*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 68816 ***

KRÚDY GYULA

SZINDBÁD IFJUSÁGA

PRÓZA

NYUGAT

IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

1911

A NYUGAT nyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18.




SZINDBÁD, A HAJÓS.  ELSŐ UTAZÁSA.

Szindbád, az ezeregyéjszakabeli hajós történetünk előtt körülbelül
huszonöt esztendővel kis diák volt a határszéli algimnáziumban, a Kárpát
alatt, valamint a legjobb valcer-táncos a városka tánciskolájában. A
mohos zsindelytetők alatt, ahol az algimnázium meghuzódott, Szindbád
semmiféle nevezetes emléket nem hagyott maga után, a névaláirásán kívül
a torony falán: ellenben a tánciskolában, táncos lányok és fiuk között,
Szindbád emléke sokáig kedves emlékezetben maradott, amint a
következőkből majd minden kiderül.

Szindbád – amely álnév még abból az időből eredt, midőn az algimnázium
növendékei az ezeregyéjszaka tündérmeséit olvasgatták és maguknak
hősöket választottak a rege alakjaiból – megnövekedett, széles vállu,
deresedő férfiu lett, midőn egyszer eszébe jutott, hogy elmegy
megkeresni ifjukora emlékeit.

Vonatra ült, éjjel-nappal utazott vasuti kocsiban, végül szánon, melyet
három ló vont, mert hiszen nem messzire volt ide az orosz határ. A
csengők csörögtek a lovak szerszámján, amint az öles hóval borított
országuton, a széles fensikon Szindbáddal nyargaltak.

Tam-tam-tam, mondták a csengők és sehonnan nem felelt visszhang a
szavukra.

Oldalt, az országút mentén a Poprád folyó huzódott mély partok között,
mint egy másik országút, amelyen lábnyomaikat hagyják a nyulak és rókák
és egyéb vándorlók.

A hóval borított, befagyott folyón csak itt-ott akadt falvak közelében
valamely kékesszinü lék, amelyben kivillant a folyó acélos vize, amint
fagyosan, frissen suhant tovább a jegek alá.

A néma, néptelen, mozdulatlan tájon utazó Szindbádnak mégis jólesett az
a gondolat, hogy mellette, a mély partok között, versenyt utaznak
szánjával a folyó és a hideg habok, a pisztránghalak a falvak alatt a
jég alól kipillantanak a folyóba vágott lékeken és ismerősen látják
viszont fenn az országúton a háromlovas szánt, amely órákon,
mértföldeken át követte a folyó futását.

Nyáron az elsuhanó fák és háztetők vigasztalják az utazót, ha a fensikon
vágtat lóháton vagy kocsin. Télen meg kell elégedni a láthatatlan
halakkal, amelyek a folyó jégboltozata alatt véle együtt utaznak és
néha-néha léket találván, kipillantanak. Egyik-másik öreg pisztráng tán
emlékezett is Szindbádra abból az időből, midőn még nem volt deres a
haja és széles a válla, – ha ugyan vannak olyan öreg halak a Poprádban.

A fensik szélén, mint valami álombeli ország falai, emelkednek szinte
merőlegesen a Kárpát sötétkék és vakító fehérségü hegyei. Itt-ott a
hegyhátak nyergében olyan ragyogó fehérségünek látszik a Kárpát hava,
mintha nem is hó volna az, hanem valami természeti csoda. Az olvasztott
acélnak van ilyen szine néha éjszaka, mély, sötét hegyek között a
vashámorban. A hegyek kéksége pedig megközelíti a tenger kékségét,
amidőn Trieszt felé jövet, késő őszi délután megpillantjuk a vasuti
kocsi ablakából az Adriai-öblöt. Balról, a folyó tulsó partjáról egy
darabig sötét, szinte gyászfekete fenyveserdő kiséri a csengős szánt. A
fenyves teteje fehér a leesett hótól, de bévül, az erdő belsejében látni
feketéllő tájakat, ahová a fák sürüsége miatt még a hó sem esik be.

Igy utazott Szindbád, a hajós, egy télen a kárpáti fensikon, mindig
felfelé, észak felé, mintha egyenesen a Kárpát kellős közepébe akarna
felvágtatni csengős lovaival.

A meredek hegyek mind fehérebbek lettek, mint az öregember szakálla és
haja, amint megközelítjük.

Itt-ott a folyó tulsó partján behavazott kis falvak, kicsinynek tetsző
templomtornyok maradoztak el, egy léknél a folyó hátán három
vörösszoknyás asszony ruhát sulykolt, majd egy magányos kuvasz ment
keresztül a folyó jegén.

A szeles, jéghideg levegőben Szindbád pokrócok és bundák között arra az
időkre gondolt, midőn kis diák korában erre legelőször utazott és a
főerdész tüzes lovait maga hajtotta és az útra jól beborozott a késmárki
vendégfogadóban. Mintha most is látná maga előtt a bakon a főerdész
piros fülét és arcát, valamint zuzmarás bajszának a hegyét. Hirtelen a
pörkölt dió szaga, valamint a friss kalács illata ütötte meg az orrát…
Persze, persze, akkor, huszonöt esztendő előtt karácsony volt, amikor
ezen a tájon utazott és a szüleihez igyekezett az ünnepi napokra.

A főerdész úrnak olyan piros volt a bekecse, mint a forrázott rák szine,
akkoriban ez volt a legszebb bekecs a Kárpátok alatt… És ime, a pohos
toronynak dereka, amint a völgyből amott kibontakozik, éppen olyan piros
szinü, mint a régi bekecs volt. Piros a torony hasa, mint jezsuita
generálisnak a köntöse, akinek képét ugyan hol is látta valaha,
valamikor?… Ah, megvan. A kis városkában, az algimnáziumhoz tartozó régi
kolostorban, a hosszu, félhomályos folyosón, ahol annyi tömérdek régi
papnak az arcképe (derékig, olajban) függ egymás mellett. A fekete
köntösü szerzetesek között szinte kivirít a jezsuita generális piros
kabátja. Vagy talán valami régi pápa képe volt az? Incéé vagy Benedeké?…
A lovak várost szimatolván, a kocsis az utazás végcélját tudván, gyorsan
viszik a szánt a piros dereku torony felé, amig Szindbád régen látott
képeken gondolkodik. Huszonöt esztendő! Mintha tegnap lett volna… A
folyosó könyökénél, – a régi barátkolostorban, ott a közelgő torony
mögött – ahol egy másik hosszu folyosó következik szentek képeivel, van
egy kép, bizonyosan tudja, egy fekete, kopott kép, a vak pap képe;
szomoru, félrehajtott keskeny fejére, tekintet nélküli, üres szemére, im
most világosan emlékszik és eszébe jut a legenda is, hogy a vak pap a jó
diákokat minden vaksága mellett is látja a falról, ahol talán már
háromszáz esztendeje függ csöndes mozdulatlanságban.

Szindbád lehunyta a szemét, amint a pirosdereku torony felé erősen
közeledik, hogy emlékei között, amelyek a völgyben elterülő városka
látására seregestül rohanták meg, valamelyes rendet csináljon. De
könnyebb lett volna akkor a malomgát zuhogójánál lerohanó Poprád acélos
vizéből kiválogatni a vízcseppeket származásuk helye szerint, mint
Szindbádnak osztályozni, rendezni az emlékeket, amelyek huszonöt
esztendő után egyszerre meglátogatták. Csak azt érezte, hogy itt volt
boldog, itt, ebben a csöndes, félig középkorias városkában, ahol van egy
utca, amelynek elején és végén bolthajtásba hajlanak a házak. A
bolthajtás felett ablakok vannak és egy ilyen ablak mögött lakott
valamikor ő… Egy cserép virágot helyezett Anna kisasszony az ablakra,
valamint ott hevertek az iskolakönyvek is.

Midőn ismét felpillantott, a vörösdereku tornyot már annyira utolérték,
(mert eleinte úgy látszott, hogy az távolodik előlük az országút
kanyarulatai miatt) hogy Szindbád megláthatta a torony havas sisakján
sétálgató fekete varjakat és csókákat. A kereszten, balról, egy vén
fekete varju ült, mint hajdanában.

Szindbád, aki az unalom és idegesség elől ragyogó estéjü Budapestről e
nagy téli időben elutazott, ilyenformán érkezett meg egy napon a
határszéli városkába, ahol vastag hóréteg alatt régi emeletes házikók
huzódnak meg szorosan egymás mellett, mintha fáznának a hidegben. A
völgybe lefelé ereszkedve, látta a kéményeket és tűzfalakat, mint
megannyi orgonasipokat. A piactéren a kerekes kút hó-házikójában
álldogál és a pohos toronyban delet kezdenek harangozni. De a harangok
hangjára már nem emlékezett… A Poprád, amely idáig hűségesen elkisérte,
mint egy csavargó kutya, elandalgott a távoli rekettyés berkek felé,
mintha azt hinné, hogy még mindég medvebőr-süvegü katonák állanak a
városka kapujánál, akik a passzust kérik az utazótól.

Szindbádnak szerencséje volt a fogadóssal, akinél megszállott a Krakkói
kalaphoz címzett fogadóban. A fogadós régi ember volt a régi fogadóban:
„bizonyára olyan emberekre is emlékezik, akikre már én sem emlékezem“,
gondolta magában Szindbád, amint a keskeny csigalépcsőn felfelé
botorkált a szobájába, amelyet számára kijelölt a gazda. Két szinültig
megrakott ágy állott a csúcsíves toronyszobában és az ágyakból olyan
dohos szag ömlött ki, mintha Rákóczi Ferenc lett volna az utolsó vendég,
aki bujdosásában a Krakkói kalapnál megszállott. A két ablak között egy
medvebőr bundás, aranyláncos, széles, ó-spanyolos bajuszu férfiu
arcképe, aki structollas kalapja alól figyelmes tekintettel fogadta a
belépőket.

Szindbád megállott a kép előtt, meghintázta a derekát és felkiáltott:

– Ezt a képet én ismerem… Ugyan kinek is a képe?

A fehérhaju, pirosképü és bőrkötényes fogadós a vidrasüveget
megmozdította rózsaszinü homloka felett.

– A város jóltevője, gróf Lubomirski ur van ezen a képen.

Persze, persze, Szindbád most már emlékezett, hogy huszonöt esztendő
előtt gyakran találkozott a szélesbajuszu és buzogányt tartó férfiuval
képeken és kőbevésetten, amint a városkára háromszáz esztendő elmultával
is vigyáz a templomban, a városházán és a postaépületben, ahol még
megvan a lovak istállója, amelyeket a szán elé fogtak, hogy tovább
röpítsék a gránic felé az utazót.

És most már arra is emlékezett Szindbád, hogy az ő ifjukorában a
polgármesternek, a postamesternek, a kapitánynak és mindazoknak az
uraknak, akik valamit számítottak a kis határszéli városkában,
egytől-egyig ó-spanyol bajuszuk, Lubomirski-arcuk volt. Talán az anyák
nézegették sokat a kőben és olajban megörökített jeles grófot vagy még
előbbről, nemzedékekkel előbbről datálódik ez a nagy hasonlatosság,
amint például a kurucok Lőcsén való időzésekor csupa kis kuruckapitányt
szültek az anyák?

Szindbád magában csak annyit konstatált, hogy az öreg fogadós fehér
hajával, élénk, figyelő, kerek szemével és lecsüngő, széles bajszával
olyanforma, amilyen a háromszáz év előtti Lubomirski lehetett öregember
korában – pedig, mint kiderült, az öreg fogadós születésére nézve nem is
volt idevalósi, felnőtt korában költözött be a Krakkói kalapba.

– Tisztelt Szindbád ur – mondta az öreg fogadós, miután a hatalmas
termetü zöld cserépkályha előtt foglalatoskodó ráncos szoknyás tót
cselédleányra egy jóságos pillantást vetett – a Krakkói kalapnál
megtalál mindent, amit szeme, szája akar. A mult évben jártak erre
utazók, turisták voltak és alföldi tanítók, a Krakkói kalappal nagyon
meg voltak elégedve.

Szindbád az ablaknál állott és szórakozottan, elgondolkozva nézegette az
előtte elterülő piacteret. Igen, erre járt az algimnáziumba, rövidszáru
csizmácskái itt kopogtak a kivájt köveken és a toronyban, ahol
harangozott, bizonyára megtalálná a nevét valamelyik korhadt gerendán
vagy a mennyezeten: Szindbád, a hajós… Szinte kedve lett volna a
toronyba felmenni most.

A tót cselédleány a kályhával elvégezvén dolgát, alázatos csókot nyomott
a vendég kezére és havas, sáros csizmájával kikopogott a szobából.
Szindbád kedvetlenül, kezét, amelyet előbb a leány megcsókolt,
kabátjához dörzsölve, nézett utána, a Krakkói kalap érdemes gazdája az
utazótáskát tologatta a falhoz, mintha nem talált volna számára elég
helyet a nagy szobában.

– Urasága nem tanító? – kérdezte hirtelen.

– Nem – felelt Szindbád és önkéntelenül végignézett a ruháján.

– Csak azért kérdem – folytatta az öreg fogadós és az utazótáska felett
megcsóválta a fejét, mintha a táska volna az oka, hogy eddig nem talált
helyére – csak azért kérdem, mert tavaly a tanítók megigérték… igen,
megigérték… No, végre itt jó helyen lesz! Hogy a barátaikat hozzám
küldik.

Szindbád nem felelt. Az ablakból egy tulsó soron levő házat nézett,
amelyet ezelőtt nagyon jól ismert, amelyet a legszebbnek és a
legnagyobbnak tartott a városkában és most úgy látta, hogy kis, szinte
gyermek-játékszer nagyságu az a ház, pedig tulajdonképpen semmi sem
változott rajta. Abban a házban három gyönyörü leány lakott. A
városkapitány leányai. És Szindbád is ott lakott, egy évig és két
hónapig, mint kosztos diák. Anna, a legnagyobb, telt, nevetős és
szürkeszemü, már nem volt fiatal leány. Este az ablak alatt sétálgatott
a fiatal paptanárokkal és teli kacagását a sötétben, csiklandozó, pajkos
kiáltását ime még most is hallja. Esténként kipirulva, heveskedve és
pörlekedve jött haza az ablak alatti sétából. Gyorsan levetkőzött és nem
törődött vele, hogy a szomszédszobából Szindbád lesi őt vetkezés közben…
Ah, a fehér, kerek térdekre ime most is emlékezik. Igen, igen, abban az
időben csak a térdekre és a térdek körüli részekre volt kiváncsi
Szindbád a vetkező nőnél, pedig Annának a válla is kerek és fehér volt.
Janka, a második, sovány és konyhaszagu teremtés volt, mély hangon
beszélt, és Szindbádról még csak annyi véleménye sem volt, hogy szóba
álljon vele. A legkisebb, Mária, tanulópajtása volt Szindbádnak. Igen,
abban a házban, a lakatlan emeleten, ahol az üres szobákban zsákokban
rozst és kukoricát tartottak, abban a sötét emeleti szobákban
tanulgattak esténkint faggyu-gyertya fénye mellett. (A gyertyát Janka
öntötte.) Mária füzetes rémregényeket olvasott és ijedten egymásra
néztek, amidőn a szél végigdudált a sötét emeleten. Ugyancsak onnan az
emeleti szobából hallgatták néha Anna csiklandós kacagását odalent az
utca sötétjében és a fiatal tanárok dörmögő hangját. Néha megvillant
odalent a bolthajtással kezdődő és végződő utcácskában egy fehér
szoknyafodor és Mária, Szindbád mellett kikönyökölve az ablak
párkányára, halkan, forrón és hosszasan sóhajtott. Pedig csak tizenhat
esztendős, beteges, sápadt, kékszemü teremtés volt. És egy év mulva meg
is halt. Szindbád akkor már nem a városkapitánynál volt kosztosdiák,
hanem a jegyzőnél és természetesen eljött látogatni a halottat. A halott
Mária fehér ruhában és fehér cipőben feküdt a koporsóban és ekkor éppen
senki sem volt a halott mellett odafent a lakatlan emeleten, ahol tavaly
zsákokban tartották a lovaknak való abrakot. („Vajjon hová tették a
zabos zsákokat?“ – kérdezte magában Szindbád.) Tehát senki sem volt az
emeleten akkor, midőn Szindbád, az egy esztendővel öregebbé vállott
diák, a halott Máriát meglátogatta. És a fehérruhás, fehérarcu leánykát
meglátván, furcsa gerjedelmek ébredtek fel az ifjuban. Ugy érezte, hogy
ez a leány szerelme volt, soha be nem vallott szerelme és most illene
először és utoljára megcsókolni, mielőtt a föld alá tennék. Felállott
egy székre és ajkával közeledett a magános halott ajkához. Az első
pillanatban csak a lehunyt szemektől félt, amelyek talán hirtelen
kerekre nyilnak, második pillanatban kellemetlen, csipős szag ütötte meg
az orrát. Ezért maradt el a csók… De később, miután senkinek sem
hallatszott kopogó lépte a lakatlan emeleten, a halott leányka lábához
került és a fehér báli cipő felett kissé megemelintette a fodros
szoknyácskát a fehérharisnyás, mereven egymás mellé helyezett bokák
fölött. Közben lélekzetét visszafojtva figyelte a halott leány lezárt
szemét, hallgatózott a grádics felé, közben pedig kamasz képzelete a
homlokába a halántékába kergette a vért… Lehajtott fővel, szégyenkezve
bandukolt ki a kapun.

* * *

Szindbád mozdulatlanul állott a Krakói kalaphoz cimzett régi fogadó
ablakánál és elmerengett azokon az emlékeken, amelyeket a régi kis
hegyivároska látása ébresztett fel benne. Igen, itt volt boldog ifju,
itt volt gyermek… A kerekes kúton, a piac közepén bizonyosan ott van
valahol a neve felirva: Itt járt Szindbád, a hajós.

Csöndesen állott a szobában, amig az öreg Lubomirski (a vidrakucsmás
fogadós) bizonyos jóakaratu, utbaigazitó hangon megszólalt a háta
mögött:

– Ha nem tudná, Szindbád ur: nálunk, a Kalapnál minden délben sört
szoktunk csapolni. A városból mindenki eljön a sörre.

Szindbád tehát leballagott a csigalépcsőn a homályos kis étterembe, ahol
egy darabig a régi halotton, a kis Márián gondolkozott, aztán csakhamar
ismeretséget kötött az asztaltársaival, (mert egyetlen hosszu asztal
volt a fogadóban) az algimnázium igazgatójával és egy Ferenc nevü
pappal, meg az orvossal. Ebben az időben csupán ennyi intelligencia volt
a Krakói kalapban együtt.

Az orvosról csakhamar kiderült, hogy hajdani iskolatársa volt az
algimnáziumban: Fritznek hivták. Szindbád többre nem tudott emlékezni,
bár az orvos mindenféle kalandokat, nagyszerü jeleneteket emlegetett a
multból.

A papok közül csak az igazgató beszélt. Sovány, csinos emberke volt,
élénk, villogó, életvidám szemmel és bizonyos előljárós fensőbbséggel.

– Mi ebben a kolostorban büntetésből vagyunk, uram. A rend ide, a
határszélre azokat a rendtagokat helyezi, akiket valami okból meg akar
büntetni. Én szinész akartam lenni felszentelt szerzetes létemre. Már
fel is léptem Rimaszombaton, már énekeltem is fehér nadrában,
lakkcsizmában és koszperddel a derekamon a szinpadon. Nincsen olyan
operette, amelyet ne ismernék, a hangomat pedig, azt hiszem, igy is,
beszéd közben megítélheti, uram. Tehát ezért vagyok itt, az isten háta
mögött, ahol soha az életbe többé szinházat nem láthatok… Ferenc barátom
az itallal van megakadva, harmadik társunkról, az öregről ne is
beszéljünk – mondta a direktor és különös mozdulatot tett a kezével a
homloka körül.

Az igazgató nem lehetett több harmincötévesnél, Ferenc, a hallgatag, a
pohárba mélyedő Ferenc talán még annyi sem volt, a körorvos, a mult
rejtélyes kalandjait ismerő Fritz, Szindbáddal volt egykoru, Szindbád
tehát sörözés közben felvetette a kérdést:

– És a nőkkel hogy vagyunk itt, uraim?

– Én házas ember vagyok, négy gyermekem van – felelt Fritz.

Az igazgató csöndesen mosolygott, Ferenc a poharába nézett borostás,
szomorkás, elhidegült arcával.

– A nőkkel – kezdte a direktor és hangja szinpadiasan csengett – úgy
vagyunk, Szindbád úr, hogy sehogy se vagyunk. Az ördög vinné el, nekünk
itt semmi szórakozásunk sincs. (Ezért nem lehet Ferencet többé
megmenteni az italtól, sem az „öreget“…) Nincs kaszinónk, nincs
szinházunk, nincs semmi, semmi szórakozásunk… Esténként vagy odahaza
ülünk, vagy a tánciskolába megyünk, a szigetre…

– A tánciskolába! – kiáltott fel Fritz, a vöröshaju doktor és furcsán
mosolygott.

A direktor elkomolyodott, de csak azért, hogy titokzatos, szinpadias
nevetését annál jobban előtüntethesse.

– Nos, igen, a tánciskola itt a helybeliek egyetlen szórakozása. Télen
eljön a táncmester Késmárkról…

A vörös doktor élénken közbeszólott:

– Tán hallottad a hires lovag Bertyánszky nevét? No, és az öreg
Bertyánszkyt biztosan ismerted. Az akkor volt itt táncmester, amikor te
hátulgombolós nadrágban jártál és mindennap jól elvertünk a sétatéren.
Emlékszel, hányszor földhöz vágtalak? Egyszer a toronyból, a lépcsőn is
legurítottunk.

Szindbád ezekre a dolgokra ugyan nem emlékelékezett, de a tánciskola
érdekelte.

– És mi van abban a tánciskolában? – kérdezte.

– Tulajdonképpen semmi sincs – felelt alattomosan mosolyogva az
algimnáziumi igazgató. – A leányok, asszonyok táncolnak, mi meg nézzük a
dolgot. Valahogyan eltelik az idő… És ez a legfontosabb.

Fritz vidám bizalmaskodással csapott a Szindbád vállára:

– Te, gyere el estére a tánciskolába. Az életedben még úgy soha sem
mulattál, pedig eleget mulattunk együtt valamikor. Emlékszel, amikor
krumplit loptunk a földeken?

Az igazgató csöndesen köhintett:

– Azt hiszem, hogy Szindbád úr már jobban is szórakozott életében, mint
a mi tánciskolánkban lehet szórakozni. Mi, nagyvárosi emberek, tudjuk,
hogy micsoda válogatott élvezetek vannak a nagyvárosban. A pompás
szinházi előadások, hangversenyek, a bálok… (Egyrészt baj volt az is az
én esetemben, hogy Rimaszombatban nyilvános bálban táncoltam egy
bizonyos kéteshirü hölgygyel, hogy el ne felejtsem.) A mi kis
tánciskolánk nyomába sem léphet a legkisebb pesti mulatságnak sem. De,
uram, gondoljuk meg, hogy a Kárpátok között vagyunk, közel a
határszélhez, a legkisebbnek is örülnünk kell… A tánciskola – hamisan
hunyorított ekkor a direktor – nálunk az, ami Rimaszombatban az
Eldorádó-kert volt. Beszéltem már neked az Eldorádó-kertről, Fritz?

A körorvos szélesen nevetett:

– Valóban, a mi tánciskolánk Eldorádó.

Ferenc ekkor hirtelen felhajtotta a sörét és hangtalanul nevetett.

– A tánciskola! – mondá csöndesen, mintegy a pohárnak.

Szindbád lehajtotta a fejét és arra a régi tánciskolára gondolt, ahol ő
a legjobb valcer-táncos volt.

*

Szindbád megjelenése a tánciskolában méltóságteljes és tiszteletreméltó
volt.

Nagy, félhomályos szálában volt a tánciskola, két-három petroleum-lámpás
pislogott buskomoran a falakon és a terem közepén magas, kétszárnyu
létra állott, amelyet még a tűzoltók báljáról felejtettek itt. A
terpeszkedő létra ugyan tökéletesen megzavarta a táncok menetét és csak
az ügyesebb táncospárok tudtak kellő fordulattal elsuhanni a létra lábai
között: még se jutott eszébe senkinek, hogy a létrát a terem közepéről
félrevonja. Meglehet, gondolta Szindbád, hogy a világ kezdete óta azon a
helyen állott a létra, senki sem akart ujító lenni a városkában.

Nos, mint említém, Szindbád megjelenése méltóságteljes és
tiszteletreméltó volt. Az algimnáziumi igazgató szinpadias lépésekkel és
bizonyos ünnepélyességgel vezette őt karjánál fogva, míg Ferenc a hátuk
mögött sunyi mosollyal kullogott. Az algimnáziumi igazgató, kemény
fekete kalapját kezében vízszintes vonalba felemelve, olyanformán
lépkedett Szindbád mellett, mintha a tánciskola nevezetességeit készülne
magyarázni.

A kishegedű, amely eddig egyhangú zenével cincogott, bizonyos időre
elhallgatott, amíg egy kistermetű és kövérkés, hármastokáju és szürke
katonatiszt-nadrágos férfiucska tiszteletteljesen meghajolt az igazgató
és Szindbád előtt. A kakadufrizura vízszintes vonalba került és a
Pajacsevics-nadrág egyik szára hátrafelé csusszant… Aztán felemelkedett
a szürkülő pomádés fej és a hármas toka méltóságosan elhelyezkedett a
kemény galléron.

– Ez volt lovag Bresztóczky! – sugta az algimnáziumi igazgató.

Szindbádnak a félhomályhoz kezdett hozzászokni a szeme és így észrevette
a táncosokat és táncosleányokat, akik félszegen és ügyetlenül lejtettek
a szétvetett lábu tűzoltólétre körül, mint egy bizonyos központ körül. A
kis diákok most is olyan rosszul szabott nadrágokat hordanak, mint az ő
idejében és a cipők, a nagy havas cipők, szerfölött előnyomulnak tánc
közben. Némely fiuból nem is látszott egyéb, mint egy pár szélestalpu
bakancs… És a leányok haja egy ágba fonva, röpköd a fordulóknál.

A fal mellett, ahol padok és székek állottak, bundába, télikabátba
öltözött nők és férfiak csoportja látszott. Úgy feketéllettek a falak
mentén, mint a varjak estenden az őszi erdő ritkuló fáin.

– A szülők! – mondta ünnepélyesen a direktor és a kalapjával félkört írt
le a levegőbe.

A hangulat tagadhatatlanul feszes és ünnepélyes volt az idegen vendég
jelenlétében. A kis diákok egyre-másra bukdácsoltak az ellenséges létra
körül, míg a falak mellett a szülők morogva dugták össze fejüket. A
fekete kendőket és fekete süvegeket.

A lovag hiába kopogott erélyesen hegedűje hátán, a tánc sehogy sem akart
rendes medrébe igazodni. Amig végre az ajtón havas vállal és havas
sapkában besietett Fritz, a vöröshaju doktor és észrevevén a fagyos
hangulatot, teli hangon felkiáltott:

– Eh, mit! Csak egy régi pajtásom!

Aztán, hogy a jó példával járjon elől, télikabátban, sapkában, havasan
és fagyosan, a terem közepére rugtatott és egy félszeg diákocska kezéből
elkapva a táncosnőt, lármásan, tüzesen, csizmájával erősen kopogva,
járni kezdte az éppen soron levő lengyelpolkát. Olyan viharosan
keringett körül a teremben, hogy mindig attól kellett félni, hogy
táncosnőjével együtt felborul. Amig egyszer végre csakugyan megcsuszott
(mint későbben mondta: szándékosan) és estében a táncosnő térdébe,
bokájába kapaszkodott. Valaki valahol csiklandósan, hosszan, vigan
felnevetett a félhomályban, mintha egérke szaladt volna végig a hátán…

A különös, izgató és titkos kacagás Szindbád füléhez ért és a hajós
meglepetten, csodálkozva emelte föl a fejét. Ezt a kacagást ő már
halotta valahol, valaha… Igen, így kacagott Anna, a szép, telikeblü és
kövérkés Anna, ott abban a szűk, csöndes utcácskában, amikor estenden a
fiatal tanárokkal sétálgatott. A félhomályos utcácskában ugyancsak így
csendült fel az a régen hallott női viháncolás és Szindbád képzeletében
megjelent két gömbölyü és fehér női térd, amelyet hajdanában a fehér
függöny mögül látott.

És néhány pillanat mulva, amikor Fritz doktor talpraugorva, táncosnőjét
az algimnáziumi igazgató és a vendég Szindbád felé kormányot: az
Szindbád, a hajós, alig csodálkozott azon, hogy a Fritz táncosnőjébe a
telikeblü és világosbarna haju Annát fölismerte. Igen, ő volt az, Anna:
a régi szép, kacér és nevetgélő Anna – vagy legalább is a leánya.

Fritz, midőn izzadó üstökét törölgetve, későbben megállott Szindbád
mellett, mindenben megerősítette a hajós föltevését. Igen, az a bizonyos
régi Anna, a városkapitány leánya, férjhez ment, amott ül a sarokban,
abban a fekete viklerben és a leányát, a táncosnőt, ugyancsak Annának
hivják.

Szindbád azon vette észre magát, hogy a szive a szokottnál
rendetlenebbül dobog és tekintete állandóan azt a kövérkés, nevető
leányt keresi:

– Derék leány. Olyan kemény lábikrája van, mint a kő – mormogta a
vöröshaju Fritz.

– És az anyja? – kérdezte Szindbád.

A vöröshaju doktor szórakozottan felelt:

– Az a vén skatulya csak azért van itt, hogy a mulatságunkat rontsa…
Habár, a multkor ő maga is felmászott a létrára. Tudod, az öregasszonyok
versenyében!…

Az igazgató, aki némileg féltékeny szemmel nézte Fritz és Szindbád
beszélgetését, csakhamar életjelt adott magáról. Kezével hevesen
tapsolni kezdett és a fejével integetett a kis táncmesternek:

– Kezdjük már. Az idő későre jár! – kiáltotta.

A kis hegedü elhallgatott és bizonyos izgalom futott végig a termen. Az
algimnázium igazgatója most gyorsan karonfogta Szindbádot, mielőtt Fritz
megelőzhetné és a fülébe sugta:

– Jöjjön, Szindbád úr, a legjobb helyre vezetem, ahonnan mindent láthat.

És Szindbádot a létra mellé vitte és titokzatosan a magasba mutatott.

A mulatság nyomban kezdetét vette, amikor az igazgató másodszor tapsolt.
Fritz valamely indulót kezdett fütyülni és a leányok tánclépésben
kergetőztek a szobában. Amikor a termet körülfutották, egyenkint a
szárnyas, kétlábon álló létrához szaladtak és gyorsan felkapaszkodtak a
létra széles fokain. Fölmentek a létra tetejére, hogy a a másik oldalon
ismét leszálljanak.

– Nézze – dörmögte az algimnáziumi igazgató – egyiken sincs ám nadrág…

A leánykák ügyetlenül, sikongatva, nevetve másztak föl és le a létrán.
Ferenc gyakran nyitva felejtette a száját, amint a magasba meredt, az
igazgató pedig állandóan döfködte a könyökével Szindbád oldalát. A fehér
szoknyácskák, térdecskék, combocskák sejtelmesen villogtak a létra
magasságában… Szindbád csak akkor, egyetlenegyszer nézett erősen a
magasba, midőn Annára, a telikeblü, nevetgélő Annára került a
létramászás sora. Akkor elpirulva a magasba nézett és a gömbölyü térdek,
amelyeket látott, erős hullámzásba hozták a vérét.

A leánykák után néhány feketeruhás asszonyság is nekiindult a létrának,
de az igazgató akkor már karonfogta Szindbádot.

– Ők is produkálni akarják magukat az idegen úr előtt – mondta. – Főzze
le őket. Hagyjuk itt őket!

Szindbád térdig érő hóban ballagott a direktorral a szigetről a város
felé. Szürkés, acélfényü este volt. A Poprád aluszékonyan suttogott a
hid alatt a léknél és a pohos torony komolyan állott a havas háztetők
fölött.

Szindbád egyszerre megállott és hosszan, édesdeden felkacagott.




SZINDBÁD MÁSODIK UTJA.

– Szindbád, Szindbád! mondta a Hang egy éjszakán. – Voltál-e már azon a
helyen, ahol a temető a hegyoldalban van és a temetőben valaki fekszik,
akinek azt igérted, hogy sohasem hagyod el?

Szindbád az álomtalan álomból felébredve, megdörzsölte a szemét és
nyomban tudta, hogy kire céloz a multból jövő hang. Szindbád ugyanis
elérkezett életének ahoz a korszakához, amidőn körülbelül már mindent
megpróbált, ami az életben kellemes vagy kellemetlen. Vitorlázott a
messzi tengereken és érintett ismeretlen szigetországokat… Volt gazdag
és volt szegény. Szeretett hajadonokat és érett asszonyokat. A legjobb
borból ivott és fillér nélkül is ődöngött. Volt hódítóan egészséges és
volt beteg és szomoru. A haja egyszerre fehéredni kezdett és akkor bölcs
lett Szindbád. De midőn a legbölcsebb volt, akkor is szeretett nagyokat
kurjantani éjjel a borosasztalnál, a tánc-zene hangjainál. Látott
halált, látott születést, esküvőt, házasságtörést és gyilkosságot az
erdőben. Egyszer sirt is, pénz miatt véres könnyet sirt és titokban
segített a szegényeken. Imádkozott elhagyott kis templomban és
orvgyilkosságot forgatott a fejében ellensége ellen. Majd becsületes,
nyilt és bátor volt, mint egy középkori lovag. Majd okos volt, mint a
kigyó es mámoros álmokat próbált fejtegetni a másnapon. Voltak barátai:
gőgös nagyurak és bujdosó pénzhamisítók. Egyszer nőrabló volt, máskor
otthonülő családapa. Verekedett verekedőkkel, másnap gyáván
meghunyászkodott.

Igy mulott Szindbádnak, a hajósnak az élete, amig végre elérkezett ahoz
az időszakhoz, midőn sem a jelen, sem a jövő már nem izgatta
gondolkozásra, álmodozásra, hanem a mult, a régen elmult ifjusága. Mint
a messzi tengereket bejárt hajós, nem találván többé ismeretlen
országokat: kifeszíti vitorláját, hogy hazájába visszatérjen – úgy
indult el Szindbád keresni az ifjukori emlékeit. Mintha mégegyszer
akarná kezdeni élete regényét… Mintha uj és ismeretlen érzéseket
keresne…

Utja most egy alföldi akácfás városkába vezette, ahol a temető a dombon
volt, amely dombot a nagyzoló kisvárosiak hegynek neveztek. Nyár volt
akkor és harmatos volt az éjszaka. A kis vasuti állomás pislogó
lámpásaival csakhamar elmaradt Szindbád mögött, amint felöltőjébe
burkolózva, hosszu álmodozó lépésekkel megindult az akácfák között, a
homokos uton.

Midőn az ut fordulójánál hátranézett, még látta a messzi vasuti sinek
mentén a váltó-lámpás zöld szemét utána tekinteni, mintha a nagy fekete
éjszakában csupán ez az egy szem volna csak arra kiváncsi, hogy mit is
akarhat Szindbád a városkában, amely sötéten, álomba merülten tünedezett
fel a homályba borult akácfák mögött.

A torony, mint egy nagy, barna, idegen katona nézett szembe Szindbáddal
a nyári éjszakán az akácok felett és a földszintes házak meglapulva
menekülnek a katona lábához, mint akkor, egyszer, régen, sok esztendővel
ezelőtt, midőn a fiatal Szindbád nyári éjszaka a városkába jött.

Akkor csak homályosan, alig észrevehetőleg állott helyén a torony, amely
talán magasabb is volt, mint most. És a házikók fehér és fekete
bárányokhoz hasonlítottak, amelyek a vihar előtt összebujnak. Az ifju
Szindbád fejében és szemében vérhullámok nyargaltak. Talán a szive sem
dobogott azóta olyan hevesen… Jött, jött csendesen, leskelődve,
meglapulva és megijedve minden nesztől, minden hangtól – azon a régi
nyári éjszakán.

Az emlékei nyomán ma szinte utánozni szeretné akkori régi lépéseit és
erősen gondolt arra, hogy mi járhatott a fejében akkor, akkor, midőn itt
jött az akácos uton. De már semmi sem jutott eszébe a régi gondolatok
közül, csak maga a tény, hogy levelekben (amelyeket azóta elégetett)
megállapodott egy fiatal leánykával, hogy éjjel egyszer felkeresi.
Sokáig, csaknem egy esztendeig folyt a levelezés a vidéki kislány és a
pesti fiatalember között. Szindbád egy darabig házasság céljából
levelezett a kisasszonnyal, akivel egy szomszéd városkában, a bálon
egyszer a négyest táncolta. Irmának hivták és barna volt, nagyhaju és az
ajka fölött gyönge kis árnyék lebegett, mint a fehérbőrü, barna nőknél
Szindbád ezt azóta gyakran tapasztalta. De akkor, jogász-ifju korában,
még soha sem látott barna árnyékot leányajak felett és a négyesben,
mialatt a csizmák és cipők hatalmasan kopogtak körülöttük a görbe padlón
és a leányok, fiatalasszonyok fehér ruhája alól furcsa izzadságszag
terjedt, nyomban eljegyezte magát Irmával. Irmának még egy érdekessége
volt. Mintha kissé kancsalított volna a szemével, de ez csak akkor lett
láthatóvá, midőn erősen a Szindbád szemébe nézett. Az egyik szeme, a
balszeme furcsán, titokzatosan, ingerlően, mintha érzékien mosolygott
volna akkor is, midőn a másik szeme komoly, harmatos és mélázó tekintetü
volt. Ez a kancsisága a leánykának akkor még öntudatlanul igézte meg
Szindbádot, későbben, évek multával már sokkal öntudatosabban közeledett
a kancsal nőkhöz. (Nem ismerik azok a szemnek izgató és titokzatos
játékait, akik hibás szemü nöbe még nem voltak szerelmesek!)

A négyesnek vége lett és egy teljes esztendő mulott el forró, érzéki
levelezés közepette. Tiz hónap mulva titkos, göndörkés, acélkék
hajszálakat kapott levélben Szindbád a messzi vidéki városkából – két
hónap multával pedig pontosan megállapodtak, hogy éjszakára Szindbád
megérkezik a vonattal az ismeretlen városkába. Irma térképet rajzolt a
városkáról, a folyóról és a kis kerti kapuról, ahol várni fogja éjjel
egy órakor… Tiz lépésnyire egy hidacska van, balról egy öreg körtefa áll
villámsujtottan és a kutyát majd megköti este.

Hajnalban megy egy vonat Pestre. Szindbád még azzal vissza is térhet.

Szindbád megkerülte a templomot és végigment egy kis térségen. Igen, ott
van a patika a sarkon és balról a cukrász. A kis város éjfélutáni
álmában csöndesen szuszogott körülötte. Már elérte azt a kis közöcskét
is, ahol egymásra boruló fák között visz az ut a folyócska felé… A
kalapját levette a fejéről és egyszerre úgy érezte, hogy a szive megint
úgy dobogott, mint husz esztendővel ezelőtt dobogott.

Furcsa, hogy semmi sem változott azóta. A gyep, melyre lép, éppen olyan
selymes és neszfogó, mint akkor volt. És balról egy kerti házból
világosság szüremlett ki most is, mint akkor… Ez a világosság akkor
megijesztette és emlékszik, az első szava az volt Irmához, (aki pontosan
várta), hogy miért van világosság amott a távoli, kerti házban.

– Bacsó kertész az este meghalt. Most virrasztanak mellette – felelte
Irma.

Vajjon azóta még mindig Bacsó kertész mellett virrasztanak a kis kerti
házban?

Aztán a folyócska susogott a lábánál és törpe, kövér, zömök gyermekekhez
hasonló füzek álldogáltak a közelben, a távolban. A folyócska
titokzatosan surrant tova a kertek alatt, mint egy nesztelen járásu
éjjeli vándor, aki senkit sem akar fölébreszteni a városban, amely
mellett elvonul bujdosó utjában. A folyón tul, nagyon messzire egy
téglagyár kéménye emelkedett a sötétségben, még távolabb, a töltésen
lassan, meggondoltan, egyhangu zörgéssel gurult a tehervonat, piros
lámpása, mint bolygó lidércfény a messziségben.

A hidacska, mint a gyermekek lóversenyjátékában az akadály, kicsiny
árnyékával csöndesen feküdt az éjben, majd rácsok következtek és a
rácsok mögött ribizke- és köszméte-bokrok. Végre Irma vállára vetett
nagy puha kendőben és fehér alsó-szoknyában…

De most nem állott Irma a kerti kapunál, pedig Szindbádnak nem kevésbé
dobogott a szive, mint husz esztendő előtt.

Ott volt tehát Szindbád azon a helyen, ahol életének egyik legkedvesebb
kalandja történt és próbált visszavarázsolni valamit a mult képeiből,
érzéseiből, hangjaiból. Nehezen ment az emlékezés, mert egy nagy csók a
leány husos, tapadó, forró, nedves ajkairól utjába állott mindenféle más
emléknek. Még a selymes felső ajakra emlékezett, remegő kezekre és a
kendő puha kelméjére. És még arra, hogy nagyon sokáig, szinte órákig
tartott, amig kellő ereje és bátorsága támadt ahoz, hogy a leányt a
karjába vegye… És akkor és gyakran eszébe jutott a halott kertész ott a
távoli kerti lakban, amint mozdulatlanul és hidegen fekszik az ágyon.

Boldog volt-e? Büszke volt-e?

Semmire sem tudott visszaemlékezni másra, mint csupán arra, hogy sietve
menekült a kertek alatt.

– Szindbád! – kiáltotta utána a leány és kendőt hátravetve, kibomlott
hajjal, gyürött fehérruhában, bágyadtan állott a reggeli szürkületben a
kerti ajtónál. Szinte ijesztő volt gyötrődött arca, feketekarikás,
fájdalmas szeme.

Szindbád hosszu lépésekkel menekült a vasuti állomás felé.

Hónapok mulva levelet kapott. Irma irta, hogy halálát érzi közeledni, de
még a másvilágon sem felejti el Szindbádot és szerelmét. Későbben pedig
hallotta, hogy Irmát csakugyan kivitték a hegyoldali temetőbe. Bizonyos
szégyenérzésből megmérgezte magát.

Néhány napig akkor rosszul érezte magát…

– – – Ujra hajnalodott és az öreg Szindbád csöndesen ballagott a vasuti
állomás felé. Félszemmel a dombra pillantott, ahonnan az akácfák mögül
fekete fejfák nézegettek reá. Itt-ott egy fehér márványkő… Egy percig
arra gondolt, hogy megkeresi a temetőben Irma sirját. Majd úgy érezte,
hogy még mindig nem élt ahhoz eleget, hogy azzal a sirkővel, azzal a
sirhalommal szembe tudna nézni.

A hajnali vonattal tehát elutazott.

– Igy is, eddig is nagyot áldoztam az emlékének – dörmögte a vasuti
kocsiban.




NŐI ARCKÉP A KISVÁROSBAN.  A HARMADIK ÚT.

Esős tavaszi délután – a liget fái messzire ködben, árnyban usznak,
alkonyat felé Szindbádnak levelet hozott a posta. Hegyes, apró betük,
mint megannyi kanári-körmök a boritékon, odabévül fehér kartonlap,
aranyozott sarkokkal, amilyen papiroson a grófnők vagy a nagyon szegény
varrókisasszonyok leveleznek. A madárka-körmök e szavakat jelentették:
Kedves Szindbád, harmincadik születése napja alkalmából fogadja
szerencsekivánatait Lenkének. – Szindbád kétszer-háromszor megforgatta
kezében a levelet, megnézte a postabélyegzőt, egy felsővidéki városka
neve a bélyegen, megnézte az aláirást és mert nem volt feledékeny ember,
egyszerre mindenre emlékezett. Lenke tiz esztendő előtt, lánykorában
egyik szent és érintetlen szerelme volt az ifju Szindbádnak. Fekete
szemü, fekete haju és illatos száju hölgy volt. De legelsőbben mégis
inkább kis kezére emlékezett, amelyet esti sétákon gyakran tartott a
felöltője zsebébe dugva. Puha és finom ujjaival sokat játszadoztak
Szindbád ujjai a kabátzseb sötétségében, sőt többször szájon is csókolta
egy régi templom mögött (ahonnan a ködbe borult temető látszott
árnyékszerü kőoszlopaival), mielőtt az esti sétáról hazáig kisérte volna
Lenkét. A régi templom falában egy középkori várur sirja volt elhelyezve
és ott állott maga a várúr is, talpig kőben, kőszakállal és kőpáncélban
a kripta ajtajára faragottan. A templomnak mohos zsindelyfedele volt és
örökön nedvesség csurgott róla. A kövek hidegen, nedvesen, fázósan
kopogtak lábaik alatt, amig a régi templomot estenden megkerülték, hogy
a félhomályban, a temető tájékán egy-két csöndes és hosszu csókot
váltsanak… Szindbád később a Lenke városkájából más világtájak felé
vitorlázott és csak néha-néha jelentette egy levélke, hogy Lenke még él,
dolgát pontosan végezi a postán, de a régi templom felé már nem sétál.
Aztán egyszer Szindbád éjjel, vonaton, félig alva, félig ébren
utitársakat hallott beszélgetni feje fölött és valaki éneklő hangon
mesélte, hogy Lenke abból a bizonyos városkából férjhez ment egy
felsőmagyarországi orvoshoz. Szindbád fáradtan aludt és csak félálomban,
a vasuti kerekek kattogásában hallotta ismétlődni: Lenke férjhez ment…
Lenke, Lenke… De mivel igen fáradt volt és különben is régen
elfelejtette az ócska templomot és környékét, nem tudott teljesen
fölébredni. Reggel azt hitte, hogy az egész dolgot csak álmodta.

Nos, most ez a bizonyos Lenke irt Szindbádnak tiz év mulva és szépen
bebizonyította, hogy még nem felejtette el ifjukori szerelmét – talán
első szerelmét, amit a nőknél nagyon nehéz megállapítani és
bebizonyította, hogy eleget gondolt reá, hisz születésnapját is
számontartotta.

Szindbád, a hajós abban az időben még nagyon szeretett utazgatni. Tehát
aznap este, vagy másnap – de semmiesetre sem későbben – vonatra ült, a
hálófülkében lefeküdt és éjfélig csendesen aludt amaz ismeretlen, messzi
városka felé utazva, ahol Lenke lakott.

Éjfélkor felébredt és nyujtózkodva, ásítozva nézegetett ki a rohanó
vonat ablakából a tavaszi éjbe.

A tájon nagy, barna hegyek sorakoztak és az éjszaka félhomályos volt,
mert valahol a magasban, nagyon messzire, vékony felhők mögött a hold
bujdosott. Nagy fák futamodtak el szeme előtt, amely fáknak koronája
fehér párában látszott libegni. Kis bakterházak szaladtak el a
sötétségben, mint az éjszaka rohanó vizén a gyermekek papircsónakjai. Az
ár a törpe bokrokat és sövényeket szemkápráztató sebességgel ragadta
tova. A nagy hegyek a távolban komolyan, méltóságosan ringatóztak tova,
mint a lassujárásu viharfellegek az égboltozat oldalán.

Később egy folyó tünt fel a mélyben, amely kanyarogva futott a vasuti
töltés mellett. Gyakran csak fekete árnyéka látszott a folyónak, mint az
esti országuton poroszkáló juhászkutyának. De a kanyarodóknál, ahol a
folyó kibujt az árnyékból, ezüstös karikák, fehér halpénzek ringatóztak
a folyó hátán, hogy gyorsan eltünjenek a messziségben. Egy fekete,
nyurga hid, mint valami hosszulábu bogár állott a folyó vizében. A
vasuti mozdony rekedten, tompán bugott bele a kerékkattogásba. A kalauz
csöndesen jelentette Szindbádnak, hogy az állomás közeledik.

A kocsiból, amely az állomásról a fogadóba vitte, vajmi keveset látott
Szindbád a városból. Egy hosszu utcán földszintes házak aludtak
sorjában, mint megannyi csöndes, öreg asszonyságok a templom utolsó
padsorában. A sarkon bolt, fekete vasajtókkal és pipázó törökkel, amely
a gyalogjáró fölé tolt táblán ringatózik. A köveken erősen döcög a
kocsi, friss éjszakai szél fuj valamerről. Szindbád szeméből kiszáll az
álom és csodálkozva kérdi magában:

– Vajjon miért jöttem én ebbe a városba?

* * *

Késő délelőtt kelt fel és céltalanul őgyelgett a piacon, ahol éppen
hetivásár volt. Halinás tótok, ráncos szoknyáju falusi asszonyok,
csizmákban és nagykendővel mászkáltak előtte. A gyalogjárón sár volt, a
háztetőkről nedvesség csurgott alá, a piac közepéből frissen, ragyogva,
mintegy megmosakodva emelkedett ki egy pirostetőjü torony. A fehér
óralapokon csillogtak az aranyozott mutatók.

Egy sarkon sárga ház állott, benne füszeres bolt az „Arany oroszlán“-hoz
cimezve és a falon a város fotográfusának kirakata.

Szindbád mindig szerette a fotográfus kirakatokat. A külvárosban gyakran
álldogált ismeretlen emberek arcképei előtt és szeretett olvasni az
arcokról, szemekről, homlokokról.

A kis város fotográfusa koszoru alakjában csoportosította az arcképeket.
A koszoru peremén a férfiak képei. Mennyi érdekes, mulatságos,
jellegzetes arc! Csak Felsőmagyarországon találni ilyen érdekes
tipusokat. Büszke homlokok, gőgös sasorrok és megvető tekintetü szemek a
diszmagyaros képeken. Aztán látni ugyanazokat az arcokat polgári
ruhában: szmokingban vagy vadászkabátban. Csakhogy az arcok ekkorára
szelidebbek, kedélyesebbek, vidámabbak lettek. A kabáton virág és a
nyakkendők gondosan megkötve. Akinek gyürüje van, melltüje van, vagy
szép kézelőgombja van, azt lehetőleg kitünteti a képen. (Egy
mellényzsebből még ezüst szivarkatárca is kandít.) A legtöbb fotográfián
látszik, hogy nem unalomból, időtöltésből készült a mester kamrájában,
hanem fontos életbevágó alkalmakkor, midőn valakinek emlékül arcképet
kellett adni: talán a menyasszonynak, talán a tovább pályázó
szinésznőnek, vagy talán csak a kassza tündérének. A fiatalabb urak
legalább is olyanformán mosolyognak a képeken, mintha örökkön-örökké
készen volnának arra, hogy a nő évekig, késő öregségeig az arcképüket
fogja szemlélni, sóhajtozva és elmerengve. A megyei hivatalnokok
vadászkalapban, a doktorok szemüveggel és az ügyvédek komoly redingotban
láthatók a kis városka fényképésze kirakatában. És az a kiviaszkolt
bajuszu, középen kettéválasztott, bodorított fürtözetü férfiu, kezében
glacè-keztyüvel és frakkmellényében selyemkendővel – bármi legyek, ha
nem a városbeli táncmestert ábrázolja.

A férfiak koszoruján végighaladván, Szindbád az arcképek bokrétájában
most a hölgyek csoportjához érkezett. (Középen nevetgélő pólyás babák,
meztelen lábu kis kölykök, inges rózsabimbók mosolyogtak. És a koszoru
kellő közepén egy komoly, kopasz, rendjeles ur: a polgármester vagy az
alispán. Ám meglehet, hogy maga a derék fényképész volt ő.)

A nők arcképei sziv-vidámító és tanulságos látványnak igérkeztek. Néhány
nőegyleti öreg hölgytől eltekintve, csupa csinos és kellemetes arcok
néztek a kirakatból farkasszemet Szindbáddal. Fehérruhás nők, kezükben
csipkenapernyővel, (amelyet néha válluk fölött kinyitottak, midőn is
mindkét kezükkel megfogták az ernyő széleit), csipkés nyári kalapok,
derékon láncok, ékszerek: ezek voltak többnyire az asszonyok. Mintha a
kalapviselet a fotografáló-mühelyben csupán az asszonyok szabadalma
volna, a leányfélék kalap nélkül jelentek meg. Im itt egymás mellett két
barátnő, (ha nem volnának azok, nem kerülhetnének egymás mellé), az
egyiknek imakönyv, a másiknak gyöngyvirág a kezében. Csöndes, ábrándos
mosolylyal néznek a tengerpartról, a strandról – talán éppen az
ostendeiről – a Szindbád arcába. A háttérben a tenger, rajta ringatózó
hajó… E háttér csaknem valamennyi női fotográfián feltalálható. Vajjon
miért szeretik a nők a tengert? – kérdezte magában Szindbád. A jó
barátnők bizonyosan nagyon szeretik egymást manapság is, hisz
elvétettették volna képüket egymás szomszédságából, ha ez nem így volna.
És Szindbád azt kivánta magában, hogy szeressék még egymást sokáig. Majd
egy pepitaruhás hölgy következik, olyan karcsuan és hetykén támaszkodva
a könyves asztalra, mint valami lovarmüvésznő. Később pisze és mosolygó
bakfisok. Lentebb egy ábrándos vénleányszerü hölgy, aki, ha Szindbád nem
csalatkozik, sok festéket rakott arcára a fogtográfus mütermében. Egy
fogait mutogató hölgy – talán a városi tanárnő – hátratett karokkal,
mellette a galambot tartó leányka kosztümben, a legutolsó farsangi
bálról.

És most megállott Szindbád, mert a kirakatból, a sok női fotográfia
közül valaki busan, csöndesen, melankólikus mosolygással nézett a szeme
közé. Fekete selyemderék volt rajta és a kezében fekete csipkelegyezőt
tartott. Fekete haja bodrosan emelkedik ki homlokából és a széken,
amelyen hátradőlve ül, jól látszik nehéz selyemszoknyája. Finomság
lengte körül a fekete haju asszony alakját és Szindbádnak jól esett,
hogy a háttérből hiányzott a tenger a hajóval… Mert Lenke volt az, aki a
fotográfus kirakatából e tavaszi délelőttön kissé fáradtan, kissé
hervatagon és valószinüleg jól bepuderozott arccal Szindbáddal szembe
nézett.

A fotográfus, akinek mütermében csakhamar megjelent, hogy arcképet
csináltasson, rövidesen felvilágosította, hogy a feketeruhás hölgy senki
más, mint dr. Szolyvai Mártonné, a járásorvos felesége.

A madárka kirepült a fotografáló masina fekete csövéből és a mester
megköszönte Szindbádnak a felvételt.

A körorvos a város végén lakott, egy furcsa kis utcában, amelynek az
egyik oldalán bokrokkal, fákkal benőtt mély árok huzódott. Kertek és
tavaszi pompában virágzó gyümölcsfák. A cseresznyefák és a szilvafák
csodálatos köntösben álltak a kertekben, a szél meghintázta a virágos
galyakat, amelyeken bizonyára fehér kis tündérleányok foglaltak helyet
ez időben. Piros kerités mögött, egy nagy nyárfa szomszédságában,
zöldfedelü ház állott, kivül az orvos fekete-fehér táblája: Szindbád
csöndesen meghuzta a csengetyü fogóját és valahol gyorsan pattogva –
mint csöndes tó vizén a tavaszi zápor – szólott meg egy kis csengő.

Egy fehér, göndörfarku kis kutya szaladt elsőnek az ajtóhoz.
Barátságosan, vidáman nevetett a látogatóra és kétszer felugrott a
földről. Azután egy csizmás, lompos, vörös, szeplős legény bandukolt elő
és tempósan megfordította a kulcsot a zárban.

– Az orvos ur?

– Most nincs itthon, de nemsokára hazajön. Tessék megvárni.

Szindbád fellélekzett. Így gondolta, így tervezte: az orvos nem lesz
otthon és ő beszélhet az asszonynyal. A kerti kavics ropogott a lába
alatt, rend és tisztaság mindenfelé. A nagy nyárfa alatt támlás pad,
előtte földbeásott asztal, mint a regényekben. Az üvegajtó rézkilincse
fénylett és az ablakokban rózsaszinü, meg fehér csipkefüggönyök
látszottak. Csöndesen ment el a ház előtt, az ablakok előtt és valahol
egy ablakon (inkább érezte csak, mint látta), megmozdult a
csipkefüggöny.

A várószobában egy nagy, gömbölyü arcu óra ketyegett a falon, a
hosszulábu fekete mutatók kifent bajuszhoz hasonlítottak és Szindbád
csöndesen leült a sarokba.

– Férjemet keresi? – mondta egy kellemes, mély hang egy függöny mögül.
Egy szőnyegajtó nyilott meg és Szindbád előtt japán pongyolában, fehér
kezén egy zöldköves gyűrűvel, simán, koszorúba vont hajjal Lenke állott.

– A férjemet? – kérdezte mégegyszer és csöndesen elhalaványodva,
közelebb lépett. A zöldköves gyűrű, mint egy csillag, mind közelebb jött
Szindbádhoz és a férfi csak ült és csendesen, összeszorított ajakkal
nézte a megzavarodott asszonyt.

Még mindig nem szólt, pedig az asszony már előtte állott, olyan közel,
hogy puderezett arcán a frissen odacsapott rizspornak a körvonalai is
meglátszottak, valamint a szeme szögletében a hervadás hajszálvékonyságú
vonalkái.

– Furcsa… ön olyan ismerős, uram – mormogta Lenke.

A férfi ekkor fölállott és a fejével bólintott.

– Igen, én vagyok: Szindbad, akit ön várt, asszonyom.

Az asszony idegenkedve hátralépett.

– Bizonyisten, nem vártam – mondta gyorsan és nagyot lélegzett. – Hiszen
azt sem tudtam, hogy még él ön, uram. Hogyan kerül ide? Istenem, milyen
furcsa a véletlen játéka! Sohasem szokott ön eszembe jutni… Miért is
jutna az eszembe? És az előbb, amikor a csengő szólott, valahogyan ön
jutott eszembe. A kis kutyám is elvakkantotta magát. Mintha azt mondta
volna: Szindbád.

– A kis kutyája! – szólott Szindbád és csöndesen mosolygott.

Lenke a szék karjára támaszkodott és lopva a tükörbe vetett pillantást.
Nagyon fehér karját, amelyet csak könyökéig takart el a pongyola ujja,
felemelte és zöldgyűrűs kezét simára fésült hajához érintette.
Szindbádnak egy vidéki szinésznő jutott az eszébe, aki ilyenformán
állott egyszer régen előtte, mielőtt meghallgatta volna… Furcsa,
gondolta Szindbád, lehetséges, hogy Lenke is a városka színházában
tanulta ezt a megállást és karmozdulatot.

– Hát hogy van, Szindbád? Miért keresi az uramat? – kérdezte nyugodtan
az asszony és most már összekulcsolta fehér kezét és meghintázta a szék
támláján.

– Álmatlanságban szenvedek… És nem hoztam magammal morfiumot a vidékre.
Ez volt látogatásom célja.

– És éppen hozzánk vetődött? Mikor annyi orvos lakik a város belső
területén? Mi csak aféle paraszt-orvos vagyunk, hozzánk csak falusiak,
meg szegény emberek járnak. De megélünk. Csak ketten vagyunk és nekem
nincsen semmi igényem. Hisz ismer: lánykoromban is mindig a tavalyi
kalapomat hordtam.

– Igen, emlékszem…

– Elég boldogok vagyunk, korán lefekszünk és mélyen alszunk. Ezen a
környéken csönd van, legfeljebb a kutyák ugatnak éjszaka.

– Azelőtt szerette a színházat és a báli termet…

– A délelőtteimet elfoglalják a háziteendők, délután, heverészek,
olvasgatok, sohasem unatkozom. Nyári estéken a nyárfa alá ülők és
hallgatom a nyárfa hangjait. Az én leghüségesebb udvarlóm az udvarunkban
álló öreg nyárfa.

– Egykor szerette a táncot és a tiszteket, akik aranyos ruháikban
pompásan táncolnak.

– Eszembe sem jut, hogy némelyek másképpen élnek, mint mi élünk. Drága
ruhákat hordani, automobilon robogni és ékszerekben gyönyörködni: nem az
én természetem. Igaz, hogy szép a nagyváros csillogása, fénye, pompája,
de álmodozni, elmerengeni csak itt lehet a csöndes otthonban. A
színházakban szépen énekelnek, de nem aluszsza ki magát az ember
másnapra. A bálteremben a tánc-zene hangjainál gyönyörüen repülnek a
párok, de manapság már mindenféle új táncok járják, amelyeket
hasonlítani sem lehet a szép valcerhez, vagy a pompás mazurhoz. Miért
kivánkoznék tehát a báli termekbe?

Szindbád hallgatagon fürkészte a Lenke arcát. Szemét, haját, fehér
nyakát lassan végignézte és formás kis félcipőjén megpihent a tekintete,
míg az asszony csöndesen a szoknyája alá húzta a lábát. Aztán a
zöldköves gyűrűbe nézett Lenke, mint egy szembe és sóhajtó, halk hangon
rebegte:

– Bizonyisten, nagyon boldog vagyok.

Szindbád felemelkedett és a kezét nyujtotta az asszonynak.

– Már elmegy? Nem várja meg az uramat?

Szindbád az asszony kezét lágyan megcirógatta.

– Hiszen én csak a maga kedvéért jöttem ide. A leveléből, amelyet írt a
születésnapomra, azt következtettem, hogy el akar mondani valamit… Nos,
eljöttem és most már tudom, hogy mi történt tíz év alatt. Mindenesetre
jobban járt, mintha esetleg hozzám jött volna feleségül. Én másképpen
szeretem az életet. Egy nagy nyárfa hangjai nem mindig elégítenek ki és
az álmodozást és elmerengést is csak módjával szeretem…

– Tehát elmegy?… Pedig…

– Nos?

– Semmi. Csak azt hittem, hogy az uramra is kiváncsi lesz… Vagy talán
mond valamit, ami megnyugtat, megvigasztal, mielőtt végképpen elmenne,
hogy többé sohasem lássam. Valamikor nagyon hittem önnek és a hangjában
volt valami, ami lecsillapított és boldoggá tett, ha szomorú voltam.

Szindbád lassan simogatta az asszony tenyerét, amely forró volt és
száraz…

– Hát hogy vagyunk azzal a mély alvással?

Lenke lehajtotta a fejét.

– Kanálszámra szedem az orvosságot, hogy aludni tudjak. De a többi
minden igaz, amit mondtam.

– És a színházak, bálok, szép ruhák és tündöklő ékszerek?…

– Egy gyűrűm van. Ez a zöld. Talán azért szeretem olyan nagyon, mert
egyetlen. És mondja, mit ér vidéken a színház és a bál? És vajjon kinek
a kedveért öltöznék itt divatosan, szépen. Az egész városban nincsen
egyetlen valamire való férfi sem, akivel szóba állhatnék. Nekem
művészek, írók és nevezetes férfiak udvaroltak egykor, – hisz tudja…

– Bálkirálynő volt a művészek bálján.

Az asszonynak kipirosodott a homloka és a szeme furcsán megcsillant.
Hirtelen leereszkedett a székre és bánatosan mondta:

– Lássa, ezért akartam végre magával beszélni. Hallani akartam valamit
arról az eltünt, álombeli világról. Mondja, mit csinálnak Pesten?
Mondja, jutottam valakinek eszébe?

– Nekem, sokszor, mindig – mondta most Szindbád az asszony füléhez
hajolva és a hangját mélyítette, halkította.

Lenke egy másodpercre lehunyta a szemét és csöndesen sóhajtott.

– És tíz évig váratott magára, Szindbád… Pedig hányszor láttam álmomban,
hányszor vártam, hányszor reménykedtem, hogy egyszer, még egyszer látni
fogom. Mikor néha Pestre mentünk, mindig magát kerestem a színházakban,
a mulatóhelyeken és a vacsorázóhelyeken… És soha – soha nem láttam. Ha
gondolt volna rám, ha álmodott volna rólam, akkor eljött volna… Csalfa
volt, Szindbád, mint mindig.

Szindbád már éppen esküdni akart, midőn a kis kerti ajtó csikorgott és a
kavicsos úton látható lett az öreges doktor széles alakja, bő esőkabátja
és ernyős sapkája.

– Az uram!… – rebbent fel Lenke. – Reméltem, még látjuk egymást,
Szindbád… Ugy-e még nem utazik el?

Szindbád a fejével intett és Lenke kisietett a várószobából a
szőnyegajtón.

– Mi a fenét akar ez az ember tőlem? – dörmögte szokásosan, félhangon,
vastag deres bajusza alatt a körorvos, amikor Szindbádot meglátta.

*

Szindbád estére elutazott a városkából. A körorvos receptjét eltette a
tárcájába és a vonaton, de meg azután is, gyakran gondolt Lenkére, a kis
kerti házra és a kifent bajuszú órára. És ugyanakkor mindig egy furcsa,
erős parfümnek az illatát érezte, amely az asszony nyakából áradt.
Szindbád néha nem szerette az erős parfümöket.




A HÍDON.  NEGYEDIK ÚT.

Szindbád, a hajós, midőn közeledni érezte halálát, elhatározta, hogy még
egy utolsó utazásra indul, mielőtt elhagyná a stambuli bazárt, ahol egy
régi szőnyegen üldögélve, pipáját szívogatta. Eszébe jutott fiatal
korából egy város – völgyben és piros háztetőkkel, ahol a barna híd ódon
ívei alatt szines kavicsok felett vágtat egy tiszta kis folyó és
Szindbád a híd kőpárkánya mellől álmodozva nézte a messziségben alvó kék
erdőket… Ide kivánkozott még egyszer Szindbád, mielőtt utolsó pipáját
kiszívta volna a régi szőnyegen: a kék erdőket látni a messziségben és a
híd lusta ívei alatt serényen utazgató folyót. Egy kőszent áll valahol a
hídon, látni lehet onnan a kis cukrászboltot dohányszinű függönyeivel,
valamint kopott aranyos betüivel: A. Marchali, mondják a töredezett
betük a boltocska felett, ahol Szindbád egykor sarkantyúját pengette és
a háromlábu billiárdasztal felett dákójára támaszkodva, kecsesen,
könnyedén és ábrándosan álldogált, mert a cukrásznénak barna szeme volt,
barna haja volt. Sárgaborítékos regényt olvasott a kassza mellett és
midőn a tekegolyók futkározásukban megcsörrentek a zöld posztón,
álmodozva, szórakozottan felpillantott a cukrászné a regényből. Ezért
állott Szindbád dákójára támaszkodva minden délután a billiárd felett és
dús, puha haját titkon megigazította a kassza tükörében.

– Vajjon él-e még Amália? – kérdezte Szindbád a stambuli bazárban és
nemsokára útra kel a piros tetők felé, ahol egy folyó szeli keresztül a
várost és a hídról álmodó erdőket látni.

A városka (amelyben Szindbád egykor katonáskodott), mintha mit sem
változott volna. Némely vidéki város, a hegyek között, völgyekben,
mintha századokig aludna, ha egyszer elalszik. A régi királyok okozták
ezt, akik egyszer valamiért megharagudtak e helyre és kegyes, termékeny
pillantásukat levették a városkáról. Mit csináljon a városka, ha a
király többé nem néz rá? Bánatában elalszik és álomba merülve várja,
amíg valamely királynak ismét odatéved a tekintete, hogy a városka
megrázkódjon és felébredjen. A királyok még mindig haragudtak arra a
városra, ahová Szindbád elutazott, mert a toronyórák is megállottak itt.
Valami olyan időt mutattak az órák, amilyen idő talán soha sincs. A
kapuk, amelyek többnyire a falba vésettek, az ajtók, amelyek halkan és
csöndesen nyilnak sötétes folyosókra: bezárva. A sárkányfejü
esőcsatornák felmondták a szolgálatot, az esővíz másfelé csurog alá az
ereszekről és a kis boltok előtt ugyanazon fakó ostornyeleket rázogatja
a szél. Egy téren valahol egy boltajtó nyikorgott és egy kis csengő
csilingelt és Szindbádnak úgy tünt fel, hogy huszonöt év előtt sötét
estéken ugyanígy sírdogált az ajtó, csengett a kis csengő gyertyáért,
kőolajért járó cselédleányok keze alatt. Majd ablakokra bukkant,
amelyeken már akkor is – sarkantyus legény korában – lezárt szemü
zsalugáterek foglaltak helyet. Már akkoriban eltünődött ezeken a halott
ablakokon, amelyeket sohasem nyit fel senki és a por vastagon rakódik a
zsalukra. Vajjon mi lehet az ilyen ablakok mögött? Talán egy halott
fekszik ott ravatalán és sárga viaszgyertyák bágyadt, kékes párák
közepette lobognak a koporsó körül. Vagy egy asszony alszik odabenn
csöndesen és valakiről hosszasan és édesdeden álmodik. Vagy talán egy
kép függ a falon, a bezárt ablak mögött, valakinek a képe, akinek
kedveért örökös homályba borult a szoba… Szindbád így bandukolt végig a
csöndes városon és egy utcasarkon hirtelen megállott, mert a közelben
megszólalt egy öreg, pohos toronyka harangja és mély hangon beleszólt a
délutáni csöndbe. És mindjárt ezután valahol, valamerre katonák
trombítáltak és Szindbád sétapálcáját, mint egy kardot, hóna alá kapta
és bokázó, friss lépésekkel indult most már az A Marchali-féle
cukrászbolt felé, mint egykor hajdanán… Hátranézett, hogy miért nem
csörögnek sarkantyuk a sarkán.

A. Marchali… A betük aranyozása persze lekopott régen, de a dohányszinü
függönyök az ablakon még a régiek. A sáros út a régi híd felé kanyarodik
és a hídon csöndesen gurul egy szamaras-kordé. Nagyfülü, kis szürke
csacsi vékony lábszáraival serényen bandukol a kordé előtt és piros
szalag van a nyakában. Szindbád tünődve áll a cukrászbolt előtt, hogy
vajjon bemenjen-e dicsősége, boldog szerelme szinhelyére? Majd megnyomta
a kilincset.

Szivarfüst és pörköltkávé szaga fogadja odabent. Billiárdgolyók
koccanását hallja, mintha az ő tiszteletére csörrentek volna össze a
golyócskák és egy fiatal tiszt nyurgán, hanyag előkelőséggel, nyakánál
kigombolt zubonyban áll dákóra támaszkodva az asztal felett. Öreg,
pápaszemes ember hajlik egy kávéfoltos ujságlepedő fölé és kis
kalitkában valamely fekete madár gunnyaszt az ablak mellett. A kis
kassza a régi helyén és a Makart-csokrok ott állanak szines tartóikban,
mintha azóta emberi kéz sem nyult volna hozzájuk.

Szindbád csöndesen, szinte visszafojtott lélekzettel ült helyén és
csodálkozott, hogy a piros és fehér golyócskák mily fürgén szaladoznak
az új posztóval bevont billiárdasztalon. A görbe padlón megcsörren a
fiatal tiszt sarkantyuja és a kályha mellett halkan ketyeg egy
faházikóba rejtett óra.

– Most már csak Amália hiányzik, – gondolta magában Szindbád.

És a kassza mellett a piros függöny mintegy varázsszóra szétnyilott és
Amália fekete kötényben, kezében kávéscsészével a cukrászboltba lépett.
A félcipőcskéje némileg kopott volt, de a szalagja friss és széles, a
köténye pirossal volt beszegve és frissen fésült barna hajában egy
ezüstfésü villogott. Könnyed, alig hallható lépésekkel hozta a kávét
Szindbád asztalához és barna szemében kellemes kiváncsiság csillant meg
a furcsa idegen láttára. Halkan, kedveskedve, simulékony, mély hangon
kérdezte Szindbádot:

– Nos és hogyan tetszik önnek városunk?

Szindbád csöndesen mosolygott és kávéját kevergette. Igen, csakugyan ő
az: Amália, vagy legalább is lánya…

A kassza melletti asztalkán kis kézimunkakosár áll és amint a cukrászné
elfoglalja helyét a kosár mellett, a függöny mögül óvatos, hosszúkás
lépésekkel jön elő egy nagy szürke macska, amely miután körülsétálta a
billiárdasztalt, elfoglalta helyét úrnője lábánál és bajuszát
megpödörte.

– Igen, ő az! – ismételte Szindbád magában és furcsa melegség szalad
végig a mellén és valami diadalmas örömet érez a szívében, mint talán
akkor érzett, midőn sarkantyut pengetett a lábán és a barna kis
cukrásznét először keblére szorította.

A barna nőcske kezében piros és kék rózsákkal himzett szövetdarab mozog
és a frissen fésült hajból, mintha valami könnyü illat áradna
szerte-széjjel. A kicsiny és rózsaszinü fül mellett göndörkés
fürtöcskékben libeg a barna haj, míg a finom, fehér orr tájékán, a
hosszúpilláju szemek mellett könnyü kékes árnyék borong. A domboru mell
a selyemkötény alatt lágyan emelkedik és a finom nyakon vékony aránylánc
látszik.

A nyurga tiszt széles mozdulattal öltötte magára bő köpenyegét,
sarkantyus lépései elzörögnek. A kopasz, pápaszemes emberke már előbb
eltünt észrevétlenül az ujságlepedő mögül. Szindbád egyedül marad a
cukrásznéval…

– Asszonyom, nem mutatná meg nekem azt a medaillont közelebbről, amelyet
a nyakában visel? – kérdezte Szindbád egy darab idő mulva.

A cukrászné könnyen elpirult.

– Anyámtól örököltem, uram. Megboldogult édesanyámtól…

– Éppen azért kérem, mert Marchaliné asszony egykor nagyon jó ismerősöm
volt.

Némi vonakodás után a Szindbád kezébe kerül a medaillon. Igen,
megösmeri. Ez volt az, amit a cukrásznénak egykor ajándékozott. Vajjon
benne van-e a régi kép…

Az ujja reszket, midőn némi erőlködéssel felnyitja a medaillont. Odabent
egy fakó arckép. Fiatal, mosolygó katona arcképe…

– Az apám képe. Katonakorából való képe, – mondja a barna kis cukrászné.

Szindbád hosszasan, elmerengve, álmodozva nézte a saját képét a
medaillonban. Nini, milyen furcsa bajusza volt akkor és a haja milyen
hullámos, mint egy fodrászé…

– Kérem, – mondja a cukrászné.

Szindbád egy másodpercig fogva tartja a kis barna nőcske puha, bársonyos
kezét a kezében.

– Férjes már? – kérdezi.

– Igen és két gyönyörü gyermekem van.

Szindbád szeretné a gyermekeket látni, de nem merészeli. A barna nőcske
idegenkedve, haragosan huzódik az öreg idegentől és borus homlokkal ül
kézimunkája fölött.

Szindbád tehát ezután nemsokára elbucsuzott A. Marchali cukrászboltjából
és a régi hídra ment, ahonnan sokáig elgondolkozva nézte az alkonyatban
álmodozó messzi erdőségeket.

A folyó fürgén futott a híd álmos ívei alatt.




SZINDBÁD ÚTJA A HALÁLNÁL.  ÖTÖDIK ÚT.

Abban az időben Szindbád, a csodahajós, igen szegény volt, elhagyatott
és beesett, sárga arcát többnyire a hold világította meg, amikor
éjszakánkint Stambul külvárosában bolyongott.

Régente azt írták volna a meseírók, hogy Szindbád gonosz emberek
kapzsisága miatt veszítette el vagyonát. Pedig nem így történt. Szindbád
a maga könnyelmüsége és kapzsisága miatt ment tönkre. Sziriai
kereskedőkkel kockázott s a perdülő kockán eluszott Szindbád vagyonkája,
hajója, selyem köpenyege. Kifosztott koldusként bolyongott az éjszakában
és valóban igen céltalannak látta az életet, amelyhez pedig mindig
ragaszkodott.

Ebben a nyomoruságos időben a hajósnak még a szerelemhez sem volt kedve
és csupán megszokásból bámult utána egyik-másik asszonynak. A cipők, a
nyergesek, a magossarkuak vagy a szalagos félcipők még
meg-megdobbantották szívét, ha csinosabb nő viselte lábán, de tovább már
nem jutott Szindbád.

A szegénységben elerőtlenedve, ellustulva nem vállalkozott könnyü
kalandokra és dehogy is örült, ha bársonyos, álmodozó vagy révedező
pillantásokkal találkozott a szeme.

A gazdag és vidám Szindbád azelőtt messzi utakra is hajlandó volt, ha
egy szoknyafodrocska csalogatta. Ment Pestről Budára, a Népligettől a
Margitszigetig vagy talán még tovább is. De most a legközelebbi sarokig
sem ment, ha elsuhant mellette egy kedves kis nő, akinek fehér fátyola
volt és szalagos félcipője.

Szindbád a sorsra, a véletlenre bizta élete hajóját, csak homályosan
sejtette, hogy most is, mint már annyiszor, valamely leány vagy
asszonyféle akad útjába, aki majd uj életet önt belé, friss vért az
ereibe és uj gondolatokat kiégett agyvelejébe. Harminc esztendős volt és
már tizenötesztendős kora óta a nőknek és a nőkért élt.

Csak a nők mulattatták, csak ők érdekelték. Amit tanult, olvasott vagy
utazott, mind csak azért tette, hogy a nőknek hazudhasson,
mesélgethessen. A legszebb tengeren, a legnagyobb felhők és a
legpirosabb vitorla alatt sem látott mást, mint a tengerparton fürdő
halászleányt.

Ismeretlen nagy városok aranyos tornyai alatt bolyongva, a csodák világa
nem hatotta meg szívét, de felvillant a szeme, ha egy kedvére való
asszony lépkedett el mellette.

A nőket kereste mindenütt: erdőkbe utazva vagy a téli tájon szánon
nyargalva. A szinházban csak a balett, a templomban az imádkozó asszony
érdekelte. Midőn céltalanul, ok nélkül utazott messzi tájak felé,
ismeretlen szigetországok világában, titkon és igazán csak az idegen,
eljövendő nőket leste a szemével, a szívével.

Sokszor bolyongott kisvárosok girbe-gurba utcáin, idegen kis házak
között, ahol teljesen ismeretlen emberek laktak és mint a lesben álló
vadászon fut keresztül az izgalom, úgy állott meg Szindbád az ablak
alatt, ahol egy csinosabb, kedvesebb női fejet fedezett fel. Ah, mily
óriási diadalom volt ismeretlen városokban, ismeretlen nőket elcsábítani
– aztán tovább utazni! Csókokat lopni nőktől, akik soha nem látták,
nevét nem tudták, hirét sem hallották!

Gyakran üldögélt Fiuméban egy kávéházban, a hátulsó ablaknál, ahonnan a
kilátás egy szűk, nedves utcácskára nyilik, ahol az emeleti ablakokon
tarka ruhákat szárítanak és egy varróiskola van itt valahol, ahol fiatal
süldőleányok varrogatnak. A varróleánykákat megleste Szindbád és vélük
sokszor elmulatgatott, midőn estefelé hazamentek és sokszor kedves
emlékkel utazott tovább…

Máskor a soktornyu Lembergbe ment, ahol vallásos zsidónők tarka
ruháikban szívesen néztek az idegen utazó szemébe és megvesztegetett
kapus titkon nyitja ki előttük a fogadó ajtaját az esthomály beálltával.
Sok tüzes szem, sok forró csók, sok őszinte szivből jövő ölelés emléke
fűzte Szindbádot a szeles Lemberghez.

Igy élt Szindbád amíg fiatal volt és gyakran hódított meg nőket
hevességével vagy közönyével.

Akkoriban – midőn szegény és a szegénységében ellustult volt – egyszer
találkozott végre egy leányzóval, aki virágot árult egy táncoshelyen és
megigézetten kissé mámorosan telepedett le Szindbádhoz. Szindbád álmosan
nézte a táncospárokat és eleinte ügyet sem vetett a leányzóra. Csak
jódarab idő mulva vette észre, hogy a leánynak harmatos szeme van és
szivalaku arca. Az ajka sokatmondólag remegett, amint Szindbád az arcát
az ajkához nyomta. A keze lehanyatlott.

– Nos, mit akarsz mondani? – kérdezte Szindbád azon a fojtott, mély
hangon, amely hasonlatos volt a mélyhegedü hangjához és amely hangon
némely nőkkel beszélni szokott.

A leányban valami csendes zokogás rejtőzött, amely olyanforma volt, mint
egy hosszu és hatalmas sirás maradványa. Lassan, fojtva felelt, hogy
zokogása elő ne törhessen.

– Szeretnék meghalni és nemsokára meg is fogok halni.

Szindbád bár már sokszor hallott ilyent a nők szájából, szeliden
megsimogatta a leány nedves, meleg arcát.

– Kár volna érted, még fiatal vagy.

A leány csak a vállát vonogatta és elszántan nézett maga elé.

– Pedig úgy lesz, ahogyan mondom.

Szindbád álmosan, félig lehunyt szemmel nézte a táncoló és kurjongató
mulatókat.

– Talán szerelmes vagy? – kérdezte később.

– Nem vagyok szerelmes.

– Hát?

A leány a nedves, összegyűrt kendőjét a szájára szorította és a
zokogással együtt a mondanivalóját is visszafojtotta. Szindbád
elfordította a fejét és hallgatott. A virágáruslány egy darabig még
sóhajtozva, pihegve, mint egy megsebzett madár üldögélt Szindbád
asztalánál, aztán a kosarát felkapva, gyorsan tova sietett. A hajós
elgondolkozva nézett utána. Tizenhat éves lehetett a leány és aranybarna
haja koszorúban volt, mint a virágszál. A termete karcsu, vékonyka: igen
szép menyasszony lesz belőle a másvilágon, – gondolta Szindbád, amíg
tunyán felhajtotta poharát.

A zene zengett és a szivarfüst könnyü fellegként lebegett a lámpások
körül. A nők – itt többnyire könnyüvérü, éjszakai nők találkoztak –
farsangi jókedvvel emelték kezükkel uszályukat és a fényes cipőket
könnyü por lepte be. A hajdíszek megbomlottak és a kiszabadult
hajszálak, mint a hosszu füszálak a szélben, röpködtek táncközben. A nők
többnyire itt tanultak meg táncolni és a valcert mindnyájan férfimódjára
táncolták, mint azon idős, de még nem elvirult, hervatag, de még
szépségére büszke, hatalmas termetü, bécsi asszonyság táncolta, aki csak
néha-néha ereszkedett a táncolók közé és brilliánsai, valamint
mályvaszinü selyemuszálya előtt tiszteletteljesen nyitottak utat a ház
fiatal hölgyei. A zene ilyenkor vigabban, erőteljesebben zengett az
emelvényről, a szemüveges karmester fogatlan szájával sürün kiáltotta:

– Brávó, Téssza!

És a bécsi hölgy hatalmas termetével büszke, gunyos mosolylyal lendült
tova gavallérja karján.

Diákok, iparosok, éjszakázó lumpok zörögtek cipőikkel a tánchely
parkettján, szélesre kötött nyakkendők libegtek és a söröspalackok
nagyot puffantak.

A szívalaku arcocska egyszerre ismét megjelent Szindbád mellett.

– Kérem az urat, kisérjen haza! – mondta szégyenlősen, megzavarodva a
virágárus hölgyecske, akinek fejére immár zöld harasztkendő volt
borítva. A szeme még vörös volt az előbbeni sirástól és gyönge, halovány
szeplőcskék látszottak finom, ideges orra mellett.

Szindbád készségesen felállott és az ismert iskolánál fogva olyanformán
hajolt meg a kis virágárusnő előtt, mintha az hercegnő volna:

– Parancsára állok! – szólt és karonfogva a leányt, ünnepélyes és gyors
léptekkel kivezette a teremből.

Szótlanul mentek a téli hajnalban. Az utcákat nagy hó borította és a
kocsik tompán gördültek tova pislogó lámpásaikkal. A keleti pályaudvar
órája bágyadtan világított a magasból, sötét árnyak suhantak el a
hóvilágította téren, a leányka erősen kapaszkodott Szindbád karjába.

– Ezen az úton már egyszer megtámadtak… Azért kértem. Bocsásson meg.

A kendőt az arcára huzta és a keze remegett Szindbád kezében.

Egy szük utcán befordultak és egy kapu előtt megállottak.

– Isten áldja meg önt, köszönöm, hogy elkisért, – mondá a leány és a
csengő gombját hosszasan megnyomta.

Szindbád csodálkozva nézett a leányra:

– Nos? Már elválunk egymástól? Hisz még meg sem ösmerkedtünk! Engedje
meg, hogy szobájába kisérjem, idekünn hideg van, megfáztam.

– Máskor uram.

– Szép gyermekem, nem bánja meg, ha szeretni fog…

– Máskor uram. Most valami dolgom van otthon. Kérem, maradjon itt a ház
előtt. Valami virágot vagy egyebet ledobok önnek ablakomból, ha szobámba
értem.

Igy szólt a leányka és ugyancsak kellett vigyáznia, hogy a fojtogatott
zokogás el ne némítsa hangját. A kendő alatt forrón és erősen
megszorította Szindbád kezét.

– Ön jó fiunak látszik…

A kapu e percben felnyilott és a leány kendőjét arca elé rántva,
gyorsan, titokzatosan besurant a kapun. A kaput dörmögve vágta be valaki
és Szindbád elégedetlenül tett néhány lépést a ropogó havon.

– Bolond kis teremtés – dünnyögte.

Néhány perc mulott el. Az éjszaka, a hajnal nagyon csendes volt a
Nefelejts-utcában. Hallani lehetett, hogy valahol messze döcög egy
szekér… Ekkor odafönt, a magasban hangos robajjal nyílott el egy ablak.

– Odalent van uram? – kiáltotta egy gyönge hang nagyon messziről.

Szindbád a magasba fordította a fejét.

A szürke felhők alól, a hideg magasságból egy fehér lepke szálldosott
lefelé. Egy fehér madár röpült le a téli éjben a havas föld felé. A
virágárusnő volt, aki levetette magát a ház harmadik emeletéről.

Szindbád, mint babonás ember, később egy marék véres havat vett a kezébe
és magában azt gondolta, hogy a szegény leány kiomlott vére feloldozza
őt eddigi balsorsa alól. Csillaga ujra felragyog és hajója szerencsés
szelekkel röpül tova.




EGY RÉGI UDVARHÁZBÓL.

Abban az időben, amikor Szindbád sihederfiu volt, még sok minden
másképpen volt elrendezve a földi téreken. Szindbádnak tekintélyes és
gazdag apja volt, aki szeretett lóra ülni és tavaszi reggelen a nedves
határban nyargalászni. Keveset és ritkán beszélt, mintha rendkivüli
módon leereszkedne, ha száját szóra nyitja. A rókát vörös frakkban
kergette, az agarait többre becsülte az asszonyoknál és házánál mindig
meg volt terítve az asztal fehérrel, ezüsttel, a konyhán éjjel-nappal
füst kanyargott a falusi ház tetője felé. A kapun címer volt kőből, a
kapu körül százesztendős jegenyék hintáztak a szélben. A tanyaház
egyszer leégett és Szindbád apja nagyon sajnálta a gólyafészket, amely a
házzal égett. Százesztendő óta jártak a fészekre a gólyák és Szindbád
apja szégyenkezve kérdezte: hová teszem őket tavaszszal? Máskor pénzt,
nagyon sok pénzt elveszített az Arany Bikában, ahol környékbeli urakkal
kártyázott. A kártyázás soká tartott, talán napokig és ezen idő alatt
otthon megveszett egy Szerda nevű tarka kutyácska, amely egykor, a
vásáron Szindbád apjának lábanyomához csatlakozott. A kutyát
megkötötték, gyógyították, de már segíteni nem lehetett. Portobányi ur
végre elhozta rozsdás flintáját, a flinta akkorát dörrent, mint egy ágyu
és a kis tarka eb véresen elnyulott. Portobányi ur ezután nyomban
elszökött a háztól, mert hiszen előreláthatóan Szindbád urapja
hazaérkezésekor a flinta másik csövét beléküldené. Csak egy hét mulva
merészelt a tanyáról visszatérni Portobányi ur, hogy folytassa az ifju
Szindbád nevelését. Szindbád urapja akkor már csak egy megvető
pillantásban részesítette és egy félesztendő mulva, karácsony estéjén
megkérdezte a nevelőt:

– Nem lehetett megmenteni azt a kutyát, Portobányi?

Portobányi a megszólításra büszke örömmel magyarázta el a Szerda
megveszésének történetét, de Szindbád urapja többé nem nyitotta ki a
száját.

– Gyerünk aludni, ifju uram – mondta tehát Portobányi ur Szindbádnak és
az asztaltól elmenőben, hatalmasan rálépett Ketvényi Nagy Sámuel lábára,
– „Gyere te is, vén komédiás“ dörmögte lecsüngő bajusza alatt.

*

Az ifju Szindbádnak két nevelője volt. Portobányi öreg író körülbelül
már akkor került a házhoz, amikor Szindbád véglegesen még meg sem
érkezett. Portobányi ur akkoriban vándorlással foglalkozott, utazott
tengelyen, vagy az apostolok lován és szenvedélye a versírás vala.
Lakodalmak és keresztelők, torok vagy installációk nem nélkülözhették
Portobányi urat. Elhagyta Pestet, ahol meglehetős sikerei voltak az
irodalomban, – Balás Sándor néha kezet fogott vele a Komlóban és
Lisznyai szürét viselte ünnepnapon, – a vidékre tért meg, ahol még az
emberek romlatlanok és megbecsülik a költői tehetséget. „Pityi Palkó“
címen élclapot szerkesztett a vidéki városkában és szabót, csizmadiát,
korcsmárost versekkel fizetett ki. Szerette a szőlőlugasos kis
borméréseket és állandóan hajadonfővel járt, hogy ne kellessen senkinek
előre köszönnie. Míg Szindbád mellett nevelősködött, haját sokszor le
kellett nyiratnia és az öreg hajdu keményen megberetválta vasárnapi
reggeleken. Akadtak néha ócska lovaglónadrágok a háznál, amelyeket
Portobányi urnak kellett végleg elviselni, de a legkellemetesebb
foglalkozás mégis csak a ház vendégeivel való mulatozás volt. Ivásnál,
játéknál és egyéb szórakozásoknál gyakran helyettesítette Portobányi a
házurát. Ünnepélyes és méltóságos volt és az ifju Szindbádot gyakran
oktatta, hogy legelőször a papokat kell leitatni a fehér asztalnál, mert
amíg a papok józanok, semmiféle mulatságos dologról nem lehet
beszélgetni.

– Ne sajnáld az esperes urtól a vörösbort! – mondta komoly és megfontolt
hangon Portobányi a tanulószoba csöndjében, midőn megunta a latin
auktorokat.

A nyugalmas életmódban meghízott, megtermetesedett és a szeme kidülledt,
mint a gazdag falusi biráké. Mély torokhangon beszélt és szerette
csufolni a tanítót vagy a kántort az asztal végein. A tréfáit telihangon
mondta el (a kántor tiszteletteljesen és meghatottan nevetett) és a
szemét kérdőleg gurította körül az asztalon. Egészben véve tekintélyes
és ünnepélyes férfi volt és mint öreg író, titkon lenézte még az esperes
urat is. Legalább az ifju Szindbádnak gyakorta magyarázta, hogy az írók
a legelső emberek a világon. Kár, valóban nagy kár, hogy a környéken
mindenki tudta, hogy e tekintélyes és tiszteletreméltó férfiut csupán
Portobányi urnak hívják.

*

Ketvényi Nagy Sámuel sokkal későbben került a vidéki házhoz. K. Nagy
Sámuel megérkezésének legfőbbképpen a kántor volt az oka, aki valami
betegségbe esett és a doktor eltiltotta az italtól. A kántor, a doktor
receptjével a zsebében, egyszerre furcsa hangon kezdett beszélni
Portobányi urral. Fenhéjázó lett és goromba, mint akár az uradalmi
fiskus és helye az asztal végén üresen maradott. Portobányi ur eleinte
dult-fult mérgében, hogy többé utolsóbb ember nem akad nála a hosszu
asztalnál, sem az egész házban és fogcsikorgatva mondogatta:

– A gazember csak azért betegedett meg, hogy engem kijátszon.

A kántor gunyosan integetett a tulsó sorról, ha sétáinkban véle
találkoztunk és kezében a doktor céduláját lobogtatta. A „Pityi Palkó“
hasábjairól így lassan leszorult kántorunk alakja, míg Portobányi ur
elcsendesedett, elgondolkozott, szelid lett és olyanformán gubbasztott a
végtelen asztal mellett, mint egy telelő sün.

– Nos, amice – kérdezte egyszer kegyes hangulatban az esperes ur, – hogy
vagyunk az anekdotákkal?

Portobányi ur szolgálatkészen kezdte rá:

– Elment egyszer a cigány a zsidóhoz…

Ám a hangja és arckifejezése olyan keserves és szomoru volt, hogy az
esperes ur jobbnak vélte elhallgattatni.

– Taceat, amice.

Azonkivül Portobányi ur erősen nekifeküdt az ifju Szindbáddal a
tanulásnak. Valamely vizsga közeledett és a nevelő bajsejtelemmel
mormogta:

– Még csak az hibáznék ebbe a nyomoruságos életbe, hogy megbukjunk
Késmárkon.

Egy napon Szindbád urapja Portobányi urat a városba küldte. Szivart,
kártyát, egymást kellett hozni a városból, valamint puskaport, amelyet a
nevelő ur mindig azzal az elhatározással helyezett el az ülés alatt,
hogy hazáig bizonyosan felrobban az egész szekér. Ilyenkor nem ivott,
nem dohányzott. Talán Szindbád uratyja is azzal a célzattal hozatta
állandóan a puskaport, hogy Portobányi ur józanul és rendesen végezze a
rábizottakat.

– Vigyázz, paraszt – mondogatta a jó ur a szembe jövő szekereknek –
lőpor van az ülésben.

És nagyot lélékzett, amikor a félkilós zacskót végre levette a
szekérről.

Azon a napon azonban minden másképpen történt.

Portobányi ur ugyan már hajnalban elszekerezett hazulról, de késő
délutánig nem jött meg a városból.

Az esperes ur – szép májusi nap volt – a vadszőlővel befutott lugasban
iszogatta a parádi vizet és bort, más vendégek a tarokkot kergették.
Szindbád urapja a szeméhez emelte a tenyerét és a távolba nézett.

– Még csakugyan felrobbant az a bolond, – mormogta csöndes
egykedvüséggel.

Már estére hajlott az idő, amikor az öreg kocsis bekormányozta a
pejkókat a nyitott kapun és a poros bricska megállott az ámbitus alatt.

A kocsin ült Portobányi ur, orra, arca piros az ivástól, a kalapja
félrevágva és a karjával átölelve tartja a mellette ülő borotváltképü,
ravasz, vékonyszáju öreges embert.

– Vendéget hoztam, tekintetes uram, – mondta akadozva, miután a lőport
átadta. – Egy régi szinészpajtásomat fogtam meg a városon. Penzióban van
az öreg. Se apja, se anyja, se semmi dolga már a világon. Vállalta, hogy
megtanítja Szindbád ifjuurat a vizsgai versezet elszavalására.

– Helyes – mondta Szindbád uratyja. – A szinész ur a kerti házban fog
lakni.

– Gyere már no, te vén gazember komédiás – kiáltotta Portobányi ur
nyerítő hangon, amely hangot a kántor betegség óta eleven ember nem
hallott – told ide azt a nyuzott képed.

Erősen hátba vágva, széles karmozdulattal penderítette most előre a zöld
felleghajtóba bujtatott vén szinészt. Az kakadu-üstökét hátrasimította
és jobbválláról balvállára dobta a kabátot.

– Ketvényi Nagy Samu, nyugalmazott magyar szinész, – mondta recsegő
hangon és jobbra-balra meghajolt.

Portobányi ur diadalmasan állott mellette és a jobb kezét az öreg
komédiás vállára helyezte, mintha csak azt mondta volna: lássátok, van
még nálamnál is hátrábbvaló ember…

A kövér esperes, aki ilyenkor már félálomban csibukozott, kidörzsölte
szeméből az álmot.

– Canis mater – kiáltott fel – mégis csak derék fickó ez ami… izé…
amicénk.

Erre Portobányi ur is meghajlott.

Később így szólt a szinészhez:

– Most pedig egyél-igyál, pajtás, amennyi beléd fér.

– Ne félj, Portobányi, nem vallasz velem szégyent, – felelt Ketvényi
Nagy, elfoglalta helyét az asztal végén és azután ott maradt.

*

A régi udvarház, ahol Szindbád felnevelkedett (Portobányi és Ketvényi
Nagy Sámuel felügyelete alatt) azon házak fajtájából volt, ahol száz
esztendőnkint egyszer ereszkedik meg az ablak vasalása. Mozdulatlanul,
pompásan megmarad minden a maga helyén, a lakók éppen ugy, mint a
székek. És a menyezetes diófaágyat, amelyben egyszer Rákóczi Ferenc
aludt (majdnem minden régi ágyban Rákóczi vagy Mária Terézia hált meg),
csak olyankor mozdítják meg helyéről, a függönyös bolthajtás alól, ha az
ágy tulajdonosa történetesen haldoklik és levegőért, a bucsuzó
napsugárért a szoba közepére, a ablakokhoz kivánkozik. A nagy ágy
megmozdul, régi nehéz székek, kerek asztalok véle marsiroznak és a kutya
vonítani kezd a kert alatt. Az eperfára a kuvik telepedik és mindaddig
hallatja baljóslatu hangját, amig a cselédek kővel nem dobálják. Tehát
Szindbád olyan házban töltötte ifjuságát, ahol kutyavonítás és
kuvikmadár nélkül nem igen szokott változás előfordulni. És nem is
nagyon változott. Szindbád uratyja még mindig többet gondolt arra, hogy
a gólyafészek a tanyaház nádas födelén épségben maradjon, hogy a régi
jegenyefák a ház körül helyükön legyenek és se kutya, se macska el ne
vesszen az ő uriházától, mint avval törődött, hogy Szindbád végtére
felnövekedett, talán tizenhat esztendős is elmulott már és mindazokat a
tudományokat kimerítette, amelyek fölött Portobányi ur és Ketvényi Nagy
Sámuel rendelkezett, amiről bizonyítványt is kapott a késmárki
liceumtól.

Portobányi ur a régi ház levegőjében és a pompásan terített asztal
mellett sehogyan sem tudott végképpen megöregedni. Azt szokta mondani:

– Ugy vagyok az esztendőimmel is, mint a borral. Iszom, iszom, akár
három napig is, kapatos is leszek bizonyos mértékig, de aztán ne tovább.
Meg maradok mindvégig egyforma állapotban.

Ketvényi Nagy Sámuel, a nyugalmazott szinész nem különben élvezte a
gondtalan, nyugodalmas életet.

– Ugy érzem magam – mondta fogatlan szájával, (ha erre Portobányi urtól
engedelmet kapott) – mintha már is borszeszben ülnék a Nemzeti
Muzeumban. Lássátok, kései utódok, ilyen az igazi magyar szinész
hajdanában! Az utolsó magyar komédiás. Mert én negyvenöt esztendeig
pályáztam ám a vidéken…

– Elég, vén fecsegő! – dörrent közbe Portobányi ur. – Ne mételyezd meg
hazugságaiddal Szindbád ifjuurunk elméjét és szivét.

Portobányi ur széles, kövér ember volt, megfeszült rajta minden ruha.
Karja, lába mind megannyi hurka, lecsüngő, vastag bajusza alól különösen
az ételek és italok nevét ejtette ki nagy csemcsegéssel. Ebéd idején a
konyha körül szaglászódott, aztán kidülledő szemmel jelentette kisebbik
gazdájának:

– Paszulyunk lesz malackörmével.

– Babunk – vágott közbe helyreigazítólag a szinész.

A Portobányi megvető pillantással felelt és csak hosszabb szünet mulva
kérdezte:

– Te vén csepürágó! Hogy merészelsz te bele szólani az irodalomba? Neked
azt kell énekelni meg szavalni, amit az írók elibed szabnak. Tehát
paszulyunk lesz és a badacsonyi hordóból hozatok fel ebédre. A
badacsonyiból!

Megforgatta a szót szájában és csettintett a nyelvével.

Ketvényi Nagy Sámuel megengedte magának tiz esztendei szolgálat után,
hogy bizonyos gunyoros mosolyt reszkirozzon meg, mondván:

– Paszuly és badacsonyi. A te studiumodnak ez a határa nagyrabecsült
barátom-uram, de én mint olyan férfi, aki a világban sokat megfordultam,
negyvenöt esztendeig pályázván a Kárpáttól az Adriai tengerig, egyéb
tudományokat is javallanék Szindbád ifjuurunknak. A nőkkel hogyan is
vagyunk, tisztelt és nagyrabecsült barátom-uram? Ifjukoromban három
feleségem volt.

(Szindbádnak felcsillant a szeme és helyeslően bólintott.)

– – A nőkkel, az isteni nőkkel? – harsogta szinpadias hangsulylyal
Ketvényi Nagy Sámuel.

Portobányi ur megzavarodva észlelte Szindbád ifjuurunk csillámló
tekintetét és szemrehányólag kérdezte:

– Vajjon nem tettem eleget kötelességemnek ebben az irányban is? Fiatal
cselédleányaink a megmondhatói, hogy hány pofont osztottam ki közöttük,
amidőn ifjuurunk ezt megparancsolta. A szép Kovács Esztit vajjon nem én
tartottam lefogva, míg fiatalurunk megcsókolta a szénapadláson, vajjon
nem én? Talán a szinész?

– Köszönet érte, kedves nevelő uram – felelte hálásan Szindbád.

– És nyáron, aratáskor, holdas éjjelen, amikor aludni nem tetszett
ifjuurunknak, nem én voltam-e, aki a kukoricacsősz kunyhójába csaltam az
aratóleányokat? Talán a szinész? Azért csak azt mondom, hogy adjuk meg a
gyomornak is, ami a gyomoré… A mi badacsonyi borunknak az egri püspök
pincéjében sincsen párja.

– Egy ital bor a hazáért sohasem árt – felelt köhécselve a nyugalmazott
szinész, – de a honszerelem után nyomban a honleányok következnek. A
második kupát a hölgykoszoruért ürítettük mindig ifjukoromban, amikor
még a nagy Széchenyi volt az ifjuság vezére. Javasolom tehát, hogy
ifjuurunkat a mezők és a rétek vadvirágai után a szalónok és bálitermek
délszaki növényeivel is megismertessük. Szép a kis kökörcsin a tavaszi
mezőségen, de milyen más illata van a szalonvirágnak, amelynek kelyhébe
francia illatszert csepegtetett a gondos kéz.

– Mit akarsz, szinész? – kérdezte kivörösödve Portobányi ur. – A
természet ellen dolgozol?

A nyugalmazott szinész állásba helyezkedett.

– Valóban – nem. Emlékszem egy ifjukori nászutamra, amelyet szekeren
tettünk meg tél derekán Virágvölgyi Herminával és a fuvarost gyakran
megállítottuk Érmihályfalva határában, hogy a kötésig érő hóban
sétálgassunk… De emlékszem Metternich hercegné budoárjára is, ahol sárga
selyemmel voltak behuzva a falak és India és Bokhara kincseit taposták
lábaim, mialatt a hercegnő szerepemet dicsérte, amelyben megigéztem…

– Vén hazug! – csikorgott Portobányi ur.

A nyugalmazott szinészt már nem lehetett letorkolni. Elbódult a saját
dicsőségétől.

– Nekem könnyü volt a dolgom, mert elegendő volt a szinpadról egy nőre
kacsintani (kacsintott), vagy egy titkos gyöngéd csókot feléje dobni
(kezével csókot dobott), hogy a nők az ölembe hulljanak. Sajnos,
Szindbád ifjuurunk nem a szinpadi pályán müködik, így kénytelen vagyok
hóna alá nyulni. A városban most kitünő társulat müködik. Pápai, a
társulat sugója egykor titkárom, barátom, kutyám, régi rossz csizmám.
Pápai, szolgálatunkra leend… Estére a városba megyünk a szinházi
előadásra.

– Őrültség – mondta Portobányi ur, de az öreg hajdu az ebéd tálalását
jelentette.

*

A legelső páholyban ültek.

Portobányi félelmetesen forgatta kidülledt szemét a páholy előrészében,
majd Szindbád következett. A háttérben izgatottan, összefont vagy
kiterjesztett karokkal állott Ketvenyi Nagy Sámuel. Szindbád uratyja
fodros ingét vette fel ezen alkalomra és haját rezedaolajjal
illatosította meg. Nyakkendőjét bodrosan a nyugalmazott szinész kötötte
meg, míg Portobányi ur piros selyem zsebkendőt illesztett a kabátja
zsebébe.

A szinpadon egy szőke, puderozott haju, selyemnadrágos, domboru idomu
hercegnő énekelt, miközben kis aranyos koszperdjával a taktust ütötte. A
fogai vakítóan csillogtak, a szeme körül mély feketeség és odabenn két
mosolygó nefelejts. Magassarku selyemcipőjében fekete harisnyájában
hintázva járt-kelt a szinpadon és a lábfejét mindig széjjelvetette. A
nadrágocskán rózsaszinü gombok voltak és ugyancsak rózsaszinüek voltak a
gombok a haloványkék kabáton, amely alól pompás melle hatalmasan
domborodott. A csuklóját csipkekézelő fedte és az ujjai fehérek voltak
és körme rózsaszinü. Kis tokája volt és a füle cimpája piros, az orra
kissé hajlott és szája égő vörös és könnyü, kedves ráncban görbülő.

Ah, ez a nő volt maga az érzékiség, Szindbád forrón és hangosan
felsóhajott.

A torkából bugó hangok törtek elő és valóban illett külsejéhez neve is.

– H.-né Galamb Irma – sugta hátulról K. Nagy Sámuel és Szindbád kezében
megzörrent a piros szinlap.

Portobányi ur (tagadhatatlan, hogy kissé meg volt hatva), bizonyos
gyorsasággal kereste elő kabátja zsebéből a szemüvege tokját és a
pápaszemet fülére igazítva, megnézte a szinlapot.

– Valóban – mondta bizonyos elismeréssel és a nyugalmazott szinész
diadalmasan mosolygott.

A hölgy a színpadon talán észrevett valamit, mert a dalocska következő
strófája az első páholynak volt szánva. Ringó csipőjével, taktust verő
kis kardocskájával a páholynak énekelte, hogy: ici-pici ki-i-is cicám…

Portobányi ur hümmögve tolta vissza a szemüvegét és míg fejét
csóválgatta, titkon megcsipte a tenyerét: álmodik-e, hisz H.-né Galamb
Irma mintha csak neki, egyedül neki énekelné, hogy: ici-pici kis cicám…

Szindbád vérpiros arccal helyén ült és félig álomban, félig ébren érezte
az arcán végigsimulni a nefelejts-szemeket. Biztatás, gyönyör, szerelem
volt abban a szempárban… Arra tért magához, hogy a függöny lecsuszik és
erős taps hangzik fel a szálában. Hátulról erősen megrázza a vállát K.
Nagy Sámuel.

– No most… most dobni csókot – hangzik a vén szinész reszelős hangja.

A müvésznő magassarku cipőjében a lámpák elé lép és gömbölyü mellét
meghajtja és hálásan mosolyog a tapsokra. Szindbád – a müvésznő éppen
odanézett – ajkához emelte kezét és félszegen, ügyetlenül csókot dobott
a szinpadra.

A müvésznő pajkos mosolylyal felelt és csipőjét megringatva, jobblábát
kissé felemelte és kéjes mozdulattal forditotta hátát a legelső páholy
felé.




AZ ELSŐ VIRÁG.

A virágcsokor, amelyet H. Galamb Irma, a vidéki szinésznő egy reggelen
ablakában talált, Szindbádtól eredt. Szindbád tizenhat esztendős ifju
volt akkor, de a bölcs öreg emberek nevelésében csaknem olyan bölcs és
öreg volt, mint nevelői: Potrobányi, az öreg író és Ketvényi Nagy
Sámuel, a nyugdijazott szinész. Igy többek között a nőkről sajátos
fogalmai támadtak az ifju Szindbádnak. Potrobányi ur csupán erősizmu
parasztlányokkal és gömbölyü falusi menyecskékkel népesítette be
Szindbád képzeletét, mig Ketvényi Nagy a vidéki szinészet mastix-szagu
világába vezette be neveltjét. Csakhamar ismerősei lettek a kisvárosi
szinház összes hölgytagjai, akiknek nagyokat köszönt az utcán és a
szinház környékén karonfogva sétálgatott a kövér komikussal. (Ketvényi
Nagy a Hársfához cimzett vendéglő kertjében, ahol a fából épített
szinház állott, régi emlékeit mesélgette az ifju kollegáknak, miközben
sürün emelgette szeméhez és orrához rendkivüli nagyságu tarka
zsebkendőjét. Potrobányi ur, aki a szinészettel való ismeretséget a
természettől, a falutól és a falu leányaitól való eltávolodásnak
bélyegezte, a Hársfa belső szobájában foglalt helyet és buzgón irogatta
emlékiratait.)

Nyár volt és a szinház körül szinte illatosak voltak a hatalmas hársfák.
A szinészek már délelőtt kugliztak és a fagolyók messzehangzóan ütődtek
a kuglizó dobjához. A nők a zöld fák alatt üldögéltek és a napsugár
pirosan tört át napernyőjükön. A női lakkcipők kivillantak a
szoknyafodrok alól és a szalagcsokrokat megmozgatta a szellő. A fabódé
hátulsó kapuja nyitva volt és a régi szinlapokkal beragasztott,
esőverte, barna falak mellett krákogva üldögélt a pepitanadrágos
direktor.

Szünidő volt és Szindbád nevelőivel a kisvárosban lakott, midőn is
esténkint az első számu páholyból csókot dobott Galamb Irma felé, midőn
az a szinen megjelent. A háttérben K. Nagy és Potrobányi urak üldögéltek
és a nyugalmazott szinész halkan dudolgatta az ismerős melódiákat,
különösen, midőn a kar a mélyebb regiszterekben müködött. Potrobányi ur
állandóan helytelenitőleg csóválta a fejét, de az előadást az első
taktustól az utolsóig a legnagyobb figyelemmel kisérte. És soha sem
fukarkodott a nevetéssel, ha a kómikus részeges figurát játszott a
szinen.

Egy napon aztán Ketvényi Nagy Sámuel előállott indítványával.

– Az ostromot most már komolyan megkezdjük. Holnap virágot küldünk
Irmának, benne névjegyet és a névjegyen néhány kedveskedő sor,
amelyeknek megfogalmazására ezennel felkérem Potrobányi igen tisztelt
barátomat.

Szindbád (ebben az időben gyakran válott arca rózsaszinüre) nevetve
helyeselt…

– Talán a gyürüt is, melyet édesanyámtól örököltem, mellékeljük a
virághoz… mondta csöndesen.

– Az nem lehetséges – felelt elgondolkozva Ketvényi Nagy – az öreg
tekintetes ur bezárat mindkettőnket a gyürü miatt. Ellenben a
virágcsokor utnak indulhat.

A csokrot piros rózsákból rakták össze („a szerelem virágai“, mondta a
szinész), és Potrobányi ur levetette réges-régen kihizott, zsiros fekete
kabátját, amidőn a mellékelendő névjegy megírásához fogott. Homlokát
összeráncolta, gömbölyű, kidülledt szemét többször végiggurította a
szobában, mielőtt a tollat a tintába mártotta volna. Aztán írni kezdett,
lassan, megfontoltan, gömbölyü betükkel.

– Ifju szivemet, kérem, fogadja kegyelmesen.

Kétszer-háromszor elolvasta fenhangon. Ketvényi Nagy dörgő hangon
elszavalta és Szindbád magában elsuttogta és komolyan gondolta.

Másnap pedig elment a virágcsokor H. Galamb Irmához.

*

Azon az estén a nevelők a fülledt szinházi levegő elől felvonás közben a
Hársfa pirosterítékes asztalához menekültek és gyorsan parádi vizet
kevertek borral. A szinházi előadásnak már régen vége volt, ám a nevelők
még mindig szokásos témájukon nyargalásztak: nyelvészeti kérdéseket
fejtegettek. Mi a helyesebb: leány vagy lány, sőt lyány?… A zenekar
régen elhallgatott és Szindbád a fabódé hátulsó kapujánál álldogált a
forró nyári éjszakában. Az ablakok nyitva voltak az öltözőkön és odabenn
féligöltözött nők sikongva nevetgéresztek, mély hangja hallatszott a
rendezőnek és egy vékony lányhang sokszor ismételte:

– Istenem, a harisnyakötőm…

Szindbád félszemmel bekukucskált a deszkaréseken és lélekzetét
visszafojtva, leste az öltözködő nőket. Fehér vállak, fehér térdek és
meztelen nyakak jelentek meg előtte a keskeny résen, amelyben aranyosan,
pirosan hintázott a lámpás sugárkévéje, de azt nem tudta, hogy kinek a
nyakát, vagy vállát látja. Az ütőere erősen lüktetett a halántékában és
hangyák szaladgáltak a hátában, térdében. A lámpásra valaki piros
papirernyőt dobott és a piros fényben káprázva látta a feketeharisnyás
lábakat, majd a fehér női ruhákat.

– Istenem, a harisnyakötőm, – siránkozott az előbbi lányhang.

Most egy fehér gömbölyűség, egy nadrágos női alak közeledett a
deszkaréshez és a deszkához nyomódva, igazította cipője szalagját.
Szindbád arcában érezte a női test szagát és erősen beleharapott a
deszkába.

Aztán csendesedett az öltöző. Az ajtót sokszor és hangosan felnyitották,
puder és parfüm repkedett a levegőben, felrugtak egy söröskancsót és az
utoljára maradott két szinésznő halkan és megfontoltan beszélgetett
valami nagyon érdekes dologról. A keztyügombja pattant és az egyik
szinésznő a földre köpött.

– Pfuj – mondta, – igazán azt akarta?…

A másik halkan, bizonykodva felelt, aztán csendesen, macskadoromboláshoz
hasonlóan nevetni kezdtek mind a ketten és eltávoztak, mielőtt a lámpát
lecsavarták.

Szindbád levette a kalapját és néhány remegő, bizonytalan lépést tett a
fabódé mellett… Most fehér, illatos kabátban, tollas nagy kalapban és
kezében virággal elsuhant mellette a félhomályban egy nő… A hársfák
között álló petróleumlámpás megvilágította gödrös arcát és hajlott
orrocskáját, valamint merészen ivelt szemöldökét.

– Kezét csókolom – mondta Szindbád halkan, gyorsan és mereven állott,
anélkül, hogy eszébe jutott volna kalapját levenni.

A nő féloldalra fordult, a szeme bizonytalankodva nézett a félhomályba
és mert kissé rövidlátó volt, összehunyorította a szempilláit.

– Ah, maga az?… – kiáltott fel csengő hangon, amely úgy csillámlott
Szindbád előtt, mint a folyóvíz a holdsütésben.

– Hogy is hívják? Furcsa neve van. Igen: Szindbád… Köszönöm a csokrot.

Most már turbékolt a hangja, amikor keztyüs kis kövér kezét
előrenyujtotta és szabadon maradott fehér felöltője széjjelnyilott.
Kövér, alacsony asszonyka volt, a bluza hanyagul volt a szoknyába kötve
és néhány nyitva felejtett gomb révén látni lehetett fehér ingét.

Szindbád közeledett és gyorsan kezébe vette a kis kezet. Két-három
csókot nyomott az izzadt cérnakeztyüre és a karperecek megcsörrentek a
szinésznő csuklóján.

– Igen, igen, – folytatta Galamb Irma, – ismerem Nagyot. Tiszteltetem…
És csókoltatom, – tette hozzá halk kacagással, amely úgy hangzott
Szindbád fülébe, mint a gyors tavaszi eső csengése a nyugodt tó tükrén.

Aztán erősen megszorította a Szindbád kezét, kissé meg is rázta.

– Isten önnel, kis barátom.

Egy-két lépést tett, de hirtelen visszafordúlt.

– Talán rám várt itt? – kérdezte és barna szemét kiváncsian nagyra
nyitotta.

– Nem, – felelt csendesen Szindbád.

(Később ezért a „nem“-ért kemény korholásban részesült K. Nagy
Sámueltől, míg Potrobányi ur helyeslőleg kiáltozott: „Nagyon derék, így
kell bánni az elkényeztetett nőkkel!)

Galamb Irma gyorsan összehuzta mellén fehér felöltőjét.

– Az este hűvös, – mondta finomkodó hangon, mint a francia
szalondarabokban szokás, – Szindbád ur, megengedem, hogy elkisérjen…

Szindbád – bár már tizenhat esztendős elmulott – néha ostobaságokat
mondott:

– Nevelő uraim a Hársfában ülnek és bizonyára várnak.

Galamb Irma kétszer is végignézett az ifju Szindbádon, a szempillája
furcsán megreszketett és a homlokán is olyanformán mozgott egy
kiszabadult hajfürtöcske, mintha a szél fujdogálta volna.

– Furcsa ember! – mormogta csendesen.

Közelebb lépett az ifjuhoz, hogy Szindbád erősen érezte ruhájának és
nyakának szagát. A fehér felöltő valahol meg is érintette testét és
érezte, hogy erősen ajkához nyomódik a szinésznő keztyűs kezefeje.

– Remélem, hogy holnap délután eljön hozzám uzsonnázni? – mondta
csendesen és komolyan.

– Ketvényi urat is elhozzam? – kérdezte Szindbád.

Az alacsony nőcske csendesen meghintázta gömbölyü mellét, mint egy
madár, aztán közömbösen mormogta:

– Ha ugyan eljön az öreg bácsi?…

Megperdült és gyors, könnyü léptekkel ment a nagy fák alatt.

A lámpafény még megcsillant kicsinyt megemelt szoknyája alatt a félcipőn
és a magas francia sarok kissé ferdének, kifelé hajlottnak látszott.




A HÁROM MUSKATÉROS.

A Hársfában egy fiatal falusi földesur muzsikáltatott csendesen, régi
magyar nótákat. Az asztala már megtelt üres boros- és savanyuvizes
üvegekkel, talán éjfél is elmulott, de a cigányok fáradhatatlanok voltak
a nótákban. A földes uraság ugyanis körülbelül már egy órája indulóban
volt, felállt, aztán megint leült helyére, tehát nem volt tanácsos
abbanhagyni a muzsikálást. A csendben, a néma hegedük mellett könnyen
tovaillannak a rózsaszinü felhők, a holdas, szerelmes esték, a nyárfa
sóhajtása és a messze lévő szép leány, vagy asszony hangja, csókja,
ölelése, amely dolgokat a jó cigány hegedüje hangjaival a hallgatója elé
szokott varázsolni. Maradjon tehát helyben a mámor, amely a muzsikus
cigányok legrégibb barátja és segítője. A bugyellárís felnyitásánál
szólanak a legszebben a hegedük az egész földkerekségen, művész lesz
ekkor a ragyabunkó, törpe nagybőgős is és a félszemü kontrás
megfeledkezvén magáról, szabályos prim-hangot játszik, midőn a
bugyelláris a zsebből előkerül… Husz szempár, husz fénylő, csillogó
szempár kiséri el utjában a pénzestárcát, – a Hársfán kivül, az ablak
alatt lábujjhegyre emelkedik a meztelen lábu, pirosnadrágos bőgőhordozó,
mert a hegedük hangja jelenti neki is, hogy itt van a pillanat, amikor
érdemes kukucskálni az ablakfüggönyön.

A földesurat az ajtóig kisérte a banda, miközben Potrobányi ur (aki
neveltjével, Szindbáddal és K. Nagy Sámuellel egy sarokban foglalt
helyet a csendes mulatozás alatt), lelkesen a Szindbád vállára csapott:

– Tanulja meg, kis gazdám, hogy az előttünk lefolyt mulatozásban példás
virtust mutatott be a derék földes uraság. Ha majdan önszárnyain repül
tova a nagyvilágban, soha se felejtse el, hogy a mulatozásban a
csendesség, az ivásban a józanság, a játékban és a szerelemben a
féktelenség diszíti a férfiut. Ha király volnék, nyomban rendjelet
nyujtanék át a derék földes uraságnak Sajnos, nem vagyok király…

– Ezt én is sajnálom, – dörmögte a pipaszár mögül Ketvényi Nagy Sámuel
és a poharakat arányosan megtöltötte parádi vizzel és borral. Reszkető
kezével felemelte a poharát:

– Tehát: Irma üdveért!

Potrobányi ur kigombolta az inggallérját és a nyakkendőjét a fogasra
vetette, haragosan fujt, sértődötten koccintott, de a poharat fenékig
ürítette.

– Ördög vigye! Hát éljen. Jövő héten ugy is falura költözünk.

Szindbád semmit sem szólott, csendesen, melegen sóhajtott és a szeme
előtt holdfényben csillámló folyóvizet látott, mint akkor, estve, amidőn
a szinésznőt megszólította.

A nyitott ablakon a hársfák illata lengett befelé, a levelek között
könnyü szellőcske repült át, mint egy kis madár és ekkor láthatóvá lett
a messziségben egy fénylő csillag.

Ketvényi Nagy köhécselve tömködte a pipáját és az arca, orra már
lilaszinü volt. Mintha valami álarc lett volna az arcán. A vonásai
fénylők és merevek, mintegy viaszból formálva. A bor álarcát az öreg
szinész arcára helyezte.

Titokzatosan, csendesen és Szindbádról Potrobányi urra tekingetve
beszélt. A szavakat olyanformán ejtette ki, mintha édes bort
szürcsölgetne télen a kályha mellett…

– Először persze a direktor szeretője volt, mint Pápai, a sugó (barátom,
egykor titkárom, kutyám, ócska csizmám) értesített, de a direktorné
letépte a kontyát és megkarmolta az arcát. Majd a rendező következett,
sokáig élt házasságban a tenorral, legutoljára a zenekarbeli dobossal
szürte össze a levet. Volt valahol egy katona is, aki eladósodott,
máskor egy borbély magára lőtt az ablaka alatt. Öreg édesanyja és tanuló
öcscse van Pécsett, azoknak pénzt küld, azért nincs egy jóravaló
szoknyája sem. Azelőtt szerette a pezsgőt és öreg urakkal reggelig
ivott, de ez hangjának megártott. Valahol van egy fiacskája is… Talán
éppen az öcscse a fiacskája…

A köhögés megakasztotta a nyugalmazott szinművészt a további
előadásában, Szindbád ábrándozva nézett a sötét fák közé, mig Potrobányi
ur hümmögve vakarta körmével a savanyuvizes dugaszt.

– Szerencse, hogy jövő héten ismét falura költözünk, mert végül mégis
csak agyonütne bennünket az öreg tekintetes ur.

A vén szinész kipirosodva, kissé fuldokolva hajolt előre és kezét
olyanformán illesztgette szája elébe, mint mikor a szinpadon „félre“
szólanak a régi szinészek.

– A kertek alatt lakik… Pápai, elnyűtt bocskorom délután mutatta a házat
és az ablakot… Kis kert van az ablak előtt… És hajdanában, azaz, hogy
nem is olyan régen, magam is sokat másztam be ablakokon, sokszor majdnem
le is ütöttek.

– Nagy kár, hogy agyon nem ütöttek – vélekedett Potrobányi ur.

K. Nagy kinyujtotta öreg karját:

– Van, volt itt erő… Tehát beszéljen csak, kis gazdám, hogyan is mondta
Irma? Nos? Azt mondta: a szeme és az orra tetszik nékem, puha haja is,
de az álla már nem tetszik?… Ezt mondta Irma?

Szindbád rózsaszinü arccal bólintott.

K. Nagy Sámuel köröket irt le a pipaszárral a levegőbe és szurokszinü
kis szeme élénken mozgott ráncos szempillái alatt. Megtöltötte a
poharakat.

– Igyunk, no. Az ital bátorságot ád… Becsületemre, nagyon illatos,
pompás mágnásasszonyka lehet ez az Irma. Neked talán nem tetszik,
Potrobányi ur?

A zsiroskabát szinte ropogott a kövér vállakon, amikor Potrobányi ur
lustán megmozdult:

– Hiszen jóravaló fehércselédnek látszik, de az öreg tekintetes ur se
kutya…

– Jól van – felelt gyorsan a vén szinész és csendesítőleg terjesztette
ki a tenyerét, – hiszen nem is arról van szó… Éppen csak azt gondolnám,
hogy ha már idáig nevelgettük az ifju urat (és ravaszkodva kacsintott
Szindbád felé), ezután se vegyük le róla a kezünket… Mondom, az ablak e
forró éjszakán nyitva van, és nincs is nagyon magosan… Szindbád ur
fürgén ugrik és mi majd loppal vigyázunk, hogy minden jól sikerüljön…
Csak egy csipkefüggönyke van az ablakon, amelyet a szellő éppen olyan
könnyen félrehajlít, mint egy kéz… Ő majd felébred és halkan, félig
álmában tudomásul veszi, hogy az ifju Szindbád térdepel ágya előtt.

– Hová gondolsz, vén gazember? – kiáltott felháborodva Potrobányi ur. –
Fölébred, lármát csap és holnap akár nyakunkba vehetjük a világot, az
öreg tekintetes ur pisztolya elől…

K. Nagy csöndesen, fulladozva nevetett, mintha a tüdejében egy rossz
verkli sipogna:

– Nem csap lármát… Becsületemre, csak egy kís csipkefüggöny az egész,
amit félre kell huzni. És mi lesbe állunk az ablak alatt… A szemünk már
rossz Potrobányi ur, a szivünk rothadó fűzfatuskó, de a fülünk az még
ugy-e bár nagyszerü, meghallja a csókok csattanását és a suttogva
elmondott szavakat? Adjuk meg a fülnek is, ami őt megilleti, hisz a
szegény embernek egy jól sikerült nyujtózkodás is örömet okoz.

– És ha segítségért kiált? – aggodalmaskodott Potrobányi ur és ízzadó
üstökét megtörülte.

A vén szinész legyintett a kezével és a szeme úgy villogott, mint a
rókáé:

– Ha már idáig elnevelgettük Szindbád urat, hütlenség volna őt most
cserben hagyni… Ketten majd csak felemeljük az ablak párkányig, az éj
csendes és meleg, kedves álmokat hordozó… Talán éppen a szépszemü,
széporru és puha, fekete haju Szindbádunkkal álmodott a kedves hölgy,
midőn az ifju csókját ajakán megérzi… Az én időmben – nem is olyan régen
– a nők mezítelen karjukat az ilyen pillanatokban kinyujtották és
lassan, de erősen átkulcsolták az illető nyakát és a nyak felett imára
kulcsolva kezüket, halkan sóhajtották: édes, jó kis istenkém…

Reszkető kezével megsimogatta a Szindbád kabátját:

– Van-e bátorsága, kis gazdám? – kérdezte hizelkedve.

Szindbád hideglelősen reszketett, de nyomban talpra állott:

– Bátorságra tanított mindig az atyám, – mormogta és félénken, védelmet
keresőleg nézett Potrobányi urra.

A kövér, lompos ember ellenben elvörösödve sütötte le a szemét és vastag
ujjaival szórakozottan dobolt az asztalterítőn. Verejtékezett a homloka
és nyögve mondta:

– Igaz, az öreg tekintetes ur mindig azt parancsolta, hogy bátornak
neveljük az ifju urat.

Lesütött szemmel felállott és követte a vén szinészt. Ketten közrefogták
Szindbádot és lassan, csendesen megindultak a nyári éjben. A fákon egy
kis madár csipogott álmában és messzire halaványulni kezdtek a
csillagok.

– Ilyenkor van a nőknek a legédesebb álmuk, – szürcsölte a szót fogatlan
szájával K. Nagy.

A hosszuszáru pipát olyanformán fogta kezében, mint egy kardot és az
alvó kisvárosi utcára mutatott:

– Arra kanyarodunk be a kertek alá.




AZ ÁLOMBELI LOVAG.

A kertek alatt lakott Irma, vadszőlő borította a ház falát és a
fehérrámás ablakok a hajnali szürkületben tompa fénynyel világítottak.
Távol a liget sötétkék faóriásai borongtak némaságukban, valahol hárs és
orgona illatozott. Az utca tulsó során mély árok huzódott, amelyet olyan
bujasággal leptek el a bokrok, mintha az lett volna a hivatásuk, hogy
alaposan elrejtsék mindazt, ami a mély árokban és árok környéken
történni szokott. Szindbád tizenkét-tizenhárom esztendős korában gyakran
leste meg az árok mélyéből a bokrok között csókolózó szerelmeseket. A
kisváros szerelmesei kis szobalányok vagy tilosban járó menyecskék, a
mély árok bokrai alatt megtalálták mindazt, amire a szerelemnek szüksége
van. Csöndet, magányt, fölöttük a csillagos eget, lábuk alatt a puha
pázsitot… A szerelmesek távozásával Szindbád gyakran felkereste a
bokrokat, a letaposott pázsitokat, ahol az imént még csókok csattogtak.
Ábrándosan felsóhajtott: vajjon lesz-e valaha pepita-nadrágja, mint a
gyógyszerészsegédnek, aki az imént e helyt a varróleánykával enyelgett?…
Vagy jön-e idő, amikor kis lovaglóvesszőt hord csizmaszárában, mint az
előbb látott legény, aki a szégyenlős szobalánykával itten sétálgatott?

(Az esztendők elrepülnek és Szindbád sohasem jutott el ezekre a helyekre
barátnőjével karján.)

… Most lappangva és óvatosan haladtak a bokrok szélén, mialatt Ketvényi
Nagy Sámuel, a nyugalmazott szinész, lábujjhegyen lépegetett az élen,
mint hajdanában a színpadon a Rip van Vinklében. A harmatos fák között
fölröppent valamely éji madár és a levelek zörrenésére mindnyájan
megállottak.

– Legjobb volna aludni menni – ásított hátul Potrobányi ur.

– Én is álmos vagyok – vélekedett az ifju Szindbád és fázósan
mélyesztette kezét zsebébe.

– Álmosság? – nevetett hangtalanul a vén szinész. Én sohasem voltam
álmos. A hölgyek nem szeretik az álmos embereket. A kövér polgár a hasán
hortyog, míg a csábos éjjel a polgárné ablaka alá vonzza a poétát. Amott
a ház és a hársfák szeliden állnak a ház körül, mint barátságos öreg
nénikék. Most csöndesen haladjanak… Csak csöndesen… Bár sötét az éjjel,
nem megyünk mi szé-é-éjel…

Halkan, rekedten dudolta a Rip kardalát és a mélyebb regisztereknél
elismerést zsaroló pillantással nézett Szindbádra. Végre is Potrobányi
ur megsokalta a dudolgatást, amelyet K. Nagy sehogy sem bírt befejezni.

– Dobbal nem lehet verebet fogni – dörrent közbe. – Megbolondultál, te
vén komédiás?

A kerítés alacsony volt és hajdanában fehérre és zöldre volt mázolva, az
ajtó kidőlt és a rács hiányos volt.

– Azt hiszem, a mogorva Gogolyák a ház tulajdonosa. Bizony, több gondja
lehetne a háza jókarban tartására – mormogott Potrobányi ur, amíg a kis
kapun belépdelt.

A kert végében volt a nyitott ablak, alig embermagasságnyira a földtől
és mint K. Nagy Sámuel előre megjósolta, csupán egy rózsaszinü
csipkefüggöny lengett az ablakon. A függönyön csillagalaku figurák
látszottak, a hajnali derengésben mozogni látszottak a csillagok és
valahol, talán éppen odabent a szobában, megszólalt a kakukos-óra.
Négyszer szólott a kakuk… Potrobányi ur elégedetlenül vonta elő nadrágja
derékzsebéből tányérnagyságu zsebóráját és szuszogva csóválta a fejét.

– Nalám öt perc mulva fél négy.

Szindbád borzongva nézte a nagy zsebóra előjövetelét és eltünését a
vastag derék körül és magában rendkivüli módon csodálkozott Potrobányi
úr nyugalmán. Mintha a vizbeugrás előtt nézné meg valaki az óráját… K.
Nagy Sámuel ellenben olyan izgatottan hadonászott a kezével, mintha
görögtüzes darabot rendezne a színpadon… Rekedtes, csuklós hangon
vezényelt.

– Most, most… Potrobányi emeld fel az ifjuurat.

A kövér ember ledobta kerek kis fekete kalapját a földre, megnyálazta a
kezét és homlokán kidagadtak az erek, amint Szindbád lábába
kapaszkodott. A szinész hátulról tolta. Szindbád csupán a két idős féfiu
furcsa szuszogását hallotta, amíg az ablakig emelkedett, aztán az
ablakba kuszott. Egy pillanatra hátranézett. A fák ritkuló lombjai
között a kisvárosi templomtorony hamuszürke árnyékát látta a háztetők
közül kiemelkedni, egy felleg uszott világoskéken a torony mögött és egy
közeli ház kéményéből fodrosan, mint az öreg ember pipájából, a halovány
füst szálldosott fölfelé.

Lecsuszott az ablakból a szobába és a nevelők ezzel eltüntek előle. A
függöny előtte volt és úgy dobogott a szíve, hogy egy lépést sem birt
előre tenni. Csak állott a helyén és várta, hogy valami rendkivüli dolog
fog történni. Talán jön K. Nagy és megragadja a karját, hogy előrevigye…
De nem az történt.

Egy perc mulott el, vagy egy óra… valaki csendes, nyugodt hangon
megszólott a szobában:

– Maga az, Szindbád?

A hang az első pillanatban idegenül hangzott, mintha hosszu hallgatás
után szólalt volna meg valaki. De az utolsó szótagnál már világos volt
Szindbád előtt, hogy odabent Galamb Irma szólalt meg és korántsem érzett
nagyobb ijedelem a hangjában.

Szindbád tehát félretolta a függönyt és csöndesen előrelépett a sötét
szobában. Erős parfüm-és szappan-illat csapódott az arcába. Tétovázva
megállott.

– Az istenért, fel ne döntse a virágállványomat! – mondta az előbbeni
hang. Aztán női ruha suhogása hallatszott, egy kis papucs olyanformán
csattant, mint egy nagy csók és meleg, sima női kéz érintkezett Szindbád
kezével.

– Erre jöjjön, fiam és ebbe a székbe üljön. Szindbád egy karosszékben
érezte magát és még arca körül lengett az előbb érzett női ruha illata.
Kimeresztette a szemét, miután egy pillanatig lezárva tartotta, hogy a
menydörgős menykő ne éppen a szemébe csapjon. A félhomályban sötét
butorokat látott. Kerek asztal előtte, rajta valami madáralaku tárgy,
talán névjegytartó és a háttérben homályosan villant meg egy ovális
tükör és az ágy a háttérben fehér kendővel letakarva – a párnák, mint
enyhe halmok a láthatáron.

Göndörkés hajfürtjét látta először, amelyet enyhén csillogtatott meg a
hátulról jövő derengés, mint álmában látja néha az ember a szelet, amint
az álomtavak barna vizét csillogtatja…

Ez a fuvalomhoz hasonlatos derengés lassan folydogálta körül a
fehérköpenyeges alakot. A köpeny (Irma színpadi belépője) ismerős volt
Szindbád előtt, jól tudta, hogy arany huszár-zsinórok diszítik a vállnál
és a mellnél. De a zsinórok most feketék voltak. A sötétben maradott
arcból valami kedves melegség sugárzott, amely melegség hasonlatos volt
azoknak a csókoknak a melegségéhez, amelyeket álmában vált az ember a
párnájával.

– Furcsa, hogy itt van, Szindbád – mondta most csendesen, barátságosan
Galamb Irma és a hang hallatára kialakult Szindbád előtt a sötétben lévő
arcoska. Látni vélte a kissé hajlott, finom, érzéki orrot, amelynek
lüktető mozgása, rózsaszinü árnyéka először megigézte. A gyöngéd, kékes
árnyalatot az ajk fölött csaknem úgy látta most is, mint a szinpadi
lámpa fényében, az operettebeli fátyoltánc alatt. A kedvesen gördülő
ajk, amely néha egy sirva-nevető gyermek ajkára emlékeztetett, most
nyitva volt és mögüle a fehér fogak elefántcsont-kerítése elővillant. A
barna szempár álmosan, de kiváncsian tapadt Szindbádra, mintha valami
elröppenni készülő álmot figyeltek volna a szemek, kék hajnalban
felébredve és a vánkosra könyökölve, míg az álom csöndesen szállong az
ágy felett, mint egy fáradt, pihenésre térő lepke.

Kinyujotta meleg, könyökig, meztelen karját és a kezével megérintette a
Szindbád arcát. Aztán az ujjak a hajhoz is eltévedtek.

– Milyen furcsa, hogy most itt van Szindbád, mert hisz az előbb álmodtam
magával. Sárga libuskákat, sárga virágokat láttam. És apró gyermekeket.
Mintha a gyermekek maguk is sárga virágok lettek volna… Egy madáralaku
sötétkék felhő lebegett a fejem felett és valahol egy kis gyerek sírt…
Valahol egy vén, korhadt tüzfa alatt a sötét patak partján. Maga hosszu
lábaival sietve jött a réten keresztül. Minden lépése akkora volt, mint
mértföld, de azért csöppet sem látszott félelmesnek. És ekkor én
felöltöztem, az ablakhoz ültem és várni kezdtem.

A Szindbád ajkához tévedt a keze és Szindbád megcsókolta a kezet.

A szinésznő előre hajolt, a térdét átkulcsolta a kezével és gyorsan,
szenvedélyesen beszélt.

– Én nagyon szerencsétlen voltam eddig. Üldöztek, nem szerettek,
nyomorult, boldogtalan teremtés voltam. De most boldog vagyok, mert maga
kedves fiam megjött az álmaimból. Ugy jött, ugy érkezett, mint ahogyan
az álmokban szokás. Ifjan, szépen és rajongva… Nem kérdezem, hogy mi
hozta ide. Itt volt és én boldog vagyok. Ha reggelre meghalnék, akkor
volnék a legboldogabb, mert ugyan mi történhetik már ezután velem az
életben?… Semmi, ugy-e, semmi?…

Elhallgatott és kiterjesztett karral állott meg a szoba közepén. A
köpenyege széjjel nyilott és erős női illat áradt Szindbád arcába.

Szindbád gyorsan közeledett, de a szinésznő megriadva hátralépett.
Karonfogta Szindbádot és az ajtó felé vezette. Az ajtón kétszer
megfordította a kulcsot. Fázva, remegve, könybeborult szemmel nyitotta
ki az ajtót.

– Menjen, mert virrad…

Az ajtónyiláson még kidugta a kezét és az ifju azt megcsókolta.

Aztán kétszer fordult a kulcs a zárban.




SZINDBÁD TITKA.

Minden embernek van valami titka, amelyről soha sem beszél életében.
Régen elmult dolgok, szégyenek, kalandok, szívfájások és lelkipofonok.
Az volna a legérdekesebb olvasmány, amelyet a halálos ágyán mondana el
valaki őszintén, igazán: a titkokról, amelyekről az életen át
hallgatott. Szindbád titka, – miután a hajós már úgyis réges-régen
meghalt és ha látni vélték is őt némelyek tegnap vagy tegnapelőtt a
korcsmában borozgatva, vagy éjjel az utcán bandukolni, azok nem az igazi
Szindbádot látták, csak kisértő szellemét, – Szindbád titka a következő
volt:

Szindbád egy téli estén, egy régi estvén egy országuti csárdában
üldögélt a Kárpátok között, százezer mértföldnyire Budapesttől. A hajós
elrejtett kincsek felfedezésére utazott erre a tájra. Egy régi imakönyv
borítékában találta, – vagy talán csak álmodta – hogy e tájon, amelyet
nyilak, karikák, görbe vonalak és titokzatos pontozások jelölnek, a
pohárral jelzett helyen vasláda van a földbe ásva, – harminchárom
katonalépést téve északi irányban az ódon kolostortól. A matrózkés,
főzőkanál, törött lánc és női ing, – amely dolgok a térképen helyet
foglaltak, mind valamely titokzatos irányítói a kincses láda
rejtekhelyének, hüségesen elvezették Szindbádot a Kárpátok között… Igen,
itt járt, erre ment kis diák korában, midőn a régi kolostornak volt a
növendéke és kis barátaival tengerirablósdit játszott szombaton délután
a gyors és kanyargó Poprádon, egy ócska és ingadozó tutajon. A
titokzatos tervrajz (szigoruan betartva a fekete vitorlás kalózok
nemzetközi nyelvét) ebből az időből maradott meg valami véletlen folytán
és egy napon az unatkozó Szindbád kezébe került, midőn már halántékán
olyan fehér volt a haja, hogy fehérebb nyolcvanesztendős korában sem
lehetett. A régi diákkori tervrajz nem hagyta Szindbádot nyugodni.
Titokzatos gyilkosságok, rablások, támadások jártak a fejében, amelyeket
gyermekkorában bizonyára elkövetett, csak későbben elfelejtett… Vonatra
ült. A Poprád havas hátán kis diákok korcsolyáztak és az odvas fa, amely
a tervrajzon megjelöltetik, most is azon a helyen állott, csak valamivel
kissebb lett. A kolostor tornyán állanak a kopott óramutatók, mert még
ma is ott ül az egyik mutatón az az öreg varju, a mely talán már
Szindbád gyermekkorában foglalt ott helyet. A kőfalról, amely az ódon
kolostort határolta, már lekopott a vakolat, de ahol a vakolat
megmaradott az esőverte, szürke falon, vörös krétával és szénnel irott
nevek voltak láthatók. Az ákombákomok között tünődve keresgélt Szindbád
a téli alkony pirosló fényében és igen nagy volt a boldogsága, amidőn a
félig lemosott, lekopott irások között vörös krétával irott S betüt
fedezett fel. „Én voltam ez!“ – mondta magában és hirtelen a német
kereskedő táncoló boldogsága jutott eszébe, aki a Lengyelnyereg
barlangjában megtalálta tiz év előtt otthagyott névjegyét. A bokázó
németet látta maga előtt folyton ott a hegytetőn, amidőn az országuton –
az odvas fa alatt – elballagott és a kincsek rejtekhelyén az országuti
csárdát felfedezte, ahol csakhamar meghuzódott – a téli hideg, a meleg
gondolatok, kedveskedő ábrándok elől.

A söntést fenyőt fuvarozó tótok foglalták el és a nagyszakállu bormérő,
akinek olyan kerek bőrsapkája volt, mint a középkori korcsmárosoknak,
bőrköténye és hosszu-hosszu vasszürke szakálla, némán intett kezével az
idegen urnak a belső szoba felé, amelyet piros firhangos üvegajtó
választott el a söntéstől.

Nagy, dagadt ágyak és ócska családi fotografiák között találta magát
Szindbád a kis szobában. Öreg asszonyságok üldögéltek fejkötőben és régi
selyemben a lublói fotográfus képein. Amott egy kis gyerek fehér
harisnyában álldogál és ijedt, kerek szemét a látogatóra mereszti.
Mellette egy kis bárány kerekeken és a fehérszőrü bárány is Szindbádot
látszik szimatolni. Egy tarkaruhás és vékonydereku hölgy egy másik
képen, amint legyezőjét a feje mögött szétterítve tartja. Aztán egy
csizmás, zömök vidéki bérlő, vastag óralánccal és komor tekintettel,
mintha rossz tehénnel főzték volna le éppen a vásáron. A zömök fiatal
ember és a legyezős hölgy egymás mellett függnek a kanapé felett. Lehet
hogy testvérek, vagy talán jegyesek, – gondolta magában Szindbád, midőn
az ajtó felnyilott és egy rövidszoknyás, élénk, feketeszemü, feketehaju
leányka lépett a szobába és vidáman köszönt az idegennek.

– Mit parancsol? Bort vagy sört? – kérdezte és csöndesen mosolygottazon,
hogy Szindbádot a családi fotografiák nézegetésén érte. – Talán ismeri
őket? – kérdezte negédesen. – A lublói vendéglőst és a nénémet, Jucit, a
vendéglősnét?

– Lehetséges, – felelt rejtélyeskedve, nekilendülve Szindbád a kedves
leány jöttére. – Magamféle utasember sokfelé megfordul, sok földet
bejár.

– Tehát bort parancsol? – kérdezte a leányka és tetőtől-talpig
végignézett Szindbádon.

– Valami jó bort kérek, – felelt Szindbád – és szeretném, ha velem
koccintana…

– Az nem lehetséges, – szólt röviden a leányka.

Kisietett a szobából, – a nyiló ajtón át a nagyszakállu bormérő
vizsgaszeme fürkészve tekintett az idegen vendégre, – Szindbád régen
érzett jókedvvel bámult ki a vasrostélyos ablakon a havas és árva
kertbe.

A leány már jött is a borral. Az üveg harmatos volt a hidegtől és a bor
olyan pirosan csillant meg a pohárban, mintha éppen most fogták volna
fel egy országuton leszurt vándorló szivéből.

– Olyan piros, mint amilyen a maga vére lehet, – mondta Szindbád a
poharat ajkához emelintve.

A leányka leeresztett kézzel állott egy darabig az asztal előtt, aztán
csakhamar kézimunkát kapott elő egy kosárból és nagyon sokáig füzött
harasztot egy tü fokába az alkonyat világánál, az alacsony ablakhoz
állva. Nyilván beszélgetni akar, – gondolta Szindbád és gyönyörködve
nézte a leányka domborodó formáit, – fejlődő csipőjét és feltünően kis
lábát a füzős cipőben. A keze piros volt, de formás és kerek karján
megfeszült a bluzocska. A nyakán göndörkés hajszálak tünedeztek fel az
ablak mellett és hátulról felfelé simított hajában is göndör fürtök
látszottak. Megfordult és hosszukás, nagy szemét Szindbádra szegezte.

– Szereti ön a társaságot, tisztelt ur? Mindjárt itt lesznek a tanár
urak a kolostorból. Ez az ő szobájuk.

– A tanár urak? – mondta Szindbád.

– Az igazgató ur is eljön néha, de persze csak ritkán. De Ferenc páter
mindennap itt van, valamint Snell ur, a tornatanár.

Szindbád hallgatott és a leányka mintha nem ösmerné társaságában a
hallgató férfiakat, – bizonyos elfogultsággal folytatta:

– Ön bizonyára más fogadókhoz van szokva ott, ahol lakik. A lublói is
legalább háromszor akkora, ahol a néném a vendéglősné. De az apám már
öregember, nem épít. Meg aztán minek is ide az országutra nagyobb
fogadó. Igazam van?

A tüfokán végre keresztülment a fonál, Szindbád még mindig nem szólt. A
leányka szinte sértődve kérdezte:

– Hová való uraságod?

– Pestre.

– Pestre?

Bizonyos tiszteletteljes csodálkozással nézett Szindbádra, de aztán
vállat vont és nevetett.

– Pestre, – folytatta és ajkát felbigyesztette. – Én Krakkóban jártam az
iskolába, amikor ott laktunk. Ismeri Krakkót? Azokat a gyönyörü
tornyokat, hidakat, palotákat néha látom álmomban. Volt ott egy üzlet,
ahol a világon mindent árultak.

– Szeretne Pestre jönni? – kérdezte csendesen Szindbád és hosszasan a
leány arcába nézett. A hangja lágy és behizelgő volt: – jöjjön velem
Pestre.

A leányka hirtelen elpirult, elkomolyodott, majd makacsul, mint egy
gyermek megrázta a fejét.

– Ide ugyan ritkán jönnek pestiek, – mondta, mintha az előbbi
elbeszélését folytatná, – de annyit itt is tudunk, hogy nem valami szép
város az a Pest. Tudja, melyik a szép város? Brüsszel. Ha éppen tudni
akarja.

– Ott is járt? – kérdezte szomoruan Szindbád.

– Azt nem mondhatnám, – felelt gyorsan a leány, – de ismerem, mint a
tenyeremet.

– Honnan ismeri?

– Ismerem, – felelt röviden a leány és kézimunkájába mélyedt.

Szindbád csendesen és gondolkozva nézte a leányt és furcsa gondolatok
bogarásztak a fejében, amelyek egy unatkozó férfiut szoktak meglepni
künn a havas országuton. Csendesen kigombolta a bluzocskáját és
megcsókolta kerek fehér vállát. Egy másik csók a nagy, mélytüzü
szemeknek jutott. A harmadik a nyakszirtnek, amely fehér és kemény volt,
mint a regényhősnőké. Igen, igen, egy kis regényhősnő áll itt előtte.
Fejlődő kis román, amely talán azzal is végződhetik, hogy Szindbád egy
kedves, félénk és felejthetetten leánycsók emlékével távozhat e helyről,
az alacsony szobácskából, ahová a piros függönyön át már fehér és piros
fényeket szórt a söntésben meggyujtott lámpa. A vasrostélyos ablak
mögött nagy pelyhekben kezdett hullani a hó, a leány az ajtó felé
lépett.

– Hogy hivják magát? – kérdezte csendesen hangon, Szindbád.

– Fáni, – felelt közömbös hangon a leány.

– Fánika, – folytatta Szindbád előrehajolva, – nem szeretne maga
szinésznő lenni?

A leány hirtelen megállott az ajtónál és Szindbád jól látta, hogy
vérhullám szalad keresztül az arcán. A hangja is fátyolozott volt, amint
felelt:

– Ugyan, ne bolondozzon már.

Hirtelen felemelte lesütött szempilláit és óvatos, gyors, fürkésző
pillantást vetett Szindbádra.

Kiment a szobából, ahol Szindbád most egyedül maradt a félhomályból
rámeredő, ijedtszemü, fehérharisnyás fiucskával és a fehérszőrü
báránynyal. S amint így ült és hallgatózott a külső hóesés csendes
hangjaira, egyszerre valahol a házban ének hangzott fel. Egy-két
elfojtott trilla valamely régi operettből. La-la-la… Elhangzott, majd
ujra visszatért a hang, mintha a szél lóbálná az üveg-harangot, valamely
régi park vén fáján.

A leány talpas lámpával tért vissza, amelynek fedőjén egy kék angyal
szálldosott.

– Maga énekelt olyan gyönyörüen az imént? – kérdezte Szindbád csodálkozó
hangon.

– Ah, dehogy, – felelt Fáni és gunyosan, tréfásan bigyesztette a száját.
– Én nem szoktam énekelni.

És furcsán nevetett ekkor.

– Kismadár, – mondta későbben Szindbád és ő is nevetett csendesen.

*

A kárpáti hóesésnek hangja van. Olyanféle hangja van, mint a magánosan
álló tornyok körül susogó éjszakai szélnek. A mély fenyveserdők, néma
hegyek és beláthatatlan völgyek között mintha csöndesen aludna egy
óriásasszony és halkan, mélyen lélekzene álmában: így hangzik a hóesés,
amely tenyérnyi darabokban szakad a földre. Amikor az ajtó
fel-felnyilott az országuti csárdában, a hóesés hangja kivülről
erősebben hangzott: mintha sietve vonult volna végig az országuton egy
kisértetcsapat és a köpenyegek suhognak a lovagok vállain.

Az ajtó most ujra felnyilott és a lovagok megállottak a láthatatlan
szélfuvásban odakinn a fogadó előtt és két fekete-ruhás lovag kiválott a
többi közül és belépett az ajtón.

Fáni örvendező arccal lépett a jövevények elé. Két pap volt az érkező a
közeli szerzeteskolostorból. Mint csakhamar kiderült, maga a házfőnök,
egyben az algimnázium igazgatója szánta el magát a havas estén, hogy
Fánika borát megkóstolja. Társa, Ferenc atya mindennapos vendég volt a
fogadóban, ugyanezért már biztosan tudta a helyét a hölgycigarettás
doboznak, amelyet a komót fiókjából nyomban az asztalra helyezett.

Az igazgató fiatal, alig harminc esztendős férfiu volt, nagy bágyadt
szeme volt, mint a középkori szentképeken látható, de a bágyadt szemek
mélyén rejtett tüzpontocskák vándoroltak néha keresztül, mintha éjszaka
lámpást visznek végig a messzi nedves réteken. Az arca rózsaszinü és
fehér volt, élveteg ajkát finyáskodva szorította össze, mint valami
elkényeztetett szinész.

Ferenc ellenben sörtehaju, borostásarcu, elvadult és korán hizott férfiu
volt, könyökén lyukas a reverendája és a gömbölyü szemében ökörbánat
ült, amelylyel a borozó nézi a pohár fenekét.

Az igazgató udvariaskodó, finom ember volt, csakhamar közölte
Szindbáddal, hogy rendkivül örvend a szerencsének, vendégüknek tekinti a
messzi Budapestről idevetődött Szindbádot és nagyon boldog volna, ha
Szindbád poharat koccintana véle abból a borból, amelyért Fánika éppen a
pincébe sietett…

– A bor a Rákóczi szőlejéből való a lengyel fensikokról – szólt közbe
komolyan Ferenc atya. – A szőlők mostanság ami rendházunké.

– Helyes, Ferenc – mondta mélységés megvetéssel a direktor, – semmiben
sem tévedtél, csak a helyben. A szőlőnk Gömörben van és csak annyiban
volt a Rákóczié, hogy Rákóczi bujdosásában ott hált a borházban. Tehát,
máskor jobban gondold meg, amit mondasz – tette hozzá tréfásan, de
meglehetős szigorusággal.

Aztán Szindbádhoz fordult és mentegetőzve folytatta:

– Sajnos, rendünk tagjai itt a határszéli kolostorban kissé elmaradottak
a világtól. Ugyanezért figyelnem kell a dolgokra, mélyen tisztelt uram.
Én valamikor Pesten is voltam… Hajh, de az már nagyon régen volt. A
sors, a véletlen, talán a végzet úgy rendelte, hogy határszéli házunk
vagyoni viszonyai meginogtak. A sors, a véletlen, talán a sötét végzet
úgy akarta, hogy én reám essék a választás, mint aki a megbillent
mérleget helyre illeszti. Pedig én, uram, számolni sohasem tudtam.
Csupán a szépművészetek érdekeltek mindig. Operettek, szinészek,
szinésznők… Muzsika, dal, színház… Némely szóló-számokat magam is jól
fujtam a divatos operettekből… Kis herceg, Uff király, a Mikádó… És a
Gasparone melódiái mostan is fülembe csengenek. És itt vagyok a
határszélen, Ferenc a barátom, mert a harmadik rendtárssal, az öreggel,
már évek óta nem lehet beszélni. Tetszik tudni… (Ápolt, fehér kezével a
homlokára mutatott.) Csak néha határozom el magam arra, – mert hiszen a
rangom ezt gyakran nem engedi, – hogy Fánikával, ami kis városunk
tündérkéjével, az egyetlen nagyvilági hölgygyel, aki a hegyek között
található, egy-egy régi kottát elénekeljek.

Szindbád érdeklődve hajolt előre és tréfásan megérintette az elborongó
Ferenc atya vállát:

– És főtisztelendőségednek semmi szava nincs a nagyvilági hölgyről?

Ferenc összerázkódott, remegő kézzel ütötte vastag talpas poharát a
Szindbádéhoz és szórakozottan mormogta:

– Szervusz.

– Hagyjuk Ferencet, – mondta most élénken az igazgató. – Tudja meg uram,
hogy Fánika éppen olyan modern hölgy, mint bármelyik pesti kisasszony.
Divatos ruhája egyedül neki van a városkában, a kalapja, nos, hát én
ehez nem nagyon értek, de azt gondolom, hogy a legutóbbi divat szerint
készült. Jelenleg van egy kis muszka sapkája, amely fehér és fekete
bársonynyal diszítve: mondhatom uram, hogy elragadó. A legfrissebb
folyóiratokat olvassa és kedves költője Reviczky Gyula. A cipőit
Krakóban varrják és a keztyüje a hires késmárki keztyüstől, Gláber
Ferdinándtól származik. Divat, műveltség, esprit, nagyvilági hang.
Ezeket Fánika képviseli nálunk. Rajongása a művészet iránt szinte
páratlan. Uram, ön szerencsés embernek mondhatja magát, hogy ebbe a
házban került. A véletlen, a sors, a végzet néha furcsán igazgatja az
emberek lépteit. Ön eljött a messzi Budapestről és nyomban rábukkant a
kincsre. Nos, mi a véleménye önnek Fánikáról?

Szindbád elcsöndesedve hallgatta a rózsaszinü arcu igazgató áradozó
szavait. Valahogyan úgy érezte, hogy későn jött és megbukott Fánikánál,
a szent-szemü páter talán már learatta e kis mezőcske egyetlen
terményét, a barna és tüz-kelyhü rózsácskát. Ám Szindbád gondolkozása
ebben az időben már hasonlatos volt a szövőgép működéséhez, amelyet egy
bölcs és öreg takács lába hajt valahol egy elhagyott házban. Kattog a
takács-szék és a gondolatok kelméje lassan növekszik, most egy virág,
majd egy repülő madár, később egy falevél alakja bontakozik ki a
vásznon, – Szindbád a pap rajongásában csakhamar felfedezte az
ártatlanságot és a mesebeli takács egy lábnyomására egy képet mutatott
előtte a gondolatok vászna. Szindbád úgy látta, hogy éppen e rózsaszinü,
szinészkedő férfiut használja fel kis terve eléréséhez és csakhamar
megszólalt:

– Nagyon örülök, hogy nem csalódtam. Fánikát magam is rendkivüli lénynek
ítéltem meg, akiért kár volna, ha itt elhervadna, elpusztulna. Az ő
világa a színpad. Hangja kellemes, mint egy kis harangé az erdőn.
Megjelenése, finomsága, alakja, mind a szinpadra hívják…

Az igazgató meglepetten nyujtotta ki fehérkezét.

– Ezt mondom én is. Legyen szinésznő, ne korcsmárosné.

Fáni, aki a beszélgetés alatt valahol hallgatózott (ezt Szindbád
bizonyosan tudta, mert hiszen a borral már régen megérkezhetett volna),
most meghatott arccal lépett a szobába. A szeme mintha még nem régen
könnyes lett volna, a haja kissé kócos volt, amint a kulcslyukhoz vagy
ablaknyiláshoz szorította a fülét, de a nyakába egy fehér szalag került,
amely oldalvást csokor alakjában volt megkötve és a barna arcocska
mellett hatásosan festett.

– Nos, kis primadonna! – kiáltotta az igazgató olyan mozdulatot téve,
mint a gyóntatóatyák – hol jártunk annyi ideig? Remélem, hogy apa most
megengedi, hogy a szobában maradhasson, miután én itt vagyok, nincs
egyedül a pajkos Ferenccel. Hej, Ferenc nagy kópé! Igaz, Ferenc, nagy
kópé vagy?

Ferenc tunyán megmozdította széles vállát.

– Mikor lapszerkesztő voltam Rimaszombaton, – kezdte – eladósodtam és a
rend gondnokság alá helyezett.

– Hagyjuk a tragikus dolgokat – kiáltotta élénken az igazgató. – Mai
programmunkban szerepel egy dal, éppen a Királyfogásból, amelyet
szeretnék Fánikával megtanulni. Próbáljuk csak meg. De előbb igyunk
kedves pesti vendégünk egészségére.

A poharak összekoccantak és Fáni figyelmesen, kinyujott derékkal ült
helyén, mint a fiatal leányok az iskolában. A tekintetét áhitattal és
tisztelettel fordította az igazgató felé. Szindbád leskelődve figyelte a
szemsugarak utját és minemüségét, magában pedig nyomban megállapította,
hogy a sugarak negativok. Nincs semmi baj még eddig a direktorral. A
leány öntudatlanul tiszteli a szomszédos kolostor főnökét.

A direktor a szoba közepére lépett és zsebéből ócska, összehajtogatott
kottát vett elő. Amig a kottát szétbontotta, kissé megindult hangon
magyarázta:

– Persze, ehez a szöveghez nem a barátcsuha illenék, hanem fehér
lovaglónadrág, hosszuszáru lakkcsizma és bársonyzubbony, a vállon
szalaggal, amilyent a fiatal lovagok viseltek. Oldalamra kis aranyos
kard, fejemre strucctollas főveg. De halljuk a dalt.

Kétszer köhintett és csakhamar rákezdte tenor-hangján: Futva árkon,
bokron át, – keresem a hütelen nyomát…

A harmadik taktusnál a Fánika hangja váratlanul felzendült és
mosolyogva, kissé elpirulva és nedves ragyogó szemmel fujta együtt az
igazgatóval az operette-áriát.

*

Szindbád már régen elfelejtette a határszéli kis korcsmát, ahol egy
havas téli estén üldögélt, piros bort ivott és a korcsmáros leányának,
Fánnikának udvarolgatott. Elfelejtette, mert csaknem egy hónap mulott el
azóta és néha visszhangzott lelkében a dal, amikor magányos sétán
életről, halálról, nőkről és egyéb szomorúságokról gondolkodott.
Magányosan mendegélve, késő éjszaka, alvó házak, alvó fák között a
lelkében, mint a buborék csendes tó vizén, felhangzott egy dalocska,
amit a téli estén a határszéli csardában piros bor mellett énekelt a
leányka, akinek nevét elfeledvén, mint „kismadár“-ról emlékezett meg
magában. A „kismadár“ és a szinészkedő igazgató, – Ferenc páter, amint
az asztalnál dalolva, egyet-egyet horkantott… Künn sürü hóesés, amely
csöndes, mintha régi sirok felett hullana a hó. És a tizedek lépésnél
már ujra elfelejtette Szindbád a dalt, az igazgatót és a kismadarat.

Egy estén klubjában a szolga azt jelentette, hogy egy hölgy várja
odakünn.

Szindbád letette a kártyát és magában egy néhány hölgyre gondolt,
akiktől szivesen venné, ha váratlanul felkeresnék. Egy kövér szinésznő,
majd egy fekete asszony. Harmadiknak egy kis táncosnő lebbent el előtte…
Mindenkire gondolt, csak a „kismadárra“ nem gondolt, és ime, ő várta a
klub előszobájában. Kis félrecsapott kalap volt a fején, kopottas, rövid
bundácskáját kigombolta és uj, gombos cipőjét kissé előredugta. Az arca
piros volt és a szeme harmatosan, szégyenlősen tapadt Szindbádra.
Félszegen, kissé kómikusan ült a helyén és Szindbád, mielőtt
megszólította volna, megzavarodva nézett körül, ki látja őt és furcsa
ismerősét?

– Hogy kerül ide? – kérdezte inkább szigoruan, mint nyájasan.

A „kismadár“ fekete pamut-keztyűjével megsimogatta a homlokát, mintha a
gondolatait rendezné.

– Magam sem tudom – felelt töprengő hangon. – Tegnap vagy tegnapelőtt
történt, hogy egyszerre eszembe jutott kegyed. Eszembe jutott a kérdése,
hogy akarok-e szinésznő lenni? Már nagyon régen meguntam a korcsmát, a
papokat, a boroshordókat. Valahogyan az apámat sem sajnáltam többé. Ő
majd továbbvezeti az üzletet, méri a pálinkát a tótoknak és bort ád az
igazgatónak, meg Ferenc páternek… A vonat hajnalban indul onnét. Volt
egész éjjel időm gondolkozni. De már korán este, amikor a vendégek
elmentek, bizonyosan tudtam, hogy eljövök. A névjegye – amit akkor adott
– mindig nálam volt…

– Hol? – kérdezte Szindbád és letelepedve a „kismadár“ mellé,
figyelmesen nézett annak fényes szemébe. – Hol? A harisnyájában tartotta
a névjegyet?

A „kismadár“ csendesen intett a fejével.

– Hiszen az már egészen mindegy lehet önnek… Tehát eljöttem, hogy
szinésznő legyek.

Szindbád fanyarul mosolygott. Egy pillanatig azon gondolkozott, hogy
alaposan összeszidja a „kismadar“-at és a legelső vonattal visszaküldi a
határszélre a vasszürke szakállu korcsmároshoz. Majd az jutott eszébe,
hogy erre még mindig ráér holnap vagy holnapután, vagy azután… Egyelőre
itt ül a „kismadár“ és fényes, fekete szemét bizalommal, megadással
szegezi reá. A kis domboru kebel nyugtalanul emelkedett a piros
bluzocska alatt és a rövid bundából friss téli illat szállott Szindbád
arcába, amilyen illatot csak akkor érzett, amikor kétlovas szánkón
vágtatott hóval borított fenyőerdők között. A leány nyakán is nedves
volt a göndörkés hajfürt, amint a hópihe most megolvadt rajta…

– És hogy talált ide?…

– Egy öreg hordár, éppen olyan öreg ember mint az apám, idáig vezetett.

– És evett ma már valamit?

– Bizony arról egészen megfeledkeztem – felelt elgondolkodva a
„kismadár“. – Az evéssel sohasem törődtem.

– Helyes. Mindjárt megyünk vacsorázni. Aztán majd meglátjuk… Meglátjuk,
– dörmögte csendesen Szindbád és még maga sem tudta, hogy mit akar ezzel
a véletlenül utjába került leánynyal.

És miután születésénél fogva jó és engedelmes gyermek volt Szindbád és
szerette magát azzal ámítani, hogy lelke mélyén a legnemesebb férfiu, e
percben még nem gondolt arra, hogy visszaél a leányka
tapasztalatlanságával, bizalmával… „Nem, nem“ – gondolta magában. – „Én
nem bántalak, kismadár!“ – A kabátját vette és gyöngéden a hóna alá
nyult a kis madárnak, amikor a havas utcán megindultak. Később intett
egy gazdátlan kocsinak és Budára vitette magát, ahol egy kis vendéglőben
máskor is megfordult nőkkel titkon vacsorázgatva, enyelegve és
szerelmeskedve. – A „kismadár“ csodálkozva, kimeresztett szemmel nézte
az elmaradozó utcai lámpásokat, amint a télvégi estében, kékes párák
között libegtek-lobogtak, mint megannyi fénylő szemek. A kocsi sebesen
gördült és a rövid bunda lassan átmelegitette Szindbádot a csukott
kocsiban a „kismadár“ mellett.

Lassan kinyujtotta a kezét a leány keze után. A másik kezével az állához
nyult és a hamvas, gyöngéd arcocskát csendesen maga felé fordította.

– Szeret maga, engem? – kérdezte halkan.

A kismadár ijedten nézett Szindbád két kerek, nagy szemébe, amely
arcához közeledett.

– Feleljen! – mondta mély, dudorászó hangon Szindbád. – Szeret?

– Nem tudom, – szólalt meg a leány. – Még sohasem szerettem senkit. Csak
annyit tudok, hogy mióta nálunk volt, azóta sokszor, ha nem aludtam
éjszaka, a fejemet a kezembe fogtam és úgy ültem az ágyban. És csak
akkor aludtam el, amikor a névjegyét a párnám alá tettem. A párnára az
arcomat nyomtam és jól esett csendesen, hosszasan sirdogálni. A könnyek
végigfolytak az arcomon és lassan álomba ringattak. Aludj, aludj, –
sóhajotta egy hang a fejem felett, talán a régen meghalt édesanyám
hangja. És így aludtam el minden éjszaka. Sok-sok hóvirágot láttam
nyilni a hegyek között és szinte hallottam a megolvadt patakok sürgő,
sistergő folyását. Mert többnyire ez volt az álmom…

A kerek, nagy szemek mind közelebb jöttek a Fáni arcához. A leány
ijedten hunyta le a szemét és a fejét lehajtotta. Szindbád ekkor
hosszasan és forrón megcsókolta az ajkát. Egyszer vagy kétszer… A leány
ajka puha és tikkadt lett, amint a belső tüz megmelegítette. Az arca
nedves lett, valamint a hónalja is, ahová eltévedt a Szindbád fürge
keze. – A kocsi lassabban gurult, majd megállott a kis vendéglő előtt,
ahonnan cigány-muzsikások zenéje hangzott. Nos, kis primadonna, – mondta
enyelegve Szindbád, – helyben vagyunk. Később, ha nagyszinésznők
leszünk, nem fogunk erre a helyre járni. De most még jó ez nekünk. Jó
nekünk a „Kerek alma…“

Vigan és ünnepélyesen a leány karja alá nyult és régi hódításai
utmutatása nyomán, ruganyos, tüntető lépésekkel a kis vendéglőbe a
kismadarat bevezette. És most már nem gondolt többé arra, hogy jó és
engedelmes gyermeknek született. Csak az élet rontotta el.

*

A „Kismadár“ tehát Pesten maradt.

A hajós Budán, egy régi-régi utcácskában, zöldzsalugáteres házban, ahol
kis kert volt az udvaron, lakást bérelt a „Kismadár“-nak és egy öreg
asszony felügyeletére bizta, aki valamikor Szindbádot dajkálta és már
többször Pestre jött a messzi kis faluból Szindbád hivására, amikor
nőket kellet lesni, őrizni, esetleg tetten érni… Morvainé, – ez volt az
öreg parasztasszony neve, – odahaza, a kis nyirségi faluban cselédlányok
elszerződtetésével foglalkozott. Néha megesett, hogy nem a legpolgáribb
házakhoz adta el a falubeli fiatal leányokat, de ez többnyire a szülők
beleegyezésével történt. Morvainé ilyenformán járatos volt a női
dolgokban. Szép fehér haja volt, amelyet homlokán kétfelé választott. Az
arcán angyali mosolygás és olyan csendesen járt, mint egy macska: vagy
mint egy antik udvarhölgy. Volt egy fekete selyemszoknyája (Szindbád egy
régi kedvesétől örökölte) és midőn Pestre kellett jönnie, a suhogó
fekete szoknyát felkötötte és édeskésen, alázatosan, finomkodva foglalta
el a szolgálatot. Szindbádot nagyon szerette, mert ő volt az első
gyerek, akinek emlőjét szájába adta. De szerette még másért is.
Szindbád, midőn ifjuvá lett és Morvainé még mindig meg-megjelengetett a
ház körül, ahol a kedves Szindbád növekedett, egyszer, egy régi,
félhomályos, félig elfeledett, félig álmodott estén az egykori dajka az
ifju Szindbád szobájába lopózott… És Szindbád néha úgy emlékezett, hogy
mégis csak Morvainé volt az, akit először megcsókolt életében. Később,
egy-két hónap mulva Morvainé már fiatal parasztleányok társaságában
mutatkozott a vidéki háznál, ahol az árva Szindbádot vidám és engedékeny
öreg nevelők oktatták a jóra. Szindbádnak sokáig semmi titka nem volt
Morvainé előtt. Első szerelmét, a másodikat, sőt a következőket is
megbeszélte Morvainéval. Az évek multak. És az öreg dajka, ha Pestre
ellátogatott kis gazdájához, az utcasarkon, vagy a kapumélyedésekben
leskelődött azon nők után, akikért abban az időben Szindbád szive
dobogott. Egy csalfa nőért gyakran korholta; sirva, térdepelve
bizonyította a nő hütelenségét. Sőt még a guny fegyverét is használta.
De Szindbád nem akart meggyőződni a nő hütelenségéről, mert hiszen
nagyon szerette… S ezért igen kis hijja volt annak, hogy Morvainé meg
nem mérgezte a csalfa hölgyet.

A „Kismadár“-ra tehát Morvainé vigyázott a messzi Budán, egy zeg-zugos
utcácskában, ahol szépen hangzott egy ódon templom harangjainak szava.

És Szindbád nagyon boldog volt az első időkben. (Mert bár sok esztendeig
élt a hajós, mielőtt véglegesen meghalt volna, szerelmeiben mindig
örökké és teli szivvel szeretett. Ha egy nőt megölelt, azt hitte, hogy
azt halála napjáig szeretni fogja. És lehetséges, hogy így is volt. Mert
midőn teliholdas éjszakákon ellebbentek a szeme előtt azok a nők,
leányok és asszonyok, akik szive szerelmét birták és akik Szindbádot
szerették, a hajós úgy érezte, hogy most is, sok évek multával éppen úgy
szereti őket, együtt és külön-külön, mint akkor szerette őket. És eszébe
jutottak hajak, szemek, vállak és karok, amelyek az övéi voltak. Egy
dushaju, bajuszkás nőcske késő vénségében is eljárogatott hozzá
éjszakánkint, persze csak álmában. Egy másik: kis, fekete szenvedélyes
asszony öregségében akkor jutott eszébe, midőn szerelem nélkül
csókolgatta a nőket, – csupán megszokásból. Behunyta a szemét, Trillára
gondolt és a csók édes lett, mint régente volt. A „Kismadár“ idejében
még nem kellett ifjusága pezsgő hullámaira, lüktető csókjaira,
fehérvállu, szerelmetes nőire gondolni, mert Szindbád akkor még csak
háromszázharminchárom éves volt.)

Az esték hosszuak és csöndesek voltak… Kár, hogy a petróleumlámpással
sok baj volt esténkint. (Morvainé csak az olajmécseshez értett.) Egyszer
egy barátját látta vendégül Szindbád, aki pompásan verte a zongorát a
kis lakásban. A „Kismadár“ hüségesen, kipirosodott arccal énekelt
(Morvainé egész este az udvaron tanyázott és a csillagokat vizsgálta),
Szindbád sok bort ivott és a zenélés közben kissé támolyogva ment ki a
szobából friss levegő után. A sötét udvaron Morvainé a fülébe sugta:

– Ugy látom, hogy nemsokára haza mehetek.

Szindbád a mámorosok makacsságával toppantott:

– Én pedig azt mondom neked „nyanya“, hogy örökké az én kismadaram
mellett maradsz.

– Hát akkor miért hoz barátokat a házhoz az ifjuur? – kérdezté élesen
Morvainé.

– Ártatlan fráter, – dünnyögte Szindbád.

Máskor egy énekes szinészt látott vacsorán a kis budai házban és
hajnalig mulattak hármasban. Morvainé a sarki rendőrnél (akivel
barátságot tartott fenn) reggel a vonatok járása-kelése után
tudakozódott…

És aztán mind ritkábban jött Szindbád a budai házikóba, ámbár a zongorás
és a szinész néha-néha bekopogtattak estefelé és nagyon csodálkoztak,
hogy a házurát nem találták. (Morvainé lesütötte a szemét és úgy
leskelődött, mint egy hiuz.)

Nemsokára ezután Morvainé átment Budáról Pestre és felkereste
Szindbádot.

– A leánynál egy éles kést láttam, – mondta a kendője csücskével
eltakarva a száját. – Elvegyem tőle?

– Hát persze, hogy vedd el tőle, nyanya. És vigyázz rá, mint a
szemedvilágára. Estére majd hozzátok megyek.

– Akkor mégis csak elveszem a leánytól a kést, – mondta határozottan
Morvainé. – Az a kés nagyon hegyes és éles. És a kismadár sehogy sem
tetszik nekem. Nem sir, nem panaszkodik, csak ül összeszorított szájjal
és a levegőbe bámul.

Szindbád elgondolkozott:

– Sohasem sir?

– Még álmában sem. Ha alszik, olyan fehér, mint a fal és talán nem is
álmodik semmit, mert az ajka, szempillája sem mozdul. Az nem jó, ha a
leányok egyszerre nem álmodnak semmit. Amig az álmok, látomások
elfoglalják a gondolataikat, addig minden jól van. Féljen az ifjuur
azoktól a leányoktól, akik nem szoktak álmodni.

Szindbád a Morvainé ráncos arcába nézett.

– Hát mit gondolsz, nyanya?

A vénasszony megtörölgette a szája szélét.

– Azt gondolom, hogy jó volna hazaküldeni. Akár így, akár úgy. Ha itt
marad, bizonyosan bajt csinál. A Dunába nem ugrik ez a leány. Másfajta,
bolondabb fajta. Üssön belé az istennyila.

Szindbád vállat vont:

– Haza nem mehet, sehová se mehet. Majd csak vége lesz valahogy ennek a
dolognak… Aztán meg szeretem is szegénykét.

Morvainé erre már nem felelt semmit, csendesen elment, hogy Szindbád
észre sem vette, amikor eltünt a szobából. Csak egy hét mulva jött elő
ismét nesztelen lépéseivel.

– Jól teszi az ifjuur, hogy nem néz felénk. Most meg pisztolyt találtam
a párnája alatt. Töltött pisztolyt, – mondta lappangó hangon és
leskelődve nézett a szemhéja alól Szindbádra.

Szindbád legyintett a kezével.

– Volt ez már másoknál is „nyanya“. Ne ijesztegessen ezekkel a
dolgokkal. Az ördög vigye el azt a bolond teremtést.

Morvainé lehunyta a szemét, gyorsan keresztet vetett.

– Csak az ördögöt ne hivjuk, ifjuuram. Eljön az magától is.

… Nemsokára ezután Morvainé utrakészen állított be Szindbádhoz. Átadta a
kis budai lakás kulcsát és kezet csókolt Szindbádnak:

– Haza megyek a falumba, – mondta. – A szegény kismadarat tegnap
eltemettük. Isten áldja meg ifjuuram.

Szindbádnak megállott a szivverése.

– Meghalt Fáni? – kiáltotta elváltozott hangon.

– Igen, a kórházban, mert, azt mondják, mérget ivott szegényke. Igy
beszélték a doktorok. De megyek is már.

*

Szindbád nagyon sokáig nem tudott aludni.




UTAZÁS ÉJJEL.

Ennek az egész esetnek, amely most következik, legalkalmatosabb volna
valamely régi-módi címet adni; ilyenfélét: „Curly, vagy egy szinész
története“, vagy „Esmond Henrik, Anna királynő ő felsége ezredésének
története“, de mégis leginkább ez illenék a fejezet fölébe: „A gonosz
varázsló, vagy az ártatlanság diadalma“… Tudniillik: egyszer Szindbád,
az a bizonyos hajós megszöktetett egy fiatal hölgyet. A kisasszony
huszesztendős mult Gyertyaszentelő Boldogasszony napján, de még mindig
nagy tél volt az alföldi rónán. A kis bakterházak a téli alkonyat
félhomályában úgy maradoztak el a rohanó vonat mellett, mintha személyes
ismerősei volnának Szindbádnak, beköszönnek az ablakon és tovább sietnek
sürgős tennivalók elvégzésére. A pályaőrök havas bundájukban
mozdulatlanul állottak a sinek mentén és a nehéz báránybőr-sapkák alatt
látszó arcokon Szindbád aggodalmat, sőt rosszalást vélt felfedezni,
midőn a megszöktetett hölgygyel tovább utazott. Még a hó sem hullott
úgy, mint rendesen. A rohanó vonat mentén szintes vizszintes irányban
szakadt az apró hó, némelyik a mozdony füstjétől bekormozódott, mint
fekete darázs suhant tova a fehér lepkécskék között. Közel és távol nagy
fehér hómezők, ahol pontosan lehetett látni a rókák, nyulak és kóbor
ebek nyomait és Szindbád a szerelmes csókok között kipillantott az
ablakon s azon gondolkozott, hogy hová lettek a rókák, amelyek nemrégen
még itt jártak. Egy tanyaház pirosló ablakával úgy fut a tájon
keresztül, mint egy bábszinházbeli kép; egy kis állomáson, ahol egy
percig megállottak, az emeleti ablakban két leány ült, varrtak, a
harmadik fehér alsóruhában állott a szoba közepén, a függőlámpa alatt és
éppen egy lilaszoknyát próbált felvenni. Fehér karja és válla egy
darabig elkisérte Szindbádot a hóesésben, aztán csak a vasuti töltés
mellett álldogáló nyirfák havas galyai integettek feléje, mint annak az
ismeretlen lánynak vékony karjai. „Bizonyosan bál lesz valahol a
környéken“ – gondolta Szindbád. – A hölgy, akit délután megszöktetett,
csendesen sirdogálva üldögélt a sarokban és csak félszemmel leste a
cigarettázó Szindbádot.

– Ugy-e, már nem szeret, megbánta, hogy eljött velem? – mondta Szindbád,
talán tizedszer, mert már nem igen tudott egyebet mondani.

A leány, – kis fekete haju, fehérarcu nőcske volt, aki a téli időjárás
beállta óta a muffjában melengette Szindbád kezét, midőn esténkint
hazakisérte, majd a kapuban, a sötétben lázas csókot váltott vele
duzzadt ajkával, amely puha és bágyadt volt a vágytól, – ijedten,
csaknem kétségbeesve ült a vasuti kupé sarkában és lábait szorosan
egymásra vetette. Ártatlan leányka volt, akivel Szindbád csupán a
népkert elhagyott sétányain szokott üldögélni a vasárnapi délutánokon,
hó volt, hideg volt és a közelből az érkező vasuti mozdonyok füttye
hangzott néha.

– A száztizenkettes, – mondta a feketehaju leány, mert az
államvasutaknál volt telegráfista.

Máskor a külvárosban tettek hosszu sétákat (a rejtettebb helyeken
karonfogva mentek) és jól ismerték az ágyugolyót, melyet a
szabadságharcban lőttek egy városvégi régi ház falába. Azután a temető
következett, a kopár galyak között csöndesen álldogáltak a havas
sirkövek, mint olyan emberek, akiket a nagy, vidéki városból számüztek,
de a határból is folyton a városból kihallatszó hangokra, harangszavakra
figyelnek, mintha visszatérésre várnának. A hallgatózó sirköveknek
egymás között neveket adtak, amint a temető mellett elhaladtak. Egy
nagy, vörösbarna sirkövet Dobieczkinek nevezett el a
telegráfista-kisasszony, mert éppen úgy nevezték akkor az államvasuti
üzletvezetőt. A Dobieczki komoran, csaknem összefont karokkal állott a
megtört, bánatos, téli fák között, mint talán a csatavesztes generális
állott azon a helyen a szabadságharcban, de Szindbádot és a
telegráfista-kisasszonyt ez nem tartotta vissza, hogy hosszu, forró
csókot váltsanak a temető sarkán, ahol keresztut volt és éjjel
boszorkányok ültek. (Ezekről a boszorkányokról nagyon sokat tudott a
leányka.)

Egyszer egy régi templomocskát találtak, ahol hajdanta kálvánista
prédikátorok zugtak és menydörögtek az istentagadók ellen, de jöttek a
katonák és őket megöldösték: itt örök hüséget esküdtek egymásnak, a
beomlott falak között…

És ezután nemsokára Mimi – mert így hivták, – egy lépcsőn ment volt
felfelé és Szindbád a lépcső alján kalapbevéve állott, mert akkoriban
még így udvarolt a nőknek. Mimi a lépcső közepén járhatott, midőn
egyszerre hátránézett és az arcán kacér, eddig nem látott mosolygás
jelent meg. Ugyanekkor kék, fehérpettyes batiszt szoknyácskáját
megemelte, hogy finom lábai térdig meglátszottak és kis félcipője,
amelynek olyan magas sarka volt, mint a hajasbabáknak karácsony estve a
skatulyában, valamint feszes fekete harisnyája arra késztette
Szindbádot, hogy kimereszsze a szemét. – És nemsokára elkövetkezett erre
a szöktetés… Este a vonatra ültek és elindultak a nagyvilágba. (Talán
elfelejtettem mondani, hogy a telegráfista-kisasszonynak féltékeny öreg
szülei voltak, akik Szindbádról mindössze annyit tudtak, hogy egyszer,
éjszaka be akart mászni az ablakon… Az öreg ember a bibliát vágta
ugyanekkor Szindbád fejéhez.)

… – Kérem, – mondta Szindbád, mert fiatalkorában jó és engedelmes fiu
volt, amilyennek született, – éjszaka van, maga bizonyosan álmos. Kérem,
helyezkedjen kényelembe, vesse le szoros füzőjét, tegye le kalapját… Én
majd a folyosóra megyek, ha zseniroznám…

Mimi, mint a vonatra ülés óta mindig, szótlanul ült helyén és csak a
zsebkendőjének mondhatott valamit, amelyet állandóan szeme és orra előtt
tartott… Az ifju Szindbád (mert hiszen akkor még ifju volt) haragosan
nézett ki az ablakon a besötétedett tájra és Mimi csak kuncogott
csendesen…

– Legalább a szoros ruháját gombolja ki, – folytatta esdeklő hangon
Szindbád, de Mimi erre sem felelt.

Szindbád elkeseredve felállott:

– Tudja, hogy az apám gazdag ember és engem nagyon szeret. Akárhová
vetődünk, az apám mindig gondoskodik rólam, rólunk… Legalább a
bársonykalapját tegye le!

Mimi sirdogálva csóválta a fejét.

Szindbád ekkor a legnagyobbra határozta el magát.

– Helyes, én magára hagyom. A hideg folyosón töltöm az éjszakát, de
magának pihenni kell. Jó éjszakát!

Az ajtóhoz ment, felnyitotta, a függönyt félretolta, de Mimi mindig nem
szólt egy szót sem.

Szindbád eleinte azt hitte, hogy meghal bánatában, midőn egyedül találta
magát a hideg folyosón. Bekukucskált a függönyök között. Mimi
mozdulatlanul ült helyén.

– Isten veled! – gondolta Szindbád és arra készült, hogy kiugrik a
robogó vonatból a fekete téli éjbe.

De később mégis mást gondolt.

Nagy zajjal felnyitotta a kupé ajtaját:

– Kedvesem, a menetrendből tudjuk, hogy egy éjszakai vonat találkozik a
mi vonatunkkal a következő állomáson. Azzal visszatérünk. Hajnalban
otthon van… És senki sem tudja meg a dolgot. A szüleinek majd hazudik
valamit.

Mimi erre sem felelt. Felállott és a tükörben igazította a kalapját,
mert a mozdony már rekedt, rövid füttyel jelezte a közelgő állomást.

*

Szindbád férfikorában sokszor gondolt vissza az éjszakai utazásra. A
pirosló ablaku kis tanyaházakra, az aggodalmas arcu bakterokra és a
rókák utjaira. Mimi emléke mindig felmelegítette a szivét…

Egy kis zsebkendője maradt Mimitől. Ezt megsimogatta és Mimi gyenge
haját érezte.

– Milyen balga voltam! – sóhajotta.




ŐSZI NAP.

Egy őszi napon meglátogattam nemes barátomat, Sándorit, a falujában.
Néhány mérföldnyire volt a Sándori faluja attól a városkától, ahol abban
az időben tartózkodtam, de mégse láttuk egymást gyakran. Sándori ugyanis
olyan ember volt, aki sok tekintetben különbözött a normális emberektől:
szerette a magányt, kereste az egyedülvaló csöndességet és a vadászaton
kivül semmi egyébért nem hagyta el falusi házát, amely még csak
kényelmesnek sem volt nevezhető. Sándori szerint mégis ez a ház volt a
legderekabb minden házak között, mert magánosan állott egy nagy puszta
kert közepén és az ablakán legföllebb a holdvilág kandikálhatott be.

Mondom, őszi nap volt és nemes barátomat éppen vadászatrakészen találtam
magános háza előtt. A vállán rozsdás kétcsövü fegyver, amelyből
emberemlékezet óta nem lőttek, a vizslába ojtott kuvasz, amely körülötte
ugrándozott, legföljebb a vad elriasztására lehetett alkalmatos.

– Nagyon szeretném az őszt, ha nem volna olyan sajátságosan csöndes, –
mondta öreg barátom. – A végtelen csöndességben házamba hallom a
falusiak szuszogását, mozgolódását. E zajgás elől menekülök ki a
szabadba.

Bármiként figyeltem is, a kopár kert mögött elterülő falucska
„zajgásából“ én mit se hallottam. Valahol nagyon messzire kelepelt a
folyón egy malom, de ezt csak inkább sejteni lehetett, mint hallani…

– Tarts velem – folytatta barátom. – Az őszt megnézhetjük odakünn a
hervadt réteken. És ami a legfőbb, emberrel nem igen találkozhatunk, a
gazdasági munkának már vége.

Megindultunk a kopár kertből és félkörben kerültük meg a falut. Egy
dülőuton kapaszkodtunk fel a folyó töltésére, ahonnan Sándori
visszanézett a sikon fehérlő falusi házakra.

– Szörnyüség, mennyit beszélnek ebben a faluban. Egész nap jár az
emberek szája. Az ördög tudja, miről fecsegnek mindig. A hangjuk, a
nyugtalan „zajgásuk“ bánt…

Véleményem szerint ebben nem volt egészen igaza barátomnak, mert a
falusi emberek általában hallgatagok, ez a falucska pedig még csöndesebb
volt. Amerikába költözött belőle minden valamire való ember. De öreg
barátom csak tovább erősítette állítását, hogy igenis a faluban mindig
beszélnek és ő ezért nem tud házában sem megmaradni. Jókedvü
elevenséggel magyarázta, hogy mennyire gyülöli azokat az embereket, akik
folyton beszélnek, mert még a szél is elhallgat néha, ha megunja az
örökös dudálást, de az emberek soha. Általában, nemes barátom szerint, a
beszéd egy egészen fölösleges valami volt, amelyet ki kellene küszöbölni
az emberi életből.

És mig így szóval tartott, a folyóparti töltésen vigan haladtunk tova. A
kuvasz a mezőkön szaladgált és néha hangos ugatással jelentette, hogy
talált valami szimatot. De Sándori rá sem ügyelt.

Körülbelül negyedmérföldnyire voltunk már a falutól (a falusiak
folytonos beszéde még itt is állandó „mozgalomban tartotta“ az
aranysugaras őszi délután levegőjét), midőn egyszerre lódobogás hangzott
fel mögöttünk. Hátrafordultam: almásszürke lovon egy keménykalapos
lovasnő ügetett mögöttünk. S amint bennünket megpillantott, láthatólag
gyorsabb tempóra nógatta paripáját.

Sándori elvörösödve mondá:

– Kérlek, ne nézz hátra… Az én kedvemért… Sohasem szabadulunk meg tőle.

És néhány lépéssel a töltés szélére lépett és igen nagy figyelemmel
kezdett valamit nézni a folyón, hátat fordítva az országutnak. Még a
kezét is a szeme elé emelte és a világért sem fordult volna meg. Pedig a
lovasnő már közvetlen mögöttünk trappolt és hangosan kiáltotta:

– Szervusz, kapitány!

(Sándori hajdanán ezt a rangot viselte a hadseregben.)

Nem volt feltünően szép nő a lovagló, de csunya sem. Fiatal sem, de öreg
sem. Elhagyott falukban látni néha olyan derék, megtermett uri
hölgyeket, akikről az ember az első pillanatban nem tudja megállapítani,
hogy hajadonok-e vagy férjezettek? A gazdálkodással járó teendők, a
falusi élet egyszerüsége és a sok munka, sok pihenés (amely szinte
kétfelé osztja az esztendőt) még a lenge Gretékből is helyre
teremtéseket nevel. A sápkóros lányokból gömbölyü menyecskék lesznek és
a zárdában nevelt kisasszonyok hazakerülve a falujukba, néhány hónap
leteltével sajátkezüleg fenyítik meg a goromba béreslegényt.

A lovasnő szinte tipusa volt a gazdálkodónőnek. A hatalmas, csontos
szürkén olyan nyugodtan ült, mint egy huszár, alig fogta a szárat, de a
vastag lovaglóvessző a kutyabőrkeztyübe bujtatott kézben bátran
fegyvernek is beillett volna. Rövidke csizmájára csillagos lovassági
sarkantyu volt verve és rövid zsemlyeszinü bőrkabátjából egy pisztoly
agya duzzadt kifelé. Fehér fátyol volt a kalapjára kötve és nagy barna
szeme olyan pillantással mért végig engem, aki az utból félreálltam,
mint amilyen pillantással a földesurak a jószágot szokták megbirálni a
vásárokon.

– Szervusz, kapitány! – ismételte foghegyről vetve a szót.

Nemes barátom megfordult és elvörösödve emelte meg kis vadászkalapját.

– Régen láttalak, kapitány!… A céllövő puskád még nálam van. No majd
hazaküldöm…

S feleletet sem várva, vékonyán nyomta paripáját, amely galopba ugorva,
csakhamar eltünt lovasnőjével az ut kanyarulatánál.

Sándori még pulykavörös volt és mint általában mindig, most is dühös
gunnyal kezdte:

– Szeretem ezeket a „fölvilágosodott“, modern hölgyecskéket! Valóban
nagyon szeretem őket, amikor feminizmussal, szociálizmussal traktálják
az embert, a helyett, hogy valami jóféle vacsorát főznének a
konyhájukon. Az én kedves korszakomban, – ahova egyszerre vissza
szeretném tenni az egész világot, – a középkorban, sokkal jámborabb
istentagadó eretnekeket égettek el, mint ezek a modern hölgyecskék. Nem
hisznek ezek se az Istenben, se a vallásban. Hej, ha én egyszer úgy
kedvemre megmondanám nekik a véleményemet! De mondom, nem szeretem a sok
beszédet.

Kérdőleg néztem Sándorira, aki fejcsóválva függesztette a tekintetét
abba az irányba, a merre az amazon elvágtátott, majd mélységes
meggyőződéssel felkiáltott:

– A derék misszionáriusokat nem az emberevő vadak közé kellene küldeni,
hanem ide Európába, a „modern“ hölgyek közé, mert itt nagyobb szükség
volna a térítés munkájára.

Igy szólt és elhallgatott és én nem kérdeztem semmit, mert tudtam, hogy
nemes barátom nem szereti a sok beszédet. Midőn néhány másodpercig
hallgatagon ballagtunk az őszi délutánban, hol a távoli erdők és rétek
mintegy vászonra festve látszottak lenni, Sándori lecsillapodott és így
szólalt meg:

– Különben a Rácsky kisasszony nem is olyan rossz, mint talán hinnéd,
csak a nevelése volt elhibázva. Rácsky, aki hajdanában itt a szomszéd
faluban lakott, semmi egyéb nem volt, mint egy becsületes vén katona.
Egy derék öreg katona, amilyenek a Napoleon gránátosai lehettek, akik az
oroszországi mars után is rajongtak császárjukért. Ilyen volt Rácsky
őrnagy, egykori barátom, aki hétszámra nem szólt, mert már nyugalomban
volt és szolgálati teendője nem lévén, nem tartotta érdemesnek a
beszédet a civil-életben. Mondom, egy öreg katona és semmi más. A
világért sem okolom őt Kláráért. Furcsa is volna, ha egy
Kolowrath-dragonyosbeli törzstiszttől a penzióban azt követelnék, hogy
értsen a leányneveléshez! Mindössze lovagolni, vivni, célbalőni, uszni
és birkózni tanította meg Klárát, a többi, az jött magától. Azaz a
könyvekből jött a többi. Azok az átkozott könyvek! Mindig mondtam
Rácskynak, amikor a hosszu téli estéken hallgatva üldögéltünk házában
vagy az én kunyhócskámban: „Égesd el a könyveket, bajtárs, a könyveket
égesd el, mert Klára éjjel-nappal azokat bujja!“ De Rácsky nem
hallgatott rám és szentimentálisan védte fiatal hugát: „Ugyan kérlek,
még ezt a kis szórakozást is elvegyem tőle! Hiszen, ha legalább táncolni
tanítottam volna meg, majd minden másképpen volna. De a porosz golyó
miatt nem tudok táncolni és így Klára sem tud. Ez a legnagyobb
szerencsétlenség.“

Sokszor üldögéltünk így elgondolkozva a hosszu estéken és az őrnagy sem
szólt, én sem. Mig végre hosszas megbeszélések után elhatároztuk, hogy a
táncra majd én fogom megtanítani Klárát. Valamikor ugyanis a
főhercegasszonynyal én táncoltam a bálon az udvarnál és Rácsky valóban
rossz néven vette volna tőlem, ha kis hugát, akit kora árvasága óta
nevelt, nem tanítom meg a szükséges táncra. Sokáig nem beszéltünk ezután
megint és én otthon, titokban néhány próbát tettem. Rácsky tudott
fuvolázni és titokban megtanult néhány valcert a fuvolán. Minden készen
volt már a táncleckék elkezdéséhez, csupán Klárával kellett még
megbeszélni a dolgot.

Miután mindketten kevés szavu emberek voltunk, ez a megbeszélés sokáig
huzódott. Végre egyszer, karácsonykor, mégis csak előállottunk
tervünkkel. Félig én mondtam el az ügyet, félig az őrnagy.

S mi történt ekkor?

Klára elnevette magát és nevetett sokáig. Végül kijelentette, hogy vén
leány korában nem tanul már táncot, mert az a bakfiseknek való!

Elámultunk erre és még az őrnagy sem tudott sokáig megszólalni, pedig ő
valamelyest jobban értett a locsogáshoz, tereferéhez, mint én.

Az őrnagy aztán nemsokára meg is halt. Nem éppen ezért. De magamban néha
úgy gondolom, hogy ha a táncleckéket idejében elkezdjük, az őrnagy
okvetlenül bevárta volna a tanítás befejezését. Rácsky kisasszony
egyedül maradt és azóta még rosszabb lett az állapot. Öreg koromban kell
hébe-korba ujságokat, könyveket elővennem, hogy megérthessem a Klára
beszélgetéseit a feminizmusról, nihilizmusról, meg mit tudom én még mi
mindenről. Pajtás, jegyezd meg, hogy a középkorban a nők nem tudtak
olvasni és ezért volt jó a középkor.

… Ekkor szünetet tartott nemes barátom és ujra hallgatagon kullogtunk az
őszi tájon, amely hasonlított egy mesebeli tájhoz, ahonnan a mesék
alakjai kipusztultak.

A folyóparti töltés kanyarodott a távolban és a füzesek, törpe fák alatt
ismét föltünt az amazon alakja. Sándori láthatólag összerezzent és
halkan fölkiáltott:

– Most jön vissza a Máriától és már megkapta a levelet. Talán már el is
olvasta…

A lovasnő csendesen ügetett a töltés tetején, de egyszerre – tán mert
bennünket észrevett – vakmerő ugratással leszállott a töltésről, hogy
nemes barátom ijedten felkiáltott. Aztán a lovasnő nekivágott a néma
mezőknek és elnyargalt.

Sándori elszontyolodva mormogta:

– Most igazán nem tudom, mi lesz? Haragszik-e, vagy nem? Mert itt igen
nagy baj van, pajtás, olyan igen nagy baj, hogy kénytelen vagyok magamon
könnyiteni és beszélni róla. Pedig a beszéd a halálom.

Tudnod kell, hogy van itt a füzesekben egy csodatévő Mária-kép, amely
már nagyon sokban megsegítette a környék lakosságát. Főként a lányokat,
amint természetes. A Boldogságos a lányok patrónusa, de Rácsky Klára
eddig soha sem kereste fel a füzesbeli képet. Nem régen azonban
észrevettem, – az ember nem vak, – hogy sokat lovagol a füzes körül. No,
gondoltam, nyomára járok ennek a dolognak.

Szokásban van, hogy kis cédulákra irják föl a leányok, asszonyok
kivánságaikat, amelyeket az öreg füzfa üregébe dobnak, amelyen a
Boldogságos képe van. Aki nem tud irni, fölkeresi Sivót, a töltés őrét.
Az megtanulta az irást a katonaságnál.

Megyek tehát a multkor és nézelődöm, hogy mit is keres Rácsky kisasszony
a füzesben. A Mária-kép körül őgyelegve, egyszer csak észreveszek egy
finom borítékba zárt levelet, amely a cédulák összegyüjtésére szánt
üregből kandikál elő. Kihuzom és elolvasom, bár nem nekem volt cimezve,
hanem a Boldogságosnak, a mennyországban. De hát én az irásról
megismertem, hogy kitől származik az a levél… Tehát elolvastam. Bizonyos
R. C. irja benne, hogy gondoljon rá a Boldogságos, nagy
elhagyottságában. Bár tudja, hogy az ő ideje már elmult és vele már a
Boldogságos sem tehet csodát, de annyit kieszközölhetne, hogy S.
kapitány a nyugállományban barátságosabb és udvariasabb legyen a
jövőben, mint eddig volt.

Pajtás, kiókumláltam, hogy S. (kapitány a nyugállományban) csupán én
lehetek, mert más kapitány messze földön nincs. Szokásom szerint
hallgattam és gondolkoztam. Gondolkoztam sokáig és figyeltem Rácsky
kisasszonyt, aki naponkint ellovagolt a füzesbe. És mondom,
gondolkoztam. Tegnapig gondolkoztam. Tegnap aztán a következő levelet
rejtettem el a csodatévő kép mögött egy nagy borítékban, amelyen a
negyedik ezred bélyegzője volt s egy szolgálati ügyből kifolyólag került
hozzám:

„S. ny. kptny udvarias és barátságos lesz ezután, ha t. Cimed táncolni
megtanulni hajlandó tőle.“

Csupán ennyit irtam… Nem tudom, hogy eltaláltam a stilust, nem tudom,
hogy nem vétettem-e a Boldogságos ellen, midőn nevében levelet
hamisítottam, semmit sem tudok, pajtás, de ezt a pár sort meg kellett
irni, mint valami költőnek, akit egy vers kinoz.

Most már tudsz mindent. Most már tudod, hogy attól függ minden, hogy
hajlandó-e tőlem a Rácsky kisasszony táncolni megtanulni? Most már várni
kell a fejleményeket.

… Ezt elmondván, nemes barátom nagyon elpirosodott és ismét nagy
figyelemmel meresztette szemét a folyóra, bár azon a szokásos
habfodrozáson kivül egyéb látnivaló nem volt.

*

Néhány hét mulva aztán azon a környéken vitt keresztül az utam, midőn is
hallottam, hogy a Rácsky kisasszony hajlandó volt táncolni megtanulni.




SZINDBÁD ŐSZI ÚTJA.

Hajdanában, amikor még csak 103 esztendős volt, ráért éjjel-nappal a
nőkre gondolni, ujakra, ismeretlenekre, futólagosan megismert nőkre,
akik úgy suhantak tova, mint az amerikai nagy folyam habjai a
mozi-képeken; vagy másképen: mint egy madártoll, amelyet az ember a
negyedik emelet ablakából lát tovauszni az utca felett, miközben azt
találgatja, hogyan került a nagyváros atmoszferájába szarkatoll, holott
a szarka csak falun szeret lakni, a sövényre felülni és benézegetni az
udvarokba, ahol szép, megtermett és ringó-ringatózó parasztlányok,
menyecskék felkiáltanak: „vendég jön!“ Mert a szarka a sövényen azt
jelenti. A villamos kocsik javában csilingeltek az utcán, Szindbád,
amint figyelve kisérte a szarkatoll szálldosását a hotel ablakából (ahol
öregségében meghuzódott), titokban és csendesen már falun volt, korai
őszi nap volt, darazsak döngtek a vadszőllő pirosló levelei között és a
pincéből üres hordókat guritottak felfelé, amelyek olyanforma hangon
döngtek, mint a puzdori kálvinista pap. Nemsokára tehát utrakelt, hogy
megkeresse azt a szarkát, amelynek tolla ablaka előtt elröpült,
megkeresse az üres hordókat és egy nagy cigaretta-füstös szobát, hol a
falon vadászó eszközök voltak, a divány előtt rókabőr, a melynek piros
üvegszeme volt és a kerek diófa-asztalnál naphosszant a cigarettát
töltötte Málcsi a ház úrnőinek és vendégeinek.

Utoljára diákkorában járt Puzdoron, amely rongyos falucskában a
Zaturecky kisasszonyok uralkodtak. A majálisról cigánybandával jöttek a
diákok kocsikon nyári reggelen és az öreges Zaturecky-kisasszonyok
csaknem a bőrükből bujtak ki örömükben, amikor a cigánybanda megszólalt
az udvaron és a diákok táncra hivták az urnőket. Régen volt, Málcsi
akkoriban még rövig szoknyában töltögette a cigarettákat az urnőknek –
akiknek távoli szegény rokona volt – és Szindbád atyafiságos csókokat
váltván a Zaturecky-kisasszonyokkal, Málcsit sem hagyogatta ki a sorból.
A diákok és a cigánybanda tovább vonultak, mert a környéken még más
uriházak is találódtak, Szindbád ellenben ott maradt és mialatt a
Zaturecky-kisasszonyok a kálvinista pappal kártyázva, hatalmasan
döngették a diófa-asztalt, alkonyattal Málcsival az elhagyott, szomoru
kertbe sétált, ahol árva füzek között lopózott tova egy kis patak,
mintha éppen olyan szegény rokon volna a háznál, mint Málcsi. A
buskomoly vizecske partján egy rejtett padocska volt, ahol egykor a
szelid és félénk Zaturecky ur huzta meg magát, ha odabent a házban a
kisasszony-lányai megbolondultak, ott ült, üldögélt és botjával a vizet
piszkálta, amig vacsorázni hivták. Ezen a padon aztán örök hüséget
esküdött Szindbád és Málcsi. Havas karácsonykor sok évekig megjött a
fagyos nyul Szindbád cimére a puzdori házból, néha egy doboz finom
cigaretta vagy egy névnapi levél volt Szindbád válasza. A kisasszonyok
levelein egy félénk, halovány M betü jelentette, hogy a kis patak még
mindig a kert alatt folydogál.

Tehát kora ősz volt, amikor utazni a legkellemesebb, midőn Szindbád az
asszonyokat érettgyümölcs szagunak érezte és két kerek barna kart
kezdett gyakran látni képzeletében, buskomoly szemeket és a szélben
érett mákfejeket hallott csörögni a zöldséges kertben. A szarka tarkán
és fontoskodva barangol a megszedett gyümölcsfákon és cseregve jelenti a
közelgő vendéget.

Körülbelül tiz éve nem járt itt Szindbád és midőn a kopottas kocsi,
amelynek bőrfedelét már régen nem lehetett felhuzni, végig döcögött a
falun, magában a nagyanyjának adott igazat, aki azt szokta mondani, hogy
semmi sem változik a világon, még a pendelyes gyerek sem. Nem, nem, a
kövér ló, amely valamikor a finánc-komisszáriust hordozta, éppen olyan
ravaszkodva hegyezgeti a fülét, mintha mindenáron azt szerette volna
megtudni, hozott-e pénzt a vendég. A kocsis egy mogorva öreg ember, akit
látszólag a világon semmi sem érdekelt, mint a rudas-lónak alattomos
magaviselete, amellyel a kocsi vonását teljesen a nyergesnek szerette
volna átadni és ezen a betyárságon morgott, dörmögött egész uton,
kiviaszkolt hosszu haját, amely a fülénél olyanformán állott, mint a
szürke varju szárnya, egyszer csak a kocsin ülő vendég felé libbentette.

– Rossz volt a termés. A kisasszonyoknak nincs pénzük.

És Szindbád ezután a kocsikerekek zörgésében, a fel-felsiró rugó
nyögésében, sőt az utszéli fák integetésében is gyakran hallotta azt a
mondatot: bizony, nincs pénzük a kisasszonyoknak.

A kovácsműhely előtt a kovács elszántan állott a tuskónál és két kormos
karját összefonta a mellén, mintha itt állana készen a kisasszonyok
megvédelmezésére. De mégis csak egy kántor-féle ember adta meg a jelt
igazában, aki zöldrekopott kabátban és egy karima nélküli keménykalapban
gunyosan köhécselt a kocsi után és a kezében tartott vesszővel a
vendégre mutatva láthatatlan szomszédjának vállvonogatva magyarázta,
hogy ez is teljesen hiába jön a Zaturecky-kisasszonyokhoz, pénz az
nincs. Csak az ócska, zöldre mázolt templom mellett (amely templom
valamely régi képesujságból látszik kivágva, midőn halottak napján a
harangot meglóbálják a törpe toronyban), álldogált egy barátságosképü,
piros szoknyás parasztmenyecske, aki buzavirágszinü szemével nem minden
érdeklődés nélkül nézte az idegen urat. Kövér és piros száju volt, a
meztelen lába fehér, amint a szoknya alól kivillant. „Hm“, – gondolta
Szindbád, mert ha sokáig nem látott parasztszoknyát, különbnek tartotta
e fajtát a legszebb szinésznő ruhájánál.

A kisasszonyok háza csak annyiban változott, hogy kisebb lett valamivel.
Sárga falaival, kis ablakaival és a sarkon homokkő-oszlopokkal többé nem
látszott kastélynak Szindbád előtt. A kapu feletti omladozó kőcimer,
benne a családi 𝖅 betüvel, aggodalmat keltett Szindbádban, hogy talán
éppen az ő fejére zuhan a kődarab. De általában nemes és tiszta volt a
ház, az egyik ablakon szines üveg is látszott és az udvar közepén fehér
rudon egy zöld üveggömb állott hervatag verbénák között. Egy sovány és
nyurga, bajuszos hölgy lépett ki a verandára, szürkülő haja féloldalt
volt elválasztva és fonyatag arca régi dohányzacskó-szinű volt. A
szájában hosszu cigarettát tartott és sovány kezén temérdek régi gyürü.

– Isten hozott, Szindbád, – mondta minden csodálkozás nélkül. – Akkora
bajuszod van mint a puzdori papnak.

Megrázta Szindbád kezét, hogy a karperecei összecsördültek és ruháját,
amely valamikor lovaglóruha lehetett, a karjára vetette. A cigarettán
nagyot szivott.

– Pedig úgy tudom, hogy a nagyvárosi modern férfiak már nem hordanak
bajuszt. Tisztaság szempontjából felesleges az a szőrcsomó az arcon.
Elvégre csak a puzdori papnak van szüksége bajuszra. Mert egyebe úgy
sincs.

A nagyszobában a régi cigarettafüst, csak a rókának hullott ki a szeme a
kanapé előtt, valamint kopottabb lett a bundája. De a falon ott van a
kékes-vöröses arcu férfiunak a képe, aki összegöngyölített iráscsomót
tart a kezében. A vadászszerszámokból egy nagy kürt maradt és a kürt
belsejéből száradó virágmagvak papir-zacskói kandikálnak elő. A sarokban
ott áll egy hosszu szuronyos puska, mellette a légycsapó és a kerek
asztalon elszórt sárga dohány ujságpapiroson.

– A néném? A templomban van, persze a pápistáknál, mert kitért, mondta a
Zaturecky-kisasszony, elhelyezkedve a kanapén.

– Szindbád szórakozottan nézett körül:

– Kitért? – ismételte.

– Bolond ez a Karolin, – folytatta meglehetős szigoruan a kisasszony. –
Mindig a vallásával van baja. Már volt luteránus is. De a pap tótul
prédikált a városi templomban, hát azokat otthagyta. Most megint
katholikus. De állandóan szidja a papot. Nem beszél kedvére. Már irtunk
is a püspöknek, hogy küldjön ide más papot. Ez egyebet se tud, mint a
bünös emberekről prédikálni. Hol vannak a jó emberek? Az ember megutálja
az életét, amikor csak a hét főbünt vagdalják a fejéhez.

– Hát a kálomistákat ott hagytátok?

– Ott, – mondta a kisasszony és erősen a sarokba vágta a
cigarettacsutkát, miután annak tüzéről friss szivarkára gyujtott.

– Ott, – ismételte. Egy darabig gondolkozott egy szón, amig eszébe
jutott: – Korporative.

– Málcsi is? – kérdezte Szindbád és a kék-vörös képü férfira nézett a
falra.

– Ő gyón meg helyettünk, mert én csak nem megyek ahoz a bolod paphoz,
hogy fülébe sugdossak, mint a parasztlányok. Van eszemben, mondta a
kisasszony és kiegyenesítette a derekát.

Az udvarról kiáltozás hallatszott, Karolin kérdezgette a lépcsőn felfelé
ballagva: „Hát megjött?“ Hol vidáman, hol szomoruan, hol meg mintha
mérgesen kérdezte volna valakitől: „megjött?“ Aztán Málcsi társaságában
a szobában lépett.

Karolin fején kék tollas, szürke kalap volt, amilyenben a vidéki
asszonyok járnak a vásárra. Szük, régimódi zöld ruha feszült meg kövér
termetén és mert kövérnek maradott, sokkal több hasonlatosságot talált
Szindbád a mostani és a régi Karolin között. A száján még mindig ott
volt az a félig bánatos, félig tréfás mosoly, amelyről egykor a diákok
verseket irtak. Nem lehetett tudni, hogy sirni, avagy nevetni fog a
következő percben. Kár, hogy a szeme, amely egykor bohókás, nyájas
mosollyal nézett a világba, mintha valamely vidám, mulatságos titkot
rejtegetne, a szeme kissé megtörött és olykor megzavarodva, bizonyos
ijedelemmel tekintett egy láthatatlan pontra a levegőbe. A száján is
elhallgatott ilyenkor a szó és láthatólag erőfeszitésébe került, hogy a
távoleső pont varázsától megszabaduljon.

– Szólt hozzám valaki? – kérdezte a szobába lépve.

– Ne járnál annyit a fekete Máriához, – felelt szigoruan Tini, a másik
Zaturecky-kisasszony. – Elveszi az eszedet a sok bolond imádkozás.

Málcsi, – aki miatt Szindbád utazott – fekete ruhájában, leeresztett
kézzel, kissé lehajtott fejjel mozdulatlanul állott az ajtóban és
Szindbád most csaknem olyannak látta, mint álmaiban szokta volt látni,
midőn az elmult dolgokon, nőkön, férfiakon magában elgondolkozik.
Hervatag, buskomoly, csöndes és halk teremtésnek szokta elképzelni
Málcsit, mint a hosszu őszi délutánokat, midőn a napocska már csak
látogatóba járkál el a piros levelü lugas közzé, ahol szép és hosszu
regényt olvas egy szomoru ember. Olyannak képzelte, mint a magányos
házat, messze künn, a városon kivül, ahol a bokrok között csörög a szél,
de benn a szobában rozmaringillat van és délután csendesen szól egy
mélyhangu hegedü. Az álmaiban ott élt Málcsi együtt azokkal a
vágyódásokkal, amelyek a nagyvárosból néha-néha csendes kisvárosi
cukrász-boltokba, a sötétes sikátorban állongó régi házban varrogató
leányokhoz és régi, bolthajtásos kőhidakra vezették Szindbádot, hol a
folyó álmodozva siklik tova a hid alatt, mig a távolban, a tisztára
mosott torony körül galambok repkednek karikába. Az ingaóra, amely a
sarokban zengő, muzsikás hangon üti az időt, az időjelző-házikó a
baráttal és az elhagyott kert, pirosló sövényével: mindez Málcsi volt
Szindbád részére, aki éjjel kártyázott, ivott, szinésznők körül
hentergett és csak azt a nőt tisztelte, akinek selyem harisnya volt a
lábán. És Málcsi mégis mindig élt, alig mulott el nap, hogy Szindbád ne
gondolt volna a falusi kuglizóra, ahol a tanítóval, pappal és jegyzővel
krigszpártit lehetne játszani.

– Talán nem is emlékezel Szindbád öcsénkre? – kérdezte a szigoru Tini.

Málcsi csendesen odavonta a tekintetét, ahol Szindbád ült. Barna szeme
hálásan, szinte megadással tapadt a férfira, mintha Szindbád lett volna
az egyetlen férfi, akit valaha látott. Az arca fehér volt és szabályos,
mint a szentképeké. Barna haja simán kétfelé választva. És keble
gömbölyü, valamint álla is. A kezén kopottas keztyü, amelyet valamelyik
kisasszony lóhajtáshoz használt valamikor. A félcipőjén a keskeny szalag
szigoru gonddal volt megkötve, mint a gyermekek cipőjén, hogy játék
közben fel ne bomoljon. Csikos harisnyája alatt erős boka látszott, az
imádságos könyve kicsiny és rongyos volt. Csakhamar egy fekete, melles
kötényt kötött fel és a zsebben elhelyezte a kulcscsomót. A kulcscsomó
fényes volt, mint a Málcsi szeme.

– Tedd el a kalapot, – mondta Tini, mert Karolin még mindig némileg
megzavarodva állott az asztalnál és furcsán nézett Szindbádra.

Málcsi gyöngéden kivette a kalapot a Karolin kezéből, a szekrényben
gondosan elhelyezte, aztán csendesen Szindbád felé tartva, halk, puha
hangon, mintha valami titokról szólna, megkérdezte:

– Szereti a nyulpecsenyét? Az lesz ebédre.

Komoly, hosszu léptekkel kiment a szobából

– Képzeld, nem tudjuk férjhez adni! – kiáltott fel egyszerre Karolin,
mintha csak most tért volna magához. – Vettünk már neki hálószobabutort,
kelengyét. Mind gazemberek a férfiak, csak leszakitani szeretnék.

– Ugyan hallgass már, – szólt közbe mogorván Tini. – Ugyan mit
csinálnánk a leány nélkül?

Karolin zavartan, szemével hunyorgatva intett Tininek, mintha belátta
volna nénje igazságát. De aztán öklével tenyerébe ütött és gyermekes
makacssággal ismételte:

– És én mégis csak azt mondom, hogy a lány sorsa egy jó emberhez
férjhezmenni. A férj legyen mindene, csillaga, boldogsága, álma, mint
nekem lett volna, ha férjhezmentem volna.

Tini csak legyintett kezével és később dörmögött magában:

– Mégis csak eltétetem innen azt a papot!

* * *

Szindbád csak délután jutott ahhoz, hogy Málcsival négyszemközt
maradhasson. A kisasszonyok szokás szerint leültek kártyázni. Ilyenkor
meghalt számukra az egész világ. Szenvedélyesen kártyáztak, Szindbádnak
gorombaságokat mondtak, midőn nem akart velük játszani.

– A nagybátyád katonaszabadítással szerezte a vagyonát, – mondta Tini
megvetőleg. – Ez meglátszik az egész familián.

A vendégségben lévő kis patakot csak hosszas keresgélés után találta meg
Szindbád, pedig mennyit gondolt erre a patakra. A híd helyén egy korhadt
deszkapadló volt és a padocska csaknem a földbe roskadt, mintha megunta
volna a tétlen ácsorgást a füzfák alatt. Itt üldögélt Szindbád, mert
biztosra vette, hogy Málcsi ezen a helyen keresi majd, ha a házban nem
találja.

Valóban jött is nemsokára Málcsi. Óvatosan, hátra tekintgetve, aztán
gyorsan Szindbád mellé surranva, szokatlan élénkséggel megrántotta a
kezét:

– Jőjjön innen. Nem ülök erre a helyre.

Előre sietett, túl a patakon, – midőn a pallón átkelt, Szindbád erősen
szemügyre vette bokáját, – megállott egy helyen, ahol törpe, régen
halott füzek hevertek egymásra borulva, mintha elmulott életüket
siratnák. „Itt jártam“ – gondolta Szindbád minden lépésnél, – „vajjon a
fák emlékeznek-e rám?“

Málcsi a szoknyáját kissé felhuzogatva, leült egy fatörzsre és Szindbád
kezét kezébe véve, alulról csodálkozva, melegen és bizalmasan nézett
Szindbádra, mintha csak tegnap váltak volna el.

– Azt hittem, hogy már soha többé nem látom az életben, aztán egyszerre
itt van! Ugyan mi jutott eszébe, hogy minket felkeressen, hiszen mi
szegények lettünk azóta? – beszélt Málcsi, mintha még mindig nem hinne
szemének, hogy az egykori Szindbádot látja maga előtt. Még a ruháját is
megtapintotta és annak finomsága felett elismerőleg bólintott.

– Én nem pénzért jöttem, – kezdte Szindbád.

Málcsi furcsán mosolygott.

– Igen, de a néniék ezt nem hiszik már el magának se. Az utóbbi években
sokan jöttek ide, akik mind így kezdték: Kezét csókolom, nem pénzért
jöttem ám, – aztán mégis csak pénzt kértek a néniktől, mert valahogy úgy
van, hogy a néniékről azt hiszi az egész világ, hogy bolondok. Például
tavaly egy tanító is… Szép szőke ember volt és Karolinnak nagyban csapta
a szelet. Végül elvitte a vadászfelszerelést. Hát a kománk, Beretvás
kománk! Az meg Tininek adott éjjeli zenét, pedig nagy gyerekei vannak.
Mit gondol, mit akart a koma? Semmi mást, mint a régi családi iratokat.
Így vagyunk mi itt a férfiakkal. A pap volt az első, a hordóhangu pap.
Mályvai Ferkó.

Málcsi furcsán, gyorsan és szemével hunyorgatva beszélt, mintha nagyon
régen el akarta volna mondani mindazt, ami most sebesen folydogált
száján.

Hát a pappal mi volt?

– Jaj, még azt sem tudja! Hisz azért tértünk ki. Azért lettünk először
luteránusok, tótul imádkoztunk, majd a görögökhöz léptünk be, ott meg
oroszul énekeltünk. A néniék szidtak, káromkodtak, hogy az ember nem
maradhat meg a saját vallása mellett. Nemrégen katolikusok lettünk. De
nem sokáig leszünk már azok se. A pap gyónás után mindig csalogat a
kertek alá. De már éppen elég volt a papokból.

– Hát mi volt a papokkal? – kérdezte Szindbád.

– Idáig csak egy pappal volt baj, a puzdori pappal, Mályvaival. Ez
özvegyember volt és tán emlékszik, hogy segített mindig bort fejteni a
pincében, pedig akkor még nem is halt meg egészen a felesége. Mély
hangja volt, nagy bajusza volt és görcsös, vastag botja úgy kopogott a
köveken, hogy mindig már messziről tudtuk, hogy mikor jön. Nagy kártyás
volt, az egyik szemét behunyta, amikor a kártyát nézte, a másikkal meg a
Tini nénire meredt, hogy majdnem keresztül szurta a szemével. Itt volt
ebéden, vacsorán, még aludt is délután a diványon, mert akkoriban úgy
volt, hogy majd a Tini nénit veszi el. Egyszer aztán egy estve elment a
pap és a néniék nagyon összevesztek a papon. Tini néni még a
vadászfegyvert is lekapta a falról, alig birtuk kicsavarni a kezéből.
Hogyne, hiszen a fegyver mindig töltve volt. Akkor azt mondta Tini néni
Karolinnak:

– Nekem már elég volt a papból. Legyen a tied, vigyen el benneteket az
ördög.

Egy hétig bezárkózott a szobájába és ezalatt Karolin meg Mályvai Ferkó
szépen megbarátkoztak. Most már úgy volt, hogy Karolint veszi el a pap.
Tovább kártyáztak, azzal a különbséggel, hogy a pap most a másik szemét
hunyta le. Csak néha-néha veszekedtek a néniék, de a vadászfegyverben
nem volt patron. Én kiszedtem belőle.

Egyszer aztán a pap már nem mondja nekem, hogy „te béka, hozz bort a
pincéből,“ hanem azt mondja „kisasszonyka, drágám,“ „lelkem Málcsikám,“
„maga kis töltött galamb,“ meg hasonlókat, amelyeket azelőtt nem
hallottam tőle. A néniék bezárkóztak a szobába és úgy veszekedtek
egymással. De én kihallgattam, hogy miről folyik a pörpatvar. Hát arról
veszekedtek, hogy most már vegyen el engem a pap feleségül, mert kárba
menne a sok idő, étel, ital, amit a pap az esztendők alatt a házban
elfogyasztott. Eleinte elfordították a fejüket, amikor a pap
megsimogatta az arcomat, de aztán ők maguk küldtek a kertbe sétálni a
pappal… Azért nem akartam én magával arra a padra ülni. Ott ültem a
pappal, Mályvai Ferkóval.

Szindbád visszafojtott lélekzettel hallgatta a leány vallomását. Sebesen
peregtek a szavak a lány ajkáról, csak néha homályosították el a könnyek
a szemét, főként, mikor a nénjei rémületes veszekedéséről beszélt.
Szegény kis bogár, a nénjeit sajnálja még most is.

– Azután?…

A leány lehajtotta a fejét. És mind a két kezével a Szindbád kezébe
kapaszkodott.

– Azutan kitértünk, korporative, mint Tini néni szokta mondani.
Luteránusok lettünk. A pap egy szomszédfalubeli özvegy ügyvédnét vett
feleségül.

– Szerette maga a papot?

– Nem tudom már… Szépen beszélt velem, nagy gazember volt. Sok ideig
mindig arra ébredtem fel álmomból, hogy a sirás, zokogás fojtogat. „Ne
bőgj a cselédek előtt!“ intett Tini néni. Hát bőgtem ott, ahol senki sem
látott.

– De már nem fáj a szivecskéd? – kérdezte Szindbád és megsimogatta a
leány erős nyakát, ahol a hajszálak természetesen göndörödtek.

Lehajolt a leányhoz és a göndörkés fürtöket simogatta a nyakszirtjén.
Hirtelen dohányszagu pikáns ujságok jutottak eszébe, amelyeket az apja
dohányos szekrényéből kicsent és titkon olvasott. Igen, azokban az
ujságokban volt a képeken ilyen göndör hajuk a nőknek. Heves vágyak
kezdtek motozni az ujjai hegyében. Hirtelen megcsókolta a leány nyakát.

– Hát ezért jött? – mormogta Málcsi lehunyt szemmel. Furcsa, hogy én is
gondoltam magára mostanában. Milyen jó volna, ha eljönne! Aztán most itt
van.

Nem védekezett. Lehajtotta a fejét, mint aki előre tudja a sorsát. A
kezével csendesen átkarolta a férfi nyakát.

– Csak meg ne lásson senki, – mondta csendesen.

A kisasszonyok még javában verték a kártyát, amikor Szindbád jelentette,
hogy tovább utazik.

– Be kár, – mondta Karolin és barna, egykor epekedő szép szemével
hosszasan, megzavarodva nézett a Szindbád arcába.

– Kényelmes vendégszobánk van, – szólt közbe szinte nyersen Tini. – A
pincéből bort hozatok.

De Szindbád már nem akart maradni. Felszállott a kopott kocsira,
amelyben a lovak fülüket hegyezve álltak, mintha a vendégre
leskelődnének.

A sarokablakban megpillantotta Málcsit. Ott állott nyugodtan, csendesen,
mosolyogva, csak mintha a szeme kancsalított volna egy kissé. Lehet,
hogy már sirt, vagy ismét sirni készült.

Későbben Szindbád, ha érett gyümölcsöt érzett, önkéntelenül
visszagondolt a kedves falusi házra, a vendégként megvonuló patakra és a
göndörkés haju Málcsira. Azután tovább élte napjait. A szarka madár
tarka tolla nem szálladozott el többé ablaka előtt.




EGY RÉGI DÉLIBÁB.


I.

Valamikor (huszonöt esztendeje) még Csáki Pál uramtól függött, hány
órakor kel fel a nap. Néha csak délben kelt fel a nap, a sárgarigók már
régen megebédeltek a szilvásban (meg volt mind a hét szilvafa), amikor
Csáki Pál kidörzsölte az álmot a szeméből és harsányan a nevemet
kiáltotta a kertiházból, ahol lakott. Keresztelő, tor vagy talán névnap
volt az éjszaka és Csáki Pál ilyenkor méla bánattal citálgatta a latin
klasszikusokat. Szomoru volt, rekedt volt és borostás állát
elkeseredetten dörzsölte a kabátja ujjával. „Nem ér az egész élet egy
hajitófát!“ mondogatta és hosszadalmasan, hitetlenül nézett a
napsugárba, mert az éjszaka tor volt, vagy névnap volt.

Ez a bizonyos Csáki Pál (akiről már irtam egyszer) anyai nagybátyám volt
és mint ilyen, egy napon magára vállalta a nevelésemet. Zsineget kötött
a lábamra, hogy a közeléből el ne mozdulhassak és a zsineg végét még
akkor sem eresztette el, amikor Kopeczky Sámuellel, a garibaldistával
elmult csaták és hadjáratok dolgát a szomszédban megbeszélték. Ilyenkor
görbe sétapálcákkal vonalakat és köröket rajzoltak a porba és a
vitatkozás ujólag megindult minden vonalnál, minden körnél. Ezekből a
körökből és vonalakból óhajtották megállapítani, hogyan kellett volna az
olaszországi hadjáratot vezetni. Hajdanában mindketten ott voltak a
messzi lombard mezőkön, de Kopeczky Sámuel egészen másképen emlékezett a
dologra, mint nagybátyám. A legvégén keményen összevesztek és Csáki Pál
nagy haraggal, káromkodva vezetett haza a szomszédból a lábamra kötött
zsinegnél fogva.

– Jegyezd meg magadnak és ird fel a noteszbe, hogy Kopeczkynek nem volt
igaza. Igenis, ott álltunk a balszárnyon, szakadt az eső és Milánóban
harangoztak.

Pirosképü és fehérbajuszu ember volt Csáki Pál. Az asztrakán sapkáját a
leghidegebb téli napokon is csak a fejebubján hordta, és szerette a
magassarku cipőt, szerette a macskanadrágot, valamint az óraláncon a
delejtűt, a szererencsemalacot és a talizmánt, amelyben Garibaldi vére
volt üveg alatt. Órája nem volt, kulcsot hordott a lánc végében, de
hosszu-hosszu történetet tudott arról, hogyan csalták meg őt az órák
Majlandban, amikor valamennyi óra másforma időt mutatott a városban. Ha
lakziba vagy keresztelőre ment (ezeket az alkalmakat módfelett
kedvelte), szíjjakkal sarkantyut erősített a cipőjére. Megvolt a saját
külön véleménye a bőrnadrágról és a karneolgombos mellényekről. (Ezeket
a dolgokat tisztelte.) Orbán Mihályt, aki akkoriban kezdett először
cilinder-kalapot hordani vidékünkön, szörnyen megvetette, habár azelőtt
igen jóbarátok voltak. Szerette a dalokat, amelyeket a cselédlányok a
vizmerítő-kut körül, vagy a tollfosztásnál énekeltek. Szerette a
befüggönyözetlen ablakokat, amelyek alatt sokáig leskelődött, ha
asszonyféle vetkőzött az ablak mögött. Szerette ősszel a régi borházakat
és a szedőasszonyokat. Ám legjobban mégis a délutáni álmát szerette,
amikor az ebédutáni hangulatban a legfurcsább dolgokat szokta álmodni.
Ilyenkor álmodott örökségről, álmodott régi nagy pörökről, amelyeket
megnyert. Ilyenkor lépett elébe (az álom fátyolképeiben) bizonyos
Czirmai, akiről csodálatos dolgokat tudott és akit körülbelül a
legnagyobb embernek tartott a világon. Czirmai (ó be sokat is hallottam
róla) körülbelül hősebb férfiu volt Szent-György lovagnál és bár
évtizedek óta eltünt a szemhatárról, Csáki Pál majdnem minden
cselekedetében Czirmaihoz szeretett volna hasonlítani.

– Mit tett volna Czirmai helyemben? – vetette fel gyakorta a kérdést,
amint az élet elhatározó pillanataihoz ért. Midőn egykori szép szakállát
tőből lenyirták az idősb Orbán Mihály emlékezetére rendelt toron; midőn
koporsóba fektették a Lányi Ilka lakodalmán; midőn éjjeli zenére indult
a cigányokkal: mindig a csodálatos Czirmai lebegett a lelki szemei
előtt. Ahogyan nevetett és ahogyan mulatott Czirmai! – amit az
asszonyoknak mondott és amit a pohárköszöntőkre válaszolt! Czirmai
táncolt kivilágos virradtig és ugyancsak ő bolyongott el a régi temetőbe
a behorpadt sirhalmok közé, ha többet ivott a kelleténél. A
tollfosztókon is a Czirmai mesélt, de ő vezette karonfogva a vacsorázó
asztalhoz az öreg asszonyokat. A délig való alvásokért sem felelhetett
egymaga nagybátyám.

– Kérlek, a fiu, – mondta szegény jó anyám reám célozva, – micsoda jó
példákat lát maga körül!

– Kérlek, – felelt Csáki Pál komolyan és megfontoltan, – Czirmai is
aludt néha délig, de ezt senki sem merészelte a szemére hányni.

– Igen, Czirmai… – mormogta szegény jó anyám megzavarodva és könnyedén
elpirult. – Czirmai…

Lesütötte a szemét és csak a távolból merte hallgatni nagybátyámat, aki
sarkanytyus lábait keresztbevetve, a kis asztrakán sapkát hátratolva
fején, nekivörösödve ütötte öklével az asztalt.

– A macska tudná, hogy honnan veszik a mai emberek azt a tultengő
bátorságot, amellyel régi nagy hazafiak cselekedeteit felülbirálják?
Tudja isten, hajdanában szerényebbek, illdomosabbak voltak a férfiak és
a nők. Más volt a nevelés, más a felfogás. Egy Széchenyi, egy
Wesselényi, egy Czirmai nem lehetett a megszólás tárgya. Hja, de
manapság már kiveszett az erkölcs, a tisztelet, a hazaszeretet a
családoknál. Elzüllött ez a nemzet, fiai egyébre sem valók, mint arra,
hogy minden oroszok cárja a kancsukáját pattogtassa a hátukon…

Szegény jó anyám napokig kerülte ilyen jelenetek után a kerti ház
tájékát és nagybátyám is úgy tett, mintha komolyan haragudna.

– Czirmai! – kiáltotta hol öblösen, hol fogcsikorgatva a szobájában és
egy régi-régi acélmetszet előtt megállott.

– Czirmai! – mondta és bocsánatkérőleg, áhitattal tette össze a két
kezét.

Az acélmetszet gróf Széchenyi Istvánt ábrázolta az üveg alatt, miután
Czirmaitól kép nem maradott fenn az utókor számára…

Ilyenformán történt, hogy már elég nagy fiucskává növekedtem anyai
nagybátyám, ns. Csáki Pál gondozásában, midőn még mindig csak annyit
tudtam a világtörténelemből, hogy a lánchidat Czirmai építette és
ugyancsak Czirmai bujdosott Petőfi Sándorral a szibériai pusztaságokon.
Azonkivül Garibaldi is volt ugyan valaki, de a messzi olasz csatamezőkön
mégis csak Czirmai volt az, aki a dicsőség pálmáját Garibaldi elől
elragadta… Közben-közben a titokzatos Czirmai reggelig muzsikáltatott a
pirosmellényes Bakai cigánnyal a Fehér Rózsá-ban és ugyancsak Czirmai
táncolta magát betegre a közbeneső keresztelőkön, hogy másnap szomoruan
és hallgatagon üldögéljen a kerti házat körülvevő kőrisfák alatt…


II.

Egy napon leoldozta lábamról a hosszu zsineget Csáki Pál és ebédnél a
következő kijelentést tette:

– Bugyiban holnap bucsu lesz… A fiuval odamegyünk.

Szegény anyám lesütötte a szemét és csak csendesen merte megjegyezni:

– Tegnapelőtt reggelig tartott a tor Simkovicséknál.

Csáki Pál őszinte meglepetéssel gurította körül gömbölyü szürke szemét a
szobában, mintha nem tudta volna, hogy ki szólott hozzá. A nagy
muzsikáló óra-e, vagy kalitkájából a kék csóka?… Hosszabb ideig
függesztette a szemét megboldogult édesapám pipatóriumára is, mintha az
ottan katonás rendben álló csibukok egyike említette volna a
tegnapelőtti tort. Ugyanazért emelt hangon fordult az elhagyatott pipák
felé:

– Bugyiban kápolna-avatás lesz holnap. Somogyi Eszter kápolnát emelt
nagyapja, a veressapkás katonaorvos emlékére…

– Amely esemény ismét reggelig fog tartani, – mormogta anyám és
tányérjára nézett.

Csáki Pál kényelmetlenül feszengett székén és a kiszívott tajtékpipák,
majd a muzsikáló óra felé nézett, mintha nem hallotta volna teljes
bizonysággal azt az iménti megjegyzést. A tenyerét füléhez emelte és
mintha valamelyes hallhatatlan kérdésre válaszolna, így beszélt:

– Hogy a veressapkás katonaorvos legény volt? Meghiszem azt. Ritka volt
az öreg Szukovics bácsi. A szegényeket ingyen gyógyította, a
mellényzsebében hordta az operáló kését. Én még ösmertem az öreget, de
ösmerte Czirmai is…

Az anyám határozottan felemelte a fejét.

– Az meglehet, – mondotta szokatlan erélylyel, – hogy Szukovics ur
pompás orvos volt, de az unokája, Somogyi Eszta semmi esetre sem
tartozik az előkelőbb perszónák közé. Ez a hölgy szivarozik, lovagol és
versenyt kártyázik a férfiakkal, nem beszélve arról, hogy még eddig
senki sem merte feleségül venni, habár minden esztendőben más és más
vőlegénye volt…

Nagybátyám angyali szelidséggel csóválta a fejét.

– A világ rossz nyelve farkast csinál a szelid bárányból. Somogyi Eszter
immár egy tiszteletreméltó idős hölgy, aki valóban százszor férjhez
mehetett volna… Hiszen magam is, mások is gondoltunk reá valamikor… De
még Czirmai is sokszor megkötötte a lovát a virágos kert rácsos
kapujához. Csak a hölgy elszántságát és határozott karakterét bizonyítja
az a körülmény, hogy merészelt leánynak maradni.

– Ez mind szép dolog, – felelt elpirulva anyám, – de a fiamat nem
engedem.

Nagybátyám a dolga biztosságában enyhén, megbocsátólag mosolygott.

– Természetesen… Én sem vinném magammal az urfit e helyre, ahol csak
alkalmatlanságomra leend, de ne mondjad te sem, mások se, Kopeczky se,
hogy rossz nagybácsi vagyok. A fiut azért viszem magammal, mert egy
nevezetes ember is megigérte jelenlétét a kápolnaavatásnál…

Anyám ijedten emelte fel a kezét. Szegény, megérezte, hogy mi
következik…

– Igen, Czirmai is ott lesz. Hadd lássa őt a fiu – mormogta csöndesen a
nagybátyám és halkan, szörcsögtettve nevetni kezdett.

Anyám eltávozott az asztaltól, és zavarában az ingaórát igazította, míg
Csáki Pál addig nevetett, amig a lélegzete tartott. Mindig lejjebb és
lejjebb látszott szállani a nevetéssel. Először csak az asztaltérítő
alá. Később már mintha a pincében, a régi hordók között nevetne,
legvégén valahonnan a földgolyó középpontjából hangzott a nevetése.
Akkor hirtelen nagy lélekzetet vett, mintha az ebédlőben lévő levegőt
egyszerre felszippantotta volna.

– Lássátok! – kiáltotta gunyosan és diadalmasan, – lássátok, ti gőgös és
magatokat nagyratartó megyei asszonyságok: Czirmai husz évi
visszavonulás után legelőször is Somogyi Eszter meghivását fogadja el.

Szegény anyám mentegetőzve tépdeste egy cserépvirágon a fonnyadt
leveleket.

– Hiszen már senki sem merte hivni Czirmai urat. Az a hir volt róla
elterjedve, hogy meghasonlott önmagával és a világgal…

– Mint a nagy Széchenyi! – kiáltott közbe nagybátyám. – De ime Somogyi
Eszter hivására elhagyja gondosan őrzött magányát, mert hiszen anno
dacumal ő is megkötötte a lovat az Esztike virágos kertje mellett.
Jegyezd meg és írd fel a dátumot.

Anyám szigoru pillantást vetett reám, de különben sem szoktam mindent
felirni, amit nagybátyám rendelt. Néhány száraz levelet összemorzsolt a
tenyerében és asszonyos kiváncsisággal kérdezte:

– Nos, és még kik lesznek ott a kápolnaszentelésnél?

Csáki Pál széles mozdulatot tett.

– Nők nem. Eszter haragban van a nőkkel, mert sok csunya pletykát
terjesztettek róla. De ott lesz egy pár öreg barát, egy pár szép ember,
egy pár vén fiu, akik anno dacumal… Nos Kopeczky, Orbán Jóska és
Mitrovay… Jegyezd meg!

Az anyám csöndesen mosolyodott:

– Szóval az egész tavaszamult gavallérgárda… Régi kérők, régi széptevők!

Hirtelen rám nézett, elkomolyodott és gyorsan kisietett a szobából.
Nagybátyám a menyezetre függesztette a szemét és halkan fütyörészni
kezdett valamely régi dalt.


III.

Hintóval mentünk Bugyiba. Nagybátyám egész uton magyarázta a
különbségeket az akácok és a jegenyefák között, amelyek az utat
szegélyezték. A tanulságos előadásból ma csupán annyira emlékezem, hogy
az akácfa már csak azért is haszontalan fa, mert letörött az ága a
cigány alatt, akit reá felakasztottak és a cigány elszaladt… Az járt a
fejembe, hogy végre szinről-szinre látni fogom Czirmai urat.

Falusi uriház udvarán állott meg a hintó. Lompos komondorok és lomposabb
falusi cselédek mászkáltak az udvaron, ahol hiába kapargált ennivaló
után egy sovány kanpulyka. Amint leszállottunk a kocsiról, a pulyka
nagybátyám csizmaszárához kapott, mintha ott sejtette volna a keresett
ennivalót.

– Hess! – kiáltotta Csáki Pál.

Az udvar végén, ahol valamikor virágos kert lehetett (amíg a kanpulyka
meg nem ette a kertet), ócska, düledező filagória állott, ahol fehér
abroszt lengetett a szél és valaki haragosan köhögött, amely köhögésben
nyomban megismertem szomszédunkat, a Garibaldista Kopeczky urat.

– Erre, erre! – kiáltotta egy jókedvü bariton hang és a pavillon
rozsdavert vadszőllő-indái közül egy piros pongyolás szivarozó hölgy
lépett ki. Hatalmas, gránátos természetü asszonyság volt, az arca olyan
szinü, mint a dércsipett, őszi eső verte nyárfalevél: piros és sárga. Az
ajka felett akkora bajusz, mint egy tizenhat esztendős fiu bajusza. És a
haja rövidre nyirva és csigákba göndörítve. Semmi sem volt rajta szép,
csak a mosolygása, amellyel nagybátyámat fogadta. Ez a mosoly jelentette
(mint az erdők mögött pirosló nyári nap jelenti az aranyos fellegeknek
és a vérpiros felhőknek, hogy szép volt az elmult nap, szép volt a
reggel és a dél), hogy szebb élet volt itt hajdanában. Csak a hangja
volt különös, mély, bugó bariton, mintha nem is ő beszélt volna, hanem
valaki a szomszédból. (Szalók Pál dobosnak, a negyvennyolcas honvédnek
volt ilyen hangja és eleinte bizonyosra vettem, hogy az öreg beszél a
filagória háta mögül.)

– Czirmai?… kérdezte nagy felindulással Csáki Pál.

Somogyi Eszter megmutatta villogó fogait:

– Ugyan kérem!… Hát megtartotta „a gróf“ valaha az igéretét… Vagy volt-e
valaha a grófnak pontosan járó zsebórája?

Nagybátyám olyan szomoruan és gondterhelten bólintgatott fejével, mint a
temetéseken szokta, midőn a pap az elhunyt érdemeit fölsorolja.

– Igaz, igaz… De nála el kell tekinteni ilyen apróságoktól.

– Ellenben az urak már együtt ülnek és a pagátot kergetik, – folytatta
Eszter leányasszony és a kezében füstölgő vastag fekete szivart a fogai
közé szorította.

– Ejnye, ejnye ez a Czirmai, – mormogta nagybátyam fejcsóválva, mintha
még addig sohsem késett volna el Czirmai ur. Észrevettem, hogy
félszemmel engem figyel és amint a tekintünk találkozik, heveskedve
kezdi csóválni a fejét Czirmai miatt. Igy közeledtünk a kertilakhoz,
amelyben Kopeczky szomszéd két másik lisztes fejü férfiuval a kártyákat
csapdosta az asztalhoz. Kopeczky szokás szerint megtapogatta a fejemet
bütykös ujjaival.

– Keményedik… Határozottan keményedik. Csak így tovább, öcskös.

Aztán többé nem törődtek velem. Csáki Pál egy darabig nagyon habozott,
hogy a zsineget a lábomra kösse, de nyilván az ünnepélyes hangulat
hatása alatt visszadugta kabátja zsebébe a zsineget.

A háziasszony együtt kártyázott a férfiakkal. Egy darabig néztem
gömbölyü, erős kezét, amellyel glédába tartotta a kártyafigurákat,
néztem a hatalmas füstmacskákat, amelyeket az asztal közepére fujt, hogy
onnan gyorsan visszaszivja. Ezen produkciók alkalmával a szemben ülő
Mitrovay ur gyorsan mozgatta kiálló ádámcsutkáját, mintha az ki akart
volna ugrani puha gallérjából. Savószinü arca és kapa után ültetett
bajusza volt és sokszor kiáltott fel meglepetéssel a kártyajáték
folyamán, habár egész biztosan tudom, hogy már semmi sem lephette meg a
világon.

Orbán ur természetesen a cilinderkalapban ült, bár ezért az összes
jelenlevők gyülölettel néztek reá és nagybátyám maró gunnyal kérdezte
tőle:

– Ejnye, hol veszed a bajuszfestéket, Mihály?

– Tarokk, tarokk! – kiáltott közbe bariton hangján a háziasszony (vagy
talán az öreg Szalók?) és Orbán Mihály lenyelte a gorombaságot, amelyet
válaszolni akart.

Elosontam a filagóriától. Egy darabig még hallottam nagybátyámnak a föld
középpontja felé szálló nevetését.

– Á, á, á! – kiáltotta az ádámcsutka.

– Tarokk! – bugott Szalók dobos.

Mindenekelőtt megtekintettem tehát a házat…

Hüvös és nagy szobák nyiltak egymásba, amelyekben olyan régi butorok
voltak, amelyekre én nem is emlékeztem. A szekrények a menyezetig értek
és mindegyik akkorra volt, mint egy parasztház. Alattomos, utbanálló
öreg székekbe ütköztem és tömérdek porcellán-csésze volt az asztalokra
helyezve. Ám ezek a dolgok csakhamar elmulottak látásom elől, midőn a
falon függő képeket megpillantottam. Tömérdek kép volt a falakon, csupa
férfiarckép, szakállas, bajuszos, régmult divat szerinti öltözetü urak
arcképei, amelyek szép sorjában függtek egymás mellett a falon, egyik
szobában éppúgy, mint a másikban. Voltak körszakállak, voltak nagy
bajuszok; voltak, akik szük és akkoriban divatos szürke nadrágjukat is
megörökítették a képeken, mások furcsa és nagy kalapot tettek a fejükre.
Egy urból pláne csak egy pár sarkantyus csizma látszott és ebben az
urban rövid vizsgálódás után felismertem ns. Csáki Pált… Igaz, hogy
akkor még szakálla volt, igaz, hogy bodorított haja volt, de a csizmák
nem csalhatnak. Ilyen csizmája senkinek sem lehetett másnak
Magyarországon, mint neki.

És mikor már Csáki Pált felismertem a régi fotográfiák között, könnyü
volt megtalálni a többieket is. Nini, ez a keszegképü, kezében
képeskönyvet tartó és nyársegyenességü fiatalember senki más, mint az
ádámcsutkás Mitrovay ur. Hát ez a harcias, olasz köpenyeges levente
vajjon sokban különbözik-e a mai Kopeczky urtól? Még Orbán Mihály is itt
van valahol, csak keresni kell. Csakhamar meg is találtam egy asztalkán.
Lóháton ült akkor, lóháton! Nagy huncutok voltak azok a régi
fotográfusok! Mindenféle bolondos helyzetekbe belebiztatták az
embereket. Vajjon miért ültették lóra Orbán Mihályt?

Amint egyik szobából a másikba vándorolok, a képek mindenhova
elkisérnek. A nagybátyám már itt fehér nadrágban támaszkodik egy
könyvvel megpakolt asztalkához és lovagló-vessző van a kezében. A haja
már ritkul, Lavaliere-nyakkendője nagy csokorban van megkötve. Úgy
látom, hogy a mellényén apró pitykék vannak és a balkezét a szivén
tartogatja! Hej, Pál, nagybácsi! Amott a lóról leszállott Orbán Mihály
nézeget elmerengve egy kezében tartott fotográfiát. Bizonyosan az Eszti
fotográfiáját. Tovább… Hat szoba volt a falusi lakban és a hat szobában
csupa régi-régi férfi-fotográfia. Asszony, leány sehol. Csak egy helyen
a ház urnője, amint lóháton ül, a szalónasztalon.

Elfáradtam és elszundikáltam egy sarokban. Álmodtam vagy ébren voltam,
már nem tudom teljes bizonyossággal.

Csáki Pál és a ház urnője lépnek a szobába és ábrándozva lépegetnek
végig a fotográfiák sora előtt

– Lássa, Pál, magát mindenütt megőriztem – mondja a ház urnője – itt
vannak a felejthetetlen napok emléki, életem minden üdve és boldogsága e
napsugár által irott képekben nyugszik. A maga képeiben, Pál…

– És Czirmai? – kérdezte olyan hangon Pál nagybátyám, mint midőn
Kopeczkyt valamelyes tévedésen akarja rajtacsipni a lombárdiai
csataterek lerajzolásánál a szomszédunkban.

– És Czirmai?…

– Ó, Pál, ha a szivembe látna, ha tudná, hogy soha, de soha…
Nagyrabecsültem, tiszteltem, de lássa, most is, ma is, a
kápolnaavatáskor a kinzó féltékenység távoltartotta őt házamtól. Magára
féltékeny még ma is, Pál… Pedig… pedig… Ó, ti drága képek!

Nagybátyám kezet csókolt a ház urnőjének.

… Azaz talán még sem a nagybátyám volt, aki a szobán keresztül haladt,
mig én egy puha szőnyegen félálomba merülve, félig láttam, félig
álmodtam a dolgokat. Talán Mitrovay ur volt a háziassony kisérője, vagy
talán épen Orbán ur. Mintha a Kopeczky szomszéd köhögését is hallottam
volna valahol egy távoli szobában, pedig az ő köhögését ezer közül is
megismerem…

– Igen, igen! – bugja a ház urnőjének baritonja. – Az a bolond Czirmai
még mindig féltékeny reád, kedves Pál. Hogy annyi idő alatt nem nőtt be
a fejelágya. Akár csak a Mitrovayé…

– Ő is? – csodálkozik anyai nagybátyám.

– Ah, még ő csak az igazi bolond. Majdnem keresztüldöf a szemével, ha
mással beszélek, vagy mást hallgatok… De hát istenem, ha ő soha sem szól
egy szót sem.

Karonfogva tovább ballagnak, el a másik szobába, ahol Csáki Pál, mint
fodorított haju ifju a falakról ismét köszönti az öreg, fehér fejü Csáki
urat.




SZEGÉNY LÁNYOK ÉLETE.

X. városkában, három napi járóföldre a fővárostól – ahol sokáig gyermek
és ifju voltam, – volt egy barátságos ház széles terrasszal, ahol
zöldremázolt cserepek függtek zsinegen és a kertben szines üveggolyókon
játszott a napsugár. Ebben a házban mindig uzsonnáztak és mindig
zongoráztak.

X. város (bocsánat a régies kitételért, hiszen igazán mindegy, hogy a
városnak mi volt a neve) azon helyek közé tartozott, ahol a lakosság
mindig uzsonnázott. Nem emlékszem, hogy valaha ebédeltünk volna,
vacsorázni pedig nem értünk rá az esti zongorázások és sétálgatások
miatt.

Még javában az égboltozat közepén járt a nap, amikor a hüvös pincékből
előkerültek a vaniliás-felfujtak, a szilvás-kosarak és a kamarából a
pogácsás-tálak. A kis cselédleányok pedig járták a hosszu ákácfás
utcákat Testori cukrász ismeretes zöld fagylalt-dobozaival. Igen, igen:
vanilia és dióspatkó szaga volt ennek a városnak, a kisasszonyok
arcszine krémfehérségü, az asszonyok keze puha és fehér, mint a rétes.
Még a férfiak arca is kapucinerszinü volt, mert sört és bort csak ritkán
ittak, de annál több kávét, bőrrel, habbal, nagy csuprokból.

Mányoki bácsi a hires tréfacsináló és a műkedvelő-előadások rendezője
(X. város első bonvivantja), három liter kávét is megivott, ha jókedve
kerekedett.

Térjünk vissza a barátságos házhoz, ahol zsinegre kötött
virágos-cserepeket hintázott a szél a széles verandán, mig a kis kert
piros és kék üveggömbjeiben elszélesedett arcukat nevetgélve, félve
nézegették a ház vendég-kisasszonyai. Ugyancsak itt szólalt meg a
jegenye-nyárfán az esti szélben az üvegharang és számos apró pad és
fatömb volt elhelyezve az uton, amely a ház végéből, a patak hidján
keresztül, a messzi és elhagyott liget tája felé vezetett. Talán ez a
nagyszerü sétaut, ahol alkonyattal (uzsonna végeztével) messzire
lehetett elkalandozni, talán a nyárfán vibráló üvegharang vagy a ház
pompás kávéja okozta, hogy a Mányoki-ház volt a legnépszerübb ház X.
városkában.

Mányoki bácsi (aki fiatalkorában állitólag szinész volt) személyesen
vezényelte az esti sétákat a ködben, árnyban borongó liget felé, a hidon
megállott, kalapját levette és valamely verssort mondott, ami éppen
eszébe jutott. A jegenyék rábólintottak és közel-távol hangzott a
kisasszonyok és fiatal urak nevetgélése, kiáltozása.

– Irma! – kiáltotta egy csengő női hang a félhomályban, amint nővérét
kereste valamelyik kisasszony.

Majd busan és fogyatékosan szólalt meg a sétauton valahol egy flóta,
hogy szinte érezni lehetett az olaj szagát, amellyel az ébenfából való
szerszámot délután megdörzsölték.

A flóta hangjai csöndesen reszkettek tova az esti bokrok, fátyolba
burkolózott rózsafák között, míg valahol egy mély női hang csendben
kisérgetni kezdte a dallamot. Ha emlékezetem nem csal, X. városkában a
flóta hosszu ideig azt a nótát fujta, amely így kezdődik: „Elbolyongok
sötét este…“

A Mányoki-kisasszonyok, – akiknek a kedvéért a liget, a rózsafa és a
virágbokor lila és egyéb rejtelmes szinekben pompázott esténkint –
akikért az üvegharang és a flóta megszólalt, zongoratanítással
foglalkoztak, de „csupán az előkelő osztály részére“.

Mányoki bácsi (aki fiatalkorában állítólag álnév alatt szolgált a Sobri
bandájában), nemcsak azt tudta elhitetni X. város közönségével, hogy
zongorázni mindenkinek meg kell tanulni, de azt is, hogy nagy különbség
van a vörös-szeplős Stern kisasszony és az ő leányai tanítási módszere
között.

Mányoki bácsi (aki állítólag nagy összeget nyert egyszer a kis lutrin,
de a pénzt elásta, hogy a bajt elkerülje) nem is igen tudott már
egyébről beszélni, mint a zongorázásról, a skálákról, a billentyükről.

Ha ezt a szót kimondta, hogy: fúga, azt hitted, hogy most már mindent
megtanultál, am a világon eddig tudomány és rejtelem volt előtted. A
leánygyermekes anyák a fúgával álmodtak aznap annál a háznál, ahol
Mányoki bácsi megfordult. A fúga lóháton jött és piros toll volt a
kalapja mellett.

Elég az hozzá, hogy Mányoki (aki az öreg honvédekkel együtt rukkolt ki
október hatodikán a temetőbe a vén fába lőtt ágyugolyóhoz, bár tán
pólyásgyerek sem volt még a nagyidőkben) divatba hozta a
kisasszony-lányait és okszerü vezetéssel nagy népszerüséggel övezte
házát.

Az esti séták, vagy talán egyéb okozta, hogy minden fiatal szívnek álma
volt az időben a Mányoki-házban megjelenhetni.

Napközben zengett a ház a zongorázástól, a piacon szájtátva álltak meg a
falusiak (mert a kisasszonyok igazán művésznők voltak).

Mányokiné egy divatját mulott öreg asszonyság, aki 1820-ból való
frizurát hordott fején és néha napján, családi ünnepélyekkor
krinolinosszoknyát öltött magára, egész nap az uzsonnához való kávét és
tésztát készítette.

(Dereshaju urak, gondoljanak csak vissza a Mányokiné kávéjára. A kávézás
azóta kiment a divatból, de a csókok sincsenek többé, amelyet esténkint
a hosszu sétauton a flóta hangjai mellett váltottak a szerelmesek. A
flóta a másvilágon szól és Mányoki bácsi nem kísérgeti többé haza
esténkint a fiatalokat, leányokat és fiukat, mint akik jól végezték a
dolgukat.)

Az idősebbik volt Emma. Karcsu, teltkeblü, ruganyos lépésü,
sötétszőkehaju, szerelmesszemü leány volt Emma. Bizonyos odaadással
nézett minden férfiemberre és ezzel a tekintetével sokakkal el tudta
hitetni, hogy szerelmes. Nem szólt, nem mosalygott, még csak levelet sem
írt és mégis minden valamirevaló férfiu azt hitte abban az időben X.
városkában, hogy Emma szerelmével rendelkezik, a szív csak érette dobog.

Egyébként ábrándos és álmokban élő leány volt Emma.

Ösztönszerü volt a szerelmes-pillantása és a gondolatai másfelé
kalandoztak még akkor is, midőn szerelmet vallottak neki.

Habár ez a pont itt egy kissé kétséges.

Emma ambicióból meghódított minden férfit, kivel érintkezett. A
fiunövendékei éppen olyan szerelmesek voltak belé, mint a növendékek
apái. Miután a művészi vágyakozásai nem teljesedtek be (egyszer
szinésznő, máskor világhirü művésznő óhajtott lenni), a temperamentumát
teljesen a szerelemnek rendezte be.

Ah, de boldog is volt az a férfi, akivel Emma elhitette, hogy szerelmes
belé. Ha már olyan öreg volt, mint a malomkő a határban, a világért sem
maradt volna el az esti sétáról. Hisz Krucsay Emánuel öreg fiskális és
szenttamási oroszlán, (akinek a barátságából Mányoki bácsi a
honvéd-nyugdijat élvezte), fehér bajszát tajték-barnára festette, amikor
egyszer vagy kétszer Emma az ablakból véle beszélgetett. A gimnáziális
ifjúság körében a fejbetörések napirenden voltak és a városkapitány
Perhlimovszky Pál, aki nagyon büszke volt arra, hogy egyszer
megszöktetett irnokkorában egy vándor-szinésznőt és ilyenformán
holtanapjáig a gáláns férfiak közé sorozta magát (bár az utolsó években
már járni nem tudott), gavallériából városi lámpással látta el a
sétautat, amely a ködben, árnyban borongó ligetbe vezetett.

(Mányoki bácsi, aki a monda szerint nihilista volt Oroszországban,
másnap nevetve mesélte Testori cukrász boltjában, hogy a gimnáziális
ifjuság még az éjszakán kiásta a lámpást a földből és mindenestől a
városkapitány udvarába hajította.)

Vajjon kibe volt igazán szerelmes Emma?

Ha naplóját vizsgálnánk, amelyet késő éjszakákon a zongoralapjára
könyökölve írt, midőn is a piac felől áradó éji szél meglibbentette a
csipkefüggönyöket és a kurjongató korhelyek meghatottan hallgattak el a
tulsó soron, ha naplóját vizsgálnánk ez ábrándosszép leánynak, az tünne
ki, hogy Emma szerelmes volt mindazokba, akik viszontszerették. Az
éjből, a csendből, miközben a toll sercegve vetette a papirosra Emma
hegyes betüit, gyakorta fölhangzottak kopogó lépések az ablak alól.

Emma csodálatosképpen mindig pontosan tudta, hogy kinek a léptei
hangzanak föl odakünn az ákácok alatt és naplójában nem is mulasztotta
el ezt följegyezni. Japáni pongyolájában a napló fölé hajolt és
elmerengve hallgatta a közeledő-távolodó lépteket. A zongorán halkan
kivert egy bús dalt, miközben sohasem mulasztott el néhány ütemet
beleszőni a zenébe azon kopogó lépések tulajdonosának kedves dalából, –
aztán elfujta a lámpát.

A barátságos házra ráborult az éjszaka.

A házban Emma álmodott és a ház körül szerte X. városkában róla
álmodtak.




SZEGÉNY LÁNY SZERELME.

Esténkint, midőn a zongoraleckének és az uzsonnának vége volt a
Mányoki-házban, a ház népe és a vendégsereg sétára indult végig a kis
kerten, a bokrok között virágzó fák között, ahol az ut a messzi liget
felé vezetett.

Emma abban az időben egy diákba volt szerelmes. Azaz, ezt nem lehet még
most teljes bizonysággal tudni.

Ez a szerelem (ha ugyan lehet szerelemnek nevezni azt a viszonyt, amely
egy tizenhat éves fiu és egy huszonhat esztendős lány között támadott)
úgy kezdődött, hogy a diák szorgalmasan látogatta a zongoraleckéket.
Bizonyos Macskásinak hivták, Petőfi-frizurát és olyan gallért és
nyakkendőt viselt, amilyent odahaza az öreg édesanyjánál a régi
Hölgyfutárokból kiválasztott magának. Macskási azonkivül szép rózsákat
tudott rajzolni. Mindig rózsákat, amelyeket hol pirosra, hol zöldre
festegetett. Emmának csakhamar egész gyüjteménye lett a rózsákból, de
okos és belátó nő létére sohasem kérte Macskásit, hogy a rózsákon kivül
mást is rajzoljon számára. Sőt, midőn talán az ötvenedik rózsát hozta el
ebéd után a diák szive hölgye számára, Emma titokzatosan megkérte, hogy
az emlékkönyvébe is fessen egy rózsát.

Macskási elvörösödött és tétovázta kérdezte, vajjon nem csufítja el a
szép könyvet az ő „komisz, értéktelen, rongyos rajzával?“

Emma megnyugtatta, de Macskási még mindig habozott és lassan,
megfontoltan kérdezősködött a szin felől, amelyben a rózsát Emma látni
szeretné.

A pirosszinü rózsában állapodtak, meg, midőn is Macskási elkapta a
könyvet és gyorsan elsietett. Emma, mint általában szokása volt, az
ablakból a diák után nézett és Macskási csakugyan odarohant az ablakhoz,
de csak odavetőleg kérdezte, hogy szabad-e a rózsa levelére írnia?

Emma mosolygott, mert hiszen tudta, hogy a diák ezt kérdezi majd végül
és csendesen így felelt:

– Igen. Amit a szíve diktál.

Tehát ez volt a kezdete annak a nagy szerelemnek, amely csakhamar
alkalmatlanná válott Emmának. A Petőfi-frizurás diák ugyanis nyomban
abbahagyta a tanulást a gimnáziumban és már kora délelőtt a Mányoki-ház
körül őgyelgett, midőn is Emma még bekötött fejjel, keztyüs kézzel
takarítgatott a szobában. Macskási kimeresztett szemmel állott a tulsó
soron és Emma gyakran küldte őt vissza az iskolába. Később, midőn a
tanulás elmulasztása miatt a tanár urakkal mindenféle differenciái
támadtak a diáknak, Emma fölszólítására elkullogott ugyan a ház
környékéről, de most már a ligetbe ment és bejárta azokat a helyeket,
ahol azelőtt való estve Emma járt-kelt a társasággal, ahol énekeltek és
ahol Mányoki bácsi a flótát fujta. És a füben Emma cipőjének nyomát
kereste.

Emma szerelmes természetü, ábrándos leány volt és jódarabig meghatottan
figyelte Macskási ábrándos szerelmét. A kezét sem vonta el, ha a diák
lecke közben azt megcsókolta. Az ajka, amely keskeny és finom volt, mint
a pasztell-képeken a forradalom előtti márkinőé, inkább bánatosan, mint
boldogan mosolygott, amikor Macskási térdenállva mondta el a
Hölgyfutárból tanult verseket.

– Kedves fiam, – mondta egyszer a diáknak, – kár, hogy maga nem idősebb,
hogy én szerethetném, ahogyan megérdemli.

Majd egy napon megjelent a Macskási öreg édesanyja és legelőször is a
konyhába ment Mányokiné fölkeresésére. Az öreg Macskásiné kemény, kardos
asszony volt, a forradalomban állítólag markotányosnőnek öltözve követte
férjét a táborban. Tüzes és lelkesítő beszédet tartott a divatját mulott
öreg Mányokinéhoz, aki esztendők óta talán ekkor először hagyta el a
konyhát, a kávéscsészéket és tésztákat, hogy a szalónba lépjen, ahol a
zongora állott.

Emma már készen várta a vihart. Azt a ruháját kapta magára, amelyben a
szegedi árvízkárosultak javára hangversenyezett. Egy kék darú volt a
ruhába himezve és arany szalagok, fodrok ékesítették. Kezében kottát
tartott és bánatos tekintetét megindulva függesztette a távolba.

Az öreg Macskásiné, aki minden keménysége mellett naiv és jószívü
asszonyság volt, csodálkozva állott meg a szép, hatalmas leány láttára.
Csak sokára mondta, inkább önmagához intézve a szót:

– Nem csodálom, hogy a fiam iskolakerülő lett.

Emma, – szegény, ő valóban ártatlan volt ebben a dologban, – könnyes
szemmel fordult szerelme édesanyjához:

– Néni, én mindig azt mondtam neki, hogy tanuljon. Legyen belőle olyan
ember, mint amilyen az édesapja volt.

Macskásiné legyintett, mintha egy legyet hessegetne el.

– Eh, erről ne is beszéljünk. Ha tízszer jön a világra Gyuri, akkor sem
lesz belőle soha olyan ember, amilyen az apja volt. Csak egy Macskási
volt és lesz a világon. S ez az egy az én uram volt. Ha voltak vagy
lesznek még rajtakivül férfiak, azok úgy sem számítanak semmit.

– Bizony, ezt én is hallottam Macskási urról, – mondta Emma és
alázatosan nézett az özvegyre.

Macskásiné félreértette a tekintetet, mert nyomban harapósan folytatta:

– A drága tandíjért legalább zongorázni megtanulhatott volna. De még azt
sem.

A csendes Mányokiné, aki eddig szótlanul, kezét köténye alá rejtve
álldogált, mintha a szomszédból szaladt volna át főzés közben, az
ajtótól közelebb lépett.

– De már ezt nem engedem mondani, – kezdte elpirulva és ijedten, mintha
a saját hangjától ijedt volna meg. Aztán könnyes szemmel kifordult a
szobából.

– De Liza – kiáltozott özvegy Macskásiné és fölugorva Mányokiné után
sietett. Csak az ajtóból fordult vissza és tagadólag intett a kezével.

– Nem, kedves Emma, az én fiamból sohase lesz olyan ember, mint az apja
volt. Hiába is mondja… Meg aztán maga jóval idősebb is, mint az én
Gyurim.

Szólt az özvegy és hevesen elrohant a barátságos házból, ahol mindenki
jól érezte magát eddig, csupán csak ő nem. Emma az ablakfüggöny mögül
utána lesett és látta, hogy az özvegy megáll, mint akinek valami eszébe
jutott. Valami mondanivaló, amely ha ki nem mondatik, hát nagy bajnak
lesz az okozója.

Szerencsére éppen akkor baktatott arra a sánta Kleinné, a gombaáruló
asszony. Annak vetette oda Macskásiné a dühös szavakat.

– Az én vagyonomból mégse hord pávát a ruháján.

(Még az nap este, Emma nagy kendőbe burkolva fejét, az alvégre sietett
és megtudta Kleinnétől, hogy mit is mondott az özvegy, mert a távolság
miatt nem lehetett hallani. Ilyen volt Emma. Csendesen elkomolyodva ment
haza, de még akkor sem gondolt rosszat szerelme édesányjáról. Mert ilyen
is volt.)

A diák két napig nem mutatkozott (az anyja bizonyára bezárva tartotta),
harmadnap szégyenkezve, lesütött fejjel sompolygott be a barátságos
házba. Emma jó darabig szótlanul verte a billentyüket, aztán kissé fehér
arccal fordult Macskásihoz.

– Kérem arra, hogy ezentul a nővérkémmel beszélgessen. Azért mi
jóbarátságban maradhatunk.

Macskási afölötti boldogságában, hogy nem adták ki az utját, szótlanul
bólintott fejével és nyomban fölkereste Elzát, aki bár tizenöt esztendős
már elmulott, Mányoki bácsi intézkedése folytán a zongoratanítás után
hajas-babáival szokott játszadozni. Sokkal igénytelenebb, csöndesebb és
szomorubb volt Emmánál. Szentimentális, nedves tekintete mintha mindig
azt látszott volna kérdezni, hogy miért is kell neki hajasbabákkal
foglalkozni, amidőn ahhoz semmi kedve nincsen. Éppen kalapot varrt az
egyik babájának, amikor a diák megtalálta. Jó darabig hallgatagon ültek
a fontos munka felett, mert hiszen Elza még nem tudta beszéltetni a
férfiakat, mint a nénje.

Végre Elza fölemelte a szemét.

– Most már nekem fog ezentul udvarolni? – kérdezte a diákot.

– Ha megengedi – felelt elpirulva Macskási.

– Helyes – szólt a kistermetü lányka és komolyan elhelyezkedett a
széken. – Arra figyelmeztetem, hogy már nem az első udvarlóm, másokat is
örököltem Emmától. Igyekezzen tultenni a régieken.

Így történt, hogy Macskási diák mégis csak megbukott abban az
esztendőben, bár Emmával ezentul nagyon ritkán beszélt.

Az esti sétákon, amidőn a barátságos ház vendégei, a növendékek, vagy
azoknak apái az uzsonna végeztével megindultak a kerti uton, hogy a
ködben, árnyban, alkonyati fellegekben borongó ligetet megközelítsék, a
menet élén Emma haladt. A vállára könnyü kendőt dobott és a hajába
virágot tüzött, amelyet egy utmelléki bokorról szakított le. Ábrándos
szép arcát előre fordította és nem nézett sem jobbra, sem balra, hogy
jön-e vele valaki. Mostanában, a diák óta, mintha kerülte volna az
udvarlókat, az ablakon sohasem nézett ki és a naplóirást is beszüntette.
Ha kopogott is lépés az ablakok alatt, – pedig kopogott – csak
félállomba hallgatta. Mintha megsértődött volna a szerelemtől, amelyen
eddig nevetve, kacér kedvvel tulesett. Huszonhat éves lett és mindig
nyugodtan aludt éjszaka.

Krucsay Emánuelt hallgatta mostanában, aki esténkint a kert végében
szokta meglesni s tajtékpipaszinü bajuszát már órával előbb pedergeti.
Az öregember, aki egy emberöltőn át ült dohos ügyvédi irások között és a
pennát csak akkor tette le, amikor utolsó kliense a temetőbe szökött
előle, szinte nekifiatalodott a szép Mányoki Emma mellett. Görbe botján
biccegve ballag a leány mellett és kék szemüvegét sürün igazgatja az
orrán.

– Mányoki Emma, – mondja elgondolkozottan – már régen hallom én ezt a
nevet penészes irodámban. A báj, a műveltség, a szellem fogalma volt ez
a név… De kár, hogy már előbb nem voltam kiváncsi viselőjére.

A virágos bokrok – itt mindig virágosak a bokrok – lila ruhában kisérik
a növendék-kisasszonyokat és fiukat a sétauton. Ott jön közöttük a
szomoru Macskási is és javában gorombáskodik Elzával.

Már szól a fülemile a kertek alatt.

– A menet végén ballag Mányoki bácsi a flótájával. Még egy-két perc és a
patak hidjára érve, megszólaltatja hangszerét az alkonyi csöndben.

Emma megáll és kutatólag hátrafelé néz a félhomályba.

A bokorból egyszerre kilép a diák. Emma a kezét a diák ajkához nyomja,
erős fehér ujjaival gyorsan megsimogatja az arcát, aztán elfordítja a
fejét.

Ha egyszer, valamikor Emmát meg lehetne kérdezni e dolog felől, talán
még kiderülne az is, hogy Macskásit, a diákot igazán szerette.




SZEGÉNY LÁNYOK KENYERE.

A leghiresebb „lion“ abban az időben Csécseri volt, amikor a Mányoki
kisasszonyok a piactéri házban zongoráztak, naplót irtak és a naplóban
minden valamirevaló férfiembert megemlítettek a környéken. Hiszen nem is
igen számított az férfinak, aki legalább egyszer-kétszer meg ne jelent
volna a barátságos háznál, ahol oly vigan szólott a zongora és esténkint
regényesen tovasétáltak a hosszu kerti uton a lilaszinü felhőbe burkolt
liget felé… Tehát Csécseri volt a leghiresebb „lion“ a férfiak között,
bár ennek a bizonyos Csécserinek már felnőtt gyermekei voltak, évekig
hiába epekedett a Mányoki kisasszonyok barátsága után. Főként, persze
Emma barátságáért, mert hiszen Elza, a kisebbik leány sohasem számított
komolyan. Állítólag már husz éves is elmulott és még mindig rövid
ruhácskában, leeresztett hajjal járt. Hosszu, vastag hajfonatát, amely
térdéig ért, meghuzogatták a pajkos iskolásfiuk Krenko, a bolondos
asztalos pedig mindig megállott az utcán és hangosan fölkiáltott:

– Valódi ez a haj?

Mányoki bácsi parancsából Elzának erre sem volt szabad felelni, mert
neki nem lehet kinyitni addig a száját, amig Emma el nem röpül a háztól.
Ugyanezért Elza csak titokban, éjszaka zongorázhatott és neki tilos volt
a lengő csipkefüggöny felé pillantani, ha odalent az utcán felhangzottak
az ismert kopogó lépések.

Talán sirt, sirdogált is emiatt Elza magában, hogy minden lépés Emmának
kopog, de Mányoki bácsi az ilyenben nem ismerte a tréfát.

– Béka! – mondta Elzának. – Becsületemre én volnék a legboldogabb leány,
ha ilyen nővérem volna, mint Emma.

– Azért mégse járna zongoraleckére Szurmay ezredes, ha én nem volnék! –
vetette oda Elza félvállról.

Mányoki bácsi nem szerette, ha a lányok az üzleti titkokat feszegették.

– Nem értesz ahhoz, te béka! – torkolta le Elzát.

Habár ebben a dologban látszólag mégis csak a kisebbik leánynak volt
igaza. Szurmay nyugalmazott ezredes ugyanis, aki a penzióban a
városkában megtelepedett, vénségére elhatározta, hogy zord napjait a
zenével fölvidítja és zongorázni kezdett tanulni Mányoky Emmánál. Az
ezredes szorgalmas és fárasztó tanítvány volt. Az órát olyan pontosan
betartotta, mint valami kardforgatási gyakorlatot. A tanításban gyakran
kifáradt Emma hiába pillantott az ezredesre várakozólag, hogy az a
leckét megszakítva, udvarlással tölti a hátralevő időt, amint ez a
többi, fiatal és öreg növendékeknél szokásban volt. Az ezredes elszántan
verte a billentyüket és konokul ragaszkodott a végnélküli skálákhoz.
Csak nagynéha volt egy szava a fiatalabbik leányhoz.

– Az ördög vigyen el minden ezredest! – sóhajtotta fáradtan Emma az óra
végeztével.

Mányoki bácsi, aki az ezredes órái alatt a nyitott ajtóban pipálgatott,
nehogy valami merényletre gondoljon a vén katona (miután látszólag
Szurmay úgy sem akart mást, mint folytonosan tanulni), dohogva irta be a
háztartási könyvbe az ezredes leckeóráját:

– Vén fa, igaz, hogy vén fa, de két pengőt jövedelmez óránkint, –
dörmögte. – Némely gyümölcs a fa legalsó ágain érik meg és magától
lehull. A vén fának néha csak egy diója terem. Az is fenn a tetőn és az
is keserü, pudvás.

Térjünk vissza Csécserihez, akiről már néhány szót beszéltünk. Igen, ő
„lion“ volt, az utolsó lion, amint Emma naplójában megállapította, hol a
városka minden férfiemberéről volt valami megjegyzés. Mikor még csak
messziről köszöntgetett, mikor egy ócska hangjegyfüzetet küldött, mint
relikviát a nagybátyja után, aki nagyon sokat muzsikáltatott Bokával, a
debreceni primással, mikor csak ablak alatt őgyelgett és a kandi
szomszédokkal szerette volna elhitetni, hogy neki joga, sőt oka van a
Mányoki-kisasszonyok ablakai alatt sétálgatni, már akkor az volt a neve:
az utolsó lion. (Emma ugyanis az élet gondjai miatt még akkor hagyta
abba a regényolvasást, amikor a regényekben a lionok szerepeltek. És
ugyanezért gyakran jött ellentétbe a modern élettel, mert a régi
regények fátyolán át nézegette a világot.)

Csécseri valami hivatalnok volt a törvényszéken, de külsején ez nem
látszott meg. A törvényszéki hivatalnokok többnyire mogorva,
elkeseredett emberek, akik legjobb ismerősükben is rablógyilkost
gyanusítanak. Tóth, az ügyészségi irnok a névnapját azzal szokta
megünnepelni, hogy törvényszéki tárgyalást tart a családja körében.
Jobban tudja, mint az elnök maga, mondják az atyafiak. Csécseri ellenben
senkire sem nézett szurós szemmel és elfelejteni látszott az összes
rablógyilkosokat, amikor a komor birósági házat elhagyta. Mondják, hogy
ilyenkor ruhát cserélt, mint a szobafestők és sohasem hiányzott néhány
virágszál a kabátjáról. Csak éppen az a kár, hogy azok az átkozott
szabók a biróság embereinek sem dolgoznak sokáig hitelbe. Emma naplója
szerint Csécseri utolsó uj öltönyét 1868-ban varrta Czenyuga Pál polgári
és katona-szabó, amikor az öreg Czenyuga két hétig azt hitte, hogy
ternót csinált a lincin, végül kiderült, hogy tévedés van a dologban.
Csakhogy a ruhát akkor már nem lehetett visszavenni és így megvolt még
manapság is a feltünően szük csikos nadrág, valamint a tarka mellény és
lefentyüs kabát, amilyent a cirkuszban az istállómester ur visel
manapság. A vattermörderből csak félig látható Csécseri uram arca, amely
olyanformán mosolyog, mint a régi divatképen szokás: szorít a cipő, de
az nem baj!

De ne felejtsük el a nyakkendőtüt, amely egy valóságos ágyu volt, persze
kicsinyben és a kakasgyufát elsütötte. És végül a legfontosabbat se
hagyjuk ki, az óraláncot, amely a mellényből fityegett alá és rajta
gyüjteménye volt a zsuzsuknak. Midőn végre az utolsó lion ott ült a
zongora mellett a kis széken (mert hisz végtére bejutott a barátságos
házba), ahová Emma legelőször szokta ültetni a „delikvenseket“, mint
naplójában irja, a zsuzsukat kezébe vette, megrázta a tömérdek
apróságot.

– Ime, itt vannak az én életem emlékei – mondta Csécseri és olyan
romantikusan nevetett, mint egy öreg szinész.

Emma a kis pálcát tartotta a kezébe, amelylyel a kottát szokta mutatni
és csodálkozva hallgatta az utolsó liont, mert okos, kenyerét nehezen
kereső leány létére megszokta csodálkozva hallgatni a férfiakat.

Az óraláncon voltak szivek, keresztek, lyukas pénzek, dobozkák titkos
tartalommal, a legnagyobb fontosságot azonban e percben egy darabka
fehér elefántcsontnak tulajdonított Csécseri és gondosan megmosott
kezében tartva a csontocskát, így szólott Emmához:

– Ez pedig a kegyed zongorájának billentyüjéről való. Oprics mestertől
szereztem, aki harmadéve a zongorát javította. A kegyed keze érintette
ezt az elefántcsontot.

(Mányoki bácsi, aki a vadonatuj „delikvensek“-nél hallgatózni szokott a
szomszéd szobából, addig, mig tisztába jön a ház uj vendégével,
elismerőleg bólintott leshelyén: „Ügyes, határozottan ügyes a vén
szamár“, dörmögte.)

Emma, aki már sok mindenféle bókot hallott életében, zavarba jött, de
nyomban föltalálta magát.

– Tehát annnyira szereti a zongorát, Csécseri ur? (Egy futamot játszott
félkézzel a nyitott zongorán.) A zene senkinek sem válik ártalmára.
Nagyon jó eszköz például a szivek megnyeréséhez.

Csécseri elkomolyodva nézett a zongorára:

– Én özvegyember vagyok.

– Özvegyeknek is jót tesz a zene – mormogta Emma.

(„Csakis az özvegyeknek!“ – dörmögte a leshelyén Mányoki bácsi.)

Csécseri furcsán nézett az Emma szemébe, hogy a leány csaknem elnevette
magát.

– Mondja Emma kisasszony – kérdezte fojtott hangon az utolsó lion –
jobban szeretné, ha nem hordanám életem emlékeit itt láncra füzve? A
sziveket és lyukas pénzeket nem hordanám?

– Nem tudom – felelt Emma és későbben egy szép hallgató nótát játszott
Csécserinek.

Az utolsó lion látogatása után Mányoki bácsi elégedetlenül jött elő a
szomszéd szobából és rosszkedvü célzásokat tett háládatlan leányokra,
akik nem becsülik meg apjukat, aki nagy költséggel és fáradsággal a
zenére tanította őket.

– Minek hordja azt a sok ostobaságot a láncán Csecséri? – kérdezte
mintegy önmagától estefelé. – Minek?

Éjjel, mikor naplóját írta Emma a zongoralapján, egyszerre lépések
hangzottak fel odalent az utcán.

– Istenem, hányan mentek el már az ablakom alatt! – sóhajtotta és
elfujta a gyertyát.

Minden a legjobb uton volt már ahhoz, hogy Csécseri birósági hivatalnok
beáll a növendékek közé, midőn egy napon Szurmay ezredes félrevonta az
öreg Mányoki bácsit.

– Egy félbolond és kellemetlen figurát tapasztaltam bizonyos idő óta
házadnál, pajtás, – mondta szigoru hangon. – Figyelmeztetlek, hogy az az
ember egy közismert nőcsábító, kalandvadász, jellemtelen alak. Kérlek, a
leányaid jóhirneve érdekében, ne engedd a házadhoz ezt a zsiványt,
különben én volnék kénytelen nélkülözni barátságos házatokat.

– Ezredes! – kiáltotta Mányoki bácsi.

De az ezredes már elrohant.

Estére gyülést tartott a család és elhatároztatott, hogy miután Csécseri
még véglegesen nem ajánlkozott növendéknek, azonkivül éhenkorász létére
bizonyosan adós maradna a leckepénzzel, mindenben Szurmay ezredesnek van
igaza.

Később két leánysziv gondolkozott azon, hogy vajjon kire lett féltékeny
az ezredes?

– Mind bolondok a férfik, – gondolta magában Emma.

– Most már bizonyos, hogy tetszem az ezredesnek – vélekedett az éji
csendben a kisebbik leány, Elza.

Szurmay másnap eljött, elszántan végigtanulta az órát és többet nem
nyilatkozott.




ÖZVEGYASSZONY ÁLMA.

A ködből egy vitéz lépett elő – őszi estvén, az erdőszélen.

Árnyból, fellegből és falevelek láthatatlan szellőjéből látszék
megalkotva lenni a vitéz, midőn az erdőből megindult. Csak midőn a
szabad országutra ért, akkor lett valósággá: nagy csizmája, tollas
kalapja és rövid, buggyos zekéje, amelynek bársonya apró virágokkal volt
teleszórva. Rövidre nyirott fekete szakálla volt, felfelé borzolt
bajusza, a szája bizonyosan élveteg és piros volt egykor, a szeme kerek,
mozdulatlan és sötét, mintha valamely régi képről lopta volna. A hold
akkor bujt ki az erdő felett, bánatos, halotti rongyokhoz hasonló
fellegei közül és a holdvilágban a furcsa vitéz megnézte óráját, amely
tányér nagyságu volt és lapjára az égitestek voltak festve.

– Itt van az időm – dörmögte a vitéz és hosszu lépésekkel megindult a
falu felé. A kardját, amely vékony és finom volt, amilyent azelőtt az
urak csak az esküvőjükön viseltek, no meg a saját temetésükön, könnyedén
a hóna alá fogta és széles, tollbokrétás kalapját a szemébe huzta.

A faluhoz érve, a kutyák ugyancsak vonítottak mindenfelől az alacsony
keritések mögül. A vitéz valamit mondott a kutyáknak és azok nyomban
elhallgattak. A hold a látóhatárról sápadt tekintettel kisérte a vitéz
lépteit, amelyek most elcsendesedtek, amint a falu közepén álló oszlopos
uriház közelébe érkezett. Régi ház volt ez, már száz esztendők óta
egyebet sem tettek vele, mint reparálták, toldozták-foltozták, jelenleg
egy özvegyasszony lakott benne, bizonyos Tamásiné, az nyaranta még
virágos kertet is ültetett a ház elébe. De most késő őszi éjszaka volt
és az udvaron csak a lombjavesztett vén fák álldogáltak, hogy minden ok
nélkül felnyögjenek, összesugjanak, megzörrenjenek, mintha ez éjt
választották volna panaszaik elmondására.

Az özvegyasszony sem aludt ezen az éjszakán. Az ebédlőben ült és
naplóját irogatta. A magányos életben, midőn már a hetyke szolgabiró
minden bókját elmondta, az ifju és ábrándos káplán csaknem lefogyott,
mint a gyertyaszál és már a sokgyerekes jegyző is kancsalított a
szemével, miközben gyér bajuszát harapdálta az özvegyasszonytól jövet;
midőn már a kántorné előre összetörte a tejes fazekat lőcslábu,
penészvirágképü ura fején, hogy most rajta volna a sor a falusi
gavallérok között – az özvegy naplót irt és igy társalgott önmagával,
meg azzal a képzeletbeli férfiuval, aki a lábánál térdepel.

– Nem érnek a mai férfiak egy hajítófát! – irta éppen az özvegyasszony,
amikor az ajtó felnyilott és a ködből, árnyból valósággá válott lovag a
szobába belépett.

Tamásiné hatalmas, megtermett asszony volt, aki a bakon a legszilajabb
kocsilónak is megfogta a szárát, mig a feleselő férficselédeket
sajátkezüleg szokta megfenyíteni – korántsem ijedt meg az éjjeli
látogatótól. Talpraállott és az asztalfiókból előhuzta a pisztolt. A
jövevény azonban szeliden intett:

– Nem ismersz meg, Katalin? Én vagyok Krájczer Vincze, a Tamásiak
ősapja.

– Az ördög vigye el kegyelmedett, bizony rámijesztett. Hisz mindjárt
megismerhettem volna. Odaát függ a képmása a szomszéd szobában – felelt
az özvegyasszony és szenvedélyes fekete szemével tetőtől-talpig
végignézett az ősapán. (A családnak több kisértete volt, akik szivesen
felkeresték az ócska házat, hogy a magányos asszonyt ijeszgessék.
Tamásiné csaknem havonkint, rendesen holdtöltekor, találkozott a
folyosón vagy a szobában egy-egy kósza kisértettel. Fejüket kezükben
vivő daliák, panaszos elfátyolozott fejü asszonyok, vörösruhás barátok
gyakran keresztezték az özvegy éjszakai lépteit. Eleinte meg is ijedt
Tamásiné, még pedig annyira, hogy hol a káplánért, hol a szolgabiróért,
de még néha a jegyzőért is elfuttatta öreg belső asszonyát. „Ugyan ne
hagyjanak már magamra!“ – panaszolta későben. – Azután megszokta a régi
ház kisértő lelkeit. Egy feketefátyolos dédanyának egyszer még kezet is
akart csókolni. A kalendáriumban pedig megjelölte a napot, mikor fognak
megint vörös barátok táncolni a padláson.)

– Foglaljon helyet, nagyuram – szólt szépen, ünnepélyesen a család
ősapjához. – Mivel lehet gráciájára szegény szolgája?

– Nagy dologban jöttem hozzád leányom – kezdte a bársonyzekés lovag,
miközben fövegét a szék alá helyezte. – Ismersz a családi históriából,
komoly ember voltam egész életemben.

– Nekem úgy mesélték, hogy hamispénzverő volt kegyelmed a harmincéves
háborukor.

– Bolondság – felelt a vendég. – Akkoriban maguk a királyok hamisították
nyakra-főre a pénzt, hogy legyen miből fizetni a sok katonát. Hitemre
mondom, hogy én sokkal jobb pénzt vertem ott a magdeburgi öreg torony
pincéjében, mint Zsigmond király Budán. Éppen csak annyi igaz a
dologból, hogy megfutamodtam Magdeburgból és Budáig meg sem álltam.
Ötvösmestere lettem a királynak, mert értettem a módját, hogyan lehet
kevés aranyból sok aranyat csinálni.

– Én mindig tiszteltem kegyelmedet, mert olyan szép bajusza volt –
felelt hizelkedve az özvegy. – Manapság már nincsenek valamirevaló
férfiak.

– Van benne valami, lányom. Az én időmben vasat és aranyat ettek a
férfiak. Mindig csak vasat, meg aranyat. És vért ittak rá, ami még az
aranynál is drágább. De hát mi a manónak törödsz te folyton a
férfiakkal? Lehetne már egyéb gondod is.

– Nem vagyok ám én még olyan idős, Vincze atyus – felelt negédesen
Tamásiné és a szemében két kis lámpás gyulladt fel, amint erősen a
kisértet arcába nézett.

– Hiszen nem is azért mondom – dörmögte a másvilági ember – az igazi
asszonyféle sohasem öregszik meg. Csakhogy az történt, hogy elhalt urad,
meg más vénséges Tamásiak panaszszal fordultak hozzám azon a helyen,
ahol most lakunk. Felpiszkáltak, nyugalmamban megzavartak és addig ültek
a nyakamon, amig hát eljöttem hozzád, hogy megintselek, elég legyen már
a férfiakból. Szégyenszemre még igaza lesz a világnak, hogy már a
disznópásztornak sem kellesz.

Tamásinénak villámlott a szeme.

– Ne féltsenek engem azok a vén Tamásiak. Ismerem őket egytől-egyig,
hisz odaát függnek olajban, aranyrámák között a szomszédban. Néznek
eleget, amikor vetkőzöm, amikor öltözöm, ha a tükör elé ülök és az arcom
finomítom, az uramtól kezdve, valamennyi elmult Tamási odaül a vállamra,
ott kukucskál a hátam mögött. A multkor a félszemü pap, akit a császár
lefejeztetett, majdhogy a fejemhez vágta a kezében tartott szentirást,
mert egy deákfiuval beszélgettem, aki a pataki kollégiumnak gyüjtött
errefelé.

A tulvilágról jött lovag a fejét csóválgatta.

– Nem jó az embernek megöregedni. Lám, engem agyonütöttek elég fiatalon,
még pedig egy leánynál. Itt, hátul szakították be a fejem buzogánynyal,
de a hajamtól nem látszik.

– Mindig tiszteltem kegyelmedet, habár az agyonütését azzal magyarázták,
hogy az is a hamispénz miatt történt. De azért szép bajusza volt
Kegyelmed sohasem üldözte el mellőlem a férfiakat, mint az uram, meg a
többi atyafiak. Alighogy ideszokott egyik-másik, alighogy megmelegedett
a szive aszegény, mindenkitől elhagyott özvegyasszony iránt, már jött
éjnek-éjszakáján az uram, láncokat csörgetett, a butorokat taszigálta, a
padlásról a pincébe szaladt, csapkodta az ajtókat és felborította a
vizeskancsót. Akármilyen puha ágyat vetettem, abba mindig vasszöget
dugott, akárhogyan igyekeztem a vőlegényem kedvében járni, jöttek
éjnek-éjszakáján a többi atyafiak és a lábánál fogva huzták ki a meleg
ágyból a vendéget, aki itt megszállt. Veszett hire kerekedett a háznak,
a parasztok keresztet vetnek a kapum előtt, a fuvaros gyorsabb haladásra
ösztökéli a lovát és ha megyei urak szállnak ki a faluba, szivesebben
hálnak meg a birónál mint nálam. Itt, mondják, nem tudnak aludni.

Vincze ősatya fejcsóválva hallgatta az özvegy panaszait. Hümmögött,
dörmögött, már éppen az özvegynek akart igazat adni, amikor bizonyosan
valami jelt kapott a tulvilágról, mert a homlokát összeráncolta és
haragosan pattogott:

– Hallgattam idáig haszontalan fecsegésedet, leányom, de most már elég
legyen. Majd én megmondom neked, hogy mi baj van ennél a háznál. Igaz,
hogy sokszor nézel a tükörbe, de azért mégsem látod meg magad. Az arcod
festékes, a szemed a láztól csillog és nem az ifjuságtól. A nyakadon
ráncok vannak, amelyeket a ruhával el kell takarni. A hajadban maholnap
több lesz a fehér szál, mint a fekete. Csak a derekad karcsu, mert
hiszen füzőben alszol. Mit akarsz még mindig a férfiaktól? Sohasem
tanuljátok meg ti asszonyok, hogy jön idő, amikor minden kendőzés
hiábavaló A férfiak megfutamodnak az elvirult nőtől, mint valami rossz
szagtól. A bélpoklos az országuton hamarább kap alamizsnát, mint
szeretőt az öregasszony, sohasem voltam a jónak elrontója, hogy széptevő
udvarlóid nem a házi kisértetek lánccsörgetése elől menekültek el innen,
hanem elmentek, amikor nyakadon megbontottad a ruhát és hervadt kebleid
kibontakoztak. A szép szavak, kezeknek ügyeskedő simogatása és a
lábaknak titkos játéka csak rövid ideig pótolja a vállak, keblek és
egyebek hiányát. A kéz és a láb él legtovább. A legvénebb asszonynak is
tud puha lenni a keze, de mitér már az? A női kéz ügyességére már csak a
nagyon öreg emberek számítanak. Azokat kell dörzsölgetni, ápolgatni,
mint a virágszálat, dédelgetni. Édes lányom, Katalin, hagyj te már békét
a férfiaknak. A dédanyád ebben a korban már csak az unokájával táncolt,
mert annak muszáj volt vele. Kár, hogy neked nincs unokád.

Az özvegy gunyosan nevetgélt, mig a másvilági vendég így beszélt, végül
egészen közel hajolt az ősapához:

– Igaz, hogy a kegyelmed köntösének sirboltszaga van, de leküzdöttem
undorodásomat. Kérem, ha már megszidott, most csókoljon meg amugy
atyafiságosan, ne váljunk el egymástól haraggal.

A messziről jött férfiu a kérésen először megütközött, de nem sok ideje
maradt a gondolkozásra, mert az özvegy gyorsan átkarolta a nyakát.

– Mondtam, hogy mindig tetszett nekem kegyelmed. Régen, egész életemben
vártam erre a percre, hogy kegyelmedet a karjaimba zárhassam, mert még
azt is szerettem kegyelmedben, hogy hamispénzverő volt.

– Mi tagadás benne – felelt nevetve az ősatya – biz én megcsináltam a
tallért, mert tudtam.

– Aztán meg – folytatta az özvegy – a családban a férfiak mind
nyolcvanesztendős korukban jöttek a világra. Százesztendővel házasodtak.
Én meg fiatal, tüzes leány voltam. Egész életemben egyebet sem tettem,
mint a tüzet oltogattam a véremben. Jeges dézsa állott az ágyam mellett,
abba nyujtogattam a lábamat éjnek-éjszakáján. Ha lóháton jött egy szép
dalia, csak akkor mertem ráemelni a szemem, amikor már tovanyargalt.
Csak vén baráthoz jártam gyónni és a doktornak sohasem mutattam meg a
térdemet. Jó voltam, derék voltam, pedig az uram kétszázesztendős volt
mellettem. Már most mondja meg kegyelmed: özvegyasszony koromban se
éljem világomat?

Erősen megszorította a másvilági férfi nyakát, és nagy, fekete szemével
csábosan nézett a hideg kihült szemekbe.

– Kegyelmed a pénzhamisítás mellett is igazságos ember volt, nemde?

– Az voltam lányom, mindig igazságos ember voltam. De most már érzem,
hogy közeleg az időm, amikor menni kell innen, mert nem kapok szállást
odaát.

– Ellakhatik nálam, nagyuram, tágas az én házam, puha az én ágyam, meleg
az én két karom.

– De a kötelesség, lányom…

– A kötelesség az, hogy itt maradjon vigasztálására egy szegény
özvegyasszonynak, a nagy család utolsó sarjadékának. A férfiak mind
elhullottak körülöttem, itt maradtam, mint késő őszszel a megszedett fa,
amelynek azonban az ormán még akad néhány gyümölcs. Éppen a
legédesebbek. Ezeket a gyümölcsöket szakítsa le kegyelmed, mert
kegyelmedet illeti ez, mint a család ősapját. A vándornépeknél régi
szokás, hogy a pártában maradt lányokat, özvegy asszonyokat a család
férfitagjai vigasztalják, a sok mindenre ráérő öregek.

– Mennem kell – felelt a másvilági ember és megrázkódott.

Odakünn a kakasok kezdtek kukorékolni.

– De bizony nem eresztem el kegyelmedet, ha már egyszer eljött hozzám.
Legalább nézze meg a házam, az ágyasházam, ahol magamban szenvedek,
epekedek, bánkódom és sirdogálok.

– Mennem kell – ismételte az ősapa.

De az asszony karonfogta és a szomszéd szobába vezette.

A házban eközben nagy lárma, csörömpölés keletkezett. A butorok sorban
megmozdultak, régi képek lehullottak a falakról és megvadult, dühös
kisértetek száguldoztak a padlástól a pincéig. Egy kis gyermek sirt a
falban, öregember ökröndözött, régen hallott asszony sikongott, mint az
éji madár a háztetőn. A lámpa a felcsapódó ajtón besüvöltő szélben
elaludt és a kutyák veszettül vonítottak szerte a faluban.

Özvegy Tamásiné, mikor reggel felébredt, egy marék homokot talált a
párnája alatt.

– Ejnye de bolond álmom volt az éjszaka – mormogta és elgondolkozott.




TARTALOM:

  Szindbád, a hajós  5
  Szindbád második utja  25
  Női arckép a kisvárosban  32
  A hidon  46
  Szindbád utja a halálnál  52
  Egy régi udvarházból  60
  Az első virág  73
  A három muskatéros  80
  Az álombeli lovag  87
  Szindbád titka  94
  Utazás éjjel  118
  Őszi nap  124
  Szindbád őszi utja  134
  Egy régi délibáb  149
  Szegény lányok élete  164
  Szegény lány szerelme  170
  Szegény lányok kenyere  178
  Özvegy asszony álma  185


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

34 |aholy a folyó |ahol a folyó

41 |érnitette |érintette

42 |ompásan |pompásan

44 |másodpercra |másodpercre

45 |receptjét eltelte |receptjét eltette

47 |husznöt év |huszonöt év

52 |HALALNÁL |HALÁLNÁL

52 |előerőtlenedve |elerőtlenedve

63 |magérkezésének |megérkezésének

66 |baljóslatu kangját |baljóslatu hangját

71 |odabann |odabenn

81 |mulatozásban |mulazozásban

107 |elfelejette |elfelejtette

122 |apán mindig |apám mindig

122 |ami vonatunkkal |a mi vonatunkkal

127 |Fehér fályol |Fehér fátyol

142 |most. tért |most tért

157 |utat segélyezték |utat szegélyezték

187 |havonkint. rendesen |havonkint, rendesen

192 |pénzhamísitás |pénzhamisítás]

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 68816 ***