*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 67290 ***

Eötvös Károly Munkái

XXIV. KÖTET.

HARCZ AZ ALKOTMÁNYÉRT

Eötvös Károly Munkái

XXIV.

HARCZ AZ ALKOTMÁNYÉRT

BUDAPEST MXMIX

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

HARCZ AZ ALKOTMÁNYÉRT

BUDAPEST MXMIX

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.




TÁJÉKOZTATÓ.

(Könyvem tartalma. – Működésem általános ismertetése. – Milyen a
törvényhozási, kormányzási és közéleti irodalom nyelve s irásmódja? – A
mult példái. – Példa kell arra, milyennek kellene lenni ez irodalom
nyelvének. – Az én munkáim valósággal életem és korom emlékiratai. –
Mindig ki kell tüntetni a magyar nemzet igazságait.)

E kötet tartalma nemzetünk történetének egyik igen szomoru szakaszát
ismerteti. E szakaszhoz nyujt nyilvánvaló és kétségtelen adatokat.

Hét beszédem van benne s ugyanannyi hosszabb, rövidebb tanulmány, mely a
beszédek keletkezésének történetét, okait és hatását világitja meg. De
van azonkivül több tanulmány is, mely fontos államéleti és törvényhozási
tünetet fejteget főleg azért, hogy az eseményektől távol álló olvasó
beszédeim minden részét lehető tisztán érthesse meg. Ilyen tünetek
például: a képviselők megvesztegetése, a kilenczes bizottság katonai
javaslatai s a nagy alkotmányszegés gróf Tisza István kormányzásának
idejéből.

Nagy nemzeti törekvéseink bukásának korszaka ez, a melyben most élünk. A
bukás épen tiz év óta folyik szakadatlan. Kezdődött Széll Kálmán
kormányra jutásával 1899 elején. Kormányzata kezdetén alig vette észre a
nemzet a közéleti erkölcsök rohamos sülyedését, az ellenzéki pártok
behódolását, a sajtó megvesztegetését, az osztrák udvar befolyásának
naponkénti erősödését s Magyarországnak az osztrák birodalom zsákmányoló
karjai közé mindinkább való beszorittatását. Én – fájdalom – jól láttam
kezdettől fogva. Azt is észrevettem, hogy a függetlenségi párt, a
melynek évtizedeken át valósággal vezére, rövid ideig elnöke s mindig
buzgó munkása voltam, Kossuth Ferencz hazajövetele óta már nem a régi.
Jelszavai ugyan a régiek, de meggyőződésének szilárdsága s irányának
egyenes volta már megszünt s azért pártköri kötelékéből a
Széll-kormányzás kezdetén nyomban kiléptem.

De azért folytattam a harczot a törvényhozói és irodalmi közélet
mezején, a sajtóban és a törvényhozásban és a szépirodalom fegyvereivel
is a nemzeti eszmék és törekvések dicsőségeért és sikereért, államunk
önállóságának s fajunk erősödésének érdekében. Pihenés nélkül
teljesitettem szerény erőmhöz képest mindazt, a mit ellenzéki és
hazafias kötelességnek s mindazt, a mit – bár elszigetelten – a
gondviselés megbizásából egyéni hivatásomnak tartottam. Küzdelmem
emlékei s a kötelesség hű teljesitésének tanubizonyságai egyebek közt
azok a nyilvános beszédek, melyek »Harcz a nemzeti hadseregért« czimü
munkámban összegyüjtvék, valamint azok is, melyek e kötetben: »Harcz az
alkotmányért« czim alatt látnak napvilágot.

Széll Kálmán után gróf Khuen-Héderváry Károly következett a kormányzás
vezető szerepében. Kormányzata rövid ideig tartott. Az én történelmi
széttekintésem nagy vidékén az ő kormányzata ugyanaz a tájkép, a melyik
a Széll kormányzata; ennek csak kiegészitő része s mint ő maga mondta
egyik beszédében, csak »folytatása.« De a látás előtt más tájkép már
gróf Tisza István kormányzata. A történetirás ezt más fejezetbe iktatja.
Gyüjteményes műveim e kötete ehhez nyujt adatokat. Megint más fejezet
báró Fejérváry Géza kormányának s a Vezérlő-Bizottságnak együttes
közéleti működése. Ennek története külön kötetet foglal el – ha élek –
gyüjteményes műveim között. Ezt a történetet megirni szinte
kötelességem, mert közvetlen tanuja, sőt – mondhatni – részese voltam
ennek s rajtam kivül alig van illetékes férfiu, ki ezt részletesen,
hiven és igazán megirni kész vagy képes volna.

Beszédeim alaki és tartalmi értéke fölött elmélkedni nem az én dolgom,
hanem az olvasóé s azoké, a kik egykor maguk e korszak történelmében és
titkaiban fognak buvárkodni. Minden beszédem a szó teljes értelmében
közvetlen és rögtönzött. Előre sohase irtam meg, sőt még alkalmas
jegyzeteket se vetettem papirosra hozzájuk. Talán az ékesszólásnak s a
magasabb irodalmi irásmódnak sok szépségét tudtam volna alkalmazni s
talán gondolataim megalakitása, eszméim, érvelésem, elmésségem s a
világról és az emberekről való vidám elmélkedésem tökéletesebbek
volnának s jobban megközelitenék azt, a mit remeknek szokás mondani, ha
beszédeimet előre gondosan kidolgozom. De ezt nem akartam, soha se volt
ilyesmihez különös kedvem s talán röst is voltam hozzá. Nagy szónokaink
közt se Kölcseyt, se Szemere Bertalant, se báró Eötvös Józsefet nem
akartam követni. Követendő példa gyanánt Deák és Kerkapoly állt előttem,
ha ugyan őket közéleti helyzetem szerény mértékéhez képest követhettem.
Egyben mégis szigoruan követtem. A közvélemény viharos változásai, a
népszerüség megszerzésének és biztositásának leküzdhetetlen vágya, a
divattal és a sokaság indulatai szerint változó jelszavak és nagy
mondások varázsa, a tömegek által való ünnepeltetés hivalkodása nem
gyakoroltak rám soha jelentékeny hatást. Állami és közéleti, valamint
irodalmi működésemben és szónoklataimban is mindig arra törekedtem, hogy
egyszerü egyéniségem nyerstisztán álljon a világ előtt, minden
erősségével és gyöngeségével s azt kendőzés és cziczoma ne ékesitse.

Szózataimban, kiáltványaimban, elveket és irányokat jelző irataimban más
feladat teljesitését is kötelességemnek tartottam s nem csupán azt, hogy
pillanatnyi hatást és sikert érjek el. E szózatok és kiáltványok a
közélet váratlanul felbukkanó izgató eseményeit tárgyalják; az események
ujabb tünetek tolongása közben hamar feledékenységbe mennek s azért a
rájuk vonatkozó iratok is gyorsan eltünnek a közfigyelem köréből. Nem is
volna szükség azokat gyüjteményes irodalmi műbe fölvenni, legföljebb
néhány igen ritka esetben.

Azonban nálunk furcsa szokás fejlődött ki már 1825 óta s különösen az
ujabb alkotmányos korszak kezdete óta. Sok állami és közéleti okirat
látott nálunk nyolczvan év óta napvilágot. Számuk sok ezerre megy.
Trónbeszédek, kormány-szózatok, törvényjavaslatok s azoknak indokolása,
pártok nyilatkozatai, pártvezérek szózatai, országgyülési feliratok s
egyéb bizottsági jelentések s terjedelmes irásbeli munkálatok: mindez
történelmi s közjogi, alkotmány-elméleti és közéleti buvárlatra ugyan
alkalmas anyaggyüjtemény, de nyelvünk és irásmódunk irodalmi
tökéletességének magasságából nézve, fölötte silány dolgok, semmi
értékük nincs, sőt ártalmasak s bizonyos tekintetben veszélyesek.

Iróink, tudósaink s a magasabb tanintézetek növendékei folyton olvassák.
A darabos nyelv, a rossz szófüzés, az idegen nyelvek, szavak és
irodalmak beszüremkedésével megfertőztetett mondatszerkesztés ruttá,
unalmassá s nehézkessé teszi a rossz okiratok olvasását. De a folytonos
olvasással s a jogi életben való gyakorlati alkalmazással azért
lassankint beleeszik magukat az emberek gondolkodásába s a mindenféle
irók, tanférfiak, hatóságok és biróságok irásmódjába s egyszer csak arra
ébredünk, hogy a közéleti magyar irodalom magyar szavakkal dolgozik
ugyan, de azért idegenszerü ocsmány irodalommá változott.

Szinte képzelhetetlen az a magyar irásmód, melyen hajdan 1848 előtt az
udvari Főkorlátnokság, a Helytartótanács, a Hétszemélyes és Királyi
Tábla, a magasabb kormányzó hatóságok, a kerületi táblák és táblai
ügyvédek s igen gyakran a vármegyék és országgyülési bizottságok is
dolgoztak. S ma se vagyunk sokkal különben, mint hatvan év előtt. Sőt
például Deák Ferencz magyar diplomatikai, szónoki és tudományos
nyelvétől, a mult század ötvenes-hatvanas éveinek még mindig nem tiszta,
nem tökéletes, de azért gyönyörü magyar gondolatalakitásától igen nagy
távolra visszaestünk.

A régi országgyülések nyelvét a latinoskodás, az ujabbakat a
németeskedés tette tönkre. Tudományos nyelvü és irásmódu nagy iróink
hajdan is voltak már, a kik hatalmas erővel kezdték meg közéleti,
törvényhozási tudományos nyelvünk mivelését s az idegenségektől való
megtisztitását. Deák és Kölcsey közéleti szónoklatai és iratai, Zsoldos
Ignácz és Fábián Gábor tudományos szép nyelve, Szemere Bertalan
irásmódja s gondolatalakitása gyönyörü példák. A tudós társaságnak és
egyetemnek, tudósainknak és országgyüléseinknek s az ország legmagasabb
hatóságainak és biróságainak e példákat kellett volna követniök s a
magyar tudományos és közéleti nyelvet e példák nyomán kellett volna
latinos és németes befolyástól menten tiszta, nemes magyarsággal
fölépiteniök.

S hova jutottunk? Minő szintelen, száraz, hitvány és németes nyelven ir
ma tudóstársasági és egyetemi iróink és tudósaink nagy része? A
kormánynak és az országgyülésnek irásbeli munkálatai épen botrányosak.

Pedig ezeken legelész a serdülő, teremteni vágyó, nagyratörő s nemesebb
ifjuságnak elméje s a vidékbeli értelmes középosztálynak olvasó és
gondolkodó ösztöne. Mit tanuljon ezekből? Honnan tanulja meg a
gondolkodás szépségeit, az érvelés tisztaságát és egyszerüségét, a
magyar nyelv erejét és méltóságát, a fogalomnak magyar szavakból
tökéletes megalakitását? A tudósok, szakférfiak s nagyrészben a tanárok
irodalmi magyar nyelvét különben is kerékbe töri a sok műszó s a
fogalmaknak német módra mesterkélt szórakással készült rút
meghatározása. S hol vegyen a magyar olvasó és gondolkodó alkalmas
példát, a melyet szivesen követhessen, ha az országnak törvényhozó
nagyjai is oly éktelenül rombolják a magyar nyelv szépségeit?

Több évtized óta figyelek már erre s tölt el boszusággal ez az állapot.
Minő idétlen nyelven irt például Hegedüs Sándor s minő idétlen nyelven
beszélt Tisza Kálmán? Hogy tele van Szilágyi Dezső minden beszéde
németből magyarra forditott műszavakkal és műmeghatározásokkal s van-e
két olvasó a világon, a ki fontos kérdésekben Apponyi gróf tekergő
hosszas körmondataiból egyetlen tiszta fogalmat s ugyanazt az értelmet
tudná kivonni?

Ezért közlöm közmegbizásból készült nyilatkozataimat s egyéb köz- és
államéleti irataimat gyüjteményes külön kötetben. Mind megjelentek ezek
már időszaki lapokban s egyuttal, a melyek odavalók, az országgyülés
naplóiban s irományaiban, de ezekhez nem fér a nagy közönség. Igy
azonban hadd olvassák műveimet, a kiket a tárgy vagy irói egyéniségem
érdekel, könnyen és szabadon. A magasabb tanintézetek ifjai, a tanerők s
a magyar nyelvnek és irásmódnak kedvelői és buvárai. És érezzék, hogy a
magyar irodalmi nyelv a közélet és államélet kérdéseiben is sokkal szebb
és tökéletesebb, mint a hogy azt a magas és legmagasabb hivatalos világ
s a tudományos szakirodalom legtöbb férfia kezeli.

Sohasem estem abba az önhittségbe, hogy az én irataim tökéletesek s a
magyar nyelven való gondolatalakitásnak legmagasabb remekei. Nem is
lehetnek. Hiszen a közéleti működésnek, még az irásban is, gyakran igen
gyorsan kell folyni s az utólagos megfontolásra s a megirt gondolatok
simitgatására se idő, se mód, se alkalom. Nekem legalább nem volt. De
azt erősen hiszem, hogy irásmódunk mai latinos, németes, francziás
idegenszerü kesze-kuszaságában az én irataim mégis eléggé tiszták,
világosak és magyarok s belőlük a mai ifju nemzedék s a következő korok
is eljuthatnak arra a meggyőződésre, hogy a mi nyelvünk a legmagasabb
államéleti, törvényhozási és jogtudományi fogalmak jelzésére,
intézmények meghatározására s eszmék nyelvbeli megalakitására latin,
német, franczia szavak és műszavak és szakmondások nélkül teljesen
alkalmas, szép és képes annyira, mint a világ bármely más holt vagy élő
idegen nyelve. Sőt meggyőződhetnek arról is, hogy a magyar szórend és
mondatszerkezet a maga eredeti tisztaságában és egyszerüségében a
szépség és okosság törvényeinek sokkal jobban megfelel, mintha azt
idegen szórend és mondatszerkezet beszivárgásával zavarossá és
szennyessé engedjük válni.

Még egyet kell megjegyezni.

Műveim e kötete könnyen azt a látszatot idézheti elő, mintha én hazai
történelmünk ama szakában, melyben beszédeim elhangzottak s irataim
napvilágot láttak, vezérlő egyéniség, előmunkás vagy döntő hatalmu
férfiu lettem volna s mintha nekem vagy a fejedelmi hatalom, vagy jól
szervezett erős párt különös sulyt és fontosságot kölcsönzött volna.

Nem igy van. Volt hatásom; ez igaz. Harminczhetedik éve, a mióta erősen
figyelt tagja vagyok a törvényhozásnak s a magyar irók társadalmának. De
idegen, külső erőforrás segitségének megszerzésére soha se törekedtem.
Ha egyszer-másszor volt efféle segitségem: önkényt jött. Én csak abban
voltam buzgó és fáradhatatlan, hogy ugy a törvényhozás, mint az irodalom
terén az igazi nemzeti eszméket, a tiszta magyar érzéseket és ösztönöket
képviseljem ugy, a mint a szomoru, de egyuttal dicső történelmi multból
reánk szálltak és ugy, a miként azokat jövendő boldogulásunk és
dicsőségünk eleven vágya lelkünkben felfakasztja. Senkit se ismerek
történelmünk alakjai közt se holtat, se elevent, a ki engem e téren
buzgóságban felülmulhatott volna. Erőben, sikerben, nagyságban igen, de
igyekezetben nem.

Egyéniségemnek ez a sajátsága biztositotta számomra a közfigyelmet s azt
a szerény hatalmat, melyet a köztudat személyemhez kapcsolt. Közmunkás
voltam tehát, mondhatnám, csak csapattiszt az események hadvonalában.
Mások voltak a végzet intézői, a divatos dicsőség részesei s a hangos
elismerések, jutalmak és sikerek élvezői. Effélékre törekedni nem is
jutott eszembe soha.

De munkáim mégis előidézhetik azt a látszatot. Ennek oka azonban egyedül
csak az, hogy ez a munkám is, valamint csaknem minden irodalmi művem,
sok részben emlékirat-természetü. Minden emlékirat irója, kivétel
nélkül, ugy tünik az olvasó elé, mintha ő lett volna főleg az események
intézője, a végzet irányzója. De ez csak látszat, ábránd és nem valóság.
Egyébiránt e látszatnak s e látszat netaláni félreértésének daczára is
fontos körülmények parancsolják beszédeim s közéleti kiáltványaim
közzétételét. A magyar nemzetnek a boldogulásért s végzete irányzásáért
folyó küzdelemben századok óta gyakran oly erőkkel kell mérkőznie, a
melyek hatalmasabbak, mint ő. A tömegek s egyes nemzedékek esze pedig
ingadozó s igen sokszor ott látja az igazságot, a hol a nagyobb hatalmat
látja. Örök lemondásra, gyáva meghunyászkodásra vezetne, ha a tömegek és
nemzedékek eszének helyesebb irányzására nem törekednénk. Műveimnek
főczélja tehát bebizonyitani, hogy a magyar nemzetnek igazsága akkor is
megvan s akkor is tökéletes, a mikor annak a hatalomnak ereje, mely őt
megbénitani törekszik, időnként nagyobb, mint az ő ereje.




A KÉPVISELŐK MEGVESZTEGETÉSE.


I.

(A nemzeti követelések. – Minő pártközi helyzetet talált gróf
Khuen-Héderváry? – Kossuth és pártja leszerel. – Pap Zoltán
felszólalása. – Tizezer koronát letesz a ház asztalára. – A vesztegetési
kisérlet története. – A vesztegetés erkölcsi és politikai természete. –
Tóth János inditványa a vizsgálat tárgyában. – A kormányelnök
hozzájárul.)

1903. évi junius hó végén vállalkozott gróf Khuen-Héderváry Károly a
kormányelnökségre. A politikai helyzet zavaros volt s minden irányban
bizonytalan. Sok jelenség azt bizonyitotta, hogy az uj kormányelnök
kormányzása nem lesz se nyugodt, se sikeres, se hosszu.

Széll Kálmán bukásával nem csillapodott a nemzet vágya és törekvése a
jogos nemzeti követelések érvényesitésére. Az udvar és az uj kormány is
ridegen és változatlanul megállt terve mellett: fölemelni a hadsereg
létszámát s ehhez képest sulyos áldozatot követelni a nemzettől s
elviselhetetlen ujabb pénzügyi terheket rakni vállaira. E tervet sikerre
juttatni nem engedhette simán a törvényhozó testület, ha gyáva és áruló
nem akart lenni. Az enyhitést és ellenértéket nyujtó nemzeti
követelésekhez annál inkább kellett ragaszkodnia. Hiszen nem voltak ezek
se ujak, se mértéktelenek; sőt nagyon is szerények. Az összes
hadseregnek abban a részében, a mely magyar hadsereg, magyar legyen a
tisztikar, a czimer s minden hadijelvény, a vezénylő és szolgálati nyelv
s a magyar katona büntető perében a tárgyalás és itélet nyelve. Ebből
álltak az épen napirenden levő nemzeti követelések. E miatt folyt fél
esztendő óta a képviselőház élénk tanácskozása, a melyet a kormánypárt
obstrukcziónak nevezett. E miatt bukott meg a Széll-kormány s előre
lehetett látni, e miatt nem lesz nyugalmas Khuen-Héderváry kormányzása
se.

Gróf Khuen-Héderváry maga is érezte, hogy helyzete nem könnyü. Egyéni
természete szelid, modora sima, az emberekkel való érintkezése szerény
és kellemes. Bizott ebben, de a közéleti bölcsesség is azt javalta, hogy
az ellenzék befolyásos elemeivel előre is érintkezzék s azok jóindulatát
megnyerni vagy legalább harczos hevét lehüteni törekedjék. Az
Apponyi-féle nemzeti-párt már akkor mint ellenzék nem volt meg.
Beleolvadt Széll alatt a kormánypártba. Ezzel hát nem volt baj. Nem volt
a néppárttal se, a melyben ugyis erős hajlandóság volt már kezdettől
fogva az udvarral lehetőleg jó viszonyban lenni. A függetlenségi pártnak
Ugron–Holló árnyalata nem állott sok tagból s e miatt állandóan
veszélyes nem lehetett. De nem is akart a nemzeti követelésektől
elállani. Vele értettem egyet magam is s ama nehány függetlenségi
barátom, a ki velem együtt pártköri köteléken kivül állott.

Khuen-Héderváry gróf ily viszonyok közt igen fontosnak tartotta a
függetlenségi pártnak Kossuth Ferencz-féle árnyalatával jutni
egyetértésre. Ez sikerült is egyelőre. Ezzel az ellenzéknek nem ugyan
legtevékenyebb, de szám szerint a legnagyobb része hajlandó lett volna a
békésebb törvényhozási tanácskozásokra.

Egyéniségénél fogva Kossuth sokkal jobban szereti a békességes
állapotot, mint a harcziasat. A Széll-kormánynyal ismételve békés
megállapodásra jutott. Az 1899-ik év elején is, hogy a Széll-kormánynak
nyugodt és állandó helyzet biztosittassék s az 1902-ik év végén is, hogy
a Nessi-ügyben fölmerült katonai kérdések heves vitatása lekerüljön a
napirendről. Egyik megállapodásnál se jutott a nemzet semmi észrevehető
vivmányhoz, holott ellenkezőleg az volt az általános nézet, hogy a
kormánynyal létrejött békés megállapodás a bécsi udvari törekvéseknek
válik előnyükre. A közvélemény ez okból «leszerelés»-nek nevezte minden
alkalommal az ily megegyezéseket.

Ez időben Kossuth Ferencz mellett ott volt a függetlenségi pártnak
nyolcz–tiz férfiuból álló vezető bizottsága. A pártvezérség ugyan
külsőleg Kossuth kezében volt, de annak irányát és tartalmát
természetesen Kossuthtal egyetértőleg a bizottság határozta meg.
Khuen-Héderváry gróf tehát nemcsak Kossuth Ferenczczel, hanem egyuttal s
együttesen a bizottsággal is tárgyalt s jutott békés megállapodásra.

Ellenzéki körökben kedvezőtlen vélekedés, sőt keserüség támadt. Ujabb
leszerelésről beszélt mindenki. A párt zöme általános értekezleten nem
is helyeselte Kossuth cselekményét. Kossuth lemondott pártja
elnökségéről. A pártban szakadás kezdett támadni. Kossuth mellett
megmaradt a pártnak egyik része, de a nagyobb rész uj elnök választása
mellett külön alakulásra törekedett. Azonban mind a két rész buzgón
munkált azon, hogy a szakadást, ha lehet, elkerüljék s Kossuthot, ha
lehet, az egész párt elnökségére ujra megnyerjék.

Mig a legnagyobb számu ellenzék kebelében ezek történtek s a zürzavar
folyton nőtt: azalatt a képviselőházban igen élénk vita folyt az egész
julius hónapon keresztül Khuen-Héderváry gróf kormányprogrammja fölött,
melylyel a miniszterelnöki széket elfoglalta. A vitában ismételten részt
vettem magam is s egyik leghatásosabb beszédemet julius 1-én a vita
folyamán tartottam.

A vita egészben véve heteken át fölötte éles s pillanatonként heves
volt. Élesitette a függetlenségi pártban folyton lobogó forrongás. A
vitát az ellenzék különböző árnyalatai közt vitarendező bizottság
vezette. Gyakran izgatottak voltak az emberek s a kormánypárt és az
ellenzék közt rideg és gyülölködő kezdett lenni a nyilvános érintkezés.
Annyira ugyan nem, mint később, gróf Tisza István kormányzata alatt, de
azért sok jelenségből ugy látszott, mintha a képviselőház egyik
legridegebb ugynevezett obstrukcziós állapotába esett volna bele.

Ilyen volt a hangulat, a mikor julius 29-én szólásra jelentkezett Pap
Zoltán függetlenségi párti képviselő s nehány előző mondat után letett a
képviselőház asztalára bankjegyekben tizezer koronát s azután mondta el
szakadozottan, közbevetett kérdések által zavarva, hogy őt e pénzzel egy
volt képviselő meg akarta vesztegetni; e pénzt azért adta neki, hogy ma
ne tartson beszédet s a vita tartamára utazzék el vidékre; távozásának
minden napjára jelentékeny összeget kap, később is javadalomban részesül
s az a hatalmas ur, a ki a pénzt szolgáltatja, később is segiti minden
dolgában. Az összeg ugyan, a mit kapott, tizenkétezer korona volt, de az
átadó nyomban visszavett tőle közbenjárói jutalékként kétezer koronát.
Ime ezt bejelenti a háznak s a nála maradt tizezer koronát azért tette
le a ház asztalára, határozzon bölcsessége szerint s tegyen a pénzzel, a
mit jónak lát.

A képviselőház elképedve hallotta e leleplezést. Leirhatatlan megütközés
s a sulyos megbotránkozás ült ki az arczokra. Az ellenzék sok tagja
dühös haraggal tört ki, haragos kiáltások röpködtek a kormány és pártja
felé. De a kormánypártot is sulyosan lepte meg az esemény. Nem egy
képviselőnek ötlött elméjébe ott is az a veszedelmes gondolat, hátha
csakugyan a kormány valamelyik tagja áll a vesztegető háta mögött, vagy
ha nem áll is, hátha elhitetik azt a közönséggel s hátha utóbb is a
nemzet nagy rétegei elhiszik ezt! Voltak azonban a kormánypárton olyanok
is, a kik az egész vesztegetési dolgot az ellenzék cselvetésének
gondolták és szinte óhajtották volna, hogy ezt fegyverül az ellenzék
ellen s különösen Pap Zoltán egyénisége ellen használhassák föl.

Az ellenzék méltatlankodása, sőt haragos kitörése is teljesen indokolt
volt. Hiszen, hogy valaki az ellenzék tagjait készpénznek vesztegető
összegként való kézbeli átadásával birja arra, hogy törvényhozói és
hazafiui kötelességüket gyalázatos árulással megszegjék s lelkiismeretök
áruba bocsátásával mint nyilt ellenzékek titkon vagy nyilván a kormány
és az udvar terveit támogassák: ehhez mindenekelőtt az a föltevés kell,
annak a gondolatnak kell megalakulni, hogy a magyar nemzeti ellenzék
vagy legalább sok férfia megvásárolható. De ha ily irtózatos gondolat
élhet valamelyik kormányban, vagy pártjának több tagjában, mivé lesz
akkor a nemzeti ellenzék becsülete? S mi lesz a nemzet jövőjéből, ha
törvényalkotásra s jogainak és érdekeinek megvédelmezésére hivatott
képviselői hitvány alkutárgyak? S maga az annyiszor s oly keserüen
csalódott nép is miként ragaszkodhatik hiven oly alkotmányhoz, mely nem
férfiakat s nem elvnek és jellemnek elszánt hiveit juttatja a nemzetnek
törvényhozó nagy tanácsába, hanem elvek és jellemek kufárait, dicső
közéleti elvek álnok hirdetőit s a mellett számitó gazembereket?

Rettenetes az a tájkép, melyre Pap Zoltán felszólalása a villám gyors
világával szempillantás alatt rámutatott.

Pap Zoltán után Lovászy Márton függetlenségi képviselő szólalt fel, az
ellenzéki irányu »Magyarország« czimü napilap felelős szerkesztője, a
mely lap éppen az időben hatalmas erélylyel sürgette a nemzeti
követelések teljesitését s elmondta, hogy az ő lapjánál is megjelent
valami Singer Arthur nevü hirlapiró, egy német ujság szerkesztője s
egyenesen és komolyan azt kérdezte, hogy a kormány javára »mennyiért
szerelne le a Magyarország?« Ők nem álltak szóba ez emberrel, hanem
elutasitották.

Ujabb jelenség arra, hogy nemcsak a képviselőket, hanem a lapokat is meg
akarta ejteni az orv vesztegetési kisérlet.

Beszéde folyamán Pap Zoltán közelebbi részleteket is mondott. A pénzt
hozzá Dienes Márton hirlapiró s rövid ideig volt ellenzéki képviselő
hozta s a vesztegetési felhivást hozzá az intézte. Tegnap estennen már a
bankok zárlata után készpénzt adni nem tudott, de igérete komolyságának
bizonyságára átadott neki összesen tizenháromezer korona betétről szóló
takarékpénztári betétkönyvet, melyeken Ritter Imre neve volt mint
tulajdonosé.

A képviselők közt nyomban elterjedt valamely forrásból az a hir, hogy
Ritter Imre Fiume kormányzójának, gróf Szápáry Lászlónak egyik gazdasági
főtisztje. Egyidejüleg természetesen gyanu támadt, mely gróf Szápáry
László közelében kereste a pénznek forráshelyét.

Tóth János ellenzéki képviselő azt inditványozta, hogy 15 tagu
parlamenti bizottság alakittassék haladéktalanul az eset gyors és
szigoru megvizsgálására, mert a vesztegetési vád, mint nagy erkölcsi
sülyedésnek jele, nemcsak az ellenzék nemzeti küzdelmét, hanem az egész
törvényhozásnak munkáját képes becsületében, tisztességében, jó
hirnevében befeketiteni.

Gróf Khuen-Héderváry Károly kormányelnök Tóth János inditványához
hozzájárul s maga is szükségesnek tartja a parlamenti vizsgáló bizottság
kiküldését.

A vita heve azonban nem csökkent. Házszabályi és személyes kérdések
merültek fel egymás után, a hogy a nagy izgalommal járó minden viharos
ülésen szokott történni. Az ülés belenyult a délutánba, az estébe, az
éjszakába. Háromszor is kértek és tartottak zárt ülést. Az ellenzék
sehogy se akarta megengedni, hogy a legközelebbi ülésben az indemnitási
törvényjavaslat tárgyalásának folytatása következzék. Zárt ülés volt
délutáni négy órakor, este nyolczkor s éjjeli féltizenegy órakor.
Elvégre éjfél előtt kevés idővel záródott be az ülés, a mely reggeli tiz
órakor kezdődött. Az 1873-iki obstrukczió óta, tehát harminczegy év óta
ez volt a képviselőháznak leghosszabb ülése. Ez is ugy ért véget, hogy
az összes ellenzék megunta már a tárgytalan vitát s éjfél előtt
fölkerekedett s Kölcsey himnuszának éneklése közben tömegesen kivonult a
teremből.

A következő napon, julius 30-án Dienes Márton elszökött Budapestről.
Berlinig, Hamburgig kisérték nyomát a hirlaptudósitók, azután eltünt
szemük elől. Csakhamar bebizonyosodott, hogy Amerikába menekült.

Fontosabb körülmény ennél az, hogy általánosan elterjedt hirek szerint
szökését rendőri hatóság segitette elő s szökésére 100 ezer korona
segitséget nyujtottak neki. Bebizonyult kétségtelenül, hogy
eltávolitásánál főurak, nemzeti kaszinóbeli tagok is segédkeztek.

E körülmények gyanusak ugyan, de a kormánynak közvetlen vesztegetési
ténykedését nem bizonyitják. Gróf Szápáry László, a fiumei kormányzó
elég fényes, nagy és befolyásos főuri nemzetség tagja arra, hogy
érdekében a legveszélyesebbé válható közvetlen tanut, Dienes Mártont,
még rendőrség, még kaszinótagok s főurak is eltávolitani segitsenek.

Gróf Szápáry László ugyan julius 30-án fölkereste gróf Khuen-Héderváry
kormányelnököt, könyező szemekkel érzékenyen bocsánatot kért s
átnyujtotta a fiumei kormányzóságról való lemondását. A kormányelnök
elfogadta a lemondást. Gróf Szápáry vétkességén ez után senki se
kételkedett.

A parlamenti vizsgáló-bizottság tagjait julius 31-én választotta meg a
képviselőház. Tagjai lettek: gróf Andrássy Gyula, Beőthy Ákos,
Josipovich Géza, Nagy Ferencz, Polónyi Géza, Rohonyi Gyula, Szivák Imre
és gróf Zichy János s rajtuk kivül még hét kisebb nyomatéku, halványabb
tevékenységü képviselő.

Feltünt, hogy az ellenzék legbuzgóbb, legtevékenyebb s legszilárdabb
tagjai közül senkit se választottak a bizottságba. Még jobban feltünt,
hogy a többség nem engedte meg, hogy a vizsgáló-bizottság müködése
teljesen nyilvános legyen; a közönséget onnan kizárta, kizárta még a
hirlapirókat is s az ellenzék csak heves támadással tudta elérni, hogy
legalább gyorsirók legyenek ott a bizottsági jegyzőkönyv számára.

Szinte gyanut keltett a bizottságnak az a megállapodása, hogy bár
nyilvános felhivást intézett azokhoz, a kik tanuskodni tudnak és
akarnak, hogy a bizottság előtt jelenjenek meg, de egyuttal elhatározta,
hogy senkit rendeletileg meg nem idéz, senki megjelenni és tanuskodni
nem köteles s hitet tenni vallomására nem tartozik.

Mind e jelenségek szinte táplálták azt a gyanut, hogy a kormányban és a
többségben fölülkerekedett a pártos felfogás s egyik se akar gyökeres,
tiszta és szigoru megoldást, hanem megelégszenek gróf Szápárynak a
fiumei kormányzóságról s talán még gróf Khuen-Hédervárynak később a
kormányelnökségről való lemondásával. És csakugyan két héttel később
benyujtotta lemondását gróf Khuen-Héderváry is, de a történelmi igazság
kedvéért meg kell jegyeznem, egészen más és sokkal fontosabb politikai
okokból.


II.

(A vizsgálat. – Gróf Szápáry László beismerése. – Gróf Khuen-Héderváry
Károly tanuvallomása. – Az én tanuskodásom. – Miként gondolkoznak a
kaszinó némely köreiben. – Gróf Szápáry vétségének természete.)

A vizsgáló-bizottság rögtön megkezdte müködését. Első volt, a kit
kihallgatott, Pap Zoltán. Lényeges pontokban megegyezik vallomása
képviselőházi beszédével.

Gróf Szápáry Lászlóra kerül a sor. 1864-ben született, 39 éves. Nagyon
megilletődött, szinte meghatott hangon beszél. Nem ül le kinálatra se,
állva beszél. Elővesz darab papirost s arról olvassa némileg akadozva
vallomását. Igy hangzik:

»Tisztelettel tudomására hozom a t. bizottságnak, hogy a Dienes Márton
által kiadott pénz tőlem származott. A részleteket alig ismerem, de nem
is kivántam ismerni. Tettem ezt azért, mert azt gondoltam, azt véltem,
hogy elősegitem a végzetessé válható törvényen kivüli állapot
megszünését, másrészt igaz ragaszkodásból a miniszterelnök ur személye
iránt. Becsületszavamat adom arra, hogy a miniszterelnök urnak e
lépésemről semmiféle tudomása nem volt. Tettem azt saját egyéni
akaratomból a nélkül, hogy a kormány bármit is tudott volna. – Legyen
szabad sajnálatomat kifejezni a történtek fölött, főkép pedig a fölött,
hogy az én hibámból a parlament méltóságán csorba esett. Uraim, egyéb
jelenteni valóm nincs!«

A bizottság tagjai közül többen kérdéseket intéztek hozzá. Egyenesen
megtagadta a feleletet ezekre a kérdésekre:

személyesen tárgyalt-e Dienes Mártonnal s rajta kivül még kivel?

adott-e utasitást Dienes Mártonnak, hogy kinek, melyik képviselőnek
adjon mennyi pénzt s mi czélra?

mi inditotta arra a föltevésre, hogy egyes képviselők megvesztegethetők?

emlitett-e más képviselőt is Dienes Márton, a kinek pénzt adott Pap
Zoltánon kivül?

mikor, hol, ki által, mily körülmények közt ismerkedett meg Dienes
Mártonnal?

E kérdésekre megtagadta a feleletet. Okát is adta, miért tagadta meg. Ha
volt is más ügynök még Dienes Mártonon kivül s ha több képviselő neve,
mint olyan, a ki megvesztegethető, szóba jött is, de ő nem biztos ebben,
sőt éppen semmit se tud arról, hogy azok megvesztegethetők, tehát ha
nevüket emlitené, már ezzel gyanusitaná őket, azt pedig nem tartja
korrekt dolognak, hogy ártatlanok jellemében igazságtalanul gázoljon. Ő
csak azt tartja helyesnek, hogy a közvetlen fő cselekvőket állitsa a
bizottság elé s ezt ime megtette, a mikor ő maga ide állott s Dienes
Mártont megnevezte.

Hozzá intézett kérdésekre még kijelentette, hogy a pénz, a melyet a
megvesztegetésre forditott, a saját pénze s nem is gondolt arra, hogy
azt valaki valaha megtéritse. Ezt nem is reméli jövőre sem.

A kormányelnök gróf Khuen-Héderváry augusztus 3-án szintén jelentkezett
önkényt a bizottság előtt azzal, hogy kérdésekre nyilatkozni akar,
minthogy ő is teljes világosságot akar az ügyben s következőt mondja:

Őt bizonyára azért hozták szóba a vesztegetési ügygyel kapcsolatban,
mert gróf Szápáry László is, mint fiumei kormányzó, a kormány tagja s
mert ő vele bizonyos személyes viszonyban van. De ő se befolyást nem
gyakorolt, se föl nem hatalmazta, se föl nem jogositotta semmiképen,
hogy azt cselekedje, a mit cselekedett.

Ő Szápáry gróf szerencsétlen lépéséről csak akkor értesült, a mikor az
ügy a parlamentben szóba jött. Aznap délután Sélley miniszteri tanácsos
jelentette neki, hogy Szápáry személyesen volt nála villájában, nagy
izgatottan bevallott előtte mindent s egyuttal arra kérte, adja át
izenetét a kormányelnöknek, a mely abból áll, hogy ő szánja-bánja
tettét, a kormányzóságról rögtön lemond s mindent megtesz, a mi tőle
telik, hogy a dolgot jóvá tegye. És csakugyan még az éjjel, a
képviselőház éjjeli ülése alatt irásban Sélleytől hozzá küldte
lemondását, kérte fölmentetését a kormányzói állás alól s egyben szóval
azt izente, hogy személyesen nem mer szemei elé kerülni.

Másnap azonban, julius 30-án mégis kérte izenetileg, hogy fogadná
személyesen. A kormányelnök a délutánt jelölte ki találkozásra a nemzeti
kaszinó egyik külön szobájában, a hol a kormányelnök néhány barátja
jelenlétében fogadta. Ott Szápáry gróf töredelmesen bevallotta bünét s
bocsánatot kért azért, a mit cselekedett. Nagy izgatottsága, könnyei,
összetört lelki állapota nagyon meghatotta a jelenvoltakat. Kinos volt a
helyzet. A jelenvoltakban élénk részvét támadt s valamennyiben egyszerre
az a szándék sarjadt, hogy a szerencsétlen grófot valamikép lábra
kellene állitani.

A személyes viszonyt, mely köztük több év óta fennállott, igy ismertette
gróf Khuen-Héderváry:

Sohase volt köztük se közéleti, se személyes benső barátság, se gyakori
érintkezés. Közéleti nézeteik s törekvéseik se egyeztek sok fontos
dologban. Életkoruk közt is nagy a különbség, gróf Szápáry tizenöt évvel
fiatalabb, mint ő. Hanem az igaz, hogy Szápáry gróf édes apjával, a ki
szintén volt fiumei kormányzó, bizalmas barátságban volt. Innen
következteti, miért ragaszkodott ő hozzá annyira fia. Mert nagyon
ragaszkodott s mindig különös szivességet és szolgálatkészséget
mutatott, noha ő nem vette igénybe. Néhányszor jelentkezett is
személyesen találkozásra, hogy tanácsokat adjon, mióta ő kormányelnök.
Egyszer a sajtóügy, másodszor a szoczialista kérdés rendezésének
dolgában. E kettőre jól emlékezik. Valódi eredménye egyszer se volt
tanácsadásainak.

Végül kijelenti, egész politikai multjában, közéleti czéljának elérésére
sohase nyult olyan fegyverhez, a melyet ne igazolhatott volna. Ez a
bizonysága most is, a mikor gróf Szápáry ténykedését kapcsolatba hozták
az ő nevével.

A kormányelnök gróf Khuen-Héderváry után én tettem tanuvallomást a
bizottság előtt. Önkényt jelentkeztem, mert a lapok közléséből láttam,
hogy néhány barátom hivatkozott rám, hogy én is tudok valamit a
vesztegetésről.

A vesztegetés tényéről szoros értelemben véve én nem tudtam semmit. De
igenis tudtam a hozzá kapcsolodó ugyan csak mellékes, de azért fontos és
érdekes körülményekről sokat s különösen jól ismertem gróf Szápáry
Lászlót és Dienes Mártont is. Ez alapon, de egyuttal sok mellékes
körülmény biztos ismerete alapján szilárd meggyőződés alakult bennem
arra nézve, voltaképen miben áll annak a vesztegetési ügynek mivolta.

Kijelentettem e meggyőződésemet.

A vesztegetés tényének teljesen végrehajtott komoly kisérletét Pap
Zoltán esetében én is csak ugy láttam, mint minden más elfogulatlan
mivelt ember. A főcselekvő kétségtelenül gróf Szápáry László s a bűnös
kisérlet Pap Zoltán jellemének ellenállása nélkül kétségtelenül
befejezett bűncselekménynyé vált volna. Nem is láttam én gróf Szápáry
részére alaki mentséget semmiben.

Hanem teljes enyhitő körülményt – hogy a bűnügyi jogászok szavát
alkalmazzam – igen is találtam.

Gróf Szápáry Lászlót én jóhiszemü, tisztes szándéku, eszmei
gondolatokról ábrándozó, gyermekes gondolkozásu s nem erős itéletü
férfiunak ismertem. Ahányszor találkoztam vele, mindig azt a benyomást
tette rám, mintha még mindig kiskoru volna, ugynevezett jó fiu. De volt
benne némi hiuság is, némi becsvágy a közéleti szereplések terén, némi
nagyratörés az udvari, főuri és kaszinói gondolkozás korlátai közt.

Nemzetsége nagy és előkelő, sok tagja magas udvari, állami és katonai
méltóságokat és tisztségeket viselt. Ilyen körben nevekedett föl ő is s
ilyen körben volt serdülő korától fogva. Ennek a körnek gondolkozása
befolyásolja a budapesti Nemzeti Kaszinó szellemét is, a melyben a
főrendüek, a kormányzat főtisztviselői s a magasabb versenyélet, a ló, a
kártya, a vadászat és kirándulások dús és gondtalan férfiai szoknak
találkozni.

E társaság nagy része helytelenül, sőt mondhatni, hitványul fogta föl a
parlament ugynevezett nemzeti küzdelmét. Nem érzi eléggé a habsburgi
elnyomatás viszásságait, az önálló állami lét biztosítására való
törekvés nemessége és fontossága iránt nincs öntudatos s eléggé erős
érzéke, a vergődő magyarság érzései iránt meglehetősen idegen,
eszejárását megfertőzteti az udvari és osztrák észjárás, mely birálgató,
fitymáló, gyakran gyülölködő a magyarság igazi törekvéseivel szemben. A
parlamenti és a nemzeti ellenzék fáradalmaiban, harczaiban és
buzgalmában csak oktalan akadékoskodást, csak boszantást és
kellemetlenkedést lát, melynek minden áron való megszüntetése felelne
meg óhajtásainak.

Kétségtelenül van gyönge jellem, gyönge egyéniség megfelelő arányban az
ellenzéken is s a nagy vagyon előnyeivel az ellenzék sokkal kevésbbé
rendelkezik, mint az udvari párt, mely egyuttal kormánypárt is. Az
ellenzék gyöngébb elemeit fitymálják, semmi figyelemben nem részesitik,
sőt erősebb elemeit is kiszoritani törekesznek a boldogulás és siker
minden alkalmas teréről.

Egészen igaza van gróf Szápáry Lászlónak, ha azt mondja, hogy ebben a
körben ádáz és tartós parlamenti harcz idején gyakran hangzik olyan szó,
hogy az ellenzéki csőcseléket minden áron el kellene némitani s vagy
kiverni, vagy megvásárolni. A lélekvásárlás talán nem is kerülne igen
nagy pénzbe, hiszen elég lenne talán csak a hangosabban kiabálókat
megfizetni s talán tizenöt-husz ember elnémitásával megszünnék az egész
nemzeti harcz s pihenőre jutna kormány és parlament. Hogy gróf Szápáry
képzelgő gyermekes agyában ily gondolat támadt, azt én az ő mindennapi
társaságában szinte természetesnek tartom.

Ez a gondolata valahogy kiszivárgott. Megsejtették vagy megtudták oly
elemek, mint Dienes Márton, Singer német lapszerkesztő s társaik. Mind
koldus, de a mellett mind tékozló, dőzsölő, könnyelmü ember. Ugy szerzi
a pénzt, a hogy tudja, s szerzi, ha megszorul, a legaljasabb módon is.
Köztük sok elvetemedett lélek, a kinek romlottságáról alig lehet
fogalmunk. Ezek azután körülvették a gyönge itélőtehetségü, hiu főrendü
urat és gazdag embert s belevonszolták abba az ocsmány sülyesztőbe, mely
Pap Zoltán leleplezésével az elbámuló világ elé tárult.

Én gróf Szápáry Lászlóban nemcsak a fejevesztett embert s a vétkes
főtisztviselőt láttam, hanem a szánalmas áldozatot is, a ki fosztogató
szabadalmas gonosztevők cselszövevényének hálójába került, hogy őt
képviselők megvásárlásának ürügyén kirabolják.

Ezt mondtam el egyebek közt a vizsgáló bizottság előtt.

Előterjesztésemnek ez csak kis része volt. Sokkal nagyobb része arról
szólt, minő egyoldalu pártos szerepre használja fel a kormányhatalom a
rendőrséget, ha valamely vétkes cselekményt palástolni vagy elsimitani
akar. Beszédemet gyorsirók följegyezték ugyan, de át nem nézhettem s a
hirlapok nagyon rosszul és hézagosan közölték. Tartalma fontos és
szomorun érdekes, de gróf Szápáry cselekvényére s arra a kérdésre,
vajjon ebben a kormányelnököt terheli-e valami, közvetlenül nem tartozik
ide. Azért mellőzöm itt.

A vizsgáló bizottság működése julius 31-től augusztus 9-ig naponként
öt-hat, sőt tiz órán át is tartott. Negyvenöt tanut hallgatott ki, nem
egyet többször is és azonkivül sok levél és jelentés került
felolvasásra. Különösen kiterjedt a vizsgálat Dienes Márton előéletére s
váratlan és gyors szökésére s arra, hogy ebben miféle szerepet játszott
a rendőrség s néhány főur és kaszinótag. De kiterjedt gróf Szápáry
László készpénzbeli vagyonára is és arra a sikamlós kérdésre, vajjon
gróf Khuen-Héderváry kormányelnök előzetesen tudhatott-e valamit gróf
Szápáry László vesztegetési tervéről és cselekményéről?

A kormányelnököt a vizsgálat folyamán fölmerült komolyabb jelenségek
közül nem terhelte egy se. Jogi és köznapi nyelven mondva, tisztán
került ki a hirhedett ügy egész zürzavarából.

Az állami rendőrség sulyos tévedések és mulasztások gyanuja alatt
maradt, de törvénynek alaki sértése még fegyelmi vétség alakjában se
bizonyult rá. Csak ügyetlenség s pártos felfogás.

Gróf Szápáry László őszinte töredelmes lélekkel magára vett minden
terhet, melyet a közérdek szempontjából tehernek kell tekinteni.

Itélet nem lett a vizsgálat következése. Alkotmányunk nem ismer
biróságot, a mely itélni illetékes lehetett volna. Csak gróf Szápáry
Lászlót nem vonták fegyelmi eljárás alá, noha ez megtörténhetett volna,
minthogy köztisztviselő létére vétkes cselekményt követett el.

De hát vétkeset-e? A jogi tudomány ezt is kérdésessé teheti. Bűn és
vétek csak az, a mit a büntető törvény bűnnek és véteknek jelöl meg. De
a képviselők megvesztegetését nem mondja se bűnnek, se véteknek.

Politikailag undok cselekmény mindenesetre. Ámbár más alakban – fájdalom
– igen gyakori.

Gróf Szápáry lemondott magas állásáról rögtön. Gróf Khuen-Héderváry
Károly kormányelnök is lemondott hamarosan, már augusztus közepe táján,
de nem ez ügy miatt, hanem a parlamenti zavarok s többségének
ingatagsága miatt.

A vizsgálat iratai félretétettek, irattári por lepi őket a
megsemmisülésig.

* * *

Röviden vázolnom kellett az ügyet, mert beszédeimben egyszer-kétszer
fölemlitem. Nyájas olvasóim értsék meg tisztán, miről volt szó.




MAGYARORSZÁG KÜLÖN ÁLLAM.


I.  A BESZÉD TÖRTÉNETE.

(Gróf Khuen-Héderváry kormányzása alatt nem volt nyugalom. – A chlopyi
hadiparancs. – E hadiparancs birálata. – Ő felsége magyarázata. –
Barabás közbeszólása. – Viharos támadások Barabás ellen.)

A beszéd 1903. évi szeptember 29-én hangzott el a képviselőházban.
Zavaros politikai viszonyok s nagy parlamenti viharok késztettek a
felszólalásra. Hogy beszédem minden részét jól és tisztán megérthesse az
olvasó, annak történetét s előzményeit kissé részletesen kell
ismertetni.

Gróf Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök kormánya állott az ország
élén, de kormányzásának kezdete óta a nagy nemzeti kérdések tárgyalása
miatt pillanatig se volt nyugalom a törvényhozási közélet mezején. A
Széll-kormány alatt a katonai kérdések miatt támadt izgalom épen nem
tudott s nem is akart csillapodni, az ellenzék nagy része épen nem akart
a nemzeti küzdelem folytatásáról, mig küzdelme vagy sikerhez nem jut
vagy ereje ki nem merül, lemondani s bár a függetlenségi pártnak
Kossuth-árnyalata ismételve hajlandó volt leszerelni, voltak a
függetlenségi párton többen, kik az Ugron-Holló párttal összefogva,
könyörtelenül folytatták a parlamenti harczot és pedig olymódon, mely
pillanatonként a tervszerü obstrukczióhoz volt hasonló. Én is a küzdelem
folytatását láttam szükségesnek sok okból. Ezek közé tartozott, hogy ugy
az uralkodó részéről, mint az osztrák kormány s a magasabb osztrák
politikai körök részéről több izben oly nyilatkozatok történtek, melyek
Magyarország külön állami létét vagy semmibe se vették, vagy egyenesen
megtagadni látszottak és a melyek az ugynevezett osztrák birodalmi
egység és ugynevezett összállam gondolatának, tervének s
visszaállitásának sikerét egyenesen számitásba vették. Az obstrukcziót
nem helyeseltem, sőt utáltam, de azért, mert tiz-husz képviselő
czélzatosnak látszó obstrukczió módszerével küzdött: a törvényhozó
hazafias kötelességének teljesitéséről lemondani nem volt szabad s
Magyarország sok oldalról megtámadott s folyton kétségbe vont
alkotmányát s állami létét meg kellett védelmezni.

Ennek élénk érzete szülte e beszédet is.

A Khuen-Héderváry-kormányt egyéb különös szerencsétlenségek is
megrohanták. Ilyen ama végzetes megvesztegetési kisérlet, a melyet gróf
Szápáry László fiumei kormányzó julius havának második felében ellenzéki
képviselők pénzen való megvásárlásával elkövetett s a mely julius 29-én
pattant ki, a mikor Pap Zoltán képviselő nyilt képviselőházi ülésben
tizezer koronát, mint vesztegetésre forditott összeget, az eset
körülményeinek előadása közben a ház asztalára letett.

Ujabb parlamenti zavarok támadtak e miatt, melyek lényegesen
hozzájárultak ahhoz, hogy gróf Khuen-Héderváry Károly lemondjon
kormányelnöki állásáról s vele együtt kormánya is visszavonuljon.
Augusztus tizedikén jelenté be gróf Khuen-Héderváry hivatalosan a
háznak, hogy a kormányról lemondott. Az uj kormányalakitás sok
nehézséggel járt, sok időt is vett igénybe, az ügyek időközi intézését
természetesen még gróf Khuen-Héderváry végezte.

Időközben ujabb bonyodalom támadt.

A hadsereg kérdésében folyt hosszas és heves nemzeti küzdelem izgalmat
szült Ausztria kormányzó és törvényhozó s a hadsereg főbb intéző
köreiben is. Attól tartottak, hogy ő felsége elvégre a béke és nyugalom
kedvéért engedményekre lesz hajlandó s nemzeti követeléseink
egyikét-másikát ki fogja egyenliteni. Ez okból elégedetlenség kezdett
ama körökben nyilvánulni. Ily viszonyok közt határozta el ő felsége a
Chlopy-i hadiparancs kibocsátását. E hadiparancs sokáig és sokszor volt
a tárgyalások napirendjén, ennek közlését hát czélszerünek látom. Igy
hangzik:

HADIPARANCS.

Fontos állami ügyek foglaltak el abban az időben, a melyet oly szivesen
szántam volna a 7-ik és 12-ik hadtest idei hadgyakorlatainak.

Helyettesitésemmel ő császári és királyi fenségét Ferencz Ferdinánd
lovassági tábornok urat bizván meg, az ő tudósitásaiból állandóan
értesültem a hadgyakorlat lefolyásáról és a mint vártam, megelégedésemre
szolgált, hogy ő császári és királyi fenségétől mindkét hadtest és a
magyar honvédség odarendelt nagyobb csapattesteinek állapotáról és
műveleteiről csak dicséretet és elismerést hallottam.

Galicziában jelen lévén a nagyobb lovassági hadgyakorlatokon, ujra
meggyőződhettem azoknak tanulságos tervezéséről, vezetéséről és
keresztülviteléről, valamint az összes részvevő csapatok kitünő
állapotáról és nagy cselekvőképességéről.

Minél biztosabban van megokolva kedvező véleményem összes fegyveres erőm
minden részének katonai értékéről, odaadással teljes
szolgálatkészségéről és összevágó együttműködéséről, annál inkább kell
ragaszkodnom és akarok is ragaszkodni fennálló és jónak bizonyult
intézményeihez.

Hadseregem – melynek szilárd szervezetét egyoldalu törekvések,
félreismerésével azoknak a nagy feladatoknak, a melyeket a monarkia
mindkét államterületének javára teljesiteni kell, meglazitani alkalmasak
– különösen tudja meg, hogy sohasem adom föl azokat a jogokat és
jogosultságokat, a melyek legfőbb hadurának biztositva vannak.

Hadseregem maradjon közös és egységes, mint a milyen; – erős hatalom az
osztrák-magyar monarkia megvédésére minden ellenség ellen.

Összes fegyveres erőm, esküjéhez hiven fog tovább haladni a komoly
kötelességteljesités utján, áthatva az egység és az összhang ama
szellemétől, mely minden nemzeti sajátosságot tisztel és minden
ellentétet kiegyenlit, a mennyiben minden néptörzsnek különös
jelességeit a nagy egésznek javára értékesiti.

Chlopy, 1903 szeptember 16-án.

_Ferencz József s. k._


Ime a hadiparancs, mely csakugyan alkalmas arra, hogy a magyar nemzet
államfentartó és faji és történelmi önérzetét mélyen sértse és
alkotmánya rendithetetlenségében vetett hitét is megingassa.

Azt mondja a hadiparancs, hogy a hadsereg szilárdságát az egyoldalu
törekvések alkalmasak meglazitani. Tehát egyoldalu törekvésnek s a
hadsereg meglazitására vezetőnek bélyegzi azt a parlamenti küzdelmet,
mely arra irányul, hogy a magyar hadseregben, mely alkotmányunk szerint
csak kiegészitő, de nem beolvasztott része az egész hadseregnek, a
magyar nemzeti jellem tisztikarban, nyelvben, oktatásban, jelvényekben,
tehát bensőleg is, alakilag is lényegesen kidomborittassék. Ez a
felfogás elvileg is, elméletileg is képtelenség, – a gyakorlatban pedig,
a mint mindenki tudja, a magyarság teljes mellőzése, sőt tervszerü
eltüntetése az egész hadsereg osztrákságában.

Azt is mondja a hadiparancs, hogy a hadseregnek olyan közösnek és
egységesnek kell maradnia, a milyen most. Ezek a meghatározások épen nem
felelnek meg az 1867-iki kiegyezés világos szavainak s valóságos
értelmének, de nem felelnek meg ama királyi igéreteknek sem, melyeket az
év elején a Széll-kormány az uralkodó megbizásából megtett. Ehhez képest
a hadiparancs felfogása ugynevezett reakczió, visszatörekvés az 1867
előtti önkényuralmi intézményekre.

Végre az egyik fősérelem abban áll, hogy a hadiparancsban a magyar állam
meg sincs emlitve, a magyar nemzet pedig csak egyik néptörzs néven
szerepel, mint például Ausztriának egyéb sokféle néptörzsei. Holott a
magyar király nem néptörzsek fejedelme, hanem Magyarország királya, –
ezt az országot pedig nem néptörzsek alapitották s tartják fenn, hanem
alapitotta s ezer év óta fentartja a magyar nemzet. S ő felsége is
1867-ben nem néptörzsekkel kötött ujabb szerződést, hanem a magyar
nemzettel.

A parlamentben egyéb okokból is izgalmas volt a lelkek állapota.
Vizsgálat is folyt a képviselők megvesztegetésének kisérlete miatt. A
Khuen-Héderváry-kabinet augusztus 10-én bejelentett lemondása miatt csak
ideiglenesen s mondhatni csupán jogi felelősség alatt vezette a
kormányzatot: elképzelhető, minő visszatetszést, elégedetlenséget, sőt
felháborodást szült épen most a chlopy-i hadiparancs sértő szövege s
nemzetünk iránt ellenséges felfogása.

A kormány is, de csakhamar a felség is szükségesnek látta, hogy a
nemzetet legfelsőbb helyről jövő nyilatkozat, a hadiparancsnak valamely
enyhe magyarázata megnyugtassa. S azért gróf Khuen-Héderváry
kormányelnök a szeptember 24-iki parlamenti ülésen a király megbizásából
a következő kijelentést tette:

»Ő felsége fájdalommal és mély sajnálattal vett arról tudomást, hogy az
általa kiadott hadiparancs oly felfogásokkal, félreértésekkel, sőt
félremagyarázásokkal találkozott, a melyek oda konkludáltak, mintha a
felséges urnak, mint a hadsereg törvény szerinti legfőbb hadurának ezen
megnyilatkozása a magyar alkotmánynak vagy a magyar nemzetnek,
Magyarország törvényes jogainak, a magyar államiságnak sérelmét
involválná. Ez ki van zárva; ez nem történhetett meg; ez ő felségének
intentiójától távol állott… és a hadiparancsnak bármely oldalról ilyen
magyarázatot adni helyesen és jogosan nem szabad és nem lehet!«

Ez a királyi szó ugyan a hadiparancs egyetlen szavát vagy sértő
gondolatát se változtatja meg s a magyar nemzet számára ugyan semmiféle
komoly elégtételt vagy vigasztalást nem nyujt, se a jövőre nézve
semmiféle kedvezményre vagy igéretre, sőt még a nemzeti törekvések
megfontolására se utal: nyugodt viszonyok közt mégis alkalmas lett volna
arra, hogy enyhe modorával s elégtételadásra siető készségével minden
izgalmat lecsillapitson.

Azonban mindjárt a nyilatkozat felolvasásának kezdetén, mondhatni,
bizonyos baleset történt.

A mint ugyanis gróf Khuen-Héderváry Károly kormányelnök e szavakat
kiejtette:

»Ő felsége fájdalommal és mély sajnálattal vett arról tudomást…«

A képviselők ellenzéki oldalán a padsorból Barabás Béla függetlenségi
párti képviselő hangosan felkiáltott:

»Nem hisszük! Már a királyi szónak nem hiszünk!«

E durva szóra leirhatatlan jelenet következett. A képviselők
ülőhelyükből felugráltak s harsány hangon elkezdtek kiabálni s a terem
közepére a függetlenségi párt felé tolongani, melynek közepette ült
Barabás Béla. Sértő és meggyalázó irtózatos szavakat röpitettek feléje s
pillanatonként ugy látszott, mintha testi erőszakkal is meg akarnák
támadni s összetépni vagy a teremből kidobni törekednének. A
kormányelnök a nagy zaj, zavar és fejetlenség miatt nem olvashatott
tovább. Talán tiz perczig is eltartott a kinos jelenet. Az ellenzéket is
megdöbbentette Barabás minősithetetlen kitörése, de azért eléje és
körébe siettek sokan, hogy a tettleges bántalmazástól, a mitől tartani
lehetett, megmentsék.

A napilapok akkori közléseiben hosszan és részletesen le van irva a
kinos jelenet. De a leirásokban sok a tulzás, sok részlet el is van
hallgatva, sok részlet pedig nem elég pontossággal közölve. Másként szól
némileg a képviselőház naplója. Ezt hites gyorsirók jegyzik, fontosabb
tünetek leirását a képviselőház elnöksége is átnézi, azután
képviselőkből álló külön naplóbirálóbizottság is átvizsgálja, a mit hát
a Naplóba efféle dologról beletesznek vagy benthagynak, azt igazságnak
lehet és kell tekinteni.

Hogy az olvasó s kivált a jövő nemzedék a jelenetről némileg hű képet
rajzolhasson lelke elé, szórul-szóra közlöm itt a Napló leirásának egy
részét.

Barabás Béla szavainak közlése után igy folytatja a Napló:

»(Szünni nem akaró nagy mozgás és zaj a jobboldalon és a középen. Zajos
felkiáltások: Ki vele! Ki vele! Hazaáruló!)

Gróf Andrássy Tivadar: A képviselő ur már hazudott! Barabás hazug! Ki
vele! (Felkiáltások a jobboldalon: Hazaáruló! Gazember!)

Perczel Dezső: Aljasság!

Rakovszky István: Hazaáruló!

Kubinyi Géza: Hazaárulónak itt nincs helye!

Gróf Andrássy Tivadar: Hazaáruló gazember!«

Igy adja elő, igy irja le a Napló a felháborodás egyik zajos jelenetét.
Hangzottak e szavaknál erősebbek, durvábbak és sértőbbek is.
Folytatódott a szóbeli harcz a folyosókon is és pedig nem csupán Barabás
Béla ellen, hanem általánosságban az ellenzék s különösen a
függetlenségi pártnak amaz árnyalata ellen, mely a nemzeti
követelésekért inditott küzdelemben élénkebb részt vett. Ez inditott
engem főleg beszédem tartására.

Azt vettem észre ugyanis, hogy a vesztegetési kisérlet felbukkanása óta
a szabadelvü többség soraiban mindinkább szaporodtak azok a képviselők,
kiknek lelkében bizalmatlan, gyanakodó, gyülölködő, ellenséges indulat
kezdett támadni s naponként erősödni a függetlenségi párt harcziasabb
árnyalatai ellen. Voltak heves agyak e párton is, a kik gyakran
megfontolatlan szavakkal és cselekményekkel tüntek föl a parlament
szinterén. Se Széll Kálmán, se utána Khuen-Héderváry gróf mint
pártelnök, pártvezér és kormányelnök nem tüzelte ugyan személyes és
gyülölködő harczra táborát az ellenzék ellen, de akadhat s nem sokára
akadt is kormányelnök s többségi pártvezér, a ki még ettől se riad
vissza. S akkor kinos jelenetek s beláthatatlan zavarok szinhelyévé
alacsonyodik a magyar parlament.

Ezért vettem védelmembe Barabás Bélát, természetesen a nélkül, hogy
szavait és gondolatát helyeseltem volna. Az én ajkaimon és tollam hegyén
is csuszott ki gyakran igen erős szó és keserü gondolat a Habsburgok
ellen. Engem is gyakran felizgatott a nemzetnek közel négyszáz éves
habsburgi története, de a királyság intézményét, mint az alkotmánynak s
állami létünknek fontos és hatalmas részét, bántalmazni sohase láttam
czélszerünek. Erre most még nagy szüksége van nemzetünknek, valamint
arra is, hogy annak tekintélye sérthetetlen épségben álljon a világ
előtt.

A vihar egyébiránt gyorsan lecsillapodott s az esetnek semmi sulyos
következése nem lett. Néhány napig nem volt ülés s a szeptember 29-iki
ülésen napirend előtt fölszólalt Barabás Béla s mentségül és kérlelésül
előadta, hogy ő a legnagyobb foku lelki izgalomban tévedésből mondta:
nem hiszünk a királyi szónak. Ezt akarta mondani: »nem hisszük, hogy a
király szava«.

Barabás Béla érdekes közéleti egyéniség volt akkor, de se oly komolynak,
se oly fontosnak nem tartották a pártok, hogy szavait tovább
üzték-füzték volna. Az alaki mentségben megnyugodtak.

Beszédemet nagy figyelemmel és érdeklődéssel hallgatta a képviselőház s
végén a Napló szerint nagy tetszéssel jutalmazta.

Beszédem után a többség soraiból a kormánypártból fölállt gróf Andrássy
Gyula s ezt a határozati javaslatot terjesztette elő:

»A Ház a miniszterelnöknek a korona nevében tett fentebbi kijelentését
tudomásul veszi és ez ügyben további eljárást nem tart szükségesnek.«

A chlopy-i hadiparancsról azonban sok szó esett még a magyar
parlamentben a nemsokára alakult gróf Tisza István kormány alatt is.
Főleg azért, mert az osztrák államférfiak se hagyták nyugodni e kérdést.

Körber az osztrák kormányelnök az osztrák birodalmi tanácsban 1903. évi
szeptember 23-án igy nyilatkozott:

»Fölhatalmaztattunk annak a birodalmi tanács előtt való határozott
hangoztatására, hogy a hadsereg minden kérdésében Ausztria törvényes
befolyása tényleg megóvatik… A döntés már megtörtént; a legfőbb hadurnak
akarata az, hogy az osztrák-magyar monarkia hadserege olyan maradjon, a
milyen most. Közös és egységes.«

Igy beszélt a közös hadügyminiszter s igy az osztrák Urak-házának több
szónoka, a kik közül nem egy jogkörén és illetékességén kirugaszkodva,
Magyarország állami belügyét is birálatának körébe bevonszolta.

Mindez intés akart lenni és czélzatos beavatkozás ellenünk, nehogy a
magyarok azt higyjék, hogy a hadsereg kérdésében valaha nemzeti
törekvéseik sikerre jutnak.

A beszéd itt következik:


II.  A BESZÉD.


_A)_

(Ausztriában sulyos támadásokat intéznek Magyarország önálló állami léte
ellen s a többség mégis a magyar nemzeti ellenzéket támadja
szenvedélyesen. – Mit mondott Deák 1861-ben a királyról? – Mi a Hadur? –
A kolozsvári Nessi-ügy a zavarok kezdete. – A kormány igéretei üres
hitegetések. – A többség nem teljesiti kötelességét.)

T. Képviselőház! Lehető röviden és higgadtan akarok a fennforgó
kérdésekhez szólani, de mielőtt azt tenném, a legközelebb mult ülés
némely jelenetére kell visszatérnem.

A legközelebb mult országos ülésen a parlament többségének részéről
valóságos szenvedélyes kitörésnek voltunk itt tanui, sőt nemcsak tanui,
hanem részesei, tárgyai is. Ezt én akkor se értettem, de most, miután
néhány nap eltelt és tünődtem felette, még kevésbbé értem. Sértésre
sértés szokott lenni a felelet. De mi a helyzet most, a melyben nekünk
sértést kell, fájdalom, tapasztalnunk és eltűrnünk? A felelet az, hogy
Ausztriának legmagasabb és magas politikai körei egyenes, bevallott
sulyos támadásokat intéznek egyik napról a másikra Magyarország
önállása, alkotmánya és nemzeti léte ellen.

A mikor ez a nyilt sértés, melynek valóságát önök is beismerik, melynek
valóságát nem tagadja senki, melylyel az osztrákok még dicsekszenek is
(Ugy van! a szélsőbaloldalon), mikor ez a sértés oly nyilvánvaló, nagy
és érzékeny, akkor a többség szenvedélyes kitörésekre ragadtatja magát,
de ki ellen, mi ellen? Azok ellen, a kik sértik a nemzet alkotmányát?
Nem, hanem az ellen a párt és annak férfiai ellen, a kik védelmezik a
nemzet jogait, becsületét és érdekeit. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ez
történt a legközelebb mult ülésen. Már most – bocsánatot kérek, ha
fejtegetem ezt a tárgyat – ha azok, a kiknek mi törekszünk jobb belátást
nyujtani, sőt jobb belátást rájuk erőszakolni, ha másként nem lehet, ha
azok látják ezt a jelenetet a magyar törvényhozásban, micsoda
következtetést vonnak le abból? Azt a következtetést, a melyet józan
észszel levonhatnak és a mely nem egyéb, mint hogy ők, amaz osztrák
hatalmi körök, azt a sértő hadjáratot ellenünk tovább is folytathatják.
(Igaz! Ugy van!)

Kubik Béla: A többség támogatásával.

Vészi József: Meg is tették az urakházában!

Mert a magyar törvényhozás többségéről – lehet, hogy hamis – nem helyes
és téves alapon azt vélhetik, hogy a legjobb szövetségeseket találták
benne erre a sértő hadjáratra. (Igaz! Ugy van!)

Felhozták önök, felhozták lapjaik, hogy a király személye ellen történt
sértés. Bocsánatot kérek, ha a király személyét és egyéniségét sértené
valaki ok nélkül, higgadt vérrel, akkor nemcsak önök feladata volna a
király személyét és egyéniségét megvédelmezni. Ott lennénk akkor mi is!
(Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Hanem a királyról, mint államfőről, mint
államférfiuról beszélni, nem példátlan dolog, bármint őrködjék is az
elnöki tekintély ebben a kérdésben. Hivatkozhatom e tekintetben olyan
előzetes esetre, a mely e parlamentben történt és a mely előtt talán
önök is kénytelenek lesznek meghajolni akarva, nem akarva. (Halljuk!
Halljuk!)

Nem kisebb ember volt, mint Deák Ferencz, a ki 1861 junius 12-ikén
szóról-szóra ezt mondta az országgyülésen: »nézetem szerint legnagyobb
bajunk épen az, hogy maga ő Felsége nem tudja gyakran, mit kelljen
cselekednie az alkotmányosság és törvényesség teljes, tökéletes
visszaállitására«. (Derültség és zaj jobbfelől.)

Bocsánatot kérek, ezt Deák Ferencz mondta ő Felségéről 1861 junius
12-ikén. Már most hasonlitsuk csak ezt össze azzal a szóval, a melyet
Barabás Béla képviselőtársam ejtett ki, nagyon gyenge másolat erről.
(Élénk mozgás és zaj jobbfelől. Halljuk! Halljuk!)

Örülnöm kell, t. Ház, ennek a kétkedésnek, mert rákényszerit arra, hogy
további bizonyitásokba bocsátkozzam. (Halljuk! Halljuk!)

A mi Barabás Béla t. képviselőtársam ajkán kicsuszott, olyan mondás, a
mely, fájdalom, 375 esztendő óta mindig igaz, ha ki nem mondjuk is.
(Mozgás jobbfelől). Olyan mondás, a melyet a nemzetnek igaz hazafiai ugy
a multban, mint a jelenben…

Gróf Tisza István: A jelenben is?

… mindig éreztek és fájdalom, olyan idők mutatkoznak, hogy a közel
jövőben is mindenkinek éreznie kell és igazságnak kell tartania. El van
intézve ez a dolog alakilag. De vajjon, ha mi azt mondanók, hogy a
Chlopyban kibocsátott királyi szóban nem hiszünk, nem megtisztelnők-e
ezzel igazán a magyar királyt? (Élénk helyeslés és taps a
szélsőbaloldalon.) Mert én magam, akármi következzék is, bár semmi
tragikum nem fog következni, a chlopy-i királyi szónak nem hiszek, azt
valónak el nem fogadom, a magyar közjog és a magyar hazafiság alapján.
(Élénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.)

Mi történt ugyanis most az utóbbi időben? Ugy a chlopy-i nyilt parancs,
mint az a manifesztum, a mely legfelsőbb királyi aláirással Magyarország
volt és lehető miniszterelnökéhez intéztetett, az a királyi szó, vagy az
a legfőbb fejedelmi szó, mert hiszen magyar királyi szónak a chlopy-i
parancsot el sem fogadhatjuk, az a fejedelmi szó mereven, a maga ősi
történelmi nyerseségében a birodalmi egység álláspontján áll, a
birodalmi egység álláspontjáról Magyarország ellen, a magyar
országgyülésen nyilvánuló nemzeti törekvések ellen nyilvánul, e nemzeti
törekvések elé áttörhetetlen falat akar állitani, átléphetetlen gátat
akar emelni, még pedig a birodalom egységének érinthetetlen, szent és
sérthetetlen intézményében. Ez sem több, sem kevesebb. Igy magyarázta
ezt Ausztria miniszterelnöke is az osztrák törvényhozásban.

Báró Kaas Ivor: Tegnap ujra!

De nemcsak miniszterelnöke, hanem az osztrák törvényhozás jelentősebb
államférfiai is, az osztrák parlamentnek és az urakházának kiváló
politikusai, Ausztria legmagasabb állami méltóságainak viselői mind igy
magyarázták azt.

Ivánka Oszkár: Majd megfelel reá a magyar miniszterelnök!

Magyar miniszterium? Hol van az? Tessék megmutatni! (Derültség, zaj.
Elnök csenget.) Néhány jámbor jó hazafit látok ugyan a miniszteri
székeken, kormányt azonban, a mely Magyarország hatalmát képviseli, a
magyar nemzet törekvéseit és érzelmeit megvédelmezni tudja vagy azt
megvédelmezni akarná, én nem látok. (Élénk helyeslés a
szélsőbaloldalon.)

Már most a birodalmi egység alapjára helyezkedett a fejedelem, a ki
egyuttal magyar király is és az általunk ugynevezett »rég elmult
birodalmi egység« alapjára, fundamentumára helyezkedett Ausztria
törvényhozása is.

A mi az ő tényük, az az ő tényük, annak a birálatába bele nem
bocsátkozhatunk, de én valami nagyon mélyen, részletesen belebocsátkozni
nem is akarok, mert a hogy én meg nem engedem, hogy Ausztria
országgyülése a mi dolgaink felett tárgyaljon, ugy nem akarok én az ő
dolgaik felett tárgyalni. Ausztria törvényhozását feleletre nem
vonhatjuk, az osztrák császárt feleletre nem vonhatjuk, a legfőbb
hadurat sem vonhatjuk feleletre, a mely egyébiránt olyan képzeleti
állami intézmény, a melyet mi sem nem ismerünk, sem életmüködését
tekintve, nyugodtan el nem fogadhatunk.

Rákosi Viktor: Csak Zalán futásából és Ipolyi mitologiájából ismerjük!

Ezt a mi képzelődő költőink találták ki valamikor, Ausztria aztán a szót
megtanulta és csinált a repülő szóból először eszmét, az eszméből
propagandát, a propagandából intézményt és az intézményből Magyarország
alkotmányának valóságos megsemmisitését. (Ugy van! a szélsőbaloldalon!)
Feleletre nem vonhatjuk, én tehát valami részletes birálatába annak a
chlopy-i rendeletnek nem bocsátkozom, hanem fölvetem azt a kérdést, hogy
miképen jutottunk mi el Chlopyhoz? (Derültség.) És mikor ezt a
szerencsétlen, ezt a kálvária-utat rajzolom le, a mely minket Chlopyhoz
vezetett, akkor alkotmányos jogomban vagyok, mert akkor a magyar
kormánynak és – bocsássanak meg önök – a magyar parlament többségének
eljárását fogom itt ismertetni. (Halljuk! Halljuk!) Mert annyi előttem
bizonyos, hogy Chlopyhoz is az engedelmet a mi parlamentünk többsége, a
mi kormányunk adta meg. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.)

Hogy jutottunk mi a mai helyzethez? Lássuk csak, mert ebből nagyon sok
tanulságot lehet vonni arra nézve, hogy mit csináltunk és arra nézve,
hogy legközelebb mit fogunk csinálni. Nemzeti ünnepet tartottunk (Mozgás
jobbfelől) és itt ne méltóztassanak előre feltenni magukban, hogy talán
unni fogják magukat, mert rövid leszek, – nemzeti ünnepet tartottunk
Kolozsvárott; olyan királyunk emlékét dicsőitettük ott, a ki nem is
tartozott a ma uralkodó családhoz. Szobrot emeltünk neki a nemzet
pénzéből és lelkesedéséből. És ennél a nemzeti ünnepélynél egyik magyar
képviselő polgári ruhában az ott jelenlévő közönséggel együtt azt
énekelte, hogy »Isten áldd meg a magyart«. Erről a képviselőről
Magyarország katonai kormánya felfedezte, hogy tartalékos tiszt. Ezt a
képviselőt tehát – mondják – ezért törvényszék elé akarták állitani és a
hadsereg, a honvédség kötelékéből becstelenül elkergetni. (Mozgás
jobbfelől.)

Pap Zoltán: Elhisszük, hogy ez fáj önöknek!

Olay Lajos: Szégyen, gyalázata ez a magyar parlamentnek!

Bocsánatot kérek, a megtörtént dolgot önök sem elnevetni, sem elvitatni
nem tudják, még leszavazni sem. Ez megtörtént dolog. (Zaj a
jobboldalon.)

Ha akkor az országnak tisztelt kormánya és a parlamentnek t. többsége a
nemzet érzelmeinek tiszteletét a legelemibb erélylyel megköveteli, ha
megáll a mellett, hogy nem engedi ennek az esetnek katonai törvényszék
elé való hurczolását, hát akkor az állapot, a mely ebben a parlamentben
8–9 hónap óta folyik, meg sem kezdődött volna.

Hanem mikor azt láttuk, mikor a nemzet, mely érzelmeiben és
törekvéseiben mögöttünk áll, látta azt, hogy a legegyszerübb, a
legközvetlenebb, a legszentebb nemzeti érzés megnyilatkozásában
országgyülési képviselőt büntetnek, zaklatnak, zavarnak ily módon és
teszik ezt alkotmányosan elismert hatóságok, kormányok, hadügyi
vezetések, honvédelmi miniszterek és a hadseregi törvényszék, mikor mi
ezt láttuk, akkor azt mondtuk: mit, hát ennek a nemzetnek érzését,
törekvéseit, önérzetét, multját, jövőjét annyiba se veszik a most
fennálló, az alkotmány által elismert és biztositott állami és hadi
intézmények, hogy ilyen durva, ilyen borzasztó sértéssel szemben
megőriznék a nemzet érdekét és becsületét? Akkor azt mondtuk magunkban:
ezzel a kormánynyal és katonai uralommal szemben pedig visszavonulunk a
mi alkotmányos jogaink megrendithetetlen fundamentumára és ezen
fundamentumon ennek a kormánynak mi ujonczot többé nem adunk mindaddig,
a mig a nemzet megsértett érdekei és megsértett érzelmei orvoslást nem
találnak. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.)

Pap Zoltán: Most sem fogunk adni!

Kis dologról volt akkor szó a nagy egész szempontjából. Teljesitette-e a
kormány és a többség a maga kötelességét, a mely a legkisebb, legelemibb
és a mellett szép kötelesség? Nem teljesitette! Hallgatott és hagyott
minket küzködni a nemzet önérzetének és becsületének védelmében. Sőt
nemcsak hagyott, hanem ellenünk dolgozott, legalább a kormány
mindenesetre.

Igy kezdődött az a történet, a melynek ma közepén vagyunk és a mely
innen-onnan 9–10 hónap óta folyik.

Tovább megyek. A kormány ezen esztendőnek január vagy február hónapjában
bizonyos nagy engedményekkel állott elő, volt azok között katonai
perrendtartás, a czimereknek – nem tudom én – miféle kijavitása, a
katonai oktatásba a magyarságnak egy kis százalékkal nagyobb arányban
való behozatala, a magyar honosságu tiszteknek a magyar ezredekhez való
visszahelyezése stb. Ilyen igéretekkel állott elő a kormány és azokat
engedményeknek nevezte. Én akkor sem hittem ezekben; ki is jelentettem
itt a Házban a volt miniszterelnök urnak, hogy őt ezen igéretei alól
felmentem, mert azok közül egy sem fog teljesülni. És, t. képviselőház,
azóta tiz hónap mult el. Kérdem: teljesült-e egy is ezek közül? (Ugy
van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Tett-e komolyan kisérletet a kormány
vagy a többség arra nézve, hogy azok közül, a miket a kormány az
uralkodó nevében itt az országgyülésen nyiltan megigért, valami
teljesedésbe menjen? (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Nem!) Hiszen tiz
hónap telt el azóta! Pedig, t. képviselőház, ez is királyi szó volt,
felelős miniszterium által ünnepélyesen kijelentve. Hát történt valami?
Nem történt semmi.

Ebből mi, fájdalom, alaposan következtethettük azt, a mi e nemzettel
századok óta százszor megtörtént, hogy t. i. az időleges bajok időleges
elháritására tesznek ugyan igéreteket a trón közeléből, de azon elszánt
elhatározással, hogy azok, ha a nemzet érdekében vannak, meg nem
tartatnak. (Élénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.) Nemcsak hittem
ezt, hanem itt a Házban ki is jelentettem, hogy ez igy fog történni; és
igy is történt.

Már most, t. képviselőház, mikor én a kormány mulasztásáról és a többség
hibás politikájáról beszélek, lehetetlen fel nem tennem azt a kérdést,
hogy ebben a helyzetben – a mikor a régi kormány elment és utána jött
másik, természetesen még az elsőnél is rosszabb kormány, (Derültség.) és
a mikor belejutottunk abba a helyzetbe, hogy nincs is kormányunk, a
királyi szó mellett nincs felelős miniszterium, a mikor az ország
ügyeivel nem törődnek a miniszter urak, mert nem tudják, hogy ma vagy
holnap lesznek-e még miniszter urak, – mondom, t. képviselőház, ebben a
helyzetben fel kell vetnem azt a kérdést, hogy tiz hónap óta mit csinált
a t. többség? Mit csinált? Mert ahhoz a helyzethez, a melyben vagyunk,
hozzászólt az ellenzék, hozzászóltak az ország törvényhatóságai, nap-nap
után hozzászólt a sajtó, mindenkinek volt nézete, törekvése,
megállapodása; ellenben a t. többség tiz hónap óta mit csinált?

Pichler Győző: Veszekedett, hogy ki legyen a jegyző. (Élénk derültség.)

Kérdem, t. képviselőház, mit csinált a többség, az országgyülésnek az a
pártja, a mely mégis első sorban felelős mindazért, a mi történik,
mindazért, a mit e nemzet javára vagy ellenére intéznek és a mely
felelős a mulasztásokért is? Folytonosan azt mondották, hogy programmon
és megállapodáson dolgoznak.

Báró Kaas Ivor: Hieronymi, Tisza, Andrássy! A nagy szónokok a katonai
vitában!

Én is figyelemmel kisértem a többség magatartását, összejött a többség
nagyon gyakran értekezletre; legutóbb, talán tegnap is tartott
értekezletet, ha igaz, mert én már most a többség szavának sem hiszek.
És mit csinált a többség ezen értekezleten? Roppant gonddal,
államférfiui bölcseséggel mindig a felett tanakodott, hogy mit türjön el
továbbra is, és hogy mit ne csináljon; mert hogy mit csináljon azokkal
az u. n. áramlatokkal szemben, akár innen jönnek, akár Chlopyból, arról
még eddig a többség nem határozott, abban meg nem állapodott soha, vagy
ha megállapodott, azt gondosan eltitkolta a nemzet előtt. (Ugy van! a
szélsőbaloldalon.) Már most a többség ma is ott van. Tegnap, ugy olvasom
a hirlapokból, kiküldött nagybizottságot, hogy az jelöljön ki
kisbizottságot, (Derültség a szélsőbaloldalon) az a kis bizottság
tanácskozzék a felett, hogy minő javaslatot készitsen a többség számára;
de hogy mikor lesz ebből valóság, mikor lesz ebből programm, mikor lesz
többségi megállapodás, mikor lesz nemzeti- vagy kormányprogramm, arról
még tegnap semmit se tudtak. Mikor a nemzet azt látja, hogy jogainak,
érdekeinek és becsületének nagy kincse ilyen bölcs kezekbe van letéve,
(Élénk derültség a szélsőbaloldalon), a mely kezek meg nem mozdulnak
semmi irányban, a mely kezek csak arra intenek gondosan: türjetek,
türjetek és megint csak türjetek, nézzetek el, hallgassatok el mindent,
akárhonnan jön, akár Chlopyból, akár a Reichsratból; mikor a nemzet ezt
látja: nem tartják-e önök egészen természetesnek, az emberi természetnek
és a nemzetek lélektanának összes ösztöneiből nem látják-e jogosultnak,
hogy a nemzet törvényhatóságai azt mondják: Ilyen kormány kezébe adót
nem adunk, ujonczot nem szavazunk meg!? (Élénk tetszés, helyeslés és
taps a szélsőbaloldalon.)

Ezt a nemzetet az élő nemzetek minden becsüléséből ki kellene zárni, ha
a nemzet, a mikor tiz hónap óta látja, hogy a kormánynak és a többségnek
ilyen a magaviselete, ilyen módon nem adna hangot tiltakozásának és
ellenzésének. Azonban a nemzet rögtön jóváteheti azt, a mi látszólag az
országnak, az államnak érdeke ellen van, rögtön kész is, hajlandó is
jóvátenni, mert hazafiság vezeti őt.

De hiszen nemcsak a nemzet vont le következtetést a kormányoknak és a
többségnek a magaviseletéből, hanem következtetést vontak le a magyar
nemzet önállóságának öröklött ellenségei is. Következtetéseket vontak le
a birodalmi egységnek régóta szunnyadó, de egészen el nem aludt hivei. S
azok a következtetések Chlopyhoz vezettek és a birodalmi tanács
tárgyalásaihoz. Azok a következtetések abból indultak ki, hogy: nini,
hát hiszen mi akármit követelünk, akármit mondunk, akármit cselekszünk
vagy nem cselekszünk, a magyar kormány és a magyar parlament többsége
eltür mindent, fel nem támad semmi ellen, még csak tiltakozó szava
sincsen senkinek a pártban. Ezzel a nemzettel tehetünk mindent, mert
törvényhozása eltür mindent. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ez a
chlopy-i hadiparancsnak az eredete. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) A
szándék megvolt rá odafenn, az engedelmet megadta rá a magyar kormány és
a magyar törvényhozás. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.)


_B)_

(A nagy egész. – A kényszeritett birodalmi egység. – Deák nézete. – A
többség mulasztása a bajok főoka. – A hadseregnek németesitése és
osztrák császárositása 36 év óta erősebben folyik, mint azelőtt.)

Már most az a chlopy-i hadiparancs a nagy egészről beszél, pedig az az
egész, ha egész, sem nagy. (Derültség a szélsőbaloldalon.) Semmi esetre
sem erős és nem hatalmas; de nem is egész. De nem is uj az eszme. Ne
méltóztassék azt hinni, hogy ezt a nagy egészet Chlopyban fedezték fel.

Thaly Kálmán: Már V. Károly felfedezte!

Régi dolog ez, sok százados; de legközelebb 1861-ben is ezzel jöttek a
törvényhozás elé.

1861-ben a kényszeritett birodalmi egység felett, a felett, a mit
Chlopyból dicsőitettek és törvényként ránk parancsolni akartak, folyt a
vita; és akkor – megint nem Perczel Dezső t. képviselőtársamra
hivatkozom, bár jobban szeretnék rá hivatkozni, hanem egyik volt
kartársára, Deák Ferenczre, (Derültség a szélsőbaloldalon. Mozgás jobb
felől), a ki erre a kényszeritett birodalmi egységre, vagyis a chlopy-i
hadiparancsra vonatkozólag 1861. évi augusztus 8-ikán ezeket mondta, az
erőszakolt közös birodalmi egységről szólván (olvassa): »Fogja-e az
ország szivesen védeni és támogatni azon állapotot, a melyet keserü
érzelmekkel tür? Nem fog-e örülni minden veszélynek s minden bajnak, a
mely az egészet fenyegetve neki reményt nyujt arra, hogy talán
szabadulhat azon lánczoktól, a melyek akarata ellen másokhoz kötötték?«
Tehát szerinte örülni fog az ország minden veszedelemnek és bajnak, a
mely azon »nagy egész«-et éri. – (Olvassa): »Erős és hatalmas volna-e a
birodalom a népnek ilyen érzelmei mellett és azon szorosabb, de
kényszeritett kapcsolat mellett, a mely az országban ilyen érzelmeket
támaszt; jobban és könnyebben lehetne-e kormányozni, mint a tágabb, de
önkéntes egyesülés mellett, a mely senkinek nem fáj és a melyet a nemzet
jogaival és alkotmányával megférőnek tekint?« (Helyeslés a
szélsőbaloldalon.)

Tehát Deák Ferencz felvetette akkor azt a kérdést, hogy ilyen, a nemzet
fájdalmas érzése által fogadott és kisért erőszakos egység mellett
könnyü lesz-e majd az ugynevezett birodalmat kormányozni?

Hát én erre a kérdésre a feleletet a miniszterelnök urtól várom: hogy ő
könnyen kormányoz-e. (Élénk derültség a szélsőbaloldalon.) De várom
Ausztria törvényhozásától és kormányának elnökétől is, vajjon nem ott
vagyunk-e, hogy bizonyos birodalmi egységet erőszakolnak reánk, – most
ugyan csupán csak a külügyi diplomáczia és hadsereg keretében, de hát
hiszen szerintük az a kettő minden – (Felkiáltások a szélsőbaloldalon:
És a vámközösségben!) és vajjon ilyen kényszeritett egység mellett
könnyen tudják-e kormányozni Ausztriát? És könnyen tudják-e kormányozni
Magyarországot? És nem fenyeget-e bennünket olyan idő, a midőn
egyáltalában nem tudják majd kormányozni sem Ausztriát, sem
Magyarországot? (Ugy van! a szélsőbaloldalon.)

A nagy egész? A nagy egészről a mi alkotmányunk nem tud semmit. Előttünk
pedig más szentirás nincs, mint a mi alkotmányunk (Élénk helyeslés és
taps a szélsőbaloldalon) és annak az alkotmánynak magyarázására és annak
az alkotmánynak fentartására mi épen olyan jogosultaknak érezzük
magunkat, mint ennek az országnak és Ausztriának akár külön, akár közös
feje, (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon) és e tekintetben semmi
királyi, ország-fejedelmi és császári és legfőbb haduri magyarázatot mi
kényszeritőleg el nem fogadunk. (Élénk helyeslés és taps a
szélsőbaloldalon.)

Ha már most kiváncsiságból megnézzük – mert hiszen alkotmányjogilag és
közjogilag mi voltaképen nem vagyunk kénytelenek a fejünket törni a
felett, hogy Ausztria törvényhozásában miként beszélnek rólunk, de a
gyakorlati élet szempontjából nekünk mégis foglalkoznunk kell vele, ha
nem is e törvényhozásban, de általában közéletünk egész mezején
mindenütt, tehát ha megnézzük, hogy a mi szövetséges társunk: Ausztria,
az ugynevezett közös birodalomnak ama másik államterülete, mikép
vélekedik mirólunk és minő törekvései vannak velünk szemben; (Ugy van! a
szélsőbaloldalon) mondom, ha megnézzük, hogy Ausztria kormányának és
törvényhozásának mik a törekvéseik: mit látunk? Ha azok a törekvések
csak az ő törekvéseik volnának, nem sok gondot okoznának nekünk. Az ő
jogukkal szemben áll a mi jogunk, az ő hatalmukkal szemben áll a mi
hatalmunk. Hanem mikor mi azt látjuk, hogy alkotmányos királyunk, a mi
államunk legfőbb intézménye azokhoz hajlandó, vagy ha nem is a
királyunk, de a legfőbb hadur őket támogatja, nekik szolgáltat erőt,
dicsőséget és befolyást mi ellenünk; akkor igenis, fájdalom, érdekünkben
is áll és érdekünk jogunkká teszi, hogy ezt a kérdést szó nélkül ne
hagyjuk. És mit akarnak önök, t. kormány és t. többség? Azt akarják: mi
védelmezzük meg velük szemben, csupán csak mi egyedül, a magyar nemzet
érdekeit és jogát? Azt hiszik önök, hogy ez első sorban nem az önök
feladata és kötelessége?

Báró Kaas Ivor: Azt hiszik!

Mi törekszünk azokat megvédelmezni, igenis, de nekünk, fájdalom, az a
helyzetünk, hogy nekünk első sorban önök ellen kell azokat
megvédelmezni, (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon) bizony, fájdalom,
csak másodsorban azok ellen, kik közvetlenül egyenesen intézik a
támadást, mert azok számára a bátorságot a nemzet és a jog örökös
sértéséhez Magyarország kormányának, valamennyi többségének lanyhasága,
tehetetlensége szolgáltatja. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.)

Mi történt? Mondom, nem fogadom el illetékesnek sem az osztrák
honvédelmi miniszternek, sem az osztrák miniszterelnöknek tegnapi
fejtegetéseit, sem a többi nagyméltóságnak az osztrák urakházában és
birodalmi tanácsban való fejtegetéseit, de bizonyos, hogy a helyzet
odáig jutott, hogy az osztrák törvényhozás jogot érez ahhoz, hogy ő a
magyar törvényhozás fölött fennhatóságot gyakoroljon. Jogot érez ahhoz,
hogy a magyar parlament törekvései felett birálatot gyakoroljon, jogot
érez ahhoz, hogy kimondja: ezeket a törekvéseket nem fogadom el, ezeket
a törekvéseket pedig elfogadom. Ezt lehet arrogancziának mondani, de ez
nem csupán arroganczia. Ez a régi történelmi viszonynak megujulása, a
mely Magyarország jogait, alkotmányát és önállóságát itthon, házi
használatra megengedte, (Ugy van! a szélsőbaloldalon), de a mikor a
világba ki kellett lépni, a mikor az ajtó elé kellett állani, akkor a
magyar jogokra, alkotmányra és önállóságra azt mondta: Azt pedig meg nem
engedjük.

A Reichsratban ugy beszélnek, az osztrák törvényhozás mindkét házában
ugy beszélnek a miniszterek, miniszterelnök és mások, mintha ők volnának
a »nagy egésznek« törvényhozása, mi pedig csak egy külön országnak vagy
tartománynak tanácskozó testülete. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon:
Provinczia!) A látszat ez, de, fájdalom, e pillanatban a valóság is.
(Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ezt türnünk nekünk nem lehet. De ez meg
sem változik mindaddig, mig Magyarország kormánya és törvényhozásának
többsége talpra nem áll és az országnak és nemzetnek jogait és érdekeit
a végletekig nem törekszik megvédelmezni.

Azt mondják önök – fájdalom, sok igazság van benne – hogy ebben az áldás
nélkül való küzdelemben a nemzet sokat szenved, az ország érdekei
elhanyagoltatnak, közgazdasági életünk pang, a jólét csökken, az állami
terheket alig lehet tovább elviselni.

Báró Kaas Ivor: Tehát adjuk el Magyarországot! Legyen pénzünk! (Mozgás.)

De mindez az állapot azért van – és ez a nemzetnek sok százados
tapasztalása – mert a nemzet törvényhozása és vezető férfiai időnként
megengedték Ausztriának és Ausztria államférfiainak a hatalmaskodást
Magyarországon. Tessék azt a hatalmaskodást visszautasitani,
méltóztassék erre nézve velünk kezet fogni; (Ugy van!) akkor majd mindez
a sok aj-baj elenyészik, a nemzetet fenyegető veszélyek és károk is
elmaradnak. De csakis ezzel mulnak el és mással el nem mulnak. (Ugy van!
a szélsőbaloldalon.)

T. Ház! Ez idő szerint, fájdalom, a többségben a nemzetnek vezére nincs.
(Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Fájdalom; hiszen nem minden kor szüli meg
azt a nagy férfiut, a melyre minden kornak szüksége volna nálunk. E kor
épen nagyon meddő volt e tekintetben; mert a többségben a nemzetnek
vezérférfiai nincsenek. De ezt a hiányt meglehetősen lehetne pótolni, ha
a többség férfiai nem az egymás ellen való küzdelemben emésztenék
erejüket; ha a többség férfiai minden személyes érdeket és hatalmi
vágyat leküzdve, találnának legalább egyetlenegy eszmét, egyetlenegy
érzést, a melyben maguk közt is, de velünk is találkoznának. Itt az
eszme: Magyarország alkotmányának megvédelmezése (Ugy van! a
szélsőbaloldalon); itt az érzés: a nemzet becsületének megmentése.
(Élénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.) Ha önök még ebben sem
tudnak egyetérteni maguk közt, ha önök akkor is, midőn mi ezt a kettőt
védelmezzük, velünk szemben ellenkező álláspontra lépnek, akkor ne
kárhoztassák önök se Körbert, se Chlopyt. Akkor ők cselekszik azt, a mit
a nemzetnek önzése ilyen esetben cselekedni szokott, kizsákmányolják a
helyzetet, tönkreteszik a szövetségestársat, uralkodnak felette, a mikor
pedig ehhez joguk nem volna. Körberék szavát, mikor ők azt mondják, hogy
a hadsereg minden változtatásához az ő beleegyezésüknek kell
hozzájárulnia, én elméletileg nem ostromlom, elméletileg e szavak
helyességét kénytelen vagyok elismerni, de miért? Egységes hadsereg
sohasem volt. Csak egységesnek mondották. Midőn a mai hadsereg
megalapittatott, 1867-ben és 68-ban: akkor – ismerem az akkori
vezetőférfiak gondolkozását – ők ugy gondolkoztak: azért, hogy
Ausztriával valamelyes kiegyezésre juthassunk, a nemzetet további
tönkrejutástól megmentsük, ám ne érintsük a hadseregnek akkor fennálló
szervezetét, hanem hozzuk be az általános védkötelezettséget, a
hadsereget tegyük nemzeti hadsereggé, a mi az osztrák hadsereg sohasem
volt, sem egészében, sem részeiben. Ha a nemzet a maga egészében, a
nemzet értelmes ifjusága a maga buzgó lelkesedésében – mert általános
védkötelezettség lesz – résztvesz abban a hadseregben, önként, magától,
nemzetivé válik Magyarország hadserege. Ez volt akkor, 1867-ben és
68-ban a vezető államférfiak nézete.

36 esztendő telt el és bekövetkezett-e ez? Az osztrák hadsereg
történetének alaposabb ismerői, mint én, ezer érvet tudnának felhozni
arra, hogy a mióta u. n. általános védkötelezettség alapján a nemzet
minden rétege, minden eleme bejutott a hadseregbe, azóta annak a
hadseregnek germánizáczióját, császárivá tételét, birodalmi egységre
való alkalmasságát ezerszerte jobban erőltetik a hadsereg körében a
tisztikar, a vezérlet és vezénylet és a belszervezet intézői, mint az
valaha azelőtt, 1848 előtt történt. Ugy hogy daczára annak, hogy a
magyarság, a magyar nemzet fiai sokkal nagyobb tömegben vannak a
hadseregben, mint azelőtt, az a hadsereg ma sokkal kevésbbé nemzeti és
sokkal kevésbbé tiszteli a magyarság sajátságait, érdekeit és
becsületét, mint tisztelte régebben, a mikor még nem volt általános
hadkötelezettség. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Akkor az volt a
nemzet vezető férfiainak nézete, a mint mondtam; 35 esztendő története
élénk, fájdalmas bizonyságot szolgáltat a mellett, hogy ők ebben a
jogos, szép feltevésükben csalódtak és hogy a hadsereg szervezete,
vezérlete és vezénylete Magyarország hadseregét is, Magyarország
kontingensét is idegenné, németté, császárivá, birodalmi egységre
alkalmassá tette. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.)

Harminczöt esztendő tapasztalata ez. Álljon elő önök közül az, a ki
tagadni meri. Hiszen még az u. n. leglojálisabb, legmértékletesebb
nyilatkozatokban is, mint az Andrássy Gyuláé, Tisza Istváné, mindenütt
ott van, hogy elismerjük – nem tudom, hozzátették-e, hogy fájdalmasan
ismerik el, (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Nem tették!) – elismerik,
hogy nemzetünk szellemének a hadseregben való meggyökerezését illetőleg
sok kivánni valónk van, abban a tekintetben még reformokra van szükség,
de a mint ezt vagy azt most megcsináljuk és türelemmel várunk, megjön
magától önként.

Nem jön meg! A kit harminczöt esztendő szomoru tapasztalata e
feltevéséből ki nem ábránditott, az nem alkalmas arra, hogy a nemzet
törvényhozója legyen. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) A kit pedig
kiábránditott, mert ki kellett ábránditania, és mégis azzal áll elő,
hogy a nemzet érdekei lassankint maguktól valósulnak meg a hadsereg
szervezetében, az ámitó. (Élénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.)

Minthogy mi sem vakok, sem elbódultak, sem ámitók, sem ámitottak lenni
nem akarunk, minthogy a harminczöt esztendős keserü tapasztalás
juttatott arra a komoly, szigoru, fatális elhatározásra, a melyben
vagyunk és a melyben megmaradunk, (Igaz! Ugy van! Megmaradunk! a
szélsőbaloldalon), ennélfogva mi ragaszkodunk a nemzetnek ama jogaihoz,
melyeket tiz hónap óta hangoztatunk, a melyekért küzdünk és fogunk
küzdeni mindaddig, a mig nem győzünk vagy a mig a végső kimerültség
erőnket el nem veszi; és bárminő ellenkező, hézagos programmal vagy
bármely kecsegtető, de üres szavakból álló igéretekkel jőjjön is ez a
kormány vagy más kormány: mi küzdelmünk kötelességét fogjuk teljesiteni.
(Élénk éljenzés és taps a szélsőbaloldalon. Szónokot számosan üdvözlik.
Felkiáltások: Öt percz szünetet kérünk! Halljuk! Halljuk! a
jobboldalon.)




A KILENCZES BIZOTTSÁG.

(A Széll és a gróf Khuen-Héderváry-kormányok alatt folyt hadügyi viták.
– A kilenczes bizottság tagjai. – Javaslata. – Gróf Tisza István
módositásai. – A javaslat sorsa.)

Több országgyülési beszédemben emlitem a szabadelvü-párt kilenczes
bizottságát s annak katonai programmját. Emlitem például az 1904-ik évre
szóló ujonczajánlási törvényjavaslatról tartott beszédemben is, melyet
1904. évi január 28-án mondtam el. Hogy a kilenczes bizottságra való
hivatkozásomat az olvasó teljesen megértse: e bizottság történetére ki
kell terjeszkednem.

A nemzetnek a hadügy terén s a hadsereg kérdéseiben fennálló jogos
követelései fölött az 1902-ik év végén indultak meg az élénkebb
országgyülési tárgyalások. Széll Kálmán kormánya alatt indultak s
szakadatlanul tartottak e kormány lemondásáig. Sőt a vita a kormánypárt
és az ellenzék közt folyton élénkebbé és zajosabbá vált amaz
elviselhetetlennek mutatkozó teher miatt, melyet a hadsereg létszámának
és ellátási költségének emelése rakott volna a nemzet vállaira s melynek
ellenértékeként a kormány a hadseregben a legkisebb nemzeti vivmány
megszerzésére se volt hajlandó vagy képes. Fokozta a viták hevét az a
körülmény, hogy a nemzet egész társadalma lázasan figyelt rá s igen sok
és igen nagyszámu vidéki küldöttség jött a fővárosba a kormányt kérni s
az ellenzéket nemes küzdelmében buzditani.

A Széll-kormány után következő gróf Khuen-Héderváry kormány alatt is
hasonló hévvel folyt a nemzeti követelésekért a parlamenti harcz. Sőt
ezt még elkeseritette a vesztegetési ügy. E kormány nem volt hosszu
életü, már augusztus 10-ikén beadta lemondását. Az ügyeket azonban
tovább vezette, mert se gyorsan, se könnyedén nem lehetett uj kormányt
alakitani. Közbejött szeptember 16-án a chlopy-i hadiparancs is, mely a
nemzetet még jobban elkeserité.

Az uj kabinet megalakitásának vesződségei közt mind az udvarnak, mind a
kormányköröknek megállapodása az lett, hogy a kormány és kormányzás
élére gróf Tisza Istvánt, a szabadelvü kormánypártnak s többségnek egyik
ifjabb, jelentékeny tehetségü és tekintélyü vezéralakját kell állitani.
Gróf Tiszának is feladata leendett a katonai terhek sulyos emelése s ő
se bizhatott abban, hogy az uralkodó s a legfőbb katonai vezetők
hajlandók lesznek a nemzet számára érdemes katonai vivmányok alkotására,
tehát a képviselőház ellenzéki részének sulyos és szakadatlan
támadásaira ő is készen lehetett. Meg akarta tehát kormányralépte előtt
tudni: mire kész pártja s mire kész az uralkodó.

Igy gondolkodott a szabadelvü kormánypárt is. Benne is komoly
hajlandóság támadt az ellenzéket a lehetőség határain belül kielégiteni,
a lehető nemzeti vivmányokat megszerezni s igy a nagy küzdelem alatt
megcsökkent népszerüségét lehetőleg felüditeni. 1903. évi szeptember
28-án tartott értekezletén tehát elhatározta, hogy előkelő kilencz
férfiuból, pártvezető egyénekből bizottságot alakit s azt a feladatot
tüzi eléje, hogy katonai ügyekben a pártnak s az alakitandó kormánynak
programmját állapitsa meg. A bizottság tagjaiul megválasztá:

gróf Tisza Istvánt, a kijelölt uj kormányelnököt, a ki a kormányt
csakhamar átveendi;

Hieronymi Károlyt, a ki már több izben több tárcza kormányzatát vezette;

Münnich Aurélt, a ki már évek óta hadi ügyekben előadói teendőket
szorgalmasan végzett;

gróf Apponyi Albertet, a nemzeti-pártnak egykori ellenzéki vezérét, most
a képviselőház elnökét s kormánypárti férfiut;

Szentiványi Árpád és Bolgár Ferencz képviselőket;

Széll Kálmán, korábbi kormányelnököt;

Gróf Andrássy Gyula s végül Josipovich Imre képviselőket.

A bizottságnak a feladat természeténél fogva gróf Khuen-Héderváry Károly
kormányelnök utján, a ki már lemondott ugyan, de az ügyeket ideiglenesen
még vezette és gróf Tisza István leendő kormányelnök utján az
uralkodóval is érintkeznie kellett, nehogy a készülő programmal esetleg
kedvetlenséget okozzon az uralkodónak. Igy jött létre

A KILENCZES BIZOTTSÁG PROGRAMMJA

mely igy szól:

Az országgyülési szabadelvü-párt ez évi szeptember 28-án tartott
értekezletéből egy kilencztagu bizottságot küldött ki oly utasitással,
hogy a katonai kérdésekre vonatkozó pártprogrammtervezetet készitsen és
ezt terjeszsze a pártértekezlet elé.

A kiküldött bizottság alábbiakban terjeszti javaslatát a pártértekezlet
elé.

1. A közös hadsereg jelvényei, a melyek ma alkalmazásban vannak, nem
felelnek meg az ország közjogi állásának, ezért a jelvények kérdése
közjogunknak megfelelően rendezendő.

2. A katonai büntetőeljárás mielőbb terjesztessék az országgyülés elé. A
szóbeliségre és nyilvánosságra alapitott eljárásnál a magyar állam
nyelve érvényesitendő. Ennek módozatait az előterjesztendő törvény lesz
hivatva megállapitani.

3. A közös hadsereg szolgálati kötelezettségének teljesitése körüli
törvényes kedvezmények legfelsőbb foku eldöntése kizárólag a honvédelmi
miniszterre bizassék és a kedvezmények odaitélése lehetőleg méltányos
alapokra fektettessék.

4. Régi törvényeinkben is ismételten kifejezett kivánsága és senki által
kétségbe nem vont jogos igénye a magyar nemzetnek, valamint a
harczképesség lehető fokozása szempontjából eminens érdeke a hadseregnek
is, hogy a magyar csapatok magyar tisztekkel láttassanak el és a nemzet
fiai a hadsereg vezetésénél megfelelő mértékben érvényesüljenek.
Szükségesnek látjuk ennélfogva, hogy:

_a)_ az 1868. évi augusztus 11-én kelt legfelsőbb kézirat értelmében a
nem magyar csapatoknál szolgáló magyar honos tisztek magyar csapatokhoz
helyeztessenek át;

_b)_ a tisztképzés ügye akként fejlesztessék, hogy magyar tisztek
létszámában mutatkozó hiány fedezése s a magyar csapatoknak magyar
tisztekkel való ellátása állandóan biztosittassék.

E czélból magyar ifjak számára fenntartott megfelelő számu alapitványi
helyek alkotása s a mennyiben szükséges, az ország területén elhelyezett
uj képzőintézetek fölállitása, esetleg a honvédség képzőintézeteinek
további kiépitése által – annyi magyar ifjunak tisztté való kiképzése
biztositandó, hogy a magyar tisztek száma a hadsereg tisztikarának
minden ágazatában azt a mértéket érje el, mely a magyar honos legénység
számarányának megfelel.

_c)_ Ugyanabból a czélból szükséges továbbá az is, hogy a közös
hadseregnek az ország területén elhelyezett s lehetőleg magyar honos
tisztek vezetése alatt álló tisztképző intézeteiben a tanterv akként
módosittassék, miszerint az intézetekben a tantárgyak jelentékeny
részének tan- és vizsgálati nyelve a magyar legyen, legalább oly
mértékben, hogy az ezekbe belépő magyar ifjak előmenetelét a tannyelv ne
akadályozza s az ezekben kiképzett növendékek a magyar nyelvet teljesen
birják, ugy, hogy megfelelő átmeneti idő után magyar honosra nézve a
magyar nyelv tudása a tiszti kinevezés kötelező alapfeltétele legyen.

_d)_ Az ország költségén fölállitandó magyar alapitványi helyek, az
ország határain kivül csak azoknál az intézeteknél fognak
adományoztatni, melyeknek megfelelő intézetek az ország területén nem
léteznek. A mint pedig ilyen intézetek az ország területén
fölállittatnak, a megfelelő magyar alapitványi helyek az intézethez
fognak áttétetni.

5. A magyar csapatok összes hatóságai a magyar hatóságokkal magyarul
levelezzenek.

6. Az 1868. évi XXX. törvényczikknek Horvát-Szlavon országokra vonatkozó
rendelkezései nem érintetnek.

7. Számos és fontos kérdés a véderő-törvény reviziója keretén belül lesz
megfontolás alá veendő, ilyen mindenekelőtt a kétéves szolgálat,
figyelemmel az ország pénzügyi helyzetére, továbbá a békelétszám
törvényhozási megállapitása és a póttartalék kontingentálása, valamint
az egyéves önkéntesek esetleges második szolgálati évének törlése vagy
szabályozása.

8. A hadsereg vezér- és szolgálati nyelvére nézve fönnálló jelenlegi
állapot ő felségének az 1867-ben elismert alkotmányos fejedelmi jogai
alapján tartatott fönn.

A minisztérium politikai felelőssége – mint a korona minden tényére –
erre is kiterjed és az országgyülésnek törvényszerü befolyása – mint
minden alkotmányos jogra – erre nézve is fönnáll.

Ezt az állapotot a törvényhozás – korona és országgyülés együtt –
megváltoztathatja.

A szabadelvü-párt az ország eme jogait hangsulyozván, a vezér- és
szolgálati nyelv kérdését programmjába nem veszi föl, mert ezt a nemzet
nagy érdekeit érintő fontos politikai okokból kivánatosnak nem tartja.

Kelt Budapesten, az országgyülési szabadelvü-párt által 1903. évi
szeptember hónap 28-án alakitott kilenczes bizottságnak 1903. évi
október hónap 27-én tartott üléséből. _Széll Kálmán_ s. k. elnök,
_Münnich Aurél_ dr. s. k. jegyző.

E programm 4-ik pontjának _c)_ alatti bekezdéséhez gróf Tisza István a
következő módositást javasolta:

_c)_ Ugyanabból a czélból szükséges továbbá az is, hogy a közös
hadseregnek az ország területén elhelyezett tisztképző intézeteiben a
tanterv akként módosittassék, miszerint az intézetekben a tantárgyak
jelentékeny részének tan- és vizsgálati nyelve a magyar legyen, legalább
oly mértékben, hogy az ezekbe belépő magyar ifjak előmenetelét a
tannyelv ne akadályozza s az ezekben kiképzett növendékek a magyar
nyelvet teljesen birják.

Kihagyandó lesz tehát az a pont, hogy az ország területén fennálló
tisztképző intézetek »lehetőleg magyar honvédtisztek vezetése alatt
álljanak«.

És kihagyandó lesz, hogy »megfelelő átmeneti idő után magyar honosra
nézve a magyar nyelv tudása a tiszti kinevezés alapföltétele legyen.«

A 8-ik ponthoz ugyan gróf Tisza István:

8. A párt föntartja azt az álláspontját, hogy a királynak jogában áll az
egész hadsereg kiegészitő részét képező magyar hadsereg vezér- és
szolgálati nyelvét az 1867: XII. törvényczikk 11-ik szakaszában elismert
alkotmányos fejedelmi jogai alapján meghatározni.

A programmot 1903 okt. 31-én e módositásokkal fogadta el a
szabadelvü-párt értekezlete.

* * *

Ez a programm a maga egészében nem felelt meg a függetlenségi ellenzéki
párt felfogásának és törekvéseinek. E párt a magyar hadseregnek az egész
hadseregből való teljes különválasztására és egészen önálló magyar
nemzeti hadsereg szervezésére törekedett önálló táborkarral s
vezérlettel. De az uj Tisza-kormány lassankint lecsillapithatta volna a
függetlenségi-párt háborgásait, ha a kilenczes bizottság javaslatait
gyorsan, komolyan s igazán törekszik megértetni s intézményi életre
kelteni.

A többi ellenzéki párt, a néppárt, az Ugron-Holló töredék a vivmányokban
egyelőre megnyugodott volna, az Apponyi-féle nemzeti-párt amugy is
beleolvadt már alakilag is a kormánypártba, a nagy függetlenségi-párt
Kossuth-árnyalatával pedig ugy is meg tudott férni minden kormány,
Széll-é is, Khuen-Héderváry-é is. Meg tudott, a mint a következés
megmutatta, gróf Tisza is. Azonban gróf Tisza Istvánon, a mikor
kormányelnökké lett, napról-napra mindinkább erőt vett a pártszenvedély
s az ellenzéket nem annyira meggyőzni és meghóditani akarta, mint inkább
egyenesen eltiporni.

A kilenczes bizottság javaslatának csak egyetlenegy pontját törekedett
gróf Tisza megvalósitani, ez a magyar tisztek számának a kellő
magasságra emelése. Erről szól az 1904. évi XX. törvény.

Eddig ugyanis csak kevés alapitványi hely jutott kizárólag magyar
katonai növendékek számára a katonai tanitó intézetekben. Tisza Kálmán
1882-ben 120 magyar alapitványt rendszeresitett, báró Bánffy Dezső e
számot 1897-ben 250-re emelte, de még ez is kevés volt. 1903-ban még
mindig 3000 magyar tiszttel volt kevesebb a szükséges létszámnál, az
1904. évi XX. törvény tehát elrendelte, hogy az eddig meglevő 250
tisztnövendéki alapitványi hely ujabban 1073-al szaporittassék s igy az
összes szám évenként 1323-ra emeltessék. A helyeket a közös hadsereg
nevelő- és képzőintézeteinél, a katonai akadémiáknál és reáliskoláknál
alapitották meg.

Ebbe beleegyeztek a legfőbb katonai körök s az osztrákok is, de szivesen
csak oly feltétellel, hogy e müvelet költségeit egészben és egyedül
Magyarország viselje. A költségek évenkint többre rugnának 600.000
koronánál. A közösügyi hányad szerint ennek valamivel több mint
egyharmada esnék ránk s közel kétharmada Ausztriára. Ez lenne a
tényleges állapot szerint az igazság. De itt is durván zsákmányolják ki
Magyarországot. Mi közösügyi hányad szerint hozzájárulunk a hadsereg
német tisztjeinek kiképzési költségeihez, Ausztria pedig ugyanazon
hadsereg magyar tisztjeinek kiképzési költségeit egészben ránk sózza.

A kilenczes bizottság többi pontjának megvalósitását gróf Tisza István
meg se kisérlette.

E bizottság javaslata most már nem kötelez alakilag senkit. Nem egyéb ma
már, mint a multnak egyik örökre elmult tünete. Az uralkodó a
nyilvánosság előtt alakilag nem fogadta el. Gróf Tisza István és
kormánya megbukott, felelőssége tehát megszünt. De feloszlott és örökre
megszünt az egykori többségben levő szabadelvü kormánypárt is. Ha
szétszórt elemei valamikor valamely alakban politikai párttá tömörülnek
is, ez már egészen más párt, más alakulás leend.

Az ugyan megtörténhetik, hogy a nemzet és a király közti tárgyalások
folyamán valamikor még a javaslat szóba jön vagy talán napirendre is
kerül, de annyi benne a kibuvó, a »lehetőleg« és a »szükséghez
képest«-féle föltétel, hogy a javaslattól a nemzet érdekében jelentékeny
és üdvös javulást várni éppen nem lehet, kivált a mig a katonai ügyek
kormányzata és igazgatása oly hatóságok kezén marad, a melyeknek neve
közös ugyan, de a melyeknek mivolta valósággal udvari és osztrák és
magyarellenes. A gróf Tisza-féle módositások egyébként is
meggyöngitették a javaslat fontosságát.




UJONCZ-AJÁNLÁSI TÖRVÉNY 1904-RE.


I.  A BESZÉD TÖRTÉNETE.

(Felszólalásom indoka és czélja. – Gróf Tisza István felelete
beszédemre. – A 9-es bizottság programmja.)

Törvényjavaslatot tárgyalt a képviselőház, melynek czélja volt az
1904-ik évre a megfelelő ujonczjutalékot a hadsereg számára megajánlani.
Gróf Tisza István már negyedév óta miniszterelnök volt s eddig nem volt
alkalmam kormányzási elveit és szándékait tüzetes birálat alá venni.
Most se volt ugyan rá kellő alkalom, de általános körvonalakban mégis
jelezni akartam vele szemben ellenzéki felfogásomat. Ez volt a beszéd
egyik oka.

A másik okom sokkal fontosabb volt. Mindig féltem, kezdettől fogva
attól, hogy gróf Tisza a képviselőház tanácskozási rendjét türhetetlenül
szigoru korlátok közé akarja szoritani s e végből ő is, más is, sajtója
is örökké az obstrukcziót emlegette s mintegy elő akarta késziteni a
közvéleményt arra, hogy az obstrukcziót csak a házszabályok kegyetlen
módositásával lehet megszüntetni.

Gróf Tisza kormányra lépte óta ugyan nem volt obstrukczió, de az
ellenzéki árnyalatok részéről 10–15 képviselő minden csekély ok miatt
minden jelentkező alkalommal felszólalt s üres feleseléssel ölte a
tanácskozási időt. Ez ugyan épen nem lehetett ok a parlamenti
szólásszabadság megbénitására, de Tisza gróf és tábora ürügynek
felhasználhatta. Aggodalmam volt a miatt, mert ugy láttam, hogy akár
sikerül, akár nem sikerül Tisza terve, minden esetben nagy küzdelem lesz
belőle, sok zavar és sok keserüség, a melytől meg kellene menteni az
országot és a törvényhozást.

Fel akartam hát szólalni főleg azért, hogy ellenzéki barátaimat intsem
és kérleljem, hogy minden apró ok miatt ne késleltessük a törvényhozás
munkáját s oly javaslatoknál, melyek az állami élet rendes müködésére s
a kormányzat szabályos vezetésére szükségesek s a nemzetre nem
ártalmasak, ne nagyon erőltessük az ellenzéki birálatot.

Ebben áll e beszédem némi jelentősége. A beszédet 1904. évi január hó
28-án tartottam.

Előttem gróf Tisza István kormányelnök beszélt röviden s arra kérte a
képviselőházat, siessen a javaslat letárgyalásával, mert fontos, nagy
ügyekre kell áttérnünk, a melyek sürgős elintézést igényelnek. S
hozzátette, talán megfontolatlanul, de semmi esetre se nagy
bölcseséggel, hogy ha az a 10–12 képviselő, a ki ugy szereti az
obstrukcziót, tovább akar obstruálni és segitséget is kap, majd lesz
módja erre a jövőben elég, de most ne tegye.

Beszédem nagy tetszésben részesült s maga a kormánypárt is figyelemmel
és nyugodtan hallgatta.

Beszédem egyik pontjában arról szóltam, hogy a kormányelnök mulasztást
követ el, a mikor javaslatai elintézésének simább módon való és gyorsabb
elintézésére parlamenten kivül az ellenzék nem minden árnyalatával
tárgyal és érintkezik egyenlő módon, egyenlő bizalmassággal és
előzékenységgel. Gróf Tisza, mint egyén, válogathat a pártok és egyének
közt az érintkezési modorban, de gróf Tisza, mint kormányelnök, mint az
állam elsőrangu tisztviselője, ezt nem teheti. Csak egyenlően.

E szavaimat Tisza nem hagyta felelet nélkül. Utánam nyomban felállt s
egyebek közt ezt mondotta:

»Én nem kivánok a tisztelt képviselő ur beszédének egyéb részével
foglalkozni, mert hiszen a tisztelt képviselő urnak egyfelől megvan az
istentől nyert az az adománya, hogy valahányszor felszólal, jóizü,
élvezetes félórát vagy órát szerez a Háznak, – de másrészről tisztelt
képviselőtársam vitatkozási módjában meglehetősen emanczipálja magát
mindazon kicsinyes korláttól, a mely őt az igazsághoz vagy a vitatkozási
perrendhez hozzáfüzi, hanem egyszerüen szájába ad ellenfeleinek oly
nyilatkozatokat, a melyek kvadrálnak az ő okoskodásával, ezután nagy
hatással igen jóizü viczczekkel, igen jóizü humorral tárgyalja azokat.
Beszédének ezzel a részével foglalkozni nem szándékozom, de utolsó
kijelentésére vonatkozólag, azt hiszem, egy helyreigazitással tartozom.«

E bevezető szavak után elmondta, hogy a mikor miniszterelnökké lett,
látogatást tett az összes parlamenti pártok elnökeinél. Paktumot kötni
nem akar senkivel, de szivesen lép bizalmas eszmecserére személyesen az
ellenzéki képviselők bármelyikével.

Erre a helyreigazitásra adtam válaszul azt a rövid felszólalást, mely
beszédem után mintegy záradékul következik.

Röviden bele kell bocsátkoznom még egy felvilágositásba, hogy beszédem
teljesen érthető legyen. Emlitem ugyanis beszédem folyamán a 9-es
bizottság programmpontjait. Ennek történetét föntebb elbeszéltem.


II.  A BESZÉD.

(Az osztrákok paczkáznak velünk s a kormányelnök mégis a magyar
ellenzéket ócsárolja. – Miért nem fogadhatjuk el a külföldi példákat
tanulságul? – Politikai desperádók. – Én se bizom a kormány igéreteiben.
– A nemzeti követelések. – Óhajtom az ugynevezett obstrukczió
megszüntetését. – A kormányelnök nem egyenlő módon érintkezik az
ellenzék árnyalataival.)

T. képviselőház! Mióta a miniszterelnök ur kabinetjét megalakitotta,
azóta nem volt szerencsém a kabinetalakitásnak, a kormány programmjának
és müködésének kérdéséhez hozzászólanom. Most megkisérlem, de lehető
röviden. Kijelentem, hogy a törvényjavaslatot nem fogadom el. Nem
fogadom el részint közjogi álláspontomnál fogva, részint és főleg azért,
mert a miniszterelnök ur müködési programmjában nem látok biztositékot
arra, hogy a nemzet valódi, igazi érdekei kielégittessenek, de még csak
arra sem, hogy azok megkiméltessenek.

Nem fogok kiterjeszkedni a viták ama majdnem végtelen anyagára, a mely
kormányralépése óta itt a Házban felmerült, csak megállapitom a magam
részéről, a mi meggyőződésemet is megalakitotta, hogy a miniszterelnök
ur programmjában, egész felfogásában nyomát sem látom annak, hogy a
nemzet fenséges harczát, küzdelmét, a nemzeti közérzületnek ama
fellángolását, a melynek több, mint egy éve tanui vagyunk, ő a nemzet
javára fel akarná használni. Nem látom nyomát sem annak, hogy a koronát
és annak környezetét a nemzet érzületéről kellőképen értesitette volna.
Nem teszem fel róla, hogy magyar hazafi buzgóságával meg ne kisérelte
volna, de a chlopy-i dolgok, Körber és Pitreich kijelentései után
kétségtelenül bebizonyult, hogy akármilyen komolyan kisérelte is meg,
annak haszna, látszata nincs. Ily helyzetben pedig egész magyar
hazafitól azt várnám, hogy ne vállalkozzék olyan programm
keresztülvitelére, mely csak Bécsben tetszik, hanem vagy hagyja ott
helyét, (Helyeslés és taps a baloldalon) vagy vállalkozzék olyan
cselekvések végrehajtására, a melyekből a nemzetnek van legalább kis
haszna, vagy ha egyéb nem, némi vigasztalása.

Általában bátor vagyok megjegyezni, hogy a miniszterelnök ur sokszoros
felszólalásában oly éles jelszókat használ az ellenzék ellen, oly
sajátságos szavakkal jellemzi, gunyolja és ócsárolja az ellenzék
működését, hogy ha ezek itt meghonosodnak, abból nem lesz jó, a mi
parlamentárizmusunk szinvonala azzal nem emelkedik. (Igaz! Ugy van!
balfelől.) És mikor a t. miniszterelnök ur – ebben egyetértek vele – a
mi parlamentárizmusunk tekintélyét féltő atyai gonddal őrzi, akkor ahhoz
hozzátartozik az is, hogy az ellenzék eljárását, most legalább, mikor
ily küzdelemhez, ily eszméhez van kötve, olyan jelzőkkel illetni ne
méltóztassék.

Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy csökönyösséget talál ezen az
oldalon. Hát nézzünk a szemébe a helyzetnek, t. Ház. Katonai téren
akarunk vivmányokra szert tenni?

Vivmányokra? Ez rossz szó. Rosszul van a mi helyzetünkben alkalmazva.
Hát vivmány az, ha azt akarjuk, hogy idegenek naponkint arczul ne
verjenek bennünket; ha meg akarjuk menteni önérzetünket, faji
becsületünket attól, hogy az osztrák germanizáczió és az osztrák
monarchia érdekében szövetkezett erők és hatalmak szakadatlanul és
arczátlanul velünk ne paczkázzanak? (Éljenzés és taps balfelől.) Nem is
vivmányokra akarunk mi szert tenni, hiszen a magyarság mai
világhelyzetének közepette igazi vivmányokról csak álmodozás közt, meg
ábrándokban beszélhetünk. Hanem mit akarunk?

Ezelőtt például 36 esztendővel királyi rendelet lett kibocsátva a magyar
tisztek visszahelyezéséről. Ez 36 esztendő óta nem történt meg. Mi
vagyunk csökönyösek? Kik a csökönyösek? (Derültség és éljenzés
balfelől.)

Azt mondta a honvédelmi miniszter ur valamelyik bizottsági ülésen, hogy
adjunk időt a kabinetnek, hogy dolgozhassanak, ők majd dolgoznak.
Esztendeje elmult annak, honvédelmi miniszter ur, mikor elődje és az a
kabinet, melyhez elődje tartozott, itt ünnepélyesen bejelentett egy-két
u. n. vivmányt, a tisztek visszahelyezését, a büntető katonai
perrendtartás korszerü reformját, az egész hadseregben a jelvényeknek
akként való átalakitását, hogy a magyar államiságnak valami kis
lehetősége legalább a külső tünetekben meglegyen. Ünnepélyesen megigérte
elődje, azt hiszem, egy esztendeje mindezeket.

Kérdem: mi történt egy esztendő alatt? (Ugy van! balfelől. Zajos
felkiáltások a jobboldalon.) Pedig ezek közt a dolgok közt vannak
olyanok, a miket egész buzgalommal és jóakarattal, ha őszinte az akarat,
egy-két huszonnégy óra alatt meg lehet csinálni! (Ugy van! Ugy van!
balfelől.)

Már most a miniszterelnök ur ujabb igéretekkel jön. Pedig hiszen a
régiekből sem valósult meg semmi. Ha azok közül az igéretek közül
valamelyiknél az igazi megvalósitás nyomát látnók, ha hajszálnyi nyomát
látnók annak, hogy ez a kabinet akar is, tud is a nemzet érdekében
valamit előre vinni, nem volna csökönyösség, nem volna az ellenzéknek ez
a kedvtelensége, nem volna az egész országnak ez a nyomott hangulata, az
a kedvetlen, az az unott lelki állapota, a melyben nemcsak a kabinetet
unta meg már, hanem őszintén megvallva, mi magunk is kezdjük unni a mi
egész alkotmányosságunkat.

Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy nincs olyan parlamentárizmus több a
művelt nemzetek között a világon, mint a mienk. Bizony nincs. Azért a
külföldről hozható példák én rám hatással nem birnak, mert oly viszonyok
között, a milyenek között mi vagyunk, egyetlen művelt nemzet sincs a
világon. Hogy ezt a nemzetet a legmagasabb helyen, az állami legmagasabb
tekintélynek képviselői szakadatlanul ámitsák, ha béke van és
szakadatlanul ostorozzák, mikor béke nincs, hogy egy nemzetet saját
koronája, uralkodója, vagy annak nevében tanácsosai folyton oly utra
vezessenek, a mely azt a nemzetet saját czéljaitól vezeti el és nem
saját czéljaihoz vezeti: ilyen alkotmányosság, ilyen parlamentárizmus
nincs több a világon. (Ugy van! Ugy van!)

Azért, ha itt oly dolgok történnek, a melyek egyéb nemzetek
parlamentjében példátlanok, tartsa azt a miniszterelnök ur, fájdalom,
egészen természetesnek, mert a magyar nemzettel az ő közös uralkodóháza
részéről oly dolgok történnek, a melyek a világon semmiféle más művelt
nemzetnél nem történnek. (Ugy van!)

Lengyel Zoltán: Őszinte beszéd!

Azt mondja a miniszterelnök ur, – nem tudom, kikre czélzott – hogy
politikai desperádók vannak itt. Hát fájdalom, nekem be kell vallanom,
ha egész őszinte akarok lenni, hogy én azok közé tartozom. (Élénk
helyeslés balfelől.) Pedig az u. n. obstrukczióval nem tartok, azt nem
is helyeslem, az obstrukczió folytatóinak politikáját, taktikáját nem
tartom czélszerünek, de én, fájdalom, azért mégis azok közé tartozom, a
kikre talán méltán mondhatta a miniszterelnök ur, hogy politikai
desperádók. Megmondom, miért. Én egész őszintén kijelentem azt, a mit az
előző kabinetnek, Széll Kálmán kabinetjének is kijelentettem itt a
Házban, talán 8, 9 vagy nem tudom hány hónappal ez előtt, hogy azok alól
az igéretek alól, a melyeket a miniszterelnök ur a 9-es bizottság
programmpontjaiban, vagy saját programmjában katonai téren tett, én
egyénileg felmentem, mert azokból az igéretekből, ha ő azon a helyen
lesz, és ha a többség oly módon támogatja, mint ma, nem fog teljesülni
semmi sem. (Ugy van! balfelől. Nagy zaj és ellenmondások a jobboldalon.)

Ez jelenti azt, hogy én a desperádók közé tartozom. Hagyjatok fel minden
reménynyel! Mert, miniszterelnök ur, – ezt most csak mellesleg jegyzem
meg – hogy katonai téren a nemzet érdekeit mennyire védhetjük mi meg,
arra nézve én a miniszterelnök urral legalább is egyenlő fontosságu
magyarázónak, felvilágositástadónak, tényezőnek fogadom el a közös
hadügyminisztert és legalább is oly fontos tényezőnek fogadom el magát
az uralkodót és annak osztrák miniszterelnökét, a kik a mit
kijelentettek Chlopyban, az osztrák Reichsratban, a delegáczióban,
legalább oly fontos kijelentések, mint a minőket a miniszterelnök ur itt
tenni tud. Már pedig ama kijelentések fennállanak. Ama kijelentéseket
nagyobb erők és hatalmak tették, mint a melylyel ő tette az övéit és
azokat sokkal komolyabbaknak kell tekinteni, mint a minőknek, fájdalom,
a magyar miniszterelnök kijelentéseit tekinthetjük, akár gróf Tisza
Istvánnak nevezzék azt a miniszterelnököt, akár Széll Kálmánnak vagy
bárki másnak.

Hát én azokban az igéretekben nem bizom. Közelebbi és gyakorlati okát is
tudom annak, hogy miért nem bizhatom meg bennük. (Halljuk! Halljuk!) A
közös hadügyminiszter ur nyilatkozatai, – a melyeknek egy részletére sem
terjeszkedem ki – a közös hadügyminiszternek a dolog érdemére tett
nyilatkozatai egészben nem egyebek, mint a magyar állam, a magyar
nemzet, a magyar faj önérzete ellen gondosan, roppant nagy
elővigyázatossággal felépitett tökéletes erőditmény. Annak egy szava
sincsen, a mely a magyar állásponthoz közel áll. Annak minden szava egy
Haynaunak, egy Schwarzenbergnek és a többinek a felfogása. Egyetlen szót
nem találtam azokban, mely a magyar nemzetet és a magyar államiságot
akármelyik népfaji törzsnél, oláhnál vagy czigánynál többre becsülné.
(Igaz! Ugy van!) És a miniszterelnök ur mit csinált ezzel a beszéddel?
Nem az erődöt támadta meg, hanem gyenge kis kalapácsával egynéhány
malterdarabot letöredezett annak a faláról és azt mondotta, hogy abban
nincsen magyar elleni gyülölet. Ime egy darab habarcs, nincsen benne
magyar elleni gyülölet! (Derültség a szélsőbaloldalon.) Az erődöt magát
hagyta épen, szépen, sőt fel is disziti. (Igaz! Ugy van! a néppárton és
a szélsőbaloldalon.)

Már most többet mondok. Nemcsak biztos vagyok abban, hogy nem lesz semmi
vivmány a katonai téren a mi javunkra, de én, fájdalom, még azt is
látom, hogy rosszabb helyzetbe jövünk, mint a minőben tényleg eddig
voltunk. Én látom azt, – majd a közeljövő felderiti előttünk, hogy kinek
van igaza, a desperádónak-e, vagy a nem egészen optimistának, mint a
milyen a miniszterelnök ur – én látom azt, hogy gyalázatos ármány készül
ellenünk. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon és a néppárton.)

Egyenesen megtámadni bennünket a katonai uralom nem akar, hanem ki akar
zsebelni bennünket. A magyar tisztképzés czimén majd megkapjuk egy pár
nyomorult tantárgynak magyar nyelven való tanitását, de ezzel szemben
megkövetelik, hogy a mi saját magyarországi költségvetésünkön tartsunk a
közöshadsereg számára tisztnevelő-intézetet. (Élénk helyeslés a
szélsőbaloldalon és a néppárton.) Ez lesz a következése. És ha ettől meg
tudunk menekülni, még ezt is szerencsének tartom abban a közeljövőben, a
mely reánk vár.

A mi pedig a nemzeti követelményeket illeti, nemcsak a vezényszóról és
szolgálati nyelvről nem lehet szó, hanem egyébről se, a mi egy év nemes
és fenséges küzdelme folytán felvettetett. A vezényszót illetőleg a
Habsburgoknak még sokat kell tanulniok, pedig eddig semmit sem voltak
képesek tanulni; sokat kell tanulniok, rettenetes csapásoknak kell rájuk
bekövetkezni, hogy valahára tudatára jőjjenek annak, hogy Magyarország
is van, magyar nemzet is van a világon. (Élénk helyeslés és taps a
szélsőbaloldalon.)

Holló Lajos: Azért nem kell ujonczot kapniok!

Lengyel Zoltán: És azért nem kell ilyen miniszterelnök!

Ismétlem, miniszterelnök ur, hogy ez a helyzet, ez az egy év
történetének a tanulsága.

Én részemről szerencsétlenségnek tartottam már egy év előtt a
miniszterelnök urnak, mint képviselőnek felszólalását. Nagyon
elhibázottnak tartottam gróf Andrássy Gyula felszólalását is.

Mert a mikor a bécsi udvar látta, hogy a magyar nemzetnek felséges
küzdelmében, a mely lassan-lassan kifejlődött, oly kiváló férfiak, mint
a miniszterelnök ur és gróf Andrássy Gyula képviselőtársam, egészen
ellenkező irányt jelölnek ki, egészen ellentétes hangot adnak, mikor
hajlam ugy sem volt bennük a magyar nemzet jogos érdekeinek a
kiméléséhez, akkor még jobban kifejlődött bennük a csökönyösség. Mikor
gróf Khuen-Héderváry miniszterelnöksége gyászos kisérletének elején itt
mindjárt olyan hangulat kezdett támadni, hogy az ellenzéket – ezt az
ostoba szót szokták használni – leszerelésre birják, abban is biztatást
láttam a bécsi udvar részére, hogy csak hadd legyen csökönyös, meg ne
mozduljon semmi irányban sem, mert Magyarországon sem a többség nem elég
komoly a nemzet mellett, sem az ellenzék nem elég komoly a kormány
ellen. (Taps balfelől.)

Csak röviden akartam jelezni álláspontomat és nem akartam, nem is akarok
hosszu parlamenti beszédet tartani, annál kevésbbé, mert ugy veszem
észre, hogy arra itt az elmék nem elég alkalmasak: sem az enyém, sem a
másé.

Ezek az okok főleg azok, a melyek miatt nekem nincs bizalmam a
miniszterelnök ur kormánya és programmja iránt. Semmi sem fog teljesülni
abból, a mi a nemzet javára szolgál. Csak rosszabb lesz a helyzet, mert
a nemzet költségén akarnak a közös hadsereg részére intézeteket állitani
és a mi még ennél szomorubb dolog, ezt a nyomorult nemzetet ismét és
ismét vivmányokkal ámitják, mákonyos álomba ringatják, ugy akarják
elhitetni vele, hogy vivmányokra tett szert.

Báró Kaas Ivor: Csak a nemzet a vesztes, mondotta Zichy János!

Lengyel Zoltán: Tökmagot a czinegének!

Pedig ha a nemzetre rájön a balszerencse és a sulyos viszontagság, sok
kincsétől fosztja meg a nemzetet, ha a már 300 év óta, fájdalom, igen
jól ismert hatalom változatlanul ül a nemzet nyakán a maga gonosz,
ármányos, a magyar fajból minden önérzetet kiirtani törekvő
politikájával. Ez mind nagy veszély, de ennél ezerszerte nagyobb
veszély, mert erkölcsi veszély és a becsületes kibontakozásnak állja
utját az, hogyha ezzel a nemzettel el akarják hitetni, hogy ez rá nézve
mind üdvös dolog. (Taps balfelől.) Azt hiszem, az elmult négy esztendő
ámitásai után és amaz egy éves küzdelem után, a melyet itt mi
folytattunk, a miniszterelnök urnak teljes őszinteséggel kellett volna a
nemzet elé állni és megmondani, mi lehetséges, mi nem. Nem beszélni
vivmányokról és a szemrehányást nem a nemzet ellen intézni.

Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy nem kutatja, minő okból folyik az
obstrukczió. Azt hiszem, nem is kell kutatni, csak látnia kell, mert az
olyan küzdelem, a milyen itt egy év óta folyik, olyan véget, mint a
miniszterelnök ur akarja, nem érhet. A nemzet becsületéért küzdő
elemeket, férfiakat, pártokat le lehet győzni erővel, hatalommal, de
mikor a nemzet kivánságai a legridegebb csökönyösséggel utasittatnak
vissza, hogy ahhoz a hazafias ellenzék még jó képet csináljon, azt
megköszönje és ennek a kabinetnek kezére járjon: no hát ez a küzdelem
ilyen véget nem érhet. (Élénk éljenzés és taps.)

Hogy a nemzet az ámitás utján tovább ne vezettessék, arra igenis
törekednünk kell valamenyiünknek, ebben egyet kell értenünk. De itt
jövök ahhoz a ponthoz, a hol az obstrukczióról is megmondom a magam
véleményét. (Halljuk! Halljuk!)

Az ugynevezett obstrukczió olyan ügy mellett harczol, a nemzetnek olyan
nagy érdekeit tüzte ki lobogójára, hogy az obstrukczió, még ha minden
egyébben téved is, méltán önérzettel lehet teljes arra nézve, hogy
ezekért a nagy eszmékért, ezekért a nagy nemzeti érdekekért harczol
elszántan, mig ereje futja. Ezt én belátom, érzem; mindamellett ma a
helyzet olyan, hogy valamikép ebből ki kell bontakoznunk.

Én egyetértek abban a miniszterelnök urral, hogy alkotmányosság igy nem
folyhat a végletekig. Bizonyos az, hogy az alkotmányosságnak sok
alapelve van, de az első mégis az, hogy a többség a kellő pillanatban és
időben érvényesülhessen. Ez kétségtelen. A házszabályoknak is, az
alkotmányosságnak is ez a czélja, ez a lényege. Azért ez elől nem
zárkózom el. Én magam is óhajtanám, hogy a miniszterelnök ur és
kabinetje, hogy a honvédelmi miniszter ur ne jöhessen azokkal az
ürügyekkel, hogy: »hagyjanak minket dolgozni«. Nincs ebben a szóban
komolyság semmi. (Derültség baloldalon.) Mert a t. miniszterelnök ur meg
a honvédelmi miniszter ur a parlament nélkül is dolgozhatnak. Hogy
»hagyjanak minket dolgozni« – ettől az ürügytől szeretném én a
honvédelmi miniszter urat és a miniszterelnök urat, de az egész
kabinetet is megmenteni. Én igenis a mellett vagyok, a mellett voltam
már szeptemberben, hogy pár nap alatt engedjük keresztül ezeket az apró,
külső dolgokat, de csak azért, hogy az alkotmány külső gépezete
fennakadást ne szenvedjen. De azután nyomban minden lelkes hazafi,
bármilyen párti, a nemzet jogaiért, érdekeiért, becsületéért kezdje meg
ujra a harczot és annak a harcznak ne legyen vége addig, mig e hitvány
alkotmányosság értéke vagy értéktelensége ki nem tünik, vagy a nemzet
érdekei ki nem elégittetnek.

Ez lett volna az én nézetem már szeptemberben és nekem igazi, őszinte
hazafias kérésem, hogy azok, a ki ma még ezt a harczot folytatják,
minthogy ennek a harcznak előbb-utóbb ugyis azzal lesz vége, hogy ez a
javaslat keresztülmegy, engedjék keresztül egy-két nap alatt.
(Felkiáltások a jobboldalon: Most tapsoljanak!) És az alatt a 14 nap
alatt, a melyet a miniszterelnök ur pihenésre ugyis szánt, hadd lássuk,
hogy azokból a vivmányokból mit fogunk látni? (Helyeslés a jobboldalon.)

Itt van pl. a katonai perrendtartás kérdése. Engem nagy fájdalom fogott
el, mikor hallottam azt a vitát a miniszterelnök ur meg mások közt, hogy
hogyan vagyunk a katonai perrendtartással, holott az osztrák hirlapi és
más nyilatkozatokban egészen más tényállást olvastam. Hiszen a katonai
perrendtartási javaslat az osztrák kormány részéről kész már vagy fél
esztendeje és ott fekszik a mi igazságügyminiszterünk valamelyik
fiókjában. Azt mondja a miniszterelnök ur: »Nem volt alkalmunk eddig
tárgyalni«. Hát félesztendő óta nem volt alkalmuk? És miért nem volt
alkalmuk? Mert a magyar kormány a maga álláspontját nem állapitotta meg
ma sem. És miért nem? Talán mi nem tudjuk? Azért nem, mert az osztrák
javaslat a magyar nyelv érvényesülését kizárja, a mi kormányunk az
osztrákkal összeveszni nem akar, azzal pedig, hogy német perrendtartást
hozzanak a magyar közönség nyakára, a miniszterelnök ur előállani még
sem mer. (Ugy van! Ugy van!)

Hogy pedig a magyar álláspont és a nemzet érdeke egész terjedelmükben
érvényesittessenek ebben a javaslatban, ezt – ismétlem – megkisérteni se
merte. Tehát azzal bujik ki a megoldás alól, hogy nem volt idő ebben a
kérdésben állást foglalni, és igy mi az osztrák kormánynak még nem
felelhettünk semmit.

Én igenis csatlakozom gr. Apponyi Albert t. képviselőtársunk azon
inditványához, illetőleg kéréséhez, hogy az ámitástól mentsük meg az
országot, ettől a bujkálástól zárjuk el az utat. (Helyeslés jobb- és
balfelől.) Ezt az alkotmány gépezetének további működésére szükséges
egy-két apró javaslatot engedjük keresztül, (Helyeslés a jobboldalon) s
azután kezdjük meg az igazi harczot, hadd tudjuk meg, hogy ez a kormány
mire vállalkozott, mit tud és mit akar. (Helyeslés jobb- és balfelől.)

Báró Kaas Ivor: Csak a kézizálogot ide!

Még egyet meg kell mondanom. (Halljuk! Halljuk!) Hibáztatom a
miniszterelnök ur eljárásában azt, hogy a mikor az ellenzék legnagyobb
táborával békés, bizalmas és nyilvános tárgyalás utján bizonyos modus
vivendit létesitett, hogy ugyanakkor – ha igaz, hogy ugy történt –
teljes készséggel, buzgalommal és bizalommal el nem követett mindent
arra, hogy az ellenzék többi árnyalatával is hozzon létre megállapodást.
(Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.)

Mert az szomoru dolog, hogy akkora többség, mint az önöké, és akkora
ellenzék, mint a függetlenségi párt, együtt megállapodva sem képesek a
parlamenti helyzet urává lenni. És hogy nem képes a parlament urává
lenni, annak a jelen esetben én lényeges okául tartom azt, hogy a
miniszterelnök ur azt az előzékenységet, azt a pártok közötti
tiszteletet nem vette elég komolyan figyelembe, a melylyel ő, mint az
ország miniszterelnöke – nem mint annak a pártnak tagja, hanem mint az
ország miniszterelnöke – az ellenzéknek minden tábora iránt tartozik.
(Ugy van! Ugy van!) Meglehet, hogy nem sikerül, ha megkisérti, – nem
állok érte jót, – de ha meg sem kisérti, bizonyosan nem sikerül.
(Derültség a bal- és a szélsőbaloldalon.)

Azért még azt kérem a miniszterelnök urtól, hogy a mit elmulasztott
deczemberben, teljes hazafias bizalommal és buzgósággal tegyen arra
kisérletet még most, mert ha kisérletet sem tesz rá, akkor azért, a mi
itt bekövetkezik, vagy bekövetkezhetik, első sorban önmagát tegye
felelőssé, ne az ellenzéket.

Nem fogadom el a javaslatot. (Élénk éljenzés és taps a bal- és a
szélsőbaloldalon. A szónokot számosan üdvözlik.)


III.  VÁLASZ GRÓF TISZA ISTVÁN FELELETÉRE.

Kijelentem, tisztelt miniszterelnök ur, hogy nekem sohasem jutott
eszembe arra vágyakozni, vagy azt kérni, vagy azt javasolni, hogy az
ellenzéki pártok valamelyikével paktumra lépjen.

Én magam sohasem cselekedtem, a mikor módomban lett volna, akkor sem, s
a mikor a Széll-kabinet megalakulásakor Széll Kálmán és a függetlenségi
párt vezérsége megcselekedte, akkor is igen ártalmas és veszélyes
dolognak tartottam ezelőtt vagy négy-öt esztendővel. Akkor mindent
megmondtam előre, a mi be fog következni, sőt hogy el ne felejthessem,
lapomban meg is irtam, hogy mi következik belőle és csakugyan minden
rossz bekövetkezett. Én a paktum hive nem vagyok, nem is jutott eszembe,
de másrészt még azt sem várom, hogy itt, mint a t. miniszterelnök ur
mondja, »barátságos« állapotok jöjjenek létre közte és a többi ellenzéki
párt között, mert az lehetetlen; mert vagy a t. miniszterelnök ur hagyja
cserben a maga álláspontját, a mit nem hiszek, vagy azok az ellenzéki
pártok. Itt semmi barátságról nem lehet szó, (Mozgás és felkiáltások
jobbfelől: Nem is mondta! Zaj a baloldalon. Halljuk!), de a t.
miniszterelnök ur nemcsak szabadelvüpárti férfiu, hanem az ország
miniszterelnöke is, s e minőségében feladata, kötelessége, akár
barátságosan, akár nem barátságosan, de a kibontakozás elérésére minden
lehető módot, (Felkiáltások jobbfelől: Meg is tette!) minden
tisztességes buzgalommal, az ellenzéki pártok mindegyikével érintkezésbe
lépve megkisérteni, de én azt látom, hogy ez nem történt meg. (Ugy van!
Ugy van! a baloldalon. Élénk ellenmondások jobbfelől.)




A KIRÁLYI UDVAR KÖLTSÉGEI.


I.  A BESZÉD TÖRTÉNETE.

(A törvényjavaslat főindokai. – Az ellenzéki határozati javaslatok. – Az
udvartartásra adott magyar pénzt egészen Ausztriában költik el. – Egyéb
okaim a beszéd tartására.)

A királyi udvar költségeit utoljára 1873-ban határozta meg a
törvényhozás s attól kezdve évenkint változatlanul 9.300,000 koronára
rugott az harmincz éven keresztül. Elvégre az udvar szükségleteinek
szaporodása s az általános drágaság a kormány véleménye szerint az
eddigi évi költségvetési összeget elégtelennek bizonyitotta. Különös
körülmény is jött közbe: a budavári királyi palotának kibővitése,
diszitése s ujraépitése. Ezt a királyi udvar költségeiből kellett volna
teljesiteni, de ezek elégtelenek voltak, tehát az állami kincstár adott
előleget kölcsönképen. Ez az előleg az 1903-ik évig összesen 18 millió
koronára emelkedett. Ezt a kincstárnak vissza kell tériteni.

Igy indokolta a kormány a törvényjavaslatot, melylyel az udvar
költségeit ujabb tiz esztendőre szándékozott meghatározni, de évenkint 2
millió korona emeléssel. Lenne tehát ezentul az udvar évi szükséglete
11.300,000 korona.

A törvényjavaslat képviselőházi tárgyalása 1904. évi julius 9-én
kezdődött.

Gróf Apponyi Albert mindjárt a tárgyalás kezdetén sietett ellenzéki
irányban felszólalni s beszédje folyamán határozati javaslatot
terjesztett elő, melynek lényeges tartalma az volt, hogy a képviselőház
vegye le napirendről az udvartartás költségjavaslatát, e helyett
intézzen ő felségéhez feliratot, a melyben kifejezi mindazokat a
kérdéseket, a melyeknek nemzeti értelemben való helyes megoldása
feltétele a trón és a nemzet közti együttérzés, bizalom és szolidaritás
megerősödésének.

A vita élénk és terjedelmes lett, szavazásra csak tizennégy nap mulva
került a sor. A vita folyamán a függetlenségi párt soraiból is
terjesztettek elő egyes képviselők inditványokat és határozati
javaslatokat. Ezek közül néhányat fölemlitek.

Veress József képviselő azt inditványozta, hogy a törvényjavaslat
megszavazása előtt mutassa be a kormány a püspökök, valóságos titkos
tanácsosok és miniszterek eskümintáját s az uralkodócsalád házi
törvényeit, továbbá terjeszszen elő törvényjavaslatot az uralkodócsalád
kiváltságairól oly módon, hogy a királyi herczegek, a kik valósággal a
törvény fölött állanak, se polgári, se katonai hivatalt és tisztséget ne
viselhessenek.

Pap Zoltán képviselő az iránt tett inditványt, hogy feliratban kérjük
meg a királyt, hogy az év nagyobb részét Magyarország székesfővárosában,
Budapesten töltse.

Lényegileg ily értelmü inditványával még tovább ment Rákosi Viktor
képviselő, a ki azt javallá, mondja ki a Ház, hogy az eddigi
udvartartási költséget se szavazza meg, mig a király Budapesten méltó
udvartartást nem létesit s az évnek legalább felerészét Magyarország
területén nem tölti.

Mindezek természetesen fölötte fontos politikai kérdések közjogi,
alkotmányi, közgazdasági, diplomatikai és nemzeti érdekeink
szempontjából. Nem is ujak. Századokon át ismételten sürgették az ország
rendei. Végre Deák Ferencznek sikerült 1867-ben a magyar király
udvartartását az osztrák császár udvartartásától ugy elvileg, mint
közjogi törvényben, valamint költségvetésileg is elkülöniteni. A
függetlenségi párt emlitett szónokai nem is törekedtek egyébre, mint
arra, hogy Deák Ferencz törvényét valahára egészében és komolyan hajtsák
végre. Ugy a mint azt 1867-ben és 1868-ban meg is kezdték.

Közgazdaságilag is fontos kérdés ez. Ki nem számitható kárt okoz
Magyarországnak és pedig Ausztria jogtalan előnyére a mai állapot.

Ma a királyi udvar költségeit csaknem teljesen Ausztriában költik el és
élvezik. Ez minden tiz éven át 113 millió korona és ez magyar pénz.
Másként lenne ez, ha a király és udvara az év megfelelő részét
Budapesten töltené. A hol a király és udvara: ott lenne állandóan a
királyi család herczegeinek nagy része s ezek udvara is. Ott lenne
gyakran és hosszabb időre az összes külállamok diplomácziai képviselete
nagy személyzetével. Iparunk, művészetünk, kereskedelmünk,
idegenforgalmunk hatalmas föllendülést nyerne. A magyar király
családjának tagjai megtanulnák, művelnék s terjesztenék a nemzet nyelvét
is, a mit eddig soha nem cselekedtek. A mostani állapot szerint a
fejedelmi udvartartás minden kárát Magyarország vallja, minden hasznát
Ausztria élvezi.

Mindez okok és körülmények rám nézve is nyomatékosak voltak, hogy a
vitában részt vegyek. Volt azonban még különös okom is, a mely szinte
kicsinyesnek látszik, de akkor általában nem tartották annak.

Tisza István kormányelnök ugyanis nem sokkal előbb gróf Apponyi Albertet
a közösügyi bizottságban, báró Bánffy Dezsőt a képviselőházban
irgalmatlanul levitázta. Ámde Apponyi is, Bánffy is ellenzéki pártok
vezérei. A magyar közélet egész emberöltő óta hozzászokott ahhoz, hogy a
nyilvános beszédek, képviselőházi s gyülekezeti szónoklatok mezején az
ellenzék ne huzza a rövidebbet, s a kormánynak és pártjának férfiai a
szónoklat, költészet és irodalom mezején ne kerüljenek a nemzeti
ellenzék fölé. Hiszen azok a bécsi udvart és törekvéseit képviselik
időnkint többé és kevésbbé, mig az ellenzék férfiai a nemzeti eszméket,
törekvéseket és szenvedélyeket. Nyomasztólag hatott hát gróf Tisza
Istvánnak Apponyi és Bánffy fölött látszólag kivivott szónoki diadala.
Annál inkább, mert a szabadelvü kormánypárt s a befolyása alatt működő
időszaki sajtó el nem mulasztotta ezt a diadalt az ellenzéki álláspont
meggyöngitésére kizsákmányolni.

Én ritkán szoktam és csak ugy vélt szükség esetén a parlamentben
felszólalni. Az utolsó két év azonban zavaros volt s egyébként is a
legfontosabb nemzeti kérdések voltak napirenden. Többször fel kellett
hát a kormány férfiai ellen nekem is szólalni s gyakran zajos külső
siker kisérte felszólalásomat. Ez okból barátaim közül s az ellenzék
férfiai közül többen arra kértek, sőt sürgetőleg nógattak, hogy gróf
Tisza István ellen kezdjem meg a parlamentben a szónoki harczot, máskép
az ellenzék tagjait szónoklatának üdeségével, érvelésének elevenségével
s metsző személyes élességével nagyon elhomályositja, segitségére jövén
hatalmi állásának sulya és ragyogása is. Gróf Tisza István szónoklata
egyéni izléséhez és gyakorlatához képest nagyon erős a személyi és
egyéni tekintetek kizsákmányolásában s volt benne akkor még a gyakorlati
államférfiui működés kezdetén kedélybeli fellángolás, ugynevezett
páthosz is és a guny használatában nyilvánuló hatalmaskodási ösztön
sokkal inkább, mint Apponyiban és nagyon sokkal inkább, mint Bánffyban.
Ezek felfogása sokkal tárgyiasabb s érvelésük sokkal jobban odatapad a
kérdés lényegéhez, mint Tiszánál. De a parlament felfogása, mint rendes
időkben majd minden tömegé, kissé felületes és ledér; a tárgyias
szónoklat sohase hat oly erősen rá, mint az, mely a személyes
tekinteteket is feldolgozza. Az ad personam beszéden sokkal jobban tud
gyönyörködni, mint az ad rem beszéden. Ezen a mezőn tehát Tisza nagy
előnyben volt a mi viszonyaink közt Apponyi és Bánffy fölött.

Én gróf Tisza István iránt se különös rokonszenvet, se különös
ellenszenvet nem éreztem, nem tápláltam. Személyes benső ismeretségben
nem voltam vele. A mikor képviselő lett, ha nem csalódom, 1887-ben,
fiatal ember volt, én pedig már régi képviselő, de a korábbi
országgyülési szokástól eltérve, nekem be nem mutatkozott. De nem
ütköztem meg rajta, sőt szinte természetesnek találtam azért, mert én
édes apjának, Tisza Kálmánnak kezdettől fogva engesztelhetetlen
ellenzéke voltam, Tisza Istvánt mindenki gyöngéd, ragaszkodó gyermeknek
rajzolta előttem, hát egészen rendén valónak láttam, hogy politikai
törekvéseink ellentétes voltát figyelmen kivül hagyva is már az édes
apja iránt érzett gyermeki méltó kegyeletnél fogva se akart velem valami
bensőbb ismerkedésbe bocsátkozni. Néhány hivatalos szócserét kivéve, nem
is beszélgettünk egymással soha.

Igy vállalkoztam barátaim unszolására beszédem megtartására, mely 1904.
évi julius 18-án hangzott el a képviselőházban. A többség is nyugalommal
hallgatta meg, az ellenzéki pártoknál gyakran zajos tetszések kisérték.

Őszintén bevallom, a beszéd néhol érdes, heves és személyi tekintetekkel
is foglalkozik. Erre nézve épen az a gyöngesége, a mi gróf Tisza igen
sok beszédének. De hiszen épen azt akartam elérni, hogy Tisza lássa be,
hogy személyes támadásokkal, ha az ellenzék kiváló férfiait ilyenekben
részesitené, a tanácskozás nyugalmának megzavarásán kivül semmit elérni
nem lehet. Mert az ellenzék is ügyesen és sikeresen használhatja
ugyanezt a fegyvert, ha akarja. Ha tán nem oly tehetséggel is, mint
Tisza, s nem oly kimagasló helyről is, mint a kormányelnöki szék, de
sokkal élénkebben és szabadabban.

Bizonyos, hogy tervünk sikerült s hogy ettől fogva mindaddig, mig
őszszel az ugrai levél meg nem jelent s novemberben és deczemberben a
nagy parlamenti viharok ki nem törtek, gróf Tisza István az ellenzékről
és férfiairól s törekvéseikről sokkal enyhébben nyilatkozott
szónoklataiban.

Az ugrai levél után s a zsebkendős szavazás után természetesen
megbomlott a parlament minden békéje és rendje.

Az én beszédemmel jó részben be is fejeződött a tárgyalás, a
törvényjavaslatot a képviselőház többsége julius 22-én megszavazta.


II.  A BESZÉD.

(A kormányelnök gróf Tisza István politikai multja: minden kormánynak
mindenkori támogatása. – Irodalmi multja jelentéktelen, közgazdasági
multja szerencsétlen. – A személyeskedés semmi sikert nem biztosit. –
Gróf Tisza kormányprogrammja. – A régi kormányok nagyobb tiszteletben
részesitették az ellenzéket, noha az se nagyobb, se tekintélyesebb nem
volt, mint a mostani. – A ki a nemzet jövőjében nem bizik: annak nem
szabad a nemzet kormányzására vállalkozni. – Miért ellenzem az
udvartartási költséget?)

T. képviselőház! (Halljuk! Halljuk! Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Öt
perczet kérünk!)

Elnök: Kivánja a t. Ház, hogy az ülést öt perczre felfüggeszszem?
(Halljuk! Halljuk! jobbfelől.)

Első sorban magam is hajlandó vagyok a gróf Apponyi Albert és társai
által beadott elleninditványhoz hozzájárulni; minthogy azonban nincs
reménységem, hogy a képviselőház többsége ezt ez idő szerint elfogadja,
már ennélfogva is szivesen elfogadom a függetlenségi és 48-as párt
részéről beadott összes határozati javaslatokat és inditványokat.
Természetes következése ennek, hogy a szőnyegen fekvő törvényjavaslatot,
valamint az udvartartási költségvetés illető tételét sem fogadhatom el.

A t. képviselőház szives engedelmével ez elhatározásomat most lehető
röviden, a mennyire az idő engedi, indokolom.

Mielőtt azonban ezt tenném, engedje meg a t. képviselőház, hogy a
miniszterelnök urnak legutóbb tett sok jelentékeny fontosságu
kijelentésére kissé kitérjek. Kitérjek különösen azért is, mert hogy a
törvényjavaslatot és az udvartartási költségvetési tételt nem fogadom
el, annak magában a kérdés természetében rejlő tárgyi okain kivül főoka
az, hogy a t. miniszterelnök ur politikájával nem értek egyet és
miniszterelnöki teendői, működése, eddigi összes viselt dolgai iránt
bizalommal nem viseltetem, sem a multra, sem a jövőre.

A miniszterelnök ur bizonyos gyönyörüséggel, bizonyos kéjérzettel
foglalkozott az elmult napok egyikén-másikán részint gr. Apponyi
Albertnek, részint b. Bánffy Dezsőnek politikai multjával. Mindkettőnek
multjában igen nagy gyönyörüséggel következetlenségeket fedezett fel és
tárt a képviselőház elé. Hát ha izlése ugy hozta magával, hogy a vitát
erre a térre terelje át, megengedem izlésének jogosultságát…

Madarász József: De nem irigylem!

… de nem irigylem, – majd megmondom az okát, miért – és szivesen nem is
követem ezen a téren. Nem követem pedig azért, mert én elismerem, hogy a
miniszterelnök ur előtt elég nagy gazdagság állt arra a két államférfiu
multjából, hogy abban a multban turkáljon, abban a multban ingadozásokat
fedezzen fel, abból a multból hibás terveket, hibás gondolatokat és
hibás intézkedéseket tárjon fel itt a képviselőház és az ország előtt,
mert hisz mindkét államférfinak van multja, elég hosszu az egyiknek,
elég gazdag mindkettőnek…

Hock János: És elég tartalmas is!

… és arról is biztos lehet a t. miniszterelnök ur, hogy sem azok az
államférfiak, se tisztelői, se barátai hasonló gazdagsággal a
miniszterelnök urnak multjából nem rendelkeznek. (Derültség.) És ha azt
állapitom csak meg, hogy neki multja nincs, akkor sokkal kedvezőbben
nyilatkozhatom a miniszterelnök urról, mint hogyha annak megállapitásába
bocsátkoznám, hogy van. (Derültség.) Ámbár, meg kell jegyeznem, – a
miniszterelnök ur, a mint én tudom, 15–16 éve szereplője a politikai
nyilvános életnek, legalább azóta tagja e képviselőháznak, – de azóta,
mióta ő a nyilvános élet mezején a nemzet nagy közkérdéseiben, mint
harczos fellépett, ama tizenöt év óta őt egyébnek nem láttuk, mint a
mindenkor létező, egymást követő, egymással egyet nem értő kormányok
hüséges fegyverhordozójának. Minden kormányt egyenlő tűzzel-hévvel
szolgált végig, nagyobb hév és buzgóság néha csak akkor buzdult fel a
miniszterelnök urban a kormányok mellett, mikor valamelyik kormány a
nemzet ellen élesebb rendszabályokat akart alkalmazni. (Ugy van!)

Ez volt a politikai multja.

Van irodalmi multja is a t. miniszterelnök urnak és az is a nyilvánosság
elé tartozik.

Ezelőtt kilencz-tiz évvel megjelent tollából és neve alatt egy gazdasági
kérdésekről szóló röpirat, a mely irodalmi munkában minden alaptétel
hibás, minden alaptétel, a melyben a gabonaárakról és azokkal időnként
járó bajokról és azok orvosszereiről okoskodik, a mi gazdasági
önállóságunk kérdéseiben való teljes tájékozatlanságról tett tanuságot.
(Derültség a szélsőbaloldalon.)

De van a t. miniszterelnök urnak közgazdasági multja is, elég fontos,
elég jelentékeny, bizonyos időn át elég fényes is. Nem akarok a
miniszterelnök urnak gyakran heves indulata és pillanatnyi fellobbanása
közben használt szavaival élni, nem akarok ledér módon nyilatkozni arról
a multról, mert nem az a czélom, hogy keseritsem, hogy bosszantsam a
miniszterelnök urat; hanem az a czélom, hogy arra birjam, hogy saját
lelkiismeretébe tekintsen bele, önmagával vessen számot akkor, midőn oly
tényleges, gyakorlati közgazdasági tevékenység után most ilyen magas
államférfiui feladatra vállalkozott.

Nagyon előkelő, nagyon tiszteletre méltó pénzintézetet vezetett a
miniszterelnök ur, de a vezetésben nem volt szerencsés. Annak a
vezetésnek az lett a vége, hogy az a nagy intézet szomoru sorsra jutott.
Pedig a mint én személyesen ismerem a miniszterelnök urat – gyakori
érintkezéshez nem volt szerencsém – de a mint barátaimtól is tudom és
egyéni jellemét ismerem: teljes buzgósággal, teljes
lelkiismeretességgel, elméjének és tanulmányainak teljes erejével
törekedett azt a nagy közgazdasági vállalatot sikeresen vezetni és
felvirágoztatni. De ha még az az aránylag kis intézmény is az ő kezén és
az ő bölcsességével ily sorsa jutott, vajjon mit várjunk mi akkor, midőn
ily nagy ország vezetésére vállalkozott? (Derültség és zaj a
szélsőbaloldalon. Egy hang: Ezt is tönkre akarja tenni!)

Olay Lajos: Lesz vagyonszerzés megint!

Elnök: Csendet kérek, t. képviselőház!

Ennek az országnak a vezetése nehéz dolog, nemzetünk legnagyobb elméi,
legbölcsebb államférfiai gyakran siker nélkül tettek kisérletet ez
ország vezetésével. Ez a vezetés gyakran balsorsot is idézett elő, mert
a nemzet ügyének, sorsának intézése nagyon nehéz. És ha a miniszterelnök
ur sokkal kisebb, hasonlithatatlanul jelentéktelenebb, noha mégis
jelentékeny közgazdasági intézet vezetésében, daczára minden erélyének,
bölcsességének, lelkiismeretességének, a melyet annak igazi
felvirágzására forditott, oda jutott: vajjon, hogy bizzunk mi akkor
abban, hogy nem nagyobb lelkiismeretességgel és nem nagyobb
bölcsességgel, – mert nagyobb most sincs, mint volt két-három év előtt –
(Derültség a szélsőbaloldalon) ennek az országnak milliószor nagyobb
intézményével, sokszorta nehezebb ügyeivel, feladataival meg tud-e jól
birkózni?

A miniszterelnök ur sok hibát, sok következetlenséget mutatott ki gr.
Apponyi Albert és b. Bánffy Dezső multjából. Biztositom a miniszterelnök
urat, hogy én ugyanazon államférfiak multjából sokkal több és nagyobb
hibákat és következetlenségeket tudnék kimutatni. (Derültség balfelől.)

Megmondtam akkor is, a mikor ama hibák és következetlenségek történtek
és ha nem ismételgettem folytonosan, annak az volt az oka, hogy minden
kérdésnél nincs kedvem felszólalni; csak nagyon ritkán szólalok ugyis
fel. Tehát én még sokkal több hibát és következetlenséget tudnék
kimutatni, de mi czélt érünk el ezzel!? Ha a miniszterelnök urnak
sikerül mindkét államférfiunak vagy akár az egész ellenzéknek közeli
vagy távoli multjából akármi következetlenséget felhordani, meglesz-e
azzal a hadseregnél a magyar vezényszó? (Derültség a bal- és
szélsőbaloldalon.) Vagy a magyar királyi udvartartás? Meg lesz-e azzal
mentve Magyarország gazdasági élete? A nemzet anyagi, erkölcsi jóléte
talán elő lesz mozditva? Vajjon az a sok visszaélés, a melyet velünk a
királyi udvar vagy a király nevében idegenek és nem idegenek
gyakoroltak, meg lesz-e szüntetve? Talán ez a nemzet a maga jogaihoz,
becsületéhez, jövendőjének biztonságához hozzájut azzal, hogy a
miniszterelnök ur gróf Apponyi Albert és báró Bánffy Dezső multjában
valami következetlenséget talált? Erre vállalkozott a miniszterelnök ur?
(Derültség a bal- és szélsőbaloldalon.) Ez a vezető magyar államférfi
feladata és nem egyéb? Propria virtute kell itt laborálni, nem aliorum
imbecilitate, mikor még nem is bizonyos, hogy az az imbecilitás ugy
van-e, a mint ő kifejtette, (Igaz! Ugy van! Derültség balfelől.) Igaz,
hogy az sem bizonyos, hogy az a propria virtus is megvan-e! (Ugy van!)

A miniszterelnök urnak miniszterelnöksége előtti multjára tehát nem
akarok visszatérni, hanem ahhoz már csakugyan jogunk van, hogy szemügyre
vegyük azt a szerencsétlen kilencz hónapot, a melyet mint miniszterelnök
töltött el azon a széken. (Halljuk! Halljuk!)

Kilencz hónap nagy idő az államférfi életében. Kilencz hónap alatt
Newton is megszületett a maga idejében és Shakespeare is, azok pedig
kissé nagyobb dolgok. (Derültség balfelől.) Nézzük; csak ugy félvállról,
mellesleg, hogy mi sikerült ez alatt a kilencz hónap alatt olyan dolog,
a mely magától, a miniszterelnök urtól függött és a mely alkalmas, vagy
nem alkalmas arra, hogy bizalmunkat megnyerje?

Igaz, elő fognak állani, ha előállanak majd, szóval és tollal, a kik azt
mondják és azt irják, hogy mit csinálhatott volna ez alatt a kilencz
hónap alatt? Hiszen azóta mi mindig zavartuk az ő munkáját, mi mindig
obstrukcziót, csináltunk, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon) nem hagytuk
a törvényhozást szabadon dolgozni, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon) nem
hagytuk a miniszter urakat szabadon otthon a bürójukban dolgozni. (Ugy
van! Ugy van! a jobboldalon.) Ezzel fogják védelmezni a t.
miniszterelnök urat.

Rónay János: Természetes!

De Rónay t. képviselőtársamnál még jobban fogja védelmezni Gajári Géza
t. képviselőtársam. (Derültség.)

Gajári Géza: Különösen, ha tőled kapok majd tanácsot! (Folytonos zaj a
jobb- és a baloldalon. Elnök csenget.)

A t. miniszterelnök ur kabinetalakitási programmjáról nem szivesen
beszélek, mert őszintén megvallva, igazán beszélni talán nem is tudnék.
A miniszterelnök ur adott kabinetalakitási programmot három-négy
részletben, s mindegyik részletet kikorrigált alakban. (Derültség
balfelől.) 1903 november 6-án, gondolom, adott itt a Házban egy
programmot, azután ezt kijavitotta november 9-én, s ezt kijavitotta
megint november 11-én; hol elvett belőle valamit, hol hozzátett valamit.

Gróf Tisza István miniszterelnök: Én sem hozzá nem tettem, sem el nem
vettem semmit!

A főrendiházban megint és időközi nyilatkozataiban ujabb és ujabb
magyarázatokat adott, tehát nehéz…

Gróf Tisza István miniszterelnök: Könnyü ráfogni, de nem lehet
bebizonyitani, a mit most mond! Ráfogni mindent lehet! (Zaj a jobb- és
baloldalon.)

Hát, hogy e pillanatban mindent bebizonyitsak, arra nem vállalkozom
most, hanem egy-két tételnél megkisértem most is. (Halljuk! Halljuk!)
Igy pl. a miniszterelnök ur 1903 november 6-án tartott
programmbeszédében elfeledte vagy nem jutott eszébe a czimerek és
jelvények kérdésében nyilatkozni. De november 9-én kijelenti, hogy a
hadseregnél közös czimer és közös jelvények létrehozására fog törekedni.
E miatt azután megtámadtatásokban részesült, s az ellenzék épen nem volt
hajlandó ilyen nevetséges s egyuttal borzasztó torzképletbe belemenni,
mint a milyen a közös czimer és jelvény. November 11 én kiigazitotta ezt
akként, hogy elvétette a szót, (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon) –
ilyen nagyfontosságu dologban – nem »közös«-et akart mondani, hanem azt,
hogy »együttes«. (Felkiáltások balfelől: Igy volt?)

Gróf Tisza István miniszterelnök: Ez azt jelenti, hogy változtatott a
programmon?

És még ezt a magyarázatát is meggyengitette azzal, hogy együttes czimert
ért, nem közöset, de ennek a kijelentésnek is valóságos értelme főleg
az, hogy együttes megoldással akarja a czimerkérdést rendezni. (Mozgás a
baloldalon.) De még ma sem tudjuk, sem én, sem senki ebben a Házban, s
azt hiszem maga a miniszterelnök ur sem, hogy milyen lesz hát az a
czimer, melyet ő tervez: közös-e vagy együttes-e, s akár egyik, akár
másik, voltaképen milyen?

De ha már én a miniszterelnök ur kabinetalkotási programmjának minden
pontjára kiterjeszkedni most nem is tudnék, mégis meg kell jegyeznem,
hogy azokból a határozott igéretekből, a melyeket a miniszterelnök ur
ugy itt e Házban, mint a főrendiházban ismételve tett, ma még meg nem
valósult semmi, csak egyetlenegy, a mi a nemzetnek ártalmára van,
kárával jár, költségével jár, csak egyre nézve van javaslata, a mely
abban áll, hogy Magyarország külön költségén mi neveljünk német
tiszteket az osztrák közös hadsereg számára. (Ugy van! Ugy van! a
szélsőbaloldalon.) A mi igéreteket ő tett a katonai büntető
perrendtartás dolgában, a mikor azt mondta, hogy a közvetlenség,
szóbeliség, nyilvánosság és a magyar nyelv érvényesülését fogja
idehozni, mindebből nincsen semmi, sőt, a mit mi kéz alatt tudunk erről
a perrendtartásról, az épen az ellenkezője lesz ennek, mert a magyar
nyelv érvényrejutása ugy, a hogy mi értjük ezt a szót, egyáltalán nincs
is tervbe véve.

Ott van például egyik furcsa kijelentése a t. miniszterelnök urnak, a
melyet én nem tudok megérteni azzal a kis tudománynyal, multtal és
gyakorlattal, a melyet én a politikai élet terén 32 év óta e Házban
szereztem. És ez az, a mit a miniszterelnök ur a magyarországi két
protestáns felekezet igényeiről beszél, a mikor azt mondja, hogy vannak
függő kérdések, a mely függő kérdéseket a két protestáns egyház
valamiféle bizottsága formulázott és a melyekkel a kormányhoz járult,
hogy ő óhajtja, hogy azok a kérdések az 1848: XX. t.-cz. szellemében
lehetőleg közmegnyugvásra megoldást nyerjenek.

Olay Lajos: Ezzel vezetik félre a református papokat és tanitókat! Mind
félrevezetés! Világos ámitása a szegény papoknak és tanitóknak!

Elnök (csenget): Kérem a képviselő urat, ne méltóztassék közbeszólni;
ezért a kifejezésért rendreutasitom! (Zaj és felkiáltások a
szélsőbaloldalon: Miért?)

Olay Lajos: Beszédben is elmondtuk! Van jogunk elmondani! Tiz képviselő
is elmondta! Ámitás! Százszor is ámitás! Nohát! Halljuk! (Derültség.)

Az 1848: XX. t.-cz. végrehajtása, akár legyen kivánatos, akár ne,
Magyarország mai helyzetében, a mai tényleges viszonyok közt sem nem
lehetséges, sem nem kivánatos.

Olay Lajos: Ugy van! Ez az igazság!

Ezzel én csak egyéni meggyőződésemet mondom ki. Az 1848: XX. t.-cz.-nek
sem szó szerinti értelme, sem szelleme meg nem engedheti ma azt, hogy a
mai viszonyok között tapintatlan módon, éretlen bölcseséggel ebbe a
kérdésbe akárki belekapjon. Mert az 1848: XX. t.-cz. olyan
konczepcziónak a törvénybeiktatása, a melyre ma egész Európában
alkalmatlanok a vélemények, nincsenek megérve az eszmék és hogy
megérnek-e valaha, azt én nem tudom, de annyi bizonyos, hogy igen magas
hevülésben levő korszak az egyházak államositásának gondolatát törvénybe
iktathatta, de a mi nemzetiségi, a mi egyházi, a mi felekezeti, a mi
dinasztikus viszonyaink között ma ebbe a kérdésbe belenyulni, azt a
beláthatatlan vihart, a mely ezzel járna, a nemzetre felidézni ama
borzasztó bajai mellett, a melyek most is megvannak: erre komoly
államférfiu és komoly férfi ma nem vállalkozhatik. Azért tehát ezt
emlegetni, kiröppentgetni a világba, hogy: az »1848: XX. t.-cz.
szellemében«, olyan dolog, a melyre mondom én azt, hogy nem értem; sem
könyvekből, sem iskolából, sem 32 évi tapasztalatomból nem szereztem
annyi értelmességet, hogy megértsem, mit akart ezzel a miniszterelnök ur
mondani. Azt a szót, a melyet itt hallottam, nem akarom alkalmazni, mert
nem akarok a miniszterelnök urnak hasonló szavakat mondani.

Gróf Tisza István miniszterelnök: Az a kérdés, van-e rá ok és jog,
mindig ezen fordul meg!

Nem akarom a példáját követni. A miniszterelnök ur először nem adott
tiszta programmot semmi dologról, másodszor, a mi pontokat már alakba
öntött, azoknál meg kár és sérelem hárul ránk, például a nemzet
agyonterheltetése mellett képeztet az osztrák hadsereg számára német
tiszteket magyar pénzen: hát akkor honnan meritsünk mi bizalmat a t.
miniszterelnök ur jövőjére eddigi kilencz hónapos multjából?

De van itt egy másik dolog, miniszterelnök ur, a mit nem hagyhatok
emlités nélkül s a mit már egyszer fel is emlitettem, még pedig a
parlamenti módok és szokások szerint teljes komolysággal és
tisztességgel, sőt talán, a mi nekem nem is igen szokásom, bizonyos
kérlelő szándékkal.

Hogy bánik a miniszterelnök ur nyilatkozataiban az ellenzékkel? (Ugy
van! Helyeslés balfelől.) Bocsásson meg a miniszterelnök ur, ha tréfálni
akarnék, azt mondanám: Uramöcsém, én kissé hosszabb időre tudnék
visszaemlékezni ebben a tekintetben és más államférfiakra, mint a
miniszterelnök ur. Olyan államférfiakra, a kik ott ültek azon a helyen
vagy annak közelében, a hol most Gajári Géza t. képviselőtársam ül.
(Élénk derültség balfelől. Egy hang: Ott ült egykor Deák Ferencz!)

Gajári Géza: Mit röhögnek?! Hiszen a maguk helyén is más ült! (Zaj
jobbfelől.)

Kubik Béla: De nem volt olyan nagy különbség! (Élénk derültség.)

Gajári Géza: Kubiknak ez az első jó mondása!

Azok a férfiak az ellenzékről, pedig az akkori ellenzék sem nagyobb nem
volt, sem komolyabb nem volt, mint a mostani, sem nagyobb sulyu nemzeti
ügyek mellett nem küzdött, mint a mostani, de azok a férfiak a parlament
ellenzékéről, a nemzet tanácsában az egyedül jogosult birálókról és
birákról nem beszéltek olyan sértő, kicsinylő, gunyos és kihivó hangon,
mint a miniszterelnök ur. Nem nézhettem végig az összes beszédeit, pedig
végig akartam nézni, nem volt rá időm, (Derültség) de az olyan szavak,
mint a milyeneket november 12-én mondott, hogy az ellenzék dolga
gyerekes csiny, hogy az ellenzék férfiai nem tudják, mit cselekesznek; a
mit november 20-án mondott, hogy az ellenzék kompromittálja a magyar
parlament méltóságát, hogy a nemzet legszentebb érdekeit koczkára teszi
és az, hogy itt az ellenzéken zajos közbekiáltások történtek, az nem
lovagias eljárás, az politikai értelemben gyávaság! (Felkiáltások a
szélsőbaloldalon: Igaz! Ugy van! Ezt mondta! Mozgás a szélsőbalon.) S a
mit a miniszterelnök ur ugyanazon napon mondott, hogy az ellenzék
nemzetgyilkos politikát követ.

SRÉTER ALFRÉD: Azt mondják sokan, mások is! (Zaj és felkiáltások a
szélsőbaloldalon: Vizet az öregnek!)

A miniszterelnök ur azzal a szóval, hogy a mit az ellenzék csinál, azt
elvégezhetnék a vásárcsarnoki delnők is, a kiket köznéven, vulgó:
kofáknak szoktak nevezni, (Derültség) hogy november 27-én
neveletlenségnek nevezte az ellenzék egész eljárását…

Gróf Tisza István miniszterelnök: Aligha az egész ellenzék eljárását!

… hogy január 14-én az ezen oldalon ülő képviselők eljárásáról azt
mondja, hogy az az alkotmány szellemét sértő, frivol és embertelen
eljárás. Frivol: magyarul ugy hivják, ledér. A frivol szó legalább jól
hangzik azok fülének, a kik nem értik, magyarul azonban ledért jelent.
Tehát embertelennek és ledérnek nevezte az ellenzék eljárását. Január
21-én azt mondotta, hogy teljesen meddő időfecsérlés az, a mit mi
csinálunk; márczius 30-án pedig ezt: »a rombolás, pusztulás áldatlan
munkája az, a mit a képviselő urak véghez visznek és valóságos
tatárjárás«. Azután itt van az, a mit a polgármestereknek mondott, a
mire báró Bánffy Dezső t. képviselőtársam is hivatkozott, hogy t. i. az,
a mit a nemzet csinál – tehát nem is az ellenzék, hanem a nemzet –
mérges vagy mérgezett illuziókból támadt részegség! (Zaj balfelől.)

Hát miniszterelnök ur, én kérem, hogy az ilyen kifejezések használatától
tartózkodjék. Ennek nem lesz jó vége. T. képviselőtársam, ha megéri azt,
hogy ezekből a kijelentésekből levonja az ellenzék az okvetetlenül
levonható következést és ha a magyar miniszterelnök kijelentése
parlamentileg jogosultakká teszi e szavakat és ezek használatát: akkor
ennek a vége nagyon szomoru lesz, mert akkor azután a magyar parlament
méltósága, a magyar alkotmány tisztelete alá fog szállani. (Ugy van! Ugy
van! a baloldalon. Felkiáltások jobbfelől: Hát a házszabályok!)

Hát miniszterelnök ur és önök, t. többség, legyenek azzal tisztában,
hogy az ellenzék ezeket nem türi el és a megfelelő megtorlás be fog
következni. (Helyeslés a baloldalon.)

Sréter Alfréd: Ugyan! Ugyan! Még ők panaszkodnak! (Zajos felkiáltások
balfelől: Vizet az öregnek! Elnök csenget.)

Hát Sréter t. képviselőtársam szives figyelmét egy körülményre akarom
felhivni. (Halljuk! Halljuk!) Ez az én részemről nem panaszkodás, mert
én bár panaszos szavakat is tudok használni, de nem akarok, mert e
nélkül is tudom érvényesiteni azt a tehetségemet, a mi kicsi van. De
arra akarom figyelmeztetni t. képviselőtársamat, hogy egészen más az, ha
ilyen kijelentést olyan képviselő tesz, mondjuk, a pillanat hevében, a
szenvedély fellobbanása alatt, a kinek neve a külföld előtt nem ismert
és egészen más, ha ilyen kifejezéseket Magyarország legelső méltósága és
tisztviselője arról a helyről használ. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.)

Sréter Alfréd: Önöknek egész parlamenti viselkedésére volt ez a válasz!

És t. képviselőtársam figyelmét még egy más körülményre akarom felhivni.
(Halljuk! Halljuk!) Olyan államférfiunak joga volna, – bár joga annak
sincs, de elnézné a nemzet, – hogy ilyen szavakat használjon, a ki nagy
vivmányokat hozott nemzetének, a ki mögött nagy, dicső és hősi mult áll,
a ki csatákat nyert nemzete számára, a ki annak alkotmányát, szabadságát
biztositotta, jövendőjét és jelenét megerősitette, nemzeti önérzetét
hiven szolgálta. Ilyen államférfiunak talán elnézné az ellenzék és talán
megbocsátanók. De a miniszterelnök ur még most nem olyan államférfiu,
még most e nemzetnek nem hozott egyebet, mint megaláztatást! (Ugy van!
Ugy van! a baloldalon) és még csak anyagi erőnknek a kiszivattyuzását
tette lehetővé idegen érdekek számára. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon:
Osztrák érdekek!) Tehát olyan programmpontokkal állunk szemben, a
melyekből ugyan egynek, kettőnek megvalósitása torzul meg van kisértve,
a többi kérdésről hallgat az irás és az idő és hallgat a kabinet. Még ez
semmi érdem, sőt még az is kérdés, hogy a hely elfoglalására volt-e elég
érdem? De a nemzet érdekében még végrehajtva, felmutatva, a nemzet
története könyvébe, sziveinkbe beiktatva még semmi sincs, semmi vivmány,
önérzetünknek, becsületünknek semmi tisztelete. (Igaz! Ugy van!
balfelől.) Ilyen hangon, ilyen eredmények után fiatal ember, fiatal
miniszterelnök nem beszélhet igy ezzel a nemzettel.

Gróf Tisza István miniszterelnök: Nem a nemzettel. (Élénk helyeslés a
jobboldalon. Nagy zaj balfelől.)

Olay Lajos: Eddig ő leczkéztetett mindig, most megleczkéztetik őtet!
Eötvösnek feleljen!

Bizonyos, hogy jövőre is lesznek még heves viták, becsületes, buzgó
küzdelmek, harczok, legalább erről az oldalról, önök majd csak türik
azokat a harczokat, (Derültség a baloldalon) s rábizzák szerencsétlen
miniszterelnökükre, hogy az maga védelmezze meg ügyüket. De ha ezektől a
szavaktól mi megmenekülünk, ha ezek a szavak nem röpködnek felénk a
miniszterelnöki székből, – mert hiszen Gajári Géza t. képviselőtársamnak
azt megbocsájtjuk – (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon) akkor azok a
harczok és azok a küzdelmek tisztességesek lesznek és – hogy szokott
szóval éljek – parlamentárisak. De ha marad ez az eddigi szokás, a mely
egyedül a miniszterelnök ur szokása, – az elődeié nem volt – akkor én –
igaz, hogy a jótállásomat nem is kérték ebben a dologban – jót nem állok
semmiért, hogy jövőre mi következik; nem lesz mindig 30 fok meleg és
aratási idő. (Helyeslés balfelől.) Ezt ne felejtse el a t.
miniszterelnök ur!

Ugron Gábor: Majd megjön a cséplés ideje is! (Derültség balfelől.)

De van még a miniszterelnök ur 9 hónapos multjában olyan dolog, a melyet
én meg nem tudok bocsátani. A miniszterelnök urnak sok nyilatkozatában,
sok felszólalásában, melyet miniszterelnöki és képviselői székéből tett
a mult év május, junius havaiban, részint szóval, részint irásban,
részint itt, részint Nagyváradon, részint az ugrai kerület választóihoz
intézett levelében, vannak nyilatkozatai, a melyekben fenyegeti a
nemzetet elpusztulással, tönkrejutással, végveszélylyel…

Hock János: Golyóval és akasztófával! (Igaz! Ugy van! balfelől.)

Azt nem hallottam! (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: A klubban
mondotta!)… a mely nyilatkozatokból az tünik ki, hogy neki Magyarország
fennmaradásában, a magyar nemzet jövőjében semmi hite nincs. (Ugy van!)
Például november 26-án azt mondja: »a magyar nemzetet megmentjük attól,
t. i. ha mi ellenzék az ő tanácsát elfogadjuk, hogy a világ csufjára,
saját szégyenére, saját fiainak őrülete vigye bukásba.« Azt mondja
november 28-án: »Ez a nemzet elpusztul, ha el nem bánik az ilyen
ellenzékkel.« Hirdette itt a miniszterelnöki székből, hogy oly
meggyőződésben is vannak már sokan, hogy Lengyelország sorsára jutunk;
azt mondja január 22-én: »Magyarország fennmaradására nézve a legnagyobb
feladat visszavezetni a magyar alkotmányos életet a maga szebb és
tisztultabb utjára« stb. Ez alatt azt érti, és ekkor azt fejtegette,
hogy mi pedig az osztrákok követeléseihez, az osztrák javaslatokhoz
ragaszkodjunk; szó nélkül fogadjunk el mindent, mert Magyarország
fenntartására nézve az a legnagyobb horderejü feladat. Azt mondja január
28-án, hogy akkor vállalkozott az ország kormányának vitelére, a mikor
aggódó kebellel látták többen s ő is, hogy ez a nemzet az örvény, a
katasztrófa felé tántorog. (Mozgás a baloldalon.)

Hát mit csinált az ellenzék és mit csinált a nemzet? A mit különben ő
maga is elismer, mert megjegyzem, t. Ház, hogy a miniszterelnök urnak
nemcsak eme nyilatkozatai vannak ám a lapokban megerősitve; vannak olyan
nyilatkozatai is, hogy: »Bizom én a nemzet örök erejében; bizom én a
nemzet jövőjében, ha az ellenzék leszerel (Élénk derültség a bal- és
szélsőbaloldalon) és ha elfogadja az én javaslataimat« stb. Ilyen
nyilatkozatok is bőven vannak, sőt mondhatom, szép alakba öntött,
hangulatos nyilatkozatok is vannak közöttük. De amolyanok is vannak,
pedig ha Ausztria, a külföld, nemzetiségeink és a dinasztia – e négy
czim alá foglalhatók legkomolyabb ellenségeink – látják azt, hogy a
magyar kormány feje, a magyar képviselőház legelső embere, Magyarország
első tisztviselője és legnagyobb méltósága igy beszél Magyarország
jövőjéről, életerejéről, fennmaradásáról; hogy minket Lengyelország
sorsa fenyeget, hogy mi a bukás, a katasztrófa elé megyünk, ha ilyen
nyilatkozatokat a magyar miniszterelnöktől hall az ellenség, künn és
benn az országban: micsoda vélekedésben lesznek akkor ellenségeink e
nemzet erejéről és becsületéről? (Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.)

Hiszen akkor kénytelenek elhinni, hogy itt csakugyan minden becsületes
ember részeg disznó, (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon), hogy itt
minden hazafi őrjöng; akkor kénytelenek ezt elhinni, ha ilyen
kérdésekben olyan tanukat kapnak, mint a magyar miniszterelnök. (Ugy
van! a szélsőbaloldalon.)

T. miniszterelnök ur, arra kérem, ne versenyezzen ön Luegerrel, Bécs
polgármesterével (Helyeslés balfelől) a magyar nemzet életének,
életerejének és jellemének festésében! A ki a nemzet jövőjéről olyan
kishitet táplál, mint a t. miniszterelnök ur, annak nem szabad a nemzet
vezetésére vállalkoznia. (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.)

Ugron Gábor: Menjen kolostorba!

Ha valaki olyanra vállalkozik, a minek sikerében maga sem hisz: mi lesz
akkor annak a vállalkozásnak és vezetésnek következménye? Ezek,
miniszterelnök ur, magasabb erkölcsi tekintetek, de az ország vezető
államférfiának, kormányzójának ezektől eltekintenie nem szabad! (Ugy
van! a baloldalon.) Neki saját nemzetét kicsinynek, őrültnek,
nyomorultnak, tatárjárásnak festeni a világ előtt sohasem szabad! (Ugy
van! a bal- és szélsőbaloldalon.) Ez az ellenzék pedig, a mely itt van,
ez a magyar nemzet. (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.
Derültség és ellenmondások a jobboldalon. Zaj a szélsőbaloldalon.)

Gróf Tisza István miniszterelnök: No, ennél jobban a magyar nemzetet
ugyan le nem kicsinyithette senki!

Nessi Pál: Azok ott oláhok, tótok és szászok, ezek: magyarok!

Elnök: Csendet kérek!

Kubik Béla: A szászok nem ülnek itt a mi sorainkban! Nem beczézi innen
őket és a kedves horvát testvéreket senki!

Bocsánatot kérek, t. Ház, hogy ilyen magyarázatokba bocsátkoztam e
kérdések felett, de nekem igazat kell, hogy adjon mindenki, a midőn azt
állitom, hogy erre a térre a miniszterelnök ur terelte a mi
tanácskozásainkat, (Ugy van! a szélsőbaloldalon) és hogy ezen a téren
lehetetlen, hogy mi tovább is hallgassuk és engedjük, hogy az
ellenzékkel igy beszéljen.

Áttérek – lehetőleg rövid leszek – magára az udvartartás tüzetes
kérdésére. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Ismétlem, nem
fogadhatom el a törvényjavaslatot, nem fogadhatom el a tételt. A tétel,
ha jól tudom, abban áll, hogy a mai udvartartás költségei 2 millió
korona évi teherrel emeltessenek, sőt még visszamenőleg a multba is. A
miniszterelnök ur bizonyára jól tudja, sőt az aktákat kezelvén, jobban
tudja mint én, hogy az udvartartási költségeknek utolsó emelése 1872-ben
terjesztetett elő, 32 évvel ezelőtt. 1873-ban szavaztuk meg.

Ugron Gábor: Én ellene szavaztam!

Hát a t. miniszterelnök ur, hogy emlékszik-e, nem tudom – e pillanatban,
ha bizonyitásra szólit fel, aktaszerüleg bizonyitani nem tudom, de én
határozottan ugy emlékszem, hogy az akkori pénzügyminiszter az
országgyülés pénzügyi bizottsága elé részletes előterjesztést tett az
udvartartási költségek egész állományának hovaforditásáról. Indokolta
tüzetesen, nemcsak üres beszéddel, – azaz nem mondom üres beszéddel,
hanem nemcsak puszta beszéddel indokolta, miért van szükség az
udvartartásnak költségemelésre, a mely 1 millió forintot tett ki.
Felhozta, mennyi volt az udvartartásnak hátraléka és mily nagyok
adósságai; akkor felmerült azon kérdés – mert a pénzügyi bizottság
jelentése tüzetesen tárgyaltatott – hogy ő Felsége a király, vagyis
dehogy a király (Zaj jobbfelől. Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon)
hanem, hogy ő Felsége a király nevében azok az urak, a kik az
udvartartást csinálják, mire pazarolják Magyarország pénzét. Pedig nem
is épen urak ám azok! A mint a rábaközi példaszó mondja: nem mind ur ám
az, a ki felházban lakik. Ez az igazság ám amaz urak legnagyobb
részéről, a kikből a királyi udvar áll. Cseléd ám azoknak legnagyobb
része. S harminczkét év előtt tisztán láthattuk, hogy azok, az
udvartartási cselédek, miként pazarolják Magyarország pénzét, mire, mily
czim alatt, mily összegben, s akkor a pénzügyi bizottság előtt kisült,
hogy például pusztán jótékonysági, közművelődési, közoktatási, diszitési
és nem tudom micsoda czélokra az udvartartás Ausztriának adott évenkint
900,000 forintot, Magyarországnak is adott, de csak 25–30,000 forintot.
De azért nekünk ép ugy kellett 1 millió forinttal emelni a költséget,
mint a hogy az osztrákok tették.

Hová tették, nem tudom, mert az osztrák dolgokat evidencziában nem
tartom; hiszen ha tették, tehették. Már most akkor paktum jött létre,
talán az első és utolsó paktum, a melyet elv szerint helyeseltem, de
gyakorlati tartalmára nézve akkor sem, hogy ő Felsége pedig legyen
köteles – nem ezzel a szóval mondták, mert ez nem udvarképes szó
(Derültség) – hanem legkegyelmesebben méltóztassék ezentul
Magyarországnak művészeti, közművelődési, jótékonysági és egyéb nemzeti
nem tudom micsoda czéljaira évenkint ugyanakkora összeget forditani,
mint a mekkorát Ausztria számára fordit. Teljesen határozottan
emlékszem, mert a bizottsági tárgyaláson jelen voltam; lehet, hogy az
akkori sajtóban van nyoma, hiszem, hogy a képviselőház tanácskozásaiban
is van nyoma, hogy akkor a kormány az ország pénzére való tekintettel a
Felség nevében ilyen javaslattal, ilyen indokkal, ilyen jóakaratu
kéréssel jött a nemzet törvényhozása elé. Nem pedig azzal, hogy
fizessenek, mert meg kell lennie, és fizessenek még az elmult időkre is
2 millió korona emelést.

Hogy áll ez a dolog? A tisztelt miniszterelnök ur azt jól tudja, hogy ő
Felsége, a mi dicsőségesen uralkodó, alkotmányos királyunk, a
miniszterek intézkedéseit annyira ellenőrzi, akár a rendelkezési alap,
akár saját tárczáik körében, hogy ha 20,000 forintnál nagyobb
pénzösszegig terjedő kötelezettséget, adományt, vagy ajándékot, vagy
szerződést kötnek a miniszterek, azt ő Felsége elé kell terjeszteni,
mert ő Felsége legfőbb felügyeleti és ellenőrzési, rendelkezési és
jóváhagyási jogát gyakorolni akarja. Már pedig akárki akármilyen
véleménynyel legyen akármilyen felséges urról, a ki szabadon futkározik
ezen a világon fel és alá, a magyar nemzet van annyi, mint Ferencz
József, s ez a nemzet mindig van annyi, mint akármelyik király. S ha a
király fenntartja magának méltán azt a jogot, hogy a költségekkel
szemben, a melyek időnként felmerülnek, a 20,000 forinton tulterjedő
lényeges kiadásokat, adományokat, ajándékokat látni akarja, hogy jóvá
hagyhassa, vagy jóvá ne hagyja, nekünk azt a 11 milliót látnunk kell.
(Élénk helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.) E nemzet jogának és
méltóságának kell annyinak lenni, mikor saját pénzéről van szó, mint a
mennyi annak a királynak van, a mikor a mi pénzünkről van szó. (Élénk
helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.) Tessék a nemzet elé arról a
tizenegy millióról részletes költségvetést terjeszteni, mire kell, mert
vaktában, bolondjára, részeg fővel, őrülten – mert akkor lesz a nemzet
őrült – azt meg nem szavazza, (Élénk helyeslés és tetszés a bal- és a
szélsőbaloldalon) mikor még látnia sem szabad, hogy hová lesz hát az ő
11 milliója.

Ezer kifogásom és okom van arra, hogy el ne fogadjam e javaslatot; ez
okaim tulnyomó részét előttem szóló képviselőtársaim már elmondották. De
ez az egyetlen ok elég nekem arra, hogy mindaddig, a mig ebben javulás
nem történik, a mig a kormány ő Felségének 11 millióra terjedő
költségvetését az utolsó sarkantyus huszárcsizmáig, a mi neki kell, ide
nem terjeszti, – önök számtalanszor hivatkoznak angol példákra, pedig az
angol parlament, a mig utolsó zsebkiadását nem ismeri a királynak, egy
krajczárt sem ad neki – a mig nem látom a költségvetésben, hogy mire
kell ez a 11 millió, azt meg nem szavazom, mert az udvari szolgák kezére
a nemzet keserves pénzét nem bizom. (Zajos helyeslés, éljenzés és taps a
bal- és a szélsőbaloldalon. Szónokot számosan üdvözlik.)




A HÁZSZABÁLY KÉRDÉSE.


I.  A BESZÉD TÖRTÉNETE.


1.

(A házszabály fontossága. – Miért nem kezdeményeztem a
házszabály-harczot előrelátásom daczára? – Gróf Tisza István inditványa
1904 márczius 5-én. – Az inditvány tartalma. – Gróf Tisza értekezleti
beszéde. – Thaly Kálmán békeajánlata. – Az 1904-ik évi törvényhozási
alkotások.)

A beszéd nagy jelentőségü; mondhatom, történelmi érdekü, noha se
alakilag, se tartalmilag nem tartozik kiválóbb beszédeim közé. De azon a
határon hangzott el, azon a napon, a mely közel negyven évi békés,
alkotmányos életünket a zavartól, az alkotmányi viszonyok
megháborodásától, az alkotmány felfüggesztésétől s általában állami
létünk sulyos vonaglásától, talán halálos betegségétől elválasztja.

A beszéd czime is fölötte szerény, mondhatni semmi különös figyelmet nem
érdemel, semmi különös várakozást nem gerjeszt az olvasóban. A nemzet
életében s történelmében végre is parányi tünet az a kérdés, vajjon minő
házszabályok közt mozog a törvényhozás képviselőházának tanácskozási
rendje. Soha a nemzetek alkotmányát és szabadságát a miatt sulyos
veszedelem nem érte, még csak nem is fenyegette. Csak a mi országunk
különös államjogi helyzete, melyhez hasonló nincs és sohase volt a
világon, csakis ez idézhette fel azt a rettentő vihart, mely fölöttünk
éveken át tombolt s alkotmányos életünk majd minden kincsét
elpusztulással fenyegette s a mely az 1906-ik év tavaszán megállapodott
ugyan, de a melynek sulyos és fájdalmas következményeit önállóságunk,
szabadságunk és nemzeti önbizalmunk összezsugorodásában ma is érezzük s
a mely még mindig nagy veszedelmek csiráit hordja méhében.

Azonban kicsiny okok nagy következményeket nem szülnek. Bármily
kisszerünek látszik is az alkotmány sérthetetlenségének s a szükséges és
jótékony közszabadságoknak biztositékai közt a népképviselők házszabálya
és tanácskozási rendje: végre is ezekkel függ össze, sőt jelentékeny
részben ezektől függ a szólásszabadság, a törvényhozók függetlensége s a
nemzeti akarat szabad és hű nyilvánulásának lehetősége. Tehát a
házszabály-kérdés mégis igen nagy kérdés s ha ezt sulyos belső
betegségek fenyegetik: annak mindig nagy következményei lehetnek. De ha
valósággal fenyegetik, annak is kétségtelenül nagy oka van.

A nemzet nagy tömegei nem láttak tisztán s tökéletes és biztos ösztönnel
nem érezték meg időnként, mi készül, mi történik. Ma se látnak még
világosan. Még ma se tudják, ma se akarják elhinni, hogy a magyarság
erejének megbénitása, Ausztria állami gépezetének kiterjesztése s abba
Magyarország állami létének alárendelt géprészletként való beillesztése
volt tervben is, készülőben is. A több százados habsburgi beolvasztási
törekvés, az 1867-iki alkotásoknak minden nemzeti és önállósági
tartalomtól való megfosztása: ime ez volt kitüzve a törekvések vége
gyanánt s erre szolgált volna egyik eszközül és módul a képviselőház
ház-szabályainak vaskos módositása s az ezek által biztositott
szabadságok eltörlése.

Engem a gondviselés éles látás képességével ruházott föl oly dolgokban,
melyekre különösen figyelek; magyarságunk sok dolga is ezek közé
tartozik. Nyomban észrevettem, Tisza István gróf kormánya mit akar e
ház-szabály kérdésével. Az egész kérdés történetében jelentékeny
cselekmények nagy részét nekem kellett végezni. Sokat láttam, sokat
észleltem, sok munkát teljesitettem. Az ellenzésnek, a birálatnak, a
nemzet fölvilágositásának feladata volt különös tisztem. Mindjárt
kezdetben nem tudtam teljes buzgóságot kifejteni. Nem követelte egyéni
és politikai helyzetem. Nem voltam pártvezér, a kezdés kötelessége nem
hárult vállaimra. De ha lehettem volna is, élemedett korom, irodalmi sok
irányu munkásságom s kényelmességet kedvelő hajlandóságom miatt arra a
szakadatlan fáradozásra s szünetet nem ismerő buzgóságra semmi esetben
se vállalkoztam volna, a mely nélkül tisztes pártvezérséghez jutni
csaknem lehetetlen. Anyagi helyzetem se türte volna a nagy áldozatokat,
pedig ezekre is szükség lett volna; izlésem és erkölcsi felfogásom pedig
mindig irtózott a benső rokonszenv hián levő szövetkezésektől, a
pártvezérség megszerzése pedig ezek nélkül a mostani viszonyok közt
szinte lehetetlen. A közéletnek elszánt közharczosa maradtam tehát, a mi
egyéni természetemmel legjobban összevágott.

Sohase szüntem meg figyelmeztetni a nemzetet, mit akarnak a ház-szabály
kérdésének bolygatásával. Ez a beszédem is lényegesen e körül mozog.
Azonban én nemcsak kortársaim számára, hanem a jövő nemzedékek számára
is törekszem irni, azért kell a ház-szabály kérdésének történetét
nagyobb részletességgel feljegyeznem, mint beszédem története talán
szükségessé tenné.

Már báró Bánffy Dezső kormánya alatt 1897-től kezdve emlegették a
ház-szabály módositásának szükségességét, de Bánffy a legfontosabb
közszabadságok egyikének sérthetetlenségét tartá szeme előtt s azért a
kérdésnek még csak komolyabb megfontolását se tartotta szükségesnek. Őt
felette rút s eddig példátlan mesterkélt obstrukczió buktatta meg nagy
részben és pedig megfelelő ok és szenvedély nélkül. Az utána következő
Széll Kálmán kormánya alatt, okulva a közvetlen s közeli tapasztaláson,
1899-ben módositották a házszabályokat, de a szólási és tanácskozási
szabadságot s a képviselői függetlenséget a módositás nem sértette.
Széll Kálmán hadügyi előterjesztései miatt heves viták támadtak minden
fontosabb kormányjavaslat fölött, tehát ugy az ő kormányzatának utolsó
idején, mint gróf Khuen-Héderváry Károly kormánya alatt is a szabadelvü
kormánypárt számitóbb és vérmesebb elemei folyton emlegették, hogy
szigorubb ház-szabályokra van szükség. Ezek közé tartozott már több év
óta gróf Tisza István is, a kinek kormányzása alatt, a mint kormányát az
1903-ik év második felében megalakitotta, bizonyos nyilatkozatok
sajtóban, pártgyüléseken s képviselőházban folyton sürgették a
ház-szabályok szigorubbá tételének kivánatosságát, sőt szükséges voltát.
Csakhamar 1904. évi márczius 5-én a képviselőház ülésében gróf Tisza
István kormányelnök előterjesztette ház-szabálymódositó inditványát.

Az inditvány következő:

INDITVÁNY.

Tekintve, hogy a jelenleg érvényben álló házszabályok a képviselőház egy
része által rendszeresen üzött obstrukczió által előidézett változott
helyzetben czéljuknak többé meg nem felelnek és azok további fentartása
a nemzet legszentebb érdekeit és magát az alkotmányt is végveszélylyel
fenyegeti, minélfogva egy oly szerves házszabályreform megalkotása, mely
a szólásszabadság sértetlen megóvása mellett a képviselőháznak rendjét,
méltóságát és munkaképességét biztositsa, égetően sürgős szükséget
képez: tekintve másrészt, hogy ugy magának ezen házszabályreformnak
keresztülvitele, mint az állam mindennapi szükségleteinek kielégitését
czélzó és az ország mérhetetlen kárára elintézetlenül feltorlódott
törvényjavaslatok gyors letárgyalása s ezáltal összes alkotmányjogi és
közgazdasági viszonyainknak a fenyegető anarkiából való megmentése csak
ugy remélhető, ha a létező házszabályoknak e czélból ideiglenes
hatálylyal biró rendkivüli intézkedésekkel való kiegészitése utján a
nemzeti akarat gyors érvényesülése biztosittatik, a következő inditványt
adom be:

Határozza el a Ház, miszerint az 1903. és 1904. évi indemnitási,
költségvetési és ujonczmegajánlási, valamint az ujonczlétszám
változatlan megállapitására vonatkozó javaslatok, továbbá az ország
pénzügyi és közgazdasági viszonyainak egy évnél hosszabb időre nem
terjedhető ideiglenes rendezését czélzó törvényjavaslatok és a
megalkotandó uj házszabálynak, mely azonban a törvényjavaslatok
érdemleges tárgyalására vonatkozólag a klotürt nem hozhatja be,
letárgyalásának tartamára, de legfeljebb egy évig terjedő hatálylyal a
létező házszabályok akkép egészittetnek ki, illetve módosittatnak, hogy
az elnöki előterjesztések tárgyában a benyujtott törvényjavaslatok
előzetes tárgyalását illetőleg a Ház legfeljebb két szónok meghallgatása
után egyszerü szavazással dönt és ez alkalommal a törvényjavaslat
előzetes tárgyalásával megbizott bizottság jelentésének behozására záros
határidőt tüznek ki, az egyes javaslatok tárgyalása megkezdésekor vagy
azok tárgyalása közben ötven képviselőnek az elnökhöz irásban beadott
indítványára vita nélkül egyszerü szavazással meghatározhatja az azok
letárgyalására szánt időt, melynek letelte után további tanácskozásnak,
vagy bárminő kérdés közbevetésének helye nincs. Az összes határozatok
vita nélkül, egyszerü szavazással és a 288. szakasz 4., valamint a 230.
szakasz második bekezdésének hatályon kivül helyezése mellett hozatnak
meg, a harmadszori megszavazás nyomban a részletekben való elfogadás
után foganatositandó és az ülés fel nem oszlatható, mig a javaslat
részleteiben is el nem fogadtatott. A 203. szakasz utolsó bekezdése
hatályát veszti; minden ülés a napirendre tüzött javaslat tárgyalásával
veszi kezdetét; e tárgyalás semmiféle okból és czimen a napirend
tárgyalására szánt idő letelte előtt meg nem szakitható és a 196., 197.,
204. és 206. szakaszokban körülirt teendők ezen idő letelte után az ülés
végén intézendők el. A 207. és 223. szakaszoknak a tárgytól való eltérés
kérésére, valamint a zárt ülés megtartására vonatkozó határozmányai
hatályon kivül helyeztetnek. Az elnök a 215. és 226. szakaszok alapján
való felszólalást, ha ilyen felszólalások az idő kihuzása czéljából
történnek, egyáltalán megtilthatja. Végre, a mennyiben a 255. szakaszban
emlitett rendzavarás, valamint az elnök elleni engedetlenség egyéb
eseteiben azonnali intézkedés szüksége forogna fenn, az elnök azt vagy
azokat, a kik a rendzavarást vagy engedetlenséget folytatják, az ülésből
kitiltja s ezen határozatát, valamint a Háznak a mentelmi bizottság
javaslata alapján hozott kizárási határozatait foganatositani tartozik,
egyuttal az ügyet a mentelmi bizottsághoz teszi át, melynek a 255.
szakaszban körülirt rendszabályoknak a rendzavarókra és
engedetlenkedőkre való alkalmazását czélzó inditványa a Ház legközelebbi
ülésében a bizottság többségi s esetleg kisebbségi előadójának
meghallgatása után vita nélkül egyszerü szavazással döntendő el.

* * *

Ez inditvány csak futó áttekintésre is mintegy tizenöt uj és felette
fontos rendelkezést javasol a nélkül, hogy a rendelkezések különböző
tárgyára, irányára és fontosságára való tekintettel ama rendelkezések
önálló szakaszokban vagy pontokban szövegeztettek volna. Ellenkezik ez a
törvényszerkesztésnek mind elméleti, mind gyakorlati törvényeivel.
Miként lehessen ezt ötödfél száz képviselőnek gondosan letárgyalni s
miként szólhat minden egyes képviselő tizenöt különböző természetü
fontos javaslatról egy beszédben.

Mindezt azért gondolta ki a kormány elnöke, hogy a tárgyhoz minden
képviselő csak egyetlenegyszer szólhasson, részletes vita ne lehessen s
minthogy kevés embernek izlése, gondolkozása és tanulmánya terjedhet ki
egy időben, egyszerre annyiféle különböző tárgyra: ennélfogva még az
általános vitától is visszariad az ellenzék tulnyomó része.

A javaslott rendelkezések fontosabb pontjairól beszédemben van szó.

Az inditvány szükségességét azzal indokolja a kormányelnök, hogy »a most
érvényben álló házszabályok – további fentartása a nemzet legszentebb
érdekeit és magát az alkotmányt is végveszélylyel fenyegeti«.

Sulyos szó, szinte félelmet gerjesztő, ha az ország kormányának elnöke
ejti ki nyiltan a törvényhozás előtt. S ártalmas a nemzet tekintélyére
nézve ugy bent, mint kint még akkor is, ha nem igaz. S nyilván semmivel
se indokolta a kormány elnöke azt a borzasztó veszedelmet, noha ezentul
is ismételve nagyon sokszor hangoztatta.

Például öt nap mulva, márczius 10-én. E napon pártját értekezletre hivta
össze, mert az inditványt a következő napon kellett volna indokolnia a
képviselőházban. Az értekezleten egyebek közt ezt mondá párthiveinek
meggyőzésére:

»Én fájó szivvel látom, hogy a magyar nemzet sorsa ismét lejtőre jutott.
Én nyilt szemekkel látom az örvényt, a mely lábaink előtt tátong, a
melybe feltartóztathatatlanul belerohanunk, melybe
feltartóztathatatlanul bele fogunk sodortatni, hacsak nem lesz bennünk
bátorság, nem lesz bennünk hazafiui belátás, nem lesz bennünk erkölcsi
erő szembeszállani még bizonyos tetszetős jelszavakkal, tetszetős
látszatokkal is és megmenteni a nemzet számára a békés, a biztos
fejlődésnek kinálkozó eszközeit. Őseink bölcsesége 1867-ben egy óriási,
világtörténelmi megpróbáltatásnak szenvedései között megmentette, életre
keltette a magyar alkotmányosságot és megszerezte annak olyan
biztositékait, melyekkel négyszáz év óta ez a nemzet nem dicsekedhetett.
A mi nemzedékünknek sokkal könnyebb, sokkal enyhébb, nem mondom,
hálásabb feladat jutott: tovább élni ezen a biztos alapon, a melyet
elődeinknek hősiessége, önfeláldozó hazaszeretete, bőven kiontott vére
teremtett. Siralmas volna ennek a nemzedéknek szerepe a világtörténelem
itélőszéke előtt, irtózatos volna a felelősség, a mely reá háramlanék,
szégyen, guny, megvetés tárgyát kellene, hogy képezze, ha az, a mit
apáink oly nehéz viszonyok közt szereztek, a békének, a biztonságnak, az
összhangnak mai boldog korszakában, a mi tehetetlen kezünkben
szétmállanék. Ebben a meggyőződésben, ettől a tudattól áthatva és avval
az erővel, a melyet egy nagy, szent és igaz ügynek szolgálata nyujt,
ajánlom a képviselőháznak inditványom elfogadását«.

Ime e dagályos szavak. A szenvedélyes buzgalomnak, a kitörő hazafias
fájdalomnak, a jövendő komor képén elborult léleknek szólás-mondásai.
Gróf Tisza István nem érzelgős egyéniség, hanem hidegen fontolgató
lélek, – ily hangon beszélni nem az ő természete s több mint félszázad
óta nem is az államférfi kormányzók szokása. De a nagy veszedelem okait
most se sorolta föl. Nem is sorolhatta. Döntő czáfolattal jött rá ez az
esztendő.

Következő napon lett volna az inditvány tárgyalása megkezdve. Kossuth
Ferencz nem volt jelen betegsége miatt a képviselőházban, Thaly Kálmán
helyettesitette, mint a függetlenségi párt tiszteletbeli elnöke. Szót
kért:

»Kérve-kérem – ugymond – a miniszterelnök urat, hogy ha ezen oldalról az
utolsó pillanatban még garanczia nyujtatik az iránt, hogy a
visszavontnak jelzett ujonczozási törvényjavaslatot hirtelenében
keresztülbocsátjuk: akkor mentse meg ezt a szerencsétlen országot attól,
hogy a házszabályokért rendkivüli elkeseredéssel vivandó nagy, végzetes
harcznak menjünk elébe. Ezen a módon még kiegyenlithetnek minden
ellentétet az utolsó pillanatban. Kérve-kérem tehát én ősz fejjel,
őszinte szivvel, békés akarattal, mélyen megindulva a t. Háznak minden
oldalát, nehogy szememre vethessék valaha nekem, a ki pártelnököm
betegsége folytán őt itt most helyettesitem és szemére vethessék a
függetlenségi pártnak azt, hogy a békejobbot oda nem nyujtottuk volna
még az utolsó pillanatban is«.

Nyomban felszólalt Thaly szavainak elhangzása s a zaj lecsillapulta után
gróf Tisza István.

»Erre a legtisztább hazafiságtól sugalmazott felszólitásra minden
gondolkozás és habozás nélkül kijelentem, hogy a mennyiben a Ház minden
oldala részéről kötelezettség vállaltatott arra, hogy az 1903. évi
ujonczok megajánlására vonatkozó törvényjavaslatot a lehető legrövidebb
idő alatt keresztüleresztik… (Halljuk! Halljuk! Nagy zaj és nyugtalanság
a bal- és szélsőbaloldalon.) Mondom, a mennyiben egy ily világos
kötelezettség vállaltatnék a Ház minden oldala részéről: én kész vagyok
a házszabályok ideiglenes módositására vonatkozó inditványomat
visszavonni, a – sajnálatomra – most már visszavont törvényjavaslatokat
azonnal ujra benyujtani és azok további alkotmányos tárgyalását kérni.«

Thaly és Tisza szavaira nemes felbuzdulás vett erőt az összes pártokon.
Békesség támadt a pártok és képviselők közt, a kik még csak imént
csaknem dühös ellenségül tekintettek egymásra. A függetlenségi párt két
árnyalatból állott. A mindig békülő s harmadfél év alatt már
többszörösen leszerelő Kossuth-árnyalatból s a most különösen harczias
Lengyel Zoltán és Polónyi-féle árnyalatból s mind a kettő komolyan
készen volt a békére. Igy volt az Ugron-párt, a Nemzeti-párt, a Nép-párt
s a kisded Bánffy-párt is. Magam is örömmel láttam e fordulatot már
azért is, mert ebben gróf Tisza István vészjósló szavainak egyenes
czáfolatát láttam. S valósággal azt kezdtem hinni magam is, hogy Tisza
gróf is véglegesnek tekinti a békét s megáll azon a végzetes uton,
melyen megindult.

E hitemben a tavasz és nyár eseményei nyilván megerősitettek. Az 1904-ik
év gazdagon termette a törvényeket. Az ellenzék becsülettel állta a
kötést s például az 1903. évi ujonczjutalékról szóló törvényjavaslatot
alig két huszonnégy óra alatt elfogadta. Törvénytárunk összesen
harminczkilencz törvénynyel gyarapodott a nyári szünet előtt. Sok fontos
törvénynyel is. Két költségvetési törvény készült el, az 1903-iki és
1904-iki. Máskor hónapokig szokott tartani egynek egynek tárgyalása.
Kilencz helyi érdekü vasut iktattatott törvénybe. Az állami és vármegyei
alkalmazottak s a községi és körjegyzők fizetéses illetményei uj
szabályozást nyertek, valamint az állami vasutak alkalmazottainak
illetményei is. A katonai nevelő- és képzőintézeteknél ujabb 1073 állami
alapitványi hely rendeztetett be magyar ifjak részére s az oktatásban a
tiszteknél a magyar nyelv bővebb érvényesülést nyert. Fontos és érdekes
tárgyu egyéb törvény is készült.

Gróf Tisza István személyét és politikai egyéniségét az ellenzéki pártok
nem kedvelték. Nem is adott rá okot, holott arra, hogy ne kedveljék, már
gyülölködő, ócsárló, kicsinylő gyakori beszédével is sok alkalmat
nyujtott. És mégis meggyőződött ő maga is, hogy mindaz a hajmeresztő
dolog, melyet az örökös obstrukczióról beszélt, csak üres rémlátás s
hogy oly kormány, mely igazságra törekvő módon kezeli az ügyeket s mely
az ellenzékkel szemben férfiasan, de egyuttal gyöngéden és méltóságosan
folytatja az eszmék harczát, az életben levő házszabályok segélyével
megóvhatja az ország érdekeit, sikeresen szolgálhatja a fokozatos
fejlődés ügyét s növelheti a parlamentnek s általában az alkotmánynak
tekintélyét és méltóságát.


2.

(Az ugrai levél. – Minő gondolkozás birta erre gróf Tisza Istvánt? – A
levél egyik pontja. – Gróf Tisza november 3-iki értekezleti beszéde. – A
21-es házszabály-bizottság. – Gróf Tisza november 14-iki értekezleti
beszéde. – Beszédem. – A Daniel-féle inditvány. – Ennek ismertetése.)

Azonban a mi bekövetkezett, azt bizonyitja, hogy gróf Tisza István nem
ezt a tanulságot szerezte az 1904-ik év békés és sikeres törvényhozási
munkálkodásából. Az ugrai levél s a mi azután történt, legalább azt
bizonyitja, hogy a béke, melyet ő az ellenzékkel márczius 11-én kötött s
melyet az ellenzék hiven megtartott, az ő részéről nem volt se jól
meggondolt, se őszinte. Ő legalább csufosan megtörte azt.

Igaz, hogy sötét gondolatai voltak az ugynevezett obstrukczióról.
Márczius 4-iki beszédében az alkotmány elpusztulását, a nemzet állami
létének végveszélyét jövendöli meg, ha – mint mondja – az obstrukczió
tovább tart. Rémséges tünetek kápráznak szemei előtt. Nincs
költségvetési törvény, tehát az államot és társadalmat fizetési zavarok
fenyegetik. Nincs ujonczmegajánlási törvény, tehát az ujonczok hiánya
miatt behivott tartalékos legénység szenvedése leirhatatlan. Elzüllik
parlamentárizmusunk, lesülyed államunk tekintélye, szerbek és oláhok
ellenséges nemzetiségi mozgolódásokba bonyolódnak.

Igy beszélt s beszéd közben két csodálatos, sőt ijesztő kijelentést
tett.

»A törvények iránti tiszteletet rombolják le – ugymond – a küzdők.
Bennünket is arra birnak, hogy túltegyük magunkat a törvényes
intézkedésen.«

Ime az alkotmányszegés első gondolata. Vagy legalább az arra irányuló
törekvés első vakmerő vagy ha ugy tetszik, őszinte kijelentése. Az
ellenzék nem tartotta egészen komolynak a kijelentést. Nyiltan bevallom,
magam se. A kijelentés szerint a kormány és a többség tenné magát túl a
törvényen. Vajjon, hogy lehet ezt a többségről föltenni? Hát a király
hogy engedhetné meg kormányának, hogy megszegje a törvényt s ezzel
halomra döntse az alkotmányt? És miként lehetne ilyen merényletet
elkövetni oly erős, hatalmas ellenzék ébersége és erélye ellen?

De ugyane beszéd némi jelenségeit mutatja annak, hogy a különben hidegen
gondolkozó kormányelnök agyában az őrjöngő gondolkozás tünetei is
pillanatonkint ki-kitörnek. A parlament – ugymond – tehetetlen, guny
tárgya lett ellenségeink előtt. Az ellenzéknek nemzeti küzdelme,
obstrukcziós harcza valóságos tatárjárás. Elkeseredett szivvel látja a
viszonyokat. – »Most már elérkezett az utolsó idő, kéri a küzdőket,
álljanak meg az őrület utján. A magyar nemzetnek élni kell… a ki ennek
utját állja, azt össze kell tiporni!«

Ily hangon csak ránk zuhanó közvetlen és sulyos veszedelem idején szabad
beszélni kormányzó férfiunak, a kire az ország szeme néz s a kinek
feladata nem a riasztás és rettegtetés, hanem a megnyugtatás és
kiengesztelés. Mindenesetre oktalan volt oly időben, a mikor egy hét
mulva a legünnepélyesebb békekötés jött létre az ellenzékkel s a mikor a
törvényhozási időszak könnyü szerrel a törvényalkotás gyümölcseit oly
bőségesen termette.

Mi idézhette hát elő Tisza gondolkozásában ezt a háborodottságot, mely a
legszebb béke közepén fél esztendő mulva az ugrai levelet sugalmazta?

Bizonyára az a nyomás, melyet az osztrák és habsburgi hatalmaskodó erők
ránk és viszonyainkra gyakoroltak. Semmi kétségem, hogy gróf Tisza
István, a mikor kormányalakitásra vállalkozott, egyuttal vállalkozott
ama katonai és pénzügyi terhek elfogadására s ama vám- és kereskedelmi
viszonynak Ausztriával való rendezésére is, a melyre elődei, a Széll- és
Khuen-Héderváry-kormányok s utódai, a Fejérváry- és Wekerle-kormányok
vállalkoztak. Kormányzati törekvéseit jelző nyilatkozataiban ugyan nem
mondta ezt meg világosan, valamint azt se mondta meg, hogy megfelelő
ellenérték gyanánt a habsburgi politika a magyar nemzet számára semmi
nemzeti vivmányt meg nem enged. De ő jól tudta ezt, valamint bizonyosnak
tartotta azt is, hogy a parlament éber és hazafias ellenzékei azokat a
mérhetetlen s egyelőre ki sem számitható terheket a nemzet vállaira
rakni megfelelő ellenérték nélkül se könnyen, se gyorsan nem engedik.
Erős, elszánt, nagy többsége daczára is félt a Széll- és
Khuen-Héderváry-kormányok sorsától. Lemondani nem akart; mindenáron a
hatalom birtokában, sőt annak élén akart maradni, más megoldást nem
talált, tehát elvégre a házszabályok módositásának ürügyén akarta az
ellenzéket megtörni, ha mindjárt maga az alkotmány is össze lenne törve.

Igy született meg az ugrai levél eszméje.

Az ugrai levél Geszten kelt 1904-ik évi október 4-én, Tisza István gróf
akkor Biharvármegye ugrai kerületét képviselte, levelét e kerület
választóihoz intézte, innen nevezte el a közélet ugrai levélnek. A
fővárosi lapokban október 5-én jelent meg.

A levél szövege meglehetős hosszu s szépen és gondosan fogalmazott s
jelentékeny irói tehetségre vall. De nagy gyöngesége ennek is az, a mi a
kérdésben tartott egyéb fontosabb felszólalásainak. Csak egyszerüen ugy
állitja, hogy a mostani házszabályok mellett alkotmányunkat nagy veszély
fenyegeti, de állitását komolyan bebizonyitani még csak kisérletet se
tesz. Csak föltevésekből, csak lehetőségekből következtet a márczius
11-iki béke s az egész évi munkaszakon át nyugodtan folytatott sikeres
törvényhozó munkálkodás daczára. Állitásait szenvedélyes hévvel erősiti,
de azok azért a figyelő és gondolkodó agyat meg nem győzik.

Főgyöngesége mégis abban áll, hogy semmiképen meg nem mondja: miért kell
hát a házszabályokat oly kegyetlenül módositani, hogy azok, a mint a
márczius 5-iki inditványból kitünik, a parlamenti szólásszabadságot s az
ellenzéki képviselők függetlenségét s tanácskozási jogait
megsemmisitsék? Egyetlen szóval se utal arra, hogy a habsburgi és
osztrák erők fokozása s ezzel arányban a magyar nemzeti erők csökkentése
a nyilvánvaló törekvés, mely ugyan a mai ellenzék s a mai házszabályok
miatt alkotmányosan nem sikerülhet, épen ezért kell a házszabályok által
biztositott lényeges szabadságokat megnyirbálni.

A levél egyik pontja igy szól:

»Igaz, az alkotmányos rend ez idő szerint helyreállott. De a közelmult
minden tanulsága arról győz meg: minő ingatag alapon áll az egész
parlamenti életünk. Damokles kardja függ a nemzet feje felett.
Ötletszerüen összeverődő bármely kicsiny csoport megállithatja a
képviselőház egész gépezetét, gáncsot vethet a magyar nemzetnek
előretörekvő utjába, reánk zudithatja a közelmult összes veszélyeit és
megaláztatásait. Semmit el nem értünk, mig e szégyenteljes állapotot nem
orvosoltuk. Bünös könnyelmüség és kötelességeinkről való gyáva
megfeledkezés volna, ha fel nem használnók a helyreállott rend első
nyugodt időszakát arra, hogy megszerezzük a magyar alkotmányos élet
állandó biztositékait. A szólásszabadságot, a parlamenti viták utjáni
küzdelmet parancsoló végszükség nélkül nem szabad korlátoznunk. De a
magyar parlament nem lehet játékszer jelentéktelen töredékek kezében, a
magyar nemzet sorsát nem szolgáltathatjuk ki ezek szeszélyeinek.«

Ime e levéllel adta hirül jó eleve gróf Tisza István az országnak, hogy
ő mindenáron meg akarja változtatni a házszabályokat. És pedig annak
daczára, hogy, a miként beismeri, az alkotmányos rend ez idő szerint
helyreállott, ugy akarja megváltoztatni, hogy a szólásszabadságot és a
parlamenti viták utjáni küzdelmet – miként gondolatát szavakba önti –
korlátozni kell. Ezt ugyan – ugymond – parancsoló végszükség nélkül nem
szabad tenni, de levele más helyén mégis azt mondja, bünös könnyelmüség
és kötelességeinkről való gyáva megfeledkezés volna, ha a kedvező
alkalmat fel nem használnók a házszabály módositására.

A levél az összes ellenzéki pártokat nagyon meglepte, miként a dolog
természete hozta magával s miként a hirlapok akkori elmélkedéseiből
nyilván kitünik. A közönséges józan elme hihetetlennek tartotta, hogy a
kormány elnöke ily gyorsan és ily durván szegje meg azt a békét, melyet
ő maga ünnepélyesen a parlament szine előtt kötött meg márczius 11-én.
Azt meg épen nem hiszem magam se, hogy a tervezett módositás a márcziusi
inditvány borzalmas pontjai szerint legyen megint előterjesztve, hiszen
ezt a kormányelnök egyenesen visszavonta, az ellenzék pedig még soha se
volt kezesebb és jámborabb a kormány iránt, mint a márczius óta lefolyt
félesztendő alatt.

Most már azonban gyorsan fejlődtek a dolgok.

Az őszi ülésszak megkezdésekor azonnal sietett gróf Tisza István a saját
pártját, a parlamenti többséget megnyerni terveinek s rábirni a
házszabály szigoru módositására. A november 3-án tartott szabadelvüpárti
értekezleten hosszu, érdekes, támadó beszédet tartott, melyben egybek
közt igy nyilatkozik:

»A ki az én igénytelen személyiségem működését és nyilatkozatait csak a
legkisebb figyelemmel is kisérte, az rég tisztában lehetett velem, hogy
a házszabályrevizió kérdését a magyar nemzeti politika egyik olyan
kardinális fontosságu kérdésének tartom, a melynek elodázásáért a
felelősséget semmi körülmények között magamra nem vállalom. A kérdések
második csoportja a Ház rendjének, méltóságának fenntartása körül forog.
A ki oly szerencsés vagy oly szerencsétlen, hogy már körülbelül husz év
óta tagja a Háznak és visszagondolva a magyar képviselőház
atmoszférájára, hangjára, egész megjelenésére a 80-as években, azzal a
mai állapotot hasonlitja össze, az valóban megdöbben és elszomorodik. És
gondolkozhatunk egyes kérdések felett bárhogyan, de magyar ember, ha
belemélyed ezekbe a dolgokba, lehetetlen, hogy be ne lássa azt, hogy a
parlamenti hangnak ez az elfajulása, eldurvulása valósággal gyökerében
támadja meg a parlamentet, valósággal a végveszedelem csiráit rejti
magában egész nemzeti létünkre nézve. Mert mi lesz egész nemzeti
életünkből, hogyan fejlődhetik életképesen és erőteljesen a magyar
alkotmányos élet, hogyha tiszteletet, becsülést, tekintélyt, kegyeletet
nem tud ébreszteni maga iránt? Ha nem képes vonzerőt gyakorolni a haza
minden polgárára? Ha nem képes megnyerni rokonszenvét és tiszteletét
barátainknak és nem képes tekintélyt tartani és imponálni
ellenségeinkkel szemben? És mi lesz a magyar nemzet egész jövő
fejlődésével, ha a magyar parlament nem nagy eszmékért folytatott nagy
küzdelmek góczpontja lesz, a mely beragyogja fényével az egész magyar
közéletet, hanem ellenkezőleg a szellemi sivárságnak, a hang
durvaságának, a közélet elfajulásainak válik iskolájává?«

Sok igazság van gróf Tisza István kormányelnök e panaszában és
szemrehányásában. Csakhogy ez őt az utolsó években még sokkal inkább
terheli, mint az ellenzéket s mint pártjában és azon kivül másokat. Soha
senki se beszélt ridegebb és durvább hangon az ellenzékről, mint épen
gróf Tisza. Az ellenzéknek nálunk a ráerőszakolt keserü harczban, melyet
a nemzeti jogokért és érdekekért viv, sokkal inkább el lehet nézni, ha
olykor-olykor szenvedélyes szavakban tör ki, mint a kormánypártnak vagy
épen a kormány tagjainak. Az ő kezükben van a hatalom és az erőnek
nagyobb része, de erősebbnek is lenni, a hatalmat is korlátlanul élvezni
és gyakorolni s a mellett még az ellenzékkel durván, ridegen is bánni:
az emberi lelkek benső természete hozza magával, hogy ez nemcsak
ingerlő, hanem egyuttal utálatos is. Ily szemrehányással élni hát épen
gróf Tisza nem volt illetékes.

A következő napon röviden indokolta inditványát, hogy a képviselőház
alakitson és küldjön ki 21-es bizottságot, melyben az ellenzéknek néhány
tagja is részt vegyen s mely a házszabály módositása iránt dolgozzon ki
s terjeszszen a Ház elé javaslatot. Érdemleges javaslatot se gróf Tisza,
se pártja nem hozott a képviselőház elé, a márcziusi pedig vissza volt
vonva. A számitás az volt, hogy a függetlenségi pártnak Kossuth-féle
békülékeny árnyalata bemegy a bizottságba s a szigoritó módositások egy
részének legalább megnyerhető lesz s igy az ellenzék többi árnyalatai is
némileg meg lesznek bénitva.

Rögtön beláttam ezt, közöltem gondolatomat báró Bánffy Dezsővel s ő egy
budai uj-párti nyilvános lakomán nyomban kijelentette s indokolta, hogy
ellenzéki férfiu a 21-es házszabály-bizottságban nem vehet részt. Ez a
bátran és mereven kiejtett szó erősen hatott az összes ellenzéki pártok
gondolkodására s ezért megállapodtak abban valamennyien, hogy a
bizottságban nem vesznek részt, legyen a felelősség egyedül a kormányé
és kormánypárté az egész javaslatért.

Az inditvány tárgyalását a parlament a következő napon megkezdette.
Néhány napig folyt a vita, de nem nagy élénkséggel. Semmi jele nem
mutatkozott annak, hogy az ellenzéki pártok valami nagy keserüséggel és
harczias indulattal folytatják a vitát. Biztosnak látszott azonban, hogy
az inditványt el nem fogadják s a bizottságban részt nem vesznek s talán
egész hónapon keresztül folyik majd a tanácskozás, mielőtt az inditvány
fölött szavazás történhetnék. Pedig az ellenzékek most még nem is
tudják, miféle szigoritást, vitazárt vagy egyéb könyörtelen
rendszabályokat léptet majd életbe a módositás. Tisza és pártja ezt
meggondolta. S meggondolta azt is, hogy ezzel a vitával végre se lehet
elérni semmit, mert hiszen majd a kiküldendő 21-es bizottság
előterjeszti jelentését s a javaslatát s a mikor ezt az ellenzékek
meglátják: haragjuk elemi erővel tör ki s akkor a vitának se elejét, se
végét, se természetét belátni, se végeredményét kiszámitani nem lehet.

Tisza és benső hivei ennek elejét akarták venni. Azt gondolták ki, hogy
ha a Ház elnökeinek valamelyikét tervüknek sikerül megnyerni,
hevenyészetten határozati javaslatot nyujtanak be s azt a Ház elnöke a
házszabályok lábbal tiprásának segélyével valamely furfangos módon
megszavaztatja s elfogadottnak kijelenti. E határozat ugy, mint
márcziusban, egyetlenegy hosszu pontból fog állani s ebben benne lesznek
az összes módositások. Előrelátható volt, hogy a parlamentben rettenetes
vihar fog kitörni, de erre készen tartják a Ház üléseit elnapoló királyi
leiratot s majd a mikor hetek mulva ujolag megnyitják az üléseket, a
világ s az emberek addig sokat felednek, első haragjuk elpárolog s a
bevégzett tények nyomása alatt csendesebbé válnak.

Hallottuk ugyan bizonytalan kósza hirekből, hogy a kormány nagy
meglepetést, nagy kudarczot készit titkon az ellenzék részére, de a
hirek alaktalanok voltak s tartalmuk többféle. Azt se hittük, hogy az
elnökök bármelyike is valamely erőszakos és undok alkotmányszegésre
vetemedjék, a meglepetésre hát az ellenzéki pártok nem voltak
elkészülve.

Az elnököt, Perczel Dezsőt megnyerték a tervnek. Ez a férfiu nemes,
előkelő nemzetségből származott, mely jeles fiakat, kiváló közéleti
alakokat, dicsőséges hadvezetőket adott már az országnak. Ő maga is
régen képviselő, korábban vármegyéjének tisztje, a Bánffy-kormányban a
belügyek kormányzója volt. Szerény, rokonszenves alak minden párton. Se
különös nagyravágyást, se beteges hiuságot, se nagy igények támasztását
senki rajta soha észre nem vette. Erős egyéniség nem volt, nagy dolgokat
tőle senki se várt, de arra se gondolt volna soha senki, hogy alacsony
politikai cselszövényekre, alkotmánypusztitó hitvány cselekvényekre
képes lehessen.

November 14-én este a szabadelvü párt a saját körhelyiségében népes
értekezletet tartott s itt gróf Tisza István hosszu, tartalmas és heves
beszédben tárgyalta a házszabály módositásának kérdését. Beszédje
folyamán és végén egyebek közt ez inditványnyal állott elő:

»Azt hiszem, t. barátaim, a pártnak ismét ahhoz az eszközhöz kellene
nyulnia, a melyet márcziusban vett kezébe és csak azért tett le ismét a
kezéből, mert alkalmazásának szüksége akkor elesett.

Én tehát azt volnék bátor kérni, hogy határozza el a párt, miszerint
azon czélból, hogy egy, az általam már ismételten jelzett keretekre
szoritott, mérsékelt házszabályreform megvalósitható legyen és azzal a
világos körülhatárolással, hogy ezen ideiglenes házszabálymódositás
hatálya mellett csak az országnak halaszthatatlan folyóügyei, t. i. az
1905-iki költségvetés, az ezzel kapcsolatos dolgok, az indemnitás – és
azt hiszem, hozzávehetjük a Horvátországgal kötött pénzügyi egyezményt,
mert különben ex-lexbe jutunk a horvát kérdésben – és a változatlan
ujonczlétszámnak 1905-re való megszavazása, tehát csak az országnak ezen
halasztást nem türő folyóügyei és a házszabály-javaslat legyenek
elfogadhatók, hogy, mondom, ezen idő- és térbeli korlátozással a
házszabályok ideiglenes módositása vitessék keresztül.

Az inditvány tehát, a mely nézetem szerint benyujtandó volna, a maga
dispozitiv részében lényegileg egyeznék a tavaszszal benyujtott
inditványnyal; a befejező része módosulna annyiban, hogy a tavaszi az
akkori sürgős ügyekre, a mostani pedig a most előttünk álló sürgős
ügyekre szólana.

Én arra kérlek benneteket, legyetek kegyesek elhatározni egy ilyen
javaslat benyujtását és annak benyujtásával a pártelnökséget bizni meg.

T. barátaim! ugy látszik, hogy belejutunk a harcznak akutabb stádiumába.
Én azt hiszem, a ki illuziókban nem él, a ki nyitott szemmel nézi az
eseményeket, azt ez a fordulat nem lephette meg és nem is hozhatja ki
sodrából. Mi nekimentünk ennek a küzdelemnek abban az erős
meggyőződésben, hogy az ország legszentebb, legnagyobb érdekei
parancsolólag kivánják ezt és meg vagyok róla győződve, hogy fog vinni
bennünket az a tudat, hogy a magyar nemzetnek, a magyar nemzeti
politikának teszszük ezzel a legnagyobb szolgálatot.«

Ez a beszéd és inditvány világositott föl engem egészen, hogy gróf Tisza
a márcziusi borzasztó javaslatot akarja a törvényhozás népképviseleti
részére ráerőszakolni. Ennek hatása alatt, figyelemmel gróf Tisza
Istvánnak november 15-én előttem történt felszólalására, határoztam el
magamat hevenyén beszédem megtartására.

Beszédem után oly zajos, hosszantartó és hatalmas helyeslés, taps és
éljenzés tört ki az ellenzéki pártok oldalán, hogy a tanácskozást
folytatni épen nem lehetett. Az elnök hát rövid időre felfüggesztette az
ülést s eltávozott helyéről.

Már beszédem alatt is, de kivált a szünet alatt gróf Tisza Istvánnal
pártjának több kiválóbb férfia félrevonult s a fölött tanácskoztak, hogy
beszédem hatása alatt, beszédem által mintegy erőszakosan felhiva s
annak ellensulyozására nem volna-e czélszerü az uj házszabályjavaslatot
nyomban benyujtani, előterjeszteni.

A javaslat Daniel Gábor-féle nevet visel történelmi sulyu
korirásainkban. Több nap óta készen volt már. Lényeges rendelkezései már
az év elején elkészültek s egyes eszméi már akkor fogalmazási alakba
öntettek. Sok tanácskozáson, százféle apróbb-nagyobb módositáson ment
keresztül, mig végleges alakjához eljuthatott. Képzelhetlen
furfangossággal készült a végből, hogy a mikor a köztanácskozások
folyamán a kormány és a többség az ellenzéket el akarja hallgattatni s a
neki kellemetlen ellenzéki szónokot a képviselőházból el akarja
távolitani s igy lehetetlenné s munkaképtelenné tenné: ezt a házelnök
segitségével nyomban teljes eredménynyel megcsinálhassa.

Abban állapodtak meg, hogy beszédem után haladéktalanul beadják a
határozati javaslatot s a beadást Daniel Gáborra bizzák.

A javaslatnak nincs kelte. Alá volt már irva néhány nap óta. Aláirták:
Daniel Gábor, Podmaniczky Frigyes, Apáthy Péter és Vojnits István. E
képviselők a szabadelvüpártnak elnökei.

Beszédem után alig nyilt meg ujra az ülés, Daniel Gábor jelentkezett
szólásra s a nagy zajban alig hallható szavakkal ennyit mondott:

– A szabadelvüpárt elnökségének megbizásából terjesztek be egy
határozati javaslatot.

S odaadta papirját Szőts Pál jegyzőnek, ki arról felolvasta a
javaslatot.

Igy szól:

A DANIEL-FÉLE HÁZSZABÁLY-MÓDOSITÁS.

_Határozati javaslat_. Tekintve, hogy a jelenleg érvényben álló
házszabályoknak égető szükséget képező reformja a képviselőház egy része
által kilátásba helyezett rendszeres obstrukczióval szemben a jelen
házszabályoknak hatályban maradása mellett meg nem valósitható,
minélfogva a 21-es bizottság megválasztása előtt ideiglenes hatálylyal
oly módositásokat kell a házszabályokon eszközölnünk, melyek az egész
munkálat sikerét biztositsák, határozza el a Ház, hogy a tárgyalás alatt
lévő inditvány feletti érdemleges határozathozatalt a jövő ülésszakra
halasztja és az elkészitendő uj házszabály életbeléptéig, legfölebb egy
évig terjedhető hatálylyal és annak világos kikötése mellett, hogy az
alábbi rendelkezések hatálya alatt csak az 1905. évi államháztartásra
vonatkozó és azzal kapcsolatos javaslatok, beleértve a
Horvát-Szlavonországokkal kötendő pénzügyi egyezményt is, és az 1905.
évi és a folyó évinél nem magasabb ujonczlétszám megállapitására és
megajánlására vonatkozó javaslatok, valamint a házszabályoknak olyan
módositása tárgyalhatók, mely a klotürt az appropriaczionális és
indemnitási törvényjavaslatok kivételével más törvényjavaslatok
érdemleges tárgyalásánál nem hozza be – a létező házszabályokat akként
egésziti ki, illetőleg módositja, hogy az elnöki előterjesztések
tárgyában a benyujtott törvényjavaslatok előzetes tárgyalását illetőleg
a Ház legfölebb két szónok meghallgatása után egyszerü szavazással dönt
és ez alkalommal a törvényjavaslat előzetes tárgyalásával megbizott
bizottságnak jelentésének beadására záros határidőt tüz ki, az egyes
javaslatok tárgyalásának megkezdésekor vagy azok tárgyalása közben 50
képviselőnek az elnökhöz irásban beadott inditványára vita nélkül,
egyszerü szavazással meghatározhatja az azok letárgyalására szánt időt,
melynek letelte után további tanácskozásnak vagy bárminő kérdés
közbevetésének helye nincs, az összes határozatok vita nélkül, egyszerü
szavazással s a 228. §. 4., valamint 230. §. 2. bekezdésének hatályon
kivüli helyezése mellett hozatnak meg s az ülés el nem oszlatható, mig a
javaslat részleteiben is le nem tárgyaltatott, a 305. §. utolsó
bekezdése hatályát veszti, minden ülés a napirendre tüzött javaslat
tárgyalásával veszi kezdetét, e tárgyalás semmiféle okból és czimen a
napirend tárgyalására szánt idő letelte előtt meg nem szakitható s a
196., 197., 204. és 206. szakaszokban körülirt teendők ezen idő letelte
után az ülés végén intézendők el. A 207. és 223. §-oknak a tárgytól való
eltérés kérésére, valamint zárt ülés megtartására vonatkozó
határozmányai hatályon kivül helyeztetnek, az elnök a 215. és 226.
paragrafusok alapján való felszólalást – ha ilyen felszólalások az idő
kihuzása czéljából történnek – egyáltalában megtilthatja, végre, a
mennyiben a 255. §-ban emlitett rendzavarás, valamint az elnök elleni
engedetlenség egyéb eseteiben azonnali intézkedés szüksége forogna fenn,
az elnök azt vagy azokat, a ki vagy a kik a rendzavarást vagy
engedetlenséget folytatják, a képviselőházból kitiltja, ezen
határozatát, valamint a Háznak a mentelmi bizottság javaslata alapján
hozott kizárási határozatait foganatositani tartozik, egyuttal az ügyet
a mentelmi bizottsághoz teszi át, melynek a 255. paragrafusban körülirt
rendszabályoknak a rendzavarókra és engedetlenekre való alkalmazását
czélzó inditványa a Ház legközelebbi ülésében a bizottság többségi s
esetleg kisebbségi előadójának meghallgatása után vita nélkül egyszerü
szavazással döntendő el, végül a kitiltás hatálya alatt álló képviselő a
kitiltás tartamára eső tiszteletdiját elveszti, az országgyülés
épületébe be nem léphet s e tilalom áthágása miatt, mint ujabb
engedetlenség, a 255. paragrafusban körülirt eljárás alá esik. Beadják:
Daniel Gábor, Podmaniczky Frigyes, Apáthy Péter, báró Vojnits István.

A határozati javaslat felolvasása után, mielőtt az ellenzék
felocsudhatott volna ámulatából, a soron levő képviselőt hivta fel az
elnök szólásra. Ennek beszéde alatt azután zárt ülés tartásában
állapodtak meg az ellenzék tagjai.

A zárt ülésen Rakovszky István, Visontai Soma, báró Kaas Ivor, Ugron
Gábor, Lengyel Zoltán, gróf Apponyi Albert s Holló Lajos szólaltak fel s
erélyesen követelték, hogy mind a szőnyegen levő bizottságkiküldési
javaslat, mind a Daniel-féle törvényesen s az életben levő házszabályok
szigoru megtartásával tárgyaltassék.

Ennek hangoztatását azért látta az ellenzék már eleve szükségesnek, mert
el volt terjedve az a hir, hogy a kormány orvul, valamiféle álnok
meglepetéssel akarja a Daniel-féle javaslatot megszavaztatni.

Gróf Tisza István a tárgyalás módjára nézve nem tett semmiféle
határozott igéretet, hanem a tárgyalásra bejelentett összes egyéb
kormányjavaslatokat visszavonta, hogy az uj házszabálykészitésnek
törvénybe ütköző alaki akadálya ne legyen. A törvény ugyanis ugy
rendelkezik, hogy házszabály csak akkor alkotható, ha már a napirenden
levő mindenféle javaslat előbb letárgyaltatott és szőnyegen egy sincs.
Ezt 1848 óta minden országgyülés szigoruan megtartotta.

Ellenben az elnök Perczel Dezső kijelentette, hogy ő a maga részéről a
Daniel-féle javaslat tárgyalása közben házszabályszerüen fog eljárni. Az
ellenzék részéről hangosan kérdezték: »hát elnöktársai?« Erre az elnök
nem felelt semmit.

A nagy és ocsmány alkotmányszegés titkon el volt már határozva s
harmadnap mulva be is következett. Az ellenzék minden lehető rosszat
sejtett ugyan, de semmi bizonyost nem tudhatott.

* * *

Ime ez a hirhedt Daniel-féle házszabály-javaslat.

Minden rendelkezése szokatlan és ártalmas a mi viszonyaink közt, de
különösen sértők, veszedelmesek, ingerlőn boszantók s az alkotmányos
szabad tanácskozás s a parlamenti rendes életmüködés teljes
megsemmisitésére s ezzel az alkotmány megszüntetésére teljesen
alkalmasak különösen a következő rendelkezések:

hogy az elnöki előterjesztések tárgyában a képviselőház legfölebb két
szónok meghallgatása után egyszerü szavazással dönt s még arról sincs
intézkedés, hogy legalább az egyik szónok az ellenzék soraiból jusson
szóhoz;

hogy a törvényjavaslatok előzetes tárgyalásával megbizott
szakbizottságnak záros határidő tüzhető ki jelentésének beadására;
minthogy pedig a szakbizottságokból az ellenzék férfiai a többség és a
kormány kénye szerint amugy is kizárhatók, tehát nagyon kényes és nagyon
fontos ügyekben megtörténhetik, hogy egyrészről az előkészitő és
tájékoztató tanácskozás és tárgyalás végképen elmarad, másrészről pedig
az ellenzék épen nem nyer értesülést előzetesen a fenforgó nagy
kérdésekről;

hogy ötven képviselő irásbeli inditványára a törvényjavaslatok
letárgyalására szánt időt a többség kiszabhatja akár a javaslatok
tárgyalása közben, akár azok tárgyalásának megkezdése előtt. Ez a nemzet
törvényhozási jogának egyenes megsemmisitésére vezethet, mert e szerint
alkothatók törvények a nélkül,

hogy azokhoz a nemzet képviselői hozzászólhatnának; hogy az elnök az
egyes képviselőket a Házból kitilthatja, erőhatalommal kivezettetheti,
hosszabb időre, sőt az országgyülés egész idejére a mentelmi bizottság
segédkezésével kizárhatja s napidijától megfoszthatja. Ily esetben a
választókerületek képviseletlenek maradnak s az országgyülés csonka
leend. A Daniel-féle javaslatban semmi óvrendszabály vagy orvoslási mód
nincs e boszantó következmény ellen.

A mikor beszédemet november 15-én tartottam, mindezt még egész
határozottan nem tudtam, mert hiszen beszédem befejezte után
terjesztette elő Daniel képviselő a neve alatt ismert javaslatot. De
sejtettem részint a szállongó hirek után, részint a márcziusi
házszabálymódositó javaslat alapján.

Hogy beszédem oly keserü és szavaim oly erősek: ezek után egészen
természetes.


II.  A BESZÉD.


1.

(Az obstrukczió története. – Az 1903-iki obstrukczió valódi okai. – Gróf
Tisza módszere. – Az 1889-iki és 1901-iki nagy viták. – Az 1898-iki
obstrukczió. – Gróf Tisza javaslatának birálata.)

Tisztelt Ház! Mióta ez áldástalan kérdés szőnyegre jött, mióta e kérdés
felett tanácskozunk, mindennap habozva gondoltam e tárgyra, akár jöttem
a képviselőházba, akár nem – igen sokszor ide sem jöttem – meg voltam
arról győződve, hogy komoly férfiaknak, komoly érvekkel ebben a
kérdésben nem érdemes már felszólalni.

Abban a habozásban, mely rajtam erőt vett, nem tudtam magamat
elhatározni, hogy ebben a kérdésben én is felszólaljak. Nem is sokat
gondolkoztam felette, nem tartottam érdemesnek, nem is készültem rá,
eszméimet se rendeztem. Azonban azok után, a mikről a mai lapokban
értesültem, az után, a mi tegnap a szabadelvüpárt értekezletén történt
és a miniszterelnök ur mai felszólalása után hallgatnom gyávaság volna
és hitványság. Elhatároztam, hogy felszólalok és megkisértem, hogy a
tisztelt miniszterelnök ur által ugynevezett fogalomzavarba némi rendet,
némi tisztaságot, némi világosságot hozzak, mert az a gyalázatos játék a
szavakkal és eszmékkel, a mely a tisztelt miniszterelnök ur részéről és
sajtója részéről hetek óta, hónapok óta folyik, a nemzetnek az az
ocsmány félrevezetése, az ellenzéknek az az undoritó, gyalázatos
vádolása, gyanusitása, melyet a miniszterelnök ur rendszerré tett,
lehetetlen, hogy az ellenzék férfiait, hogy minden józaneszü embert ki
ne szólitson a harczra e módszer ellen. (Élénk helyeslés a bal- és
szélsőbaloldalon.)

Két története van az obstrukczió kérdésének. Az egyik, az ujabb történet
ez évből, a másik a mult, az általános történet, a melyről a tisztelt
miniszterelnök ur itt a Házban tudtommal keveset szólt, de a melyet a
Házon kivül a maga gyüléseiben vagy gyülekezeteiben per longum et latum
tárgyalt, még pedig akként, hogy az ő parlamenti és történeti
felfogásában egyetlen igaz szót én nem találtam. Álljon elő akárki,
álljon elő az akadémiától kezdve a legutolsó asztaltársaságig és a
parlamentnek és a nemzetnek történetét merészelje velünk szemközt ugy
adni elő, a mint ő asztaltársaságaiban tette, majd megtalálja rá a
feleletet a tudományban, az irodalomban, a hazafiak lelkiismeretében és
a parlamentnek kötelességükhöz hű tagjaiban. (Élénk helyeslés a
baloldalon.)

A tisztelt miniszterelnök ur képes volt a tiszteletreméltó nagy pártot,
a melyet én láttam nagy dolgokban is, saját pártját vakká, siketté,
bolonddá tenni. (Élénk helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Mert hogy
250–260 képviselő közt, midőn azzal a tervvel előállott tegnap, a mely
az ő márczius 5-iki javaslata, 250–260 férfi, honfitársunk közt egyetlen
ember ne akadna, a ki óvó szavát az ellen felemelje, ez a sülyedtségnek
akkora foka, a melyet én vén ember létemre sohasem láttam. (Élénk
éljenzés és taps a bal- és szélsőbaloldalon.)

Magam is voltam a többség tagja, mikor nem olyan vezérünk volt, mint
gróf Tisza István. Maga Deák Ferencz volt a vezér, ő adott elő terveket,
javaslatokat; hetekig, hónapokig vitattuk azokat becsülettel, komolyan,
a haza sorsa és jövendője iránt honfi-aggodalommal; pedig ő volt a
vezérünk. És mégis hetekig tartott, mig végre előjöttünk a Házban vagy a
bizottságban, vagy az osztályokban a javaslatokkal. Tanu rá abból az
időből gróf Apponyi Albert is, hogyan folytak akkor a tanácskozások az
értekezleteken, pedig Deák Ferencz vezetett akkor bennünket. És most
előáll gróf Tisza István olyan javaslattal, a melylyel a jelent
megmételyezi, jövendőnket megrontja és becsületünket ebben a
parlamentben örökre semmivé teszi. (Ugy van! Ugy van! a bal- és
szélsőbaloldalon.) Tudja, hogy bizottság elé nem fogja terjeszteni
javaslatát, tudja, hogy az osztályok elől elzárja azt, pedig Isten,
világ, a józan ész és saját törvényeink szerint minden képviselőnek
igazán ott kellene szeme közé nézni a kérdésnek. Tudja azt a párt is és
elhangzik az inditvány, de egyetlen kérdés, aggodalom, birálat, a
honfigondnak egyetlen szava nem nyilatkozik meg. (Felkiáltások:
Szégyen!)

(Okolicsányi László: Szentiványi felszólalt!)

De nem ebben a dologban. Szentiványi nagy vétket követett el, mert abban
a rettentő órában még talált a tisztelt miniszterelnökben dicsérni
valót. Ilyen helyzetben lehetetlen becsületes hazafinak hallgatni. Azért
szólalok fel.

Két története van ennek az obstrukcziónak. 1903-ban, mondja a
miniszterelnök ur és mondja általában a világ, obstrukczió volt ebben a
Házban. Elitélik azt az obstrukcziót. Jól van, ahhoz nem szólok; kiki
vélekedjék a maga itélőtehetsége és a maga jóindulata vagy rosszindulata
szerint arról. De a tisztelt miniszterelnök ur sohasem lát egyebet, mint
mindig csak az obstrukcziót. Mint a részeg kappanról beszélik, csak a
körülte huzott krétavonalat látja s azt hiszi, az gátolja őt a mozgás
szabadságában. (Élénk derültség, éljenzés és taps a bal- és a
szélsőbaloldalon.) Sohasem lát egyebet, mint hogy az obstrukczió a
többség akaratának nyilvánulását gátolja, sohasem lát egyebet, mint hogy
az obstrukcziót olyan férfiak is kezelik, – én is, más is – mint Polónyi
és Lengyel és ezzel telelármázza saját pártját, telelármázza hirlapjait,
telelármázza az országot, hogy hogyan bizzuk mi az ország sorsát
Polónyira és Lengyelre, ugy mint tegnap este is mondta… és miért nem
bizzuk inkább az ország sorsát gróf Tisza Isvánra.

Bocsánatot kérek, annak az obstrukcziónak másik oldala is van, a
minthogy a gyémántjegecznek is sok oldala van, pedig az mindenütt mégis
gyémánt. És a miniszterelnök ur az obstrukcziónak többi, igazi,
valóságos részleteiről nem beszélt. Mik voltak azok? Nézzük csak meg.
Előállt egy kormány, ő előtte a harmadik, előállt oly javaslatokkal, a
melyekkel az osztrák császárság hatalmát növelni akarta. Nevezzük az
osztrák császárt, ha ugy tetszik önöknek, magyar királynak. Én ugyan
minél kevesebbet nevezem igy, mert a magyar királyt sohasem látom, hanem
mindig az osztrák császárt, (Derültség a szélsőbaloldalon) tehát az
osztrák császárnak és magyar királynak hatalmát növelni akarta a
hadsereg létszámának óriási felemelésével és az azzal együtt járó óriási
anyagi terhekkel, a melyeket a mi nemzetünk, társadalmunk már-már alig
bir el. Emelni akarta a királynak és az uralkodónak hatalmát, erőit, a
mely hatalom és a mely erők igen gyakran a magyar nemzet ellen
használtattak fel és a mint tegnap a tisztelt miniszterelnök ur saját
pártjában mondta, hogy fájdalom, jöhet idő, a mikor az megint a magyar
nemzet ellen fog felhasználtatni.

Mit csinált ezzel szemben az ellenzék? Mit csinált, nem obstrukczióval,
hanem tisztességes, komoly, sőt fenséges eszmecserében, fenséges
vitában? Az ellenzék azt mondta és arra az álláspontra helyezkedett,
hogy ha a király hatalmát és erőit fokozni ti akarjátok, az osztrák
császár hatalmát ti még nagyobbá akarjátok tenni, akkor megfelelő erőt
nyujtsatok a nemzetnek is, hogy abban a harczban, a mely folyt eddig,
folyik most, a mely folyik ezentul is, de időnkint vulkánikus
kitörésekben is nyilvánulhat, hogy ebben a harczban megfelelő
erőszaporodással álljon a nemzet is a hatalommal szemben. Ha ti a
hadsereg létszámát emelni akarjátok, ne üldözzétek a magyar hadseregben
a magyar nyelvet, ne üldözzétek a magyar nemzet »Szózat«-át és
»Himnusz«-át, küszöböljétek ki szelleméből, nyelvéből, intézményeiből
mindazt, a mi német, hozzátok helyébe mindazt, a mi magyar, hogy a mit
veszitünk a létszám felemelésével és annak irtózatos költségeivel, azt
ellenértékül legalább fajunk erősödésében nyerjük meg. (Igaz! Ugy van! a
szélsőbaloldalon.) Ez volt az ellenzék álláspontja; és mert ez
álláspontjához kötelességszerüleg, hiven – gazemberek gyülekezete lett
volna, ha nem tette volna meg – kötelességszerüen mindaddig
ragaszkodott, a mig a kormány azt magáévá nem tette: ezt nevezi ő
obstrukcziónak, ezt nevezi ő annak, hogy a parlament rendje, méltósága
és tisztessége meg van támadva. Hát miért nem beszél a miniszterelnök ur
soha, az obstrukczió kérdésének erről az oldaláról, a mely pedig egyedül
fontos?

Az a kormány akkor megbukott.

Jött utána egy másik kormány és annak belépésekor oly tünetek merültek
fel, a melyek szerint itt egyes ellenzéki képviselőket pénzzel akartak
megtántoritani. Azt mondja a miniszterelnök ur valahol valamikor – nem
jegyzem fel minden szavát – hogy hogyan lehet ilyen ostoba csinyt vagy
gyerekséget emlegetni? Hát t. miniszterelnök ur, azok a férfiak, kik ezt
csinálták, látszólag és a kormány beismerése szerint, azok a férfiak
nincsenek itt, ki Amerikában, ki Ausztráliában van, azokat ide tanukként
megidézni nem lehet. De ha van ebben a Házban, ebben az országban
épelméjü ember, az ugyan el nem hiszi feltétlenül soha, hogy ebben az
alávaló dologban a kormány vagy legalább a kormány benső barátainak keze
ott nem volt; olyan épelméjü embert pedig ebben az országban eleget
talál, a ki ennek az ellenkezőjét hiszi, beszéli és tudja. (Helyeslés a
szélsőbaloldalon.)

Mikor az uj kormány beléptekor ily tünetek merültek fel a
képviselőházban és az általános nemzeti köztudatban, szégyeltük
magunkat; mélyen bántott bennünket, ellenzéket, hogy akadhat kormány, a
mely felteszi, hogy e parlamentben a nemzetet képviselő ellenzéket
pénzen lehet megvásárolni, mert erkölcsös, becsületes emberre nézve
irtózatos dolog az, hogy miniszteri széken ülő, nemzetkormányzó férfiu
felteszi, hogy a nemzet ellenzéki részén egyes emberekkel ép ugy el tud
bánni, mint talán a maga pártján egyes emberekkel. (Taps balfelől.)

Ez ellen a kormány ellen is folyt az ellenzéki harcz, még pedig két ok
miatt. Megint a katonai intézményeknél meggyalázott és eltiport nyelvünk
megmentése érdekében és olyan veszedelmes kormány eltávolitása végett,
mely ilyen üdvözlettel jött be Magyarországba! Hát obstrukczió ez? Hát
minek tartaná gróf Tisza István azt az ellenzéket, a mely összetett
kezekkel, az ő plakettjeire számitva – mint a milyennel Thaly Kálmánt
megtisztelték – tudná nézni az ily eljárást és ne akarná az ő
parlamentjének tisztességét és méltóságát megvédelmezni?

Ez volt az obstrukczió története. Miért nem emlegeti ezt a t.
miniszterelnök ur? Miért mindig az ellenzék egy-két tagjára hivatkozik
és könyvekből kiolvasott általános tantételeket, hitvány elveket
emleget? (Igaz! Ugy van! Taps balfelől.) Élő nemzet vagyunk mi;
szabadságunk, a melynek egyik intézménye a házszabály, élő dolog.
Angliába futkosni érvekért és ostoba tankönyvekből meriteni érveket az
ellen, nem engedünk, mert ezek a dolgok nem illenek össze! (Ugy van!
balfelől.) A parlament rendje, méltósága és tisztessége előttünk,
kisebbség előtt ép oly fontos, sőt még ezerszer fontosabb, mint a t.
többség előtt. Az is kétségtelen mielőttünk, hogy a többségnek az ország
érdekében érvényesülnie kell minden alkalommal, a mikor a nemzet érdekét
képviseli. Hogy ez igy van, bizonyitja 37 esztendőnek parlamenti
története Magyarországon. Ezek a házszabályok, a melyek most vannak,
lényeges rendelkezéseikben 1869-ben, sőt még előbb keletkeztek. 1869 óta
nem tudom, hogy hány kormány váltotta fel egymást, de mindegyik fenn
tudta tartani, valahányszor a nemzet érdekében való javaslatokkal jött,
ezekkel a házszabályokkal a parlamentnek rendjét, tisztességét és
méltóságát. Miért nem tudja fenntartani gróf Tisza István, ki eddig még
semmi olyannal nem jött, a minek bécsi szagát ne éreztük volna (Taps a
bal- és a szélsőbaloldalon) és a mi a parlamentben általános ájuldozást
ne idézett volna elő? Hát a házszabály az oka az obstrukcziónak, a
rendetlenségnek, ha van és a parlament tisztessége és méltósága
megtámadásának? Hát van a világon olyan rakonczátlan férfiu, a ki a
parlament méltóságát, tisztességét jobban lábbal tapodná, mint az önök
tegnapi értekezleti jelenete? (Igaz! Ugy van! balfelől.) Hát kik önök?
Hát mik önök? Nincs ott agy, sziv és lélek, a mely megmozdulna akkor,
mikor egy kisérletező, teljes életében bankban élő és bankból kilépett
ember itt az ország összes intézményeit fel akarja forgatni? (Taps a
bal- és szélsőbaloldalon.)

Én a miniszterelnök ur egyéni becsületét és tisztességét nem vonom
kétségbe, sőt elismerem; de önök az ő kisérleti és nyilvános működésében
arra, hogy ő a nemzetnek legtermészetesebb jogát is megvédje, s hiányos
jogait kivivja, sem multjában, sem tehetségében, sem politikai
jellemében, sem eddigi intézkedéseiben biztositékot nem találnak. (Taps
a bal- és szélsőbaloldalon.)

Honnan van az, hogy merényletről beszél gróf Tisza István? Ő beszél
merényletről! Hova jutott ez a Ház és hova jutott ő? Ő beszél itt
merényletről, a melyet itt az ellenzék csinál. (Derültség a bal- és
szélsőbaloldalon.) Hiszen én is ellenzék volnék, ha volnék, de már
magamban sem bizom, mert már az én korom s az én hanyatlott erőm
megfoszt engem attól, hogy kötelességemet egészen teljesitsem. Nincs
elég erőm már, ezt értem az alatt, hogy már magamban sem bizom egészen.

De én tanuja voltam, valamennyien tanui voltunk annak, hogy nehéz
időben, a midőn a szenvedélyek lángja már magasan lobogott, midőn ennek
a Háznak tagjai nem mint ellenfelek, hanem gyakran mint személyes
ellenség állottak egymással szemben, egy jó szó, egy becsületes szó, egy
nyilt kijelentés rendet csinált, (Ugy van! Ugy van! a baloldalon) a
lángok elpihentek, nem lobogott a szenvedély s az egymás iránt való
kölcsönös tisztelet erénye mindig ur volt ebben a Házban. Mi ok van
tehát arra, hogy most olyan rendszer támasztassék fel, vagy nem is
támasztassék, mert ilyen még nem is volt, hanem teremtessék, a hol mi
mint ellenségek álljunk egymással szemben, a hol a szenvedély legyen az
uralkodó szó, az indulat a vezér s a nemzet jogainak és méltóságának
eltiprása a czél? (Élénk helyeslés és taps a bal- és szélsőbaloldalon.)
Miért ez a rendszer? Ki találta ezt ki? Mi czélja van ennek? Egy ember
találta ki, a ki ott ül a miniszterelnöki székben, de még az sem találta
ki, hanem kitalálta talán valaki más ott túl, felül, a ki neki parancsol
és a kinek alázatos szolgájává elszegődik. (Ugy van! Ugy van! a bal- és
szélsőbaloldalon.)

A legelső obstrukczió ebben a parlamentben 1872. évi február hónapban
folyt. Azt csinálta a miniszterelnök ur boldogult édes apja, akkor még
az ellenzék vezére. A második és harmadik obstrukczió gyanánt emlegetett
véderővita és az államositás elleni vita közül, lelkem mélyéből teljesen
meggyőződve állitom, egyik sem volt obstrukczió, hanem becsületes,
komoly harcz volt az ellenzék és a kormánypárt higgadt elemei részéről,
a kikkel együtt kéz-kézben harczoltunk, hogy azon ártalmas, veszedelmes
javaslatokat levegyük a napirendről.

Mit akart 1889-ben az akkori kormány? Pedig az akkori kormányra a
tisztelt miniszterelnök ur nagyon emlékezhetik. Mit akart? A nemzet
ujonczmegajánlási jogát akarta elsikkasztani; abban a 14-ik vagy
hányadik szakaszban, (felkiáltások balfelől: 14!) s annak 25-ik
szakaszában a magyar ifjuságot a katonai előmenetel, a katonai vizsgák
kényszere alatt a német nyelvre akarta kényszeriteni. (Ugy van! Ugy van!
a bal- és szélsőbaloldalon.)

Ezt nem hallgatta el az ellenzék; hiszen micsoda ellenzék lett volna az,
a mely elhallgatta volna? Harczolt, vitázott, eszméinek és szent nemzeti
szenvedélyének egész hevével ment bele a harczba. De obstrukcziót nem
csinált. Hazudik, a ki a nemzet történetében ezeket obstrukcziónak
nevezi. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) És nézze meg akárki
annak a gondolom _1901_-ben folyt államositási harcznak részleteit,
nézze meg az akkori parlamenti naplók lapjait; olvassa el, volt-e a
parlamentnek magasabb és magasztosabb vitája, társalgása, eszmecseréje
és nemesebb elvi harcza, mint a milyent akkor folytatott hónapokon át az
ellenzék? Ha a tisztelt miniszterelnök ur azért nem akarja azt a
házszabályt, mert ilyen harczok folytak, akkor csak a butákat fogja
félrevezetni, nem azokat, a kik e dolgokat ismerik, mert adja a
gondviselés, hogy e parlamentben oly magasan folyó, oly nemes elvi
harczok minél többször ismétlődjenek, mint akkor. (Ugy van! Ugy van! a
szélsőbaloldalon.)

Obstrukczió volt, magam is annak tartom az 1898/99-dikit. Nem szólok
róla, mert ha elvtársaim vagy barátaim felfogásának gyöngeségét látom,
megbeszélem velük négyszemközt, de itt a parlamentben azokról nem
beszélek. Én nem helyeseltem harczot, mert nem láttam czélját és nem
helyeseltem eszközét. Én távol tartottam magam akkor a parlamenti
harcznak attól a nemétől, azt én obstrukcziónak tartottam. A 72-dikit is
annak tartom, nem vettem részt egyikben sem, a 72-dikiben nem is
vehettem volna részt; de a mi azontúl folyt itt, nemes elvi harcz, a
melyet a t. miniszterelnök ur obstrukcziónak nevez, azokban én részt
vettem, de azokról én nagyobb joggal mondhatom és mondom, hogy nem volt
obstrukczió, mint a milyen jogon ő mondja, hogy obstrukczió volt.

De mit akar a t. miniszterelnök ur? Itt hangoztatja mielőttünk, hogy ő
nem akarja a szólásszabadságot korlátozni. (Derültség a
szélsőbaloldalon.) Azt mondja a saját pártjának is. Én nem tudom, van-e
a saját pártjában is irni-olvasni tudó ember; én nem tudom. Mert ha van,
és annyi fáradságot vesz magának, hogy elolvassa azt a márcziusi
javaslatot, a melyről tegnap kijelentette, hogy ujra előterjeszti és a
hatalom és erőszak minden eszközével keresztülhajtja, meglátja, mi van
abban.

Például az elnöki előterjesztéshez két hozzászólás után többet szólni
nem szabad. Egyszerü szavazással el kell fogadni. Álljunk csak meg ennél
a dolognál. Az elnöki előterjesztésekhez nem lehet szólni. Vagyunk itt
az ellenzéken össze-vissza talán 150-en, vagy talán 160-an. Két ember
szólhat az elnöki előterjesztéshez. Ne a mostani elnökökről beszéljünk,
(Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Beszélhetünk azokról is!) ne
dicsekedjünk mostani elnökeinkkel, (Derültség a szélsőbaloldalon), hanem
próbáljunk egy kicsit könyvekből beszélni, meg versirásból, a mint a
miniszterelnök ur teszi. (Derültség a szélső baloldalon.) Jönnek majd
olyan elnökeink, a kiket nem fogunk becsülni, mert nem érdemesek arra,
hogy becsüljük. Tesz egy előterjesztést, ketten szólhatnak hozzá. A
kormánypártból szólhat az egyik, (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Mind
a kettő!) 160 ellenzéki ember közül tehát szólhat csak egy és akkor
további vita nélkül, egyszerü szavazással, állj fel, ülj le vezényszóra
határozat hozandó.

Ott van például a másik javaslatban, hogy jön a kormány egy javaslattal;
fél, hogy megbontja, nem az ellenzék, nem a házszabály, hanem az a
javaslat megbontja a ház rendjét, tisztességét, méltóságát. Mit csinál?
Akad 50 rossz ember, gonosz lélek, majd később, nem most, – most nem
hiszem, hogy öt akadna – (Derültség a szélsőbaloldalon), hanem akad majd
50 ember onnan, a ki azt mondja: mit vitázzunk, minek rontsuk a levegőt
két napig, miért engedjük mi az ellenzéket szóhoz jutni? Ötvenen beadnak
egy irást. És milyen irást, t. Ház? Irást arról, hogy ők unják a vitát,
pedig vita nem is volt, meg sem kezdődött és ha a tuloldalon mindazon
jogokkal élni akarnak, a melyekről ma a miniszterelnök ur beszélt, e
Házban egyetlen javaslat se éri meg azt, hogy vita alá kerüljön…! Nem
éri meg azt, hogy az ellenzék hazafias aggodalommal telt tagjai a
kérdéshez hozzászólhassanak és aggodalmaiknak adhassanak kifejezést. És
ez, szerinte, nem a szólásszabadság megszoritása, sőt ez a
szólásszabadság biztositása. (Derültség a baloldalon.)

De tovább megyek, tisztelt Ház. Nem tudom, hogy a jövőben hogyan
alakitja majd meg a bizottságot a miniszterelnök ur. Nem tudom, hogyan
alakitja meg, megteheti azt is, hogy a bizottságból, az előkészitő
stádiumokból az ellenzéket egészen kizárja. Hiszen már boldogult édes
apja idejétől kezdve, hogy az ellenzék hozzá ne szólhasson a dolgokhoz
és közvetlenül ne nyerhessen értesülést az által, hogy a minisztereket
maga elé idézi, az osztályokban való tanácskozást megszüntették, a
bizottságokat tetszés szerint állittatja össze a kormány, a bizottságok
elé odamentek a miniszterek, de a parlamentnek és a parlament minden
egyes tagjának az a joga, a mely 30–35 esztendővel ezelőtt fennállott,
hogy t. i. minden fontos kérdés az osztályokban tárgyaltassék és minden
osztály minden tagjának jogában álljon a minisztert oda idézni, hogy őt
felelősségre vonja és aggodalmának eloszlatására felhivja: az már régen,
boldogult Tisza Kálmán kormányzata óta nincsen és nem tudom, nem hiszem,
hogy gróf Tisza István kormánya ezt vissza akarja állitani.


2.

(Kell-e az előkészitő bizottságban ellenzék? – Deák Ferencz nézete. –
Milyen lesz jövőre a tanácskozás? – Az ellenzék osztályozása. – A
kőbányai vacsora. – Mit akar a kormányelnök az uj házszabálylyal elérni?
– Sehogy se mondja meg.)

De még az iránt sem vagyunk biztosak, hogy a bizottságban kellőkép
részelteti-e az ellenzéket?

Volt olyan bolond ember hajdan is, a ki azt mondta: mit vesződjünk mi az
ellenzékkel, minek ellenzéki ember a bizottságba? – a mire Deák Ferencz
azt mondotta: én a bizottságban tanácskozni akarok; hogyan tanácskozzam,
ha csupán oly férfiakkal vagyok ott magam, a kik velem egyébként is egy
véleményben vannak? Oda kell tehát engedni az ellenzéket. – Nem tudom,
hogy mit akar a miniszterelnök ur a bizottságokkal. Egyet tudok s ez az,
a mi benne van az ő javaslatában is, hogy t. i. a bizottságoknak a Ház
záros határidőt tüzhet ki javaslatok megtételére. Már most, tisztelt
Ház, hogyha az a Ház egy kérdést a bizottsághoz utasit és azt mondja
neki, hogy a holnap reggel 9 órakor megkezdendő ülésre pedig itt legyen
a jelentés, kivált, ha észreveszik, hogy az ellenzéki képviselők
nincsenek a fővárosban, hát ez egyenes kijátszása a parlament
ellenőrzésének, a melyre itt a miniszterelnök ur módot és alkalmat
igyekszik nyujtani. Hiszen ha a bizottságnak záros határidőt tüz ki a
Ház és a kormány s a többség tagjai ugy megfeledkeznek magukról, mint a
tegnapi értekezleten, akkor akármilyen bolondságot és őrültséget
megcsináltatnak a bizottsággal. Bolondság és őrültség alatt értem azt,
hogyha az ellenzék nagy hazafias tömege ki lesz zárva a tanácskozásokból
és ha idő, mód és lehetőség nem engedtetik az ellenzék részére, hogy a
kérdést megismerhesse.

Hiszen, tisztelt képviselőház, vannak most már bizottsági és
törvényjavaslati kérdések, a melyeknek tanulmányozása az ellenzéknek
hetekbe, hónapokba kerül; de hetekbe, hónapokba kerül a többségnek is,
ha ezeket tanulmányozni akarja; de ha a miniszter azt mondja: pajtás,
ennek meg kell lenni, akkor az a bizottság azt gondolja: ha meg kell,
meg kell, megszavazzuk! Az könnyebben teszi magát túl kötelességein,
mint az ellenzék. Micsoda ez? Ez nem vitazár, ez nem a szólásszabadság
durva megsértése, ez nem az eszmék kizárása, ez nem öntudatlan és akarat
nélküli lényekké való lealacsonyitása a törvényhozás tagjainak? Hiszen
ilyen nincs a világon sehol. Menjen a miniszterelnök ur pl. Angliába s
keressen ott arra példát, hogy a bizottságban se lehessen szabadon
hozzászólani valamely dologhoz, minthogy a bizottságot arra utasitotta a
Ház, hogy 24 óra alatt legyen meg a jelentés.

Azt mondotta egyik képviselőtársam, hogy: különben hát mi történik? Az
történik, hogy a tisztelt elnök urnak meglesz az a joga, hogy bármilyen
személyes megtámadtatásban részesül valaki, pl. én nagykőrösi
beszédemért a miniszterelnök ur részéről, mert hiszen erre alapitja a
maga akasztófa javaslatát, (Élénk helyeslés és taps a bal- és
szélsőbaloldalon) megtilthatja az illetőnek a szólást. Félremagyarázott
szavak értelmének helyreállitása czimén szintén nem lehet felszólalni,
mert az elnök megtiltja. Házszabályokhoz nem lehet szólni, mert az elnök
megtiltja, általában más kérdésről, mint a mit előszab az elnök és az a
papiros, a melyet kiosztanak a Házban és a melyen ott a napirend, nem
lehet szólni, mert az elnök ur megtiltja. Hát tisztelt elnök ur, én a
mostani elnök ur még mindig fogyatéktalan tekintélyének beavatkozásától
sokat várok. De hiszen emberek vagyunk és remélem, emberek maradunk
(Élénk derültség) elvvel, akarattal, jószándékkal és hazafias érzéssel.
Már most, ha az elnöknek tetszik és engem vagy mást megtámadnak,
megrágalmaznak, meggyanusitanak itt a Házban, mégis azt mondja:
megtiltom, hogy beszéljen, pedig ehhez joga volna, de azért megtiltom,
mert igy van a miniszterelnök ur javaslatában tervezve.

Hát legyen készen az a t. elnök ur, hogy ha kissé vaskosabb termet és
nagyobb tekintély is lesz, mint a mostani, olyan megjegyzéseket talál
hallani erről az oldalról és minden oldalról – mert a ki becsületében
meg van támadva és meg van gyanusitva, az nem sokat törődik az elnöki
tekintélylyel; mert hiszen ha a saját becsületét elveszti, akkor mindent
elveszit – mondom, olyan kifakadásokat hall itt az elnöki szék, a
melyekről gróf Tisza István urnak még fogalma sincsen. Pedig neki van
fogalma, mert multkori felszólalásomban – csak mellékesen jut eszembe –
idéztem beszédéből egy csomó szót, a melylyel az ellenzéket traktálta a
terézvárosi asztaltársaság előtt elmondott beszédében. Szórul-szóra
olvastam fel szavait, még pedig saját félhivatalos lapja, a »Nemzet«
közlése alapján. És mi történik? Saját hivatalos lapja, az »Ujság«, nagy
csodálkozásomra, mert férfiait kiváló embereknek tartom, ellenem idézi a
szavakat azzal: ime Eötvös ilyen szavakat használ a parlamentben. (Élénk
derültség.) Azokat, a miket én a miniszterelnök ur beszédéből idéztem,
ellenem idézi saját hivatalos lapja és azt mondja, hogy ime, milyen
ocsmány beszédet tartottam. (Élénk helyeslés a bal- és
szélsőbaloldalon.)

És ha ezt teszi saját lapja kiváló férfiak vezetése alatt, akkor a többi
lap mit fog mondani? A t. elnök ur is fog majd hallani eleget olyankor,
a midőn valakitől, a kit személyében megrágalmaztak, a szót megvonja és
mi lesz annak a következése? Itt van az, a mire nézve Hock János t.
képviselőtársam azt mondta, hogy »mert különben«, t. i. az elnök ur
berendel egy csomó rendőrt, csendőrt, honvédet, közös katonát és t.
képviselőtársaimat ugy kiviteti innen, hogy a lábuk se éri a földet. Ez
lesz ennek a következése. (Derültség balfelől.)

Tisztelt Ház! Van-e itt a Házban valaki, a ki azt hiszi, (Halljuk!
Halljuk! a szélsőbaloldalon) hogy ezt az állapotot, akármilyen
férfiakból, akármilyen Amerikából visszatért hazafiakból álljon is ez a
Ház, – (gróf Apponyi Albert felé fordulva) bocsánatot kérek, ez nem
önnek szólt, (Élénk derültség balfelől) – hogy ezt a helyzetet magyar
ember ezen a földön eltüri? (Helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) És
mit akar a t. képviselő ur vagy miniszterelnök ur; mivé akarja tenni ezt
a parlamentet akkor, ha itt majd időnkint rendszeresen – mert hiszen
tőle és embereitől függ – olyan jelenetek támadnak, a melyeket
köznyelven kocsmai dulakodásoknak szokás nevezni? Hol lesz akkor a rend,
hol lesz akkor a tisztesség, a méltóság és a tekintély? (Ugy van! a
szélsőbaloldalon.) És minek képzeli a t. miniszterelnök ur akkor ezt a
Házat?

Egy jelenetet vagy helyesebben: egy tünetet kell itt felemlitenem, azt
t. i., a mikor a t. miniszterelnök ur itt osztályozza az ellenzék
tagjait, mint a birkafalkát, hogy ez ürü, ez toklyó, ez meg amaz;
(Derültség a bal- és a szélsőbaloldalon) a midőn a t. miniszterelnök ur
itt osztályozza az ellenzéket komoly és nem komoly elemekre. Mit akar a
t. miniszterelnök ur itt ezzel mondani? Hiszen ezentul is akármilyen
rossz vagy jó, sőt akármilyen elvetemült kormánya legyen ennek a
nemzetnek, a rend megbontásának egyik sem fog örülni; mindegyik
törekszik arra, hogy a zaj lecsillapuljon, a szenvedélyek elaludjanak és
itt az ellenzék részén ne legyen más, mint az ő »komoly elemei«.
Mindegyik miniszter törekszik erre és miként törekszik? Nem akarom
meggyanusitani a jövő minisztereit, kormányait azzal, hogy Dienes
Márton-féle eszközökkel törekszenek erre, hanem majd ölelkezés,
csókolózás, vállveregetés járja; »gyere velem tanácskozni, itt egy üres
chambre séparée«. (Zajos derültség és taps a bal- és a
szélsőbaloldalon.) Sőt a miniszterelnök urnak elég bátorsága van arra
is, hogy az ő szavát használjam: »vakmerősége« van, ámbár akkora
vakmerősége még sincs, hogy itt a mi beszédeinket meghallgassa, mert a
mikor a mi beszédeinkre kerül a sor, akkor kivonul, (Derültség. Ugy van!
a bal- és a szélsőbaloldalon) mondom, van a miniszterelnök urnak akkora
bátorsága, hogy nem marad a kulisszák mögött e frazeológiájával, hanem
még a parlament előtt is az ellenzék némely tagjának nagy sérelmére és
homályba boritására itt komoly elemekről beszél, holott mi tudjuk
legjobban, hogy kiket ért ő komoly elemek alatt. (Ugy van! a
szélsőbaloldalon.) Azt akarja ő, hogy módjában álljon minden pillanatban
zavarokat csinálni a parlamentben, felgerjeszteni a szenvedélyeket s
azután azt mondani nekünk, hogy: »pajtás, légy az én komoly elemem,
akkor téged megbecsüllek, a többit pedig kikergetem.« (Ugy van! a bal-
és a szélsőbaloldalon.)

(Báró Kaas Ivor: A gazokat, szájhősöket és fattyukat!)

Terézvárosi beszédében még csunyább, még ocsmányabb szavakat használt
ellenünk.

Bejelentette tisztelt képviselőtársam, Thaly Kálmán, a helyzet
kényszeritő s valóban türhetetlen nyomása alatt, hogy mi harczra készen
állunk. Talán erősebb szót használt ezzel, hogy harcz, de bizonyos
szomoru hangon mondta, hogy harczra készen állunk, már pedig a ki készen
áll a harczra, az keményebben beszél. Jobb lett volna ezt mondani: mi
pedig megtámadott jogaink megvédésére készen vagyunk, mert mi nem
akarunk harczot, mi bele vagyunk kényszeritve ebbe az istentelen
harczba, ebbe a szerencsétlen és általunk nem is ismert forrásból
kerekedett harczba, hogy megvédelmezzük szabadságunknak legalább azt a
részét, a melyet házszabályaink biztositanak. Védelemre készen állunk,
igaza van Thaly tisztelt barátomnak minden szavában, a hogy ő jellemezte
a parlamenti állapotot márczius 10-től kezdve máig és minden szava szent
igazság, aláirom. Itt ebben a parlamentben senki sincsen, a ki a
tanácskozások megakadályozását akarja, senki sincsen, a ki a
javaslatokat, még olyan javaslatokat is, melyek nagy aggodalmakat
keltettek bennünk, érett tanácskozás után elfogadni ne akarta volna,
hiszen itt van az olasz szerződése a tisztelt miniszterelnök urnak; –
gyalázatos sértése ez a mi alkotmányunknak, komoly harczot vivtunk
ellene, egy hétig tartott a harcz és ez ő neki már obstrukczió volt, ok
volt arra, hogy minden jogot és szabadságot, melyet a házszabály
biztosit, eltiporjon. Igaza van tökéletesen Thaly Kálmán tisztelt
barátomnak, erre a védelemre mi készen vagyunk és ettől a harcztól nem
riadunk vissza.

Mit mond most erre a miniszterelnök ur? Ez ám a bátorság, (Halljuk!
Halljuk!) ő különben a vakmerőség szót gyakran használja, azt mondja,
hogy most Thaly Kálmán álljon elő és vállaljon jótállást azért, hogy az
ellenzéket rábirja, hogy ezt az ő mérsékelt házszabályrevizióját fogadja
el és akkor ő is visszaveszi azt az inditványt. Egy ilyen felszólitás
Thaly Kálmánhoz vagy az ellenzék bármely férfiához, ez már csakugyan
bátorság, (felkiáltások balfelől: Vakmerőség!) hogy nemcsak ő maga
működjék közre egy ilyen istentelen javaslat keresztülvitelében, hanem
vállaljon garancziát, hogy társait, barátait és pártját is rábirja arra.
Erről ne is beszéljünk. Ez a bolondság egyik faja.

Hanem a tisztelt miniszterelnök ur nem egy helyütt, nem itt – itt
keveset, de mindenütt másutt, a hol mi nem vagyunk, sokat emlegette azt,
hogy ime megkinálta az ellenzéket, hogy vegyen részt a 21-es bizottság
megválasztásában, hiszen vele egyetértésben akarta az egészet
keresztülvinni és ezt is visszautasitja, konokul ellenállt és a
jelenségek mutatják azt, hogy majd valamikor obstruál. Pedig hát rosszat
sem akartam, mert én a klotürt nem akartam, a szólásszabadságot akartam
megvédelmezni, a hadi létszám felemelését stb. nem akartam.

Nem tette az ellenzék? Hát menjünk neki a harcznak, tiporjuk el, törjük
össze, rontsuk meg. Ha az a miniszterelnök komoly férfi, akár a mi
közreműködésünkkel, akár a mi közreműködésünk nélkül, nem ugyanazt az
institucziót akarja megcsinálni? Ha mi félvén komoly aggodalmaktól, azt
mondjuk, hogy akkor csináld magad, ne kivánd a mi részvételünket, hát
akkor sokkal rosszabbul csinálja meg, mint a mi részvételünkkel? Hát ő
csak annyi erőt, a nemzet javai iránt annyi érdeklődést érez magában,
hogy nálunk nélkül még szándéka se lehet jó s ha mi ott nem vagyunk a
bizottságban, akkor mindent rosszul csinál az a 21 ember? Hát akkor
török-tatár támadás lesz Magyarországon és akkor készen lehetünk
mindenre? Hát csak akkor mérsékelheti magát, ha mi is ott vagyunk?
Micsoda felfogás ez? Méltóztassanak megitélni, mit tesz ez? Hátha ő
magára bizzuk az ország sorsát, akkor képes volna eljátszani minden
jogainkat? Vagy szerinte az ellenzéknek is ott kell lennie és az
ellenzéknek vele közre kell játszania, hogy ő hatalmaskodjék? Micsoda
felfogás, micsoda filozófia ez? És ő beszél fogalomzavarról, hogy a
fogalomzavarokat tisztába kell hozni.

Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy még az obstrukcziónak csak jelei
vannak. Csak jelei. De az egész nyáron készültek rá, előkészületeket
tettek báró Bánffy Dezső és Eötvös Károly. Az bizonyos, hogy mi emberek
vagyunk. Vacsorálunk néha, mikor van mit. (Derültség.) És az is
bizonyos, hogy volt eset kétszer, egyszer Kőbányán, egyszer meg a
gellérthegyi villában, hogy a vacsoránál ott volt 4–5 más-más ellenzéki
párti képviselő is. Politikáról egy szó sem folyt közöttünk.
Obstrukczióról nem is álmodott senki. Hanem vagy ötven kormánypárti
sajtóriporter ott volt közöttünk. A fákon ugy ültek, mint a varjuk.
(Élénk derültség.) És igaz az, hogy egy t. képviselőtársam és barátom,
Olay Lajos, mikor egy kormánypárti riporter kérdezte tőle, hogy hányan
voltak ott, azt mondta, hogy ötvenen; pedig voltunk öten-hatan.
(Derültség a bal- és szélsőbaloldalon.) És a kormánypárt lapjaiban
megjelent, hogy nagy koaliczionális vacsora volt, ott voltak ötvenen,
ott volt köztük báró Bánffy Dezső is. És a miniszterelnök ur az ilyen
riporteri jelentésekre hivatkozik itt, hogy igazolja az obstrukcziónak
istentelen jeleit. (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon.) Hát komolyság
ez? Hát nem volt igazam, hogy ilyen vitában nem akartam részt venni,
mikor a hatalmon levő, a kormányon ülő férfiu ilyen hitvány hirek után
indul, hogy a nemzet jogainak megcsorbitására érveket faragjon, hogy az
obstrukcziót megtörje? Hát komolyság ez?

Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy mi a házszabályok reviziójának még
gondolata ellen is az obstrukcziót szegezzük. Én megmondom, t. Ház, hogy
mi az, a mi bennünket bánt; legalább a mi engem bánt ebben az egész
kérdésben. A házszabály nem czél. A házszabály mód és eszköz arra, hogy
egymás hajába ne kaphassunk, ha indulatoskodunk, hangulatoskodunk, hogy
itt egyszerre ne 12 ember beszéljen, hanem elég, ha egy-kettő beszél
egyszerre, (Derültség a bal- és a szélsőbaloldalon) hogy a t. elnök
urnak módja legyen rendet tartani, a házszabályok pontjait, egyet,
kettőt, hármat felolvasni, szóval, hivatalos apparátussal megy ma minden
és statisztikával, irka-firkával, elnöki fizetésekkel, a miket azelőtt
nem igen ismertünk. (Igaz! a bal- és szélsőbaloldalon. Felkiáltások:
Alelnöki fizetésekkel!)

Hát a házszabály nem czél. 1848 előtt a régi rendi országgyüléseken nem
is voltak házszabályok, a personalisnak elnöki tekintélye, méltósága,
közbeszólása, intése elég volt s a nádorispán tekintélye is elég volt,
hogy a mágnások se kapjanak hajba, nem is szavaztak igen gyakran, mégis
megcsinálták a 48-iki törvényeket is, szerencsére; – csináltak azonban
sok hitvány törvényt is hajdan – szóval azelőtt nem is volt házszabály.
Most már van. De hiszen ez nem végczél, mert semmiféle házszabály sem
teheti boldoggá vagy nyomorulttá az országot, bárki kezeli is. Jóravaló,
tisztességes és arra való tehetségü államférfiak a legnyomorultabb
házszabályok mellett is jól vezetik a parlamentet, oly államférfiak
pedig, mint a tisztelt miniszterelnök ur, semmiféle házszabály mellett
sem.

A házszabály tehát nem czél, hanem eszköz, de mit csinál a tisztelt
miniszterelnök ur? Az ugrai levelétől kezdve sohasem mondta meg
világosan tegnap estig, hogy miként akarja a házszabályokat módositani.
Akárhogy faggatták, akárhogy itatták a banketteken, (Hosszantartó zajos
derültség és taps a bal- és a szélsőbaloldalon) akárhogy muzsikálták,
azt nem mondta meg, hogy mit akar. Bocsánatot kérek, oly államférfiuval
szemben, a kinek a multját nem ismerjük, szerencsére talán, és a mit
ismerünk, annálfogva nem bizhatunk a jövőjében, oly államférfiuval
szemben, a ki itt sötétben beszél a házszabály-revizióról és nem mondja
meg, hogy mily természetü akar lenni az a revizió, mily mértékü
diszpozicziókat akar bevenni, a jogokkal mit akar csinálni, a
kötelességekkel mit akar, nem mond meg semmit, nem világosit fel semmit,
ily államférfiuval szemben és ily tartalmatlan fenyegetések előtt, a
minők az ugrai levélben vannak, – mert nincs benne egyéb, mint
káromkodás és fenyegetés: hát ne legyen aggodalmunk, mi menjünk bele
készséggel, mi ellenzékiek? Nem vagyunk mi kormánypártiak, (Zajos
derültség és taps a bal- és a szélsőbaloldalon) hogy vakon, némán,
siketül, bolondul belemenjünk valamibe, a mit nem ismerünk. De a
tisztelt miniszterelnök ur természetesen csak azokat tartja komoly
elemnek, a kik belemennek a látatlanba.

Tegnap már megmondta, hogy ő sem többet, sem kevesebbet nem akart, mint
a márcziusi inditványát.

Mérsékelt házszabály-reviziót! Mérsékelt akasztást! Tegnap óta tudjuk
már, de erre is csak az áll, hogy ez is csak eszköz. Hiszen gróf Tisza
István nem örvendhet annak, hogy a házszabályokban 500 §. legyen, hogy
az elnököt fölruházzák szuronynyal, karddal, ágyuk használatával, nem
lehet abban semmi gyönyörüsége. Hát miért csinálja? A házszabályokért
nem, hanem más valamiért, valamit el akar érni ennek segitségével.
(Igaz! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.) De mit akar elérni?

Nem mondta meg a miniszterelnök ur, sohase mondta meg, még tegnap sem,
még önöknek sem mondta meg. Habár önökre nem is helyez sulyt (Derültség
a bal- és szélsőbaloldalon); nekünk sem mondta meg soha egy szóval sem,
pedig valamit el akar érni ezzel a házszabálylyal, mert végczélul,
egyedül való abszolut czélul – a mint azt Berlinben az egyetemi
előadásokon mondják – (Derültség a baloldalon) ő ezt a
házszabály-reviziót nem tartja. Hanem el akar érni valami mást. Mi
tanakodunk; kötelességünk, jogunk is, de lelkünk háborusága kényszerit
is arra, hogy keressük, micsoda czélt akar ő ezzel elérni? Azt mondja a
miniszterelnök ur, a haza javát czélzó, nagyfontosságu javaslatok sima
keresztülvitelét, a nemzet szellemi munkásságának a megnemesitését, a
parlament méltóságának a régi történeti magaslatra való felemelését.

Ilyen miniszterelnökkel oda emelni a magyar parlamentet, a hol Deák,
Kossuth, Széchenyi korában volt? (Élénk helyeslés a bal- és a
szélsőbaloldalon.) Ilyen házszabályokkal, ilyen törekvésekkel, ilyen
többséggel (Élénk helyeslés és derültség) odaemelni a magyar parlamentet
a történeti fény magaslatára? Ha a tisztelt miniszterelnök ur ezt
akarná! De nem ezt akarja, ő mondja csak, hogy akarja! Ha ezt akarná,
egyetlen ember nem volna ezen az oldalon, ki őt szive mélyéből, hazafias
lelkesedése egész melegével ne üdvözölné.

Ha ő azt akarná, akkor nem lenne szükség ily gyalázatos házszabályra!
Nem lenne szükség arra, hogy a nemzet szabadságának a házszabályok által
biztositott részét elvegyük. Mást akar ő. A magyar nemzet iránt
ellenséges habsburgi erők fokozását, – (Élénk helyeslés a
szélsőbaloldalon) nem magát a királyt értem – (Élénk helyeslés és taps a
szélsőbaloldalon) ezt a nemzetet nagyhatalmi czimen és védképesség
czimén az osztrák birodalmi egységbe akarja még jobban belevonni. (Igaz!
Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.) Jönnek az ő javaslatai egymásután,
a melyekről bizton tudja, hogy a mig becsületes magyar ember lesz, azok
simán keresztül nem mennek a parlamentben. Minden szájra lakatot, minden
nyelvre gutaütést, minden lélekre gyalázatot akar rákényszeriteni.
(Zajos helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Ezt a nemzetet el akarja
árulni. Ha nem ez a végczél, akkor őrület az egész. Nem fogadom el a
javaslatot. (Zajos helyeslés, éljenzés és taps a bal- és a
szélsőbaloldalon.)




SZÓZAT A NEMZETHEZ.


I.  A SZÓZAT TÖRTÉNETE.

(Az ellenzék vacsorája 1904. évi november 18-án. – Találkozásom Polónyi
Gézával és Justh Gyulával. – Felköszöntöm Molnár Jánost. – A koaliczió
megalakulása. – A vezérlő bizottság tagjai. – A nemzethez Szózat
intézendő. – Engem kérnek föl készitésére.)

1904. évi november 18-án este történt az alkotmány ellen az a merénylet,
mely a Daniel-féle házszabály-módositás neve alatt ismeretes. Az
ellenzéki képviselők nagy része nyomban közös vacsorára gyült össze s az
ellenzéki pártok férfiaiban már ekkor általánosan elterjedt rokonérzés
támadt, sőt az alkotmányt fenyegető nagy veszély ösztönszerü
előérzetében a szövetkezés gondolata már akkor megszületett.

Jól emlékszem, bennem is szilárd elhatározás érlelődött meg az alkotmány
védelmére minden ellenzéki párttal szorosan szövetkezni. Még a
néppárttal is s e czélból a multak pártviszályaiból származó minden
egyéni indulatot és emlékezést nyomban félretenni s elfeledni.

Másokban is ugyan efféle elhatározás támadt. Kicsiny, de jellemző
eseteket hozok fel például.

Mikor pártelnök voltam Irányi Dániel halála után 1892-ben: Polónyi Géza
sok ellenszenves aknamunkát végzett és sok kellemetlen zavart okozott
nekem is, a függetlenségi pártnak is s a szabadelvü egyházpolitikának
is. Eljárását nem tartottam megengedhetőnek s abban nemcsak pártelnöki
állásom, hanem egyéniségem és személyem ellen is gyülölködő s szünetet
nem ismerő harczot láttam. Megmondtam hát neki személyesen s őszinte
nyiltsággal 1893-ik évi április 12-én, hogy vele többé az életben
közéleti közdolgokról nem tárgyalok, sőt nem is beszélek. Azóta
tizennégy és fél év telt el s vele közdolgokban csakugyan nem
érintkeztem. A vacsora alatt hozzám lépett s a maga nyers őszinte
módjával e szavak közben kezet nyujtott:

– Most már itt az ideje, vajda, hogy mi is kibéküljünk.

Semmit se feleltem, hanem annak jelzésére, hogy szivesen egyetértek
vele, melegen megráztam kezét.

Hozzám jött Justh Gyula is, a ki egykor pártvezető munkámban még több
bajt okozott nekem, mint Polónyi.

– Most már, édes barátom, mi is kimagyarázhatnók a mult félreértéseit a
békés együttmüködés érdekében.

Vidámabb oldaláról fogtam föl a dolgot s azt feleltem:

– Ne magyarázzunk ki semmit, hanem felejtsünk el mindent s akkor szent
lesz a béke.

Megöleltük egymást.

Általában a közös veszély hozott össze bennünket, ellenzéki pártokat, de
hogy minden okoskodás, tervezgetés, rábeszélés és kikötés nélkül s a
vezérek minden fontoskodása s fényes szónoklása nélkül oly gyorsan és
simán jött létre a szövetkezés: ez nagy örömöt s vidám érzést okozott
amaz estén mindenkinek. Hazafias, szép gyülekezés volt.

A felköszöntők sorában engem is hallani akartak. Számitottak arra,
bizonyosan mondok valami adomát vagy derüs elmésséget.

Molnár János apátra emeltem poharam, mint igen tisztelt és jó barátomra.

Mindenki tudta, hogy Molnár János ugy is mint egyházi főtisztek
viselője, ugy is mint képviselő, a legtökéletesebb és legelszántabb
római katholikus, még pedig érzésben, tudásban s közéleti törekvésben.
De azt is tudta mindenki, hogy én meg épen ellenkezőleg nyers, nyakas
magyar kálvinista vagyok minden tekintetben. Tehát nyilt és őszinte
gondolkodásu és beszédü. Igazán kiváncsi volt a nagy társaság, mi alapon
áll elő felköszöntőmben kettőnk közt a béke.

Azt mondtam:

– Közel negyven év óta figyelem az országos köztanácskozásokat, nagy
részben mint törvényhozó is. Sok nagy szónokot és sok fényes beszédet
hallottam s azok hatása gyakran varázsló, mámoritó volt s az indulatok
csodálatos fölgerjesztésére birta a hallgatóságot. De akkora hatása
sohase volt egy szónoklatnak se, mint egykori barátom, Kaszap Berczi
hatalmas beszédének, pedig csak négy szóból állott. A mult század
nyolczvanas éveiben történt. Kaszap Berczi Hevesvármegyének volt egyik
képviselője. Nemes gondolkodás, áldott jó lélek, igaz magyar. De soha a
száját se nyitotta föl s a kortörténetek örökre hallgatnak róla e miatt.
Tisza Kálmán volt a kormányzó elnök. Tisza Kálmán sok ideig konok,
kegyetlen ellenzéke volt Deák Ferencznek s később sokkal rosszabb
dolgokat csinált, mint a milyeneket valamikor Deák dolgaiból
kárhoztatott. Ezért az ellenzék képviselői s még a függetlenségi pártiak
is egy alkalommal szivesen és gyakran idézték ellene Deák szavait,
mondásait, bölcseségét. Ez különösen izgatta, ingerelte őt. Végre
megunta s valamelyik viharos ülésben igy tört ki: »Ha igy folynak az
országgyülésen a dolgok, eljön még az az idő, a mikor én rólam is ugy
emlékeznek, mint ama nagy emberről, Deák Ferenczről«. E szóra kissé
fölemelkedik ülőhelyén Kaszap Berczi s e szavakat mondja: »Kutyául
leszünk már akkor!« – El se lehet képzelni, milyen hatása lett e szónak.
A mennydörgés nem oly hatalmas, mint a milyen kaczagásba tört ki az
egész Ház kivétel nélkül, még a kormánypárti oldalon is. Az emberek
felugráltak, ugy kaczagtak és éljeneztek perczekig. Nos hát, ez jut
eszembe most, a mikor Molnár János tisztelt barátomra emelem poharam –
jó szivvel, meleg érzéssel. Mert hogy mi valaha egy táborba egyesüljünk
s egy irányban jó testvérek egyetértésével törekedjünk és munkáljunk:
Kaszap Berczi igazságának kellett elkövetkezni. Csakugyan kutyául
lettünk, de nagyon!

Kis dolgok ezek, de jellemzik ama napokat.

Akkor négy vagy öt ellenzéki párt volt az országgyülésen, a horvátokat,
szászokat és nemzetiségeket nem számitva. Ugymint a függetlenségi párt
két árnyalattal – az egyik Kossuth vezetése, a másik Ugron-Holló
vezetése mellett. Azután a nemzeti párt Apponyival s a néppárt a
képviselőházon kivül álló Zichy Nándor gróffal. A szabadelvü pártból
lassanként kivonuló ugynevezett disszidensek szaporodtak ugyan, de külön
párttá gróf Andrássy Gyula vezetése mellett jóval később alakultak és
szervezkedtek. De szervezett és megalakult párt volt az ujpárt Bánffy
Dezső báró vezetése mellett. Magam is ezzel állottam szövetségbe az év
elején. Függetlenségi elveimtől és harczaimtól ugyan egyetlen pillanatra
se álltam el, de minthogy a nagy nemzeti eszmékért való nemes küzdelem
folyama alatt Kossuthék négyszer leszereltek, Ugronéktól és Hollóéktól
pedig engem némi személyi és fontos elvi eltérések választottak el s
minthogy én a nemzeti küzdelemnek lehetőleg egységes folytatását láttam
szükségesnek, erre pedig Bánffy és pártja nagy buzgósággal készen volt:
tehát velük kellett szövetkeznem. Fent is állott szövetségem az 1906-iki
választásokig, a mig a párt a helyzet nagy átalakulása miatt a
fokozottabb tevékenységtől vissza nem vonult. Ettől kezdve magam
maradtam egyelőre a történelmi nagy függetlenségi pártból a közélet
szinterén.

Volt alakulóban még egy kisded ellenzéki párt, a demokrata párt, élén
Vázsonyi Vilmossal. A fővárosban hatalmas tömege volt, de képviselője
Vázsonyin kivül ekkor még csak egy.

Mind ez ellenzéki pártok és töredékek november 19-én délelőtti tiz
órakor közös és együttes értekezletre összejöttek a függetlenségi párt
körhelyiségében, hol Kossuth Ferencz elnöklete alatt tanácskoztak és
határoztak.

Szövetséggé, latin néven coalitióvá alakult az egész ellenzék. Ettől
kezdve általános elnevezése koaliczió lett.

Alakitott 21 tagból álló bizottságot, a mely állandóan együtt legyen,
időnként és a szükséghez képest tanácskozzék és határozzon s a
szövetkezett ellenzéket képviselje.

A bizottságnak Vezérlő-Bizottság lett a neve. Az eszmét s a nevet is
hozzá a kurucz korszak nyujtotta, a mely némileg hasonló viharos
viszonyok közt a Confoederált Státusok Vezérlő-Commissióját alakitotta
meg. A Vezérlő-Bizottság tagjait a sajtó és a közbeszéd vezéreknek
kezdte nevezni.

A vezérek megválasztásában semmi különös tanácskozás és fontolgatás nem
volt. Kossuth előterjesztette javaslatként, hogy az ellenzéki pártok
elnökei és alelnökei legyenek a vezérek, ezekből alakuljon a bizottság.
A javaslatot elfogadták.

Igy lettek bizottsági tagok a függetlenségi pártból: Kossuth Ferencz,
Thaly Kálmán, Justh Gyula, Polónyi Géza, Barabás Béla és Komjáthy Béla s
a bizottság jegyzőjeként Tóth János.

Az Ugron-Holló árnyalatból: Ugron Gábor, Holló Lajos, Szederkényi
Nándor.

A nemzeti pártból: gróf Apponyi Albert, gróf Batthyány Tivadar, Gulner
Gyula, Sághy Gyula.

A néppártból: gróf Zichy Aladár, Rakovszky István, Molnár János.

Az ujpártból: báró Bánffy Dezső és Hock János.

A demokratapártból: Vázsonyi Vilmos.

Engem Kossuth külön javaslatára választottak, főleg arra való
tekintettel, hogy a szövetkezett ellenzék nyilatkozatait, kiáltványait s
a nemzethez intézendő szózatait én készitsem.

Később a Vezérlő-Bizottság időnként némileg változott. Tagjaivá lettek:
báró Kaas Ivor, Bartha Miklós, gróf Károlyi István és Hentaller Lajos.
De utóbb megalakult az alkotmánypárt s ebből tagjai lettek gróf Andrássy
Gyula és Darányi Ignácz.

A november 19-iki értekezleten még két javaslatot fogadtak el. Az egyik
volt: Felirat a királyhoz, a másik: Szózat a nemzethez.

Én a feliratot nem tartottam czélszerünek. Mi összes ellenzékiek mégis
csak kisebbségben voltunk s a kormánypárti nagy többség s a főrendiház
semmi esetre se járult volna hozzá. Miként, mi jogczimmel jutott volna
hát a király elé? Amugy is köztudomásu dolog, hogy a király, mig
kormányában bizik, semmi más oldalról jövő tanácsot nem fogad el, sőt
meg se hallgat, csak olyat, a mely kormányától ered. Annak pedig semmi
jele se mutatkozott, hogy a király bizalmatlan kezdene lenni gróf Tisza
István és kormánya iránt.

A felirat tervét mindamellett az értekezlet elfogadta s megkészitésével
gróf Apponyi Albertet bizta meg. El is készült a felirat, alapos és szép
munka is volt, de természetesen nem lett belőle semmi; még a
képviselőházban se juthatott előterjesztésre és tárgyalásra.

A nemzethez intézendő szózat elkészitésére engem kért föl a szövetkezett
ellenzék. Vállalkoztam rá. Kijelentettem mind a magam, mind a távollevő
Bánffy Dezső báró nevében, hogy eddig hirdetett s most is hiven vallott
elveimnek e pillanatban félretételével az alkotmány védelmében lelkem
egész erejével és minden tudásával a szövetkezett ellenzéknek
rendelkezésére állok s a küzdelemből kiveszem részemet teljes
buzgósággal.

Kossuth inditványára még egy megállapodásra jutott a szövetkezett
ellenzék. Végrehajtó-bizottságot választott, öt tagból állott. E
bizottság tagjaiul egyhangulag gróf Apponyi Albertet, Eötvös Károlyt,
Justh Gyulát, Ugron Gábort és Vázsonyi Vilmost választották meg. Különös
feladatunk lett volna a sajtóval, az egyetemi ifjusággal, a fővárosi
polgársággal s a vidéki népgyülésekkel a közelebbi és bensőbb
érintkezést fenntartani s az alkotmányért való küzdelemben a lelkek
hevét és buzgóságát növelni.

A viszonyok azonban ugy alakultak, hogy ez irányban alig akadt különös
tennivalónk. A szövetkezett ellenzék minden tagja buzgón teljesitette
hazafias kötelességét.

Az értekezletnek déltájban lett vége. Folytatását esti fél kilencz órára
tüztük ki, hogy mind a Feliratot, mind a Szózatot hitelesiteni és
aláirni lehessen. Apponyi el is készült a felirattal, de én a Szózattal
nem. Nekem felvilágositani és lelkesiteni kellett nemzetünket, tehát a
november 18-án történt dolgokat a történetiró éles figyelésével és
tárgyi igazságával kellett előadnom. Ennélfogva munkálatom
terjedelmesebb lett.

Csak éjfél előtt félórával lettem készen. Meglehetősen kifárasztott a
több mint hat órai komoly, nehéz munka. Nemcsak tartalma miatt volt
szükség a gondos munkára, hanem alakja, nyelve s irásmódja miatt is. A
nemzet képviselete által a nemzethez intézett szózat mindig világos,
tiszta, magyar eszü s tökéletesen magyar nyelvü legyen. Ez az én
felfogásom.

A szövetkezett ellenzék művem hitelesitését a Vezérlő-Bizottságra bizta
s ez minden szó változtatása nélkül egyhangulag jóváhagyta.


II.  A „SZÓZAT A NEMZETHEZ!“

(Miért szövetkeztek az ellenzéki pártok? – A nemzeti küzdelem oka,
története, jelentősége. – Gróf Tisza házszabálymódositásai. – A november
18-iki ugynevezett „szavazás“. – E cselekmény bünös természete.)

Az ellenzéki pártok ma szövetkeztek egymással. Mától fogva a gróf Tisza
István kormánya ellen az egységesen müködő szövetkezett ellenzék áll a
törvényhozásban. Minden ellenzéki párt szigoruan fentartja elveit és
fokozott elszántsággal törekszik elvei győzelmére. Ez elvek alapján
szilárdult meg iránta a választók bizodalma. E bizodalomnak megfelelni
minden ellenzéki párt hazafias törekvése.

Az alkotmány eddig sértetlenül állt és élt. A semmi oldalról meg nem
támadott és mindenki által féltő gonddal tisztelt és őrzött alkotmány
alapján bizton őrködhetett a nemzet a törvényhozó és a törvényhozás
felett.

Most az alkotmányt és törvényt sértette meg sulyosan és veszélyesen gróf
Tisza István kormánya. A tegnapi napon, folyó november 18-án, a késő
esti órákban történt meg a bünös merénylet. Most tehát az ellenzéki
pártok legelső és legnagyobb feladata az alkotmányt és törvényt
megvédelmezni. Mind a kettőnek megszegését megtorolni, az alkotmány
iránt fennállott, de most teljesen megrendült bizodalmat helyreállitani
és a hazánkat fenyegető sulyos veszélyeket elháritani.

Erre szövetkeztek az ellenzéki pártok!

A ki a szövetséget cserbenhagyja, azt az alkotmányszegő kormány
támogatójának tekintjük és ellenzéki férfiunak el nem fogadjuk.

A kormány rideg merészséggel az alkotmány megtörését és a törvény
megsértését maga is beismeri. Maga sem áll elő annak megvédésére. Csak
mentséget hoz fel, hogy eljárását megmagyarázza.

Mentsége abból áll, hogy a képviselőház tanácskozásaiban gyakori zavarok
voltak a mult, 1903. év óta és hogy a többség akaratát nem engedte
érvényesülni a kisebbség. Igy mondja, ezt hirdeti a miniszterelnök.

Szent kötelességünk ezzel szemben ma is, mint mindig, a teljes igazságot
tárni fel nemzetünk előtt. A teljes igazság pedig egészen más.

Széll Kálmán kormánya az 1903. év elején azt javasolta, emeljük föl a
hadsereg létszámát, ezzel együtt s ezzel arányban a hadügyi
költségvetést is. E javaslat elfogadása a nemzet anyagi erejének sulyos
megterhelésével és a fiaiktól megfosztott családok nagyobb hátrányával
járt volna; – e javaslatot tehát hazafias hévvel és kötelességérzettel
ellenezték az akkori ellenzéki pártok. De ez a javaslat a királyi
hatalom erősödését is maga után vonta volna; – az ellenzéki pártok
lelkiismeretes képviselői kötelessége pedig meg nem engedte, hogy a
királynak amugy is fölötte nagy hatalmát egyoldalulag növeljék s
másrészt az ugyis fölötte megterhelt nemzeti erőt csökkentsék. A viták
folyamán tehát mind élénkebbé vált az az óhajtás, hogy nyelvünk és
nemzeti müveltségünk intézményesen ültettessék be a magyar hadseregbe s
a királyi udvartartásba is, valamint a közös intézményekbe s ekként a
királyi hatalom erősödésével tartson lépést a nemzetünk erősödése is.

Hosszas, komoly, nemes viták folytak e kérdésekben. Nemzeti társadalmunk
minden rétege helyesléssel kisérte a magasztos erőfeszitést s a mi még
soha nem történt, az ország távoli vidékéről is küldöttségek százai és
ezrei jöttek a fővárosba, hogy küzdelmünket helyeseljék s alkotmányos
harczunkban buzditsanak.

Gróf Tisza István miniszterelnök most különböző változatban azt hirdeti,
hogy ez mesterkélt torlasz volt a törvényhozás utjában s hogy ezzel a
többség akaratának érvényesülését gátolta meg a kisebbség. De ez az
állitás nem felel meg a teljes igazságnak. A nemzet érdekei elől a nagy
viták folyamán a többség se zárkózhatott el. De elzárkózni nem is akart.
Hiszen az ujabb kormányt, gróf Khuen-Héderváry miniszterelnököt, épen a
többség szavazta le és pedig ugyancsak a vita alattival kapcsolatos
hadügyi kérdésekben. A nagy vita minden részét nem akarjuk felemliteni
és távol állunk attól, hogy a mesterkélt torlaszoknak, az ugynevezett
technikai obstrukcziónak, föltétlen jogosultságát elismerjük. De rá kell
mutatnunk arra a hallatlan merényletre, a mikor az ellenzék tagjait a
kormányzat körébe tartozó egyik magas méltóság, a fiumei kormányzó,
pénzadománynyal akarta megvesztegetni. S rá kell mutatnunk arra, hogy
gróf Tisza István miniszterelnök már korábban is, de különösen a
kormányralépése óta, folyton sulyosan fenyegette a törvényhozást, hogy a
szólásszabadságot s a törvényhozás egyéb alkotmányos jogait tetemesen
meg fogja nyirbálni. S végre meg kell emlitenünk, hogy a nemzeti
nyelvünk és müveltségünk megvédelmezéseért több mint egy éven át folyt
magasztos küzdelem gróf Tisza István kezén minden kézzelfogható eredmény
nélkül sorvadt el; a hadügyi költségvetés 450 millió uj teherrel
növekedett, a királyi udvartartás költségét évente két millióval
felemelték s nemzetgazdasági érdekeinknek Ausztria felől való
biztositása még mindig késik. Ezenkivül minden tünet arra vall, hogy a
kormány önálló vámterületi jogunkat már elalkudta s e jogot a jövőre is
el akarja altatni s nyilt törvény ellenére törvényben megállapitott
vámtarifa nélkül köt külkereskedelmi szerződéseket. Mind e cselekmény és
mulasztás csak arra volt alkalmas, hogy a törvényhozás izgalmait növelje
s a tanácskozások teljes nyugodtságát visszatérni ne engedje.

Ez év márczius havában a miniszterelnök mégis előterjesztette
inditványát, melylyel a házszabályok szigoritása czimén a
szólásszabadságot s a képviselők egyéb fontos jogait el akarta tiporni.

Türhették-e ezt az ellenzéki pártok? Türhették-e némán, hogy nemzeti
vivmányok helyett fenyités, boszuállás, megtorlás, a szabadságok
megnyirbálása vitessék be a törvényhozásba és örökittessék meg
alkotmányunk történetének lapjain?

Sulyos csalódás és mély elkeseredés ejtette hatalmába a lelkeket. S
ennek daczára az ellenzéki pártok mégis a hazafias mérséklet és
bölcseség szavára hallgattak s teljes őszinteséggel megigérték az összes
sürgős s tárgyalásra készen álló kormányjavaslatok gyors és akadálytalan
tárgyalását, ha gróf Tisza István miniszterelnök a veszélyes inditványt
visszavonja.

Visszavonta. A parlament többsége és kisebbsége közt megszületett az
annyira óhajtott béke. S az összes ellenzéki pártok példás hüséggel és
pontossággal teljesitették igéretüket. A kormányjavaslatok nagy seregét
engedték, sok részben fokozott munkával és buzgalommal, törvényerőre
emelkedni. Bizton hittük ezek után, hogy az országgyülés őszi
tárgyalásai békén, simán, országos közérdekeink áldásos előmozditásával
folynak le. Fájdalmunkra nem igy történt.

Még az őszi tárgyalások meg se kezdődtek, gróf Tisza István
miniszterelnök már ugrai levelében fitymáló, igazságtalan, sőt durván
sértő szavakkal támadta meg az ellenzéki pártokat s egyuttal jelentette,
hogy a házszabályok szigoritása czimén támadást intéz a szabadságok és
alkotmányos jogok ellen. S azóta folyton sértő és kihivó hangot használt
a parlament tárgyalása folyamán, mintha az ellenzéki pártokat indulatba
hozni s talán szenvedélyes kitörésekre ragadni törekedett volna.

Magaviseletén elámult az ország. Ekkor jöttünk arra a meggyőződésre,
hogy a márcziusi béke a miniszterelnök részéről álnok volt s hogy ő az
ellenzéki pártok elnémitásával csak javaslatai sima megszavazását akarta
elérni, de azt a kötelességet, hogy házszabályinditványát elejti, –
teljesiteni nem akarta.

Inditványával Daniel Gábor képviselő segitségével ujra előállt.
Jelentékenyen szigorubb s hátrányosabb rendelkezésekkel, mint
márcziusban, s ezt az inditványt tegnap álnokul s egyuttal erőszakkal
képviselőházi határozat erejére emelte. Oly államcsinyt, oly büntetésre
méltó cselekményt követett el, a melyhez hasonló se nálunk, se másutt
egyetlen törvényhozó testületben se fordult elő.

Mi történt tegnap?

Gróf Tisza István miniszterelnök összebeszélt Perczel Dezső
képviselőházi elnökkel, hogy az ellenzéki pártok teljes kijátszásával, a
becsületnek és a tisztességnek és a Ház tanácskozási rendjének
képzelhetetlen megsértésével az inditványt, mint megszavazott
határozatot – ráerőszakolja a képviselőházra.

Előzetes megbeszélésük szerint igy kellett végrehajtaniuk a csinyt:

Gróf Tisza István beszél mint miniszterelnök. Beszéde végén kiejti majd,
hogy a tanácskozási rend őt nem korlátozza, hanem szavazást ajánl.
Perczel Dezső házelnök int, intésére felállnak a többségből azok, a kik
titkon már előre figyelmeztetve lettek, erre a házelnök kimondja a
határozatot, nyomban elnapolási királyi kéziratot olvas fel, a
képviselőház jegyzőkönyvétnyomban hitelesitettnek jelenti ki s ezután
feláll, elhagyja helyét, bezárja az ülést.

Ily tervet csak gonosztevő elme gondolhatott ki és csak gonosztevő kéz
hajthatott végre.

A házszabályinditvány csak egy nap előtt adatott be s ahhoz még nem
szólhatott senki.

Szónokok voltak felirva, a kik még se nem beszéltek, se a szótól el nem
állottak, tehát senki által kétségbe nem vont szólási joguktól
megfosztattak. A házszabályinditványhoz senki sem adott magyarázatot, se
a ki benyujtotta, se a miniszterelnök, se a házelnök. Pedig sok
rendelkezése érthetetlen, többfélekép magyarázható.

Az elnök nem zárta be a vitát.

Tizenegy határozati javaslatot nyujtottak már be, a benyujtóknak
zárószóhoz volt joguk. E joguktól megfosztotta őket maga az elnök.

Az inditványt szavazás előtt nem olvastatta fel az elnök. A képviselők
tulnyomó része nem tudta, hogy mire szavaz. Az elnök nem tette fel a
kérdést és nem engedett ehhez szólani.

A szavazó képviselőket nem számlálta össze senki. Se az elnök, se a
jegyzők.

S mindez törvénytelen ülésben, csodálatos zajban és zavarban, egyetlen
percz alatt történt. A kijátszott, az elárult ellenzéki képviselők
tulnyomó része sejtelemmel se birt arról, mi történt.

Mindezt a képviselőház elnöke és a miniszterelnök előrevaló
összebeszéléssel cselekedte. Azok cselekedték, a kik az ország
legmagasabb méltóságai, legelső tisztviselői s a kik az alkotmány
tiszteletére s az alkotmány becsületes végrehajtására hivatvák. A
képviselőház elnöke az ország első és legmagasabb választott
tisztviselője. Elődjei hazafi érzelemmel teljes férfiak, nem egynek
emlékét fényben őrzi nemzetünk történelme. Tisztje nehéz, hivatása
magasztos. A képviselőház jogait, szabadságát, tekintélyét nehéz időkben
meg kell védnie többség, kisebbség és kormány ellen is. Meg kell védnie,
ha kell, a király ellen is. Dicső emlékü őseink 1848-ban nemzeti
vivmánynak s alkotmányos biztositéknak tartották az elnökválasztás
jogát.

S ime a képviselőház mostani elnöke gonosztevő lett; gróf Tisza István
miniszterelnök büntársa lett.

Lehet-e igy törvényt hozni? Elnézhetjük-e mi ez undok eljárást?
Elnézheti-e ősz királyunk, kinek lelkére az alkotmánymegtartó szent eskü
nehézkedik?

Ha ez büntetlenül marad: örökre vége az ezeréves alkotmánynak. Ha
hozzászólás nélkül, ha látatlanul, hallatlanul, olvashatatlanul, ha
ellenőrzés nélkül képviselőházi határozattá lehet elnöki gonosztett
segélyével bármely inditványt tenni, akkor megszünik minden törvényes
rend, durva erőszak foglalja el az alkotmány helyét s a királyi trón is
csak véletlenen s durva erőszakon nyugszik. De akkor a király iránti
hűségből is kiesik az a fenséges rész, mely nem egyéb, mint az
alkotmánynak és a törvénynek tisztelete. Nem egyéb, mint az alkotmány
iránti hűség. Hiszen a királyi trón is csak egyik része az alkotmánynak.

A király nevét, szerepét s az iránta való tiszteletet is sulyosan
megsértette a miniszterelnök. Bizalmunk, tiszteletünk s hódolatunk
rendithetetlen az alkotmányos király iránt. És el nem hihetjük, még
feltennünk sem szabad, hogy a király tudta volna, mikor az
ülésszakbezáró iratot aláirta, hogy azt gonosztett elpalástolására
használja fel álnokul első tanácsosa.

A házszabály-inditvány tartalmára ezuttal nem terjeszkedünk ki. Akármily
üdvös volna az, létrejöttének módja miatt, mi azt el nem fogadhatjuk,
kötelezőnek soha el nem ismerhetjük. De némi ismertetésére mégis
megjegyezzük, hogy az inditvány szerint ötven kormánypárti képviselő
inditványára minden törvényjavaslatot vita nélkül meg lehet szavaztatni
s hogy az elnök a képviselőház tanácskozó terméből a képviselőket
fegyveres erővel elhurczolhatja. Hazánkban az utolsó falu tanácskozó
testületének is több joga és szabadsága van, mint lenne a törvényhozók
képviselőházának.

A képviselőház házszabálya és tanácskozási rendje már régi, kevés
módositással közel 40 éves. Tizenegy országgyülés, ugyanannyi házelnök
és tiz miniszterelnök a teljes szólásszabadság mellett is jónak
tapasztalta azt. Mesterkélt torlaszt hosszabb időre csak kétszer emeltek
a tanácskozási rend utján. Először 1872 telén és másodszor 1898–99-ben.
A többi csak napokig, csak egy hétig tartott. Vagy nem volt egyéb, mint
tartalmas, hosszu és lelkes vita. Ha voltak zavarok a képviselőház
tanácskozásaiban, azokat sohasem a házszabályok idézték elő, hanem vagy
a kormányok nemzetellenes javaslatai, vagy azok törvényellenes
cselekményei.

Megingathatatlan meggyőződésünk, hogy gróf Tisza István kormánya nem a
házszabály kedvéért rombolta össze a törvényhozás jogait és
szabadságait. Más czélja van neki. Komoly, sőt veszedelmes: nemzetünk
élete ellen törő. Azokat akarja az uj házszabálylyal biztosan elérni. Ha
jó czéljai volnának, az okos és szükséges szabadságokat nem volna oka
összetörni. Nem mondja meg czélját, de alig csalódunk, ha felteszszük
róla, hogy országunkat még szorosabban oda akarja kötni Ausztriához,
egészen az egységes birodalom felépitéséig. Ha másban nem, a fokozottabb
mai terhekben s vámterületi önállóságunk s jogos anyagi érdekeink
feláldozásában.

Szólásszabadság nélkül nincs független törvényhozás, nemzeti
ellenállásunk erejét csak a szabad törvényhozás tarthatja fenn. Ez az
előny most is gyönge Ausztria ellen s a két ország katonai erejével
rendelkező király ellen. S a fölötte erős királyi hatalommal szemben
most oly képviselőket akar, a kiknek megtilthatja a szólást s a kiket
fegyveres erővel kilökhet a törvényhozás terméből. Hová sülyed igy
nemzetünk ereje, tekintélye, méltósága, sőt becsülete?

Bevallott czélja a többség önkényuralmának biztositása. Ez, a mi szokott
választásaink és romlott kormányrendszerünk mellett nem egyéb, mint a
kormánynak s ezzel együtt az uralkodónak önkényuralma.

Ily kormány, ily irány, ily rendszer ellen szent honfi kötelességünk
szövetkezve elszánt erővel küzdeni. Mindaddig, mig a tegnapi
gonosztettet meg nem toroljuk. Mindaddig, mig alkotmányos
szabadságainkat nem biztosithatjuk. Mindaddig, mig hazánk boldogságát,
szabadságát és dicsőségét vissza nem vivjuk.

A szövetkezett ellenzéknek vezérbizottsága 1904. november 19-én tartott
értekezletéből: Kossuth Ferencz elnök, gróf Apponyi Albert, báró Bánffy
Dezső, Szederkényi Nándor, gróf Zichy Aladár, Barabás Béla, gróf
Batthyány Tivadar, Eötvös Károly, Gulner Gyula, Holló Lajos, Hock János,
Justh Gyula, Polónyi Géza, Rakovszky István, Sághy Gyula, Thaly Kálmán,
Ugron Gábor, Vázsonyi Vilmos, gróf Zichy Jenő és Tóth János jegyző.




NYILT LEVÉL SZÉLL KÁLMÁNHOZ.


I.  A LEVÉL TÖRTÉNETE.

(Széll Kálmán viszonya Deák Ferenczhez. – Az én baráti viszonyom Széll
Kálmánnal. – Levelem megirásának oka.)

A levél történetét voltaképen már maga a levélnek tartalma
megvilágositja. Némi megjegyzéseket mégis előre kell bocsátanom. Ma
ugyan még mindenki emlékszik a három-négy év előtt történtekre, de a
világ feledékeny s könyvem sok dolog emlékét hosszu időig meg fogja
őrizni.

Széll Kálmán, mint ifju ember, Deák Ferencznek kedveltje volt. Már
édesapja is barátságban s némi távoli rokonságban s mint a nemesi
világban hajdan szójárás volt, osztályos atyafiságban volt leányági
rokonságnál fogva a Deák-családdal. A nagy költő leányát, Vörösmarty
Ilonát vette feleségül. Vörösmartyt is meleg és fönséges barátsággal
szerette Deák, leányának pedig, a mikor a nagy költő meghalt, gondnoka
és gyámatyja lett. A mikor Széll Kálmán ezelőtt közel negyven évvel
országgyülési képviselő lett: Deák vezérlete alá sorakozott.

Én is oda sorakoztam s mig a Deák-párt fennállott: addig Széll Kálmánnal
az állami közélet mezején egy táborban küzdöttünk. Az 1875-iki fuzió
után én nem vállaltam képviselői megbizást, Széll Kálmán pedig a
Wenckheim s később a Tisza-kabinetben 1878-ig az ország pénzügyeinek
kormányzását intézte mint pénzügyminiszter. Szives előzékenységgel maga
mellé vett a pénzügyminiszteriumba főleg a kataszteri munkálatok
kodifikátori részének vezetésére, de állásom csak négy hónapig tartott.
1876-ik évi április hóban köztudomásra jutott a kormánynak Ausztriával
kötött közgazdasági s vám- és kereskedelmi egyezménye, ezt én nem tudtam
helyeselni, tehát állásomról lemondtam s a függetlenségi párthoz
csatlakoztam. Ő megmaradt a szabadelvü-párt és a Tisza-kabinet
miniszterének Bosznia elfoglalásáig.

A személyes tisztelet és barátság nem szakadt meg köztünk, noha ritkán
találkoztunk. A kit Deák annyira kegyelt, mint őt, azt már annálfogva is
nagy becsülésem és meleg rokonszenvem övezte. Deák az 1871-ik év nyarát
nála töltötte rátóthi kastélyában. S nála töltötte utolsó évét is az
1876-ik év elején bekövetkezett haláláig. Természetes, hogy Széll
Kálmánt is nagy kegyelet és tökéletes tisztelet s rokoni szeretet
kötötte Deákhoz. Annyira, hogy a mikor később, huszonegy év mulva
1899-ben megint kormányzásra vállalkozott s a kormány elnökségét vette
át, alakilag teljes joggal nyilvánithatta, hogy ő az ország ügyeinek
vezetésében Deák szellemének igazi örököse.

Kabinetét és politikáját nem támogattam, sőt mind a kettőnek erős
ellenzéke voltam. Ugy véltem, hogy a magyarságnak s a magyar állami
létnek szomoru hanyatlása az ő kabinetének müködésével kezdődik. De
azért évekig nem támadt kedvem ahhoz, hogy akár a sajtóban, akár a
parlamentben élénk támadásokat intézzek ellene. A mikor azonban a nagy
nemzeti követelések az ugynevezett Nessi-ügygyel az 1902-ik év végén
napirendre kerültek: azóta néhány nagy és támadó beszédet tartottam a
parlamentben politikája és kabinete ellen. A mi azonban természetesen
semmit se változtatott az iránta érzett egyéni nagyrabecsülésen.

A mikor a Tisza István-kabinet az 1904-ik évi november 18-iki
merényletet elkövette, Széll Kálmán, bár a szabadelvü kormánypártnak
tagja s egyik vezéralakja volt, nyomban félre vonult. 21-én már azt
hirdették a lapok, hogy teljesen vissza akar vonulni a közélettől, 22-én
már választókerülete és pártja elnökének bejelentette, hogy a képviselői
megbizásról lemond s 24-én már valósággal közölhették a lapok lemondó
levelét.

A levél hosszu és szép, Széll Kálmánnak legszebb szónoki és irodalmi
fogalmazásai közé tartozik. Tele van érzéssel és eszmével, de kétséggel
és búskomorsággal is. Kijelenti, hogy az állami közélet mezején
gyakorlati munkálkodásra, a mely sikerrel járjon, ez idő szerint nem
érzi magát képesnek, minthogy se a kormánynyal, se az ellenzékkel egyet
nem érthet, sőt nem is rokonszenvezhet.

Ez volt a helyzet, mely arra inditott, hogy hozzá a nyilt levelet
intézzem. A mit multjáról s a köztünk ifjukorunk óta fennállott egyéni
ismeretségről és barátságról föntebb érintettem, az magyarázza meg,
honnan meritettem a jogot a levél megirásához, de egyuttal az magyarázza
meg nyilt levelem tartalmának, irányának s egész észjárásának egyes
részleteit is.


II.  A NYILT LEVÉL.

(Mit cselekedett a kormány? – Félre lehet-e most állani a küzdelem
teréről? – Mit mondott Deák Ferencz és mit cselekedett hasonló esetben?)

Tisztelt Barátom!

Bocsáss meg e bizalmas szóért. Közel negyven év óta vagyunk a közélet
munkásai. Ez idő nagy részét a törvényhozásban töltöttük el. Mig Deák
Ferencz élt, addig egy tábor harczosai voltunk. Mind a ketten számot
tudunk adni arról, miért váltak szét utaink.

Tisztellek, becsüllek, bizom benned, pedig kormányodnak elszánt
ellenzéke voltam. Minden kérdésben ellenkezhetett nézetünk, de az
alkotmány szentségének és sérthetetlenségének kérdésében egyetértettünk.
Te becsülettel megtartottad az alkotmányt, pedig nehéz fellegek
borongtak a te kormányzásod fölött is.

Ország élén álló férfiu soha se látott engem valamit kérni vagy
elfogadni. Te se. De most hozzád fordulok, a kis ember a nagyhoz, a
közvitéz a vezérhez. E szavakban ne láss álszerénykedést.

Ne válj meg törvényhozói állásodtól, ne tedd le képviselői tisztedet.

Országunk sulyos jövő előtt áll, alkotmányunk válságba jutott. Nem
bölcseség és hazafiság vezeti a kormányt, hanem őrjöngés és boszuérzet.
Minden jó emberre, minden hazafira szüksége van elárult nemzetünknek.

Magad hirdetted, – s hited erős volt és tiszta, – hogy te Deák Ferencz
hagyományainak vagy hű örököse, Deák pedig azt mondta, hogy az
igazságért akkor is küzdenünk kell, a mikor a győzelemnek már minden
reménye elenyészett.

Elenyészett-e már a te reményed? A miénk még megvan. Még az enyém is,
pedig az én kétségeim a legnagyobbak.

A hatalom összetörte az alkotmány alapkövét, a szólásszabadságot s ha
győző erővel nem állunk utjába, összetöri a kerületek választójogát is.
Hiába övezi a képviselőt a kerület bizalma, – a hatalom azt mondhatja:
ez a képviselő nekem nem tetszik, hallgasson el, különben a törvényhozás
terméből kihurczoltatom.

Emlékszel-e a nemzet történetére, hogy már volt ilyen esetünk?
Emlékszel-e, hogy V. Ferdinánd egyik gonosztevő kormánya Pestvármegye
egyik követét, Ráday Gedeon grófot, kizárta a törvényhozásból, mert a
bátor honfiszó, melyet ajkán kiejtett, nem tetszett annak a kormánynak?

Most a kormány romlott többség segitségével nem egy képviselőt zárhat
ki, hanem a nemzet minden szószólóját eltávolithatja. – Itt van
összetörve az alkotmány alapköve. Ez a borzasztó igazság. A hatalomnak
mind az a zsivaja, a mely most e körül zúg, csak ámitás, csak nyomorult
mentegetődzés, álnokság, csak a nemzet megbóditása.

S emlékszel-e, mit tett Deák Ferencz akkor? Pedig csak egyetlen követről
volt szó. Keserübb és fönségesebb harczot még nem látott hazánk
törvényhozása, mint a minőt akkor Deák folytatott. De elhagyta-e a
csatatért? Letette-e a fegyvert? Elmenekült-e a magányba hite- és
reményevesztett csüggeteg lélekkel? Minden érzet közt nem a kötelesség
érzete volt-e benne a legerősebb?

Tisztelt barátom!

Jőjj vissza! Állj csatasorba! Köztünk vagy külön, de velünk harczolj s a
harczban vezess bennünket. És vezesd azt a szerencsétlen többséget, mely
most egy őrjöngőnek van hatalmában. Annak a többségnek vezére voltál,
lelke voltál éveken át, most is lesz kebelében, a ki hallgatni fog rád.

Mentsük meg az alkotmányt!

Mi marad nemzetünknek, ha ezt is eltiporják? A királyi hatalmat széditő
magasra emeltük, fejünkön gázol már. A hadsereget urrá tettük magunk
fölött, alig van jogunk hozzászólani. Nemzetközi állami létünk
elenyészett, itthon nemzetiségek ádáz gyülölete van felszitva ellenünk;
– anyagi erőnk, vagyoni jólétünk fogyatékán. Csak alkotmányunk volt még
meg s ebben küzdő erőnk. Mi marad, ha ennek is vége?

Jőjj vissza!

A te kötelességed még nagyobb, mint a miénk. Te vezére voltál
nemzetednek s első tanácsadója a királynak. A király már agg; napja
hanyatlóban. Ne engedd, hogy utolsó napjaiban oda jusson, a hova jutott,
mikor trónra lépett. Ne engedd, hogy harczra keljen a hűséges, de
kifosztott magyar nemzettel.

Csonka, béna maradsz, ha kivonulsz a képviselők seregéből. Még gonoszabb
idők is jönnek ránk, mint a mostani. Lehetetlen, hogy hallgass. De ha
kivülről emelsz szót, csak a pusztában kiáltó szó lesz az.

Most nem vagy országunk kormányának élén, most eljuthat hozzád a
függetlenségi elvek szerény közharczosának szava is. S jusson eszedbe,
hogy én nemzedékünk egyszerü krónikása is vagyok s szavam itt-ott még
akkor is hangzik, a mikor már régen porladunk. S nem feledik el, hogy a
mikor a hazát veszély fenyegette, a régi idők bajtársi barátságából,
ifjukorunk küzdelmeinek emlékéből volt hozzád egy bizalmas kérésem:

Dicsőn végezd közpályádat!

_Eötvös Károly_.




A NAGYVÁRADI NÉPGYÜLÉS.


I.  A BESZÉD TÖRTÉNETE.

(A Tisza-nemzetség Biharban. – Miért kellett népgyülés Nagyváradon?)

Az 1904. évi november 18-iki merénylet után, melyet a kormány és pártja
elkövetett, országszerte népgyülések tartását látta szükségesnek az
egyesült ellenzék s vidékenkint minden igaz hive. Ily tiltakozó
népgyülést rendeztek Nagyváradon 1904. évi november hó 29-én. Különös
érdekessége, sőt fontossága e népgyülésnek abból állott, hogy Nagyvárad
Biharvármegye székvárosa s a Tisza-családnak közéleti szereplése több
mint hetven év óta mind a vármegyében, mind a székvárosban kiváló volt s
különösen a mult század hatvanas éveitől kezdve annak a szereplésnek
hatása a vármegye határain tul is messze terjedett. Előkelő állás, nagy
vagyon, főuri és tekintélyes rokonság, a vármegyei közélet százféle
összeköttetése hatalmas társadalmi tábort alakitottak a Tiszák kiválóbb
férfiai köré, a mely a dolgok természeténél fogva egyuttal politikai
tábor is volt. Gróf Tisza István most is miniszterelnök, hatalmának még
mindig megvan teljessége, a többség a képviselőházban még mindig
állhatatos mellette, megvan iránta a király bizalma is: mind ez oknál
fogva a szövetkezett ellenzék különös tiszte volt, gróf Tisza Istvánt és
politikáját közszereplésének épen legbiztosabb székhelyén is megtámadni
s erős birálat alá venni.

Engem is meghivtak a népgyülésre s egyuttal beszéd tartására szólitottak
fel. Kötelességemnek tartottam a fölhivásnak megfelelni. Ugyanekkor
Nagyváradra jöttek velem gróf Apponyi Albert, a ki szintén hasonló
meghivásban részesült s több képviselő: Vázsonyi Vilmos, Olay Lajos,
Rigó Ferencz, Smialovszky Valér, Leszkay Gyula, Marjay Péter, Illyés
Bálint, Balogh Mihály, többen közülök biharvármegyei kerületek
képviselői.

Beszédemet, melyet gróf Apponyi beszéde után tartottam, gyorsiró
jegyezte ugyan föl, de a lapok a nélkül közölték, hogy én azt
megtekinthettem s a netaláni tévedéseket kiigazithattam volna. Most
azonban már kiigazitvák a tévedések.

A beszéd a nagygyülésen nagy és zajos tetszésben részesült. Némi
lényegtelen kihagyásokkal van fölvéve műveim e kötetébe. Nem az
értekező, nem is a lelkesitő, inkább az izgató beszédek természetével
bir, a mit akkori szigoru felfogásom s a közönség akkori érzése és
gondolkozása indokol és ment.


II.  A BESZÉD.

(Apponyi gróf szavai és az én szavaim. – Gróf Tisza mentsége. – Mi az
alkotmány valósággal? – Van-e alkotmányos joga a nemzetnek, ha
választott törvényhozóit kizárhatják a törvényhozásból?)

Apponyi gróf az ő nemes természetének megfelelő finom és tudománybeli
jelző szavakat használt most elhangzott gyönyörü beszédében, a mikor a
helyzetet megismertette. Előre megmondom őszintén, én is a magam
természetének megfelelő szavakkal és jelző mondatokkal akarok beszélni.
Az én természetem némileg más, noha nem kevésbbé nemes. Az erős ősi
magyar természet az, a mely mikor alkotmányunkat és nemzetünket durva
kezek bántják, himezetlen nyers szavakba öltözteti gondolatát és
érzését.

Apponyi azt mondja, hogy a kormány november 18-án csinyt követett el.
Tiszteletreméltó irodalmi és tudóstársasági nyelven mondja, hogy a
november 18-iki merénylet csiny volt. Én pedig azt mondom, gonosztett
volt, a törvénynek készakarattal való tudatos, elszánt megsértése. A
szavakban különbség látszik, de azok igazságában nincs különbség.

Apponyi azt mondja, a csinyt meg kell torolni; – én pedig azt mondom, a
gonosztett elkövetőit meg kell büntetni. Apponyi bölcsen és alaposan
kifejti, hogy az elkövetett csinyért az uj képviselőválasztás nem
mentség, bármi lesz is eredménye; – én pedig azt mondom, hogy erre a
gonosztettre csak egyetlen megtorlás van, az akasztófa; – a gonosztett
elkövetőjét arra kell felmagasztalni. Ha a nemzetnek megvolna az az
ereje, a mely isteni, emberi és történelmi jog alapján megilleti; ha
keze-lába meg nem volna kötve; ha jogos akaratával szabadon
rendelkeznék, az az akasztófa már állana is. Igaz, hogy afféle
gonosztettet akkor nem is merne, nem is tudna senki elkövetni.

A kormány táborából azt hangoztatják: nem nagy, nem fontos, nem
veszélyes dolog az, a melyet november 18-án cselekedtek, hiszen nem az
alkotmányt sértették meg, hanem csak a házszabályokat, a házszabály
pedig nem törvény, törvényszegés tehát nem forog fenn. A miniszterelnök
az ugrai hires levél óta már vagy huszadszor beszél nyilvánosan a
nemzethez e kérdésben. Pártja értekezletein, magántársaságban,
képviselőházi ülésen, zöld asztal és fehér asztal mellett egyaránt, még
borozás közben is, ugy hogy hallgatói közt, mint a hirlapok közlik,
gyakran részeg legények is szerepelnek. S mindenütt csak azt mondja, azt
hajtogatja, gondolatai csak a körül az állitás körül vonaglanak, hogy ő
csak a házszabályok külső, alaki rendelkezéseit sértette meg, de csak
azért, hogy az alkotmányt magát, pedig ez a lényeges, megmentse.

Ez a beszéd tudatos valótlanság hirdetése, a nemzet félrevezetésére
irányuló gonosz irányu rábeszélés, sőt egyenesen kimondom, vásározó
czigányok közt szokásos közönséges ámitás, nem pedig az ország
főkormányzójához illő mentegetődzés. Lássuk csak közelebbről.

Én például a november 18-án történt dolgot gonosztettnek tartom egyelőre
már csak azért is, mert ugy csinálták, a hogy csinálták. A példa
világosit. Ha valakinek joga vagy szüksége van arra, hogy én tőlem husz
forintot kapjon, mert éhezik, vagy inség bántja, vagy valami igénye
támad, megvan az a tisztes módja, hogy oda jön hozzám s azt mondja:
uram, adj husz forintot, mert kell erre vagy arra. Adok, vagy nem adok
neki. Ha meggyőz okos szóval, bizonyára adok neki. De ha ugy jön hozzám,
hogy se szól, se beszél, hanem orvul beköti a szememet, elnémitja
nyelvemet, földre tipor, megkötöz és ugy veszi ki zsebemből a husz
forintot: akkor bizonyára gonosztettet követ el. S azon a szomoru
november 18-iki országgyülésen ez történt. Ilyet cselekedett a
képviselőház elnöke és a kormány elnöke s az a sok tagjában részeg és
könnyelmü gyülevész nép, mely a kormány segitségére volt. Hihetetlen az,
a mi akkor történt. A nyomban felocsudott ellenzék elől el is futott a
képviselőház elnöke, lába se érte a földet, nehogy agyonverjék, mint a
veszedelmes ebet. Rögtön hamisitottak jegyzőkönyvet is, nyomban
elnapolták az országgyülést is s másnap oda álltak az ország elé s nagy
fennen hirdették, hogy tegnap este kilencz-tiz óra tájban az
országgyülés önkényt megváltoztatta az ország alkotmányát.

Ezeren és ezeren hallják önök nyiltan mondott szavaimat. Ugy folytatom,
a hogy minden tisztes magyar ember folytatná. Bármint kuszálják össze
hirlapok és kormánytámogató megtévedt emberek a fogalmakat, őszinte
lélekkel kimondom, soha becsületes emberek szeme elé ne jussak, ha igaz
valóságában nem ugy történt a dolog, a hogy én elmondom.

Azt hirdeti a kormány elnöke: megmentette az alkotmányt. Ez nem igaz. De
ha igaz volna is: a mennybeli üdvösséget se fogadnám el, ha igy hoznák
elém: ámitással, ravaszsággal, hatalmi erőszakkal.

De nem is üdvösséget hozott november 18-ika, hanem oly rendelkezéseket,
melyek megölik a nemzet alkotmányát és sok megbecsülhetetlen értékü
szabadságát. E rendelkezések között egy sincs, a mely szükséges vagy
czélszerü volna, egyik gonoszabb és ostobább, mint a másik.

Mit jelent ez a szó: alkotmány? Hadd magyarázzam a józan magyar elme
szerint, a magam esze szerint.

Azt jelenti az a szó, hogy a község végezze a maga dolgát a községi
képviselőtestületben okosan és szabadon; a vármegye is végezze a maga
dolgát ugyanakként a bizottsági közgyüléseken és az ország is végezze az
országos dolgokat az országgyülés képviselőházában. Vannak módok és
szabályok, a melyek szerint a dolgok elvégezését intézni kell.

Már most, ha a községi képviselőgyülésen a községi birónak vagy
jegyzőnek joga volna ahhoz, hogy azt, a ki például az uj községi adó
vagy teheremelés ellen felszólal, nyomban lefülelje és kidobja, vajjon
lehetne-e akkor a község dolgát alkotmányosan intézni? Ugy-e nem?

A községeknél ezt nem is merik megkisérelni. Van vagy huszezer község az
országban; olyan elégedetlenség, zenebona és ellenállás következnék,
hogy vagy huszezer koponyát csakhamar betörne az ily bolond uj
alkotmány.

Vagy ha a vármegye gyülésén valaki olyat mondana, a mi a főispánnak nem
tetszik s a főispán vak hevében ezért az illetőt fegyveres csendőrökkel
nyomban kivezettetheti vagy kidobathatja: alkotmányosság volna ez?
Vajjon intézhetné igy a község, vagy a vármegye a maga dolgát
becsülettel, tisztességgel és a közérdek javára?

Ugy-e nem?

Most gróf Tisza István miniszterelnök azt a jogot törekedett magának
megszerezni, hogy szolga módjára engedelmeskedő ötven képviselő
inditványára minden kényes, nehéz, az ország terheit szaporitó s az
alkotmányos szabadságokat veszélyeztető kormányjavaslat fölött nem
enged, vagy nyomban megszüntet minden képviselőházi tanácskozást s
azonnal megszavaztatja a magáról és a nemzetről megfeledkező többséget.
Hát alkotmány ez? Hát miként tisztulnak akkor a nézetek a közkérdések
fölött s miként láthat tisztán és világosan a nép, ha már még a
képviselőházban se lehet szabadon tanácskozni?

Pedig ha bitor kormányzók akarják, még egyébként se lehet. Mert joga
lesz a képviselőház elnökének s a kormánynak és engedelmes többségének
azokat a független gondolkozásu férfiakat s országos képviselőket, kik
neki nem tetszenek, a képviselőházból karhatalmi erőkkel, darabontokkal
kidobatni, kizárni s képviselői napidijuktól is megfosztani.

Hát alkotmány ez?

Jó magyar népünknek már csak egy igazi országkormányzó joga van. Kicsiny
jog, gyönge is, erőtlen is, százfélekép kijátszák e jogát is, de ez még
legalább eddig megvolt. S ez abból áll, hogy minden ötödik esztendőben
az országos képviselőválasztás alkalmával védőt, pártfogót, szószólót,
ugynevezett képviselőt választhat magának az országnak nagy tanácskozó
és határozó gyülésébe, hogy ott őt jólelküen képviselné s jogából,
szabadságaitól s vagyonából kifosztani ne engedné. De most ime bitor
kormány áll elő s házszabálymódositás czimén igy szól a néphez:

– Oh te balga nép, nem adok én te rád és jogodra semmit. Választhatsz
ugyan magadnak képviselőt szabadon, de ha az nekem nem tetszik s nem ugy
viseli magát, a mint nekem tetszik, akkor bizony én őt a képviselőházból
karhatalommal kidobatom.

Ily szomoru, ily kétségbeejtő a helyzet, oly bitangságba kerültek
nemzetünk jogai és érdekei november 18-án s az ekkor végrehajtott
gonosztett óta.

Ha hát mégis akad valaki, a ki önök előtt, tisztelt uraim azt mondja,
hogy a kormány november 18-án csupán csak az eddigi házszabályokat
sértette meg, de az alkotmányt nem bántotta, mondják meg a szemébe
nyiltan, hogy vagy nem tudja, miről beszél, vagy ha tudja: akkor hazudik
czigány módra.

Ha a november 18-iki gonosztett érvényben marad: akkor a népnek minden
alkotmányos joga halálos veszedelembe jutott. Nem segit ezen se uj
képviselőválasztás, se semmi más kuruzsló szer, csak az segit, ha a
gonosztettet megtoroljuk, érvényességét megsemmisitjük s minden
következményét elháritjuk, alkotmányunkat pedig ujra visszaállitjuk, a
hogy volt.

Obstrukczióról beszél a kormány untalan. Azt mondja, ez akadályozta őt a
munkálkodásban. Tudatos, hitvány valótlanság ez az állitás is, a melyet
a maga igaz nevén hazugságnak szokás mondani.

Tessék mindenkinek megnézni a magyar törvénytárt. Szent István óta
készül ez a törvénytár, de kilenczszáz esztendő óta alig volt olyan év,
a melyben annyi törvényt nyugodt tanácskozással tudtunk volna alkotni,
mint az idén, urunk születésének 1904-ik esztendejében. Meggyőződhetik
erről mindenki, a ki olvasni tud is, akar is.

Utolsó szavam mondom ki ezuttal.

Meg fogja látni mindenki, hogy a szövetkezett ellenzék minden tagja
őszintén, bátran, fáradhatatlan buzgalommal és kötelességérzettel védeni
fogja az alkotmányt erőinek fogytáig. De ha maga a nép nem segit
bennünket, ha össze nem jön vidékenként s haragos és lelkes
felbuzdulással nem támogat: akkor mi magunk meg nem óvhatjuk az
alkotmányt. De azért reményünk meg nem csökken s bizalmunk szilárd a
jövőre nézve. Megállunk a magunk helyén, mint a katona, a mig vagy nem
győzünk, vagy a küzdelem hevében el nem hullunk!




HONFITÁRSAINKHOZ!

– Kiáltvány a nemzethez a Vezérlő-Bizottságból 1904 decz. 14-én. –


I.  A KIÁLTVÁNY TÖRTÉNETE.

(Karhatalmi erők a képviselőházban. – Mire kellettek a darabontok? – A
darabontok kiverése deczember 13-án. – A nagy közönség véleménye az első
pillanatban. – A vezérlő bizottság rám bizza a nemzet felvilágositását.)

1904. évi deczember hó 13-án gróf Tisza István miniszterelnök
kezdeményezésére s hozzájárulásával Perczel Dezső, a képviselőház elnöke
és Csávossy Béla, a képviselőház háznagya, mintegy negyven főből álló
karhatalmi személyzettel rakta meg reggeli 9 óra előtt az országgyülés
palotájának azokat a részeit, a melyeken a képviselők járni, társalogni
és tanácskozni szoktak. A déli főkaput rendőrök szállták meg, a
lépcsőkön, folyosókon, az elnöki és háznagyi hivatalos helyiségek
ajtóinál ujonnan alkalmazott s különös egyenruházatu, katonás alaku
fiatal erős férfiak foglaltak állást, fegyver nélkül, de katonailag
fegyelmezett és begyakorolt állással és testtartással. Nyilván, mintha
őrálláson lettek volna. Ugyanily férfiak álltak a miniszteri termekhez
vezető folyosókon s kivált a miniszterelnöki termek ajtóinak közelében.
Ezeket a férfiakat, mint csakhamar köztudatra jutott, a honvédség és
csendőrség csapataiból toborzották össze és fogadták föl s látták el
ruházattal és utasitással. Közvetlenül kik jártak el ebben, nem
nyomoztuk ki, minthogy közjogilag nyilvánvaló, hogy ezt a házelnök,
háznagy és miniszterelnök rendelkezése nélkül senki se cselekedhette, –
kétségtelen tehát, hogy ezért ők a felelősök, valamint az is
kétségtelen, hogy mások nem lehetnek közjogilag első sorban felelősek.
Ezeket a karhatalmi embereket félig-meddig hivatalosan is, de a közönség
és a hirlapok szinte ösztönszerüleg darabontoknak nevezték.
Fölfogadásuk, egyenruházásuk és begyakorlásuk az országgyülésnek
november 18-án történt elnapolása óta s a deczember 13-ára rendelt ujra
egybehivása közt lefolyt 24 nap alatt történt. S az egész szervezést oly
titokban intézték, hogy részleteiből a nagyközönség körébe alig
szivárgott ki valami. Az országház tisztviselősége és szolgáló
személyzete természetesen sokat megtudhatott jó eleve a részletekről, de
tudásából semmit se juttatott a nyilvánosság elé. Bizonyára gróf Tisza
István vaskezére gondoltak, a mikor a hivatalos titoknak vélt
előkészületi intézkedések minden hirét titokban tartották. Meg kell még
jegyeznem, hogy ily karhatalmi természetü országgyülési személyzet
felállitására se őseink 1848-ban, se mi 1867 óta soha nem gondoltunk, az
érvényben levő házszabályok tehát az ily személyzet szolgálati, fegyelmi
és vezényleti, valamint ellátási dolgairól teljesen hallgatnak. De erről
még a november 18-án vakmerő erőszakkal és jogtalan merénylettel
felszinre hozott Daniel Gábor-féle házszabály se tesz emlitést.

Az ok, a mely a kormánynak és a képviselőháznak elnökét a darabontok
szervezésére s a képviselők tanácstermében való felállitására birta,
nyilvánvaló.

A Daniel Gábor-féle házszabályt komolyan s valósággal életbe akarták
léptetni. Ebben benne van, hogy egyes képviselőket, s nem egyet, hanem
egyszerre többet is, esetenként karhatalmi testi erőszakkal távolitanak
el a tanácskozó teremből. Hihetetlen botrányok és dulakodások nélkül s
igen könnyen bekövetkezhető vérengzés nélkül ez el se képzelhető. A
politikai szenvedély, a fölzaklatott indulat, a méltatlanul előidézett
keserüség pillanatonként csodálatos kitörésekre, halálos felrobbanások
előidézésére képes, a mikor a bár egyénileg józan és higgadt férfiak
nagy tömegben vannak együtt. S nemcsak nálunk képes, hanem minden
parlamentben. Éppen a mi korunk volt szemtanuja annak, a mikor egy-két
évtized előtt az angol képviselők tekintélyes számu része ököllel rohant
egymásnak, a tanácskozó terem közepén véres testi dulakodást rögtönzött
s tekintélyes törvényhozók, neves férfiak egymást földre gázolva
fetrengtek a terem padozatán.

Már most képzeljük el azt az ellenzéki magyar képviselőt, a kinek lelke
tele van egyéni és faji önérzettel, szivében ott dúl a nemzet habsburgi
történetének minden gyásza és keserüsége, valamely kérdésben hazafias
hévvel és iránynyal felszólal, szavai talán a mindennapi szokáson és a
szükségen is túl erősek és kemények, de szentül meg van győződve, hogy
igaza van s hogy felszólalásával honfikötelességet teljesit s
alkotmányos jogát gyakorolja, s ime az elnök rácsönget, rárivall, a szót
megvonja tőle s felhivja, hogy rögtön hagyja el a termet önként, mert
különben erőhatalommal kidobatja.

Vajjon mi történik ekkor?

A képviselő nem engedelmeskedik. A gúnyt és kinevettetést magára
szabaditani nem akarja. Különben is föl van hevülve s társai és
elvbarátai még jóhiszemüleg szitják tüzét. Daczol. Az elnök utasitja a
karhatalmi erőket, testi erőszakkal távolitsák el a képviselőt. De őt
szorosan körülfogják barátai. A padok köze szük, sok darabont oda se
férne, de egyébként se eresztenek közel egyet se. Azonban a darabont
katonafegyelem alatt áll, a parancsnak eleget akar tenni, ha halál lesz
is a vége. Az elnök ugyan felfüggesztette az ülést, székét el is hagyta,
de azért zsufolásig van tele a terem s a karzatok és irók helyisége
recseg, ropog a nagy tömeg sulya alatt. Senki se tudja elgondolni, mikor
és miként lesz vége a látványnak és dulakodásnak. És azt se tudja
biztosan elgondolni, mi lesz a vége?

Ilyen »fogd meg« »huzd ki« »üsd, nem apád« szerepre a képviselőház
szokott szolgáló személyzete nem vállalkozik, azért kellett erre
katonákat, csendőröket darabontokká felfogadni, a kik a törvényhozó
egyéniségének és állásának tekintélyét nem érzik s a kik a testi
dulakodáshoz már hozzászokvák korcsmában, köztereken, gonosztevők
között.

Ez volt a főok a karhatalom beszegődtetéséhez. Volt azonban más ok is.
Sok képviselőben ugyanis csillapithatatlan düh, elkeseredés és
bosszuérzet támadt november 18-án gróf Tisza István kormányelnök és
Perczel Dezső házelnök ellen és sokan nem csináltak abból titkot, sőt
uton-utfélen mondogatták, hogy e két férfiut alkalmas helyen és időben
testi épségükben tettlegesen bántalmazzák. Az ő személyes védelmükről is
kellett hát gondoskodni s ámbár nem minden szóbeli fenyegetés komoly
dolog s ámbár barátaik is készen álltak minden észrevehető támadás
vísszautasitására, mind a mellett e végett is czélszerünek vélték a
karhatalomról való gondoskodást.

Valóban deczember 13-án reggel 9 órakor, a mikor az első képviselők
beléptek a tanácskozó terembe: szemmel láthatólag s nagy megütközésükre
ott állt előttük az elnöki székhez vezető lépcsőkön jobbról-balról
három-három s fönt az elnöki zsöllyeszék mögött is három vagy négy
darabont, de volt ugyanannyi a miniszteri székek előtt is katonás
állásban és fejtartással.

Mi történt deczember 13-án az országház helyiségeiben s különösen a
képviselők tanácstermében, hosszu volna részletesen elbeszélni.
Szemtanuja voltam s talán másutt, más alkalommal leirom. Méltó tárgy
arra, hogy ismerjék az ezentul támadó nemzedékek is. Az eredmény az
lett, hogy az önérzetükben, függetlenségükben s alkotmányos jogaikban
vakmerően megtámadott képviselők ellenzéki része közvetlenül gyakorolt
testi erőszakkal a darabontokat az ülésteremből kiverte, az elnöki
széket s az oda fölvezető lépcsők korlátait összetörte, a
miniszterelnöki széket szétszaggatta s a miniszterek székeit a
kormánypárti padokban szétdobálta. A romokból és törmelékekből a terem
közepén a ház asztalának helyén máglyát rakott s annak tetejébe valamely
rudra egyik kivert darabont rongyos katonabakkancsait lobogóul kitüzte.

Ezt a képet látta gróf Tisza István miniszterelnök, a mikor néhány
perczczel tiz óra után barátai és minisztertársai kiséretében a teremben
megjelent. Tanácskozásról többé szó se lehetett. A ház elnökei elő se
jöttek, pedig ott voltak az országház valamelyik helyiségében.

Az eset nagy feltünést, sőt mondhatni, rettenetes hatást keltett rögtön
a fővárosban és csakhamar az egész országban. Vak Béla király aradi
országgyülése s az ónodi részleges országgyülés óta ilyféle esemény a
magyar nemzet történetében elő nem fordult s általán a nagy világ minden
törvényhozó testületében szokatlan s hosszu századok óta alig nehányszor
fordult elő.

Meg kell vallanom, a főváros magasabb értelmiségü köreinek nagy része
sulyosan megbotránkozott s éles szavakkal volt hajlandó az ellenzék
haragjának elemi kitörését s egyes ellenzéki képviselők cselekményeit
elitélni. Kaszinók, körök, egyesületek, magasabb intézetek férfiai a
fölött kezdtek tanakodni, hogy valamely nemzeti tüntető nagy
nyilatkozást kell tenni a kormány mellett s a nemzeti irányu ellenzéki
szövetséges pártok ellen.

Ez nem lepett meg engem, gróf Tisza még mindig miniszterelnök, a
képviselők és főrendek nagy többsége mellette van, a hatalom minden
eszköze az ő birtokában, a sajtója széles és erős, a királyi udvar
felfogása is az ellenzék cselekményét bizonyára kedvezőtlenül itéli meg;
– természetesnek tartottam a nagy felháborodást. Azt is előre lehetett
látni, hogy a külföldi sajtó erősen elitéli az eset miatt a magyar
közállapotokat, nálunk pedig igen sok a bárgyu ember, a kire nézre a
külföld véleménye az irányadó s nem az, mit parancsol a magyarság joga
és érdeke s a dolgok belső igazsága.

Hanem az mégis meglepett, hogy mikor délután öt órakor a
Vezérlő-Bizottság tagjai a függetlenségi párt körhelyiségében
tanácskozásra összejöttünk: ott is nagy komorságot és lehangoltságot
vettem észre. Többen voltak, a kik helytelennek tartották, kárhozatosnak
vélték az egész megtörtént jelenetet és élesen elitélték az ellenzék
hevesebb tagjainak hevenyészett erőkifejtését. Többen sóhajtoztak, mit
szól rólunk a külföldi művelt közvélemény.

Én tisztában voltam gondolataimmal s egész felfogásommal. Napközben
éppen a fölött tünődtem s rájöttem az okos és szükséges igazságra. Azt
mondtam:

– Ne sopánkodjunk. Az történt, a minek meg kellett történni. Az ellenzék
minden más, talán enyhébb eljárása ártott volna tekintélyünknek s
politikai becsületünknek. Rövid kiáltványt fogalmazok a nemzethez,
megmagyarázok benne mindent s a ma megnyert csata sikereit nem teszi
kétessé semmi.

Egyhangulag megnyugodtak szavaimban, sőt a mikor látták, hogy
irószerekhez nyulok: Kossuth bezárta az értekezletet s eltávozott
mindenki, kértem, hitelesitő bizottságot hagyjanak itt legalább. Nem
hagytak azt se.

– Jó lesz az ugy, a hogy te jónak látod.

Csak gróf Apponyi Albert maradt ott s várta meg a munkálat elkészültét.
Igen gyorsan fogalmaztam s egyetlen szóigazitás nélkül. Apponyi gróf
átolvasta nagy figyelemmel s örömmel jóváhagyta. Csak annyira kért, nem
lenne-e jó az egyik sorban használt »elgázolni« szó helyébe ezt tenni
»eltiporni«.

Mosolyogva elfogadtam javaslatát.

Igy jött rögtön sajtó alá. Minden lap egész terjedelemben s feltünő
alakban hozta. Hatása óriási lett. S nemcsak a fővárosban, hanem a
vidéken is. Elnémult a kárhoztatás itthon is, külföldön is. A
bekövetkező választásoknál is a kiáltvány észjárása lett döntő a kormány
megbuktatásában. Hiába mennydörgött még néhány napig gróf Tisza István.
Belátta mindenki, hogy kötelességükhöz hű, bátor hazafiak másként nem
cselekedhettek, csak ugy, a hogy cselekedtek.


II.  A KIÁLTVÁNY.

(Mi történt deczember 13-án? – Perczel bűne. – Megmaradunk az
alkotmányos küzdelem mezején.)

Honfitársaink! Mai napon a törvényhozásnak, a nemzet képviseletének
tanácskozó házát pandurok, csendőrök serege töltötte meg. A képviselők
kapuját már rendőrök foglalták el. Az elnöki és háznagyi termeket,
folyosókat, a miniszterek utját mindenütt darabontok őrizték. Magában a
képviselők tanácskozótermében az elnöki szék környékét karhatalmi béres
szolgák tömege szállta meg.

Karhatalmi erőszak végrehajtóit telepitették a nemzeti törvényhozás
szentegyházába.

A nemzet e megalázását nem türhettük.

Jogunk és kötelességünk volt az erőszak szegődvényeseit legalább a
tanácsteremből eltávolitani. Kötelességünket teljesitettük.

Megsemmisitettük az elnöki széket is. A mely széken november 18-án az
irtózatos bünt elkövették, azt ott szemünk előtt tovább nem türhettük.
Legyen e mai nap emlékezetes arról, hogy a nemzetünk ellen elkövetett
gonosztetteknek még nyomait is erőnk teljességével az enyészetnek átadni
törekszünk.

Béke és testvéri szeretet élt nemzetünk kebelében évtizedek óta, a békés
és alkotmányos küzdelem testvéri nemes versenye volt minden viszályunk.
Még az elmult 1903. év vitája sem irányult másra, mint az országtól
követelt óriási ujabb terhek ellenében nemzeti nyelvünk elismerésére s
becsületünk megvédésére. E vita is ez év márcziusában megszünt s az
elmult évszázadok folyamán egy esztendő se telt el, melyen oly sok és
oly nagyfontosságu törvényt oly nyugodt tanácskozással alkottunk volna,
mint a folyó esztendőben.

A felhőtlen ég villáma nem oly váratlan s nem oly oktalan, mint a
kormánynak s a képviselőház elnökének a törvényhozásra lecsapott
novemberi gonosztette.

Ha e gonosztett megtorlatlan marad: Magyarországnak nem lesz többé
szabad népképviselete, nem lesz többé független törvényhozása.

Hiába választanak a kerületek szabad és bátor férfiakat törvényhozóul, a
törvényhozót karhatalom némitja el s hazaáruló erőszak vonszolja ki a
törvényhozás templomából.

Ezt a gonosztettet követte el, történelmünket, önérzetünket, fajunk
jellemét, tiszta hazafiságunkat igy gyalázta meg a novemberi merénylet.

Tisza és Perczel volt a bűnös cselekedet szitója és elkövetője.

És nem állapodtak meg e cselekedetnél. A törvényhozás két tábora közt
eddig fennállott testvéri szeretet helyébe az ádáz gyülölet érzetét
akarják meggyökereztetni. Hogy a testvérharczban elhervadjanak
honfierényeink s erőink fogytán nyakunkra tehesse jármát az idegen
hatalmi erőszak.

Perczel bűnéhez hasonlót nem ismer a nemzetek története. A ki a nemzet
választottja s a kinek a törvényhozás rendjét és szabadságát meg kell
védelmeznie mindenki ellen, a pártosság bűnrészesévé válik s tudatosan
eltiporni szegődik azt a kincsünket, mely szabadságunk közt a
legnagyobb: a törvényhozás függetlenségét.

De mi megmaradunk az alkotmányos küzdelem mezején. Hivek a királyhoz és
igaz, hű fiai nemzetünknek. Gonosztevők nem lehetnek királyunk hű
tanácsosai s nemzetünk becsületes kormányzói. Mi békés uton, az
alkotmány korlátai közt törekszünk megvédelmezni a nemzet jogait. A
nemzeti önérzet és saját becsületérzésünk sérelme nélkül, minden
pillanatban készek vagyunk a törvényhozási békére.

Ma eltávolitottuk a karhatalom szegődöttjeit.

Holnap katonai erőszak rohama jöhet reánk. De akkor is teljesitjük
kötelességünket. Erős fegyvereink vannak nekünk is. A fölséges király
esküjébe s a nemzet örökkévaló erejébe vetett bizodalmunk.

Isten óvja meg nagy veszélytől hazánkat, nemzetünket, királyunkat,
alkotmányunkat.

Budapest, 1904 deczember 13.

_A szövetkezett ellenzék Vezérlő-Bizottsága_.




KIÁLTVÁNY A DECZEMBERI ELNAPOLÁSKOR.


I.  A KIÁLTVÁNY TÖRTÉNETE.

Az országgyülésnek 1904. évi november hó 18-án királyi leirattal történt
elnapolása deczember 19-ikére történt, e napon tehát ujra meg kellett
volna kezdeni a tanácskozásokat. Azonban e napon ujra királyi leirat
napolta el az országgyülést deczember 28-ikára.

19-én este a szabadelvü párt értekezletet tartott. Az általános érzület
fölötte hüvös volt. Ugy látszott, sokan unják már a helyzetet s mintha
gróf Tisza István mellett nem lelkesülnének ugy, a miként eddig. Tisza
azonban hosszu beszédet tartott s megkisértette a párttagok
fellelkesitését. Beszélt egyebek közt a közeli uj választásokról s nagy
fennen kijelentette bizodalmát abban az irányban, hogy a nemzet az
általános választásoknál neki ad igazat s az ellenzéket elitéli.

– Én azt hiszem, – ugymond, – hogy a magyar nemzetet a maga hagyományos
politikai bölcsessége nem fogja cserben hagyni s a mi táborunktól nem
fogja a magyar nemzet többsége a bizalmát megvonni azért, hogy olyanokra
ruházza, a kik most a közös gyülöletben, a közös szenvedélyben a
legvakmerőbb játékot üzik összes politikai elveikkel. Ebben a biztos
reményben nézhetünk a választások elé!

19-én délelőtt 11 órakor a Vezérlő-Bizottság tanácskozott s Kossuth
előadta, hogy az országgyülés feloszlatása küszöbön van, készüljünk
tehát a választásokra s mindenekelőtt alakitsunk bizottságot, mely a
választási ügyeket intézze s melylyel a képviselők a kerületük
állapotairól szóló alapos ismertetéseket közöljék. Egyidejüleg rövid
kiáltványt kell intézni a nemzethez, mely adjon tájékozódást a mostani
helyzetről. Ennek elkészitésére Eötvös Károlyt kell felkérni arra, hogy
az esti hét órakor tartandó Vezérlő-Bizottsági ülésen s a kilencz órakor
tartandó összes ellenzéki értekezleten kész javaslatát terjeszsze elő.

Igy készült a kiáltvány, melyet mind a bizottság, mind az általános
értekezlet változtatás nélkül elfogadott s lelkesen helyeselt.


II.  A KIÁLTVÁNY.

(Mit kellene a törvényhozásnak sürgősen végezni? – A szövetkezett
ellenzéki pártok együttes eljárása a választás alatt.)

Honfitársak! A kormány megint elnapolta az országgyülést. Királyi
leirattal napolta el, hogy képviselők a házszabály alapján meg se
nyithassák az üléseket s ne folytathassák tanácskozásaikat.

Pedig nehéz kérdések megoldásának sulyos kötelessége áll előttünk. A
költségvetés, az adó és katonateher törvényessége s a kormány
fölhatalmazása nélkül az ujév elején, melytől csak nehány nap választ el
bennünket, törvénytelen állapotba jut az ország kormányzata.

Ezeken kivül halasztást nem türő alkotmányos kötelességünk első sorban a
kormány és házelnök felelősségre vonása, kik a novemberi gonosztettet
elkövették, az alkotmányt lábbal tiporták, a törvényhozás békés munkáját
meggátolták s a hazafi lelkek nyugalmát országszerte gonoszul
megzavarták s jövőnk iránt bennünk sulyos aggodalmakat keltettek fel. A
felelősségre vonással együtt és egyszerre a jogfolytonosság
visszaállitása s az alkotmány visszaállitása lenne törvényhozói
kötelességünk.

De az országgyülés már november eleje óta nyugodtan nem munkálkodhatik,
a kormány által folyton elkövetett ujabb és ujabb merényletek a nyugodt
munkálkodást nem engedik. Sőt a kormány kétségbe nem vonható
bizonyossággal többféle módon oly kijelentéseket tesz, hogy ezt az
országgyülést királyi elhatározással az ujév első napjaiban végleg
feloszlatja.

Alkotmányszegő merényleteit ezzel is csak folytatja, sőt tetézi. A
kormány mult évi számadása s az országnak jövő évi költségvetése fölött
a törvényhozás már egyáltalán nem határozhat, ily határozat nélkül pedig
az országgyülés idő előtt való feloszlatása alkotmányszegés. De a
kormány felelősségére a királyi eskünek egyenes megszegése is lenne ez.
A királyi eskü egyik fontos biztositéka az alkotmánynak. A királyi
esküre áhitattal és kegyelettel gondol a királyhoz mindig hűséges magyar
nemzet s azt szentnek és törhetetlennek tekinti. A királyi eskü
megszegése szentségtörés és hogy az bekövetkezhetnék valaha, még ez a
gondolat is bűn a király ellen és a nemzet ellen.

Ha azonban az uj választások, melyeket alkotmányos körülmények közt
annyira óhajtottunk, most, noha alkotmányszegéssel, mégis
bekövetkeznének, a küzdelemtől meg nem hátrálhatunk, nekünk minden
törvényes és alkotmányos fegyverrel a megszegett alkotmányt helyre kell
állitanunk, meg kell védelmeznünk s utódaink számára becsülettel s
tisztán fenn kell tartanunk.

Küzdelmünk nehéz lesz. Nem a házszabály módositása; nem a tanácskozások
szabadságának az obstrukczió ellen való biztositása a kormány czélja.
Ezeket csak ürügyként, csak lelketlen ámitás czéljából emlegeti a
kormány. Ő némává, harczra és ellenállásra képtelenné akarja tenni
nemzetünket, hogy a pénz- és véradó kérdéseiben, az ugynevezett
nagyhatalmi és birodalmi kérdésekben szavunkat és erélyünket többé fel
ne használhassuk. Ezért akarja intézményeink közé becsempészni az ötven
képviselős vitazárást vagy ehhez hasonló hatályu más intézkedést s ezért
akarja karhatalommal a hazafias képviselőket a tanácskozás terméből
kihurczolni s az országházból kizárni. Akkora szabadságot igenis Szent
István birodalmának is meg akar hagyni az országgyülésen, a mekkora
Ausztria tartományainak megvan, de többet nem. Igy akarja felforgatni
1848-at is, sőt 1867-et is, hogy teljessé tegye a beolvasztást is.

Ezért folyik a harcz. Ez a mi súlyos honfiui aggodalmunk. Ez teszi
nehézzé kötelességünk teljesitését. A merényletet e czélra mindenütt
megkezdte már a kormány s az uj választásokkal teljesen biztositani
akarja merényletének minden következését.

Ily helyzetben a mai napon elszánt, lelkes egyetértéssel elhatároztuk a
következőket:

1. A szövetkezett ellenzéki pártok álnokul megrohant alkotmányunk és
állami létünk védelmére szövetségben maradnak a választások alatt is, a
választások után is mindaddig, mig hazafias, szent czélunkat el nem
érjük, mig a törvényes és alkotmányos állapotot vissza nem állitjuk s
mig az ország ellenségeit az ország kormányából el nem távolitjuk.

2. A politikai ügyek vezetésével a Vezérlő-Bizottsá got ujra megbiztuk.

3. A választókerületekben a szövetkezett ellenzéki pártok mindegyike
elveinek érintetlen fentartása mellett az alkotmány védelmére egymást
kölcsönösen támogatja s a kormány nyilvános jelöltjei, valamint a
kormány által támogatott ál ellenzéki jelöltek ellen is egész erővel s
teljes egyetértéssel küzd.

4. Az egyik vagy másik kerületben netalán beálló benső vitákat és
személyi kérdéseket a Vezérlő-Bizottság törekszik kiegyenliteni. 5. A
törvényhatóságokat felhivja, hogy az országgyülés törvénytelen
feloszlatása ellen tiltakozzanak és csak a tiltakozás után vagy ezzel
egyidejüleg rendeljék el a választásokat.

Polgártársaink, szent az alkotmány! Legyen szent és komoly a harcz is,
melyet megmentéseért vivunk. Fegyverünk: a törvény, a rend, a hazafias
elszánt buzgalom!

Éljen a haza!

Éljen a király!

Éljen az alkotmány!

Kelt Budapesten, a szövetkezett ellenzék 1904. évi deczember hó 19-én
tartott értekezletéből:

A szövetkezett ellenzék Vezérlő-Bizottsága:

  Kossuth Ferencz         Tóth János
     elnök.                 jegyző.

Gróf Apponyi Albert, báró Bánffy Dezső, Barabás Béla, gróf Batthyány
Tivadar, Eötvös Károly, Gulner Gyula, Hock János, Holló Lajos, Justh
Gyula, Polónyi Géza, Rakovszky István, Sághy Gyula, Szederkényi Nándor,
Thaly Kálmán, Ugron Gábor, Vázsonyi Vilmos, gróf Zichy Aladár, gróf
Zichy Jenő.




A NAGY ALKOTMÁNYSZEGÉS MEGTORLÁSA.


I.

(Az alkotmányszegés természete. – A vezérlő bizottság engem bizott meg a
megtorlási eljárás és inditvány javaslatának elkészitésével.)

Az 1901–1905-ik évi országgyülés folyamán 1904. évi november hó 18-án a
képviselőház elnöke, Perczel Dezső, egyetértve gróf Tisza István
miniszterelnökkel, felforgatta a tanácskozás rendjét, többszörösen
megsértette a képviselőház szabályait s azokkal együtt, kik titkába be
voltak avatva, nagy alkotmányszegést követett el. Még sulyosabb
merényletet követett el a törvényhozás ellen ugyanaz évi deczember
13-án, a mikor a képviselőház tudta nélkül Csávossy Béla háznagygyal
egyetértve, titkon karhatalmi természetü erőkkel rakta meg a
képviselőház járatait, csarnokait s tanácskozó termét is.

Az egész eljárás külső jelenségeinek hű leirása s alkotmányjogi
méltatása a már közlött nyilatkozatokon kivül bent van inditványomban s
képviselőházi beszédemben.

A további fejlemények nagy történelmi eseménynyé tették ez
alkotmányszegést. Az országgyülést idő előtt bezárták. A király a
nemzetet uj választásra hivta föl. Az uj választás megbuktatta gróf
Tisza István kormányát s egész politikáját. Az ujabb kormány báró
Fejérváry Géza elnöksége alatt azonban nem az uj többség soraiból
alakittatott. Többségtelen és alkotmányellenes kormányzat lépett életbe.
Az alkotmányt sok fontos és lényeges részében megsértették, mellőzték,
sőt egyenesen fel is függesztették. Önkényuralom váltotta föl az ország
alkotmányos életét.

Az ellenzéki pártok már az alkotmányszegés napján szövetkeztek egymással
s 21 tagból álló vezérlő-bizottságot alakitottak az ország alkotmányi
ügyeinek vezetésére s a kormány és kormányzat működésének éberebb
ellenőrzésére. E bizottságnak tagjává engem is megválasztottak.

Az ujonnan összehivott 1905–1906-iki országgyülés tartama alatt
szakadatlanul müködött a vezérlő-bizottság. Az uj választás folytán s az
időközi választásokkal a szövetkezett pártok nagy többségre jutottak. A
vezérlő-bizottság fölvetette azt a kérdést is, hogy az országgyülés minő
megtorlást gyakoroljon Perczel Dezső volt képviselőházi elnök s társai
ellen az alkotmányszegés miatt. A kérdés kifejtésével s a képviselőház
elé terjesztésével engem bizott meg. Inditványomat 1905. évi április
12-én nyujtottam be s élőszóval az április 13-iki ülésen indokoltam.

A nemzeti hadseregért vivott alkotmányi harczaink történetéhez tartozik
ez a kérdés is. Az alkotmányszegést is azért csinálták egyenesen, hogy
hadügyi terheink óriási szaporodását becsempészhessék törvénykönyvünkbe
s hogy az országnak nemzeti hadsereg iránt való hangos panaszát és jogos
követelését álnokul s egyszersmind erőszakkal is elnémitsák.

Azért vettem föl e tárgyat gyüjteményes műveim e kötetébe.

Az olvasó előtt is feltünő s majdan a történetbuvár és történetiró előtt
is rejtélyesnek látszik, hogy határozati javaslatom inkább enyhe,
mintsem az alkotmányszegés sulyos vétkének megtorlására megfelelőn
alkalmas lehetne. Hiszen csak kárhoztatja és elitéli a házelnök és
miniszterelnök merényletét, holott ilyen büntetést csak azok ellen
szokott az országgyülés alkalmazni, a kik a parlamenti illemet és
tisztességet sértik meg könnyelmüségből vagy indulatból s ezzel
megsértik egyuttal a törvényhozás és kormány tagjainak jogos egyéni
érzékenységét vagy becsületét is.

Azonban határozati javaslatom eredetileg másként hangzott. Törvényes
büntetést, miként az inditványban kifejtettem, megfelelő törvény
hiányában nem inditványozhattam, de a két vétkes államférfi cselekvényét
érzékenyen meg akartam bélyegezni akként, hogy a cselekvény s a
ráillesztett megtorlás mintegy közmondássá váljék, ily alakban menjen át
a köztudatba s oktató és ijesztő hatása legyen még a következő
nemzedékekre is. Határozati javaslatom tehát ehhez képest eredetileg igy
hangzott:

»Mondja ki a Ház határozatban: Ugy a most élő, mint a következő nemzedék
tudja meg, hogy Perczel Dezső, mint a képviselőház elnöke s gróf Tisza
István, mint a kormány elnöke, az 1904-ik évi november hó 18-án és
deczember hó 13-án együttesen elkövetett cselekményükkel és ennek
foganatositására irányuló intézkedéseikkel megszegték az alkotmányt és
megsértették a nemzetet.«

Az inditványt e határozati javaslattal együtt közöltem báró Bánffy
Dezsővel, mint a vezérlő-bizottságnak szintén egyik tagjával, a ki ugyan
helyesnek találta, de azért abban állapodtunk meg, hogy személyesen
fölkeressük gróf Andrássy Gyulát, vele is előzetesen közöljük s igy a
vezérlő-bizottság hozzájárulását is lehetőleg biztositjuk. Április első
napjai egyikén látogattuk meg budai palotájában, de a határozati
javaslatnak megnyerni nem tudtuk. Nagyon erősnek találta. Én hát a
közegyetértés biztositására fogalmaztam a sokkal enyhébb javaslatot,
melyet ugy a vezérlő-bizottság is, a képviselőház is változtatás nélkül
elfogadott.


II.  INDITVÁNY.

(Mi történt 1904. évi november 18-án? – A házszabályok megsértésének sok
esete. – Mi történt 1904. évi deczember 13-án? – Az alkotmányszegés
lényege. – Kik a vétkesek?)

Mondja ki a Ház határozatban:

Perczel Dezső házelnöknek s gróf Tisza István miniszterelnöknek 1904-ik
évi november hó 18-án s deczember hó 13-án együttesen elkövetett
cselekményét és ennek foganatositására irányuló intézkedéseiket
kárhoztatja és elitéli.

Indokaim a következők:

Az 1905. évi január hó 4-én királyi trónbeszéddel feloszlatott
1901–1905-iki országgyülés folyamata alatt a képviselőháznak mult 1904.
évi november 18-án tartott esti ülésében szokatlan és szomoru esemény
történt. Ez esemény a képviselőház házszabályainak, a tanácskozási
rendnek s a képviselők szólásszabadságának erőszakos megsértése. Ehhez
szintén szokatlan, sőt példátlan események kapcsolódtak, ugymint a
képviselőház jegyzőkönyvének és naplójának hibás, hézagos, a történteket
hiven fel nem tüntető, tárgyilag tehát kétségtelenül hamis tartalommal
lett elkészitése és a mi szintoly sulyos, a képviselőháznak 1904. évi
deczember 13-ra összehivott ülésén a képviselők nyilvános és szokott
tanácskozási termében karhatalmi szolgálatra hivatott teremszolgáknak
nagy tömegben való elhelyezkedése, melylyel a törvényhozás tagjai, a
nemzet választott képviselői esetleg ugy személyes szabadságukban, mint
közjogi függetlenségükben sulyosan megsértettek.

Ez eseményeket az alkotmány szentsége és sérthetetlensége okából s a
népképviselet becsületének s ugy a nemzet, mint a király előtt mindig
megőrzendő tekintélyének érdekében meg kell itélni. A kölcsönös
elhallgatásnak itt nincs helye. E dolgokra a feledés fátyolát boritani
sulyos könnyelmüség volna. Erőszakosságra hajlandó s a nemzeti jogokat
nem tisztelő kormányról emlékezik már a történet s ily kormányok
támadhatnak jövőben is. Oly példát, melyre támaszkodhatnának, nem szabad
nekik nyujtani s az előfordult eseményekkel szemben akként kell
intézkedni, hogy az intézkedés tanulságos, de egyuttal elijesztő legyen
azokra nézve, kik a nemzeti jogok ellen könnyelmü vagy bünös kezüket
valamikor fölemelni merészelnék. Meg kell vizsgálni ennélfogva azokat a
kérdéseket, hogy

mi történt?

kik és mi módon követték el az alkotmánysértő cselekedeteket?

a cselekvők felelősségét miként állapitják meg a törvény, a törvényerejü
szokás s az alkotmánynak senki által kétségbe nem vonható alapelvei? S
végezetül

minő megtorlás gyakoroltassék azok ellen, a kiket a komoly és higgadt
megfontolás vétkeseknek talál?

A törvényhozásnak tiszte saját hatáskörében büntetni is, kegyelmezni is,
de tisztének teljesitése csonka lenne, ha a nemzet nem láthatná tisztán,
mi az, a miért büntetett s a miért netalán megkegyelmezett?

Az emlitett november 18-án két ülést tartott a képviselőház. Az első
délelőtt 10 órától kezdve délután 2 óráig folyt le s a második délután 4
órától kezdve esti 9 óra és 45 perczig, miként a naplók, a köztudat s az
ülésen jelen volt képviselők igazolják. Mind a két ülés tárgyalásai
közben nagy és folytonos izgatottság uralkodott már maga a tárgyalás
alatt álló kérdés miatt is s az izgatottságot természetszerüleg fokozta,
hogy a kormány erőltetett kivánságára, bár némi megszakitással, reggeli
tiz órától esti csaknem tiz óráig tartott az ülés és tanácskozás. A
pártok csaknem ellenséges indulattal álltak egymással szemközt főleg
azért, mert két-három nap óta már az hirlett, hogy a kormány a
képviselőház elnökével egyetértve, sőt összebeszélve, váratlanul s
meglepetéssel, sőt erőszakosan akarja a Ház tanácskozási rendjét
gyökeresen megváltoztatni s a képviselők szólási szabadságát
megbénitani. E hir pedig hitelre talált annálfogva, mert a Daniel Gábor
és társai által benyujtott határozati javaslat tartalma kétségtelenül a
tanácskozási rend gyökeres változtatására s a szólási szabadság
megbénitására irányult.

Esti 9 óra már elmult, a mikor a kormány elnöke, Tisza István gróf
szólásra jelentkezett. Beszéde alatt még zajosabb, zavarosabb s
izgatottabb lett a képviselőház. A zajban nem lehetett a beszédet
hallani, csak egyes szavakat érthettek meg a legfigyelmesebb hallgatók
is. Mikor és miként végződött a beszéd: ezt a miniszterelnök közvetlen
közelében levő néhány képviselőn kivül senki biztosan nem tudhatta. De
teljesen bizonyos az, hogy egy pillanatban a kormány háta mögött ülő
képviselők egy része Perczel Dezső képviselőházi elnöknek
zsebkendő-lobogtatásával való intésére hirtelen felállott s indulatos és
zajos hangon e szót kiáltotta: szavazzunk! Maga a képviselőházi elnök is
elnöki székében felállott, személye körül s személyének érintésével is
az elnöki emelvényen levő jegyzők közbeléptével némi dulakodás látszott,
az elnöki emelvényre jobbról-balról több képviselő rohant fel, az egész
tanácskozó teremben óriási zaj támadt, a képviselők felálltak s a
legfeljebb 5 perczig tartó e jelenet után a képviselőházi elnök
szokatlan gyorsasággal elnöki helyéről eltávozott s a tanácskozó termet
is rögtön elhagyta. Hogy e jelenet alatt ki mit mondott s ki mit
cselekedett: ezt azokban a pillanatokban az óriási zaj és zavarodás
miatt s a képviselők nagy részében felzaklatott indulat miatt senki
biztosan meg nem határozhatta. Maguk a gyorsirók se tudtak jegyezni
semmit, annál kevésbbé tehették ezt a jegyzők s az egyes képviselők.

A következő napon a hirlapok közléseiből s leginkább a később készült
naplóból s az ülési jegyzőkönyvből értesültek arról a képviselők, hogy
állitólag sulyos közjogi természetü s következéseiben mérhetetlen
fontosságu törvényhozási cselekmény hajtatott végre, a mennyiben a napló
és a jegyzőkönyv szerint Perczel Dezső elnök a Daniel Gábor-féle
határozati javaslatot el-, vagy el nem fogadás végett szavazásra
kitüzte, a szavazást megtörténtnek s a javaslatot elfogadottnak
jelentette ki s egy ugyanazon napon november 18-án kelt királyi
leirattal az országgyülést elnapoltnak s az ülési jegyzőkönyvet
hitelesitettnek nyilvánitotta s az ülést nyomban bezárta.

Feltétlenül bizonyos, hogy se a napló, se a jegyzőkönyv hiven nem adja
elő a megtörtént dolgokat s feltétlenül bizonyos, hogy ez oknál fogva
tárgyilag mind a két okirat hamis. Hogy mikor, miként, mi czélból és kik
készitették az okiratokat, ez is a komoly birálat egyik tárgya.

E kérdés fontossága azonban alig jöhet figyelembe ama kiszámithatatlan s
megmérhetetlen veszély mellett, a mely az ekként elkövetett cselekmény s
az ily elnöki eljárás mellett az alkotmányt és a nemzet összes jogait s
minden szabadságát fenyegeti.

Ily eljárás mellett s ily cselekménynyel akármily kisebbség, ha az elnök
bünösen vele összejátszik és egyetért, gyökeresen megváltoztathatja, sőt
el is törülheti az alkotmányt, meghamisithatja vagy meg is semmisitheti
a népképviseleti jogokat, értéktelenné teheti a legbecsesebb
szabadságokat. Ily eljárás mellett s ily cselekménynyel sulyosan
megtámadható a királyság intézménye s a trón biztossága is s ha ez
megtorlatlanul marad: megszünik a törvény tekintélye, vak merényletekre
érzi magát feljogositva a nemzet ellen forralt minden cselszövény s
megszünik a törvényhozás rendje, nyugalma és üdvös munkássága.

Ugyane veszély állhat elő akkor is, ha az elnök ily eljárásra, ily
cselekményre a többséggel vagy a többségre támaszkodó kormánynyal
játszik össze. A többség csak ugy érvényesülhet alkotmányosan s a
törvényhozási határozatok megalkotásában cselekvő szerepe törvényesen
csak ugy lehet, ha az elnök a házszabályokat, a tanácskozási rendet s az
alkotmányos élet által szentesitett törvényerejü szokást mind önmaga
szigoru hűséggel megtartja, mind pedig a többséget elnöki hatalmával
azok szigoru megtartására vezeti és irányitja. E nélkül minden ugy
mondott határozat csak kisebb vagy nagyobb számu képviselők
magántermészetü nyilatkozata s a törvény alaki parancsainak
megszegésével se alkotmányos többség nem támadhat, se törvényhozási
határozat nem hozható.

November 18-án az elnök a törvénytelenségek egész hosszu sorát követte
el s az alkotmányt sok sulyos esetben sértette meg.

A tárgyalás napirendjén egy házszabályi bizottság alakitását javasló
inditvány volt. Tárgyalása már több nap óta folyt. A tárgyalás folyamán
több szónok több inditványnyal állott elő és ezek közt Daniel Gábor
képviselő is maga és társai nevében határozati javaslatot adott be, mely
elfogadtatás esetén az eddigi tanácskozási rendet gyökeresen felforgatta
s a képviselők szólásszabadságát sulyosan korlátolta, képviselői
függetlenségét pedig mértéktelen módon megsértette, sőt megsemmisitette
volna. A tárgyalás szokott törvényes módon folyt s szólásra a
képviselőház jegyzőinél még többen fel voltak jegyezve s az erre
szolgáló följegyzési lapok szokott helyen, az elnöki emelvényen
kifüggesztve. A szólni jelentkezők közt volt Benyovszky Sándor is, kinek
a képviselőház külön határozattal engedte meg a felszólalást.

Ez volt a tanácskozás állapota, a mikor Perczel Dezső elnök önkényüleg a
következő jogsértéseket követte el:

1. Benyovszky Sándor gróf képviselőt meggátolta jogos és szabályszerü
felszólalásában.

2. A szólásra már jogosan jelentkezett s valósággal feliratkozott
szónokok, ugymint Bedőházy János, Holló Lajos, Zboray Miklós, Egry Béla,
Nagy Sándor, Sebess Dénes, Vertán Endre és Marjay Péter képviselők jogos
és hivatásszerü felszólalását erőszakkal meggátolta.

3. Az inditványozóknak kellő alakban benyujtott inditványukhoz
záróbeszéd tartását biztositja a szabály és törvényerejü szokás s ennek
daczára az elnök az inditványozókat a záróbeszéd megtartására fel nem
hivta s annak megtartását egyenesen meggátolta.

4. A vitát be nem zárta s bezártnak ki nem jelentette.

5. A szavazásra kitüzött kérdés helyes szövege és feltevése iránt a
képviselőházat meg nem kérdezte s az e tárgyban való felszólalást
önkényesen meggátolta.

6. A tárgyalás alatt levő javaslat s az ebben beadott inditványok
feletti szavazás sorrendjét meg nem határozta, se e sorrend
meghatározása iránt a képviselőházhoz kérdést nem intézett, sőt az ez
irányban támadható felszólalásokat lehetetlenné tette.

7. Hogy az elnök a szavazásra felhivta a képviselőket: senki sem
hallotta, a zsebkendővel való integetést pedig azokon kivül, a kik a
merényletes cselekményre titkon összebeszéltek, senki nem értette, de
mint szokatlan és törvénytelen jeladást, elfogadni sem volt jogositva
senki.

8. Az állitólagos szavazásnál észrevehető többség egyáltalán nem
jelentkezett. Szemtanuk szerint szándékos szavazás végett a képviselők
harmadrésze is alig állott fel. Ellenben a kérdést nem hallva, a viharos
jelenetek alatt álló helyzetben volt csaknem minden képviselő.
Ellenpróba nem volt. A szavazók összeszámitása meg nem történt. S
mindennek daczára az elnök a Daniel-féle javaslatot elfogadottnak
jelentette ki.

Mindezen önkényes, törvénytelen s alkotmányszegő eljárásnak és
cselekményeknek valóságát magának az elnöknek közremüködésével készült
napló, mely a november 18-iki 520-ik számu esti országos ülésről szól,
teljesen bizonyitja.

9. Ez a napló is vétkes cselekedet eredménye. Nagy része nem a rendes
gyorsirói jegyzetekből készült, hanem különösen utolsó részét, melyben
éppen a merényletes eljárásról van szó, köztudat szerint maga az elnök
bizonyos Peregrinyi gyorsiró segitségével készitette, holott ez a
gyorsiró jelen sem volt a gyorsirók hivatalos helyén. E részletet,
valamint az eljárást hütlenül feltüntető jegyzőkönyv készitésének
történetét földeriteni a vizsgálat vagy legalább a házszabályok szerinti
birálat lesz hivatva.

10. Hasonlóan sulyos, de ezeknél még vakmerőbb és még veszélyesebb
sérelem esett az alkotmányon a mult évi deczember hó 13-án.

Királyi leirattal ugyanis az elnapolt országgyülés deczember hó 13-án
délelőtti 10 órakor ujra megnyittatott. S a mikor a képviselők az ülés
megkezdése előtt néhány perczczel összesereglettek s a képviselők
tanácstermében megjelentek: e teremben több mint 20 karhatalmi férfiut
találtak katonai rendben elhelyezkedve, még pedig csapatonként a
főbejáratoknál, azután a képviselők padsora előtt, végre az elnöki
emelvényen s annak mindkét oldali feljáró lépcsőzetén.

Erről előzőleg a képviselők nem tudtak semmit, a karhatalmi erők
elhelyezkedése tehát bennük méltán nagy meglepetést, sőt sulyos
megbotránkozást keltett és pedig annál inkább, mert a hirlapok korábbi
közlései szerint a karhatalmi erők hivatása egyes képviselők erőszakos
eltávolitása s ekként a képviselők egyéni és személyes szabadságának még
közvetlen testi erőszakkal is eszközlendő korlátozása lett vagy lehetett
volna.

A képviselők, ha gyávaságot elkövetni s meghunyászkodással a nemzeti
önérzetet meggyalázni nem akarták, ezt egyetlen szempillantásig se
türhették.

Az országháza s benne a képviselők tanácskozási terme a nemzet
tulajdona. A nemzet ide küldi szabadon választott képviselőit, hogy azok
itt az ország közszükségei fölött szabadon tanácskozzanak s a nemzet
jövendője és becsülete fölött őrködjenek. E magasztos tisztüket igazán
csak akkor teljesithetik, ha teljesen szabadon teljesithetik s ha semmi
erkölcsi, hatósági vagy karhatalmi nyomás, beavatkozás vagy fenyegetés
nem nehezedik rájuk. S éppen ezért a képviselők számára önmaguk által
rendelt tanácskozó helyiségbe országos ülés és tanácskozás alatt senki
be nem léphet, csak maguk a nemzet képviselői és csak azok, a kiknek
maga a képviselőház ezt előzetesen megengedi.

Századok óta gondosan őrzik tanácskozó termüket a nemzet választott
képviselői. Ősi alkotmányos és törvényerejü szokás szerint még a király
is, a mikor esküt tesz s a mikor megkoronázzák, a mikor tehát az
országgyülés szine előtt meg kell jelennie, oda csak az országgyülés
előzetes tudtával s meghivására vonulhat be. A főrendiház üzeneteit
korábban egy főrendi követ szokta a képviselőház elé nyujtani s még az
ily főrendi üzenethordó követ is csak a képviselőház előzetes tudtával
és engedelmével léphetett országos ülés alatt a tanácskozó terembe.

S ime, a deczember 13-iki országos ülésben a csendőrségből és
honvédségből kiválogatott harhatalmi erőkkel volt megrakva a
képviselőház!

Maga az elnök s maguk a kormány tagjai képviselőházon kivüli
nyilatkozataikban akként törekedtek védelmezni az eljárást, hogy azok a
karhatalmi erők nem csendőrök s nem a fegyveres hatalom tagjai, hanem
csupán teremszolgák voltak. De ez a védelem nem komoly. A képviselőházi
elnök és háznagy rendelkezhetik csak teremszolgák elhelyezése,
szolgálata, felfogadása és elbocsátása iránt, de létszámuk tekintetében
is kizárólag csupán a képviselőház előzetes tudtával és megegyezésével.
A házszabályok világos rendelkezései s a soha meg nem szakadt
törvényerejü szokás erre nézve semmi kétséget nem engednek.

A merénylet tervezői azzal is mentegetődznek, hogy törvény szerint a
karhatalmat joga van az elnöknek a szükséghez képest alkalmazni. Ez a
mentegetődzés is hiu. A tanácskozó teremben országos ülés alatt nincs
helye karhatalmi beavatkozásnak. Ott a rend és nyugalom fentartása csak
a házszabályokban meghatározott módon történhetik. Szükség esetén az
elnök, ha másként a kellő rend és nyugalom be nem következik, bezárja az
ülést s ott hagyja székét. Karhatalom s esetleg nemzetőrség fölött az
elnök csak akkor rendelkezhetik, ha a képviselőház sérthetetlenségét s a
képviselők szabadságát kivülről fenyegeti megtámadás. De nem is okos ez
a mentegetődzés. Hiszen november 18-ika óta nem is volt országos ülés s
az elnapolás után deczember 13-án lett volna az első ülés s ezen már az
ülés előtt elhelyezkedtek a karhatalmi erők. Tehát oly időben
helyezkedtek el, a mikor huszonnégy napi szünet után az első ülés lett
volna, de még az se kezdődött meg; a mikor még tehát sejteni se
lehetett, hogy a tanácskozási rend megzavartatnék. Ha tehát rendzavarás
nem történt, de egyáltalán addig nem is történhetett: miért kellett
karhatalmi erőt alkalmazni? Mi ellen és ki ellen?

Más czélja nem lehetett az elnöknek, mint a képviselők fenyegetése s
akarva, nem akarva, a képviselőház függetlenségének megsértése.

A miniszterelnök, Tisza István gróf és társai főleg képviselőházon
kivüli beszédeikben még két mentségre hivatkoznak. Az egyik az, hogy a
házszabály nem törvény s a házszabálysértés nem törvénysértés. De ez a
mentség elvileg még rosszabb, mint maga a vétkes cselekmény. A
házszabály alakilag nem törvény ugyan, hanem igenis törvényerejü szokás
és törvényerejü szabályrendelet, még pedig alkotmányunk és törvényeink
értelmében a legfontosabb. Hiszen a házszabályok megsértésével semmiféle
törvény alkotmányos módon egyáltalán nem alkotható. De még alakilag is
épp oly kötelező ereje és joghatálya van, mint minden törvénynek, a mint
ez a Hármas Könyv Előbeszédének 8. cz. 1. §-a és 11. cz. 5. §-a és az
1869. évi IV. t.-cz. 19. §-a szerint kétségtelen.

A másik mentség, a melyre hivatkoznak, a salus publica: – mint mondják,
az obstrukczió meggátlása. Azonban eltekintve attól, hogy az 1904-ik év
a törvények alkotásában a leggyümölcsözőbb évek közt is első helyen áll,
ledérség nélkül tehát ez év eleje óta obstrukczióról beszélni se lehet;
– és eltekintve attól, hogy az obstrukczió biztosan csak ugy gátolható
meg, ha annak valódi okai megszüntettetnek; a salus publica az államnak
a törvények végrehajtására hivatott köztisztviselői által a törvények
megsértésére s az alkotmány megszegésére se ok, se mentség soha nem
lehet, hiszen éppen a törvények hű megtartása s az alkotmány tisztelete
a legfőbb salus publica. Fönnálló törvényekkel s törvényerejü szokással
szemben a salus publica felismerésére csupán a törvényhozó hatalom a
maga egészében illetékes, senki más.

A kik megszegték az alkotmányt, azzal is védekeztek, hogy ezt csak
egyszer, csak egyetlenegyszer cselekedték. E védekezés nem jóhiszemü s
tartalmára nézve valótlan és erkölcstelen is, mert a ki az
alkotmánysértés álláspontjára helyezkedik s azon megmarad: az folyton és
következetesen sérti az alkolmányt, folyton és következetesen megtöri a
jogfolytonosságot.

A meglepett, sőt megbotránkozott képviselők hiven és nyomban
teljesitették hazafi-kötelességüket. Tanakodás nélkül kereken felhivták
a karhatalmi egyéneket, hogy mint idegenek s jogtalanul betolakodók:
hagyják el az országos tanácskozás termét. A mikor pedig az ismételt
felhivásra se távoztak: erővel eltávolitották őket. S egyuttal az
alkotmányszegő elnök által használt széket és elnöki emelvényt nyomban
megsemmisitették. Intő például jövendőre s nemes tanulságul mindenkorra
s minden nemzedék számára. A pillanatnyi késedelem is ártalmas lett
volna nemzetünkre. A ki elkövette azt, hogy a képviselőház tudta s
előzetes beleegyezése nélkül karhatalmi erőt ültetett orvul és
alattomban az országos ülés tanácskozó termébe: az, ha nyomban meg nem
torolják, elkövetheti azt is, hogy fegyveres erőt ültet oda. Hova lesz
akkor a szólásszabadság? Hova a törvényhozás szabadsága és
függetlensége? Hova az alkotmány szentsége és üdvös volta? – Ha
egyrészről szent és sérthetetlen fenségben és magasságban ül trónusán a
királyi felség s felségét a nemzet hűségén felül a törvények minden
szigora védelmezi s másrészről karhatalmi erők fenyegető jelenlétével
árnyékolják be s alacsonyitják le a nép előtt saját választott
képviselőinek törvényhozó gyülekezetét; minő erkölcsi hatást gyakorol e
látvány mindenfelé? Hova lesz akkor a király és nemzet egymás mellett
élő egyenlő joga és erkölcsi hatalma? De hova lesz a nemzet becsülete?

Igy áll a tény. Ugy kezdődött s ugy folyt le, a miként előadtuk. Benső
természetét s alkotmányjogi fontosságát hiven vázoltuk. S most
másodsorban ki kell terjeszkednünk arra a kérdésre: kik és mily
részességgel s a felelősség mily mértékével követték el azt a tényt?

A november 18-iki alkotmányszegés fő tettese Perczel Dezső,
képviselőházi elnök. A deczember 13-iki alkotmányszegés fő tettese
ugyanő és vele együttesen Csávosy Béla háznagy. Bármiként nevezzék a
karhatalmi erőül szolgáló egyéneket: ezeket a képviselőház tudta nélkül
elfogadni s a képviselők tanácskozó termében elhelyezni oly cselekmény,
a melyért első sorban a képviselőház elnöke és háznagya felelős. Ha más
cselekedte volna is: az ő alkotmányos tisztük volt ezt meggátolni s a
képviselőháznak előre bejelenteni.

De a legsulyosabb felelősség terheli Tisza István gróf miniszterelnököt
is, a ki köztudat szerint ugy a képviselőházban, mint azonkivül ismételt
alkalommal a cselekvőkkel és cselekményekkel való teljes egyetértését
nyilvánitotta és a ki szintén köztudat szerint e merényletre a
cselekvőket rábirta. A november 18-iki merényletben való részességét
egyébként maga a napló is teljesen bizonyitja.

Sulyos felelősség terheli Nyiri Sándor honvédelmi minisztert is, a ki a
karhatalmi erőkül szolgáló egyéneket a csendőrség és a honvédség
állományából az elnök és a háznagy rendelkezésére bocsátotta, noha
valószinüleg nyiltan tudta, hogy ez egyének mi czélra fognak
felhasználtatni.

A képviselőház elnöke s háznagya képviselők; elnöki és háznagyi tisztük
válhatatlanul összefügg képviselői minőségükkel. A mit tettek, e
minőségükben tették, azért őket a biróságok utján való
felelősségrevonástól mentelmi joguk megvédi. A mit tettek s a miként
részben a naplót és jegyzőkönyvet megszerkesztették, ez ugyan a
büntetőtörvények rendelkezéseibe sulyosan ütközik, de a törvényhozás
méltósága és tekintélye s egyuttal függetlensége még sem engedi, hogy
rájuk nézve a mentelmi jog idevonatkozó különös törvény hiányában nem
létezőnek tekintessék.

Gróf Tisza István és Nyiri Sándor miniszterek felelősségrevonását
világosan szabályozzák a törvények s alaki törvényes ok nincs is, mely
az illetékes biróság elé állitásukat akadályozná. Azonban kétségtelen,
hogy ők az alkotmányszegő cselekményekben csak részesek és cselekvőknek
csak másodsorban s nem első sorban tekintendők, minthogy a házelnök és a
háznagy elhatározása és cselekvése nélkül az alkotmányszegés ily alakban
létre nem jöhetett.

Az alkotmányszegés részleteinek ezen ténybeli és jogi állapotában tehát
a két miniszter vád alá helyezését se inditványozhatjuk.

Azonban a mentelmi jog nem föltétlen s a képviselői minőségben kimondott
szóért s elkövetett cselekményért csak a királyi hatalom s az állami
biróságok s hatóságok beavatkozása ellen nyujt menedéket, de
érintetlenül s épségben hagyja magának a képviselőháznak biráló- és
itélő-jogát. E jog csakugy sujthat, mínt föl is menthet.

Ebben az esetben sujtó itéletre van szükség. A mit a képviselőházi elnök
cselekedett, arra nincs példa a törvényhozó testületek történetében. Az
elnököt a nemzet választottainak közbizalma emeli magas tisztségére
azért, hogy a tanácskozások rendjét biztositsa, a házszabályok
szentségét minden irányból jöhető támadás ellen megvédje s ekként a
törvények alkotásának módját szabadnak, alkotmányosnak és tisztának
megőrizze. Az elnök a nemzet legelső választott tisztviselője s a nemzet
akaratából a legmagasabb méltóság. Perczel Dezső elnök minderről
megfeledkezett s elvakult kormányférfiakkal s másokkal is összejátszva
és szövetkezve, megsértette a törvényeket.

1905. évi április hó 12.

Beadja:

_Eötvös Károly s. k._

_Nagy-Kőrös városa orsz. gyül. képviselője_.


III.  INDOKOLÓ BESZÉD.

(Az inditvány czélja. – Az inditvány ellen tehető kifogások. – Egyik
országgyülés a másiknak ténye fölött mondhat-e itéletet? – Időmulás. –
Miért áll még a Tisza-kormány? – Perczel Dezső nyugdija. – Az
országgyülésnek oly fenségesnek kell lenni, mint a királynak.)

Tisztelt képviselőház! Az elnöki kijelentés szerint tisztemben áll
tegnap benyujtott inditványomat indokolni. Az indokolásban rövid
lehetek, minthogy inditványom indokolása magában a kinyomtatott
inditványszövegben benne van már. Mind a mellett, ámbár a tüzetes
indokolástól e miatt felmentve érezhetném magamat, némely téves nézet
eloszlatására és bizonyos nem érdektelen körülményekre, a melyek
inditványommal összefüggenek, a lehető legrövidebben ki kell
terjeszkednem.

A mult év november 18-iki és deczember 13-iki képviselőházi jelenetek
után és azokra való tekintettel az országgyülés előtt kétféle intézkedés
szüksége merült fel. Az egyik inkább közjogi természetü, a másik inkább
politikai, személyi természetü. Az egyik intézkedésnek az volt a
hivatása vagy czélja, hogy ha netalán valamely közjogi természetü tény
történt november 18-án és deczember 13-án, azt jogforrásnak soha
semmiféle fonák felfogás se segitse elfogadni, az törvénykönyvünkből,
törvénykönyvünk mellékleteinek minden lapjából örökre és végleg
kitöröltessék, az semmisnek és joghatálytalannak jelentessék ki.

Ez megtörtént. Szükséges és elengedhetetlen volt ez a választások
eredménye után; szükséges és elengedhetetlen volt az elnöki kijelentések
után is, a melyek az elnöki magas helyről történtek.

A másik intézkedés nézetem és ama férfiak nézete szerint, a kikkel
egyetértek ebben a tekintetben, szükséges volt azért, hogy ha azokban az
eseményekben, a melyek november 18-án és deczember 13-án történtek,
elkövettetett valamely vétség; ha azokban megsértetett a nemzet vagy
ennek méltósága; ha merénylet követtetett el a törvényhozás
függetlensége és a képviselők politikai szabadsága és függetlensége
ellen: azok, a kik a vétséget elkövették, a képviselőház itéletét el ne
kerülhessék, mert ha elkerülhetik, akkor a törvényhozás a maga tisztitó
munkáját csak félig teljesiti, de talán még félig sem. Meg kell tehát a
képviselőháznak birálnia azt, hogy mi történt; hogy a mi történt, van-e
abban a nemzet ellen sértés, van-e a törvényhozás tagjai vagy a kormány
egyes tagjai részéről vétség, miben áll az, a törvényhozás miként
gyakorolja megtorló jogát azokkal szemben?

Az a megtorló jog, miként inditványom indokolásában benne van, lehet
sujtó, lehet elitélő, következéseiben lehet teljesen felmentő is. De
akár az egyik, akár a másik, magának a képviselőháznak tisztán kell
látnia, hogy akár ha itél, akár ha felment, ha megkegyelmez, ne vaktában
tegye azt, hanem a dolgok ismeretének teljességében.

Inditványom ellen felhozható nem egy kifogás; közbeszélgetésekben, a
sajtóban fel is hoztak nem egyet; ki lehetünk téve annak, hogy mikor az
inditvány tárgyalásra kerül, azokat a kifogásokat felhozzák itt is.

A legelső és legtermészetesebb, mintegy önként kinálkozó kifogás az,
hogy egyik országgyülés miként itélkezhessék a másik felett, egyik
többség miként itélkezhessék a másik felett. Ha váltakozik a többség, a
mint váltakoznak az országgyülések is, ez arra a fonák állapotra
vezethetne bennünket, hogy egyik többség a másik felett folyton
itélőszéket ülve, játékká tenné a törvényhozást. Ez a kifogás, ez az
észrevétel, ez a birálat az inditványnyal szemben mintegy önként
kinálkozik.

Azonban, t. képviselőház, ennek a felfogásnak erkölcsi tartalma nincsen.
Hiszen maga az a kérdés, hogy az egyik országgyülés a másik felett
itélkezhetik-e vagy sem, egészen üres kérdés, mert hiszen minden
országgyülésnek teljesitenie kell a maga feladatát, már pedig minden
országgyülés feladatai közé tartozik elődei sok intézkedéseinek
javitása, módositása, változtatása, eltörlése, magyarázata. Az a
körülmény, hogy egyik országgyülés a másikról határoz, itélkezik vagy
birálatot mond, már az országgyülés természete, a törvényhozás
legbensőbb lényege szerint nem létezik; üres kérdés az, nem egyéb, mint
elmebeli játék. Az, hogy egyik többség a másik felett itélkezhetik-e
vagy nem, összefügg voltaképen azzal a kérdéssel, hogy egyik
országgyülés mondhat-e itéletet a másik felett. Ha az egyik többség nem
mondhatna itéletet a másik felett, akkor mire való volt az uj választás,
akkor mit ér annak politikai és erkölcsi eredménye? Akkor mit jelent az
a királyi szó, hogy döntsön a nemzet? Akkor mit jelent a kormánynak – a
mult országgyülés kormányának, fájdalom, még a mai nap kormányának is –
fennen hirdetett az az elve, hogy kiállunk oda a térre, várjuk a döntő
itéletet, a mely titeket el fog tiporni. Hát akkor mit jelent a nemzet
elhatározása és mi a rendeltetése, czélja, létezési joga ennek a
többségnek?

A kérdést erről a pusztán alaki oldaláról megitélni nem lehet és nem is
szabad. Csak egy példát hozok fel. Törvényhozásunk történetében volt
ezelőtt 190 évvel egy országgyülés, a melynek többsége szinte
megfoghatatlan módon ugy alakult, – ennek megvizsgálásába ma is érdemes
volna belemenni, mert mai időnkre, viszonyainkra is komoly, elijesztő,
de minden tekintetben feltétlenül tanulságos lenne megismerni a módot, a
melyen létrejött az a többség, – hogy azt mondta, hogy II. Rákóczi
Ferencz fejedelmünk, szabadsági és függetlenségi harczainknak egész
nemzeti életünk történetén át egyik legfenségesebb hőse rebellis volt,
perduellis volt, a valóságos szabadságnak ellensége volt. Ezt kimondta
az a többség. Hát vajjon nyolcz évvel később, vagy akár 13 évvel később,
mikor megint országgyülés volt, vagy 26 évvel később, sőt akár most, 190
esztendő mulva is nincs-e jogában a többségnek azt mondani, hogy az a
többség, a mely azt kimondta, vak volt, bolond volt, áruló volt, ostoba
volt?

Hock János (közbeszól): El kell törölni azt a törvényt.

Ezt megtenni a mai többségnek a nemzettől nyert bizalom iránt való hű
kötelességénél fogva jogában áll, a mint hogy sohasem engedem kétségbe
vonni komoly férfiak részéről, hogy jogában nem állana. Ha pedig ez
jogában áll a 190 év előtti többséggel szemben, akkor jogában kell hogy
álljon a három-négy hónappal ezelőtti többséggel szemben is.

Kétségtelen, lesznek, a kik abban a véleményben vannak, hogy ez az
inditvány most elkésett, idejét multa; ennek az inditványnak korábban, a
maga idejében kellett volna megtörténnie; időszerütlen, alkalomszerütlen
és inopportunus. De, t. Ház, minden opportunitási és inopportunitási
kérdésben felmerül a lehetőség és a lehetetlenség kérdése. Én ugy tudom,
de ezt szentül tudom ám, hogy a mult országgyülésen a tényleges
állapotok szerint ebben a kérdésben nyilatkozni nem volt alkalom. Arról,
a mi november 18-án történt, nem szólhattunk deczember 13-ig, mert nem
volt országgyülés, a királyi leirat elnapolta. Deczember 13-án nem
szólhattunk azért, mert karhatalmi erők voltak itt, a kik ellen
védekezni kellett. Három vagy négy napig tartottak az ülések s mire
belemelegedhettünk volna a kérdésbe, mire módunk, alkalmunk lett volna
nyilatkozni ebben a kérdésben, azt tárgyalni, megvizsgálni és
megfontolni, akkorra megint elnapoltatott királyi kézirattal az
országgyülés. Deczember 27-én vagy 28-án összejöttünk ismét, de mielőtt
a kérdést tárgyalhattuk volna, az országgyülést királyi leirattal megint
elnapolták január 4-ig. Január 4-én pedig megint nem tárgyalhattuk a
kérdést, mert már akkor a király ő Felsége egyszerüen szétoszlatott,
szétkergetett bennünket, feloszlatta az egész országgyülést.

De akár időszerü, akár időszerütlen ennek a kérdésnek mostan való
tárgyalása, az bizonyos, hogy a választás előtt nem volt idő és mód
ennek tárgyalására. Összejött az uj országgyülés. Régen együtt vagyunk
már, régen nem dolgozunk mi semmit. De talán nem szükséges azokra az
okokra rámutatnom, a melyeket pl. a t. miniszterelnök ur sokkal jobban
ismer, mint én, de a melyeket nagyjából én is ismerek és mindenki ismer,
hogy miért vagyunk mi tehetetlenségre, munkátlanságra kárhoztatva. Itt a
nemzet bizalmának letéteményesei az uj többség, az uj képviselőház.
Február 14-ike óta most már ide oda két hónap telt el s még eddig nem
tehettünk semmit; nem tehettünk semmit azért, mert egy nagy kérdés áll
előttünk: a nemzet többsége bizalmának megfelelő kormány alakitása, és
egy másik nagy kérdés áll előttünk: ő Felségére, öreg királyunkra való
tekintet és gyöngédség.

Ezek voltak azok az indokok, a melyek miatt eltelt az idő, a nélkül,
hogy mi ehhez a kérdéshez hozzászólhattunk volna. De abból, hogy eddig
nem szólhattunk hozzá, sok minden következhetik, de az nem, hogy tehát
ezentul nincs értelme e kérdés tárgyalásának, hogy tehát most se
szóljunk hozzá. Oly dolgok történtek 1904 november 18-án és deczember
13-án, a melyek felett hallgatással átsiklani nem lehet, a melyeket el
nem felejthetünk, a melyeket meg kell birálnunk és meg kell itélnünk. Az
a törvényhozás, a mely ezt elmulasztaná, saját komolyságáról és
méltóságáról mondana le. Azután a mi az opportunizmust illeti, hát
igenis, az opportunizmus nagy dolog, czélszerü, szükséges dolog
politikai intézkedéseknél, politikai kérdésekben. De midőn arról van
szó, hogy a nemzet ellen saját tisztviselői követtek el törvénysértést,
akkor azt meg kell vizsgálni, meg kell birálni és meg kell itélni, akkor
az opportunizmus alkalmazásának nincsen helye, akkor az opportunizmus,
az elhallgatás, átsiklás és a dolgok elrejtése azt jelentené, hogy: mi
is hallgatunk, tehát ti is hallgassatok. De nekünk nincs okunk ettől
félnünk, nekünk jogunkban és módunkban áll a nemzet elé nyiltan és
bátran odaállani és azt mondani: a mit hibáztunk, vétettünk vagy
mulasztottunk, álljanak elő vele ők; de a mit ők vétettek, ők hibáztak
és mulasztottak a nemzet ellen, az alkotmány és a törvényhozás
függetlensége ellen, azt meg kell birálnunk és meg kell itélnünk. Meg
fogjuk cselekedni.

De aztán van egy mellékes indok. Kellemetlen dolog ennek az indoknak a
fejtegetése. Nem kellemes, de kötelesség. A betegség is rossz, annak
gyógyitása is néha kellemetlen és mégis meg kell tenni. Azt kérdem: hogy
miért ül itt ez a kormány még mindig? Mit keresnek ezek a férfiak itt
mint a nemzet kormányzói, mint annak elsőrangu tisztviselői? Hiszen a mi
felfogásunk szerint, a mely nálunk már nemzedékek óta meggyökeresedett
és a mely felfogás megfelel a nemzet érdekének, nekik itt már helyük
nincsen. Mert nem a nemzet tartja őket itt és nem annak bizalma, hanem
valami más. De a mint mondottam, politikai indokokból szemet hunynánk
erre, addig a meddig, nem a végletekig, de szemet hunynánk. De ezek a
kormányzó férfiak, a mai kabinet, a hatalmat is gyakorolják. Nem
szenvedőlegesen ül itt ez a kormány, habár talán szenved is, nem
passzivitásból él és laborál, hanem folytonosan dolgozik.

Hock János (közbeszól): Nevezi ki a bárókat!

És jutalmakat, kitüntetéseket, czimeket osztogat, szerződéseket
kiterjeszt, prolongál, meghosszabbit, nemesit, bárósit, jogokat öregbit
és a nyugdijakat korrigálja. Megragadom az alkalmat, bár nem szivesen
teszem, mert egyénileg nem természetem, csak istenadta kötelességem és
tisztem hozza magával; megragadom az alkalmat, hogy kérdést intézzek a
t. miniszterelnök urhoz az iránt, hogy igaz-e az, a mi az én
értesülésem, jóhiszemü, komoly férfi részéről hallottam, hogy Perczel
Dezső képviselő ur miniszteri rendes nyugdiját, a mely eddig 8000
koronát tett, azóta, hogy a november 18-iki és deczember 13-iki
események történtek, sőt azóta, hogy a nemzet a maga bizalmát vezető
férfiai iránt megmutatta, illetőleg megvonta, azóta Perczel Dezső
miniszter nyugdija felemeltetett 8000 koronáról 15.360 koronára?

Olay Lajos (közbeszól): Vérdijat adott neki a miniszterelnök!

Gulner Gyula (közbeszól): Nem lehet ez igaz!

Olay Lajos (közbeszól): Az állami számszék elnöke megtagadta a
felvilágositást! Ez disznóság! Pedig ugy van, én néztem meg a számokat!
Gyalázat! Vérdijat adnak a hóhérnak!

Bővebb meggyőződést nem szerezhettem magamnak, de azt közölték velem
komoly és teljesen megbizható férfiu részéről, a ki a dologban jól
értesült, hogy ez az ügy a belügyminiszter urnál, a ki egyuttal a t.
miniszterelnök ur, folyó évi 2632. elnöki szám alatt nyert elintézést.
És azt közölték, hogy a pénzügyigazgatóságnál folyó évi 2365. elnöki
szám alatt van ez a dolog és a már fölemelt nyugdijról, illetőleg annak
esedékes részletéről szóló nyugtatvány is.

Olay Lajos (közbeszól): Április elsejéről!

Mezőfi Vilmos (közbeszól): A nép éhezik és kivándorol és igy dobják ki a
nép adófilléreiből gyült ezreket!

Kubik Béla (közbeszól): Felosztják talán maguk között az ország pénzét!

T. képviselőház! Ez a kormánynak olyan ténye, a milyenhez hasonlóról én
nem hallottam. És éppen most történik ez, a mikor az országgyülés e
kérdéseket tárgyalja és éppen azon férfiuval történik ez a közigazgatási
és kormányzati eljárás…

Gulner Gyula (közbeszól): Nyilt provokálása a nemzetnek!

… és a kérdésnek ilyen természetü elintézése, a ki a nemzet ellen
vétett.

De nem folytatom ezt, t. képviselőház, mert be kell várnom a kérdésre
adandó feleletet. Meglehet, hogy a kérdés a maga egyszerüségében talán
elkülönithető attól, a melyet most tárgyalunk és a melyre az én
inditványom vonatkozik. De ezt azért hoztam fel, hogy jellemezzem, minő
eljárást követ most is az a kormány, a melytől a nemzet bizalmát
teljesen megvonta egy olyan választáson, melyet ők maguk ledér
büszkeséggel idéztek elő és a mely kormány a bizalomtól teljesen
megfosztva, hónapok óta – január 26. óta, tehát majdnem egy negyed éve –
itt ül és pedig nem szerényen és passziv magatartást tanusitva, hanem
hatalmát gyakorolva, titkon még olyan irányban is, a mely iránynyal a
nemzet megnyilatkozásából származott ez a törvényhozási többség egyet
nem érthet. Ilyen körülmények között egész természetes és indokolt, hogy
mi a magunk részéről mindent elkövetünk, hogy az az idő minél előbb
bekövetkezzék, a mikor ők a nemzet bizalmának megfelelő államférfiaknak
adják át helyüket.

Ha tehát későn történt is ez inditvány beadása, még mindig idejében, sőt
még mindig korán történt, ha egyik czélja az is, hogy végre már a nemzet
bizalmának megfelelő férfiak üljenek a miniszteri székekbe.

T. képviselőház! Kétségtelenül lesznek, a kik akképen vélekednek, hogy
az inditvány nagyon enyhe és hogy maguknak a megtörtént tényeknek és ama
tények végzetes közjogi természetének a logika törvényei szerint nem
felel meg egészen az az itélet, a melyet mi inditványozunk, hogy tehát
itt nemcsak kárhoztatásról és elitélésről, hanem vaskosabb feddésről,
vád alá helyezésről is lehetne szó.

A kérdésnek ezen oldalát mi, kik ezt a kérdést tárgyaltuk, jól
megnéztük, jól megvizsgáltuk.

Valami érzelgősség, vagy különös érzékenység nem bántott bennünket és ha
csak ezen mult volna, akkor ez az inditvány talán valamivel sulyosabb is
lett volna. De jól megfontoltuk a kérdésnek ezt az oldalát és igen erős
és hatalmas jogi és közjogi okokat találtunk arra nézve, hogy a vád alá
helyezés inditványától tartózkodjunk. Azok az okok fel vannak sorolva az
inditvány indokolásában, azoknak az okoknak ismétlésébe talán nem
szükséges belebocsátkozni. De bizonyos, hogy a mi november 18-án és
deczember 13-án történt, annak elkövetője, a valódi, a főcselekvő, a ház
akkori elnöke. Bizonyos, hogy a kormány tagjait, különösen annak elnökét
lehetetlen mással vádolni, mint azzal, hogy azokban a cselekményekben
teljesen egyetértett az elnökkel, lehetetlen a kormány elnökét mással
vádolni, mint azzal, hogy az eszme valószinüleg tőle eredt és igy az
elnököt és a háznagyot ama cselekményekben csak segitette, azokban csak
részes volt. A főcselekvő nem a kormányelnök, a főcselekvők nem a
miniszterek voltak: ők csak részesek jogi, de különösen politikai
értelemben.

T. ház! Mikor mi a törvények pártatlan alkalmazását és becsületes, a
nemzet érdekében való kezelését javasoljuk, akkor nekünk is szigoruan
szem előtt kell tartanunk a törvényeket és alkalmas törvények hiányában,
miután magát az elnököt vád alá nem helyezhetjük, mert – ismétlem –
nincs rá törvény, a másodsorban cselekvőkre nézve is ilyen inditványt
mellőznünk kellett. Ez a nézet vezetett bennünket. A kik tisztábban
látnak, mint mi, megfontolhatják ezt jobban. Szabadságában, módjában áll
mindenkinek, hogy megfelelő inditványával előlépjen, a melynek indokait
én is tisztelném.

De lesznek talán olyanok is, a kik még ezt az inditványt is szigorunak
fogják találni. Legalább a sajtónak nem egyirányu nyilatkozatából ezt
veszem észre és kétségtelenül fel kell tételezni az ezen oldalon (jobbra
mutat) ülő több tisztelt képviselőről, hogy abban a nézetben lesznek,
hogy ez az inditvány is szigoru, hogy általában az a tény, hogy ilyen
inditvány létezik, akármilyen legyen az különben, tulságosan szigoru
megitélése azoknak az eseményeknek és indokolni fogják ezt a
felfogásukat azzal, hogy hiszen őket a jóhiszemüség vezette.

Hát bocsánatot kérek, mikor arról van szó, hogy a törvényeket
megtartjuk, vagy megszegjük, akkor ez a szempont tekintetbe nem jöhet.
Magánembereknél talán lehetne erről szó, de mikor az ország
tisztviselői, mikor a törvények végrehajtására vállalkozó, arra jogosult
és azért köztiszteletben és dijazásban részesülő köztisztviselők sértik
meg a törvényt, akkor a jóhiszemüség kifogásának nincsen helye. A mikor
megsértették a törvényt, a melynek megtartására esküt tettek, a melynek
megtartása egyedüli feladatuk és kötelességük, akkor jóhiszemüségről nem
lehet beszélni. Nem lehet beszélni még arra való tekintettel sem, a mit
a t. miniszterelnök ur az országgyülésen és azon kivül ismételve
hangoztatott, hogy t. i. előtte a salus publica lebegett, – a közjó,
országunknak, nem tudom, micsoda veszedelmektől való megmentése stb.

Majd kiterjeszkedem én erre is, t. Ház, de ismétlem: a fennálló
törvényekkel, törvényerejü szabályrendeletekkel és törvényerejü
szokásokkal szemben a salus publicát egyedül a törvényhozás van
jogositva felismerni és senki más.

Mihelyt a kerek földön bárkinek, akár magának az uralkodónak is, ezt
megengednők: azzal az önkényuralmat engednők meghonositani és az
erőszaknak s a jogok és szabadságok minden tekintet nélkül való
eltiprásának nyitnánk kaput. Hogy pedig a magyar nemzet életében minő
szokott lenni az önkény és erőszak, azt e nemzetnek 400 esztendős
keserves története bizonyitja. Itt jóhiszemről és salus publicáról szó
nem lehet, de ha lehetne is, kérdem: lehet-e már ennél enyhébb birálatot
mondani? Hát azt várná talán valaki, hogy mi gróf Tisza István
miniszterelnök urat és Perczel Dezső volt elnök urat megdicsérjük? Hogy
mi ódát és dithyrambot zengjünk arról, a mi november 18-án és deczember
13-án történt? Azt el nem hallgathatjuk; erkölcsi életünk integritása
követeli, hogy előhozzuk, hogy ne érhessen bennünket a gyanu, hogy hát
miért hallgattuk el. Nyilatkoznunk kell felőle, de dithyrambot nem
irhatunk; nyilatkozásunk egyéb nem lehet, mint a törvények korlátai
között és a törvényeket szentül szem előtt tartva, annak az eljárásnak,
azoknak a cselekményeknek és azon cselekvőknek sulyos megbirálása és
sulyos elitélése, tettüknek és tiszti személyüknek sulyos kárhoztatása.
Ennél kevesebbet nem tehetünk.

De minek indokoljam ezeket bővebben? Magában a helyzetben van oka annak,
a miért nekem és nekünk ezt az inditványt meg kellett tennünk. A
kinyomtatott és t. képviselőtársaim között kiosztott inditványban és
annak indokolásában ki vannak fejtve azok az okok és azon okok közjogi
természete, a melyek az inditványt szükségessé, nélkülözhetetlenné
teszik; ezért nem is tartom szükségesnek azokat ismételni; de egyre rá
kell mutatnom. Annak természetét, a mi november 18-án és deczember 13-án
történt, legalább egy tekintetben bővebben akarom megismertetni, mint a
hogy az eddig akár a sajtóban, akár egyesek nyilatkozataiban
ismertettetett.

T. ház! Két palotája van ennek a mi nemzetünknek. Az egyik ott van
Budavár ormán; arra van hivatva, hogy ne üresen álljon, hanem ott
rezideáljon a magyar nemzet és Magyarország felséges királya; – másik
palotája a nemzetnek itt van: a Duna balpartján s ennek az a
rendeltetése, hogy a nemzet törvényhozó hatalmának osztályos, egyenrangu
részesei, e nemzet választott képviselői itt rezideáljanak, itt
tanácskozzanak. Mindkét palotának természete hozza magával, hogy amott
az ország királya szabadon lehessen és hozzá hivatlanul és az ő tudta
nélkül senki a világon be ne tolakodhassék; ennek a palotának pedig
rendeltetése és természete az, hogy itt a nemzet választottjai szabadon
tanácskozhassanak s a nemzet jövője és becsülete felett őrködjenek, hogy
a nemzet közszükségletei a lehetőség határain belül kielégittessenek. És
természete e palotának az is, hogy a képviselőház tanácskozó termébe a
képviselők előzetes tudta és engedélye nélkül semmiféle idegen, se
fegyveres, se fegyvertelen erő be nem tolakodhatik.

Pedig ez történt deczember 13-án a november 18-iki cselekmény
következtében. Ez a két cselekmény tehát a maga teljességében abból áll,
hogy a törvényhozás függetlensége meg lett támadva, hogy a képviselők
személyes szabadsága is esetleg fenyegetve lett, hogy ama merénylet
hatása alatt mindaddig, mig ama merényletnek minden része meg nem
semmisittetett, el nem távolittatott, a nemzet törvényhozásának,
választott képviselőinek függetlensége nem lehetett tiszta, nem lehetett
biztos, a mig a nemzet választott képviselőinek gyülekezete fölött oly
kormányhatalom áll, a mely a törvényhozás tanácskozási termében is
karhatalommal rendelkezett.

Ez történt. Ilyen eset ezeréves alkotmányunk életfolyamán soha, de soha
nem történt. Ilyen vakmerőséget soha egyetlen kormányférfiu, vagy a
kormányhatalom élén álló férfiu el nem követett. Erre példa nincsen se
nálunk, se másutt. Hiába hivatkoznak Bihar vármegye közgyülésére, Bihar
vármegye közgyülése, – ámbár az alkotmány védelme alatt álló alkotmányos
hatóság – a melyet a törvény alkotott, de még sem az egész nemzet
választott képviselőinek gyülekezete, még sem törvényhozás, még sem a
nemzeti fenség kettős részese közül az egyik, mert az egyik a király, a
másik pedig mi volnánk, ha volnánk. Deczember 13-án nem voltunk azok,
darabantok ellenőrzése alatt állottunk.

Hová jutottunk? Minő pokoli terv volt ez? Hogy áll a kérdés, a mint
inditványom indokolásában érintem, a nemzet előtt? És hogy áll a kérdés
a világ előtt? A nemzet szuverénitásának egyik részese a király, a maga
fenségében ott ül, ott ragyog; védi és körülrajongja őt a nemzet hűsége,
hódolata és bizalma és a mi hatalom az állam birtokában van,
törvényekkel, izommal és fegyveres erővel mind azt a fenséget védelmezi.
Egyebet sem csinál, mint azt védelmezi. Az Isten fogalmához hasonlitja,
szent és sérthetetlen, a mint 48-iki bölcs törvényeink mondják. Szent és
sérthetetlen; miként az oltárhoz, csak imádva lehet a népnek hozzá
közeledni és rendszerint mégis a nép minden tagja előtt nincsen ajtaja
nyitva; hozzá csak azok közeledhetnek, csak azok vannak jogositva hozzá
menni, a kik kérnek, vagy a kik jutalmat köszönnek meg; de ismétlem, a
nemzet bizalma, szeretete és hűsége és a törvény és a hatalom minden
eszköze védelmezi a király szentséges fejét.

Azzal a fenséggel egyenlő magasságban kellene állani a törvényhozás
nemzeti részének, a népképviseletnek, az országgyülésnek is. Ugyanazon
magasságban, szentségben és sérthetetlenségben kellene állania a
nemzetgyülésnek is. Most ez a kormány, ez a miniszterelnök és az az
elnök, a ki ott ült ezelőtt néhány hónappal az elnöki székben, ugy
állitják oda e két erőt a nép elé, hogy ime az egyik, a király, az
atyaisten, a másik, a nemzetgyülés, mely darabantokkal kezeltetik. Mit
gondoljon az a nép, az a mi jó népünk, a mely hűséggel néz és gondol
királyára, de kegyelettel és bizalommal kell, hogy gondoljon saját
választott nemzeti tanácsára is? Mit gondoljon az a nép, mikor az egyik
erő mellett az atyaistent megillető minden dicsőség és hatalom dolgozik,
a másikat pegig mulandó hatalmukban hitvány, mert még arczjátékoktól is
függő miniszterek, kormányférfiak akarják vezetni, őrizni darabantokkal
és ezen kivül még ezer meg ezer gyalázó kifejezésekkel is illetik.

Hova vezet az, t. képviselőház, ha mi ily politikának, ily kormányzásnak
egyetlen egy pillanatig is tért engedünk?

Hova vezet ez, ha megtorlatlanul hagyjuk azokat a cselekményeket, a
melyek ezt a rendszert akarták Magyarországon meghonositani? Hova vezet
ez? Először összezavarja az elméket, azután összezavarja és felforgatja
az erkölcsöket, kiöli a hazafiságot s bizalmat csak oly tényezők iránt
gerjeszt az elméjében megzavart, erkölcseiben felforgatott népben, –
mikor gyenge a nemzedék, mert hiszen nem minden nemzedék gyenge, hogy
ilyen szeliden fejezzem ki magam, – mondom, bizalmat csak oly tényezők
iránt gerjeszt, a kiktől bizalmának jutalmát mindjárt meg is kapja, a
mikor a hazafiság szent tanai már nem nyomnak semmit, a mikor a
mindennapi érdekek, még nem is a legtiszteltebb érdekek kelnek versenyre
és nevezik versenygésüket a közügy harczának.

Mikor ilyen volt az a rendszer, melyet ez a kormány meg akart
honositani, e rendszer ellen kérlelhetlenül kellett harczolnunk, mi e
rendszer fenmaradását kötelesek voltunk meggátolni minden eszközzel,
melyet a nép bizalma, istenadta erőnk és lelkiismeretünk ad nekünk. Mi
ezt meggátoltuk s ennek a jövőben való meggátlása eme inditványunknak is
egyik célja.

Egyetlenegy dologra kell még kiterjeszkednem, de erre az egyre azért
kell kiterjeszkednem, mert én számitok arra, hogy a t. miniszterelnök
ur, vagy valaki más elő fog állni azzal, hogy hiszen ők irtózatos
bajnak, veszedelemnek tartották az obstrukcziót és jóhiszemüleg, az
obstrukczió gyökeres megszüntetése végett – nem akarom ezt a szót
használni, pedig nincs benne semmi sértő, a magyar irodalom és a magyar
nép szivesen használja, – hogy e miatt vetemedtek arra, a mi november
18-án és deczember 13-án történt. Nem akartam ezt a szót használni, de
most a beszéd hevében jobb szót igazán nem találok.

Ismételem tehát, hogy nem zárkózom el az elől, hogy ha a t.
miniszterelnöknek és elvbarátainak az a nézete, hogy az obstrukczió
csakugyan olyan veszedelmes és olyan rettenetes következésekkel
fenyegette a nemzet jóhirét és legalább közeli jövendőjét, a mit a
miniszterelnök urtól hallani nem egyszer volt alkalmam, még a legutóbbi
napokban is: mondom, érteném, hogy annak gyökeres meggátlására
törekedett minden elképzelt és elképzelhető eszközökkel, ezt szinte
természetesnek tartanám. De, t. Ház, azt az obstrukcziót, a mely végleg
meggátolja vagy huzamosabb időre meggátolja a törvényhozás működését,
azt az obstrukcziót én is elitélem, annak gyökeres eltávolitására én is
szivesen felajánlom azt a csekély erőt, a melyet a Gondviselés
rendelkezésemre adott, de nem ilyen külső, ilyen fonák, ilyen semmire se
való, törvénytelen módon. Annak az obstrukcziónak gyökeres meggátlása
csak egy módon biztositható és azon feltétlenül biztositható, még pedig
az obstrukczió igaz okainak megszüntetésével.

T. képviselőház, mi volt az obstrukczió? Hiszen az a szomoru, az a
sajátságos, hogy a mióta az ugrai levél megjelent, a mióta ez a kérdés
napirenden volt, sohasem volt alkalmunk hozzászólni. Igaz-e? A t.
miniszterelnök urnak – nem hiszem, nem óhajtom, hogy a nemzet
vezetésében még máskor is jelentékeny része legyen, de attól félek, hogy
még ezentul is lesz, ha hamarosan nem is, de talán később még lesz –
addig is csak azt ajánlom figyelmébe, hogy nézze végig az obstrukczió
történetét. Mi volt, mikép kezdődött?

Kolozsvárott nemzeti ünnepen katonai zenekar játszott, Magyarország
hadseregének zenekara és egy magyar országgyülési képviselő azt
énekelte: Isten áldd meg a magyart! És ezért azt a képviselő urat
katonai biróság elé állitották, állásától, tiszti rangjától meg akarták
fosztani, üldözték azért, mert Magyarország kellő közepén, Mátyás király
nemzeti ünnepén, az ő emlékezetének ünnepén azt énekelte, hogy: Isten
áldd meg a magyart! s tették ezt a magyar kormány hozzájárulásával és
beleegyezésével! Ki sem kérte azt a képviselő urat a katonaság, hanem
biróság elé akarta állitani és esetleg elhurczolni azért, mert azt
énekelte a magyar nemzet egyik fia, a magyar képviselőház egyik tagja,
hogy: Isten áldd meg a magyart!

És e miatt kezdődött az obstrukczió 1902 november vagy deczember
havában. Ez obstrukczió volt és a t. kormány és a t. miniszterelnök ur
azt gondolta, hogy ezt az obstrukcziót meg kell szüntetni, de nem ugy
ám, hogy szabad legyen énekelni az Isten áldd meg a magyart
Magyarországon, hanem ugy, hogy a darabantok hordják ki a képviselő
urakat, a kik énekelik!

Mi ez, t. képviselőház? Ez az az obstrukczió, a melynek természetéről a
t. miniszterelnök ur mindig hallgatott, csak a külsőségét, a tüneteit
látta és csak a tünet ellen vitézkedett, de az igazi okát nem szüntette
meg, sőt az igazi okát táplálta és hizlalta.

Mi történt azután? Miért folyt az obstrukczió? Én ugyan nem láttam
obstrukcziót, én csak hatalmas, erőteljes vitát láttam, ugy vettem benne
részt magam is, technikai obstrukcziónak nyoma sem volt. De legyen; jó,
mondjuk: obstrukczió volt. De miért volt? Nagy erővel, hatalommal
követelte a kormány, hogy emeljük fel a véradót és ezzel arányos
lépésben emeljük fel a pénzadót, terheljük meg a magyar nemzetet sokkal
sulyosabban, mint eddig.

Mit felelt a nemzet? Talán obstruált?

Elvállalta az uj terheket is vérben, pénzben. Pedig a nemzet szegény,
egy idegen, bár szövetséges állam nagyhatalmi ábrándjainak ily módon
való istápolására a mi nemzetünk szegény. A haza czéljaira, a hazafiság
czéljaira még elég gazdagok vagyunk; de egy idegen eszmekörnek, idegen
ábrándoknak hizlalására szegények vagyunk. Mégis a nemzet azt mondta:
elfogadjuk, de a mely mértékben a nemzet erői csökkennek az uj terhek
folytán itt, ugyanazon mértékben erősödjenek amott. Hadseregünkben
lássék meg a magyar nemzet, legyen abban nemzeti elem is, a nemzet
érdeke, joga, méltósága és becsülete bevitessék oda is! A magyarság, a
magyar szellem, a magyar müveltség, a magyar oktatás legalább saját
országában legyen az első. Semmit sem követel a nemzet mást; azt mondta:
kicsiny az ahhoz az áldozathoz képest, a mit én mint nemzet hozok, de ha
követelitek tőlem ezt az irtózatos áldozatot, adjátok meg a nemzetnek is
a magáét.

Ezek az áldozatok nemesak ama nagy ábránd szolgálatáért szükségesek, de
azonkivül a királyi hatalmat is növelik, a királyi hatalom pedig
Magyarországon már ugyis sok, ugyis elviselhetetlen. Az utolsó harmincz
esztendő alatt annyira szaporittatott a királyi hatalom, hogy ugyis
türhetetlen itt; hogyha tehát valaki a királyi hatalmat ujra és ujra
növelni akarja, ha husz-harminczezerrel akarja felemelni a létszámot és
250 vagy nem tudom, hány millió koronával ujra növelni akarja a királyi
hatalmat, de ugy, hogy ezzel szemben a nemzet erői ne növekedjenek,
holott arra volna szükség, hogy a királyi hatalomnak ama nagy erői
mérsékeltessenek és hozassanak összhangba a nemzettel, nem pedig e
helyett vég nélkül, tekintet nélkül, korlátlanul növelni a királyi
hatalmat, a nemzet erőit pedig ujabb terhekkel folyton csökkenteni, és
ha ekkor a nemzet képviselői, az akkori kisebbség, elszánt lélekkel azt
mondja: ezt az átkozott politikát mi nem segitjük, hát ezt nevezi a t.
miniszterelnök ur obstrukcziónak?

Tessék az igazi okot megszüntetni, tessék oly politikát kezdeményezni, a
mely, habár a nemzetnek minden jogos igényét nem teljesiti is, de
legalább a nemzetnek ad valamit, mely e nemzetet nem sérti, nem tiporja,
nem nyúzza, nem fosztja meg utolsó erejétől; tessék ily politikát
csinálni, és meg fogja látni, hogy e teremben obstrukczió erről az
oldalról nem lesz. Ezek a rettenetes tanulságok kényszeritőleg vezetnek
ezen inditványhoz, e tanulságokból kényszeritőleg foly ez az inditvány,
a melyet annak idejében kérek tárgyalásra kitüzni és elfogadni. (Zajos
helyeslés, éljenzés és taps a baloldalon. A szónokot számosan üdvözlik.
Élénk felkiáltások! Öt percz!)

Elnök: Az ülést öt perczre felfüggesztem.




AZ UJ HÁZSZABÁLY.


I.  A BESZÉD TÖRTÉNETE.

(A Wekerle-kormány házszabály-változtatása. – A többséget minő ok birta
erre? – A Nagy Emil-féle javaslat. – Beszédem hatása.)

A Wekerle-kormány az 1908. évi február hóban gyökeresen felforgatta a
képviselőház tanácskozási rendjét s lényegesen megcsonkitotta a
törvényhozói szólásszabadságot. Oly határozattal, melynek tartalma
képtelen s a korábbi országgyülések alatt képzelhetetlen lett volna,
megtoldotta a képviselőház házszabályait.

Sajátságos és igen szomoru részlet ez a legujabb korszak nemzeti
történetéből. Olyan magyar ellenzék, mely az ország életbevágó nagy
kérdéseiben a hamisitatlan tiszta, egyenes nemzeti irányt képviselné,
többé a képviselőházban nem alakulhat s ha megalakulna is: nem
működhetik, a kormánynak bármily esetleg nemzetellenes cselekményeit
kellő szabadsággal és függetlenséggel nem birálhatja meg s a nemzet nagy
rétegeit feladatának természetéhez képest nem világosithatja föl. Oly
hatalommal ruházza föl az elnököt és a többséget, hogy ha ezek
hatalmukkal önkényük szerint akarnak élni, a magyarság hazafias
ellenzékét mindig képesek lesznek eltiporni. Ha pedig oly erős lesz ez
az ellenzék, hogy eltiporni vagy egyáltalán nem lehet, vagy pedig
könnyedén nem lehet: az esetben a parlament a kinos összeütközéseknek, a
keserü gyűlölködésnek s a botrányos zavaroknak lesz állandó szintere.

Az osztrák túlnyomó erő, a habsburgi törekvések, az egyeduralmi s az
uralkodó személyére irányuló tekintetek teljes erőben maradnak, semmi
csonkitást nem szenvednek s szakadatlanul arra törekednek ezentul is, a
mire eddig törekedtek, hogy a magyarságnak s a magyar nemzeti államnak
megerősödését minden áron meggátolják. Ezzel szemben a nemzet védekező
és ellenálló erejét a parlamentben az uj házszabály teljesen
megcsonkitja, sőt a rendes működés terén sok fontos részben meg is
semmisiti. Szomoru jövendő bekövetkeztének képét tárja hát fel előttünk
a házszabály módositása.

Ezért határoztam el magam arra, hogy a tervezett módositás ellen
felszólalok. Régen elment már a kedvem a képviselői hivatástól. Az
1906–1911-ik évi országgyülésre már éppen nem akartam képviselői
megbizatást vállalni. Különös és véletlen körülmények kényszere alatt
vállaltam el végre. A képviselőház tárgyalásaira éveken át nem mentem,
sikertelennek tartottam minden nemes ellenzéki küzdelmet. De a mikor a
rettenetes házszabály-módositással előállottak: erkölcsi lehetetlenség
volt tovább is hallgatnom. Hiszen a gróf Tisza István-féle
házszabály-módositások ellen is én voltam az egyik legbuzgóbb harczos és
legfáradhatatlanabb munkás, hűnek kellett tehát magamhoz maradnom a
Wekerle és Kossuth-kormány hasonló javaslatánál is.

Ez a kormány is örökösen az obstrukcziót emlegette mint olyat, a mely
kikerülhetlenül szükségessé teszi a szólási jognak és tanácskozási
rendnek szigoru korlátok közé szoritását. Ez az indok azonban, minthogy
benne ugy se volt belső igazság, nem hóditotta volna meg az elméket.
Elcsépelt és unalmassá vált indok volt ez, melyet gróf Tisza István is
hiába törekedett kizsákmányolni. Ujabb indokot látott a kormány és a
többség és sajtója a nemzetiségi és horvát képviselők gyakori
felszólalásában és horvát nyelvü beszédében, melylyel az 1906-ik és
1907-ik években a parlamentet nehányszor elárasztották. De ebben se volt
egyéb baj és veszedelem, mint az idegen nyelvü beszéd bosszantó volta.
De ezen segiteni se a házszabály feladata. A mikor a magyarság
tekintélye egész s rossz kormány és habsburgi cselszövény által nincs
megtépve, a magyar parlament mindig elég erős arra, hogy az ártalmas
vagy bosszantó nemzetiségi izgalmak ura legyen önmagában.

A valódi ok egészen más:

A parlament többsége az ugynevezett függetlenségi 48-as Kossuth pártból
áll s e párt van most egyéb kisebbségi pártokkal szövetkezve a
kormányon. De kormányra csak multjának megtagadásával, elveinek
tényleges, de be nem vallott elárulásával s azzal az állandó s már
utálatossá vált számitással jutott s ezzel erősködik most is, hogy ő
azért Kossuth Lajos elveit követi, ez elvek az ő vezérelvei s két-három
év letelte után ujra azok megvalósitására törekszik.

A nagy függetlenségi kormánypárt tetemes része szégyenli ez állapotot,
de be nem vallja. Fél is tőle. Fél, hogy a nemzet kiábrándul s akkor nem
adja meg neki a többséget s a többséggel együtt a hatalom birtoka és
élvezete is elenyészik. Fél attól, hogy ez biztosabban és gyorsabban
bekövetkeznék, ha bármily kis független magyarság szabadon emelhetné fel
szavát a parlamentben.

Hogy ez meg ne történhessék, hogy ennek mindenképpen elejét lehessen
venni, a meddig csak lehet, ezért gondolták ki a képtelen
házszabály-módositást.

Nem a kormány adta be a javaslatot, hanem egyes képviselő. Nagy Emil. A
mint hogy gróf Tisza István kormányelnöksége alatt is igy történt. Azt
is szintén el akarják a nagy közönséggel hitetni, hogy első sorban nem a
kormány, hanem a többségi pártok tartják szükségesnek a parlamenti
szólásszabadság megbénitását.

A javaslat szám szerint huszonhat fontos rendelkezést s ugyanannyi
pontot tartalmaz. A pontok különböző természetüek. Szólnak a sürgős
tárgyalásról, napirendről, az inditványok, interpellácziók és bizottsági
jelentésekről, jegyzőkönyv-hitelesitésről, zárt ülésről, kérdések
föltevéséről, névszerinti szavazásról, szavazatok megszámlálásáról, a
személyes kérdésekről, az uj házszabály érvényességének határairól s
több efféléről. De azért minden egyetlen pontba, egyetlen szakaszba van
összetömve.

Tehát még alakilag is szokatlan s minden józan észszel s a
törvényalkotás és szerkesztés minden okos és gyakorlati szabályával
ellenkezik. Ez is a gróf Tisza-féle javaslat utánzása külsőleg és
alakilag, hogy az egyes pontokhoz és rendelkezésekhez pontonként senki
ne szólhasson s az általános vitával legyen vége az egész ügy
tárgyalásának.

A Nagy Emil-féle javaslat a következő:

»A házszabályok 198. §-a alapján inditványozom, hogy a házszabályok 249.
§-a után mint uj szöveg iktattassék be:

Százötven jelenlevő képviselő irásban benyujtott kérelmére, ha ahhoz az
elnök is hozzájárul, a Ház az elnök inditványára elrendelheti valamely
tárgynak sürgős tárgyalását és az ülések tartamának meghosszabbitását. A
sürgős tárgyalás elrendelésére vonatkozó inditványnak a tanácskozási idő
tartamára is ki kell terjeszkednie. Az inditvány akár a tanácskozás
előtt, akár a tanácskozás tartama alatt előterjeszthető. Az inditvány
felett a Ház legközelebbi ülésének kezdetén hoz határozatot. Az
inditványhoz legfeljebb négy képviselő szólhat és az ülés addig nem
oszlatható el, a mig a határozat meg nem hozatott, miért is e
szavazásnak másnapra való elhalasztása nem kérelmezhető. A határozat
hozatalához legalább 150 képviselő jelenléte szükséges. A tanácskozás
ideje megszakitható s a megszakitást nem számitva, ülésenkint 10 órára
terjedhet. Ezt meghaladó s a megszakitást nem számitva, ülésenkint 16
óráig terjedhető tanácskozási idő csak később, ugyancsak 150 jelenlevő
képviselő irásban beadott kérelmére az elnök hozzájárulásával s ennek
inditványára fenti módon hozandó ujabb határozattal és a beadott
szavazatok legalább kétharmadával rendelhető el. A megszakitás csak
egyszer eszközölhető s ez két órán túl nem terjedhet. Az ülések
tanácskozási idejére vonatkozó határozatok a határozat hozatalát követő
üléstől kezdve lépnek hatályba. Sürgős tárgyalások esetén a házszabályok
a következő változtatásokkal nyernek alkalmazást.

Elnök előterjesztését, ugy a kérvények és irományok bemutatását is, a
napirend tárgyalására szánt idő eltelte után teszi meg. Ugyszintén a
napirend tárgyalására szánt idő elteltével tétetnek meg az inditványok
és interpellácziók, terjesztetnek elő a bizottsági jelentések és
hitelesittetik az aznapi ülés jegyzőkönyve is. Az elnök megengedheti,
hogy indokolt esetekben napirend előtti felszólalások tétessenek vagy
sürgős interpellácziók terjesztessenek elő. A mennyiben az elnök az e
tárgyban hozzá intézett kérelemhez hozzá nem járul, a kérdés feletti
döntés s a napirend előttre szánt felszólalás az elnök bejelentése
alapján csak a napirend tárgyalására szánt idő eltelte után történhetik
meg. Zárt ülés is, a mennyiben annak tartásához az elnök nem járult,
csupán a napirendre szánt idő után tartható meg. A tárgytól való
eltérésnek sürgős tárgyalás esetében nincs helye és ily kérelem elő sem
terjeszthető. Szavazás előtt a kérdések mikénti feltevése felett a Ház
egyszerü szavazással dönt. A napirendre tüzött tárgy általános
tárgyalása befejeztetvén és a javaslat általánosságban a részletes
tárgyalás alapjául elfogadtatván, a javaslat részletei felett, szintugy
a javaslattal kapcsolatos minden inditvány, elleninditvány és
módositvány felett is névszerinti szavazásnak csak akkor van helye, ha
ennek elrendelését száz jelenlevő képviselő irásban kivánja. Ezekben az
esetekben csak az elnök által, vagy száz jelenlevő képviselő benyujtott
kivánatára rendelhető el a szavazásnak a legközelebbi ülésre való
áttétele is. Egyszerü szavazásnál a szavazatok megszámlálását száz tag
kivánhatja. Egyszerü szavazásnál a szavazás előtt öt perczes szünet
kivánásának nincs helye. A szavazás megkezdése előtt az inditványok és
módositványok ujra felolvasásának szükségessége felett az elnök saját
hatáskörében dönt. Az elnök jogosult, ha azt tapasztalja, hogy a
házszabályok 215. §-ának _a)_, _b)_ és _c)_ pontjaiban körülirt
felszólalási jog a képviselők részéről csakis a tárgyalás menetének
megakasztása czéljából vétetik igénybe, a Házhoz kérdést intézni az
iránt, vajjon nem látná-e szükségesnek az elnököt arra felhatalmazni,
hogy a sürgősnek minősitett tárgyalás tartama alatt annak
megszakitásával a szót a házszabályok 215. §-ának _a)_, _b)_ és _c)_
pontjai alapján csak azon esetben adja meg, ha a felszólalás szükségét a
maga részéről is indokoltnak látja. Az elnök ezen kérdése felett a Ház
vita nélkül, egyszerü szavazással dönt. Az egyszer megadott
felhatalmazás a sürgősnek minősitett tárgyalás befejeztéig érvényben
marad és ezen idő alatt a házszabályok 215. §-ának _a), b)_ és _c)_
pontjaiban körülirt felszólalások, a mennyiben az elnök a napirendre
szánt idő alatt az engedélyt meg nem adta, csakis a napirend
tárgyalására szánt idő eltelte után történhetnek meg.

Ennek a szakasznak intézkedései csakis a jelen országgyülés alatt a
költségvetési, illetőleg költségvetési felhatalmazási javaslatok,
továbbá az általános választójogra vonatkozó javaslatok és a magyar
szent korona országait egyedül érdeklő egyéb ügyekben birnak érvénynyel.
Az általános választójogra vonatkozó törvényjavaslatok képviselőházi
tárgyalásának befejezése után, de azok törvényerőre emelkedése előtt a
Ház a házszabályok végleges és általános módositása iránt hoz
határozatot, mely a letárgyalt általános választói jog alapján
egybehivandó uj országgyüléstől kezdve lép érvénybe. Az e határozat
feletti tanácskozásoknál ennek a szakasznak rendelkezései alkalmazandók,
de a végleges házszabály esetleges későbbi módositásánál igénybe nem
vehetők. Beadja: Nagy Emil s. k.«

* * *

Beszédemet 1908. évi február hó 25-én tartottam. Előttem már többen
szóltak a kérdésről, közvetlenül előttem gróf Andrássy Gyula
belügyminiszter.

Beszédem észrevehető jelentékeny hatást idézett elő. A kormány ujból
megfontolta a javaslatot s annak néhány rendelkezését, melynek
képtelenségéről fejtegetéseim folytán mindenki meggyőződött, lényegesen
enyhitette. Különösen azokat a pontokat, melyek a házelnök jogait
mindenható önkénynyé akarták bőviteni és emelni.


II.  A BESZÉD.


1.

(Az 1839-iki obstrukczió története. Ezt Deák Ferencz csinálta. – Az
1580-iki obstrukczió. – Az 1872-iki és a Bánffy-kormány elleni 1898-iki
obstrukczió. – Az 1873-ik évi költségvetési vita. – A függetlenségi párt
vezetői 1903 óta minden kormánynyal paktáltak alattomban.)

T. képviselőház! (Halljuk, halljuk!)

Hencz Károly: Halljuk a vicczeket!

Nem vicczek lesznek, és ha azok lesznek, azok rossz vicczek lesznek,
mert a belügyminiszter ur rossz érvelésére vonatkoznak.

T. képviselőház! (Halljuk, halljuk!) Igazán örömömnek adok kifejezést,
hogy a t. belügyminiszter ur ebben a kérdésben felszólalt és legalább
némi, ha nem is tökéletes alkalmat nyujtott arra, hogy betekintsünk amaz
indokokba, a melyek a kormányt és a többséget ennek a Nagy Emil-féle
javaslatnak benyujtásánál vezérelték. Sajnálom, hogy nem lesz ma már
időm arra, hogy a t. belügyminiszter ur érvelésével egész terjedelemben
s azzal a részletességgel foglalkozzam, a melyet az ő indokai
megérdemelnének. Nincs idő rá, eleget sajnálom.

Hencz Károly: Ezért kell a 16 órás ülés! (Élénk derültség.)

Hát körülbelül a 16 órás ülést t. képviselőtársam, – nincs szerencsém
ismerni – bizonyára magának szánta, nem nekem, mert ha ő beszélne és
komolyan foglalkoznék olyan nagyfontosságu dolog indokaival, a milyenről
szó van, a 16 órának a közepében elfeküdnék bele. (Derültség.) Hanem
hallgatni, mulatni 16 órán át is lehet.

Hát t. képviselőház, mert a t. belügyminiszter ur egész
előterjesztésének minden részletére lehetetlen kiterjeszkednem, azért
annak főbb részleteire akarok csak kiterjeszkedni.

Beszédem folyamán, a mint gondolataim rátérnek, fogok azokkal tüzetesen
foglalkozni, megjegyzem azonban, hogy igaza van abban, hogy szinte
restel az ember foglalkozni egy ilyen házszabályreviziónak valóságos
indokaival, mert minden igazság már elcsépelt dolog, a mit e körül pro
vagy kontra felhoztak. Igaza van, elcsépelt igazság. De azok között az
elcsépelt igazságok között mégis talán legtökéletesebben agyon van
csépelve, ha örökké az obstrukcziót emlegetik, mert hogy Nagy Emil, meg
Tolnay képviselőtársam az obstrukcziót emlegetik, azon nem csodálkozom;
hisz ők abban a fiatal gyerekkorban vannak még, a melyből – hála
Istennek – a belügyminiszter ur kinőtt. Hát ő előttük lehet ez nem
elcsépelt dolog. De ha a belügyminiszter ur is az obstrukcziót emlegeti,
a miben kitörött gróf Tisza Istvánnak is a nyaka és ha örökké azt
emlegeti mindenki, ez első sorban kötelességemmé teszi, hogy ennek az
obstrukcziónak a történetével valamelyest magam is foglalkozzam.
(Halljuk, halljuk!)

Tolnay t. képviselőtársam annak a magyar történelmét nem ismeri, Nagy
Emil t. képviselőtársam igen rosszul ismeri, a t. belügyminiszter ur
pedig, a hogy mai előadásából látom, igazán nem is akarja ismerni. Azt
elismerem, hogy Angliáét, Francziaországét stb., szóval az egész
külvilágét ismeri, de a magyar obstrukczió történetét nem ismeri, ugy
hogy erkölcsi és politikai kötelességem, akármennyire elcsépelt dolog is
ez, ezzel mégis tisztába jönni. (Halljuk, halljuk!)

Hát, t. belügyminiszter ur, az obstrukczió történetéről régóta sokat
beszélnek itt már és én elhiszem, hogy a t. belügyminiszter ur már
1904-ben vagy mikor ilyen házszabályrevizión törte a fejét, még pedig az
obstrukcziónak ellenszereként; elismerem, hogy mások többet beszéltek
erről és hogy Tisza István gróf volt miniszterelnök ur még sokkal többet
beszélt az obstrukczióról. Az én tudomásom szerint Magyarország
törvényhozásában a legelső obstrukczió 1839 végén kezdődött és tartott
1840 márczius végéig. Azt az obstrukcziót pedig nem Lengyel Zoltán t.
barátom csinálta, hanem Deák Ferencz. (Felkiáltások: Különbség van a
kettő között! Akkor a többség obstruált!)

Nem igaz! Történelmileg nem igaz! Majd elmondom a történetét. Ha már
obstrukczióról annyit beszélnek az urak, legalább tudják meg, hogy a
magyar obstrukcziónak mi az igaz története és azt ne hamisitsák meg. Nem
többséggel csinálták. Többséggel kezdték, kisebbséggel végezték és mégis
sikerre jutott. (Ugy van! bal felől). A dolog következőleg történt: A
mit itt elmondok a magyar nemzet történetéből, ez most is aktuális, mert
most még csunyább, még infámisabb dolgok részint most történnek, részint
fognak történni rövid idő alatt. (Halljuk, halljuk!) Mert a mint
Magyarország örök ellenségei, a kik közül nevezzünk meg egyet az ő
furcsa nevén Bécsnek, vagy Ausztriának vagy a habsburgi politikának, ha
ezek látni fogják, hogy a nemzeti országgyüléssel ugy el lehet bánni,
mint a hogy önök eddig elbántak, – majd a legközelebbi jövőben az
1839-ikinél még szomorubb, még irtózatosabb dolgok történnek. (Ugy van!)

Akkor a dolog ugy történt, hogy gróf Ráday Gedeont megválasztotta Pest
vármegye egyik országgyülési követévé és a királyi udvarból, a melyben a
király – eszembe jutott most (Derültség), különben tessék a történet
lapjait megnézni. – (Derültség.) A királyi udvarból lényegileg azt
mondta a király vagy nevében a kanczellária, hogy a mikor a király
felszólitja a vármegyéket, hogy maguknak követeket válaszszanak,
(Halljuk! Halljuk!) mindig az a feltevés és az az alkotmányos szokás,
hogy azok törvénytisztelő, józan, higgadt elméjü férfiak legyenek.
Minthogy pedig gróf Ráday Gedeont a bécsi magyar kanczellária nem tartja
olyannak, ő meg nem engedi, hogy az országgyülésen helyet foglalhasson.

Erre azután gróf Ráday Gedeon az országgyülésen csakugyan nem foglalt
helyet, de követtársa jelentette a dolgot az országgyülésnek és erre nem
Lengyel Zoltán t. barátom, hanem Deák Ferencz mondta azt, hogy ha az
országgyülés azt eltüri, (Halljuk!) hogy a király nevében a kanczellár
vagy akár maga a király azt mondhassa: én ezt elfogadom követnek, amazt
meg nem, akkor inkább tépjük össze a mandátumunkat és menjünk haza
szégyennel, gyalázattal, de a nemzet becsületét ilyen alkotmányra, ilyen
országgyülésre ne bizzuk.

De ez a beszéd nem sokat ért volna, ez nem is lett volna magában véve
obstrukczió, hanem a király akkor is katonát, nagy ujoncz-kontingentiát
követelt: a királyi propoziczióban az volt a fődolog – akkor a
kormányelőterjesztések, a mint a t. belügyminiszter ur igen jól tudja,
királyi propoziczió néven szerepeltek – és Deák Ferencz azt mondta: Nem
adunk egy katonát se…

Nagy György: Helyes!

… mig a nemzet ellen elkövetett sulyos sértés nem orvosoltatik. Igy
kezdte Deák Ferencz az obstrukcziót és higyje el a t. belügyminiszter
ur, hogy a midőn mi valamikor elhatározzuk magunkat az obstrukczióra, a
mire én különben soha sem határoztam el magam és határozottan ellenzem
és utálom az obstrukcziónak u. n. technikai nemét, (Élénk helyeslés a
jobboldalon és a középen.) de ha az én barátaim csinálják, nyiltan nem
kárhoztatom (Derültség.) – midőn ez a nemzet valamikor obstrukczióra
határozta el magát, vagy midőn a parlamentnek azon oldala vagy pártja, a
melyhez én is tartozom, erre szánta rá magát, mindig hasonló, a nemzet
ellen elkövetett durva és istentelen sértés alkalmával határozta erre rá
magát. (Ugy van! a baloldalon.) Ámde, a mikor önök az obstrukczióról
beszélnek, miért hallgatnak örökké azokról az okokról, a melyek azt
szinte előidézik? (Ugy van! a baloldalon) és a melyek, ha fenn nem
forognának, obstrukczióra e házban soha sem gondolt volna senki? (Ugy
van! a baloldalon. Felkiáltások: Chlopy! soha!) »A szólásszabadság
kérdésében«, ez volt annak az obstrukcziónak neve, a melyet Deák Ferencz
akkor kezdeményezett, a szólásszabadságnak irtózatos megsértése forgott
akkor szőnyegen. Ezért volt br. Wesselényi Miklós börtönben s hasonló
természetü ok miatt volt börtönben Kossuth Lajos is Hol van a
kereskedelemügyi miniszter ur? Szeretném egy kissé emlékezetébe hozni
ezen dolgokat. (Mozgás és derültség.)

Az u. n. országgyülési ifjak hasonló természetü okok miatt voltak
börtönben, a kik közül az óriási reményekkel körülövezett, szép
tehetségü ifju Lovassy meg is őrült a börtönében. Azt mondta Deák
Ferencz, hogy ha a nemzet ellen ilyen durva és veszedelmes sértéseket
követett el a kormány; ha a kormány még azt is czenzurával határozza
meg, hogy ki lehessen képviselő és a vármegyének megválasztott
képviselőit kizárhatja az országgyülésből, akkor Deák Ferencz nem ad
katonát soha egyet sem! Ez volt az ok és az volt a czél, hogy barátja
br. Wesselényi Miklós és a többi elitéltek, a kik a szólásszabadság
megsértésével hasonló módon vádolva, a börtönben ültek,
kiszabadittassanak; mig azok szabadságukat vissza nem nyerik, addig ő
katonát nem ad.

Ez volt az első obstrukczió az én tudomásom szerint a magyar
országgyüléseken. Deák Ferencz elérte czélját. Április közepére br.
Wesselényi Miklós és Kossuth Lajos, valamint az országgyülési ifjak
szabadon bocsáttattak. Ráday Gedeon paktumot csinált az akkori
koaliczióval (Derültség bal felől), hogy a koalicziónak valami
szivességet tegyen és az összeütközésnek személyére vonatkozó okát
megszüntesse, lemondott követi mandátumáról. Eleget kárhoztatták érte és
méltán és alaposan. (Ugy van! bal felől.) Azonban Deák Ferencz terve
sikerült és a mikor ez sikerült, akkor a nemzet szokott lojalitásával
megadta a szükséges ujonczlétszámot.

Szász József: Széll Kálmán is megadja! (Mozgás jobb felől.)

T. belügyminiszter ur, még egy obstrukczióról tudok, de az furcsa. Azt
se az angol, se a franczia, se az olasz, se a többi parlament soha sem
követte. Midőn a legelső közös ügyeket, »mixta negotia« czim alatt, az
1580-iki országgyülésen bemutatták, az ország rendei azt mondták, hogy
ők semmiféle közös ügyeket, habár mixta negotiának vannak is nevezve,
nem fogadnak el. Azonban a királynak valami atyafia, a ki királyi biztos
volt az országgyülés vezetésénél, (Derültség) azt követelte az
országgyüléstől, hogy azokat a közös ügyeket el kell fogadni. Osztrák
közös ügyek, habsburgi közös ügyek – el lehet képzelni, ha most olyanok,
a milyenek, milyenek voltak ezelőtt 300 esztendővel? Este az ország
rendei, a vármegyék, városok választott követei stb., szóval az
országgyülés tagjai összebeszéltek, ha olyan nagyon követelik Bécsből
azokat a közös ügyeket – Fraknói országgyülési gyüjteményében le van
irva az egész – akkor beszéljen Ő Felségének az atyafia, a kivel akar,
ők pedig hajnalban szépen lóra ültek és haza mentek mind és másnap egy
követet sem találtak ott, nem volt országgyülés.

Ezt az obstrukcziót én a legjobbnak tartanám ma is (Derültség) oly
javaslatokkal, oly delegácziókkal, oly politikával szemben, a melyet
önök üznek másfél év óta ebben az országban, a nagy nemzeti, vagy nem
tudom miféle névvel illetett rendszer és kormány alatt. Én azt
szeretném, ha a képviselőtársaim reggelre felkerekednének és itt hagynák
önöket ezeken a padokon.

Azután 1839-től kezdve tudtommal nem volt obstrukczió, mindössze kettő
és pedig az egyik 1872 februárjában folyt, a másik folyt 1898 késő ősze
vagy tél eleje óta 1899 január, februárban. Az első tárgytalan, nem is
volt jelentékeny dolog. Az egykori balközép kezdte és sikerült sziréni
hangokon az akkori szélsőbaloldalt is az obstrukczióba belevonni.
Folytak itt a házban, nem ebben, hanem a másikban, a nappali és éjjeli
tanácskozások, megvolt már akkor is a 16 órás ülés.

Egy hang (balfelől): Na lám! (Derültség.)

Megvoltak ám akkor a 16 órás ülések, ugy folytatták a tárgyalásokat az
országgyülésen 16 óra alatt, hogy pl. az egykori követtársunk, Dőry
János egy szerb dalt, Polit Mihály képviselőtársamnak valami rokondalát,
a mely a magyarság elleni gunydal volt a szerb atyafiaknál, elkezdte
énekelni.

Az elnök nem fogta olyan szigoruan fel a dolgot, mint most, de annyit
mégis megtett Somssich Pál, hogy rácsengetett Dőry János
képviselőtársunkra és azt mondotta, hogy ő abban a véleményben van, hogy
a magyar országgyülés mégsem arra való, hogy szerb népdalokat adjanak
benne elő. Szigorubb rendszabályokat nem alkalmazott, de ez is elégséges
volt. Sok humor volt abban az obstrukczióban, de haszna semmi sem lett,
mert a mi ellen az akkori balközép azt kezdeményezte, abba a következő
valamelyik országgyülésen a balközép egész seregével belement. Hanem
volt egy technikai obstrukczió 1898. év végén és 1899 elején a
Bánffy-kabinet ellen. (Halljuk, halljuk!) Azt az obstrukcziót a
boldogult nemzetipárt szőtte, fonta, kezdeményezte (Halljuk, halljuk!)
és sikerült abba az obstrukczióba még az akkori szélsőbal vezetőit is
belevinni és a párt nagyrészét ugy, hogy a legvadabb kálvinista tagjai
is összecsókolództak abban az obstrukczióban Molnár János apát urral.
(Zajos derültség. Halljuk!) Akkor láttam életemben az első technikai
obstrukcziót. Őszintén mondom, megundorodtam tőle. (Derültség.)

A hogy az ment hétről-hétre, napról-napra, hónapról-hónapra, a milyen
munka az volt, a régi vármegyék az olyan munkát még a vályogvető
czigányokra sem bizták volna. (Derültség.) És pedig az u. n.
nemzetipárt, a néppárt (Halljuk!) és a függetlenségi párt nagy része
vitte azt a munkát. Mi lett a haszna? Semmi. Az eredménye? Szomoru. Ma
is nyögünk alatta. A t. belügyminiszter ur belügyminisztersége is csak
ugy volt lehető, hogy az akkori nagy tévedést a parlament elkövette.

Nekem szomoru tapasztalásom van ebben. De én több obstrukcziót, a mely
megérdemli ezt a nevet, nem láttam.

Ott volt a véderő-vita. Miért? Mert az akkori Tisza Kálmán-féle kormány
javaslatának 14. §-ában – és ennek félretételében nagy érdeme volt éppen
a t. belügyminiszter édes atyjának – az ujonczmegajánlási jogot akarta
megcsorbitani, meggyengiteni és elhalaványitani. (Igaz!) A javaslat 25.
§-ában pedig a hosszabb szolgálati idő kényszere alatt magyar müvelt
ifjakat akart germanizálni és a német nyelvet kényszerrel akarta rájuk
erőltetni. De nem volt obstrukczió, t. miniszter ur. Az sem volt
obstrukczió.

Gr. Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter: Nem is volt.

De komoly, kegyetlen vita volt, a mely tartott egy évig, mindaddig, a
mig erős elszántsággal és összebeszéléssel mi, mint az ellenzék férfiai,
ugy a 48-as és függetlenségi párt, mint a nemzetipárt részéről
mindaddig, a mig Tisza Kálmán kormányát meg nem tudtuk buktatni, soha
egy napig nem engedtük szünetelni a vitát. De nem volt technikai
obstrukczió és nem volt obstrukcziós szándék. A nemzet ellen sulyos
sértést, Magyarország alkotmánya ellen nagy merényletet követtek el,
ezzel szemben küzdöttünk. Mi más kötelességünk lett volna, mi más jog,
mi más orvosszer lett volna a fenyegető veszedelem elháritására, mint
azt a kormányt elsöpörni a helyéről? De nemcsak a mi kötelességünk volt
ám, nemcsak az ellenzéké első sorban, hanem első sorban a többségnek
kötelessége volt. És ezt a szót, ezt az intő kérést akarom intézni
önökhöz, ámbár azt sem tudom, hogy a többség hol van. Még nem vagyok
tájékozódva ebben a parlamentben. (Derültség. Felkiáltások: Ritkán jár
közénk! Jőjjön gyakrabban!) Éppen arra akarom figyelmeztetni a t.
többséget és kérni, hogy ennek az országnak alkotmánya és alkotmányának
biztositékai nemcsak a mieink, árva 15–20 ellenzéki férfiué, hanem az
alkotmány és annak minden biztositéka az önök javára és az ország javára
sokkal jobban van, mint a mi javunkra. Mert önök nemcsak a munkát, a
melyet az önök vállára rak ugy, mint a mi vállainkra, nemcsak azt a
munkát viselik, de a munka édes dijaként hatalmat is gyakorolhatnak és
élvezhetnek, a mit mi nem tehetünk és nem is akarunk tenni! (Igaz! a
baloldalon.)

Hozzáteszem, hogy megoltalmazni az alkotmány biztositékait önöknek
legalább is akkora joguk és kötelességük, mint nekünk és bizony az
akkori többségnek is kötelessége lett volna. Nem tette. De tette az
akkori ellenzék és kisebbség.

Attól a rendszertől, Istennek legyen hála, megszabadultunk. Azt hittük,
hogy végkép. Dehogy végkép. Utána jött egy pár kormány, a melyekkel
szemben az ellenzék is enyhébben viselkedett, de már a következő kormány
be akarta hozni az államositást. Tartottunk egy vitát a parlamentben, a
mely tavasztól jól eltartott a nyár közepéig, augusztusig tartott, de
soha egy pillanatig sem volt obstrukczió. A szónokok egymás után keltek
fel és az alkotmány nagy biztositékának, a vármegyék épségének, erejének
és nemzeti voltának megvédésére tartották a tartalmasnál tartalmasabb
beszédeket egymás után. Volt olyan bolond ember, a ki azt akkor is
obstrukcziónak nevezte, mert 3 hónapig tartott; de olyan bolond még nem
volt, a ki akkor elhitte volna, hogy ez obstrukczió. (Derültség.)

Nem olyan világ volt akkor még, mint most, mikor már elcsépelt igazságok
alatt nyögünk, hogy mikor az ujonczmegajánlási javaslat tárgyalása
alkalmával a vita a 3-ik napon tartott, már az egész sajtó bőgött, hogy
ime, benne vagyunk megint az obstrukczióban. (Derültség.) A harmadik
napon már bőgött az egész sajtó, t. i. az a sajtó, a mely a kormány
sugalmainak szivesen odatartja a fülét. Egyéb sajtót én meg most nem is
ismerek. (Derültség.) Pedig méltóztassék t. belügyminiszter ur
visszaemlékezni, – ámbár inkább érdekli a miniszterelnök urat, meg a
pénzügyminiszter urat, hogy az 1873-iki költségvetés a bizottságban és a
Házban nyilvános ülésekben 9 hónapig tárgyaltatott. 930 beszédet tartott
a parlament a költségvetés tárgyában. (Nagy derültség.) Kecskeméti Kis
Miklós volt a Háznak egyik jegyzője akkor, az a szónokok nevét felirta –
zsidóknak van olyan thóra-alaku pergamentjük – egy hosszu papirra és azt
beköttette, ott volt a 930 szónok egymásután. Elkezdtük deczemberben a
tárgyalást 1872-ben és bevégeztük 9 hónap mulva. Eddig tartott a vita és
az a hires pergament, ha nem csalódom, valahol a muzeumban van
elhelyezve. (Derültség.)

Egy hang (jobb felől): Komolyabb dolgokat kérünk!

No majd leszek komolyabb is. (Halljuk, halljuk!) Nem minden példája a
magyar alkotmány történetének ilyen mulatságos dolog.

Akkor élt még Deák Ferencz, az volt a többségnek a vezére és a
kormánynak a támogatója. Nem háborodott fel azon a vitán, nem is
tartotta azt obstrukcziónak, se veszedelmesnek, se kárhozatosnak. Igaz,
hogy akkor nem órákat vagy napokat, vagy heteket, nem prekluziv
terminusokat tüztek ki a miniszterek, hogy valamely törvényjavaslat
törvényerőre emelkedjék; de Deák Ferencz nem látott abban obstrukcziót
és kegyetlenül szétütött volna a közt a kormány közt, a mely abban
obstrukcziót látott volna.

Hiszen Magyarország nem gazdag ország. Angliára hivatkozik a t.
belügyminiszter ur és a többiek is, Tolnay, meg Nagy Emil, a kik
bizonyára az egész külföldet ismerik, de azt tudom, hogy a mi
viszonyainkat nem ismerik, (Derültség) mert ha ismernék, nem jajgatnának
annyit az elcsépelt – mint a t. belügyminiszter ur mondta – igazságok
felett. Nem volt obstrukczió. Több vitánk volt, de nem volt obstrukczió.

Nem volt több obstrukczió, csak kettő. Az egyik 1872 februárban
kezdődött, a másik 1898 októberben kezdődött. 1902 végén kezdődött
azután nálunk a katonai kérdés. Gr. Tisza István képviselő, később
miniszterelnök ur akkor lett oly válhatatlanul szerelmes az obstrukczió
emlegetésébe. 1902. októberben kezdődött s lassanként fejlődött tovább –
akkor Széll Kálmán képviselőtársam volt a miniszterelnök – és lassanként
belejöttünk a nemzeti követelések hangsulyozásának korszakába. A t.
belügyminiszter ur ugyan nem jött bele. (Mozgás jobbfelől.) Mi bele
mentünk. Csak a végén jött bele, mikor már legalább alakilag sikerült a
dolog annyira, hogy a kormányt át lehetett vállalni, addig nem jött
bele. (Élénk ellenmondás.)

Melczer Géza: Azzal nem lehet Andrássyt vádolni!

A nemzeti követelések hangoztatásával bizony nem lehet vádolni, ezt csak
mi végeztük magunk. Hanem mi történt? Nem tudom egészen biztosan,
mindenképen előadni, a mi a Széll-kabinet katonai programmja volt, mert
azt lassanként, részletenként, pontonként, hol egy, hol két pontonként
hallottuk, de végleges, határozott programmképen nem. De egy bizonyos
volt. Katonai létszámemelést követelt a kabinet és minthogy abban mi a
király hatalmának oktalan és tulságos növelését láttuk: azzal szemben a
nemzet erejének és hatalmának megfelelő pótlását követeltük és
követeltük azt, hogy a hadseregnek magyar része legyen magyar és
nemzeti. (Igaz! Ugy van! balfelől.)

Ez volt a nemzeti követelések kezdetének, erkölcsi, politikai és
lélektani alapjának a történetben való fellépése. Volt obstrukczió? Én
nem láttam. Magam is tartottam egy pár beszédet, 4-et, vagy 5-öt 2 év
alatt, de hogy obstrukczió volt, azt nem vettem észre.

Széll Kálmán: Én láttam. Én vettem észre! (Élénk derültség és taps.)

T. képviselőtársam sem sokáig vette észre, mert kabinetje az alatt a
vita alatt összeomlott.

De a mit most akarok mondani, t. belügyminiszter ur, azt ő észre is
vehette, mert őt fenyegette, engem nem – természetesen én erről az
oldalról nem láttam – hanem mondhatom azokról az indokokról, a melyek
engem vezettek, hogy ott obstrukczió szándéka vagy gondolata nem volt;
de nem volt a függetlenségi párt akkori tagjainak a szivében sem az a
gondolat, hogy obstruáljanak, hanem volt az, hogy a király hatalmának
ily vad növelésével, ily rettenetes mértékben való növelésével szemben a
nemzet erejét és jogait is növeljük. E mellett vagyok én ma is, e
mellett leszek ezentul is.

Igaz, fájdalmasan konstatálom, hogy az akkori függetlenségi párt
vezetői, nem az egész párt, hanem a vezetői, minden negyedévben egyszer
paktáltak a kormánynyal. (Derültség.) Nem egy kormánynyal, hanem a hány
kormány csak volt. Olyan kormány nem jöhetett a világra, hogy azok vele
ne paktáltak volna. (Derültség.) Széll Kálmánnal, Héderváryval, ujra
Héderváryval, ujra Tisza Istvánnal, azután – ki is jött Tisza István
után – (Zajos derültség. Felkiáltások: Fejérváry!) a
Fejérváry-kormánynyal már nem maga a függetlenségi párt paktált, hanem
az összes nemzeti elemek paktáltak és átvették Kristóffy programmját.
Ezzel is jőjjünk már tisztába. Mert, t. belügyminiszter ur, ismét szives
figyelmébe ajánlom, mikor az obstrukczióról van szó, tessék meggondolni,
micsoda nemzetelleni merényletek kényszeritik arra a jó, az igazi
hazafiakat, hogy egy kicsit nagyobb tűzzel, egy kicsit nagyobb haraggal
– hogy ugy mondjam – álljanak a nemzeti jogok védelmére. A t.
belügyminiszter ur – csak most mellékesen jut eszembe, hiszen roppant
gazdag volt a beszéde, nagyon sok tárgyat ölelt fel, nagyon sok érdekes,
habár nem teljes argumentumot hozott fel az állitásai mellett – de egyik
szavában azt mondta, hogy nemzeti reformok nélkül, tegyük azt fel,
higyjük azt el józan észszel, ez a kormány létszámemelést nem fog
javasolni.

Hát t. belügyminiszter ur, azt mondom én, a mit a Széll-kabinetnek
mondtam 1903 tavaszán, hogy akármit igér a honvédelmi minisztere vagy a
miniszterelnöke ennek a kabinetnek, de a mi a nemzet javára lehetne
igazi vivmányként, nem lesz abból semmi, ez a kabinet régen meghalt,
régen eltemetjük, régen fel is támad, (Derültség.) de a mi a nemzet
javára szóló igéretét illeti, abból nem lesz semmi. Ezt mondom a t.
belügyminiszter urnak is most, hogy az is elcsépelt igazság ám, hogy
mikor valami kegyetlen, istentelen javaslatot keresztül akarnak itt a
Házban kergetni, akkor mindig előállanak és józan eszünkre apellálnak,
hogy higyjük azt, hogy nemzeti reformok nélkül nem fognak előjönni ilyen
létszámemeléssel. Elő fognak jönni, ha a t. belügyminiszter ur nem, a
másik t. belügyminiszter ur, de elő fognak jönni. (Ugy van! Ugy van!
balfelől.)

Nagy György: Azért kell a revizió!

De addig, mig önök ülnek azon a helyen és addig, mig Bécs, vagy az
udvar, vagy a Habsburgok napról-napra nyugodt lelkiismerettel győződnek
meg arról, hogy önök részéről pedig a magyar nemzet igaz jogainak és
igaz törekvéseinek komoly képviseletét nem várhatják (Zaj és mozgás),
addig semmiféle nemzeti engedményről itt szó sem lehet.


2.

(A nemzeti vivmányok. – A házszabály-inditvány alakilag. – Ki az a Nagy
Emil? – Az elnöki teljhatalom. – A házszabály képtelenségei: a napirendi
vita, az inditványok fel nem olvasása, a személyes kérdések. – Az 1848
előtti elnökök. – Miért udvari ember most az elnök? – Deák nem engedte.
– A szavazatok megszámlálása. – A magyarságot akarják elnyomni.)

Hogy milyenek lehetnek azok a nemzeti engedmények, azon nem töröm a
fejemet, tudom, hogy semilyenek sem lesznek. (Derültség.) De a t.
kabinetnek már módjában lett volna, sőt feladata lett volna a Bécsben, a
Reichsratban, meg az osztrák delegáczióban elhangzott igen komoly és
illetékes nyilatkozatok után némileg tájékoztatni bennünket, hogy miféle
reformokról, meg nemzeti vivmányokról lehet itt szó. De a kabinet nem
tartja ezt szükségesnek. A t. belügyminiszter ur azt sem tartja
szükségesnek, hogy a választási törvény dolgairól tájékoztasson
bennünket.

Gr. Andrássy Gyula belügyminiszter: Majd fogom.

Hát ha ugy szereti az angol példát, tud-e az angol parlament ifjabb
időbeni történetéből valamit, hogy olyan nagy kérdésben, a milyen nálunk
a választói jog ilyen reformjának kérdése, a kormánynak titkolódzása, a
belügyminiszter ur suttogása mellett… (Ugy van! Ugy van! balfelől.)

Nagy György: Titokban csinálni ilyen reformot, járja?

… hogy a miniszterek elbujtak volna holmi sötét zugolyokba és egyszerre
csak meglepetéssel álltak volna a parlament elé és azt mondták volna:
vagy térdet, fejet hajtotok, gazemberek, vagy én elmegyek a helyemről?
Tud-e erre példát? Nem ez az angol gyakorlat, hanem az, hogy mikor nagy
reformról van szó, nem is akkoráról, mint ez, sokkal kisebbről, akkor jó
eleve száz és száz beszéddel az illetékes miniszter tájékoztatja róla a
közönséget és a sajtóban is tárgyalják a kérdést.

Gr. Andrássy Gyula belügyminiszter: Mikor készen van!

Kovács Ernő: De ott van a megfelelő házszabály!

Hát t. képviselőtársam azt hiszi, hogy ez megfelelő házszabály?
(Derültség.)

Legyen kegyes megengedni a t. képviselőház, hogy egy kicsit
részletezzem, hogy mi ez a házszabály? (Halljuk! Halljuk!) Csak egy
kicsit, mert nincs idő! (Derültség.) A t. belügyminiszter ur beszédjére
még rátérek. – Csak, minthogy ezt a nem tudom mit, nem indokolta senki,
még a belügyminiszter ur se, Nagy Emil se, nem is tudom, hogy ki ez a
Nagy Emil… (Nagy derültség. Felkiáltások a baloldalon: Ott ül!)

Hát nem üres elmésség akar ez lenni, t. ház, hogy nem tudom, ki az a
Nagy Emil, mert ez az irás sem tudja, a belügyminiszter ur sem tudja,
senki sem tudja. (Derültség.) Csak fel akarom hozni annak a példájára,
hogy milyen léha módon készül itt minden, nemcsak a miniszterek
részéről, hanem a képviselők részéről is, micsoda figyelem nélkül,
félvállról, milyen minősithetetlen módon készülnek az ország
alkotmányába és az alkotmány biztositékaiba vágó ilyen óriási fontosságu
dolgok.

Hát itt van egy inditvány, czime nincsen, dátuma nincsen, azt mondja:
Beadja Nagy Emil. Ki ez a Nagy Emil? Irodafőnök, irnok, vagy gyorsiró,
vagy képviselő? Nincs ráirva. (Nagy derültség.) Ennek az volna a módja,
hogy ha itt valaki még a külső tekintélyre, a formákra is csak ad
valamit, aláirná: Beadja Nagy Emil, Jásznagykunszolnok vármegye Szolnoki
kerületének képviselője. (Derültség.)

Günther Antal igazságügyminiszter: Ezt ugy is tudják!

Azt mondja az igazságügyminiszter ur, hogy ezt ugy is tudják. Hát
figyelmeztetem az igazságügyminiszter urat, hogy 15 év mulva alig tudják
kiásni az aktákból, hogy ki volt most az igazságügyminiszter.
(Derültség.) Hát ha már most akad egy olyan szerencsétlen ember, a ki a
magyar alkotmány elpusztitásának a történetét akarja kibuvárolni s
elkezd buvárkodni és nagy akadémiai szemüvegekkel ráakad erre az
okiratra, honnan tudja, hogy ezt ki adta be? (Derültség.) Kelete
sincsen, czime sincsen, aláirása sincsen és azt sem tudja, hogy ezt
képviselő adta be, vagy kicsoda és mi jogon és miképen. Ez külső dolog,
de nem tartom kicsi dolognak.

Külső dolog az is például, hogy itt egy tökéletes 4-ik 5-ik iskolásbeli
diák pensumának a tudományával van az megcsinálva, olyan magyar nyelven,
a melytől régen elszoktunk Budapesten, olyan magyar nyelven, a melyet a
magyar irodalom szép prózája már nem ismer, olyan mondatfüzéssel, olyan
lehetetlen szerkezettel (Helyeslés a baloldalon), a melynél a Daniel
Gábor féle javaslat is különb volt. Pedig én azt gondoltam, hogy az már
az ultimó, a mi magyar agyból és tollból kijöhet. És ide lökik ezt ki
közibünk. (Derültség.) Megpróbáltam 6-szor elolvasni, nem értettem sem
6-szor, sem egyszer. (Derültség.) Tegnap azután szerencsém volt a t.
belügyminiszter urral itt a folyosón érintkezni, akkor rávetettem a
fejemet, hogy nem lehetne-e ezt megérteni valahogy?

A következőt értettem meg egyelőre belőle: (Derültség.) Ez a dátum és
aláirásnélküli valami, a mit mi – egy egész nagy ország törvényhozása –
most itt tárgyalunk, a Ház elnökének akkora jogokat ad, a mekkora
Tibettől idáig semmiféle Dalai Lámának sincsen. (Élénk derültség.) Azt
mondja egyik pontja pl., hogy sürgősségi kérelmet 150 képviselő csak
akkor nyujthat be, ha ahhoz az elnök is hozzájárul. Mit jelent ez, hogy
150 képviselő is csak akkor kérhessen valamit, ha az elnök is
hozzájárul? Hát ha 150 jó magyar hazafi találkoznék még valaha valamikor
ebben a házban és a nemzet érdekében akarna valamit kivánni, az elnök
erre azt mondhatja, hogy nem járulok hozzá? (Ellenmondások.)
Méltóztassék csak az első sort megnézni. (Derültség.) Azt mondja: A ház
a sürgős tárgyalást és a tanácskozási idő meghosszabbitását csak az
elnök inditványára rendelheti el. Tehát az a 150 képviselő hiába kéri;
még akkor sem rendeli el, ha az egész ház akarja; csak akkor, ha az
elnök is inditványozza.

Ha az elnök megköti magát, hogy nem inditványozza, hiába lenne
akármilyen rettentő szüksége ennek a nemzetnek arra, hogy a sürgősség
rögtön keresztülmenjen: az el nem rendelhető, ha az elnök nem járul
hozzá. Pedig volt ám ilyen szükség. Emlékeztetem a t. belügyminiszter
urat 1848 nyarára, a mikor oláhok, szerbek ölték, pusztitották a
magyart; Horvátországban készitették Magyarország ellen a császári és
királyi orvtámadást, a mikor minden nap, a mely elmult volna, ezer meg
ezer magyar életét vette volna el: a sürgősséget akkor meg kellett adni.
Most azonban hiába kéri 150 képviselő is, ha az elnök nem járul hozzá,
nincs! (Ugy van! a szélső baloldalon. Felkiáltások balfelől: Ebből az
következnék, hogy szigoritani kell a házszabályokat! Zaj.)

Köszönöm ezt a logikát. Tehát se 150 képviselőnek, se az egész
országgyülésnek nincs joga, ha az elnök hozzá nem járul! Tessék csak
elolvasni. Különben az a szerencséje annak a javaslatnak, hogy nem
olvassa el senki, (Derültség) mert ha önök, a többség tagjai, elolvasták
volna, mint a hogy én megkisérlettem, (Derültség) nem pártolnák azt sem
most, sem később. (Zaj.) Ez egy olyan kesze-kuszaság, olyan
lehetetlenség, minden alkotmánynak, jognak, politikai tisztességnek
olyan összegázolása, a milyenről Daniel Gábor inditványából sem lehet
fogalmunk. (Derültség. Zaj.)

Ugyanezeket a jogokat biztositja az elnök részére a tanácskozási időnek
16 órára való kiterjesztése dolgában. Az is csak akkor rendelhető el, ha
az elnök hozzájárul. Ebben, azt mondhatnám, van még egy kis szerencse.
De várjuk meg a végét. Azt mondja: csupán az elnök engedheti meg a
napirend előtti felszólalást és a sürgős interpellácziót, de ugyanő meg
is tagadhatja; a Ház e kérdésben ezen javaslat szerint csak a napirend
leőrletése után dönthet. T. i. a napirend előtti felszólalás dolgában
csak a napirend kimeritése után dönthet. (Derültség.)

Nagy György: Gyönyörü észszerüség! (Zaj.)

Hát ez a javaslat akkor üt patkót a lóra, a mikor már megdöglött. (Zajos
derültség.) És a sürgős interpellácziót is csak a napirend befejezte és
a napirend feletti tanácskozásra szánt idő bevégzése után lehet
megtenni. (Zaj.) Nagyon kiváncsi lettem volna, ha a t. belügyminiszter
ur ennek az időnek a statisztikáját, – mert ebből áll ma, ugy látszik,
minden államférfiui tudomány, rovat-statisztika, iktató, kiadó stb.
(Derültség) – összeállitotta volna. Már most tegyük fel, hogy van 16
órás ülés. Elkezdi a t. elnök ur az ülést reggel 10 órakor, időközben 2
órai szünet van, az a 16 órába nem számitható be, (Felkiáltások: Nem!)
én legalább ugy értem, mert világosan nem értem (Zaj.) – tehát ha 10
órakor elkezdik az ülést, akkor az a 18 óra végződik hajnali 4 órakor.
Már most tessék hajnali 4 órakor napirend előtt felszólalni. (Zajos
derültség.)

Nagy György: Igazi koalicziós munka, jellemzi a koaliczió egész
munkáját!

Molnár Jenő: És képviselőnek ilyet be lehet adni! (Zaj.)

De hajnali 4 órakor kerül a sor az elnöki előterjesztésekre,
irományokra, a bizottságokra és egyéb dolgokra. A pénzügyi bizottság
nagy bölcsen majd határoz s azután vár az ember hajnali 4–5 óráig, csak
akkor terjesztheti elő a jelentést. Hát lehet képviselőket, bizottsági
tagokat, elnököket, jegyzőket, előadókat ilyen dologra kapni?
Tisztességes dolog az ilyen? Ugyan szálljanak magukba a t. többség
tagjai, hogy mi lesz akkor, ha itt dühösen tárgyalnak, mert ha 16 órás
lesz az ülés, akkor már itt jókedve kevés embernek lesz. És mikor az
emberek rosszkedvüek és fáradtak és éjszaka van, méltóztassék majd
megnézni, milyen ülések lesznek akkor. A t. belügyminiszter ur mondta
azt, hogy hova lesz a nemzet becsülete, ha igy megy. Én is kérdem: De
hova lesz a nemzet becsülete, ha igy megy; ne méltóztassék éjszakai
ülést tartani, hiszen látták már, hogy megy az.

Már most van egy más dolog. 150 embert össze lehet toborzani, hogy kérje
ezt a 16 órás ülést. Tegyük fel, hogy az elnök ur hozzájárul. Már most
azt kérdem, lesz-e garanczia arra, hogy az a 150 ember itt üljön és
innen ki ne mozduljon; nehogy az ellenzéket, a mely 70–80 tagból áll,
150 képviselőnek ledér tréfálkozási kedve arra kényszeritse, hogy 16
órán át legyen itt, ők maguk pedig az alatt menjenek a moziba, a
kabaréba. (Zajos derültség.) És lesz-e arról gondoskodva, hogy a mely
elnök hozzájárul ehhez a vad, bolond dologhoz, hogy az az elnök 16 órán
át ott üljön és le legyen lakatolva jobbról-balról, mert hogy az
ellenzék tagjait, a nemzet szószólóit ilyen butaságra kényszeritse, ő
maga pedig menjen a moziba és a kabaréba, ez talán még se járja. (Zajos
derültség. Igaz! Ugy van! balfelől.)

Nagy György: Öt ember sem fog itt lenni. Soha sem lesznek itt! (Zaj.
Halljuk! Halljuk!)

De azután más is van ebben az inditványban. Az elnöknek feltétlen jogot
ad a szavazást másnapra, vagy a legközelebbi ülésre rendelni; ez az
elnök feltétlen joga. A képviselőház akar ma szavazni, az elnök pedig
azt mondja: én a szavazást holnapra rendelem. Valami ok miatt, talán nem
tetszik neki a Ház arcza, elrendeli és holnapra halasztja a szavazást.
Nem akarják talán nekem elhinni? Olvassa el ezt valaki, ha tud arabul,
olvassa el, hogy mi van ebben? (Élénk derültség.)

Az elnöknek joga van, feltétlen joga eldönteni, hogy a szavazás előtt
felolvastassanak-e az inditványok, elleninditványok és módositványok.
Hiszen fontos javaslatoknál, a milyen lesz majd, remélem, a választási
törvényjavaslat is, igen fontos és sok inditvány, módositvány és
elleninditvány érkezik ide és ha a 16-ik órában kerül a szavazásra a
sor, elrendeli az elnök, hogy ne olvastassék fel semmi, de azért csak
tessék szavazni. Mi ez? Hát kölykek vagyunk mi, vagy azok leszünk,
(Derültség) hogy igy lehet velünk játszani?

Nagy György: A magyar nemzet alkotmányából ilyen játékot csinálnak!

Hogy lehet ilyen bután és bolondul játszani egy nemzet alkotmányával,
jogaival, egy parlament komolyságával? Mi akkor a parlament
tanácskozása, ha ez igy lesz? Pedig az elnöknek megint feltétlen joga
van a 215. §. _a), b)_ és _c)_ pontjai szerint, ha valaki megsértetik,
vagy szavai félremagyaráztatnak, megtagadni az engedelmet arra, hogy a
megsértett képviselő magának nyomban elégtételt szerezzen. Hát hol van
az az elnök a világon és melyik Isten ruházhatja fel az elnököt azzal a
joggal, hogy ha egy képviselőt durván megsértenek becsületében, nyomban
ne tiltakozzék ellene? És hogyan szabad az elnöknek olyan jogot adni, a
melylyel ezt megtagadhatja, vagy megtilthatja? (Igaz! Ugy van! a
baloldalon.) Irtózatos állapot ez! Még a gondolat is! Mivé akarják önök
sülyeszteni a képviselőket, az ő becsületüket, tekintélyüket,
jóhiszemüségüket?

És kik azok az elnökök? Nem a mostaniakról beszélek, hanem általában a
Ház elnökeiről. A magyar parlamentben nem azok ám az elnökök, a kik
régen voltak. A belügyminiszter ur erről a kérdésről sem szólt egy szót
sem. Általában a belügyminiszter urnak különös zseniálitása van abban, a
kérdés nehezebb oldaláról nem is beszélni, hanem elcsépelt tételeket
megvilágitani. Pedig képessége volna rá, a mit ugyan minden miniszterről
nem ismerek el. (Derültség.) De én az ő irodalmi müködését figyelemmel
kisértem és egyik nagy művéből, a mely nemzetünk világtörténeti nagy
kérdéseit vitatja, világitja meg, részletezi, bontogatja, azt látom,
hogy volna hozzá képessége, (Derültség) ha megvolna benne a jó
igyekezet, (Derültség) ennek a kérdésnek nehezebb oldalait is
megbirálni, vagy felderiteni.

1848-ig, mindenki tudja, a királyi személyes jelenlétnek a törvényszéken
való helytartója volt az elnök – personalis praesentiae regiae in
judiciis locumtenens stb. – szép czifra czime volt, csaknem olyan
czifra, mint a mostani udvari tanácsosoknak. (Derültség.) Ezek rendesen
valóságos belső titkos tanácsosok is voltak, feltétlen biztossággal
exczellencziás urak voltak, (Halljuk! Halljuk!) és az udvari
szolgaszemélyzethez tartoztak. (Derültség.) Hanem a gyengébbek kedvéért
elnevezték őket Magyarország zászlós urainak, főurainak, vagy minek,
szóval, a personális bizonyos tekintetben közjogi méltóság is volt. Az
országgyűlés ettől szabadulni akart. Már 1825-től kezdve hangzottak a
parlamentben, vagy akkor nem parlamentnek nevezték, mert ez rossz szó,
akkor a követek táblájának nevezték, alsó táblának, mert a parlament szó
magyarra forditva rossz szó volt, körülbelül hasonlitott a fecsegéshez.
(Derültség.) Legalább is közelálló volt hozzá.

Hát elődeink, a követek, igenis törekedtek arra, hogy megszabaduljanak a
király által kinevezett udvari szolgának beosztott, a nemzet bárói
méltóságára emelt czifra erőszakoskodótól, a mi volt akkor az alsó
táblának az elnöke. Igen erős, nehéz vita után, a mely folyt az
országgyülés vezetőférfiai közt és az udvar közt, 1848 márcziusban és
áprilisban, igen nehéz harczok után a nemzet kivivta magának azt, hogy
legalább a képviselőház maga választ magának elnököt. Választott is,
volt szerencsém ismerni, a mióta képviselőház van Magyarországon, minden
elnököt. De a mig Deák Ferencz élt, addig ő alatta a képviselőház elnöke
valóságos belső titkos tanácsossá nem lehetett, mert Deák Ferencz akként
gondolkodott, hogy ez az országnak, a nemzetnek egyetlen választott
tisztviselője…

Széll Kálmán: Somssich az lett!

… Ez udvari személyzetté nem lehet – Somssich akkor lett, a mikor már
nem volt elnök – ezt udvari személyzetté lealacsonyitani nem lehet.
(Élénk helyeslés a baloldalon. Zaj.)

A Tisza-rendszer kezdete óta pedig divatba jött a Ház elnökeit rögtön
valóságos belső titkos tanácsosokká kinevezni és ezzel az udvari… – még
majd rosszra megy a nyelvem – az udvari személyzet sorába besorozni a
magyar képviselőház elnökét is.

Már most én a mostani elnökökben bizom, meglehetősen no, pedig talán ők
is már valóságos belső titkos tanácsosok, vagy legalább azok lesznek.
(Felkiáltások: Már azok!) De mégis bizom bennök egy kicsit. Hanem
jöhetnek olyan elnökök és biztositom a belügyminiszter urat, hogy ha
ilyer politikát folytatunk még egy kis ideig, jönnek olyan elnökök majd,
a kiket önökre, miránk is, a Házra is valami külső körülmények
parancsolnak. Olyan elnökök, a kik ezen jogoknak a birtokában ugy bánnak
ezzel a parlamenttel, mint a cselédjükkel. Nem is lehet másként. Ilyen
jogokat egyes embernek adni egy nemzet képviseletének soha semmiféle
körülmények között nem lehet. (Élénk helyeslés a baloldalon.)

Nagy György: Zsarnokot tenni egy parlament nyakára –
rabszolga-gondolkodás.

Az a törvényhozó, t. képviselő urak, a ki saját kötelességének
teljesitésére szánt erejét, saját alkotmányos jogát ilyen elnöki hatalom
alá önként rendeli, az a törvényhozó ezzel önként valósággal elismerte,
hogy ő egészen hitvány ahhoz, hogy egy nemzetnek a törvényhozója legyen.
(Zaj.) Annyi jognak és annyi szabadságnak kell a nemzet törvényhozójában
lenni, hogy ilyen Dalai Lámát a nyaka közé, meg a feje felé ne ültessen.
(Zaj. Helyeslés a baloldal felső padjain.)

Nagy György: A magyar nemzet képviselete zsarnokot ültet saját fejére, a
mikor más helyen kiirtják a zsarnokot! (Zaj a jobb- és a baloldalon.)
Pénzen vásárolunk 12.000 forinttal majd zsarnokokat! (Zaj. Az elnök
csenget.) Szabad, független országnak ilyet tenni. (Folytontartó zaj a
jobb- és a baloldalon. Elnök csenget.) Keserü igazságok ezek! (Zaj.
Elnök csenget.)

Elnök: csendet kérek!

A t. belügyminiszter ur magáévá tette e javaslatot. Ebben az is benne
van, hogy a képviselőnek nincs joga a Háztól annak megengedését kérni,
hogy felszólalásában a tárgytól eltérhessen. Mikor szokták ezt kérni a
képviselők? Mikor szó van pl. ilyen házszabály-szigoritásról. De előttem
a t. belügyminiszter ur az angol parlament példáiról beszélt s a
képviselő, ha kérni akarja, hogy neki is engedjék meg, hogy az angol
parlamenti példákról beszéljen: ettől el van tiltva.

Azután itt van az, hogy névszerinti szavazást nem rendelhet el a Ház,
csak ha az elnök akarja, vagy ha 100 képviselő kéri. – De ha elrendelik
a névszerinti szavazást, vagy a rendes, egyszerü szavazást, a
szavazatokat megszámlálni csak ugy lehet, ha 100 képviselő kéri, vagy az
elnök a maga tetszéséből elrendeli.

Bocsánatot kérek, hiszen a szavazatokat vagy a szavazókat megszámlálni
minden képviselőnek, minden gyorsirónak, minden irodaszemélyzetbeli
embernek abszolut joga van, ha csak a két szemét ki nem verik először.
(Derültség.) Minden képviselőnek abszolut joga van erre; de nem is
teheti, hogy meg ne számlálja; és ha 5–6–10 képviselő azt mondja: nem
jól van a dolog, nem az a többség, tévedés van a jegyző urnak a
számitásában, hát nem szabad megszámlálni, hanem csak ha 100 képviselő
összeáll, szerződést köt, összeesküszik, kaucziót tesz le, azt
bekebelezteti birtokára (Derültség) s akkor előáll kérni és ha az elnök
hozzájárul, akkor meg lehet számlálni, hogy a szavazásnak mi az
eredménye.

Nos hát, ezekbe az ostobaságokba elég mélyen belementünk; – ne menjünk
még tovább. – De talán ne menjünk ennyire se. – Hiszen végre is a
parlament tekintélyét őrizzük.

De a t. belügyminiszter urat kérdem, hogy ha ő elképzeli magának, hogy a
mikor majd a nemzet elleni nagy merényletek csőstől-seregestől jönnek
ránk, a mikor a többség azért mégis meg lesz itt keményen szerkesztve,
de majd mégis lesz itt 50–60 magyar ember, a ki a nemzet jogait meg
akarja védelmezni, a mikor majd az indulatok magas lángokban csapkodnak
fel s a mikor az emberek nem ellenfél és ellenpárti gyanánt, hanem
ellenség gyanánt állanak szemközt; ha majd bekövetkezik, bekövetkezhetik
az a veszély, a mit a belügyminiszter ur is lát és emleget és a mit ezek
a fiatal barátaink, Nagy Emil, meg Tolnay itt örökké elcsépelt
igazságként hirdetnek, mint nemzetiségek, horvátok, szoczilisták, stb.,
akkor, a mikor majd az indulatok oly haragosan tombolnak itt közöttünk,
mi lesz ezzel az elnökkel? Hiszen szétszedik majd azt az elnököt. (Ugy
van! balfelől.) Az pedig majd a Habsburgoknak ad igazat mindenben, nem a
nemzetnek, mert az valóságos belső titkos tanácsos lesz.

Nagy György: Esküt tesz, mint titkos tanácsos! Hűségesküt tesz!

És nem a nemzet embere lesz. Hát mi lesz akkor, micsoda jelenetek
lesznek itt? Hiszen a görög parlament, meg a szerb, meg a bolgár mind
aludttejjel élő szelid ember ahhoz képest, a milyenek itt lesznek majd,
a mikor a nemzetet nagyobb veszélyek fenyegetik, vagy legalább durvább
módon, mint most, mert nagyobbak már nem fenyegethetik. (Igaz! Ugy van!
balfelől.)

Nagy György: Éppen, hogy szeges korbácsot nem adnak az elnök kezébe!

Azután kiváncsi voltam az okokra, a melyek vezérlik nem ugyan a többség
sok tagját, mert erre nem vagyok kiváncsi, hanem a t. belügyminiszter
urat, mert a belügyminiszter ur tud is gondolkodni, szeret is, noha nem
helyesen. (Élénk derültség.) Mik hát azok az okok, a melyek vezetik a
gyarló elméket ilyen kesze-kusza dolgokra? Felhoznak hármat. Először
azt, hogy a nemzeti akaratnak a többség által való megnyilvánulásának
akadálya ne legyen. (Zaj. Elnök csönget.) Felhozzák másodszor az
obstrukcziótól való félelmet és felhozta éppen a t. belügyminiszter ur a
nemzetiségi vagy nemzetközi, a horvát stb. bajokat.

T. belügyminiszter ur! Őszinte szeretek is lenni, tudok is és most
akarok is. Mind kis bajunk ez nekünk. A nagy baj a habsburgi politika.
(Igaz! Ugy van! balfelől.) A nemzetiségekkel 900 esztendőn keresztül
tisztességesen meg tudtunk lenni. (Ugy van! balfelől és a nemzetiségi
padokon.) Sem ők nem tettek minket szerbbé, ruténná, tóttá, románná, sem
mi nem tettük őket magyarrá. Megvoltunk békességben. Horvátországgal 800
év óta testvéri viszony állott fenn és a Dráva két partja között nem
lehetett különbséget tenni, (Zaj. Halljuk! Halljuk! Elnök csönget)
melyik a jobbpart, melyik a balpart, melyik a jobb magyar, melyik a
rosszabbik. Testvérül szerette egymást a magyar a horváttal. Hanem
belenyult a Habsburg-kéz és a horvátokat ellenségünkké tette.
Ellenségünkké tette a tengerpartot, a szerbeket, a románokat és a
ruténeket, bár ezeket sikertelenül, de némi sikerrel ellenségünkké tette
a tótokat is és most már Ausztriában szabadon tombol az a törekvés, a
mely a mi jó németjeinket a magyarság ellenségévé akarja tenni.

T. képviselőtársam, Széll Kálmán tanuságot tehetne arról, hogy a
vasvármegyei határszéli nép jóravaló magyar érzésü ember volt mindig –
pedig istentelen svábok voltak nyelvükben – de jóravaló magyar hazafiak
voltak. Majd meglátjuk, mit csinál azokkal a habsburgi kéz, vagy a
pángermán, illetőleg más néven most már alldeutsch és egyéb törekvés. Ez
ellen akar a t. belügyminiszter ur ilyen házszabálylyal védekezni? A
helyett, hogy a magyarságot emelné, erősitené, iskolában,
intézményeiben, vagyonában, jogaiban és alkotmányának biztositékaiban
(Igaz! Ugy van! balfelől), ezzel akar ez ellen védekezni?

Gr. Andrássy Gyula belügyminiszter: Ezzel is!

Nem »is«. A horvát nyelvnek az ősforrása az »is«. Ez itt nem segit,
semmit sem segit. Megmondom előre, hogy ha ez törvénynyé, illetőleg
házszabálylyá válik, nem a horvátok ellen lesz alkalmazva, sem a
románok, sem a nemzetiségiek ellen, hanem mi ellenünk, magyarok ellen.
(Ugy van! Helyeslés balfelől).

Mezőfi Vilmos: Az ellenzék ellen!

Nagy György: Az igaz függetlenségiek ellen! A labanczok fegyvere lesz a
kuruczok ellen! A bécsi fegyvertárban lesz egy ujabb fegyver!

Pedig, t. miniszter ur, nem sokáig lesz erre szükség; én ellenem
legalább nem fogják majd ezt alkalmazhatni, mert én, ha Istenem éltet és
józan eszemnél meghagy, ugyis itt hagyom ezt az országgyülést, mert én
ilyen nemzetgyilkos politikának tanuja lenni nem akarok. (Élénk
helyeslés balfelől.)

Nagy György: Nem engedjük, szükségünk van Eötvös Károlyra!

Ajánlom Lengyel Zoltán képviselőtársam határozati javaslatát
elfogadásra. (Hosszantartó, többször megujuló élénk éljenzés és taps a
baloldalon.)




TARTALOM.


Tájékoztató 1

(Könyvem tartalma. – Működésem általános ismertetése. – Milyen a
törvényhozási, kormányzási és közéleti irodalom nyelve s irásmódja? – A
mult példái. – Példa kell arra, milyennek kellene lenni az irodalom
nyelvének. – Az én munkáim valósággal életem és korom emlékiratai. –
Mindig ki kell tüntetni a magyar nemzet igazságait.)

A képviselők megvesztegetése 11

I. (A nemzeti követelések. – Minő pártközi helyzetet talált gróf
Khuen-Héderváry? – Kossuth és pártja leszerel. – Pap Zoltán
felszólalása. – Tizezer koronát letesz a ház asztalára. – A vesztegetési
kisérlet története. – A vesztegetés erkölcsi és politikai természete. –
Tóth János inditványa a vizsgálat tárgyában. – A kormányelnök
hozzájárul.)

II. (A vizsgálat. – Gróf Szápáry László beismerése. – Gróf
Khuen-Héderváry Károly tanuvallomása. – Az én tanuskodásom. – Miként
gondolkoznak a kaszinó némely köreiben. – Gróf Szápáry vétségének
természete.) 20

Magyarország külön állam.

I. A beszéd története 30

(Gróf Khuen-Héderváry kormányzása alatt nem volt nyugalom. – A chlopyi
hadiparancs. – E hadiparancs birálata. – Ő felsége magyarázata. –
Barabás közbeszólása. – Viharos támadások Barabás ellen.)

II. A beszéd 41

_A)_ (Ausztriában, sulyos támadásokat intéznek Magyarország önálló
állami léte ellen s a többség mégis a magyar nemzeti ellenzéket támadja
szenvedélyesen. – Mit mondott Deák 1861-ben a királyról? – Mi a Hadur? –
A kolozsvári Nessi-ügy a zavarok kezdete. – A kormány igéretei üres
hitegetések. – A többség nem teljesiti kötelességét.)

_B)_ (A nagy egész. – A kényszeritett birodalmi egység. – Deák nézete. –
A többség mulasztása a bajok főoka. – A hadseregnek németesitése és
osztrák császárositása 36 év óta erősebben folyik, mint azelőtt.) 53

A kilenczes bizottság 62

(A Széll és a gróf Khuen-Héderváry-kormányok alatt folyt hadügyi viták.
– A kilenczes bizottság tagjai. – Javaslata. – Gróf Tisza István
módositásai. – A javaslat sorsa.)

Ujoncz-ajánlási törvény 1904-re.

I. A beszéd története 72

(Felszólalásom indoka és czélja. – Gróf Tisza István felelete
beszédemre. – A 9-es bizottság programmja.)

II. A beszéd 75

(Az osztrákok paczkáznak velünk s a kormányelnök mégis a magyar
ellenzéket ócsárolja. – Miért nem fogadhatjuk el a külföldi példákat
tanulságul? – Politikai desperádók. – Én se bizom a kormány igéreteiben.
– A nemzeti követelések. – Óhajtom az ugynevezett obstrukczió
megszüntetését. – A kormányelnök nem egyenlő módon érintkezik az
ellenzék árnyalataival.)

III. Válasz gróf Tisza István feleletére 89

A királyi udvar költségei.

I. A beszéd története 91

(A törvényjavaslat főindokai. – Az ellenzéki határozati javaslatok. – Az
udvartartásra adott magyar pénzt egészen Ausztriában költik el. – Egyéb
okaim a beszéd tartására.)

II. A beszéd 98

(A kormányelnök gróf Tisza István politikai multja: minden kormánynak
mindenkori támogatása. – Irodalmi multja jelentéktelen, közgazdasági
multja szerencsétlen. – A személyeskedés semmi sikert nem biztosit. –
Gróf Tisza kormányprogrammja. – A régi kormányok nagyobb tiszteletben
részesitették az ellenzéket, noha az se nagyobb, se tekintélyesebb nem
volt, mint a mostani. – A ki a nemzet jövőjében nem bizik: annak nem
szabad a nemzet kormányzására vállalkozni. – Miért ellenzem az
udvartartási költséget?)

A házszabály kérdése.

I. A beszéd története 122

1. (A házszabály fontossága. – Miért nem kezdeményeztem a
házszabály-harczot előrelátásom daczára? – Gróf Tisza István inditványa
1904 márczius 5-én. – Az inditvány tartalma. – Gróf Tisza értekezleti
beszéde. – Thaly Kálmán békeajánlata. – Az 1904-ik évi törvényhozási
alkotások.)

2. (Az ugrai levél. – Minő gondolkozás birta erre gróf Tisza Istvánt! –
A levél egyik pontja. – Gróf Tisza november 3-iki értekezleti beszéde. –
A 21-es házszabály-bizottság. – Gróf Tisza november 14-iki értekezleti
beszéde. – Beszédem. – A Daniel-féle inditvány. – Ennek ismertetése.)
134

II. A beszéd 153

1. (Az obstrukczió története. – Az 1903-iki obstrukczió valódi okai. –
Gróf Tisza módszere. – Az 1889-iki és 1901-iki nagy viták. – Az 1898-iki
obstrukczió. – Gróf Tisza javaslatának birálata.)

2. (Kell-e az előkészitő bizottságban ellenzék? – Deák Ferencz nézete. –
Milyen lesz jövőre a tanácskozás? – Az ellenzék osztályozása. – A
kőbányai vacsora. – Mit akar a kormányelnök az uj házszabálylyal elérni?
– Sehogy se mondja meg.) 167

Szózat a nemzethez.

I. A szózat története 181

(Az ellenzék vacsorája 1904. évi november 18-án. – Találkozásom Polónyi
Gézával és Justh Gyulával. – Felköszöntöm Molnár Jánost. – A koaliczió
megalakulása. – A vezérlő bizottság tagjai. – A nemzethez Szózat
intézendő. – Engem kérnek föl készitésére.)

II. A „Szózat a nemzethez!“ 190

(Miért szövetkeztek az ellenzéki pártok? – A nemzeti küzdelem oka,
története, jelentősége. – Gróf Tisza házszabálymódositásai. – A november
18-iki ugynevezett „szavazás“. – E cselekmény bűnös természete.)

Nyilt levél Széll Kálmánhoz.

I. A levél története 201

(Széll Kálmán viszonya Deák Ferenczhez. – Az én baráti viszonyom Széll
Kálmánnal. – Levelem megirásának oka.)

II. A nyilt levél 204

(Mit cselekedett a kormány? – Félre lehet-e most állani a küzdelem
teréről. – Mit mondott Deák Ferencz és mit cselekedett hasonló esetben?)

A nagyváradi népgyülés.

I. A beszéd története 208

(A Tisza-nemzetség Biharban. – Miért kellett népgyülés Nagyváradon?)

II. A beszéd 210

(Apponyi gróf szavai és az én szavaim. – Gróf Tisza mentsége. – Mi az
alkotmány valósággal? – Van-e alkotmányos joga a nemzetnek, ha
választott törvényhozóit kizárhatják a törvényhozásból?)

Honfitársainkhoz!

I. A kiáltvány története 217

(Karhatalmi erők a képviselőházban. – Mire kellettek a darabontok? – A
darabontok leverése deczember 13-án. – A nagy közönség véleménye az első
pillanatban. – A vezérlő bizottság rám bizza a nemzet felvilágositását.)

II. A kiáltvány 225

(Mi történt deczember 13-án? – Perczel bűne. – Megmaradunk az
alkotmányos küzdelem mezején.)

Kiáltvány a deczemberi elnapoláskor.

I. A kiáltvány története 228

II. A kiáltvány 229

(Mit kellene a törvényhozásnak sürgősen végezni? – A szövetkezett
ellenzéki pártok együttes eljárása a választás alatt.)

A nagy alkotmányszegés megtorlása. 234

I. (Az alkotmányszegés természete. – A vezérlő bizottság engem bizott
meg a megtorlási eljárás és inditvány javaslatának elkészitésével.)

II. Inditvány 237

(Mi történt 1904. évi november 18-án? – A házszabályok megsértésének sok
esete. – Mi történt 1904. évi deczember 13-án? – Az alkotmányszegés
lényege. – Kik a vétkesek?)

III. Indokoló beszéd 253

(Az inditvány czélja. – Az inditvány ellen tehető kifogások. – Egyik
országgyülés a másiknak ténye fölött mondhat-e itéletet? – Időmulás. –
Miért áll még a Tisza-kormány? – Perczel Dezső nyugdija. – Az
országgyülésnek oly fenségesnek kell lenni, mint a királynak.)

Az uj házszabály.

I. A beszéd története 276

(A Wekerle-kormány házszabály-változtatása. – A többséget minő ok birta
erre? – A Nagy Emil-féle javaslat. – Beszédem hatása.)

II. A beszéd 284

1. (Az 1839-iki obstrukczió története. Ezt Deák Ferencz csinálta. –
1580-iki obstrukczió. – Az 1872-iki és a Bánffy-kormány elleni 1898-iki
obstrukczió. – Az 1883-ik évi költségvetési vita. – A függetlenségi párt
vezetői 1903 óta minden kormánynyal paktáltak alattomban.)

2. (A nemzeti vivmányok. – A házszabály-inditvány alakilag. – Ki az a
Nagy Emil? – Az elnöki teljhatalom. – A házszabály képtelenségei: a
napirendi vita, az inditványok fel nem olvasása, a személyes kérdések. –
Az 1848 előtti elnökök. – Miért udvari ember most az elnök? – Deák nem
engedte. – A szavazatok megszámlálása. – A magyarságot akarják
elnyomni.)  301


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

2 |haza, jövetele… régiek-de |hazajövetele… régiek, de

74 |tisztviselóje |tisztviselője

154 |eszméime se rendeztem |eszméimet se rendeztem

220 |»huzd ki» |»huzd ki«

260 |bátarn |bátran

289 |«A szólásszabadság |»A szólásszabadság

301 |tajékoztasson |tájékoztasson]

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 67290 ***