán túl kell lennem egy pár esztendeig. Mert az én uram jó ember és nagy úr.

– Az uram, mikor itt lakik, akkor orosz és Balanov a neve, mikor pedig Tülmenkőjiban lakik, akkor kalmuk és Balán a neve. Az én uram nagyobb úr, mint az iszpravnik uraság. -95-

Henri elgondolkozott. Gondolatait közölte társaival. A fiú jó gyerek. Ha megszabadul: ő lehet szószólójuk az uraság előtt. Hátha az uraság őket is megszabadítja.

– Látod fiú, mi is szegény emberek vagyunk, mi is szeretnénk szolgái lenni a te uraságodnak.

– De ti nem tudtok se lovat őrizni, se halászni, se sót mosni, hát miért akartok ti az én uramnak szolgái lenni?

– Mi többet tudunk annál. Mi tudunk olyan szép ruhát varrni, a milyen nincs a te uradnak; mi tudunk olyan szép butorokat faragni, a milyenek még a te uradnak palotájában sincsenek. Mi tudunk csinálni kulcsot, lakatot, zablát, kengyelvasat és mindenféle fegyvert. Mi tudunk sok mindenfélét csinálni, mindazt a városba elvinni, sok pénzt szerezni s neked is szép khalatot, szép nyerget, szép ostort, szép kést és fegyvereket adni, ha innen megszabadulunk.

– Ha megszabadulok, megmondom a főgazdának, az majd megmondja az én uramnak, mert az én uram én velem nem beszél.

– Én nem felejtem el, hanem ti se felejtsétek el, a mit igértetek. Aztán két annyit adjatok, mint a mennyit igértetek, hogy fele annak a főgazdáé legyen.

A francziák készségesen megigértek mindent s napról-napra mind jobban összebarátkoztak a kalmuk fiúval. Tőle tudták meg, hogy a Beteg-sziget arra való, hogy -96- a falubeliek az öreg, tehetetlen és gyógyíthatlan betegeket isten nevében oda vigyék s ott magukra hagyják, noha azt tiltja az iszpravnik a keresztyéneknek.

A fiú, kinek Mekle volt a neve, csakugyan nem sokáig volt a börtönben. Alig tíz vagy tizenkét nap múlva kihívták s többé a börtönbe vissza nem vezették. Vagy megkapta a korbácsot és elvitték katonának, vagy pedig megszabadult.

Ujév táján a francziák is megszabadultak. A börtönfelügyelő az iszpravnik elé kisérte őket.

– No csavargó kutyák, – mondá az iszpravnik, – szerencsétek, hogy Petrov és a többi kirdai emberek, a kiket kiraboltatok, meg nem haltak, és szerencsétek, hogy Balanov úr szolgálatába vesz benneteket. Most takarodjatok szemem elől. Egy szolga majd oda kisér benneteket Balanov úrhoz.

Ez azt jelenté, hogy Mekle is megszabadult s hogy szószólójuk lett a főgazdánál és az uraságnál.

A kalmuk uraság palotája csakugyan kitünt a többi jenotajevszki házak között s Mekle azt csakugyan a legszebbnek tekintheté. Nem az utczára dűlt, nem házsorban állott, hanem kert közepén feküdt. Téglából a fala, égetett zsindelyből a teteje, még villámháritó is a tető felett, melyet szareptai herrnhuti német lakatos készitett remekben.

A palota egy emeletes volt, elől oszlopos verandával s egész homlokzata tarka kőmives czifrázatokkal felékítve. Hat vagy hét lépcső vezetett fel a földszinti előcsarnokba, a honnan a szobák és mellékhelyiségek nyiltak. -97-

A palota körül egy egész kis falu állott épületekből, melyekben a kalmuk uraság cselédei, szolgálói, kozákjai, kalmukjai, halászai, lovai, tehenei és kutyái laktak. Ez épületek azonban már orosz mintára mind fából voltak faragva és összállitva. Pinczék és jégvermek is voltak itt-ott, mindenféle módon készített halak és kaviárok raktározására s üdén tartására. Nagy szinek, hol zsákokban fel volt halmozva salétrom, konyhasó és csudasó. Volt egy ácstelep is, hol hajókat, dereglyéket, csónakokat s halászó czövekeket furtak, faragtak, kalapáltak. Egy szóval Balanov telepéből kilátszott az orosz uraság és kalmuk kereskedő.

A francziák valóban siralmas állapotban voltak. Tél volt, hideg volt, hóban kellett idáig törtetniök. Mezítláb, födetlen fővel, kiéhezve, elsoványkodva, gubanczos hajjal és szakállal, alsó fehérruha piszkos foszlányaiban didergő testtel s vaczogó fogakkal vezettettek Balanov elé. Inkább ázsiai vándorló czigányoknak látszottak, kik most jöttek a sós pusztákról, mint európai képzett iparosoknak.

Balanov egy nagy földszinti teremben üldögélt és dohányzott a kandalló mellett, melyben vígan pattogott az égő hasáb. Háta mögött állott egyik tisztje s a mögött Mekle, a kalmuk fiu. Az uraság egy korbácsot suhogtatott kezében. Ezzel játszott. Kora a 40–50 év közti életidőre mutatott. Fekete arczszine, sűrű tömött bajusza és szakála világosan mutatta a kalmuk eredetet. Vonásaiban ravaszság és kedélyesség tükröződött. -98-

Balanov hosszasan végignézte a nyomorult francziákat. Végre lassú, némileg megvető hangon szólt hozzzájuk:

A francziák lehajták fejüket s mellükön összetett kezekkel alázatosan hallgattak. Csak Henri szólt:

– Kegyelmes úr, most koldusok vagyunk és éhesek és rongyosak és betegek. De ha ruhát és munkát kapunk, kegyelmes úr elhiszi, hogy mi európai mesteremberek vagyunk.

– Mi nem vagyunk németek, mi francziák vagyunk, azt sem tudjuk merre van Szarepta.

– Van köztünk egy pár szabó, egy pár asztalos, ács, lakatos, van egy órás is, egy fegyverkovács, szíjgyártó és varga. Tudunk kötelet verni, réz és bádogos munkát is csinálni, csak műhelyünk és szerszámunk legyen.

Balanov félig kétkedő ravasz szemekkel méregette őket s korbácsát suhogtatá.

– Mit tudtok, mit nem tudtok, majd meglátom. Az iszpravniktól megvettelek benneteket s azt a munkát végezitek a mit én parancsolok. Ha meg akartok szökni: befojtatlak benneteket a sós tóba. Értitek?

A francziák megijedtek. Úgy lettek eladva és megvásárolva, mint a barom. Eszökbe jutott, nem jobb -99- lett volna-e benn maradni az iszpravnik börtönében. Henri azonban feltalálta magát:

– Kegyelmes úr, majd munkánk után itéljen fölöttünk, ha majd erőnk, egészségünk helyre áll. Mi nem akarunk megszökni, ha szabadon leszünk is. Minket köt az adott szó, mert mi francziák vagyunk és katonák voltunk.

– Miféle nagy császár katonái? A fölséges czáré vagy a török szultáné?

– Én láttam kétszer – szólt Henri – egyszer olyan közelről, hogy csak tíz lépésnyire voltam tőle.

– Te akkor derék ficzkó lehetsz, – szólt Balanov s fölkelvén a zsölyeszékből, gyöngén egyet huzott a korbácscsal Henri nyaka közé. – Ki látta még közületek? – kérdezé.

– Én is láttam, én is láttam, – szólt vagy öt franczia. Én Auszterlitznél láttam, én Moszkaunál kétszer láttam! – kiáltott föl egyik s másik.

– Hát ti nyavalyások, nem láttátok? – szólt az uraság a többi francziákhoz, a kik némán maradtak.

– Nekünk az isten nem adta meg ezt a szerencsét, – szólt közülök egyik.

– Hát aztán milyen ember volt Napoleon? Mennyi arany meg gyémánt volt a ruháján? Mekkora kardot -100- szokott a csatába vinni? Hány lovat vitt magával? Volt-e olyan magas termetü, mint én?

Balanov egész tűzzel, rohamosan intézte e kérdéseket a francziákhoz. Henri egészen fölvidult, magához tért s ügyes ötlettel kizsákmányolta a kalmuknak e kiváncsiságát.

– Olyan magas termetü nem volt, mint a kegyelmes úr, hanem ő is erős volt, mint az aczél. Ő is olyan erős volt, mint a kegyelmes úr és ő is úgy tudott parancsolni.

Balanov nagy önteltséggel hallgatta a hízelgő szavakat. Még néhány perczig beszélgetett a francziákkal s aztán ekként szólt hozzájuk:

– Most takarodjatok ki a pitvarba, várakozzatok ottan, majd Zabdir tudtotokra adja parancsolatomat.

A francziák kezet csókoltak s kimentek a pitvarba, melynek szellős, rideg levegője nagy ellentétben állt mind a szoba melegével, mind az ő ruhájuk épségével. Sokáig azonban nem kellett várakozniok; Zabdir, az a kalmuk férfiu, ki az uraság mögött állott s ki annak egyik főtisztje volt, nemsokára kijött a teremből s vele együtt kijött Mekle is.

– Kaptok egy házat – szólt Zabdir a francziákhoz – kaptok ennivalót s estére ruhát is. Az uraság kegyelmébe fogadott benneteket, legyen gondotok rá, hogy nekem is kedvemben járjatok. Most menjetek Mekle után.

Ezzel Mekle előre ment, a francziák utána. Jó tova mentek a palotától fák és faházak közt a hóban, midőn -101- Mekle egy faház előtt megállott, annak ajtaját belökte, a házba bement s egy öreg embert és egy öreg asszonyt kilökött, a gunyájukat s rongyaikat is utánuk hajitotta s a francziákat oda bevezette.

– Ez lesz a lakástok, míg az uraság mást parancsol. Szalmát hozhattok magatoknak a kazalból, onnan la, fűtni való fát találtok a ház mögött, a ruhátokat majd megkapjátok, most pedig ketten jertek velem takaró pokróczért.

Két franczia elment Meklével a pokróczért, a többi rögtön neki állt a háznak, annak egyetlen nagy szobáját kitisztogatták teljesen; a szalmát, szemetet belőle kisöpörték, kidobálták; a kemenczében és katlan alatt rögtön nagy tüzeket gerjesztettek, a kazalból uj tiszta szalmát hoztak be elegendő nyalábbal s midőn pokróczaik is megérkeztek, teljes gyönyör érzetével nyujtózkodtak végig a meleg szobában. Ebédre forró theát kaptak, meleg pilavkását ürühussal, zöldséget édesen s jó kenyeret. Megállapodtak abban, hogy tizenhárom év óta, mióta Francziaországot elhagyták, még oly jól nem érezték magukat, mint most.

Estére csakugyan kaptak uj ruhát is. Bokáig érő inget, durva házi vászonból, de ujat, tisztát s minden főre négy darabot. Szürke posztóból gyapottal bélelt nadrágot, uj bagaria csizmát, báránybőr mellest s birkabőrrel bélelt ujjas orosz felsőkabátot derékszíjjal s fekete báránybőr süveget. Mekle gondoskodott nekik ollóról és borotválkozó eszközökről, továbbá minden szükséges edényről is, hogy ételüket, italukat maguk készíthessék. -102- Pár nap mulva, miután már jól felmelegedtek, tiszta, tápláló ételt és italt élveztek, jól aludtak s magukat egy kissé kicsinosították, maguk is alig ismertek egymásra. Mikor pedig az urasághoz bekéredzkedtek, hogy kegyeit megköszönjék, az uraság csak elbámult az ő uj cselédjein, a kikről most már egyáltalán elhitte, hogy ezek bizony Napoleon katonái is lehettek. Mondott is annyit Zabdirnek, mikor tőle eltávoztak:

A francziák munkát kértek, hogy tartozásukat leróhassák s hálájukat kimutathassák. Az uraság azzal ereszté el őket, várjanak, majd gondoskodik műhelyről. Ez a gondoskodás azonban nem történt meg hamarosan. Az uraság nemsokára eltávozott Jenotajevszkből valamelyik ismerőséhez, vagy távoli birtokaira vadászni s nem is jött meg márczius vége előtt. Hiába esenkedtek a francziák munka után, Zabdir csak azzal fizette ki őket, hogy mind bolond ember az, ki munkán töri a fejét, mikor a nélkül is megélhet. Nem tehettek egyebet, mint átengedték magukat az édes semmittevésnek s a gondnélküli életnek, a mitől pedig ugyan régóta elszoktak már.

Április első hetében elment a jég a Volgáról s ugyanekkor az uraság is haza jött. Április közepén a francziákat fölrakták egy dereglyére s egy csomó sziget mellett elhajózva, átszállították őket az Aktuba partjára Szelitrennójába. Innen pedig lóháton fél nap alatt elértek Tülmenkőjibe, Balanovnak egy kis falujába, mely a sós puszták szélén fekszik, s melyen át vezet egy karaván -103- út Orenburg és Orszk felé. Ez leendett a francziáknak műhelytanyájuk.

Meklének igaza volt. Itt az uruk csakugyan nem orosz volt, hanem valóságos kalmuk, még pedig falujában és a pusztán oly hatalommal, mintha valóságos fejedelem lett volna. Talán valósággal is ama kalmuk törzsfőnökök egyike volt, kik az asztrakáni kormányzók, a kozák hetmanok, a kerületi főnökök megvesztegetése folytán rendszeres alku mellett bizonyos korlátolt fejedelmi jogokat élveznek.

Balán azonban nagymérvü kereskedést is űzött. Őszszel és tavaszszal több mint ötszáz munkás foglalkozott zsoldjában és részére halászattal Szelitrennójától Krasznojárig, sőt még a Volga torkolatánál is. Mindenütt páczolták, szárították, sózták, füstölték a halat, készítették a kaviárt és vizahólyagot, volgai héringet és szareptai balzsamot. Ezenkívül óriási ménesei és juhnyájai voltak. A lovakat egyaránt szállította Nizsni-Novgoródba és a Kaukázusba Mosdokig.

Kereskedett prémbőrökkel és mindenféle sóval és dohánynyal. A sós tavakon egész nyáron át dolgoztak munkásai, oroszok és kozákok. Jenotajevszken kívül Vladimirovkában és Czárjevben is voltak sóraktárai. Tülmenkőjiban palotája volt, palotájában háremet tartott, noha nem egészen a törökök szigorával s voltak itt gyermekei is nagy számmal, kiket valóságos oroszokká nevelt, noha ő itthon még mindig ragaszkodott az ősi kalmuk szokások egy részéhez – életmódban, mulatságban, kegyetlenségben. -104-

A francziák számára egy nagy, hosszú épületet emeltetett itt, melynek különböző rekeszei szolgáltak a francziáknak műhelyül és lakóhelyül. Minden iparágra külön műhelyt rekesztetett el s minden műhelybe maga szerezte be Zabdir segítségével az illető szerszámokat. E szerszámok ugyan nem voltak a legjobbak, de Balán mégis csakhamar meggyőződött arról, hogy a francziák teljesen urai adott szavuknak s azért, midőn ezek panaszkodtak szerszámaik silánysága fölött, menten felülteté őket trojkákra s elvitte Czárjevbe, Czáriczinbe és Szareptába, hogy ott szerezzenek be olyan szerszámokat, a minőket legjobbaknak vélnek, árát ne kérdezzék.

Ekként jól felszerelve a francziák egész erővel és jókedvvel láttak a munkához s két év alatt 1825-ben és 1826-ban roppant tömeg iparművet összedolgoztak az uraságnak, ki azokat az Aktubán leszállította Asztrakánig s fölszállította Czáriczinig és Dubovkáig s nagy vásárokat ütött és szép pénzt vett be belőlük. Az első nyártól kezdve minden francziának adott hetenként a teljes ellátáson és ruhán kívül 50 kopeket, a melyből a francziák a második év végére már mintegy 400 rubelt gyűjtöttek és tettek félre.

A jóllét, a gondtalan és biztos élet s a pénz ujra feltámasztotta a francziákban a szabadság ingerét, a menekülés szándékát s a honvágyat, visszatérni Francziaországba. Miután Meklének és Zabdirnak mind elkészítették azt, a mit igértek, sőt még annál is többet s miután Tülmenkőjiban minden férfit és asszonyt jó barátjukká tettek, -105- a kivel csak érintkezésbe jöttek s a francziákat mindenki jó és szelid embereknek tartotta, a francziák megkisértették ama kérelmük előadását, hogy az uraság ereszsze őket szabadon.

Az uraság komor képpel hallgatta meg kérelmüket s nyers parancsoló hangon felelt:

– Akkor eresztelek el benneteket, ha majd nekem tetszik. Még hasznot nekem nem hoztatok. Én haszonért váltottalak ki benneteket Jenotajevszkből. Eddig csak a váltságdíjat, a műhely, szerszám, ruha árát kerestétek meg és mégis adtam nektek hetibért. Hasznot, nyereséget csak ezután várok belőletek. A birkát és lovat sem azért szerzem, hogy annyit adjanak érte, a mennyibe nekem került. Takarodjatok munkára.

A francziák hosszú orral távoztak. S aztán maguk között bizalmasan tanácskoztak jövendő sorsuk felől. Mérlegelték a szökés esélyeit. Az esélyek nem voltak kedvezők. Asztrakán felé nem lehetett menekülni, mert a Kaspi-tengeren vagy a Kaukázusban Európa és Ázsia legvadabb népei közé jutottak volna. A menekülés csak nyugot felé volt lehetséges. Igen, de Balán kocsin lovon, hajón mindenütt nyomukban lehetett s azt már tapasztalták, hogy az orosz hatóságok előtt Balán föltétlen biztossággal keresztül tud vinni mindent. Elhatározták tehát, hogy pár évig még maradnak s valamely kedvező alkalomra várakoznak. Addig is azonban biztositaniok kell az uraság kegyeit.

Ujra bekéredzkedtek az urasághoz. Henri volt – mint mindig – a szónok. -106-

– Kegyelmes úr jótéteményét, hogy bennünket a nyomortól és haláltól megmentett, lelkünkből megköszönjük és meg is akarjuk hálálni. De mi magunk mégis kevés hasznot tudunk hajtani a kegyelmes úrnak, ha pedig meghalunk, vagy megbetegszünk, csak terhére leszünk. De ha kegyelmes úr fiatal gyerekeket hozatna a falukból és városokból, azokat megtanítanánk a magunk tudományára s akkor kétszeres, háromszoros erővel dolgozva kétszeres-háromszoros hasznot hajtanánk.

A kalmuk uraság képe felvidult. Ez még nem jutott eszébe. Pedig olyan világos volt.

– Köszönjük kegyelmes úr. Lehet-e majd két esztendő mulva szabadságért könyörögnünk?

– A mi egy nap mulva lészen eljövendő, arról beszéljünk egy nap mulva; a mi pedig két esztendő mulva lészen eljövendő, arról beszéljünk két esztendő mulva. Többé nekem a szabadonbocsátást elő ne hozzátok, mert megkorbácsoltatlak benneteket. Zabdir – kiáltott a tiszthez – ezek az ebek két napig nem kapnak ivóvizet. Legyen rá gondod.

Valódi harag, vagy csak rémítés volt-e az uraság szigora, azt a francziák nem vették észre. Annyi bizonyos volt, hogy Balanov a kapzsiság mellett is, mely a francziák helyzetének kizsákmányolására ösztönzé, nem egyszer jó indulatot is tanusított ezek iránt. Ezúttal azonban a büntetés végrehajtása megkezdődött. A vízhiány pedig éppen itt a sóspuszták szélén borzasztó büntetés. Ott, hol a levegő is, melyet beszívnak, sóval -107- van tele, hol az ivóvízre éppen ezért kétszeres a szükség, ott a szomjuság kínja előbb beáll s égetőbb mint másutt. Szerencséjükre azonban a francziáknak, a második huszonnégy órai büntetést akár Zabdir, akár az uraság elengedte.

S mégis belátták a francziák, hogy az uraság kapzsisága miatt rendes úton-módon nincs menekvésük. Nincs mindaddig, míg el nem gyengülnek, ki nem öregesznek a munkából. Akkor pedig minek az élet, ha annak erejét szolgaságban, öregségét a kegyelemkenyér gyalázatában, vagy tán nyomorban kell eltölteni. Szomoru napok után szomoru esték és éjszakák borultak a francziákra, mikor mindezt meggondolták s mikor a honvágy, a szép Francziaország utáni sóvárgás eltölté szivöket s midőn más részről a fölgerjedt képzelet túlzó vonásokban, rémletes arányokban festé előttük azt a sorsot, mely ugyan európai szabad emberhez nem méltó, a nagy császár katonájához szégyenletes, de a mely Balanov szeszélyei daczára is mégis csak sokkal jobban tűrhető, mint a petropavlovszkóji bánya, vagy az orenburgi dologház, vagy a Beteg-szigetbeli vadember-élet.

Ez is eszükbe jutott lassankint a francziáknak. S aztán volt egy körülmény, mely nyugalmukat visszaadta, sőt vidámságot is szerzett nekik. Balanov csakugyan hozott vagy tizenöt orosz kozák kölyket valahonnan; kiket aztán beállított a francziák szolgálatába tanoncznak. Sok mulatság forrása volt ez orosz fiuk ostobasága. De a francziák szivesen vesződtek velük, örömmel oktatták, némi elégtétel érzetével tanítgatták őket. E fiuk voltak -108- azok, kik szolgái lévén a szolgáknak, pillanatonként azon édes csalódásba ringatták a francziákat, hogy ők is fölebbvalói, ők is urai valakinek.

Telt az idő, múltak a hónapok; az orosz és kozák fiuk, egy párnak kivételével, tanulékonyaknak bizonyultak, szaporodott az árúkészlet s Balanovnak kilátása volt, hogy kettős hasznot is tud húzni lassanként a francziákból. Ujra eltelt két esztendő a nélkül, hogy a francziák csak néhány napra is kitették volna lábukat Tülmenkőjiból. Most már vásárra sem eresztették őket.

De azért folyton járt eszük a szabaduláson. Száz tervet kovácsoltak, száz tervben megállapodtak, száz esélylyel számítottak, de a százegyedik esély, mely eszükbe jutott, mégis visszatartá őket a szökéstől. Fülükbe jutott az is, hogy Oroszország és Törökország között kiütött a háboru, a mi egyáltalán nem tette ajánlatossá rájuk nézve a szökés kisérletét.

UJABB BUJDOSÁS.

(Mussza Nukhár bej. – Egy franczia megnősül és Ázsiában marad. – Megalkuvás a cserkeszekkel. – A sós pusztákon. – Valahára a tengerhez érnek. – Karaszor bég. – Megint csak rabszolgákká válnak.)

Az 1830-ik év tavaszán egy kaukázusi cserkesz főur, Mussza Nukhár bej, látogatta meg valami czélból Balánt a tülmenkőji palotában. Ott időzött heteken és hónapokon át. Gyakran benézett a műhelyekbe is s gyakran elbeszélgetett egyről-másról a francziákkal. Megtudta ekként, hogy a francziák európai emberek és menekülők. Egy alkalommal ezt a kérdést intézte hozzájuk:

– Szeretnénk bizony, hanem nem rajtunk áll, nekünk itt dolgoznunk kell az uraság részére.

– Hm, ilyen szolgákat, a kik pénzt keresnek az uruknak, magam is szerettem volna az én váramban.

– Ha az uraságtól elkéredzkedtek Csernijárba vagy Czáriczinba, én meg tudlak benneteket szabadítani vagy jobb szolgálatot tudok szerezni.

E szavakat Henri mondta, de azért a francziák, mikor a cserkesz magukra hagyta őket, mégis komoly tanácskozás alá vették szavait. Elhatározták, hogy kellő óvatossággal tárgyalásba bocsátkoznak vele, ha biztos lehetőséget mutat és ajánl a menekülésre.

– Kegyes úr – mondá Henri – mivel akarod te, hogy mi megérdemeljük az általad való szabadulást?

– Ha van pénzetek: fizettek nekem ezer rubelt; ha pedig nincs pénzetek: akkor dolgoztok nekem ugyanannyit.

– Talán van annyi pénzünk, de hogy és merre tudnál bennünket megszabadítani? Mi Törökország felé akarunk haza menni.

– Az az én gondom, a fizetés pedig a ti gondotok. Ha városba jöttök, én onnan elviszlek benneteket a Fekete-tengerre s onnan török hajón elmehettek Sztambulba.

– Ha téged, kegyes úr, meg nem sértünk, azt kérdezzük, mi dolgod van néked a mi megszabadításunkon kívül a Fekete-tengernél?

– Oktalan állatok! Az oroszok bejöttek falumba és beültek váramba, én pedig megalkudtam vélük, hogy -111- három évig nem megyek haza, de három év múlva haza megyek s akkor falumat és váramat visszaadják. Három évig pedig csak nem lehetek Tülmenkőjiben.

A francziák ujra meg ujra tanácskoztak. Sorsuk nem volt rossz, noha nem voltak szabad emberek. Étel, ital, hajlék, ruházat, munka és egy kis pénzecske is mindig biztosan megvolt számukra; legalább addig, míg öregség vagy betegség miatt el nem gyengülnek. Mi sors vár aztán reájuk: nem lehetett elgondolni. Szünik-e egykor a kalmuk uraság kapzsisága, hajlandó lesz-e egykor nekik a szabadságot visszaadni: erre senki se adhatott feleletet.

Annyi bizonyosnak látszott, hogy minél több hasznot hajtanak neki: annál nehezebb és koczkázatosabb előtte a szabadulást csak föl is említeni. A szökés pedig sehogy se látszott czélszerünek.

– Én pedig, – szólt Henri egy éjszakán, midőn a menekülésről tanácskoztak, – én pedig barátaim itt nem maradok. Akár jutok el Francziaországba, akár nem, én innen eltávozom. Mikor és miként távozom, azt magam sem mondhatom meg. De bár ujra át kelljen élnem az eddigi szenvedéseket, én ujra neki megyek a világnak. Ha bizonyos volnék is a halálról, még akkor is neki megyek. Most már negyven éves vagyok, én hazámban akarok meghalni. Meglehet, Harvey és a többiek már otthon vannak. Szegény Monteau, ha nem hallgattunk volna rá, talán már mi is otthon volnánk.

E sóhaj volt az, a mi már talán százszor kiröppent a kis társaság szívéből. S mégis a többi franczia épen -112- nem látszott oly elhatározottnak, mint Henri, a kit pedig mintegy hallgatag megegyezéssel, vezetőjüknek tekintettek. Azonban mint oly gyakran, most is egy külső körülmény sietteté elhatározásukat.

Meg kell jegyezni, hogy két társuk időközben elhalt. Valami veszedelmes, ismeretlen láz támadta meg őket Tülmenkőjiben s gyógyitásuk nem vezetett eredményre. Sírva, zokogva kisérték ki őket a pusztára, hol a kalmukok temetője mellett helyezték őket föld alá, díszesen faragott két kereszttel diszitvén föl a két sírhalmot, melyet a francziák soha sem láttak többé s melyről ott Francziaországban az elhagyott rokonok és ismerősök még csak sejtelemmel sem bírtak soha is.

A második temetés után egyik társuk kijelenté, hogy ő sohase megy el e vidékről, nem koczkáztatja többé életét s életének nyugalmát és jóllétét. Ő itt marad és meg fog nősülni.

E kijelentés alig pár nappal történt az előtt, mikor Nukhár bej Tülmenkőjibe érkezett. E kijelentésre különben a legfőbb okot az szolgáltatá, hogy a franczia nagyon mélyen talált egy kalmuk leány szeme közé nézni, ki a palotában az uraság egyik elsőrangu nejének volt szolgálója s kinek szülői Asztrakántól délre, a Kaspi-tenger partján, Szinszkilinszkiben laktak s kit neje kérelmére Balán néhány paripán vett meg vagy cserélt be szüleitől.

A franczia bekéredzkedett az urasághoz s előadta alázatos kérelmét, mely abból állott, hogy az uraság engedje meg a kalmuk leánynak feleségül vételét. -113-

Az uraság láthatólag jó kedvvel, mosolyogva hallotta a francziának komoly szavait.

– Hát aztán, ha feleséged lesz, hogyan hurczolod azt magaddal, ha egyszer megszabadítanálak.

– Azt ugyan okosan határoztad el, mert ha el nem határoztad volna, akkor is csak itt kellene maradnod. Hanem hát, mid van neked, mit adsz a leányért?

A franczia nem egészen fogta föl jól a kérdést s azért csak annyit felelt:

– Ilyen ökrök vagytok ti európai szolgák. Hiszen az a lány nekem szolgálóm, az apjának pedig lánya. Mivel váltod ki tőlem s mivel veszed meg az apjától?

A franczia előtt furcsa szinben kezdett mutatkozni a világ. Most értette már meg, hogy kell szerezni feleséget, ha a kalmuk lányok közt akar nőt szerezni. De miután az uraságnak jó kedve volt, egész bátorsággal felelt:

– Kegyelmes urat megkérem, hogy engedje el a váltságdíjat s adjon nekem és feleségemnek egy kis faházat és egy kis szabadságot, a pénzemet pedig kétfelé osztom s aztán 60 rubelt adok a lány apjának, a másik 60 rubelen pedig veszek a lánynak ajándékot.

Az uraság pedig ujra elkaczagta magát. Nagyon megtetszett neki a franczia furcsa beszéde. -114-

– Jól van. A rubeledet tartsd meg, a leányt neked ajándékozom. Apjának adtam már érte négy lovat, most még adok ötven juhot és egy hálót, elviheted neki magad, majd Mekle elvezet Szinszkilinszkibe.

A franczia nagy hálálkodással csókolt kezet az uraságnak s köszönte meg a nagy kegyességet, a sok ajándékot, meg a kalmuk leányt. És csakugyan rövid idő, néhány nap múlva a lányt lepellel, fátyollal végig takarva csakugyan átadták a francziának feleségül s az uraság csakugyan adott az uj párnak egy rossz faházat, néhány juhot, egy sánta tevét, nagy nyaláb zöldséget s többnemü apró háztartási czikkeket. Az úrnő pedig gazdagon ellátta az uj menyecskét pár aranypénzzel, papucscsal, hajfésüvel s egypár szép sállal. A franczia nem győzött eléggé dicsekedni, hogy ő mily boldog és megelégedett ember s hogy neki bizony esze ágában sincs Francziaországba elindulni.

Társai örültek a jó szerencsén, de mégis csak legjobban arra terjedt ki a figyelmük, hogy az uraság minden vonakodás és aggály nélkül teljes szabadságot engedett társuknak mind nősülés előtt, mind nősülés után szabadon menni a szomszéd városokba, sőt még Asztrakánba is, Szinszkilinszkit nem is említve, a mely pedig Tülmenkőjitöl tíz napi járóföldre fekszik, úgy hogy a franczia épen egy hónapig volt távol, mikor jegyesének szülőit meglátogatta. Gondolták, hogy a nősülés ürügye alatt ők is hasonló szabadságot kaphatnának.

Mikor e fölött tanakodtak: épen akkor jött Mussza Nukhár bej ajánlata. Ez ajánlat elfogadása mellett több -115- ok harczolt, mint ellene. Azt jól belátták lassanként, hogy Nukhár a vendégszeretet örve alatt meg akarja ugyan csalni Balán uraságot, de nem egyéb czélból, mint hogy a francziák pénzén magának jó üzletet csináljon. Pénzük volt vagy 1500 rubel; ha ezer rubellel Törökországba juthatnak, onnan már teljes bizalommal folytathatják útjokat, miután ott már franczia hatóságokat is találhatnak. A legrosszabb esetben pénzük ugyan elfogy, de közelebb jutnak Európához s a török – így hitték – elvégre még sem oly vad és embertelen, mint az orosz hatóságok.

Bementek az urasághoz. Henri nagy komolyság szinlelésével adta elő a kis társaság kérelmét.

– Kegyelmes úr, a mi társunk boldogságát napról-napra szemlélve, elhatároztuk, hogy mi is megnősülünk s végképp itt maradunk a kegyelmes úr szolgálatában. Mi már annyit szenvedtünk, hogy bizony megkivántuk a nyugodalmat s nem is merjük, de nem is akarjuk többé a szabadulás kérelmével a kegyelmes úr haragját fölgerjeszteni, sőt inkább hálás szívvel ismerjük el, hogy olyan jó dolgunk, mint itt van, még soha sem volt, azért esedezünk tehát, engedje meg a kegyelmes úr, hogy mi a városba mehessünk, egy kis ajándéknak valót vásároljunk, s aztán mindegyikünk, kiki a maga ízlése szerint, itt a környékben lányok után nézhessen. Mindegy nekünk, akár kalmuk, akár kozák, akár tatár lesz, csak legyen.

Az uraság semmi rosszat nem sejtve, könnyedén beleegyezett az elhatározásba, sőt tíz-tíz rubelt ajándékozott is fejenként a francziáknak. -116-

Az uraság nem gyanított semmi rosszat. Természetesnek találta a francziák elhatározását. Csak annyit jegyzett meg:

Mikor e beszélgetés történt: akkor julius tizedike volt. Tehát az uraság teljes három hetet engedett a kirándulásra.

Még az napon összekészülődtek a francziák. Apróbb szerszámaikat összerakták, zsebre tették, minden ruhájukat magukra öltötték vagy málhának kötözték, tarisznyákba elegendő élelmiszert készítettek, Nukhárnak megmondták, hogy ha lehet, négy nap alatt Csernyijárban, ha pedig ide nem lehet menni, nyolcz nap alatt mindenesetre Czáriczinban lesznek, s aztán másnap kora hajnalban tizenketten lóháton útra indultak Szaszkalszkója felé.

Voltak pedig a francziák tizenegyen, miután nős társuk nem ment velük, a kitől, hogy feltünést ne keltsenek, el sem búcsuztak. Hanem tizenkettediknek egy kalmuk ment velük, Zabdirnak bizalmas embere, állítólag útmutatás czéljából, de valószinüleg felügyelet végett. Annyit azonban a kalmuk is tudott, hogy a francziák nősülni akarnak.

Az utazás lassabban ment, mint a francziák gondolták. A nappal iszonyu hőséget árasztott, a lovakról lépésben is foszlott a tajték s a kalmuk minden lépten-nyomon meg-megállott hol legeltetni, hol a lovakat az Aktubába -117- hűselés végett s legyek ellen beállítani. Csak harmadnap múlva estére értek el Bolkhuniba, a hol az Aktuba partján egy különálló kabakban éjjeli szállást vettek.

A kabakban nagy társaság volt együtt. Csikósok, juhászok, halászó kozákok, sómosó munkások, keresztyének és mohamedánok, oroszok és kalmukok vegyesen. Az egyik vutkit ivott, a másik hideg vizet, a harmadik erjesztett tejet, beszélgetett valamennyi össze-vissza, nagy zsivajjal.

A francziák belekeveredtek a társaságba, hogy helyismereteiket szaporíthassák. A kalmukot, ki felügyelőjük volt, hárman vagy négyen körül vették; beszéddel, kávéval és dohánynyal tartották, a többi pedig ezalatt a vendégekkel társalgott. Henri megtudta azt, hogy innen az Aktubán s néhány mellék folyóágon át a Volgán átúsztatva, pár óra alatt Csernyijárba lehet jutni. Megtudta azt is, hogy északkeletre, csak egy napi járó földre fekszik a Bazkuncsalszkőji tó, a legnagyobb sós tó, mely csak a sós pusztákon található, melynek vize olyan, mint a tengervíz, mely nyáron sem apad ki soha s melynek környékén, a sztaniczákon épen most űzik legjobban a sószerzés és rakodás munkáját.

– No hát mi most elmegyünk a bazkuncsalszkőji sóstelepekhez és ott leszünk harmadnapig, mert azt halljuk, most ott sok lány van a tanyákon. -118-

– De Zabdir nekem azt parancsolta, hogy titeket Czáriczinbe kisérjelek és az úton el ne hagyjalak.

– Ahogy akarod. Ha velünk jösz: annál jobb lesz. Ha velünk nem jösz, adunk tíz rubelt, hogy addig, míg mi visszajövünk, legyen költőpénzed a kabakban.

A kalmuk meggondolta a dolgot. Ő három nap alatt két rubellel is urasan megél, nyolcz rubel pedig megmarad ingyen.

– No csak menjetek, én itt maradok, mert nagy meleg van, holnapután estére itt legyetek, de leányt ne hozzatok, mert Zabdir azt nem parancsolta; addig én alszom a padláson.

A francziák ezt akarták. Rögtön felkészültek, a kalmuktól elbúcsuztak, a tíz rubelt neki adták, néhány darab ruhát szándékosan ott hagytak s aztán lóháton Bolkhuniba mentek.

Ez a városka az Aktubának egy nagy hajlásában fekszik. A várostól egy órányira, észak felé van a gázló, hol a folyamokon Csernyijárba szoktak menni. A francziák megtalálták a gázlót, szerencsésen átmentek a folyamokon s délután négy órára, tehát csakugyan a negyedik napon Csernyijárba értek. Nukhár bej csakhamar megtalálta őket egy városvégi vendéglőben.

Az alku a cserkeszszel ujra megerősíttetett s a francziák másnap Nukhár vezetése mellett útnak indultak -119- nyugoti irányban Szadovája felé. A kalmuk várakozhatott rájuk a balkhunii kabakban.

Nukhár két cserkesz lovászszal s négy lóval volt. A vezetéken levő ló sátorhoz szükséges eszközöket, karókat, szöveteket, vasszegeket, szőnyegeket szállitott. Az egyik cserkesz belső szolgája volt Nukhár bejnek, a másik pedig az élelmi szerekre ügyelt fel, melyet zsákban keresztbetéve magával hurczolt a lóháton. Nukhár bej egész készülettel utazott, mint a hogy a cserkesz, kalmuk, tatár, kozák uraságok szoktak, ha hosszú útra indulnak.

A francziák felette könnyü készlettel utaztak, ruhájuk ugyan volt elegendő, de élelmiszerük alig pár napra terjedő, Nukhár azonban megvigasztalta őket, hogy az úton kapnak pénzért ennivalót.

Utjuk, alig hagyták el Csernyijárt, mindjárt kétfelé ágazott. Mindkettő a pusztán vitt keresztül, de az egyik pár mérfölddel rövidebb volt mint a másik. A rövidebbet száraz időben, a hosszabbikat esős évszakban szokták használni. Ámbár most szárazság uralkodott, Nukhár mégis a hosszabb utat választotta. Mint mondá, Balán kalmukjai erre bizonyosan nem követik.

Egész napon nem értek sem falut, sem várost, hanem néhány sátoralja nógai tatárral, kik barmokat őriztek, délután 4–5 óra tájban találkoztak. Itt lovaikat megitatták s a francziák néhány darab kézi fegyvert is vásároltak a tatárok nagy bámulatára, kik el nem tudták gondolni, miként indulhat útnak ennyi ember fegyver nélkül. -120-

Az éjszakákat a pusztán töltötték. Nukhár bej sátor alatt, cserkeszei és a francziák pedig szabad ég alatt. Lovaikat egész éjjel vezetéken kellett legeltetni, mert kötelük nem volt, hogy kipányvázhatták volna őket. A francziák mégis nyugodtan töltötték mind a nappalt, mind az éjszakát, csak az esett nehezükre, hogy ivóvizük meglehetős sós volt.

Másnap, mint az előző napon is, ujra megtettek mintegy 35–40 versztnyi utat. Néhány sós tavat átgázolva és kikerülve, végre kiértek a pusztából s estére elérték Szadováját, mely félig kozák, félig tatár városka s mely már hegyes és erdős vidéken fekszik.

Innentől kezdve minden különös baleset vagy kaland nélkül tíz napig utaztak egyfolytában mindig dél felé s hátrahagytak vagy kétszáz versztnyi utat. Pryutnája mellett egy nagy tavon kellett átgázolniok, melynek közepén egy buja fűvel benőtt szigeten vezetett útjok. Miután lovaik a tíz napi útban a gyér és aszu fű miatt igen lesoványodtak és elerőtlenedtek: itt e szigeten tartottak két napi pihenőt. Egy lovuk mégis beleveszett az iszapba, úgy hogy egy franczia kénytelen volt egyik erősebb lovon másik társa mellé ülni, hogy tovább mehessenek. Egy tanyán kozákoktól vettek egy lovat 12 rubelért s augusztus elejére elérték Derbetovszkóját, egy folyó partján fekvő kozák városkát.

Itt megváltoztatták útjuk irányát. Letértek a dél felé vezető járt útról s nyugotra fordultak félig dombos, félig puszta vidéken, itt-ott ligetes dombokon, homokbuczkákon, úttalan irányban. Nukhár bejnek és legényeinek -121- csodálatos helyismerettel és tájösztönnel kellett birniok, hogy e lakatlan vidéken el nem tévedtek.

Három napi bolyongás után végre a Manics folyamhoz értek, melyen egy mellékfolyó beömlésénél gázlót találván, szerencsésen átgázoltak. A következő napon egy kozák városba, Medvieszjébe értek, hol egy sajátságos balesetet alig tudtak kikerülni.

Midőn ugyanis a városon át lovagoltak, hogy a város nyugoti oldalán fekvő szállóhelyen megtelepedjenek, egy kozák legény rugtatott utánuk azzal a parancscsal, hogy menten siessenek a kormányzó úr elé. Nukhár némileg meg volt lepve, a francziák pedig megijedve, noha Nukhár tudni látszott, hogy Medvieszjében nem székel kormányzó.

Mindemellett ő megforditá lovát, egyik cserkesz legénynek megparancsolta, hogy a francziákat kisérje a szállóhelyre, ő pedig másik legényével ment a kozák után.

Egy óra mulva visszajött. Elmondá, hogy a sztavropóli kormányzó segédje van ott valamely hivatalos körút alkalmával s hogy tőle útlevelet és igazolványt kért mind maga, mind a francziák felől, melyre ő saját igazolványát felmutatta, de a francziákról nem tudott felmutatni, azonban őket szolgáinak vallotta s vett is róluk levelet, mint szolgáiról 100 rubelért. Mussza Nukhár bej valóban meg is mutatta az ujdonat uj menlevelet s a francziák még meg is köszönték szívességét és bölcsességét, mikor neki a 100 rubelt megtérítették. -122-

Innen hegyes, erdős, szakadékos vidéken utaztak pár napig, míg elértek a Kubán folyam partjára, mely mellől aztán egy héten át nem is távoztak el. Szeptember huszadikra elérték Ivanovszkáját s itt letérve a fő útról s elhagyva a Kubán partját is, öt nap mulva a Fekete-tengerhez jutottak Anapába.

A francziák örömét nem lehet leírni, midőn ők a szabad tengert dombos útjuk magaslatáról először megpillantották. A szabad tengert, melynek nem volt határa, mely elért Francziaországig, melyen nem voltak bányák, orosz hatóságok, dologházak és rabló kalmukok s melyről azt hitték, hogy az többé nem hoz rájuk szenvedést és nélkülözést, hanem a helyett őket hullámain szabadon el fogja ringatni Francziaországig. Nem voltak még szabadok, még orosz földön álltak, még kezében voltak a balsorsnak és mégis a sötétlő tengernek puszta látása már dobogásba tudta hozni a bujdosók szívét. Hogyan, hiszen tíz éve már, mióta csak a petropavlovszkóji bányából megszabadultak s a tíz év alatt több mint háromezer versztnyi úton át mennyit kellett szenvedniök, hányszor akartak megválni a megúnt, megvetett, nyomorult élettől s hány szerető bajtársat kellett elhagyniok, eltemetniök bányákban, sivatagon, ember nem lakta rideg pusztaságokon.

Lovaikat megállították s könyező szemekkel bámulták a tenger végtelenét. Nukhár bej meg nem foghatá ez érzékenységet s kemény hangon rivallt rájuk:

Keserü érzés szűrődött össze a francziák szívében a durva hangra. E hang eszükbe juttatá, hogy még mindig keleten vannak és ellenséges országnak rabjai, a hol erőszak, cselszövény és durvaság uralkodik a lelkeken s a hol az emberbaráti nemes érzület oly ritkán található. Mit éreztek volna, ha sejthették volna, hogy a durva idegen mi sorsot készített számukra.

Anapában egy napot töltöttek. E napon Nukhár bejt csak egyszer látták s akkor is csak egy pillanatra. A két cserkesz azonban mindig mellettük volt, míg urok oly igen elfoglalva látszott lenni.

Másnap reggel korán Nukhár bej felszólította a francziákat, hogy gyorsan üljenek lóra, mert tovább kell menni. A francziák meglepetve néztek egymásra s szemeikkel mintegy kérdezék egymástól, vajjon engedelmeskedjenek-e? Ők azt hitték: Anapában hajóra fognak ülni. Henri végre azt kérdé a cserkesztől:

– Kegyes úr, miért kell innen elmennünk? Mi azt hittük, hogy itt hajóra fogunk ülni, mely bennünket tovább szállít.

– Igen, hajóra ültök, hanem nem itt. A hajó, mely benneteket Oroszországból megszabadít, a gelencsiki kikötőben vár rátok, oda kell mennünk. Készüljetek gyorsan.

A francziák lóra ültek. Az igazat megvallva, valóságos, kézzelfogható okuk még nem volt Mussza Nukhár bej becsületességében kételkedni. Valami kellemetlen előérzet mégis erőt vett rajtuk, mintha a bej nem egészen jó szándékkal volna irántuk s valami meglepetésen -124- törné a fejét. Meg nem foghatták, miért jöttek ők Anapába, miért késtek ott egy napig, miért volt Nukhár ott úgy elfoglalva, miért titkolta előttük elfoglaltságát, ha ott nem akartak vagy ott nem lehetett hajóra ülni.

Azonban útra indultak. A városon kívül egy lovag csatlakozott hozzájuk. Ruhája cserkesz s beszédje is cserkesz volt. Semmi kétség sem lehetett az iránt, hogy az uj lovas egyetértésben van Nukhár bejjel. Egy franczia meg is kérdé az egyik cserkeszt:

E feleletben meg kellett nyugodni. Annyival inkább, mert az út hol a tengerparton vezetett le, hol a hegyek, szirtek, hasadékok között tévedezett. Mintha csak kerülni kellett volna az egyenes és rendes járt utat, vagy tán ilyen út nem is létezett. Másnap este felé csakugyan Gelencsikbe értek, egy a tengerhez egy órajárásnyira fekvő városkába, hol azonban nem állapodtak meg, hanem egyenesen lementek a kikötőbe.

A kikötő partján egy csomó sátor és kunyhó állott, látszólag halászok sátorai és kunyhói. Apróbb, nagyobb hajó, csónak és bárka állott a kikötőben bevont vitorlákkal, horgonyokon. Beljebb, a kikötő torkolatánál, csaknem a nyílt tengeren egy nagyobb hajó horgonyozott egy nagyobb és kisebb árboczfával. Világos szine, sajátságos farazata, evező-padjai mutatták, hogy a hajó nem európai s a Földközi-tenger hajóihoz legalább külsőleg nem igen hasonlít. -125-

A cserkesz, a ki kalauzul szolgált, övéről leoldott egy hosszú fehér sált, felköté azt puskája végére s puskáját magasra tartva, zászlóként lobogtatá azt a tengerben elmerülő napnak hanyatló fényénél. Kevés időre aztán a hajóról öt férfi szállt egy nagyobb csónakba, négyen evezőt ragadtak s negyed óra mulva a csónak a parthoz ütődött. Erőteljes, öreg, török férfi szállt ki a csónakból.

A férfi papucsban, világos szinü bő török nadrágban, aranynyal himzett és csaknem földig érő kék, drága, prémes kaftánban, nagy fehér turbánnal fején volt öltözve. Sárga selyem övéből egy késnek s pár pisztolynak gyöngygyel és türkiszszel kirakott agya látszott ki. A mint a csónakból kilépett, Nukhár bej is leszállott lováról s a kantárt egyik legényének dobta oda.

A két férfi törökösen üdvözlé egymást s a társaságtól egy kissé eltávozva, halkan beszélgetett egymással. A beszélgetés alatt Nukhár bej elővett egy irást s a török azt figyelemmel megtekinté.

Az irat végig olvasása közben a török néhányszor a francziákra s ugyanannyiszor Nukhárra tekintett. Az irat olvasása után visszanyujtá azt szó nélkül Nukhárnak s aztán mindketten odamentek a francziákhoz. Nukhár igy szólt hozzájuk: -126-

– Ime előttetek áll a derék és hatalmas Karaszor bég, a ki titeket Oroszországból megszabadít és elvisz Törökországba, a dicső török szultánnak birodalmába. Legyetek neki szófogadók, mint a gyermekek és engedelmesek, mint a szolgák. Én titeket nem bírhatlak tovább, tehát átadtalak benneteket az ő kegyelmébe.

A francziáknak nem igen tünt föl e sajátságos bemutatás, mely nagyon kevéssé különbözött azon eljárástól, a melylyel rabszolgáját egyik úr átadja a másiknak. De tülmenkőji tartózkodásuk alatt fülük eléggé hozzászokott a hasonló beszédmódhoz s azt hitték, keleten már így szokás. Nem gyanítottak semmi rosszat.

– Szolgái vagytok ti a derék és tiszteletreméltó Mussza Nukhár bejnek, az én szeretett vendégemnek?

A francziák egymásra és Nukhárra tekintettek. Nukhár kemény szemekkel nézett rájuk. Henri felelt:

– Mi, kegyelmes úr, nem vagyunk szolgái a kegyes úrnak Mussza Nukhár bejnek. Ő jóakarónk volt, minket megszabadított és ide vezetett és mi azért neki fizetni tartozunk, a mint megalkudtunk és fizetünk.

Nukhár e szavakkal fékezhetetlen dühvel oda ugrott Henrihez, korbácsát előrántá s azzal Henri fején végig vágott.

Henri, miként társai is, kantáron tartá lovát maga mögött. Nukhár korbácsának suhintására a ló fölkapta -127- fejét, megbokrosodott, nagyot ugrott, Henrit a földre rántá s kantárját kiszabadítván, elszáguldott.

A francziák közt általános zavar és meglepetés támadt. Az első pillanatra sem gondolatnak, sem szónak nem voltak urai. Nukhár odament Henrihez, nagyot rugott rajta s lábát nyakára tette s ezt kiáltá:

A francziák magukhoz tértek s hatan vagy heten átadva a kantárt többi társuknak, a kezeikben levő fegyverrel odaálltak Nukhár elé. Egyik franczia kemény hangon szólt:

– Nukhár bej, ha társunkat bántalmazod, megölünk. Mi nem vagyunk a te szolgáid.

Nukhár levette lábát Henriről. Henri fölkelt s bár a szenvedett bántalom s lovának elveszte miatt mély haragra gerjedt, mindamellett belátva helyzetük válságos voltát, csodálatos önuralommal szólt Nukhárhoz:

– Kegyes úr, te nem vagy igazságos s én a bántalmat nem érdemlem. Mi igértünk neked ezer rubelt, ha Oroszországból kiszabadítsz s azt megfizetjük, valamint az útlevélért is megfizettük a száz rubelt. És a kegyelmes úrnak, Karaszor bégnek is megfizetünk, ha minket Konstantinápolyba szállít.

Karaszor mindeddig nyugodtan nézte és hallgatta a zavart és szóváltást. Csak kezefeje nyugodott a pisztoly agyán s három matróza kiugrott ugyan a csónakból a partra, de még azok sem jöttek közelebb. -128-

– Utálatos disznó, nemde nem Balán rabszolgái voltatok ti a Volga mellett, nemde bitang jószágok voltatok ti, midőn onnan megszöktetek s nemde nem megvettelek én benneteket a sztavropóli kormányzótól e levél erejénél fogva?

– Ime itt van; nézd! Ezzel a kiterjesztett levelet oda tartá Henri szemei elé, hogy az elolvashassa az írást. Az írás pedig csakugyan úgy szólt, hogy Mussza Nukhár bej utazik tizenhárom szolgájával, a kik neki váltott emberei és szolgái, a kik tehát le vannak neki kötelezve és hozzá vannak kötve. A levélből világos volt, hogy azt valamely nyomorult medvieszjei hivatalnok vagy a sztavropóli kormányzónak valamely alárendeltje bérért koholta s a kormányzó pecsétjével, megvesztegetve, becstelenül látta el. Henri ujabb meglepetéssel látta a titkos cselszövénynek e gyalázatos művét.

– Nem, kegyes úr, még ez a levél nem ad neked igazat, – felelt Nukhárnak. – E levelet száz rubelért adták és a száz rubelt mi fizettük ki, már pedig ha szolgáid lettünk volna, akkor velünk nem fizettetted volna ki, mert a szolga nem fizet az ő uráért. Legyen a mi ügyünkben biró a kegyelmes úr, Karaszor bég.

– A szolga az enyém és a mi a szolgáé, az is az enyém, te légy biró derék és hatalmas bég, – mondá Nukhár bej Karaszorhoz.

– Én nem leszek biró a ti ügyetekben, – mondá Karaszor, – mert vagy szolgáid ezek az emberek és akkor úr és szolga között nincs szükség külön biróra, vagy -129- pedig, tiszteletre méltó Mussza Nukhár bej, neked nincs igazságod, akkor pedig én nálam sem találhatod azt fel, a mi sehol fel nem található.

Ezt mondván, elfordult az emberektől, matrózainak intett s miután a napnak már csak fele állt ki a tengerből, matrózai egy közel csörgedező patakhoz szőnyeget vittek, Karaszor bég oda ballagott s hozzá látott esti imájához és mosdásához.

Nukhár bej e nem várt fordulatra még borzasztóbb dühnek és haragnak engedett helyet szívében. Oda ment lovához, legénye kezéből kivette a kantárt, felugrott lovára s azt mondá a francziákhoz:

– Várjatok csak pogány ebek, szökevény disznók, majd a gelencsiki kapitánynál vagy sztarosztánál találok én igazságot.

Ezzel indulni akart, Henri azonban eléje állt. Nukhár elhatározása megijeszté őt.

– Akarom pénzeteket és lovatokat és miután ily hitvány szolgákra nincs szükségem, el akarlak adni benneteket Karaszor bégnek. Én ezer versztnyi utat hiába nem tettem ti értetek.

– Kegyes úr, mi odaadjuk néked lovainkat és adunk 500 rubelt. Ezer rubel volt ugyan az alku, de te nem vittél el minket szabad török földre, pedig ez volt a mi föltételünk és a te ajánlatod. Ha bemégy Gelencsikbe és minket fogolylyá tész: nekünk is adott az isten beszélő tehetséget, hogy megmondjuk a sztarosztának, -130- miként csaltad meg Balanov uraságot s miként loptál el bennünket tőle.

Ez az érv látható benyomást gyakorolt a kapzsi és álnok cserkeszre. Alkura vette a dolgot.

Az alku sokáig tartott. Hol csendesen, hol zajosabban folyt a beszélgetés. A francziák félelme mindinkább csökkent, a mint látták, hogy a cserkesznek nincs egyéb czélja, mint hogy minél többet csikarjon ki tőlük. E közben kezdett terjedni az alkony homálya. A nyugoti ég és a tenger mindinkább sötét lilaszint öltött magára. Karaszor bég is végezte esti imáját és mosdását s úgy látszott, mintha cserkeszekre és francziákra nem is gondolva akarna menni hajójára. Egyik franczia azt mondta Henrinek franczia nyelven:

– Ha megalkuszunk is e pogánynyal, ez mégis elárulhat bennünket, tehát nekünk mégis menekülnünk kell.

A figyelmeztetés fontosságát mind Henri, mind a többiek is belátták. Henri tehát azt mondá Nukhár bejnek:

– Kegyes úr, alkunk ha létre jön is, csak úgy lesz érvényes, ha Karaszor bég beleegyezik s minket elvisz magával.

Nukhár rögtön leszállt lováról s a béghez sietett. Egy percznyi szóváltás után oda kiáltott a francziákhoz:

A francziák oda mentek lovaikkal s a két cserkeszszel együtt. Mind ők, mind Nukhár előterjesztették a bég -131- előtt föltételeiket s kérték tanácsát és jóváhagyását. Karaszor bég nyugodt csendes hangon azt felelte:

– Az én hajóm Törökország és nem Oroszország, mivel pedig a derék és tiszteletreméltó bej titeket idáig vezetett, tehát nektek meg kell fizetni az ezer rubelt. A derék és tiszteletreméltó Mussza Nukhár bej megkönyörült rajtatok s lovaitokat átveszi darabonkint 35 rubelért, hatszázötven rubelt pedig lefizettek rögtön.

A francziák ebben megnyugodtak. Lovaikat rögtön átadták Nukhárnak s a meghatározott összeget is nyomban kifizették. Mikor pedig mindez megtörtént, Nukhár bej elővette a medvieszjei levelet s ezt mondá a bégnek:

– Derék és hatalmas Karaszor bég, fogadd el ezt tőlem, szegény szolgádtól és vendégedtől ajándékképen. Ha orosz hajóval találkozol, ez lesz igazságod e hitvány szolgák mellett.

Karaszor bég övébe nyult, elővett onnan egy erszényt, az erszényből kiolvasott aranyban kétszáz rubelt s mialatt a levelet átvette s az aranyat Nukhár bejnek kezébe olvasta, e szavakat mondá:

– Derék és tiszteletreméltó Mussza Nukhár bej, a mit te pénzen vettél az orosztól, illik, hogy én kétszer annyi pénzen vegyem meg tőled. Allah adjon neked segítséget és hosszu életet.

Nukhár bej mohó örömmel vette el az aranyokat s aztán mély tisztelet jeleivel üdvözölvén a béget s még csak egy tekintetre sem méltatván a francziákat, lovára ugrott s két cserkeszével együtt Gelencsik felé elvágtatott. -132- A két cserkesz nagy zajjal és ostorpattogtatással indítá útnak a vezetéken levő tizenkét lovat. A francziák pedig Karaszor bég intésére minden szó, minden feltétel kikötése nélkül helyet foglaltak a csónakban s az esti homálynak most már sötét leple alatt a két árbóczu hajóra szállíttattak.

A TENGEREN.

(A rabszolgakereskedő-hajó személyzete. – Szanatoglu, az örmény. – Karaszor bég dühös a francziákra. – Lehetetlen a szabadulás. – Trebizondba érnek.)

Mikor a hajóhoz értek, egy matróz lámpával világított le a hajó födélzetéről. Első volt, ki a hajóra föllépett, maga Karaszor bég, utána Henri és a többi franczia. A bégnek előtte is, utána is lámpát vittek a födélzeten, míg hajószobájába ért. A francziákat a hajó előrészébe egy tágas üregben helyezték el, melyben csak egy halvány mécs pislogott. Az üreg egyik oldala mindenféle lommal volt tele hányva, másik oldalán pedig mintegy húsz vagy huszonkét gyékény volt a padlatra téve s minden gyékényen egy pokrócz. Ez volt a francziák éji tanyája, kik azonban nem maguk voltak, mert az üreget meg kellett osztaniok nyolcz vagy tíz idegennel, kiknek egy része csak gyermeknek látszott s kik már mind feküdtek s tán aludtak is.

A francziák nem ettek, sem nem ittak az este. De nem is igen kivánták az ételt, italt, sokkal inkább a -134- nyugalmat lovaglásban kifáradt termetüknek. Pár percznyi beszélgetés után mindnyájan mélyen aludtak.

Reggel már fenn volt a nap az égen, mikor úgy öltözetesen felébredtek. A hajóüreg pár lyukon kapott valamelyes nappali világosságot. Az üreg egyik sarkában volt egy gyékény s pár medencze, tele tengervízzel. De idegen útitársaik már belemosdottak és belefürödtek a medenczékbe, úgy, hogy a francziáknak nem volt kedvük utánuk megtenni ezt a műveletet. Mosdatlanul tölték a napot, csak a port törülték le öltönyük ujjával arczukról és nyakuk körül.

Az idegeneket jobban szemügyre vették most. Voltak ezek vagy tizenöten. Volt köztük hat fiatal, erőteljes, szép férfi, sajátságos kaukázi cserkesz öltözetben. A többi gyermek volt, férfi és leányka, kik azonban nyolcz kilencz évesnél nem igen voltak idősebbek. Szegényes öltönyü, sovány, de szép gyermekek.

A francziák beszédbe akartak ereszkedni az idegenekkel. Ez azonban nehezen ment. Az idegenek, és pedig úgy a felnőttek, mint a gyermekek, nagyon szótlanok voltak s egymás közt sem társalogtak. Aztán nyelvét sem értették a francziáknak. Sem európai, sem orosz, sem kirgiz, sem kalmuk nyelven nem beszélt egyik sem. Törökül is csak egy férfi és egy leány gyermek tudott egy kissé beszélni. Valamennyi nyilván valamely ismeretlen kaukázi törzshöz tartozott.

A férfi azt mondá, hogy ő két társával együtt önkényt szegődött el szolgának Karaszor béghez hat esztendőre. Kapott felpénzt hatszáz piasztert, melyet rokonainak -135- hagyott otthon és kap évenként még száz piasztert, azonkívül pedig fegyvert, szép ruhát és minden ellátást, ha pedig Allah kedvez, még úrrá is lesz Sztambulban. A leányka azt beszélte, hogy őt édes apja adta el szolgálónak nagy uraságokhoz, sok, nagyon sok pénzért, melyet a hatalmas bég mindjárt kifizetett. A leányka egészen meg volt nyugodva sorsában, sőt dicsekedett, hogy ő, ha nagyobb lesz, két kis testvérjét is oda viteti magához. Karaszor bég jó uraság, megteszi az ő kértére.

E beszélgetés alatt a francziákban gonosz balsejtelem támadt. Az egész dolog úgy tünt fel előttük, mintha hajós gazdájuk, a derék és hatalmas Karaszor bég nem lenne más, mint levantéi rabszolgakereskedő, a ki a cserkesz férfi és leánygyermekekkel s felnőtt leányokkal is kereskedést űz, hordván őket a Fekete-tenger keleti partjairól a török nagyurak háremeibe. Egyáltalán kellemetlen érzet szállta meg őket annak meggondolására, hogy ők ily hajóra, ily ember hatalmába s ily társaságba kerültek. Másrészről némi megnyugvást találtak abban, hogy az orosz hatóságok bizonyosan nem engednének meg orosz területen ily embervásárt. Kérdést is intéztek eziránt az idegenhez.

– Az orosz urak megengedik az elszegődést – felelt az idegen – csakhogy a sztarosztnak kell fizetni minden emberért és gyerekért ötven vagy száz piasztert s minden felnőtt leányért kétszáz piasztert, de ezt nem ők fizetik, hanem Karaszor bég.

A francziák most már nagy elborzadásukra tisztán láttak. Az orosz hatóságok pénzért, haszonért, titkon -136- törvény ellenére eltürik a kaukázi népek közt folytatott embervásárt.

A francziák elhatározták, hogy egy vagy más uton bizonyságot szereznek helyzetükről. Óvatosságra elég okuk volt azonban, hogy se el ne rontsák sorsukat, ha ugyan még nincs el rontva, se pedig el ne hamarkodják a dolgot.

Mindenekelőtt kérdést intéztek a törökül tudó idegenhez, hogy szabad-e nekik a hajóüregből kimenni s fölmenni a födélzetre. Az idegen azt felelte, hogy ő ugyan nem tudja, de nem is törődik vele, jobb itt belül fekve, mint a födélzeten vitorlával, kötéllel, munkával elfoglalva. E felelet ki nem elégité a francziákat, meg kellett tehát várniok, míg a bég szolgái vagy matrózai jönnek s kinyitják az üreg ajtaját.

Ez meg is történt. Egy matróz hideg tésztanemü ételt, egy másik matróz pedig ivóvizet hozott az üregbe. Henri megszólította az ételhordót, egy ősz, öreg legényt.

– Hejh apus, köszönjük a kegyelmes Karaszor bég ételét, italát és szivességét, és mi azt megfizetjük háládatos szívvel, hanem mi ki akarunk menni a födélzetre, ételünket, italunkat ott akarjuk elkölteni.

Az öreg matróz egyetlen egy szót se szólt e beszédre, sőt jóformán rájuk sem nézett a francziákra. Végezte dolgát s indult kifelé.

– Hejh öreg, halottad mit mondtam előbb? Jelentsd azt a kegyelmes Karaszor bégnek.

– Majd ha megkérdi, hogy mit mondtatok: akkor megjelentem, – felelt a török nagy lomhasággal. -137-

– Hátha nem kérdi meg sok ideig: – szólt Henri – mit csináljunk mi akkor?

– Legyetek nyugton, míg jól van dolgotok, Allah vigyáz ti rátok is, noha meg nem érdemlitek.

Az öreg matróz e szavak után kiment, bizonytalanságban hagyva a francziákat az iránt, hogy mire határozzák el magukat. Nemsokára, alig negyedóra mulva azonban visszament az üregbe s e szavakat mondá a francziáknak:

– Jőjjetek utánam, a kegyelmes bég azt parancsolta, hogy szine elé vezesselek benneteket.

A francziák kimentek a fedélzetre. A hajó már messze járt a magas tengeren. Kelet felé nem látták a partot, valamint dél és nyugat felé sem. Észak felé ködszerű homályként tünt szemükbe a Kubán-melléki Kaukázus. Meglehetős erejü nyugoti szél fújt a tengeren. A tenger tajtéktalan hullámokban ingadozott. Mindkét árbocz vitorlái ki voltak feszítve harántosan, hogy a hajó déli irányban haladjon. A legénységből vagy tizenkettő folyton a vitorlarudakkal és kötelekkel volt elfoglalva. A födélzeten négy ágyu volt szabályszerü támadó állásban elhelyezve. Kettő mellett ott állott a tűzérlegénység. A födélzeten különben meglehetős tisztaság és rend uralkodott. Edények, fegyverek, horgok, rudak, kötelek, szigonyok, hálók, szivattyúk, ponyvák – mind a maguk -138- helyén, tisztán és rendben állottak. Kormányos és hajóparancsnok hivatalos helyén. A francziákra a födélzet azt a benyomást gyakorolta, hogy Karaszor bégnek a vásáron vett szolgákon kívül is különböző foglalkozásban legalább negyven-ötven legény áll rendelkezésére.

A mi más szóval azt jelenti, hogy a francziáknak gondolniok sem lehet valamely erőszakos vállalatra, vagy valamely államcsinyre, hanem magukat a sorsnak és Karaszor bégnek kegyelmére és talán saját ügyességükre s kis pénzecskéjük hatalmára kellett bízniok. Pénzük volt összesen még vagy hétszáz rubel.

Az öreg matróz a francziákat egy kabinba vezette. A kabin gazdagon volt butorral és szőnyeggel ellátva. A kabinban alacsony kereveten maga alá rakott lábakkal ült Karaszor bég. Mögötte szolgák állottak s dohányzó és kávézó eszközeit gondozták. A francziák a keleti szokás szerint mélyen meghajtották előtte magukat. Csöndes lassú hangon szólt a francziákhoz:

Henri társaira nézett s azok helybenhagyó tekintete által kisérve előbbre lépett egy lépéssel.

– Mondd el, miben áll a te kivánságod és társaid kivánsága? – szólt Henrihez Karaszor bég.

– A mi kérelmünk, kegyelmes Karaszor bég, abból áll, hogy minket, a kik Oroszországból, orosz fogságból menekülünk, szállíts el Európába. A szállításért szívesen és hálával megfizetünk. -139-

– Legyen a ti kivánságtok szerint. Híjjátok ide Szanatoglut! – mondá szolgáinak.

Az egyik szolga eltávozott háta mögül s néhány percz múlva egy sajátságos, sovány és rendkívül alázatos férfialakkal tért vissza, ki olyanforma zsíros fekete, hosszú kaftánba volt öltözve, mint a volgamelléki zsidók. Szemöldöke, haja, szakálla, bajusza egészen fekete. Ez volt Szanatoglu, egy keresztyén örmény, Karaszor bégnek írástudó számadója. Majdnem a földet érte homlokával, amint Karaszor bég előtt meghajtá magát.

– Szanatoglu – mondá neki a bég – olvasd el ezen embereknek, mit kell nekik megfizetniök.

Szanatoglu e szóra ujra meghajtá magát s aztán lábait maga alá szedvén, szemközt a béggel leült, szennyes sárga turbánjából kivett egy összehajtogatott papirost és egy vastag irónt s a betüket az irónnal kisérve éles orrhangon és nagy gyorsasággal olvasta a következőket:

»A derék és tiszteletreméltó Mussza Nukhár bej pedig eladott és kezöknél fogva átadott a nagyságos és kegyelmes Karaszor bégnek nem kevesebb, mint tizenkét szolgát, a kik mind valamennyien gyaurok és idegenek és szökevények, a kiknek eladásához pedig az anapai kikötőben engedély nem adatván, sőt a kik az anapai kapitány által visszaköveteltetvén, a derék és tiszteletreméltó Mussza Nukhár bej őket a gelencsiki puszta kikötőbe vezette s a nagyságos és kegyelmes Karaszor bégnek ott adta el kétszáz, azaz kétszáz arany rubelért vagyis háromezernégyszáz piaszterért, mindamellett a -140- nélkül, hogy a gelencsiki kapitánynak vagy sztarosztnak bejelentette volna az ő szándékát s megfizette volna a kellő jutalmat. Ennélfogva ezen szolgák, kik mind valamennyien gyauruk és szökevények, felette veszedelmes és tilalmas dugáruk, kik ha a nagyságos és kegyelmes Karaszor bég hajóján az orosz hadihajók által fölfedeztetnének és megtaláltatnának, az által a nagyságos és kegyelmes bég kiszámíthatatlan károkat és veszedelmeket szenvedne, a melyektől megmentse őt Allah és az ő prófétája. Tekintetbe vévén pedig mindezeket, ha a Tarabozán mellett lévő kikötőben a hajó szerencsésen horgonyt vethet és mindezen gyaur szolgák és szökevények a dicsőséges szultán palástjának árnyékában meghuzódhatnak és szabad földön lábukat megvethetik, igaz és valóságos tartozásukat csak akkor rójják le: ha a derék és tiszteletreméltó Mussza Nukhár bejnek fizetett kétszáz arany rubelt, vagyis háromezernégyszáz piasztert megfizetik; továbbá: ha azonfelül hála és elismerésképen (miután ama sok pénzt a nagyságos Karaszor bég a szökevény gyaurokért ingyen cserében kifizetni nem tartozik) másik háromezernégyszáz piasztert fizetnek; továbbá: ha az élelmezésért és szállításért fejenként hatvan piasztert, összesen tehát hétszázhúsz piasztert fizetnek; továbbá: ha a gelencsiki kapitánynak járó tilalomdíjat, fejenként kétszáz piasztert, összesen tehát kétezernégyszáz piasztert megfizetik; továbbá: -141- ha ama nagy veszedelemért, mely a nagyságos és kegyelmes Karaszor béget miattuk fenyegeti, kárpótlásul fejenként ezer piasztert, összesen tizenkétezer piasztert fizetnek; végezetül: ha Szanatoglunak, az Ábrahám kebelébe elköltözött jólelkü Szanat fiának, a nagyságos és kegyelmes Karaszor bég leghitványabb szolgájának, fejenként harmincz piasztert, összesen tehát háromszázhatvan piasztert fizetnek és ekképen összesen huszonkétezer és kétszáznyolczvan piasztert fizetnek.«

Szanatoglu mindezt nagy gyorsan elhadarván, a papírt összehajtá s a papírt és irónt turbánjába visszahelyezé. Karaszor bég pedig azt mondá a francziáknak:

– Ime hallottátok, tehát legyetek készen Tarabozánban mindazt kifizetni, a mit az irnok elszámlált előttetek.

Henri és a francziák ijedt és szomoru arczczal tekintettek egymásra. Egyáltalán képtelennek érezték magukat arra, hogy e helyzetben a kegyetlen, álnok és ünnepélyes modoru törökkel szemben életre való gondolat, terv vagy ötlet urai lehessenek. Végre is alig maradt más út előttük, mint az önmegadás és könyörgés útja. Henri alázatos, szomoru hangon felelt:

– Kegyelmes bég, nekünk van tizenkétezer piaszterünk és mi azt az utolsó paráig neked adjuk, ezenkívül mi jó iparosok vagyunk, mi Trebizondban, vagy a hol parancsolod egy vagy másfél év alatt a még hiányzó tízezer piasztert megkeressük és megfizetjük, csak vigy bennünket Törökországig és Európába s engedj bennünket szabadoknak. -142-

Szanatoglu rögtön turbánjához kapott, elővette a papírt és irónt és az előbbihez hasonló gyorsasággal folytatá:

»Ha pedig a tizenkét szolga, kik mind valamennyien gyaurok és szökevények, a tarabozáni kikötőben igaz és valóságos tartozásukat meg nem fizetik és csak egyetlen parával is adósok maradnak: akkor szabad választásukra hagyassék, hogy vagy az orosz uraknak visszaadassanak, vagy szolgává tétessenek s vásárra vitessenek. Így rendelte ezt a nagyságos és kegyelmes Karaszor bég, hogy az ő leghitványabb szolgája Szanatoglu ekként vegye irásba mindezeket.«

– Kegyelmes bég, – mondá Henri – te nem lehetsz oly keményszívű, mint az orosz; ha te olyan keményszívű volnál, mint az orosz, mi nem törekedtünk volna Oroszországból Törökországba menekülni. Mi a dicsőséges szultán birodalmában igazságot és kegyelmet keresünk, miután az orosz czár birodalmában csak rabságot és kegyetlenséget találtunk.

Ez a nyilatkozat látható hatást idézett elő Karaszor bégen. Némi élénkséggel kérdezé tőlük:

– Mi francziák vagyunk és Francziaországban laktunk és oda akarunk menni a mi hazánkba.

– Mi írni, olvasni jól tudunk s franczia, német, orosz, kalmuk, török nyelven beszélünk egy kevéssé.

– Mi nem beszélünk görög nyelven. Miért jutott ez eszedbe kegyelmes bég?

– Mert ti segítettetek a gyalázatos görögöknek, midőn azok fellázadtak a dicsőséges szultán győzhetetlen seregei ellen.

– Mi kegyelmes bég nem segítettünk, mi húsz esztendő óta foglyok és bujdosók vagyunk Oroszországban.

– Ti mégis francziák vagytok és gyaurok, a kik megöltétek Firuz bejt, az én fiamat s fejét odaadtátok a hitetlen és lázadó kutyáknak, a görögöknek. Most takarodjatok szemem elől. Míg a nap még egyszer lenyugszik s még egyszer fölkel: addig határozzátok el magatokat, vagy visszaadjalak az oroszoknak, vagy szolgáimmá tegyelek benneteket, vagy megfizettek utolsó paráig, mielőtt lábatokat a tarabozáni földre tennétek. Szanatoglu, te pedig vedd elő irásodat s égesd el itt az én szemeim előtt. Hadd lássák a gyaurok is.

Egy szolga rögtön kiment, pár percz mulva vörös réz-serpenyőben ízzó szenet hozott be s Szanatoglu azon nyomban elégette az irást, melyre most már nem volt szükség. Ennek végeztével a francziák is búsan kimentek a födélzetre s onnan félre vonultak éjjeli tanyájukra.

Szomoru tanácskozás fejlődött ki köztük. Világos volt előttük, hogy Karaszor bég engesztelhetetlen boszuval van eltelve a francziák ellen, mert fiát a görög szabadságharczban valószinüleg francziák ölték meg. -144- Kapzsisága, pénzvágya is kétségtelen volt amaz álnok jogczimü és búsás felszámitás után, melyet a piszkos Szanatoglu felolvasott. Abban sem lehetett kétség, hogy a bég vagy tengeri rabló, vagy rabszolgakereskedő, de akár ez, akár amaz, mindenesetre jó viszonyban van a tengerparti orosz és török hatóságokkal. Erőszakos szabadulásról szó sem lehetett nyilt tengeren vagy török kikötőben. Az oroszok kezébe visszajutni egy jelentőségü volt az örökös fogsággal, melynél pedig százszor többet ér a halál. Csak ama gaz Nukhár szavára ne hallgattak volna.

Csak maguk menekültek volna el Tülmenkőjiből, mikor ez oly kedvező alkalom mellett lett volna lehetséges. A cserkesz pénzüket is kicsikarta, szabadságukat is elárulta. De most már mindezekről későn van búslakodni. A váltságdíjat ki nem fizethetik, mert kilenczezer piaszterrel kevesebb pénzük van, mint a mennyi szükséges volna. Igaz, hogy ezt kis szerencse mellett megkereshetnék Trebizond vagy Konstantinápolyban, de ezt a bég nem engedi. Nem marad más hátra, mint elfogadni a szolgaságot. Végre is nem lehet ez oly rossz, hogy a mellett kihalna a remény előmenetelre és szabadulásra. Ha oly rossz volna: az idegenek, társaik ott a hajóüregben nem sietnének önkényt a bég szolgálatába. Tehát a szolgaság. Ezt kell választaniok, melytől most úgy félnek, úgy irtóznak, bár a volgaszigeti borzasztó kaland után egykor úgy óhajtottak a kalmuk uraság szolgálatába lépni. Hosszas tanácskozás után, mely alatt majd elfeledkeztek az étkezésről is, rájuk szállt az alkony. Megállapodtak -145- abban, hogy reggel kijelentik Karaszor bég előtt a szolgálatba lépés szándékát. S abban megnyugodva lefeküdtek már, midőn Henri izgatottsággal ekként kiáltott fel:

– Van tizenkétezer piaszterünk. Mindegyikünk váltságdíja körülbelül kétezer piaszter. Hatan tehát megszabadulhatunk. Húzzunk sorsot magunk között. Őt itt marad, hat megmenekül. Én megnyugszom sorsomban, ha itt kell maradnom. Azok, a kik megmenekülhetnek, úgy fordul a jó szerencse, kisegíthetik egy vagy más úton az itt maradottakat is.

Általános helyeslést nyert a javaslat. Minden oldalról meggondolva, csak előnynyel járt annak foganatosítása. Nyugodtan aludtak el e gondolatban. Reggel, reggeli után, ismét a bég elé kisértettek. A bég ugyanazon kabinban s a tegnapi ünnepélyességgel fogadta őket. Előadták megállapodásukat, hogy ők a szolgálatba állást választják. Előadták azt is, hogy hatan le tudják fizetni a váltságdíjat s kérték a béget, engedje meg azt. A bég gondolkodóba esett. Végre azt mondá:

– Nem engedem meg. A ki szabad: az elmehet mindenhová. Elmehet az oroszokhoz is. Ki tudja, mi lehet még abból. Egy szalmaszálban is megbotolhat az elefánt, egy pókhálóban is megakadhat az oroszlán. A kizmet útjai kiszámíthatatlanok. Allah titeket együtt rendelt az én hatalmam alá, tehát együtt kell maradnotok. -146-

A francziák a csalódás érzetével, de mégis hidegvérrel hallgatták a kijelentést. Megnyugodtak benne. E percztől fogva rabszolgái voltak Karaszor bégnek, a tarabozáni vagy trebizondi hatalmas rabszolgakereskedőnek.

A francziák sok nemét élték már és szenvedték már keresztül mindenféle rabságnak, szolgaságnak, nélkülözésnek és fájdalomnak. Megszokták már a testnek és léleknek gyötrelmeit, a sors fordulatainak szomorú szeszélyeit s az aggódó lelkek amaz örökös boruját, mely a reménynek hajnalderüjét is mindig csak felhők alatt látja, mely a napnak fényében is villámot s a falevél rezgésében is vihart képzel, veszélytől fél. Nem voltak se kétségbeesettek, se embergyűlölők, hanem szomorúak. Szívük sem tört még meg, hanem kifáradt már. Bizonyos közöny vett rajtuk erőt, mely azonban még érzett bánatot s táplált némi reményt. Franczia vér, még erőteljes férfikor s eredetileg egészséges, katonás kedély menté meg őket a sors durva bántalmai közt. És egy kiolthatatlan vágy. Még egyszer látni Francziaországot s megittasulni az édes haza édes levegőjén. Minő vágy volt ez! Mily boldogok lehettek volna e nélkül a kalmuk uraságnál! Mily boldogtalanok lettek volna e nélkül egész életükben!

Rideg, fanyar, keserü érzettel nyugodtak meg a gondolatban, hogy ők most már Karaszor bég rabszolgái. Vajjon mit fog velük csinálni Karaszor bég? Mire használja őket? Mikor, kinek és hova fogja őket eladni vagy elszállítani? Bizonyosan nem azért vette őket, -147- hogy gyönyörködjék bennük. Bizonyos, hogy nyerészkedni akar rajtuk. De hogy és miként? Sehogysem tudták elgondolni. Ha befogja őket műhelybe, ha dolgoztat velük, ha így akarja a vételárt leszolgáltatni: akkor valószínüleg nagy városba viszi őket. Talán Trebizond is nagy város. Ezt nem tudták, e városnak hírét soha nem hallották. De ha nagy városba telepíti őket: ott lesz is módja a szabadulásnak. Aztán pénzük is van.

Azt már tudták, hogy keleten mindenható a pénz. Tizenkétezer piaszterrel s ügyes színléssel sokat meg lehet kisérleni szegény embernek. Megnyugodni a sorsban és várakozni: ez a régi életbölcsességük mutatkozott egyedül jónak ez alkalommal is.

A hajó lassan haladt előre; a szél majdnem délnyugatról, tehát majdnem ellenkező irányban fújt, mint merre az ő útjok vezetett. A hatszáz kilométernyi tengeri út vagy tíz napot vett igénybe. A bég elunta magát, a francziákkal többször beszélgetett s egyszer beszélgetés közben azt kérdezé tőlük:

– Rossz helye van ti nálatok a pénznek. Gyermek kezébe kétélü kés és szolga kezébe pénz nem való.

– Igen, kegyelmes bég, de ha megengeded, az a pénz a miénk és ha nincs ellene kifogásod, mi ott tarthatjuk, a hol akarjuk.

– Látszik, úgymond, hogy gyaurok vagytok és tökéletlen az elmétek. A pénz a tietek, mert azt nem vettem meg a tiszteletreméltó Mussza Nukhár bejtől, de az ellen kifogásom van, hogy nálatok legyen. A pénz olyan, mint az orvosság, – ha nem jól használják: méreg lesz belőle. Majd Szanatoglu gondját viseli. Ha valamikor más uratok lesz: meglehet, az majd nálatok hagyja.

A bég olyan hangon beszélt, mely minden okoskodásnak és feleselésnek elejét vette. Pénzüket át kellett adni a kiállhatatlan Szanatoglunak. Száz piaszternél többet egyiknél sem hagytak.

Szeptember végén értek Trebizondba és pedig alkonyat táján. Még két éjszakát és egy napot töltöttek a hajón. A harmadik napon elvezették őket a bég palotájába. Nagy kiváncsisággal szemlélték menet közben a kikötőben ingadozó hajókat, melyek közt sok európai hajót is fedeztek föl. De kérdezősködéseikre a kísérő szolgák vagy semmit nem feleltek, vagy egy-egy kérdésre csak azt felelték: »ki tudná azt megmondani?« Nem lehetett tőlük semmit is megtudni.

Többé-kevésbbé szűk utczákon haladtak át, míg végre két nagy hídon és egy bástyaszerű nagy kőfalnak kapuján át a palotához jutottak, mely kívűlről, a felette szűk utczáról nézve egy nagy, világosra színezett kőfalnál egyébnek alig látszott. Belűl azonban a palota – mint erről később eléggé meggyőződtek, – egész kis városka volt.

AZ ÖRMÉNY CSELSZÖVÉNYE.

(Karaszor bég palotái. – Szanatoglu megcsalja a francziákat. – A francziák nem tudják, mit csinálnak. – A mollah és a műderrisz. – Az irtóztató éjszaka. – Az örményt megölik. – Négy franczia is meghal.)

Az utczára néző épület voltakép nem volt egyéb, mint egy terjedelmes raktár, tele mindenféle európai, orosz, persa és déli árukkal. Ruhák, fegyverek, szőnyegek, bőrök, aczéláruk, déligyümölcsök, thea, kávé és egyéb százféle czikk volt itt felhalmozva. A bégnek hajója járt Konstantinápolyon át Kairóig s karavánja járt Erzerumon át Teheránig. Volt összeköttetése európai, orosz, persa és török házakkal egyaránt s volt bazárja Trebizondon kívűl legalább négy-öt helyütt.

A raktár-épületen belűl egy terjedelmes udvar volt, melynek egyik oldalán a kőfal keritéshez támasztva hosszú, földszintes épület nyujtózkodott. Ez épület istálló volt néhány tehén és kecske s legalább nyolczvan darab ló számára, melyek közt igen szép arab példányok, fölötte értékes mének és kanczák voltak. A francziák nem vették észre, hogy a bég lóval is kereskedett, de azt -150- igen is, hogy a legszebb lovak, gyakran igen becses nyergekkel, csótárokkal és szerszámmal együtt a kormányzó pasának, vagy más átutazó főembereknek s hadihajó parancsnokoknak ajándékoztattak.

Az istállón belűl, ennek egyik végéhez ragasztva, új, nagy, földszintes épület emelkedett, mely egészen fából volt készítve. Ez épület három ágra is szakadt s nagy, nyilt, féltetejü színeket is foglalt magában. Ez épület volt a mindenféle udvarbeli és kijáró cselédek, szolgák, napszámosok, hamálok, – teherhordók, – lovászok, tatárok, – levélhordók, – futárok, csónakosok tanyája és lakóháza. A nagy, féltetejű szinek voltaképen karavánszerájként szolgáltak. Ezek voltak a karavánok szálló és gyülekező helyei. Ama karavánoké természetesen, melyek Karaszor bég számára indultak Erzerum és Tiflisz felé, vagy a melyek ugyan az ő számára Teherán felől érkeztek. Ez épület mellett voltak még félfödelü aklok tevék számára is.

Ismét jelentékeny nagyságu udvar, vagy szabad tér következett, melyen fa, szalma és takarmányfélék voltak nagy rendetlenségben fölhalmozva. E tért kőfal zárta el, melyen át egy nagyobb és egy kisebb kapu vezetett egy csinos, inkább palotaszerü épülethez. Ez épület kőből épült és emeletes volt. Mind földszintjén, mind emeletjén nagy és tágas termek voltak nagy számban s keleti fényüzéssel és pompával fölszerelve. Ez volt a bég lakóháza, itt volt egyik szárnyon a szelámlik, a másik szárnyon pedig a hárem, mely egy kisebb pavillonnal állt összeköttetésben. A pavillon egy minden oldalról -151- magas falakkal körülvett s buja növényzetü kertre nyilott. A pavillon és a palota tetejéről tündér szépségben játszik a Fekete-tenger haragos zöld tükrének végtelene s a környező hegyek, a fellegvár, a karcsu minaretek, a kupolás mosék és keresztyén templomok, a nagy bástyafalak, a kikötői hajóárboczok, az óriási szőlőlugasok, a cziprus és mandulaültetvények s a hegyeken sötétedő erdők gyönyörü összhangja.

Ez épületben laktak a bég nejei és gyermekei, eunukhjai és szolgái. Az eunukhok innen kijártak az óriási cselédházhoz, melyet maguk közt hánnak neveztek, de a palotába Szanatoglun kívül másnak nem volt bejárata. Legkényesebb ügyeiben, úgy látszik, Szanatoglu volt a bégnek megbizott embere.

A palota egyik oldalán kőfalak közé zárt szűk folyosón túl még beljebb több épület állott, melyek arra voltak szánva, hogy bennük az eladásra szánt gyermekek, ifjak és leányok találjanak ideiglenes tanyát.

Az egész telep, Karaszor bégnek összes palotái, raktárai, ólai, cselédházai és udvarai a kertekkel együtt kőfallal voltak körülvéve, mintha csak az egész telep várat képezett volna. Kimenekülni ugyan nem volt lehetetlen a kapukon át a cselédek között, de a francziák előtt a menekülés útja, míg az becses lett volna rájuk nézve, mégis el volt zárva; – azon túl ők sem fektettek rá nagy súlyt.

A francziákat ugyanis a konak mögötti épületek egyikébe zárták el. Néhány nap mulva már semmi csalódásban sem éltek az iránt, hogy őket úgy tekintik és -152- úgy tartják, mint rabszolgákat. Hiszen a szomszéd épületek külön-külön mind fiatal és szép lányokkal, serdülő gyermekekkel s erőteljes kaukázi ifjakkal voltak tele, gondos őrizet alatt tartva, szaporítva és fogyasztva, a mint a bég uj szerzeményre tett szert vagy a mint egy-egy szállítmányt Konstantinápolyba vagy Szmirnába s néha Kairóba tovább küldött. A francziák csakhamar megtudták, hogy az eladás sora rájuk is kerül, csak azt nem tudták: mikor, hova és miféle minőségben. Még egy nagy és keserü tapasztalaton kellett átesniök, még egyszer áldozatává kellett válniok az előre föl nem ismerhető keleti álnokságnak.

Szanatoglu, az utálatos örmény, igen gyakran, majdnem naponként meglátogatta őket. Mézes-mázos beszédjét, néha durva megjegyzéseit vontatott, orrhangu, nyöszörgő szavait ki nem állhatták, de miután látogatásait meg nem gátolhatták s miután beszélgetése minden czélzatosság nélkülinek látszott: rendes társalgásba bocsátkoztak vele naponként.

Egy ily társalgás alkalmával Szanatoglu nagy önérzet szinlelésével beszélt arról, hogy ő mily igaz hitü keresztyén, hogy Jézus Krisztusnak ő is épen úgy hűséges imádója, mint a francziák, sőt még hűségesebb, mert ő az ő vallásában nem tévelyeg annyira, mint az európaiak, a kik sokkal messzebb laknak az Ararát hegyétől és Betlehemtől, mint az örmények, tehát oly közelről nem is láthatják az igazságot, mint ők.

– Bizony Szanatoglu, – mondá egyik franczia, – nem igen látszik az meg te rajtad, hogy te valami nagy -153- tisztelője volnál Jézus Krisztusnak, a ki, ha most ide akarna jönni közibénk, bizonyosan te rajtad kezdené el a hamis tudományok kiirtását.

– Bolond vagy franczia, – mondá Szanatoglu, – méltó volnál arra, hogy a diónak héját egyed, ne pedig a bélit. Én vagyok az igazi keresztyén, az apám is az volt, az öregapám is az volt, a kiknek az isten adjon nyugodalmat a temetőben. Mikor én még otthon voltam Vanban, százszor is megcsókoltam a vani szent feszület lábát, a mit pedig ti még egyszer sem tettetek. Aztán én már kétszer is elmentem a folyó partjára, a szent Áni városba, hogy imádkozzam a mi dicső hajdani királyaink elpusztult palotájának küszöbénél és valahányszor az én uram palotájában föl megyek a dámra, a konak tetejére és szemem a Hája-Szófián a félholdat meglátja, a helyett, hogy a keresztet látná, mindig könyeket hullatok, mint a kis gyermek. A ti szivetek pedig olyan kemény, mint a tevének talpa, mikor Tebrisztől idáig hat héten át utazik a kősziklákon.

A francziák meg nem tagadhattak maguktól egy jóizü mosolyt az örménynek e furcsa érzékenységén.

– De ha te oly igaz keresztyén vagy, – mondá Henri, – miért vagy te szolgálatában Karaszor bégnek és ha szolgálatában vagy is, miért törekedtél te azon, hogy mi, a kik szintén keresztyének vagyunk, szolgaságba essünk, a helyett, hogy innen segítenél bennünket megszabadulni?

– Nem tudjátok ti azt igazán belátni, – felelt Szanatoglu, – akárhogy megmagyarázzam is a ti éretlen fejeteknek. Kicsinyből lesz a nagy, szolgából lesz az uraság, -154- utolsóból lesz az első. Ázsia már volt a miénk és a jövőben is a miénk lesz, addig pedig szolgálnunk kell a muzulmán uraságoknak, hogy ismerhessük az uraság palotájának bejáratát és kijáratát s hogy a mikor a mi napunk fölkel: minket találjon ott a palotában, nem mást. Nem értitek ti ezt. Ha értenétek: ti is az én példámat követnétek.

A következő alkalomkor ismét ilyenféle társalgást folytatott Szanatoglu. S akkor már beszélgetni kezdett arról is, miként tudnának a francziák Trebizondból könnyü szerrel megszabadulni.

– Lássátok, – mondá, – ti innen egyszerüen meg akartok szabadulni. No ehhez én nem adhatok nektek segítséget, sem pedig jó tanácsot. Mert ha az én hitetlenségem kitudódnék: engem Karaszor bég a legelső kaukázi út alkalmával lesülyesztene a tenger fenekére. Hanem ti azzal is teljesülve látjátok óhajtástokat, ha közelebb juthattok Európához. Már pedig Konstantinápoly sokkal közelebb van mint Trebizond és arra már adhatok jó tanácsot, hogy oda miképpen juthassatok el. Abban pedig különösen bízom, hogy ti jó tanácsomért egy vagy más módon mindenesetre megfizettek.

– Ha nálam van is, de még nem az enyém, aztán van még nektek mindegyikötöknek száz piaszternyi pénzetek, abból is megkaphatom a jutalmat.

– Nem Szanatoglu – mondá Henri – nem igérünk és nem adunk neked előre semmit. Mi nem bizunk te -155- benned. Mert vagy az uraságot akarod megcsalni, vagy bennünket. Már pedig ha kettő közt választhatsz, te bizonyosan minket csalsz meg.

Szanatoglu elnevette magát. Balkezével fekete göndör szakállát csipegette, jobbkezének mutatóujjával pedig a francziákra mutatott.

– Ha én ingyen akarnám pénzeteket: elkérném a kegyelmes bégtől s az enyém lenne az. Én csak meg akartam mondani, hogy juthattok el legkönnyebben Konstantinápolyba. Ha nem akarjátok: lelketek rajta. Nem én akarok menni Európába, hanem ti.

A francziák gondolkozóba estek. Mit akar ez a Szanatoglu? Ez bizonyosan nem jóban töri a fejét. Valami cselszövény lehet az, melynek keresztülvitelére vállalkozott s valószínűleg, sőt bizonyosan, a bég megbizásából. Vajjon bele menjenek-e ők a kelepczébe? Vajjon megkérdezzék-e terve iránt a cselszövő örményt?

Sokáig tanakodtak egymás között. Volt idejük elegendő. Az örmény nem jött feléjük se. Nem látogatta meg őket három napon át. Kényelmesen meggondolhatták elhatározásuk minden esélyét. Tudták azt már, hogy a török ép úgy kész minden erőszakra, mint az orosz. Csakhogy az orosz durván, hatalomszóval, kegyetlenül, rögtönözve hajtja végre az erőszakot, a mint szeszélye vagy pénzvágya hozza magával. A török pedig látszólag megtartja vallásának parancsait, melyek tiltják a jogtalanságot és erőszakot, hanem aztán cselt vet, hálót sző, kelepczét állít, melyben ha fennakad a gyanútlan -156- vagy tapasztalatlan áldozat, annak helyzetét ép úgy kizsákmányolja a török is, mint az orosz. Kivált ha az a török tengeri rabló, pedig Karaszor bég valószínüleg az, vagy ha csak rabszolgakereskedő is, a minek maga is nyiltan vallja magát.

Tehát óvatosság. Erre inti őket Mussza Nukhár bejnek, sőt Balánnak is eljárása. Karaszor bég bizonyosan rosszabb mindeniknél s a piszkos Szanatoglu bizonyosan ármányosabb minden mohamedánnál. Mindamellett megállapodtak abban, hogy bármi legyen Szanatoglu jó tanácsa: meg lehet azt hallgatni, de nem szükséges megfogadni és követni. Ha meghallgatják, még mindig lesz elég idő határozni a fölött.

Negyednapon megint megjött Szanatoglu. Beszélt mindenféle ostobaságról és közömbös dolgokról. Végre újolag előhozta a menekülésre vonatkozó jó tanácsot.

– Meggondoltuk a dolgot, – szólt Henri. – De minél jobban meggondoltuk: annál inkább nem hiszünk neked Szanatoglu. Hanem azért tanácsodat meghallgatjuk. Ha jónak látjuk: megfogadjuk. Ha pedig jó vége lesz: megfizetünk érte, ha meg tudunk fizetni. Már most ha akarod: elmondod; – ha nem akarod: nem mondod el.

– Bolondság, a mit beszéltek, – mondá Szanatoglu. – Ti rabszolgái vagytok Karaszor bégnek, a ki pénzen vett meg benneteket. Nem azért vett pedig meg és hozott ide, hogy itt hizlaljon benneteket, mint az ürüt, hanem azért, hogy újra eladjon valakinek, a ki az ő sok pénzét és nyereségét meg tudja fizetni. Ti értetek pedig sok pénzt is lehet kapni, mert ti franczia, orosz, -157- kirgiz, török, kalmuk nyelven, sőt még német nyelven is tudtok beszélni, tehát titeket a hatalmas pasák konakjaiban, sőt még a legdicsőségesebb szultán szeráljában is sok mindenre fel tudnának használni. De a szerálj számára meg nem vesznek benneteket, hacsak visszavonhatatlanul bele nem egyeztek abba, hogy oda eladassatok. Így rendelte ezt a legdicsőségesebb szultán. Már most csak rajtatok áll a választás. Ha beleegyeztek: akkor eljuthattok Konstantinápolyba, a hol már ezer meg ezer franczia, angol, olasz és más európai ember lakik, a kik jó szerencse mellett ingyen is megszabadíthatnak benneteket; ha pedig bele nem egyeztek: akkor a kegyelmes bég hajón elszállít Kairóba, vagy az erzingiáni karavánnal elküld Bagdádba, ám ti lássátok majd aztán, mikor juthattok el Francziaországba.

Az örmény bizonyos közöny szinlelésével beszélt, mintha neki csakugyan mindegy volna, akármit csinálnak a francziák. De beszédében az önérzetnek egy neme is nyilvánult, mely a francziákat a mondottaknak különös megfontolására ellenállhatatlanul kényszeríté. Szavai mély nyomokat hagytak hátra a francziák elméjében, úgy, hogy ők, Szanatoglu által magukra hagyatva, lassanként kezdtek megbarátkozni a tervvel. Voltaképen nem is találtak abban most már semmi különös veszélyt. Helyzetük nem volt ugyan különösen kellemetlen, mert az anyagi nélkülözés kínjaival nem kellett bajlódniok, de nem is volt kellemes, mert valóságos foglyok valának. Bezárva egy épületbe, őrizve gondosan, ki nem -158- mehetve sehova, legföljebb néha reggelenkint a dámra, lakóházuknak lassu lejtőjü deszkatetejére. Ilyen vagy amolyan alakban, de minden nap várhatták sorsuknak a bég által meghatározott változását. S aztán, ha már egyáltalán nem állott hatalmukban a rabszolgaként való elárusitás esélyét kikerülni, Bagdád helyett és Ázsia belseje helyett mégis csak sokkal előnyösebbnek látszott Konstantinápolyba s valamely durva pasának konakja helyett a nagyúr szeráljába jutni, a hova már franczia követek is járnak s a honnan mindenesetre lehet remélni a szabadulást. Mégis tettek előbb egy kisérletet, mely oly gyakran mutatkozott sikeresnek. Szanatoglu által különös belsőséggel kérték meg a béget, hogy adjon nekik műhelyt és szerszámokat s ők ily nagy városban mint Trebizond, rövid idő alatt kétszeres összegét is megkeresik s szivesen megkeresik a váltságdíjnak. Kérelmük azonban elutasíttatott és pedig – mint Szanatoglu mondá – kereken és ingerülten.

– Ha már nincs más választásunk, – mondá Henri az örménynek – mit kell tennünk, hogy a kegyelmes bég csakugyan Konstantinápolyba szállítson bennünket?

– Kérjétek meg a kegyelmes béget úgy, a hogy én tanácsoltam s adjatok nekem fejenként ötven piasztert s a többit bizzátok rám.

Ujabb tanácskozás után másnap a francziák kijelentették, hogy Szanatoglu föltételeit készek teljesíteni, csak vezesse őket a bég elé.

Kérelmük teljesült. Karaszor bég a konakban fogadta őket gazdagon butorozott és diszített nagy teremben. -159- Háta mögött állott Szanatoglu, zsákmányleső macskának éles figyelmével tekintve a francziákra.

– Kegyelmes úr, – szólt Henri, – meggondoltuk a dolgot, és hogy a te kegyességedet el ne veszítsük, miként Szanatoglunak kijelentettük, hajlandók vagyunk Konstantinápolyba menni s könyörögni előtted, hogy minket a nagyúrnak szolgálatába bocsáss el kegyesen.

– Készek vagytok a legdicsőségesebb szultánnak palotájában mindennemü szolgálatra vállalkozni?

– Készen vagytok arra, hogy ezt a bölcs mollah előtt is kijelentsétek és hogy szavatokat a müderrisz irásba tegye, hogy azok el ne repüljenek?

– Erre is készen vagyunk – mondá Henri – ha ezt is szükséges megtennünk.

– Ti is hajlandók vagytok, mind, valamennyien? – kérdé a bég, a többi francziához fordulva. – Feleljetek mind egyenkint.

A francziák mind egyenkint bejelentették, hogy ők el vannak határozva, a kikötött föltételt teljesíteni.

– Ám legyen úgy, a miként ti akarjátok. Szanatoglu – mondá az örményhez fordulva – legyen gondod rá hogy a bölcs mollah az ő szine elé bocsássa holnap e szolgákat.

Ezzel elbocsátotta a francziákat. A következő napon azonban tíz és tizenegy óra tájban elkisérték őket a mollához, kinek konakja a Hájah Szófia nevü gyönyörü dsámi mellett feküdt. A bégnek pár szolgája kisérte -160- őket oda minden fegyver nélkül, mintha csak a francziák teljesen szabad emberek lettek volna. A molláh hidegen és ünnepélyesen, divánon ülve fogadta őket, mellette a müderrisz ült egy szőnyegen, térdére fektetett papirossal, melyre nyilván írni szándékozott. A bégnek szolgái nagy tiszteletnek külső jeleivel s mély bókolással közelegtek a mollah felé s mondák el neki a francziák idejövetelének okát.

A mollah körülbelül ugyanazon kérdéseket intézte a francziákhoz, melyeket a bég s a felelet is a francziák részéről körülbelül hasonló volt. Azzal a különbséggel, hogy mindenik francziának meg kellett mondania kereszt és vezetéknevét. Mikor mindez megtörtént s a müderrisz a francziák nevét feljegyezte, oda fordult a mollah az utóbbihoz:

Sokáig irkafirkált a müderrisz, úgy hogy a francziáknak testük, lelkük megúnta a várakozást, míg végre tizenegy külön darab irattal készen volt a francziák számára.

Az iratokat egymásután fölolvasá a müderrisz. A felolvasás valóságos éneklés és nyafogás szinében tünt fel a francziák előtt. Szavait alig tudták megérteni. Az iratok tartalma körülbelől következő volt.

»Én Hadsi Mollah Nurizáde, a Próféta tudományának méltatlan és erőtlen követője, a ki békességet és rendet tart az igazhívők között és eloltja azok szomjúságát, a kik a törvény és igazság után szomjuhoznak itt -161- Tarabozánban és ennek határtalan környékében, én mondom azt, hogy N. N. frenk és gyaur, a derék Karaszor bégnek szolgája, szinem elé kérezkedvén s előttem egészségben megjelenvén, könyörögve és rimánkodva kérte, hogy őt a derék Karaszor bég, ha annak is úgy tetszenék, a minden urak urának, a minden igazhívők fejedelmének, a hajnali csillagként fényeskedő Padisáhnak adná át és adná szolgálatába, és hogy ő frenk és gyaur létére nem ismer nagyobb boldogságot és üdvösséget, mint hogy ő a legdicsőségesebb szultánnak szolgálatában a földön és föld alatt, szárazon és vizen, szeráljban és utczán, virágos kertben és sivatagon, fegyverrel vagy a nélkül, a Mabein küszöbén belül vagy kivül, életben és halálban szolgálhasson mindaddig, míg szemeivel lát, füleivel hall, kezével és lábával mozogni tud. Én mondom azt, én Hadsi Mollah Nurizáde, a ki leggyöngébb a gyöngék közt, én mondom azt, hogy ez a frenk és gyaur azért jött az én szinem elé és azért könyörgött én előttem. Leirta pedig mindezeket Hadsi Kedük Husszein, a szegény és tudatlan müderrisz Tarabozánban, a ki mihelyt az irást elvégezte, nyomban a kalemet összetörte és annak darabjait széjjel szórta Hedsrának 1245-ik évében, stb.«

A francziák csodálkozva, de nem minden vidámság nélkül látták és hallották ezt a hókuszpókuszt. A müderrisz az irótollat, vagyis inkább irónádat, a kalemet csakugyan összetörte s annak darabjait ott a teremben széjjel szórta, előbb mindegyik okmányt maga a Mollah is névjegyével gondosan ellátván. -162-

A mollah beszélt azután néhány szót az Al-Koránból, melyet a francziák csak kis részben értettek s aztán kezének intésére Szanatoglu és az őrök kiséretében a francziák Karaszor bég konakjához visszamentek.

A következő napon Szanatoglu ismét meglátogatta őket. A róka, ha cselen töri a fejét, lehetett csak hasonló az álnok örmény arczához, a ki sajnálkozás szinlelésével így kezdé beszédét:

– Hjah bizony, ezért kell az igaz keresztyéneknek oly sokáig várniok és szenvedniök. Mert mindig sokan vannak köztük, a kiknél állhatatlan az állhatatosság és hamar elszakad a hitnek és vallásnak köteléke. Lám, ti most már bele nyugodtatok abba, hogy muzulmánná legyetek, én pedig mióta vagyok itt már szolgálatban s mégis megmaradtam az igaz hit árnyékában.

– Miféle bolondságot beszélsz te piszkos örmény? – kérdé Henri, ki társaival együtt nem kissé volt felindulva e kijelentésre, melynek a tegnapi szertartás felette komoly értelmet látszott kölcsönözni.

– Hajh, hajh, ezen pedig már – mondá Szanatoglu – nem lehet segiteni. Beleegyeztetek, beleegyeztetek, világosan beleegyeztetek. Megmondtátok határozottan, föl is lett az irás olvasva előttetek és ti megnyugodtatok benne. Nem szóltatok ellene egy szót se, de egyetlen egy szót se, még csak kezetekkel se tiltakoztatok ellene.

– Nem volt szó a muzulmán vallásról Szanatoglu, hát miként egyeztünk volna mi abba?

– Ökrök, azt csak tudjátok, hogy a szeráljba Konstantinápolyban, a szultán szolgálatába keresztyén embert -163- meg nem fogadnak, ti pedig beleegyeztetek, hogy az én uram, Karaszor bég, titeket mindenesetre oda adjon el.

– De nem mint muzulmánt, gazember, nem volt erről szó, – szólt egyik franczia dühre gerjedve s fenyegető modorban Szanatoglu elé állva.

Az örmény vállai közé húzta fejét, kaftánjának szorosan egymásra vonta mindkét szárnyát s csak ennyit felelt:

– Majd összetörünk mi téged nyomorult csaló, gazember! – kiáltották a francziák s az örményt hatalmasan megütlegelve, kilökték az ajtón s lerugták a lépcsőn úgy, hogy az úgy hentergett le és csak a földön tudott megállapodni az épület előtt.

Szanatoglu itt felállott, kezét, lábát megtapogatta, kaftánjáról a port leverte, egyik papucsát kezébe vette, mert a másik fent maradott s a papucsával fenyegetőzve, ezt felelte vissza:

– Az ötven piaszterért fejenként majd mégis eljövök én hozzátok s akkor majd másként beszéltek ti én velem. Ne higyjétek, hogy ezzel az ötven piasztert leróttátok.

A francziák minden dühösségük mellett is elnevették magukat Szanatoglu szemtelenségén, kinek most is csak a borravaló járt elméjében. De azután, hogy az örmény eltávozott, mégis magukba szálltak s komolyan megbánták, hogy őt tettlegesen bántalmazták. Az örmény rossz lelkü, gonosz ember, a bég előtt bizonyosan -164- árulkodni fog rájuk s ők bizonyosan keményen fognak büntettetni. Fájlalták, hogy hevük annyira elragadta őket. Óránként, sőt perczenként nyugtalanul várták a megtorlást, mindaddig, míg egy szolgával közölve a dolgot, ez azt nem felelte:

– Ne féljetek, Szanatoglu hitetlen, nem panaszkodik ez az igazhívő ellen, máskor is kapott az már ilyen tanítást.

A szolgának e nyilatkozata a mily megnyugtató volt a francziákra egy részről, oly sajátságosnak tünt fel előttük másképen. Úgy látszik, hogy őket már az udvarbeli cselédek, a bég szolgái valósággal Mohamed próféta követőinek tekintették.

Sorsuk azonban néhány napig nem változott. Vagy ha változott is: látszat szerint előnyösen. Jobb ételekkel, finomabb dohánynyal és kávéval látták el őket. Szanatoglu nem jött többé feléjük sem. Meg nem foghatták, mi sors vár reájuk. Csak annyit gondoltak bizonyosnak, hogy ez a sors így változatlan jólétben sokáig nem tarthat.

A Ramazán ünnep nagy bőjtjeit nekik is meg kellett – akarva, nem akarva – tartani, mert enni és inni valót az ünnepnapokon ép úgy nem kaptak ők se, mint a többi cseléd és szolga. De semmiféle külön parancs részükre ki nem adatott, sem ellenük valami kényszerítő rendszabály nem alkalmaztatott. S viszont a következő vidám ünnepnapokon őket is szolgatársaikkal egyetemben minden szemnek-szájnak tetsző étellel és itallal ellátták. -165- A vidám ünnep utolsó napján, melyet Bairámnak neveznek, még Szanatoglu is meglátogatta őket s nem győzte a bég kegyességét eléggé dicsérni s egyáltalán nem jutott eszébe, miként utasították őt ki a francziák egy hónap előtt maguk közül. Elmenetekor azonban tett bizonyos czélzást a holnapi napra, melyet a francziák akkor semmiképen nem értettek s melynek értelmét csak később sejtették. Olyanformát mondott: »No holnap ti is örökre búcsut vesztek eddigi bizonytalan sorsotoktól.« A francziák nem adtak rá semmit.

A következő napon ujra gazdagon ellátták őket étellel és itallal. Nagy szobájuk kopott szőnyegére több és finomabb ételt-italt tálaltak be, mint a Bairám-ünnep bármelyik napján. Kávéjuk éppenséggel háromszor annyi volt, mint máskor szokott lenni s még íze is különbözött attól, a mit megszoktak. Valamely különös fanyar keserüséget vettek benne észre, mely különbözött a kávénak szokott keserüségétől. De azért a francziák minden aggodalom nélkül költötték el lakomájukat.

Lakoma után fejük elnehezedett, szemeiket homály és álom lepte el, ellenállhatatlan szükségét érezték a nyugalomnak, mindnyájan – bár fényes nappal – szokott éji fekhelyükre telepedtek.

Meddig tartott álmuk s mi történt velük az álom alatt: soha sem tudták meg egész bizonyossággal. Sötét éjszaka volt, mikor néhányan fölébredtek. Fáradtnak, kimerültnek, betegnek érezte magát mindegyik. Ha megmozdult fekhelyén, éles és iszonyu fájdalmat érzett. Rettentő félelem lepte meg őket, melyet növelt még az -166- éjszakának rejtelmes sötétsége. Még a beszéd is felette fájdalmas volt. Némán és mozdulatlanul várták meg a reggelt. Oly kínosan, oly türelmetlenül várták, hogy azt hitték, soha se fog már többé a nap fölkelni.

Végre világos lett. Az ismert nagy teremben voltak, hol kezdettől fogva tanyáztak. Mindegyik a fekhelyén, saját szőnyegén, saját pokróczával betakarva. Egyetlen egy hiányzott közülük. Ezt is csak később vették észre. Körülöttük nagy vérnyomok, nagy vérfoltok mutatkoztak. Alig birták fejüket fölemelni, oly gyöngék és erőtlenek valának. Mi történhetett velük? Sem beszélni, sem gondolkodni, sem emlékezni nem voltak képesek. Erős sebláz rázta meg tagjaikat. Szomoru ébredés volt ez, melynél szomorubbat aligha értek meg keserü életük nyomoruságos változatai közben.

Szolgák hoztak ételt és italt. Gyenge ételt, hűsitő italt s különös gonddal, csaknem gyöngédséggel gondoskodtak a francziák szükségleteiről. Később orvos is jött hozzájuk, vagy legalább olyan ember, a kit a törökök orvosnak tartanak. Megtekinté a francziákat, néhány szót szólt, valamit kérdezett, a mire feleletet se várt s aztán eltávozott. Étel és ital némi erőt kölcsönzött a francziáknak. Enyhült a sebláz s ők elvégre teljes urai lőnek eszmének és ébrenlétnek.

Suttogva beszélgettek egymással, mert a hangos beszéd még ezentúl is kínos fájdalmakat okozott. Beszélgetésük folyamán szomoru következtetésre jutottak. Ők az alávaló Szanatoglu cselszövényének áldozatai. Elfogadták ajánlatát; határozottan kijelentették, hogy ők a szultán -167- szolgálatába akarnak jutni; nyilatkozatukat a Mollah ravaszul félremagyarázta s mindennemü szolgálatra való ajánlkozássá bővitette; ők nem tiltakoztak a bővités ellen s most már ők háremi szolgálatra lesznek kötelezve. Álnokul, kegyetlenül iszonyu sorsot készítettek számukra, melynek következéseit most már csak a halál képes elenyésztetni. Örökre csonkák maradnak, házas életre ezentul gondolniok se lehet.

A jövőnek ezen képe nem adott vigasztalást semmi irányban. Úgy látszott, mintha elvesztették volna minden becsét a hazájukba való visszatérésnek. Miért menjenek haza? Mit keressenek otthon? Mi varázsa van előttük most már Francziaország viszontlátásának? Hiszen otthon még gúny és szánalom tárgyai lehetnek. Pedig inkább a halált itt a messze földön, mint a gúnyt és szánalmat annyi veszély, annyi szenvedés után!

A napok haladtával s a fájdalom enyhülése után sebjeik is begyógyultak, lelki gyötrelmük is enyhült. Már fenn is tudtak járni, noha a szobából még mindig nem mehettek ki. Most már csak tizen voltak. A szolgák felvilágosították őket, hogy társuk, a tizenegyedik franczia a mákonyos mély álom közben, a tudatlan, durva orvos kezei közt halt meg. Még csak el sem búcsuzhattak tőle. Sötét gondolatok forrongtak agyukban midőn elgondolták, hogy most már mily kevesen vannak, hány társukat kellett tizennyolcz év alatt elhagyniok s mily messze vannak még Francziaországtól.

De ha fájdalmuk enyhült is, ha sebjeik hegedtek is, dühük és boszúságuk Szanatoglu ellen nem csillapult. -168- Az érzület, melylyel a keresztyénre, e nyomorult árulóra gondoltak, ádáz és kegyetlen volt. Betegek, gyengék, lábbadozók valának s mégsem lett volna tanácsos az örménynek most közelükbe jutni.

A tigris nem rohan úgy zsákmányára, mint a francziák rohantak Szanatoglura. Tőrrel védelmezte magát a nyomorult. De csak egy pillanatig. A másik pillanatban le volt fegyverezve, földre volt lesujtva s hitvány lelke kitiporva. Egy szempillantás volt az egész. Alig tudták a francziák: mi történt és miként történt. Szanatoglu ott feküdt előttük, mint valóságos hulla. Sohase tudták megmagyarázni, miként vehetett rajtuk uralmat oly ellenállhatatlanul a vad és gyilkos szenvedély.

Megtörtént. Gyászos vége lett a borzasztó erőfeszítésnek. Három francziánál fölszakadtak a sebek és sebkötelékek. Három hű és régi bajtárs ujra elvérzett és alig egy óra mulva meghalt. Most már csak heten maradtak. S mind a hét oly betegen, hogy egy hónap kellett míg ismét felüdültek annyira, mint a hogy Szanatoglu meggyilkolása napján már voltak.

A RABSZOLGAKERESKEDŐ HÁREMÉBEN.

(A francziák Mohamed hitére térnek. – Az eunukhok. – Bülbül Baba. – A két cserkesz testvér. – Férfi lopódzik be a hárembe. – A francziákat elviszik Konstantinápolyba.)

Karaszor bég a gyilkosság utáni napon meglátogatta őket. Ott feküdt a szobában Szanatoglunak és a három francziának hullája az élők között. A mint Karaszor bég belépett: Henri rögtön elkezdte a szót:

– Kegyelmes bég, rabszolgáid vagyunk. Tégy velünk mi neked tetszik. De mi megöltük Szanatoglut. S megöltük volna még akkor is, ha száz halállal fenyegettél volna bennünket. Öless meg most te bennünket, ha neked úgy tetszik.

– A mi nekem tetszik, ebek, – szólt a bég – azt nem kérdem tőletek. Mire felgyógyultok: akkorra vagy megismeritek az igaz hitet, vagy megismeritek a gyehenna tüzét. Holnap jön már hozzátok a tudós müderrisz.

Másnap csakugyan jött a müderrisz. Ugyanaz, a ki ama végzetes irka-firkát a Mollah parancsára elkészítette. A müderrisz felvilágositotta teljesen a francziákat. Megmondta, hogy azon irat nélkül sem háremi szolgálatra nem lennének alkalmazva, sem pedig az igaz hitre nem lennének kényszerítve, miután Alláh meg nem engedi, a Próféta pedig nem parancsolja, hogy a tévelygők és hamis istenek imádói erőszakkal kényszeritessenek az igaz hitre. A tiszteletreméltó bég más sorsot és más szolgálatot szánt a francziáknak, de az örmény megigérte, hogy őket rábeszéli a háremi szolgálat önkénytes elvállalására s az igaz hit fölvételére.

A francziák e beszéd alatt ujra érezték azt a bosszut forrni szivükben s azt az izmot feszülni karjaikban, mely az örményből kiszoritá a lélekzetet. Szemük villogása, mellük lihegése, felkiáltásaik rekedtsége eléggé elárulá lelkük állapotát a müderrisz előtt is. A ki nem is késett soká s e szavakkal búcsuzott el tőlük a mai napra:

– Most a tüzes sárkány lakik szívetekben s nem a szelid tekintetü galamb. Most nem vagytok arra méltók, hogy az igaz hit olajával kenegessem a ti beteg lelketeket. Részegek vagytok a haragtól s fejetek fölött összecsap a tisztátalan indulatok árja. Koplaljatok, aludjatok, sírjatok és imádkozzatok, hogy Alláh a holnapi napon méltónak találjon benneteket arra, hogy lábaimat ide vezérelje.

A müderrisz eltávozott. Modora nem volt visszataszitó a francziákra. Sőt enyhitő és bátoritó. De hát elhagyják-e -171- a keresztyén vallást? Vajjon a vallással együtt nem törlődik-e ki sziveikből hazájuk képe is? Ha pedig makacsul ragaszkodnak az eddigi hithez: mi lesz sorsuk, mi lesz végük? Elvégre is elvesztették már az ifjuságot, szivükből kitörültettek az élet ábrándjai, családi élet boldogsága elérhetetlen ezentúl: mint muzulmánok legalább élvezik a szabadság verőfényét s legalább biztosabb reménynyel indulhatnak nyugot felé, hogy egykor haza juthassanak – meghalni.

Elhatározták – átlépni a muzulmán hitre. Figyelemmel hallgatták a müderrisz oktatásait, melyek alig tartottak tíz napon túl s aztán a szokott egyházi ünnepélyes szertartások mellett Mohamed követőinek sorába felvétettek.

Sajátságos, eddig még nem tapasztalt változás állt elő ezzel a francziák életsorsában.

Mindenek előtt le kellett vetniök azt a ruhát, melyet Tülmenkőjiből, a kalmuk uraságtól hoztak magukkal. Ez a ruha félig tatár, félig kozák volt s e helyett most törököt kellett felölteniök és pedig az előkelőbb háremőrök szokott ruhájának alakjában. Vörös fezt, melynek kék boklyója nyakukig ért; rövid dolimánt, köpönyegszerű hosszú fehér palástot, melyet azonban a termekben nem kellett felölteniök; bő és rövid salavárt, melynek korcza a tizenkétrétü s derékra hajtogatott sálban veszett el s felkunkorodó orru papucsot. Fegyverrel is ellátták őket: pisztolylyal, jatagánnal, bambusznád bottal -172- és pedig annyival, hogy kétszerte több embernek is elég lett volna kezebeli gyanánt.

A francziák most már valóságos eunukhok voltak. De nem csak maguk, mert rajtuk kívül ott volt még a bégnek egész háremőri személyzete. E személyzet állott néhány kövér fiuból, tíz-tizenkét évesekből, kik többnyire cserkeszek voltak, de volt köztük két afrikai arab is, sötét arczszinnel. Mind, valamennyi eunukh mesterségre volt szánva. Volt még hat felnőtt eunukh is, négy fiatal és két öreg. A két öreg örökségképpen szállt a bégre, vagyis helyesebben mondva hozományképen, mert mindkettőt egyik neje hozta magával s bár a bég gyanakodva fogadta el őket, sok év alatt mégis meggyőződött hűségükről s azért megtartá őket a háremben. Ez a két öreg nem is volt eladásra szánva, míg a többiek, ifjak és gyermekek, ha a bégnek szeszélye így hozta magával, nagyon könnyen vásárra hurczoltattak. Legalább a francziák úgy értesültek, hogy ily eset kétszer is előfordult már több év óta. Az összes személyzet felett, sőt a francziák felett is egy Bülbül Baba nevű vén egyiptomi eunukh parancsnokoskodott, kire ezt a nevet a háremhölgyek ruházták s kit már a maga nevén soha nem is neveztek. Kegyetlen és kaján vén ember volt, ki mint valami elaggott mérges eb, híven őrzé az asszonyokat, minden haszontalanságért keményen bünteté alattvalóit, folyton árulkodott az úrnők előtt az odalikokra s az úrnőkkel sohase játszott össze semmiben. Csúf arcza és rekedt hangja miatt neve valóságos gúnynév volt, de e nevet mégis azért -173- kapta, mert ha jó kedve volt, a legszebb keleti regékkel tudta a háremi élet unalmát elűzni.

Volt a bégnek három neje. A három közül kettő megfért, sőt jó barátságban állott egymással. Az egyik, a legelső, cserkesz nő volt, a második török nő, egy pasának leánya. Ezek mind maguk, mind gyermekeik, számszerínt öten, a legjobb családi egyetértésben állottak. A harmadik nő megint cserkesz nő volt, de ez a legelsővel semmiképen össze nem fért. Ha találkoztak: vagy nem szóltak egymáshoz, vagy vége-hossza nem volt köztük a nyelveskedésnek. Egyik a másiknak szobalányát – odalikját – ha megkaphatta: korbácscsal, papucscsal, szofrával agyba-főbe verte, ruháját megtépte, gyerekét földhöz ütötte, úgy, hogy néha az egész hárem tele volt sírással, jajgatással. A két nő még törvényes gyermekeit is féltette egymástól s az elkeseredés már annyira ment, hogy mindkettő ott akarta hagyni a béget s szülőikhez akartak visszamenni, mit azonban a bég akként akadályozott meg, hogy a harmadik nőnek a háremben külön lakosztályt adott a kerti pavillonban s számára külön odalikot, külön eunukhot, sőt a francziák közül is kettőt külön oda rendelt. Csak a vén Bülbül Babának volt bejárása mindkét lakosztályba, csak ő hallgatta meg folytonosan a két asszonynak egymás ellen való áskálódását, melyet aztán ügyesen fölhasznált részint a hárem őrizetének biztosságára, részint a bégnél saját előnyére. A bég maga rendesen úgy tett igazságot a két nő között, hogy mindkettőnek meghallgatta egymás elleni panaszát -174- hideg vérrel és nyugodt arczczal, de egyiknek sem felelt soha semmit s egyiket sem illette szemrehányással soha. »Bolond az – úgymond – a ki útját akarná állni a szélnek és elejét akarná venni az asszonyi perpatvarnak.«

A sokféle imádságok a nap minden órájában, a háremi butorok, szőnyegek, ételnemek nevei, a nyelvsajátságok, a százféle háremi mesék, dalok, regék, játékok, a Kaukázus és Persia, Arábia és Egyiptom népszellemének termékei mind ujdonságul szolgáltak a francziáknak. Nagy gondossággal kellett megtanulniok, hogy a háremi nők, ha kimennek az utczára, miként öltsék fel a feredsét, a külső köpenyt; miként kössék fel a jasmakot, a női fátyolt, melyből csak a szemnek és annak sem egészen volt szabad kivillogni. A vén Bülbül Baba ezer és ezer módját beszélte el annak, hogy a nők miként szöknek ki a háremből s miként eresztenek oda be férfiakat a törvény tilalmának ellenére. Mind e módot ismerni kell az eunukhnak, hogy megvédelmezhesse a háremet, a háremhölgyet és annak titkait. Meg kellett tanulniok a nők lakmározásának és látogatásainak rendjét, a fürdőnek és pipereszobának titkait, a különféle mosdásokat és borotválkozásokat, melyek az eunukhnak és háremőrnek legfontosabb és legtitkosabb teendői. Az igaz, hogy az ott levő eunukhok, még a gyermekek is, mindezeket jól tudták már, mintha e foglalkozásban benne születtek volna, de a francziák feje fölött másfél -175- év is elfutott, mikorra mindent oly tökéletesen megtanultak, a miként a vén Bülbül Baba azt jónak látta.

Ez egész idő alatt a munkátlan és henye élet, ételnek és italnak bőséges élvezete, sőt bizonyos figyelem és kitüntetés volt életük és élvezetük. A legkényesebb és legtitkosabb szolgálatokat végezték a háremhölgyek és odalikok körül, a minőket Európában csak nők végeznek, vagy még azok sem. Az odalikok örökös találkán és szerelmi viszonyon törték fejüket a palota egyéb férfi szolgáival. A francziáknak szakadatlanul hordták a legfinomabb ételeket, a legválogatottabb nyalánkságokat, a legjobb dohányt, kávét és gyümölcsöket, sőt arany pénzeket is, hogy őket apró cseleikben, titkos szerelmi kalandjaikban elősegítsék vagy azokra szemet hunyjanak.

Volt a bégnek nyáron át fából készült csinos fürdőháza a tengerparton. A nőket igen gyakran, csaknem naponként ki kellett kisérniök a fürdőhöz. A nők pajzánsága ilyenkor különös szórakozást okozott a különben kedvetlen és örömtelen francziáknak. A francziák megvesztegetni nem hagyták magukat sem az apróbb ajándékok, sem az egymásközt fölszítható irigység által. Miveltségük, lovagias gondolkozásuk, a sors csapásai alatt megtanult fegyelem egyaránt megmenték őket úgy a bűnös összejátszás koczkázatos vállalataitól, mint a szívtelen durvaságtól, melylyel egyik-másik eunukh a nőkkel szemközt hivatását végzé. Maguk közt soha nem marakodtak, társaikra és a hölgyekre nem árulkodtak, -176- az úrnők és odalikok bujtogatásait fülük mellett eleresztették s inkább megvédelmeztek mindenkit, mintsem ártalmára lettek volna bárkinek is. Egy sajátságos eset föltétlen hivükké tette még az örökösen mogorva és bizalmatlan Bülbül Babát is.

A rabszolgák közt, kikkel a bég kereskedett, kiket a Kaukázusból szerzett s kellő kitanitás után Sztambulban és egyébütt elárusított, volt egyszer két cserkesz testvér. Egy fiú és egy leányka. Mindegyik jól kifejlődve s egymáshoz csodálatosan hasonlítva. Ha mindkettő férfi, vagy mindkettő női ruhában volt: alig lehetett őket egymástól megkülönböztetni. A fiú is, a leányka is külön-külön lakott társaival és társnőivel, egyik a férfi rabszolgák tanyáján, a hova először a francziákat is telepítették, a másik pedig a nők tanyáján, mely a hárem kertje mellett feküdt, attól egy alacsony fallal elválasztva. A rabszolganőket gyakran bevitték a hárembe szolgálatra s a háremhölgyek is gyakran látogatást tettek a rabszolganők tanyáján.

A fiú és lányka igen szerették egymást. Az apa, midőn őket a bégnek eladta, egyúttal kikötötte, hogy a két testvér, míg a nő hárembe s a fiú szolgálatba nem kerül, meglátogathassák egymást, a mikor akarják. A két testvér, hol egyik, hol másik, gyakran óhajtotta a látogatást s mivel a bég megigérte s igéretét meg is szokta tartani, a két testvér gyakran összejött a vén Bülbül beleegyezésével, kinek az iránt meg volt utasitása a bégtől s ki a rabszolganők tanyáján is meg volt bízva a felügyelettel. Az összejövetel a rabszolganők udvarán -177- vagy a szabadban, vagy egy kis faházikóban történt, mindig egy eunukh felügyelete alatt.

A két cserkesz gyermek gyakran csinált magának mulatságot azzal, hogy öltönyüket, melynek szépsége és drágasága volt legfőbb gyönyörüségük, egymással elcserélték. A fiú a leánynak, a leány a fiúnak ruhájába öltözött. Az otromba eunukh nem talált a mulatságban semmi rendkivülit.

Egykor a leányka elmondá e mulatságot a háremben, az odalikok kaptak a tréfán s a leánykát rábeszélték, hogy a legközelebbi alkalommal ismét öltöztesse fel a fiút nőruhába s vigye be a hárembe. A leánykának is tetszett az ötlet s különösen megállapították a tervnek minden részletét.

A terv sikerült is. A lányka kettős ruhát vett magára. A faházikóban egyiket leveté, a fiú abba felöltözött, saját ruháját az eresz alatt elrejté s ekként belopózott a rabszolganők lakhelyére, innen pedig az odalikokkal együtt a hárembe, melynek elég terme és fülkéje volt arra, hogy mind az úrnők, mind az eunukhok figyelmét elkerülje. Ez a csíny igen gyakran sikerült s az odalikoknak nem kis mulatságukra szolgált.

Egyszer azonban a fiú több napon át a háremben maradt, teljesen bízva mind ő, mind az odalikok abban, hogy a fiú távolléte a rabszolgatanyán feltünni nem fog. Talán nem is tünt volna fel, mert a cserkesz szolgákkal nem igen törődtek, miután megszökésüktől tartani nem lehetett – ha véletlenül két odalik egymás közt keservesen össze nem vesz s boszujok a titkot föl -178- nem fedezi. Az egyik odalik ugyanis, kit a másik földre gyűrt és összevérezett, rögtön futott az első úrnőhöz s annak szívszakgató panaszok és siránkozások közben elmondá az egész gonoszságot. A mi pedig a dolgot sulyossá tette, az abból állt, hogy a fiú épen akkor is a háremben rejtőzött.

Az úrnő egészen felháborodott a példátlan merényleten. Az odalikot kivallatá s megtudta azt, hogy a cserkesz fiu és leányka ki- és beeresztése alkalmával mindig jelen szokott lenni Bülbül Baba is, ki azonban semmit sem tudott a dologról. Az úrnő különben is haragudván a vén eunukhra, a miért ez a harmadik nő üldözése körül nem járt kezére, elhatározá most annak láb alól eltételét. De miután a bég e pillanatban nem volt otthon, az odalikot egy kerevet lábához saját kezeivel megkötözé, nehogy időközben eljárjon a szája, maga pedig százszor is lemorzsolta a teszpijén, olvasóján, szokott imádságát, hogy ekként könnyült lélekkel várja be a bégnek hazaérkezését.

Szerencsére az odalik kimaradása szemet szúrt társnői közt s gyanujok támadt: vajjon boszujában, dühében nem árulkodott-e az úrnő előtt. A cserkesz fiút rögtön kicsempészték a háremből s aggodalmukban az esetet fölfedezték Henri előtt, bízván ennek jólelküségében s egyuttal megkérvén őt, hogy segítsen nekik kilábolni a fenyegető bajból, ők készek mindent életre halálra eltagadni és a föltétlen tagadásra a cserkesz leánykát is rábírni.

– Baj van, – mondá, – nagy baj van Bülbül Baba. Az odalikok azt álmodták, hogy egy szemtelen férfi sok napon át ott rejtőzködött a háremben.

– Együgyü Hanari, hát mi nagy baj van ebben? – szólt az öreg Henrihez, kit mindig Hanarinak nevezett. Ki tudná a madárnak megtiltani, hogy a fejünk felett át ne repüljön és a bolond álomnak megtiltani, hogy az alvót meg ne lepje?

– Igaz az Bülbül Baba, hanem egy odalik ébren is látta a férfit s meg is jelentette az úrnőnek, a ki csak a kegyelmes béget várja haza, hogy Bülbül Babát elárulja.

– Részeg vagy te Hanari, bizonyosan annyit ittál, hogy ötven korbácsot szeretnél rá enni.

Henri elmondá most az egész históriát a mogorva eunukhnak rettenetes lelki gyötrelmére, kivel ilyen eset még sohase történt. Henri egyúttal magára vállalta, hogy mindent kiegyenlít, beszélni fog a cserkesz fiúval, megnevezi az árulkodó odalikot s tanácsolta Bülbülnek, hogy a béggel ő beszéljen először s közölje vele, hogy az odalik haragtól és nargilétől megbódulva miket beszélt az úrnőnek, mily nagy lelki háboruságot okozott ezáltal annak s mily nagy büntetést érdemel ezért.

Bülbül Babának tetszett a terv. Henri rögtön ment a cserkesz fiúhoz s megmondá neki, hogy ha száján kiejt valamit, őt megfojtják, testvérjét pedig megkorbácsolják meztelenen. A fiú hősiesen fogadott mindent és semmi kétség sem lehetett az iránt, hogy fogadását megtartja, ha tüzes harapófogóval csipkedik is. A vén -180- eunukh elkészíté előre a béget, úgy, hogy mikor az úrnő magához hivatá s közlé vele a rettenetes titkot, a bég azt felelé:

– Tudom, tudom, Bülbül Baba megmondta már; – az odalikot korbácsoltasd meg, a miért a te nemes szívedet ily hazugsággal úgy megháborítá.

Az úrnő pattogni kezdett s végül azt mondá, hogy a cserkesz most is a háremben van. A bég erre teljes hideg vérrel oda rendelé az összes háremőri személyzetet, oda hozatott egy széles pengéjü kardot s azt mondá az úrnő előtt:

– Minden ajtóhoz kettős őr állíttassék. Az úrnő megvizsgálja a háremet és ha ott idegen férfi találtatik: ezzel a karddal először az a férfi s másodszor Bülbül Baba összeapríttassék.

Az úrnő elhallgatott, de azért a viszgálatot teljesité. Természetesen nem lett belőle semmi. Hanem a cserkesz fiút is a legelső hajóval Sztambulba a vásárra szállították. De ettől az időtől kezdve a francziák szerencséje meg lett alapítva a vén eunukh előtt.

Igaz, hogy ez a szerencse csak annyit jelentett, hogy ezentúl sem maga nem kételkedett, sem kémeket nem állított a vén eunukh a francziák ellen. Bízott bennük egészen s a bizalom árnyékában a francziák is sokkal bizalmasabbakká váltak az odalikok irányában. Ezek virgoncz, pajzán, gyakran kaczér enyelgései elől nem tértek ki többé oly hidegen s a háremi szórakozás mindazon titkos örömeit élvezhették, melyet csak személyes helyzetük megengedett. -181-

A francziák török neveket kaptak az áttérés alkalmával. Henrinek Jusszuf Hanari név adatott s többi társa is Iszkender, Kabuk, Mussza, Ibrahim s egyéb ilyféle névhez jutott, leginkább olyanhoz, mely a keresztyéneknél is, de a törököknél is divatban van. Egymás nevét mégis sok időbe telt, míg egészen megtanulták s nem utolsó mulatságuk volt a sok apró zavar, melyet a neveknek maguk közt előfordult gyakori eltévesztése a háremben okozott.

Több mint harmadfél évi háremi élet után elvégre Karaszor bég elhatározta a francziák eladását. Bár – úgy látszik – szerette őket s bár fiait és leányait franczia nyelvre is általuk taníttatta: mégis a pénzvágy erősebb volt nála, mint a személyes vonzalom és megszokottság s 1833-ik év augusztus hónapban az összes francziákat hajóra rakatta, hogy őket Sztambulba elszállítsa.

Sajátságos érzelemmel váltak meg a francziák Trebizondtól s kivált a háremtől, habár rövid időre is. E férfiak elérték már életük delét a nélkül, hogy állandóan nőtársaságot élvezhettek volna. Tizennyolcz-húsz éves ifjú korban a nagy császár katonái, s aztán rögtön részesei a rettentő moszkaui hadjáratnak, átszenvedve a visszavonulás leírhatatlan kínjait; aztán hadi foglyok, bányafegyenczek s tizenkét év óta szökevény bujdosók, soha egy nyugodt hónapjuk nem volt, melyben a családi élet nemes örömeire gondolhattak volna is. S ha lett volna is alkalmuk: a kiolthatatlan vágy, haza jutni Francziaországba, eltiltá őket a megtelepedés s a valódi -182- szerelmi viszony vállalatától. Kalandjaik és szenvedéseik alatt gyakran majdnem végképp megtört lélekkel, kialudt ifjukori ábrándokkal s elhervadt reménynyel már-már odajutottak, hogy szívük elkeményedjék s kedélyük örökre elvaduljon. Igy jutottak a hárembe, a gyermekkedélyű, ugrándozó odalikok közé. A vén harczosnak, ki csak durva és rettenetes jelenségeit ismeri az életnek, legnagyobb örömét gyakran egy madár, egy eb, egy kis gyermek képezi. A francziák lelke mintha újjá született volna a fiatal nők társaságában. E nők míveletlenek voltak, de tudtak csevegni. Csak ösztön vezette őket, de tudtak játszani és kaczagni. Harag, viszály, cselszövény volt elemök, de tudtak bizalmasok lenni. Kedélyük, mint az enyhe napfény, deríté föl a francziák borús lelkületét. E lelkület mélységeiben még mindig maradt sötétség és bánat, de a francziák, mikor búcsutlanul elhagyták a háremet, mégis úgy érezték magukat, mintha családjuktól kellett volna örökre elválni.

Búcsuzni nem lehetett sem az odalikoktól, sem az úrnőktől, sőt még Bülbül Babától sem. Az odalikok nem is tudták, hogy a francziák végképp eltávoznak. Valószinüleg nem is törődtek vele sokat. Az úrnőkhöz természetesen közelíteni sem volt szabad. De mégis meglepte őket, hogy mikor Bülbül Babához mentek, hogy tőle nagy hálálkodással elbúcsuzzanak, ez egész durván mondá nekik:

– Esztelenek, mit mozgatjátok nyelveteket; az ökör, ha kiszakasztják a falkából, hogy vásárra vigyék, megy amerre hajtják. Alláh adjon üdvöt az igazhivőknek. -183-

Keserü szavak, melyek fölébresztették a francziákat az álmodozásból. Ők rabszolgák és ők most már maguk is keleti emberek. Ez alkalomra rájuk adott uj és fényes ruhájukban szótlanul mentek a hajóra Szanatoglu utódjának, a bég uj örmény titkárjának kiséretében. A hajó minden különös viszontagság nélkül ért szeptember közepén Sztambulba s vetett horgonyt a Kara-Kői Kapúszi irányában.

A TÖRÖK SZULTÁN HÁREMÉBEN.

(A sztambuli rabszolgavásár. – Három franczia együtt marad, a többinek nyoma vesz. – Kamerije szultána. – A háremi élet.)

A hajó ugyanaz volt, melyen a francziákat három évvel azelőtt a gelencsiki kikötőből Trebizondba szállították. Ott volt a hajón Karaszor bég, ott volt a piszkos örmény titkár is, noha nem a régi Szanatoglu. Még a hajóslegénység is csaknem a régi volt. Sőt a szállítmány is hasonlított a régihez. Néhány erőteljes cserkesz fiu, néhány gyönyörü, serdülő cserkesz leány és a francziák. Csakhogy a francziák most már mégsem a régiek valának. Csak sorsuk volt a régi, vagy legalább méltó a régihez.

A hajó az Aranyszarv torkolatánál Galata előtt vetett horgonyt. A francziák két napig a hajón maradtak, két napig nem volt szabad onnan távozniok, sőt az első napon a födélzetre sem jöhettek ki. Ezen a napon háromszor-négyszer is megfordult a hajó kaikja a Laleli Mahalle és a hajó között. Jól látták ezt a francziák, de nem tudták azt, hogy a kaiknak miféle nagy, sürgős -185- dolga lehet a Laleli városrészben. De nem is sokat törődtek vele. Félni nem féltek, hiszen a legrosszabb sors, mely rájuk várt, nem volt egyéb, mint hogy Karaszor bég háremszolgálatából más török főurnak, talán a szultánnak háremszolgálatába lépnek át. Csak a kiváncsiság volt nagyobb náluk mint török és cserkesz rabtársaiknál.

A harmadik napra virradóra a hajó fölszedte a horgonyt s néhány száz öllel tovább vitorlázott nyugot felé s egyúttal közelebb a parthoz, hol ismét egy csomó apróbb és nagyobb hajó között horgonyt vetett. Ugyane reggelen a francziák, valamint a többi rabok is külön-külön csapatban kiszállittattak a szárazföldre s elvezettettek a bazárba.

Ez a bazár valóságos rabszolga-árucsarnok volt ősidők óta. Az európaiak, az olaszok, francziák, németek bagnónak nevezték folyton s nevezik most is, a törökök pedig Balik-bazárnak. Ott fekszik a Laleli és Kara-Musztafa városrészek között s roppant terjedelmü nagy födött helyiségekből áll, melyeken elég titkos és jól zárható fülke van a rabok és rabnők biztos őrizetére. II. Mahmud szultán ugyan szigoruan eltiltotta néhány év előtt a személyes rabszolgakereskedést Sztambulban, de tilalmának nem lett egyéb eredménye, mint az, hogy ezentúl a vám- és rendőrhivatalnokokkal óvatossabban kell alkudni s őket jobban meg kellett fizetni mint előbb. Még a szerálj számára is igen gyakran itt vásárolták össze a szükséges szolgaszemélyzetet vagy legalább a hiányokat időnként innen pótolták. Mindezt -186- csakhamar megtudták a francziák is, a mint a bazárban elhelyezkedtek.

A bazárban eddigi urukat, Karaszor béget sohasem látták. A négy napon át, a meddig itt voltak, csak az örmény titkár volt velük. Nyilvános eladásra egyébiránt nem állitották ki őket. Minden jel oda mutatott, hogy eladatásuk kéz alatt bizalmasan intéztetett el, a miről egyébiránt csakhamar meggyőződtek.

A negyedik napon ugyanis a bazárban megjelent egy Khadimbasi a szeráljból, egy másik, szintén fényes ruhába öltözött háremi tiszt társaságában. Ez utóbbi Mehmet Koszref pasának, egyik leghatalmasabb török főurnak, a ki akkor szeraszkier volt, állott szolgálatában.

Az örmény titkár biztosan volt értesülve az óráról, a mikor az urak jönni fognak. Oda ment a francziákhoz, azokat figyelmeztette ruhájuk rendbe hozására; lelkükre kötötte, hogy a hozzájuk intézendő kérdésekre az urukhoz tanusított eddigi hűséggel és nyiltsággal feleljenek, ellenkező esetben visszaszállítják őket Trebizondba, vagy elhurczolják más, messzeeső városba, s akkor maguknak tulajdonítsák, ha sorsuk rosszra fordul. A francziák igenlőleg intettek fejükkel. Úgy gondolkoztak, semmi okuk sincs arra, hogy nehézséget gördítsenek Sztambulban leendő elhelyeztetésük útjába. Csak kiváncsiságuk nőtt e figyelmeztetésre.

De az örmény nem maradt meg a puszta szónál. A francziák rég elfelejtették már, hogy nekik pénzük is volt, mely a gaz Szanatoglunál volt elhelyezve. -187- Karaszor bég azonban nem felejtette el sem ezt, sem a trebizondi mollah által kiadott bizonyságleveleket. Az örmény elővett hét darab kis pirosszövetü erszényt, mindegyikbe aranyban beletett mintegy ezer piasztert s ezenkívül mindegyikbe beletette a mollah bizonyságlevelét s aztán egy-egy erszényt selyemfonállal mindegyik francziának nyakába akasztott.

– Ez a pénz, – úgymond, – a tiétek. A hatalmas Karaszor bég e pénzzel együtt vett meg benneteket s ezzel együtt fog el is adni. Ha egykor majd szabadok lesztek, a pénz a tiétek lesz.

Mikor a Khadimbasi és a másik háremi tiszt a bazárrekeszbe belépett: az örmény mélyen meghajtá magát s aztán sietett a rekesz ajtaját gondosan bezárni. Világosságot a rekesz felülről, a tetőablakon át kapott. Az örmény élénk taglejtéssel, magas hangon és szapora beszéddel hadarta a következő szavakat:

– Ime kegyes urak, itt vannak a híres eunukhok! Ilyenek nem találhatók sem Rumiliben, sem Anatóliában, sem Kairóban, sem Szmyrnában, sem Arábisztánban, sem a tengeren, sem a szárazföldön, sem a szigeteken, sem sehol, legföljebb a napnak fényességével ékeskedő Nagyúr háremében. Ime lássátok és vizsgáljátok meg őket. Sem nem fiatalok, a kiknek elméjük éretlen; sem nem öregek, a kiknek izmuk tehetetlen. Mindent tudnak, a mi csak szükséges. Beutaztak tizenkét országot, hűséges szolgák voltak mindenütt, tudnak írást, olvasást és mindenféle tudományokat; beszélnek napnyugoti és napkeleti nyelveken; alázatosak, mint a -188- mezőn zöldelő fűszál, mely meghajlik az előtt, a ki ráteszi a lábát, és engedelmesek, mint a teve, mely megismeri az ő urának szemmel való intését is. Ime, kegyes urak, a híres eunukhok!

Az örmény elővett egy erszényt s abból kihúzott egy levelet. Ugyanazt, melyet Gelencsikben Mussza Nukhár bej adott át Karaszor bégnek. S hasonló szaporasággal folytatá:

– Ime kegyes urak, itt az igaz levél. E híres eunukhok a muszka czárnak voltak igen drága szolgái, a ki hűségükért és ügyességükért megengedte nekik kegyelmesen, hogy eladatván és elbocsáttatván, a leghatalmasabb és legdicsőségesebb szultán véghetetlen birodalmába átjöhessenek. Ime ezen levelet aláírta a sztavropoli kormányzó Muszkaországban, túl a tengeren és túl a Kaukázus hegyeken Medvieszje nevü városban, a mely bizonyosan nagy és ékes város. E levélben pedig meg van írva, hogy e híres eunukhok az ő többi társaikkal együtt, kik már a föld alatt nyugosznak, a derék és tiszteletreméltó cserkesz Mussza Nukhár bejnek eladattak és az ő szolgáivá tétettek, a ki pedig őket az én derék és kegyes uramnak Karaszor bégnek adta el szabad, jó szándékból és nagy sajnálkozással. Az én derék és kegyelmes uram pedig Mussza Nukhár bejnek megszámlálhatatlan ezer meg ezer piasztereket fizetett, visszaadta volna ezen szolgáknak a szabadságot, -189- de ezek önkényt, szabad elhatározással és nagy lelki örömmel arra hajlottak, hogy ők a leghatalmasabb és legdicsőségesebb szultán szolgálatába beálljanak és arra magukat méltókká tehessék. Könyörögtek is a kegyes életü és véghetetlen tudományu bölcs Molláhnak Trebizondban, hogy hallgatná meg eziránt való könyörgésüket s mindazt, a mit elmondanak, foglalná írásba. A ki is engedve a könyörgésnek, mindazt, a mit előtte elmondottak, írásba foglalta. Az az írás pedig ott van mindegyik hű szolgának a nyakában, ama piros erszényben, a mint ezt ti kegyes urak, a magatok élőszemével megnézhetitek.

Az örmény gyorsan odaugrott egyik francziához, kibontá a nyakán lógó erszényt, kirázta annak tartalmát tenyerébe, az aranyat nagy vigyázattal visszatette az erszénybe s az írást oda vitte a Khadimbasihoz.

– Ime kegyes urak, – mondá, – itt a bölcs Molláh ékes írása. Ilyen írása van mindegyik szolgának nyakában. Az a pénz, mely mindegyik erszényben van, azon derék szolgák tulajdona még abból az időből, a mikor ők szabadok is lehettek volna, de ezen pénznek árát is az én derék és kegyes uram, Karaszor bég kifizette Mussza Nukhár bejnek, a miért tehát most már ez a pénz is őt illetné.

A Khadimbasi és a másik háremőr gondosan átnézte a trebizondi Molláh bizonyítványát és egyáltalán nem -190- ügyelt a fecsegő örmény szavaira. Még az sem tűnt fel nekik, hogy az örmény oly furcsán határozta meg az erszényekben levő pénznek tulajdonjogát. A Khadimbasi odament a francziákhoz s egyiket a másik után tetőtől talpig gondosan végignézte. A francziák nem szóltak az egész alku és szemle alatt egy szót sem. Lett volna ugyan az örmény hazudozására elég megjegyzésük, de semmiféle okoskodás nem változtatott volna sorsukon semmit is. Legalább előnyösen egyáltalán nem. Eszükbe jutott az is, hogy a bég a Khadimbasit valószínüleg már jól megfizette, az ellenvetések tehát legföljebb a Khadimbasit bosszantották volna.

Végre a Khadimbasi hosszas vizsgálat után Henrit ötödmagával külön állítá s ezt mondá az örménynek:

Intett az öt francziának s azzal megfordult, hogy kimenjen a bazárrekeszből. Útközben mondá Mehmet Koszref pasa háremőrének, ki szintén vitte magával a neki megmaradt két francziát:

– Tizennégyezer és ötszáz piaszternél többet ne adj a tieidért, mert én tizenötezer piasztert fizettetek ki a szaráffal darabonként.

E néhány szóból megértették a francziák, hogy egyes pasáknak nem szabad tudva és nyiltan oly drága bevásárlást tenni, mint a nagyúr háremének.

A bazárépület végén, egyik helyiségben ott üldögélt egy gazdag szaráf, pénzváltó. A Khadimbasi megállt a szaráf előtt s azt mondá neki, rámutatva az örményre: -191-

– E jámbor cselebinek fizess hetvenötezer piasztert s jőjj pénzedért holnap a Kizláragaszihoz.

– Parancsolj jó Khadimbasi, utolsó paráig mindenemet neki adom, ha parancsolod.

Itt váltak el a francziák egymástól, hogy öten a szultán háremébe, ketten pedig Mohamet Koszref pasa háremébe menjenek. Tudták, hogy egymást alig fogják valaha látni az életben. E gondolat képtelenné tette őket arra, hogy urai maradjanak a túláradó érzelemnek. Egymás nyakába borultak s hangos zokogással csókolták meg egymást. Húsz évi bajtársat, leírhatatlan közös szenvedéseknek hű részesét kellett tán örökre elhagyniok.

Alig tudtak elválni egymástól. A Khadimbasi meredt szemekkel nézte e jelenetet. A török meg nem siratja még legkedvesebb halottját sem. A vallás tiltja azt. A Khadimbasi meg nem foghatta az igazhívőhöz méltatlan emez érzékenykedést. S mégis ezúttal nem volt durva a francziákhoz.

– Nem testvérünk, hanem bajtársunk gyermekkorunk óta, – mondá Henri. – Mi hajdan keresztyének voltunk, a Jézus Krisztust imádtuk, tehát jó Khadimbasi, a mi szívünkön még mindig van egy kis érzékenység.

A Khadimbasi e szavakra gondolkodóba esett. Aztán magához intett egy hamált.

– Eredj – mondá a hamálnak – a legközelebbi Kulakhoz s hívj ide három katonát. -192-

A hamál elfutott; a kulak, a katonai őrtanya nem messze volt s a három katona fegyverrel pár percz múlva a francziák mellett állott. A Khadimbasi valószínüleg attól tartott, hogy a francziák meg találnak szökni kellő fedezet nélkül. Pedig ez bizony eszükbe sem jutott.

A bazár tömkelegéből, a Balik-Bazár Kapuszinál kiértek a tengerpartra, vagyis inkább az Aranyszarv partjára. Még egyszer látták, – fölismerték az árboczok erdejében Karaszor bég hajóját is, mely egyik eszköze volt szolgasorsuk végzetességének. A tengerparton állott a szeráljnak egy zöldes csíkú nagy, fehér kaikja, nyolczevezős csolnakja, nyolcz kaikdsival és egy kormányossal; a Khadimbasi s utána az öt franczia beült a csonakba, a katonák vissza mentek s aztán a kaik gyorsan hasítva a hullámokat, csakhamar kikötött a Jali-Kösk lábainál. Egy óra alig múlt el s a francziák különböző kapukon, kerteken, udvarokon s termeken keresztül a háremőrök laktanyájába vezettettek.

Itt a francziákat ujból megvizsgálták és pedig katonailag s orvosilag is. A vizsgálat eredménye kedvező volt, a mennyiben kedvezőnek mondható, hogy eunukhnak, háremi szolgálatra alkalmasnak találták őket. Vizsgálat után egyházi szertartás, imák és fürdők következtek; ruhájukat le kellett tenniök s többi eunukh társuk háremőri egyenruhájába kellett öltözniök. Henri és két társa azon Khadimbasi osztályába soroztatott, a ki őket a bazárban megvette; a másik két franczia pedig másik Khadimbasi alá s a háremnek egészen -193- más részébe helyeztetett, mert ezeket Henri többé sohasem látta, velük sohasem találkozott. Vagy hamar elhaltak, vagy valahogy elemésztették őket, vagy tán a szultán valamely leányának férjhezadásakor elajándékozta őket. Henrinek hónapok mulva tett minden szorgalmas kutatása és kérdezősködése eredménytelen maradt. Soha még csak hírét sem hallotta nekik. Az is lehető volt, hogy tán megszöktek vagy valahogy megszabadultak. Henri legalább e gondolatban talált némi vigasztalást. Ő és két társa tíz éven át volt lakója a Szultán háremének.

A háremi életet itt is csakhamar megismerték és megszokták. Voltaképen ez sem különbözött egyes apróbb jelenségeiben Karaszor bég háremétől. A valódi különbség csak a paloták és termek roppant számában és óriási fényében, a nők és szolgák sokaságában s az udvari hivatalok és tisztségekkel járó ünnepélyes szertartások örökös gyakorlásában állott. A hanumoknak, a szultán törvényes nejeinek s az odalikoknak élete és mulatsága, több változatossággal ugyan, de körülbelül ugyanaz volt, mint a trebizondi háremben.

Henrinek és társainak legalább egyelőre nem tünt fel a nagy különbség. Később és lassanként azonban, ha Karaszor bég háremére gondoltak, az minden tekintetben üresnek, szegénynek és néptelennek tünt fel ama hasonlíthatatlan fény, pompa és embertömeg mellett, mely a szerálji háremben otthonos volt.

A francziák a keserü élettapasztalat ösztönéhez itt sem váltak hűtlenné. Mindenekelőtt gondos figyelemmel -194- szemelték ki azokat az embereket, kiknek közvetlen hatalma alatt állottak s kiknek egyetlen szavuk vagy intésük képes lett volna őket megsemmisíteni. Ilyen volt első sorban a saját Khadimbasijok, kinek mindenben kedvére jártak s kinek a hölgyektől kapott ajándékaik egy részét mindenkor átadták, de a kinek egyúttal mindent be is súgtak mind eunukh társaikról, mind a nőkről, hacsak legtávolabbról is tarthattak attól, hogy különben a hűtlenség gyanuja érhetné őket.

Eunukh-társaik legnagyobb része tökéletes durva, neveletlen, vad, nubiai arabokból állott, kik az egymásközt való czivakodásnál, az egymás elleni árulkodásnál s az ajándékcsikarás kapzsiságánál nemesebb szenvedélyt nem igen ismertek. Ha a francziák bizalmasan közeledtek hozzájuk: ez nemcsak bizalmat nem keltett bennük, sőt gyanakodóvá tette őket. Legjobb modornak bizonyult ellenük: föl se venni őket, szóba sem állani velük, soha semmiért rájuk nem szorulni s némely apróbb ajándékokat időnként egész közönynyel vetni nekik. E modor lassankint megjuhászitotta őket annyira, hogy többé a francziák után nem leselkedtek éjjel-nappal.

A szultánt, II. Mahmudot a francziák sohasem látták. A hárempalota azon részében, hol ők voltak elhelyezve, a szultán az ő tudtokra hatodfél év alatt soha meg nem jelent. Az odalikok csevegéseiből annyit tudtak meg, hogy a szultán már öreg ember, hogy mindig ama palotákban tartózkodik, melyek az Üdvösség Kapuja mellett a szerálj harmadik udvarában feküsznek, -195- s hogy ott a háremnek közel fekvő osztályában Adile és Zelma szultánákkal s ezek udvarhölgyeivel tölti napjait, a többi hanumot pedig teljesen elhanyagolja.

A szultán ama nejét, kinek udvarában a francziák alkalmaztattak, Kamerijének nevezték. E nő egykor legelső kedvencze volt a szultánnak, két gyermeke is született tőle. A francziák azt hitték, hogy e nő nem mindig volt mohamedán. Beszélt olaszul, görögül és francziául is. Az odalikok azt suttogták volt, hogy a szultán kegyét hét vagy nyolcz év előtt örökre elveszítette, mert a janicsároknak állhatatosan pártját fogta s e miatt mind a Kizláragaszival, mind a fő muftival, mind az udvar egyéb főtisztjeivel, sőt néhány kedvencz hölgygyel is összeütközésbe jött. Annyi bizonyos, hogy több év óta a szultán nem jött közelébe. Lakosztálya a téli háremnek egyik kiszögellő palotájában volt elhelyezve, melynek tetejéről gyönyörü kilátás nyilt a Jali Köszk és Top Kapu irányában végig a Boszporuson, föl Galata irányában és Topkhanénak rettentő háztömegeire s föl egészen Dolma-Bagcséig, melynek uj palotáját, az uj Bezikhtást már ekkor kezdték építeni.

Valami százhúsz odalik s kilencz bajadér állott Kamerije közvetlen szolgálatában. Az úrnő maga lehetett már mintegy harmincz éves, de még mindig kiváló szépség. Az időt és unalmat ő is a szokott háremi mulatságokkal, lakmározással, piperével, látogatással s látogatások fogadásával, táncz és zene élvezetével, de gyakori olvasással is űzte el. Két gyermeke, mindkettő -196- herczeg, már az előző években, tíz évüket elérve, kivétetett keze alól s ettől kezdve szerette a könyveket is. Kis kézi könyvtárában olasz és franczia könyvek is voltak, több száz kötetre menők.

A francziák hamar észre vették, hogy Kamerije nem egészen keleti nő; hamar észrevették, hogy beszéli a nyugoti nyelveket. Csakhamar élénk vágy töltötte el őket az úrnőnek valahogy tudtára adni, hogy ők is nyugotiak, ők is tudnak francziául. De ennek módját nem tudták eltalálni. Az úrnőt megszólitani eunukhnak nem volt szabad, legalább nem volt szokásban; a Khadimbasit vagy társaikat kérdezni vagy megkérni egyáltalán nem merték. Ki tudja, minő féltékenység támadt volna ezekben, ha észreveszik, hogy a francziák különösen érdeklődnek valami után, a mi talán az úrnővel valamikép összefügg. Megjegyzendő, hogy az úrnő, noha az eunukhok, Khadimbasik és Kizláraga ellenőrzésének alá volt vetve, de ezen kívül lakosztályában és saját személyzete felett királynői hatalommal rendelkezett és semmi kétség sem lehetett az iránt, hogy hatalma messze elér, mert alázatos látogatói közt gyakran voltak a leghatalmasabb pasák s miniszterek nejei és leányai is.

A francziák vágya nemsokára teljesült. A mód, melyet erre választottak, alkalmasnak bizonyult. Volt az odalikok közt két fürge, szép lányka, Beie és Ezma nevü, kiket az úrnő különösen kedvelni látszott. Leggyakrabban ezek voltak az úrnő társaságában s maguk közt is gyakran értekeztek egymással. Egy ily értekezésük egyszer a francziák, illetőleg Henri és egyik társa közelében -197- történt. Henri észrevevén, hogy hangját az odalikok mindenesetre meghallják, társaival francziául kezdett hangosan beszélni. Az odalikok csakugyan egyszerre oda néztek, a mint a hangokat meghallották s Beie azt mondá társnőjének:

– Nini, az uj szolgák olyan nyelven beszélnek, mint a szultánnő, hallgasd csak, hallgasd csak.

A francziák mintha észre sem vették volna e felkiáltást, tovább beszélgettek. Beie oda ment hozzájuk:

A francziákat mosolyra gerjeszté e gyermekes kérdés. Az a két ifju leányka bizonyosan azt gondolta, hogy az a nyelv csak szultánnők számára van feltalálva. Henri azt felelte:

– Ezt a nyelvet beszéljük mi kis gyermekkorunk óta és mindaddig fogjuk beszélni, míg meg nem halunk, vagy a szultánnő ezt meg nem tiltja.

– De megtiltja ám, nekünk is megtiltja, azért mi abból egy szót sem értünk.

– De álmodni – felelt Henri – mégis csak azon a nyelven álmodunk; aztán nem tiltja meg minekünk mert nem tudja, hogy miféle nyelven beszélünk.

– Nem is tagadjuk, csak arra kérünk benneteket, ne szóljatok a szultánának.

E kérelem csak olajat öntött a tűzre. De Henri épen erre számított. A két odalik súgva-búgva eltávozott és -198- a francziák bizonyosra vehették, hogy néhány percz mulva már Kamerije értesülve lesz az ő nyelvismeretükről.

Úgy is lett. A szultána csakhamar hivatá őket a nagyterembe. E terem méltó lett volna tündérek és tündérnők számára. Padlata márvány, fehér és rózsaszínü koczkákból összeállítva, falszőnyegeinek arabeszkjei aranyból és bíborból, a terem négy sarkán négy kis szökőkút művészileg kifaragott medenczével s a medenczék pereme kirakva drágakövekkel. Kamerije szultána egy kis szofra – alacsony asztalka – előtt ült drága szőnyegen; a szofrán serbet, szakiz s egyéb női nyalánkságok. Henri és társa a szokott ünnepélyes és alázatos modorban megjelent a szultána előtt s aztán intésére háta mögött helyet foglalt.

– Micsoda nyelven beszéltetek ti Beie és Ezma előtt? – kérdé a francziákat.

Az úrnő figyelmét rendkívül lekötötte e nyilatkozat. Egész kiváncsisággal kérdezősködött a francziáktól s ezeknek a legapróbb részletig el kellett mesélniök egész életük sorsát, kalandjaik és szenvedéseik egész végtelen sorozatát.

A szultána folyton élénk érdeklődéssel hallgatá az elbeszélést. Különösen Karaszor bég háremének belső -199- viszonyairól néhány kérdést is intézett a francziákhoz. Végre őket igen értékes ajándékokkal ellátva, e szavakkal bocsátá el:

– Fönséges szultána, – mondá Henri, – ennél nagyobb boldogság minket nem érhet e földön, hanem mikor a szeráljba hozattunk, nekünk kiadatott a parancs, hogy mi csak a Khadimbasinak és Kizláragaszinak engedelmeskedünk.

– Bizonyosan elfeledték azt a parancsot kiadni, hogy a Khadimbasi és Kizláragaszi meg nekem engedelmeskedik – majd eszükbe juttatom.

A francziák eltávoztak. De legelső gondjuk mégis az volt, hogy a Khadimbasit fölkeressék, neki mindent fölfedezzenek s becses ajándékaik egy részét – mint előtte mondák: az egészet – neki átadják. Egyúttal dobtak valamiféle ajándékot eunukh társaiknak is. Ki tudja – gondolták – nem fog-e a szultána nagy kegye miatt nagy féltékenység támadni valakiben s a nők és szolgák cselszövényének e rettentő nagy palotájában, melynek benső élete kívül esik a nagyvilág figyelmén s melyet nem ellenőriz az igazságszolgáltatás semmiféle neme, a kegy nem változik-e át rájuk nézve halálos bűnné és halálos büntetéssé?

Napok és hetek múltak azonban és a francziák semmi hátrányos változást nem vettek észre. A Khadimbasi oly bizalmas volt hozzájuk, mint eddig; eunukhtársaik -200- csak úgy néztek reájuk ezentúl is, mint ennekelőtte; a szultánt és a Kizláragát ezentúl sem látták soha is. Hanem az odalikok magatartása világosan mutatta, hogy valaminek mégis történni kellett. Ezek elhalmozták, körülrajongták a francziákat bizalmukkal, kedveskedéseikkel; örökké futkostak hozzájuk, örökké a nyakukon csüngtek s ezerféle kéréssel ostromolták őket éjjel-nappal, óránként és perczenként. Alig volt az odalikok közt csak egy is, kinek az icsoglánok, azankoglánok, sőt a bosztandzsik közűl is egy vagy több ifjú férfinak arcza meg ne tetszett volna. Minden odalik képesnek tartotta a francziákat arra, hogy őt az ő Alijához vagy Rusztemjéhez közel menni vagy vele találkozni segítse. S aztán az odalikok folyton változtak.

Az idősebbek helyett folyton fiatalok s a kegyvesztettek helyett, a kikre tudniillik Kamerije valamiért megneheztelt, újak jöttek. Az újon jöttek legnagyobb része szomorúan emlékezett vissza valamely szép, erőteljes ifjúra, a ki már vagy az övé volt, vagy az övé lehetett volna. Ezek aztán csudálatos, gyakran felette ügyes, gyakran egészen gyermekes terveket főztek ki agyukban az elhagyott imádónak, vagy imádottnak értesítésére. S a francziák lettek volna hívatva mind e terveket végrehajtani. Szegény francziák: egynek sem volt már meg ifjúsága, de ha mindegyik valami csoda erejénél fogva száz ifjúságot érzett volna szívében: mind a száz talált volna édes és kimeríthetetlen foglalkozást az ifjú nők és leánygyermekek ezen bájos társaságában. -201-

A francziák társaságát különben naponként igénybe vette Kamerije úrnő. Egy alkalommal mutatott nekik egy szép aczélmetszetű arczképet, mely egy kedves arczú nőt ábrázolt.

– Pedig ez Jozefine arczképe, a ki a ti nagy császártok neje volt s a kit a császár szintén elhanyagolt egy másik nejének kedvéért.

A francziák jól emlékeztek a névre. Jozefinről egész legenda élt a hadseregben. Monteau, kit a kalmukok a Volgán megöltek, ismerte is őt személyesen s beszélt róla az uráli bányákban eleget. Most mindez eszükbe jutott a francziáknak. S az úrnőnek mindent, a mit tudtak, a legapróbb részletekig el kellett beszélniök.

Így teltek el a hónapok és az évek. Kamerije állandóan megmaradt saját palotájában, a nyári hárembe sohasem költözött át, legföljebb látogatásképen. A francziák folyton vele voltak, a Bairám-ünnepek alatt ők kísérték, szárazi vagy tengeri kirándulások alkalmával ők mindíg mellette voltak. Egyszer valahogy megtudták azt is, hogy Kamerije görög nő volt s eredetileg Mária névre kereszteltetett, de valami nagy családi szerencsétlenség alkalmával a szerálji hárem szállítóinak valamely gonosz rokona által orvúl eladatott. Mostani nevét, mely azt jelenti: a szépség holdvilága, ott nyerte a háremben. A francziáknak is nagy bizalmuk, majdnem vallásos ragaszkodásuk volt a szép és kegyes szultánnő -202- iránt s már-már azon édes remény kezdett bennük gyökeret verni, hogy ő lesz az, ki nekik visszaadja a szabadulást.

A szabadulás reményét a francziák nemcsak a szultána kegyességére alapították. Vagy legalább, midőn a honvágy erőt vett rajtuk néha, tervezgetéseik a kegyelem esélyein kívül sok más esélyre is kiterjedtek. Pár év alatt meggyőződtek arról, hogy ők a bosztandsik és azankoglánok, sőt a kapidzsik közé is könnyen elkeveredhetnek rövid időre. A szerálj szolgálatában álló ez egyének száma több ezerre ment s Henri egyáltalán nem tartotta lehetetlennek ezek közt a városba kijutni s onnan közönséges öltönyben tovább állani.

Egy másik kedvező alkalom évenként a Bairám-ünnep alkalmával állott elő, a mikor a hárem hölgyeit utczákra, térekre, csónakmulatságba, vagy valamely tengerparti köskbe kellett kisérniök s a mikor mind a hölgyek, mind a háremőrök nagyon sok szabadságot vettek igénybe.

Az agguló szultán birodalmának ügyeivel s az örökös háborukkal lévén elfoglalva, keveset gondolt a háremmel s azért itt sem oly pontos, sem oly szigoru nem volt a fegyelem, mint a hagyományok szerint régebben volt s most is kellett volna lenni. E körülmény szinte ingerelte a francziákat valamely szabadulási vállalat kitervezésére. Terveik azonban csakis üres tervek maradtak. Öreg legények voltak már, közel az ötven éves korhoz. Életük elég kényelmesnek, sorsuk eléggé biztosnak látszott s okuk egyáltalán nem volt valamely -203- véletlen vagy ügyetlenség által életüket veszélyeztetni. A felett nem kételkedhettek, a Khadimbasi abból nem csinált titkot s a háremi anekdóták egész serege világosította őket fel arról, hogy a legkisebb hűtlenség, a szökésnek bárminő kisérlete halált s úgy lehet, kínos halált von maga után. S éppen azért mind a hárman beleegyeztek abba, hogy vagy a teljesen biztos alkalmat lesik ki, vagy megvárják Kamerije úrnő önkénytes kegyelmét.

Az úrnő egyszer elő is hozta nekik úgy távolról és minden czélzatosság nélkül a szabadulást. Francziaországról kérdezősködött s midőn a francziák különös hévvel és érdekeltséggel beszéltek gyermek és ifjúkorukról, azt kérdezé tőlük:

– Haza menni? Hiszen nem vagytok ti most már francziák, hanem az én szolgáim.

– Mióta a fenséges úrnő szolgálatában állunk, – mondá Henri, – azóta nem jutott eszünkbe haza kivánkozni, de fenséged kérdésére igazán kellett felelnünk.

Később egy uj odalikkal ismerkedtek meg, kinek Dzsemile volt a neve s ki Egyiptomból, Kairóból került a nagyúr háremébe. E lányka az úrnők mulattatásának sokféle nemét ismerte; fiatal, csinos és igen virgoncz nő volt, a ki gyermekkorában Kairóban egy -204- franczia háznál, franczia nők körében töltvén néhány évet, franczia nyelven is meglehetősen tudott beszélni.

Ez egyszer a francziák előtt a nélkül, hogy ezek eredetéről tudott volna valamit, elbeszélte, hogy Kairóban egyszer egy franczia nőt bevittek Mehmed Ali háremébe, ezt azonban megtudván egy franczia nagyúr, ki a francziák szultánjának – miként ő a királyt nevezte – titkos megbizottja volt Kairóban, azt izente Mehmed Alinak, hogyha a franczia nőt el nem ereszti és ki nem adja: százezer katonával fogja őt megtámadni, városát elpusztítani s minden kincsét és háremét elrabolni. Erre Mehmed Ali a gyaurtól megijedt, Sztambulba küldött segítségért, de itt nem adtak neki, mit tehetett tehát egyebet, kiadta a franczia nőt, hanem boszujában annak fele haját lenyiratta, szemöldökéről minden festéket lemosatott s kusakját – övét – nem engedte a derekára tenni, hanem a nyakába akasztotta. Mi volt, mi nem volt igaz az odaliknak eme meséjében, mely úgy a gyaurok gyülöletét, mint a háremből való szabadulás szégyenteljes voltát czélzatosan látszott hirdetni: a francziák figyelmét mégis fölgerjesztette a mese. Ők azt fölötte természetesnek tartották, hogy a hatalmas Francziaország követének felszólítására az egyiptomi pasának engedelmeskedni kellett. Igen, de ők is francziák, ők is szolgaságban vannak, ha ők a franczia követhez fordulnának: ők is bizonyára rögtön elnyernék a szabadságot. Meg nem foghatták, hogy ez nekik eddig nem jutott eszükbe, holott oroszországi bujdosásuk közben hányszor küldhettek volna levelet valamelyik -205- franczia követnek. E töprengésüket el is mondták a legközelebbi kedvező alkalommal a szultánnő, Kamerije előtt.

– Ha nekünk, – úgymond Henri, – akkor annyi eszünk lett volna, mint most, mily könnyen megszabadúlhattunk volna csak egy levél által, melyet a franczia követhez kellett intéznünk.

– Az a levél lett volna árulótok s az a levél szerezte volna meg nektek a halált, valamint most is biztosan megszerezné, ha megkisértenétek, – mondá Kamerije.

A francziák egymásra néztek. Összevillant szemük azt jelenté, hogy az úrnőnek alighanem igaza van. Hiába, ők még mindig igen hiszékenyek.

– Azonban ne törjétek a fejeteket, – folytatá a szultána. – Egyszer, ha el nem felejtem, én alkalmat nyujtok, hogy biztosan haza mehessetek, ha éppen akarjátok.

A biztos menekülés, a veszély és üldöztetés nélküli szabadság édes ábrándja tölté el a francziák szívét. A honvágy most feszité keblüket erősen, – most legelőször, ama hatodfél év óta, mióta a szultán háremébe bejutottak. Kamerije nemes szívéről már nem egy jelenség után teljesen meg voltak győződve s bár nehezen, de mégis az öröm bizonyos jelével várták az időt, a mikor a Kamerije által megigért alkalom be fog állani.

E beszélgetés az 1839-ik év junius havának valamely napján történt. De a várt alkalom helyett váratlan és borzasztó szerencsétlenség következett be.

A TÖRÖK SZULTÁN MEGHAL.

(Ujabb aggodalmak. – A jó szultána megbukik. – Gülnár szultána. – A három franczia együtt marad most is. – Kirándulás Kis-Ázsiába – A francziák megszöknek.)

A hónapnak utolsó napján a Kizláraga kegyetlen parancsot adott ki a hárem őrizetére. Minden termet, minden folyosót, minden erkélyt, a hárempalotának a kertre nyuló minden kijáratát kettős eunukh legénységgel szigoruan kellett őrizni. A Khadimbasik mindegyike elmozdíttatott saját háremosztályának vezényletétől s mindegyik osztály más-más Khadimbasit kapott. Kamerije osztályába s a francziák és társaik élére egy czifra, fényes öltönyü, kifúrt fülü vén ethiópiai eunukh állíttatott, ölnyi magas termettel, nagy poczakkal, fekete szerecsen arczczal. Valóságos vadállat, kivel a francziák alig mertek, de alig is tudtak beszélni, mert nyelvét igen kevéssé értették meg. A nappalnak és éjszakának minden órájában kivont, élesre köszörült karddal s övében töltött pisztolyokkal járt sorba – körülnézni és fülelni minden ajtónál, ablaknál, a termeknek és folyosóknak minden szögletében. -207-

A francziák csakhamar megtudták a rettenetes változásnak okát. A szultán, II. Mahmud, nagy betegségbe esett. Halálát várták. Az odalikoknak minden táncz, zene, mulatság szorosan el volt tiltva. Kamerije úrnő folyton térdepelt és imádkozott s örökké morzsolta teszpijét. Alig vett magához valami ételt és italt, nem foglalkozott piperével sem; ültében, imádkozó helyzetében szunnyadott valami keveset, körülötte a termekben kellett lenni az odalikoknak is, kik éjszakára szintén nem fekhettek le szokott módon s úrnőjükkel együtt enteriben és kusakkal, felső női kabátban és felkötött övvel kellett virrasztaniok. A bajadérokat egy sötét kamrába zárták be, kik hajukat tépve és jajgatva mentek ki a háremből. A sötét kamra ama palotában volt, mely a szultán legbelső palotáját a hárempalotától elválasztja s mely Eszki-Mabein szeráljnak neveztetik.

Szerencsére vagy szerencsétlenségre ez az állapot csak két napig tartott. A következő napon az esti órákban Mahmud szultán meghalt s nyomban rá a háremben kikiáltatott, hogy a padisah behunyta szemeit, az Imám ül Müzlemin próféta szine elé hivatott, az Alem penah elszenderült, a Zilullah Alláhnak fényességében gyönyörködik immár s a Hunkiár az ő világverő karjait összetette. Ennek megtörténtével a hárempalotának ajtai és kapui bezárattak és beszegeztettek s az eunukhok a szultánákkal, hanumokkal, odalikokkal s mindenféle nő és férfi cseléddel együtt siralomházi foglyokká tétettek, várván, hogy az uj szultán valamennyit kivégeztesse, vagy valamely távoli palotában elzárassa, vagy ha az -208- ő végtelen kegyelmének úgy tetszenék, őket kegyeibe fogadja.

Szomoru napok következtek most a francziákra. Nemcsak rájuk, hanem az egész háremre vagy legalább Kamerije szultána udvarára. A francziáknak most volt alkalmuk egy pillanatra betekinteni a háremi cselszövények rémes titkaiba. Kamerije úrnő a halál bekövetkezte után rendkivüli tevékenységét fejtett ki. A vad éthióp Khadimbasit s valószinüleg másokat is megvesztegetve, folyton érintkezett a külvilággal s a diván tagjaival. Uj szultánná Abdul Medsid, a fiatal 15–16 éves herczeg kiáltatott ki még a hajnali órákban a halál napján. Kamerije, mint erről a francziák részint akkor, részint később értesültek, arra törekedett, hogy gyülöletének tárgya, Husszein pasa, ki a janicsárokat kiirtá, kivégeztessék, vagy legalább hatalomra ne juthasson s Sztambulba vissza ne hivassák s az agg Koszrev pasa mellőzésével Akhmed Feazi pasa tétessék nagyvezérré. Így remélte ő, hogy a háremben meg fog maradni s a Valide ellenében is, ki neki halálos ellensége volt, némi hatalmat és befolyást fog gyakorolni jövőre ép úgy, mint eddig s mint ifjú korában.

Czélját azonban nem érte el, sőt minden épen ellenére történt. A Valide szultána Khoszrevvel, Halil pasával és Husszeinnal egyetértve egy éjjeli dívánülésben uralmat vettek az új szultánon s a szultán Abdul Medsid Khoszrevet nagyvezérré, Halil pasát a hadsereg főparancsnokává nevezte ki, Husszein pasát pedig Sztambulba hívta vissza s nagy jutalmakkal és kitüntetésekkel -209- halmozta el. Kamerije, midőn ezekről értesült, földre veté magát, s haját és ruháját tépve sírt és zokogott.

Szegény francziáknak majd a szívök szakadt meg, midőn az úrnőt, kit úgy tiszteltek és imádtak s kit oly nagynak és hatalmasnak ismertek, ily nagy szerencsétlenségben s ily leírhatatlan gyötrelmet szenvedve kellett látniok. Önsorsuk, saját szabadságuk reményének eltünte eszükbe sem jutott. Szívük csak a kegyes úrnőért vérzett, kit még csak nem is vigasztalhatának. Mind e gyásznak azért kellett bekövetkezni, mert Kamerije szövetségese Akhmed Feazi, az akkori Kapudán pasa hajóhadával az egyiptomi vizeken volt s kellő időben Sztambul alá nem vitorlázhatott.

Minderről azonban Kamerije úrnő nem beszélgetett, legalább a francziáknak semmit nem mondott. Folyton imádkozott, ájtatoskodott s kedvencz rabnőit törekedett magához édesgetni. A Valide boszús volt rá s a háremi suttogó hírek szerint Kamerije szultánát szomorú végzet fenyegette: vagy a halál, vagy az eladatás. Legjobb esetben valami távol palotában vagy köskben való elzáratás, mely egyenlő volt az örökös száműzetéssel. Ez esetben néhány odalikot, kik nem kellettek a Kizláragaszinak vagy a szultánnak és a kik önkényt vállalkoztak az úrnő sorsára, kiválaszthatott magának. Kamerije három főkedvenczét, Beiét, Ezmát, Dsemilét s még hármat törekedett megszerezni – de nem nagy sikerrel. Míg sorsa eldöntve nem volt: addig a hálátlan leánykák nem igen hajtottak szavára. -210-

A francziák értesültek arról, hogy a száműzött és elzárt szultánákat szintén eunukhok őrzik s ők óhajtottak volna Kamerijével együtt távozni a szeráljból, de ez óhajtásuk kijelentése egyenes botorság lett volna. Hasonló esetekben az eunukh büntetésnek tartja a száműzött nőkkel való eltávozást s az ellenkező szándék nyilvánítása titkos összejátszás gyanúját s a gyanú a halált vonhatta volna maga után. Némán és sóvár lélekkel várták tehát azt, a mi történni fog. Csak azért könyörögtek a gondviseléshez, hogy őket ne szakaszszák el egymástól, hanem vagy együtt hagyják a háremben, vagy együtt küldjék el Kamerije úrnővel.

Julius tizedikén az úrnőnek tudtára adták, hogy a régi Beziktásba fog elvitetni és elzáratni. Tehát az ifjú szultán az ő gyermeki kedélyével mégis ellenállt a Valide akaratának s elhárítá az úrnő fejéről mind a halált, mind az eladás gyalázatát. Az odalikok mindjárt jobban hízelegtek megint az úrnőnek, de a három kedvencz közűl mégis csak egyedűl Ezma vállalkozott az úrnő követésére. Dsemilét a Khadimbasi tiltotta le, Beie pedig határozottan megtagadta.

A következő nap reggelén a francziák Kamerije úrnőt már nem találták a háremben. Éjjel az úrnőt elvitték s többé nem is látták őt soha és hírét sem hallották. Hogy az elszállítás tudtuk nélkül történt meg: ez világosan bizonyítá, hogy Kamerije úrnővel más eunukhok küldettek el. Ők a szeráljban maradtak, de legalább egyik vágyuk, hogy egymástól el ne szakíttassanak, mégis teljesült. Valószínüleg azért, mert ajándékaikból -211- mind a régi, mind az új Khadimbasi jobbnak látta őket valamennyiüket a háremben tartani.

Új és bizonytalan sors állt megint a francziák előtt. Különös úrnőjük, kinek háremosztályába beosztattak volna, sokáig nem volt. Az elhunyt szultán háremhölgyei közűl nagyon sokat elszállítottak a szeráljból s az odalikok nagy részét is a szultán elajándékozta kedvencz pasáinak. De ajándékozott el eunukhokat is, kiknek helyét azonban újak foglalták el.

Furcsa dolgot beszéltek titkon suttogva eunukhok és odalikok. Beszélték, hogy a szeráljt a katonaság megfogja támadni; hogy a janicsárok, kiket az elhunyt szultán kiirtani rendelt, összesereglenek Európából, Ázsiából, Afrikából s a földnek minden részéből, folyamok és tengerek mellől, a hova elszéledtek s mikor majd százezeren lesznek, akkor majd megtámadják a szeráljt s halálra keresik ellenségeiket, kik az elhalt szultánt ellenük felbujtották. Suttogták, hogy ugy fognak cselekedni, mint hajdan, mikor Mahmud szultán trónra lépett s mikor a janicsárok megtámadták a szeráljt s leöltek kétszáz kapidzsit, ezer icsoglánt, hatszáz bosztandsit, minden azankoglánt, minden eunukhot, minden szakácsot, szolgát, pipatisztogatót s magát a szultánt is csak a próféta zászlója, a Szandzsák Serif mentette meg, melynek árnyékába a vérittas ádáz janicsárok nem mertek belépni. Szerencsére mind e borzasztó jövendölésből semmi sem teljesedett be.

Egy másik suttogó hírnek, úgy látszik, több alapja volt. A szultánról azt beszélték, hogy az gyenge termetü -212- fiatal gyermek, ki a nőknek még csak illatát ismeri, miként a rózsa illatát; ki mindig a nők közt lakik ugyan, de azokkal csak szép regéket meséltet magának az arab és perzsa regékből; kinek még különösen kiválasztott neje nincs is, ki nem is hallgat sem a nagyvezír, sem a Kizláraga szavára, hanem a Valide szultána szavára, kinek hatalma határtalan. Beszélték, hogy a bosztandsik társaságában rózsákat ültetget s a rózsáknak mindenféle mesés nőneveket ád s hogy a rózsák és a hárem egyes hölgyei közt hasonlatot törekszik fölfedezni s ha törekvése sikerült: akkor a nőt is a rózsa nevéről nevezi. Az igaz, hogy egyik kedvencz hölgyének Malkhatun nevet adott, mely azt teszi: Asszonyok kincse.

Az év vége felé s kivált az 1840-ik évben a szultán igen sok időt töltött a háremben, a mikor a francziák Gülnár úrnő osztályába voltak beosztva, ki fiatal és rendkívül szép cserkesz nő volt.

Gülnár szultána különös szerencsének volt kegyencze, noha azt egyáltalán nem érdemelte meg. Szülői a Kaukázusnak Kutaisz nevü tartományából költöztek ki az oroszok elől s hét-nyolcz éven keresztül mindig bujdostak dél felé és nyugat felé, míg végre Nalikhánban Angora tartományában, Izmidhez három napi járó földre megtelepedtek. Gülnár, a kis lányka, voltaképen folytonos bujdosás közt nőtt fel s tizennégy éves korában oly kifejlett szépségnek tartatott, hogy híre eljutott a Márványtengerig.

Apja a vén cserkesz meglehetős szegénységben volt már. Pár lován, egy kis falka juhán, drága fegyverein -213- s szépséges leányán kivül alig volt valamije s a mindennapi életért s leányának drága ruháiért kis vagyonát is folyton adogatni kellett. Előre ki lehetett az időt számítani, a mikor vagy fegyvereit, vagy leányát kell áruba bocsátania. E fölött ugyan a vén cserkesz nem esett gondolkozóba, mert bár egy fia az oroszok elleni csatában elesett, két fia meg már a szultán szolgálatában volt, fegyvereit pedig ő, az ő erőtlen agg kezeivel többé nem igen forgathatta: mind a mellett egy perczig sem habozott inkább lányától, mint fegyvereitől válni meg. De azért abraktalan sovány lovaival s ragyogó szép leányával folyton zsémbeskedett.

Egyszer, midőn az elkényeztetett lány az öreget valami ékszerért hajszolta, ekként tört ki az öreg cserkesz:

– Ha valamely hatalmas pasa elvisz feleségül, vagy valamely örmény ád érted ötvenezer piasztert, akkor veszek neked ékszert.

– Engem pedig sem hatalmas pasa el nem visz feleségül, sem piszkos örmény meg nem vesz ötvenezer piaszterért, mert én szultána leszek.

– Bolond vagy Gülnár, mint a kinek megháborodott az elméje, szólt az öreg cserkesz; ma pedig szedd össze minden ékességedet, mert holnap már megyünk Sztambulba, viszlek a vásárra s annak adlak el, a ki több pénzt fizet érted.

– Jól van, elmegyek veled Sztambulba, elmegyek a vásárra is, de előbb engem elvezetsz a Kizláragához, ha pedig ezt meg nem igéred: hajamat összetépem, arczomat véresre körmölöm s akkor aztán elvihetsz a vásárra. -214-

Az öreg cserkesz megigérte a bolond kivánság teljesítését, noha előre látta, hogy lányával együtt úgy korbácsoltatja ki őt a Kizláraga. Az öreg cserkesz szentül azt hitte, hogy a szultán számára bizonyosan nem a földön termett, közönséges anyaszülte lányokat szerzik meg feleségül.

Épen a Ramazán első harmadán értek Sztambulba s két napi várakozás után bejutottak a Kizláraga szine elé. Míg az öreg cserkesz a nagy elfogultság miatt alig tudott pár szót szólani: addig a vakmerő lány leölté a feredsét, a felső köpenyt s levette fátyolát, a jasmakot arczáról s bátran odaállott a bámuló Kizláraga elé.

A Kizláraga szemét, száját eltátotta a leánynak csodálatos szépsége felett, alku nélkül kifizettetett a cserkesznek ötvenezer piasztert s rögtön elfogadta s felpiperéztette a szerencsés lányt.

– Apám, – mondá a leány a vén cserkesznek, – te csak menj vissza Nalikhánba, majd én tudatom veled sorsomat.

A vén cserkesz elment haza. Gülnár a Valide szultánának bemutattatott, egész testében tetőtől talpig jól szemügyre vétetett s aztán aranyos és gyémántos ruhába öltöztetve a Mindenhatóság Éjszakáján az ifjú szultánnak átadatott. Így lett Gülnár a Leilat el Kadr szűze s így lett az ő szerencséje megállapítva. Igy hallották ezt a francziák az odalikok fecsegései után, mikor Gülnár szultána szolgálatába osztattak be.

E szultána azonban meg nem becsülte, sőt fel sem vette a francziákat. Öregek, soványak és rútak voltak -215- ezek ő előtte. A váratlan és megmérhetetlen szerencse még vakmerőbbé, sőt kicsapongóvá tette csakhamar az ifjú szultánát. Alig volt tizenhat éves, már valóságos tobzódást vitt véghez odalikjaival s egy csomó fiatal nubiai eunukhkal, kiknek a mulatság közben mindenféle dísztelen mozdulatokat és ugrándozásokat parancsolt, még pedig akként, hogy mind eunukhjait mind pedig odalikjait pongyolára vetkőztette. Ajándékokkal ugyan nem fukarkodott s az ajándékot nem vonta meg a francziáktól sem, de a francziáknak az ajándékban sem hasznuk nem volt, sem gyönyörüségük. Gülnár mellől szerettek volna szabadulni, mert elgondolták, hogy a kicsapongásnak előbb-utóbb rossz vége lehet s hogy azért végre is az eunukhok lakolnak; de a szabadulás lehetetlen volt. A Kizláraga csak azért is ott tartotta őket, mert csak ők voltak egyedül, kik a nagy kegyben álló szultána bolondos mulatságaiban részt nem vettek.

A mint erről a francziák sok jelenségből lassanként meggyőződtek: gyakrabban merült fel előttük a menekülés gondolata. A mívelt, szelid és kegyes Kamerije szultána mellől talán sohasem kivánkoztak volna komolyan eltávozni, de Gülnár szultána az ő szemük előtt valóságos ellentéte volt Kamerijének. Gülnár sohase szólt hozzájuk bizalmasan. Semmi kétségük sem lehetett az iránt, hogy Gülnár sohasem fogja kieszközölni az ő szabadságukat, sőt ilyesmi soha még csak eszébe se fog jutni. Másik szultána háremosztályába átmenni nem volt lehetséges. Itt maradni testük-lelkük megúnta már Ujra megfontolták a menekülés minden lehető esélyét. -216- Most már a koczkáztatás sem látszott előttük oly visszariasztónak, mint három-négy év előtt. Megállapodtak abban, hogy a legelső kedvező alkalmat felhasználják a menekülésre.

Az 1842-ik évi Bairám-ünnep alkalmával Gülnár szultána rendkívüli mulatságot rendezett udvara és odalikjai számára. Töméntelen új és drága ruhával halmozta el kegyenczeit s furcsa színű és szabású nevetséges öltönyökkel ajándékozta meg azokat, kik nem voltak kegyenczei. A nappali mulatságok, kirándulások, körmenetek és dsámi-látogatásokban a francziák mindenütt együtt jártak Gülnár szultána udvarával. Este a szultán egy pillanatra valószínüleg látogatást tett a szultánánál, mert rövid időre a szultána visszavonult. Aztán előjövén, termei tündérileg kivilágíttattak. Ezer meg ezer viaszgyertya égett a falakon meg a csillárokban. Előjöttek a bajadérek mindenféle zeneszerrel; előjött egy csomó apró gyermek, kik mindenféle bajazzó mutatványokat adtak elő. A szultána szebb volt és gazdagabban öltözve, mint bármikor s az odalikok is ragyogtak az új és fényes öltönyökben. Egész éjjel szólt a zene és a táncz, melyben a sok étel és ital és bódítószerek után maguk az odalikok is résztvettek. Az eunukhok egész éjjel nem hunyhatták le szemeiket.

Midőn reggel lett, a szultánának furcsa ötlet fogamzott meg agyában. Volt egy ismerőse, barátnéja, Musztafa pasának neje, ki azonban Kis-Ázsiában Üszküdár mellett a Haider pasa nevű öbölnél férje köskjében lakott -217- s valamely ok miatt a tegnapi Bairám-ünnepre nem jött át Sztambulba. Gülnár szultána minden jó szokás ellenére most a reggeli órákban e barátnéját akarta meglátogatni és felverni, még pedig úgy, hogy egész udvarát viszi magával. Ez utóbbi tervről ugyan a Kizláraga lebeszélte őt, azonban látogatási szándékánál állhatatosan megmaradt.

Volt az elhalt szultán hadihajói közt egy igen szép, nagy hadihajó, melynek neve Nuszretieh volt. E név azt teszi: Győzelmes. E hajót meglátta egykor Gülnár s ideges makacssággal sürgette, hogy neki kirándulásokra ilyen alakú hajót építsenek. Sürgetéseinek ellent nem állhatva, végre építettek egy kis hajót teljesen ugyanazon színre és alakra s ugyanazon névvel, s a szultánának, miután az eredetit szeme elől elvezényelték s többé nem láthatta azt, fejébe verték, hogy a melyet látott és kivánt: ez a kis Nuszretieh hajó az, az ő kisded lőréseivel és játéknak való ágyuival. E hajónak adatott ki a parancs a háremből, hogy rögtön legyen készen a szultánát Haider pasa Iszkeleszibe átszállítani.

A hajó egy óra alatt készen állott, két szerálji kaik utána köttetett s Gülnár szultána hét vagy nyolcz odalikkal s ugyanannyi eunukhkal, kik közt a három franczia is jelen volt, a hajóra szállott.

A hajó felette lassan vitorlázott ki a tenger felé, úgy, hogy lehetett már délelőtti tíz óra, mikor az öböl előtt horgonyt vetett. Itt Gülnár úrnő az egyik kaikba szállt s magával vitte odalikjait, úgy, hogy a másik kaikra, -218- melyre véletlenül csak egyetlen idegen eunukhkal mind a francziák küldettek, csak két odalik maradt, egy Refije és egy Fatima nevű. A kaik egész személyzete három erőteljes kaikdsiből állott. A francziák ama szürke színű felső öltönyben voltak, melyet Gülnár a hajóra szálláskor parancsolt felölteni s melyet a tegnapi ünnepen kaptak tőle tréfás, vagy gúnyos ajándokul.

A szultána kaikja előre ment s a meglehetős sűrű őszi ködben elveszett szem elől, úgy, hogy a második kaik emberei azt sem láthatták, hol kötött ki a szultána. Végre ők is partot értek, de a szultána kaikjának semmi nyomát sem találták. A kaikdsik a part mellett fel és aláfelé hajtották a csónakot majd egy óráig a nélkül, hogy a másikat megtalálták volna. Végre az Ajriktsesmesszi nevű folyónak torkolatára rábukkantak s itt kikötöttek.

Az eunukok most nagy tanácskozásba merültek: mit tegyenek. A hajóhoz Nuszretiehhez addig visszamenni, míg a köd fel nem szakad, nem lehetett, de ezt nem is akarták, mert nem ez volt a parancsolat. A szultánát s Musztafa pasa köskjét meg nem találják, tehát mit csináljanak? Egyelőre legjobb lesz várakozni, miután egyebet úgy sem tehetnek. Ez volt megállapodásuk.

– Mit gondolsz Fatima odalik – kérdé Henri, – a fenséges Gülnára szultána meddig marad Musztafa pasa háremében?

– Ki tudná azt, – felelt az odalik, – talán estélig is, én addig aluszom. -219-

S csakugyan mindkét odalik éjjel egy cseppet sem aludva, csakhamar mély álomba látszott merülni.

Henri egyet gondolt. Az idegen eunukhot a kaikon hagyta s neki a vigyázatot lelkére köté, két franczia társát maga mellé vette s kilépett a szárazra, hogy a kösköt megkeresse. Sem a kaikon maradt eunukh, sem a kaikidsik nem láttak ebben semmi rendkívülit, sőt mind igen természetesnek találták ez elhatározást.

A francziák most szárazon voltak. Csakhamar meglehetős járt és széles útra akadtak, mely dél felé vezetett. Kérdésükre megtudták, hogy dél felé nem messze van Kadikői, alig egy kilométernyire. Megtudták azt is, hogy Musztafa köskje az Ajrlik folyó jobbpartján fekszik, tehát ők azt épen ellenkező irányban keresték.

Ekkor Henri körül nézett, senkit nem látott, megállt és társaihoz fordult:

Társai megrezzentek. A mámor és álmatlanság miatt a menekülési ötlet eddig eszükbe sem jutott. Mint a villám, úgy érte őket Henri szava.

– Ha akarjátok, menekülhetünk. Egyenruhánkat eltakarja a furcsa új öltözet, bambusz botunkat eldobjuk, kardunkat és pisztolyunkat eladjuk, pénzünk, ékszerünk van egy kevés, mielőtt szökésünket észre veszik, mi egy napot és egy éjszakát nyerünk, Gülnár szultána -220- nem szeretett bennünket, tán nem is rendeli meg, hogy üldözzenek. Ez a helyzet: határozzatok.

E pillanattól kezdve szökevények voltak. A háremet és annak fényességeit, a kicsapongó tündérszép szultánát s a gyönyörü odalikoknak bájos seregét sohase látták többé.

A BUJDOSÁS VÉGE.

(A Dardanellák partjain Ázsiában és Európában. – A bujdosók a keresztyének közt is szerencsétlenek. – A magyar biróság megmenti az utolsó francziát.)

A borongós, ködös őszi napot felhasználták a minél gyorsabb menekülésre. A hárem illatos levegője után jól esett nekik a nedves, őszi lég nyers tisztasága. És jól esett a szabadság, mint a vadnak, mely elhagyhatá ketreczét. A tobzódás egész éjjelén nem aludtak semmit s izmaikat még sem érezték fáradtnak. Gyorsan lépkedtek az izmidi úton, melynek magaslatairól elő-elő bukkant a tengernek kéklő tüköre. Kadikőiben csak addig állapodtak meg, míg néhány darab süteményt vettek. Ez volt az egész napi élelmük. Estére Bujukliba, egy kisded városkába értek. Inuk itt már ernyedni kezdett. Itt meg kellett hálniok. A hánt elkerülték, oda be nem mentek, hanem a helyett egy jólelkü öreg muzulmánnál kértek éjjeli tanyát és vendégszeretetet. A muzulmán azt sem kérdezte: kik, – azt sem kérdezte: mi járatban vannak. Vöröshagymával, olajbogyóval -222- s vajban sült hideg hallal megvendégelte őket s nagy szivességgel adott éjjeli tanyát. A háremi nyalánkságok után jól esett a francziáknak a kezdetleges, jó ízű parasztétek. Mély álom és teljes nyugalom után korán hajnalban fölkeltek, a reggeli imát és mosdásokat gazdájuk kedvéért elvégezték s gyorsan útnak indultak.

E napon minden különös esemény nélkül Jarinjáig értek. Itt ép úgy szállásolták el magukat, mint Bujukliban. Különös ötletük volt a nyilvános vendéglők helyett szegény muzulmánoknál venni igénybe a szívesen felajánlott vendégszeretetet. Jarinjai házigazdájuk sajátságos észrevételt tett, midőn tőle reggel elbúcsuztak. Ez sem kérdezősködött sem nevük, sem utazásuk czélja felől, hanem mikor Henri kora reggel búcsuzás után azt mondá:

– Mi rokonok vagyunk, messzeföldről jövünk, nagy kárunk esett, de nyomán vagyunk a kártevőnek s azt keressük, – e szavakra a jó muzulmán egész komolyan azt felelte:

– Jól van, jól, nem kérdezlek benneteket, tehát nem szükséges, hogy nekem olyan dolgot mondjatok, ami nem igaz. Jól látom én, hogy ti jövevények vagytok s jól tudom én, hogy ti a nagyúr háreméből jöttök és halálra kerestek valakit, a ki onnan elszökött. De ez nem az én gondom, hanem a tiétek és a szökevényé. Allah vezéreljen benneteket.

A francziák csak néztek egymásra és a muzulmánra. Mi jutott ennek eszébe? A muzulmán bizonyosan észrevette -223- belső ruhájukat és fegyverüket, bizonyosan ismeri a háremi eunukhok egyenruháját s bizonyosan erre alapítja sajátságos föltevését. Lehet, hogy tegnapi házigazdájuk is így gondolkozott. Lehet, hogy ez az oka a különösen szíves és előzékeny vendégszeretetnek. Bármiként legyen, a vén török észrevétele biztos útlevél nek látszott számukra. Szükség esetén csakugyan segithetnek magukon azzal a mesével, hogy ők titkon egy háremi szökevényt keresnek.

Szinte megörültek a francziák e fölfedezésnek. Nyugodtabb lélekkel folytatták útjokat. Önbizalom támadt bennük, noha kellő óvatossággal elhatározták, hogy e meséhez csak szükség esetén folyamodnak.

Izmidben egy pillanatig sem állapodtak meg, hanem tovább folytatták útjokat a tengeröböl mentében. Esős, hűvös napok és éjszakák jöttek, de ők csak siettek előre.

Nyolcz vagy tíz nap mulva a szökés után Lampszakiba értek a Dardanellák partján, ott a hol a tengerszoros csaknem legkeskenyebb.

Itt hosszas tanácskozás után elhatározták, hogy a szoroson át Európába eveznek. Sokáig tanakodtak, ne menjenek-e Szmirnába, vagy a szent földre, a hol tán európai s tán franczia hajót is találhattak volna, de mégsem volt bátorságuk, hónapokon át nagy hidegben és vékony ruhában utazgatni Kisázsiában és a törökök közt. Azt hitték, Európában könnyebb lesz sorsuk a keresztyének között. Pedig ebben alighanem megcsalódtak. -224-

Lampszakiból egy török halász csónakján jöttek át az európai partra egy Galatasz nevü kis falucskába, melyben törökök és görögök vegyesen laktak. Itt már nem egy jelenségből azt vették észre, hogy ama szíves vendégszeretetre, melyben oly bőven volt részük az ázsiai törökök közt, többé nem számíthatnak. Elhatározták szerény pénzkészletüknek, mely alig rugott nyolczszáz piaszterre, szaporítását s e czélból jatagánjaikat akarták eladni Gallipoliban. Kisérletük azonban csaknem veszedelmükre vált. Mind a görög, mind a török kereskedő, kinél eladásra jelentkeztek, visszautasította az üzletbe bocsátkozást. A török azt mondá, hogy inkább ő fizet, csak azt a kardot meg ne kelljen vennie; a görög pedig egyenesen kimondá:

A francziák egészen megrémülve siettek a fegyvert köpenyük alá rejteni, de egyúttal Gallipolit is minél előbb elhagyni. Itt jól ismerték a háremi fegyvereket.

Daczára a kegyetlenül hideg télnek, folytatták a menekülést, mindenütt a tengerparton. Vendégszeretet hiányában gyakran a rossz, szellős, piszkos hánokban, fogadókban kellett szállást venniök. Az 1843-ik január közepe táján mégis eljutottak Prohusztába, egy görög városba, a hol arra a nem épen vigasztaló meggyőződésre jutottak, hogy ezentúl mindent pénzen kell megfizetniök s a görögök közt munkát sem igen kaphatnak.

Furcsa álomból ébreszté fel a francziákat ez a tapasztalat. Bár ők már rég mohamedánok valának; mindamellett -225- az az ábrándos képzelet élt bennük, hogy a keresztyén népek majd méltányolni fogják az ő egykori keresztyén vallásukat s azon szomoru körülményt, mely miatt nekik Jézus Krisztustól ideiglenesen el kellett pártolniok. Néhány göröggel való értekezés s az utálatnak és megvetésnek ama jelenségei, melyekkel a görögök épen nem fukarkodtak kivált a renegátnak felismert mohamedánok irányában, annak belátására kényszerité a francziákat, hogy az idő még egyáltalán nem érkezett el rájuk nézve: multjokat felfedezni. Mint mohamedánok itt a szultán uralma alatt a keresztyén vallásra vissza nem térhettek. Ez nagy feltünést keltett volna s fogságot, fölfedeztetést, szökésük büntetését s a halált alig kerülhették volna el. De másrészről keresztyénségükkel sem igen dicsekedhettek, mert ebben a muzulmán nem érdemet, a görög pedig annak elhagyásában halálos bűnt látott. Mindezt meggondolva s a muzulmánok vendégszeretetére is számítva: a francziák lemondtak arról a tervükről, hogy menekülésüket Görögország felé folytassák, hanem e helyett sokkal czélszerübbnek látták, ha útjokat északnak, muzulmánlakta vidék felé fordítják.

Februárban minden különös eset nélkül elérték Üszküböt. Csak a nagy hideg miatt kellett sokat szenvedniök.

Az albán urak megvették tőlük mind a jatagánokat, mind a pisztolyokat. Ideje is volt már, mert pénzecskéjük teljesen elfogyott. Itt már a háremi fegyverekre senki sem ismert rá, de ezentul nem is mondhatták -226- magukról, hogy ők háremi szökevények titkos, de hivatalos üldözői.

A nagy hideg és a nagy hófuvatagok miatt Üszkübből nem mozdulhattak ki ápril elejéig. Ruhájuk itt már szennyes és rongyos szint öltött s a fegyver sem lévén kezük között, mely árulójuk lehetett volna, valóban nem kellett félniök a fölfedeztetéstől. Különböző tudakozódás és értekezés után legczélszerűbbnek látták nyugot felé Szkutarinál kimenni az Adriai-tenger partjára s ott bevárni valamely olasz vagy franczia hajót, mely őket hazájukba szállítsa.

Reményük azonban nem teljesült. Szkutariba és Dulcsinóba ugyan baj nélkül érkeztek, de franczia hajó több héten át nem érkezett s a kikötőben nem is biztatták őket, hogy hamarjában érkezni fog, – az oda jövő olasz, angol és osztrák hajók pedig útlevél és drága pénz nélkül nem vették fel őket. Nem egyszer csodálkozó, sőt gyanusitó megjegyzéseket kellett a matrózoktól hallaniok, hogy ily piszkos, koldus, vén törökök mit akarnak Ankonában, Dieppeben vagy Triesztben keresni.

Szomoruság tölté el a francziák szívét. Ime Európában vannak és keresztyének között, a hová lelkük vágya harmincz éven át vonzá, kergeté. Ime szomszédságában vannak Olaszországnak és Olaszország szomszédja Francziaországnak, az ő hazájuknak és mégis ép oly nehézségek állják útjokat, mint a kirgiz sivatagon vagy a Volga partján vagy Trebizond háremében. Pénzük is fogyatékán volt már s a munkát sem bírták úgy, -227- mint hajdanán, mint huszonöt év előtt az orosz városokban. Lehajtott fővel, csüggedt lélekkel, kialudt ábrándokkal s hanyatló reménynyel fordultak vissza a tengerpartról, hogy bujdosásukat a száraz földön, Mohamed követői közt folytassák.

Kéregetve, fáradtan, kimerülten töltötték napjaikat s bolyongtak a Csardágh sziklái közt. Nem az üldözéstől féltek immár, hanem attól, hogy reményük fogytával erejük is fogy a további küzdelemre. Oly közel Francziaországhoz, két hét alatt otthon lehettek volna már – s most ismét eltávozni a tengerpartról s évekkel löketni vissza a czéltól s ötven éves züllött korral tévedezni félvad népek között! És mégis mentek előre hogy elérjék a Szávát, mely két bujdosó francziának megadta a nyugalmat – a halált.

A lakompaki úriszéken eddig tartott az öreg francziának elbeszélése. Az elbeszélés folyamában gyakran könyek jöttek szemébe, gyakran elszorult szíve, gyakran csak ajkai remegtek, de szólni nem tudott. Szomoru emlékeknek rettentő terhe alatt gyakran görnyedett lelki ereje. Utolsó két bajtársának elvesztése volt legfájdalmasabb vesztesége.

Szemtanuk azt állítják, hogy Henri arcza teljesen hasonló volt szent Péter arczához, a mint az az utolsó vacsorát ábrázoló képen festve van. Sovány arcz, mélyen ülő okos és kedélyes szemek; rövid haj, bajusz és -228- szakál, mind teljesen ősz. Kissé hajlott sovány termet, az arcz tele redőkkel.

Sopronmegye táblabiráira mély benyomást gyakorolt az örök-bujdosónak szomoru elbeszélése. Szavait elhitték egyetlenegy táblabiró kivételével. E kivétel volt az úriszék érdemes elnöke, az ősz, öreg Badicz Endre táblabiró.

– Már én, téns úriszék – mondá – nem hiszek ennek a németnek. Vándorló legény ez, nem más, – minket csak bolonddá akar tenni ezzel a sok haszontalan mesével. Ki hinné azt el, hogy ez franczia létére még a török császárnak is eunukhja lett volna.

– Urambátyám, – mondá a fiskus, – arról meggyőződhetünk, hogy csakugyan eunukhnak való ember-e?

Rögtön behívták a vármegyének ott jelen levő physikusát, hogy az öreg csavargót vizsgálja meg s vizsgálatának eredményéről adjon nyomban jelentést.

Henrit a vármegye katonája egy szomszéd szobába vezette s ott a főorvos rögtön megvizsgálta. A szemle igazolta, a mennyire igazolhatta, a franczia előadását.

– Én nem tudom, – felelt Henri, – én Francziaországba, hazámba akarok visszatérni.

– Uraim, én harmadfél év óta vagyok Magyarországon. Voltam koldus, voltam szolga, voltam munkás, beteg és egészséges, végig jártam az országot, találkoztam katonával, pandurral, biróval, szegénynyel, gazdaggal, -229- de én tőlem soha senki sem kért útlevelet vagy igazolványt. Azt gondolom: Ausztriában és Németországban sem kérnek, kivált ha a franczia követséghez juthatok.

Henrit kiküldték a teremből. A táblabirák tanácskoztak. Szivük megesett a szegény öreg franczián. Két módja volt a segítségnek. Az egyik; a vármegye és a helytartótanács útján intézkedni, hogy a franczia hivatalos úton küldessék hazájába. E javaslat ellen fontos észrevételek tétettek. E javaslat elfogadása esetén a kihallgatási jegyzőkönyv fölterjesztendő lett volna a kormányhoz s ez esetben megtörténhetett, hogy az osztrák kormány a szökevényt kiadja az orosz kormánynak. Ezt semmikép nem akarták.

A másik módja volt az, ha Henrit mint rendes lakhely nélkül való francziát az úriszék egyenesen Bécsbe a franczia követséghez átkiséri s a követségnek figyelmébe ajánlja. E javaslat elfogadtatott.

– Maradjon ön Magyarországban. A kegyelmes herczeg gond és munka nélkül kényelmes életet biztosít, az úriszék fölterjesztésére.

– Uram, köszönöm a kegyet. Én Francziaországba óhajtok menni. Ha a nyomor és a halál fenyegető keze vissza nem riasztott, a kényelem nem tud utamban meggátolni.

Az úriszék tagjai huszonöt-harmincz huszast adományoztak a francziának s két pandurral s kötött -230- levéllel elkisértették Bécsbe, hol gróf Flahault franczia nagykövethez a minoriták terén 42. sz. alatt levő követségi palotába adták át.

A nagykövet távollétében Perier Eugén titkár vette át Henrit s olvasta el az ajánló levelet, melyet az úriszék küldött a követhez.

Szegény öreg franczia! Könyek közt, zokogva emlékezett meg társairól, kik Szibéria bányáiban, a kirgiz sivatagon, a kalmukok közt, Trebizondban s a Száva habjain hunyták le örök álomra szemeiket. A lakoma, melyet a követségi személyzet az örök bujdosó tiszteletére adott, az elhunyt bajtársak emlékének volt szentelve, de egyszersmind a nagy császár emlékének is. Henri itt kérdezte meg élénk kiváncsisággal s itt hallgatta meg élénkebb figyelemmel honfitársainak ajkáról az elbai és szent-ilonai nagy száműzött hősi történetének utolsó részleteit.

De az örök bujdosó mégis meglátta Francziaországot. Vajjon fölismerték-e otthon őt harminczhat évi szenvedés után azok, a kik egykor szerették? Vajjon elhitték-e neki életének hihetetlen történetét?

ELBESZÉLÉSEK.

AZ UTOLSÓ PALÁSTHY.

A Nagy-Mezőn levő birtokomon keskeny út vezet keresztül. A birtok a határon fekszik s az út, a mint kiér belőle, a szomszédos Fehérvármegyébe lép át. A határnál áll a Hármas-Halom; emberkézhányta kerek domb egymás mellett mind a három. Kúpját a kakukfű, árkát a vad szederinda lepi el. Századok óta áll ott a Hármas-Halom. Téritő papoktól, erőszakos nagy uraktól itt védték meg őseim az ő kis birtokukat.

Már kis gyermekkoromban hallottam a vén gulyástól, a vén Basa Szentétől, mikor rámutatott a Hármas-Halomra:

Hogy ki volt az az utolsó Palásthy s mikor halt meg és miért halt meg itt a Hármas-Halmon, azt már nem mondta a vén Basa Szente. Azt megtudtam én s elmondom röviden s egyszerű hűséggel. -234-

Palásthy Boldizsár a mi fölséges fejedelmünknek, Rákóczy Ferencznek volt vitézlő lovas hadnagya. Ott szolgált Béri Balogh Ádám csatáiban, de utoljára túl a Tiszára is elkerült és ott volt az ecsedi láp partján, mikor Majténynél feloszlott az utolsó kurucz lovas tábor. Onnan indult hazafelé s bizony esztendőbe telt, mire a sok bujdosó bajtárson s útközben való atyafilátogatáson keresztül haza érkezett túl a Dunára Mezőszentgyörgyre.

Mentéjéről minden szőr levásott, dolmányának minden zsinórja foszladozott, csizmája se sárgaszinü volt már, hanem egérszinü, tarsolyán se volt meg a czímere, már a fegyvereit is elhagyogatta imitt-amott, kit készpénzért, kit zálogban. Csak egy kurtanyelü fokos volt minden kezebelije. Csak a lova győzte még egy kissé.

Birtokait rég felosztották már Pál bátyja és Ádám öcscse maguk között. Nem is csoda. Tiz esztendő alatt csak egyszer látták, ez is régen volt; 1707-ben volt, mikor a labanczok elpusztitották a vidéket s felgyujtották a falut, a mint Béri Balogh generális maga előtt hajtotta őket. Ekkor egy napra otthon termett Boldizsár ur is; szivesen látták, de bizony csak sátor alatt, mert a ház még akkor is füstölgött s abban fejét le nem hajthatta. Másnap elment csapatjával s ettől kezdve csak holt híre szállongott haza testvéreihez s öreg édes anyjához.

Édes anyja és testvérei ott laktak a napnyugati részen a fűzfák alján abban a házban, melyet ma Márkus-háznak nevez a falu népe. Szivesen látták a bujdosó testvért, rokont és atyafit mind az egész atyafiság. De hát még a jó édes anyja, mennyit sírt az, hányszor összeölelte, csókolta nagy örömében? El sem lehet azt mondani.

Pál bátyja és Ádám öcscse másnap már előhozakodtak a birtok felől s atyafiságos jó szivvel ajánlották föl neki az igazságos osztályt.

– Majd ráérünk arra még, – szólt Boldizsár. – Táborhoz szoktam én gyermekkorom óta; meglehet, nálatok maradok, édes bátyám; az is meglehet, átveszem a jussomat és beleülök; – de most hadd nyugszom ki magamat, hadd szokjam meg köztetek, majd meglássuk, mit csinálunk.

Telt az idő. Két tél, két nyár elmulott már s Boldizsárnak még mindig nem jött meg a kedve a gazdasághoz. De nem is volt nagy kedve semmihez sem. A milyen hírek szállingóztak: azok inkább búsították, mintsem vidították. A labancz lett az úr mindenfelé. A szegény kurucznak hallgatni kellett. Dicsőséges fejedelméről se tudott bizonyosat. Megkinálták várnagysággal, de mikor bement a székvárosba körülnézni, az alispán azzal fogadta:

– No, öcsém, nem lehet ám most már káromkodni, de még csak emlegetni se szabad ám neked a pártütő fejedelmet.

Mit szólhatott volna erre? Isten megáldja viczispán urambátyám, nem várnagynak való ember vagyok én. -236- Lovára ült, haza koczogott s leült az udvaron levő nagy szilfa alá búsulni.

1715-ben a vármegye ádventi közgyülésére többen bementek a székvárosba Veszprémbe. Radó István, Baditz Zsigmond, Perczel Sámuel – mind rokonok s be ment velük Pál bátyja is.

– Édes Bódi öcsém, most már igazán vigyáznunk kell a beszédünkre. A vármegyén kihirdették a törvényeket. Az országgyülés kimondta, hogy a fejedelem csak pártütő volt s a hazának és a szabadságnak csak gonosz ellensége volt s a ki megemlékezik róla, vagy levelet ír hozzá, vagy hírt keres róla: az maga is pártütő s fejével és jószágával játszik.

Boldizsár nagy felháborodással hallotta ezt a szót és azután a fejét csóválta.

– Nem lehet az, édes Pál bátyám. Nem lehet az országgyülésen annyi kutyahitü ember. Ha pedig egy ember volt is igaz hittel az országgyülésen: halálnak kellett ott ilyen végzésre történni.

Nem nyugodott meg e beszéden Boldizsár. Elment Radó Istvánhoz, Baditz Zsigmondhoz és Perczel Sámuelhez, megkérdezte azokat is. Szakasztott azon módon beszéltek, amiként Pál bátyja.

Felnyergelt, lóra ült, átkoczogott Berhidára a szolgabiróhoz. Megkérdezte azt is. Az se mondhatott egyebet. -237-

Bement a városba az alispánhoz. Megkérte, mutassa meg neki azt a törvényt. Az alispán meg is mutatta, el is olvasta, meg is magyarázta.

Boldizsár ekkor két kezébe vette a törvényt, két szemével megnézte a király pöcsétjét és aláirását s két villogó szemével maga olvasta el azt a törvényt. És midőn végére ért: két égő szeméből kicsordultak a nehéz könycseppek s végig folytak remegő arczán, összeszoritott ajkain s fekete nyalka bajuszán. Letette a papirost s két kemény öklét mellére szoritá, hogy onnan ki ne törjön a keserü zokogás hangja. Időbe telt, mig az alispánhoz szót szólhatott.

Az alispán öreg ember volt s tanult ember. De a mint nézte az ifju kuruczot s meghallotta ezt a szót: az ő szemeibe is könyek gyülekeztek.

– Ne kérdezz, édes öcsém, én már öreg ember vagyok, én erre a kérdésre meg nem tudok felelni.

Boldizsár a menteujjával megtörülte arczát, elkövetkezett az alispántól, lova oda volt kötve a bástyához, eloldozta, felült rá s haza ment.

Ez nap volt a karácsony előtt való nap. Köd volt, dér volt, mire haza ért.

Szótlanul ette meg a karácsonyesti vacsorát. Nem igen váltott szót azzal a három-négy atyafirokonnal sem, ki vendég gyanánt tölté ott a fele éjszakát. Hanem amint az étkezésnek vége volt, oda ment az édes anyjához, megcsókolta kezét és ajkát s e szavakat mondá: -238-

– Édes lelkem jó anyám, szeretett testvéreim s rokon atyafiak! Elbujdosom. Búbánatos szivvel válok el tőletek, de el kell válnom. Az én dicső és fölséges fejedelmem idegen népek közt bujdosik, hír se jön onnan, szellő se jön onnan. Én fölkeresem, én az ő hűségére esküdtem, érte élek, érte halok. Országgyülés törvényt hozott, fejével játszik, ki hű marad hozzá. Én fölkeresem a világ végén is. És megmondom neki, hogy mi hívek vagyunk hozzá. Fejünkkel, jószágunkkal parancsol a törvény, de szivünkkel, lelkünkkel az övé vagyunk. És én az övé maradok. Édes, jó testvéreim, üljetek bele ősi örökségtekbe s az én istenem áldása legyen tiveletek. És verje meg az igaz isten, a kik azt a törvényt hozták. Holnap a mi üdvözitőnk születésén még veletek leszek istennek házában és azután bocsássatok el engem az én utamra.

A rokon atyafiak némán maradtak. Ádám, az ifjabbik testvér, sírva fakadt. Pál, az öregebb testvér, azt mondotta: »Megháborodtál Bódi öcsém.« Hanem az édes anya magához ölelte Boldizsárt, omló könyje végig folyt annak széles mellén és zokogva azt mondotta:

– Nem eresztelek, lelkem jó fiam. Én vagyok a te szülőanyád. Én nem engedem, hogy elhagyj engem és elhagyd a te hazádat.

– Hejh, édes lelkem, jó anyám! Ahol a szabadság van, ott van az én hazám s az én bujdosó fejedelmem mellett van az igaz magyar szabadság.

De nem használt ez a szó a rokon atyafiaknak. De az ő sirásuk sem használt Boldizsárnak. -239-

Karácsony első ünnepének reggelén korán fölkelt. Lovát, lószerszámát rendbe hozta. Istentisztelet után együtt étkezett anyjával és testvéreivel. Étkezés után megcsókolta, megsiratta valamennyit, lóra pattant s elindult kelet felé, a Hármas-Halom felé.

Testvérei és siró anyja kocsin elkisérték a Hármas-Halomig. Ott megálltak. Boldizsár még egyszer leszállott a lováról, még egyszer összecsókolta szeretteit. Még egyszer felállott a halmok egyikére s szét nézett a vidéken.

– Visszajövök, édes lelkem jó anyám. Esztendőre vagy kettőre karácsony napjára megint itt leszek a Hármas-Halomnál.

Ha fordult az esztendő, ha jött a karácsony, jó édes anyja korán reggel kiment a Hármas-Halomhoz. Várta bujdosó fiát. Ő akarta először meglátni.

Néhány évig elkisérték fiai, azután unokái. Ha vihar fútt, ha fergeteg dúlt, ha csikorgott: az öreg anya mindig ott volt.

Sok esztendő tölt már el. 1735-ben már gyönge volt, már beteg volt az édes anya. Az ágyat nyomta hetek óta. Egyszer azt álmodta, hogy haza jött a bujdosó fia, látta jönni messziről, a tarnóczai mezők felől fiatalon, délczegen, sárga lovon, fényes öltözetben.

Karácsony reggelén üres volt a beteg anya ágya. Hiába keresték a ház körül, a faluban. Nem találták. -240-

Fölkelt a halálos beteg, felöltözködött s a mikoron senki sem látta, kivánszorgott a Hármas-Halomhoz. Ott elhagyta ereje s leroskadt az egyik halom oldalára.

Szél fujt, csikorgó hideg volt, hordta a havat a förgeteg. De az anya meglátta a fiát messziről, a tarnóczai mezők felől, amint jött fiatalon, délczegen, sárga lován, fényes öltözetben. Még hallotta is, amint elkiáltotta: Édes anyám, édes jó anyám!

Csak a sötétség jött. Varjak repültek lomhán a falu felé, vadludak suhogtak fent a Balaton felé. Csak a szél süvöltött.

Ott találták meg az anyát holtan, hidegen, azon a halmon, melyen utoljára állott bujdosó fia oda volt borulva utolsó lábanyomára s oda volt fagyva hulló könnye!

A KI MEGHALT, MÉGIS ÉL.

Az 1861-ik év május havában sürgős dolog miatt a fővárosba kellett rándulnom.

Voltaképen Budán volt dolgom egy szerencsétlen ismerősöm ügyében. Hivatalnok volt a feloszlatott császári helytartóságnál s midőn a magyar királyi helytartótanács kineveztetett: némi pénzekről kellett volna számot adnia. Számadásával sehogy se tudott elkészülni s ezért hivatalából kimaradt, sőt szó volt arról is, hogy bűnvádi perbe fogják. Felfödözte előttem aggasztó helyzetét, engem kért meg, hogy segitsek ügyét tisztába hozni.

Nevét nem mondom meg, mert e beszély folyamában semmi dolgunk sem lesz vele. – Mindössze is csak azért hoztam elő, hogy okát adjam, vajon miért dolgoztam én nagy szorgalommal egész éjen keresztül a régi Consilium hivatalos helyiségében.

Hajnal felé rendbe hoztam számadását, amennyire lehetett s miután a sok szám és irkafirka s talán az álmatlanság kissé elkábitott, felüdülés végett kimentem a hajnali levegőre sétálni. -242-

Bár az ég tiszta volt s a csillagok már halványodni kezdtek, mindamellett a hajnal még alig kezdett pirulni a keleti égen s inkább némi halvány lilaszinü szürkeség mutatta az égnek azt a táját, honnan a nap sugáros fejét szokta felütni.

A vár utczái néptelenek voltak teljesen. Ős Buda városa nem adott még az nap életjelet. Némi zsibongás hallatszott Pest felől, de az annyira elmosódott vala, hogy a figyelmet lekötni egyátalán nem volt képes.

Párszor végig mentem a vár főutczáján a bécsi kaputól a fehérvári kapuig s végre köpenyemet a hűs lég ellen összevonva, elhatároztam, hogy Henczi szobrához leülök s itt bevárom a reggelt.

A szobor, az éj szürke félhomályába burkolózva, kisérteti rideg arczot öltött s úgy tetszett, mintha kevély merevséggel egyenesen engem nézne.

Eszembe jutott a dicsőséges ostrom, sok jó honvédnek derüs, rövid élte – véres, gyors halála. Idegeim megrezzentek, midőn eszembe ötlött, hogy ma van május 21-ike, a legdicsőbb napnak évfordulója.

Már ekkor a hajnal tünde fénye égő pirral voná be az ég keleti láthatárát s az éj homálya gyors léptekkel sietett megszökni, rengeteg erdők öblébe bujni a támadó nap királyi tekintete elől.

A nő egész teste fekete ruhával volt födve. Arczát -243- eleinte nem láthattam, mert arczczal a szobor talapzatára volt borulva. Két karjával a hideg vas oszlopot ölelte. Néma volt, mint a sirkereszt.

Lépteim zajára csöndesen fölemelte fejét s aztán lassan és szó nélkül fölemelkedve, mélán bámult reám.

Öreg nő volt, legalább a félhomályban annak látszott. Arcza fekete vala és teliden tele sebhelyekkel, forradásokkal. Úgy vettem észre, hogy balszemére világtalan is vala. Egyetlen szeme, melynek szinét nem vehetém ki, omló könyekkel volt elboritva s egész arcza és termete reszketett, mint szellőben a nyárfalevél.

Szótlanul álltam, hang nem jött ajkamra s úgy látszott, mintha a nő is hasonló zavarban lett volna.

– Keres ön itt, uram, valakit? – kérdezé. Hangja lágy, finom és fájdalmas volt, mintha látszólagos korát akarta volna meghazudtolni. Hangjáról itélve inkább fiatal nőnek gondolhatám.

– Én senkit sem keresek, én pihenni szándékoztam itt ez oszlop tövénél és ön asszonyom, ön szintén pihenni van itt talán?

Kérdésemre a nő elfordult, az oszlopra tekintett s szeméből ujra előtörtek a könyek. Néhány percznyi szünet után alig hallhatólag szólt:

– Igen, én tizenkét év óta nyugszom itt, tizenkét év óta én már halott vagyok. Emlékem itt ez a szobor. De a zászlótartó is régóta nyugoszik.

E szavakra idegzetemre az a kimagyarázhatlan levertség nehezedett, melyet mindannyiszor érezek, valahányszor -244- valamely nagy gyásznak, szerencsétlenségnek vagy bánatnak vagyok tanuja. Láttam, hogy szerencsétlen őrülttel van dolgom s azért elhatároztam, hogy visszavonulok. S hogy ez a nőre minél kevésbbé hasson zavarólag, rögeszméjéhez alkalmazkodva szólottam:

– Bocsánat, hogy önt asszonyom felzavartam hosszu nyugalmából. Ezt nem akartam tenni, álmait nem akartam háborgatni. Isten önnel. Nyugodjék békével.

– Oh nem úgy van az uram – szólt a nő – álljon meg csak és jőjjön közelebb. Ön nem hisz nekem, ön őrültnek vél engem. Jőjjön csak s nézzen ide.

Kezemet megfogta s az emléken levő névsorhoz vezeté. Itt a névsorban két névre tett figyelmessé, melyek egymás mellé valának öntve. Az egyik volt: »Freyberg Norbert kapitány,« a másik: »Mágocsy Károly kadét«.

– Olvassa csak – folytatá a nő. – Ime Norbert: ez volt az én férjem, alatta Károly: ez voltam én. Látja ön a hajnal pirulatát. Épen ma volt, ez előtt tizenkét évvel, épen így pirult a hajnal, épen így égett a hajnalcsillag, mikor mi: Norbert, a kapitány és Károly, a kadét, egyszerre meghaltunk, és azóta itt pihenünk. Itt a siremlék, itt a sirirat. De a zászlótartó is meghalt és az messze van ide!

Kezem elereszté s ismét leborult arczczal az emlék tövébe, ismét átölelé karjaival a hideg érczet, s ismét hullottak könyei visszatarthatlanul.

Mint az előttem levő szobor: oly merevedve álltam. Szólni és mozdulni lehetetlennek látszott. Néztem a -245- hajnalnak pirját és csillagát. Mindkettő kezdett halaványodni. Végre megtört az igézet s én magamhoz térve, lassan és nesztelenül elvonultam. A nő nem vett észre.

Ismerősömtől kérdezősködtem e nő után, s a mit hallottam, hűségesen elmondom utána. A kapitányról, a kadétról s a zászlótartóról fog szólani a történet. Nők, a kiket illet, tanuljanak belőle.

Villámló két barna szemét, ragyogó sima hajfürteit, pelyhedző bajuszát ha női szem megtekinté, bizony kétszer is ránézett.

A pápai akadémia jogászai rendkivül szerették s büszkék voltak reá. De nem két szép szeméért, nem hajfürtéért, nem is karjainak aczélerejéért, hanem azért, mert szelid, jó bajtárs és a mellett kitünő elme volt. Egyike azoknak, kikről a figyelmes világ azt szokta mondani: ez ifjura nagy jövő vár.

És a világnak ez egyszer igaza volt. Nagy jövő várt rá, de rövid. Szegény anyja most is siratja egyetlen gyermekét!

De 1847. őszén nem siratta még. Óh a szerető anyának örömkönyek csillogtak szemén, midőn deli termetü fiát megölelte, két piros arczát megcsókolta, fényes hajfürteit megigazitá s úgy bocsátá útnak. -246-

– Kedves gyermekem, sokszor gondolj reám, szerető anyádra. Vigyázz magadra, mintha rám vigyáznál. Ovakodjál a szép kaczér nőktől. Ezt az arczot és ezt a szivet hozd haza énnekem érintetlen.

Pesten sok jó barátja volt. Könnyelmü fiatal emberek, kik élvezték az élet örömeit s kiket rajongóvá tett a lég szárnyain terjengő koreszmék varázshatása.

Sok jó barát sok felé hivta az ifjut, de ő arczát és szivét érintetlen akarta haza vinni. Anyja volt eszében.

A Zugliget akkor is kies mulatóhely volt. Árnyas ligetei, vidám, kedves társaságai épen ifjui vér örömére voltak.

De Ákos nem találta gyönyörüségét sem az árnyas ligetben, sem a vidám társaságokban. Ha valaki kérdezte volna tőle: milyen az a Zugliget – bizony azt felelte volna: sohasem láttam én azt.

Három tagból állott a társaság. Egy fiatal osztrák katonatiszt, egy idősebb és egy fiatal hölgyből.

Az elsőt Freyberg Norbertnek hivták. Szép, szőke fiu volt valahonnan Marchfeld tájáról. Gyöngéd arcza, ábrándos szemei s szőke fürtei első pillanatra mutatták, hogy kedélyes német faj sarjadéka. -247-

A másiknak nevét nem tudom. Annyit tudok róla, hogy gouvernante volt. Sovány vala és kegyes és istenfélő és különösen figyelmes, mint minden hasonló korbeli kollegája a világon.

Azért emlitem utoljára, mert a ki az ő két szemébe belenézett, annak aztán nem igen volt kedve többé akárkire is ránézni.

Azok a nagy fekete szemek úgy lángoltak, mint a déli napfény. Tele hévvel, tele csillagokkal és sugarakat lövellve szakadatlanul. Nem volt fiatal ember, a ki e szemek pazar világát sokáig ki birta volna állani.

És az a fényes arcz és azok a duzzogó piros ajkak, és az a lombszerü, gazdag fekete haj, mint az éjfél, és az a rengő deli termet és az a fejedelmi parancsoló modor és mozdulatok!

Szegény Ákos – elfelejtette édes anyját és elfelejtkezett annak gyöngéd, bölcs és szeretetlehellő búcsuszavairól.

Megállt, leszegezve mint a tilalomfa. Szivébe futott minden vére s elözönlé keblének rejtekeit. Emlékezete megszünt, gondolatai megállottak s szemei elől elvesztek az árnyas lombok, a vidám társaságok, az erdőkoszoruzta bérczek és a világ egész mindensége.

Csak Margit nem veszett el. Ez állott előtte, ennek csillagos szemén tévedezett tekintete.

Meddig társalogtak, hová lettek barátai, mikor nyugodott le a nap, mit keresett a társaságban a katonatiszt -248- vagy mit keresett ott ő: minderről nem tudott Ákos semmit is. Beszélt-e, vagy rebegett, vagy álmodott: arra sem tudna megfelelni.

Csak a mikor a bérkocsi előállt s a társaság azon elhelyezkedett, a mikor Margit egy »jó éjt« kivánt: akkor kezdett magához jönni, akkor mondott reszketve pár szót, akkor esedezett alig hallhatóan, hogy engedtessék meg neki tiszteletét tenni a családnál.

Ha, midőn a bérkocsi már eltünt sovár szemei elől, kezében névjegyet nem vesz észre, melyre »Uj-sor-utcza 17. sz.« volt felirva, bizony azt se tudta volna, kapott-e engedelmet.

Haza ment fogadójába, megkisértette a vacsorázást, a sétát, a társaságot, az alvást – mind hiába.

Mintha napba tekintünk, bárhova nézünk utána, vagy hunyjuk be szemünket, mindenütt a nap képe áll előttünk – ugy volt Ákos Margit alakjával.

Nem volt maradása. Éjfél már elmult, kikelt ágyából, felöltözött s kiment sétálni a zajló Duna partjára.

Ennek örökös moraja, szünhetetlen futása felelt meg az ő lelkének. Mint ezüst lepel terült el a királyi folyam hullámain a szelid hold tünde fénye. Oh de ez a fény nem volt meleg s nem hatott a folyam hideg kebelébe, mint forró volt a szerelem világa s mint áthevité az az ő szivét mélysége mélyeig.

Fölnézett az égre, miriádja volt ott a csillagoknak. Kereste köztük Margit szemeit. Nem találta – hidegek voltak a csillagok. -249-

Az éj is elmult, a hajnal is elmult, a nap is fölébredett és lelke még mindig az ábrándok délibáb világában járt.

Fölkereste fogadóját. Higgadtabban kezdett gondolkodni, s hosszu-hosszu gondolkodás után kettőben állapodott meg.

»Kedves anyám! Életem fordulóponton áll, s vagy a kimeríthetetlen üdv, vagy az örök boldogtalanság várja ölébe. Anyám – egyetlen jó anyám, szeress engem ezen túl is és szeresd Margitot. Ő minden tökéletességgel föl van ruházva és én még ma fölajánlom neki szívem és egész életem – övé legyen vagy senkié. Anyám – Margit méltó te hozzád, és én méltó akarok lenni ő hozzá, imádkozzál boldogságunkért. A te imád által boldog leend a te szerető hű fiad – Ákos.«

És Ákos, mielőtt bérkocsiba ült volna, hogy Budára átmenjen, ujra elgondolkozott Margitról és szentül hitte, hogy Margit szintén róla gondolkozik.

Mert a mig a Zugligetből haza ért Margit: örökösen pattogott az élcz ajkairól. Az ő don Juanja, az ő szótlan imádója, az ő zugligeti Sigfriedje – mint mondá – volt örökös tárgya élczeinek. A gouvernante nem -250- győzött eléggé fohászkodni, Norbert nem győzött kaczagni. Kaczagni és bosszankodni a miatt, hogy Margit annyit foglalkozik Ákossal.

Mert a kapitány szerelmes volt Margitba. És Margit elfogadta a kapitány alázatos hódolatát.

Mert a kapitányra nagy érték és nagy jövő várt. Egyetlen fia volt apjának, a ki bankár és nagykereskedő vala. És a ki a sors kegyeltje egyébként, a hadi szerencse istene is emelni szokta azt.

Margit jól tudá ezt s mert lelke magas szerepre vágyott s mert szerény, bár biztos vagyonával ezt elérni nem remélé: zálogul tartá a kapitány szerelmi vallomásait, melyeknek tetemes vagyon és nagy katonai jövő adtak súlyt.

A mint Margit hófehér ágyának süppedő ölébe elrejtőzött s a mint lámpájának ernyőjét szeme elé huzta, ujra Ákos képe tünt elő képzeletében.

Nem az enyhe, családi boldogság jutott eszébe, hanem a nagy világ igézetes, csillogó pompája. Első lenni az elsők között, uralkodni divaton és imádók seregén -251- és a világot és annak minden kellemét feláldozni egy oltáron, melynek neve női hiúság.

Sokáig – sokáig gondolkozott s megnyugodott abban, hogy nem választ még most Norbert és Ákos közül. Jó lesz mind a kettő. A melyik magasabb állásra emelkedik, az lesz, a kit boldogít.

Aludjál hiú nő és álmodd meg azt, miként törik össze két szerető szív te miattad, a melyeknek egyikét sem érdemelheted meg.

Aludjál és álmodd meg azt, hogy az egyik szív fölött szerető jó édes anyának aggódó lelke őrködik.

Oh! Margit nem érti azt, mi az édes anya. Gyermek volt még, midőn elveszíté azt, a ki kormányozhatta volna a serdülő leányka szenvedélyeit. S a kik pótolták volna az anyát, csak hizelkedni tudtak a szeszélynek, nem pedig azt a gyermekérzelmek virágkertjéből kiirtani.

Szeszély és hiúság volt, mely azt súgá Margitnak, hogy egy hideg gyöngyszemet többre becsüljön egy forró könycseppnél s a divatvilág kápráztató ragyogványát a sziv minden gazdagságánál.

Szeszély és hiúság volt az, mely azt sugá Margitnak, hogy a mai napra legvarázslóbb öltönyét vegye magára, melyben ha imádója meglátja, leroskadjon lábaihoz és megcsókolja annak porát. -252-

Szeszély és hiúság volt az, mely azt sugá Margitnak, hogy a midőn Ákos tántorogva belépett, azt maga mellé ültesse a süppedő pamlag vánkosaira.

Ákos csak egy fényt látott – Margit szemeit. Csak egy hangot hallott – Margitnak zeneszerü hangját.

Ákos nem tudott felelni. Olyanformát akart rebegni, hogy az első pillanat óta csak róla gondolkozott, de hang nem jött ajkaira.

– Tegnapi találkozásunk óta – folytatá a hölgy – sokszor gondoltam önre, és valóban oly biztos volt hitem eljövetelében, hogy csalódásom fájdalommal töltött volna el.

– És hogy tetszett önnek a Zugliget? Láttam, hogy pillanatonként zavarban volt tegnap. Hova tüntek el oly gyorsan barátjai? Szerencse, hogy önt nem vitték magukkal.

– De szóljon ön, barátom, és legyen hozzám bizalommal és higyje el, hogy tegnapi találkozásunk kellemes emléket hagyott hátra nálam.

– Ön nekem valóban úgy tetszik, mintha most látott volna először nőt és most akarna nővel először beszélni. Kiváncsi vagyok – vajon eltaláltam-e?

– Eltalálta. Soha sem láttam nőt önön kivül és nem is fogok látni soha. Az élet és annak minden érdeke öntudatlan homály volt előttem és e homályt önnek megpillantása szétoszlatá. Margit – önnek felajánlom érzelmeim – fogadja el és bocsásson meg e vakmerőségért és engedje meg, hogy szivem boldog legyen annak tudatában, hogy csak önért érez, s hogy mindaz a magasra törekvés, mely szellemem eltölti, csak önért és önnek nevében vezérli életemet.

S leírhatatlan fény reszketett Ákos szemeiben a mint azok függve maradtak Margit arczán.

Margit elpirult. Mégis érezte, hogy nem méltó az ifjuhoz, ki lelkét oly tisztán ajánlja föl neki, a mint azt a teremtő hatalma és a jó anya gyöngédsége megalkotá. Mégis megvillant szivében a fájdalom, hogy ő ez ifjut játékszerül akarja fölhasználni. Mégis nő és ifju volt.

De nem jött zavarba. A pir elmult, a fájdalom elnyugodott és arczán az önérzet nyugalmas vonásai sorakoztak.

– Sommegyery úr – szólt – önnek nyilatkozatát nem fogadom és nem utasitom el. Őszinte akarok lenni s kijelentem, hogy önnek érzelmei megörvendeztettek, de rövidebb idő óta ismerjük egymást, mintsem szivem önének megfelelőleg érdeklődnék. Ezt ön nem veszi tőlem rossz néven.

– Oh nem, – felelt Ákos. – Nem veszem rossz néven, csak engedje kifejeznem azt a forró óhajtást, azt az édes reményt, hogy ön egyszer képes lesz érzelmeimet viszonozni. Oh Margit, ne vonja meg tőlem ezt a vigaszt. -254-

– Nem barátom. De tudtára kell adnom önnek, hogy szivem még érintetlen s hogy én nagyravágyó vagyok. Vannak és lesznek önnek vetélytársai, a nélkül, hogy én törekedném azok számát szaporitani s a vetélytársak a gazdagság és magas állás káprázatában lépnek fel nálam. Megvallom, ön határozottan előnyben van és én várakozni fogok, mig ön vetélytársait minden téren legyőzendi. Őszinte voltam. Megelégszik ön igy?

Ákos nem látta az önzést s nem érté a szavak hidegségét. Feszülni érzé lelkében az erőket s kijelenté hogy Margit nyilatkozatával megelégszik.

A szomszéd szobában Freyberg Norbert várakozott. Várakozott s szörnyen unta magát a jó gouvernanteval.

A mint Margit belépett, a gouvernantenak azonnal valami sürgős dolga akadt, mely miatt rögtön el kelle hagynia a szobát.

– Ah, az én vitéz kapitányom, – szólt a hölgy, mialatt mindkét kezét nyujtá Norbertnek. – Tehát ön küzd itt oly hősiesen az unalommal? Hozta isten.

– Kedves kisasszony, ön oly kegyetlen hozzám. Ime most is mióta várakozom! Én mindennap elhatározom, hogy udvarlásomat félbeszakitom, minden nap búcsuzni akarok s ha önnel találkozom, önnek közelében vagyok: minden nap le kell tennem határozatomról. – Legyen ön már egyszer kevésbbé hóditó!

– Oh nem kapitány, ily könnyen nem számolunk, Ön udvarlóm – ön és mások. -255-

– Ne szakitson félbe. Az a csinos, szőke ifju, kinek majd oly szépek fürtei, mint önéi, s kinek arczképét többször látta albumomban, Gálfy Elek. Journalista a »Hirlap« mellett. Nagy jövő vár rá – lehet követ, kormányférfi, gyorsan mehet magasra, de könnyen is bukhatik. Ettől ne féljen. Gróf Szörényi Marczell – gazdag fiu, s nevezetes család sarjadéka, de ostoba. Az ostoba udvarlót ki nem állhatom és ön nem az. Wohlrad Richard patriotája önnek, mi nagy ajánlat. Füreden ismerkedtem meg vele a nyáron; szerelmes, mint a majom, de kereskedő. Képzelje – kereskedő! És megijedne ön kereskedőtől? Nem hiszem. Folytassam még?

– Köszönöm, de nem eddig van. Ön bizonyosan látta tegnap a Zugligetben azt a barna fiatal embert, ki fölött oly jóizün nevettünk a kocsiban?

– És tud beszélni. Ő volt nálam imént, Sommegyery Ákosnak hivják, Hevesmegyéből való és nekem szerelmet vallott.

– Ön valóságos jóltevő, Margit. Soha sem hittem, hogy némának visszaadja hangját.

– Ne gunyolódjék kapitány. A vallomást meghallgattam és az megörvendeztetett engem. Házassági ajánlatot tett s én azt nem fogadtam el.

– Kár volna. Nem fogadtam el ajánlatát, mert ön jutott eszembe. Önnek gyöngéd hódolata és szives rokonszenve visszatartott attól, hogy határozzak. De kedves barátom, az ifju nagy szellemi képességekkel bir, szerelme végtelen s akaratereje ellenállhatatlan. Ismerje meg ön ellenfelét és használja föl felfedezéseimet. Ez önnek méltó vetélytársa s teljesen öntől függ, hogy lehetetlenné tegye. Legyen ön nagyobb mint ő. Ismétlem, neve: Sommegyery Ákos.

Norbert gondolkodóba esett. Szemei Margit arczán s az arcz komolyságán tévedeztek. Lelkét elboritá a tolongó érzelem.

– Oh Margit, nyujtson reményt nekem s a poklot töröm keresztül szerelmeért. Szánjon meg és ne engedjen szivében másnak is mellettem helyet.

Margit nem szólt, hanem midőn kezét nyujtá, ajkain édes mosoly játszott és szemeiben érthetetlen tűz lángja villogott.

E mosoly és e tűz előtt nem volt akarata Norbertnek. E mosoly és e tűz őrültté tevék Ákost.

A mint Margittól eljött, a mig fogadójába érkezett és azután is örökösen két eszme birkózott agyában. Margit »nagyravágyó« és »várakozni fog«. E gondolatoktól nem tudott menekedni. E gondolatok ábrándképekké nőtték ki magukat. Az a »nagyravágyás« roppant palotává emelkedett, melyben megszámlálhatlan -257- volt a pompás termek és oszlopok sora. A folyósokon egyenruhás szolgák, az előteremben magas rangu tisztelgők serege hemzsegett és a palotának és a szolgák és a tisztelgők seregének ő volt ura és parancsolója. A palota körül tündérkert pazarlá a hüvös árnyékot és a virágok szinét és illatát. És a hol legragyogóbb volt a szin, legédesebb az illat és leghüvösebb az árny: ott ült kisded márványpadon, jázmin bokor tövében Margit, a ki ő rá »várakozni fog.«

»Várakozni fog« – oh ez a két szó uj világot tárt Ákos elé, a gyötrelmek és a nagyratörekvés világát. Még nem tudta, mibe kezdjen, mily irányban haladjon, de érezte, hogy nagy erők állanak rendelkezésére – a mindenható szerelem által felkorbácsolt szenvedélyek.

»Vetélytársak«: e szó ejté legelőször gondolkodóba. Hátha ezek közül egy kiszoritja az ő emlékét Margit szivéből? Hátha Margit nem lesz képes őt megvárni s olyat boldogit, kit kegyekkel halmozott el a vakszerencse öntudatlan istenasszonya? Hátha ő csak az áldozatok számát szaporitani vallá meg szerelmét?

»Ezt a szivet hozd haza én nekem érintetlen« – ezt mondá a jó édes anya. Oh anyám – sóhajtott fel Ákos – eddig üres volt e sziv, most tele van örökforrásu érzelmekkel – most adjon tanácsot körültem lengő szellemed! Vetélytársaktól nem félek, hisz oly mélyen, mint én, nem szerethet senki! Oly magasra mint enyém, nem loboghat senki szellemének lángja! Oh anyám, hol az a pont, melyet el kell érnem, a mely méltó legyen Margithoz? -258-

– Egy ügyben – szólt a kapitány – mely engem fölötte érdekel, óhajtanék öntől némi fölvilágositást nyerni. Kérelmem a legbizalmasabb természetü s remélem, hogy ön, mint férfi, szintén olyannak fogja tekinteni.

– Ön tegnap találkozott Mágocsy Margittal s mint vettem észre, legelőször. Önben valószinüleg nem a közöny érzete támadt fel e nő iránt, mert ez alig volna lehetséges. Önt valószinüleg épen úgy meghatották e nő fölséges kellemei, mint engem s hihetőleg ön ép úgy törekedik e nő érdekeltségét fölkelteni, mint én. Vallja meg uram, így van-e?

– Tudni óhajtom s közölni önnel, hogy életem függ e nő szerelmén s megkérni önt a legszentebb érzelem nevében, hogy ha teheti, lépjen vissza. Bizalommal jöttem önhöz, kérelmem egyszerü – hiszen ön méltányolni fogja.

– Teljesen. Bizalomra bizalommal felelek. Sorsom hasonló önéhez s azért nem léphetek vissza. El vagyok határozva mindent, de mindent megkisérteni, hogy e nő szerelmét megnyerjem.

– Fájdalmas e nyilatkozat, de egy csekély örömre mégis szolgáltat okot, – arra, hogy a szokástól tán eltérőleg, önnek barátságom felajánlhatom.

E perczben kopogás hallatszott az ajtón s Ákosnak egyik fiatal barátja lépett be.

– Ah barátom, – szólt ez s kezét nyujtá Ákosnak, – köszöneted vártam, a miért tegnap a fölséges Margit kisasszonynak bemutattalak.

– No nézze el az ember, most ismét változott. Servus pajtás, te ugyan veszedelemre mentél a Zugligetbe. Egy brigáddal tehát megint szaporodott a legszebb nő tábora. Fölséges! Sajnállak barátom, de kénytelen vagyok tőled örökre elbúcsuzni, mert te ezentul élvezhetlenné váltál minden jó lélek számára. Isten veled.

Este az asztalnál, hol Ákos megkisérté a vacsorázást, néhány ifju ült és beszélgetett. Ákost nem ismerték s Ákos nem ismeré őket.

Beszélgetésük tárgya Margit volt. Épen azon tanácskoztak, miként lehetne valami látványossággal vagy valami gyöngéd figyelemmel egyik zugligeti találkozásnál Margitot meglepni. Egyikét a beszélgetőknek a pinczér több izben grófnak czimezte. -260-

Ákos nem szólt a beszélgetésbe. De figyelmét egészen elvonta a gondolat, hogy Margit oly sok ifju hódolatának tárgya. Később megnyugodott, belátván, miként ez természetes dolog.

Megnyugodott abban is, hogy Margitot meg kell érdemelni. El nem hihette, hogy találkozzék egyén, ki oly lelkesülten törekedjék erre, mint ő.

Eszébe jutott anyja is s kissé aggódott, ha vajon elhatározása tetszésével találkozik-e az ő jó anyjának.

A felelet gyorsan jött. Alig ébredett föl nyugtalan álmaiból, már jött a levélhordó, anyjától hozva levelet.

»Kedves fiam! Soraid rendkivül megleptek. Sem éj, sem nappal nem képes elvonni gondolatom attól, ha vajon választásod helyes-e? Ez aggodalmat megbocsátod a te anyádnak, és megbocsátod azért is, mert pillanatonként teljesen megnyugszik szivem, ha eszembe jut, hogy az én gyermekem szivét csak hozzá méltó nő tudá lángra gerjeszteni. Oh egyetlen fiam, ezentúl is légy hű én hozzám és engedelmeskedjél az én szavamnak. Menj végezni pályádat, s ha majd szellemed teljesen kifejlett erejével visszajösz: én leszek a te terveid legbizalmasabb és legerélyesebb végrehajtója. Mihelyt birtokaim bérbe adhatom, Budára megyek lakni, és Margitra ép úgy vigyázni fognak szemeim, mint rád. Imám és áldásom kisérjen utadon. Szerető anyád.«

Ákos összecsókolta és szivéhez szoritá a kedves sorokat. És a míg ezt tevé, hűtelen volt anyjához, mert a csók Margit nevét, a szívhez szoritás Margit szerelmét illeté. -261-

De ő nem tudta ezt. Még egyszer meglátogatta Margitot, ennek érthetetlen világu szemein még egyszer elandalgott gondolata, a legszebb kezet a világon még egyszer sikerült megcsókolnia. Engedelmet kért és kapott a levelezésre.

Meglátogatta Norbertet is. Nem félt tőle és ennek érzelmes modora felette tetszett az ő megváltozott lelkének. Megigérték egymásnak, hogy fontos mozzanatokról értesitik egymást kölcsönösen.

Ákos elment akadémiára. Nem is látta aztán Margitot sokáig-sokáig. S a mikor ujra látta, akkor már késő volt.

Uj évkor kapott anyjától levelet. Ebben tudósitva lőn, hogy anyja Budára költözött.

Norbert levele így szólt: »Tisztelt barátom! Tudatnom kell önnel, hogy ezredem, s vele én a Bácskába parancsoltattam. Tudatnom kell, mert kétes, ha vajon visszatérhetek-e valaha a csaták veszélyeiből? Ha sirom ott találnám, utolsó kérelmem lenne önhöz az: emlékeztesse néha rám Margitot és tartsa meg emlékem oly tisztán, a mily tiszta önhöz barátságom. Isten önnel. Norbert.«

Margit levele igy hangzott: »Kedves barátom! Norbert távozik, és pedig olyan harczba, mely eddig ön miatt szivében dúlt. Ön anyját igen szeretem, bár hozzám igen hideg. Ellentéte fiának. Megkértem őt, hogy tudassa -262- fiával, miként a tavaszszal, ha majd a rózsa virágzik, igen szeretném őt látni. – Alig igérte meg. Önnek szerencsétlen vetélytársai alig képesek engem mulattatni s önre rendkivül bosszankodnak, a miért önre annyiszor gondol barátja: Margit.«

»Kedves gyermekem! Margittal többször találkozám s nehezen tudtam magamat elhatározni, hogy közöljem veled a benyomást, melyet reám tett, miután azt hiszem, hogy az néked fájdalmasan esik. De az anyának bocsásd meg azt. Édes fiam, Margit nem szeret téged és nem is fog szeretni soha. Se téged, se mást. Ő szívtelen és nem méltó te hozzád. Gyakran emlitette jelenlétemben nevedet, de nem a gyöngédség, nem a szerelem hangján. Te csak úgy szerepelsz szivében, mint más. Hiúsága csak imádókat keres s a gyöngéd érzelmek nyilatkozataira élczczel válaszol. Fiam – uralkodjál magadon, Margittal te boldog soha nem leszesz. Alig tudom, mit szóljak nagyravágyásáról. Te az ő túlfeszitett igényeit soha sem tudnád kielégiteni. Egyetlen jó fiam, bocsáss meg nékem, de én nem szeretem Margitot. A napokban emlité, hogy barátjai közül többen távoznak s ő bizonyosan unni fogja magát, adnám tehát tudtodra, hogy szeretné, ha te a tavaszon Budára jönnél. Fájt e nyilatkozata. Fájt, hogy az én gyermekemet csak unalomüzésre szánta és akkor, a mikor többi barátja távozik. Gyermekem, vess számot érzelmeiddel és ne jöjj te többé Budára. Fogadd meg ezt s én rövid -263- időn visszamegyek szerény falusi lakásomra, – oda, a hol minden bokor, minden jel a te kisded gyermekkorod juttatja eszembe. Áldásom legyen veled. Szerető anyád.«

Az édes anya nem ismerte fiát. Ákosnak fájt a levél, de Margit iránti szándéka nem ingott meg általa. Margittól távolléte csöndesebbé, de mélyebbé tette a hatalmas szenvedélyt és ő lassanként arra a szilárd meggyőződésre jutott, hogy neki Margitért élni vagy meghalni kell. Bízott Margit szerelmében és bízott a sorsintéző csillagokban.

Meg is irta anyjának leplezetlenül. Gyöngéden, de határozottan. Kifejezést adott hitének, hogy anyja egykor más véleményen fog lenni.

Fejét csóválta és könyeit hullatá s imádkozott az anya, midőn e sorokat olvasá. Mert ő tudta, hogy jól lát, mert fiát siratta és az eget hivta segédül fájdalmaiban.

Hiába. Csak annyit ért el, hogy Ákos szerelmébe a bánat is belopódzott. S a bánatos szerelem velőkig hat és kiirthatatlan.

S Ákosnak bánatos szerelme s mélységes szenvedélyeinek harcza teljesen illettek a külső világhoz.

Az 1848-ik év tavasza fölmelengeté a nap sugarait és az emberek szivét. Virágillat tölté be a ligeteket és a szabadság érzete a világot.

Az államférfi dörgő szózata és a költő harczi dala szétharsogott bérczektől a tengerig s százados álmukból -264- fölrázta a sziklák lakóit és a pusztáknak tűzlelkü népét.

»Csatára, csatára!« hangzott mindenfelől s magasabb szózat varázsa dobogtatá meg a kebleket. Egy emberré vált a nemzet, egy szívvé a honfiérzelem s egy sujtoló karrá a megtámadott tűzhely védelmére fölriasztott harag.

Az elhunyt apák szelleme ujra meglátogatta az unokákat és a midőn végignézett a népen s visszatért a csillagok fölé, borongva mondá oda fönn: méltó e nép hozzám, mert most is hős és most is szerencsétlen.

És az ég édes gyermekeivé fogadta azokat, kik elhullottak csaták tüzében és mostoha anyjává vált azoknak, kik megmaradtak a nyomoruságos életre.

Mert a napoknak szelleme ragadta magával. Mert a kebelében dúló indulatoknak foglalkozás kellett: vér és halál. Mert az út, mely dicsőséghez és Margit szerelméhez vezetett, nyitva állott előtte.

Volt akadály rajta elég. Hideg, nyomor, csaták gyilkos tüze – de Ákos visszatarthatlanul ment előre.

Életéről és anyjáról rég elfeledkezett, csak Margit és a dicsőség állott előtte.

Egy év elmult és összejárta az ország minden részét, nem maradt ki egyetlen csatából és Margitról nem tudott neki hirt mondani senki.

Oh, ha tudta volna, hogy Margitra többé nem számithat! De tán jobb volt azt nem tudnia. -265-

Margit vagyonát tönkretették a háboru viszontagságai. A nagyravágyás szenvedélyeit, a hiúság éhét alig elégitheté már ki. Határoznia kellett.

Norbert visszajött a Bácskából és a budai várőrséghez rendeltetett. Védelmezni a várat és megmenteni azt, vagy meghalni kövein – ez állott Norbert előtt.

Szerelme ép oly gyöngéd és szilárd volt Margit iránt, mint annak előtte. Margit hírt sem hallott Ákosról. Bizonyosan honvéddé lett – gondolta magában – s bizonyosan meghalt, mert különben jelét adta volna életének. És ha él is: ő messze van, Norbert pedig közel.

Margit az ostrom elől bevonult a várba. Közel akart lenni vőlegényéhez. Ákos nem tudta ezt s ismerősei nem lévén Budán, minden puhatolódzása sikertelen volt. Az éj homályában megkereste a házat, a melyben Margit lakott és nem talált benne senkit. Megkérdezte a szomszédokat s ezek nem tudtak neki hírt mondani.

Norberttel szintén nem találkozhatott. Azt sem tudá, a várban van-e? A két jó barát ellenségkép állott szemközt, akár az oczeán lett volna közöttök.

Egykor gondolatokba merülve üldögélt Ákos sátora előtt, midőn egy feketébe öltözött nő közelgetett hozzá.

– Kedves anyám, te meglátogattál engem és én oly gyöngédtelen voltam te hozzád. Bocsáss meg én nekem.

– Kedves gyermekem, annyira megférfiasodtál, mióta nem láttalak. Mily barna arczszined; szenvedtél sokat, tudom; – miért nem lehettem folytonosan melletted? Oh én azt hittem, soha se látlak többé.

Nem tudott szólni, szemeibe könyek jöttek, átkarolá fia nyakát s összecsókolta arczát, mint akkor, a mikor még kis gyermek volt.

Végre csillapodtak az anyai érzelmek, a viszontlátás öröme visszatért a sziv belső rejtekébe s midőn Ákos azt kérdé tőle, tud-e valamit Margitról? egész nyugodtsággal felelt:

Édes anyja gyöngéden beszélt. – Hisz ő sejté, mit tesz az, Ákosnak tudtára adni, hogy Margit menyasszony, Norbertnek jegyese s fönn lakik a várban vőlegényével. Aggódva nézett fiára s félt a fájdalom kitörésétől, melyet Ákosnak szenvednie kelle a hir hallatára.

De a fájdalom nem tört ki. Egy mély, a sziv fenekéről felszakadott sóhaj volt az, a mit Ákos hallatott. -267-

Hanem szép égő szemei elborultak, s napsütötte két piros arcza halavány lett, mint a hold. A sziv, melyet megnyerni óhajtott, elfeledé őt. A szikla, melyre életét és boldogságát akará alapitani, szétporlott, hamuvá vált. A fény, mely megvilágitá jövőjét, kialudt. Egyszere és örökre kialudt.

– Igazad volt édes anyám. Mindig igazad volt. És én mégsem hittem neked. De csak most az egyszer nem hittem. Ugy-e megbocsátasz nekem? Először és – utoljára.

– Gyermekem, egyetlen fiam – szólt a nő, sürü könyhullatással borulva fiára – felejtsd el Margitot és légy ura fájdalmadnak. Körülötted leszek ezentul is; és ha katonai pályád véget ér, elmegyünk együtt, távol e helytől, az én kis nyugodt hajlékomba. Fiam, kedves fiam – te még boldog leszesz, értem, anyádért boldog fogsz lenni.

– Kedves anyám, hagyj magamra; – szólt Ákos a szomoruság fátyolos hangján. – Holnap reggel támadást intézünk a várra s támadás után fogunk találkozni.

Az anya eltávozott. Ákos nyugalma csalódásba ejté. Az erős férfi – azt hivé – leküzdi a fájdalom rohamait.

Nyugodt volt Margit is. Pedig nem bizott egészen Norberték fegyverszerencséjében. De jegyese volt Norbertnek. -268- Igaz, hogy Ákos néha még most is eszébe jutott.

Épen értesült valami megfoghatatlan módon arról, hogy Ákos már kapitány s az ostromló sereg között van, midőn Norbert bejelentetett hozzá s belépett.

– Ah barátom! – szólt a hölgy – épen jókor, egy kellemes ujsággal szolgálhatok.

– És oly kellemes ujság ez önnek, kedvesem? – kérdé Norbert, ki épen nem talált e hirben valami különösen örvendetes dolgot.

– Természetesen, épen arról gondolkodám, hogy ha lehetséges volna, szeretnék vele találkozni.

– Margit, ön még most is féltékenynyé tesz engem. Holnap reggel támadást intéz az ostromló sereg és Ákos valószinüleg a támadók között leend. Ha ön velem jönne, talán találkozhatnék Ákossal és engem mindenesetre kikerülne ön mellett a veszély.

– Ez érdekes lenne, Ákossal a csata hevében találkozni. Bravo Norbert, ez jó gondolat, megyek önnel.

Hiába kérte Norbert, hogy álljon el iszonyu szándékától, hiába könyörgött, hiába ijesztgeté s festé le előtte a csaták borzalmait, Margit hajthatlan maradt. -269-

– Oh Margit, – szólt – ön szerencsétlenné tesz engem. A legiszonyubb válság előestéjén kérem önt és kérem az égre és szerelmére, ne jőjjön oda, a hol a halál az úr.

Néhány percz mulva Norbert a legszebb ifjuval karon fogva ment a várparancsnokság irodájába, a hol a várőrség közé e szavakkal vétette föl társát: »Mágocsy Károly kadét.«

Minő szép volt Margit a feszes katonai ruhában! Minő mozdulatokkal ment végig az utczán! Ha imádói így láthatták volna!

Sem Norbert, sem Ákos nem tudának aludni ez éjszakán. S álmatlanságuknak nem az ágyúk szakadatlan dörgése volt az oka.

Midőn a keleti égen a hajnal lassu pirja kezdett elömleni, megszünt az ágyuszó, de megharsantak az ostromló sereg trombitái.

Ellenállhatatlan áradatként nyomult előre a honvéd mindig följebb, mindig följebb, föl a vár fokára, föl a hősi hirnek szinhelyére.

Arcza hideg volt, mint a márvány, és mosolytalan, mint a tél. Lelkéből kihalt már az életnek, a dicsőségnek, -270- a szerelemnek vágya. Kötelesség és halál: összevont szemöldökeiről e két szó volt olvasható.

Katonái jól ismerték, de soha sem látták így. Megdöbbenve tekinték halavány arczát. De nem kérdezősködtek, mentek utána.

Gyilkos tüze volt az a kartácsnak, mely fogadta őket a várhegy lejtőjén és mindenütt. Ákos nem is vette észre s katonái mosolyogva üdvözlék a tüzet.

Egy kapitány s egy ifju kadét parancsnokolt a védő seregcsapat fölött. Norbert és Margit volt az.

És Margit lángoló szeme jobban meghóditá a hadak istenét, mint Ákos halavány arcza.

Háromszor látta elbukni zászlóját Ákos a várfal ormain. Háromszor lőtték le zászlóját egymás után. Háromszor szoriták vissza csapatját.

És midőn már csapatja kétségbe volt esve, maga ugrott föl a vár falára s magasra emelvén a lobogót, előre nyomult a védő sereg sürü sorai közt.

»Utána!« orditá a honvéd s mint a szilaj förgeteg szórta szélyel Ákos mellől Norbert embereit.

S biztosnak tartá a tért, midőn uj erő jött ellene, és ezt személyesen vezette a kapitány és a kadét.

Egy iszonyu sorlövés mindkét oldalról, s midőn a füstgomoly eloszlott, rémülve látta a honvédsereg Ákost térdre esve.

Közel járt a golyó szivéhez, el is bukott bele, de -271- a zászló nyelét nem ereszté el, s annak segélyével térdre emelkedett.

Margit oda tekintett s a harczi zajon keresztül hangzó sikoltás tanusitá, hogy ő is felismerte Ákost.

Fölismerte, de késő volt már. Egy ágyugolyó Margit mellett szakitá szét Norbertet s a fölszakgatott kőtördelék eltemette Margitot. Vagy elájult, vagy meghalt, de mozdulatlan maradt.

Margit nem halt meg. Arczát eléktelenité a seb s egyik szemevilágát elveszté miatta, de nem tudott meghalni. Ez volt a büntetése.

Csendes őrület lepte meg elméjét s Norbert kapitánynak s Ákosnak mint zászlótartónak emléke örökké ott játszik képzelete előtt.

Azt hiszi, hogy önmaga is meghalt s midőn Henczi szobrán látja: »Freyberg Norbert kapitány« és »Mágocsy Károly kadet« bizvást elmondja mindenkinek:

– – – És a jó édes anya élettelen rogyott egyetlen fiának holttestére.

MIKOR A MEGVÁLTÓ SZÜLETETT…

Az öreg kapitány ott lakott a Cserháti utczában. A Cserháti utcza pedig ott nyujtózkodott végig valamelyik túladunai kis város keleti felében.

Az öreg kapitányt ismerte minden ember a városban és a városnak környékén. Volt ugyan már valami hatvan éves, hanem azért termete olyan egyenes, melle olyan domboru, bajusza olyan fekete, szeme oly tüzes és hangja olyan dörgő vala, mint az előtt harmincz évvel.

Csak szegény paraszt legény volt fiatal korában. Ágról szakadt árva, ki ugy nő fel, miként a vadfa. Futó barom megtapossa, vihar megczibálja, járó-kelő ágát metszi, soha senki meg nem őrzi s mégis felnő egyenesen, daczol a korral és a förgeteggel s koronáját emeli az égnek.

Valami nemes legényt, miért, miért nem, fültövön legyintett. Utána esett ezért a komiszárius s utána -273- küldte a vármegye pandurjait. Bizony tömlöcz lett volna a gonosz tréfa vége.

Szerencsére bekövetkezett a franczia futás. Kellett a legénység. Szüksége volt a királynak katonára, s az üldözött legény oda állt a verbunk elé.

Oda is állt, fel is csapott, felölté azt a huszárdolmányt, a mely erősebb vállakon még soha meg nem feszült.

Vésznek, viharnak oda sem nézett s komoly arczán csak akkor villant meg az örömnek lángja, ha ellenséget látott maga előtt.

Mire vége lett a harcznak s mire balkarját össze tudta törni egy kóválygó golyó, s mire mindenféle felcser a nagy sebet így-amugy behegeszté: akkorra már így szólt hozzá öreg legénye:

– Hejh vitéz kapitány uram, ilyen kézzel nem tartjuk a kantárszárat, haza kell már mennünk!

Az öreg legénynek igaza volt. A kapitány nyugdíjba ment s haza bocsájtatott.

Haza! Hol volt neki otthon? Apját, anyját soha se látta, rokonokat soha se ismert, neki mehetett a széles nagy világnak.

De nem ment neki a széles nagy világnak. Valamikor, fiatal hadnagy korában, látott egy szép lánykát, jól megnézte két kemény szemével, nem is feledte el soha. Oda tartott egyenesen, hátha még a szép leányka emlékezni fog rá.

Szíve nem csalódott és néhány hét mulva ha ép karjával átölelé azt a szép leánykát, büszkén mondhatá el: édes feleségem! -274-

Boldog volt és nyugalmas életük. A csöndes kis városba alig ért el a nagy világ zaja. Egy félszemű zászlótartó, egy recsegő hangú alezredes, egy falábu főhadnagy, egy visszavonult udvari tanácsos, egy köszvényes referendárius s a jó öreg lelkész volt minden társaságuk. No meg a kis Kálmán gyerek, a ki erős volt mint a vasék és nagyokat kurjantott, mint az erdei rigó.

Ő volt atyjának minden öröme és apjának minden reménysége. Sokszor mondta az apja, ha egy csatát kellene elveszteni vagy ezt a gyereket, bizony el nem tudná gondolni, melyiket válaszsza.

Hát még mikor szegény anyja meghalt s kikisérték a temetőbe a kerek kápolna mellé!

A vén katona akkor ejté az első könyet és az a marczona szív akkor fájt először keserűen.

De megvolt még a kis Kálmán, kinek arczán felismeré a kapitány a jó anyának minden arczvonását. Oh ezt a gyereket többé sohase ereszti el maga mellől.

Csakhogy az a gyerek tizennyolcz éves suhanczczá nőtt már fel és az 1848-ik évről szólt a kalendárium és a fiatal szíveken egy furcsa érzés rezgett végig, mint végigrezeg a szellő az erdők lombjain.

Egy nyári napnak reggelén mámoros arczczal állit be Kálmán az öreg kapitányhoz. Nem bortól és szerelemtől, hanem álmatlanul átvirrasztott éjszakától volt mámoros arcza.

– Apám, az Al-Tiszánál ráczok ölik, gyujtogatják a magyart, elmegyek honvédnek. -275-

Az öreg kapitány botot faragott nagy gondosan egy vadkörtefa ágból. Kést és faágat csöndesen félretett a kis asztalra, a mint fiának halavány arczát meglátta és rezgő hangját meghallotta.

– Szamár vagy édes fiam. A királynak van katonája, a vármegyének van katonája, a főispánnak és a püspöknek van katonája, a nemzetnek pedig nincs. A ki valami, az valami, a ki pedig semmi sem, az csavargó és betyár. Mi akarsz te lenni?

A vén kapitány felállt, kezébe vette a vadkörtefát s így szólt szép csöndesen gyermekének.

– Anyád két hónapja hagyott el, azt megcsókoltam; te most akarsz elhagyni, téged e darab fával csaplak agyon.

A fiu egy pillanatig meredt szemekkel nézett apjára s aztán az ajtóhoz tántorodott és két szemét befogta két kezével.

A vén kapitány oda ment gyermekéhez, megfogta a kezét s kilóditotta a pitvarba.

Furcsa idők jártak. Valakinek eszébe jutott a nemzetőrség ott a kis városban. Mindenféle szabó, csizmadia, kéményseprő, patikárus tanulta a katonadolgot a piacz közepén. Ha a vén kapitány meglátta őket, akkorát kaczagott, hogy hangja elhallatszott még a kálváriára is.

A félszemü zászlótartó, a recsegő hangu alezredes, a falábu főhadnagy, a visszavonult udvari tanácsos s a köszvényes referendárius gyakran összejöttek az öreg kapitánynyal és mondtak neki hajmeresztő dolgokat.

Az országgyülés összeveszett a koronás királylyal. A paraszt nem lesz többé paraszt és a nemes ember nem lesz többé nemes ember. Kétféle katona lesz ezentul az országban. Hétköznapi és vasárnapi. A hétköznapi katona lesz a császár katonája, a vasárnapi katona lesz a nemzetőr és a honvéd. Rácz és oláh öli a magyart a császár nevében s Jellasics átjött a Dráván, hogy elfoglalja ezt a mi országunkat.

Csak hallgatta mind ezt az öreg kapitány. Csak csóválta a fejét e nagy dolgokon. Csak szeretett volna századja élére állani és azt a mindenféle kasza-kapakerülő, népámitó, királyával ellenkező országgyűlést széllyel verni.

Egyszer az a Kálmán gyerek egész nap nem szólt egy szót sem. Könyveit összerakta, összekötözgette, rajztábláját a sarokba állította, mindenféle penzumokat és irományokat elégetett, s aztán szépen bement apja szobájába. -277-

– Apám, el kell mennem honvédnek. Tanulótársaim már mind a csatatéren vannak, ki Jellasics ellen, ki Szent-Tamásnál. Én sem maradhatok többé itthon.

– Édes fiam, tudod, hogy én hű szolgája voltam uram királyomnak teljes életemben. Tudod, hogy mind én, mind te az ő kenyerét eszszük, s hogy ha te beállasz a lázadók közé: én kenyerem, rangom, becsületem vesztem. Mit akarsz? Nem a mindennapi kenyér bánt engem. A gazdátlan eb is elél, a meddig elél. De nézd ezt.

Az öreg kapitány levette kardját a szegről s hüvelyéből kivonva fia elé tette. És az almáriom belső fiókjából kivett három érdemrendet és azt is a fia elé tette. És aztán erős dörgő hangon folytatá:

– Annak a kardnak az éle tizenhét helyen van kicsorbulva. Azt az érdemrendet fölséges császárom és királyom az ezred előtt akasztá mellemre, mikor Rosé generálist levágtam és hat ágyuját elfoglaltam. Ha azt akarod, hogy azt a kardot előttem törjék ketté s azt az érdemrendet a szemem közé vágják, eredj lázadónak.

– Ne sírj fiam. Szegény paraszt fiú voltam, apátlan és anyátlan árva. Az a kard lesz egykor minden örökséged tőlem és nevemnek becsülete.

Az öreg kapitány visszaakasztá kardját a szegre, s érdemrendjeit nagy gondosan tiszta papirba burkolva visszatette az almáriom belső fiókjába. -278-

És elgondolkodott. És elgondolta, ha most annak a fiúnak jó anyja még élne, mennyi szomoruságot okozna az a fiú annak. Vagy talán nem okozna, mert hiszen anyját el nem hagyhatná a világért sem.

A fiú nem szólt többé háborúról. Szótalan volt és szomorú. S szomorún következtek egymásután a napok.

Karácson előtti estén ott volt az öreg kapitánynál a félszemű zászlótartó, a falábu főhadnagy és az öreg lelkész.

A falábu főhadnagy diadalérzettel közlé, hogy az ország fővárosából futnak a rebellisek; hogy egy seregük fönt a Kárpátokban elveszett a hidegtől; hogy a zürzavarnak immár vége lesz nemsokára.

A jó öreg lelkész, midőn késő este elbúcsuzott és haza ment, áldást mondott a házra, hol apa és fiú úgy szeretik és úgy becsülik egymást e szomorú zürzavaros világban is.

– Szegény jó anyádnak ez volt legnagyobb ünnepe, Mikor a megváltó született. Öröme ilyenkor oly tiszta volt. Holnap reggel édes fiam, megleplek valamivel, a mi téged boldoggá tesz.

Reggel korán fölkelt és díszruhájába felöltözött az öreg kapitány. Érdemrendjeit nagy gonddal feltűzte mellére. Várta fiát. -279-

Az öreg kapitány bement a fiú szobájába. Az ágy felbontva, de érintetlen. A fiú alsó és felső ruhái gondosan sorba rakva asztalon és széken. Az ágynak vánkosán egy nyitott levél. A levélben irva:

»Édes jó atyám! El kellett mennem. Szegény hazánkat védelmezni kell. Mindent itthon hagytam, mit te vettél nekem. A császár pénzén vetted. Édes jó atyám bocsáss meg. Becsületed és neved megkimélem. Csak szíved tudja, hogy én fiad vagyok, én nem mondom azt senkinek. Akkor nem bánt téged senki. Anyám sírkövét megcsókolom, mielőtt eltávozom. Isten veled.«

Az öreg kapitány elolvasta ezt a levelet. És körülnézett s nem látta a gyereket sehol. És szemeit elfutotta a vér és mellét a fájdalomnak hörgő hangja akarta ketté szakitani. Ugy állt egy pillanatig felborzadott hajjal.

S aztán mint villám ugrott kardjához, mezitelen karddal sulyos lépésekben ment ki a szabadra.

Künn viharzott a hófergeteg. Üvöltött a szélvész és a fák csikorogtak sulyos keze alatt. Az utczák néptelenek voltak.

Az öreg kapitány végig tekintett az utczán kelet felé és nyugat felé. Nem látott senkit.

Hajadonfővel volt. A csapkodó hópelyhek belekapaszkodtak fekete bajuszába, fekete szemöldökébe és fekete hajába. És bajusz, szemöldök és haj fehér lett a hótól vagy a megfékezhetlen indulattól. Nem ismert volna rá még a házi eb sem. -280-

Elindult kelet felé. Az utcza végén volt a temető. A temetőbe indult. A temetőben feküdt az anya, ott kereste a fiút is. Lángoló haraggal és kivont karddal kereste ott. Lompos kutyája tétovázva törtetett utána.

A temető mellett országút, az országút mellett szérü volt. A szérün szalmakazalok, a kazalokon varjak gubbaszkodnak. És a temető keresztfái is telvék valának a tél fekete madaraival.

Az öreg kapitány lábai alatt csikorgott a hó. A zajra fel-felröppent egy-egy madár. A lompos kutya utána tekintett a felröppenő madárnak, az öreg kapitány nem vette azt észre.

Megállt az anya sirkövénél. A sírkövön nem látszott a fiú búcsucsókjának nyoma. A vihar elfútta onnan.

– Itt volt – hörgé az öreg kapitány. – Hova lett innen? Asszony, add elő a kölyket.

És a kard leesett a földre. És az öreg kapitány két szeméből kicsordult a köny. És inai megtörtek a sírkő előtt s az öreg ember forró homloka oda tapadt az eltemetett anyának hideg sírkövéhez. A sírkő nem adta elő a kölyket.

A lompos kutya nem értette a dolgot. Szaglálódni kezdett s nyomról-nyomra bukdácsolva kiment a temetőből, átfutott az uton s oda állt egy szalmakazal elé. A kazal déli oldalán egy szűk, sötét üreg tátogatott. Az üreg előtt a kutya elkezdett üvölteni. -281-

Az üvöltés hangjára felvetette marczona fejét az öreg kapitány. Egy gondolat czikázott át agyán, felugrott a sírkő mellől s rohant a kazalhoz.

Az öreg kapitány dühösen furakodott az üregbe s vasmarokkal megragadva egy mezitelen gyermekvállat, kilökte a csikorgó fagyra.

Erzsike volt, a koldusleányka. Étlen és ruhátlan, édes szó és meleg hajlék nélkül a szalmakazalban tölté a gonosz éjszakát. Félig fagyva, félig halva, mégis felsikoltott a rettentő ember keze alatt s aztán erőtlenül összeesett.

Az öreg kapitány meredt szemekkel dőlt a kazal oldalához. Szegény koldusleányka ott vonaglott lábai alatt. A bámészkodó lompos kutya végig szaglászta kékülő ajkait, dermedt kezecskéjét, jégsebzette mezitelen sovány lábacskáját. És azután végig-végig nyalogatta, mintha föl akarta volna melegiteni.

Az öreg kapitány magához tért. Oda lépett a lánykához s elrugta a kutyát mellőle. És aztán lehajlott és gyöngéden fölemelte és karjaival betakarta a didergő gyermeket.

– Enyém ez a gyermek s nem a tiéd, – szólt a lompos ebnek, mely kiváncsian nézte a kolduslánykát az öreg kapitány karjai közt. -282-

Az öreg kapitány visszament a temetőbe, az édes anya sírkövéhez. És megmutatta a kolduslánykát a hideg sírkőnek és megcsókolta mindakettőt.

Aztán fölvette a földről a hideg kardot. S a hideg kardot és fagyos leánykát haza vitte fölmelegült szívvel. A lompos kutya vígan ugrándozott előtte.

A félszemü zászlótartó, a recsegő hangú alezredes, a falábu főhadnagy csodálkozva nézték, a mint az öreg kapitány a kolduslánykát megmosdatá, fésülgeté, csókjaival melengette, meleg ruhába felöltöztette s cziczomával ékesgeté.

Mikor a lányka már vidáman mosolygott a meleg kályha mellett, azt kérdé tőle az öreg kapitány:

– Nem hallottam egész éjjel, hanem éjféltájban minden fekete madár felröppent ülőhelyéből és csunya károgásuk fölvert az álmomból.

Az öreg kapitány nem beszélt többé a fiúról, a ki elszökött, a ki apját elárulta, a kit apja megátkozott, a ki nevét is eltagadta, s a kit karácsony éjszakáján csúf fekete madarak károgása üldözött el anyjának sírkövétől. Nem beszélt róla soha.

Aztán szive bezárult és könyei elapadtak. És megtörlé arczát s fölnézett az égre. Az égnek nem volt csillaga; a vihar, a förgeteg volt az égen is az úr.

A várostól negyedórányira magas domb fekszik. E dombról még egyszer visszanézett arra a városra, a melyben a szülőházat, a gyermekemlékeket, a soha vissza nem térő ifjú boldogságot, a szerető, de haragos apát hagyta.

Szemeiből még egyszer kicsordult a köny. Megijedt e könytől. Hisz ő honvéd akar lenni. Hirtelen letörlé s szilárd lépésekkel ment szemközt a süvöltő viharnak.

Hetekig bujdosott. Éjben, fagyban nyugta nem volt. Farkasok tanyáján, győző ellenség csapatain keresztül törekedett eljutni a honvéd fővezérhez. Üldözött az üldözöttet, bujdosó a bujdosót keresi fel. Lábbelije rongy, ruhája foszlány, zsebe üres, szíve telve szent fogadással: így jutott el a fővezérhez.

A fővezér hideg, komor ember vala. Szerette a katonát, de nem szerette az éretlen gyerkőczöt és az üres lelkesedést. Mikor Kálmánt meglátta és látta gyermekarczát s vihartépte rongyos öltönyét, haragosan mondá neki:

– Táborom nem kórház s én nem vagyok iskolamester. Eredj haza a meleg kályha mellé s tanulj írni és olvasni. -284-

Másnap már megtanulta, hogy kell bánni a puskával és aztán azt is megtanulta, hogy kell játszani a halállal. De a nevét meg nem mondta senkinek.

Végig küzdött minden csatát. És szerzett hírt és dicsőséget, bajtársaktól elismerést, szép asszonyoktól hódolatot, nemzetétől kitüntetést – de a nevét meg nem mondta soha.

És kapott sebet is. A debreczeni csatában kilőtték lovát alóla, s bal lábában egy otromba golyó s vállában egy kozáklándzsa akadt meg.

Ott feküdt a csatatéren – jótehetetlen önmagával. Ott szedték föl jó emberek vérevesztve, elájultan. Föl is szedték s jól vagy rosszul be is hegesztették sebeit.

De mire magához jött: bajtársait nem találta többé. A honvédsereg is elpusztult, a szent ügy is elbukott, a haragos fővezér is gyászos véget ért. És a jó emberek is, kik ápolták, okos emberekké váltak s vállára akasztva egy darab szűrt, kezébe adva egy botot s telerakva iszákját három napra való száraz eledellel: útnak eresztették haza felé.

Az öreg kapitány jól elgondolta a dolgot, mikor a fiút vissza akarta tartani. -285-

Az öreg kapitányt önigazolásra hívták föl. Hol járt, mit csinált, kivel czimboráskodott: adjon róla számot. A három rendjel és kardjának tizenhét csorbája nem mentette meg a vizsgálattól.

De voltak tanui. A félszemü zászlótartó, a recsegő hangu alezredes, a falábu főhadnagy, a visszavonult udvari tanácsos, a köszvényes referendárius s az öreg lelkész mind valamennyien igaz hitükre, becsületszavukra állottak jót mellette.

De találkozott kaján ember, a ki följelenté, hogy fiát elküldte honvédnek.

Hiába istenkedtek jó barátai. Hiába mondogatták a hatalmas urak előtt, hogy a fiú apjának ellenére ment el s apjának átkát vitte magával: nem használt az semmit.

Karácson előtt való napon megjelent az öreg kapitánynál a polgármester. A polgármester jó barátja volt az öreg kapitánynak. Ismerték egymást még a régi inzurgens világból.

– Rossz hírrel jövök öreg bajtárs – szólt a kapitányhoz. – Itt van Falkenheim generális rendelete. Nyugdíjadtól megfoszt, fegyvereidet bekivánja, rendjeleid konfiskálja. Készen lehettél mindezekre.

Készen volt ezekre az öreg kapitány és mégis remegtek ajkai és mégis villámokat szórtak szemei, mikor a gonosz közlést meghallotta. -286-

– Jól van – felelt rekedt hangon. A kölyök volt az oka ennek is. De szemem elé ne kerüljön többé ez életben. Nem is kerül. Ott rothad már valami útfélen. Jól van.

Leszedte a fogasról fegyvereit és sorba rakta az asztalon. Az almáriom belső fiókjából nagy gondosan kivette a három rendjelet és azt is oda tette az asztalra. És megállt az asztal előtt és összekulcsolt kézzel bámult az asztalra.

– Hát mindennek vége! – szólt önmagához. A kenyér is oda van, a becsület is. Megmondtam annak a kölyöknek, de nem hallgatott rá. Pedig magyarán megmondtam. Még kardomat is elviszik. Tizenhét csorbát ütöttem rajta. Négyet akkor, mikor Rosé generálist levágtam, hat ágyuját elvettem. Ejh, Ejh!

E szavakra odafutott Erzsike, a kolduslányka. Piros arczczal, mosolygó ajakkal és angyalszemekkel. Nem volt most már sem rongyos, sem mezitláb, sem félig megfagyva.

– Polgármester ur! Ezt a kardot és ezt a rendjelet hagyja nálam reggelig. A Megváltó születésének ünnepén hadd legyen még nálam. Olyan nehéz tőlük egy pillanat alatt elválni. -287-

A polgármester eltávozott. A kardot és a rendjeleket ott hagyta az öreg kapitánynál.

Ebéd után elsötétedett az ég. Sürü felhők lepték el az eget. A varjusereg veszett zajjal csapkodott és kerengett a házak fölött. Vihar készülődött köröskörül. Jaj a szegénynek, kit az künn ér a csikorgó hidegben.

Ezen az éjszakán nem aludt el az öreg kapitány. Szegény nejének ez volt legkedvesebb ünnepe. Mikor a Megváltó született. Az a rossz, engedetlen gyermek is e napon szökött el s tagadta meg apját és apja nevét. És a becsülettel végig harczolt hosszu életnek minden keresményét e nap rabolta el. Oh az öreg kapitány sokat szenvedett egy év óta – de legtöbbet ma. Haja és bajusza ősz volt már és többé nem fekete. Csak Erzsike tartá benne a lelket.

Már rég elmult éjfél és az öreg kapitány még mindig fön járkált a szobában. A kis Erzsike egy nyoszolyán aludt mosolyogva. Az öreg kapitány meg-megállt előtte és nézte örömmel és gondolta borzalommal, ha a szegény gyerek most künn volna a fagyon…

Néha-néha nagy zúgás tölté be a házat. Künn viharzott a hófergeteg. Üvöltött a szélvész és a fák csikorogtak sulyos keze alatt. A vihar beorditott a kéményen s vaserővel rázta az ajtókat és ablakokat.

Az országuton egy koldus vánszorgott a város felé. Öltönyének foszlányai repkedtek a szélben. Mezitelen lábát véresre vagdalta a jéggöröngy. Arczán végig folyt és végig fagyott könyje. -288-

A vihar vissza-visszalökte. De ő mégis előre ment. Néha elesett és egy pillanatig ülve maradt. Megint fölkelt és ment előre.

Elérte a temetőt. A temető keresztfái telvék valának a tél fekete madaraival.

Mikor a koldus befordult a temetőbe, minden fekete madár fölröppent ülőhelyéből és csunya károgással átrepültek a kazalokra.

A koldus nem vette azt észre. Lehanyatlott egy sirkő mellé és sírva és zokogva és görcsös fuldokolással csókolta azt a sírkövet.

Az öreg kapitány a reggeli szürkületben kiment a kapu elé és végigtekintett az utczán. A temető felől nagy messzeségben egy koldust látott háza felé jönni.

– Lányom, – szólt Erzsikéhez, – egy szegény koldusgyerek jön az utczán, alamizsna nélkül el ne ereszd.

A lányka egy karaj kenyeret s egy kis maradék sültet vett kis kezébe s várta a koldusgyereket a kapunál.

A koldusgyerek elvette a kenyeret és a sültet, de nem ment tovább, hanem befordult az udvarra. Az öreg kapitány szobaajtaja előtt állt a pitvarnak egy kőoszlopa s a koldusgyerek ez oszlop mellé támaszkodott.

– Kedves bácsi, az a szegény koldus nem akar elmenni és nem szól semmit. Itt áll az ajtóban.

És arczra bukott az öreg kapitány előtt, keresztül a nyitott ajtó küszöbén.

Az öreg kapitány felorditott mint a sebesült vad. És két kezével belemarkolt ősz hajába és meredt szemekkel nézte a nyomorult koldusnak mezitelen, jégsebzette, vonagló termetét.

És berohant a szobájába mint a villám és két kezébe fogta rendjeleit és régi kardját.

És régi kardját megsuhintva, a rendjelekkel együtt kilöké azt az utczára.

És lehajolt a koldushoz és fölvette ölébe, bevitte szobájába és sírva csókolgatá:

A MEGCSONKITOTT ARCZKÉP.

Borcsa néninek nevezték valamennyien. Magam is csak annak neveztem, midőn kis gyermekkoromban kezet csókoltam neki. Vezetéknevét csak sokkal később, meglett férfikoromban tudtam meg, a mikor már ő régen ott hamvadt az akáczfák alatt, a szép árnyékos, pázsitos temetőben.

Termete magas, arcza halavány, haja fehér volt. Nem nevetett soha, lassan lépkedett és keveset beszélt. Fekete ruháját soha le nem tette. Társalgásba ritkán bocsátkozott; barátságba, még nőkkel is, sohasem. Mi gyermekek nagyobb tisztelettel és elfogódással bámultunk rá, mint a tisztelendő urra.

Ott lakott a falu végén. Kisded nemesi házban, melynek cserép volt a födele s melynek udvarán és utczára néző ablakai alatt diófák és eperfák bólingattak a szélben. Az utczára nem is igen látszottak ki ablakai. Léczkerités volt az utczaszinen s azon belül sűrű jázmin-, loncz- és orgonabokrok. Csak a galambok és -291- verebek és néha a baromfiak tartották fenn a nagy világgal a közlekedést. Ezeknek szabad volt a ki- és bejárás. Ajtó, kapu, rendesen el volt zárva, mint apáczazárdánál. A vén, füstös szőrü komondornak ritkán akadt dolga valakit megugatni. Nem is féltünk tőle, mint a többi utczabeli kutyától.

Két unokaöcscse lakott vele. Mindakettő agg szűz, miként ő maga. Mind a kettő igen öreg, de mind a kettő sokkal fiatalabb, mint ő. Mind a három kegyes, istenfélő, templombajáró, szegényistápoló, jótékony teremtés volt. A faluban ugy hivták őket: az öreg kisasszonyok.

Azt beszélték róluk: gyülölik a férfiakat. Igaz volt-e, nem volt-e, nem tudhattam meg saját tapasztalásomból. Mikor én ismertem őket, akkor már nem igen lehetett okuk akár gyülölni, akár szeretni a férfiakat. Hallottam, hogy ha néha, ritkán, férfivendég volt náluk, rokon vagy hivatalbeli: utána gondosan kiszellőztették a szobát s ha a kalapot vagy felsőkabátot az ágyra tették, rögtön kimosatták az ágyterítőt. Meglehet, az ily beszédben több volt a pajkosság, mint az igazság.

Mikor jöttek a faluba lakni: kevés ember tudta megmondani bizonyosan. Lehetett annak már negyven esztendeje is, sőt talán még több is. Kis birtokuk volt, melyet mindig bérbe adtak. Beszélték azonban, hogy Borcsa néni igen gazdag s tul a hegyeken, a Bakony másik oldalán, nagy birtoka van. Igaz, hogy néha a tulsó félről, a felső vidékről jöttek hozzá emberek. Talán pénzt hoztak vagy talán osztályos atyafiak voltak. -292-

Én mint kis gyermek, mint Borcsa néni keresztfia, kétszer vagy háromszor voltam náluk Borbála napján, megköszönteni a keresztmamát s fölvenni az ilyenkor kijáró három lázsiást és három csókot. A lázsiásnak örültem, a csóknak nem örültem, hanem a helyett a szemem mindig megakadt egy képen, mely fekete keretben ott függött a szép, fehérre meszelt falon, Borcsa néni ágya fölött.

Gyermek-észszel sajátságosnak tünt fel ez a kép én előttem. Két szép férfiarcz, hajadon fővel, pelyhedző bajuszszal, nagy, bátor szemekkel. Ruhájuk olyan volt, a minőt én élő emberen soha sem láttam. Magas nyak, fülig tekert fehér selyem nyakkendő, nagy hajtókás fekete kabát. Most már tudom, hogy ilyen ruhát ötven-hatvan év előtt viseltek a nemes ifjak.

A két arcz összetekintett. De az elhelyezés aránya világosan mutatta, hogy a két kép között kellett lenni harmadiknak is. A harmadik arczkép ki volt vágva s helye fekete papirral beragasztva. Nő- vagy férfiarcz volt-e a középső, nem tudtam elgondolni, Borcsa néni pedig meg nem mondta sem nekem, sem másnak.

De nem is sokat törődtem vele. Elfeledtem a képet is, elfeledtem az öreg kisasszonyokat is. Éveken át távol voltam a falutól s meg sem lepett, midőn egyszer haza menve, azt hallottam, hogy az öreg kisasszonyok egymás után rövid idő alatt mind elbucsuztak e világtól s kiköltöztek oda, a hol többé nem alkalmatlankodott náluk egyetlen férfi is. Borcsa néni minden -293- vagyonát a szentegyházra hagyta, ruháit a halála előtti napon ép elmével, világos öntudattal s nyugodt lelkiismerettel a szegények közt felosztotta s unokaöcscseit és a tisztelendő urat megkérte, hogy az ágya fölött függő arczképet minden esetre a koporsóba, kihült szivére tegyék s vele együtt eltemessék. Ez volt utolsó akarata s ezzel örökre behunyta szemeit, hogy magasba röppenő lelkét ne láthassa.

Az a kép! Az a közepén kivágott arczkép eszembe jutott most. Hogy bámultam én azt gyermekkoromban! Mennyi gyermekemléket támasztott az fel halottaiból lelkem élénk szemei előtt. Vajjon ki lehetett az a két szép férfiarcz, azokkal a bátor szemekkel s azzal a fülig tekert fehér selyem nyakkendővel? És ki lehetett a harmadik, a középső, a kinek csak fekete helyét láttam a keretben?

E kérdés megint éveken át pihent emlékezetemben. A falut ismét elhagyva, a kivágott arczképre ismét nem gondoltam. Évek mulva azonban megtaláltam a feleletet. De az a felelet csak puszta sejtelem volt.

Egyik messze lakó nagybátyám halt meg. Valamikor régen gondnoka volt apátlan és anyátlan árváknak, s halálával a rég nagykoruvá lett árvák holmi iratok, könyvek és emlékek visszaadását követelték.

Oda utaztam az átadásra. A keresett iratok egy csomóban voltak, a könyvek a padláson hevertek; könyvnek, iratnak nem volt egyéb híjja, csak a mit az egerek megőröltek s az időnek reve elpusztitott. Minden akadály nélkül megtörtént az átadás. -294-

A könyvek közt azonban egy hármas arczképet találtam. Keretben volt a kép, kerete valamikor aranyos lehetett, üvegje össze volt töredezve, papirosa tele volt sárga és szürke foltokkal. Esőnek és penésznek és sok esztendőnek nyoma volt a képen.

Először félrelöktem, mint valamely értéktelen ócskaságot. De mintha valami sugta volna, hogy ujra megtekintsem. Mély csodálkozásomra a csonka arczkép mása volt ez, melyet ott láttam Borcsa néni ágya fölött. Csakhogy ezen a középső arcz nem hiányzott. Ez az arcz fiatal nőnek arcza volt, csodálatos régi hajdiszszel és mélyen kivágott ruhával, mely a hattyunyakat, a szép melleket és karokat látni engedé. Az arcz elmosódott, de képzeletem fényénél rendkivül szép és ifju nőarcznak kellett lennie.

Hogy került ez ide? Minő összefüggés lehet e kép és Borcsa néni arczképe között? Nagybátyámnál sokszor voltam, de e képet soha nem emlitette. Az ő tulajdona nem lehetett, különben nem vetette volna fel a padlásra idegen emberek könyvei közé. Hogy került hát ide?

Kérdeztem az árvákat: van-e tudomásuk e képről? Nincs. Kérdeztem: kivánják-e maguknak e képet? Nem kivánják. Kérdeztem: honnan erednek a könyvek, melyek közt a képet találtam? Ők e könyvet apjuktól örökölték, a ki azokat szintén ugy örökölte egyik testvérbátyjától, a ki virágzó ifju korában tele erővel és életkedvvel egy napon örökre eltünt és soha nyomára nem akadtak. Homályos és fájdalmas esemény volt ez -295- – mint mondták – a család történetében, melyről öreg emberek még most is beszélnek. Az eltünt ifjunak Csóthy Miklós volt a neve.

Ennyit tudtak az árvák, nem többet. Ennyiből pedig én sem a képnek eredetét, sem az eltünt ifju történetét meg nem tudhattam. A képet magamnak tartottam.

Ujra és ujra megnéztem azt. E képnek érdekes és szomoru története van. E fölött nem lehetett kételkednem. E képnek mását ágya fölött tartotta Borcsa néni, mig élt, s elhamvadott szivére tétette, mikor meghalt. Az a csodaszép ifju leányarcz tán Borcsa nénié lehetett egykoron. A két ifjunak arcza közül egyik tán az ő mélységes szerelmét sugározta vissza. De melyik? Ki lehetett az egyik, ki lehetett a másik? S aztán mit jelentett az a két férfiarcz? Ha az egyik az örökre eltünt ifju, – ki volt a másik? Mit keres a két ifju a leány mellett – egyik jobboldalán, másik baloldalán? Miért volt a középső, a leányarcz, kivágva Borcsa néni képén?

Napokat és éjszakákat töltöttem el tünődésben. Gyermekkornak emlékei s ifjukornak ábrándjai hajszolták a képzeletet csodásnál csodásabb események kigondolására. Minden kigondolt esemény üres föltevéssé s minden föltevés képtelenséggé vált. A rejtélyek szövevényének sötétjébe nem hatolt be semmi fény.

Félretettem a képet s lassanként abbanhagytam homályos titkainak fürkészését. Ismét eltelt egynéhány év s már-már feledni kezdtem a képeket, midőn véletlenül a titoknak nyitjára akadtam. Sajátságos véletlen volt az. -296-

Utam messze, Erdély szélére vezetett. Kisded, szegény faluban rám jött az est. Rossz út, rossz idő, fekete sötétség s a vidéknek nem ismerése megállásra kényszeritett. Vendéglő nem volt s a falusi korcsmáros piszkos lakásában kellett szállást fogadnom. Kérdeztem a korcsmárost: lakik-e a faluban vagy közelében valamely urféle ember.

– Itt uraság nem lakik, – felelt a korcsmáros, – itt csak maga az öreg Ghecsey van, papon, jegyzőn, mesteren kivül, a kit urnak lehetne nevezni.

A Ghecsey család közel rokonságban, úgynevezett osztályos atyafiságban állott az én családommal. Felötlött az a gondolat: hátha e kényelmetlen szálló helyett kényelmes tanyát, mulatságos estét s eddig ismeretlen jó rokont fedezhetnék föl. Kérdőleg tekintettem a korcsmárosra.

– Öreg ember az, uram, – szólt a korcsmáros, – nem tudja azt senki, hány esztendős lehet már.

– A hogy tetszik uram, én nem a magam hasznáért beszélek, biz ez az én korcsmaszobám nem uri embernek való, de az öreg Ghecsey úrhoz nem szokás vendégnek szállni; hanem azért csak tessék megpróbálni.

– Azzal nem él, sőt messziről se szereti az embereket látni. Azonban tessék megpróbálni.

Gondolkodtam. Végre is a kisérlet ha nem használ, nem is árt. A név ismerős, esetleg atyafi is lehet, ki tudja, hátha szivesen lát?

»Kedves urambátyám! Vagy idegen vagyok, vagy ismeretlen atyafi vagyok, de mindenesetre itt rekedt utas vagyok: idő is rossz, út is rossz, a korcsmáros tanyája is rossz: ha van még egy embernek való szobája, szivesen felajánlom magam vendégnek egy éjszakára.«

Félóra mulva megjött a válasz. Igen picziny öreg emberke jött nagy bottal és nagy kézi lámpával és térdig sáros csizmával. Elém állott s azt mondá:

Néztem azt a picziny emberkét, nem volt magasabb tizenkét esztendős gyerkőczénél; apró szemei, kicsinyke ősz bajusza, borotvált álla s arczának és homlokának szapora redői furcsa alakká tették.

– Én vagyok a Ghecsey ur szakácsa, lehetett volna az urnak annyi meggondolása, hogy korábban jelenti magát vacsorára. Mikor leszek én most már készen a konyhával? -298-

Elindultunk. Az öreg elül, én hátul. Nagy botját nekem adta a kutyák ellen. Végigmentünk a sáros utczán s a faluvégén elértük az öreg Ghecsey bagolyvárát.

Sajátságos tanya volt ez. Kőfalkerités az utcza felől, bezárt kapu a keritésen. A vén szakács egy igen nagy és hosszu kulcscsal kinyitá a kaput. A mint beléptünk: öt vagy hat óriási szelindek rohant ránk, mint oroszlán. A vén szakács lámpája és füttyentése állitá meg őket. A vén szakács elmondá, hogy két eb a kaput őrzi, két eb a folyosó-bejárást őrzi, két eb pedig folyton az öreg Ghecseyt őrzi. De nem azért ám, mintha az öreg Ghecsey félne valakitől, hanem azért, mert senkit látni nem akar s különösen asszonynak hozzá közeliteni nem szabad.

Az épület hajtott épület volt. Belső oldalán zárt folyosó vonult az épület hosszában. Széles helyiség, kőoszlopokra fektetett ívekkel s minden oszlopköz gondosan beüvegezve. Az egész folyosó furó és faragó eszközökkel, kisebb-nagyobb fürészszel, gyalupaddal, esztergálylyal, rokkákkal, kerekekkel s kisebb-nagyobb fahasábokkal és deszkákkal volt tele, mintha ács, bodnár, asztalos dolgozna itt egy csomóban.

Az öreg Ghecsey az ebédlőben várt bennünket. Előtte teritett asztal állott.

Hatalmas fő, nagy szemek, bozontos szemöldök, hosszu bajusz és térdig érő gazdag szakál. Szemöld, bajusz, szakál és haj hófehér. Jó és rokonszenves arcz, melyet a homlok két redője rideggé törekedett tenni. Mély, vastag és érdes hang, mely megfelelt a széles vállnak és hatalmas termetnek. Lábai térden alul vastag, bolyhos pokróczczal voltak gondosan betakarva.

A köszöntést csak fejbólintással fogadta el. A mint felső ruhám letettem, intett, hogy baloldalán foglaljak helyet, hova időközben a kis szakács széket és teritéket tett. Fürkésző szemeivel tetőtül talpig méregetett.

Elmondtam apám, anyám, eredetem, származásom, birtokom, atyafiságom lehető röviden.

– Öcsém vagy, – mondá, – apádat jól ismertem kis gyerek korában, öregapáddal együtt vertük ki a dragonyos tiszteket ezelőtt hatvan esztendővel a vármegyeház udvaráról. Öregapád jó barátom és jó rokonom volt. Itt maradhatsz nálam, a meddig tetszik.

– Köszönöm bátyám, tovább kell mennem, hanem egy napig itt maradok. Mi már magát, bátyám, réges-régen halottnak tartottuk. Apám úgy beszélt Ghecsey Bálintról, mintha gyermekkora óta se ő, se más soha hírét se hallotta volna.

– Az meglehet fiu. Én e házból és ennek udvarából és kertjéből ötven esztendő óta ki nem mozdultam. -300- És most már ki sem mozdulhatok. Négy év óta nem birnak lábaim. E két láb két darab hulla, úgy lóg rajtam, mint két kölöncz.

Borzadály futott végig gerinczemen. Rettentő titok lehetett ez aggastyán életében. Miből állhat az?

A vacsorát elköltöttük. Csak a vacsora végén vettem észre, hogy az öregnek jobboldalán is van egy teriték és egy szék, de a széken senki sem ül s a teritéket senki sem használja. Kiváncsi voltam, kié volt ama teriték. Oda mutatva mondám:

Az öreg összeránczolá szemöldökét. Egyetlen villám czikkázott át szemein, midőn e szavak után rám tekintett s aztán szemeit behunyva, mély, dörgő, nyugodt, de parancsoló hangon mondá:

Oly hidegen ejté ki e szavakat, oly mély benyomást tett rám e szavak hidegsége, hogy agyam zsibbadni kezdett. Lehetetlen volt e tárgyat tovább folytatni.

Vacsora után még sokáig beszélgettünk. Az öreg nem beszélt multjáról, de nagyon sokat beszélt gyümölcsös kertjéről. Igérte, hogy másnap mutat egy almát, melynek párja sehol sincs a világon s melyet ő keresztezés által ötven évi türelmes kisérlet után teremtett. Azt azonban nyugodtan hallgatta, ha én vidékem családairól, fiatalokról és öregekről csevegtem.

Végre visszavonult hálószobájába. Ide én nem mehettem be. Nekem az ebédlőben készitettek fekvőhelyet, -301- Még pedig maga a kis szakács készitett. Csak most volt időm és figyelmem körültekinteni. Az ebédlő nagy terem volt. Falai fehérek, de üresek. Sem kép, sem tükör nem lógott rajtuk. A fal mellett köröskörül lóczák és székek s néhány kis asztal. Minden butordarab durva faragvány minden festék és fényezés nélkül, mintha egyiket se igazi mestere keszitette volna.

Hanem ágyam csakugyan olyan volt, a minőben még sohasem feküdtem. Az ökölnyi szakács behozott egy koporsó-alaku ládafiókot, azt telerakta fenyő-forgácscsal, vánkosnak belé tett valamely kiszáradt zsombékot vagy farost-csomagot, az egészet végigteritette durva pokróczczal, s készen volt a fekhely. Az igaz, hogy nem rossz fekhely; vadászember még rosszabbal is beéri néha, de az is igaz, hogy nálunk a halottak alá szoktak ilyen derekaljat késziteni.

– De csak födele nem lesz ennek a koporsónak? – szóltam mosolyogva a kis szakácshoz.

– Nem, ne hozzon öreg barátom, azzal még majd csak várok néhány esztendeig.

Házigazdám még nem jött ki hálószobájából. Kimentem, megnéztem az udvart. Az tele volt nekivadult ifju és öreg fákkal, akár egy erdő. Benéztem a gyümölcsösbe. Gyönyörü húsz-holdas ültetvény volt könnyen lejtő sima hegyoldalon. Völgyén patak folydogált, a patakon kisded -302- őrlő- és fürészmalom. – Mindkettő állt, szabad zugóján mindkettőnek szabadon csattogott le a patakviz.

A kis szakács azt beszélte, hogy a malmokon idegeneknek őrölni és metszeni nem szoktak. Mindkettőt maga bátyám saját kezeivel csinálta s az egyiken is, másikon is csak önmagának dolgozik s ha dolga nincs, malmai állanak.

Elmentem a korcsmához. Kocsisommal és lovaimmal rendelkeztem s aztán visszamentem a házhoz. Két óriási eb a kapunál, kettő a folyosó-bejáratnál lánczra volt már kötve. A harmadik két eb bent volt az öreg hálószobájában.

Semmiféle cselédet nem tudtam fölfedezni. A szakács azt beszélte kérdésemre, hogy cselédjeik nincsenek. Az öreg ur apró gyermekeket szokott alkalmazni fahordásra, vízhordásra, apró szükségleteinek beszerzésére, de azok most iskolában vannak. Ezeket ruházza és oktatja az öreg fizetés fejében; ezekkel hordatja el óriási gyümölcstermését a falu szegényeinek ingyenadományként s az egész faluban alig van férfi, ki szemei előtt ne nőtt volna fel, noha a házból soha se tette ki lábát.

Végre dél felé járt az idő s az öreg még sem jött ki hálószobájából.

– Igaz az, hanem sugja meg annak a két hősnek, hogy vár rájuk a reggeli, majd arra kijönnek az öreg mellől.

Úgy lett. A két eb a kis szakács szavára kijött, ételhez állott s mig jó étvágygyal reggelizett: a kis szakács által a folyosó végén kegyetlenül meglánczoltatott.

Az öreg hálószobája divatosan volt butorozva. Ez lepett meg először. A hálószobából egész sor szoba nyitott ajtaján lehetett végignézni, s minden szoba szintén divatosan volt fölszerelve. Ez lepett meg másodszor. Az öreg ur ágya végénél volt egy felbontott ágy hófehér ágynemüvel s az ágy mellett asszonyi csecsebecsével s az ágy fejénél szép kis ezüst tükörrel. Ez az ágy érintetlen volt, senki sem feküdt benne. Ez lepett meg harmadszor. Eszembe jutott az estebédnél az a harmadik teriték. Gondoltam, a kié volt a teriték: azé lesz az ágy.

Az öreg ágya mellett alacsony kis asztalka, az asztalkán kard és pisztolyok. Kard köszörülve, pisztolyok élesre töltve, kakasok felhuzva és gyutacsolva.

Az öreg ágynemüje sajátságos veres szinü volt. Sötét skarlát, olyan mint a vér. A hófehér haj és szakál úgy ömlött el a veres ágyon, mintha zuhatagos víznek néma, nyugvó habja lett volna. Félig behunyt szemmel, némán, mozdulatlanul, lélekzetvétel nélkül feküdt az agg. Egyik keze lelógott az ágyról. Az izmos, csontos, óriási kar majd a földet érte.

Az öreg felnyitá szemeit. Szemeivel fogadta el köszöntésemet. -304- Rokoni bizalmaskodásom s ifjui könnyü vérem nem szitá föl benne a kedély melegét. Alig tudtam, miről beszéljek; mintha márvány feküdt volna előttem: úgy hallgatá a szót.

– Talán betegnek képzeli magát bátyám? Pedig ezek a szobák, úgy látszik, a menyasszonyt várják.

– Bocsásson meg bátyám, de én csakugyan nem feküdném ebben a pipacsszinü ágyban, ha fel tudnék kelni. Oly szép az a gyümölcsös, ma már egészen bejártam.

Érdeklődését fel akartam gerjeszteni. Sikertelenül. Szemeimet végigjártattam a falakon. Az öregnek feje fölött kép volt a falra függesztve. Csak a szoba e sarkában uralgó homály miatt nem vettem azt előbb észre. Felugrottam. A hármas arczkép volt az, a gyönyörü női alakkal s az egyik bátor férfiarczczal. A másik férfiarcz ki volt vágva, helye fekete papirral beragasztva. Ép úgy, miként Borcsa néninél. Ott a nő, itt az egyik férfi-arcz hiányzik.

Az agg villámgyorsasággal ugrott fel és ült fel az ágyban. Pisztolyt ragadt kezébe s azt agyamnak irányzá.

– Nem hallgatok. Kis gyermek korom óta üldöz e kép. Egyik példányát ott találtam Csóthy Miklós örökségében mint hányt-vetett lomot. A másik példányát Borcsa nénivel temettük el. Oda tették szivére, a koporsóba, a sirba. Tudni akarom e kép történetét. -305-

Bolond voltam. A vér az emlékek és gondolatok rettentő nyomása alatt agyamra tolult. Alig vettem észre, hogy az öreg visszahanyatlott fekhelyére, kezéből kiejté a fegyvert s behunyt szemeiből patakzott a köny.

– Édes jó bátyám, bocsásson meg. Nem tudtam magamon uralkodni. Lássa, azt a képet játszó gyermekségem óta ismerem s húsz év óta keresem az embert, a ki nekem megmondja e kép eredetét.

– Ülj ide mellém. Csaknem agyonlőttelek. Az éjjel, éjféltájban, megbénult a derekam is. Eddig csak lábaim nem birtak, most már gerinczem is meghalt. Többé én már nem kelek föl ebből az ágyból, csak egyszer, csak ma estére vagy holnap reggel. S aztán nem is fekszem többé ide. Valamit akarok mondani. Szerencséd, hogy agyon nem lőttelek.

Az öreg szakadozva, lassan beszélt. Alig ügyeltem rá, képzeletemet a kép története foglalta el.

Nagyot sóhajtott. A sóhaj onnan tört fel, annak az öreg szívnek mélységes fenekéről. Szemeit, azokat a nagy, megtört fényü szemeket mereven az ég felé irányzá. Mint a lenyugvó nap, ha vissza tud emlékezni hajnal derüjére, olyan volt ama szemek fénye.

– Hát Borcsa szivére tették a képet? – kérdezé. – Ugy-e ő maga kivánta így? Ugy-e ez volt az utolsó akarata? Emlitett-e engem, a gyilkost, a ki megölte egy világnak boldogságát? -306-

– Nem emlitette bátyám, legalább igy nem. A kép közepén ki volt vágva. Az a gyönyörü női arcz nem volt rajta, csak a két ifju. A szentegyház papját rendelte magához s annak szine előtt és istennek szine előtt örök üdvére, örök kárhozatára rendelte meg, hogy a két ifju arczát kihült szivére tegyék s vele együtt eltemessék.

Az öreg sokáig, nagyon sokáig némán nézett az alkony sugarától bearanyozott levegőbe. A lenyugvó nap sugárai törtek be az ablakon át s egy nagy tükörlapon visszakergetve ott huzódtak össze az aggastyán hófehér fürtein s a megcsonkitott arczképen. Végre beszélni kezdett, lassan, töredezve, rettentő emlékekkel viaskodva.

– Sohase volt még szebb lány, mint Görcsönyi Bóra, és sohase volt még oly két jó barát, mint Csóthy Miklós és én. Egy faluban születtünk, együtt növelkedtünk, erdők árnyain, vízszakadékok mélységein, sziklák magasán együtt játszadoztunk. Viszály nem volt köztünk soha. Szivünk, lelkünk, vágyaink, ábrándjaink egyek valának. Megesküdtünk, hogy egymás javára meghóditjuk a világnak minden boldogságát.

Nyolcz évesek valánk, mikor a kis Bóra született. Hogy szerettük mi azt az apró kis teremtést! Hányszor elloptuk a bölcsőből, hányszor elkértük édes anyja szivéről, hogy elvihessük magunkkal a ligetbe, a napfényes gyepre, a vízesés mellé, hogy ő gyönyörködhessék a világban és mi gyönyörködhessünk ő benne. Olyan szép volt, mint egy csillag, s olyan kedves, olyan illatos, mint egy virág. Olyan komoly volt mindig, mint a bölcseség, -307- s szép két szeme úgy mosolygott ránk, mint a boldogság. Így nőttünk fel örömben és üdvösségben mind a hárman.

Mi ketten együtt végeztük az iskolákat, együtt mentünk a nemesi fölkelő sereghöz, együtt végeztük a hadjáratot; szivünk, erszényünk, örömünk és végzetünk közös volt. Csóthy Miklós megmentette az én életem, én megmentettem az ő életét, csaták halálos küzdelmeiben egy őrcsillagunk volt s csata után együtt ábrándoztunk a szép Bóráról s arról a nagy kötelességről, miként tegyük őt boldoggá egész életére.

A hadjárat végén hazamentünk. Első utunk Bórához volt. Oh az a találkozás, az volt kezdete az örök kárhozatnak!

Kifejlett szűz volt már. Imádandó alak, mint egy oltárkép. Két örömköny rezgett két szemében, midőn egyik kezét Miklósnak nyujtá s a másikat nekem. Mindkét keze reszketett az örömtől s tán a szerelemtől. Ez a találkozás kelté fel bennünk a szerelem olthatatlan szomját.

Elváltunk. Csodálatos érzésnek hatalma vett rajtam erőt. Agyam szédült, szivem részeg lett s szemeim káprázatában iszonyu ábrándok alakjai lebegtek. Százszor jutott eszembe, hogy Bórának enyémnek kell lenni s Csóthytól el kell őt ragadnom. Százszor üldöztem el magamtól e szentségtörő gondolatot és az mégis mindig visszajött. Egész napot és éjszakát étel, ital és álom nélkül töltém a rengetegben.

Hajnalban fölkerestem Csóthy Miklóst. A napot és éjszakát ő is úgy tölté, mint én. Rajta is az a hatalom -308- vett erőt, a mi én rajtam; ő is azon gondolkodott, a min én. Én őt kerestem, ő engem keresett.

– Miklós, – szóltam, – mondd meg nekem, te is úgy szereted Bórát, mint én? Életed és halálod függ az ő szerelmétől, mint az enyém?

Miklós nem szólt, csak megszoritá kezem és nyakamba borult és azt kérdezé: mit tegyünk?

– Barátom, én elszántam magamat. Visszamegyek a katonasághoz, soha lábam e vidékre nem teszem, neked boldoggá kell lenned.

Miklós eltaszitott magától. Őrült – mondá – te akarod utját állani annak, hogy én teljesitsem baráti kötelességem? Neked itt kell maradnod, az én sorsom a katonaság sorsa.

Lehetetlen volt szavára hajtanom és ő nem engedett. Mindaketten el nem bujdoshattunk s mindaketten Bórát el nem hagyhattuk. Keserü küzdelem után abban állapodtunk meg, hogy együtt elmegyünk Bórához s rá bizzuk, hogy végzetünk mérlegébe ő vesse szavát és elhatározását.

Megtörtént. Bóra sohase volt szebb, mint e hajnalon. Ott volt kertjében, virágai között, hollóhajával, hófehér ruhában, fényes angyalarczczal. Reszkettünk, lábaink tántorogtak, midőn feléje közeledtünk. Tán ő sem aludt ez éjszakán. Szemeit a szerelem rettegésével mereszté ránk.

Oda mentünk hozzá. Megfogtuk kezét. Miklós nem tudott szólni és én sem tudtam szólni. Végre erőszakosan tört ki belőlem a felkiáltás: -309-

– Bóra, válaszsz közülünk, mert különben mind a ketten el vagyunk veszve.

Bóra nagyot sikoltott. Két kezével homlokához kapott s aztán záporkint ömlöttek könnyei. Végre hozzánk fordult, ránk nézett és reszkető ajakkal, suttogó hangon mondá:

– Nem választok, nem tudok választani. Legyünk egyek mindahárman mindörökké.

– Boldogtalanok, – szólt Bóra, – hogy válaszszak én közületek? Szivem a tiétek s én szivemet ketté nem törhetem. Várakozzatok. Egyik vagy másik lemond idővel közületek s ha isten úgy rendeli, én meg tudom várni azt az időt.

Eltávoztunk. Én haza mentem, apám házához s vadászfegyverem magammal vettem. Kimentem az erdőbe azzal a szándékkal, hogy magamat agyon lövöm.

A Bakonynak egyik magas orma volt határunkban s szülőink közös birtokában. E hegynek derekán óriási szakadék két partján sürű rengeteg volt, mely még fejszét soha nem látott s embert is keveset. Nagy vadak kedvencz tanyája volt ez s én oda mentem. Szép nyári nap volt s rekkenő hőség, fojtó levegő, a mint a hegy dereka felé fölsiettem.

Komoly és elszánt voltam. Apámtól és anyámtól nem bucsuztam el, nem tudtam elbucsuzni, de mindkettőnek megcsókoltam kezét. Szó nélkül, mint szoktam, de keserü könyeimet alig tudtam visszatartani. Óh az -310- élettől oly nehéz volt megválnom! Oly fiatal, oly erős voltam s oly sok bút és bánatot kellett Bórának halálommal okoznom. Ha Miklóst szerette is, ha boldog lehetett is idővel, én tudtam azt, hogy halálom örök árnyékot támaszt szivének egy szögletében. De azért elszánt valék. Kettőnké nem lehetett és én Miklósnak és magamnak és baráti viszonyunk lealkudhatlan kötelességének tartoztam azzal, hogy a két nemes szív boldogságát ne zavarjam életemmel s tegyem lehetővé halálommal.

Ezt az arczképet itt fejem fölött keblembe rejtém, szivemre helyeztem. Midőn bementünk a hadsereghez: akkor rajzolá ezt egy átutazó művész. Három példányban. Bóra és Miklós számára s az én számomra.

Nem tudtam mi történt velem; azt sem tudtam, a napnak mely időszaka volt. Öntudatlanul haladtam fölfelé a rengeteg árnyaiban. Csak azt vettem észre, a mint a meredek hegyszakadéknak partjához jutottam.

Kis tisztás volt itt. A nap ide tűzött s rettenetes melegét ide árasztá. Belenéztem a napba; azt hittem, utoljára nézek belé. Oda támaszkodtam egy óriási fa oldalához s lőfegyverem elővettem s gondosan fontolgatám, miként vessek véget életemnek, hogy a szivemen fekvő arczkép sérülést ne szenvedjen.

Borzasztó csend és némaság volt körülöttem. Vadnak nyomát se láttam, zaját se hallottam, a falevél sem mozdult. Már-már készen voltam rettenetes elhatározásommal, midőn a szakadék tulsó partján zörejt vettem észre. -311-

Csóthy Miklós jött. Lőfegyver volt hanyagul lógatott jobb kezében. Lassan, ámolyogva lépkedett, föld felé forditott arczczal. Az egyetlen nemes barát bizonyosan azzal a szándékkal jött az elhagyatott, rideg vadonba, a melylyel én.

Velem szemközt óriási bükkfa állott a szakadék tulsó partján. A bükkfa már agg volt, alsó és közép koronája még zöld, de fent a csúcson kopaszon állottak ágai, mint csontváznak karjai. Miklós e fa mellé állt s felém sem tekintve, gyorsan látszott mozdulatokat tenni, melyek az elszánt elhatározás gyors végrehajtására mutattak.

A fák levelei mozogni kezdtek, a távolból zúgásnak hangjai tolongtak felénk. Koronként egy-egy távoli mennydörgés moraja hangzott el. Vihar készülődött, melyet azonban Miklós nem látszott észrevenni. Pedig úgy tünt fel előttem, mintha a vihar iszonyu gyorsasággal törne felénk. A végzetes pillanatban átkiáltottam barátomhoz:

Alig száz lépés távolság volt köztünk, de köztünk volt az áthatolhatlan szakadék. Harsány hangom a viharzúgásban s az erdő morajában is hozzá hatott s megrettenve, lőfegyverét kiejté kezéből. Körülnézett, alig tudott fölismerni. A szakadék széléhez mentünk mindketten. Miklós arcza halotthalvány volt, midőn hozzám átszólt.

– Szegény barátom, miért kiáltottál rám?! Lásd neked is, nekem is, Bórának is jobb lett volna, ha e -312- pillanatban megtörténik, a minek előbb-utóbb meg kell történnie.

– Nem, Miklós, neked élned kell. Tedd boldoggá Bórát, egyetlen kötelességed ebből áll a világon.

Vita támadt köztünk. Ő nem akart engedni. Ő olyan nemes, olyan szent volt ebben az utolsó pillanatban. Ez volt köztünk az első és egyetlen komoly vita. A vihar közelebb jött s már fejünk felett csattogott. A szakadék mélyén már hömpölygött az ár, noha felettünk még nem esett, csak a villámok czikáztak.

A vita hevében és a vihar morajában és a villámok rettentő harczai közt őrült, kárhozatos gondolat villant meg elmémben.

– Miklós, – kiálték, – állj oda a fa elé és én is ide állok a fa elé s a legelső villámfénynél lőjjük egymásra fegyverünket. A ki életben marad: legyen üdvözült.

– Jól van, áldjon meg az isten e gondolatért. – Ezt felelte s ment a fához, fegyveréhez. Én is mentem s azt gondoltam: én nem fogom őt czélba venni.

Fölemeltük fegyverünket s egymás felé irányoztuk. Egyetlen pillanatig így álltunk szemközt egymással.

A másik pillanatban iszonyu fény és dördülés teritett le a földre. Szemem világa elveszett s agyamat szédülés lepte meg. De felugrottam rögtön s kerestem Csóthy Miklóst.

Mint őrült, agyamhoz kaptam s hajamba markoltam két kezemmel. »Miklós, Miklós, hova lettél?« Oda rohantam a szakadék szélére. Az iszonyu mélység szinig -313- volt már rohanó árral s a jeges zápor fejem fölött csattogott, de a fájdalmat nem érezém.

A szakadék szélén megállottam. Észrevettem Miklóst. Arczczal a föld felé feküdt a tisztás gyepen az óriási fától egynéhány lépésnyire. A fa lobogó lánggal égett mint torony. Istennek haragja lángolt a rettenetes tűzben.

Mi volt ez? Visszarohantam fegyveremhez. A fegyver ki volt lőve, öntudatlanul kellett kilőnöm. Újra a szakadék szélére rohantam a hű barát nevét kiáltozva. Ő ott feküdt s borzadva láttam, hogy mellőle a gyepen véresen folydogál lefelé a zápor árja.

Őrjöngve, vadállati dühvel és erővel ugrottam a szakadék árjaiba, hogy átmehessek. Sziklák, ledöntött szálfák törték össze tagjaimat. Az ár lesodort, de azért keresztültörtem rajta. Száz ölnyire az iszonyu tett szinhelyétől az ár kilökött a tulsó parton. Össze voltam zúzva, erőm elhagyott, négy kéz-láb másztam fel iszonyú kínnal barátomhoz. Még mindig ott feküdt, de már az alóla kifolyó viz nem volt véres. Arczát fölemelém s nyakán nyilt ajku sebet láttam, akkorát, minőt egy golyó szokott vágni.

Elorditottam magam. Felugrottam, kerestem fegyverét, hogy magam agyonlőjjem. E pillanatban földrenditő harsogással ledült az égő, óriási bükkfa s iszonyu lángjaival és zsarátnokával eltemette egyetlen barátom holttestét. Ezt még láttam s aztán eszméletem elvesztettem.

Midőn eszméletre tértem, éjszaka volt körülöttem. Gyönyörü, enyhe, hűvös éjszaka. A csillagok mosolyogva ragyogtak az égen s az erdei rigó gyönyörű dalt énekelt -314- a lombok között. Villám nem csattogott, ár nem zúgott, vihar nem tombolt többé. De én lázban voltam s nem volt erőm lábra állni. A fának lángja elhamvadott már s Miklós holttestét nem találtam. Az égi tűz fölemészté azt.

Lázban, kínnal, tört-zúzott tagokkal vánszorogtam lefelé a völgynek. Meddig jutottam: nem tudtam. Eszméletem ujra elhagyott. Jó emberek találtak meg s haza vittek. Csak otthon, az ágyban, kiállott iszonyu betegség után, hetek mulva jöttem magamhoz. Anyám és Bóra volt mellettem. Az életet visszaadták, de a boldogságot nem tudták visszaadni. Én lőttem agyon barátomat.

Ettől a gondolattól nem tudtam szabadulni. Ez a gondolat megölte szívemet. Midőn már lábra tudtam állani, hónapok mulva meglátogattam Bórát. Kezét megkérni nem volt bátorságom. Szentségtörésnek tartottam volna ezt meggyilkolt barátom emléke ellen.

Bóra eltalálta gondolatom. Oh, ő keresztül látott lelkemnek sötétségén s édes, szelid, fájdalmas szavakkal, melyek lelkem összetépték, mondá:

– Édes barátom, én nem tudom, én nem kérdem, hova lett Miklós, hanem a mikor ő majd előjön s esküvőnknél jelen lehet: akkor neked adom kezem. Addig csak szivem legyen tiéd, mely élni fog eltávozott barátunk emlékének fájdalmával. Adjon neked az élet enyhülést.

Ennyit tudtam mondani s aztán eltántorogtam onnan. -315- Elhagytam azt a vidéket, elhagytam apám és anyám, és sohasem tudtam többé visszamenni. Több mint ötven éve hordom és táplálom e nyomorult élet kínjait.

– – Az aggastyán kimerült e beszéd alatt. Minő élet s mekkora fájdalom volt az övé! Beszéde végén már csak suttogni tudott.

– Itt vagyok, fiu – szólt – e vérszinü ágyban. Mindenütt és mindig – ha lefeküdtem – azt a vért láttam, mely egyetlen barátom mellől szivárgott a szakadék partján, a zöld gyepen. E vérszinü ágyban legkevésbbé látom azt!

– Te vagy fiu, az első ember, ki abból a világból, melyet én örökre elhagytam, ide jöttél. De te sem jösz többé és más sem jön.

– Te hoztad fiu, az első örömhírt, te mondád, hogy Bóra szivére tétette a halálban azt az arczképet, melyen az enyém is ott volt. Ez a hír volt ötven év óta egyetlen boldogságom. Ezzel megyek a sírba. Azt az arczképet, fejem fölött, te is szivemre tedd.

Szólni akartam, de az öreg behunyta szemét. Én alig tudtam könyeimet visszatartani. Most már tudtam a csonka arczkép történetét.

Még egyszer felnyitá szemeit, melyekben már nem az a fény lángolt, mely a földieké. Elhaló hangon mondá:

A nap már lealkonyodott. A kis szakács lámpákat hozott be. A kis szakácscsal bejöttek az ebek is. Azt hittem, alszik az öreg.

Az ebek oda mentek hozzá, megnyalták kezét s szomoruan el kezdtek üvölteni.

– – Most már ott nyugszik a gyümölcsös fák alatt, melyek minden tavaszszal virágot hoznak, s a csonka arczkép ott nyugszik szive fölött, mely többé nem hoz virágot soha.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

53	legidősebbbje is	legidősebbje is
134	fialal, erőteljes	fiatal, erőteljes
167	Francziaország viszontlátásánák	Francziaország viszontlátásának
181	pénzvágy-erősebb	pénzvágy erősebb
192	Khadimhasi valószínüleg	Khadimbasi valószínüleg