*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 65470 ***

A VIZÖZÖN

ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

ÍRTA

BIRÓ LAJOS

MÁSODIK KIADÁS

BUDAPEST, 1918 – AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSULAT
KIADÁSA

9379. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.




A VIZÖZÖN

Lomnicról vidám társaság indult kirándulásra. Tizenöten voltak a három
vezetőn kívül: asszonyok, leányok, férfiak, mind fiatalok és jókedvűek;
színes, nyári blúzokban a nők, könnyű turistaruhában a férfiak,
mindnyájan szalmakalapban, amely mellé virágokat tűzdeltek később.

Jókedvűen vágtak neki a széles útnak, hangosan nevetve és tréfálkozva. A
júniusi reggel még hűvös volt, de a dél felé haladó nap már melegen
tűzött le.

A társaság elhagyta a széles, kényelmes utat és hegyi ösvényeken haladt
fölfelé. Ez már a magas Tátra alpesi világa volt. A fák megkisebbedtek,
kopasz sziklák tolták felfelé tar fejüket és a haladás lassabbá lett. A
társaság még jókedvű volt. Hol az egyik, hol a másik szaladt előre:
bizonyítani, hogy nem fáradt és hogy az út nem is fáradságos. Egy
karcsú, szőke leány egyre a társaság élén volt vidáman kipirulva, nevető
szemmel: élvezvén ifjuságát, erejét és a nyarat, amelynek a napja izzó
sugárkévékkel verte szét a délelőtt hűvösségét.

Egy kis erdő felé közeledtek. A karcsú fenyők sötéten és komolyan
állottak, homályba zárván a teret mögöttük. A szőke leány gyors
léptekkel vezette a társaságot a sziklás ösvényen. Egyszerre megállott,
hirtelen visszadobbanva és halkan sikoltott egyet.

A könnyű sikoltásra ijedten állott meg mögötte a társaság. Az erdőben
előttük, a zöld ragyogású sötétségben élet támadt, a homály megmozdult
és az erdőből a napsütötte erdőszegély szikrázó világosságába kilépett
egy férfi.

Kalap nem volt a fején, a lábán szandált hordott. Ócska szürke ruha
lógott le rajta, nyári ingéből – gallér nélkül – duzzadva tört felfelé
bikanyaka és a nyakon keményen, gőgösen ült oroszlánfeje. Az óriási
tagok, a titáni váll, a duzzadó nyak, mintha mind csak arra szolgáltak
volna, mintha egyébre nem is teremtődtek volna, hogy ezt a merészen,
magasan, felségesen és ijesztően felfelé szökő fejet hordozzák. Ezen a
fejen a királyiság, a parancsolás, a nagyság és az akarat tündökölt. Az
erős orr mögött mélyen benn a nagy homlokívek alatt két hideg fényű kék
szem szórt sugarat. Az előretörő áll nem rontott a fej szépségén, csak
zordabbá és keményebbé tette. A bajusz és a szakáll úgy símult el a
finom metszésű száj körül, hogy a fejét az oroszlán fejéhez tette
hasonlóvá. Az óriási jobb kéz botot tartott, egy rettenetes dorongott,
egy ijesztő és hatalmas fegyvert. A balkezében nem volt semmi és a férfi
úgy állott a sötét erdő napsütötte szélén, mint a félelmes ősember, az
erdő ura, a féltékeny őrizője és parancsolója, aki jobb kezének hatalmas
fegyverével szétzúzza a birtokába tolakodókat.

A bot azonban nem mozdult. A kirándulók riadtan és zavartan állottak. A
fecsegések, a nevetések elhallgattak és nagy némaság ereszkedett le,
mintha a sötét, csendes fenyőerdőből suhogott volna ki. A férfi az
erdőszélén még végigpillantott egyszer a társaságon és eltűnt az
erdőben.

A kirándulók egymásra néztek. A karcsú, szőke leány erőltetett
vidámsággal kérdezte:

– Ki volt ez a vadember?

Az egyik férfi suttogva válaszolt:

– Nem ismeri? Bakacs Tamás, az igazságügyminiszter.

Még mindig nem mert senki hangosan beszélni. Elindultak újra felfelé és
fojtott hangon, halkan, ijedezve beszélgettek az eltűnt férfiről.

A jókedv nem tudott visszatérni. Egyik-másik erőltette a nevetést,
tréfált, bolondozott, de a többiek hallgatagok voltak és végre mindenki
elhallgatott. Az asszonyok mélázva nézegettek a levegőbe, a lányok
megborzongtak és a férfiak kelletlenül, elgondolkozva próbáltak
udvariaskodni.

Nem is jutottak a tetőig. Délben megpihentek, kirakták az ennivalókat,
megebédeltek és azután más úton – a vezetők csodaszép látnivalókat
ígértek – indultak lefelé.

A jókedv ekkor kezdett visszatérni. De amint egy patak mentén lassan
ereszkedtek lefelé és egy sziklafal és egy cserjések mögül kis tóhoz
értek, amelyet a patak alkotott, a nők sikoltva kiabáltak.

A forrás jéghideg vizéből fújva és csapkodva, mint egy mesebeli triton,
mint a vizeknek valamely uralkodója, egy titáni test és az oroszlánfej
merült fel. Bakacs Tamás, ismét Bakacs Tamás, az erdőknek és a vizeknek,
az egész hegyi vidéknek birtokbavevője és ura.

Az asszonyok sikoltva hátráltak, a férfiak megemelték a kalapjukat és az
egész társaság nagy kerülővel, elkésve, fáradtan és hallgatagon
ereszkedett le a cifra nyaralókhoz.

Bakacs Tamás kikapaszkodott a jéghideg viz kövecses medencéjéből,
lefeküdt a mohára és száríttatta magát a délutáni nappal. Azután
felöltözött, kezébe vette botját és lefelé indult. Elhatározása készen
volt és így hangzott:

– Itt nem lehet egyedül lennem. A hegy itt nem lehet az enyém. Már most,
kora nyáron is jönnek az emberek és megrabolják a csendet és a
magányosságot. Fel hát a tetőre!


II.

Másnap reggel Bakacs Tamás átküldött a Wagner-villába:

– Kéretem Wagner urat, kegyeskedjék a kávéházban felkeresni.

Reggelizett még, mikor lihegve rontott be Wagner, a gazdag, sovány,
sárga képű építőmester.

– Parancsoljon velem, kegyelmes uram.

– Wagner úr, szeretnék egy kis házat építtetni magamnak…

– Oh, kegyelmes uram…

– … a lomnici csúcs tetején.

A sovány embernek nyitva maradt a szája.

– Hol, kegyelmes uram?

Bakacs Tamás ránézett az elképedt emberre, maga elé húzta sonkás
tányérját és csendesen nevetett.

– A lomnici csúcs tetején. Egy kis házat akarok, egy kis fészket,
erőset, tartósat, keményet. Itt sok az ember és én az egész nyáron, az
egész nyáron magam akarok lenni.

Wagner lecsapta a fejét, azután újra felkapta, ezzel a mozdulattal
jelezvén, hogy most már mindent ért. Persze, persze, a miniszter magában
akar lenni. Az ilyen nagy embernek ilyen pihenés kell.

– Nos, kedves Wagner úr, mennyi idő alatt lehet készen a házam?

Wagner elpirult örömében, hogy a nyerseségéről híres Bakacs ilyen
szeretetreméltó hozzá, összeszorította az ajkát, ráncokba szedte a
homlokát.

– Nos, kedves barátom?

– Azt hiszem, kegyelmes uram, négy hét alatt elkészülhetek vele, ha
minden erőmet összeszedem.

– Hát jó. Csak minél előbb. Költséget nem kell kímélni.

A sovány, májbajos ember irígyen nézte még egy ideig a miniszter óriási
étvágyát, azután meghajtotta magát, kapott egy kézszorítást, amely ismét
boldoggá tette és elment.

A lomnici csúcs tetején még aznap megkezdődött a munka. Wagner huszonöt
emberét vezényelte fel a tetőre, akik négy hétig fenn táboroztak. Az
építőanyagot óriási fáradsággal cipelték fel és Wagner minden harmadnap,
félholtra fáradva, maga is megnézte a munkát.

Bakacs Tamás mindennap ott volt. A helyet ő választotta ki: egy
tenyérnyi fensíkot, közvetlenül a csúcs mellett. Ha a ház felépül,
mondta a miniszter, a csúcsa olyan lesz mögötte, mint egy őrszem.

Wagner – mikor találkoztak – tüzesen magyarázgatott a miniszternek.

– Egészen különös építésmódot alkalmaztam, kegyelmes uram, mert egyrészt
a háznak gyorsan kell készen lennie, másrészt erősebbnek kell lennie,
mint Szebasztopol várának. Az egész váz vasból van; mindenütt vasbetont
alkalmaztam, mert a házacska nagyon ki van téve viharnak, esőnek. Arra
is kell gondolni, hogy itt bizony kicsit nehéz fűtőszerhez jutni és a
pompás, modern kályhát, amelyet beállítok majd, nem igen használhatja
kegyelmes uram. Pedig itt néha irgalmatlan hideg van forró nyárban is. A
háznak azonkívül sokáig is kell állnia. Ha kegyelmes uram nem is
használná majd – ereklye lesz itt…

Bakacs Tamás elnevette magát és elégedetten mondta:

– Köszönöm, kedves Wagner úr, nagyon köszönöm. Én is így képzeltem a
dolgot és nagyon örülök, hogy önhöz fordultam.

A Wagner ambicióját megkétszerezte a dicséret és kikérte magának azt a
kegyet is, hogy a házacskát ő bútorozza be és ő gondoskodjék arról, hogy
a miniszter – aki három hónapot akar fenn tölteni – semmiben ne
szenvedjen hiányt.

A negyedik héten készen állott a ház: csinosan, erősen, tisztán,
kényelmes, tartós bútorzattal. Két szoba volt az egész, kicsi
előszobával, amelyben főzni is lehetett és amely éléskamrául szolgált.
Az egész házacska a maga alacsonyságában és tömörségében olyan volt,
mintha egy óriási sziklából esztergályozták volna ki. Lapos tetején csak
a villámhárító szökött felfelé és egy nemzeti színű zászló, amelyet
Wagner tűzött ki. Az ablakai kicsik voltak, vastag, szinte törhetetlen
üveggel. A bejáró-ajtó magas volt, erős, mint egy várkapu, páncélozva,
mint a Wertheim-szekrények.

– Ezt azért csináltam így, kegyelmes uram, hogy rossz melegvezetővé
tegyem. A falaknál is ezt a rendszert alkalmaztam. Forró napokon így
hüvös marad a ház, hideg napokon megtartja a melegét.

Az előszobában Wagner büszkén mutogatta a készleteket:

– Itt konzervek vannak, kegyelmes uram, itt húsok, sonkák, itt tea, itt
a saját termésű boraimból húsz üveg és itt huszonöt üveg pezsgő, amit
bátor voltam szintén mellékelni.

– Az Isten szerelméért, Wagner úr, hiszen ez tíz évre is elegendő még
nekem is – mondotta nevetve Bakacs.

Wagner komolyan válaszolt:

– Minthogy kegyelmes uram esetleg hetekig maga akar maradni, mindenre
kell gondolni. Felhalmoztam jókora mennyiségű fűtőszert is: préselt
széntörmeléket, lévén ez a legkiadósabb. A kályhákat egyébként fával is
lehet fűteni.

– Jó, jó, kedves Wagner úr, lássuk a szobákat.

Bementek a szobákba. A miniszter el volt ragadtatva. Wagner mindenre
gondolt; a könyvállványtól a barométerig, egy elsőrangú messzelátótól a
kényelmes karosszékig, íróasztalig, minden volt a két tágas szobában,
amire csak szüksége lehet az embernek. Két puskáról is gondoskodott
Wagner: egy könnyebbről és egy nehéz golyós fegyverről, mert nem lehet
semmit tudni… Sőt vívókard is az íróasztal felett.

– Kegyelmes uramnak, mint az ország egyik legjobb vívójának, bizonyosan
jól fog esni, ha néha-néha egy pár kardforgatást csinálhat.

– Wagner úr, – nevetett Bakacs – ön igazán csodatevő. De hiszen mindez
belekerült egy millióba.

– Oh, kegyelmes uram, ha megengedné, hogy felajánljam…

– Wagner úr, – mondotta kissé szigorúan Bakacs – erről egy szót se. Nem
akarom, hogy akárki is rajtam gazdagodjék meg, de ingyen nem fogadhatok
el semmit. Kérem, mondja meg, mivel vagyok adósa.

– Majd beterjesztem a számlámat, kegyelmes uram – mondta könnyű
sóhajtással, rezignáltan a sovány ember.

– Köszönöm, köszönöm, igazán nagyon lekötelezett a kedvességével, a
gyorsaságával, az ügyességével. Ha egyszer szüksége lenne rám, ha
kívánna majd valamit, örömmel állok rendelkezésére.

Wagner újra boldog volt. Arra gondolt, hogy a lapokat elárasztja most
hírekkel, a Bakacs Tamás különös kívánságáról, amelyet annyi ügyességgel
és tudással elégített ki Wagner, a neves műépítész és nem vette észre,
hogy a miniszter türelmetlenkedni kezd. Bakacs Tamás idegesen járkált és
végre megszólalt:

– Kedves Wagner úr, most szeretnék magam maradni…

Wagner összerezzent, felkelt a puha karosszékről, amelyen ült és
búcsúzott.

– Kérem, Wagner úr, mondja meg a szállóban, hogy az összes könyveimet,
ruháimat, minden holmimat küldjék fel ide. A postát minden héten egyszer
küldjék fel…

Wagner elment. Bakacs Tamás kikísérte, utána nézett, amint embereivel
lassan lefelé haladt és azután háza elé ment. Megállott a kis sík szélén
és körültekintett. Mögötte volt a csúcs, de maga előtt nem látott
magasabb helyet a tetőnél, amelyen állott. Messze előtte mindenütt
sziklaormok nyujtogatták fel a fejüket, de őt egyik se érte el. Az
ormokon túl pedig hosszan, szélesen, a messzeségbe nyulva terült el az
óriási síkság csillogó folyóival, amelyek vékony vonalként rajzolódtak a
távolba, tornyaival, amelyek fekete foltoknak látszottak és embereivel,
akikből nem látszott semmi. A nap lenyugvóban volt és felfelé törő
sugarainak sárgás fénye tündökölve omlott Bakacs Tamás lábához. Az óriás
ember a sziklatetőn, a sugárzás közepette, az ormok felett, a tornyok
felett és az emberek felett, érezte, hogy büszkeséggel, örömmel, ittas
mámorral telik meg a szíve. Nagy melle dagadva szítta be a tiszta, hűs
levegőt és királyi gőggel mondta:

– Itt a helyem.


III.

Ott volt a helye. És ha nem volt is az ormon, ő mégis úgy állott a
bámuló ország előtt, úgy élt és beszéde úgy hangzott, mintha magas
hegytetőn állna egy félelmes óriás.

Bakacs Tamás egy van négyszáz képviselő között, – terjedt el egyik
bámulójának az igéje – de a többi háromszázkilencvenkilenc nem
hiányoznék, ha nem volna meg. Ha a mérleg egyik serpenyőjébe őt tennék
és a másikba a többi százakat – a mérleg rohanva buknék le a Bakacs
Tamás súlya alatt.

Az egész ország hipnotizálva bámulta az elmének azt a gigantikus erejét,
amelyet Bakacs könnyed leereszkedéssel mutogatott meg a képviselőház
vitáiban és amíg egyre szaporodott az a tábor, amely tőle várta az
ország megváltását, az ellenségei bátortalanul, gyáván és
meghunyászkodva állottak meg szemközt vele és csak pletykákkal tudták
kikezdeni hozzáférhetetlenségét.

Érvényesülni még sem tudott. Nagysága túlságosan félelmes volt, ereje
sokkal jobban feszegette a határokat, elméje és bírálata sokkal
kíméletlenebbül dörgött felfelé és lefelé, semhogy vezéri helyre
engedték volna. A tanári katedrát otthagyta az igazságügyminiszteri
székért, amellyel jóindulatát megvásárolták és amellyel félelmes erőit
foglalkoztatták, de az a munka, amelyet így végzett, pedáns
okmánygyártás volt, bürokrata ügyintézés és a nagy munkaterek, a széles
és termékeny mezők, a tágas horizont zárva maradt előtte. Ő az országot
akarta újjáalakítani és járásbírák konduit-lisztáit kellett
tanulmányoznia, a jövendőt akarta meghódítani a magyarság számára és a
kereskedelmi törvény novelláján kellett pepecselnie. Herkules fonalat
tartott – és duzzadó, tomboló ereje keserűségre vált, nyerseségre, durva
szavakra, lenézésre az emberek iránt és megvetésre irántuk. Útjában és
előtte törpéket látott és a törpéken lehetetlen volt átgázolnia.

De lehetetlen-e? Keserű lelke ezen a kérdésen tépődött.

Vannak erők, – mondta magában – amelyeket egyetlen ütés szabadít fel,
vannak jegecek, amelyeknek egy érintés kellett csak, hogy
alaktalanságukból ragyogó formába szökjenek. Hatalmas erejét hiába
korlátozták a kicsinyes viszonyok, imádta a magyar fajtát és úgy érezte,
hogy egy ütés hihetetlen erőket szabadítana fel ebben a csodálatos,
rokontalan, ázsiai fajtában, egy érintés sugárzó formába szöktetné
lelkének, haladásának és kultúrájának alaktalanságát.

De az ütéshez kinek van ereje? Az érintésnek ki válhatnék művészévé? Úgy
érezte, hogy ő.

Mikor harminc éves korában egy nagy német egyetem kínálta meg
katedrával, visszautasította az ajánlatot. Úgy érezte, hogy a történelem
szavát hallja: ennek a nemzetnek szüksége van rá, ez a fajta és ő
csodálatos dolgokat fognak még együtt végezni.

Utóbb sokszor azt kérdezte magától: nem csalódott-e. Alkotni azóta
keveset alkotott, világhírű jogtudós helyett lett egy kis ország
minisztere, a felséges tudományt elcserélte a piszkos politikával és
eredményt alig látott.

Negyvenöt éves lett. Az elégedetlenség, a csüggedés, a lemondás, a
kezdődő tél férfi-korszakát járta és nem volt egyéb, mint
igazságügyminiszter és nem alkotott mást, mint egy pár hasznos, de
jelentéktelen törvényt.

Megemlékezett arról, hogy internacionális közönsége külföldi
kongresszusokon mennyi hódoló alázattal, bámulattal és lelkesedéssel
fogta körül francia, angol, vagy német szónoklata után és keserűen
mondta magában, hogy itthon már csak vacsorázó társaságban beszél néha.
A párolgó húsok mellett megilletődve hallgatják esténként, azután mennek
a miniszterelnökhöz, meg másokhoz.

Egy-egy ötleten hetekig nevetett az ország és ő keserűen gondolt rá,
hogy csak ötletekkel látja el már azt az országot, amelyet megmenteni
akart.

De az ötletekből, a habozásból, a tétlenségből és a várakozásból elég
volt. Határidőt adott magának:

– Őszre cselekedni kell.

Óriási elméje nehéz fáradsággal őrölte titáni gondolatait. Az őszre
készen kell lennie elhatározásának, szándékának, csatatervének: letép
magáról minden köteléket, messze hajít el minden tekintetet és kiáll a
síkra, hogy kötelékeitől és tekinteteitől megszabadítsa az országot is
és messze lódítsa előre a halhatatlanság csillagos útján…

… A magány, az alpes, a hegyorom ezért kellett neki. Óriási testét
fojtogatta a város, erejét ingerelték az emberek, elméje munkáját
zavarták, bántották a szavak és a pillantások.

A tetőn megtalálta a magányt, a csendet, önönmagát, amely szabad
repüléssel szárnyalt a magasságokban, a síkok, a városok és az emberek
felett. Első napja a tetőn a mámor napja volt. Terve olyan készen,
tisztán, annyi biztonsággal és erővel megépítve, olyan merészen és
határozottan a magasba szökve állott lelke előtt, hogy már a siker és az
eredmény diadalát is érezte. Így kell történnie mindennek, így kell az
eseményeknek egymásba kapcsolódniuk, így kell az óriási gépezetet
megindítania gigászi erejének, így kell győzni. Hosszú évek óta először
feküdt le elégedetten.

Másnap feltámadtak a kétségek. Látta a hézagokat, az ingadozásokat, az
erők hiányosságát, de bizalma, bátorsága és ereje nem hagyta el. Járta
az ormokat, fegyverét ráemelte egy-egy vadra, fürdött a jéghideg
forrásvízben és elméje szakadatlanul, zúgva, zakatolva, lázasan
dolgozott.

Felhozták ruháit, könyveit házába, a reggel és este hidege miatt
bundákat és téli csizmákat rendelt, ebédjét és vacsoráját maga
készítette el, felirogatta, amire szüksége volt, hogy alkalomadtán
felhozathassa és ezenközben kimondhatatlan gyönyörűséggel élvezte saját
elméjének erejét, a teremtés büszkeségét, a nagy koncepció mámorát és
azt az óriási munkát, amelyet gondolkozása – egyszerű élete közben –
végzett.

Egyszer végigtekintett a síkon. Ekkor az emberek felett valónak érezte
magát, különbnek, többnek egy embernél. Csendesen mosolygott:

– Ha azok ott tudnák, hogy a lomnici csúcson Magyarország történelme
készül.


IV.

Voltak órái, amikor valami különös szórakozást kívánt. Egy ilyen órában
elővette golyós fegyverét és célba lövöldözött vele. Irt Wagnernek,
szerezzen be neki töltést és az építész harmadnapra egy nehéz ládát
küldött neki ötszáz golyóval. Az élelmiszereket is ontotta Wagner.
Minden másod-harmadnap megjelent egy küldötte valami különlegességgel,
valami pompásan konzervált hússal, sülttel, tésztával, gyümölccsel,
amely hónapokig eláll. Bakacs már bosszankodott:

– Ez az ember azt hiszi, hogy minden igaz, amit az én rettenetes
étvágyamról az élclapok írtak.

Később megbékült:

– Valami kitüntetést akar, ordót vagy nemességet.

Emberismerete elnézővé tette az efféle gyengeségek iránt és a dologgal
nem foglalkozott többet.

Élte a maga vad, férfias és szabad életét, óriás erejű teste és óriás
elméje egyformán dolgozott és meg volt elégedve.

Egy napon szokott kirándulását el kellett hagynia. A ragyogó kékségű ég
az éjjel elborult, nehéz fellegek rongyai szántották az ormot, súlyosan
dübörgött a távolban a mennydörgés és köd sötétlett a hegyiutak felett.
A reggel ragyogó világossága helyett sárga felhőköd burkolta be a házat
és tíz lépést sem tehetett a lezuhanás veszedelme nélkül. Elégedetlenül
tért vissza szobájába és hogy tagjainak mozgást és munkát juttasson,
először fennidőzése óta, levette a vívókardot és egy párszor
megforgatta.

Ez nem elégítette ki. Fel és alá járt, azután újra lefeküdt és elaludt.

Mikor felébredt, még mélyebb volt a vak homály. Órája két órát mutatott,
de künn alkonyati sötétség volt.

Kimenni hasztalan lett volna. Evett, szivarra gyujtott és komoran bámult
ki az ablakon a szürkeségbe.

A távolban állandóan zengett a mennydörgés. Dübörgő, lassan és zúgva
hömpölygő hanghullámok követték egymást szakadatlanul. Egy pillanatra
nem szünt meg a zaj, egymásra tolulva, felemelkedve és leszállva,
élesedve és tompulva, tolakodva, fenyegetően és hömpölygő hullámzással
követték egymást az óriási villámszikrák hangjai.

Az órák teltek. Bakacs Tamás kibámult az ablakon a sárga ködbe, a
mennydörgés pedig szélesen zengett a messze távolból a hegyek és rónák
felett.

Este lett. A homály feketére vált, Bakacs Tamás nem tudott aludni, nem
tudott lefeküdni sem. Soha nem érzett riadozó félelem tartotta
feszültségben minden idegét.

– Különös – mondta magában. – Valóságos állati félelmet érzek. Óriási
vihar előtt kínlódhatik az állat így.

Nyugtalanul járt-kelt és úgy tetszett neki, hogy az éjszakán, a ködön,
szobája falain át riadt állati hangok sírása tör hozzá: ijedt üvöltés,
halálfélelem vonítása, menekülő vadállatok nyöszörgése és vinnyogása.

A mennydörgés egyre hullámzott a csúcsok felett. Dübörgő tompa hangja
egyszerre élesre vált, a hömpölygő hullámzásból egy csattanó ütés
emelkedett ki, és eldördült harsogó csattanással a csúcs felett az első
villámütés. Hangja és fénye sükítve és vakítva töltötte el a szobát;
utána mindjárt új csattanással dördülve csapott le a második villamos
szikra és a csúcs körül a titkos erővel terhes felhők sziszegve,
csattogva, dörögve ürítették ki tartalmukat. A szikrázó tűzostor egyre
ott pattogott a tetőn, a zászló a házon kormos rongy lett, a
villámhárító vége pattogó szikrák tüzében égett. Egy dördülés, vakító
fényáradás, csattanó gyilkos villámszikra a házban, a homályból fehér
világosságra emelkedik minden kis tárgy a szobában és Bakacs Tamás nehéz
zuhanással bukik végig a földön.


V.

Mikor eszméletre tért, a nagy félelemre emlékezett csak, amelynek még az
óriás villámszikra hatása előtt ideje volt a gondolat gyorsaságával
megráznia elméjét. Most örült, hogy él. Bénán hevert a földön, mozdulni
sem tudott, de az élet öröme lüktetett benne. Nagy dolgokat alkotni
szép, a halhatatlanság nagy és kívánatos, de élni, élni – mégis ez a
legnagyobb.

Mennyi ideig hevert eszméletlenül, nem tudta. De elgyengült teste az
éhséget is érezte; ezért azt gondolta, hogy legalább huszonnégy óráig
tartott ájulása. Óriási erőfeszítéssel vonszolta be magát előszobájába.
Nem tudott felállni. Miután evett, egy kissé erősebbnek érezte magát.
Felállott. Bevánszorgott hálószobájába, lefeküdt és vágyódva tekintett
az ablak felé.

Künn szürkeség volt, köd, homály. A mennydörgés a távolban morajlott, de
rettenetes tüzijátéka nem látszott. A sárga felhők most vizet ontottak,
zuhogva, zúgva, csobogva dőlt le a víz; a ház tetején hallatszott a
zöreje és hallatszott, amint csörömpölve zuhog a sziklákra. Egyenletes,
bőséges, dús zuhanással hullott alá, nem szálakban, hanem tömeges
hullásban, fehérlő áradással, hullámzó, habzó, kavargó eséssel.

Bakacs Tamás búsan fordult el az ablaktól. Most társaságot kívánt volna,
ápolást, dédelgetést, vagy talán csak egy jó szót.

Vagy talán csak egy emberi szót, egy emberi hangot. Megdöbbenéssel
vallotta be magának, hogy társaságot kíván, akármilyen, csak emberekből
álljon, csak élő lények legyenek benne. Egy embert csak, egy emberi
hangot. Vagy akár egy állatot, egy élő, meleg állati testet, egy világos
szempárt, valami életet…

Fázva fordította el fejét az ablaktól és elaludt.

Ébredése ismét a büszkeségé volt, az erőé, a gőgé. Az egészsége
visszatért, az ereje is és közömbösen lépvén túl elmult gyávaságát és
gyengeségén, ezt mondta magában:

– Ennek az országnak a legkülönb embere én vagyok. A kerek földön alig
van egy pár koponya, amelyben az enyémhez hasonló elme székelne. Ennek
az országnak tehát én leszek a vezére, az ura, a megváltója.

Frissen ugrott fel ágyáról. Künn sárgán zuhogott le a vizek tömege és ő
bosszusan gondolt rá, hogy heti postáját ma nem fogja megkapni.

A kívánt és szeretett magányban is egyre feszült figyelemmel
hallgatózott a világ nagy érverésére, amelyhez az ujságok juttatták el
hozzá. Elfogódva és tisztelettel tekintett bele mindig a telenyomtatott
lapokba. Az ujságok íróiról nem volt általános véleménye: megbecsülte
vagy lenézte őket külön-külön, értékük szerint. De a legjelentéktelenebb
ujság fekete soraira is tisztelettel tekintett: – ezek a sorok – mondta
– a világot jelentő sorok. Az emberiség életét, haladását, magát az
emberiséget jelentők, mert általuk fogja fel elménk a felfoghatatlan
milliókat, a beláthatatlan országtereket, a határtalan eseményeket.

Bosszankodott, hogy a lapjai elmaradnak és unottan keresgélt a régi
papirok között. Végiglapozott egy ujságot, és mindent, amit olvasatlanul
hagyott, most érdeklődve futott át. És valamelyik jelentéktelen és
lenézett rovatban, ahol szerinte a tudományos szédelgésnek volt a
tanyája és ahol hazug érdekességekkel szoktak csalni, különfélékben vagy
vegyesben, ezt találta:

_Új vízözön_. A világnak sokszor megjósolt pusztulásáról ismét szól egy
jóslat. Ezúttal komoly ember hirdeti veszendőnek szegény földünket.
Franklin Henrik, a greenwichi csillagvizsgáló-intézet igazgatója cikket
írt a londoni Daily Newsba a fenyegető kataklizmáról. Szerinte egy hónap
mulva következik be a nagy világpusztulás, amelynek egyik részlete lesz
a vízözön. A katasztrófát az okozza, hogy a naprendszer külső bolygói
felől egy eddig ismeretlen sötét égitest közeledik felénk, amelyet látni
éppen sötétsége miatt eddig nem lehet ugyan, de amelynek a hatása a
Neptunuszon és Uranuszon látszik már. Az ismeretlen égitest hat majd a
földre is. Közvetlenül nem okoz katasztrófát, mert pályájából annyit már
biztosan meglehet állapítani, hogy a földdel nem ütközik össze. Hatása
mégis rettenetes lesz, mert a földtengelyt – amelyet egykor hasonló
hatás térített el pályájára merőleges helyéből – ismét megingatja. A
földtengely elmozdul helyéből és ez okozza a katasztrófát. A földtengely
elbillenése következtében meg kell változnia a földtömeg
elhelyezkedésének is. A nyugalom és az egyensúly megbomlik és a most
pihenő gigantikus földrétegek nyugat felé torlódnak. Hasonló katasztrófa
okozta egykor annak a nagy földterületnek a sülyedését, amely a
Csendes-óceán helyén volt. Ez a földterület hihetetlen mélységbe
sülyedt, fölé áradt a víz és alkotta az óceánt. Az egykori geológikus
forradalomra, a rettentő földtorlódásra vall az Andesek hosszú lánca,
amelynek magasságai közvetlenül a legmélyebb tenger szélén esnek
hirtelen a mélységbe. Az Andesek születéséhez hasonló katasztrófát okoz
a greenwichi tudós szerint az ismeretlen égitest. A földtengely
megmozdulását kérlelhetetlenül követi az, hogy a földtömeg új
elhelyezkedést, új egyensúlyt keres. A vészthozó égitest közeledését
rettenetes viharok fogják jelezni, vulkánikus zivatarok, földrengés és
áradó eső. Mihelyt a nagy kozmikus forradalom végbement és a földtengely
elmozdult helyéből, jön a kataklizma, amely az angol tudós szerint
minden életet elpusztít a földön. Először a tengerek vize mozdul meg és
beárad a szárazföldekre. Azután megmozdulnak a szárazföldek is és
rettentő torlódásban tartanak nyugat felé. A mai kontinensek talán mind
tenger alá merülnek és a tenger új, nagy világokat hajít szine fölé.
Rettentő vulkánikus kitörések lesznek, síkságok közepén születnek
hegyek, az északi sark jege megindul dél felé és amit a tűz nem emészt
meg, azt a víz és a jég pusztítja el. A nagy kataklizmát – mint minden
geológiai forradalmat – jégkorszak követi, amely talán rövid lesz. De
mire ez véget ér, a földön minden élet elpusztul. Franklin részletes és
alapos számításokkal bizonyítja jóslata helyességét és kijelenti, hogy a
fenyegető veszedelem elől nincs menekvés. A londoni ujság vezető helyen
közli a nagy veszedelmet jósló cikkét, amely azért kelt figyelmet, mert
Franklint igen komoly tudósnak ismerik és világszerte a legelső
szaktekintélynek tartják, különösen meteorológiai téren. Érdekes
pesszimista jóslására természetesen már meg is jött a válasz, több
tudóstársa alaposan lecáfolta a greenwichi tudóst és valószínű is, hogy
ez a jó, öreg föld ezúttal is békén forog tovább keserű levében.

Bakacs Tamás ijedten bámult a betükre. A tréfálkozó hangot frivolnak
találta, egy nagy dolognak ez a könnyenvevése bántotta, bosszantotta,
szinte elepedt a részletekért és haragosan kiáltott fel:

– De hátha igaza van!


VI.

A sárga homály künn nem változott. A nappal sötét volt, siváran szürke,
a távolban zengett a mennydörgés és az eső csörömpölve zuhogott le.

Bakacs Tamás háborogva járt szobáiban, elkeserítette, fellázította,
dühbe hozta fogsága. A keze ökölbe szorult, az izmai megfeszültek, úgy
érezte, hogy erejét és nagyságát megalázták. Esztendők óta először
szállott szembe vele valamely ismeretlen erő és vak dühe a felhőknek
akart nekimenni, amelyek vizükkel, ködükkel, homályukkal fogságba
vetették.

Lázadozva, elfuló dühvel, vakon öltött ruhát magára és erőszakosan
csapta ki háza ajtaját. Dacosan lépett ki a homályba.

– Ki áll ellent Bakacs Tamásnak?

Sivító szélroham fogadta. A szél nekidőlt, rázúdította az eső dús vizét
és Bakacs Tamás elkábulva, elvakulva állott háza előtt.

Lemenni nem lehet. Hat lépésre sem látott. A ház falának kellett
nekivetnie magát, hogy meg tudjon állni. Botorkálva, inogva, tapogatózva
haladt előre a falak mellett és úgy tetszett, hogy egy órába került,
amíg a háza túlsó oldalára jutott, hogy egy pillantást vessen legalább a
síkságra.

A ház mellett állva semmit sem látott. Előre kell mennie. Két lépést
tett és a tomboló vihar leütötte a lábáról. Azért sem enged. Azért is
látnia kell a síkot, az emberlakta rónát.

A szél és az eső nekifeszülve és ő csúszva, kezével-lábával kapaszkodva
az esőverte sziklán mászott előre. A gőzfüggöny nem lebbent fel előtte,
de a szikla szélén a felhőrongyokon, a ködön és az elvakító esőn át
mégis ellátott a messzeségbe.

Szemét kezével védelmezte a lezuhanó víztömegek ellen és erőlködve
meredt a távolba, ahonnan folyton harsonázott a mennydörgés.

A széles, tiszta sík ködbe volt burkolva. A ködöt villámok fénye
hasogatta át. Délnyugaton óriási füstoszlopok lökődtek az ég felé és a
füstöt egy-egy óriási lángoszlop felvillanása festette vörösre.

Az eső zörején túl dübörgő recsegés lármája hangzott. A levegő tele volt
ismeretlen zajokkal, a föld dobogott, reszketett, ingott. A levegő
sziszegett és nyögött és a szemhatár végén, a szinte láthatatlan
messzeségben egy fehér vonal csillogott ki a sárga ködből.

A sziklán is érezte a döngető csapásokat, a föld alatta is ingott, a
füstoszlopokba belevilágított a tűz és a fehér vonal a szemhatáron mind
élesebben rajzolódott ki félelmes csillogásával.

Bakacs Tamás térdenállva meredt bele a messzeségbe. A ormon, ahonnan az
emberekre és a tornyokra felséges gőggel letekinteni, most nem látott
semmit, ami az emberé. Rettenetes új hatalmak vonultak fel előtte,
amelyekre nem lehet az uralkodás büszkeségével tekinteni. Azok a
tűzoszlopok délnyugaton tűzhányók és az a fehér vonal…

Reszketve kutatta szemével a messzeséget. A csillogó vonal mind előbbre
hatolt a homályban, egyre láthatóbb lett, egyre világosabb,
percről-percre növekedőbb. Bakacs Tamás, a térdelő Bakacs dideregni
kezdett, szívét, elméjét, lelkét őrült félelem ragadta meg; mámorának
diadalmas helyén a kétségbeesés veszett ordítása tört ki a torkából.

… Az a fehér vonal: a víz.


VII.

És ez az egész kavarodás, a sziklák rengése, a lezuhanó víztömegek, a
sikoltozás és a nyögés, amely a levegőben vonaglik, a földnek ez a
reszketése: ez a vízözön.

*

Térden verte be magát a szobájába. Egyetlen érzéke nem volt, amely
működött volna. Gondolkozása és tapintása egyformán tönkrement. Ledőlve,
összetörve, széttiporva vágódott le szobája padlójára formátlan
gomolyagba: egy reszkető, korbácsolt állat.

Egész léte egy rongyhalmaz volt, emberi tagoknak egy formátlan dombja,
amelyen át futkosott még az éltető vér, de amely cselekvésre nem képes
már. A félelem vak köde burkolta be az embert.

*

És most jött a nagy katasztrófa. Percek teltek-e el, órák vagy napok, a
remegő állat a tető kis házában nem tudta.

Jött a nagy katasztrófa. Az óriási zendülés, az erők rettentő bomlása,
igazságok, mértékek, súlyok megfordulása, a földteke nagy zuhanása. Az
erők, a hegyláncok, föld és víz keresik az új rendet, az új egyensúlyt.

A hegy, amelyet a féreg maga alatt nagynak és biztosnak tudott,
megingott. Egy zökkenés előbb. Azután, mintha pokolbeli öklök döngetnék,
új rázkódások. A hegy kínozva vergődik. Még ellentáll, de földanyja
parancsol, és a hegy engedelmeskedik.

A hegy meginog és mintha lombos ág volna, amelyet a vihar fú, utána
nincs többé ereje. A gránit gyöngébb a gyönge lombos ágnál és úgy inog,
úgy hajlik, úgy enged, mintha soha sem lett volna kő és hegy.

Künn minden zaj felszökken, megharsog, dübörög. Az ős földteke
megreccsen. Vulkánok szélesre tátják izzó szájukat. A földkéreg reped,
széthasad, megbomlik. A nyugvó földtömegek megrezzennek. Riadva, bomolva
dől a föld, a tűz, a víz, a hegy nyugat felé egy rettentő áradásban,
amint a parancsoló, örök törvény, a súly kívánja.

A homály most már feketére vált. Sűrü, nagy éjszaka borul a vajudó
földre. A pusztulásnak nincs szeme. A nagy halált beborítja a sötétség.
Síkságok közepén vulkánok törnek ki, de piros pokolfényük mécspislogás.
És a halálon, a pusztuláson, embermilliókon, palotatörmeléken át sírva,
bömbölve, riadtan vágtat át a nyugtalan, a harsogó, a hajszolt víz, míg
új ágyát meg nem találja. A föld sötét és a sötétben harsog a halál.

A féreg ott a hegytetői házban nem tud semmiről, nem gondol semmire. Meg
akarta váltani az országát, a népét? Egy világnak akart világítani? A
hegy inog lábai alatt és most nem gondol országára és nem gondol népére,
nem siratja a pusztulást és nem bánja a világot: térdrebukott és porban
csúszik a halál előtt.


VIII.

Mikor a föld megmozdul! Mikor az anyaföld, amelyre mindig biztosan és
hálátlan gondatlansággal léptünk, megrázkódik! Mikor a hegy, az örök
erő, a nyugalom maga, a biztosság maga meginog! És milyen ingás. Széles,
rázkódó, nagy szökkenések, bomlott, borzalmas ugrások! A hegyet
feldobja, taszítja és elragadja valamely rettentő erő.

Künn egy világ pusztult el. Benn vége volt az érzésnek és tudásnak,
szeretetnek, összetartásnak és aggódásnak az embertestvérekért. A féreg
megmozdult, de csak azért, hogy félelme tudatossá váljék, hogy rémülete
formákat öltsön. Gondolata a reszketéshez tapadt még, de az idő – mennyi
idő telhetett el? – legalább gondolatokat hozott.

Bakacs Tamás elméjébe a gyermekkor emlékei nyomultak be: a rettenetes
ó-testamentum. Az írás szavait dadogta ajka, az írás szavait, amelyek
csudálatos frisseséggel keltek fel elméjében:

„_Megszakadának minden kútfejei a nagy mélységeknek és az égszakadások
megnyilatkozának és eső lőn a földre negyven nap és negyven éjjel_“.

… És eső lőn a földre. A földtengelyt, a nehezkedés törvényét, a
tudományt, mindent, ami benne volt, kitörölt agyából a félelem és
helyébe lángbetükkel írta az ódon írást: megszakadnának minden kútfejei…
és eső lőn a földre negyven nap és negyven éjjel.

A gondolat, a tudomány, az elme bukva hanyatlott lefelé. Már nem volt
kínlódó állat Bakacs Tamás, de volt a legnyomorúságosabb, a leggyávább
ember. A gondolkozás büszke hérosza, a tudó, a tagadó, a hitetlen, a
lenéző most mint a leglenézettebb nyomorultak, mint a tudatlan
hitványok, reszketve, áhitatosan, dideregve és reménykedve imádkozott a
haragvó Istenhez:

– Istenem, én haragvó uram, Istenem…

Napok multak el. Az éjszaka sötétségét ködös nappal szürke világossága
váltotta fel. A váltakozás nem volt szabályos. A megérkező világosságot
sokszor órákra elfojtotta valami sötétség: fekete felhőknek, sűrű
füstnek fénylő gomolygása.

Bakacs Tamás rettegése már tudott gondolkozni. A kis ablaknál ülve
belemeredt a messzeségbe, a vízpárás levegőbe és amíg a víz harsogó
rohamát érezte döngeni a hegyen, kínos erőfeszítéssel dolgozott elméje
azon a gondolaton: megmenekül-e, mit kellene tennie, hogy meneküljön.

A menekülésen kívül nem volt más gondolata. De meg kellett értenie, hogy
ő a menekülésért semmit sem tehet. A rettenetes erővel szemben, amely
künn tombol, haszontalan volna minden erőfeszítése, minden
találékonysága.

Künn dübörgött az áradás; neki benn kell ülnie és reszketve kell várnia
irgalmas lesz-e iránta az ár, a víz, a nagy összeomlás.

A víz óriási hullámokban dőlt neki a hegynek és zúgva törött meg rajta.
Az ár nőtt. Minden nap emelkedett. Viharos zúgása betöltötte az egész
tájat. Amerre ellátott Bakacs Tamás, mindenfelé harsogva bömbölt a víz,
hullámzott, áradt és bőgve tódult távoli síkságok felé. A vihar
belémarkolt és hegymagasságú hullámokat csapott fel belőle. A
hegyoldalon pedig a víz szine nőtt, dagadt, emelkedett fel a kunyhó
felé.

Vajjon elbírja-e a ház? Bakacs Tamás remegő kézzel tapogatta végig
házának sarkait. A ház keményen állott. Eresztékei nem tágultak meg a
viharban. Ez a ház áll addig, amíg a hegy áll. De hátha az ár átcsap a
hegytetőn?

Bakacs Tamás reszketve pillantott le a víz szürke, kavargó, dagadó
szintjére. Meddig emelkedik, vajjon? Az emelkedés állandó volt. A víz
mind közelebb ért a csúcshoz és most már nemcsak hullámai csaptak át a
ház felett, hanem maga a víztükör is ott volt a tetőn.

A ház ajtaját döngette a víz, falait csapkodta és ablakára szórta
szennyes tajtékját. Az ár egy-egy kemény testet vágott a házhoz:
fatömbök is lehettek, de Bakacs Tamás borzongva mondta magában, hogy
holttestek. Ha ezt a rettentő rohamot ki is bírnák a falak, az ár
emelkedik és beléfojtja lakóját a házba.

Multak a napok. Néha elaludt Bakacs Tamás, de fáradt álmából felverte a
dühöngő víz. Néha evett, de torkát minden percben összeszorította a
rettegés. Minden perc azzal telt el, hogy kémlelte: árad-e víz.

Szeme már belefáradt ebbe a kínos munkába. A nézés fájt, a szeme sajgott
és amikor kínos erőfeszítéssel meredt az árra, nyögve kellett
rátapasztania a kezét fájó szemére.

A gyötrődésnek egy napja végül örömet hozott. A víz apadt. Határozottan,
észrevehetően, bizonyosan apadt. Nem akarta hinni az első percekben. De
házának fala szabadon állott, a vízostrom megszünt és a csúcs felső
részéről is visszahúzódott a víz, maga után hagyván sárga salakját. A
víz apad. Fuldokló ujjongás tört ki a torkából. Sírnia kellett;
kiáltania kellett örömében, mintha a kunyhója falának akarta volna
hirdetni örömét. Meg kellett simogatnia ezeket a falakat, szeretettel
végig kellett ölelnie őket, ezeket a drága, erős, hős falakat, amelyek
kitartották az ostromot. Leszállt az éj és napok, vagy talán hetek óta
először feküdt le megnyugodott lélekkel, csendes és bízó álomra.
Ébrenlétének utolsó percében Wagner jutott eszébe, a sovány építőmester.
Sárga arcát, furcsa alakját elevenen látta maga előtt. A szíve
megindult. Hol van most ez az ember? A végtelen víz zúg fölötte. Tele
volt a szíve hálával és gyöngéd szeretettel iránta. Jónak, nagylelkűnek
és hatalmasnak látta azt az embert. Ő mentette meg. Ő építette ezt a
szép, ezt a jó, ezt a drága házat…

Csendes, tiszta, mély álmából éles dübörgés zaja verte fel. Csodálkozva
nyitotta ki a szemét. A levegőben ismét mennydörgés harsogott és a
szobát vöröslő tűzfény töltötte el. Felszökött. Kitekintett az ablakon.
Éjszaka volt, sötét és mély feketeség. De az éjszakát a távol délkelet
felé égő tűz festette meg. A feketeségben egy tűzoszlop meredt felfelé,
egy óriási lángcsomó nyult az égre. Körülötte sötét felhők gomolyogtak,
fehér villámok cikáztak a sűrü füstben és a mennydörgés újra meg újra,
harsogva zúdult szét a levegőbe.

Mi ez? Rémülete szinte öntudatlanul kérdezte magától: mi ez? Nem tudott
válaszolni. De a sötétség meglágyult egy kevéssé. Keleten halvány
világosság jelent meg és a nap fénye átszűrte a feketeséget. A
derengésben a lángoszlop esett és újra felnyult, tüze a végtelenségbe
csapott, villámai újra sziporkáztak és a dörgés újra zengett. Bakacs
Tamás ingadozó szeme a lángoszlop alján sötét és merev körvonalakat
látott meg. Egy hegyből tör ki a tűz. Tűzhányó hegy rázkódik ott a
sötétségben.

Tűzhányó délkelet felé? Ott síkság volt, termő, puha, lágy, síkság. Az a
tűzhányó most született. A vajudó föld most tolta fel sziklagerincét
láng és villámlás között.

A derengés megvilágosodott. Látta a hegyet. A tűz még mindig áradt. Új
meg új lángoszlop tört ki a hegyből és a szikla kúpalakja egyre jobban
emelkedett a víztükör fölé, a melyben villogva tükröződött a láng.

Bakacs Tamás nem félt most, de végigborzongott rajta egy ismeretlen
borzongás. Néma didergéssel nézte az emelkedő hegyet: íme, így alkot a
föld.

Elmult életének minden dolgát törpe gyermekjátéknak érezte. Ez itt a
nagyság. Ez itt a szépség. Nem félt és valóságos művészi gyönyörködéssel
nézte a homályba sötéten rajzolódó hegyet és a vöröslő lángot, amely
feltört belőle.

Egyszerre megdobbant lába alatt a föld. A hegy újra megingott, mint
ahogy már ingott egyszer. A szikla megmozdult. Nem nézte már
gyönyörködve a tűz nagyszerű játékát. Remegve várta, mit hoznak a
percek.

A hegy megmozdult. De mozgása most különös volt. Bakacs Tamás nem is
merte végiggondolni, milyen mozgás is ez. De a gondolat elől menekülni
nem lehetett. Meg kell érteni, végig kell gondolni, tudni kell, hogy a
hegy sülyed. Sülyed. Rettentő, de a szemet becsukni lehetetlen és a
szemnek hinni kell. Amott a síkságból szökött fel egy hegy, itt pedig
lassan, lágyan, de egyre mélyebbre sülyed a hegy. Körülötte a csúcsok
már kimeredtek a vízből. Eddig föléjük nyúlt. Most egyszerre hozzájuk
sülyedt és leszállása itt sem áll meg.

Hová visz? Talán le, egészen az anyaföld szinéig, vissza a földbe,
ahonnan valamely másik forradalom kivetette. Le a földbe. Le a víz alá.

Bakacs Tamás őrjöngve tekintett körül. Menekvés nincs sehol. Kiszökni,
rohanni: ez a halál útja. A hegy pedig lassan, lágyan száll lefelé. A
szomszéd csúcsok már fölébe emelkedtek. Most jön a halál, mondta Bakacs
Tamás. A rettegés percei úgy kínozták, mintha évszázadok lettek volna.
Fuldokló gyötrelemben vergődött. Azt hitte, hogy a víz már elborította
házát. A hegy újra megingott. Szilaj, erős lökések rázták meg és egy
rándulás után megállott.

Megállott-e vajjon? Az öröm és a kétség remegett Bakacs Tamásban. A
szomszéd csúcsok fölötte voltak, de a víz alatta volt. És a hegy állott:
oly erősen, olyan rendületlenül, olyan biztosan, mintha sohasem ingott
és sohasem sülyedt volna.

Bakacs Tamás remegve kémlelte, nem sülyed-e újra. Kitekintett a
messzeségbe. Délkeleten ott állott az új hegy, kopáran, magasan, éles
vonalakkal, de tüze, villámai és dübörgése elmultak már.

Itt is csend volt. A hegy nem mozdult, alatta mozdulatlan volt a
víztükör is. Néha szívébe nyillalott még a félelem, de azután bízott a
hegyben Bakacs Tamás. Néhány napig nyugtalan volt még, de amikor jöttek
a napok egymásután és jöttek az éjszakák, ismét megnyugodott.

Csend volt. A víz lassan hullámzott. Nem áradt és nem apadt. A nagy
víztükör hallgatagon fogta körül a hegyeket és némaság volt fölötte. A
napok teltek és egyik sem hozta az életnek egyetlen jelét sem. Halott
hegyek és halott vizek…

A hegyek felső részéről letakarodott a víz. Az ár lehántott minden
gyepet, minden fát, minden termőföldet róluk. A sziklák meztelenül,
halottul meredeztek felfelé és a sziklasíkokat meddő, agyagos iszap ülte
meg. A víz is csendes volt.

Bakacs Tamás napjai azzal teltek el, hogy ezt a halott csendet nézte.
Menekülésének, az életnek az öröme nem didergett már újra, meg újra
keresztül rajta; megnyugodott és gondolkozott.

A halott víz eltakarja egész Magyarországot. Az áradás délről jött,
átgázolt az egész termékeny rónán és letiport minden életet. Hetek
teltek el és nem mutatkozott senki és semmi, ami életet jelentene.
Máshol, szerencsésebb tájakon élhetnek még emberek, itt megfojtott a víz
minden életet.

Magyarország nincs… Megindította ez a gondolat. Forró szeretete országa
és népe iránt megremegett benne. Kár ezért a szép, ezért a különös,
nemes és érdekes fajtáért. Ő megél akárhol. Ő az elsők között lesz
akárhol. De kár ezért a népért.

Jövendő életére gondolt. Valahol, valamilyen nép csak él. Talán németek,
talán angolok. Ausztrália csak megmaradt. Vagy Amerika. Ott fog majd
élni: talán az egyetlen gyanánt, de mindenesetre a legelsőnek, aki a
magyarságból megmaradt. Ő lesz az őrizője, a megtartója egy évezredes
nép emlékének. Némi büszkeséget és valami hiú örömet érzett erre a
gondolatra: milliók nyelvének, érzésének, tudásának, történelmének,
vágyainak és gondolkozásának ő lesz az őrizője.

Kitekintett a messzeségbe és büszkesége és reménye első feltámadásakor
szomorúnak és boldogtalannak érezte magát. Az egyedüllét gyötörte. A
nagy csendességben valamely hangot kívánt, a nagy meghalásban valamely
életet.

Soha nem érezte a nőnek, az asszonynak, a feleségnek igazi szükségét.
Most világosan látta, hogy asszonyi társ kellene életéhez. Az élet és a
megmenekülés öröme így semmi. Asszony kellene, hogy hozzásímuljon, hogy
simogassa a haját, hogy átkarolja és szíve dobogását hallgassa a
rettentő csendben. Kétségbeesve, gyötrődve vágyódott egy asszony után.

Képzelete végigszárnyalt elmult évein és egyszerre megállott az utolsó
nőnél, akit látott. Az a karcsu szőke leány jutott eszébe, akivel a
hegyen találkozott, mikor fenyveserdejéből kilépett. Behúnyta a szemét
és látta a leányt: virágos szalmakalapban, színes blúzban, kipirult
arccal, karcsúan, erősen kívánatosan. Forróság futotta át. Soha nem
érzett, lihegő, fojtogató vágyódás fogta el, gyötrödve kívánta azt a
leányt, a karcsút, a szépet, a szőkét.

Kitekintett a csendességbe és most érezte meg először a pusztulás
rettenetes mivoltát. Eddig a maga félelme, a maga öröme foglalta el. De
a víz alatt, a halálban van az a szőke leány is. A leány pusztulása
megérttette elméjével az egész pusztulást, az óriási, a végtelen, nagy
halált. A csendes, néma víz eltakarja halálos hallgatásával azt a szőke
leányt is. Belemarkolt szívébe a pusztulás fájdalma és megtörten,
kétségbeesve, az egyedüllét bánatától sajgó szívvel, minden halottat
siratva, tiszta, nagy, gyermeki, testvéri fájdalommal zokogni kezdett.


IX.

Az élet azután lassan telt. Nyugalom volt a vizek felett; ha jött is
néha vihar, az szelíd suttogás volt az elmult pokolzivatarokhoz. Bakacs
Tamás biztosságban érezte magát háza védelme alatt, kimerészkedett a
sziklára és csodálkozva szívta be a levegőt, amely párásan, vízgőzösen
ugyan, de a régi maradt. Apró örömei is támadtak. Néha kivillant egy kis
kékség a szürke felhők közül: ez boldoggá tette. A vízben mintha halakat
látott volna: megdobbant a szíve az örömtől. Szivarjai voltak: néha jól
esett a dohányfüst is. De a csendességben, a halál közepette egyre
forróbban vágyódott ember után, hang után, lágy, meleg, édes asszonyi
beszéd után. Ez a kívánság zúgta be állandóan a lelkét: asszonyt,
asszonyt kívánt. De a holt vizek hallgattak és az életnek nyoma sem volt
sehol.

Törte a fejét: hol lehet élet most még, hogyan élhetnek az élők, hogyan
juthatna el hozzájuk? Bánatosan nézte a vizeket és látta, hogy várnia
kell. Várnia kell, míg eljön a nagy apadás. Akkor talán nekiindulhat a
messzeségnek, hogy társat keressen életéhez. Addig várnia kell a csendes
házban. Ostoba könyvei között. Türelmetlen dühvel tekintett ezekre a
könyvekre. Haszontalanoknak, léha fecsegőknek látta őket, akik
nagyképűen forognak egy semmiség körül és zajt ütnek hitvány szavakkal.
A gyújtónak volt most értéke előtte, a drága, a kímélt, a dédelgetett
gyújtónak.

A jövővel sokat foglalkozott. De gondolatai nem tudtak szabadon repülni.
Az asszonynál akadtak meg mindig. Gondolkozásában addig jutott el, hogy
embertársaságba kerül ismét és asszonyt hódít magának. Elméje reszketni
kezdett itt és aláhanyatlott ennek a gyönyörű gondolatnak a súlyától.
Oh, csak távozhatnék már innen: megmentő várából, átkozott fogságából…

Hónapok teltek el. Egy reggelen dideregve ébredt. Az elmult idők
langyos, meleg napjai után meglepte a változás. Bundával takaródzott be,
hevert még egy kicsit és félálomba tekintett ki ablakán. A levegő künn
éles és tiszta volt és az ég kék. Kék volt az ég. Tiszta, világos kék.
Örvendve ugrott fel és sietett ki háza elé. Künn dermesztő hideg
fogadta. Fázva szorította össze ruháját és körültekintett. A csúcsokon
dér ült, a vizeket pedig jégréteg fedte. A tél jött el egyetlen
éjszakán? Nem tudott erre a kérdésre válaszolni. Bámulva nézte a tájat,
de a hideg beégett a ruhája alá, mart és csípett és sietve kellett
visszahúzódnia házába. Benn tüzet rakott. Ült a kályha mellett és
gondolkozott. Örült a hidegnek. A jégen most elindulhat megnézni a
környéket. Keresni fog. Felkutatja a szomszéd hegyeket: hátha vannak
menekültek valahol. Megdidergett örömében erre a gondolatra.

Másnap bundát vett fel és elindult. A sziklákon veszedelmes volt a
kapaszkodás; a víz símára fagyott rajtuk és egyszer csaknem lezuhant. A
jégen is nehéz volt a járás. Tükörsíma volt az óriási sík és minduntalan
megcsúszott. Hősies erőfeszítéssel verte át magát a síma táblákon;
eljutott a szomszéd csúcshoz, de órákig tartott az útja. A csúcson túl
új horizon tárult ki előtte: új hegyeket látott, de életet sehol. A síma
jég csillogott csak a végtelenségben.

Megpihent. Végigdőlt a sziklán és a messzeségbe bámult. Ekkor
észrevette, hogy a jég mozog. Az óriás síkon alig volt változás, de
egy-egy hulláma, egy-egy dombja mégis akadt a símaságnak. Ezek a
hullámok mozogtak. Ezek a dombok lassan, de láthatóan haladtak dél felé.
Felszökött a szikláról. Most hallotta, hogy a mozgásnak zaja is van:
lassú, állandó, fürészelő zúgása van a mozgó jégnek. Merev rémülettel
tekintett a jégsíkságra. Hogyan jut el a házához? Hogyan lehetett olyan
oktalan, hogy elhagyja biztos várát?

Vágyódva tekintett az elhagyott csúcs felé. Tisztán látta az éles
levegőben a csúcs, a ház rajzát, de rettegett a mozgó jégtől. Az útnak
mégis neki kell vágni.

Remegve ugrott rá a jégre. Vergődve, botorkálva haladt előre. A jég nem
volt most teljes egész, mozdulatlan síkság. Óriási darabokra tört szét
és a hatalmas táblák nagy robajjal törték egymást. Átugorni néha
veszedelmes volt egyikről a másikra.

Alkonyodni kezdett és még mindig nem volt otthon. Reszketve,
verejtékezve tört előre. A lábai inogtak a fáradtságtól, de az est
fenyegetett. Ha itt marad, míg a sötétség eljő, veszve van. Rohant a
jégen. Elbukott és feltápászkodott újra, sajgó tagokkal szaladt előre és
a sötétség mind teljesebbé vált. Végre ott volt a csúcs mellett. Egy
utolsó iramodással szaladt a hegy felé, ekkor recsegni kezdett lába
alatt a jég és belezuhant a vízbe.

Nem merült el. Megkapaszkodott a jégbe. A vastag táblákat itt vékonyra
horzsolta a szikla és támaszkodása alatt mindenütt zörögve szakadt a
jég. Rémületének, halálfélelmének végső erőfeszítésével verte magát a
szikla felé. A lába erős talajt érzett. Reszketve gázolt ki a vízből és
két perc mulva dideregve, fázva, összetörve, bűnbánóan omlott oda
kunyhójához. Odasímult a falhoz, reszketve ölelte meg a házat, a drága,
a megmentő, a nagylelkű, az áldott házat.

Ezentúl nem mozdult ki. Nézte a mozgó jeget, kutatva bámulta a távolt,
de nem mozdult. A környéket a jég zaja töltötte be. Északról délnek
mozgott az óriási áradás. Eleinte síma táblák mozogtak csak. A jégtáblák
később felrepedtek, összetornyosultak, óriási halmokká dagadtak. Hetek
teltek el és északról egyre áradt a jég. A sarki világ mozdult meg
talán. Bakacs Tamás előtt minden nap új meg új jégmezők vonultak el,
fantasztikus alakú, hullámos, repedezett, váltakozó jégmezők. Később
jéghegyek jöttek. Tornyosodó, nagy havasok mozogtak előre, rettentő
recsegéssel. A jéghegyek összeomoltak, egymásnak mentek, töredeztek és
összecsapásuk úgy hangzott néha, mint az ágyúdübörgés.

Az áradás nem szünetelt. A jéghegyek egyre dübörögtek északról. A
sziklák között összeszorultak, megdagadtak és Bakacs Tamás reszketve
látta, hogy a jégár hozzá ér már fel. A jég szintje egyre nőtt, egyre
dagadt. A csúcsot már a ház alatt horzsolták a jégmezők és néha arra
ébredt fel Bakacs Tamás, hogy egy-egy éles jégszirt háza falán recseg
végig.

A pusztulás közeledett ismét feléje. A jégáradás bömbölve zúgott a csúcs
körül. A jéghegyek egyre nagyobbak lettek, dübörgésük egyre
fenyegetőbben zúgott feléje és most már látta, hogy a jég el fogja
söpörni házát. A vízostromot kibírta a kunyhó, a jégrohamot nem bírja
ki.

A jég föléje emelkedett már a szomszéd csúcsoknak. A kunyhó még állta a
rohamát; a jégmező ropogva tört meg rajta, de a falakon éles vágások
nagy sebei mutatkoztak. Ez a halál. Bakacs Tamás szorongva járt házában.
Künn ropogott, csattogott, dühöngött a jég és menekülés nincs sehol. A
jég egyre magasabbra emelkedik; vagy ki kell szökni a jégmezőre, vagy
elpusztulni a házzal együtt.

– El fogok pusztulni – mondta magában Bakacs Tamás. – Inkább most
egyszerre jöjjön a halál, mint lassú kínlódás, vergődő megfagyás után a
jégmezőn.

Künn összetornyosult a jég. Egy hegyóriás, egy jégszörnyeteg közeledett
a ház felé. Hullámzása recsegve zúzta a jeget és a sziklát. Most jön az
összeomlás. Egy perc még.

Ebben az egy percben Bakacs Tamás reszkető sietséggel kapta fel
bundáját, felmarkolt valami élelmiszert, kezébe ragadta golyós fegyverét
és kiszökött a jégmezőre. Néhány ugrással eltávolodott kunyhójától.

A jég ráomlott a házra. A falak erősen állottak. A kemény jég
sziporkázva csillogva, recsegve pattogott szerteszét. A ház még mindig
állott. De a jéghegyet irtózatos erő szorította előre, úgy tört, úgy
pattogott, mint az ágyúlövés, irdatlan, fagyott, fehér tömegével
rázuhant a házra és a falak ropogva omlottak össze. A jég haladt előre,
ráfeküdt a romokra, szétgázolta a házat és ment parancsolt útján dél
felé.

Bakacs Tamás ott állott a végtelen jégsíkságon.


X.

Egész életének nagy ellensúlyozója, a halál gondolatával való nagy, szép
megbékülés volt. Nyugalmának mindig ez volt az alapja:

– A halál nem a legrosszabb minden földi nyomorúságok között. A
legrosszabb eshetőségeket ezzel a kevésbé rosszal mindig felcserélhetem.

Most itt volt a nagy csere ideje. Eljött az eshetőségek legrosszabbika,
a nyomorúság teljessége, az átkok összessége. Itt áll, íme, a fagyott
halál közepette, a jég nagy, fehér poklában, elhagyatva, reménytelenül,
társtalanul. A föld vágtat végtelen útján az óriási űrben és fagyott,
meghalt, fehér síkján talán egyetlenegy ember mered könnyező,
reménytelen szemmel a távolba. Most meg kell halnia. Most önként, erős,
szabad férfiakarattal kell a halált választania a vergődő, állati
elpusztulás helyett.

Nézte a fegyverét. Jó, erős, hatalmas fegyver, ez megmaradt a multból,
ez lezárja az elmult életet. Felemelte a fegyvert. Belenézett a csövébe.
És undorodva, gyülölettel, méltatlankodva és felháborodva taszította el
magától. Oh, milyen gyáva, milyen ostoba gondolat. Milyen ostoba
mindenekfelett. Nem képtelenség: erejének teljességében eldobja magától
egy férfi az életet? Hiszen erős, bátor, okos, félelem nélkül való férfi
ő; fegyvere van, ha küzdeni kellene; meleg prém védi a hideg ellen;
élelmiszere van – ha takarékoskodik – egypár napra. És miért ne
találkozhatnék egypár nap alatt emberekkel? Mi bizonysága van arra, hogy
talán a közelben is nincsenek-e élő lények?

Vállára vette a fegyverét és bátran, erősen, dacosan vágott neki a
jégmezőnek. Nagy, csendes, sivár, halott fehérség volt mindenütt. Havas
volt a jég és lépte alatt néhol ropogott a fagyott hóréteg. Másutt síma
jég következett és itt csak bukdácsolva tudott haladni. De ment, ment
határozottan, habozás, ingadozás, megállás nélkül, előre, nyugat felé.
Úgy gondolta, úgy érezte, hogy arra találkoznia kell emberekkel. Az
óriási jégmező ropogva, recsegve haladt előre dél felé; az útjába dombok
és hegyek akadtak; néhol egy mély szakadékot kellett megkerülnie és
csaknem a vízbe hullott, de töretlen bátorsággal vágta át magát a
csenden, a jégen, a halálon, az ismeretlen reménység felé. Csend volt és
hallgató halál mindenütt.

Alkonyodott. A napgolyó vörösen feküdt a nyugati szemhatáron és a fehér
síkságon veresen csillogott a fénye. Bakacs Tamás erőlködve nézett bele
a fénybe, nem lát-e valahol életet. De a hómezőt látta csak mindenütt.

Elfáradt. Leült. Sötéten közeledett az éjszaka. A bátorsága most már
eltűnt. Rettentő volt az elhagyottság a halál fehér országában.
Reszketett a szíve, félve és bánatosan tekintett körül és a szeméből
lassan szivárogtak a könnyek.

Helyet keresett alvásra. Egy hódombba ásta be magát. Behúzódott
bundájába és nem fázott. Fáradtan, összetörten nyújtózott és bundája
melegségében, a fáradt álom gyönyörűséges lustaságában jól érezte magát.
Ezt mondta:

– Meg fogok fagyni.

Ez sem bántotta. Lustán, fáradtan, mélyen aludt.

Nem fagyott meg. Mikor felébredt, mély köd fogta körül. Sűrűn, nehezen,
lomhán feküdt a köd fölötte, a nap sugárzása alig tört át rajta.
Kényelmesen feküdt és nem volt kedve felkelni. Újra elaludt. Mikor
felébredt, a köd még mindig tartott. Ekkor elindult. De csaknem belement
egy szakadékba és ezért visszatért hótanyájára. A ködben ezt is csak
véletlenül lelte meg.

– Amíg a köd tart, – mondta – itt maradok.

A köd tartott. Eljött az éjszaka és sűrű fátyla mindig ott feküdt
felette. Itt kell hát maradni. Belebámult a feketeségbe. Azután lassan
újra elaludt.

Három nap telt el a ködben. Az élelmiszere fogytán volt. A szívét
félelem szorongatta. Most jön a vég, a nyomorúságos halál, az éhség
hitvány halála. Szorongva járt azon a kis helyen, amelyen járni mert és
kétségbeesve meresztette a ködbe a szemét: nincs-e valahol remény,
nincs-e valahol megváltás. A köd fekete volt, sűrű, kérlelhetetlenül
csendes.

Elfogyott minden. Nem volt semmije. Egy falat sem. Ekkor nekivágott a
ködnek. Inkább jöjjön a halál küzködésben, merész fáradásban,
akárhogyan, mint így, gyáva és nyomorúságos várakozásban.

Imádkozni kezdett:

– Istenem, ha vagy: akkor a jég és a köd fölött is vagy. Ha vagy: akkor
láthatod, hogy benned hinnem lehetetlen volt. Ha vagy: és a te akaratod
volt, hogy eddig megmeneküljek, ne akard, uram, hogy itt pusztuljak el.

Ment keserű haraggal, dühödt, vad bánattal gázolt a homályon át. Teltek
az órák. Remegett a fáradtságtól és az éhségtől és érezte, hogy itt a
vég.

Megállott. Belemeredt a ködbe. Nagy lemondás didergett a szívében.
Kezébe fogta a fegyverét és hogy kipróbálja, hogy hangot halljon, azzal
a titkolt és érezni is alig mert reménnyel, hogy talán más is hallja,
belelőtt a levegőbe. A ködbe belevillant a lövés, a dördülés felverte a
csendet és egy fél perc mulva hangos kiáltás felelt rá:

– Hahó…

Bakacs Tamáson forró borzongás futott végig. Felkapta a fejét, lihegve
és táguló orrlyukkal hajolt előre. Ez emberi hang volt.

Kétségbeesett, remegő erőfeszítéssel, reszkető, teli tüdővel kiáltotta
bele ő is a ködbe:

– Hahó!…

Remegve figyelt. Elnyújtott, hosszú kiáltás válaszolt ismét. Most már az
irányt is észrevette. Nyugat felől, persze, hogy nyugat, nyugat, nyugat
felől. Futva indult előre. Elkiáltotta magát újra, meg újra, hogy az
irányt el ne tévessze s előlről egyre harsogott felé a biztató,
elnyújtott, hangos kiáltás.

Rohanva szaladt át a ködön. És a tisztuló homályban, a közeledés
világosságában látta már, hogy hajó van előtte, erős, szép hajó, tépett
vitorlájú, törött árbocú, hóval és jéggel fedett, rongált hajó, de hajó,
amelyen emberek vannak. Két perc mulva odaér.

Az utat odáig már belátta, a tér már tisztán állott előtte. A tiszta
téren ekkor egy különös alak egyenesedett fel. Tíz lépésre alig volt
tőle, de a minden élettől úgy elszokott szeme nem is ismerte fel
hirtelen. Talán ember… Nem az volt. Egy óriási, fehér bestia, egy
félelmes jegesmedve ágaskodott az útjában. Bakacs Tamás megtorpant.
Ijedten hökkent vissza az első pillanatban, azután őrült düh fogta el.
Itt, a menekülés küszöbén akarja megállítani ez az otromba dög? Ököllel
neki tudott volna menni és úgy érezte, legyűrné. De kezében volt a
fegyver. Megkapta. Nyugodtan töltötte meg újra. Az állat előtte volt.
Szinte érintette a fegyverét. Ekkor nyugodtan, hideg elszántsággal fejbe
lőtte. A nagy állat csaknem rázuhant. Átlépett rajta és rohant a hajó
felé.

Hangos kiáltások fogadták:

– Hahó! Agyonlőtted a medvénket! Három hónapja kísér bennünket. Nem
tudtam puskavégre kapni. Hahó, hahó!

Bakacs Tamásnak minden tagja reszketett az őrült, a boldog
felindulástól. Emberi beszéd, emberi hang. Emberek. Ez a boldogság
teljessége, ez az üdvösség, ez a megváltás.

A hajó belefagyva a jégbe, mozdulatlanul állott. Fuldokolva kapaszkodott
fel és a fedélzeten azt hitte, sírnia kell a boldogságtól, azt hitte,
össze kell roskadnia ennyi örömtől. Lihegve a fáradtságtól, felindultan
és szótlanul állott.

A fedélzeten egy férfi volt és egy nő. A nő gyenge, szőke leány:
karcsúságát és szőkeségét a durva, nehéz ruhák alatt is meglátta Bakacs
Tamás. A másik vörösarcú férfi, rideg, rossz, keményvonású. Németül
beszéltek. Elárasztották kérdésekkel.

– Honnan jössz? Milyen hajóval vagy? – kérdezte a férfi.

– Miértünk jönnek? – kérdezte a leány.

– Milyen hajóval? – sürgette a férfi a választ. – Hol van a hajó?

Bakacs Tamás lihegve állott. Bámulva tekintett a két emberre. Mit
képzelnek ezek? Nem tudják ezek, mi történt? Hallgatott. A választ
azonban sürgették és Bakacs Tamás ekkor valami különös indulattól,
valami idegen félelemtől, egy furcsa sejtéstől hajtva, amely a lelke
fenekén reszketett, csendesen, lassan, hazudta:

– Francia hajó. Itt van a közelben. Eltévedtem.

– Mi vagy te a hajón? – kérdezte a férfi.

– Orvos vagyok – válaszolta csendesen Bakacs, a szemébe nézve a
férfinek.

– Azt hittem, értünk jönnek – szólt csüggedten a leány.

– A hercegnő mindig reménykedett – mondta a férfi. – De hiszen
hazavisznek így is bennünket.

– Miféle hajó ez? – kérdezte megütközve Bakacs.

– Ez – válaszolt a férfiu, – a _Margarete_, a hohenkasteli herceg
őfensége hajója. A hercegnőről keresztelték el.

A leány bánatosan intett.

– Hogy került ide? – kérdezte Bakacs.

A leány válaszolt:

– Bizonyosan tudja, doktor, hogy apám két évvel ezelőtt építtette a
hajót: elindult a Spitzbergák felé, hogy befejezze azokat a
tanulmányokat, amelyekből egy kötetet írt már. Úgy volt, hogy én az út
első felére elkísérem. Az északi norvég partok körül rettenetes vihar
kapott meg bennünket és felhajtott északra. Egy hónapig küzdöttünk a
viharral és meghalt mindenki. Apám is. Az egész legénység. Csak ketten
maradtunk. Mikor a hajó legénység nélkül maradt, a vihar belehajtotta a
jégbe és azóta mindig jég között vagyunk. Én mindig vártam, hogy
megmentenek.

A leánynak könnyes volt a szeme. Bakacs kérdő tekintettel fordult a
férfihez.

– Én fűtő voltam – válaszolt az a néma kérdésre. – Müller Johann, fütő.

Hallgatva állottak a fedélzeten. Bakacs Tamás elmerülten gondolkozott és
a többiek várták, hogy szóljon. Végre a leány kérdezte:

– Hol a hajója?

– Eltévedtem – válaszolt megrezzenve Bakacs, – de majd keresnek.

Odafordult a fűtőhöz:

– Éhes vagyok, adjon ennem valamit.

Az ember nehéz léptekkel távozott, bementek egy kabinba és a leány itt
reszketve fordult Bakacshoz:

– Ó, az ég szerelmére, – mondta franciául – mentsenek meg ettől a
rettenetes embertől. Hála az istennek, hogy találkoztunk, hogy
idejöttek.

– Mi történt? – kérdezte Bakacs.

– Ó, alig tudtam már védekezni, alig tudtam már visszatartani. Azt
mondta, hogy soha sem jön értünk senki.

Bakacs értett mindent. Az ember belépett. Konzervhúst hozott. Bakacs
szótlanul evett. Azután készen volt az elhatározása.

– Princesse – mondta a leánynak, – tud ez az ember franciául?

– Nem – válaszolt a leány.

– Mégis kiküldöm. Felesleges, hogy idebenn legyen.

A leány ijedt tekintetet vetett rá. Bakacs felállott és nyugodtan mondta
a gyanakvó pillantású embernek:

– Menj ki. Semmi dolgod idebenn.

Az embernek megvillant a szeme, dacosan nézett egy percig Bakacsra.
Bakacs kiegyenesedett és az ember kutyamódra kotródott ki.

– Hercegnő – mondta akkor Bakacs, – szomorú közleni valóm van.

A leány rémülten pillantott rá.

– Itt a közelben – mondta Bakacs – semmiféle hajó nincs. Annak a
földnek, amely itt a tenger és a jég alatt volt, valamikor Magyarország
volt a neve. Nem a sarkvidék ez. Az a rettentő vihar, amely a
_Margaretet_ felhajtotta a jég közé, elpusztította talán az egész
földet. Mindenesetre elpusztított mindent, ami tőlünk északra van, mert
hiszen a hajó nem haladhatott volna másképen eddig a jéggel.

A leány tágra nyílt, rémült szemmel tekintett rá, azután kínos zokogásra
fakadt.

– Sejtettem – zokogta. – Tudtam. Láttam, hogy a hajó, a jég egyre dél
felé halad. Mindig délre. És embert sehol se láttunk. Életet sehol se
láttunk. Csak a medve kísért. Tudtam.

Bakacs meleg részvéttel tekintett rá. Megindult a szíve és szeretett
volna ő is vele zokogni. De még egy nehéz feladat volt hátra.

– Most meg fogom mondani ennek az embernek is – szólt a leányhoz.

– Ne, ne – könyörgött a leány. – Ne, ne, rettenetes lesz.

– Megmondom – szólt kemény elhatározással Bakacs.

Kinyitotta az ajtót. Kikiáltott:

– Hé! Gyere be.

Bejött. Alázatosan, sunyi dacossággal.

– Nem érted te a delejtűt? – kérdezte tőle.

– Nem. Fűtő voltam én.

– Nem tudod, hogy a hajó merre haladt?

– Nem. Most szegődtem először tengeri hajóra.

– Hát az a hely, ahol most vagyunk, délebbre van Németországnál.
Magyarország ez. Elpusztult minden. Talán az egész föld. Vízözön volt.
Én csodamódon menekültem meg és két év óta nem láttam embert.

A meghajlott férfi kiegyenesedett:

– Hát nincs itt a közelben hajó?

– Talán az egész világon nincs.

Az ember villogó szemmel tekintet a leányra. Rajta égett a szeme egy
másodpercig; a leány kezébe hajtotta a fejét és zokogott. Az égő szemű
ember meghorkant, lehajolt és dühödt erővel vetette magát a Bakacs
torkának. De Bakacs Tamás készen várta. Rettenetes öklével rásujtott a
fejére és az ember tántorogva bukott vissza. Szédülve állott egy
másodpercig, azután kinyitotta az ajtót és kirohant.

– Fegyvert hoz, – sikoltott a leány. – Engem is fenyegetett.

Bakacs nyugodtan nyúlt a fegyvere után. Megtöltötte. Az ajtó félig
nyitva volt. Melléje húzódott. A folyosó végén megjelent az őrjöngő
ember rohanó alakja. A kezében revolver. Bakacs felkapta a fegyverét, a
leány görcsösen szorította a fülére a kezét. Bakacs lőtt. Az ember
megtántorodott és végigbukott a földön. Bakacs várt egy percig. Ekkor
megsímogatta a zokogó leányt és kiment. Odalépett a fekvő emberhez.
Halott volt. A revolvere mellette hevert. Ezt felvette. Kikutatta a
zsebét, hátha talál benne valami hasznavehető dolgot. Nem volt semmi. A
fedélzet szélére hurcolta ekkor a holttestet és kilökte a jégre.

Utána nézett. A jog jutott eszébe, a viták, amelyeket vívott, az ideális
törvények, amelyeket védelmezett; és elmosolyodott. Egy perccel
megelőzte a másikat: ez az ő joga.

Visszament a leányhoz. Az könnyes szemekkel bámult maga elé. Bakacs
odaült hozzá.

– Szőke leány, – mondta – egyedül jártam ebben a rettenetes
jégsivatagban és vágyva vágyódtam utánad.

A leány bánatosan nézett rá. Bakacs megsímogatta a haját. A szívében
mintha forró és illatos bimbók pattogtak volna fel. Az ereiben lüktetett
a vér; soha nem érzett kábító mámor tette részeggé.

A törött hajón, az ölés után csupa tavaszi boldogság volt a szíve.
Elmult életének minden öröme nem ért fel ezzel az örömmel, hogy itt van
ez a szőke leány, símogatta a haját és hallgatta a szíve dobogását. És
kérés és kérdezés nélkül, sem a fiatal bánatot, sem asszonyi, emberi
jogot nem is tekintvén, az erős jogán, mámorosan és habozás nélkül,
egyszerűen birtokába vette a leányt.


XI.

Az asszony elmélázva nézett maga elé. Összekulcsolta a kezét és
bánkódva, töprengve hallgatott. A férfi vidám volt, tele jókedvvel,
örömmel és boldogsággal. Áradó jókedve egyre azon fáradozott, hogy
felvidítsa az asszonyt is. Bohókás volt, tréfált, fecsegett. Verseket
idézgetett és szavalt. Letérdelt és szerelmi vallomásokat tett. Minden
szellemessége kigyult és ötletei körülsziporkázták az asszonyt. Eleinte
egy fáradt mosoly volt csak az eredmény. De Bakacs Tamás hatalmas
elméje, duzzadó férfiassága, szerelmes boldogsága végre is győzött.
Meghódította az asszonyt. Az asszony mosolygott, nevetett, kivirágzott,
az lett, amivé lennie kellett: mámoros, szerelmes, boldog, fiatal
asszony.

– Látod, – mondta Bakacs, – mit törődöm most vele, hogy künn elpusztult
a világ. Nem akarom tudni. Nem is tudom. Nincs gondolatom a számára. Nem
mindegy-e, mi van odakünn? Vágyódtam utánad és most itt vagy. Ezt a
szobát megtölti a boldogságom. Mi van kívüle, érdekelhet az engem?

Az asszony hozzásímult és boldogan intette, hogy nem.

Később mégis törődniök kellett vele, mi van odakünn. Hajójuk az ifju
nász, a mámor és a boldogság háza volt. De jégben úszott. Egy halott
világban haladt. Hová? Délre. Mindig délre. Egyre délnek mozgott a
fagyott áradás.

Bakacs Tamás elméje türelmetlenül feszegette a kérdést: hová jutnak?
Mikor áll meg ez a halott mozgás. Válaszolni nem tudott. Nézte a hajót:
az erős volt még, ép, kitartó. Nézte az élelmiszereket: ez elég lesz
talán, amíg élünk.

Ebbe bele kellett nyugodni.

– Leéljük itt az életünket – mondta az asszonynak – olyan szépen és
olyan boldogan, mint ahogy ember csak élhet. Azután elcsattan az utolsó
csók a jég fölött és nem lesz több élet a földön.

Az asszony egész lelke alázatosan hozzásímult már a férfiéhoz. Szépnek
találta ezt a gondolatot is.

– Az utolsó csók a világon…

Ezt a gondolatot azonban nemsokára elkergette egy másik. Egypár szép
szerelmes hónap telt el és az asszony megmondta Bakacsnak, hogy
nemsokára hárman lesznek.

Bakacs Tamás megdöbbent. Idejön egy kicsi lény, egy gyöngéd, egy gyenge
teremtés a pusztulás világába. Azután hatalmas öröm rázta meg. Az apaság
büszkeségét érezte.

– A pusztulás nem tarthat örökké. Újra jön majd az élet országa. Lehet,
hogy vannak emberek és lehet, hogy találkozni fogunk velük. Az én
fajtám, az én vérem az első lesz közöttük. Lehet, hogy nincsenek
emberek. Akkor az én fajtámé lesz a föld.

Lázassá tette ez a gondolat. Letérdelt az asszony előtt, aki anyja az ő
gyermekének és tüzes, rajongó lélekkel gondolkozott.

Más élet lesz itt a földön, mint az elmult. Bakacs Tamás vére nem fog
itt gyűlölködésben és butaságban, vérben és szennyben élni. Olyan élet
kezdődik itt majd, amely a mult minden tudását, minden eredményét,
minden javát felhasználja arra, hogy különb életet, különb fejlődést,
jobb életet teremtsen magának annál, amely elmult.

– Oh, – mondta Bakacs Tamás, – itt van a fejemben az egész emberi
civilizáció. Itt van az elmémben minden tudása a meghalt emberiségnek,
minden lehetősége annak, hogy emberek jobb, tisztább, szebb és
becsületesebb életet éljenek a földön. Az eljövendőknek azért az egész
civilizációért, amelyért az emberiség százezer évig szenvedett, nem kell
küzdeniök. Készen kapják. Örökségül. Soha apa ilyen örökséget a fiaira
nem hagyott.

Boldog volt. Büszke. Mámoros. Imádta az asszonyt. Boldogsága és hatalmas
szelleme betöltötte házukat és az asszony szíve csupa hála, öröm és
szeretet volt. Bakacs Tamás a jövő terveit építgette. Hogyan kell
megrakni alapjait az utódok boldogságának. Ha valahol majd partot érnek
és eljő újra az élet, a tavasz és a nyár, hogyan kell kezdeni az életet,
hogy a mult bajai ne bánthassák soha.

Teltek a napok és ajtójuk zárját kellett egyszer megjavítani. Nem
csukódott jól. Bakacs Tamás szerszámokat keresett elő, levette a zárat
és meg akarta csinálni.

A vasdarabok ott voltak előtte. Ott volt az egész szerkezet. Ebben a
pillanatban rémült kétségbeesés rohanta meg. Ezt a zárat ő nem tudja
megcsinálni. Nem tudja. Sejtelme sincs róla, hogyan kell hozzáfogni és
talán hetek telnek el, míg töri rajta a fejét és még mindig nem tudja.

A zár itt volt előtte minden nap. Csak egy vaslap takarta el. Használta
minden nap. És ekkor gyötrődve és sikoltó lélekkel mondta, hogy az egész
emberi civilizációt, az emberiség minden tudását és minden eredményét
csak úgy ismerte, mint ezt a zárat: használta, de lényegét, mivoltát
eltakarta valami láthatatlanul az ő számára.

Mit tud ő voltaképen? Át akart adni az eljövendőknek minden eredményt,
minden tudást. De mi van birtokában?

Minden nap látta a villamos csodákat. De mit tud róluk? Összeszedte
ismereteit. Hogyan világított a villamosság, hogyan vitte a hangot,
hogyan hajtott gépeket? Tudta az elvet, ismerte a nagy összefüggéseket,
de nem ismerte a valóságot, nem tudott egyetlen részletet sem. Gépekről
álmodott, amelyeket utódainak ad? Egy zárat sem tud megcsinálni. Nem
tudna megépíteni semmit azokból a csodákból, amelyekről azt hitte, hogy
elevenen és készen élnek a lelkében.

Nem tud semmit. Semmit. Gyűlölettel és undorodva gondolt arra, amit
hajdan tudományának nevezett és amit mások is annak csodáltak. Akkor
talán volt valami értéke. Most kínos gúny. Itt van a zár és nem tudja
megcsinálni.

Most már azt is látta, hogy az eljövendő fejlődést még akkor sem tudná
kényelmessé, széppé és szabályossá tenni, ha valóban élne az elméjében
az egész emberi civilizáció, az eredmények és a tudás összessége. A
civilizációnak csak halvány tükörképe élt a lelkében. De a jövendőt úgy
sem lehetne a mult alapjára építeni. A szoporodás, a fejlődés kénytelen
volna járatlan új utakat törni magának. A tizeknek és a huszaknak hiába
hagyná ő a villamosságot. Mit érnének vele? Nem volna erejük, nem volna
emberük a géphez. Boldogok volnának, ha valaki a faggyúgyertyát
feltalálná és megajándékozná őket vele. A jövendőnek új utakon kell
előre törnie: a régi bajokkal, vagy új bajokkal, de új utakon. Az új
emberiség megint át fog menni a régi nyomorúság minden iskoláján. Lesz
könny és gyötrelem, vér és verejték.

Bakacs Tamásnak sírt a szíve. Eljövendő gyermekére gondolt és bánatával
az asszonyhoz kellett menekülnie. Hozzáhajtotta a fejét, homlokára húzta
a kezét és sokáig ültek együtt csendesen.


XII.

A jég olvadni kezdett. Recsegve töredezett mindenfelé és hatalmas tócsák
foltozták be fehér csillogását.

A hajó ingadozott. A jég engedett súlya alatt és néha már víz emelgette
nagy testét. Árbócairól, bordáiról lassan olvadt le a jégburok, minden
repedése megnyílott, minden eresztéke ingott. A nagy testet a romlás
veszedelme fenyegette és néha úgy látszott, hogy összeomlik.

De ezen aggódni nem volt idő. Jött a nagy óra, a szenvedés és a
gyötrelem órája, amikor a harmadik életet várták kettejük közé.

Bakacs lihegve járt a nagy hajón. A levegő telve volt egy újjászülető
világ lehelletével, a tavasz nehéz szaga, fojtott melege töltötte meg a
levegőt és olvasztotta a jeget, és ő reszkető, elboruló szemmel, lihegve
és verejtékezve, tehetetlenül meredt maga elé. Az asszony minden
sikoltása a lelkébe mart és nem tudott rajta segíteni. Nem tudott. Nem
értett hozzá. Ha megérintette, fájdalmat okozott neki és azt hitte, nem
szabad hozzányúlnia.

A tehetetlen fájdalom minden hatalmas erejét felemésztette, reszketett
minden tagja és a halál fáradtságát érezte magában.

Gyermeke aztán megszületett. Az asszony pedig meghalt. Nyomorultul
meghalt, mert segíteni nem tudott rajta. Szenvedő teste hidegen feküdt,
halálban, elnémulásban. Búcsút sem vett tőle. Egy szempillantása sem
lehetett gyötrelmei között az ő számára.

Ott volt a gyermek. A szenvedés, a halál gyenge gyermeke. Bakacs Tamás
félve tartotta erős kezeiben. Mire újra este lett, meghalt a gyermek is.
A kezei között. Érezte, mint válik az élő, puha, gyenge testből halott
anyag.

Ez volt a fájdalmak teljessége. Több már nem jöhetett. Sem a földről,
sem a végtelenből, sem a testére, sem a lelkére több gyötrelem nem
hullhatott. A fájdalom beborította Bakacs Tamást. Ereje, amely sohasem
érzett meg hajdan semmi veszteséget, széttiporva vonaglott most. Bakacs
Tamás hangtalanul vergődött. Végigzuhant a padlón és arcát lefelé
fordította.

A hajót himbálta a víz. A nagy test tehetetlenül ingott és ment, amerre
az ár parancsolta.

Bakacs Tamás nem tudott róla. Arcát lefelé fordítva feküdt; hogy egy új
világ születik, hogy a régi elpusztult, nem bánta most. A maga világának
a pusztulása sikoltozta be a szívét és kétszer lett éjszaka, amíg meg
sem mozdult. Élt még és a nagy hajó a két halottal és az élővel
csendesen ringott az éjben előre.

Végre megmozdult. Fáradt mozgás volt, egy haldokló fáradt mozgása. Az
életet most már nem kívánta egy gondolatrezzenése sem. A halált várta.

Körültekintett. Szabad vízen úszott már a hajó, szabad, kék tengervízen.
Vajjon hol? Nem tudta. Nem is akarta tudni. A távolban partot látott. A
hajó lassú ringással haladt a part felé és Bakacs Tamás most már nem
törődött vele, mi van ott a parton és mi van túl rajta.

Fáradt szeme végigjárta a szemhatárt. Karcsú, fekete sziklákat látott a
szárazföldön, magas bazalttűket, amelyeket vulkánok toltak fel. Életnek
nyoma sem volt sehol. Egy fűszál sem sarjadt a sziklán; kopár hegyhát,
itt nyúlt ki a tengerből, amelyet talán csak évszázadok tesznek majd
zölddé. A halál partja felé közeledett a hajó.

De ha emberek várták volna rajta, akkor sem törődött volna vele Bakacs
Tamás. Nem akart már mást, mint meghalni.

Halottait lennhagyta a szobában. Puha agyat vetett magának a fedélzetre
lassan, csendesen, fáradtan. Lágy pihenőre ide feküdt meghalni.

Az elhatározáson és a fájdalmon túl, a halál várásában már tudott
gondolkozni. Csak az asszonyt siratta. Ha ő meghalt, a gyermeknek jobb
volt meghalnia. Mi lett volna itt vele? Összetörött, fáradt,
megöregedett apja sem táplálni, sem tanítani nem tudta volna. Egyszer
maga maradt volna ebben a csendes, szörnyű világban, anélkül, hogy
apjától kapott volna valamit. Nem tudta volna tanítani sem fiát, ezt
érezte már Bakacs Tamás.

Nem tudott volna semmit átadni neki abból, ami elmult. Azt sem lehetett
volna megmagyaráznia, mi volt itt a földön a pusztulás előtt. Honnan
tudja azt, mi a _város_, aki soha házat nem látott? Még azt a halvány
képet sem tudta volna átadni neki, ami a multról lelkében élt. Jobb volt
meghalnia.

Nyugodtan gondolkozott Bakacs Tamás és minden gondolatának az volt a
vége, hogy jó íme meghalnia. Egyetlen idege, egyetlen vércseppje sem
kívánt élni; egész teste, egész fizikai mivolta csak az elmulást
kívánta.

Feltekintett a mennyboltra, amely újra ragyogott. Tiszta, mély,
bársonyosan kék volt; csillagai sziporkáztak és felkelő teli holdja
fénnyel szórta tele a kezdődő éjszakát.

Bakacs Tamás nézte a holdat és különösnek találta. Ragyogó színének
homályos rajza más volt, mint amilyennek ismerte. Éles szemmel, látását
megfeszítve figyelte. Más ez a kép, más ez a rajz, más ez a hold.

Borzongás futott keresztül a tagjain.

A tudás vágyát érezte, erőt érzett. Felugrott és a teleszkópot kereste
meg.

Remegő kézzel fogta szeme elé és beleirányozta a tiszta éjszaka végtelen
messzeségében, a hold felé. A domború üveglencsékben megjelent a sugárzó
gömb óriási nagy képe. Bakacs Tamás feszült figyelemmel vizsgálta.

Megdobbant a szíve és fejétől lábáig egy forró vérhullám szökött rajta
keresztül. A hold más. A hold megváltozott. Az ismert holdtérképnek
nyoma sem volt. A Tycho di Brache és a többi csúcs, az ismert
holdkráterek sehol sem voltak. A kiégett, tátongó, szaggatott szirtes
tájék eltűnt. Új világot mutatott az üveg: új hegyeket, új völgyeket,
amelyek lágy símulással olvadtak össze.

A kiégett kráter-vidék eltűnt; termékeny tájat mutat a hold, amelyen víz
és levegő és bizonyára élet is van.

Mi történt? Bakacs Tamás fáradtan tette le a teleszkópot, szabad szemmel
meredt a sugárzó égitest felé és türelmetlenül sürgette elméjét a
válaszért. Mi történt? Felsóhajtott. Megértette. A rettenetes erő, amely
a föld nagy zuhanását okozta, megrázta pályáján a holdat is. Ki nem
lódította útjáról, amelyen az erő törvényei viszik, de megfordította és
új forgásra kényszerítette.

A hold mindkét oldalát megmutatja ezentúl a földnek; szabályosan
fordítja mindkét oldalát a nap felé, természetet és életet kap mindkét
felére.

Nem tudott betelni a csodálatos látvánnyal. Szeme újra meg újra kutatva
kereste fel a mennybolt felséges csodáját és a szíve bámulattal és
hódolattal telt meg.

Ime, ott a végtelen messzeségben kezdődik az élet. Kezdődik talán a
földön is. De ha itt vége volna is, ott íme folytatódik.

Egyszerre megérezte, hogy a születés tavaszi levegője úszik körülötte. A
termékenység friss és mámorító illatát érezte. Tavaszi éjszaka jött az
elpusztult földre.

Nem. Itt sincs vége az életnek. Megértette, hogy az az évmilliós
fejlődés, amelynek eredményeiben része volt, épen olyan pusztulásból
nőtt fel, mint amilyen most tört a földre. Az élet nő, árad, virágzik,
fejlődik és megdagad és elpusztulása nem más, mint talaj egy újabb
évmilliós fejlődésnek.

Civilizációk jönnek és elpusztulnak; de pusztulásuk csak rétegeket rak
le és az élet el nem pusztul. A földön talán mindig más lény az úr, az
élet csodálatos változatokkal játszik, de az élet maga megmarad.

Az élet nem pusztulhat el. És künn, a végtelen messzeségben, más
világokon most is tobzódik az élet, ujjong, hörög, vonaglik. Születik és
átváltozik. De élet van mindig a nagy mindenségben. Az élet egy és
halhatatlan.

A halál hajóján még egyszer átérezte az élet minden örömét, az élet
igazi megértésének mámorát Bakacs Tamás. De az az anyag, amelyből
alkotva volt, összetörött, meggyötört, kiéhezett, elfáradt mivolta halni
kívánt, új életeket termő nagy átváltozásnak kívánta átadni magát. A
halál gályája reccsenve ért partot és Bakacs Tamás nyugodtan hajtotta le
fejét, hogy meghaljon.

_1904. február havában_.




ELCSÁBÍTÁS

Vezekényi a liget felől jött; felfelé ment az Andrássy-uton, lassan
sétálgatott és az volt az egyetlen gondja, hol lehetne jól vacsorázni.
Jókedvűen ballagott, kigombolta a felöltőjét és nagy passzióval szítta
be a tavaszi este friss levegőjét. Az Eötvös-utca sarkán összeütközött
egy nővel, aki sietve jött kifelé az utcából.

– Pardon, – mondta gyorsan.

Megemelte a kalapját. A nő nem válaszolt, elfordult és sietett fel a
körút felé. Vezekényi csak a hátát, a nyakát, a fejét, a termetét
láthatta. Ezek a részletek azonban felkeltették az érdeklődését. A
karcsú termeten és a formás nyakon finom fej ült. Vezekényi rövid
habozás után utána eredt.

A körútnál már elébe került. Az ismeretlen nő ekkor bal felé fordult és
Vezekényi egy másodpercig szemügyre vehette. Gyorsan megállapította,
hogy az első sejtése helyes volt: az ismeretlen nő nagyon csinos. Az
arca fehér és puha, mint a tej, a szemei mélyek és valószínüleg kékek, a
szája friss, a haja szőke, a járása ringó és elegáns. Szép lány;
bizonyosan lány; tisztességes, tiszta, meleg, bizalmat keltő polgári
szépség.

A lány ment előre a körúton. Vezekényi utána. Mire a Király-utcához
értek, Vezekényi néhányszor már elébe került a lánynak és nem indiszkrét
és nem bántó módon, de figyelmesen és észrevehetően az arcába nézett. A
Király-utca sarkán a lány észrevette, hogy Vezekényi ő utána megy.
Összerázkódott, meghökkenve szegte fel a fejét és sietni kezdett.
Vezekényi a nyomában maradt. A lány menekült egy ideig, de amikor látta,
hogy Vezekényi makacsul követi, akkor hirtelen a kocsiút felé fordult és
a gyalogjáró szélén megállott. Vezekényi meglepetve nézett utána és
rövid habozás után lassan feléje indult. Mikor odaért hozzá, akkor
látta, hogy a lány egy villamosmegálló oszlopához menekült. Melléje
állott és oldalról nézett bele a lány kipirult arcába. A lány
mozdulatlanul bámult maga elé. Vezekényi jókedvűen és mosolyogva
nézegette és meg akarta szólítani. A lány ekkor két lépést tett előre.
Villamoskocsi jött. A lány sietve ugrott fel a lépcsőkön, Vezekényi
nyugodtan utána ment. A lány leült és elfordította a fejét. Kinézett az
ablakon. Vezekényi leült vele szembe és csendesen nézegette.

A lány az Üllői-útig ment. Az Üllői-útnál felállott és leszállt a
kocsiról. Vezekényi is leszállott. A lány sietve ment át a kocsiúton és
szaladva indult meg az Üllői-úton felfelé. Vezekényi utána ment. A lány
észrevette, hogy még mindig a nyomában van és szinte rohant, úgy
sietett. Vezekényi egy ideig követte, azután abba akarta hagyni az
üldözését.

– Polgári erény – gondolta. – Ez olyan makacsul védekezik, hogy semmi
kilátás a sikerre.

A lány azonban ekkor befordult egy mellékutcába, és Vezekényi
elhatározta, hogy még egy kísérletet tesz. Utána sietett a lánynak és
hamar utolérte. Az utca sötét volt és elhagyatott. Vezekényi a lány
mellé nyomult. A lány rohant. Vezekényi mellette. Ez a rohanás
három-négy percig tartott. A lánynak zihált a melle.

– Az Isten szerelmére, – mondta ekkor Vezekényi – ne tegye magát tönkre.
Ez őrültség, így rohanni. Belébetegszik.

A lány nem válaszolt, elfordította a fejét és rohant.

– Kérem, ne szaladjon így – mondta Vezekényi barátságosan. – Nem tudom a
lelkemre venni, hogy beteg lesz. Inkább megállok. Elmaradok.
Visszafordulok. Akarja? Fáradt?

A lány nem válaszolt.

– Hát fáradt? Akarja? – kérdezte Vezekényi gyöngéden.

– Igen – felelte elfúlva és gyorsan a lány. Vezekényi felnevetett
örömében.

– No hála Istennek, – mondta ujjongva – csakhogy megszólalt már. Kezdtem
kétségbeesni. Azt hittem, teljesen vígasztalan a helyzet. Most látom,
hogy nincs oka… a fogait rejtegetni… Hogy szép a szája… Hogy szép a
hangja… Hogy imádni való édes, okos, szép lány…

A lány nem válaszolt. Vezekényi csendesen felemelte a jobb karját és
szótlanul a lány karja alá fűzte. A lány megrettenve bámult rá. Azután
összeszedte magát és reszketve és félig sírva mondta:

– Kérem, eresszen el. Ha nem ereszt el, segítségért kiáltok.

– Dehogy kiált segítségért – felelte Vezekényi szeretetreméltóan. –
Hiszen abból botrány lenne. És maga fél a botránytól. Igaza is van. A
botrány rút dolog.

A lány tehetetlenül bámult rá, azután sírva fakadt.

– Eresszen el engem – mondta. – Kinek néz maga engem? Mit gondol maga
rólam?

Vezekényi nevetve válaszolt:

– Biztosítom, hogy a legjobbat. Azt, hogy egy kedves, jó, elragadóan
bájos, imádni valóan szép lány…

A lány haragosan vonta össze a szemöldökét.

– Azt, – mondta erre sietve Vezekényi – hogy tisztességes lány. Azt,
hogy úri lány. Azt, hogy jó családból való, előkelő, korrekt úri lány,
akinek semmiképen sem árthat meg az, ha egyszer életében, kivételesen az
utcán köt ismeretséget egy olyan férfival, aki a haragjának is kitette
magát azért, mert nem tudott ellenállni annak a vágynak, hogy gyorsan
megismerkedjék magával. Akit egy félórával ezelőtt látott meg először és
akit követni kellett, kellett, kellett, mert lehetetlenségnek látszott,
hogy az első találkozás után mindenkorra eltűnjék…

Vezekényi nagy figyelemmel várta a szónoklata hatását. A lány kissé
megengesztelve nézett rá. Vezekényi ekkor sietve kihasználta a kedvező
hangulatot.

– Hogy egészen megnyugtassam, – mondta – becsületszavamat adom rá, hogy
semmi egyebet nem teszek, mint elkísérem addig, ameddig most menni akar.
Nem is jó ilyenkor egyedül járni… Mihelyt azt mondja, hogy megérkezett
és én elmehetek, én elmegyek. És ha nem ad rá engedelmet, soha máskor
nem leszek terhére. Nem élek vissza a helyzettel.

Lovagiasan ismételte:

– Erre becsületszavamat adom.

– Igazán? – kérdezte sírósan a lány.

– Igazán – mondta férfiasan Vezekényi.

A lány habozva nézett rá.

– Hová megy? – kérdezte erre gyorsan Vezekényi.

– A Pipa-utcába, – mondta pityergősen a lány – a nagynénimhez…

Vezekényi megfogta a karját és elindult vele a Pipa-utca felé. A lány ki
akarta húzni a karját.

– Nem, – mondta Vezekényi – ezt nem szabad. Ez benne van a
megállapodásban. A Pipa-utcában azután elküldhet.

Mire a Pipa-utcába értek, a lány meg volt nyugtatva, jókedvű lett,
nevetett és vidáman kezdett fecsegni.

– Hallatlan a maga arcátlansága és vakmerősége – mondta nevetve. –
Hallatlan. De legalább mindjárt elküldöm.

– Hátha nem megyek el?

– Elmegy. A becsületszavát adta.

– Hátha nem tartom meg a becsületszavamat?

– Leleplezem, ha nem tartja meg.

– Leleplez? Nem is tudja, ki vagyok.

– Dehogy nem.

– Hát ki vagyok?

– Maga Vezekényi István. Képviselő.

Vezekényi meglepetve nézett a lányra.

– Honnan tudja ezt? – kérdezte. – Egy hónapja vagyok képviselő.
Jogászkorom óta nem voltam itt Pesten.

– Az unokabátyám mutatta magát a mult héten egyszer. Együtt jártak maguk
gimnáziumba. Kassán. Az unokabátyám ügyvéd.

– Hogy hívják?

– Boros Károly. Azelőtt Weinfeldnek hítták.

– Ahá!

Vezekényi hallgatott.

– Maga tehát tudja, – mondta azután – hogy engem hogy hínak. Nem
szerezné meg nekem azt az örömöt, hogy szintén megmondja…

– A nevemet?

– Igen.

– Weinfeld Ilonka. Az apám bizományos. Tanítónői oklevelem van. De nem
fogok tanítani. Akar még tudni valamit?

– Köszönöm. Ez elég egyelőre.

– Akkor, Isten áldja meg. Megérkeztünk.

Vezekényi ránézett a lányra. A lány szép volt, friss, fiatal, karcsú,
elegáns. Sajnálta elereszteni.

– Maradjon még – mondta neki.

– Isten mentsen. Mire gondol? Hogy képzeli ezt?

– Úgy képzelem, hogy még egy kicsit sétál velem.

A lány tiltakozott. Vezekényi azonban két perc alatt rábeszélte, hogy
még egy negyedórát sétáljon vele. Megfogta a lány karját, magához
szorította, befordultak egy sötét mellékutcába és negyedóráig sétáltak.

– Istenem, – mondta a lány – borzasztó, amit én csinálok. Utcán
ismerkedni! Karonfogva sétálni valakivel, akit félórával ezelőtt láttam
először!

Összekulcsolta a kezét.

– Mit szólnának hozzá otthon, ha tudnák – mondta sóhajtva.

A negyedóra eltelte után a lány fel akart menni a nagynénjéhez.
Vezekényi azonban egy új negyedórát kért és kapott tőle. Azután egy
újabb negyedóra jött.

– Istenem, – sóhajtotta a lány megdöbbenve – mit művelek én. Mit
szólnának hozzá otthon…

Összesen egy óra hosszat sétáltak. Ezalatt megállapodtak benne, hogy az
ismeretségükről senkinek sem kell tudnia, hogy másnap este találkoznak
és ezentúl mindennap találkoznak, a lány elmondta az egész eseménytelen
multját, minden kis titkát, az egész családi életét és a búcsúzásnál nem
védekezett haragosan előbb egy, azután két-három-tíz-húsz heves csók
ellen.

A búcsúzás után Vezekényi megelégedve és felmelegedve ballagott kifelé a
körútra.

– Milyen kedves kis lány – gondolta. – És maga a tisztesség, a jó,
biztos, elhatározott és rendíthetetlen polgári erkölcs. Minden szavából
csak úgy áradt a becsületes család nagy erénye. Csak a vakmerő
szemtelenség használt vele szemben. És az benne a kedves és azon látszik
meg, milyen tisztességes, hogy amikor egyszer egy pár szót mondott már,
akkor utána bizalommal és kedvesen kipakolt mindent. El kellett
csábítani. Ez a séta az ő polgári lelkének annyi volt, mint egy
elcsábítás. Kedves kis lány! Most hazudik a kedvemért. A tisztességes
családban. Mit szólnának hozzá, ha tudnák!…

Mosolygott. Meg volt elégedve magával.

– Jó mulatság lesz a kis lány – gondolta. – Szeretni fog. Ma rólam
álmodik.

Megvacsorázott, társaságot keresett, azután hazament és jól aludt.
Másnap délután hat óra tájban kártyázott. Nyert, és nem állhatott fel a
kártyaasztaltól. Hét órára szabadult el; ekkor már hiába lett volna az
Andrássy-útra kimenni és a lányra várni. Pontosan, fél hétkor kellett
volna találkozniok.

– No, majd holnap – gondolta.

Színházba ment, nagyon jól mulatott. Színház után a társaságával
orfeumba ment, azután reggelig pezsgőzött. Délelőtt korán kellett
felkelnie. Délután négy óra tájban nagyon elálmosodott. Lefeküdt aludni.
Mielőtt elaludt, eszébe jutott a lány. Ha most elalszik, félhétkor
megint nem találkozik vele. És a lány várja. Mit gondol vajjon, ha
többet nem találkoznak?

Egy fél percig habozott, azután nyugodtan behúnyta a szemét.

– Jobb is nem találkozni vele – gondolta. – Még baj lehetett volna a
dologból. Polgári erkölcs… a végén még azt kívánhatták volna, vegyem el…

Csendesen elaludt. A lánnyal nem találkozott többet. Egy-két évig az
Andrássy-út és az Eötvös-utca tájékán néha eszébe jutott még a lány;
eleinte az arcára is emlékezett, látta a szemét, a haját, az egész
becsületes, tiszta polgári szépségét; az arca azután egészen elmosódott
az emlékezetében; magára az esetre sokáig emlékezett még, de tíz-tizenöt
év mulva azt is egészen elfelejtette. Huszonöt év telt el és soha a
lány, az üldözése és a meghódítása, az elcsábítása eszébe sem jutott.

Ekkor egy napon felszólítást kapott, hogy valamelyik tízezer koronás
váltóját megóvatolták. Az értesítéssel elment az ügyvédjéhez.

– Nézd csak, öregem, – mondta – mit kaptam. Erről elfelejtettél
gondoskodni.

– Dehogy felejtettem – mondta az ügyvéd. – Fizetni akartam a rendes
törlesztést. De nem fogadták el.

– Nem fogadták el? Hát miért? Hát mit akarnak?

– Hogy az egészet fizesd ki.

Vezekényi káromkodott.

– Miért? – kérdezte azután. – Mi jutott az öreg Pozsonyinak az eszébe?

– Nem Pozsonyinál van már a váltó.

– Hát kinél?

– Valami özvegy Bauer Bernátnénál.

– Ki az?

– A férje ügynök volt. Kölcsönöket is adott. Az asszony is ilyesmivel
foglalkozik.

– És nem akar részleteket elfogadni?

– Nem.

Vezekényi megvakargatta a fejét.

– Hát mit lehet csinálni – mondta sóhajtva. – Felhajkurászom valahol a
pénzt.

– Öregem, – mondta az ügyvéd – csakhogy baj van.

– Mi baj van?

– Ennek a Bauernénak az ügyvédjénél, valami Boros nevűnél, van egy
jelölt. Úri gyerek. Az titokban elmondta nekem, hogy minden váltód
odakerült ahhoz a Bauernéhoz és az mindezt peresíteni akarja.

Vezekényi megdöbbenve bámult az ügyvédre.

– Nem beszélsz komolyan – mondta halkan.

– Fájdalom, nagyon is komolyan beszélek – felelte az ügyvéd.

Vezekényi ijedten nézett maga elé. Gondolkozott.

– Bauer Bernátné, azt mondod, úgy híjják?

– Igen.

– Mit akarhat tőlem az az asszony?

– Nem ismered?

– Soha a nevét sem hallottam.

– Talán ki akar revolverezni valamit. Protekciót, máseffélét…

– Az lehet – mondta Vezekényi megkönnyebbülve.

Egy hét mulva új váltó-óvatolást kapott. Ekkor felkereste Borost, a
Bauer Bernátné ügyvédjét. Az ügyvédet nem találta otthon. Az
irodavezetője azonban szívesen megadott minden felvilágosítást:

– Az ügyvéd úr nem tehet semmit. Utasításai vannak. A képviselő úr
legjobban teszi, ha egyenesen Bauer Bernátnéhoz fordul.

Vezekényi megköszönte a felvilágosítást és elindult Bauer Bernátnéhoz.
Bejelenttette magát. A lakás tiszta és avult polgári lakás volt,
mindenféle kirakott ezüstholmival és plüssfüggönyökkel és takarókkal.
Bauer Bernátné kövér, öreg asszony volt, a járása elnehezült, a haja
ősz. Vezekényi udvariasan meghajolt előtte és várta, hogy az asszony
kezet nyújtson neki. Az asszony nem nyújtott kezet. Vezekényi azután
bemutatkozott és várta, hogy az asszony leültesse. Az asszony nem
ültette le.

– Nagyságos asszonyom, – mondta erre Vezekényi – én pár percig igénybe
szeretném venni a szíves türelmét; nem volna kegyes megengedni, hogy
leüljek?

– Tessék – szólt kurtán az asszony.

Vezekényi leült egy székre. Az asszony, jó messze tőle, leült egy másik
székre és mozdulatlan arccal nézett le a földre.

– Nagyságos asszonyom, – mondta Vezekényi – én arról értesültem, hogy a
váltóim nagy része az ön birtokába került. Ez nekem épenséggel nem volna
kellemetlen, ha az a rám nézve nagyon fájdalmas körülmény nem járulna
hozzá, hogy nagyságos asszonyom minden következő lejáratnál a váltók
teljes összegének a kifizetését óhajtja.

Az asszony a földre nézett és hallgatott.

– Én azért vagyok bátor most tiszteletemet tenni, – mondta Vezekényi –
hogy önt megkérjem, kegyeskedjék ettől a kívánságtól elállni és – mint a
váltók eddigi tulajdonosai – részlettörlesztéssel megelégedni.

Vezekényi elhallgatott és várakozóan fordult az asszony felé. Az asszony
nézte a földet és halkan és hidegen mondta:

– Nem.

Vezekényi megütődve nézett az asszonyra.

– Nagyságos asszonyom, – mondta azután – nem tudom, jól értettem-e? Azt
jelenti a válasza, hogy nem egyezik bele a részlettörlesztésbe?

– Azt.

Vezekényi kezdte elveszíteni a biztosságát.

– Kérem, nagyságos asszonyom, – mondta – engedje meg, hogy meggyőzzem
róla, hogy ez a ridegség az ön érdekeinek is árt.

Az asszony nem válaszolt. Vezekényi remegő hangon folytatta:

– Ön bizonyosan tudja, hogy én most már teljesen vagyontalan vagyok. Az
adósságaimat a képviselői napidíjaimból és egyéb jövedelmeimből
törlesztem. Ha ön most a váltóimat peresíti, én nem tudom kifizetni
őket. Semmi esetre sem tudom. Ötven-hatvanezer koronát én semmiképen sem
tudok előteremteni. A vége: a napidíjaim lefoglalása lesz. Akkor
egyáltalában nem tudok fizetni. Valamelyik hitelezőm megkéri ellenem a
csődöt, elveszítem a mandátumomat, semmit ki nem fizethetek, revolvert
foghatok…

Az asszony mozdulatlan arccal nézett a földre.

– De hiszen, ez önnek sem érdeke – kiáltotta Vezekényi. – Csak nem
akarja ön, hogy én főbelőjjem magamat?

– Ahhoz nekem semmi közöm – mondta az asszony. – Én a pénzemet akarom.

– Hiszen megkapja – válaszolta Vezekényi sietve. – Csak kérem: ne
szegezze a mellemre a revolvert. Ne bánjon velem úgy, mint ahogyan
gazdag fiatal urakkal szoktak az uzsorások.

Az asszony hirtelen felnézett.

– Én uzsorás vagyok – mondta dacosan.

Vezekényi összeszedte minden kedvességét.

– Kérem, – mondta – semmi nem volt tőlem távolabb, mint az a szándék,
hogy önt megsértsem. Hiszen én tudom legjobban, hogy csak a jogával él.
A kérésem nem is más, csak az: kegyeskedjék a jogával úgy élni, hogy
valóban haszna is legyen belőle. Az, hogy ezzel a mérséklettel nekem is
módot ad az életre, másodlagos szempont lehet. De arra igazán nincs oka,
hogy a saját érdekei ellenére még a romlásba is kergessen. Azt hiszem,
erre semmiféle oka nincs. Most van szerencsém először beszélni önnel és…

Az asszony felnézett. Vezekényi megakadt és elgondolkozva nézte meg az
asszony arcát.

– Vagy lett volna már szerencsém? – kérdezte udvariasan. – Talán a
hollódi kerületből való a nagyságos asszony?

– Nem.

– Akkor talán földiek vagyunk? Talán szomszédok voltunk Újlakon.

– Nem.

Vezekényi udvariasan folytatta a kérdezést; az asszony végre egy rideg
mozdulattal elvágott minden találgatást.

– Ne tessék törni a fejét. Csak itt Budapesten találkoztunk egyszer. Az
utcán.

Vezekényi abbahagyta ezt a témát és ismét előterjesztette a kérését:
elégedjék meg asszony a részletekkel. Az asszony megint a földre nézett
és halkan és kurtán válaszolta:

– Nem.

Vezekényi kezdte elveszteni a talajt a lába alól. A méltóságát és az
elegánciáját próbálta még megőrizni, de nem lehetett. Eleinte csak kért,
azután megrettenve és ellágyulva könyörgött. Az asszony konokul és
kurtán válaszolta minden könyörgésre:

– Nem.

Vezekényi kétségbeesve bámult maga elé; az asszony ekkor felkelt.
Vezekényi is felállott.

Minden nyugalmát elveszítette. Érthetetlen, megfoghatatlan volt neki az
asszony kegyetlensége; elkábította, megzavarta, lesújtotta.

– Kérem, – mondta dadogva – ne küldjön így el… Hiszen ez borzasztó.
Hiszen ez halálos ítélet. Hiszen ez oktalan kegyetlenkedés.

Az asszony nem válaszolt. Ment az ajtó felé. Vezekényi rémülten ment
utána.

– De hát miért teszi ezt? – kiáltotta kétségbeesve. – Csak épen
kegyetlenkedésből? Csak épen meg akar ölni valakit? Gyűlöli az
embereket… pusztítani akar… mert mindenkit gyűlöl…

Az asszony felkapta a fejét.

– Én nem gyűlölök senki mást – mondta gyorsan.

– Senki mást? – kérdezte reszketve Vezekényi. – Csak engem?

– Csak önt – felelte halkan az asszony.

Vezekényi megdöbbenve nézett rá.

– De miért? – mondta kétségbeesve. – Mit vétettem én önnek? Hiszen
sohasem bántottam. Miért gyűlöl engem? Minek tart engem?

Az asszony nem válaszolt.

– Minek tart engem? – kiáltott újra Vezekényi.

Az asszonynak reszketett az ajka. Vezekényi harmadszor is megkérdezte:

– Minek tart engem?

Az ajtónál voltak. Az asszony ekkor elpirosodott, előrehajolt és
reszketve és a gyűlölettől sziszegve súgta:

– A világ leglelketlenebb gazemberének!




EGY BECSTELEN EMBER

Hát Isten vele, Klárika – mondta Kelemen barátságosan.

A lány felállott.

– Isten vele – mondta remegő hangon.

Kezet fogtak és Kelemen érezte, hogy a lány keze reszket. Megsajnálta.

– Viszontlátásra, Klárika – mondta melegen.

– Viszontlátásra – mondta halkan a lány.

Az ajtónál állottak, Kelemen ki akart menni; a lány ekkor hirtelen,
kétségbeesetten, dadogva megszólalt:

– Nem… üzen… haza… semmit? Hogy… mikor… jön… haza?

Kelemen érezte, hogy ez a kérdés csak arravaló volt, hogy az elválást
még egy kicsit halassza. Megesett a szíve a lányon.

– Csak azt, Klárika, amit már mondtam, hogy tiszteltetek mindenkit. És
hogy nemsokára hazamegyek. Nagyon hamar.

A lánynak homályos volt a szeme. De hősiesen tartotta magát. Nem sírt,
sőt amikor Kelemen még egyszer megrázta a kezét és kiment az ajtón, nagy
erőfeszítéssel még mosolygott is.

Kelemen is mosolyogva ment le a lépcsőn. Furcsán, fanyarul,
felsőbbségesen, de megindultan mosolygott. Ez a kedves kis lány, –
gondolta magában. Ez az édes, szerelmes, bolond kis lány. Milyen
megható, meleg, furcsa, alázatos kis jószág. Miért keresett ki épen
engem, egy cinikus, harmincéves gazembert, egy kérgesszívű, romlott
aggastyánt? Mit csináljak én vele? Csak nem teszem boldogtalanná azzal,
hogy elveszem? Mit csináljak vele?

A lány könnyes szemére gondolt és megint fanyarul és megindultan
mosolygott. Most hazamegy, – gondolta – azután átmegy édes anyámékhoz,
elmondja, hogy nagyon kedves voltam hozzá, kalauzoltam, vittem
képviselőházba, színházakba, beszél a lágy, langyos, meleg kis hangján…
anyám hallgatja… beszél… azután elakad… anyám várakozóan néz rá… elakad…
nincs több mondanivaló… lesüti a szemét… anyám is lesüti a szemét… és
mind a ketten hallgatnak…

Újra elmosolyodott. Szeretnék, – gondolta – ha megházasodnám. Szeretnék,
ha elvenném. Hogy kidicsérték, amikor feljött; mintha sohase láttam
volna. Úgy küldték fel, hogy menyasszonynak menjen haza. Kedves, drága,
meleg kis macska, furcsa, megható, szőke kis jószág… Csak nem veszem
el!? De egy hónap mulva hazamegyek a kedvéért látogatóba.

Felért a szerkesztőségbe, beszélgetni kezdett; azután munkába fogott és
lassan elfelejtette a lányt. Egy hét mulva levelet kapott az anyjától,
akkor eszébe jutott. Egy negyedóráig gondolt rá, mosolygott,
elérzékenyült, elhatározta, hogy nemsokára hazamegy, azután
elfelejtette. Néha még eszébe jutott egy-két percre, de mindig hamar
elfelejtette; egyszer csakugyan haza akart utazni, de elaludta a vonat
indulását és Budapesten maradt; belátta, hogy ebből sem lesz semmi és
bele is nyugodott, hogy semmi sem lesz belőle. Eltelt három hónap, négy
hónap, mindig ritkábban jutott eszébe a lány és nyár elején már egészen
elfelejtette.

Augusztusban szabadságra utazott. A tél végén megismerkedett egy
feketeszemű asszonnyal, az asszony Abbáziában nyaralt, ő is Abbáziába
indult. Az asszonyt ott találta, a barátságuk gyorsan fejlődött és nagy
eredményeket ígért. Kelemen nagyon megelégedetten és nagyon boldogan
kezdte meg a nyaralását.

A negyedik napon a fürdőben, a tengerben, egy vöröses kócszakállú, kövér
fej bukkant fel mellette a vízből, fújtatva és prüszkölve.

– Szervusz Kelemen, szervusz kedves barátom – prüszkölve a szakállas.

Kelemen meglepetve nézett be a szakálla közé, azután némi undorral
emelte fel a fejét.

– Te vagy az, Bencsik? – kérdezte kellemetlenül meglepetve.

– Én bizony. De örülök, hogy itt vagy; együtt leszünk majd; jó?

Kelemen boszankodott.

– Furcsa – mondta.

– Micsoda?

– Hogy téged is megtűr a tenger. És gyanutlan emberek ezrei most egy
vízben vannak veled.

Bencsik nevetett.

– Jó vicc – mondta. – Te csak mindig jókedvű vagy.

Kelemen fel volt bőszülve. Mindenáron le akarta magáról rázni az embert.

– Hát te mit csinálsz? – kérdezte tőle pártfogó hangon. – Uzsorázod
otthon a parasztokat? Nyúzod őket?

Bencsik vidáman hahotázott.

– Bizony, barátom, – mondta – még pedig most már kettős minőségben. Mint
ügyvéd és újabban mint takarékpénztári igazgató. Új takarékot
csináltunk.

Kelemen elcsendesedett és elszomorodva nézett maga elé. Látta, hogy ezt
az embert nagyon nehéz lesz elsértegetnie magától. Nem is lehetett.
Egyszer-kétszer még mondott neki valami mázsás gorombaságot, de Bencsik
nem sértődött meg, nem tágított tőle és mellette is maradt. A
feketeszemű asszonnyal való dolog szépen haladt előre, ebben nem
zavarhatta Bencsik, mert ilyenkor egyszerűen elküldte, ahhoz pedig pár
nap alatt egészen hozzászokott, hogy olyankor, amikor egyedül van, hozzá
csatlakozik.

Egy napon megszólalt Bencsik a fürdőben.

– Te Pista, valami tanácsot kérek tőled.

– Tessék.

– Mondd, Pista, megházasodjak én, igen vagy nem?

– Házasodj meg.

– Te is azt mondod? Azt mondod, hogy házasodjak?

– Igen.

– Hát akkor talán megteszem. Hát akkor már megteszem. Ámbár az öreg Wolf
nem nyithatja ki valami nagyon a bugyellárist.

Kelemen meghökkenve nézett rá.

– Az öreg Wolf? – kérdezte gyorsan felébredt érdeklődéssel.

– Igen. A Klárikát venném el. Nagyon ajánlják nekem. Szép kis lány,
igaz. De nem kap többet tízezer forintnál. Én meg kaphatnék ötvenezret
is.

Kelemen egy másodpercig összeszorított foggal bámult rá. Nagy kedve lett
volna gyomron vágni. Azután lecsitította dühét.

– Mi közöm nekem hozzá! – mondta magában. – Ez legalább gazdag ember.
Otthon azt fogják mondani, hogy Klárikának fene nagy szerencséje volt.

Elfordult és komolyan mondta:

– Vedd el mégis. Nagyon szép lány. Jó, kedves, derék lány.

– Szép lány. Az igaz. Ha meggondolom, milyen asszony lesz. Micsoda
dereka van…

Részletezni kezdte a Klárika szépségét és rajongani kezdett a
részletekért. Kelemen ekkor otthagyta és kiment a partra.

Aznap egészen rendbe jött a feketeszemű nővel, és másnap, amikor Bencsik
a fürdőben újra kezdte a dolgot, már nyugodtan adott neki tanácsokat.

– Hát elvegyem? – kérdezte Bencsik.

– Okvetlenül vedd el. Ilyen szép asszonyt nem kapsz egyhamar.

– De kevés a pénze.

– Van neked elég. Milyen szép feleséged lesz.

– Az igaz. Láttam egyszer kivágott ruhában…

Újra a részletekről rajongott.

– Te a pénzedért már előre kiélvezed a szépségét – mondta Kelemen.

Bencsik nevetett, Kelemen nagy megvetéssel fordult el tőle, de most már
minden részletet végighallgatott. Ez így volt aztán mindennap.
Bencsiknek szüksége volt valakire, aki erősítse azt a nagylelkű
elhatározását, hogy ilyen szegény lényt vesz el. Kelemen elszántan
erősítette. Hadd legyen a kis lány gazdag asszony legalább. Bencsiknek
szüksége volt valakire, aki a rajongását meghallgassa. Kelemen elszántan
hallgatta.

– No, holnap utazom haza – mondta Bencsik szeptember elején.

– Te, – kérdezte ekkor Kelemen – biztos vagy te benne, hogy az a lány
hozzád megy?

Bencsik harsogóan kacagott.

– Hogyne! – mondta nevetve. – Kihez menne, ha hozzám nem? Nagy szerencse
ez neki. Nem futkosnak Létán az utcán a kérők. Húsz éves lesz már.
Különben már beszéltek is az apjával. Vele is. Jön, ha kérem.

– Hát, sok szerencsét.

– Köszönöm. Hazaérek. Megkérem. Három hét mulva meglesz a lakzi. Eljösz?
Ott kell lenned. Elgyere.

– Majd meglátom.

Bencsik másnap elutazott. Szeptember ötödike volt. Ez volt az első nap,
amelyen a feketeszemű nő kissé terhére volt Kelemennek. A fürdőben is
rosszul érezte magát.

– Mi a bajom? – kérdezte magától csúfolódva. – Talán Bencsik hiányzik
nekem.

Gondolkozott. Eszébe jutott, hogy Bencsik holnap otthon lesz, mindjárt
megkéri Klárikát és ez a gondolat rosszul esett neki. Másnap a fürdőben
újra eszébe jutott Bencsik.

– Most már megkérte – gondolta. – Bizonyosan meg is csókolta.

Fájt neki ez a gondolat. Leszidta magát a fájdalomért.

– De szamár vagyok – mondta. – Mi közöm hozzá!

Mégis fájt neki a gondolat, és amikor másnap megint eszébe jutott,
összeszorult tőle a szíve. Próbálta magának magyarázni ezt a fájdalmat.

– A férfibestia ez – mondta. – Az alávaló irígység. Nekem nem kell. És
mégis fáj, hogy más kapja.

Megpróbálkozott egy rút vígasztalással:

– Minél hitványabb a férje, annál több reményem van asszonykorában.

Ettől a vígasztalástól úgy felháborodott, úgy dühbe jött, olyan undorral
telt el, hogy nem tudta megérteni: ez a mocskosság hogyan juthatott
eszébe. Megindultan és tiszta szeretettel gondolt a lányra, a könnyes
szemére, a hősies mosolygására. Kedves, drága, meleg, kis jószág. Egész
nap a lány járt az eszében, és amikor este lefeküdt és behúnyta a
szemét, a lány képét látta maga előtt. Milyen édes, meleg, illatos, puha
ajka lehet…

Egy hét mulva felrázta magát.

– Nem szabad többet rá gondolnom. Ha ez így tart, komolyan és
fájdalmasan szerelmes leszek bele. Pedig nem veszem el; nem vehetem el.
Nem szabad rágondolnom.

Megpróbálta nagyon foglalkoztatni magát. A feketeszemű asszonyt új
buzgósággal kereste fel, társaságokba járt, hajnalban feküdt le; így
áthúzott egy hetet nyugtalanul, idegesen, de baj nélkül. Ekkor vége volt
a szabadságnak és hazautazott Budapestre. Az első napja gyorsan eltelt.
A második napon bement a szerkesztőségbe. Az asztalán egy csomó levél
feküdt. Átolvasta őket. Az utolsó levél meghívó volt. Wolf Klára és
Bencsik Gáspár jelentik…

Kelemen gyorsan fölforrott haraggal tépte szét a meghívót és a darabjait
bedobta a papirkosárba. Haragosan és idegesen fogott munkához, munka
után színházba ment, azután vendéglőbe, azután egy mulatóhelyre.
Hajnalban indult hazafelé. És amikor az utcán volt és felgyűrte a
gallérját, mert hűvös hajnali szellő fújt, eszébe jutott a lány, akit
egész este ki akart verni a fejéből és fájni kezdett a szíve.

– Hát meg vagyok én őrülve? – kérdezte másnap magától. – Hát mit akarok
én? Amikor itt volt, nem kellett és most egyszerre kell? Hát ábrándos,
szerelmes legényke vagyok én, hogy egy szőke lányról ábrándozom? Hát mit
érdekel engem az egész lány, az egész házasság!…

Egy órára össze is tudta szedni magát. Akkor azonban egy
bozontosszakállú emberrel találkozott az utcán, eszébe jutott Bencsik,
eszébe jutott, hogy megcsókolja és megöleli majd a lányt, és olyan
fájdalmat és olyan dühös haragot érzett, hogy ökölbe szorult a keze és
véresre harapta a száját. Másnap számolni kezdte a napokat az esküvőig.
Szerdához egy hétre lesz, – mondta – huszonkettedikén. Ma van
tizenkilencedike. Még három nap.

Az első napot idegesen, tompa haraggal, magán mérgelődve töltötte el. A
második napon az idegessége tűrhetetlenné, fájdalmassá, izzóvá lett. A
harmadik napon, huszonegyedikén olyan vad elkeseredést, olyan
megsemmisítő kétségbeesést érzett, hogy nem bírta tovább.

Berohant a szerkesztőségbe.

– Kérek egy napi szabadságot – mondta.

– Minek?

– Fontos családi ügy. Meg fogok házasodni.

Rohant ki a vasúthoz. A hatórás vonatot elérte. Beült egy fülkébe,
egyedül volt, hátradőlt, kinyújtotta a lábait és elmosolyodott.

– Milyen szamár voltam – mondta. – Ezt megtehettem volna már előbb is.
Mindig szerettem. Már a télen is. Édes, drága, kis lányom…

Egész éjjel ébren volt. A lányra gondolt.

– Botrány lesz – mondta magában. – Nem bánom. Reggel hétkor otthon
vagyok. Az édes anyámnak megmondom: »Édes anyám, átmegyek és elhozom
Klárikát. Megszöktetjük«. Szörnyűködni fog, de boldog lesz. Azután
átmegyünk. Megfogom a Klárika kezét. És egyszerüen elhozom…

Mosolygott. Boldog volt. Reggel hét órakor hazaért. Leugrott a kocsiról
és bement a házba. Az anyja már ébren volt. Sikoltott egyet, amikor
meglátta.

– Pista, drága fiam…

Kelemen megölelte, megcsókolta anyját.

– Édes anyám, – mondta sietve – nagy dologban jöttem ám haza.

– No, édes fiam.

– Házasodni akarok.

Az öreg asszony csodálkozva nézett rá.

– Édes anyám, – mondta Kelemen – azonnal átmegyünk Wolfékhoz.

Az öreg asszony csodálkozó arcára nagy hidegség ereszkedett.

– Minek, fiam? – kérdezte halkan.

– Elhozzuk Klárikát – mondta Kelemen ragyogó arccal.

Az öreg asszony lehajtotta a fejét és szomorúan és suttogva mondta:

– Édes fiam, elvitték már azt.

– El?

– El. Tegnap volt az esküvője.

Kelemen felordított.

– Tegnap? Nem lehet. Ma van. A meghívó… Huszonkettedikén. A meghívó.

– Huszonegyedikén. Rosszul olvastad, édes fiam. Tegnap volt. Elvitte azt
már… az a Bencsik.

Kelemen borzasztó fáradtságot érzett. A feje szédült; végigsimogatta; és
összetörten ült le egy dívánra. A kezébe hajtotta a fejét; a szeme
égett, kínlódva várta, mikor indulnak meg a könnyei és boldogtalan,
tisztátlan, becstelen embernek érezte magát.




EGY TISZTA ASSZONY

Az asszony egészen eszméleténél volt. Kék szeme bágyadt, de nyugodt
tekintettel siklott végig a szobán, átsurrant a férjén, átsurrant az
orvos és az ápolóné fölött, azután megállapodott Györgyön. A szobában
bántó, rossz csend volt, mindenki mereven és erőlködve ült, hogy semmi
neszt ne okozzon, és ebben a fojtott csendben, ebben a süket
erőlködésben az asszony bágyadt, haldokló kék tekintete rászállott
Györgyre. Rászállott, megnyugodott és megpihent rajta. György
visszahúzódott a sötét sarokba, mert azt hitte, terhére van a haldokló
asszonynak. Az asszony tekintete azonban szelíden és makacsul követte.
György ekkor reszketve és elfogódva belenézett az asszony szemébe.
Eltelt egy félóra, azután egy óra és az asszony hervadó, szép kék szeme
változatlanul, beszédesen, csendesen, mozdulatlanul nézett bele az
övébe.

Sötétedett. Az orvos fölállott és odalépett az asszonyhoz. Föléje
hajolt, azután megfordult és odaintette Jánost, a férjét. János
fölpattant, odaugrott az ágyhoz és rögtön megértett mindent. Keserű,
fájdalmas, gyötrődő zokogásba tört ki. Az orvos utasításokat adott az
ápolónőnek, György pedig reszketve és hangtalanul ült a sarokban.

– Most menj ki innen, – mondta azután Jánosnak az orvos.

Odafordult Györgyhöz:

– Kísérd ki, – mondta neki. – Maradj vele. Itt nincs rátok szükség.

György odalépett Jánoshoz és karonfogta. Kimentek. Áthaladtak három
szobán, azután beértek a János szobájába. Egészen sötét volt már. György
meggyújtotta a lámpákat, azután leültette Jánost és maga is leült vele
szembe. János sírt; György hallgatott. A János könnyei végre elapadtak,
a tenyerébe támasztotta a fejét és égő, vörös szemmel bámult maga elé.
Lassan, halkan, fáradtan beszélgetni kezdtek és a halott asszonyról
beszélgettek éjszakáig. Közben bejött hozzájuk az orvos, vacsorával
kínálta őket, rájuk kényszerített valami ennivalót; azután mozgás és zaj
keletkezett kint: a ravatalt készítették már; János egy percre bement a
gyerekszobába, hogy a fiát megnézze, de amint azután maguk maradtak,
újra szomorúan és szeretettel az asszonyról kezdtek beszélni.

Éjfél elmult. János ekkor fölállott, odament az íróasztalhoz, kinyitotta
az egyik fiókját és egy keskeny, kék borítékot vett ki.

– Mi az? – kérdezte György.

– Viola írta, – felelte János. – Tegnap mondta meg, hogy a szekrényében
találom. Az utolsó üzenete, az utolsó akarata… Most fölbontom.

– Eddig nem nézted meg?

– Nem.

– Kibírtad?

– Ő így akarta. Igy kellett tennem. Nem csalhattam meg.

– Igaz, – mondta György – nem csalhattad meg.

János óvatosan és gyöngéden fölbontotta a borítékot és kivette belőle a
levelet. Az asszony rendes, parfümös, kék levélpapirja volt ez, rajta
néhány gyors kézzel írott, finom betüs sor. János átfutotta a levelet,
hirtelen elfehéredett, fölkapta a fejét és szédülő, ájuldozó szemmel
pillantott Györgyre. György nyugodtan állott és csendes várakozással
nézett vele szembe. János újra ráhajolt a levélre, vonagló arccal
olvasta el újra, kétségbeesve, tántorgó rémülettel kereste végig a
sorokat, hátha rosszul olvasott valamit, azután odadobta a levelet
Györgynek.

– Olvasd el! – kiáltott rá.

György elkapta a földre hulló levelet, a lámpa felé fordult és olvasni
kezdte. János reszkető, gyanakvó szemmel figyelte az arcát. György
olvasás közben egyszer föltekintett, azután gyorsan visszahajolt az írás
fölé és végigolvasta. A levélben ez volt:

»János, én azt akarom, hogy a fiamat György nevelje. A fiamat, a
vagyonomat, mindent neki hagyok. A fiam legyen az övé. Úgy kellett
volna, hogy a fiam az ő fia is legyen. De későn ismerkedtem meg vele. Én
téged el nem hagytalak volna már, és talán ő nem is akart volna engem.
De én ő rá gondoltam mindig, mindig, mindig; akkor is, amikor a fiam még
nem volt meg, akkor is, amikor meglett. A fiam legyen az övé. Ezt akarom
tőle és ezt akarom tőled. És ezt akarom magamnak és ezzel az akarattal
halok meg«.

György végigolvasta a levelet és fölnézett. János reszketve várta a
tekintetét. Sápadtan, ijedten néztek egymásra sokáig és nem tudtak
szólni.

– Mit mondasz? – kérdezte végre János rekedten, – mit mondasz?

– Én nem tudok… én nem tudok semmit… – dadogta György.

János összeszorította a fogait, keserűen megrándult az arca és hirtelen
föllángoló dühvel mondta:

– Megcsaltatok… Aljasság…

György ekkor odalépett hozzá, nyugodt és tiszta tekintettel belenézett a
szemébe és halkan és szeretettel mondta:

– Én megértem a fölindulásodat. De értsd meg te is, hogy énnekem épen
olyan megrendülés, éppen olyan meglepetés ez a levél, mint neked. Értsd
meg, hogy sem őt, sem engem nem szabad egy tisztátlan gyanuval
megsértened. Értsd meg ezt a halott asszonyt, ezt a csodálatos asszonyt…

– Hogyan értsem meg – mondta János reszketve és keserűen. – Mit értsek
meg?

– Értsd meg, hogy szenvedett, hogy mégis hűséges volt, hogy az ízlése és
a tisztasága nem engedett meg neki soha egy percnyi habozást sem arról,
elárulja-e mit érez, de hogy a becsületessége rákényszerítette erre az
utolsó vallomásra.

János kínlódva nyögött. Hebegve kereste a szavakat:

– És… és… soha nem volt… közöttetek semmi?

György átkarolta.

– János, édes fiam, – mondta neki melegen – szabadulj meg ettől a rongy
félelemtől. Mit féltesz most már!… És hogyha lett volna közöttünk
valami, hát itt volna vajjon ez a levél? Nem egy tiszta asszony, nem egy
becsületes ember írta-e ezt a levelet abban a feltevésben, hogy
becsületes emberekhez szól?

– Semmi… semmi sem volt közöttetek?

– Semmi. Amikor én megismertem, már a te feleséged volt. Soha,
egyetlenegy mozdulattal, egyetlenegy hangárnyalással meg nem mutatta
nekem, hogy mást is érez irántam, mint rokoni, testvéri szeretetet.
Egyetlen egyszer volt egy hosszú, meleg, búcsúzó, nekem akkor még
érthetetlen pillantása a számomra…

– Mikor?

– Az utolsó órájában. Rám nézett; sokáig, érhetetlenül, melegen,
fáradtan nézett rám. Ez volt a vallomása.

Most az ő hangját fojtották el a könnyek. János fölemelte a kezét és
ideges, reszkető kézzel végigsimogatta a György fejét. György erre
hangosan sírni kezdett.

– Azt értsd meg, – mondta tördelt és zokogó hangon – hogy nekem
fájdalmas és rettenetes meglepetés ez a levél. Mert én soha sem mertem
hozzája közeledni, nem mertem rá felemelni a szememet, mindig
reszkettem, hogy elárulom magamat, de még a mozdulataimra is vigyáztam.

Hangosan kitört belőle a zokogás:

– Pedig hogy szerettem. Most megmondom neked, most megvallom neked, hogy
én is szerettem. És soha még csak nem is sejtettem, hogy ő is szeret.

János leültette Györgyöt egy székbe, még egyszer megsimogatta a fejét,
azután halkan és nyugodtan beszélgetni kezdett vele. Előbb arról
beszéltek, hogy jobb lett volna talán őszintének lenni, akkor hármójuk
közül ketten legalább boldogok lettek volna, azután a gyerekről
beszéltek, akit majd ketten nevelnek fel. Halkan, sokáig beszélgettek,
nagy szünetekkel, hosszú elhallgatásokkal, szomorú elmélázásokkal.
Hajnalodott. György ekkor felállott és kinézett az ablakon.

– Ugy-e, nagyon szeretted? – kérdezte azután, félig hátrafordítva a
fejét.

– Nagyon – felelte János.

– Én is. A világon mi ketten szerettük őt a legjobban. Te boldogan,
legalább is hittel; én boldogtalanul és kínlódva. És együtt éltünk vele
évekig. És fogalmunk sem volt róla, mi történik a lelkében.




A BORSVÁRI MANDÁTUM

A budapesti pártvezetőség ajánlólevelével mindenekelőtt a helyi
pártelnököt kerestem fel. A fogadtatás minden volt, csak épen nem
barátságos és nem biztató. Az elnök előbb meggondolta, hogy leültessen-e
és csak akkor szánta rá magát erre az udvariassági aktusra, amikor előbb
ráültem az íróasztalára. Ő maga tudniillik az íróasztala mögött ült és
onnan mordult néhány barátságtalan szót kifelé. Mikor ráültem az
íróasztalra, akkor meglepetve nézett fel és azt mondta:

– Tessék helyet foglalni.

– Köszönöm, – feleltem – már ülök. Felállott.

– Méltóztassék helyet parancsolni.

– Köszönöm, – mondtam makacsul – már ülök.

– De mégis: itt kényelmesebb.

Könyörögve nézett rám. Megszántam és beleültem egy karosszékbe. A szeme
most nyájasan és csodálkozva futkosott végig rajtam. Kis malacszeme
volt, ellenben nagy pápaszeme, torzonborz, őszszakállas arca. Ő is leült
és most már kissé felmelegedve beszélt.

– Nem biztathatom, kollega úr, – mondta – nem biztathatom. Az iparosok
nem kedvelik az ügyvédeket…

– Pártelnöki minőségben sem? – kérdeztem.

Csodálkozva nézett rám. Azután megértette a dolgot.

– Én? – mondta – engem tetszik gondolni? Hja, ha kollega úr helyi ember
volna. Tetszik tudni, mi nem szeretjük az idegeneket. Hja, ha kollega úr
helyi ember volna… A pártvezetőség nem teszi helyesen, hogy idegen
elemeket küld a nyakunkra. Mink nem szeretjük a jöttmenteket.

Meghökkenve néztem rá. De nem, – ez az ember nem akar gorombáskodni
velem. Ez az arc, ez a szem! – lehetetlen. Kielégítetlen ambiciók
egyesültek itt egy megelégedett, nagy butasággal. Néhány zamatos
ostobaságot elmondattam még vele, azután fölkerekedtem okosabb embert
keresni.

Az okosabb emberekben sem volt köszönet. A párt vezető tagjai konok és
megátalkodott hidegséggel fogadtak és versenyeztek benne; ki tud
hathatósabban rábeszélni arra, hogy visszalépjek.

Ezeken a biztatásokon kevéssé épültem és hamarosan elmentem ebédelni. A
kis vendéglőben minden asztal el volt foglalva és a hangosan ebédelő
városi és megyei hivatalnokok semmi kedvet nem mutattak rá, hogy
megtűrjenek valamelyik asztalnál. Az utcán kellett sétálnom, amíg egyik
asztal megüresedik. Az utcán azon haboztam, kikeressem és pofonüssem-e
azt a jókedvű fiatal urat, aki a távozásom percében félhangosan így
szólt:

– Ki a pesti vigéccel.

Végre elhatároztam, hogy egyelőre nem verekszem. Teszek egy utolsó
próbát, azután majd meglátom, mi a teendő. Az utolsó próba ebédutáni
látogatás volt a polgári körben. Ez a próba sült el a legrosszabbul. Ha
a polgári kör tagjai – szinte kivétel nélkül – nem derék kisgazdák,
csizmadiamesterek, tímárok és szabók lettek volna, akkor alighanem az
egész polgári kört provokálnom kellett volna. Itt ugyanis semmit sem
használt az a metódus, amely a pártelnökkel szemben olyan kitünően
bevált; ha itt az asztalra ültem volna, akkor alighanem lelódítottak
volna róla. A bemutatkozásaimra itt nem is válaszoltak; a szabók még
csak mormogtak valamit, de a csizmadiák már egyszerűen elfordultak, a
timárok pedig nyiltan meggyanusítottak azzal, hogy ha értéktelen gépeket
nem, hát bizonyosan részletfizetéses díszmunkákat akarok rájuk sózni. A
kisgazdák nem is vették tudomásul, hogy a világon vagyok.

A kinézés olyan nyilvánvaló volt, hogy már mulattam rajta. Mosolyogva
körülnéztem még egyszer a polgári körben és dicstelenül el akartam
távozni, amikor egyszerre néhány hangos szó hítta a tanítót. Csak így:

– Tanító gyere be. Tanító ide gyere. Itt a pesti úr.

A tanító bejött. Soha ilyen tanítót nem láttam még. Három fejjel volt
magasabb a társaság legmagasabb tagjainál; olyan széles vállai voltak,
mint egy díjbirkozónak; a mellkasa: egy pinceboltozat; a karjai egy-egy
csontbuzogány. Keményen kifent bajusz, rideg, kegyetlen arc: – jaj lehet
annak a szegény borsvári gyereknek, aki ennek a keze közé kerül.

A tanító egyenesen felém jött. Bemutatkozott.

– Nagyságodat keresem, – mondta. – Ezek a parasztok bizonyosan nem
beszélnek értelmesen nagyságoddal. Én, mint művelt ember, azt a tanácsot
adom nagyságodnak, távozzék minél előbb Borsvárról.

– Nagyon szeretetreméltó, – feleltem neki – azt hiszem, hogy ezt a
szíves tanácsa nélkül is megtettem volna most már.

– Látjátok, – mondta a tanító a többieknek – az intelligens ember mégis
csak többet ér az ilyen parasztnépségnél. Látjátok: ő nagysága már
megértette, hogy eltévesztette a hivatását…

Némi csodálkozással néztem a tanítóra, de láttam, hogy egészen komolyan
beszél.

– Igen, – mondtam neki – úgy látszik, alaposan eltévesztettem a
hivatásomat.

Barátságosan kezet nyújtottam neki és menni akartam, de a tanító még
tartóztatott. Olyan ritkán van alkalma intelligens emberrel beszélgetni,
– mondta – és ha már nem akarok képviselő lenni, akkor barátságosan
beszélgethetünk. Beleegyeztem. A vonatom este kilenckor indul, – mit
csináljak addig?

A tanító politizált velem. A nézetei kissé különösek voltak, de a
polgári kör közönsége határozottan helyeselte őket. Nekem már minden
mindegy volt. Én is helyeseltem. A tanító szívét a helyesléssel egészen
meglágyítottam, úgy, hogy végül így szólt:

– Bizony kár, hogy nagyságod…

– Jöttment, – szóltam én közbe.

– Igaza van, – felelte boldogan. – Kimondta. Bizony az a kár.

Búcsúzóul még a párt választási reménységeiről volt szó.

– Az iparosok mind velünk vannak, – mondta a tanító.

– Hát a kereskedők? – kérdeztem én.

– Azok is. Az kéne még csak.

– Hát a gazdák?

– Azok is. Egy szálig mind.

– Hát a hivatalnokok?

– Az államiakat kivéve mind a miénk.

– Hát a papok?

– Mind a miénk.

– Hát a lateinerek?

– Mind a miénk. Nem él itt meg olyan orvos vagy ügyvéd, aki nem a miénk.

– Hát ki van akkor ellenünk?

A tanító gondolkozott egy kicsit; némi zavarodottság látszott rajta;
azután gyors elhatározással kibökte:

– Az arisztokrácia.

Elámulva néztem rá.

– Mi? – kérdeztem tőle. – Hát van Borsváron arisztokrácia?

– Hogyne, – felelte ő – hát a Csaplovics báró.

Most már semmire sem voltam kíváncsi többé. A borsvári arisztokrácia,
Csaplovics báró személyében a pártunk ellen van: – én igazán mehetek
vissza Budapestre.

– A Csaplovics báró, – mondta a tanító – egészen svarcgelb. És nincs,
aki szembe merjen vele szállni.

Otthagytam a polgári kört és sétálni akartam egy kicsit a borsvári
utcákon. A séta azonban nehezen ment. Az éjjel bő, májusi eső esett és a
borsvári utcákon sűrű, mély, fekete sár volt. Visszafordultam tehát a
fogadó felé, ott becsomagoltam a holmimat és fájó szívvel gondoltam rá,
hogy még vagy öt óra hosszat kell Borsváron unatkoznom. Másfél órát
nagynehezen eltöltöttem a szobámban, azután újra lementem az utcára.
Meguzsonnázom, – gondoltam – azzal is telik az idő. A fogadóban csak
vendéglő volt; amikor uzsonnát kértem, a cukrászdába utasítottak.

– Hol a cukrászda?

– A Fő-utca végén.

Nekiindultam a Fő-utcának. Itt a gyalogjáró aszfaltos volt; a kocsiúton
mély sárban vergődtek előre a parasztszekerek, de a gyalogjárót
felszikkasztotta a májusi nap és itt legalább száraz lábbal lehetett
járni. Szép májusi délután volt; öt óra elmult; a Fő-utca kezdett
megélénkülni; sétáló kisasszonyok jelentkeztek rajta és furcsáló
pillantásokkal méregettek végig. No ez is csak majd elmúlik már; szép
Borsvár, engem se látsz többé…

Lassan ballagtam előre a Fő-utcán és a távolból megpillantottam a
cukrászda széles ablakát. Messziről látszott azonban – és feltűnt nekem
– hogy az egyre szaporodó sétálók a cukrászdánál nem mennek tovább, a
cukrászda előtt visszafordulnak. Miért? A cukrászda előtti
gyalogjáródarab bizonyosan a legjobb sétálóhely. Miért kerüli mindenki?

Hamarosan megtudtam. A cukrászda előtt – keresztben a gyalogjárón – egy
állat feküdt. Ha nyilvánvalóan kutya nem lett volna, akkor valami
ismeretlen fenevadnak néztem volna, olyan nagy volt. Borjúnagyságu
állat; valami vérebfajta, rettentes állkapoccsal és lelógó, félelmes
szájjal. És keresztben feküdt a gyalogjárón, úgy, hogy az egész
gyalogjárót elfoglalta. Mintha odarendelték volna, mintha kiparancsolták
volna a gyalogjáró őrzésére. Aki tovább akart menni, annak vagy át
kellett lépnie rajta, ha mert, vagy le kellett kerülnie a kocsiútra, a
sárba.

Egyikhez sem volt kedvem. Előbb azonban megálltam és vártam, mit
csinálnak a borsvári sétálók. A borsvári sétálók mind visszafordultak a
kutya előtt, mintha természetes lett volna, hogy a kutya eltiltja őket a
továbbhaladástól. Egy-két mezítlábas cseléd haladta csak túl a kutyát;
azok azonban lementek a gyalogjáróról és sietve belegázoltak a kocsiút
sarába.

Úgy elbámultam ezen a látványon, hogy pár percre egészen megfeledkeztem
a cukrászdáról. Később azonban rátévedt a szemem a cukrászda széles
ablakára és itt, az ablakban néhány vigyorgó arcot pillantottam meg. A
fejek előrenyomultak, oldalra hajoltak, összebújtak, hogy engem jól
lássanak. Ott nyilván én rajtam mulatnak…

Nézőim akadtak azonban az utcán is. Sokkal hosszabb ideje álltam már,
semhogy a borsvári sétálóknak fel ne tűnt volna. A hátam mögött tehát
nem késett egy társaság összeverődni; fiatalabb és idősebb hölgyek,
továbbá fiatal urak és a közeli boltok néhány gazdája gyűlt egy csomóba
és várta nyilvánvaló kárörömmel, mihez fogok most. Borsvár tanúja akart
lenni, amint a pesti úr visszavonul a kutya elől vagy pedig belemászik a
sárba.

A legtöbbet kedvet a visszavonuláshoz éreztem; de amikor egy pillantásom
rávetődött a cukrászda ablaka mögött diadalmasan vigyorgó pofákra, akkor
elöntött a düh. Nem hallgattam az okosság szavára, hanem elkövettem egy
oktalanságot. Odaléptem a kutya elé.

– Hé! – kiáltottam – takarodj innen!

A kutya meg sem mozdult.

– Takarodj innen! – kiáltottam még egyszer. – Csiba te!

A hátam mögött vihogni kezdett a gyorsan szaporodó nézőközönség és én
magam is éreztem, hogy nevetséges vagyok. A józan eszem újra azt súgta,
forduljak vissza. Mit akarok én itt? Mit erősködöm én itt? Mit bánom én,
hogy Borsvár utcáin ilyen forgalmi akadályok vannak? A cukrászda ablaka
mögött azonban pokoli módon jól mulattak rajtam, és ez újra dühbe
hozott. Egy sárga pofaszakállas ember – az ablak mögött – szinte
rázkódott a nevetéstől. Egészen elöntött a düh.

Felemeltem a jobb lábamat és teljes erőmből belerúgtam a kutyába. A
kutya felkapta a fejét és morogni kezdett. A morgása olyan volt, mint a
mennydörgés. A hátam mögött csend lett. A kutya véres szemmel és morogva
nézett rám; az ablak mögött még mindig vigyorogtak az emberek. Jobb
volna még mindig visszafordulni. De most már nem lehet. Ránéztem a
cukrászda ablakára és még egyszer belerugtam a kutya oldalába.

A kutya egy szökkenéssel talpon termett és szembe állt velem. Én úgy
tettem, mintha meg volnék elégedve az eredménnyel és elindultam a
cukrászda bejárata felé. Ugyanebben a másodpercben benyúltam a zsebembe
a revolveremért, amit helyesen tettem, mert a kutya az első
mozdulatomnál egy óriási ugrással rám vetette magát. Félreszöktem; a
roham a vállamat érte; csak megingatott, de nem döntött el. Ekkor már a
kezemben volt a revolverem és mielőtt a kutya másodszor ugorhatott
volna, felindultan, de vigyázva és jól célozva rálőttem. A széles
szájába akartam lőni; a golyó a hátába ment be. A kutya megrázkódott,
összekapta magát és újra ugrani akart. Én nem vártam be ezt az ugrást,
hanem – most már még nyugodtabban és még jobban célozva – belelőttem a
fejébe. Ez a lövés egészen jól talált. A golyó a két szem között
fúródott be; a kutya megingott, összecsuklott és végignyúlt a földön.
Gyorsan támadt egy kis vértócsa körülötte.

A revolver még a kezemben volt, amikor egy hadonászó, üvöltő, őrültnek
látszó ember rontott ki a cukrászdából. A sárga pofaszakállas vigyorgó
volt: hosszú, vékony, öreg legény, lódenruhában. Úgylátszott,
elvesztette az eszét. Hadonászott, tombolt, üvöltött. Előbb kétségbeesve
ugrált a kutya körül és ebben a furcsa gyásztáncban szívrehatóan
szólítgatta a döglött ebet:

– Leonidász! Leonidász! Leonidász!

A kutyát nyilván Leonidásznak hítták. Leonidászon persze nem lehetett
már segíteni. Ekkor nekem fordult:

– Gazember! Gyilkos! Sehonnai! – ordította. – Megölöm. Keresztülmegyek
rajta! Megölöm!

Egy ideig türelemmel hallgattam. De azután én léptem oda egészen közel
hozzá, az öklömmel az orra alá.

– Csend! – ordítottam rá. – Meglepetve hallgatott el.

– Ne üvöltözzön itt, – mondtam neki. – Ha akar valamit tőlem,
rendelkezésére állok. Érti?

Értelmetlenül bámult rám és szemmelláthatóan összerezzent.

– Értette? – kérdeztem még egyszer. – Itt a névjegyem. Ha akarja, a
segédei a Bárányban megtalálnak.

A nagy tömegben, amely körülöttünk állott, ekkor egy borsvári rendőr
jelent meg. A sárga pofaszakállas észrevette és újra ordítozni kezdett.

– Becsukatom, becsukatom… Vidd be ezt az embert! Fogd meg ezt az embert!
Becsukatom! Becsukatom!

– Hallja! – mondtam ekkor neki. – Ha be nem fogja a száját, én úgy vágom
magát pofon, hogy elájul. Ne ordítozzon itt. Ami dolga van velem, azt
elvégezheti másképen is.

A rendőr ott állott előttünk és nyilvánvalóan habozott: vigyen-e engem.
A pofaszakállas magánkívül, de most már sokkal halkabban sürgette:

– Vidd be! Vidd be!

– Nézze, – mondtam a rendőrnek – én magával megyek, csakhogy végét
vessük ennek a dolognak.

– Leg is jobb lesz az tekintetes úr, – mondta a rendőr helyeslőleg.

Elindultunk. Elől táncolt a pofaszakállas, aki félőrülten szaladgált
előre meg vissza; azután én, mögöttem a rendőr, a rendőr mögött pedig
egy folyton növekvő tömeg. Végre odaértünk a kapitánysághoz. Mielőtt a
kapun bementem volna, a vállamra teszi a kezét valaki. A tanító.
Lihegett a futástól; erősen szaladt, hogy még a kapu előtt elérjen.
Felnéztem rá. Mi az?

– Éljen, éljen! – lihegte a tanító. Rábámultam.

– Majd hall rólunk nagyságod! – mondta. – Csak ezt akartam közölni.

Bementem a kapitány elé. A pofaszakállas már ott táncolt előtte. A
kapitány nyugodtan pipázott és hunyorgatva hallgatta.

– Csukasd le, csukasd le! – ordította a pofaszakállas.

Bemutatkoztam. A kapitány kezet nyújtott.

– A báró úr, – mondta – már előadta a dolgot. Talán elmondaná a doktor
úr is, hogy történt…

A báró úr? Ez, úgy látszik, a borsvári arisztokrácia: Csaplovics báró.
No, én nagy hatalmakkal kezdtem ki… Elmondtam az ügyet. A kapitány
hunyorgatva hallgatta, azután csendesen megszólalt:

– Igen. Eljárásra nincs ok. Semmi ok. Jó, hogy ide tetszett jönni, – ezt
megállapíthattuk legalább. Most tessék nyugodtan hazamenni.

A báró újra üvölteni kezdett. A kapitány nyugodtan hallgatta. Amikor
láttam, hogy nem lép közbe, odamentem a báróhoz.

– Akar ön én tőlem valamit végre is, igen vagy nem?

A báró nem felelt.

– Ha igen, – mondtam – rendelkezésére állok. Ha nem, akkor ne üvöltsön,
mert ha megmukkan, akkor én…

A báró nem várta be a mondat végét. Kapta a kalapját és kirohant az
ajtón. A kapitány arcán a gyönyörűség széles, édes mosolygása terült el.
Odajött hozzám. Megfogta a kezemet és melegen, elragadtatva
megszorogatta.

– Ezt jól csináltad öcsém, – mondta boldogan. – Megszabadítottad a
várost Leonidásztól. De még, úgy látszik, a bárótól is. Hiszen ez gyáva.
Mink meg elhittük neki, hogy vakmerő. Mind féltünk tőle, öcsém, mind!

Kiderült, hogy a báró nyugalmazott katonatiszt; pár éve került Borsvárra
és a pár év alatt agyonterrorizálta a várost a toporzékolásával, de
különösen Leonidásszal. Leonidásztól már a szomszéd községek is
rettegtek.

Elbúcsúztam a kapitánytól és kimentem az utcára. Amikor a kapun
kiléptem, zúgó éljenzés fogadott. A kapu előtt nagy tömeg várt rám,
amely ezideig nyilván attól tartott, hogy ott tartanak a rendőrség
börtönében. Amikor megláttak, eltűnt az aggodalom és lelkes örömnek
adott helyet. Alig győztem az éljenzést megköszönni.

Elmentem a cukrászdába, mert most már igazán nagyon éhes voltam. A
cukrászdából azonban meg kellett szöknöm, mert nemcsak a szűk helyiség
telt meg emberekkel, akik engem bámultak, hanem az utcán is megakadt a
forgalom, olyan tömeg gyűlt össze engem megbámulni. Megszöktem.
Hazamentem a fogadóba. Alig hogy hazaértem, itt is csoportosulás támadt
a kapu előtt és nemsokára kopogtatás hallatszott az ajtómon. A tanító
jött be a polgári kör néhány tagjával. Hogy menjek el a polgári körbe. –
Köszönöm, nemsokára utazom. – Miért akarok elutazni? – Semmi értelme,
hogy maradjak. – Dehogy nem, most határozzák el a polgári körben, hogy
nekem ajánlják föl a jelöltséget. – Ne bolondozzanak. – De igen, ők
voltaképen már deputáció is, ha forma szerint nem is az; és méltóbb
embert a jelölés nem is érhetne; mert aki rettenthetetlen bátorságáról
már olyan tanuságot tett…

Elmentem a polgári körbe, és három hét mulva megválasztottak
képviselőnek.




MEGBOCSÁTÁS

Kint ültek a verandán. Csendesen borozgattak. A lánynak valami dolga
akadt; kiment; a két férfi hallgatott.

– János bátyám, – szólalt meg azután kissé elfogultan a fiatalember –
János bátyám… mit szólna hozzá, ha én megkérném Klárikát?

A doktor meglepetés nélkül, de nyugtalankodva nézett rá és kissé
szorongva kérdezte:

– És elvinnéd magaddal?

– Az bizony nem menne másképen.

– Lyonba?

– Bizony oda.

A doktor csendesen, állhatatosan nézett át rá az asztal felett, azután
szomorúan és hősiesen mondta:

– Hát… ha ő veled akar menni, hát vidd. Nekem az életem fele megy el
vele, de hát ez a dolgok rendje. Ez a lányok sorsa és ez az apák sorsa.
Már láttam úgyis, amióta itthon vagy, láttam, hogy ez így jön…

Felállott és bement a házba. A fiatalember egyedül maradt. Egy félperc
mulva visszajött a lány.

– Hol van apa? – kérdezte.

– Bement a házba.

A lány leült. A fiatalember feléje fordult, előrehajolt, a lány
ránézett.

– Klára, – mondta a fiatalember – szeretnék tőled megkérdezni valamit.
Azt, hogy nem jönnél-e el velem…

A lány megrezzent, lehajtotta a fejét, azután felnézett.

– Nézd, Jenő, – felelte halkan – én megmondom őszintén: én gondoltam már
rá, hogy te ezt megkérdezed majd tőlem. Én gondolkoztam róla…

Bizalmasan, egy meleg mozdulattal, a szeretetnek egy fellobbanásában
odanyújtotta neki a kezét.

– Én szeretlek téged – mondta. – Az bizonyos. Amióta nem vagy itthon, öt
év óta öntudatlanul is rád várok. De most nem érzem magamat elég erősnek
arra… most úgy érzem, nem tudom itthagyni az apát.

– De Klári – mondta nevetve a fiatalember.

– Nem, Jenő, ne nevess ezen. Ő neki olyan nagy szüksége van rám és én őt
úgy szeretem… a drága, kedves, okos, jó apámat… Nem ismerek nála különb
embert, nincs nála különb ember; ha férjhez mennék, a férjemet mindig
vele hasonlítanám össze… Bizonyos vagy-e benne, hogy megállod az
összehasonlítást?

– Édes Istenem… nem! Bizonyosan nem. Ő csakugyan nagyon kitűnő ember;
egy tiszta és előkelő falusi bölcs. De Klári, egy férj más ám, mint egy
apa…

A veranda ajtaja kinyilott és a doktor jött ki hozzájuk. Megnézte őket;
a lány zavarodottság nélkül visszahúzta a kezét; a doktor bólintott és
halkan mondta:

– Tíz óra lesz; én lefekszem; ti maradhattok még, ha akartok.

Megcsókolta a lányát, a fiatalembernek kezet nyújtott és elment. A leány
és a fiatalember ott maradtak a verandán; előbb hallgattak, azután a
fiatalember a lány keze után nyúlt. A lány átengedte neki a kezét.

– Az a kérdés, Klári, hogy szeretsz-e engem?

– Igen.

– Akkor velem jösz.

– Nem tudom, Jenő…

A fiatalember megcsókolta a kezét, azután felállott, odalépett elébe,
felállította őt is a kertiszékről, amelyen ült, magához emelte,
átkarolta és megcsókolta. A leány nem védekezett. Nem volt szokatlan
dolog, hogy megcsókolták egymást, a gyerekkoruk óta hozzászoktak; most
azonban hevesebb, lázasabb, türelmetlenebb, nyugtalanítóbb volt a csók,
a leány megborzongott tőle és eltolta magától a fiatalembert.

– Nem, Jenő, – mondta akadozva – ne… Menjünk le a kertbe… Sétáljunk egy
kicsit…

Lementek a kertbe. Jószagú, meleg nyári éjszaka volt. A fiatalember
karonfogta a leányt, magához szorította a karját és arról beszélt neki,
hogyan fognak élni, hogyan kell élniök. A leány rázta a fejét, nem tudta
magát az igenre elszánni és a Jenő lyoni életéről kérdezősködött. Jenő
mérnök volt ott egy nagy gyárban.

A kertből lassan kisétáltak az utcára. A poros falusi utca most tiszta
volt, csendes és elhagyatott; kétoldalt virágzó akácfák állottak. Az
akácfák alatt átsétáltak a Jenőék házáig, ott leültek egy padra, a
fiatalember fogta a leány kezét. Gondolkoztak és hallgattak.

Előttük, a poros utcán, egy fehérruhás nő ment el. Nesztelen lépésekkel
ment a kocsiút porában; nem vette észre őket. Jenő előrehajolt, hogy
megnézze.

– Ki ez? – kérdezte. – Nem ismerem ezt az asszonyt.

A leány nem válaszolt.

– Mostanában került ez ide? – kérdezte a fiatalember.

Ránézett a leány arcára. A leány arcán zavarodottság és undor volt.

– Ez – felelte – egy utálatos teremtés.

– Ah!

Nem kérdezősködött tovább. Utána nézett a lassan továbbhaladó nőnek és
úgy tetszett neki, hogy a doktor háza előtt, a kisebb kapunál áll meg.
Ez a kisebb kapu a doktor betegei számára való volt és egyenesen a
doktor rendelőszobájába vezetett. A nő itt megállott, azután eltűnt. A
csillagos éjszaka nem volt elég világos arra, hogy meg lehessen
állapítani, hová lett. A fiatalember ránézett a leányra, látta-e vajjon
ő is, hová lett a nő. A leány a házuk felé nézett, összehúzta a
szemöldökét és összeszorította az ajkát.

Sokáig hallgattak. Azután lassan, halkan, nyugodtan és bizalmasan megint
beszélgetni kezdtek. Arról, hogy a leány elmenjen, egyelőre nem volt
szó. Mindenféle elmult dolgokról és eljövendő dolgokról beszélgettek. A
fiatalember pár hétig itthon marad még, azután három-négy hónapra
Törökországba küldi a gyára; azután visszamegy Lyonba.

A templomtoronyba tizenegyet ütött az óra. A leány felállott.

– Kísérj haza, Jenő – mondotta.

A fiatalember karonfogta. Lassan mentek hazafelé. Amikor a házzal
szemben voltak, – az akácfák alatt, sötétben – a ház kis kapuja
kinyilott. A kapu nyikorgott. Kilépett rajta a fehérruhás nő.
Visszafordult a kapu felé, egy-két szót mondott, hallani lehetett a
doktor hangját, amint halkan válaszol neki, a nő azután elindult, a kapu
becsukódott mögötte, a kulcs megcsörgött a zárban és csend lett. A
fehérruhás nő nesztelen lépésekkel ment el, bele az éjszakába.

Jenő megrettenve nézett rá a leányra. A leány mozdulatlanul állott, az
arca sápadt volt és merev, a szeme kitágult, ijedt és fájdalmas.
Mozdulatlanul állott. Jenő gyengéden megfogta a karját és megmozdította.
A leány vele ment engedelmesen, de mereven, sápadtan és szótlanul.
Bementek az udvarra, a kertbe, azután fel a veranda elé.

– Klári! – mondotta itt aggódva a fiatalember.

A leány ajkán hirtelen, váratlanul, megdöbbentően fékevesztett,
kétségbeesett, áradó zokogás buggyant fel. Reszketett az egész teste,
rátámaszkodott a fiatalember karjára és elkeseredve, elveszve,
kétségbeesetten zokogott.

– Klári, Klári! – mondta a fiatalember ijedten. – Klárikám, nézd… Hát mi
az?… Hát nem kell…

– Az én apám! – zokogta a leány kétségbeesetten. – Az én apám!… Ilyen
utálat… ilyen, ilyen, ilyen piszok…

A veranda ajtaja kinyilott és az ajtóban megjelent a doktor. Meghallotta
a leány zokogását, átsietett a verandán és lejött a lépcsőn. A lány
meglátta az apját és olyant sikoltott, hogy a fiatalember eleresztette a
karját és a doktor ijedten állott meg.

– Mi az, Klári? – kérdezte a doktor.

– Nem, apa, nem! – mondta a leány. – Most nem. Ne… Nem akarok…

A karját kinyújtotta feléje, mintha távol akarná magától tartani, azután
megfordult és elsietett a kert felé.

– Mi történt, Jenő? – kérdezte a doktor.

– János bátyám, – mondta a fiatalember – nagyon is tökéletes voltál a
lányod szemében. Most meglátta, hogy ember vagy.

Elmondta mi történt. A doktor elsápadva hallgatta, azután bólintott.

– Én bemegyek. Te keresd meg és vigasztald meg.

Bement a házba. A fiatalember megkereste a leányt a kertben, melléje
ült, megfogta a kezét, azután megölelte. A lány hozzábújt és
símogattatta magát, nem szóltak egy szót sem. Sokáig ültek így.

– Akarsz még engem feleségül? – kérdezte azután halkan a leány.

A fiatalember felelet helyett még szorosabban magához szorította.

– Akkor – mondta a leány – vigyél el, minél előbb.

Odakínálta az ajkát és szomjasan, lázasan megcsókolta a fiatalembert.

Egy hét mulva a doktor karonfogta Jenőt.

– Jenő, – mondta neki – beszélj te Klárival arról a dologról… Értesd meg
vele, hogy… hogy nem bűn… hogy emberi dolog… hogy… Értesd meg vele, hogy
nem szabad engem gyűlölnie.

A fiatalember aznap este elment sétálni a leánnyal.

– Klárikám, – mondta neki halkan, melegen és bizalmasan – ne légy rossz
az apádhoz.

A leány megrázkódott, lehajtotta a fejét és halkan mondta:

– Én nem vagyok hozzá rossz.

– Nem beszélsz vele úgy, mint azelőtt, hideg vagy hozzá, idegen vagy
hozzá…

– Mert nem tudok hozzá olyan lenni, mint azelőtt, mert nem tudok, nem
tudok… Nem gyűlölöm; nem, azt nem, de olyan fájdalmat és… utálatot
érzek, olyant… Mindig az anyám jut eszembe… És ő, akit olyan jónak és
hűnek és tökéletesnek tartottam…

Sírni kezdett. Jenő megölelte és lassú, óvatos, kíméletes magyarázatba
fogott. A leány félbeszakította:

– Nem, – kiáltotta fájdalmasan – ne mondj nekem ilyeneket. Nem akarom
hallani. Utálat…

A harmadik héten, egy-két nappal az esküvő előtt, a doktor odalépett a
leányához. Könnyes volt a szeme és remegett a hangja.

– Klárikám, – mondta neki – hát így akarsz elmenni tőlem? Hát ezt a pár
napot is így akarod még eltölteni: ilyen hidegen, ilyen idegenül, ilyen
rosszakaratúan?

A leány sápadt volt, vonaglott az ajka és nem felelt.

– Nem szeretsz engem már? – kérdezte a doktor halkan és szomorúan.

– Én szeretlek, – mondta a leány – de…

– Nézz ide. Nézz a szemembe.

– De… nem tudok rád nézni… El akarok tőled menni…

Megfordult és kiment a szobából. Harmadnap megvolt az esküvője és
elutazott a férjével. Búcsúzáskor lesütött szemmel adta oda az arcát az
apjának megcsókolni. A doktornak könnyektől volt fátyolos a szeme,
amikor megcsókolta.

– Mikor jösz haza? – kérdezte tőle.

– Nem tudom – felelte Klári. – Majd… talán… ha Jenő hazajön… egy-két év
mulva…

Felültek a vonatra és elutaztak. A doktor hazament a lakásába és sírt.

Eltelt négy hónap. A fiatal asszony lent volt a férjével Törökországban;
úgy volt, hogy onnan egyenesen Lyonba mennek. A negyedik hónapban
azonban a doktor táviratot kapott, hogy két napra hazajönnek.
Csodálkozva, értelmetlenül, reménytelenül és kissé aggódva várta őket.

Megérkeztek. A fiatal asszony egyedül akart lenni az apjával.

– Édes apám, – mondta – én azért jöttem haza, azért kértem meg Jenőt,
hogy jöjjünk haza…

– Miért? – kérdezte a doktor.

– Azért, – mondta – azért, hogy tőled bocsánatot kérjek…

Megcsókolta az apja kezét. A doktor megölelte.

– Édes apám, – mondta a fiatal asszony felvidultan – ne haragudj reám,
ne haragudj reám, nem tudtam attól a gondolattól igazán boldog lenni,
hogy milyen rossz voltam hozzád… Pedig olyan boldog vagyok.

A doktor magához szorította és magyarázatba akart fogni. A leánya
elvágta a magyarázat utját.

– És azelőtt, – mondta könnyezve és mosolyogva – azelőtt olyan ostoba
voltam, olyan ostoba voltam…




KINEVETETT EMBEREK

Pásty délelőtt érkezett meg a fürdőre és délután már találkozott
Töröknével. Udvariasan és hidegen köszönt neki, azután utána nézett. Az
asszony karcsú volt, izmos, teli szőke, az arca kissé szomorúnak és
bágyadtnak látszott. Pásty hallotta, hogy mindössze két napja van itt.
Ettől fogva mindennap, szinte minden órában találkoztak és két-három nap
mulva lehetetlen volt kikerülni a beszélgetést. Az első beszélgetés
rövid volt, hideg, túlzottan udvarias és egészen üres. A második
beszélgetés valamivel hosszabb ideig tartott és az első hét sem telt el,
már nagy sétákat tettek együtt és hosszasan és bizalmasan beszélgettek.
Eleinte aggódva kerülték a Török Gábor nevét, később azonban az asszony
halk és panaszos célzásokat tett a férje erőszakosságára, durvaságára,
kíméletlenségére. Kiderült az is, hogy otthonról most azért jött el,
mert az már tűrhetetlen volt, amit Gábor művelt… ott… otthon… a tanyán…
szinte az ő szemeláttára…

Pásty összeszorított ajakkal, merev nyakkal, magára erőszakolt
diszkrécióval hallgatta ezeket a panaszokat. Nem akart a Török Gábor
dolgairól véleményt mondani. Egyszer azonban az asszony egyenesen
hozzája fordult ezzel a gyors kérdéssel:

– Maga gyűlöli az uramat, ugy-e?

Pásty habozott, az asszony azonban bátorította:

– Csak mondja meg nyugodtan.

Pásty ekkor kipirulva a haragtól, amely hirtelen feltámadt benne, szinte
dadogva mondta:

– Gyűlölöm… gyűlölöm… gyűlölöm!

Összeszorította az öklét.

– Ne haragudjék érte, – mondta az asszonynak akadozva – gyűlölöm…
utálom… megvetem… Meg tudnám ölni, nyugodtan és hidegvérrel… nem, nem
nyugodtan, hanem… hanem rátaposva, az eszemet elvesztve, rugdalva
tudnám… Oh, nem akarom a maga érzelmeit megbántani.

Az asszony kíváncsi szemmel nézett rá.

– De igen, – mondta egy másodpercre elakadt lélekzettel – mondja csak.
Hát _így_ gyűlöli?

– Igy. Katonakorunkban még jóbarátok voltunk, de azóta… Akkor
összevesztünk valamin és azóta ő meg akar alázni, tönkre akar tenni,
elém akar vágni. Csakhogy most már én vagyok elől. És maradok is, mert ő
őrült, őrült, őrült, tönkreteszi magát…

– Igaz – mondta az asszony gyors fejbólintással. – Tönkreteszi magát. Az
egészségét, a vagyonát… De hiszen maguk… verekedtek már…

– Igen, – felelte Pásty fanyarul – ő felém legyintett egyszer, én azután
karddal vágtam végig rajta. De ez semmi… Nem így akarom… mi az, egy
kardvágás!… A torkát, az életét…

Ijedten fordult az asszony felé, nem sokalja-e meg a gyűlöletének ezt a
kitörését. Az asszony azonban elámult, csodálkozó nagy szemmel nézett
rá, azután elfordult tőle és látni lehetett, hogy hirtelen
összerázkódik. Megborzongott valamitől.

Pásty összevont szemöldökkel nézte oldalról végig és ebben a percben ő
rajta is végigborzongott valami. Megrázta, felmelegítette, elkábította
egy gondolat, amely most egyszerre tűrhetetlen melegséggel fellobbant az
agyában. Miért csak most? Miért nem jutott eszébe előbb? Miért nem
rögtön, mikor meglátta ezt az asszonyt? Azért, mert az asszony nem
tetszett neki. Szép asszony, karcsú, szőke, de nem az ő ízlése, az ő
szemében nem volt eddig szép. Hanem most… Most úgy érezte, hogy ez a
világ legkívánatosabb asszonya, hogy egy sürgető, parancsoló, egy
percnyi várakozást meg nem engedő vágy hajtja hozzá. Oh, ez az asszony…
ezt az asszonyt… A bosszúnak ez a diadala, a megtorlásnak ez a gőgje, a
gyűlöletének ilyen ünnepe…

Félt, hogy a gondolatai is megriasztják az asszonyt; hallgatott; óvatos
akart lenni. Az asszony azonban nemsokára megszólalt, ismét a
gyűlöletéről kérdezősködött, látni akarta, amint ő reszket haragjában.
Talán meg akart borzongani tőle.

Az egész dolog olyan egyszerűen és természetesen ment, hogy Pásty szinte
belekábult. Alkonyodott; szótlanul sétáltak a felhevült beszélgetés
után, az asszony karja hozzáért a Pásty karjához, azután diszkréten, de
kitartóan hozzásurlódott. Pásty megfogta az asszony karját. A kezét. Az
asszony engedte. Pásty ekkor átkarolta a derekát és megcsókolta az
ajkát. Az asszony mohón, szomjasan, részegen viszonozta a csókját, olyan
lázasan, türelmetlenül és elszántan bújt hozzá, mintha valami rettenetes
hatalmú, nagy erő hajtaná. Pástynak éjféltájban kellett majd hozzá
mennie.

Amikor útban volt, mielőtt benyitott volna hozzá, hirtelen valami nagy
csalódásnak a hüvössége legyintette meg. A forrósága lehült tőle.
Kiábrándulást érzett. Miért? Mi történt? Nem akarta bevallani magának. A
csalódás azonban úgy fájt neki, hogy kénytelen volt vele. Mit ér ez a
diadal? Mit ér ez a bosszúállás? Igen, a legnagyobb győzelem ez volna a
világon: elhódítani ezt az asszonyt, birtokba venni ezt az asszonyt, az
övét, elvenni, birtokba venni. Szeretőnek azt, aki neki felesége. De mit
ér az olyan megalázás, amelyről a megalázott nem tud? Mit ér ez a
győzelem, ha a másik mégsem érzi magát megvertnek, hanem érzi magát
tovább is győzőnek, hozzáférhetetlennek, meg nem alázhatónak? Ha egy
óriási kiáltással a levegőn keresztül odakiálthatná most neki: Török
Gábor! – most megy a feleségedhez Pásty Béla!… Ha volna mód rá, hogy
megírja neki, hogy besúgja neki, hogy elárulja neki! Egy másodperce még
az a gondolat is felvillant az agyában, nem kellene-e inkább feleségül
vennie az asszonyt… De nem, hiszen nem szereti. És az már nem volna
győzelem. És meg sem lehet írni semmit, el sem lehet árulni semmit,
lovagiasnak kell lenni, titoktartónak kell lenni… Pásty azon
gondolkozott, ne forduljon-e vissza az asszony ajtajától. Ne menjen-e
haza. Ne utazzék-e el.

Azonban titkos remények, félgondolatok, szégyenlett elhatározások halk
szándékai bukkantak fel a lelkében, a bosszút bosszúnak érezte, újra
átmelegítette a győzelem gondolata és benyitott az asszonyhoz. Megint
eltelt egy hét, egy vergődéssel, mohósággal, dühösen élvezni akart
diadallal és igazi enyhülést nem adó ölelésekkel teli hét, és ekkor
Pásty nem bírta tovább: kora reggel lázasan és reszketve kiugrott az
ágyából, bezárta a szobája ajtaját és józanságot, éles és hideg
óvatosságot magára erőszakolva leült névtelen levelet írni. Egy hétig
küzdött ez ellen az elhatározás ellen, a titkos reményei, a
félgondolatai, a szégyenlett szándékai azonban elviselhetetlenül
kínozták, minden aggodalmát és minden kétségét szétszórták, le kellett
ülnie és írnia kellett. Aljasság – mondta magában. – Hát aljasságot
követek el. Becstelenség, hát becstelen vagyok. A harcuk életre-halálra
ment, mi ezzel az életre-halálra menő harccal, ezzel az irtózatos
gyűlölettel, ezzel a halálos nagy üggyel szemben az olyan szamár és üres
szó, mint a diszkréció, a lovagiasság, a tisztesség? Egy embernek kettő
közül meg kell halnia.

Leült és írt. Három levelet egyszerre, kettőt a hotel levélpapirjára,
egyet levelezőlapra. Ez a levelezőlap különösen nagy, szinte didergő
örömmel töltötte el. Ezt elolvassák otthon, a falu kis falusi postáján
és Török Gábor tudni fogja, hogy elolvasták… Didergett a maga tudatosan
aljasnak érzett aljas örömétől. Oh, ez végre a hozzá méltó, a Török
Gáborhoz méltó gazság, most lett ő – Pásty Béla – méltó ellenfele Török
Gábornak, így harcolt ő is, így kell ellene is harcolni.

A levelezőlapra csak annyit írt, nem tudja-e Török Gábor, hogy a
felesége két hét óta mindennap együtt van Pásty Bélával? jó volna, ha
érdeklődnék a dolog iránt. „Egy jóbarát“. A levelek részletesebbek
voltak. Az első levél tudtára adta egy jobb sorsot érdemlő, derék,
szegény megcsalt férjnek, hogyan vigyáz itt felesége a becsületére. A
második levél hivatkozott a pincérekre, az egész felháborodott
fürdőközönségre és pontosan megjelölt minden éjszakát, amelyet egy
idegen férfi Török Gábornénál töltött, amelyen a Török Gábor becsületét
meggyalázták. Nem is erőlködött nagyon, hogy az írását elváltoztassa.
Elküldte a leveleket és feszült lélekkel, dobogó szívvel várt.

Másnap délután táviratot mutatott neki az asszony.

– Nézze, – mondta elfordított szemmel – megjön az uram. Holnap indul,
holnapután itt lesz.

Pásty meghökkent. Mi ez? Mi történt? Hogy lehet ez? A leveleket még meg
sem kaphatta. Vagy ha megkapta, akkor miért táviratoz előbb? Miért nem
jön váratlanul? Ő meglepetést várt, rajtaütést, botrányt, harcot,
ököllel, késsel, revolverrel. Vagy megszökést az utolsó percben, úgy
hogy semmit se lehessen bizonyítani, de mindent kelljen sejteni. Miért
táviratoz?

Az asszony is meg volt zavarodva. Nem tudtak egymásnak mit mondani,
három zavarodott, szégyenkező és ostoba napot töltöttek el. Pástynak az
a bizonytalan érzése volt, hogy lassan és különösen kicsúszik a kezéből
a diadala. De hogyan? Milyen módon? Hogy lehetséges ez?

Harmadnap délben megérkezett Török Gábor. Pásty délután találkozott
vele. A feleségével sétált; csendesen, békésen és nyugodtan sétáltak.
Pásty már messziről az arcát kereste, elfojtott remegéssel az arcát
kutatta. Török Gábor felemelt fővel járt, erős volt, hatalmas, délceg,
szép és mosolygós. Mosolygott… Nyugodtan, felsőbbségesen. Gúnyosan
mosolygott, amikor közelebb ért hozzájuk, Pásty nem tagadhatta le
magának rémülten, ájult ijedelemmel kellett bevallania magának, hogy
gúnyosan mosolyog. Rajta mosolyog. Lenéz rá, egy fejjel magasabb nála,
erős, délceg, gőgös és szép és gúnyosan mosolyog.

Pásty megemelte a kalapját, tüntetően, félreismerhetetlenül az
asszonynak köszönt, az asszony bólintott. Török Gábor pedig mosolygott.
Pásty tovább haladt és a szívében egy nagy ürességet érzett, a
megsemmisülést érezte. Miért mosolyog? A leveleit azóta meg kellett
kapnia. Megismerte az írását? Vagy általában nem hiszi, hogy a levelek
igazat beszélhetnek? A gőgje olyan rettenetes, hogy el sem képzelheti,
hogy őt egy percre is el lehet felejteni Pásty Béla miatt?

Török Gábor másnap elutazott. Egy éjszakát töltött a fürdőn, azután
hazament. Pásty másnap találkozott az asszonnyal. Az asszonynak ki volt
sírva a szeme, bágyadt és fáradt volt az arca. Pásty nem tudott mit
mondani neki. Nem tudott hozzá szólni. Az asszony is hallgatott; azután
földre fordított szemmel halkan megszólalt:

– Maga is írt neki…

Pástynak megrendült az egész teste. Az arca elfehéredett.

– Láttam a leveleit – mondta az asszony.

Pásty nem is védekezett, nem is akarta letagadni, nem is próbálta
megmagyarázni. Más volt az, ami megrendítette.

– Hát… egyéb levelet is… kapott? – kérdezte reszkető szájjal.

– Igen, – felelte eltörődve és szomorúan az asszony – én már… már az
első napon… már az első találkozásunk után írtam neki. Azóta is
mindennap.

Pásty azt hitte, hogy megértett mindent.

– És ő megismerte az írást – mondta gyorsan – és nem hitte el, azt
hitte, hazudunk.

Az asszony megrázta a fejét.

– Nem, – mondta csüggedten – nem ismerte meg az írást. Nem is gondolt
rá. Vagy ha megismerte is, elhitt mindent.

– Hát akkor?…

– Azt mondta, természetesnek találja, hogy mikor a két legnagyobb
ellensége találkozik egymással, hát bosszút áll rajta.

– És nem bánta? Azelőtt olyan vérszomjasan érzékeny volt… a becsületére.
Azelőtt olyan féltékeny volt.

– Most már nem – mondta panaszosan az asszony. – Nem törődik velem. Azt
mondta, néha talán kellek még neki, de csak úgy… mint akármiféle lány…
Nem féltékeny rám. Nem törődik velem. Ha öt évvel ezelőtt lett volna,
akkor igen… De most már nem. Már el sem akar válni tőlem. Elkéstem.

– És én… az, hogy én voltam…

Az asszony kifakadt:

– Azzal sem törődik. Magával sem törődik. Én azt hittem, hogy maga…
magával megbosszulhatom magamat… Amikor találkoztunk, azért örültem meg.
Maga gyűlöli. Én is gyűlölöm, szent Isten, hogy gyűlölöm. De magával sem
törődik. Azt mondta…

– Mit mondott?

– Azt mondta, magunkra hagy bennünket… tehetetlenek vagyunk… hogy eddig
sem szerettük egymást… egy pillantással meglátta… Hogy gyűlöljük meg és
utáljuk meg egymást…

Pásty rábámult. Az asszony is rémülten nézett a szemébe. Érezték, hogy
idegenek, hogy a harmadiknak a törhetetlen és hozzáférhetetlen ereje és
gonosz okossága ismét legázolta őket, hogy máris gyűlölik és máris
utálják egymást. Rémülten bámultak egymásra. Pásty az öklét szorította
rá a szédülő fejére és az asszony kétségbeesve és sírva fakadt ki:

– Kinevet bennünket… Azt mondta, hogy kinevet bennünket.




MARIANNE

A szoba tele volt kofferekkel és skatulyákkal. Marianne kinyitott egy
skatulyát, kivette belőle a pirosvirágos kerti kalapját, egy pillantást
vetett a tükörbe és megállapította, hogy ez a kalapja áll neki a
legjobban, belemosolygott a tükörbe és szótlanul indult kifelé.

– Marianne, – szólalt meg az anyja kétségbeesve – hová mégy? Magam
pakoljak?

– Igen, mama, – felelte Marianne – pakolj magad.

Az anyja kiegyenesedett és elszörnyedten nézett rá. Marianne biccentett
a fejével és indult kifelé. Az anyja panaszosan mondta:

– Bizonyosan megint…

Marianne félbeszakította:

– Igen, mama, megint a terraszra megyek, megint mister Williams-szel
fogok beszélgetni, megint nem lehet a beszélgetés végét kivárni… és te
igazán hálás lehetnél a leányodnak, hogy így fáradozik az érdekedben.

– Az én érdekemben?

– Igen, hogy minél előbb megszabadulj tőlem.

Az anyja megint elszörnyedve akart felelni, azután meggondolta a dolgot
és intő hangon mondta:

– Marianne, vigyázz! Megjárod. Hátha ez a Williams kalandor és csak
pénzt akar?

Marianne rejtelmesen mosolygott. Az anyját idegessé tette ez a
mosolygás.

– Csak nevess, – mondta haragosan – azt hiszed, mindig te vagy az
okosabb. Majd meglátod még! Ez az ember ka-lan-dor!… Ha glasgowi gyáros
volna, nem ülhetne itt Velencében harmadik hónapja. Te pedig egy ostoba
liba vagy, tudod, hogy beugrasz neki. Ka-lan-dor! Érted?

– Édes mamám, – felelte Marianne halkan, nyugodtan és felsőbbségesen –
hát azt hiszed, hogy ez nekem sohasem jutott eszembe?

– Annál rosszabb!

– Édes mamám, ez nekem már az első héten eszembe jutott és én rögtön
írtam Viktornak Pestre és rögtön irattam vele egy nemzetközi
hiteltudósító irodának.

– Mi-i-i?

– Felvilágosítást kérettem mister Joseph Robert Williams glasgowi
gyárosról. Megnyugtathatlak: a legkitünőbb információkat kaptam.
Elsőrangú referenciák!

Az anyja álmélkodva nézett rá, ő csókot dobott az anyjának és mosolyogva
kiment a szobából. Lement a terraszra. Williams már várta. Elébe ment,
megszorította a kezét, azután mind a ketten leültek a terrasz sarkába, a
kis sátor alá. Előttük tágan, kéken, hullámosan, őszi napfényben
ragyogva terült el a tenger.

Hallgattak. Néztek ki a tengerre.

– Este utaznak? – kérdezte azután Williams.

– Igen, este utazunk – felelte Marianne.

Odafordult Williamshez, csendesen ráemelte a szelíd és őszinte
tekintetét, azután elfordult és ismét kinézett a tengerre.

– Milyen szép napok voltak ezek – szólt halkan Williams.

– Csodaszépek – mondta melegen és halkan Marianne.

Állandóan kinézett a tengerre.

– Most elválunk egymástól – szólt Williams.

Marianne összeszorított ajakkal szótlanul bólintott.

– Miután úgy összebarátkoztunk.

Marianne feléje fordult és barátságos, bizalmas, helybenhagyó mosollyal
intett igent. Azután ismét komoly lett az arca és komolyan,
elgondolkozva, mélázó szemmel a messzeségbe bámulva nézett ki a
tengerre.

Williams nem szólt többet. A leányt nézte egy ideig, azután ő is a
tenger felé fordult és habozva, töprengve, összeráncolt homlokkal nézett
maga elé. A leány egyszer-kétszer óvatosan rápillantott; Williams
láthatóan küzdött magával; a leány nem szólt bele ebbe a küzdelembe, de
amikor az idő mult és még mindig csend volt, akkor felemelte a fejét.

– Na, – mondta – búcsúznunk kell és most felmegyek majd.

Nem mozdult, de Williams ijedten kérte, hogy maradjon még.

– Nem lehet, – felelte Marianne – akárhogy szeretném is. Segítenem kell
a mamának.

– Még csak egy kicsit!…

Marianne várt, de ismét csak hallgatás következett.

– Mi – mondta Marianne azután – soha többé nem fogjuk látni egymást.
Milyen különös…

– De nem… nem… – dadogta elpirultan Williams.

– De igen. Soha többé. Hiszen ez természetes. Én hazamegyek egy kis
magyar faluba, maga hazamegy egy nagy angol városba, nincs olyan
véletlen, amely még egyszer összehozna bennünket.

– De nem… kérem… nézze… az lehetetlen…

– De igen; ez így van. Ezt tudomásul kell venni. Soha többé nem
találkozunk.

– Soha többé…

Marianne rátette a kezét a terrasz párkányára, mintha fel akarna állni.
Puha fehér keze ott pihent a szürke párkányon Williams előtt. Williams
feléje hajolt… most ráhajol… most megcsókolja!… Nem csókolta meg.
Visszadőlt a székében és halkan mondta:

– Milyen szomorú, hogy soha többé nem látjuk egymást. Milyen kár. Maga
nem sajnálja?

Marianne meghökkenve figyelt a hangjára. A hangja kissé hideg és
kijózanodott volt. Marianne rögtön felállott és nyilt, tiszta, nagy
szemmel nézett rá.

– Isten vele! – mondta.

A kezét nyújtotta neki és a pillantása elborult.

– Isten vele! – mondta újra.

Williams felállott és habozva fogta meg a kezét. Marianne öt másodpercet
adott neki. Az öt másodperc eltelt; Williams még mindig habozott;
Marianne megrázta a kezét és nagyon melegen és nagyon barátságosan
mondta:

– Isten vele!

– De… írnom… szabad? – kérdezte Williams.

– Oh… ha kedve van rá… Ha valami történik magával, írja meg; én is
megírom, ha van valami esemény az életemben.

Marianne megfordult és elment. Az emeletről lenézett és látta, hogy
Williams gondolkozva néz maga elé, azután töprengve sétál fel és le. Ez
nem ér már semmit – gondolta. Benyitott a szobájukba.

– No! – kérdezte az anyja.

Marianne megrázta a fejét.

– Semmi, – mondta – egyelőre semmi.

– Egyelőre? – kérdezte gúnyosan az anyja. – Sohasem látjátok egymást
többé.

– Én is ezt mondtam neki – felelte Marianne.

– No hát akkor!

– Várjunk…

Este elutaztak. Mikor hazaértek, egy képes levelezőlap várta már őket
Williamstól. A levelezőlapon pár szó állott, de ez a pár szó nagyon
meleg volt. Másnap új képes levelezőlap jött. Williams hazafelé tartott
és Angolország felé való útjában minden hosszabb stációjáról képes
levelezőlapokkal számolt be. Eltelt egy hét és Marianne gyanakodva
kezdte olvasni a sűrűn érkező híradásokat. Pár sor volt az egész mindig,
de ennek a pár sornak a melegsége mintha csökkent volna. Az anyja, a
kinek megmutatta a levelezőlapokat, szintén észrevette ezt a változást
és rosszalóan és aggódva rázta a fejét minden újabb levelezőlap
elolvasása után.

Tíz nap mulva Párisból jött levelezőlap. Ez volt Glasgow felé az utolsó
stáció; Williams öt napot akart itt tölteni. Mikor a párisi
levelezőlapot megkapta, akkor Marianne leült és hosszu levelet írt.
Szólt a levél Williams úrnak Glasgowba; mire hazaérkezik, már ott várja
majd az asztalán.

„Irnom kell magának, – szólt a levél – nem azért, hogy válaszoljak a
rövid útihíreire, nem is azért, mintha választ várnék. Erre a levélre ne
is válaszoljon, – általában ne válaszoljon a leveleimre. Kérem rá;
teljesítenie kell ezt a kérésemet; – eltiltom tőle, hogy írjon nekem. Én
azonban írok, mert nagy és ellenállhatatlan lelki szükség kényszerít rá,
mert meg kell mondanom, most elmondhatom már és el kell mondanom, mi
volt az én számomra az a két hónap, amelyet együtt töltöttünk. Mi
sohasem fogjuk többé egymást látni és nem is szabad többé egymást
látnunk, hogy én most megmondhassam és mert én most megmondtam, hogy az
én számomra akkor kezdődött az élet, mikor magával megismerkedtem és
hogy az én számomra ez lesz a legszebb, a legdrágább, a legszentebb
mindabból, amit az élet adhat. Meg kell köszönnöm ezt a nagy és
csodálatos ajándékot; a szívem tele van vele; írnom kell, hogy
megmondjam és írnom kell, mert az én számomra ez most már az élet… Mi
sohasem fogjuk többé egymást látni, ezért írhatom ujjongva és
fájdalmasan, hogy szerettem és szeretem és hogy amilyen kevéssé szabad
valaha látnunk egymást, – nem tudnék a szemébe nézni – annyira az élet
értelme és tartalma nekem, hogy újra meg újra elmondjam…“

Nagyon hosszú levél lett belőle. Marianne gondosan átolvasta és
borítékba tette. Ekkor jött be hozzá az anyja.

– Mit írtál?

– Williamsnek írtam.

– Mit?

– Megírtam neki, hogy szeretem.

– Megőrültél?

Marianne mosolyogva rázta meg a fejét:

– Nem.

– A levelet nem engedem elküldeni.

– De igen.

A levél elment. Másnap követte egy új és terjedelmes levél.

„Itt ülök a kertünkben és nézem, amint a levelek lassan hullanak le a
fáról. Csodaszép, meleg ősz van és én azt kérdezem magamtól, nem a
legteljesebb boldogság-e így élni: nyugodtan, nyitott szemmel álmodva,
egy egyre tisztuló, nemesedő és gazdagodó emlékkel a szívemben.
Belenézek a lelkembe és azt kérdezem: mért vagy boldog; elég, hogy _te_
szeretsz? És azt felelem rá magamnak: elég; ez édes, bánatos, fájdalmas
boldogság, de betölti a lelket…“

Tíz oldalon keresztül. A leánylélek, az asszonyi lélek, a boldogság.
Másnap újabb levél: velencei emlékek. Williams szavai, Williams
tekintetei, a hervadhatatlan, mert egészen befejezett emlékek. Egy hét
mulva válasz jött a levelekre: felindult, izgatott, nyugtalan válasz.
Williams engedelmet kért rá, hogy ő is írhasson.

„Nem, – felelt erre Marianne – nem szabad nekem írnia. Soha többé nem
szabad találkoznunk és soha többé nem szabad írnia nekem, különben én
hallgatok el. Én csak akkor írhatok, én csak akkor mondhatok el mindent,
ami a szívemen van, ha maga hallgat, mint a mult, ha személytelenné
válik, ha emlékké válik, mert csak így tudom szégyenkezés nélkül
elmondani, mennyire szeretem…“

– Marianne, – mondta neki az anyja, aki értesült a dologról – te olyan
ostoba vagy, mint a legbutább liba. Ha magad írod neki, hogy nem szabad
felelnie!

Marianne komolyan felelte:

– Nem, jó ez így… A férfiak nem tudnak hallgatni.

Pár nap mulva újabb könyörgő levél érkezett Williamstól. Marianne
azonban rendíthetetlen maradt. Válasznak nem szabad érkeznie egyetlen
levélre sem, különben nem ír többet. Williams erre elhallgatott.
Marianne szorgalmasan írta a hosszú leveleket Glasgowba a szerelméről, a
leánylélek titkairól, az imádásról, amelyet Williams iránt érez és a
levelekre nem jött válasz. Négy hét telt el, azután újabb négy hét és
Williamstól semmi hír nem jött. Marianne egyre nyugtalanabbul várta a
postát és ekkor pár napra elveszítette a bizalmát és a maga felett való
uralmát. Sokat sírt és szomorú volt és egy napon a földhöz vágta a
tollat, mikor egy hosszú levél írásába belefogott. Nem írt. Egy teljes
hétig nem.

– Na, lemondtál végre róla? – kérdezte az anyja. – Ugy-e, hogy ostoba
voltál!

Mariannenak könnyes lett a szeme és kiment a szobából. Egy perc mulva
azonban sikoltva, kacagva, sírva és diadalmasan szaladt vissza egy
távirattal, amelyet a postamester kis cselédje hozott.

– Nem hiába tiltottam el neki, – mondta kacagva és könnyes szemmel – nem
hiába tiltottam el annyiszor…

– Mit? – kérdezte az anyja bámulva.

– Hogy idejöjjön.

– És most idejön?

Marianne átnyújtotta a táviratot. A táviratban ez állott: „Holnap
odaérkezem. _Williams_.“

– Idejön – mondta boldogan Marianne.

– De… de hogyan?

– Hiszen eltiltottam neki. Beszélnie kell, mert nem volt szabad
beszélnie. Szeret. Mert nem engedtem, hogy elfelejtsen.




AZ AJTÓ

A lány ásítozva járt a műteremben és hangosan, kihívóan mondogatta:

– Unatkozom!… Unatkozom!…

Tass, a festő elfehéredett arccal kelt fel és odalépett a lányhoz.

– Te, – mondta neki – te, meg akarsz csalni!… Megfojtalak!

A lány vállat vont. A festő fogta a kalapját és elment a képeit
megnézni.

A tárlaton egy barátja sietett elébe.

– Te, – kiáltotta nagy örömmel – _Rachelt_ megvette a miniszter, a
_Gladiatorokat_ pedig Weisz Antal…

Tassnak felderült az arca. Bement az irodába: a Gladiatorokért mindjárt
megkapta a pénzt. Jókedve támadt. Csettintgetett az ujjával és az utcán
kocsiba ült. Az emberek az út szélén – úgy gondolta – felé intenek:

– Ni, Tass, a híres festő…

Tele volt jókedvvel, bízással, megbocsátással. Otthon örömriadallal
törtetett be a lányhoz:

– Nagy ünnep, – kiáltotta bolond jókedvvel – pénz van a háznál…

– Mi történt?

– Megvették Ráchelt, a Gladiatorokat…

– Látod, – mondta a lány – mert én is rajtuk vagyok.

– Buta vagy – mondta mély meggyőződéssel a művészi önérzetében érintett
festő.

… Az volt a lány: buta, de felségesen szép. Lusta párductermet,
klasszikus görög fej, mély zöld szemek. De tudatlan volt, önző,
elrontott, elkényeztetett. Tass, akinek állandó modellje volt, feleségül
vette volna már, ha nem félt volna attól, hogy az esküvő után otthagyja
egy napon. Igy állandóan pokoli féltékenység kínozta a festőt és
mindennap veszekedtek.

… Leültek ebédelni. Tassnak jókedve volt, pezsgőt hozatott. Ebéd közben
bejött a szolgája:

– Egy ember akar beszélni a nagyságos úrral.

– Jőjjön ide.

Egy lerongyolódott alak állított be. Lesütött szemmel, félénken és
óvatosan lépett be az ajtón a szőnyeges szobába.

– Gyuri! – kiáltotta Tass meglepetten – megint itt vagy?

A fiatalember nem válaszolt semmit, csak az ajka remegett.

– No, nem tesz semmit, Gyuri. Ülj le, ebédelj velünk.

A lány kíváncsian nézte az idegent. Tass bemutatta őket egymásnak:

– Az öcsém!… A ház úrnője!…

A fiú leült az asztalhoz és enni kezdett. Tass biztatgatta, a lány pedig
nagyranyitott szemmel nézte. Gyuri mohón evett, éhesen falt fel mindent,
amit elébe tettek. A hosszú éhezés látszott a sovány arcán és az evésén.

A fekete kávénál azt mondta Tass:

– No, Gyuri, most beszéld el, mi történt megint veled.

… A fiú elbeszélte. Az történt, ami minden évben meg szokott történni
vele. A család szerzett neki valami állást, egy ideig jól viselte magát,
azután felébredt benne a szabadságnak és a vándorlásnak csodálatos módon
beléoltódott szomja, a hivatalban összeveszett mindenkivel és azután
nekivágott az országútnak. Most itt van, tele megbánással és jó
elhatározásokkal.

Tass nevetett:

– Egy félév mulva újra az országútra kerülsz… Nem értem, hogy a mi
sűrűvérű családunkba hogyan került a te cigánytermészeted.

A fiúnak is jobb kedve támadt, mikor látta, hogy a bátyja nem haragszik.
Elbeszélte az útját. Ezuttal sokat szenvedett. Brassótól Budapestig nagy
út gyalog; és hideg volt és nem volt mit ennie…

Tassnak megtelt szánalommal a szíve.

– Gyere no, – mondta az öccsének – adok ruhát.

Bementek a másik szobába. A lány elgondolkozva nézett utánuk.

Mikor kijöttek, azt mondta Tass:

– El kell mennem egy órára. Mulassatok addig.

Elment. A fiú zavartan ült az új ruhákban és a lány kigyuló szemmel
nézte. Lustaságát, vadságát izgatta és vonzotta a szabadságnak ez a
koldus és lerongyollott hőse, érezte, hogy hozzá, a pincelakások
leányához az országutaknak ez a fia való. Tetszett neki a fiú sápadt,
kiéhezett, megsoványodott arca és két égő, nagy szeme.

– Beszéljen – mondta neki.

A fiú csendesen beszélni kezdett, azután hevesen folytatta, szinte
lázban beszélt:

– Három hét óta nem is láttam asszonyt…

A lány kitárta felé a karjait.

… Tass csendesen nyitotta ki az ajtót. Nem vették észre. A festőnek
öccse sovány, elkínzott arcára esett a pillantása és a szívét újra a
forró szánalom öntötte el. A fiú megölelte a lányt és benne nem ordított
fel mindig lázas féltékenysége. Gazdagnak érezte magát, jónak; és jó
szíve úgy érezte, hogy abból a bőségből, amelyben él, két kézzel kell
adnia szegény, kiéhezett öccsének. A fiú karjai szorosan kulcsolódtak a
lány körül és Tass csendesen, halkan, óvatosan újra behúzta az ajtót.




APÁK ÉS FIUK

Árbócz Sándor hidegen, megbántottan, gőgösen emelete fel a fejét.

– Jól van, Kálmán, – mondta a fiának – megmondok neked mindent. Ha már
fenyegetsz engem!…

– Nem fenyegetlek, apám, – felelte Kálmán – de lásd be, hogy nekem jogom
van arra, hogy mindent tudjak.

– Én ezt nem látom ugyan be, de ismerem az eszed járását… a vad
elveidet… És mióta egészen független vagy tőlem… amióta nem vagy
rámszorulva… azóta egyre attól félek, hogy egy szép napon itt hagysz… a
fiúi hálád kétségbevonhatatlan jeléül…

– Édes apám, – szólt Kálmán kissé ingerülten – ezt igazán hagyjuk. A
fiúi hála kérdéséről nekem csakugyan megvan a magam külön véleménye.
Biztosítlak, hogy ha nekem gyermekeim lesznek, sohasem fogok tőlük hálát
követelni. Ezt a patriárka-gőgöt csakugyan gyűlölöm. Majd az unokáidnak
adom vissza, amit tőled kaptam és ők a dédunokáidnak, amit tőlem kaptak.
Utálom ezt a hálaüzletet, amelyet apák a fiúkkal akarnak kötni.

Árbócz Sándor szikrázó szemmel nézett a fiára, azután elfordult,
legyűrte a feldagadó mérgét és hallgatott. Csend volt egy ideig, azután
Kálmán nyugodtan és kérlelhetetlenül mondta:

– Nem erről van szó. Arról van szó, hajlandó vagy-e tehát nekem
megmondani, ki volt, mi volt az anyám, él-e még, hol találhatom meg?…

Árbócz Sándor visszafordult a fia felé.

– Igen, – mondta haragosan – hajlandó vagyok. Igenis. Az anyád egy
nyírkövesdi parasztlány volt. Szobalány, szolgáló, cseléd nálunk
Borsod-Madarason. Ott találtam a kastély udvarán, mikor egyszer
hazamentem látogatóba az apámhoz. Mielőtt te megszülettél, elküldték. Én
egy félév mulva felkerestem, téged tőle elhoztalak… felneveltelek…
Megkeresheted, ha akarod, Kövesden vagy Madarason él, három éve
hallottam a hírét, pénzt kért tőlem, küldtem neki, valami erdőkerülőhöz
ment férjhez, az azután meghalt, most özvegy…

Kálmán nyugodtan hallgatta az apja heves beszédét és csendes, komoly,
mély fejbólintással válaszolt rá.

– Hát most tudod, amit tudni akartál, – szólt kissé lehülve és fanyarul
Árbócz Sándor – most mit akarsz tenni? Remélem, lemondtál arról, hogy
felkeresd…

– Nem, – felelt Kálmán – arról nem mondtam le. Sohasem gondoltam, hogy
az anyám titokban valami hercegnő volt. De a te romantikus és rejtelmes
kijelentéseid után azt hittem, hogy az eset nem volt ez az egészen
közönséges, piszkos kis elcsábítási eset, cseléddráma, úrfi és szolgáló…

– Tűrhetetlen ez a hang, amin velem beszélsz! – kiáltotta Árbócz Sándor.
– Tűrhetetlen a hangod…

– Nehogy azt hidd, – szólt közbe Kálmán – hogy engem bánt a… az
eredetem. Hogy én szégyenlem a származásomat. Én, amióta tudom, még azt
sem titkoltam el senki előtt, hogy törvénytelen gyerek voltam és te csak
később törvényesítettél.

– Látod, ha más nincs, amiért nekem hálával tartozol, hát ezért mégis
csak hálásnak kell lenned. Nevet adtam neked.

Kálmán legyintett egyet:

– Nekem nincsenek efféle babonáim. Te úr voltál egész életedben, én
munkás vagyok, ha diplomám van is, én a ti érzékenységeiteket nem
ismerem.

– De azért, hogy elhoztalak, magamhoz vettelek, le nem tagadtalak,
felneveltelek, önönmagamtól is függetlenné tettelek, azért csak hálásnak
kell lenned? Ki van még rajtam kívül, aki ilyen becsületes és
lelkiismeretes? Száz férfi közül kilenvenkilenc nem törődött volna a
gyerekével, pusztulni hagyta volna, nyomorúságban és piszokban hagyta
volna.

Kálmán összeszorított ajakkal nézett maga elé.

– Sok a sötét gazember ezen a szép világon – mondta halkan. – Azzal az
elismeréssel, igaz, tartozom neked, hogy te nem vagy közéjük való, hogy
te különb ember vagy, hogy te becsületes ember vagy.

– Köszönöm szépen, – kiáltotta Árbócz Sándor gúnyosan – nagyon szép,
hogy ezt elismered.

– Sok fiú nem mondhatná ezt az apjának, ha őszinte akarna lenni –
felelte Kálmán komolyan.

Megint elhallgattak, azután Kálmán felállott.

– Hová mégy? – kérdezte az apja.

– Megyek csomagoltatni. Két óra mulva indul a gyorsvonat Kövesd felé.
Elutazom.

– Ne menj, Kálmán… Kérlek, mirevaló ez? Minek ez? Minek bántani azt, ami
elmult? Te az én fiam vagy és én szeretlek és maradj az én fiam.

– Édes apám, – felelte Kálmán – te nem értheted ezt. Neked volt anyád.
Nekem nem volt. És… ha nem is akarok érzékenykedni… legalább látni
akarom azt az asszonyt, akinek a fia vagyok… ismerni akarom, amiből
lettem, ami bennem van.

– Hát jól van, Kálmán, menj el. Legalább tudni fogod, hogy engem igenis
szeretned kell, hogy te igenis hálával tartozol nekem, ha más fiú az
apjának nem is, te igen.

– Majd meglátom, apám – mondta Kálmán komolyan.

Elbúcsúztak egymástól és Kálmán elutazott. Harmadnap reggel
hazaérkezett. Éjjel jött, sápadt volt, fáradt, kimerült, szomorú. Az
apja megölelte, Kálmán eltűrte az ölelést.

– Kálmán, édes fiam, – mondta Árbócz Sándor melegen – szomorú vagy?

– Igen, apám – felelte Kálmán.

– Miért?… Ugy-e mondtam?… Mit láttál?

Kálmán összeszedte magát, leült, a szemébe nézett az apjának és halkan
mondta:

– Megpróbálok neked nyugodtan és röviden elmondani mindent, hogy
megértsd azt, amit érzek, ami az én lelkemben most történik. Megérkeztem
tehát Madarasra. Ott nem tudtak semmit egy Kis-Tót Apollónia nevű nőről.
Átmentem Kövesdre, ott annyit tudtak róla, hogy az ura, akit
tolvaj-Csipcsányinak neveztek, csakugyan meghalt és az asszony most a
gyerekeivel – a gyerekeivel! – Györkön él. Átmentem Györkre. Ott
megtaláltam.

Elakadt a szava és elfordította a fejét.

– És? És aztán? – kérdezte Árbócz Sándor.

Kálmán nagyot lélegzett, az undorodását és a sírását nyelte le egy nagy
erőfeszítéssel.

– Voltam a házában, – mondta reszkető hangon – láttam a gyerekeit… az én
anyám gyerekeit… az én testvéreimet… azután jött ő is… rút, piszkos,
bűnös öregasszony… szennyes banya… Pálinkaszaga volt…

Nem tudott tovább beszélni. A kezébe hajtotta a homlokát és eltakarta a
szemét. Árbócz Sándor megdöbbenve, megindultan nézett rá és sokáig nem
szólt hozzá.

– Kálmán, – mondta azután halkan, gyöngéden – látod úgy-e? Megmondtam.
Most tudod legalább, hogy az én fiam vagy és senki másé nem vagy és
hozzám tartozol.

Kálmán felemelte a könnyes szemét. Ránézett az apjára, összeráncolta a
homlokát, a szeméből lassan kiszáradt a könny, hallgatva nézett egy
ideig az apjára, azután megrázta a fejét.

– Nem, apám, – mondta – én nem tartozom hozzád sem.

– Kálmán! – kiáltotta meglepetve Árbócz Sándor.

– Őhozzá sem tartozom. Senkihez sem tartozom.

– Kálmán, én elhoztalak, én megmentettelek.

– Igaz, te jó voltál. Becsületes voltál. A magad módja szerint meghoztad
a legnagyobb áldozatot. Száz ember közül, aki a te társadalmi viszonyaid
között él, mit!… ezer férfi közül nem akadt volna még egy, aki ezt
teszi. Becsületes voltál. És – be kell ismernem – ha más fiúk nem
tartoznak hálával az apjuknak, én hálával tartozom neked.

– Ugy-e? Ugy-e igen, Kálmán?

– Igen. Hálával tartozom neked. De nem tartozom hozzád. A hála megöli a
szeretetet. Nem vagyok a tied. Nem tudlak szeretni.

– Kálmán!

– Nem tartozom hozzád. Nem akartál engem. Nem akartad, hogy a fiad
legyek. Te ott születtél a madarasi kastélyban, az anyám egy kövesdi
parasztodúban született, – ezt nem tudja eltüntetni, ezt nem tudja
elfelejtetni velem soha a te becsületességed és nagylelkűséged. Senkihez
sem tartozom. Nem akartátok, hogy a fiatok legyek. Egy véletlen vagyok.
Nincs eredetem. Nincsenek szüleim. El kell tőled is mennem, itt kell
téged is hagynom, mint azt a rettenetes… pálinkaszagú öregasszonyt…

– Kálmán!

– Örökké hálásnak kell lennem irántad. De nem tudlak szeretni. Hiába…
emeltél fel engem, ha az anyámat ott lent hagytad. Sohasem tudom
elfelejteni, hogy azzá a rettenetes öregasszonnyá engedted sülyedni az
anyámat… hogy ezt a rettenetes, szennyes asszonyt tetted az anyámmá…




ÁGNES

A Geiger-palotából lejött a két Geiger testvér: Iván és Ágnes. A
szélesvállú, díjbirkózó-formájú és díjbirkózó-erejű, huszonnyolc éves
Iván és a karcsú, szőke, szelídszemű és egy kevéssé – bájosan –
piszeorrú, tizennyolc éves Ágnes. Az utcán Iván körülnézett és
bosszankodva mondta:

– Ezt a Mártont most már igazán el kell csapni. Már megint nincs itt.
Bizonyosan iszik valahol. Hét órára iderendeltem; most hét óra öt perc…

Gondolkozott.

– Tudod mit, – szólt azután a testvéréhez – ne várjunk rá. Menjünk át
gyalog. Autón úgyis korán érnénk oda. Egész nap nem jártam… és a
gyalogjárón már semmi sár… Ha megunjuk, útközben beülünk egy fiakkerbe.
Az autót majd a portás utánunk küldi. Jó?

– Jó, – felelte Ágnes vidáman – menjünk gyalog.

Elindultak. A gyalogjárón nem volt már sár; a téli szél
fölszikkasztotta; csak a kocsiút volt még sáros és a gyalogjáró mellett
állottak halomba gyűjtött, sáros hókupacok. Tiszta, friss téli este
volt, csak épen annyi hidegség, hogy az ember szaporán járjon benne és
az arca kipirosodjék tőle. Szaporán és kipirosodó arccal mentek előre,
és Iván így szólt Ágneshez:

– A híd előtt, azt hiszem, kocsiba ülünk majd. Hanem a pályaudvarnál, ha
megengeded, én beszaladok egy percre a specialitás-trafikba. Odaát
mindig nehéz havannákat adnak; – szeretnék néhány könnyű szivert venni.

Odaértek a pályaudvarhoz.

– Hát vársz egy percig, úgy-e? – kérdezte Iván. – Állj oda a gázlámpa
mellé, hogy kint légy a forgalomból. Rögtön itt vagyok.

Sietett befelé. Nyolc perc is eltelt azonban, amíg megint
visszajöhetett. A dohányárus bolt előtt egész tömeg ember állott, azután
az ő szivarját nehezen keresték ki; azután nem tudtak váltani. Amikor
kiért az utcára, kereste Ágnest. A lány nem állott már a gázlámpa
mellett, ahol hagyta, hanem jóval távolabb a villamos vasút bódéja
mellett és egy elegáns, karcsú fiatalember volt a társaságában. Iván
csodálkozva nézte meg ezt a fiatalembert, – elegáns volt, monoklis,
huszonhat éves lehetett – és megállapította, hogy nem ismeri. Feléjük
indult, amikor a fiatalember egyszerre csak fölemelte a keztyűs kezét és
megcsípte az Ágnes arcát. Ivánban elhült a vér és egy ugrással ott volt
mellettük. Hallotta, amint Ágnes megrémülten dadogja:

– De kérem… téved… mindjárt jön a bátyám…

És hallotta, amint a fiatalember nevetve válaszolja:

– Tudom, gyöngyöm, drágaságom… ilyenkor előbb mindenkinek jön a bátyja…
csak azután…

Ekkor ott volt mellettük, két ujja közé fogta a fiatalember nyakát és
elpenderítette Ágnes mellől. Ágnes halálsápadtan bámult rá, a
fiatalember elvörösödve fordult vissza.

– Mars! – mondta neki nyugodtan – mert beleduglak a sárba.

A fiatalember kiejtette a szeméből a monokliját, fölemelte a kezét és
dühtől reszketve felelte:

– Pimasz!… Ezért most…

Pofon akarta ütni. Nagyobb volt Ivánnál egy fejjel. Mielőtt azonban
megüthette volna, Iván megkapta a kezét, megcsavarta, azután az egész
embert derékon fogta, fölemelte és fejjel lefelé beledugta egy sáros
hókupacba, amely a gyalogjáró szélén állott. Ágnes nagyot sikoltott; a
fiatalember kétségbeesve rikoltotta el magát, de azután belemerült a
feje a sáros hólébe és a hangja hörögve fulladt el. Iván eleresztette; a
fiatalember végigdőlt a földön és kapálózva, fuldokolva, elvakulva, síró
hangon káromkodva próbált talpraállni. Rettenetes állapotban volt. Iván
előbb meg akarta várni, míg magához tér, de a megtépázott, sártól csurgó
ember se látott, se hallott. Ágnes is olyan arccal dűlt neki a bódé
falának, mint aki készül elájulni; nagy tömeg is gyülekezett köréjük;
Iván odaintett egy hordárt.

– Itt egy forint. Ha ez az úr majd magához tér, átadja neki ezt a
névjegyet… Fogja.

Karon ragadta a remegő és ájuldozó Ágnest, áttört vele a tömegen és
beült vele egy fiakkerbe. A fiakker robogott át velük Budára.

Hogy történt ez Ágnes? – kérdezte Iván. – Hihetetlen, hogy Budapesten öt
percig nem lehet egy tisztességes nőt egyedül hagyni az utcán.

Ágnes fehér arccal dőlt hátra a kocsiban és vacogott a foga.

– Hát hogy történt, Ágnes?

Ágnes ájuldozva forgatta a fejét és nem tudott válaszolni.

– Irtózatos, – mondta azután. – Irtózatos… Mit tettél vele!

– No hallod, – felelte Iván – ez csak nem érdemel szánalmat. Egy ilyen
piszkos betyár!… Ez nem fog többet tisztességes nőket molesztálni.

– Nem kellett volna így… Nem kellett volna ilyen rettenetesen… Hiszen ez
borzasztó. Rettenetes volt.

– Inkább mulatságos.

– Nem, nem – rettenetes. Miért is nem hallgatott rám! Hiszen én mondtam
neki, hogy jössz. Én figyelmeztettem. Miért tetted ezt, Iván?

– Ugyan kérlek, – felelte Iván bosszankodva – hagyj már békében ezzel a
szentimentális jajgatással. – Azért tettem, mert pimasz volt. Jobb lesz,
ha elbeszéled, hogyan történt a dolog.

Ágnes nem tudta elbeszélni a dolgot. Sápadt volt és didergett és
kétségbeesve hajtogatta:

– Borzasztó volt! Borzasztó…

Megérkeztek.

– Tudod mit, – mondta Iván – én azt sem bánom, ha szörnyűködöl. De itt
hagyd abba. Hazamenet majd folytathatod. Nem akarom, hogy itt tudjanak
róla.

Ágnes elhallgatott. Egész este nagyon szomorú volt és keveset táncolt.
Hazafelé menet, már az autóban, megkérdezte a bátyját:

– Mondd, Iván, mit gondolsz, mi lesz most?

– Miből?

– Abból… az afférból… az estiből?

– Hja… Valószínűleg provokáltat. Ha úriember, akkor provokáltat. Ha
úriember…

– Az, – mondta Ágnes határozottan.

– Honnan tudod?

– Én… én csak gondolom…

– No jó. – Akkor kap egyet a fejére.

Ágnes szótlanul dőlt hátra az ülésen és Iván szivarozva nézegetett ki az
ablakon. Otthon szótlanul búcsúztak el egymástól és mentek lefeküdni.
Reggel Ágnes már hét órakor talpon volt és leste, jön-e valaki Ivánhoz.
Tíz óra tájban csakugyan jött két idegen úr; bent voltak három percig,
azután elmentek. Alighogy kitették a lábukat, Ágnes rontott be a
bátyjához.

– Iván, – kérdezte lihegve – ezek úgy-e provokáltak?

– Igen.

– És mit feleltél nekik?

– Mit!… Szent Isten, hát megneveztem a magam segédeit.

– És mi lesz?

– Ha megígéred, hogy mamának nem szólsz, megmondom.

– Megígérem.

– Hát, én szeretem gyorsan csinálni az efféle dolgokat. Ezek már ma
délben találkoznak az én segédeimmel és délután öt órára már túl is
leszünk az egészen.

– Ma délben találkoznak a segédeiddel?

– Igen.

– És te hogyan kapsz értesítést?

– Az egyik segédem feljön ide.

– És ezek… ezek az ő segédei… nem mondtak neked semmit?

– Mit mondanának? Ami mondanivalójuk van, azt a segédeimnek mondják meg.

Ágnes töprengve hallgatott. Iván újságolvasásba fogott és Ágnes
nyugtalanul járt föl és le. Az idő borzasztó lassan múlott, úgy
tetszett, hogy a délelőttnek sohasem akar vége lenni. Végre egy óra
tájban megérkezett az Iván segédje. Ágnes rettegve várta, míg elmegy,
azután sietett be Ivánhoz. Megállott az ajtóban.

– Iván, – kérdezte gyáván – mi újság!

– Mi volna, – felelte Iván – minden rendben van.

Ágnes aggódva nézett rá és lesütött szemmel és remegve kérdezte:

– És… és az ő segédei… nem mondtak semmit?

– Mit mondtak volna. Elmondták a mondókájukat. Uriemberek ezek.
Csakugyan.

– De… azonkívül… nem mondtak semmit?…

– Ejnye, de furcsa vagy. Hát mit mondtak volna?

– Hát… arról a dologról… ott a pályaudvar előtt… Arról sem mondtak
semmit?

– Persze hogy nem. Arról szó sem volt már.

Ágnes megint föl- és lejárt; az arca sápadt volt és tördelte a kezét.

– Kard? – kérdezte halkan.

– Igen.

– Súlyos föltételek?

– Ah… bandázs nélkül… de könnyű kardokkal.

– Iván, – fakadt ki Ágnes hirtelen – ennek a párbajnak nem szabad
megtörténnie.

– Miért? – kérdezte Iván bámulva.

– Nem szabad, – mondta Ágnes könnyes szemmel. – Nem szabad. Békésen kell
elintézni.

– Ugyan ne…

– Nem szabad. Én nem engedem.

– Csacsi.

– Megmondom mamának.

– Ágnes!

Utána indult, de Ágnes már kint volt az ajtón és rohant az anyjukhoz.
Iván bosszankodva ment utána. Mire odaért, Ágnes zokogva fejezte be az
elbeszélést:

– Nem szabad, úgy-e mama, nem szabad én miattam megverekednie?…

– Ne szamárkodj, – kiáltott rá Iván.

– Mama, – mondta azután – ez a lány meg van őrülve. Sajnálom, hogy
megtudtad. De úgy-e, te belátod, hogy ez nem megy másképen.

Hosszú tanácskozás jött, kérések, könnyek, végre az Iván segítségére
megérkezett az apjuk és az öreg asszony így belenyugodott a párbajba.
Ágnes úgy jajgatott, hogy az apja megfogta és kilódította:

– Eredj a szobádba, – mondta neki – és jajgass ott. Megbolondítod az
embert.

Ágnes fölment a szobájába és nemsokára ágyba kellett fektetni, olyan
rosszul volt. Hat óra tájban megérkezett Iván egy hosszú tapasszal a
jobb arcán és fölment hozzá.

– No nézz ide, te kis hisztérika, – semmi bajom.

– Hát neki? – kérdezte Ágnes halkan.

– Nem utolsó legény az se, – mondta Iván elismerően. – Nekem jött. De az
egyik vágása laposra fordult a fejemen.

– Hát a tied?

– Az enyém nem. Szépen végigvágtam a fején és ő szép csöndesen leült a
földre.

Ágnesnek remegni kezdett az ajka, mondani akart valamit, de azután
szótlanul befordult a fal felé.

Hat hét mulva egy napon Ivánt félrehívta az apja.

– Te, – mondta neki fölindultan – ide hallgass… Egy hallatlan történet…

– No, – szólt Iván izgatottan – mi az?

– Ma eljön hozzám Schack igazgató, tudod, Schack a Hazaitól. És azt
mondja: – „méltóságos uram, közölnöm kell önnel valamit…“ – Tessék, –
mondom én. Erre elmondja, hogy ő a józsefvárosi házában néhányszor
találkozott már egy nagyon csinos fiatal hölggyel, aki fölment a második
emeletre. Ő neki nem jutott volna eszébe, hogy kicsoda… nem is gondolta
volna… de a felesége egy koncerten figyelmeztette, hogy köszönjön nektek
és akkor látta, hogy – Ágnes. Figyelmessé lett; megkérdezte a
házmesterét és a házmester azt mondta, hogy az a csinos, fiatal hölgy –
hol magában, hol egy idősebb nő társaságában – hetek óta jár egy
fiatalemberhez, aki a második emeleten lakik két bérelt szobában.
Hónapos szobában. Neki kötelessége engem figyelmeztetni.

Iván elhülve hallgatta.

– Az anyádnak nem akarok még szólni, – mondotta az öreg úr – de veled
most elővesszük Ágnest. Én félek, nem tudnék elég energikus lenni.

Iván vörös volt a dühtől.

– Hogy hívják azt a fiatalembert? – kérdezte.

– Valami Antalffy… nem a; – Áronffy Kázmér.

– Áronffy? – kérdezte Iván meghökkenve. – Hiszen ezzel verekedtem én. Mi
ez? Mit jelent ez?

Gondolkozott.

– Várj csak, apám, – mondta. – Az az idősebb nő nyilván miss Bryan volt.
Előbb vele beszélünk.

Hivatta miss Bryant. Rárivallt és a reszkető angol kisasszony az első
kiáltására bevallott mindent. Igen… Ágnes kisasszony kényszerítette őt…
azt mondta, öngyilkos lesz, ha nem teszi meg… ő mindig be akarta
vallani, lelkifurdalása volt… különösen amikor Ágnes kisasszony egyedül
akart fölmenni… és neki majd lefagyott a lába a sétatéren, ahol várnia
kellett.

Iván bekergette miss Bryant egy mellékszobába és hivatta Ágnest. Ágnes
vidáman, kedvesen, szelíden jött és mosolyogva állott meg előttük. A
mosolygása azonban gyorsan elmult, amikor az Iván arcát meglátta.
Megszeppenve nézett rá az apjára; az apja elfordította a fejét. Ekkor
megpróbált dacosan szembenézni Ivánnal, de remegni kezdett, lesütötte a
szemét, hangos sírásba tört ki, összecsuklott, belevetette magát egy
székbe és a kezébe temette az arcát.

– Ágnes, – mondta Iván a dühtől remegve – azt, úgy látszik, sejted,
miről van szó. Azt is, hogy mindent tudunk. A legjobb lesz, hát ha
mindent bevallasz…

Ágnes sírt és nem válaszolt.

– Mindenekelőtt azt mondod meg, hogyan jutottál el először oda?… Hogyan
jutott eszedbe?… Hogyan ismerkedtél meg vele?

Ágnes sírt és hallgatott.

– Hogyan mentél föl először?

Ágnes hallgatott.

– Hogyan ismerkedtél meg vele?

Ágnes hallgatott. Iván megfogta a karját és megszorította.

– Te! – mondta neki – majd mindjárt beszélni fogsz…

Ágnes fölsikoltott; az apjuk csitítóan lépett közbe és Ágnes az apjukhoz
menekült. Zokogva bújt a mellére.

– Igen, kis lányom, – mondta az apja elérzékenyülve. – Hát csak mondj el
szépen mindent.

Ágnes zokogott még egy ideig, azután az apja biztatására és az Iván
fenyegetésére beszélni kezdett:

– Én akkor ismerkedtem meg vele, mikor először fölmentem hozzá.

– De miért mentél föl hozzá? – kérdezte Iván felhördülve.

– Mert bocsánatot kellett tőle kérnem.

– Miért?

– Mert én voltam mindennek az oka.

– És miért mentél föl másodszor?

– Mert… mert ő is kért rá…

– Úgy? – kiáltotta Iván ökölbeszorított kézzel. – No, hát én majd…

Ágnes ekkor szembe fordult vele. Most már nem sírt.

– Hozzá ne merj nyúlni! – kiáltotta elszántan. – Nagyszerű!… de könnyű
is neked, mikor sokkal erősebb vagy nála. Nem volt elég eddig? Tudod…
tudod azt, hogy a vágásodtól is majdnem agyvelőrázkódást kapott… egy
óriási kötés volt a fején… Hozzá ne merj többet nyúlni.

Iván csodálkozva nézett össze az apjával. Hallgattak. Az Ágnes
elszántsága lassan elmult, a szeme könnyes lett, a harciasan fölemelt
fejét leeresztette, de azután összeszedte a bátorságát és remegő hangon
mondta:

– És én férjhez fogok hozzá menni. Igen, ezt megmondom és inkább
meghalok… És igaz, hogy most még csak fogalmazó, de majd lesz több is…
És én szeretem… És adjatok engem hozzá… adjatok hozzá, mert én…

Nem merte kimondani, de azután fölkapta a fejét és kimondta:

– Mert én a szeretője vagyok.

Iván megkapta a kezét. Ágnes följajdult és zokogva mondta:

– Nem… nem is igaz… De az leszek, ha nem adtok hozzá.

Az apjuk újra közbelépett. Iván elfordult és Ágnes megint zokogva bújt
az apja mellére.

– Hidd el, papa, – mondta – hogy ez nekem kötelességem volt,
kötelességem volt… Ő olyan szépen viselkedett, olyan férfiasan, olyan
gentleman módra, olyan bátran…

– A hókupacban! – szólt Iván gúnyosan.

Ágnes újra harciasan fordult feléje:

– Neked könnyű – mondta. – És te brutális vagy, tudod.

Az apjuk csitította.

– Ide hallgass, kislány – mondta. – Hiszen majd meglátjuk.

– Hozzáadsz, úgy-e, papa?

– Majd meglátjuk.

– Igen, igen. Mondd, hogy igen. Én meghalok, ha nem lehetek a felesége.
Ez nekem kötelességem.

– Majd meglátjuk. Előbb mondd el.

Ágnes semmit sem akart elmondani, míg az apja meg nem ígéri, hogy
hozzáadja… Az apja végre kijelentette:

– Hiszen ha kifogástalan ember, én nem bánom.

– Oh, az! – kiáltotta Ágnes. – Nagyon jó családból való. És gentleman.
Nem árult el engem.

– No jó, hát akkor mondd el, hogyan történt ez a dolog.

Iván kérdezett és Ágnes vallott.

– Én voltam az oka az egésznek – mondta. – Én nagyon bűnös voltam.

– Miben?

– Abban… ott a pályaudvar előtt…

– Miért? Hogyan?

– Hát… ő nem szólított volna meg engem… elment mellettem és rámnézett…
azután visszanézett… de valószínűleg tovább ment volna… Hanem én
látásból ismertem… mindig az utálatos Veszprémi Micivel járt… irántam
nem érdeklődött… és én voltam az oka, hogy megszólított…

– Mit csináltál?

Ágnes habozott.

– Mikor visszanézett… akkor… mosolyogtam…

– Hallatlan! – kiáltotta Iván.

Ágnes szégyenkezve sütötte le a szemét.

– És azután? – kérdezte az apja. – Azután megszólított?

– Nem. Még akkor sem. Csak visszafordult és elment mellettem még
egyszer. Azután újra visszafordult és megint elment mellettem.
Gyanakodva kerülgetett. Látszott rajta, hogy ismerős vagyok neki, de nem
tudja, honnan. És azután… ő már tovább is ment volna… én voltam az oka
mindennek, én voltam az oka, hogy Iván olyan brutálisan bánt vele és
hogy majdnem agyvelőrázkódást kapott… és mikor a segédek itt voltak,
mindig azt vártam, hogy elmondják ezt a dolgot… és ő nem árult el engem…
és én a párbaj után való napon kikerestem a címtárból a lakását és
fölmentem hozzá miss Bryannel megköszönni, hogy nem árult el és
bocsánatot kérni… és olyan sápadt volt… és olyan kedves… és mindennek én
voltam az oka… és ő gentleman volt…

Iván összenézett az apjával. Az apja vállat vont és elmosolyodott. Iván
ránézett Ágnesre, aki kipirult arccal várta, mit felelnek neki és úgy
érezte, mindjárt ő is elmosolyodik. Egyelőre azonban összeráncolta a
homlokát és azt mondta:

– Várjunk csak… még egy részlet nem világos. Azt mondod: ő már tovább is
ment volna.

– Igen. Ő tovább ment volna.

– Pedig rámosolyogtál.

– Igen.

– És miért szólított meg mégis?

Ágnes elpirult és dadogott.

– Csak úgy… csak… mégis… megszólított…

– De miért? Te voltál az oka… Vagy ő?

– Nem, nem. Csak én voltam az oka.

– Miért?

– Csak!

– Mondd meg őszintén, – különben ő kap ki.

– Hát, amikor mégis tovább akart menni, – mondta Ágnes sietve – amikor
mégis tovább akart menni…

– Akkor?

– Akkor…

Elfordult.

– Akkor? – kérdezte Iván fenyegető hangon.

Az apja megfogta az Ágnes finom állát és fölemelte.

– Akkor? – kérdezte.

Ágnes tágranyilt könnyes szemmel, vörösre pirulva, szégyenkezve, síró és
nevető gyerekszájjal – úgy, hogy az apja hangosan fölnevetett és a
bátyja is elmosolyodott – bűntudatosan és megtörten mondta:

– Akkor én rákacsintottam…




BÁRÁNY PÉTER KÜLÖNÖS HÁZASSÁGA

Öregem, – mondta Bárány Viktor a bátyjának – én pár nap nap mulva
elutazom.

– Helyesen teszed, – felelte Bárány Péter csendesen, jóindulatúan és
szeretettel – nincs az elfáradt elmének elmének és a megcsömörlött
léleknek jobb gyógyszere az utazásnál. Ámbár az is igaz, hogy túlságosan
érzékeny emberek számára nem való és így én…

Nyugodtan és szeretettel beszélt. Bárány Viktor kötekedve nézett bele a
bátyja kissé rövidlátó, meleg, szürke szemébe:

– Bátyó, – szakította félbe mosolyogva a bátyját – én nem üdülni akarok,
nem négy hétre megyek el, hanem – ha megbocsátod ezt a nagyzoló szót –
új életet kezdeni… és legalább is Amerikába… ha nem Ausztráliába…

Bárány Péter csodálkozva kért magyarázatot és Viktor jókedvűen
magyarázott meg mindent:

– Nézd, drága és egyetlen Petykóm, – mondta – itthon már semmi sem megy…
A hivatalomból féllábbal kint vagyok, a kártya egy teljes év óta rosszul
jár, jóformán egy vasam sincs… Köszönöm, tőled nem fogadok el semmit. Az
kéne még csak, hogy a te részedet is elköltsem. Nem, annál már okosabb
is vagyok. Kihez fordulnék akkor ezentúl, ha nagyon rosszul menne a
sorom… Azután nem is az a legfőbb ok. A nők, bátyókám, a nők. Hogy én
mikbe keveredtem most már bele!… Hogy nekem hányféle, keserves és
összekuszált ügyem van!… Micsoda kínos ügyek!… Hidd el, sehogyan sem
lehet őket elintézni, csak akkor, ha ellépek, ha túl vagyok az oceánon.

Beszélgettek a dologról és hamarosan Péter is helyeselte a Viktor
szándékát:

– Eredj, fiam, – mondja. – Nyugodtan küldelek, mert egy kis becsületes
viaskodás az élettel csak hasznodra lehet és mert hiszen minden nagyobb
bajtól megóv az, hogy én itt vagyok, velem rendelkezhetel…

Viktor egy hét mulva elutazott. Az elutazása után két nappal Péter az
egyetemi előadásához állította össze délután a jegyzeteket, amikor heves
kopogtatás hallatszott az ajtaján.

– Szabad, – mondta Péter kissé meglepetve.

Meg volt lepetve, mert az inasának nem kell kopogtatnia; más pedig ki
jöhetne bejelentés nélkül? Az ajtó kinyilott és bejött Mariska, a
gyámleánya. Mariskát a két Bárány-testvér nyolc évvel azelőtt örökölte
valami nagyon távoli rokontól; Mariskának már akkor szép, nagy, kék
szeme volt és egy icipici vagyonkája. A kék szeme most olyan nagy,
csodálkozó, naív és bízó szem volt, mint akkor, a vagyonkája meg épen
megnőtt, mert Bárány Péter a maga költségén neveltette a kislányt. A
kislány időközben tizenkilenc éves lett; a sürgető vágya szerint tavaly
beiratkozott az egyetemre és az utóbbi időben már inkább Viktor
foglalkozott vele.

A Mariska őszinte, szép, kék szeme most duzzadt és vöröshéjú volt a
sírástól. A haja összekuszálódott és a ruháján a gyors öltözködés egész
csomó kis hibáját állapíthatta volna meg Bárány Péter, ha ő az ilyesmit
egyáltalában észre tudta volna venni. De nem vette észre sem ezeket a
kis hibákat, sem azt, hogy Mariskával valami baj történt.

– Szervusz, Mariska, – mondta neki – csakhogy eljössz már egyszer
hozzám. Nézd, még azt sem bánom, hogy a munkámban zavarsz meg.

Mariska nézett rá és látszott rajta, hogy egyetlen szavát sem érti.
Mereven és kétségbeesetten nézett rá, azután – egy feltörő zokogást
visszafojtva – kétségbeesetten kérdezte:

– Igaz, hogy Viktor elment?

– Igaz, – felelte Péter – csak elbúcsúzott talán tőled?

– Nem, – fakadt ki most már kétségbeesetten zokogva Mariska – egy szót
sem szólt… Most kaptam tőle ezt a levelet…

Péter utána nyúlt, de Mariska hirtelen ijedten visszakapta a levelet és
kétségbeesve gyűrte és morzsolta a markában. Péter felállott és feléje
indult, de Mariska ekkor levetette magát egy díványra, a kezébe temette
az arcát és kétségbeesetten zokogott.

Péter csodálkozva nézett rá. Vigasztalni próbálta, de Mariska nem is
hallotta meg a hangját, hanem süketen, gyötrődve, vigasztalanul
zokogott. Péter megdöbbenve nézte.

– Mariska, – mondta neki azután szeliden – én nagyon helyes és nagyon
megható érzésnek találom a szeretetedet, de azt gondolom, hogy a
kétségbeesésed egészen túlzott. Semmi okunk sincs rá, hogy Viktort így
megsirassuk…

Mariska halkan és tördelten zokogott bele néhány szót a párnába, amelybe
az arcát belefúrta. Péter nem értette ezeket a szavakat. Lehajolt.

– Mit mondasz? – kérdezte nagy figyelemmel. – Mit?…

Kiegyenesedett, meghökkenve lenézett a zokogó lányra, azután sebesen
járkálni kezdett a szobában. Ez volt nála az izgatottság legfőbb jele. A
lány felkapta a fejét és utána nézett; de amint visszafordult, riadtan
és sírva újra a párnába fúrta a fejét.

Péter megállott előtte.

– Mariska, – mondta halkan – ha jól értettelek, akkor azt mondtad, hogy
nem őt siratod, hanem magadat…

Mariska megrázkódott, felpattant, odavetette magát Péter elé és a két
karjával átkulcsolta a lábát.

– Péter, – mondta fuldokolva – bocsáss meg nekem… bocsáss meg nekem…

Péter elsápadt egy kissé. Lehajolt, fölemelte a lányt és leültette a
díványra. Ő maga sebesen végigjárta még kétszer a szobát, azután leült
egy székre Mariskával szembe. Most már teljesen nyugodt volt.

– Mariska, – mondta halkan – arra kérlek, beszélj el nekem teljes és
becsületes őszinteséggel mindent. Az őszinteség nemcsak kötelező rád
nézve, hanem okosság kérdése is, mert hiszen csak a teljes őszinteséged
bírhat engem rá, hogy melletted álljak.

Mariska a kezébe temette az arcát.

– Hát mondd, Mariska, – kérdezte Péter – mi történt. Viktor…?

A lány lekapta a kezét az arcáról. Az arca kipirosodott és a szeme
kigyulladt.

– Viktor gazember, – kiáltotta hevesen – Viktor gazember.

– Várjunk csak, várjunk – mondta Péter – az elhamarkodott ítélet sokszor
csak annak a következménye, hogy a saját hibáinkat nem akarjuk meglátni.

– Gazember, – kiáltotta Mariska – gazember!

– Nyugodtan! – szólt Péter. – Mondd csak el…

Mariska erre meg-megakadva, szégyenkezve, heves zokogások közben,
egyszer egy ájulás-rohamot is kapva elmondotta, mi történt. Az történt,
– mint az egész szaggatott előadásból nehezen bár, de mégis kiderült –
hogy az utóbbi időben Viktor erősen foglalkozott vele. Együtt jártak
színházba, kirándulásokra, vacsorázni, sétálni… Miért ne?… Hiszen…
úgy-e?… De ő nem volt szerelmes Viktorba, esküszik rá, hogy nem, vagy
legalább is csak úgy… ahogyan minden lány szerelmes tud lenni egy
kedves, jókedvű és szép fiatal férfiba. És Viktor sem szerette őt… meg
is mondta neki… csak jól érezte magát a társaságában, mert – azt mondta
– ő olyan üde, szép lány… És mégis egy este, a mikor Viktor őt
hazakísérte… egyszer, egyetlenegyszer, ő esküszik rá… Nem, nem, – Viktor
gazember.

Péter komolyan hallgatta végig ezt az előadást, azután fejcsóválva
mondta:

– Be kell ismernem, hogy – ha ez így van – akkor a Viktor hibája nem
eshetik elég súlyos megítélés alá és akkor nem mondhatom, hogy a
megjelölésed túlzó és igazságtalan volna.

– Esküszöm neked, Péter, hogy így van, – mondta Mariska zokogva.

Péter elgondolkozott és lehajtotta a fejét. Sokáig hallgatott, azután
halkan mondta:

– Magamat is bűnösnek kell mondanom abban, ami történt. A felelősségnek
egyrészét nem háríthatom el magamtól, mert végre is törődnöm kellett
volna veled… és én elhanyagoltalak… Nem teljesítettem a kötelességemet.

Mariska a keze után nyúlt és megcsókolta. Péter vissza akarta húzni a
kezét, de Mariska nem engedte: ráborult a kezére és elhalmozta könnyes,
forró csókokkal.

– Milyen jó vagy te, Péter, – mondta. – Csak te bocsáss meg nekem. Csak
te ne hagyj el.

– Nem, – felelte Péter – hogy gondolsz olyant. Kétszeres kötelességem… a
magam mulasztásáért és a Viktor hibájáért… Most nyugodtan és szeretettel
kell róla beszélnünk, mi történjék veled. Soha nem lehet nagyobb érték a
szeretet, mint amikor olyan emberek állnak szemben egymással, akik a
maguk részéről egyformán bűnösöknek érzik magukat.

Mariska kábult alázattal és mámoros hálával nézett fel rá és a szelíd
szentenciáit, amelyeket máskor fölöslegeseknek és néha terheseknek
érzett, most úgy hallgatta, mint a megváltás és a bűnbocsánat soha meg
nem sokalható szavait, mint egy nagy sajgás lecsillapítását, mint egy
elepesztő szomjúság eloltását… Áhítattal és a megindulástól remegve
nézett Péterre. Milyen jó! Milyen bölcs! Milyen egyszerűen férfias és
milyen nemesen erős!

Péter ott tartotta magánál estig. A lánynak át kellett mennie a másik
szobába, amíg a munkájával elkészült, azután behívta és együtt töltötte
vele az egész délutánt.

– Ilyen lelkiállapotban, – mondta – mint a tied, minél kevesebbet legyen
egyedül az ember. Én félek tőle, hogy nem vagyok számodra a
legalkalmasabb társaság, de ha hajlandó vagy egy kis türelemmel lenni
irántam és hogy ha nekem sikerül elsősorban nagyon tapintatosnak lennem,
akkor…

A lánynak másnap meg kellett Pétert várnia az egyetemen; az előadása
után elmentek sétálni, azután együtt ebédeltek. A délutánt is együtt
töltötték. Egy hét mulva valamelyik délután – mikor Péter ismét dolgozni
készült – Mariska félénken megkérdezte:

– Péter… mondd… Nem segíthetnék én neked… oh, egészen apró dolgokban…
nem lehetnék szolgálatodra?

Péter meglepetve nézett rá.

– Nem hiszem, – mondta kételkedve – nem hiszem.

Azután, rövid habozás után, ismét egy szentenciával döntötte el a
dolgot:

– A legmakacsabb vonakodásaink sokszor csak régi elfogultságból vagy
gondolkozásbeli renyheségből erednek. Én a nőket eddig alkalmatlanoknak
tartottam az efféle munkára… de oktalanság volna próbát nem tenni… Ha
igazán kedved van rá.

– Ki sem mondhatom, Péter, mennyire.

Megpróbálták és a dolog, Péter nagy meglepetésére kitünően ment. A lány
intelligens volt, gyorsan tanult, engedelmesen és pontosan végzett el
mindent. Beletartott azonban másfél hónapba, míg Péter előállott azzal a
teljes dícsérettel, amelyet a lány remegve várt. Ezen a napon Péter
előbb ezt mondta halkan és lesütött szemmel:

– Mariska… meg kell neked mondanom… hogy én Viktornak levelet írtam és a
levélben felszólítottam őt, mondja el becsületesen… hogyan történt… az a
dolog. És ő benne volt még annyi becsület, hogy – bár én nem említettem,
hogy te is elmondottad nekem – mindent úgy ad elő, mint te. Kijelenti,
hogy őt terheli minden felelősség… gazságot követett el… ő most bűnhődni
próbál… te próbálj boldogan élni.

Mariska sápadtan és lesütött szemmel hallgatta ezt a közlést. Péter még
ezt mondta:

– Nagy megnyugvásomra szolgál, hogy ezt tudom, és be kellett neked
vallanom, hogy ezt a megnyugvást Viktortól akartam megszerezni. – Most
ne beszéljünk róla többet.

Nem beszéltek róla többet, hanem még ezen a napon – a munkájuk
elvégeztével – előállott Péter a teljes, lelkes és hálás dícséretével.

– Nagyon hálás vagyok neked, Mariska, – mondta. – Hihetetlen, mennyivel
jobban megy így minden. Egy ideig csakugyan segíthetnél nekem… oh, csak
amíg akarod… én nem akarlak ideláncolni…

Mariska könnyes szemmel nézett rá:

– Amíg te engeded, Péter, – dadogta – addig én boldog vagyok, ha…

Sírni kezdett. Péter szótlanul simogatta meg a haját. Ezután jött egypár
csendes, szép, nyugodt hónap és azután jött az a nehéz hónap, amikor a
lánynak a Péter intézkedésére el kellett utaznia, hogy várja azt a nehéz
napot, azt a nehéz órát, amely… Erre az útra Péter elkísérte. Ugy volt,
hogy másnap már hazajön; de ott maradt.

– Nem tudlak elhagyni, – mondta nyugodtan a lánynak. – Vannak órák,
amikor idegenben és egyedül lenni rosszabb a halálnál. Nem bírom
elviselni azt a gondolatot, hogy ilyen óráid legyenek.

Ott maradt vele és az ottléte jó, gyöngéd, vigasztaló és erőtadó volt az
első perctől az utolsóig. A nagy, nehéz óra azután elmult baj nélkül és
két hónappal rá újra hazafelé indultak. Indulás előtt Péter megnézte a
Mariska egészséges, rózsás, mélyen alvó gyermekét, azután ránézett
Mariskára, aki ismét délceg, viruló nagy kékszemű fiatal és szép lány
volt; azután elfordította tőle a tekintetét, a szeme elrévedezett,
bizonytalanul siklott egyik helyről a másikra, végül halkan és óvatosan
mondta:

– Az apai érzés a világ egyik legcsodálatosabb indulata. Épen azért,
mert az igazi apánál sem okolható meg szigorúan ősi, állati, férfi
ösztönök szerint, épen azért érthető, ha felébred olyankor is, amikor
csak lelki motivumokból eredhet.

Mariska remegni kezdett. Péter még jobban elfordult tőle; hallgatott;
azután ismét halkan mondta:

– Mariska, a régi lakásodra természetesen nem mehetsz vissza. Általában
nehéz lesz téged elhelyeznünk úgy, hogy semmiféle sottise-nak ki ne légy
téve. Az emberek ostobasága, úgylátszik, örökös gátja marad a
türelemnek, a jóságnak és különösen a mások megítélésétől való
tartózkodásnak.

Mariska hallgatott.

– Azt gondolom, Mariska, – folytatta Péter akadozva – az volna a
legjobb, ha egyelőre hozzám jönnél lakni. Persze… igen, igen… csak amíg
kedved van rá, amíg jobb nem akad…

Mariska le akart hajolni, hogy gyorsan megcsókolja a Péter kezét. Péter
nem engedte, hanem lehajolt a kezére hajló nőhöz és halkan, szinte
suttogva kérdezte:

– Vagy nem volna-e jobb, Mariska, ha örökre ott maradnál?

Mariska zokogva akart letérdelni Péter előtt, de Péter felemelte,
gyöngéden megölelte és szelíden simogatta:

– Hát igen, Mariska?

– Hogy kérdezheted, Péter? Hiszen láttad… úgy-e láttad már… hogy
mennyire szerettelek…

Nem tudta visszafojtani a boldog, mámoros zokogását. Péter simogatta,
lecsillapította.

– Én is szeretlek, – mondta neki gyöngéden. – És milyen csodálatos: én
soha talán egyetlen nőt sem tudtam volna megismerni… és téged bizonyosan
sohasem ismertelek volna meg enélkül a katasztrófa nélkül. És te is…
talán hibásan ítéltél volna meg nélküle. Előbb el kellett téged
veszítenem, hogy megértsem: mennyire te vagy az, akit meg kell nyernem
és akivel boldogan élhetek.

Mariska hálásan és szomjasan hallgatta.

– Különös házasság lesz ez a mienk, – mondta még Bárány Péter – és az
emberi rövidlátás csodálkoznék, sőt gúnyolódnék is rajta talán, ha
ismerné az eredetét. A jóság és a hűség azonban kétségtelenül
mindenekfelett való értéke lelkivilágunknak és a boldogság olyan cél,
amely felé elfogultság nélkül haladni joga, sőt kötelessége az embernek
és amely – mások ellen való vétségektől eltekintve – minden
cselekedetünket igazolja.




TARTALOM

  A vízözön  3
  Az elcsábítás  71
  Egy becstelen ember  88
  Egy tiszta asszony  100
  A borsvári mandátum  107
  Megbocsátás  122
  Kinevetett emberek  132
  Marianne  143
  Az ajtó  153
  Apák és fiúk  158
  Ágnes  166
  Bárány Péter különös házassága  182


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

11 |kedvességével, a gyorsasával |kedvességével, a gyorsaságával

51 |azal a titkolt |azzal a titkolt

52 |Atlépett rajta |Átlépett rajta

82 |arról értsültem |arról értesültem

85 |Taláb a hollódi |Talán a hollódi

100 |nyugadt tekintettel |nyugodt tekintettel]

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 65470 ***