*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 69381 ***

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkesztette és bevezetésekkel ellátta

MIKSZÁTH KÁLMÁN

20. KÖTET

ZORD IDŐ

Irta

BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND

II.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1911

ZORD IDŐ

REGÉNY HÁROM RÉSZBEN

IRTA

BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND

MÁSODIK KÖTET

TULL ÖDÖN RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1911

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.




MÁSODIK RÉSZ.


IX.

A börtön csendes álommal ajándékozta meg vendégeit; de a királyi palota
e részben fukar volt a legkecsesebb nő iránt, ki két koronát hordott: a
szépségét és hatalomét.

Izabella a mult éjjel azért nem aludt, mert fiának a szultán sátorába
kellett menni; ma épen azért van ébren, mert fia a sátorból még nem jött
vissza.

Szíve mély aggodalmából délután öt órakor meghitt embereinek egyikét
drága családi ékszerekkel a török táborban levő lengyel követhez küldé,
kéretvén őt, vinné az ajándékot Rusztán basának, Szolimán kedvencz
vejének és feleségének Mirmah szultánnőnek s venné rá a magyarok iránt
különben sem rossz indulatú basát, hogy a csecsemő királynak mielőbbi
visszaküldését sürgesse

Éjjeli egy órakor megérkezett a hintó a csecsemővel, a női személyzettel
és a belső tanácsosok és a főrendűek közül Markossal, a legcsekélyebb
igényű hivatalnokkal.

Az udvarmesternő merész képzelőtehetségét, melyet a renegát nejének
ravasz hitegetései is tápláltak, teljességgel nem elégítette ki sem a
szultán sátorának fénye, sem bőkezűségének mértéke. A keleti bibort és
szöveteket sokkal szebbeknek, a keleti fényűzést és pazarlást sokkal
általánosabbnak s a keleti gyémántokat sokkal nagyobbaknak hitte, mint a
minőknek találta, kivált a szultántól nyert ajándékoknál. Épen azt
szerette volna a királynénak bebizonyítani, hogy a madridi udvar
egyetlen termében több látnivaló van, mint a császári sátorban és V.
Károly nemcsak az illem szabályaiban, de a katonai erényekben is mestere
lehetne Szolimánnak, kinek gyalogsága egyenes sort sem tud formálni,
lovassága pedig apró lovakon nyargal szanaszét; épen azt akarta
említeni, hogy az ebéd is leginkább juhhusból és rizsből állott, a nagy
ezüst kannákban csupa víz vala s azon ötágú villával kellett enni,
melyet az ember nem hagyhat el magától, ha feledékeny is; aztán
berekesztésként, épen azt akarta megjegyezni, hogy Bajazid herczegfi
Zsigmondot úgy csókolta meg, mintha harapna s hogy az asszonyok nadrágot
viselnek s arczaik helyett körmeiket és szemöldeiket festik: de
fájdalom! a királyné miután gyermekén szemeit legeltette, könnyezni
kezdett s a szokás ellenére a szegény udvarmesternőt még szóhoz jutni
sem engedte. Tudakolás és fecsegés helyett összeszedette a legszebb
kelméket, miket csak valaha a külföldi udvaroktól kapott, előhozatta a
fegyvertárból a legértékesebb dísz- és emlékfegyvereket, melyek annyi
dúlás közt még el nem pusztúltak, kivéteté a szekrényekből ara-pártáján
kívül a többi drága ékszereket s midőn egy csoport basa és háremhölgy
számára fejedelmi ajándék volt egybehordva, érzékeny, de tapintatos és
nyomatékkal teljes latin levelet írt a szultánhoz, melyben tanácsosai
visszaküldését kivánta s a veszélyeket rajzolá, melyeknek az ország ki
volna téve, ha a szultán igéreteibe vetett hit egyszerre megszünvén, a
török véduralom gyűlöltebbé válnék a meghódíttatás és szolgaság
legmegalázóbb nemeinél is.

E levél átadását, valamint az ajándékok kézbesítését Markosra bízta, ki
korán reggel volt elindulandó.

Izabella tanácsosai neki többnyire csak keserűséget okoztak.

Eddig azt mondhatták, hogy politikájok a körülmények teljes ismeretére
támaszkodik és biztos alapú s ennélfogva a királynénak a mindent
koronázó sikerért föl kell áldoznia nemcsak nézeteit, hanem érdekeit is.

Most azonban e politika a kudarcz és meghazudtoltatás szélén állott.

A királyné ezért belső elégtételt érezhetett volna, mert ő a közelgő
válságot előre látta és sokszor megjósolá.

Heves nő lévén, nemcsak gyakran neheztelt tanácsosaira, hanem
bosszúvágygyal is telve volt, kivált Martinuzzi ellen. Azonban most,
midőn zsarnokai bukását a haza nagy veszélye követte volna, nem
tapasztalt keblében más érzést a szánalmon és segítési vágyon kívül.

Eddig gyakran mondá, hogy minden vércseppje lengyel és olasz s hogy a
ráerőszakolt uralkodást a száműzetés egy nemének tartja; most azonban
mélyen érzé a viszony erejét, mely a magyar hazához kapcsolja, érzé a
szeretetet e véráztatott föld iránt s kezde becset tulajdonítani még a
trónnak is, melyről lelépni hőbb óhajtásai közé tartozott.

Mi alakította kedélyét így át? talán csak nem az a könnycsepp, melyet a
tegnap éji értekezlet alatt Frangepán Orbán szemében látott?

*

Turgovics Miklós, Buda város főbírája, nem tudta megmondani, hogy miért
van a török táborban. Néha fogolynak képzelte magát: de a szomorú
helyzetet meg látszott czáfolni az a tény, hogy míg az országtanácsosok
és főurak fegyveres őrizettel vétettek körül, neki szabadon lehetett
kimenni sátorából. Máskor hinni akarta, hogy ő szabad, de ezen édes
reményt megint hamar eloszlatta a tapasztalat, mely, midőn sátorától
messzebb akarna menni, valami janicsár vagy spahi alakjában előlépett s
visszakergeté a tábor központján bizonyos szűk területre, melyből, mint
megbűvölt az elébe írt varázskörből, sehogy sem bírt kimenekedni.

A csecsemő király visszautazása utáni reggel azonban a rejtelmes homály,
mely Turgovics helyzetét körülfogta, oszlani kezdett, mint midőn végre a
sűrű ködön egy sugár tör át. Vajon e sugár a megtért szerencse napjának
hajnalpírjából, vagy alkonyának utolsó csillámából tévedt-e hozzá –
elhatározni nehéz volt.

A csauz tudniillik reggel hat órakor sátorába lépve mondá: – A kegyelem
mindig buzgó forrása szétáradott a te városodra is, oh kadi! A hatalmas
padisah megkegyelmezett azon raboknak és rabnőknek, kik a német
tábornokkal szőtt czimboráskodás miatt mint bűnösök vagy túszok a mi
táborunkba küldettek.

– No tehát megvigasztalhatom Bornemiszát is, kinek nejét és leányát
György frater ide hurczoltatta, gondolá Turgovics s gyorsan kezdett
öltözni. Ha elvesztettem vagyonomat, legalább szabad vagyok és láthatom
feleségemet s két kedves gyermekemet. A fecske, ha elrontják fészkét,
újra építi. Iparkodom s megint vagyonossá leszek. Mint fog örvendeni az
én kedves nőm, látom az elragadtatás könnyeit szemében.

Körülbelül ezeket gondolta Turgovics, míg szájával így szólott: – Nagy a
világhódító szultán kegyelme s kiapadhatatlan, mint a tenger. Legyen
Allah irgalma is oly mérhetetlen és határnélküli iránta.

A csauz hallgatott, várván, míg öltözködését Turgovics tovább folytatá,
s azután így szólott: – A szultán kegyelme nagy és béketűrése hosszú
ugyan mint az üstökös serénye; de a te eszed, érdemes kadi! oly rövid,
mint a kutya elvágott farka.

– Miért hiszed ezt, igen tisztelt csauzom?

– Mert felöltél magadra egy mellértes dolmányt, melynek színe nem jól
választott, s melyen hiányzik az arany zsinór és ékkő. Öved
ruhaszekrényedben maradt, nem is említve süvegeden a kócsag-forgót,
közepén a nagy smaragddal.

– Oh csauzom! az én kedves nőm szebbnek tartja ezen egyszerű dolmányt,
ha rajtam látja, mint máson a királyi bíbort. Övem az ő átölelő karjai
lesznek s ha szemembe tekint, nem fogja meglátni, hogy süveg forgóján
kavics van-e vagy drágakő.

– Bölcs kadim! honnan tudod, hogy nőd ez életben valaha téged látni, s
ha látand, örvendeni fog rajta?

– Hiszen te mondád, hogy szabadok vagyunk, – szólt Turgovics
megütközéssel.

– Rólad nem beszéltem, kadi. Te öltözzél fényes ruhába, állj a
táborpiacz közepére, várd, hogy mi történik ott veled.

Ezzel a csauz távozott, de a mint a sátorfüggönyt kinyitá, Turgovics két
felállított őrt látott.

– Veszve vagyok! engem szemeltek ki áldozatul, s díszruhában kivánják,
hogy meghaljak, – sóhajtá Turgovics, s dermesztő hideg nyargalt át teste
minden ízén.

Őrei a piaczra vezették.

Itt voltak felállítva a Buda ostroma alatt a vezérek által a szultánnak
ajándékozott foglyok, fegyveres janicsároktól körülfogva.

Turgovicsnak az anatoli basa mellett, ki mint látszott, parancsnoki
szerepet visz, kellett helyet foglalnia.

– Hányjátok kardra e hitvány gyaurokat – szólt a basa a foglyokra
mutatva, s elkezdődött az irtózatos mészárlás az «allah!» kiáltásával, a
sebesültek jajgatásával, a haldoklók nyöszörgésével, az elmetszett
tagokkal, a gyilkosok bősz és a legyilkoltak szívszaggató
arczkifejezésével, a földet megáztató s a vert sebekből messze
kifecskendő vérrel. Néhány csepp Turgovics ruhájára, és egy égető,
letörölhetetlen, az ő sápadt arczára esett.

A végrehajtott munka után a janicsárok fele a holtakat takarítá el,
másik fele sorakozott.

Az anatoli basa magyarúl mondá: – A budai biró lépjen a sort formált
janicsárok élére, vezesse őket a várba, s foglalja el számokra azt a
szultán nevében. A janicsár aga a városbiró baloldalán megy vele.

Turgovics előbb megkisérté, hogy látja-e a janicsárokat? S csakugyan
látott holmi phantastikus alakokat, mintha lebegnének megnyujtva,
megrövidítve, foszlányokká osztva magokat. Aztán megkísértette: vajon
mozognak-e lábai? S úgy találta, hogy mereven és előre lépnek, de mintha
fából volnának készítve. Nagy mesterség volt figyelemmel kilesnie:
vajjon a lábmozgatás vakmerész próbája közt, feje elő vagy hátra akar-e
esni? azonban rendre sikerült az egyensúlyozást kitalálni. S ő valóban
ment Buda felé, s ez nem lehetett csalódás, nem az érzékek káprázolása,
nem a forró láz álma,… nem, az száraz és elvitathatlan tény volt. Mintha
ittas volna, hozzá közelítettek a házak… azonban csalhatatlanul ő ment
azok felé. Néha úgy rémlett, mintha a magas épületek levették volna
fedeleiket, mint szokta az ember fejéről kalapját, ha nevezetes
férfiúval találkozik; azonban Turgovics utóbb ennek is ellenkezőjéről
győződött meg, tapasztalván, hogy az út fordulatai miatt tűnik el némely
ház teteje. Az ő vizsgáló elméje, fájdalom! mindinkább kezdé jogait
visszanyerni, mind gyérebbé lettek a tünetek, mind sivárabbá a való. Már
nem kétkedett többé, hogy az emberek előle nyargalnak, zárják be
kapuikat, és az ablakon véletlenűl kitekintő arczok őt látva válnak
kővé. Még csak egy visiója volt, midőn a viziváros kapujának első
lépcsőjére tette lábát, felesége halottas ágyban feküdt, kezét görcsösen
szorítva szivéhez, mely egy nagy fájdalom miatt egyszerre megszakadt…
Oh, de ez talán még sem puszta látomás, ez a meg nem hamisított való és
oly tény, melyről kétkedni semmi tagadó bölcselet nem tud.

Turgovicsnak egy könny hullott ki szeméből, s arcza szögletére tévedve
lemosott valamit azon vércseppből, mely vitriolként égette, midőn a
török őt eszközévé avatá.

A mi ezentúl történt, röviden meg van írva a krónikában.

Turgovics Miklóstól vezetve, felmentek a janicsárok Budavárba, a
vizivárosi kaputól a Szent-György teréig, hol hozzájok csatlakozának a
Budára tegnap csak mulatni indult bajtársak is. Néhány percz mulva deli
arab ménen s fényes törzstiszteitől kisérve megjelent az anatoli basa, a
renegát Szolimán is. Ez Turgovicstól a szultán nevében átveszi a várost;
midőn aztán a basa magasra emelvén a nagyúr zászlóját, janicsáraival
minden utczát és kaput megszállat. S most egyszerre az utczákon
kikiáltatik, hogy valaki a városban van, nemes, katona eltakarodjék.
Estig végrehajtatott a parancs, s a meglepetett, vezérek nélkül bolygó
őrség tétlenül nézte az ármányt. Most két sátor emelkedik a Szent-György
téren; egyik Szolimán basáé, a másik a janicsár agáé.

A következő nap kihirdettetett, hogy a polgárok s a köznép fegyvereiket,
bárminemüek legyenek, még a késeket is, fejök és jószágok vesztése alatt
a Szent-György terére hozzák. A városi nép a szerint cselekedett.
Izabellát fölhívta a janicsár aga, nyitná meg a királyi várlak kapuit
Szolimán hadai előtt. A várlak a szultáné, válaszolá Izabella, kérve az
agát, csak addig ne eresztene be senkit, míg belőle ki nem költözik.

A janicsárok egy álló hétig az utczán tanyáztak, s a lakosoknak
meghagyatott, húznák meg magokat házaikban. Az anatoli basa ugyanis
zendüléstől tartott, mely a féltett kincset megint kiüthetné kezéből.
Még utóbb is, midőn úr szabású, nemes vagy szolgáló embert láttak az
utczákon a janicsárok, nyomban kiűzték a városból, melyben csak polgárt,
pórt és zsidót akartak tűrni.

A nándorfehérvári basa s az Izabellától elpártolt s most Szolimán
császár táborába hurczolt erdélyi vajda, Majláth, régibb feladásaiból a
török országnagyok még nem szüntek meg azon gyanút táplálni, hogy György
frater, bár nyiltan a magyar-török szövetségnek nagy barátja, titkon
muzulmán foglyokat sanyargat az állam börtöneiben. Ennélfogva az anatoli
basa rendeletet kapott a budai fogházak feltörésére. Berontottak tehát a
janicsárok a várpalota földalatti tömlöczébe, hol várakozásuk ellenére
egyetlen török sem vala elzárva. Ezen kedvetlen tapasztalás boszantá a
basát.

– Ki kell kutatni a városi börtönt is – parancsolá.

A porkoláb reszkető kezekkel nyitogatta a vaspántos ajtókat; de sehol
egy láb török sem vala fölfedezhető.

– S nincs több fogház? – kérdé egy janicsár tiszt, ki két nappal előbb
az Ötvös-utczában figyelmezteté renegát tizedesét, hogy szemen tartsa
Barnabás diákot.

– Nincs, uram!

– Hogy merészelsz hazudni, gyaur? mintha nem kisértem volna tegnapelőtt
a városházig néhány lázítót, kik korcsmákban izgattak a világhódító
szultán ellen fegyveres fölkelésre.

– Van ugyan, de nem az igazi börtönben, három letartóztatott úr; de a
kiket csak a közzavar miatt feledtünk ott, mert ma délben már szabadon
kellett volna bocsátanunk.

– Hozzátok ide a rabokat! – parancsolá a tiszt.

Tizenkét janicsár fegyver közé fogva vezette el Elemért, Barnabást és a
külváros legelőrelátóbb politikusát, János diákot.

A Szent-Györgytérre vitettek az anatoli basa sátora elébe.

A janicsár tiszt bement értekezni.

– Érdekessé kezd válni e kaland, – szólt Elemér azon nyugalommal, mely a
veszélyek közt sajátja volt.

Barnabás diák szemei vadul forogtak, mintha ökölre akarná hívni a
sorsot, mely kajánúl vetett ismét tőrt vagy az emelkedés vagy a bosszú
elébe.

– Talán a szultán ő felsége katonái nem élnek azon balhiedelemben,
mintha a magyar nemes fölött nekik törvényes biráskodási joguk volna? –
kérdé és sóhajtá János diák nagy rettegéstől környezve.

A sátorba bement janicsár tiszt helyett kijött egy óriás szerecsen,
hanzsárral övében s idomtalan termetéhez nem illő fürge mozdulatokkal.

Tetőtől talpig megnézte Elemért, s nógatta fejét, mi helybenhagyást
jelentett.

– Ezek vásárra visznek minket, – mondá a sokat tapasztalt lantos.

Barnabás röffenő hangot adott száján, s arcza inkább dühöt, mint
félelmet fejezett ki.

János diák térde reszketett.

Az óriás pedig valódi kéjjel legelteté szemeit a visszatetsző alakú, de
erős alkotású Barnabáson, s ismét nógatá fejét.

Midőn pedig János diákhoz ért, látván, hogy az rövid is, vékony is,
sovány is, tapsolt kezével.

Erre a rabkisérő janicsárok közűl egy nyakon ragadta János diákot, s
lábát hátuljával oly erős érintkezésbe hozta, hogy a szegény előrelátó
politikus bukfenczet vetve a földre esett, honnan halkan fölemelte fejét
s körülnézett, mintha kérdené: látták-e ezt elégséges és szavabevehető
tanuk, s miután, fájdalom, a nép bezárkózva vala, s a janicsárok hittel
pecsételt vallomásaira sem sokat építhetett, nagy hirtelen fölszedve
magát, s fövegét is ott feledve, hihetetlen gyorsasággal nyargalt ki a
vizi kapun s meg sem állott saját lakásáig, hol rögtön magára zárta az
ajtót.

Elemért és Barnabást pedig a janicsárok a török táborba vitték.

*

Másnap a diván arról tanácskozott: mit kelljen tenni a királynéval,
annak fiával, s az őrizet alá helyezett urakkal. Az anatoli basának az
volt véleménye, hogy mindnyájan Konstantinápolyba küldessenek s az
ország egy Budán hagyandó basa kormánya alá tétessék. A belgrádi
kormányzó ellenben méltatlannak mondá egy siró asszony kedvéért s
védelmére minduntalan költséges hadjáratot intézni: küldje vissza a
szultán a királynét atyjához Lengyelországba; a királyúrfit neveltesse
Konstantinápolyban; az urakat ölesse meg, váraikat foglalja el, s az
országot tegye török tartománynyá.

– Hát a szultánt, ki a királynénak és János király trónutódjának
védelmet, pártfogást igért, szószegéssel vádolhassák-e a keresztyének? –
mondá Rusztán basa, kinél a királyné ajándékai által megnyert Mirmah
szultánnőnek közbenjárása sem maradt hatás nélkül.

A padisah vejének véleményét felkarolta néhány a többinél szelidebb
indulatú, s Izabellától lekötelezett basa.

S meg kell vallani, hogy a csauz-basa is, ki szavazattal nem, de annál
jelentékenyebb befolyással bírt, s ki Izabella szépségének a rajongásig
volt bámulója, minden követ megmozdított a paradicsom huriinál is
tökéletesebb alakú lény megmentésére.

Szolimán császár, ki elébe a diván megoszló véleménye fölterjesztetett,
vejének tanácsára hajlott, s kimondá akaratját, hogy Budavár s a Duna
melletti vidék a Tiszáig török tartománynyá legyen; a királyné fiával és
annak gyámjaival Lippára költözzék, s a Tiszán túl és Erdélyben
uralkodjék; Török Bálint pedig, minthogy a míg Ferdinánd pártján volt,
sok kárt tőn a töröknek, Konstantinápolyba fogságba vitessék; Werbőczi
Budán maradjon, mint az új török tartomány főbírája.

Ezzel György frater s a többi urak, Török Bálintot kivéve, szabadon
bocsáttattak, meghagyatván nekik, hogy a királynéval Lippára vonuljanak.
A csauz-basa Izabellához küldetett, hogy megvigye neki az aranyos és kék
betükkel arab nyelven írt okiratot, melyben a szultán esküvel igérte,
hogy a királynét és fiát kijelelt országában védendi, s mihelyt ez
nagykorúvá nő, neki Budát is visszaadja.

Az anatoli basa Szolimán pedig budai főbasává neveztetett ki, s hatalma
alá rendeltetett az egész új tartomány.


X.

A kereskedő, kinek gazdag árúkkal terhelt hajói, melyektől házának fénye
s nevének hitele függ, a tengervihar áldozatául estek, még
vígasztalhatja magát azzal, hogy szegénysége és hitelvesztett neve a
véletlen műve és az igazságos birák által bűnül nem rovathatik föl.

De a tönkre jutott államférfiak, kik ellen saját politikájok iránya lép
föl, s kik épen a győzedelemben találják bukásukat, hasztalan remélnek
elnézést akár a közvélemény, akár a történelem törvényszéke előtt; mert
a mit mentségül hozhatnak föl, hogy ők ezt nem gondolták volna, s hogy a
véletlen fordulattól meg vannak lepetve, tehetetlenségöket és botor
elbizottságukat még élesebben tüntetné föl.

A szultán sátorából hazatért tanácsosok néhány nap alatt évek
szenvedésein estek át, s bármiben kerestek volna vigasztalást vagy
mentséget, s álokoskodásaiknak bármint hitt volna a közönség, az
önbecsülésből, befolyásuk mértéke szerint, kellett veszteniök.

Petrovics duzzogott, György frater sötét és zárkozó vala, Werbőczi
István pedig meggörbedt, és szemlátomást vénebbé lett.

De az iszonyu esemény a három vezéregyéniség kedélyhangulatát, a közös
bukás mellett is, egészen másként hatotta át.

Petrovics oly formán neheztelt, mint fogna most egy kormányzó tábornok,
ha elkövetett vétségért fontos állomásról csekélyebbre tétetnék át.
Szívéből sajnálta ugyan a haza veszedelmét, azonban vigasztalásul
gondolta magában, hogy neki soha szakja nem volt a politika, s katonai
tekintetben semmi gáncs nem hárulhat rá, mert a török az új tartományt
nem fegyverrel, hanem ravaszsággal nyerte. Hogy kipótolhatatlan kár
Budavárnak idegen kézre jutása, erről ő, mint hű magyar és okos tábornok
nem kétkedett; de ha Ferdinánd foglalta volna el, akkor szintén nem
maradt volna az Izabella kezében, s még a magyar katonai dicsőség is új
csorbát szenved vala. Mi végre kedves rokonának, a királynénak helyzetét
illeti, erre nézve Petrovics bánatát enyhítette az, hogy Erdély és
Magyarország a Tiszáig még elég nagy akár egy királyi trón számára, akár
pedig arra, hogy a váradi béke kötményei szerint Zápolya
magánbirtokaival, s az Izabellának igért többi várakkal és harminczadi
jövedelmekkel kicseréltessék.

György barát rejtélyes czéljaira álutakat is kereső, de kimeríthetetlen
segélyforrásokkal biró jelleme, azon percztől kezdve, midőn a tanácsosok
a divánból kivitetvén, őrizet alá vettettek, romba dőlt politikai tervei
helyébe új építményhez fogott. Ha egy földingás tönkre juttatta volna a
várost, melyben neki háza volt: ő lenne az első, ki a közbódulás alatt
sem vesztve el lélekjelenlétét, a düledékekből kiválasztaná a
használható anyagokat, örvendene minden kődarabnak, melylyel a rögtön
megkezdett munkásságot folytathatná s az alap letételekor már
gyönyörködnék a vörös szalagú koszorúban, melyet a fedél bevégzésével ki
fog tűzni. Ha mint tudós harmincz évig dolgozott volna egy munkán, mely
a befejezéskor elégne: tüstént asztalához ülne, leírná az első sort, s
kettőzött szorgalommal haladva tovább, a szerencse különös kedvezésének
tekintené, ha a láng martalékává vált ivek közt találná néhány épebb
lapra, melyből egész sorokat irhatna át. Ha a váradi püspökség helyett
oly országban öltött vala szerzetes ruhát, melyben az izlám véres
harczok közt irtotta ki a keresztyén hitet: ő volna az első, ki az
utolsó katholikus vezeklésekor kezébe venné a keresztet, hogy e jel alá
az átpártoltak közül visszatérítsen egyet, s midőn a kezdet sikere
megtenné hatását, viszont ő volna, ki a katakombákba vonulva apostoli
buzgósággal prédikálna, nem rettenve vissza hívei kevés számától, s nem
hagyva föl a reménynyel, hogy idővel az egész országban visszaállíttatik
a tan, s azon oltár, mely le volt rombolva.

Jelleme e szívósságát átvitte a politikába is.

Szent-István koronájának területét egy fő alatt egyesíteni: ez volt
törekvése.

Ha a vallási villongások, ha a német birodalom zilált helyzete, s ha a
franczia politika iránya nem tette volna aránylag gyengébbé Ferdinándot,
mint Zápolyát, kit a nemzeti párt rokonszenve és a török császár
véduralma támogatott: akkor György barát csalhatatlanul Ferdinánd
részére állott volna.

Így azonban a Zápolya-család ügyét pártolta, s a törököt, melynek
védhatalma alatt Magyarországot visszaállítani remélé. – Elhatározott
lévén e czélra nézve, nem volt válogatós az eszközökben.

Az álút, a tettetés, a ravaszság, a jól játszott ingadozás bizonyos
pontig csak annyi értékkel birtak az ő politikájában, mint e vétkekkel
szembetett erények.

Az ó-budai sátorban Szolimán császár levetette álarczát, s a védúrból
hódítóvá lett, még pedig az az álnokság oly fegyvereivel, melyeket a
maga helyén Martinuzzi sem vetett volna meg.

Midőn tehát ő a szultán eljárását észrevette, azon érzés szállotta meg,
a mit jól kifejez, az egyszeri katona fölkiáltása: Törököt fogtam, de
visz magával.

Ezen segíteni kell: volt a közvetlen gondolat, mely György barátba
fölébredt.

Buda és a Duna-köz idegen kézre jutása a legerősebb akadálya
Magyarország egységének, s a török annyira bárgyu soha sem fog lenni,
hogy igéretét teljesítve, a megszállt részeket visszaadja a teljes korra
jutott Zápolya Zsigmondnak. Tehát le kell a trónról léptetni a
Zápolya-családot a váradi szerződés végrehajtása által, s Ferdinándhoz
vonva az egész nemzetet, kell Magyarország egységét létesíteni.

Ez volt az új politikai épület, melyet a földingása által ledöntött régi
helyébe emelni akart Martinuzzi.

Látni való, hogy mostani, bár mélyen rejtett terve ugyanaz volt, melyért
Budavár ostromakor a Ferdinánddal egyezkedni akaró Izabellát bezárással
fenyegette, melyért Atádit kivégeztette, Bornemisza házát földúlatta,
Turgovicsot megsarczoltatá, s melyért Podmaniczky jónak találtá a
szultán ó-budai táborában meg nem jelenni és paraszt ruhában puttonnal
hátán Palota várába menekülni.

A mi a harmadik főszereplőnek, Werbőczi Istvánnak érzéseit illeti, azok
igen egyszerűek és természetesek voltak. Kedélye össze volt zúzva, mert
Szolimánban csalatkozott. Magáról sokat tartva, állhatatosan hitte, hogy
az egyész török-magyar politika az ő vállain nyugodott, s ennélfogva a
vallott kudarcz kizárólag őt terheli. Szégyellé Izabella színe elé
lépni, s még inkább átallta volna e nőnek, ki az eredményt előre
megjóslá, valaha tanácsot adni. Elfogadta tehát a György barátja által –
ki tőle, mint ideologtól, menekülni akart – adott tanácsot, hogy
vállaljon a török tartományban főbíróságot, s miután ott minden egyéb
veszve van, tartsa fönn legalább a magánjogot, a magyar perrendszert és
igazságszolgáltatást. Werbőczi talpig becsületes ember, s a rajongás
határáig vallásos érzésű lévén, új hivatalát egyszersmind vezeklésnek
tekintette, melylyel politikai tévedéseiért lakolni kész. E tévedései
közé nem számította be a legnagyobbat, hogy a mohácsi veszedelem előtt,
népszerűségének hosszú pályája alatt, mint az ország leghatásosabb
szónoka és izgatója az elbizottság maszlagával tartotta jól a nemzetet,
még pedig oly korszakban, midőn ezt nyomorúságának érzetére és bűnbánó
magábaszállásra kellett volna birnia. Ő, mint egyik legkitünőbb
történetírónk helyesen jegyzi meg, botor volt elhinni, hogy a
nehézkedési súlyt kénye-kedve szerint a nemzet egyik osztályáról a
másikra helyezheti, s hogy a kormányt az urak elkerülésével, az urak
ellenére első sorban vagy épen kizárólag a nemességgel vitetheti, azon
nemességgel, mely politikai erkölcsiség dolgában kevéssel volt
tisztesebb az uraknál, s politikai belátás dolgában még valamivel
rövidlátóbb volt, mint maga Werbőczi.

A csodálatos hatású szónok és nagy törvénytudós semmi vallásos
megdöbbenést nem érzett azon, hogy a mohácsi vész előidézésében egyik
főtényező volt; de Buda elfoglalásáért vezekleni akart.

Azt minden rossz következményeivel együtt fölfogta, hogy egy emberben,
de azt már átérteni nem volt képes, hogy egy elvben csalódott.

Izabella királyné tanácsosai ily érzésektől áthatva érkeztek
Budavárosába, mely már akkor a janicsárok kezében volt, s
megaláztatásából csak a félhold hiányzott még.

Ott állott a kereszt a templomok tornyain; de a könnyekbe lábadt szemek
máris ingadozni látták, s minden átmenő rettegett, hogy fejére hull.

*

A várban az útra készülődés nagyban foly; mert a budai basa a szultánt
akarja elfogadni s az új birtokos kedvéért sürgeti a réginek
kitakarodását.

A királyné mentül érzékenyebben volt sértve, annál több erélylyel
intézte a drágább bútoroktól kezdve minden értékesebb, s kivált a
művészi becscsel biró tárgyak tovább szállítását.

Kifáradhatatlan volt, mint az ideges nők szoktak lenni ily körülmények
közt.

Leendő udvartartása iránt is szükség volt megállapodni.

A csekélyebb terjedelmű ország, mely még hatalma alatt volt,
megtakarításokat sürgetett a kiadásokban; de Izabella nem akart
cselédjeinek elbocsátásával pénzt kimélni.

Legtöbb ellenszenve volt udvarmesternője iránt, ki Martinuzzi által
eszközül engedé magát használtatni, s néha majdnem a kém szerepéig
sülyedt. Azonban Izabella nagylelkű volt, s maga szólítá föl az
udvarmesternőt hivatala folytatására.

E nő megfukarkodott kevés tőkéjén kívül semmire sem támaszkodhatott;
mert még egy nemesi várad tulajdonosa is nehezen fogadta volna
szolgálatába. De ily tekintet nem tartóztatta vissza attól, hogy a
madridi, nápolyi, lissaboni, s minden más udvarok fényéről ne tartson
hosszas értekezést; megemlítve, hogy neki roppant egybeköttetései
vannak, s hogy Mária II-dik Lajos özvegye, s most Németalföld regensnője
többször szólította nénémasszonynak, Eleonora főherczegné pedig tőle
tanulta meg a «királynévíz» titkát. Csak midőn eléggé kitünteté, hogy az
ő személye mekkora nyereség Izabellára nézve, szállott le azon
nyilatkozatra, hogy hűségének bebizonyításául kész ő felsége parancsának
engedelmeskedni, s követni fogja királynéját a birodalom legtávolabbi
várába is.

– Lehet, hogy az nem lesz vár vagy palota, – szólt méla mosolylyal a
királyné.

– Az a város, melyet felséged királyi székhelylyé emel, kétségkívül
fényes építményekkel fog birni, – válaszolá hüledezve az udvarmesternő.

– Megtörténhetik, hogy nem mindenik háza lesz fából vagy vályogból.

E nyilatkozat borzadással tölté el az udvarmesternőt, s a palotahölgyek
közé menvén, titokban el is beszélte, hogy a királyné már vagy vályog-
vagy faházban fog lakni; de a rémképek, melyek a jövendő ködéből
fenyegetőleg tekintettek rá, mégsem birták az udvarmesternői állomástól
visszariasztani, akkora volt – mint mondá – hűsége.

Izabella udvarának személyzete közül soknak birtoka most már a török
hódoltságba esett és több palotahölgy, kamarás és apród lett volna
kénytelen szüleitől, rokonaitól s minden viszonyaitól elszakadni, ha az
udvarral tova költözik; de a magas szenvedő iránti részvét és szeretet
akkora vala, hogy a férfiak közül, a ki kénytelen volt érdekeit
vágyainak föl nem áldozni, oly levertnek mutatkozott, mintha
ragaszkodása minden tárgyát egyszerre temetné el, s a következő napok
számára a remény helyett csak a visszasovárgás maradna fenn.

Izabella, midőn a haza nagy vesztesége a kőszívűeket is megrendítheté,
nem vala oly hiú, hogy az arczvonalokban mélyen fekvő bánatból valamit
magának, valamit az elválás közelgő perczének, s a már-már szétszakadt
viszonyok sajgásának tulajdonítson: de bár az egymásra következett
csapások miatt érzései kifáradtak, s a fájdalmak iránt is kevés
fogékonyságot mutattak, mégis lehetetlen volt megindulását titkolnia,
midőn palotahölgyei és az egész nőszemélyzet a renegátné vezérlete alatt
megjelentek s térdre borulva, könnyező szemekkel kérték: ne taszítaná el
őket magától, s vinné el, a hová csak a viszontagságok fogják vezetni.

– Te is kísérni akarsz száműzetésemben? – kérdé a királyné a renegát
nejét. Hisz egy szavadtól függ, hogy e márványpalota a tiéd legyen, s
hogy a régi királyi udvar zárt kapui föltáruljanak számodra.

– Hogy mernék én, felséges asszonyom, én, a szegény nemes leány ott
parancsolgatni, hol felséged, hol a Habsburg Mária és az aragoniai
Beatrix lakott? Vagy tán Zsigmond császár palotájába vonuljak, hol nagy
Lajos leánya töltötte fényben és bánatban napjait? Nem oly malacz orrára
való, mint én, az arany perecz, – szólt a renegát neje könnyezve és
nevetve. – Aztán – tevé hozzá csattanósabb hangon – az én férjem
élemedett férfi létére is velem versenyzett a nyelvességben s nem
hiszem, hogy a mióta elfogták s rendre törökké, basává és szerdárrá
tették, sokat szelídült volna. Sem a szeráljt, sem a háremet nem
képzelem a jámbor magaviselet iskolájának. S ha ő, ki felségedet üldözé,
az által, hogy pogány lett, úgy megjavult is, mintha pogányból
keresztelkedett volna ki, ugyan hogy tudnék én békességben élni öt
vetélytárssal, kiknek minden körmömre egy kivájni való szemök van?
Inkább maradok örökre szalma-özvegy, mint beszegődjem hatodik
feleségnek. És vegye azt is felség kegyelmesen szívére, hogy ő budai
basa ugyan és sok fegyveresnek parancsol, de ha a szultán vétségből csak
akkora zsineget küldene neki, mint az én térdszalagom, már kénytelen
volna magát azzal megfojtani. S mi történnék akkor a sok feleséggel? Az
új basa még zsákba varratna minket, és minthogy tengerünk nincs,
bevettetne a Dunába; már pedig én a halat megenni sem szeretem, s annál
kevésbbé szívelném, ha a hal enne meg engemet.

– De a basa téged visszakövetelt.

– Úgy van. S az hízelgett is egy kevéssé hiúságomnak, meggondolván, hogy
háremében az egész világból kiválogatott szépségek vannak; orrom körül
pedig néhány nyári szeplő látható és termetem valamivel teltebb, mint
óhajtanám. Azonban megizentem neki, hogy a nyolcz éves özvegység alatt
borzasztó szeszélyekhez szoktam, hogy közel sem ereszteném, míg pogány
maradna, hogy csak ötven éves asszonyokat tűrnék a várban, hogy
különben, ha csak egy vaskanálnyi szénre tennék szert, fölgyújtanám a
házat, s hogy távolléte alatt oly méreg készítését tanultam meg, melynek
semmi tulajdon íze és színe sincs, s mégis csalhatatlanul öl, még pedig
minden megismertető jel nélkül. Én ugyan nem azt értettem, felséges
asszonyom! hogy ily méreg nálam, hanem hogy bennem van. De ő
csalhatatlanul külső méregnek képzeli, s rettegni fog hozzám csak
közelíteni is. Aztán, miután még a szultán itt van, nem fogna elég
vakmerő lenni, hogy felséged kíséretét oly asszonyért megtámadja, kivel
négy egész évig élt házasságban.

Izabella a jó indulatú, de dévaj nőt, mint az udvari hideg szabályosság
ellentétét, csak a változatosság kedvéért is szerette. Örömmel tartá
tehát magánál. De bármely vigasztalásul szolgált, hogy az egész
nőszemélyzet kész megválni családjától, összeköttetéseitől, s a
viszontagságok útján követni őt; mégis érzé, hogy kötelességei vannak ez
áldozatkész lények irányában, kik érette még szerencsétlenné is akarják
magokat tenni.

Tudta, hogy egyik oly ifjú hajlamát birja, ki azért nem vehette el, mert
a Ferdinánd pártjához ragaszkodó apa nem akart várába a Zápolyákhoz
szító családból menyet fogadni be. E pártgyűlöleten, Izabella hite
szerint, segített Szolimán mostani eljárása. Tudta, hogy vannak
palotahölgyei közt kisasszonyok, kiknek szülei az új török tartományban
laktak, de most Ferdinánd megyéibe fognak költözni, s nagy fájdalommal
értesülnének arról, hogy leányaik tőlök elszakadnak. Erkölcsi rablásnak
hitte Izabella ez eljárást. Kérte, parancsolta, hogy menjenek vissza az
apai házba. Ellenállott a könnyeknek, a zokogásnak, a búcsúzás
szívreható fájdalmainak, s első gondja volt, hogy biztos kíséretről
intézkedjék hazaszállításukra.

A többieket pedig kivétel nélkül magánál tartotta.

Most már tanácsosait akarta elfogadni.

A mint a kitűzött óra közeledett, mind nyugtalanabbá lett.

Az éjjeli értekezlet óta a mai találkozásig roppant hézag támadt, melybe
az események, a megaláztatások és a tönkre jutott remények egész tengere
tódult be, s különválasztá Izabellát azoktól, kiknek véleményeit saját
romlásával kellett követnie.

Szemrehányást nem akart tenni; erre el volt tökélve.

De tudta, hogy személye maga, némán is, szóló vád.

Érzé, miként tanácsosai közül némelynek már ezentúl idegenkednie kell
tőle, mert a hallgatás nagylelkűségét rejtett neheztelésnek s az
elnézést lenézésnek tekinthetnék.

S neki már kötelessége azon befolyás ellenében, mely kudarczczal
végződik, korlátokat teremteni. Ámde Petrovics képtelen Martinuzzi
szándékait ellensúlyozni. Ki legyen hát a hatalmas államférfi
vetélytársa?

Izabella, midőn Frangepánra számít, őszintén hiszi, hogy ez a királyné
gondolatja, kinek egyébiránt a trón nyugtot, a korona örömet nem ad – s
nem az asszonyé, ki egy könnycseppre még mindig élénken emlékezik.

Ah! a jövő óra határozó fontossággal birhat.

S minden percz – bár nem tudja miért – nyugtalanabbá teszi Izabellát, a
huszonkét éves és ragyogó szépségű nőt, kinek sok bámulója volt
Krakkóban s egy férje Budán; de a szerelmet, Ariosto kalandos meséin
kívül, leginkább csak Dido történetéből és Petrarca verseiből ismeri.


XI.

Werbőczi ma fog legutoljára kormánytanácsban megjelenni, s pár nap mulva
új hivatalához kell fognia.

Ő a török tartomány keresztyén népességének főbírája.

De vajjon melyik megye vagy kulcsos város fogja hozzá felebbezni a pert?

Nem valószínübb-e, hogy még minden falu is maga intézi el ügyeit, a mint
épen tudja?

S ha nem akad tárgy, melyről itéletet lehessen hozni, akkor mit használ
az egész megmentett magyar törvénykönyv, mely leginkább az ő rendező
kezének és tudományának köszöni létét?

És hol vannak az ügyvédek, hol a biráskodásra alkalmas emberek?

A janicsárok kihajtottak a városból minden főurat, minden nemest s
általában minden fegyverviselő embert; tehát az akkori műveltség
öszletét, igen kevés kivétellel.

Csak a polgári rend és a pórnép maradhatott Budán.

Ezek által kellett Werbőczinek megmenteni büszke művét.

A belvárosban két magyar, két német és két zsidó utcza volt.

Innen remélt a magyar igazságszolgáltatás számára néhány ujonczot
toborzani; mert a vizivárosban alkalmas egyén nem vala az előrelátó
János diákon kívül, ki a nemesek sorából egyetlen példánykint maradt
fenn s kit a janicsárok, a római törvényben sem lévén jártasok,
arczcsapás helyett lábrúgással manumittáltak a fogságból.

Tagadhatatlanul Buda legeszesebb polgára a Werbőczitől kedvelt Turgovics
volt.

Még a kormánytanács összejövetele előtt tehát hozzá sietett.

Turgovics neje szobájában volt, a vendég érkezésére lábujjhegyen jött
ki, vörös szemhéjai könnyek és virasztás nyomait árulták el.

Hidegen, hanyagul, apathikus közönynyel köszönt Werbőczinek, s kezével
egy karszékre mutatva, maga leereszkedett a másikba s álmos őgyelgéssel
nézett a padlózaton egy pontra, mintha ott valami levakarni, lesurolni,
kiégetni való volna.

– Talán alkalmatlan időben jöttem, – szólt Werbőczi, bánatos arczát
rosszul sikerült nyájasságra erőltetvén.

– Azt gondolom, hogy az idő alkalmatlan lesz nekem, míg egészen el nem
fogy; belőle csak a végpercz érhet valamit. S nagyságod még mind él,…
akarám mondani, mindig egészséges?

– Morzsolom a napokat, kedves barátom! Truditur dies die!… Talán beteg?

– A nőm az.

– Remélem csak egy kevés hülés miatt?

– Fagy miatt, nagyságos uram! Jéggé vált minden vércseppje, midőn engem
meglátott. S hol van az a tudomány, mely a lélek betegségeit gyógyítani
tudná? A hitet említi nagyságod! De ő nem akar többé hinni és imádkozni,
mióta engem látott elől, s utánam a janicsárokat.

[Illustration: – Talán alkalmatlan időben jöttem, – szólt Werbőczi.]

Werbőczi eltakarta szemeit.

Turgovics pedig folytatá: – Martinuzzi sarczul viteté el vagyonomat,
mert a töröknek nem voltam eléggé hű szolgája. Ezentúl tehát hű és
engedelmes leszek, miután szégyenlek koldulni, s hivatalomra szorultam:
ezt gondolám. De van határa a szolgaiasságnak is, s tán nagysád sem
ellenzi, ha állítom, hogy voltak vértanúk mindig, midőn az emberektől
olyat követeltek, a mit teljesítve, ha nem oktalan állat, akkor ördög.
Átok idegeimre! A borzasztó mészárlás, a fülsiketítő zaj és hörgés, az
elmetszett reszkető tagok, a ruhámra fecskendett agyvelő és vér, nem az
én izgékony képzelődésemnek való dolgok. Ha engem fenyegettek volna
golyóval, úgy hiszem, ellen tudtam volna állani. De kétezer
szétszakgatott test, kétezer halál szemem előtt! ez elbódított, s
összezúzta lélekerőmet. S már késő bánkódni gyöngeségünkön.

Werbőczit nyilvesszőként sebzette Turgovics minden szava, mert kénytelen
volt Buda elvesztésénél magát vétkesebbnek tartani, mint őt, ki csak
eszköz volt.

– De Budát, kedves barátom! a törökök Turgovics Miklós nélkül csak úgy
elfoglalhatták volna, – szólt Werbőczi vígasztalva.

– Kétségkívül, azonban, ha a halálra itéltet okvetlenül kivégzik is,
következik-e belőle, hogy én legyek a bakó? S ha engem bakónak tartanak,
mit használ, ha másokra hárítják az okot, melyért a pallos kezembe
adatott?

– Mit tegyek én akkor, midőn barátom uram oly kegyetlenül itéli el
magát? – szólt Werbőczi legmélyebb megindulással.

– Nagyságod eljárása nem fordult saját családja ellen; de az én nőm
életveszélyben van az iszonyú hatás miatt, melyet visszajövetelem módja
okozott. Ha terítőn látott volna, az emberi nem közsorsa vígasztalná;
oh! midőn janicsárok élén szemlélt, egy tekintet elég volt, hogy szívét
átszúrja. Nagyságod mondhatja, az Isten a mellet csontból és húsból
alkotta átlátszó üveg helyett, s ennélfogva lehetetlen a kebel titkaiba
tekinteni. S ki tudhatta volna, hogy a török császár okvetlenül csal, s
nem hitte-e egy egész nagy párt épen az ellenkezőjét? Oly helyen, hol a
nép golyvás, sánta vagy vak, nem szégyenli a pap, ha a prédikáczió közt
vonít, a katona, ha a parádén biczeg, a pandur, ha rövidlátó s a
zsiványt nem veszi észre. De én nem lehettem kétségben az iránt, a mit
parancsoltak s a mit végrehajtottam.

– Borzasztó vigasztalás, – sóhajta Werbőczi.

– Nagyságod, ha politikájáért akkora vádsúlyt hordana is kebelében mint
én, hozzám képest szerencsésnek mondhatja magát, mert buzgó katholikus,
s imádság, gyónás és vezeklés által folyvást közelebb juthat e földön a
léleknyugalomhoz, a mennyekben az üdvességhez. De reám korunk vallásos
kételyei befolyást gyakoroltak. Küzdöttem az eszmékkel, hol Rómára
függesztve szememet, hol Wittenbergre, s míg a régi tanok iránt
ellenvéleményeim támadtak, az újból épen azt rosszallom, a mire egyedül
volna szükségem, hogy tudniillik a hit csak magában üdvezít, s nem a jó
cselekedetek által.

– Az Istenért, – esdeklék Werbőczi, – irtsa ki kebléből az eretnekség
csiráit. Velem szemben a legjámborabb szerzetesek laknak; én is ott
szoktam imádkozni és tisztulni lelki szennyeimtől. Tartsunk együtt a
bűnbánat gyakorlatában és a mi időnk fenmarad, fordítsuk annak, a mi
megmenthető, a magyar magánjognak életben tartására. Ezzel vívjuk ki
hazafi társaink közbecsülését.

– Megtehetem, nagyságos uram, mihelyt parancsolja, szólt Turgovics
vállát vonítva – ha boldogtalan nőm áldozatul esik is, leányaimnak ruha
és táplálék kell, mit nem lehet csak úgy szedni, mint a földről az
epret, vagy a fáról a bogyót. De meg kell jegyeznem, hogy ez esetben
szintén nagyságod lesz a szerencsés, nem pedig én. Mert nagyságod
kedélyét termékenyítni fogja az áhítat, mint a szántóföldet az eső; de
attól tartok, hogy én szikla vagyok, melyről a fellegszakadás is nyom
nélkül csorog le. Nagyságod, ha minden százezer rab helyett, melyet
hivékenyen a török kezére játszott, megtakarított filléreivel
kiválthatna a héttoronyból egy foglyot, legalább néhány napig boldognak
fogná magát érezni; ellenben én oly rossz természettel birok, hogy mikor
házam elégne, nem tudnék azon örvendeni, ha egyik ablakrámát
megmenthetném. Nagyságodnak vígasztalásul szolgálna a magyar magánjog
megmentése, de én e vívmánynak sem fontosságát, sem lehetőségét nem
látom át. Meg vagyok győződve, mi leszünk a meghódított tartomány utolsó
magyar bírái, s nyomunkba lép a kadi, az erőszak, a fejetlenség.
Nagyságod még kivívni reméli hazafi társai közbecsülését bölcs itéletei
s talán meleg szónoklatai által is. De én úgy hiszem, hogy mi a török
hódoltságban annyira el vagyunk különítve a magyar nemzettől, mintha egy
puszta szigeten laknánk, melynek partjaihoz a mi igazi hazánkból egy
ladik sem téved, hogy nagyságod beszédeinek s tetteinek hírét elvihesse,
akár Izabella, akár Ferdinánd országaiba. Minden jó és rossz vélemény
tehát csak Budavárára szorítkozik, s határain túl elhal. Megengedem,
hogy nagyságod egy város kedvező véleményében is elég kárpótlást talál.
De én azt hiszem, hogy a ki nem gyalázhat, az nem is dícsérhet. Nőm
rosszúlléte miatt orvos után kellett mennem. Megvallom, reméllettem,
hogy a nép szét fog tépni. Iszonyú csalódás vala ez is. A vizivároson át
majdnem Hévizig mentem, hol egy tapasztalt zsidó orvos lakik s onnan
szintén vissza kellett jönnöm. A hosszú út alatt a nép még csak görbe
tekintetet sem vetett rám. Az utczán lézengők – mint a bogarak, ha a
falrepedésből a szobába találtak kimászni és neszt hallanak – élénken
siettek rejtekeikbe vissza, hogy észre se vétessenek. Ily város, mely
magát őrzi a láttatástól, nem fogja észrevenni még nagyságod érdemeit
sem. Budának lelkét, életét kiűzték a janicsárok. Mi egy holt tetemben
élünk. A rothadás táplál minket egy darabig, de annak is végtére
kiszáradnak nedvadó részei, s egész éléstárunk száraz porrá omlik össze,
melyet csak a bibliai kígyó ehet meg.

A kétségbeesett városbíró e zord eszméi, mint az őszi köd a ruhát,
egészen átjárták Werbőczit.

Soha oly szerencsétlennek, oly elhagyottnak, oly zavartnak nem érezte
magát. Alig lelte meg az ajtót, melyen bejött és szemei könynyel teltek,
midőn – a mit eddig észre sem vett – a máskor népes utczákon alig talált
élő lényre. Nem csak a kard, a csótáros mén, a gazdag úri kocsik, s a
törvény és tudomány embereinek sürge, élénk hullámzása hiányzottak;
hanem a kereskedés, üzlet, a henye kiváncsiság, s a napokba kényelmes
beleélés sem mutatkozott sehol. A vidék nem hozott be semmit eladni, s
nem jött semmit bevásárolni. Az iskolák és a nagyobb tanintézetek
pusztán állottak.

A gyerekek már haza oszlának még az ostrom előtt, s a tanítók, midőn a
janicsár a piaczon sátort vert, kezökbe vették a vándorbotot.

A halott város még csak a kiköltözni akaró udvar és a bevont török
katonaság által folytatá látszatos életét, minden szívdobogás, minden
vérkeringés, mozgás, érzés és törekvés nélkül.

Kikkel Werbőczi találkozott, kórházból kibuvó betegként, féltek a
légtől, a szabadtól, az észrevétetéstől, s arczokat lesütve, ruháikat
összevonva kerültek fedél és védhely alá.

Senki sem köszönt neki, senki se látszott ismerni, tisztelni vagy
gyűlölni őt.

– Boldog Isten! gondolá, hisz e város hasonlít a beszakadt bányához,
melynek munkásai a nyílást fedő kövek és a föld által örökre el vannak
zárva a világtól, s bizonyosan tudják, hogy a pislogó mécscsel együtt
életök ki fog aludni és senki sem fogja megmondhatni: meddig szenvedtek,
mikor haltak meg?

Werbőczi még azt is meggondolhatta volna, hogy ha Budán többé az
államférfiú nem hathat, s a bíró igazságos itélete nem kelendő; akkor
még kevésbbé van szükség a szónoklatra, mely sem oly hasznos, mint a
belátás, sem oly igaz, mint a részrehajlatlan itélet.

Budán ezentúl csak a dervis szónokol, midőn a toronyban az órát harang
helyett elkiáltja, és az őrült, ki a törökök közt szentnek tartatván,
jövendölési szabadítékkal bir.

Werbőczinek, midőn a királyi palotába ért, még akkor se jutott eszébe új
helyzetének e hátránya; pedig épen a királynétól kellett egy megható
szónoklattal örökre elbúcsúznia. S ime, az, kinek legkönnyebb volt
szépen és kedélyrázólag beszélni, most először tapasztalja, hogy
gondolatai elapadtak, s a szavak hiánya miatt nehéz a közönséges
eszméket összefűznie.

– Felséges asszonyom! – rebegé könynyel áztatott arczczal, – nem tudom,
az elválás búcsúperczeit bocsánatkéréssel kezdjem-e, esdekelve, hogy ne
itéljen felséged szigorúan a ballépések felett, melyekre Szolimán
becsületessége iránti kába hitem vett rá; vagy pedig emlékeztessem János
király özvegyét, hogy a szerencsétlen öreg Werbőczi volt az, ki míg
fiatal erejét meg nem törték a viszontagságok s míg mellette egy lelkes
és eszmeinek diadalában bizó párt küzdött, a Zápolya-család ügyét nem
csak felkarolta, hanem az idegen uralkodók zsoldjába szegődött pártütők
ellenére keresztül is tudta vinni, hogy a magyar trónra magyar üljön,
kit a nemzet bizodalma szabadválasztás által emel a polgári társaság
élére. Nem tudom, felséges asszonyom, hogy midőn számüzetve, tönkre
jutva és a halál közelségén kívül minden más reménytől megfosztva a
Zápolya-családtól örökre el kell válnom, mentegetőzzem-e közelebbi nagy
botlásomért, vagy régi, bár tartozó hűségből folyó érdemeimet hozzam
emlékezetbe, mely szintén a mentegetőzésnek egy másik neme volna?

Itt a bevezetéssel küzdő szónokot zokogása gátolá a tovább folytatásban.

Izabella pedig e szünetet felhasználva, kegyteljesen mondá: – Uram! nem
volna igazságtalanabb, mint a bekövetkezett nagy és leverő fordulat
miatt vádat emelni, s nem volna feleslegesebb, mint mentegetőzni.
Mindnyájan hibáztunk, s hogy kinek volt a tévedése veszélyesebb, azt
csak az eredmények kifejlődése után fogja a részrehajlatlan történetírás
eldönteni. Egyébiránt úgy hiszem, hogy olykor a dolgok erősebbek mint az
egyének, s ennélfogva feloldozzák a vád alól azt, ki bűnösnek, s
megfosztják a babértól azt, ki dicsőnek képzeli magát. Én csak annyit
tudok, hogy a Zápolya-család legtöbbet Werbőczi Istvánnak köszönhet, s
legyünk bár körülvéve a hatalom dicskörével, vagy takarjon el a világ
szeme elől a szenvedés és lemondás magánya, mind a két esetben én és
fiam hálásan fogunk emlékezni kegyelmedre, s örömeink és bánataink közt
mindig fog imádságainkba vegyülni egy fohász a jámbor s nemes lelkű öreg
iránt, kitől midőn a végzet a Zápolya-családot elszakította, úgy
látszik, mintha jövendője ellen nyilatkoznék. Megvallom, számomra
rosszabb előjel nem lehet, mint az, hogy kegyelmed nélkül indulok a
vándorútra és a kegyetlen sorsot, mely házunktól arczát elfordítá, az
által remélleném leginkább kiengesztelhetőnek, ha alkalmam nyilnék oly
szolgálatot tehetni uraságodnak, mely az elfogadót nagy haszonban
részelteti, az adományozónak pedig nagy, de örömmel elvállalt áldozatba
kerülne. Hajlamom jeléül és készségemre emlékeztetésül fogadja el egy
szerencsétlen, de a halhatatlan érdemek iránti lelkesedésről soha le nem
mondó nő arczképét.

A vén Werbőczi reszketett a megindulástól, midőn a királyné mellfátyola
alól arczképét kivonta s átadá.

Megfoghatatlan volt előtte a bántottnak vélt asszony e rendkívüli kegye,
s midőn kezét megcsókolta, gyorsan omlottak könnyei.

Izabella maga sem tudna számot adni a rögtönzött szónoklat okáról; mert
azt csak nem teheté föl, hogy Frangepán Orbán rá függesztett szemei
delejes befolyással birhattak volna. Kevés szünet után többi
tanácsosaihoz fordulva, ekként szólott:

– A királyi árva két gyámja – mert a harmadikat a török császár
letartóztatta – kísérni fog Lippára, hol addig szándékszom mulatni, míg
tanácsom az ország leendő fővárosa iránt határozni fog. Szívem leghőbb
vágya teljesednék, ha azok, kiknek tapasztalt hűségére és ritka
belátására eddig támaszkodni szerencsém volt, közreműködésöket továbbra
sem vonnák meg; de kénytelen vagyok a körülmények parancsoló befolyását
elismerni, s nem érzem jogosultnak követelni, hogy azok, kiknek birtokai
a szultán foglalása következtében országomon kívül fekszenek, rendkívüli
áldozatot hozzanak ügyemért. Midőn tehát a tőlem távozni akarókat
esküjök alól föloldom s kijelentem, hogy azon viszony emléke, mely
hozzájok csatolt, örökre kedves leend előttem, – egyszersmind nem
hallgathatom el az elismerés és lekötelezettség legmagasb fokát,
melylyel viseltetnem kellene azok iránt, kik szolgálataikkal II.
Zsigmondnak, Zápolya fiának, a magyar nemzet gyermekének érdekeit
pártolni és elősegíteni önérdekeik hátratételével is hajlandók volnának.
Egy bujdosó királyné fényes igéretekkel, uradalmak adományozásával nem
hathat a képzelődésre, hogy az ingadozó meggyőződésnek kilátások által
nyujtson támaszt; de van a helyzetnek is olykor rábeszélő ereje, mely
habár a nagyravágyást csodálatos álmokba nem ringathatja, mély hatást
gyakorolhat a kedélyre. Midőn tehát Budavárát talán egy névtelen
várdával vagy mezővárossal cserélem föl; midőn Mátyás király márvány
palotájából talán egy elhagyott kolostorba menekülök, melyet ezentúl
kell előbb lakhatóvá, s aztán királyi lakká tennem, legyen szabad,
uraim! kérdezni kegyelmetektől: kik szánták rá magokat a
Zápolya-családot követni a megaláztatás vagy dicsőség bizonytalan útján,
mely csak egyről biztosíthat mindenkit… a sorstól most üldözött Izabella
hálájáról?

A királyné indulattól hév arczczal beszélt, és szépsége soha igézőbb nem
vala.

Werbőczi ámultan csüngött szemeivel a szózatos ajkakon, melyek eddig az
ország dolgait inkább csak társalgási modorban és mellékesen szokták
volt tárgyalni; ellenben György frater többször felvonta s leereszté
vastag szemöldeit, mintha próbálgatná, melyik arczfintorítás vezethetné
őt azon talányhoz, hogy a királyné miért akarja a megapadt kincstárt a
hivatalnokok marasztgatásával kimeríteni.

A bel- és kültanácsosok közül kettő Podmaniczky naszádján menekült a
«török világból»; kettőt pedig a janicsárok a többi urakkal együtt üztek
ki Budáról.

A kik a királynénál megjelentek, nem számítottak ugyan a marasztalásra,
sőt a nagy részének érdeke ellen is volt; de a magyar nemzet lelkesedési
hajlamától ragadtatva, fölkiáltának, hogy a királynéval együtt akarnak
élni és halni. Némelyike ugyan pár heti haladékot kért a készülődésre;
de inkább birtokairól, mint a távozásról mondott volna le.

Csak Frangepán Orbán hallgatott.

A királyné arcza sápatag lőn, s feszült vonalain sajátságos figyelem
összpontosult, vegyülve a döbbenéshez hasonlító kinyomattal.

Ha György frater most reá tekintett volna, a találgatások széles tere
nyilnék föl előtte.

S viszont ha a királyné kincstárnokára fordítná szemeit, azon boszus
hüledezést fedezné fel rajta, mely akkor szokott nála jelentkezni, midőn
véletlenül nagy pénzösszegtől kell megválni, vagy biztosan várt
bevételek kimaradoznak, s e miatt tetemes zavar állhat be.

– Hát az ifjú segniai, vegliai és modrusi gróf nem határozta még el
magát? – kérdé Martinuzzi, tudtán kívül mentve meg a királynét a
legalkalmatlanabb helyzetből.

– Felséges asszonyom! szólt Frangepán lesütött szemmel és hangján
észrevehető reszketegséggel. Életem legbüszkébb percze volt, midőn
felséged szine elébe bocsátani kegyeskedett, s legszerencsétlenebb a
mostani. A Zápolyák trónjáért küzdve reméltem dicsőséget kötni nevemhez,
s felséged színét hordva még a homály és feledtetés is több varázszsal
birt volna, mint más zászló alatt a diadalmenet s a köztaps. De azon
négy nap, melyet a szultán táborában tölték, levíhatlan undort
gerjesztett bennem. A kegyetlenség és álnokság vérfagylaló jelenetei
képtelenné tettek arra, hogy a törökök iránt a gyűlöleten kívül más
érzést keblembe befogadhassak, mint a megvetést és csömört, mely minden
idegembe bevette magát, s lelkemet beteggé teszi. Ha felséged
parancsolná, tétovázás nélkül fognám felölteni azt a koldusruhát, melyet
egy pestisben meghalt emberről a halálra itélt gonosztevő sem merne
levonni; de hogy a szultán védpalástjának csak árnyéka is közelítsen
hozzám, azt nemcsak a halálnál tartanám rosszabbnak, hanem a kínpad
minden kigondolható eszközeinél is.

Izabella ajkairól sóhaj röppent el: György frater pedig kedvetlen
arczkifejezés nélkül kérdé: – Tehát nagyságod Ferdinánd táborában fogja
keresni az alkalmat, hogy törökgyűlöletét kielégíthesse?

– Uraim! én a királynénak vagyok alattvalója, – szólt Frangepán
fönséggel arczán.

– Hűségi esküje alól a gróf föl van oldva, – mondá Izabella elnyomott s
a suttogáshoz hasonló hangon.

Frangepán szemében társa csillant fel azon könnynek, mely rejtelmes és
bodító hatású lehetett, s most is összeszorítá Izabella szívét, mint
egykor.

– Engedje felséged, – szólt kérőleg Frangepán, hogy hűségi esküm siromig
kisérhessen.

– Tehát a gróf, – jegyzé meg György frater, kit az ifjú politikai iránya
különösen látszott érdekelni, – tehát a gróf nálunk marad, s csak arra
kivánna hatni, hogy eljárásunk egészen megváltozzék és a váradi béke
alapján Ferdinánddal egyesüljünk a török ellen?

– A királyné ő felsége érdekében nem állhat ez egyesülés, s
Magyarországot sem mentené meg a fenyegető veszélytől, – sóhajta
Frangepán.

György frater indulatosan kérdé:

– Mit akar hát tulajdonkép?

– Szőrruhát akarok ölteni, s a theatiniak szigorú rendjébe lépni, melyet
Thiene Kajetán és a csüggedetlen jellemű Caraffa Péter állítottak fel.

Izabella tőrszuráshoz hasonló fájdalmat érzett szívében; ellenben
Werbőczi feledve saját szerencsétlenségét, bátorító, lelkesítő
tekintetet vetett a magyar birodalom csaknem leghatalmasabb családjának
tagjára, ki Olaszországban szándékozik betegeket ápolni, és az utczán
prédikálni.

György frater ujjait olvasóján élénken jártatva, szólt:

– Gróf uram, vajjon mit mondana erre Frangepán Kristóf, Magyarország
főkapitánya s Slavonia és Horvátország bánja? mit mondanának a
koporsójokban nyugvó többi Frangepánok, kik annyi fényes győzedelmeket
vívtak ki? S vajjon gróf úr, Anicius, kitől kegyelmetek családja ered,
haruspex volt-e, vagy tán a régi Róma harczias patriciusainak egyike?

Izabella erős felindulása mellett is különösnek találta, hogy Martinuzzi
ekkora hévvel törekszik visszatartóztatni Frangepánt. Minő czéljai
lehetnek vele? E kérdés benne, a nőn kívül már a királynét is kezdé
érdekelni.

– Családom őse Anicius kétségkívül nem pazarlá idejét a madarak röptéből
vagy föltagolt belsejéből jóslásra; azonban szabad hinnem, hogy a váradi
püspök egy keresztyén szerzet tagjának vallásos kötelességeit nem fogja
egyenlőnek tartani azon szereppel, melyet Anicius mint haruspex vihetett
volna.

– Magam is szerzetes vagyok, – szólt Martinuzzi, – s vallásom iránti
buzgóságomat az egész ország ismeri. Ellenségeim fegyverül használják
azt ellenem, s ő szentsége III-ik Pál nem tartotta méltatlannak a
megdicsérésre. De a gróf úr, midőn hősi bátorsággal tört át a német
táboron, vajjon hol talált engemet? Tán a czellában elmélkedtem az
eredendő bűn természete és az igazolás vitakérdései felől? Nem, gróf úr!
kard volt a kezemben, golyók fütyöltek el fülem mellett, s egy
bombaforgács lovamat verte le. Az ellenség már fogolynak képzelt, s én a
pap, sebeket osztva, vitézségemmel hárítám el magamról a veszélyt, s
vezérszavam futamíttatá meg a vakmerész ellenséget. S gondolja-e a gróf,
hogy a magyar főpapságba én hoztam be először e szokást? Nem, uram! a
püspöki zászlók a haza minden csatáin magason lobogtak, s a nagy
ütközetek évnapjait a megürült püspöki székek nyomták legmélyebben a nép
emlékezetébe. A magyar királyok gazdag adományozásait a papság buzgó
imájával és derék kardjával érdemelte meg. No, már gróf uram, ha minket,
az oltár embereit birtokaink nemcsak a szellem, hanem a harcz mezején is
küzdésre szólítnak fel, s ha szolgáljuk a közügyet mint gyóntatók, mint
misemondók, mint prédikátorok, mint országtanácsosok, mint birák, mint
főispánok, mint csapatvezérek s a királyi adományozások összekötik
nálunk a szellemi tér minden foglalkozásait, a fegyverviselés minden
terhével és veszélyeivel: vajjon akkor nem kell-e eszembe jutni, hogy
III-ik Béla Frangepán Bertalannak Modrus megyét adományozta, II-ik
András Frangepán Jerindónak a vinodoli grófságot, IV-ik Béla Frangepán
Bertalan roppant birtokait a segninai grófsággal toldotta meg, és Mátyás
király Frangepán Dömének régi uradalmaihoz még Stunyát, Ostroviczát,
Novigrádot és Ledeniczát csatolta? S vajjon ezen adományozások emléke
nem jogosít-e fel engem azt hinni, hogy a Frangepán-család is köteles e
meghasonlott hazában pártállást foglalni, midőn most véráldozatra van
szükség, vagy Ferdinánd vagy Izabella ügyét karddal és
életkoczkáztatással védeni? Ha kegyelmed, gróf uram, gyűlöli a törököt,
küzdjön ellene; ha pedig törökgyűlöletét a Zápolya-család jogai iránti
meggyőződés ellensúlyozhatja, akkor tartsa kötelességének királynénkat
követni Lippára s védelmezni a trónt Magyarország legutolsó falvában
szintúgy, mint midőn Budán volt felállítva.

– Ah! Martinuzzi számított Frangepánra, szintúgy mint én – gondolá
Izabella. Alkalmasint ellenem akarta őt felhasználni szintúgy, mint én ő
ellene.

S ebben a királynénak igaza lehet, de azon különbséggel, hogy a mi nála
Frangepán visszatartóztatására csak ürügy, az Martinuzzinál valóságos
politikai ok vala.

– A püspök úr, – szólt Frangepán, – családom uradalmait hozza fel
ellenem, ki a szegénység esküje által a világi javaknak hasznát úgy sem
fognám venni. A püspök úr azt mondja, hogy e meghasonlott hazában
mindenkinek pártállást kell foglalnia. Igaza van. De helyzetemben a
válságot nem épen az idézi-e elő, hogy ha becsülettel lehetne is,
hajlamom szerint soha sem tudnék más mint a királyné ő felsége zászlója
alatt szolgálni; míg ellenben a királyné Magyarország megsemmisítése
nélkül nem léphet föl a török ellen, s épen a keresztyénség érdekében
kénytelen a szultán véduralma alatt élni?

György barát gúnyosan mosolygott, de óvakodott politikája új irányát
feleselgetés által leleplezni.

– Felséges asszonyom! – folytatá Frangepán, – lehetnek, kik a török
hitszegő eljárása után a váradi béke pontjainak végrehajtását
tanácsolhatnák. Nem hiszem, hogy felséged a legmagasabb polczon, a
trónon ne érezte volna azt, mit minden utas tapasztal, hogy tudniillik a
fény nem melegít eléggé, mihelyt igen emelkedett pontra árasztja
világítását. A hegy, melyen a nap sugara égni látszik, hidegebb, mint a
homályos völgy. Alkalmasint nincs Európa uralkodói között egy is, ki oly
könnyen mondhatna le a hatalomról, mint felséged, kivált ha szívének
vonzása a szétszaggatott Magyarország egyesítésének eszméjét
elősegíthetné. De e században fájdalom! épen hazánk egysége lehetetlen,
s minden kisérlet csak új török hódításokra vezetne. Nem az a baj, mert
a török rendkívül erős, hanem mert Európa rendkívül gyönge. Vallási
villongások apasztják erejét, nincs összetartó eszméje, az érdekközösség
mély érzése nem törhet magának utat, a régi alá van ásva, az új
készületlen, s inkább csak homályos törekvés mint kitűzött czél. V-ik
Károly roppant birodalom ura, s mégis képtelen volna Szolimán ellen
komoly háborut folytatni; néhány hitújító pap és tudós vitája igénybe
veszi minden idejét, s Németországot már csak egy kérdés bonyolíthatja a
véres és évekig tartó küzdelmekbe; azonban e kérdés nem az ozmán
hatalom, hanem a római szent birodalom erejének megtörésére vonatkozik.
Ferdinánd király aligha lehet mostanság oly állapotban, hogy Budát
elfoglalhassa és Magyarországot királyi pálczája alatt egyesíthesse.
Nemzedékek fognak sírba szállani a nélkül, hogy a váradi béke
végrehajtathassék, s a nélkül, hogy minden erre czélzó kisérlet egyebet
idézne elő, mint a török hódítás terjedését hazánkban. A végzet tehát
mintegy maga írja felséged elébe a török védelem alatti maradást, még
pedig utógondolatok nélkül. Ha felséged oly szilárdul ragaszkodik fia
jogaihoz, mint a legmakacsabb pörlekedő nemes aviticalis igényeihez:
akkor szerencsétlen viszonyaink közt az egyedül lehető politikát
követte, mely egyszersmind bölcsebb a lángeszű államférfiak bármely
indítványánál. Igaz, majdnem szét kell szakadni a magyar szívének,
látva, hogy hazája szét van darabolva, s lesz talán századokig. De a
gondviselés kegyelme gyakran rejt a keserűbe is valami vigasztalót, hogy
ne szokjunk el sem a reménytől, sem a szeretettől, s a szétdarabolt
magyar föld részei teljesíthetnek külön oly hivatást, melyet együtt
bizonyos korszakban képtelenek volnának betölteni. Buda és a török
hódoltság folyvást izgatni fogja a nemzetet a törökgyűlölet erélyére, az
egyesülés vágyára, az elpuhulástól való félelemre, s készülődésre az
idővel bekövetkező nagy csatákra. Ferdinánd királysága Nyugat-Európával
szorosb összeköttetéseinket tarthatja fönn, s a katholikus hit
megoltalmazására vezethet. Felséged országrésze pedig, ha a török udvart
pártütések vagy titkos szövetkezések által gyanakodóvá nem teszi, s ha
Ferdinánddal oly háborúkba nem keveredik, melyek török segélyt vonjanak
be, sokáig lehet a nemzetiség védelmezője s a magyar alkotmányos élet
egyedüli föntartója… Most engedje felséged, – szólt Frangepán kitörő
könnyekkel, – örökre búcsút venni felségedtől, s mindazon szerencsétől
és boldogságtól, mely a világtól végkép elszakadt és a szenvedő
emberiség lelki és testi sebeinek gyógyításáért élő, de önmagát
halottnak tekinthető theatinai szerzetest többé nem illetheti meg.
Virágozzék felséged családja, s kerülje ki mind a nagyravágyás merész
álmait, mind a tétlen elégültség és a viszonyokba hallgatag beleélés
satnyító álomkórságát. Védje felséged a földi koronát mindazon
eszközökkel, melyekkel az élet koronáját nem koczkáztatja, s hű maradhat
szívéhez, mely páratlanul nemes, s uralkodói kötelességéhez, mely
páratlanul nehéz.

Ezzel Frangepán féltérdre hajolva csókolá meg a királyné átnyujtott
kezét, s Izabella forróbbnak tartá e csókot, mind a hideg tisztelet
kiszabta, s reszketőbbnek az ajkat, mint a leendő remete életmegvetése
követeli.

Összpontosított lélekerővel lépett egy állványhoz, honnan igen egyszerű
kötésű kisded könyvet vett el, s Frangepánhoz sietvén, mondá: – Ebből
szoktam tizenkét éves korom óta imádkozni. Fogadja emlékül, s ha valaha
a magas látomásoktól, melyek a kegyességet az éggel hozzák állandó
összeköttetésbe, szemei a földre és a mulékony lét tárgyaira
letévedhetnek,… a gyöngeség e perczében jusson eszébe Izabella királyné
is. Imádkozni érette talán öntagadás volna… tehát egyszerűen csak jusson
eszébe.

A királyné a többiekhez még néhány közönyös vagy útbaigazító szót
intézve visszavonult.

György frater, ki nem örömest vált el Frangepántól és saját eszméitől,
melyekre már szilárd terveket épített, a teremből távozott ifjut karon
fogta. – Én a németországi egyházi szakadást nem tekintem oly fontos
következményűnek, mint kegyelmed, gróf uram! Kitünő egyházi
tekintélyeink, egy Contarini bibornok és a nagy tudományú Bucer
valószínűnek tartják a kiegyenlítést. Maga a pápa ő szentsége sem
hagyott föl a reménynyel; mert különben bele sem egyezett volna, hogy a
regensburgi gyűlésbe fölhatalmazottat küldjön. De a rosszabb esetben is,
midőn sem a római szék primátusának elismerésére, sem a sacramentumokra
nézve a regensburgi tanácskozás vagy egy általános zsinat eredményre nem
vezetne: vajjon mi okunk lehet Luther forradalmát veszélyesebbnek
tartani, mint a husszitáké volt? S a husszita zavarok alkalmával az
egyház szigora és a világi hatalmak erélyes eljárása nem gátolta-e meg a
polgárháború terjedését, nem taposta-e szét az eretnekség kigyójának
fejét? Sajnálatraméltó viszályok törtek ki ugyan a Hussz tanai miatt; de
nem okoztak-e többször a római császár pártütő hűbérnökei akkora, sőt
nagyobb zavarokat, mint a prágai predikator miatt támadt küzdelem?
Szintén az a vége lesz Luther izgatásainak is. Filep tartományi grófnál
sokkal hatalmasabb hűbéreseket büntettek meg V-ik Károly eszével és
erejével távolról sem mérkőzhető római császárok; s ha kegyelmed a
töröknek Európából kiüzetését csak a fenyegető vallásháborúk miatt
tartja lehetetlennek, akkor engem igen megvigasztalt.

– Adná az ég, hogy sejtelmeim hamisak legyenek! – mondá Frangepán
szórakozottan, s a váradi püspök beszédjére alig figyelve.

– Ha sejtelmei nem is hamisak, de mindenesetre túlságosan setét
színezetűek, gróf úr! Semmi sem könnyebb, mint képzelődésünket
rémképekhez szoktatni. Hány egyén nem jósolta meg a világ végének óráját
és az Antikrisztus országlásának kezdetét? míg ellenben kevés számmal
akadnak olyanok, kik egy kellemetlen baj kikerülésére vagy orvoslása
módjára a maga idejében felhívnák a figyelmet. Nem azért mondom ezt,
mintha a gróf uramat megtérítni akarnám. Ez lehetetlen, s a királyné
által választandó politikáról ejtett nézetei után már többé érdekemben
sincs. Csak arra kivántam figyelmeztetni, hogy ha Európa csakugyan oly
zilált és mállott, mint ön hiszi, s oly szakadások és belháborúk elébe
néz: még akkor is könnyebb lesz e beteg és magával meghasonlott
földrésztől alkalom szerint egy kevés pénzt vagy katonai segélyt
eszközölni ki Magyarország számára a törökök ellen, mint oly nagy
egyesítő eszmét találni ki s elfogadtatni, mely Európát újjászülve, s
friss és egészséges vérrel ellátva, képessé tegye a török hatalom teljes
megdöntésére. S valóban, ha már az Isten törököt teremtett és kardot
adott kezébe, én nem is azon törném fejemet, hogy e pogány fajt
megsemmisítsem. Megelégedném azzal, ha Magyarországot megmenthetem tőle,
vagy legalább biztosb helyzetbe hozhatom hitszegései és zsarnoksága
ellenében. A Frangepánok szerencsés házasságok által királyi és
fejedelmi családokkal jöttek szorosabb viszonyba. Az arragoniai,
luxemburgi és estei uralkodó házak vére vegyült a vegliai grófokéba. Nem
kétkedem tehát, hogy kegyelmed, ha betegápoló szerzetessé is lesz,
eldöntőleg folyhat be a politikába. Találjon ki tehát összetartó
eszméket, vagy az egyház belső reformjai által buktassa meg a
protestánsokat, s a forradalom jelszavaival zárja be a forradalmat; de e
tervek mellett ne feledje el III-dik Pál pápától időnként egy kevés
pénzt vagy buzdítást koldulni a törökök ellen, s ha néhány gályát
szerelhet fel, néhány száz önkénytest gyűjthet, ha befolyhat arra, hogy
a franczia király elhidegüljön Szolimán császár iránt, s hogy a
velenczei köztársaság összekoczczanjon vele: már akkor gróf úr nagy
szolgálatot tett nekünk, nagy szolgálatot a katholikus érdekeknek is, s
emlékezetessé tette nevét a történelemben, ha mindjárt ki sem találta
volna az Európát összeforrasztó nagy eszmét, s ha épen semmit sem
hathatott a katholikus egyházi főpapoktól is sürgetett belreformjára.

A gyakorlati nézeteknek mindig nagy előnyök van az eszményi irányokkal
szemben, s ha Frangepán török-elleni undorát, mely a szultán hitszegésén
kívül a német foglyok vérfagylaló lemészárlása miatt fejlődött ki oly
gyorsan, ájulttá, s pusztán szenvedőlegessé nem tette volna az a
körülmény, hogy ő erkölcsi lehetetlenségnek tartotta Izabellától
Ferdinándhoz pártolni; míg viszont a Zápolyák trónjára nézve a
legnagyobb mértékben veszélyesnek hitte Izabellát törökellenes
politikába sodorni: ha ily tekintetek nem jöttek volna közbe, akkor az
ifju bajnok a had mezején talán Frangepán Kristóf hírét is
elhomályosíthatta volna, s a királyné tanácsában alkalmasint Martinuzzi
politikáját viszi keresztül.

De így lehetetlen volt bizonyos bosszankodással nem hallgatnia György
frater okoskodását. S e bosszankodás annál nagyobb fokra hágott, mert
érzé, hogy a világról lemondása sem a világ szeme, sem saját maga előtt
nincs eléggé indokolva, s hogy küzdő és szenvedélyes szívet akar az
oltárhoz vinni, még pedig nem azon czélból, hogy megszenteltessék, hanem
hogy föl legyen áldozva.

Rövid és fás feleletekkel igyekezett tehát Martinuzzitól menekülni, s
midőn ez sikerült, magányába sietett, s ott forró könnyeit ontá,
csókolta az emlékül nyert imakönyvet és elgondolá magában, hogy Buda
városa végtelenül szerencsétlen ugyan, és meggyalázott falai közt kevés
lehet, ki a halált ne óhajtaná és az élethez ragaszkodni tudna; de
összehasonlítva a szenvedéseket, a sötét kilátásokat s a kétségbeesés
indokait, van egy egyén, ki irigyelheti a többiek sorsát, és azt az
egyént Frangepán Orbánnak hívják.

– Miért jöttem Budára, miért láttam őt? – sóhajtá.

De, hogy ki ez az ő, azt ajkai soha sem gyónták meg. Egy titkot a
theatinai szerzetes koporsójába vitt.




HARMADIK RÉSZ.


I.

Werbőczi István a Turgovicscsal folytatott beszéd és kivált a királyi
teremből távozása óta új hivatását tartá a vezeklés legerősebb nemének,
s mint lelkiismeretes férfiú és buzgó katholikus nem mulasztá el az
önkínzás e próbáját egészen kimeríteni.

Turgovics után a második alkalmas egyén, kit a magyar magánjog
megmentésére a használható jogtudósok nagy hiánya mellett megnyerni
szükségesnek tartott, a vízivárosban lakó János diák volt.

Sietett tehát őt személyesen fölkeresni.

Soha oly magas helyzetű uraság még nem lépett abba a kis szobába,
melynek csak egy utczára néző ablaka volt, s néhány festett faszékből,
egy szerény nyoszolyából, egy széles és a körülmények szerint ágyat is
helyettesítő lóczából, egy falfogasból, hol a nemesi kard és néhány
ruhadarab függött, s az oklevél- és könyvtárnak alkalmazott alacsony és
füstös padlásgerendákból állott minden ékessége.

János diák, a külváros legbelátóbb politikusa, nagyravágyása legbüszkébb
perczeiben sem mert volna számítani ekkora megtiszteltetésre.

S midőn Werbőczi a lóczán helyet foglalt, elveszté minden keserűségét
azon emlék, mely eddig János diákot nyugodni nem engedte, s mely a
_partis primae titulus nonusának_ az ő hátulsó részére alkalmazott
égrekiáltó megsértésére vonatkozott.

Most már belátta, hogy vannak kivételes helyzetek, melyek benyomásait
nem szükség zokon venni.

S mihelyt a nagy Werbőczi közölte terveit vele, nemcsak hálásan fogadta
el a tett ajánlatot, de lelkét egészen megszállotta a kiengesztelődés
szelleme is.

Elgondolá magában, hogy ha Buda városa keresztyén és zsidó népességét a
magyar magán és büntető törvények kötelezik, akkor az osztó igazság
szerint a város új polgárait, a törököket, szintén saját törvényeik
szerint kell elitélni. Megtörténhetnék azonban, hogy midőn a magyar és a
török közt verekedés támadna s ebből panasz, akkor az osztó igazság
szerint vegyes bíróságnak vagy bizottságnak kellene a vizsgálatot
megtenni, és a tényállást tisztába hozni. Miből viszont önként foly,
hogy ha az óriás szerecsen, ki őt a janicsár aga sátora előtt megrugta,
budai lakos találna lenni, s e rugdosási szenvedélyét valamely magyar
polgáron gyakorolná, akkor alkalmasint János diák is a vizsgáló vegyes
bizottság tagja volna. Kérdés tehát, – gondolá magában – vajon János
diákot a kiállott szenvedés és szégyen eltántorítaná-e arra, hogy új
polgártársa, a goromba szerecsen ellen, részrehajlással és
bosszuvágygyal hajtsa végre a vizsgálatot? A felelet az volt: nem. S
ezen eredmény meggyőzte őt, hogy Werbőczi István nála sem igazságosabb,
sem szakértőbb birót nem választhatott volna.

Az önelégültség teljes mértéke a különben sem szótalan házigazdát
őszintévé, beszédessé tette. Elmesélte tehát Elemér és Barnabás
kalandját, még pedig a részrehajlatlan történetíró egész hűségével. Csak
azon részletet tartá némi homályban, hogy a lábrugás az ő testének minő
pontjára volt irányozva, mely egyébiránt sem bírt döntő fontossággal,
legalább az előadásnál nem.

Werbőczinek könnyű volt meggyőződni, hogy a török fogságba hurczoltak
egyike az általa kiváltott ifju. Mélyen felingerült az elkövetett
erőszakoskodás miatt, de vigasztalá az, hogy a janicsárok néhány órával
előbb ejtették rabul Elemért, mintsem ő, Werbőczi, a hódoltság
főbirájává neveztetett volna ki, s ennélfogva a fenforgó eset a
nemzetközi jogok goromba megsértése, sőt valódi rablás; azonban végtére
is Izabella királynén, kitől egész tartomány raboltatott el, nem pedig
rajta ejtett személyes bántalom.

Miből ismét lehetetlen volt azt nem következtetnie, hogy Elemér
megmentésére nem a tiltakozás vezet, hanem a pénz.

De épen a pénzhiány volt Werbőczi háztartásának gyönge oldala.
Jövedelmeivel annyira nem tudott gazdálkodni, hogy szerencsésebb
körülményei közt is úgyszólván egy napról a másikra élt.

Azonban nem kételkedett, hogy ha Elemért visszakövetelni nem sikerülhet,
akkor keresztyéni kötelességből is okvetetlenül ki kell váltania.

E kötelességet sürgető s minden áldozatokkal daczoló teendővé varázsolta
át azon gondolat, hogy miután a törökkel neki folytonos viszonyt kell
fentartani, okvetlenül oly titkárra van szüksége, ki az erre szükséges
tulajdonok mellett még a török nyelvet is jól érti.

Minden mást hátratéve haza sietett tehát előintézkedések végett.

Midőn bérlakának, melyet még el nem hagyhatott, küszöbéhez ért, egy
pórruhába öltözött agg férfiura talált, kinek ismeretes vonásai régi
boldog időkre emlékeztették.

Mennyire nem hasonlítának e vén ember vonásai azon irsai délczeg fiatal
nemeshez, ki a Rákos mezején tábort ütött, s a helyett, hogy, mint
született törvényhozóhoz illik, tanácskoznék, Werbőczit kortestársaival
együtt vállra emelte, s meghordozván a lealázott főurak előtt, nádorrá
kiáltatá ki, s mindaddig tiltakozott a zsarnokság ellen, míg Báthori a
közakaratnak engedni volt kénytelen, s hivataláról lemondott.

Werbőczi addig kereste a ragyogó mult egyik tényezője és a pórruhás közt
a hasonlatosságot, míg ez megszólítá: Személyesen akartam átadni
nagyságodnak Deák István és Dániel uraimék egy levelét, mely
kézről-kézre vándorolván, tegnap érkezett hozzám, s hogy a kutya törökök
föl ne tartóztassanak, paraszt subába kellett öltöznöm. S nem ismer-e
rám, nagyságod?

Werbőczi egészen földerült arczczal nevezte meg őt. A vén kortes könnyei
folytak, midőn a volt nádor szegényes bérszobájában egy ócska, de
kényelmes karszékbe ült.

Sokat beszélgettek a tudós államférfiu és az együgyü nemes a régi jó
időkről, mely már hátok mögött volt, s a jövendőről, mely sem Budán, sem
Irsán nem látszik többé jót igérni.

A kortes elpanaszlá birtokai elzálogosításának történetét, s az
államférfiu az ország zálog vagy örökvásár útján idegen kézbe
szállásának eseteit. Az irsai történetből Werbőczi azt a tanuságot
vonta, hogy az ő kortesvezére nem a leghelyesebben gazdálkodott. De hogy
mit vont ki az országos történetekből az irsai nemes, az nem jött szóba.
Azonban a hasonlatosság nem volt oly elütő, mint a mennyire Werbőczi
óhajtaná, s nem lehetetlen, hogy a nagy férfiu vendége saját
tönkrejutásának történetét vélte másodszor elbeszéltnek, s Buda helyett
állandóan Irsára gondolt.

De bármint lett legyen, Werbőczi érzékenyen búcsúzott el a kortestől,
sokáig olvasá és újra olvasta erdélyi rokonainak levelét, s midőn a
levelet szekrényébe zárta, hideg borzadás futott át gerinczén, azon
sejtelemtől gerjesztett félelem, hogy talán most zárult be a «holt
városnak» utolsó egybeköttetése a világgal, s már ezentúl a nagy
czinteremben neki egyedül kell lakni, sírkövek és azokra tűzött
gyászlobogók közt.

*

A királyné az országtanács végső ülése után, félbeszakítva az
utrakészülődést, órákig volt bezárkózva.

Senkit sem bocsátott magához, még a janicsár agát sem, ki a költözést
különböző ürügyek alatt folyvást sürgetvén, most azt a hírt volt
közlendő, hogy másnap a szultán Budára akar jönni, s a királyi palotába
fog beszállani.

Miért volt Izabellának szüksége a magányra? ez iránt udvari személyzete
két pártra oszlott.

A renegát neje, ki mióta férje budai főbasává emeltetett, az
udvarmesternőnél is magasabb rangú és befolyású egyéniségnek tartatott,
határozottan állítá, hogy ő felsége a sok virrasztás és feszített munka
után pihen, mi nem is csoda, mert megfoghatatlan volt a rendkívüli
élénkség és kitartás, melyet a költözködésre felügyelésnél napok óta
tanusított.

Ellenben az udvarmesternő közbenjött kedvetlenségnek tulajdonítá a
zárkózást.

Egyik fél fölhozta, hogy a királyné kimerültsége arczán még tegnap volt
látható; a másik mély bánat nyomait vélte ez arczon borongani, kivált a
mai értekezlet óta.

Voltak semleges palotahölgyek, kik sem a renegát nejét, sem az
udvarmesternőt nem hitték czélszerűnek határozottan pártolni.

Ezek nem tagadták el a kimerültség jeleit Izabellánál, de a mély
fájdalomét is megengedték, s ezt természetesnek állíták a fővárosból
távozás s annyi hű tanácsostól vett búcsú miatt, míg amazt szintén
önként érthetőnek tartották csak azon körülményből is, mert ők magok
alig birnak lábokon állani, holott a királyné mind a virrasztásban, mind
a foglalkozásban rajtok túltett.

A renegát neje saját nézetei mellett még fölhozta, hogy a legmélyebb
csend van a királyné szobájában, de az udvarmesternő többször vélt oly
hangokat hallani, melyek zokogáshoz hasonlítottak.

Mind a két értesítés egyezett a pártállást nem foglalt hölgyek
nézetével, de azért nem szünt meg a renegát neje és az udvarmesternő
felekezete közti versengés.

Látszik, hogy vannak nők, kik a fölkelő, s vannak, kik a lemenő napnak
hódolnak. Egyik fejébe vette a válság közelségét, mely a renegát nejét
emeli az udvar élére; a másik fél még biztosnak hitte a Madridban,
Bécsben és Nápolyban szerepelt vén asszony helyzetét.

Midőn a királyné legalább négy órai visszavonulás után ismét látható
lett, sápadt arczán sem kimerültség, sem bánat nem volt észrevehető, de
vonásai élesebbek voltak, tekintete parancsolóbb, s a behatóbb szeműek
ijedve vették észre, mintha egy kevéssé vénült, és virító szépsége közé
a hervadás lehe tévedt volna be… egy őszi csipős szellő a tavasz rózsa-
és liliomágyába.

– Kamarásunk adja tudtul az agának, hogy holnap reggel nyolcz órakor el
fogunk indulni. Erről értesíttessenek tanácsosaink és többi kiséretünk
is.

A királyné e rendelete volt az utolsó Mátyás király palotájában.

Martinuzzi, ki eddig mindig csekélységben rendező szerepet vitt, fontos
dolgok miatt akart volna Izabellával értekezni, de nem fogadtatott el.

Petrovics szintén mellőzhetetlennek tartá ő felségével, a rokonnal,
találkozni, azonban lehetetlen volt.

Minden kéz, minden fő, minden láb igénybe vétetett a költözködésnél, s
Izabella figyelme a legcsekélyebbekre is kiterjedt.

Nem annyira munkának, mint önkínzásnak látszott az egész.

A budai polgárok szeretett uralkodónőjüktől óhajtottak volna búcsút
venni; a magistratus küldöttség által meg is jelenhetett, s Turgovics
családi fájdalma miatt – mert neje már a halállal küzd – Bornemisza
szónokolt, a nagy megindulás következtében eléggé érthetetlenül és
zavartan, de magát a polgárságot illetőleg, a budai basa gáncsoskodó
modora lehetetlenné tett minden részvétnyilvánítást.

Most száguldoztak legelőbb az utczán török lovasok, még pedig kivont
szablyával; most jelentek meg török rendőrök ostorral kezökben.

Minden ácsorgó számíthatott vagy ostorra, vagy kardlapra.

Kiki még szigorúbban zárkózott szobájába, s a kapukat is becsukta.
Legfölebb a felső emeletekről merészelt egy-egy fő kitekinteni
részvétből vagy ujságvágyból, de aztán hamar visszahuzódott, félvén a
rakonczátlan spahiktól.

Korán reggel pedig az egész török várőrség föl volt állítva a
Szent-György térre, a vízikapuhoz vezető kanyarulatra, s a külvárosnak a
révhez vivő utczájára. Ez, mint a janicsár aga mondá, a hatalmas szultán
szövetségesének, János Zsigmond királynak és a fölséges özvegynek
tiszteletére történik.

Több basa jött be a táborból fényes ruhában, s a dísz és pompa nem
hiányzott.

Ágyúdörejek jelezték az elindulás perczét. Egész hajóraj lepte el a
Dunát.

A királyné számára kijelölt hajó egy kioszk minden kigondolható
ékítményével tündökölt, s bár a szultáné volt, a friss reggeli szélben
büszkén lengeté a magyar lobogót.

A matrózoknak utasításul volt adva bizonyos nagy távolság, a hová
kikötni kelletett, s hogy ez a királynénak alkalmatlanságot ne okozzon,
a hajó nemcsak bársony pamlagokkal, de süteményekkel, frissítőkkel s a
legritkább gyümölcsökkel is el volt látva.

E díszes járműben az uralkodó családon kívül csak az udvarmesternek, a
szolgálattevő kamarásnak, Petrovicsnak és a palotahölgyeknek volt hely
rendelve.

A hajóraj pedig a tanácsosokat, a kiséretet, a pogyászokat, az udvari
fogatokat vette föl, míg ötven magyar lovas, mely a fedezetet alkotá, a
kijelölt első állomásra küldetett, hogy a gyors tovább utazhatásra
minden szükségest rendezzen.

Midőn a királyné a neki mélyen tisztelgő török sorok közt a Duna révéhez
érkezett, oly hideg és nyugodt kifejezésü volt, mintha a művész
márványból véste volna ki; míg a palotahölgyek arczán a leeresztett
fátyol az idegenek figyelme elől csak kisírt és síró szemeket takart el.

A hintóból leszálló magas úrnőt és fiát, a királyt, megint hizelgő
kifejezésekkel fogadták a basák, kik közt a szultán tapintatos és
gyöngéd intézkedésénél fogva nem volt jelen a budai főbasa.

Válaszolni kellett a török urak czifra és mézes szavaira, s ezt Izabella
kimért és illedelmes modorban tevé, a nélkül, hogy a megindulás
legcsekélyebb jelét is adta volna.

A basák távozása után még néhány percz kellett, míg a palotahölgyek
fogataikról leszállva, a díszhajóba bemehetének.

S a renegát neje, ki a királyné rendeletéből őt legelől követte a
hajóba, midőn a partról a padlóra lépett, halk sikoltást tett, mintha
megbotlott volna. A királyné visszatekint.

– A férjem; – e suttogó szót hallá.

Szemei a renegát neje szemeinek irányát követték, s egy közönséges
magyar ruhába öltözött, karcsú termetű, hosszúdad és ideges arczú
férfiúra tévedtek, kinek göndör fekete szakálla már szürkülni kezd, s ki
rendkívül kicsiny és finom kezében fegyver helyett vékony nádpálczát
tartott.

Ez emberen látszott bizonyos határozatlanság és önmagával küzdés;
látszott nagy fekete szemének összpontosított tüzében valami fenyegetés,
vagy talán csak feszűlt figyelem.

A renegát neje most valósággal elbotlott a padlón, s alig bírt
súlyegyenhez jutni.

Ellenben a királyné tekintete hidegen pihent régi, bár személyesen eddig
nem ismert ellenségének, az anatoli s most budai basának és a magyar
királyi palota új tulajdonosának küzdő vonásain.

Ez pedig kezét fövegéhez emelé, mélyen köszönt, s azzal megfordult és
hátrahúzódott.

– Ne higyje felséged, hogy féltem, csak határtalan szemtelensége zavart
meg. Még kész lett volna felséged útját föltartóztatni, – súgá a
renegátné nyugtalan hangon.

– Nem látszott oly szándékkal lenni.

– A ki annyi feleséget tart, az nem fél sem az isteni, sem az emberi
törvényektől, – válaszolta már most sírásra hajló arczczal a renegát
neje, s minthogy a nagy gyász közt csekély küzdelmekre senki sem
figyelt, fölemelte fátyolát s lopvást arra tekintgetett, hol egykori
férje a Dunaparton fölfelé haladt, egyedül lassan, álruhában, s vékony
pálczájával az utczaköveket ütögetve. Midőn pedig már a gyűlölt, a
bűnös, a félelmet okozó alak eltünt, nagy könyekkel teltek el a
renegátné szemei, s aztán nevetni akart, víg volt, s az udvarmesternőnek
kellett figyelmeztetnie, hogy ily gyászos napon a királyné kiséretében
senkinek sem szabad könnyelműnek lenni, s vihogni, mintha bálba
készülődnének.

A hajó végre megindult, s midőn az evezőrudak csapdosni kezdték a
hullámokat, Izabella hallá, hogy a szegény öreg Werbőczi szeretett volna
a janicsárok során áttörni, de nem sikerült, s csak fövegét forgatta a
levegőben, míg végtére a kamarás azt észrevevé s búcsuüdvözletét kendője
lobogtatásával viszonzá.

A pesti parton sokáig lehetett egy alakot szemlélni, ki a hajó menetét
követi, de a távolság miatt nehéz volt a ráismerés.

Egyik hölgy Kanisait gondolta, a másik Révait, bár nem foghatták meg,
hogyan vetődhettek ide? Volt olyan is, ki az ifju vegliai és modrusi
grófnak képzelte.

Izabella végpillantást vetett Buda kékellő hegyormaira s visszavonult a
födélzetről.


II.

– Megérkeztünk egy állomásra, mely sem arra nem való, hogy benne
kipihenjünk, sem arra, hogy egyenes utat mutasson oda, a hová meg kell
érkeznünk. Sőt tulajdonkép hová törekszünk mi? Történtek-e
előintézkedések ekkora kiséret eltartására? Harambasák rajlanak az
ország alsóbb vidékein. Az utasok megtámadtatnak, kifosztatnak, még a
kulcsos városok kapui előtt is. S felséged költözködésének híre hamar
szét fog terjedni, és a vagyonszomjasoknak csalóka kilátást nyit már
csak az a látvány is, hogy hetven vagy nyolczvan szekér húzódik felséged
hintója után. Hát még ha tudnák: költözésünknél mennyire uralkodó
szempont volt a finom arany- és ezüstművek, csodatevő ereklyék, becses
emlékek és irígyelt műkincsek megmentése! Felségedet oly nagy mértékben
tartá elfoglalva a rakosgatás, hogy nem méltóztatott kegyes engedélyt
adni nekem az út iránti intézkedésekre. Most tehát van egy halmaz vinni
valónk; de nem tudjuk, hogy hová vigyük. Van útban háromszáz száj, mely
a beszélgetésre szükséges anyagokkal jól el van látva, de hogy étvágyát
szintén ki fogja-e elégíteni, az homályos és az én csekély fölfogásommal
át nem hatható talány. A mozaikművek és olajfestvények a szellemi
ízlésnek adhatnak bő táplálékot; de még csak az én gyomromat sem
elégítik ki, pedig szegény és asketa barát vagyok.

E zsémbes szavakba tört ki György fráter, midőn a hajók terhöket a
partra rakták, s kevés szünet után tovább kelle utazni.

– A püspök uram, – szólt Izabella, – a zsiványok megtámadásától tart.
Holnap már ki lehetünk erre téve. De hoztunk magunkkal fegyvereket. A
veszély egyébiránt alig hasonlítható ahhoz, melyet Buda ostroma alatt
kiállottunk, s ha kegyelmed akkor kardot kötött és vezérelt, reméllem
most sem fog hittani vagy politikai elmélkedésekbe merülni, midőn
magunkat védeni kell. Mondja püspök úr, hogy nem lesz enni valónk. Igaz,
nem hozhatunk varázsvesszőt, mely a légben megforgatva, terített
asztalokat állítson elő; de részemről inkább szeretek egy ízetlen étket,
melyet a püspök úr által gúnyolt kellemes társalgás fűszerez, mint a
finom lakomát, melyben mindent a szakácsmesterségnek köszönhetünk és
semmit magunknak. Hogy hová megyünk? kérdi tőlem a püspök úr, mintha
elfeledte volna a szultán óhajtását, mely Lippát jelölte ki.

– Nem hittem, felséges asszonyom, hogy Buda elfoglalójának óhajtása
iránt akkora kegyelettel viseltessék.

– Miután tanácsosaim elémozdították Szolimán azon nagy és hő óhajtását,
hogy Budára beülhessen, nem látom át, hogy egy csekély kívánságát miért
tagadjam meg.

– S residentiáját, felséged, Lippára fogja áttenni?

– Egy gyarló asszonytól, ki a politikai tekintetekre nem emelkedhetik
föl, ez a szándék is elég volna. Azonban Erdélybe fogok költözni.

Izabella a végszavakra oly súlyt helyezett, hogy Martinuzzi
megdöbbenéssel kérdé: – Tehát az ország egy részét, a legtermékenyebb
magyar megyéket föláldozzuk?

– Alkalmasint. De van eset, midőn a hajóból drága kincseket vetnek ki,
az egész megmentéseért. Úgy hiszem, Erdély egy nagy védmű, melyet a
természet azért alkotott, hogy tulajdonosa egyenetlen erő ellenében is
sikerrel védelmezhesse magát. A történelem még csak ezentúl fogja e
hitemet a legfényesebb tanuságaival megerősíteni.

– S a töröktől akarja felséged magát védelmezni?

– Nem. A váradi békétől.

– Ez egészen a vegliai és a modrusi gróf javaslata szerint hangzik, –
szólt alig elfojtható dühvel Martinuzzi.

– Téved a püspök úr. Én kegyelmed politikájára tértem át.

– Felséged talán megfeledkezni méltóztatott arról, hogy Majláth egész
Erdélyt Ferdinánd részére vonta, s a pártfőnök elfogatása még nem
oltotta ki a pártszenvedélyeket.

– A lázadást vagy kegyelmünkkel fegyverezzük le, vagy győzedelmeinkkel.
Rokonom Petrovics és püspök uram derék vezérek.

– Csak azt nem tudom bizonyosan, hogy negyvenkilenc vagy ötven emberből
áll-e seregünk létszáma, – szólt gúnyosan Martinuzzi.

– Kiséretünk épen ötven lovasból áll, – válaszolá komolyan Izabella.

– Alkalmasint mind czentaurok, kiknek alakjok már páni félelmet okoz.

– Kettő közülök beteges, három, mint gyanítom, rosszul üli a lovat. A
többi legfölebb kevés csatában forgott.

– Mind megannyi kecsegtető tulajdonok, – jegyzé meg Martinuzzi.

– Parancsomra a várak, a szászokén kívül, kinyitják kapuikat, s vannak a
magyar megyéken számos hazafiak és lovagias jellemü bajnokok, kik egy
szerencsétlen nőt védnének akkor is, ha az a nemzeti uralkodást nem
képviselné. A székelyeket eszélyes bánásmóddal egészen részünkre lehet
hajlítani, s ha elhagyatva volnék is, állapotom az Endre királyéhoz
volna hasonló, ki egy vesszővel ment a lázadók táborába és győzött, épen
az erő hiánya és a jog érzete által.

Oly határozott volt Izabella minden szava, hogy Martinuzzi az ámulás
miatt alig tudott magához jönni.

– Felséged eddig unatkozott a trónon, – szólt.

– Most unatkoznám a trón nélkül, – válaszolá a királyné, erős
hangnyomattal.

– S honnan e változás?

– És kegyelmed nem tapasztal magában semmi változást?

Martinuzzi a roppant változást, melyen átment, annyira érzé, hogy e
téren nem merte a királynéval tovább folytatni a vitát. Egyszerűen tehát
csak azt kérdé: – Miután felséged saját belátása szerint mindenről
gondoskodott, nem volna-e kegyes nekem fölfedezni azon fontos titkot,
hogy melyik várost jelölte ki az udvartartás helyéül?

– Gyulafehérvárt.

György barát belátta, hogy Izabella saját terveihez képest jobb
választást nem tehetett volna. – Ez a nő démoni elmével bír! S nekem ma
azt kell azt legelőbb észrevenni?

Benső gondolatát a fölindult püspök szemöldei összevonásával és ajkai
mozgatásával követte, egészen öntudatlanul.

– Nem hallám, mit hozott föl ellenem kegyelmed, – szólt Izabella.

– Boldog Isten! hát felséged olykor puszta gondolataimat is
meghallhatná? Én csak azt gondoltam, hogy Gyulafehérvár rongált
kőfészek, mely némi védelemmel még szolgálhat ugyan, de a kényelmet
hírből sem ismeri. Ha felséged Erdélyben lehetett volna, midőn boldogult
emlékű férje haldoklott, most nem jutna eszébe Gyulafehérvárt Buda vagy
Krakkó kisebb kiadásának képzelni.

– Erdély központjául elég alkalmas és jól megerősíthető.

– Ott lakása sem lesz felségednek.

– A püspöki residentia használható épület.

– Honnan gondolja azt felséged?

– Egyik apródommal, ki elevenen emlékezett rá, lerajzoltattam.

– S talán az tanácsolta is?

– Nem lehetetlen. Mert mióta a bölcsesség csak régi csalódásokat cserél
föl újakkal, kezdem tisztelni az együgyűséget. Például fodrásznőm semmit
sem ért az országos dolgokhoz, s mégis lehetetlen volt fejéből kiverni,
hogy ha a szultán Ó-Budára jött, miért ne menne el Budára is, holott oly
közel fekszik? Hiába hozták föl neki belső tanácsom alapos okoskodásait.
Mindig csóválta rá a fejét s a mellett maradt, hogy a szultán, ha
Stambulból Ó-Budára fáradott, csak megnézi Budát is.

– S az a jósoló sybilla, felséges asszonyom! talán a gyulafehérvári
püspöki lakot is czélszerű királyi palotának tartja?

– Nem lehetetlen. Mert úgy vélekedik, hogy kincstárnokunk, kinek, mint
halljuk, a számadásai Buda ostroma alatt megégtek, lelkiismeretesen
kezeli a közjövedelmeket s kötelességének fogja tartani, eszélyes
megtakarítások által elég pénzforrásról gondoskodni, oly építkezések
gyors létesítése végett, melyek a szegényes püspöki lakot magas
állásunknak megfelelő palotává varázsolják át.

– S nem nevezte meg, felséged fodrásznője a megtakarítások eddig igénybe
nem vett valamelyik módját?

– Miért ne tehette volna? Például mondhatá, hogy azon kétértelmű s álnok
politika, mely titkon Ferdinánddal alkudozott, s ugyanakkor legerősebb
hűségi esküket küldött Stambulba, igen költséges volt, még pedig nemcsak
a hadviseletekért, melyekben akármelyik fél győzött, okvetlenül mi
voltunk a vesztesek, hanem főleg azért, mert a basáktól kezdve a szultán
kutyapeczérjéig mindenik befolyásos török úr, árulkodó szolga és koldus
renegát száját aranynyal kellett bedugni. Már ezentúl a botor és
veszélyes kiadások el fognak maradni. S csak magok azon drága prémek,
biborok s arany himzések, melyekkel Stambulban kétszinűségünket takartuk
be, elégségesek lettek volna világi élvezeteink számára egy fényes
királyi palota mellé babyloniai függő kerteket építeni, s poraink őrzése
végett az Arthemisia művével vetélkedő mausoleumot emelni. S most
elbocsátom kegyelmedet, kincstárnok úr, hogy a pénzkimélés általam
említett rovata felől gondolkozzék.

Világosabban nem lehetett volna körvonalazni az új politikát, melyet
Martinuzzinak, ha vagy visszavonulni vagy Izabella ellen fellépni nem
akar, mint látszik, okvetlenül végre kell hajtani.

«Most elbocsátom kegyelmedet», e büszke szó nyomta leginkább az alázatos
György fráter szívét.

Hisz alig két hónapja, hogy ő a miniszter, mondá a királynénak: ha
felséged titkon Ferdinánddal czimborál, kénytelenek leszünk a haza
érdekében őrizet alá vettetni. S mit tett akkor Izabella? Könnyezett,
bár nem a trón elveszthetése, de a kíméletlen kifejezések miatt.

S most tulajdonkép mi e gőgös királyné? fontolgatá Martinuzzi. Lealázó
hasonlatosságokat gondolt a bujdosó hölgy állapotának jellemzésére, s ha
akkor, midőn ő élt, a sátoros czigányokon kívül még mások is barangolnak
az országban, akkor vándor szinésztársaság igazgatónőjének mondta volna,
ki midőn a szerepet eljátszotta s arczáról a festéket lemosni és
válláról a czifra palástot le kelle vetni, hiúságból nem akar újra
öltözködni, s a királyné jelmezében vezeti kiséretét egy helységből a
másikba.

Valóban Izabella helyzete nyomorúságos volt.

De bármely hasonlításokon törte fejét a püspök, lehetetlen nem éreznie,
hogy a nő van fölényben s nem ő, a hatalmas államférfiú.

Mert Martinuzzi Budán népszerű politika és magát életre-halálra védni
akaró hadsereg élén állott; ellenben a királyné a váradi béke
végrehajtását sürgetve, a közérzületet támadta meg, s a fővárost, az
ország szemefényét veszélyeztetni látszott.

Most Martinuzzi és az egész belső tanács politikája silányul megbukott,
s nemcsak a féltett Budát, hanem az ország legszebb részét juttatta
idegen hódító kezébe, még pedig úgy, hogy a korlátolt eszűség vádját
veté a fő tekintélyekre, kik álokokkal lelkesíték a népet oly törekvések
iránt, melyek józan felfogás szerint mással nem végződhettek, mint
kiáltó kudarczczal.

Az eredményből ítélve Izabella szeszélye magasabb bölcseség volt, mint
az őt környezett államférfiak ravasz s minden körülményt hasznosító
tervei.

S a főpap, bármint mérgelődött, kénytelen volt elismerni, hogy a külszin
a királyné mellett van, s hogy ez, a nőket is odaértve, most csak
háromszáz személy felett parancsol, de a parányi tömegből ő – a hatalmas
miniszter – egyetlen védelmezőre, sőt, ha lábbal tapostatnék is,
egyetlen sajnálkozóra sem talál.

S vajon más hangulatban van-e az ország?

Budának és a Duna mellékének elvesztése, akár szándékból, akár
együgyűségből történt, alkalmas arra, hogy a szerepvivőket a nép
széttépje; de arra nem, hogy vállra emelje és megkoszorúzza.

Ha tehát őt Izabella nyilvánosan vádolná, megsemmisülése alá van írva.
Ellenben, ha ő mondaná a királynét bűnösnek, mert Budát Ferdinánd kezére
vala játszandó, legfellebb azt válaszolnák rá: – Ő felsége a két rossz
közül bölcsen választotta a kisebbiket.

– De én, gondolá magában Martinuzzi, Magyarország területi épségét
akartam visszaszerezni, még pedig egy magyar uralkodóház alatt. Most,
midőn tervem az eddigi úton lehetetlenné vált, s a viszonyok
kényszerűsége tőlem áldozatot kíván, inkább dobom el a Zápolya-ház
koronáját, hogy kivívhassam az ép és egész Magyarországot. Nem az én
politikám-e a valódi hazafias, az igazán magyar? Mi becscsel birhat
előttem az a czél, hogy a szétdarabolt és a szomszéd hatalmak közt
felosztott országból egy hulladék tizenöt vagy húsz megyéből
összeférczeltessék magyar születésű herczeg számára, s hogy kegyelemből
tengjen addig, míg valamelyik szomszéd a kezét rátenni veszélytelennek
nem tartja! Hozzám szegődhetik a siker, legalább oly bizonyosan, mint a
másik félhez; s ha nem, akkor legalább részemre áll az igazságos utókor…
Ellenben, mit akar ez a királyné? Midőn talán a török segély nélkül is
védhettük volna Budát, a szepesi herczegségért, s holmi silány
kamara-jövedelmekért le akart a koronáról mondani. S most, midőn ha
előbbi terve mellett marad, európai keresztes háborút szervezhetnénk a
török ellen, a keserűség minden magyart Ferdinánd zászlóihoz
csődíthetne; most, midőn eddigi gyöngesége, a legmagasztosabb
önfeláldozás dicssugarában ragyoghatna,… most hirtelen megváltoztatja
politikáját, s többé nem kell neki a szepesi herczegség mint hűbér, nem
kell a váradi béke… neki a török védhatalom kell… a korona kell… s
miért? Mert a nőnek oly szükséges a szeszély, mint a tüdőnek a lélekzés.
S miért? Mert Frangepán odadobott egy eszmét, melyet ellenem táplált
gyűlöletének kielégítésére használhat. És én tűrjem-e ezt?

Martinuzzi gondolatban sem mert ily kérdésre felelni; mert szenvedélyes
szíve mellett is elég esze volt, hogy belássa, miként most csak a
királynéhoz csatlakozás, a királyné kivánságainak betöltése mentheti meg
a bukástól.

Bizonyos vala az iránt, hogy ha a királynénál említésbe hozza tervét, ez
szédelgésnek fogja nyilatkoztatni, s válaszát azon mesére hivatkozás
fejezné ki, melyben a róka a hollónak tanácsolta, hogy ejtse ki a sajtot
a vízből visszatükröző hold karimájáért.

De ha a királyné ellenére kisértené meg tervét?

Martinuzzi belátta, hogy ez a törvényes térről lelépésnek volna
mondható.

S nincs-e erős pártra szüksége a lázítónak, hogy a vérpadot kikerülje?

És ő a gyám, a püspök, a mindenható miniszter odajutott-e, hol a
vakmerőség e neme és veszélye felmerülhet?

– Heves, követelő s kiállhatatlan gőgű volt Török Bálint, s én nem
segítém őt ki a hálóból, melybe könnyelműleg bonyolódott, – mormogá
Martinuzzi. – Ez hiba volt tőlem. Ő a csekélységekben hegykén szegült
ellenem; de a nagy kérdésekben többnyire pártolt, a királyné szeszélyei
ellenében is. Most Izabella több mint szeszélyes; mert kész tervei
vannak, s a magas belátás adományát a legveszélyesebb mértékig
megszerezte, s Isten tudná hogyan? Aztán kárhoztassa valaki egyházunkat
az ördögűzésért! Nem szállotta-e meg őt a kisértő lélek? Lehet-e ekkora
átalakulás a sátánon kívül másnak műve? Némuljanak el a természetbuvárok
és lélekismerők! Ők a tévedések hitét terjesztik! A rendkivülit csak
rendkívüli hatás magyarázhatja ki.

György fráter olvasójáról fölemelte ujjait és keresztet vetett.

– Ez az asszony félelmes! kiáltá, s aztán körültekinte a magános paraszt
gunyhóban, hová egyedül vonult be, az úti készületek miatt zajgó, sürgő
világ elől. – S kinek kerülhet életébe az elkerülhetetlen küzdés? e
gondolat, e talány, e bősz sejdítés, e nevetséges ötlet – s mit tudná ő,
melyik? – villanyként hatott agyidegein át, megrezzentve annak minden
szállait… Most hogy állunk? tudakolá magától. A királynén és magamon
kívül Petrovics bír befolyással. S kinek részére nyilatkoznék e
korlátolt eszű katona? Rokonát és a külső törvényességet pártolná. Török
Bálintért nagy politikai bűn nyomja lelkiismeretemet. A ballépésekből
támad a megtorlás. A bűnt az Isten megbocsáthatja a gyónónak és a
bánkodónak, de a félreismert politikai érdekek kegyetlenek, s
természetökben fekszik a kérlelhetetlen bosszúállás. Mit tegyek? Meg
kell nyernem a királyné bizodalmát, – míg erőhez jutok.

A kocsik és hátaslovak készen állottak; a karaván útnak indult.

*

Szolimán császár, a királyné elindulásáról értesítve, elég udvarias volt
egy török csapatot fedezetül utána küldeni, hallván, hogy az Alföldön
erős harambandák fosztogatnak és eléggé merészek mezővárosokat
megtámadni, sőt palánkákra is sarczot vetni.

Természetes volt azonban, hogy a roppant kincs és pogyász gyulasztó
hatást gyakorolt minden útonálló képzelődésére, és a roppant rónaság
számos kalandorait és rabló csapatait egyesíté egy nagy merénynek
közerővel végrehajtására.

Szalonta körül történt a megtámadás. A küzdés a résztvevők jelentékeny
száma miatt valódi harczczá vált, mely hosszú csatázás után a támadók
teljes megveretésével végződött, noha, fájdalom! a társzekerek nevezetes
része még kezdetben elszakittatott a kisérettől és veszendőbe ment.

Nem tudjuk, hogy az ifjú vegliai s modrusi gróf mint theatinai szerzetes
mily gonddal járt el a betegek ápolásában; de Izabella királyné a
sebesültek körül annyi figyelemmel és áldozatkészséggel sürgött, mintha
a «szürke nénék» még akkor ismeretlen társaságába tartoznék. Pár
veszélyesen megsebesültet kénytelen volt Szalontán hagyni ápolás végett,
de annyi pénzzel ellátva, hogy mind gyógyíttatásokról gondoskodhattak,
mind pedig későbbi pályájokról.

A többieket saját kezével kötözé, s udvari orvosával együtt folyvást
intézkedett minden kényelmökről.

Palotahölgyei látván e kitartást, e nagy szorgalmat, magok is
eszményképül tűzték ki a női erények közül főleg a könyörületet; minden
koldusnak alamizsnát adtak, a kiséret egészsége után rendszeresen
leskelődtek, a kinek csak a foga fájdult is meg, már tíz orvosra és
ápolóra akadt, s még a vén udvarmesternő sem mulasztá el a megbántott
hiúság egész szenvedélyével kelni ki az álnok és alattomos renegátné
ellen, ki addig ólálkodott egy kamarás körül, míg az váltólázat kapott,
s ekkor megragadva az alkalmat, ápolás alá vevé, s így az egyetlen
valódi beteget, ki még rendelkezés alatt állott, monopolizálta a többiek
jogának világos sérelmével.

Izabellát a szenvedők feletti őrködése a karavánnál oly népszerűvé tevé,
hogy ha Erdélyt is, melynek határához már közel voltak, úgy le fogja
igézhetni, akkor a váradi püspök tökéletesen megbukva kolostorba
vonulhat.

De az előjelek rosszak voltak, s az utasok, kik Erdélyből jöttek,
egyértelműleg ingerültnek festék a hangulatot. Egész vidékek fosztatnak
ki, egész falvak égettettek hamuvá. A Zápolya-család hívei is a török
gazdálkodás miatt megbosszankodva, Ferdinánd részére kezdettek hajlani,
s az elkeseredés és bosszú alig elfojtott lángját könnyen szíthatja nagy
gyuladássá azon hír, hogy Budát a török véglegesen megszállotta.

A királyné e híreket hallva, rögtön visszaküldé a török kiséretet, bár a
haramják új megtámadásától még tartani lehetett volna.

Kincstárnokát pedig figyelmeztette, hogy sem az ékesszólásban, sem az
igéretekben fösvény ne legyen, miután úgyis nehéz leend az erdélyi
közvéleményt rábirni, hogy a haza nagy gyászát ne neki tulajdonítsák.

A végszavakat erős hangnyomattal ejté ki Izabella.

– Látszik, gondolá Martinuzzi magában, hogy ez a démon, ha az erdélyiek
vonakodnának őt befogadni, a kiegyezkedésért engem nézett ki áldozatul.
Csalhatatlanul ellenem tanuskodik az eredmény, s arra felesleges
számítanom, hogy a sátánka elég szépséggel, elég ékesszólással és
bátorsággal nem bír az esélyeket sikeresen felhasználni. Részére fogok
állani, s talán nézeteimhez, melyek eredetileg az övéi voltak,
lassanként visszatéríthetem, s ha csalódni fognék, ha czélt nem érek,
ám! akkor küzdjünk meg életre-halálra.

Ily eszmék nem rajzoltak kellemes kinyomatot, a tettetéshez különben
értő György fráter vonásaira.

– Mindig szemmel kell tartanom őt! gondolá Izabella a barátra tekintve.
Figyelnem kell rá, mert nincs percz, melyben valami gonoszságot nem
forralhat ellenem. Ha fiam koronáját el akarná rabolni, akkor küzdjünk
meg életre-halálra. Szegény Izabella, mennyiről kelletett lemondanod,
hogy a koronát egyetlen kincsnek tekinthesd! Régen többet ért volna egy
virágfüzér, melyet kedves kezek nyujtanak át. Régen fiamat is inkább
szerettem boldognak, mint hatalmasnak képzelni. Az idők megváltoztak.
Szívem eladta jogait a hideg és gyűlölt értelemnek, az önző uzsorásnak,
ki oly érzéketlen, mint a tárgyak magok, melyekkel üzletet folytat.
Küzdjünk tehát, verjük le az akadályokat.

Erdély határszélén a karaván fegyveres csapatokkal találkozott, melyek a
keskeny bejáratot elállották, s kijelenték, hogy a királynét nem engedik
az országba lépni.

Izabella az alattvalói hűségről beszélt. Martinuzzi élénk színekkel
rajzolta a veszélyeket, melyek e vakmerő lépés miatt Erdélyre
háramlanak. Ferdinánd ereje semmivé van téve, és Szolimán
megszámlálhatatlan hadait tüstént Erdély ellen fogja zúdítni: ezt állítá
György barát, s erősíté, hogy ily eshetőségre már Budán a szükséges
szabályok rendezve voltak, s a mongolok berontása IV. Béla alatt
gyerekjáték volt ahhoz képest, mi az erdélyiek párthuzása miatt be fog
következni.

A szónoklatot magánértekezletek váltották fel egyes főnökökkel, melyek
más húrokat pengettek, s a félelemhez a reményt, s a pusztítások
rémképeihez az önzésnek kedvező kilátásokat csatoltak.

Rövid idő mulva ki volt egyenlítve az egész kérdés és az ellenséges
indulatú csapatok tisztelgő küldöttségekké alakultak, melyek ünnepi
pompával s tömeget lelkesítő ovatiók közt vezették a királynét
Gyulafehérvárra, hol az üres püspöki residentiát tüstént elfoglalá, s
kincstárnokának legsürgetőbb foglalatossága volt a pénzt szüntelen
ontani, mígnem a nagy igényű épületet tág s aránylag eléggé kényelmes
királyi palotává varázsolhatta.


III.

A Duna felsőbb vidékeire indított «dúlók és perzselők» hatalmasan
folytaták a pusztítás művét. Esztergom vidéke lángbaborúlt, Nyitramegye
lakosai tömegestől hagyva el falvaikat, a hegyek közt kerestek
menedéket. – Szolimán főtáborhelyére, Ó-Budára már érkezett egy falka
rab, s midőn a janicsárok Elemért és Barnabás diákot egy fogházzá
alakított magtárba zárták, már ott egész társaság volt a polgári helyzet
különböző fokaiból összehozva. Nemsokára új szállítmány érkezett,
miáltal az árverezésre szánt tárgyak száma úgy megszaporodott, hogy új
helyiségek jelöltettek ki, és előállott az értékesebb árúk
osztályozásának szüksége.

Elemér, ki a török szokásokat jól ismerte, és szerencsés természeténél
fogva elszánással tudott ott tűrni, hol a bajon nem segíthet, mosolyogva
súgta Barnabás diáknak: – Úgylátszik, hamar elválik, hogy a török ízlése
szerint drága vagy olcsó portékák vagyunk-e?

Barnabás diák szemei valamivel kijebb tolódtak üregeikből, mintha eszét
akarnák segíteni azon gondolat megragadásában, mely utitársa víg
kedvének magyarázatát adhatná. – Talán, ha a törökök drága portékának
fognak minket tartani, akkor könnyebben emelkedhetünk? – kérdé halk és
szaggatott hangon.

– Díjunk csalhatatlanul emelkedni fog, csakhogy akadjon aztán, a ki
kifizeti.

– Úgy hát jobb lesz, ha lim-lomnak tartanak.

– Annak szintén megvan a rossz oldala.

– Hogyan?

– Hát csak úgy, mihelyt kevésre becsülnek, vagy a szárazon hegyi ágyú-,
vagy a tengeren gályavonásra alkalmaznak.

– De legalább hamar kiválthat Werbőczi.

– Feltéve, hogy a gálya, melyhez minket fűznek, nem küldetik Tunisba, s
a hegyes vidék, melyre ágyúkat kell vonni, nincs az Araráthoz közel, –
jegyzé meg Elemér.

Barnabás oly csodálatosan vigyorgott, mint a szelindek, midőn fogának
mind a két sorát mutatja. – Állapotunkat Deák uraiméknak köszönjük –
szólt száját helyre- és homlokát összevonva. – Ha ők lóra nem ültetnek,
akkor nem volnánk török rabok. Barátom! a míg mi éhgyomorral a gályát
vonjuk, addig a falánk vendégek Dora kisasszony lakodalmán torkig
öltöznek.

– Hagyjuk ezt a kérdést érintetlenül, ha együtt akarunk maradni.

– Vajjon Werbőczi tudja-e szerencsétlenségünket? – kérdé Barnabás az
intésnek engedve.

– Attól függ, jut-e valakinek eszébe annyi nagy csapás közt a mi csekély
szenvedéseinkre emlékezni?

– A borbély szeret beszélni, s ha a fontosabb hírekből kifogy,
okvetlenül kifecsegi a mi történetünket is.

– De a sor akkor kerülhet ránk, midőn már a szultán fölszedette a
sátorfákat. Egyébiránt – folytatá Elemér biztatólag – az embernek minden
eshetőségre kell gondolni, s csak azért említém a rosszabb kilátásokat,
hogy azok se találjanak készületlenül.

– Csakhogy együtt maradunk, annyi a bizonyos – szólt Barnabás nála
szokatlan higgadtsággal. – Minden egyéb, mi velünk történhetik vagy mit
nekünk meg kell tenni, oly kétséges, mint egy jóslat a jövő heti eső
vagy verőfény felől.

– Szeretem az ilyen hangulatot, – mondá Elemér, kezét nyujtva
Barnabásnak.

A volt magtár árúi csakugyan gondos kiválasztás alá vétettek s Elemér
minden tétova nélkül soroztatott a gazdagabb vagy külsőleg kitünőbb
osztályba, mely vagy a rabbal kereskedők zsebét fogja megtömni, vagy a
renegátok számát szaporítani.

Barnabás az ő nagy ingerültségére vita tárgyává lett, de midőn Elemér
látta, hogy alkalmasint a magtárban hagyják, török nyelven említé, mikép
ha kiváltásról lehet szó, akkor ugyanazon ember fogja mindkettőjüket
szabadokká tenni.

E nyilatkozat tüstént eldönté a kérdést, de fájdalom, túlságosan kedvező
irányban.

Elemér oly tisztelettel kisértetett egy még üres terembe, mintha zászlós
úr vagy legalább valamely végvár elfogott főparancsnoka volna. Érette
Barnabás is hasonló figyelem tárgyává lőn.

Egészen megborzadva a kitüntetésen, melynek vége, a roppant díj miatt,
hosszabb rabság lehete, Elemér nem mulasztá el megjegyezni: hogy
védurok, ha sajnálkoznék is szerencsétlenségökön, nem határozhatná el
magát szertelen váltságra.

– Annál jobb, – felelte a janicsár aga, ki épen akkor lépett be.

– De mi hasznunkat veszik nagyságtok, ha minket árvereznek? Ki adna
érettünk közönséges díjnál többet?

– Árverezésről szó sem lehet, – szólt az aga – mert a budai főbasaság
felállítása óta a zászlós uraknál is keresetebb tárgy az oly ember, ki
magyarul és törökül jól beszél.

Barnabás tudakolá Elemért, hogy a török főúr mit mondott.

– Béketűrésre intett, s reméli állapotunk jobbra fordulását.

– Csak ezt mondta?

– Sok szóval csak ezt, – erősíté Elemér, nem mervén oly dolgot közleni,
mely a diák gyanakodó jellemére ingerlőleg hatna.

A «dúlók és perzselők» újabb szállítmánya pár főrangú fiatallal
szaporítá fogházukat. Ezek nővéreiket siratták, kik szintén rabságba
estek, s hihetőleg a háremeket a ritkaságuknál fogva is keresett magyar
odaliszkokkal gazdagítják.

Még a kemény szívű Barnabás is komorrá lőn. Dora jutott eszébe. Ezt
képzelte rabvásáron, a mint szemtelen kezek érintik mellét, derekát, s a
mint vén és gazdag törökök vetnek buja vágyaktól szikrázó tekintetet
azon bájos termetre, mely most egész szépségével lebegett a
szerencsétlen diák szeme előtt, s azon elleplezett idomokra, melyeknek
arányát ő még a zárdában egy térdszalag után tudományos pontossággal
határozta meg.

Az erős és kiválóan érzékies képzelődés játékának eredménye volt, hogy
Barnabás összeszorítá ujjait, fenyegető állást vett a léggel szemben, s
öklelődzni kezdett, mintha látatlan egyénekre intézne kemény csapásokat,
s közülök némelyik már földre is bukott volna, s heverő helyzetében a
lábrúgásokra kedvező pontokat szolgáltatna.

Midőn Barnabás, börtöntársainak nagy meglepetésére, a harczot erélyesen
folytatá, s azon vén törököket, kiket Dora felett alkuvásban képzelt,
döntögetvén, arczvonásain a düh teljes kinyomata ült, Elemér megragadta
karját. – Mit csinálsz? súgá fülébe élesen, s csaknem sivítva.

E figyelmeztetésre Barnabás első mozzanatban metsző tekintetét és öklét
ellene fordítá, de a másodikban már szégyenpirral arczán s lesütött
szemekkel húzódék hátra, s egy falócza szélére ülvén, meghunyászkodva
guggolt, mintha oly csínyen kapták volna, melyet titkolni és szégyelleni
kell.

– Nagyon ingerel e fogság, szólt később emeltebb hangon, mintha az
idegen lakók előtt akarná magát menteni.

Igen megfogható vala a diák mentsége azok előtt, kik szintén dühben
voltak: de Elemér attól tarta, hogy ismét egyike kerül elő ama
jeleneteknek, melyek Barnabást őrjöngés felé sodorják, s vad
képzelődését badar és iszonyú alakokkal terhelik meg.

Beszédbe elegyedett vele, hogy kiragadja bősz álmai közül. De Barnabás
szégyenkedő zavarral húzódott távolabb tőle, s esetlen, ravasz
mozdulatai hasonlítottak azon idomított házi ebéhez, ki csínyen
kapatván, fogait mutatja a nyájasság, harag és átallás sajátságos
vegyületével.

E közben a többi fogoly egymásnak beszélé el családja kiraboltatásának
történetét, s minthogy a véres küzdésben, melynek martalékává lettek,
egyes mozzanatok Elemért saját szerencsétlenségére emlékeztették,
figyelme egészen arra vonult, s észre sem vette, midőn Barnabás
ülőhelyét odahagyva, mohó tudvágygyal fogott fel minden szót, s a
behatások szerint arczának színe és kinyomata lázas gyorsasággal
változott.

– Szegény nővérem! – sóhajtja az egyik fogoly, ki társánál több
balesetnek volt kitéve.

– Úgy hallom, a múlt héten váltott jegyet Devecserivel.

– Szüret után lett volna menyegzője, s most a török rabja, s ha rabdíja
ma vagy holnap nem érkezik meg, el fog adatni.

E megrázó hír befejezte a panaszok sorát.

Kiki hallgatott, tudván, hogy minden vigasztalás csak sérthet.

– Úgy hallom, az erdélyi vajda mint fogoly hurczoltatott a szultán
táborába, – mondá utóbb Barnabás Elemérhez fordulva.

– Nekem is beszélték, – válaszolta ez röviden.

– A vajdák hatalmasok, s egész tartomány ereje rendelkezésök alatt van.

– Kétségkívül.

– Tehát a szultán nem küldhetett két vagy három embert ellene, mintha
engem vagy téged akarna elfogatni.

– Alkalmasint nem, – jegyzé meg Elemér.

– S mik azok a «perzselők és dúlók»?

– Oly csapatok, melyek, míg a rendes sereg csatázik, égetnek és
fosztogatnak.

– Hm! – dörmögé Barnabás sötét tekíntettel. – S a zsákmányt és foglyokat
magok közt osztják-e ki?

– Úgy járnak el, mint most velünk a janicsárok. A díj egy része a
pénztárba megy, a más része pedig nekik marad.

– Hát minden hadjárathoz vannak «perzselők és dúlók» csatolva?

– Természetesen.

Barnabás szava megtört és reszketeg volt, midőn tudakolá: – Hiszed-e,
hogy a «dúlók és perzselők» nem tévedtek be Dobokamegyébe?

Elemér arcza halálsápadt lett.

– Csak a refectoriumban levő ősképekért kérdem, – mentegetőzék Barnabás
lesütött szemekkel.

Elemér meg volt semmisülve. Ő, ki a szép Dorát szerette, s mint hive, a
viszonzott szerelem édes kínjainak martalékja; ő, ki a vén Dorka
ajánlatát a Deák-család iránti tekintetek mellett sem fogadta volna el,
ha szívét nem feszíti hősies tettek után törekvésre az a hit, hogy a
dicsőség fénye, az emelkedés kilátásai, a nyert babérok hamar
áthidalhatják a távolságot, mely közte és a régi, bár vagyonban
megfogyatkozott Deák-család közt, a világ fogalma szerint,
választófalként létezik; ő, ki életét, a lemondás külszíne mellett is, a
Doráéval oldhatatlan összeköttetésben képzelé, a Majláth fogságáról
értesülve, még arra sem gondolt, hogy keblének bálványa veszélynek
lehetett kitéve: míg a félőrült, a kitaszított, a Deákék által
feláldozott Barnabás oly aggódó, oly eleven képzelődéssel függ Dorán,
kitől megvettetik, s oly lázas érzésekkel rajzolja lelke elébe a
veszélyeket, melyeknek ki lehet téve az, ki rája vagy sohasem, vagy csak
undorral gondol: oh! ez a párhuzam mélyen sértette Elemért, mert
megalázá, s mert saját maga előtt a könnyelműségvádjával terhelé.

E kedvetlen benyomás közt még jól esett neki, – mert keserű eszméktől
szabadítá föl, – hogy a börtön ajtaja megnyilt, s néhány tekintélyes
török lépett be.

– Ezek minket akarnak megvásárolni! – gondolá, s e gondolat most
vigasztaló volt, mert legalább a többieket elűzte.

Barnabás a turbán drágaköveire veté szemét, onnan pedig a czifra hüvelyű
kardra vezette le, s midőn a vendégek magas helyzetéről meggyőződött,
azon kérdést veté föl: vajjon ezeket a nagy urakat, kik kényök s kedvök
szerint emelkedtek, s hatalmasoknak tartatnak, nem volna-e képes tönkre
verni? Miután e tételt határozott igennel oldotta meg, mosolyogni akart,
s nagy, sárga fogainak egész sorát kitünteté, olyformán, mint a
ketreczbe zárt vadállat, ha pénzért mutogatják, és rossz kedvében
szeretné a kiváncsi közönséget oly közelben látni, a meddig talpának
körmei kiérnek.

[Illustration: Néhány tekintélyes török lépett be.]

A belépett törökök a legjobb szándékkal telve jöttek a börtönbe, s
tolmácsaik által biztaták a foglyokat, hogy ne búsuljanak, mert ha
hazulról ma vagy holnap a gazdag váltság megérkeznék, akkor okvetlenűl
szabadon fognak bocsáttatni.

Ez a czélzott jó hatást nem idézte elő, minthogy különös hangsúly volt a
gazdag díjra és a rövid időre helyezve.

A jámbor törökök látván, hogy a vigasztalás e neme nem ütött ki egészen
kedvezően, kérdezék: Melyik tud a foglyok közül törökül?

Erre senkisem válaszolt.

A tolmács megmagyarázta a kérdést.

A foglyok azonban ismét hallgattak.

Most a tolmács Elemérre mutatva, a főurakhoz törökül intézte e szavakat:

– A szőke ifjú amott hallgat, pedig a budai polgárokat fegyverfogásra
akarta ellenünk lázítani. Két megtért gyaur volt álöltözetben jelen, s
dalait dícséri. Az egyik táborunkban is beszélt vele törökül, s állítja,
hogy dalát törökül is elénekelhetné, oly jól beszéli nyelvünket.

– Igaz-e, a mit a tolmács mond, – kérdé a legtekintélyesb főúr.

– Fájdalom, volt alkalmam törökül tanulni.

– A min te búsulsz, szerencsédet állapíthatja meg, – szólt a főúr.

– Szabadon bocsáttatásomon kívül nem ismerek más szerencsét, –
válaszolta Elemér.

– Tudod-e, ki vagyok?

– Azt tudom, hogy magasságodra a szultán kegyelme egész teljében
kiáradt, mert rangja a nagyvezéréhez hasonlónak látszik.

– Én Szolimán budai főbasa vagyok, s egy kis magyar vár parancsnoka
voltam. A mit védenem kellett, szarkafészeknél alig volt nagyobb, s
miután vagyonom hihetőleg kevesebb vala, mint a tiéd, és a váltság nem
érkezett meg, a szultán palástjához kapaszkodtam, s az a porból
fölemelt, még pedig eléggé magasra. Nem mondom, hogy példámat kövesd; de
most a törökül tudó magyarnak akkora becse van, hogy annak hosszú
erszénynyel kell bírni, ki, ha nyelvünket érti, gyaur akar maradni.

– Magasságodnak e nyilatkozata száz halállal ölt meg; mert az örökös
rabságot mérte rám.

– Az embernek nem az első ötlete szokott mindig a legjobb lenni.
Gondolkozásra még van időd. S most a többi raboknak te magyarázd meg
azt, mit hallani fogsz, mert az idegen tolmács szava szívökbe annyi
bejáratot nem nyit.

Ekkor Szolimán basa tolmácsát magával vive távozott.

A főméltóságuak közül pedig egy nagyfejű, nagy szemöldű és öntelt férfiú
lépett elő, s karján húzogatva kaftánját, mintha türkőzni készülne, és
ajkait mozgatva, mintha a bölcseség igéinek hangoztatására akarná
szoktatni, tetőtől talpig megvizsgálta Elemért, s aztán mondá:

– Allah nagy és az ő prófétája Mohamed! S tudod-e te, hogy én ki vagyok?

– Külsődről itélve, uram! te muderri vagy, ki a koránt álmodban is
elmondod, s annyi arab verset tudsz, hogy idézéseiddel Stambultól
Damaskusig minden szökőkút és fürdő falait be lehetne írni, – a
mecseteket nem is említve.

– Az mind nem elég, vagy legalább rád nézve nem fontos – szólt, ismét
méregetve Elemért. – Tehát kérdem, hogy ki vagyok én?

– Alkalmasint szent, kinek látásai vannak, s csillagjós, ki oly pontosan
megmondja, mikor jön hozzánk a szerencsétlenség és a halálangyal, mintha
maga küldené.

– A balgatagság igéit vetted ajkaidra, gyaur! Halld meg tehát, hogy én
Zulkifar, a budai főkadi vagyok. Ne szökjenek ki elmédből szavaim, mert
akkor az megbomlik, mint a ház, melyet a patkányok odahagynak. S
tudod-e, mi hozzám képest Werbőczi, az a gőgös és üresfejű férfiú, ki
Stambulban aranyos hintóban járt, ki ha a tengeren bársonynyal bevont
csolnakra ült, a franczia követ hajójáról ágyúlövéssel üdvözöltetett?

– Uram! oly kérdéseket intézsz szolgádhoz, melyekre együgyűsége felelni
képtelen.

– Tudd meg tehát, hogy Zulkifar, az igazhitűek budai főbirája egy
sánczokkal, bástyákkal, kőfalakkal megerősített kulcsos város, melynek
minden épülete erős kövekből van rakva, ablakai rostélyosok, s ajtói
vaspántokkal bezárhatók. Ellenben Werbőczi, a gyaurok kis kadija, egy
hitvány falu, melynek palánkkerítése sincs, viskói pedig szalmával
vannak fedve, s az egészet egyetlen szikra hamuvá égetni képes.
Fölfogtad-e?

– Tökéletesen, uram! – válaszolá Elemér, derült arczczal, mert a muderri
beszédéből gyanítá, hogy védura már lépéseket tőn megszabadítására.

– Tudod-e, hogy a pékeket mivel szoktam büntetni? – kérdé a budai főbiró
még felfúttabb arczczal.

– Ha a pékek zizikes kenyeret sütnek, vagy hamis fontot használnak,
akkor, uram! a te bölcseséged tüstént az ajtóhoz szegezteti a pékek
fülét.

– Most hallgasd meg, a mit mondok és tolmácsold. A gyaurok, kik magokat
keresztyéneknek nevezik, kivétel nélkül büntetni való pékek, mert a
lelki kenyeret a búza helyett konkolyból sütik és hamis fonttal árulják.
A mennyiben pedig az örök életre szánt táplálék drágább a mulandó világ
számára készítettnél, ennélfogva Allah és az ő prófétája Mohamed a
gyaurokat, a hamis kenyérért, nem szegeztetheti csak fülöknél fogva a
pokol kapujához, hanem örökké égő kemenczébe vetteti, hogy ott süljenek.
Ezenkívül Allah megparancsolta a kalifáknak: minden gyaurt a föld
színéről karddal kiírtani. S hatalmas szultánunk, mint a kalifák utódja,
teljesíti a kötelességét. Én, Zulkifar, a budai kadi, mondom néktek,
hogy tíz év alatt egy gyaur sem lesz a föld területén; mert a szultán
haragja úgy elfújja őket, mint én tenyeremről e pihét.

Most a kadi elfútta tenyeréről a pihét, mely egyébiránt nem volt ott, s
aztán félig húnyt szemekkel várt, míg Elemér a mondottakat
megmagyarázta.

A fogoly úrfiak számba sem vették az egész komédiát. Gondjok,
aggodalmaik a nőkre vonatkozának, kiket egy perczig sem képzeltek a
rabság iszonyú esetlegeitől biztosítva.

Ellenben Barnabás diák sötét tekintetet vetve Elemérre, mondá: – Oly
török szót hallottam, mely nagyon hasonlít a mi védurunk nevéhez. Mit
jelent az a szó?

– A muderri, – válaszolá Elemér, – csakugyan említette a mi védurunkat,
s mivel ő is budai főbíró, becsmérlé saját tiszttársát.

– De vajjon csak azért tevé-e? S vajjon nincs-e okunk félni, hogy
védurunk hamar megfeledkezik a szerencsétlenekről?

– Mindig keresed az emberben az árnyoldalokat, – szólt neheztelően
Elemér.

– Talán a számból folyó nagy igazságokat meri czáfolni e gyaur? – kérdé
Zulkifar, hüvelykével Barnabásra mutatva.

– Ékesszólásodat dicséri, uram! – válaszolta Elemér, ki jól ismerte a
társalgási módot a törökökkel.

– Halljátok most, gyaurok! kik a zsidóknál hátrább vagytok sorozva, s
kik annyi könyörületet sem érdemeltek, mint a kalifáktól megsemmisített
tűzimádók, halljátok, mit kíván a Korán, s mit igér érte jutalmul!

Ekkor a muderri egy dagályos hitterjesztő szónoklatot tartott, egészen
eltérve a török szokástól, mely missionariusok helyett katonákra bízza a
megtérítést és az ige helyett a fegyvert használja.

Midőn pedig elvégezte prédikáczióját, különös súlylyal emelé ki azon
főméltóságú urakat, kik renegátokból lettek admirálokká, tábornokokká,
sőt nagyvezérré is. Nem feledte el azon rabságnak, melyre az át nem
tértek kárhoztatva lesznek, rémítő szenvedéseit élénk szinekkel a szem
elé tüntetni.

Elemérnek mindezt ízenként kelle tolmácsolni.

A portyázók foglyai, a váltságdíjba bízván, könnyedén vevék az egész
dolgot, de nem ily hangulatban vala Barnabás.

Elemér látta, hogy a gondolataival küzdő diák homlokán permetez a
veríték; hallá, hogy ajkai egész sorát ismétlik a nagy rangú
renegátoknak, s megdöbbent a szokottnál sápadtabb arczon, s a rászegzett
szemek majdnem lángoló világán.

– Elérkeztünk a keresztösvényhez, hol a kétfelé futó nyomok soha
összetalálkozni nem fognak. Elemér! én hiszek szavaidnak, megtagadtam a
lelkeket, kik téged kárhoztatnak, s maradok igéretem mellett.

– Ezt vártam tőled – szólt Elemér, s értesíté a muderrit az eredményről.

Zulkifar, a fő-kadi, megvető tekintettel mérte végig a foglyokat, kiket
kutyáknak és disznóknak czímzett, s azután Elemérhez fordulva mondá: –
Velem fogsz jönni!

– Hogyan, te távozol? – kiáltá Barnabás.

– Vissza fogok jönni. Ne kételkedjél.

Reggel tíz órakor történt ez, s délután három óra vala, midőn a fogház
megint befogadta Elemért, ki nem csekély meglepetéssel látta, hogy
Barnabás csak egyedül maradt.

– Sokat szenvedtem azóta, – sohajtá a diák. – Az én képzelődésem igen
beteg!

– Hol vannak a többi foglyok?

– Távozásod után félórával szabadokká lettek.

– Mi reánk, – szólt Elemér könnyező szemekkel, – alkalmasint későn fog
felvirradni a menekülés örömnapja. Szolimán, budai basa, hitem
elhagyására azon igérettel szólított föl, hogy agai ranggal titkárává
nevez ki és a magyar ügyeket általam szándékszik kezeltetni.
Visszautasítottam ajánlatát, mire ő mosolyogva jegyzé meg, miként ez
esetben is nála fogok maradni, mint rabszolga. Mert miután nemcsak a
török nyelvet, de a török viszonyokat is ismerem, veszélyes fegyverül
szolgálhatnék ellenségei kezében. Tudja ő, mondá, hogy a janicsárok
foglya vagyok, kiknek joguk van engemet árverésre bocsátani: de nem
hiszi pénztárát oly rossz állapotban, mely neki lehetetlenné tegye
többet nem igérni érettem, mint a mennyire akár a magyarok, akár törökök
magokat elszánhatnák.

– S mit fogsz tenni ez esetben?

– Arra gondoltam, hogy a fogoly is fegyverhez juthat.

– És ha fegyvert szerezhetnél?

– Akkor megfontolnám, magam ellen fordítsam-e azt, vagy ellene?

– S hát velem mi történik?

– Kérni fogom véduramat, hogy helyettem téged váltson ki, s az könnyűvé
lesz, miután díjad a számomra szántnak talán feléből is kitelnék.

– Köszönöm, Elemér! nagylelkűségedet, de én veled akarok maradni.
Barnabás nem szegi meg igéretét.

Ekkora átalakulást Elemér nem várt.

– Feloldlak igéretedtől – szólt, hévvel szorítva meg fogolytársa kezét.

– Ahhoz nincs jogod. Érzem, hogy keblemben bűnös indulatok tombolnak, s
hogy ahhoz, a mit Dorka néném s a kolostor, melyben kezdőbetűket
rajzoltam, bűnbánatnak nevez, tökéletesen hiányzik bennem a kedv és erő.
De mikor vén néném a vércse-visításnál élesebb hangon kiáltá is füleimbe
bűneim sorát, soha sem hallottam, hogy szószegéssel vádolt volna.
Természetesen igéreteimben a betűhez tartom magamat, s nem az én hibám,
ha például Deák uram szerződése nem eléggé világos. Atyám szellemével is
volt kötésem; de te kétségbe vontad, hogy az árny, mely kísért, sírból
jött-e hozzám, vagy képzelődésemben él. Engedtem rábeszélésednek és
kételkedni kezdtem hitemben. Az üresnek, a tartalmatlannak, az álomnak
miért volna joga adott szavamhoz? Ezért vagyok hozzád kötve igéretemnél
fogva, mely oldhatatlanul érvényes mindaddig, míg nincs okom hinni, hogy
a bosszuló árnyak csakugyan nem a hő képzelődésből fölemelkedett párák,
de valóban léteznek, s kisértő ujjaikkal a végzet útjára mutatnak,
melyen nekem járni kell magam és mások romlására.

Elemér a megdöbbenés és elégültség sajátszerű vegyületével kérdé: –
Hátha, a mi kétségtelennek látszik, török rab fogok maradni?

– Akkor én is az maradok.

– De ha téged nem vesz magához Szolimán basa?

– Keresek számomra oly törököt, ki Budán fog lakni.

– Rettenetes gondolat, – sóhajtá Elemér.

– Nem annyira, mint véled. Nekem Werbőczi csak annyit ér, mint bárki
más. A konty vagy süveg alig jön tekintet alá.

– De hát az emelkedés?

– A bosszúra volt számítva. De azon kívül csak egy esetben volna
szükséges.

– S mikor?

– Ha te emelkednél… mint magyar.

Elemér elnémult, s csak magában sóhajtá: – Megint Dora! Mily
fékezhetetlen, mily korlátlan Barnabás szenvedélye. A tengernek vannak
határai, de az ő szívének sötét hullámait nem köti határokhoz sem az
értelem, sem az önbecsülés, sem a törvény, sem az erkölcs!


IV.

Néhány percz mulva ismét török társasággal telt meg a börtön.

Egyik szerb nyelven mondá, hogy a királyné holnap korán fogja Budát
odahagyni.

A másik kérdé: hogy a budai főbasa a palotába fog-e költözni?

– Rusztán basa ellenzi, – lőn rá a válasz.

– Nagyságos uraim, – szólt most Barnabás diák, nem mondhatnák-e meg,
hogy mikor fognak minket árverezni?

– Hitvány gyaur! hogyan merészelsz beszélgetésünkbe vágni – szitkozódott
az egyik.

A másik pedig nyájasan mondá: – A portyázókat a hatalmas padisah
visszaparancsolta a táborba, s mihelyt azok rabjaikkal megérkeznek,
elkezdődik a dobraverés. Örvendek egyébiránt, hogy anyanyelvemet tudó
emberre akadtam. Én kaminiczi lakos voltam, s most agává emeltek. S
tudsz-e barátom, magyarul?

– Származásomra nézve úgy hiszem magyar vagyok – említé Barnabás.

– S foglalatosságod?

– Diákias. Egy kolostorban czifra betűket rajzoltam, s most, mint látja
nagyságod, vértem és sisakom van.

– Barátom! a te díjad legalább kétszáz tallérral emelkedett.

– Köszönöm szépen a megtiszteltetést – mondá durczásan Barnabás.

– Ez Szolimán főbasa cselédségében használható volna – említé törökül a
nyájas aga.

A gorombább aga pedig felelé: – Ha talpára ötvent üttetnének, bizonyosan
lemondana gyaur hitéről, s akkor besoroztathatnám «dúló és perzselő»
csapatom közé.

E megjegyzést Elemér érté.

Csakhamar a törökök ujságvágya ki volt elégítve, s miután egy aggastyán
Elemér megvásárlása iránt hajlamot mutatott, s egyedül azt sajnálta,
hogy kevés lévén a foglyok száma, alkalmasint drágán kelnek el, rendre a
látogatók eltávoztak. De közülök egy fiatal egyén, ki a csauzok közé
látszott tartozni, az ajtónál ürügyet talált a visszatérésre, s
Elemérnek kezébe nagy ügyességgel csempészve valamit, pár közönyös szó
után gyorsan csatlakozott a többi törökökhöz.

Barnabás épen közleni akarta vele folytatott társalgás tartalmát, midőn
látja, hogy Elemér levelet tör fel.

– Tán Werbőczi küldi?

– Ő, – szólt Elemér örömtől sugárzó arczczal tekintve az aláírásra.

Barnabás nagy lélekzetet vett, hasonlón ahhoz, ki a víz mélyéből merül
föl, és szorult tüdőjét teli akarja tölteni az éltető elemmel.

– Már kiszabadulunk. Csak bár ne drágítottam volna meg magamat kétszáz
tallérral! De te, Elemér, nyugtalan vagy?

Elemér olvasott és nem felelt.

– Talán rossz hírt vettél?

– Nem – mondá Elemér bizonyos ingerültséggel.

– Arczod sötétedik.

Elemér hallgat.

– Alkalmasint az öregnek nincs pénze.

Elemér alig nógatta fejét, s e kétséges főmozgás épen semmiről sem
világosította fel Barnabást.

– Lélekzeted gyors, arczod kipirult – jegyzé meg Barnabás sápadozva.

Elemér szépen összefogta a levelet és zsebébe dugta, s midőn rövid
tétova után szemét Barnabásra veté, megütközéssel látta ennek vonásain a
gyanu és neheztelés árnyait.

Werbőczi rövid levele ez volt:

«Kedves öcsém! A mennyire utána járhattam, gondatlanul viseléd magadat a
_Hétvezér_ben. Ezért ugyan a városnak téged letartóztatni, s a
janicsároknak rabbá tenni joguk nem volt; de a visszakövetelés útja
hosszas, az idő pedig rövid. Váltságod iránt tehát alkuba ereszkedtem a
janicsár agával. Előbb ő kétezer tallért kért, a mi a mai világban
temérdek pénz, de utóbb négyezerre emelte követelését, állítván, hogy
nyelvöket úgy beszéled, mintha született török volnál. Egy várparancsnok
díja sem lehet nagyobb, mondám én; de arra ő azt válaszolta, hogy most
rendkívül keresettek épen azon tulajdonok, melyekkel történetesen te
birsz. Mert vannak ugyan magyar renegátjaik, de azok vagy már nagy urak,
vagy műveletlenek, kiket az új török hódoltságban nem lehet használni.
Megdöbbentem e veszélyes czélzat miatt, s a négyezer tallért kölcsön
kért pénzzel is kiegészítvén elküldém hozzá; ő azonban visszautasított
azon válaszszal, hogy már négy annyi összegért sem engedhet át, mert a
budai főbasa rád tevé kezét. Erre én a szultán ő felsége vejének,
Rusztán basának írtam, kijelentvén, hogy ha szabadon nem bocsátják
védenczemet, kit Dzsemil agától nagy áron váltottam meg, kit a
janicsárok elraboltak, s kiért én négyezer tallért a hadi kincstár
számára ajándékul ezennel az ő kezébe teszek le; ha, mondám, e
védenczemet tüstént szabadon nem bocsátják, azt a budai basa ellenem
intézett megtámadásának fognám tekinteni, s a szultán előtt leborulva, a
hivatalt, melyet elvállaltam, ő felsége kegyelmes lábainál hagynám, és
holnap elköltözném azon helyről, hol megaláztatásnál és üldöztetésnél
egyéb jutalomra kilátásom úgy sem lehetne. Rusztán ő magassága
kegyelmesen válaszolá, hogy még ma vissza foglak kapni. Midőn ezt az
örömhírt veled tudatom, kérlek, szabadságod megnyerésével még ma haladék
és késedelem nélkül jőjj vissza. S nemcsak azért, mert kimaradásod
esetében holnap reggel a szultánhoz kellene mennem, mi rám nézve a
legkedvetlenebb találkozás volna; de azért is, mert minden pillanatban
szükségem van rád. Itt nálunk török gazdálkodás foly. A rakonczátlanság
úgy viseli magát, mintha a rend volna, a zsarnokkény uralkodni akar a
hódítás ürügye alatt. Mindenki el látszik feledni, mikép Szolimán
császár diplomával biztosítá Izabella királynét, hogy Budát csak hadi
czélokért tartja ideiglenesen elfoglalva és a teljes kort ért Zsigmond
királynak tüstént vissza fogja szolgáltatni. Ha basánk eljárását
szemügyre veszem, majdnem azt kell hinnem, hogy a szultán nem is akar
Bécs ellen indulni, hanem hadviseletének tárgya és végpontja Buda volt,
az ő tulajdon szövetségesének székvárosa. Ily hitetlenségre csábítják
tanácsosai ezt a hatalmas, mély belátású és mostanig a becsületszóra
sokat tartó uralkodót. Nem kétlem, Szolimán basa e bűnös politika egyik
fő képviselője. Rövidlátó és gyűlöletes törekvései felől kész vagyok
szemébe is megmondani véleményemet. Nekem ily viszonyok közt nemcsak a
magyar törvényeket kell e szerencsétlen tartományban oltalmazni és
föntartani, hanem kötelességem hazám és a szultán érdekében is a budai
basa túlterjeszkedéseit gátolni, s ellenőrizni őt, ki bár magyar földön
született, pusztulásunkat inkább óhajtja, mint azon törökök, kiket semmi
kapocs nem köt hozzánk. Okvetetlenül szükségem van tehát rád, kit
nyelvismereted alkalmassá tesz mind arra, hogy ellenségünk szándékairól
pontosabban értesülhess, mind pedig arra, hogy Rusztán basával a szultán
színe elébe juttatandó előterjesztéseimet lefordíthasd. Eddig volt
Stambulban hű tolmácsunk, kiben bízhatnánk, de most nélküled kihez
forduljak? Hogy bízzam titkaimat akár Ferdinánd, akár Izabella királyné
ügynökeire? Én csak a magyar törvénykezés fentartásáért vagyok itt; de
néhány nap óta meggyőződtem, hogy a magyar törvénynyel együtt
okvetetlenül meg fogok bukni, mihelyt a budai főbasa politikai
befolyását ellensúlyozni nem tudom, s mihelyt ő elhiszi, hogy képtelen
vagyok a szultántól az ő nyaka számára egy selyem zsinór küldését
kieszközölni. Láthatod, mennyire fontos az állomásod, de jutalmad s
lekötelezettségem irántad azzal megfelelő leend. Minden percz drága. S
ha a katonát a golyókra kitett pont tüzeli, a helyett, hogy gyáva
szökésre birná: szintúgy vannak a polgári bátorságnak is
kötelezettségei, melyek alól menekülni csak az hiszi lehetségesnek, ki
keveset tart vagy saját becsületéről, vagy a hazaszeretetről. A mely
perczben tehát kinyitják börtönöd ajtaját, rögtön jőjj hozzám. Még a
szultán ittléte alatt akarok állapotaink felől előterjesztést
benyújtani.

János diák uram mondá, hogy veled együtt fogatott el egy vértes, ki
szolgámnak és foglalatosságára nézve diáknak állítja magát. Úgy hallom,
bárdolatlan és verekedő egyén, s leginkább indulatossága miatt kevert
téged is bajba. Nekem öklözőre, sőt katonára sincs szükségem; de ismerem
az igaz keresztyén kötelességét, s csak az is, hogy veled együtt jött
Erdélyből, s hogy bár ismeretlenül bennem bizott, elég ok szabadságának
kieszközlésére. Mihelyt tehát egy kevés pénzt megzsugorgathatok, tüstént
kiváltom őt. Díja, tulajdonaiból itélve, úgy sem lehet tetemes.

Rokonaimtól, az erdélyi Deákoktól épen most vettem levelet, melyben
panaszolják elszökésedet, s kérnek, járjak utána, hogy hol vagy, s
mihelyt kézre kerültél, küldjelek vissza. Nélküled, mint írják, rosszul
telik idejök, s leányok Dora is naponként veszti kedvét a
lantpengetéstől, melyben oktatásod mellett szépen előhaladott.

Válaszoltam már, ne számítsanak rád, mert benned jobb kezemet veszteném
el, s mert neked itt nagy kötelességed és hivatásod van. Zárjel közt
említék katonájokat, kit a sarmasági táborba küldtek, de még nem került
vissza. Hosszasan leírják lovát; de róla magáról más ismertetőjelt nem
hoznak föl, mint azt, hogy durva nagy termettel bír, indulatos és
czifrán rajzolja a betűket. Kérnek, ha ráakadok, tartsam magamnál, a míg
terhemre nem lesz: akkor ám küldjem vissza, de útra adjak neki annyi jó
tanácsot, hogy ha sokat el is ejt belőle, maradjon még valami otthonra
is. Szerencsétlen helyzetemben valódi örömemre szolgált e becsületes
rokonaimnak eredeti észjárással és tintafolttal teljes levelök, s ha
valahogy katonájok a János diák által említett személylyel ugyanaz,
akkor e tény új ösztönül szolgál e váltságdíj előteremtésére.

Levelemet semmisítsd meg, és siess őszinte pártfogódhoz, a pártfogásodra
szintén számító s elhagyatott, száműzött Werbőczi Istvánhoz.»

– Nos! már gondolkoztál-e eleget arról, hogy mit és hogy közölj
titkodból? – kérdé Barnabás diák, gúnyos mosolyra vonva el ajkait.

Elemér belátta, hogy az annyi fáradsággal szerzett bizodalmat
koczkáztatja, ha nem nyilatkozik.

– Werbőczi, – szólt, – szabadságunkat okvetlenül kieszközli, de
pénzviszonyai miatt egy nappal később teheti rád, mint rám nézve.

– S mit fogsz neki válaszolni?

– Helyemben mit válaszolnál te? – kérdé Elemér.

– Említném törhetlen fogadásomat, s kinyilatkoztatnám, hogy azt a
huszonnégy órát fogolytársammal akarom tölteni.

– De ha ő téged halasztást nem tűrhető okokból kivánna rögtön magához?

– Szavam szent, mondanám neki.

Elemér érzé, mily fonák helyzetbe jutott.

– De mit írnál, tudakolá, ha meggyőződnél, hogy a rövid halasztás is
egyfelől a hazára hozhat veszélyt: másfelől pedig Werbőczit annyira
elkedvteleníthetné, hogy tán felhagyna magával a kiváltással is?

– Tudatnám vele társam szerencsétlen természetét, mely az emberek iránti
hitét akkor vesztette el, midőn a beszédet érteni kezdé, s midőn gyermek
képzelődése az iszonyú történetek hallása által a világot ördögökkel
népesíté be. Tudatnám vele, hogy e boldogtalan egyénnek férfi korában
sem volt oka az emberekről más véleményt alkotni, és hogy csak egyetlen
egy igéret szentsége ébresztené föl lelkében az első kételyt
világutálatának jogtalansága iránt. Ezt értetném meg Werbőczivel, s ha
ily tekintetek nem hatnának rá, tudatnám vele, hogy török rab fogok
maradni.

– De gondold meg, hogy engem Szolimán budai basa erővel magánál akar
tartani, mert a török nyelvben jártasságomat Werbőczi és hazám ellen
kívánná fordítani. Aztán vedd a magad sorsát is szívedre. Én nem
értettem meg veled az aga beszédét, de azt állíthatom, hogy a budai basa
cselédjei közé akar sorozni, s társa a talpadat ajánlá veretni
mindaddig, míg a mohamedán hitre át nem térsz. És akkor ha vallásodat
megtagadtad, a rablók és gyujtogatók csapatjába szándékoznak igtatni,
hogy a sírokat kikaparó és emberhúst evő hienánál iszonyúabb állattá
lealjasítsanak. Ha én rögtön nem távozom, időt nyer Szolimán basa
Rusztán basának tervét megsemmisíteni, és én veszve vagyok, s bukásom
téged menthetlenül semmivé tesz.

Barnabás meghökkent, s látszott arczán egy árnya a tétovázásnak; de
csakhamar oly küzdő érzések kinyomatai válták azt föl, melyek igen
bonyolultak s ellentétesek voltak arra, hogy Elemérre határozott
benyomást tehessenek.

– Jól van, – szólt végtére, szemeit fürkészőn vetve Elemérre. – Elhiszem
a veszélyeket, melyekkel fenyegetsz, de tudnom kell a kilátások
alaposságát is, melyekkel biztatsz. Lehet, sőt tán természetes, hogy
Werbőczi mellékesnek tartja azt, a mi velem fog történni, csak téged
birhasson. Lehet, hogy te jó szándékokkal indulsz el innen, de miután
véduradnak, mint mondod, most nincs pénze, vársz, megint vársz, s
azalatt halad az idő, s midőn már a török fölkerekedett és magával visz,
e kedvetlen történetért még tán azzal is megvigasztalod magad, hogy
fontos helyzeted jövedelmező és befolyásos lévén, a rangkülönbséget
elenyészteti, s egy ünnepélyes napon, például a menyegzőén, alkalmat
nyújthat neked keresztyénné, nagylelkűvé lenni, s több kiváltott foglyok
közt engem is hazahozatni.

– Mikor fogsz már gyanúiddal megszűnni?

– Tehetem rögtön. Add át Werbőczi levelét.

Elemér érzé, hogy Barnabásnak igaza van, de hogyan közölhessen vele oly
iratot, mely épen a most említett gyanút erősíthetné meg, mind
Werbőczire, mind saját helyzetére nézve?

– Eladom Pesten lovamat, a te lovadat, s fegyvereimet, s csak akkor
megyek Werbőczihez, és első kérésem lesz: pótolja ki a hiányzó összeget,
s tüstént szabadítson ki; mert különben nekem is a rabságba vissza kell
térni.

– Visszatérésed nem vigasztal, miután a török sem nyitja ki számodra a
börtönt csak azért, mert ott akarsz ülni.

Elemér érezé, hogy nevetséges igéretet tett.

– Add ide Werbőczi levelét, s azzal megnyugtattál.

– Nem adhatom.

– S miért? – tudakolá Barnabás éles, a kitöréshez határos hangon.

– Mert a levél titkos, s közlése tiltva van.

– És te esküdet szeged meg, hogy egy kikötést, mely iránt nem kötelezted
magadat, teljesíthess? Engem a legiszonyúbb lelki kínok közé taszítsz,
csak azért, mert becsületesebb akarsz lenni egy nagy úr, mint a szegény
és elhagyott Barnabás iránt. Ime a ti erényetek! Az álnokság, hazugság
és képmutatás valóban igen hasonlít azon fogásokhoz, melyekkel ti mint
fényes tulajdonokkal büszkélkedtek. S ha már egyszer kétkednem kell
szavadban, ugyan hol álljak meg, és melyik fokon alul ne szálljak? Csak
azt ne higyem-e, hogy Werbőczi ki akar váltani, vagy tán azt is
ámításnak gondoljam, hogy téged Deák uram elhajtott a házából, mint
engem, s bújdosol, mint én szétzúzott szívvel és Dorát… ej! de minek
szóljunk erről. Add ide a levelet.

Elemér sápadt lőn s érzé a határozó perczet, s fájdalom! érzé, helyzete
fonákságán kívül, Barnabásnak, e hóbortos embernek felsőségét is.

Gépileg nyult zsebébe, kivonta a levelet és – egy gyors eltökéléssel
szétszaggatá.

Barnabás nehéz testével rája akart rohanni, hogy földhöz döntse; de –
villámgyorsan megváltoztatva szándékát, a levél darabjai után kapott, s
az első papirszeletkéről fönhangon e szavakat olvasá ki: Úgy hallom,
bárdolatlan és verekedő egyén. Lám! lám! ez én vagyok, szólt, s aztán
megfordítá a szeletkét, s ott történetesen épen a következő csonka
mondatra akadt: Nélküled, mint írják, rosszul telik idejök, s leányok is
Dora naponként…

Lám! lám! Deákék rosszul töltik idejöket, az én Elemérem nélkül, s Dora
naponként… fogy, eped, sír, mit tudom én?… Eredj, igazmondó barátom,
vigasztald őt, siess, míg más nem akad, kinek még mézesebb szavai és
könnyebb lelkiismerete lesz.

– Esküszöm, hogy Budán fogok maradni.

– Hozasd hát oda Dorát, s lakodalmán majd én is jelen leszek.

– Esküszöm, még ma kiváltalak.

– Ha! ha! ha! nevetett Barnabás s úgy, hogy egész megrázkódott és
szeméből kicsordultak a könnyek.

Elemér elmondott, a mit lehetett a levélből, s igéreteit új meg új
fogadkozásokkal erősíté; de Barnabás egy falóczára ült, s oly
mozdulatlanul, oly mereven, oly élettelenül, mintha szobrát faragták
volna kőből oda. Az ékesen szólás, az indokok érve, a rajzolt kilátások,
a biztatás, az igéret, az eskü, mind hasztalanok voltak a jegedt
vonásokra csak egy mozzanatot is idézni, s végre Elemér még arról sem
lehetett meggyőződve: hallja-e Barnabás az ő szavait, vagy pedig azon
magánkívüli állapotba sülyedt, melyben az érzékfölötti világgal lép
viszonyba, s a sátán hatalmába esik értelme és érzése.

Ő, ki Barnabás léleklátásait eddig csak a féktelen képzelődés játékának
tartá, most szorongani kezdett, mintha a rossz szellemek közelségét
sejtené, s mintha láthatatlan alakok alkuján volna jelen, kik
martalékjokkal a szövetséget kötik meg ellene.

Oh! az a néhány percz, melyeket így töltött, iszonyú volt!

– Még egyszer találkozunk! – mondá a lócza kőbálványa, Barnabás, halk,
elmosódott hangon.

– S kikkel? a lelkekkel-e vagy velem? s miért egyszer? miért csak
egyszer? e kérdésen töprenkedett az izgatott Elemér, midőn a zárt ajtó
megnyilt, s a betódult szabad léggel együtt az a török, ki a Werbőczi
levelét becsempészte volt, és az őr bejövének.

Az első szabadságát hozta, s a másiknak pedig ő mondá törökül, hogy
gondja legyen a benn maradt rabra, kiért még ma vagy legfölebb holnap
reggel a díj ki fog fizettetni.

Elemér nagy zavarában állhatatosan hivé, hogy Barnabás, ha csakugyan
öntudattal bír, kétségkívül értette a török őrhez intézett
figyelmeztetést, s így távozó barátjától ismét azon biztosítást nyerte,
melyet ennek a kitört és sértő viszongás után a becsülettel megegyezőleg
már csak közvetve lehetett adnia.

– Még egyszer találkozunk! harsogott ki a börtönből, mint a végítélet
trombitahangja.

A táborzaj, a visszanyert szabadság kéjérzete, s a gyors gyaloglás hamar
helyreállíták Elemér hangulatának súlyegyenét.

Eszébe jutott, hogy igérete szerint előbb Pestre kell mennie, s hamar
talált átvivő naszádra.

Fölkeresé a városbírót lovai végett, ki igen élelmes lócsiszár is volt.
Jutányos áron vette meg tehát Elemér és Barnabás diák lovát, s barátsága
jeléül a baromorvos követeléseit a város pénztárára utasíttatá.

Azon tudat, hogy Barnabás díjából egyharmad már keze közt van,
csillapítá Elemér nyugtalanságát.

Szándéka volt kardját s puskáját még estig a városi hatóságtól
visszaszerezni, s a legelső fegyverkovácsnak eladni.

Tehát a fizetendő pénz felét naplemente előtt kezében képzelé. Csak azt
átallá, hogy a többit védurának kell előteremteni, s csak attól
rettegett, miként ez rögtön tán nem történhetnék meg, és Barnabásnak
órái, sőt egész napjai maradhatnak a gyűlöletre, kétkedésre.

A komp, mely Buda és Pest közt rendes közlekedést tartott fön, épen
indulóban volt, s Werbőczi, ki csaknem atyai szeretettel fogadta
Elemért, annyira örvendett megérkezésén, hogy saját szükségeiről
feledkezve, utosó aranyát is föláldozta Barnabás kiszabadítására, s
korán reggel megbízott embere már alkudozás végett a török táborba
indult.

Azonban, midőn Elemér becsületét koczkán kívül állónak hitte, akkor
támadának új és nagy aggodalmai. Érezé, hogy barát helyett ellenség fog
vele egy fedél alatt lakni, s hogy a Deákék felől nyert tudósítás és
Barnabás fölébredt gyanúja után, kötelességében áll nyiltan bevallani,
mikép ő jóltevője várából nem más, mint Dorka ösztönzésére távozott el.
És e vallomás nem nyújtana-e szerencsétlen vetélytársa bősz
féltékenységének táplálására sok, igen sok anyagot. Elemér érzé, hogy az
Erdélyből vett hír Dora iránti szerelmét új lángolásra szította, s hogy
azon fontos állomás, melyre őt a viszonyok által teremtett szükség
emelte, még lehetővé teheti a szeretett lány kezének elnyerhetését. E
remény nem foglal-e magában Barnabással igen veszélyes összeütközéseket?
S hogy lakjék ő egy fedél alatt azzal, ki valószinűleg halálos
ellenségévé fog válni, s ki, mint Werbőczi szolgája alant áll, s az
emelkedésre semmi kilátással nem bírhat; míg ellenben ő a török nyelv
tudása és a török viszonyok ismerete által mind ama magasabb politikai
titkoknak egyedüli avatottja leend, melyektől egy szerencsétlen
tartomány állapotjának jobbra fordulása vagy végsülyedése függ?

– Arra kell törekednem, gondolá magában, hogy Barnabást kedvező
feltételek közt idegen házba helyezzem el, s ha lehet, Budától távol. De
sikerülhet-e, s nincs-e ő a sorstól mintegy a galléromhoz varrva?

E gondolat cseppenként ejté az ürmöt Elemér örömpoharába.

És midőn hivatalának fontosságát belátta, nem kerülheté el figyelmét
annak veszélyessége is.

A budai basa az ő személye fölötti vitában szenvedett megaláztatást.

S ha ő nincs Werbőczinél, akkor ez képtelen a közvetlen és árulók által
meg nem zavart összeköttetést Stambullal és a hatalmas padisah vejével
föntartani. S nem következik-e ebből, hogy Szolimán főbasának érdekében
áll ily közeg megsemmisítésével oltalmazni magát egy igen alkalmatlan és
veszélyessé válható ellenőrködéstől?

Elemér világos és a viszonyokat mélyen átható elmével birván, nem
kétkedett, hogy a hadviseletekben nehéz volna oly álláspontra mutatni,
mely az előőrset bizonyosabb lövésre tehesse ki, mint a hogy ő van a
bukásra, sőt életveszélyre kijelölve azon befolyásos szerep miatt,
melylyel Werbőczitől, a békés indulatú vén embertől, megtiszteltetett.

– S az én véduram kétségkívül mindezt nem is sejti, gondolá Elemér, ki
éles figyelő tehetséggel birván, hamar fölfogta a híres államférfiú és
jogtudós jellemét.

– Az én véduram török fordításaimat írói műnél egyébnek aligha fogja
tekinteni, s legfelebb sajnálja, hogy stilistikai ügyességemet nem
bírálhatja meg. És nem kétlem, csodálkozni fog, ha kedvelt fordítója egy
szép napon búcsú nélkül utazott el a héttoronyba, vagy tán egyenesen az
Orcusba. Úgy látom, nem volt bolondság tőlem, hogy a _Hét vezér_ben
saját sírkövemre adakoztam; csak bár az a kópé lantos a kegyes czélra
gyűjtött ajándékot ne fordítaná más czélra. Egyébiránt kár az ördögöt
falra festeni, s midőn a szép Dorára gondolhatok, az élet rövidségéről
elmélkedni.

Reggeli munkáját végezve, víg kedvvel, derülten lépett az utczára, hogy
a halott városban, a romok és gyász közt, az ő mosolygó tekintete
képviselje a reményt; de alig ért a vizikapuhoz, midőn Werbőczi
küldöttjével találkozott, ki Barnabás kiváltását vállalta el.

– Nos! nem történt semmi akadály? – kérdé.

– A szultán minden basáival együtt jön a várba.

– De hát Barnabás diák hol van?

– Azt csak az Isten tudja. Fogháza üres, s díját visszahoztam.

– Az Istenért, hát miért nem tudakozódott felőle? – kiáltá Elemér
színéből kikelve.

– Tudakozódtam én, uram, de azt mondák, kotródjam, mert különben
talpamra verik a kiváncsiságot.

– Adja ide azt a pénzt, – szólt Elemér, nem gondolva semmi akadálylyal,
semmi veszélylyel.

A küldött átadá a díjt, s fejét csóválva nézett a török táborba siető
ifjú után.

Midőn az előőrsökhöz ért, föltartóztatták, s hasztalan hivatkozott
Werbőczire s emlegetett fontos küldetést; mert lelövéssel fenyegették,
ha tüstént vissza nem fordul.

A dob pörgött, a réztányérok csattogtak; de Elemér az iszonyú zaj közt
hallani vélte e végzetes szavakat: Még egyszer találkozunk!

A török császár roppant pompával érkezett Budavárába.

Werbőczi szerencsétlen helyzeténél fogva az első tisztelgők közé
tartozik; de a nagyúr helyett csak Rusztán basa fogadja.

A hatalmas padisahnak sok dolga és kevés ideje volt; mert a hódítások
történetében nevezetes ünnepet ült meg.

Kihirdetteté, hogy Buda a török birodalom egyik különösb kegyelemben
részesített városa, melynek többé Magyarországhoz semmi köze. Levéteté a
toronyról a harangot, s a Boldogságos Szűz német egyházáról a keresztet
is. S miután onnan kidobatta az oltárt, az oltárképeket, a szent
edényeket, papi öltözékeket, a falakba helyezett síremlékeket, a
faragványos régi padokat és a szószéket: leküldé janicsárait a kriptába,
hogy rabolják ki a koporsókat és szórják szét a hamvakat. A czinterem
sírkövei hasonló eljárásban részesültek.

A nép elrejtezett. Senki sem mert még az ablak felé is közelíteni. S
mindamellett a gyász, a megaláztatás, s az Istengúnyolás minden
részletei szétterjedtek a városon.

Werbőczi a kétségbeeséssel küzdött, és Elemérnek, ki szintén levert
volt, kelle vigasztalni. S mit mondhasson bátorításul neki, ha az élet
rövidségére és a megváltó halálra nem emlékezteti? Végre talált egy
reményre, mely az öreg embert tán fölemelheti.

– Nagyságos uram! – szólt rábeszélő hangon, – még eddig nincs minden
elvesztve. A szélbe szórt hamvakat nem lehet ugyan többé összegyűjteni,
s a főegyház mecsetté, Buda török várossá vált. De még nem tudjuk, hogy
a templom a keresztyénségnek és a székhely a nemzetnek nem adatik-e
vissza? A szultán intézkedéseire még nincs rá nyomva a változhatlanság
bélyege.

Werbőczi konnyadt fejét egy kevéssé fölebb emelvén, bágyadt hangon
kérdé: – S minő bélyeg ez?

– Ha a jelvényeitől és ékességeitől megfosztott keresztyén főegyház
kellő közepébe lépcsőzetes trónt emelnek, s arra maga a szultán ül le és
saját vezetése alatt hajtja végre a beszentelést; akkor a templomot és a
várost a Korán megsértése nélkül soha kezéből ki nem bocsáthatja, s
tartozik azt a próféta zászlójának lobogtatásával és utolsó vércseppig
védeni.

– Úgy meg vagyok nyugtatva. A szultán soha sem aljasulhat közönséges
hitszegővé. Hisz alig egy hete, hogy saját kéziratával és pecsétjével
ellátott oklevél által biztosította Izabellát Buda
visszaszolgáltatásáról, Zsigmond teljeskorúsága napján.

Elemér föltétlen hitelt még a szentesített okleveleknek sem adott ugyan;
de gyöngédtelenség lett volna a régi iskola államférfiának nézetét
kétségbe vonni.

Azonban Werbőczi néhány percz mulva pálczáját kezébe vette, s mondá: –
Szükségem van szabad légre. Hídd össze kíséretemet és kövessetek
sétámon.

– Talán befogatok.

– Nem, öcsém! gyalog akarok menni, s te baloldalom mellett maradj kivont
karddal, s miután az őrség tudja, hogy a keresztyének közül csak az én
udvaromnak van joga fegyverhordozásra, semmi alkalmatlanságnak nem
leszek kitéve.

Úgy is történt.

Werbőczi szabadon járt, kelt, s egyszerre a Mária-templom ajtója előtt
vannak.

A bejárat természetesen el volt foglalva, de a janicsárok, kiket épen
pár órával előbb intett a szultán szelídségre és fegyelemre, addig
férkeztek, míg vékony rés nyilt a templom hajójába.

Werbőczi félénk kiváncsisággal tekintett be, s arcza vászonfehérré vált.

– A világgyőző padisah a mecsetben van-e? – kérdé Elemér suttogva egy
janicsár tiszttől.

– A trónon ül! – válaszolá ez.

Werbőczi megfordult, s térdei reszkettek. – Elfáradtam, mondá fojtott
hangon. Menjünk Turgovicshoz. Ő közel lakik. Ott kipihenek.

Turgovics vendégei rossz perczben érkeztek.

A szerencsétlen ember, fájdalmában magán kívül ragadtatva, nyöszörge: –
Ne közelítsetek e hajlékhoz, senki se lépjen a küszöbre, mert tüstént
átok fogja meg. Oh nagyságos uram! az Isten nehéz keze van rajtam.
Szegény feleségem épen azon perczben halt meg, midőn a templom tornyáról
a keresztet ledöntötték. Ő lesz az első, kit harang és szertartás nélkül
temetnek el. Koporsóját lopva vitetem ki… s hová? A zsidó temetőbe.

Werbőczi gerinczvelőig fázott át.

– Hozzátok hamar a kocsimat!

*

A Turgovicsnál töltött óranegyed hallgataggá, búskomorrá tevé Werbőczit.

Pár nap telt el anélkül, hogy Elemérre szüksége lett volna, s ez szabad
idejét Barnabás utáni kutatásokra fordította, de minden eredmény nélkül.

Midőn reményeivel fölhagyva késő este haza tért, védura hivatá.

Most már Werbőczi élénk, majdnem vidám volt.

S örömmel említé, hogy Ferdinánd követeit, kik békét kértek, Szolimán
visszautasította. Esztergom, Tata s Visegrád átadását és évi adót kíván,
mire Ferdinándnak lehetetlen ráállani. A szultán tehát kénytelen Bécs
ellen indulni.

[Illustration: – A világgyőző padisah a mecsetben van-e? – kérdé Elemér
egy janicsár tiszttől.]

– De mit segítene a Boldogságos Szűz templomán az, ha szent István
székesegyházába is bevinnék a trónt és a kereszt helyére a félholdat
tűznék! – sóhajtá Elemér.

– Öcsém! más oldala is van a kérdésnek. Hátha megverik Szolimánt, s
akkor Buda fölszabadíttatik.

Elemér csodálkozott, hogy Werbőczi politikai nézetei mekkora változáson
mentek át.

– Kegyelmes uram! én a török táborban valami olyast hallottam, hogy
fegyverszünet forogna kérdésben, de talán mese lesz az egész.

– Én még bízom az isteni gondviselésben, – válaszolá Werbőczi.

– S épen azért hiszem, hogy a fegyverszünetről szállongó hír puszta
koholmány – mondá Elemér, védurának kedvét nem akarván elrontani.

– Koholmány! – ismételte Werbőczi.

Szeptember 22-én Szolimán fölszedte táborát, és elindult… Stambulba.

– Most már vége minden reménynek! – sohajták Werbőczi és Elemér.


V.

Deák uraimék gazdagokká lettek, s bár roppant kincseiket megbecsülni nem
tudták, mégis közbecsülésben állottak, és senki szemökre nem veté
pazarlásaikat.

Emelkedésök, s fájdalom! hamar rá következett hanyatlásuk történetét
röviden említjük.

Majláth István, a vajda, nagy tervet készíte a török megbuktatására, s
Erdélynek Ferdinánd koronája alá vetésére. Összeköttetései
Morvaországba, Ausztriába kiterjedtek, s V-ik Károly udvarának belső
terméig is behatának. A baj csak az volt, hogy a mit sokan ismertek,
többen el is árulhatának.

Így történt aztán, hogy Szolimán császár értesült a pártütési
készületekről. Péter, moldovai hospodárra bízta tehát, hogy Majláthot,
ha lehet, kelepczébe ejtse, ha pedig a csel nem sikerül, akkor verje
meg.

Míg Péter, a ravasz, diplomatizált, Balibeg a nikápolyi vitéz basa
Erdélyben dúlni és prédálni kezd. Harambandái szanaszét pusztítottak, s
míg egyik csapatot a felkelők megverték, a másik kénye-kedve szerint
perzselt föl egész vidékeket.

A bajt még az is tetézte, hogy a nemesség fele része Majláthtal, a másik
fele Izabellával tartott, s mindenik eljöttnek vélte az időt, hogy
ellenségével végkép leszámoljon.

E számolás leginkább gyújtogatásból, sarczból, csatározásokból és
párbajokból állott.

A Deákék kastélya, mint olvasóim emlékezhetnek, egy keskeny erdővölgy
bejárásától nem messze feküdt. Az alatta elterjedő rónácskán túl, az
első szomszéd volt a minoriták kolostora, melylyel csaknem
összefüggésben állott a szalmafedeles falu, a szőkefalvi Deák-család fő
birtoka. A minoriták a kegyes patronustól különváló politikát nem
akartak követni, s így ezen oldalon meglehetősen fedve volt a vár
pinczéstül, csűröstül s refectoriumostul együtt.

De bezzeg másként állott a kérdés a keskeny erdővölgy oldalánál. Ezen
részen tudniillik a vitézlő uraimék szomszédja Óvárinak vörös
cserépfedelü, s felvonó híddal ellátott várkastélya volt, mely a kapu
mellett kerékkel és pallossal, a bírói hatalom jelvényeivel díszelgett.

Óvári hizelgés és uzsora útján fölvergődött új család alapítója volt.

Deák uraimék épen e tulajdonok miatt iránta nagy rokonszenvvel nem
viseltettek, s idegenkedésöket növelte az is, hogy, hir szerint, a
gazdag szomszéd vendégeket nagy örömest fogad és sátoros ünnepen is
erdei friss vizet iszik, mi romlott természetének kétségtelen
bizonyítványa.

Később kisült az is, hogy Óvári ő kegyelme Majláth hirnökeivel
beszélgetett és Ferdinánd királylyal czimborál, mi a Werbőczi család
ellen szőtt fondorkodásainak nyilvános bizonyítéka volt.

Ily szomszéd gyanú tárgyává, s utóbb veszélyessé is lett, mert az
országba betört Balibeg és Péter moldovai hospodár ellen csapatot
kezdett gyüjteni, s a kurta nemességet nagy igéretekkel lázította
Izabella királyné ellen.

– Volna csak itt az a szegény Elemér, – mondá Dani bácsi, majd
elküldeném, hogy jól mossa meg Óvári ő kegyelme pártütő fejét.

– Meg is mosná az, öcsém uram! még pedig csipős lúggal.

Míg Deákék Óvári ellen így zsémbelnek, addig ez gyakorlatibb térre vitte
át a neheztelését. Megizené, hogy három nap alatt nyilatkozzanak Deákék
határozottan Ferdinánd mellé, mert különben magoknak tulajdonítsák, ha
kastélyuk földúlatik.

Ezen izenetre tüstént hadi tanács tartatott, a két Deák, Flórián frater
és a vén várnagy vévén benne részt, s három szóval egy ellen – s az egy
szó a várnagyé volt – elhatároztatott, hogy Óvári nyilatkozzék három nap
alatt Izabella királyné mellé; mert különben meg fog támadtatni, s vára,
birtoka és neve veszendőbe megy. Az igazságnak hódolva, meg kell ugyan
vallanunk, hogy tisztelendő Flórián uram csak lelki fegyverekkel
ígérkezett az új hitre hajló Óvári ellen föllépni s különösen
czélszerűnek tartott egy prédikácziót az eretnekek és pártütők
visszadöbbentésére, melynek erkölcsi hatását rendkívülinek állítá, de
különösen Pista bácsi a fegyvert, bárminő legyen, csak fegyvernek
tartván, a minorita véleménye a háború melletti voksnak nyilváníttatott,
s Flórián, mint köpczös erős férfiú, tüstént a mezei had vezérévé
neveztetett, mi a guardiánnak azon ígérettel adatott tudtul, hogy a
Deák-család a kolostor birtokainak épségét biztosítja, s minden
szenvedett kárt teljes érték szerint fog visszapótolni.

A guardián kénytelen volt beleegyezni Flórián új hivatalába. Csak
írásban nem akart nyilatkozni, mi egyébiránt Deákék előtt fontossággal
nem bírt, miután ők minden halandó közt talán legelső embernek tartották
ugyan a nagy Werbőczit, de a betűre magára általában keveset adtak.

A várnagy, ki nem félénkségből, hanem a viszonyok ismeretéből az
erélyesebb szabályok ellensége volt, ajánlkozott ugyan némi erődítési
művek végrehajtására, de aggkora miatt sürgeté, hogy melléje nálánál
fiatalabb karokkal, lábakkal, s ha lehet észszel is biró segéd adassék.

Hasztalan mondották, hogy hisz erre legjobb Elemér, s megérkezését
minden órára várják, mert a várnagy, mint állítá, többre becsül ma egy
veréb-, mint holnap egy túzoktojást.

S ilyen verébtojásnak tartá a nagy bajuszú, vékony és egyenes termetű
hírnököt, ki már kétszer volt hivatalos ügyben Deákéknál, s most kenyér
és állomás nélkül Gorbón mulat.

Flórián páter, mint jeles szónoki tehetség, hatalmaztatott föl a
szerződtetésre, s miután a hírnök Deákék és különösen refectoriumok
iránt kiváló előszeretettel viseltetett, az alkut minden nehézség nélkül
megkötötték.

Míg a vezényletre szükséges intézkedések foganatba vétettek, a
közkatonaság is szerveztetett. A jobbágyok tudniillik már mindent
betakarítottak, s a szüretelés ideje még távol volt. Könnyű volt tehát a
fiatalságot lábon tartani. Kisült ugyan, hogy az erdőkerülőkön kívül a
többiek a családi fegyvertárnak kevés hasznát vehetik, de a kaszával
bánni és a csépet forgatni mindenik tudta.

A várnagy, ki Hunyadi János hadviseleteinek roppant bámulója volt, s a
fortélyt és strategiát a győzelem fő tényezőinek tartá, hosszas
vitatkozás után rábeszélte Deákékat, hogy ámbár Óvári a küldött
válaszból megtámadtatásra számít, e fenyegetést eszélyes cselnél másnak
nem szükség tekinteni, s csak a védelmi háborúra kell szorítkozniok.

A terv helyeslést nyervén, a háziurak szerepe is kiosztatott.

Dani bácsi lábai jók, de kezei bogosak lévén, egészségi állapotjánál
fogva arra volt alkalmas, hogy az erődítési munkákat végrehajtassa, s
megtámadtatás esetében a vezényletet Flóriánra bízva, a refectoriumba
vonuljon vissza.

Ellenben Pista bácsi lábai köszvényesek, azonban kezei teljes erejűek
lévén, a természettől lett arra hivatva, hogy a háztűzhelyet védelmezze.
Az ő szélső positiója tehát a tornácz volt, hová a semmit nem sejtő Dora
és Dorka csodálkozására, puskáit, pisztolyait és mordályait rögtön ki is
tette.

A hadi terv megállapíttatván, a parasztság a keskeny hegyi völgynek,
mely Óváriékhoz vezetett, a torkát úgy elárkolta nagy kődarabokkal, hogy
a közlekedés igen nehézzé, sőt koczkáztatóvá lett, kivált miután az
uradalom csőszei czélszerűen választott leshelyekből lődöztek volna az
ellenségre, míg a többi nép kaszákkal és fütykösökkel ellátva fogadná és
nyomná vissza a rohamot, még azon esetben is, ha a mezei hadak vezére,
Flórián páter, s körüle hat vagy hét összeszedett zsoldos nincsenek az
új hadtan fegyvereivel – kivévén az ágyúkat – bőven ellátva.

A barátságos refectoriumot a vendégek a zimankós politikai időjárás
miatt hetek óta már gyérebben látogatták; a hírnök tehát, ki a várnagyi
kötelességet vette át, a hidat többnyire leeresztve tartá, s csak öreg
főnöke, a valódi várnagy ült reggeltől estig az ablak előtt, hogy Elemér
és a többi véletlen, de beszámított segély megérkezését várja.

Óvári nagyszámú zsoldosaival valódi Xerxes volt ezen új spártai hősök
ellen.

De a csata határideje minden támadás nélkül folyt le.

Másnap azonban a falut a szomszéd helységekkel együtt prédálni kezdték
Majláth párthivei, s vegyest borultak lángba takarmányok s házak. A
dúlás és égetés hamar fölbontá a katonai fegyelmet, kivált miután Pista
bácsi, kinek főhadiszállása a refectoriumban volt, elfeledé a hadi
törvényszék szervezéséről a maga idejében gondoskodni. Dani bácsinak
pedig a szivében több viasz- mint vastartalom lévén, a falu égő üszkei
miatt annyira meglágyult, hogy nem tudta büntetni azokat, kik
állomásaikról elszökve, kaszástul, bunkóstul és csépestül saját házaik
megvédésére siettek.

Flórián fráternek már csak a torlaszkövekből, s a fák közé rejtett
néhány zsoldosból és csőszből állott egész ereje; míg Pista bácsi és a
hírnök csak az udvari cselédségnek parancsoltak.

Válságos pillanat volt ez, s tán egyedül a véghagyomány megírására és
lepecsételésére való.

De, ime! a kolostor nem borult lángba, a faluból kivonultak a
martalóczok, s Óvári nem támadta meg a völgyszorost. Pedig a nap már
elszunnyadott, sőt a pihenés óráit pontosan megtartva, mosolygó, nevető
arczczal ismét megjelent a láthatár szegélyén, mintha a
Deák-testvéreknek értésül akarná adni, hogy valami titokszerű történt,
mely a csapást elfordítá, s a fenyegető veszélynek más irányt adott.

Az áhitatos guardián a minorita-kolostor csodás megszabadulását nem
örömest magyarázta volna ki természetes okokból, s valóban az isteni
gondviselés rendkívüli kegyelmének lehetett tulajdonítani a végveszély
torkából menekülést; de, hogy a kegyelem mily eszközök által munkált,
annak szorosan utána járni a hírnök feladata volt, ki néhány órai kémlés
és fürkészet után a legérdekesebb adatokkal terhelten érkezett vissza.

Péter, a ravasz moldvai vajda, hazug igéretekkel és színlett barátsággal
kicsalta a fogarasi várból Majláthtot, s őrizet alatt Nádorfehérvárra
küldte a szultánhoz. E hírről hamar értesült az Izabellához hű alvajda,
s hogy lágymeleg eljárását, mely nem árulásból, hanem kényes helyzetének
természetéből folyt, jóvá tegye, a főbb czinkosok megfenyítésére
csapatokat küldött, még pedig oly gyorsasággal, hogy Óvári, erről semmit
sem sejtve, már Deákék ellen útban volt, midőn egy kanyarodó fokához
érvén, visszatekintett, és leírhatatlan rémülettel látja saját csűrét és
asztagait lángba borulni.

Tehát az a lenézett és rokkant két Deák lehetett oly furfangos, hogy a
völgy másik nyílásán, a tatárdúlta várrom mellett csúszott volna be,
hogy a hatalmas Óvárit álnok strategemával kijátszhassa? E gondolat
dühbe hozta az új és büszke zászlós urat.

Csapatjával tüstént visszafordult, de mekkora volt ijedelme, észrevevén,
hogy vára tetejét egy csoport ember hangyaszorgalommal bontja, a
melléképületeket pedig, hogy könnyebben hajtassék végre a dúlás műve,
égetni kezdi.

– Hisz ez székely modorú executió, mely a pártütők ellen küldetett, hogy
lakásaikat a földdel egyenlővé tegye? kiáltá ő és katonái vele együtt.

Tehát Majláth lépett volna föl ő ellene, ki a megyékben
legtekintélyesebb párthíve volt s ki alvajdasággal volt kecsegtetve;
valóban oly badar eszme volt, mely képtelenebbnek látszott, mint az,
hogy a víz alulról folyjon fölfelé.

S mégis nem kékruhás mezei zsoldosok-e, a kik épen most döntik le a
kereket és pallost, a vérbírói hatalom jelvényeit s nem a vajda vörös
pandurai közé tartozik-e az, a ki a kapu homlokáról a családczímert töri
le?

Óvári csapatjával most oly ponthoz ért, mely már a dúlók szemének ki van
téve, de kevés erővel is jól védhető; feltéve, hogy hátulról, azaz Deák
uraimék felől meg nem támadtatik. De nem lehet-e épen ettől tartani?

Óvári a válságos helyen felállítá csapatait, látván, hogy a dúlók közt
nagy mozgás támad.

Épen hírnököt akart küldeni, midőn látja az ellenfél részéről fehér
kendővel elindított megyetisztet.

Az Óvárihoz érkező hivatalnok fölvilágosítása igen rövid és szabatos
volt.

Előadá, hogy Majláth elfogatott és a moldovai vajda Fogaras várát
őrizettel rakta meg.

Óvári halálsápadttá lett, de rögtön összeszedvén magát, daczczal mondá:
– Mi közöm nekem ahhoz? kegyelmetek miért rombolják birtokaimat? És
kinek parancsolatából teszik?

A tisztviselő ismét egyszerűen és határozottan felelt: – A mezei
katonaságot az alvajda küldötte kegyelmednek, mint pártütőnek,
elfogatására, s én a főispán távollétében főbírói tisztemnél fogva
vagyok itt.

Óvári tagadta pártütését.

Erre a főbíró értesíté, hogy Majláthnál Óváritól oly levelek
találtattak, melyek ennek nemcsak a lázadókkal, hanem a morva és a
sziléziai összeesküvőkkel is világos egybeköttetését tüntetik föl.

– Aztán nagyságod a királyné párthíveit fegyverrel támadta meg.

Óvári állítá, hogy a szóban forgó levelek költöttek is lehetnek, s hogy
mint nemest és főurat őt csak törvényes úton szabad elítélni, gyanúra
pedig még befogatni sem lehet, s annál kevésbbé birtokában feldúlatni.

Mire a tisztviselő megjegyzi, hogy ők csupán csak a személyes
letartóztatásért jöttek ide, s ha ez törvénytelen is lett volna, a dolog
az által változott meg, mert Óvári, mint pártütő, fegyveres erővel
nyomulván Deákék ellen, folytonos üldözés alatt van.

– De én csak legfeljebb nagyobb hatalmaskodást akartam szomszédom ellen
elkövetni, hadd pereljen be tehát ő.

– Nagyságod tette azért sem lehet nagyobb hatalmaskodás, mert Deákék
ellen a környék pártütő nemességét szintén fegyverre szólította, s azok
más oldalról szándékoznak ellenök támadást intézni.

– De ezt is be kell előbb bizonyítani.

– A bizonyítás könnyű lesz, – válaszolta a tiszt, miután Beglerbég egy
külön álló csapatja fog a támadók háta mögé kerülni, s épen azt teendi
azok lakával is, a mit mi a nagyságod várával.

Óvári látta, hogy nem szabadulhat. Tiltakozva tehát a rajta, mint mondá,
elkövetett erőszak ellen, letette a fegyvert azon kikötés mellett, hogy
nem fog a törököknek átadatni, mit a főbiró meg is igért.

A vár dúlása félbeszakíttatott, s a büszke lak nem nézett ugyan ki oly
siváron, mint az erdővölgy többi romjai; de soha helyre nem állíttatott,
vagy azért, mert Óvári elitéltetett, vagy pedig azért, mert ha
megszabadult is, vagyonra és politikai jelentőségre nem emelkedett.
Legalább a krónikákban többé nevére nem találunk.

*

Széles vidéken nem volt már több gazdag csűr, csak a Deákoké.

Mert a tatárok a Ferdinánddal tartó szomszédok vagyonát irgalmatlanul
pusztíták. S az egész járásnak csaknem minden földbirtokosa, mint
ellenséghez szító, részint gyanú, részint vád alatt lévén, a marha és
termés tönkre tétetett, s nagyítás nélkül el lehet mondani, hogy a megye
harmadában az egyetlen éléskamarának kulcsa a Deákék kezében volt.

Most már a régi virágzó állapotba egyszerre vissza lehet térni, gondolá
a várnagy, s czélzatokat is ejtett azon értelemben, hogy a cséplésnek
emberül utána állani, s az eladott gabna árából adósságokat kell
törleszteni és tőkét gyűjteni.

A csépléshez nagy sietséggel hozzá is fogtak ugyan, de Dani bácsi előbb
az Óvári czimborái által károsított falu népének, Pista bácsi
egyszersmind a tatároktól kiprédált nemeseknek is akart elég gabnát
szolgáltatni, még pedig a szegényeknek ingyen, a jó birtokosoknak a jövő
aratásig kölcsön. És e nagy kérdés felett változó szerencsével oly
hosszas vita folyt, hogy midőn Dani bácsi nézetei, mint gyakorlatiabbak
felülkerekedtek, már akkor a várnagy bizonyos volt az iránt, hogy a
véletlen által gazdaggá tett Deákéknak a legpénztelenebb esztendőjük
épen a mostani leend, s minden szerzeményök csak a köztiszteltetés
növekvésében áll.

Meg kell vallani, e köztiszteltetéssel eléggé el is valának látva.

A Ferdinánd pártjának legszenvedélyesebb hívei bevallák, hogy vétkesebb
tény alig lehetett volna, mint Deákék birtokának Óvári által tervelt
feldúlása.

Kiki dicsérte a nemeslelküséget, melyet a két öreg saját érdekeinek
feláldozásával folyvást gyakorolt.

De mit használt mindez nekik?

Vendégeket szerettek volna maguk körül látni, s épen az vala
elérhetetlen.

Épületöknek a völgyre tekintő ablakai késő éjig ki voltak világítva, de
a kik az ő bőkezüségéből lettek képesekké pár marhát vásárolni, vagy a
vetésre szükséges búzához jutni, nem sok ingert éreztek a tomboló
vigalmakra, s a kik vagyonaikat meg is tudták ótalmazni, az ország
válságos helyzetében nem könnyen hagyták oda tűzhelyeiket, hogy a
martalóczok megtámadásaira ki legyenek téve.

Később Balibeg visszavonta ugyan prédáló csapatait, s a moldovai
vajdával Erdélyből kiköltözött, de távozásukkal a pártszakadás megint
élénkebbé lőn, s a Budáról érkezett hirek szerint hullámzott, kiáradt, s
ismét visszatért medrébe, hogy a kedvező alkalommal megint özönvizként
borítsa el az egész szép, de érdekeiben meghasonlott tartományt.

Mindenik párt ámítva és ámíttatva, a maga részére zsákmányolta ki a
híreket.

S Deákék az egymást czáfoló mendemondák közt tapasztalni voltak
kénytelenek, hogy még Dora szépsége sem csábíthatja a vendégeket a
barátságos kastélyba, s hogy az órák lomhák, a nap igen hosszúvá nyúlt,
a bornak nincs zamatja, az ételeknek kellő íze, s a mi még
legboszantóbb, Elemér nem érkezik meg és leányuknak van igaza, ki mikor
a lantost ebédre vagy vacsorára várták, az ételt mindig a maga idejében
hozatta föl, nem hajtva azon kecsegtető szavakra, melyek hol Dani atyus,
hol pedig Pista bácsi szájából jóslatként hangzának, s többnyire így
végződtek: – Meg fogod látni, kis selma, hogy mielőtt a sültet
lenyelnők, itt lesz Elemér.

Midőn azonban a sült elfogyott, a két testvér komolyabbá lőn, s hogy a
sötét eszmék a refectoriumban tanyát ne verjenek, valamelyikök a
serlegből nagyobb kortyot nyelve ismét jósolt, ily formán: – Kegyelmed
bátyám (vagy illetőleg öcsém), meg fogja látni, hogy a mi jó szolgánk
Elemér holnap reggel egy szép dallal köszönt be.

A «jó szolgánk» tőrszurásként nyilallott meg Dora szívében, mert sokkal
messzebbre helyezé tőle Elemért, mint a mértföldek száma és az égaljak
távolsága tudta volna.

A másik testvér ily jóslat után többnyire haragra lobbant, s a kiürített
serleget asztalhoz ütögetvén, ekként válaszolt: – Tudnám csak meg, hogy
ki adott útra való pénzt Elemérnek, s ki kerített számára smaragd és
jáspis boglárokkal ékes kardot, hogy háborúba mehessen,… puhatolhatnám
csak ki azt az átkozott teremtést, ki a mi derék lantosunkat
elszöktette, majd befizetnék én neki e rosszlelküségeért!

Ily nyilatkozat aztán Dorka egész testét úgy átjárta, mintha szék
helyett jégtáblán ülne, s minden ize, tagja csaknem koczogva reszketett,
s a nemeslelkü Dora kénytelen volt ismét a sok aranyról beszélni,
melyekkel annyira tömve vala Elemér erszénye, hogy az egész országot
beutazhatja saját pénzével. Ez ártatlan hazugság védpajzsával fedve
sikerült neki Dorka nénit, a még mindig remegő nőt, úgy vezetni ki a
refectoriumból, hogy atyja és nagybátyja szivében gyanú nem támadhatott.

Midőn pedig a némberek eltávoztak, még jó darabig folyt a testvérpár
közt a vita.

Pista bácsi állítá, hogy ha már soká késik Elemér, akkor a németek
elfogták.

– Nem engedi az magát elfogatni. Hanem én egyebet hiszek.

– Mit? kedves öcsém? szólt nyájasan az idősebb testvér.

– Bizonyosan a mi nagy rokonunkhoz írt levél tévedt el.

– No, no! s te nem sokat tartasz az én jó barátomról, Domahidi
Gergelyről? kérdé egy kissé élesen István úr.

– Csak azt állítom, jobb lett volna a levelet nem küldeni
Szinérváraljára.

– Én meg kegyelmednek azt felelem, hogy ha tanácsa szerint Nagy-Kállóra
küldtük volna, akkor a levél még a Werbőczi unokájának sem kerülne
kezébe.

– Engedje meg urambátyám, de Kállay Laczi, az én barátom, nem érdemel
ily gyanúsítást. Ő személyesen ment volna Budára.

– Mintha bizony csak úgy lehetne a német ágyúk közt sétálni, mint te
szoktál a káposztás kertben. Ha valaki egy ellenséges csapaton
átvergődhetnék csellel vagy vitézséggel, azt Eleméren kívül csak
Domahidi Gergely tehetné.

– Én meg állhatatosan hiszem, hogy csak Elemér és Kállay Laczi volna
képes ily hőstettre.

Az egyenes termetű és hosszú vékony bajuszú hírnök, mióta helyettes
várnagygyá lőn, nem mulasztá el esténként a refectoriumban
principálisainál tisztelegni. A minek aztán következménye az lett, hogy
a szolgából, bár mindig csak esetről-esetre, vendéggé léptetett elő, s
oly figyelemben részesült, minővel a háziúr azok iránt tartozik
viseltetni, kik őt meglátogatják.

Most is a vita tanúja levén, szükségesnek tartá a közvetítő szerepet
eljátszani.

– Nekem, szólt ülőhelyéről fölemelkedve, szerencsém volt a lovagok
virágját, Elemér úrfit egyszer Sarmaságon láthatni, s büszke is vagyok
rá, s ifjú leventénknek arcza, mint a gyémántkőbe metszett korona, oly
kitörülhetetlenül fog emlékezetemben megmaradni. S kész vagyok a
trombitával kezemben a dézsi vagy kolozsvári piaczon három vasárnapon
egymásután kihirdetni, hogy földönfutó sehonnai az, a ki kétségbe vonja,
hogy Elemér úrfi Budavárba betörni ne tudna, akár erővel, akár csellel.

– Miért ne engednők meg a vélemény szabadságát! szólt közbe Pista bácsi,
de látszott, hogy a hírnök lelkesedése inyére van.

– Én azzal tartok, hogy senkit túlságosan bálványozni nem kell, jegyzé
meg Dani úr is, azonban derült arczának minden vonásából kitünt,
mennyire kielégíti őt az Elemérre szórt dicséret.

– A vélemény szabadsága sem terjedhet végetlenre, minthogy tudjuk, hogy
a tengernek is van partja. A mi pedig a túlságos bálványzást illeti,
annak vádja engem kétségkívül akkor terhelhetne, ha azt állítottam
volna, hogy Elemér úrfi a német táboron áttörve, beronthatna a szultán
táborába is, s megjelenésének emlékeül egy ollóval lenyírhatná a
világgyőző Szolimán szakállát. De mondottam-e én azt?

Deákék elismerték, hogy a szónok ilyesmit nem mondott, s hírnökünk,
óvatosságának ez ünnepélyes bizonyítéka után, háborítatlanúl folytatá
beszédét: – Eleméren kívül, én még két egyént ismerek, kik Roggendorf
táborán át Budavárba könnyen beférkőzhettek volna, csakhogy a nap
más-más részében. Domahidi Gergely éhomra kísérthette volna meg, mert
délután már az erélye csökkenőben, ellenben Kállay Laczi ozsonnya után,
mert lelékeny és furfangos elméjének a hamar következő szürkület
kedvezne. Így tehát kegyelmetek nemzetes és vitézlő uraimék azon ritka
helyzetben vannak, hogy mindketten egyenlő hévvel magasztalhatják egymás
barátjait.

A hírnök e nyilatkozatában a Deák testvérek örömmel megnyugodtak, s
István bácsi Kállay Lacziért, a Dani barátjáért, Dani bácsi pedig
Domahidi Gergelyért, az István barátjáért ürített poharat, s a
refectoriumban a szokottnál is hosszasabb ideig folyt a társalgás.

*

Ah, az alvó-szobában másként volt!

A Dorától kisért Dorka asszony, a Deákék fenyegetése miatt, a folyosón
már kifogyott erejéből s összerogyott.

Dora és komornája felemelvén az ájultat, ágyába vivék. Sokáig kellett
halántékait, kezeit, homlokát dörzsölni, s orra alá éles szeszt tartani,
míg ismét magához jött.

Midőn bágyadt szemeit fölnyitá, a komorna kisasszonyának intésére
eltávozott.

– Dorka néni engedje meg, hogy régi szobájába vitessem vissza.

A vén asszonynak sűrűn omlottak könnyei.

– Néném azért távozott mellőlem, mert mint mondá, éjjeli sikoltásaival
álmomból költ fel. Hisz! én nem kivánok sok álmot, s hígyje el, hogy a
mióta elköltözött, még többször vagyok ébren.

– Oh Dora, minden percz az általad átvirrasztott éjből kínszenvedés,
égető lélekvád rám nézve. Megszégyenít jóságod,… s ah! ha szíved
kevésbbé volna könyörületes, akkor hidegséged gyötrene. Ohajtanám, hogy
sülyedne el a föld, s nyelje be bűnös testemet. Hálát adnék az Istennek,
ha valaki, mint egy utálatos férget, lábával eltaposna.

A vén asszony panaszát fuldoklásai szakíták félbe.

– Egy ereklyém volt, férjem jegygyűrűje. Szegény és öreg vagyok most, s
a sátoros czigányné, ki jóslatból teng, és redős, fonyadt arczával több
félelmet okoz, mint a mennyi szerencsét hazug szájával igér, a vén
banya, ki életének felét börtönben, felét féktelenség közt töltötte, nem
cserélne velem, annyira megviseltek a szenvedések. De, Dorám, volt idő,
midőn hízelgőim nem állítottak rútnak, s férjem, kit a halál hamar
ragadott el, oly hőn szeretett, mintha jó és szép is lettem volna.
Hihető, hogy tovább élve, a szív tőlem elfordult volna, mert szeretetem
még mindenkit szerencsétlenné tett. Végzetem az, hogy elhagyjanak s
meggyűlöljenek azok, kik közelről ismertek. Nem reád czélzok, kedves
gyermekem, csak azt akartam mondani, hogy ha nem képzelek nagy veszélyt
Elemér ittlétében, nem zálogosítottam volna el jegygyűrűmet Óvárinál,
hisz az ereklyét szívünk alatt hordjuk, s nem visszük könnyelmüen
vásárra.

– Miért említenők többé e kérdést, Dorka néni? Te meggyőztél arról, hogy
Elemér ragaszkodással viseltetik irántam, s megmentettél attól, hogy
atyám és nagybátyám által tépessék szét szívem.

– Oh, volna ez bár így, kedves egyetlenem! De lásd, ha a hóbortos vén
asszony nem elegyedik oly dologba, mihez semmi köze, akkor minden jól
üthetett volna ki. Lehet, hogy Elemér nem mer vágyaival hozzád emelkedni
s lehet, hogy tartózkodását te közönynek tekinted, és a mit én
zivatarnak tartottam, csak egy csendes nyári permeteggé vált volna.

– Ki vagyok békülve helyzetemmel, – állítá Dora, míg szemében könny
csillogott.

Dorka még szilajabban folytatá az önvádakat:

– Mily szemtelenség volt egy cselédtől, kinek az uraságok ügybajaihoz
semmi köze, oly kérdésbe ártani magát, a mihez nem ért! Hogy mertem én a
fejembe venni, hogy nagyuraimék családi büszkeségből ellenezni fognák a
házasságot Elemérrel? S micsoda kezességem volt, hogy nem csalódom?

– Légy megnyugodva, Dorka! Édes apám és Pista atyus szeretik Elemért, de
csak szolgának tartják, – szólt Dora letörölve könnyét, visszafojtva
fájdalmát, sápadt, hideg és kifáradt arczczal.

– Nyugodt legyek? – válaszolá a vén asszony zokogva. – Hát nem üldöz,
nem büntet-e az Isten, a mióta téged megkeserítettelek?

– Én nem átkozlak, Dorka!

– De az átok rajtam van. A mely reggel Elemér távozott, eltünt Barnabás
is. Nem Isten újja-e ez? nem a büntetés kezdete-e?

– Bizonyosan megunta zárdáját, s másba költözött.

– De volt-e neki pénze, a mivel kimozduljon?

– A szerzet, melynél tartózkodott, megszokta az alamizsnából élést, s
egyik megyéből a másikig utazik, mint a madár, nem aggódva a holnapon.

– De ő nem örömest távozott volna innen.

Dora kérdő tekintetet vetett a vén asszonyra, ki szemeit lesütve
folytatá:

– Honnan van az, hogy már kilencz hete telt el, s még nyomába nem
akadtam?

– Mert mindig csak a szomszéd helységekben kerested.

– S nem átok-e, hogy egy bűvös körben járok, melynek határait át nem
léphetem? Midőn hosszú útra indulok, visszavon a látatlan kéz, s hozzád
vezet. Midőn melletted vagyok, a titkos erő megint kiragad, ösztönöz,
visszataszít… oh! csak egy… napig. Ha útban elfáradva, lehajtom fejemet,
az első álom rémképekkel ijeszt, s parancsolja térjek rögtön vissza,
mert veszélyt hoztam fejedre, s őrültségem jóltevőimnek házát gyujtotta
meg. Ha fáradva, lihegve haza érkeztem, akkor szívem minden erősebb
dobbanásával egy éles hang kiált rám, mondván: nyomozzam Barnabást, mert
ha vissza nem hozom, iszonyú történetek fognak vaslábaikkal a reszkető
földre taposni, s vér és könny serked nyomdokaikon.

– Forró képzelődésed játéka ez, Dorka. Barnabás különcz, rendetlen
természetü ember! de mit tudna ő oly rémítőt tenni, mitől méltó volna
rettegned?

– Nem ismered őt, gyöngyöm! Szemem édes világa! a te kebled annyira
ártatlan, hogy a bűnnek csak nevét tudja, s műveiről nincs képzete.

– De ha te félted Barnabást a világtól, melybe betévedt, miért nem bizod
fölkeresését, miután beteges és gyönge nő vagy, egy férfiúra, ki
gondosan tud mindennek utána járni, s tartózkodása helyéről hamar
hozhatna hírt?

– Ugyan kire bízzam, kedvesem?

– Flórián pater gyakran barangol át három megyét is. Ő legkönnyebben
akadhatna Barnabás nyomára.

– Ne szólj Flórián paterről, ő kemény szívű. Előbb megütközött Barnabás
eltünésén, és segítségemre volt a keresésben, de jámbor heve csak két
napig tartott. Akkor mentegetődzött, hogy neki tollkéssel apró szenteket
kell faragni, s nincs ideje a kezdő betűk miatt, melyek a szokásból úgy
is kimennek, sokat fáradni. Ő Barnabásban csak a kezdőbetű rajzolóját
vette tekintetbe, s érzéketlensége annyira ment, hogy engem is mindig
ösztönzött kutatásaim felhagyására.

– Bízd hát a dolgot a hirnökre, úgy is nálunk már bevégezte szolgálatát.

– A hírnök azzal gúnyol, hogy Barnabás katonának állott be.

– De hát az nem lehetne igaz? – kérdé Dora.

– Isten őrizzen attól! Barnabást úgy neveltem, hogy azt sem tudja,
jobb-e vagy bal oldalra kell a kardot kötni. Oltalmaztam őt és
felebarátait attól, hogy valaha puskát fogjon kezébe. S ki adott volna
neki lovat, fegyvert és pénzt?

– De miért fosztottad meg őt, néném, mind azon eszközöktől, melyek által
a férfi kitünővé válhatik, szabad és független életet szerezhet magának?

– Ne nyomozd, kedvesem, azon iszonyú titkot, – szólt Dorka a zokogás
miatt fuladozva… Eredj lánykám aludni! Késő éj van már. A hold beteg
arczczal néz reánk, s halvány tekintete mintha új szerencsétlenségekről
akarna jelt adni… Csak ne zálogosítottam volna el a mátkagyűrűt!
Óváritól elrabolták a dúló csapatok. Félek, hogy síromból mindig föl
fogok járni, míg a jegygyűrűt poraimhoz nem teszik… Oh Istenem! mily
kegyetlenül fenyegetőztek ma is nagyuraimék. Mi lesz belőlem, ha
megtudják, hogy én távoztattam el Elemért! Dorám, úgy-e te
megbocsátottál nekem? Nem hallod, mintha vércse vijjogott volna?… Közel
lehet már az éjfél. Látod-e a falon azt a kezében halálfőt tartó
szerzetes képét? Rámája közül néha fenyegetőbb arczczal néz rám, mint
szokása. Tegnap éjjel ki akarta ejteni kezéből a halálfőt s féltem, hogy
a lábam elébe gördül.

– Lázad van, néném! holnap jer vissza régi szállásodra, ápolásom
mellett, remélem, hamar helyreáll egészséged.

– Te igen nagylelkű vagy, Dorám!… Szeretődtől fosztottalak meg, pedig
hátha beleegyeztek volna szülőid!

– Nem mondják-e, hogy ő csak szolga? – szólt Dora, mélyen sóhajtván.

– De hát mért agyarkodnak egész dühvel az ellen, ki őt távozásra bírta?

– Mert a szolgát is lehet szeretni.

– Dorám, mintha zörögnének ablakom alatt az ágak! Talán halálmadár ült a
hársra, s kerek szemeivel ránk néz. Több mécset gyujtok, hogy a
világosság miatt ne láthassam. Eredj, kedvesem, aludni!… Az csak nem
történhetett, hogy az őrültnek égő kanóczot, a dühösnek fegyvert adjanak
kezébe és a bosszúállást konok czéljaira gazdag eszközökkel lássák el?
Ugy-e, hazudik a hirnök, midőn Barnabásról, mint katonáról, mesél?

– Legalább valószinűtlent mond. De csendesedjél el, kedves néném.

– S vajon nem találkozhatott-e Elemérrel? – kérdé az öreg asszony fejét
a könyökére támasztva és sárga arczával félelmesen tekintve Dorára.

– Jó éjt néném! Ha sokáig itt maradok, még ingerültebb lészsz.

Midőn a távozó Dora betette az ajtót, a vén asszony erős zokogását a
folyosón is meghallá.

– Magam mellé költöztetem vissza, ápolni fogom, s Isten legyen tanúm,
hogy elfeledem, a mit ellenem vétett.

E szándékkal, az önlegyőzés e fényes jelével a szegény Dora még
szerencsétlenebbnek érzé magát, mint akkor volt, midőn hivé, hogy
Elemérért joga van Dorkára haragudni.

– Örökre elveszett ő számomra! S mivel is érdemelhettem volna meg oly
ragyogó jelenséget, mint Elemér! Ha a születés valódi előny volna, akkor
az Isten nem engedte volna őt, ki minden más tökélyt bír, ezen egyetlen
tulajdon hiányával a világba lépni. Hisz! szükség van arra, hogy legyen
szemünk előtt oly példánykép is, melyet a gáncs le nem vonhat, s a
magasztalás fölebb nem emel. Elég boldogság az is, ha remény nélkül
szerethetem, s elég vakmerőség, ha hiszem, hogy talán néha rám gondol.

E szerény követeléssel lépett szobájába Dora, s midőn lefekvék, s a
mécset eloltá, csak még arra gondolt, mily kegyes volt iránta az ég,
midőn megtanítá szeretni, könnyezni, s az örömből és fájdalomból azon
különös vegyületet érezni leginkább, melyet a lemondás nyújt, ha nem
eredt csalatkozásból és ennél fogva nem is vezethet új szenvedély és új
küzdelem felé.

– Csak egyet óhajtanék, – sóhajtá, – míg szemei félig becsukódtak, csak
egyet szeretnék még megálmodni, hogy tudniillik azon három elszáradt
ibolya, melyet távozáskor a könyvben, hol emlékül őrzé, nem találtam
meg, vajon nála van-e, vagy talán elfeledte magával vinni? És csak azt
szeretném tudni, ha a dalokat, melyekre engem tanított, inkább
kedveli-e, mint az újakat, melyeket azóta költhetett. Aztán megvallom,
egy kevéssé kiváncsi vagyok arról is hallani, hogy midőn nevezetes és
emlékezetre méltó történt vele, eszébe jut-e a szegény falusi leány, ki
figyelemmel hallgatta őt, midőn hősökről és félistenekről regélt?
Istenem: mily sok és merész óhajtásom volna! S vajon, valamelyiket
teljesíti-e az álom? Ha jóslani tud, mint sokan állítják, miért ne tudna
elbeszélni is?

Dora úgy hitte, hogy már alszik, s az ablaka előtt az orgonafán egy
csalogány dalol; később meg azt gondolta, hogy ébren van s a kertből
lantpengést hall. De ez végre is csak álom lehet!… Álom, édes álom, a
szivnek mily fájdalmas húrját rezgeted szellemujjaiddal s vajjon nem
pattannak el épen azon idegek, melyeken a legbúsabb accordokat pengeted!

  «Vándor madár, vándor madár!
    Szárnyad mindenüvé eljár,
  Szemed mindenfelé teként.
    Nem láttad-e a vőlegényt?»

Dora még ily világosan nem álmodott soha… Vagy talán nem támasztja
könyökére fejét, nem függnek-e szemei az ablakon? nem látja-e a sápadt
holdvilágítás mellett is az orgonafa kétes körvonalait? s a lassú, a
távoli hang nem olyan-e, melyet bár hallani lehet, de elmosódott
részeiben a képzelődésnek után kell pótolni? És csakugyan álom volna-e?

S néhány accord után nem hangzik-e megint, azonban már még halkabban,
még kétségesebben?

Dora fölemelkedett ágyából, s míg könnyei megeredtek, hallgatott,
figyelt, s néha úgy vélé, hogy csakugyan a füleivel hall egész szavakat;
míg ismét kételkedni kezdett saját érzékeiben, s idegei izgatottságának
tulajdonítá az éj határozatlan zsivajából szőtt dallamot.

Mit jelenthet e csalóka játék, mely a való és álom közt ringatja a
képzelődést, s mely a szivet egészen betölti sejtelmekkel és
fájdalommal?

Elemér érkezett volna meg? Oh, ez oly vakmerő gondolat volt, hogy Dora
nem is merte folytatni. Vagy ha a kétes hangok nem emberi ajakról
támadtak, s csak a lég és képzelődés teremtményei, birhatnak-e azon
tartóssággal, hogy nemcsak egyes rímek, hanem egész versek dallamát és
szavait láttassanak utánozni?

Dora fölkelt, az ablak elébe ment s kinyitotta azt.

S most már csakugyan hallá a lantpengést, mely a bevégzett balladát még
kisérte, de mind elhalóbban.

[Illustration: Dora fölkelt, az ablak elébe ment s kinyitotta azt.]

A kerten kívül kellett tehát valakinek azon verseket énekelni, melyeknek
kezdő sorai alkalmasint észrevétlenül vezették Dorát az álomból
ébredésre.

De ki lehet e dalnok?

Dora tudta, hogy a vers szerzője Elemér, s meg volt győződve, miként a
környékben épen senki sem énekli.

Ennélfogva idegennek kellett ide vetődni.

S nem valószinű-e, hogy ez idegen ismeri Elemért, és vagy róla mondhat
hírt, vagy épen tőle hozhatott izenetet?

És hátha Werbőczitől érkezett Pista atyushoz a küldött levélre válasz, s
épen azalatt, míg Dorka panaszolá el félelmeit és szenvedéseit: ez az
eszme is megfordult a még mindig merengő és az ablakon kitekintő leány
elméjében.

– Csakugyan valami tudósításnak kellett jönni Elemérről – mondá magában
Dora, s egyszerre azon iszonyú sejtelem támadt föl benne, hogy hátha a
ballada által, melyben a vándormadarak a kérdező leánynak a vőlegény
halálát adják hírül, el volt beszélve a hír, melyet a vendég nem mert
világos szavakkal előadni.

Dora egészségesebb természetü, mint szoktak lenni az érzelgés
martalékai, s keble mélyebb volt, hogysem minden babona, előjel és
sejtelem fenekestől fölforgathatta volna. De nem vala-e megdöbbentő,
hogy épen azon verseket hallá, melyeket ő Elemér távozása óta elénekelni
nem mert, mert sötét tartalmukkal át- meg átjárják szivét, s mert a
keserv pillanataiban hagytak magok után valami olyan benyomást, mintha
egy előérzethez, egy jóslathoz hasonlítnának.

Sokáig volt ébren Dora, s erős lelki küzdelmei úgy visszahatottak
testére, hogy midőn szemeit kinyitá, rendkívüli megdöbbenéssel vevé
észre, hogy ágy helyett a tárt ablaknál alszik, s hogy a nap már
fölemelkedett, számos munkás van a kertben, s atyja az orgonafához közel
összefogott kézzel áll és bámulva tekint leányára, ki az ablak közét
választá vánkosul, s bár eléggé födött, de mégis csak hálóruhában, oly
csendes lelkiismerettel alszik, mintha ágyban feküdnék.

– Mit álmodtál, kis selma! he? mióta szokásod a szabad légen aludni?

Dora pirulva és halk sikoltással szaladt el az ablaktól, kezét
nyakleplén tartva, mely egyébiránt nem volt kibontva, s nem vezethette
volna senkinek kiváncsi szemét oly kellemek ellesésére, melyeket inkább
csak sejtetni, mint megmutatni illik.

– Öltözz hamar fel, mert kilovagolunk – mondá az atya.

– Elszoktam attól, kedves atyám!

– Elég szégyen, hogy ábrándozással töltöd idődet. A magyar hölgyek még
az én ifjú koromban is csak úgy eregették lóhátról a sólymot, mint mi
ifjak, s legfelebb abban különböztek a vadászatra nézve tőlünk, hogy a
bölényt nem űzték.

– S édes atyám vadászni akar?

– Most csak vendégeket. Megfordult, selmám! a világ. Eddig, ha a háziúr
barátságos volt, tódultak hozzá a víg czimborák. Most már
hajtóvadászatot kell tartanunk azokra, kik serlegünkből bort, s
tálunkról őz- vagy szarvasczombot akarnak enni. A mióta magyar magyar
ellen küzd, tönkre jutott az igazi barátság, s napjainkban csak talpas
kupákat kell használnunk, hogy ki-ki külön ihassék, mert a gömbölyü
aljúak, melyeknek körbe kell járni, míg kiüríttetnek, azon veszélyre
tesznek ki minket, hogy ellenségünkkel egy edényből lelkesítsük föl
magunkat egymás ellen, s így ki-ki saját vesztét mozdítsa elő.

– De ha kedves atyus vendégeket megy vadászni, mi leszek én e
mulatságnál? Hajtó-e, a ki a fát zörgeti, hogy a maczkó a harasztból
kiczammogjon? vagy a sólyomeresztő, kinek kötelessége jól betanított
madarával a nemes szarvast megfosztani szeme világától, hogy üldözőitől
ne menekülhessen? Mert azt mégsem hihetem, hogy atyus engem csak
siposnak akarna használni, ki a füttyös madarak hangját utánozván, a
kiszemelt áldozatokat lépvesszőre kerítse.

Dora vidám, nevető hangon tevé e megjegyzéseket, s az atya, kinek
büszkesége nem volt a lélekbuvárok közé számíttatás, nem is sejté, hogy
szép magzatának keblében az éj phantastikus benyomásai miatt mily
ellentétes érzések küzdenek, s mennyi bánat és félelem vegyül össze
határozatlan reményekkel.

– Már tubiczám! – szólt Dani úr, – akármint tiltakozol, te a füttyös
fogsz lenni, ki a czifra tollú madarakat lépre csalod. Nagy ünnep lesz
nálunk, tánczolni kell, s a tánczért fiatalságra van szükségünk.

Míg az apa ezt mondá, az ágakat elhárítva egészen az ablakhoz jött, hogy
szavait a kertben lévők ne érthessék.

– A tánczra érdemes fiatalság, kedves atyus, fegyverben van már, s nincs
ideje mulatni.

– Mesebeszéd kincsem. Igaz, hogy Elemér, a mi derék szolgánk, kinél
szebben senki sem tánczol, Buda alá ment harczolni: de maradtak itthon
is oly ifjak, kik lábukkal jobban tudnak bánni, mint karukkal, s arra
legalább használhatók, hogy holnapután nálunk egy családi ünnepet
mulatságossá tegyenek.

– De hát nálunk családi ünnep lesz?

– Félig-meddig családi.

– S én arról semmit sem tudok, atyus!

– Az attól van, mert szemedet darab idő óta nem akarod eléggé használni.
A szobában ülsz. Nappal, mint sejtem, álmodozol; éjjel, mint látom,
ébren vagy, s ha nem tudnám, hogy vidékünk úrfiai pimaszok, kik
Majláthtal czimborálván, a másik párt virágos kertjében a legszebb
rózsát is pipacsnak képzelik, még azt hinném, hogy valamelyik ifjú
elrabolta szívedet.

Dora arczán oly zavar tünt föl és enyészett el, mely sokkal mulékonyabb
és finomabb volt, mintsem Dániel úr észrevehette volna.

– De ha úrfiaink épen semmi elismeréssel nincsenek atyus virágos kertje
iránt, akkor sétalovaglásunk, a mennyiben rám is vonatkozik, tökéletesen
felesleges.

– Te nem is vagy az én gyermekem. Egészen Pista bátyád vitatkozó
természetét örökölted. Örvendsz, ha kiforgathatsz okaimból, melyekkel
védelmezem magamat. Tudd meg tehát, hogy én ugyan vendégeket keresek; de
téged most egyéb czélból viszlek magammal. Tőled, gyermekem, mint okos
lánytól, az egész Deák-család sokat vár. S én hozzád nemcsak mint apa
szólok, de Pista bátyám fölhatalmazásából, mint követ, mint teljes jogú
képviselő is.

– Ha atyus ily fontos és hivatalos küldetésben járó személy, akkor
megengedi, hogy először felöltözzem, mert kötelességem szerint illő
tisztelettel akarom fogadni.

Dora hangja reszketeg volt, s látszott, hogy a tréfás mosoly mellett is
időhaladékot akar kérni, míg lélekerejét minden kérdés és nyilatkozat
irányában összeszedhetné. Azonban Dani bácsi nem lévén akkora diplomata,
mint nagy rokona Werbőczi, beleegyezett a szőnyegre hozandó tárgy
elhalasztásába, s István bácsit arról értesítette, hogy minden rendben
van és Dora alkalmasint nyélbe fogja azt ütni, mit ők ketten
elrontottak.

*

– Vetted-e észre, leányom, hogy majorunkban egy új ház épült – mert
reperaturának nem mondhatom, miután sok adag tiszta buza ára fogyott el
érette – s ezt a csinos kis lakot a kőmüvesek holnap vagy holnapután meg
is koszorúzhatják? S láttad-e, hogy a konyhán s kamarán kívül, három
csinos szobája van, nem is említve azt a zúgo a szögletben, mely egy
czellához hasonlít és külön bejárattal bir?

E szavakat Dani bácsi akkor intézé Dorához, midőn a falu és a minoriták
kolostora felé vezető út emelkedetté lett, s a két lovas lépésben kezd
haladni.

– Ah, atyus már belátta, hogy a szüléknek nem szabad titkolózóknak
lenni, s hibáját most helyre akarja hozni.

– Hüm! hisz a gyerekekről szól ez a szabály, s nem megfordítva. Szintén
rólok áll, hogy nem szép, ha kiváncsiak, mint az én rossz leányom, ki
már többször incselkedett nekem és nagybátyjának, hogy titkunkat
eláruljuk.

– S hát még a várnagynak, kit atyusék százszor jobban betanítottak a
titkolózásra, mint én a komornámat.

– Mit, hát a komornád is ért ezen mesterséghez?

– Még csak annyira haladt, kedves atyus! mint a tudományokban az a
gyerek, a ki a betüket kezdi ismerni. De talán igen eltérünk a tárgytól,
mely mint sejtem, a majorházra vonatkozik. Tehát atyus be akarja
vallani, hogy ez a csinos kis épület Dorka számára készült.

Dani bácsi hüledezve tekintett leányára.

– Hát ki sugta meg neked titkunkat? he!

– Bevalljam-e?

– Atyai hatalmamnál fogva parancsolom ezt, Dora. Mi ismerni akarjuk a
hebehurgyát, ki ily fontos s ily óvatosan őrzött titkokat elárul.

– Az a vétkes áruló a szivem volt, mely mindig arról fecsegett, hogy az
én atyusaim gyöngéd és nemes indulatú férfiak, kik a szerencsétlen vén
Dorkát, ki házunkat oly hűn szolgálta, meg szándékoznak lepni azon
örömhírrel, hogy neki is van a széles világban egy kis menhelye, hol az
árnyékos fák, az illatos virágok, a veteményes ágyak, a nyári nap
jótékony hevétől érlelt nemes gyümölcsök sajátjai, s a hol rá oly hajlék
vár, melynek ajtaját előle senki sem csukhatja el, melynek nyoszolyája,
hol fáradt teste pihen, az övé, s melynek kis ablakaiból azon nagy
almafát láthatja, hol a kereszt alatt egykor háboríthatatlanul fog
nyugodni, s a forduló évekkel sirhelyét a tavasz hulló virágai és a késő
ősz fonnyadt levelei fogják betakarni. Atyus! ezt a dicséretet mondta
rólatok az én sejtő szivem. Oh: csak az a szegény Barnabás ne tünt volna
el! Mint örülne holnapután Dorka!… Ah, de talán neki szemrehányásai is
lennének.

Dora megijedt a gondatlanul kiejtett végszavakon, s fürkésző tekintetet
vetett atyjára, kinek elérzékenyülése leírhatatlan zavarral volt
vegyülve.

Dani bácsi a hegyre kezdé fölsarkantyúzni lovát, melyet eddig lépésben
engedett menni.

– Óh, ő talán sejt valamit! – gondolá Dora lehangoltan.

Midőn az oromra értek, s a kolostorhoz le kellett lejteniök, az atya
félénk kiváncsisággal kérdé:

– Úgy-e Dorka gyakori távozása alatt tulajdonkép Barnabást keresi?

– Őt, és nyomára nem tud akadni.

– De nem gyanít-e valamit?

– Hogy mit gyanít, nem tudom! De tartok a téltől.

– Miért kedves lányom?

– A bú miatt aligha túl fogja élni a Szilveszter-éjt.

– De hisz! addig rég visszajön Barnabás.

– S gondolja atyus?

Dani bácsi nem látszott e kérdésnek örülni, azonban tartózkodásán erőt
véve mondá:

– Ha katonának talált volna menni, akkor hamar megtér, hisz’ a háború
már véget ért.

– Oh, hogyan mehetett katonának, midőn semmije sem volt hozzá?

– Valaki zsoldosnak szegődtethette be.

– De ki lehetett volna oly szívtelen ember?

– Mit szívtelen? – pattant föl az apa, azonban rögtön megjuhászkodva
mondá: – A hazáért harczra küldeni a fegyverfogható férfiakat
teljességgel nem szívtelen tett, sőt inkább oly kötelesség, mely
dicséretet érdemel.

– Igen, de Barnabás soha lóra nem ült, soha puskát nem sütött el, soha
kardot nem fogott a kezébe, s ily fogyatkozások mellett a zsoldos inkább
mészárszékre, mint csatába küldetnék.

– Hm, hát ő ennyire járatlan volna a hadakozás mesterségében?

Dániel úr a zsebkendőjével törölgeté homlokát, melyről sűrűbben
permetezett a veríték.

– Megérkeztünk a zárdához – mondá, kapva azon, hogy más tárgyról is
beszélhet. – Pater guardian! – kiáltott be a zárda tornáczán álló
tisztes agghoz, – Isten kegyelméből egy hajlékkal szaporodott
uradalmunk. A jövő csütörtökön felszenteljük, s miután már sem Óvári
uram, sem Balibég nem fenyegetheti tisztelendőségedet sarczczal és
pusztítással, kérjük és reméljük, hogy a kolostor minden tagjával
szerencséltetni fogja a szegény Deák Istvánt és Dánielt azon
kitüntetésben, hogy kenyeréből egy darabot szelni fognak.

– Domine spectabilis, nagyérdemü pátronusunk! mindig szokásban volt,
hogy a leviták nemcsak a kenyérből, de a kövér pecsenyéből is kifogták a
magok részét.

– Az sem fog hiányozni, páter! s miután ha jól emlékszem még Bálámnak
is, ki pogány pap volt, a szőlőkerítésnél jelent meg az angyal, s
ugyanott szólalt meg az ő szamara, s még pedig kitünő bölcsességgel;
ebből én azt következtetem, hogy a bornak sem szabad a nevezetesebb
alkalmakkor kimaradni: részint azért, mert az ő közelségében angyalokat
látunk; részint pedig azért, mert szájunk oly szép gondolatokat fejezhet
ki, melyeknek még megértésére sem volnánk természetes állapotunkban
képesek. Így lévén a dolog, reméllem, sőt bizton számítok arra, hogy
tisztelendőségtek nem vetik meg a mi egyszerű falusi mulatságunkat.

– Miután kegyelmed, tisztelt patronusunk, ha nem adta is elé egész
pontossággal a szőlőkerítés mellett történt csodát, de legalább azt
bebizonyítá, hogy világi létére sem szokott az egyházról elfeledkezni,
mikor örvend; míg mások leginkább csak szorongatott állapotukban
folyamodnak hozzánk, ennélfogva nem találom a szerzet kötelességeivel és
fogadásaival ellenkezőnek, ha teljes számban megjelenünk kegyelmed
refectoriumában, feltéve, hogy ott a hét fő bűn egyikét, a torkosságot
kikerülnünk sikerülhet.

A guardián, midőn Dani bácsinak ily ügyesen válaszolt, hatalmasan
kezdett nevetni, míg nem sötétpirossá lett arcza a köhögés miatt, mely
jó kedvének kitörésével együtt szokott járni.

– De nem sziveskednék-e domine spectabilis, tisztelt kisasszonyával
együtt egy perczre szerény hajlékunkba lépni?

– Nagy örömmel, tisztelendő uram! Azonban még előbb néhány látogatást
teszünk a szomszéd falvakba, hogy késedelmezésünk által el ne
szalaszszuk leendő vendégeinket… S mit mível a marchallus campestris
Florian pater?

– Kötelessége szerint apró szenteket farag. S épen ez juttatja eszembe,
jelenteni kegyelmednek, hogy a szökevény Barnabás diák helyett akadtunk
már oly egyéniségre, ki a kezdőbetűket tűrhetőleg bírja rajzolni, sőt
mondhatnám, a versenyt elődjével kiállhatná, ha agg kora miatt keze egy
kevéssé nem reszketne. Zárdánkba jövetele valódi nyereség azért is, mert
ámbár hangja a hosszas használat miatt elgyengült, énektanítónak
rendkivül alkalmatos.

– Hallod-e Dora? – szólt Dániel leányához fordulva, kinek arczán a
meglepetés és nyugtalanság jelei az apánál figyelmesebb egyénnek szemébe
ötlöttek volna. – Hozza el tisztelendőséged a betűkészítőt is a
lakomára: – szövé közbe s aztán megint ezt mondá: – Hallod-e Dora! vajon
Elemér visszaérkezéséig nem kérhetnők-e meg a kolostor új vendégét, hogy
az énekben és lantban oktasson?

Dora csaknem reszketeg hangon válaszolá:

– Majd, ha előbb vele megismerkedünk, atyám!

Dániel úr a faluban kihirdeté, hogy a házszenteléskor a földesuraság egy
ökröt fog nyárson megsüttetni és egy hordót üttet csapra; a kinek tehát
pecsenyéhez s borhoz kedve van, jelenjék meg a kitűzött időben jó
étvágygyal, szomjjal és füles korsókkal is, melyekbe befér egy pár pint
bor.

A szomszéd helység majdnem félórára feküdt, s Dora saját eszméivel lévén
elfoglalva, észre sem vette, hogy az a tárgy, melyről atyja vele
értekezni akart, minden folytatás nélkül félbe szakadt.

– Mily kár – szólt Dániel úr hosszas hallgatás után – mily nagy
szerencsétlenség, hogy már a falu közepén vagyunk, s nincs még hova
betérjünk. Mert itt egymással szemben két földesúr kastélyát láthatod
ugyan; de e becsületes emberek kölcsönösen tették semmivé derék
épületöket. Ilyen leányom, a polgárháború. Ha én a jobboldali rom
tulajdonosát hivom meg, a másik rom lakosa érzékenyen sértve érzi magát,
ha pedig mind a kettőt rávehetnők a látogatásra, akkor még legjobban úgy
éreznék magokat, ha a kupát egymás fejéhez vagdalhatnák.

– Leányaik – szólt Dora – testvérként szerették egymást.

– S fiaik, mint hallám, egymás karjától veszélyes sebben feküsznek –
jegyzé meg Dániel úr. De néhány percz alatt békésebb faluba érkezünk,
hol barátnőd Zsombori Éva, s az én kenyeres pajtásom, az Éva nagybátyja
lakik. Ezeket okvetlenül megkaphatjuk.

– Atyus! nem volna-e jobb a bort, s az ökröt a lakoma többi kellékeivel
együtt Dorkának ajándékozni?

– Házszentelés dáridóval jár, még a szász atyafiak közt is. A ki a régi
magyar szokásokat tiszteletben nem tartja, annak, ha saját leányom volna
is, azt tanácsolnám, keressen magának férjet a Ferdinánd pártjából.

– Köszönöm atyus e figyelmeztetést, s hasznomra fogom fordítani –
válaszolá Dora kötekedőn.

E közben a Dániel úrtól magasztalt békés faluba érkeztek, melyen a nagy
országút vonult át, s ez előnyénél fogva a politikai világgal szorosabb
egybeköttetésben állott.

Itt a falu szélén pengett a szorgalmas fegyverkovácsok pörölye, az
utczán kardos és puskás emberek sürögtek.

Az a kenyerespajtás, a kit Dániel úr meg akart látogatni, s kinek ő
annyi gabnát szolgált, hogy a török martalóczoktól okozott kárát
kinyögheté, most tetőtől talpig harczra készen állott az utczán s
féltuczat paraszt fölött tarta mustrát.

– Komám! mit nyomorgatod azokat a parasztokat olyan mesterséges
mozdulatokkal.

– Háborúba vezetem, bátyám!

– Hát ismét háború van?

– Úgy vehetjük, mintha az volna.

– Talán megint Ferdinandus mellett ragadtatok fegyvert?

– Azon oldalról már egyszer megégette a kása a számat, mi most csak a
békét akarjuk biztosítani. Nem akarjuk Izabella királynét az országba
bocsátani. A határszélen már átjött, de mi elébe menvén mondani fogjuk:
térjen vissza felséged s tegye bárhová trónját, csak ne a mi földünkre.

– Hisz ez lázadás!

– Csak önvédelem, urambátyám, mert Izabella sarkában lesz a német s ha a
német hozzánk érkezik, akkor vele megküzdeni a török is eljön és a nagy
verekedés árát mi fizetjük meg; pedig nincs miből. Tanultunk már a
Majláth esetéből. Semlegesek akarunk maradni, urambátyám!

– De hát miért jön ide Izabella?

– Mert új fővárosra van szüksége. Budát valami basa foglalta el.

– Szent Istenem! hát így állunk?

– Ezentúl mindig Erdélyben fognak az uralkodásért küzdeni, ha most
elejét nem veszszük. Menjen a királynénk Kassára vagy Nagyváradra! –
szólt Zsombori.

– Szép hazafiak vagytok, öcsém! Levetkezitek a hűséget s nincs könyör
szívetekben a szerencsétlenség iránt! Menjünk vissza, leányom! A mit
főzetünk, együk meg magunk s borunk hadd heverjen a pinczében, míg e sok
szeleverdi kiforr s az idő és keserű tapasztalások által megtisztúl.

Hallgatva, kedvetlenül érkeztek vissza a kolostorhoz. A guardian
hasztalan marasztá, mert Dániel úr röviden említvén a szomorú híreket,
haza sietett.

Midőn azonban a tornáczlépcsőről épen a kengyelbe illeszté lábát,
Flórián pater megjelent egy kisded, de fürge vén embert hozván magával.

– Bátor vagyok – szólt alázattal – bátor vagyok a mi nemzetes és vitézlő
pártfogónknak bemutatni szerzetünk betűrajzolóját, ki Barnabás diákot
váltá föl e szép mesterség gyakorlatában.

– Azonban reménylem, hogy csak ideiglenesen.

– Ha a hír, melyet Zsombori uramtól hallani méltóztatott, valósulna,
akkor fájdalom! új művészünk a királyné ő felsége udvarába fogna
vándorolni, hogy mint lantos ott keresse szerencséjét. Megvallom,
különösen rám nézve ez elválás igen szomorú, miután gyermekkori
mesteremet vesztem el ismét, ki az egri iskolában zsoltárokra és egyházi
énekekre tanított.

– De mielőtt elutaznék, úgy hiszem, szíves lesz minket meglátogatni –
szólt Dora szemérmes zavarral.

– Egész életemet – mondá az öreg lantos nagy pathoszszal – egyházam és
hazám szolgálatán kívül azon czélnak áldoztam föl, hogy egy korán
elhunyt költőtársammal dalait a feledéstől megoltalmazzam s hogy a
közrészvét útján módot szerezzek hamvai porait díszes emlékkővel jelölni
ki az utókor számára.

– Ily kegyes szándék – válaszolá Dániel úr – megérdemli az elősegítést s
a Deákok nem szoktak utolsók lenni ott, hol hazafikötelességet
teljesíthetnek.

Korán elhunyt költő, hamvadó por s az éjjeli dal oly csodálatos, oly
rémítő összhangzásban állottak egymással, hogy Dora hangja alig volt a
belső megindulás miatt hallható, midőn így szólt:

– S régen múlt ki az a költő, a kire kegyelmed czéloz?

– Ha fájdalmamat kérdem, mely semmit sem vesztett ádáz erejéből, akkor a
feledhetetlen ifjú csak most halhatott meg; de ha azoktól várok
feleletet, kik a napok telését és az év fordulását számlálják, akkor a
válasz egészen máskép üt ki.

Dora megkönnyült e nyilatkozattal, de az egész úton azon tünődék, hogy a
vén lantos – ha csakugyan ő volt az éjjeli meglepetés okozója – miért
énekelte holt barátjának versei helyett épen azt, melyet Elemér
készített.

István bácsi a dobogónál várta öcscsét. Levelek érkeztek, nagyfontosságú
levelek, melyeket leányunk, Dora el fog olvasni.

– S honnan érkeztek azok?

– Az egyik megyénk főbírájától jött, a másik pedig az én kedves
barátomtól, Kállay Menyhérttől.

– Előbb megengedik atyusék, hogy öltözékemet változtassam, azután föl
fogom olvasni a levelet – szólt Dora és távozott.

István úr most idejét látta, száját öcscsének füléhez közelebb hozva,
egész óvatossággal kérdeni: – Elintézte-e kegyelmed, a mit magára
vállalt?

Dani bácsi úgy visszahökkent, mintha lábára léptek volna. – S mit
kellett volna elintéznem? – kérdé savanyú arczczal.

– Lám! lám! már kiejtette eszéből ezt a fontos dolgot. Nem igérte-e meg,
hogy a lovaglás alatt…

– Tyüh! drága barátom! – csodálkozott Dániel úr, bogos ujjával füle
tövét vakarva.

– Ej öcsém! hát nem kötelezted-e magadat arra, hogy a házfölszentelés
előtt megsúgatod Dora által Dorka asszonynak…

– Hm! hm! – óbégatott Dániel úr.

– Igen, megsúgatod – erősíté István – hogy tulajdonkép… és voltaképen…
mi voltunk – no nem emlékszel rá?

– Mi voltunk azok – folytatá Dani bácsi – kik véletlenül és minden rossz
szándék nélkül…

– Úgy van! – nógatott fejével István.

– Eltaláltuk küldeni Barnabás diákot, de lóval és fegyverrel ellátva…

– S az ő megegyezésével – egészíté ki az idősb testvér.

– Az ő írásban foglalt megegyezésével a táborba katonáskodni – végzé be,
arczáról a verítéket letörölve Dani bácsi.

– Egészen ekként van, öcsém! De hát elbeszélted-e ezt Dorának s mit
válaszolt rá?

– Körülmények jöttek közbe, urambátyám! melyek akadályoztak. Nem jó, ha
az apa felett leánya pálczát tör s te szintén atyja vagy Dorának s nem
szeretnéd, ha szívtelennek, vagy lelkiismeretnélkülinek mondana.

– Nem is tanácslom azt neki, koma.

– De ő, mielőtt tudta volna, hogy rólunk van szó, már ilyforma
kifejezéseket használt az ellen, ki egy sem lóra ülni, sem fegyverrel
bánni nem tudó embert harczba küld, hogy mészárszékre küldje.

– Ilyesmit beszélt az a háládatlan leány?

– Csak azért mondta, mert nem tudá, hogy minket sérthet vele.

– Ha így van a dolog, csak jobb lesz, ha Dorkát behivatjuk és te magad
beszéled el a történteket.

– Neked kell fölvilágosítni őt, mert idősebb lévén, a szó téged illet.

– Kövesse meg magát, öcsém uram! Kegyelmed a ház tulajdonosa s azért az
első szó jogával bír.

– Tagadom ezt, mert kegyelmed midőn a házról számomra lemondott, nem
kötötte ki, hogy a korossági jogról is lemond.

– De hát ki tudna minden csekélységről contractust készíteni?

– Nem csekélység az, hogy kit átkoz meg Dorka.

– S ha átkoz is, nem a kegyelmed leánya-e, a kibe belebolondult Barnabás
és ezzel az eltávolításra okot adott?

– De mióta csak az én leányom Dora? Ha ő most itt volna és meghallaná e
kegyetlen szavakat!

– Talán csak nem hallja meg – szólt István úr, félénken tekintve az
ajtóra.

– A falnak is füle van, bátyám!

– Azután én nem mondtam, hogy megtagadom segítségemet tőled, ha Dorkával
beszélsz.

– Én sem állítottam, hogy az első szót nem én indítom meg, ha te
szorgalmasan gyámolítasz.

– Hivassuk tehát Dorkát – mondá István úr.

– Hallgasd meg előbb híreimet, mert azok nagyon könnyítik helyzetünket.

Ekkor Dániel úr értesíté bátyját, hogy Izabella Erdélybe jön s már az
ország határait átlépte, miből czáfolhatatlan okoskodással következteté,
miként a nagy Werbőczi is vele van s ebből önként érthetőleg vonta ki
azon végeredményt, hogy Werbőczivel kell lenni Elemérnek, sőt Barnabás
diáknak is, miután levelökben rá is czélzottak s tisztelt rokonuk
nemeslelkűségétől mást várni sem lehet, minthogy őt is szolgálatjába
fogadá.

– Hollah! tehát visszakerült Barnabás. Nagy kő esett le a szívemről! Már
most könnyen beszélünk Dorka asszonynyal.

István úrral örömében nyulat lehetett volna fogatni.

– De mossuk meg jól a betűrajzoló fejét, ha többé leányunkra mer
kacsintani, – tanácsolta Dániel.

– Okvetlenül, öcsém! Hanem az a Dora nem jön. Tudod mit, öcsém?
Baktassunk mi saját szemünkkel végig a leveleken, hátha azokban is van
valami nagy rokonunkról s azután Elemérről és Barnabásról.

Közerővel fogtak az olvasáshoz.

A főbíró csak az Izabella bejövetele ellen intézett mozgalmakról
értesíté őket s fölszólítá, hogy szedjék össze erejöket az ily lázadók
fékezésére.

– Megint ide hozatjuk Flórián patert.

– S fölfegyverezzük jobbágyainkat.

– De már lássuk a másik levelet – mondá Dániel úr.

Pista bácsi feltette a szemüveget s öcscsének közremunkálásával
elolvasták Kállay Menyhért következő sorait:



«Nagy tiszteletre méltó jó uram!

Drága barátom!

Tetszett az isteni gondviselésnek…

– Jaj, bátyám! ilyen kezdete csak a halotti czéduláknak van; rosszat
sejtek – szólt Dániel úr.

– Ne háborgass ily komoly foglalkozásban – rivallgott István bácsi,
szorosabban nyomván orrához szemüvegét s aztán ekként olvasá: – Tetszett
az isteni gondviselésnek annyi esztendők óta kegyelmednek, jó uram! a
figyelmét ismét reám, régi barátjára visszatéríteni s annak
tulajdoníthatom azt a szerencsét, hogy alkalmam nyílt kegyelmed becses
levelét egy expressus által Kállóból Böszörménybe szállíttatni, honnan
szerencsésen megérkezett Hevesig s onnan minden baj és periclitatio
nélkül elvitték Nagykátára.»

– Szent Isten! mennyit utazott a mi levelünk! – közbeszólt Dániel.

– Uramöcsém! ne turbáljon az olvasásba. Hiszen, ha galambpostán nem
küldhettük, így kellett történnie s a míg a világ világ lesz, nem fog
másként lenni.

Dániel belátta, hogy a levél máskép soha sem is haladhat rendeltetése
felé s ennélfogva megfogta száját s fülelt, míg István úr így folytatá
az olvasást: «Nagykátán akadt egy jámbor felperes, ki Irsán lakó
alperesével bizonyos követeléseket barátságosan óhajtott complanálni s
épen lovát nyergelte föl, hogy Irsára utazzék, midőn kegyelmed levele
hozzá érkezett. Tüstént magával vitte azt s átada a pörös félnek, ki
volt nádorunknak, Werbőczi Istvánnak, obligatusa volt, juramentum
mellett obstringálá magát arra, hogy azt, ha életébe is kerül, a nagy
hazafi kezébe fogja szolgáltatni.»

– Ritka példája a becsületes embernek! – jegyzé meg Dániel.

István úr pedig az ily nyomatéktalan észrevételt válaszra sem méltatván,
folytatá: «Az irsai atyafi sokáig kerülgette Buda tájékát s midőn végre
föltárt kapukat szemlélt, fiastul, kit magával tapasztalás-szerzés
végett vitt, be is mene a városba s ime! épen akkor egy aranyos kocsi
mellett gyalogolt ki Werbőczi István, a volt nádor, a szultán táborába.»

– No! ezt még sem tettem volna, ha akkora úr vagyok, mint ő – mondá Dani
bácsi.

– Valami czeremonialis szokás lehet – válaszolta István úr s folytatá az
olvasást: «Az irsai atyafi várt, várt s hát a ki nem jött vissza, az
Werbőczi István volt, meg a többi nagy urak. A szultán fogságba ejté
őket.»

– Ez rettenetes! – kiáltott föl István bácsi.

– Ily rossz májúnak még sem hihetem a szultánt.

– Nézd meg, hátha hibásan olvastam. Ekkor a levelet átadta Dánielnek.

– No! hát közel van az antikrisztus uralkodása! – mondá az öcs.

Ez oly megjegyzés volt, melyet István úr megtámadni nem mert.

«Később – így hangzott a tudósítás – Budavárából kiűzetett minden
vitézlő rend. Az én szomszédom, ki zsoldos kapitány volt, hogy a
portyázó törököktől kardra ne hányassék, Palotára menekült, több napi
mulatás után végre hazaérkezett s azt a hírt beszéli nekünk, hogy a
szultán a királynét kikergette a tanácsosokkal együtt a várból, Budát
török fővárossá és a mi volt nádorunkat – horrendum dictu! – zsidóbíróvá
tette. Lehet-e ekkora változandósága a szerencsének? Reszket a kezem,
midőn leírom, hogy a temérdek Werbőczi István most már csak zsidóbíró.
Áron óta nem volt ugyan nekik ilyen híres bírájok; de nekünk az mégis
nagy opprobriumunkra szolgál. Íme! hogy’ lesz minden emberi dicsőségnek
és hatalomnak vége! stb.»

A két testvér alig tudott hinni szemeinek s alig tudott erőt venni
fájdalmán.

Deákék a politikai cselszövényekhez nem értvén, honnan gyaníthatták
volna, hogy Werbőczit a Ferdinánddal tartók gúnyból nevezik zsidóbírónak
s az öreg Kállay Menyhértet e párt értesíté a történtekről.

– Úgy látszik öcsém! – szólt Pista bácsi szomorúan, bizony úgy látszik,
hogy hadi készületekre és a kipusztított nép fölsegélyezésére botorul
elvesztegettük azt a szép pénzt, melyet ha nagy rokonunknak
fölküldöttünk volna, az a zsidóbíróság alól talán kiválthatná magát.

– Hát a refectorium mennyit nem emésztett meg!

– Úgy van, öcsém! mi vén gyerekek vagyunk.

– Igaz bátyám! nekünk lábunkba szállt az eszünk.

– A tied talán nem egészen.

– Ellenkezőleg, bátyám! a te eszedből maradt még meg valami.

– Tagadom, öcsém! nálad az észből szép capitalis van még együtt.

– Tévedsz, kedves bátyám! te csak az apró pénzt költötted el eszedből, a
nagy nehéz aranyrudak még megvannak ott.

– Ne tréfálj, öcsém! én tudom, hogy ha még koldusok nem vagyunk, azt
egyedül a te mérséklő tanácsaidnak lehet köszönni.

– Ellenkezőleg áll. De miért könnyezel?

– Ne fogd reám, öcsém azt, hisz a te szemedben van a könny.

– No, no! ha az én szemembe látod, miért fut le az a könny a te
bajuszodra?

– S hát csakugyan oda futott volna! Nem képzelhetem, öcsém!

Deákék addig vitatkoztak arról, hogy melyik érzékenyült el, míg egymás
karjába borúlva hangosan zokogának.

Midőn pedig fölindulásukon erőt vettek, a teendőkről kezdtek
tanácskozni.

Belátták, mily szép és illendő volna nagy rokonukat ekkora
szerencsétlenségében meglátogatni és vigasztalni; de a drága gabona és
bor egy kevés tivornya s végetlen jószívűségök miatt elfogyott. Honnan
szerezhetnének pénzt?

– Csak úgy vagyunk öcsém, mint a tört szárnyú gólya, mely érzi, hogy
okvetetlenül más vidékre kell repülnie, de mit használ heves ösztöne, ha
szárnyát egy araszra sem emelheti föl a földről!

– Takarítsuk meg – mondá Dániel – Dorka háza fölszentelésének költségét,
hisz abból is telik ki valami.

Ez István bácsit visszavezette a Barnabás diák miatt támadt
lélekvádakra.

– Öcsém! a szomorú hírek, melyeket Kállay Menyhért barátom leveléből
olvastunk, fölnyitották a mi szívünket s megoldák nyelvünket. Használjuk
föl a kínálkozó alkalmat és valljuk be Dorkának a titkot, hogy azzal egy
kő a lelkünkről lehulljon.

– Nem bánom, bátyám! de oly feltétel mellett, hogy Dora meg ne tudja;
mert rossz, ha a leány az atyjáról s különösen a nagybátyjáról
kárhoztató itéletet mond, vagy pedig hallgatva keblébe zár.

– Úgy van s különösen téged kimélnünk kell s miután leányunk eddig
átöltözködhetett és minden perczben meglephet, vonuljunk csendesen a
fegyvertárba s hivassuk oda Dorkát.

– Tanácsodat helyeslem.


VI.

Dorka a tegnap esti találkozás óta rettegett Dora szemébe nézni.

– Mily nagylelkű volt irántam ő, kit kötelességből és családja iránti
tiszteletből talán örökre szerencsétlenné tettem; mint szánakozott
boldogtalanságomon, holott szívébe az apai házhoz tartozó tisztelet
miatt tőrt döftem! Oh Istenem! mily kínokat kell kiállanom! Meg vagyok
győződve, hogy Dora éjei álmatlanok s hogy szétdúlt szerelmének emlékei
az átvirrasztott órákat a gyötrelmek vad tombolásaival töltik be. S
mégis ez az angyali teremtés, midőn engem szenvedni látott, maga mellé
akart visszavinni, hogy ápoljon, hogy vigasztaljon s hogy kórágyam
mellett őrködhessék. Gyűlölnie kellene engemet, s ime! megbocsát és
szeret. Nemes lény, választottja a szeretetnek s áldozati készségnek,
nem fogok visszaélni jóságoddal! Dorka, az elátkozott vén asszony,
keblébe zárja, mint szent ereklyét, nevedet s midőn az Istenre gondol,
egyszersmind rólad fog emlékezni, hogy az emberi nem gonoszságaiért az
éggel szembe ne szálljon s vándorbotot veend kezébe, házról-házra jár
koldulva s keresve Barnabást, a nyomorult és gyámoltalan rokont s
föltalálja őt, vagy a mit szintúgy óhajt, a halált… Isten veled, ég
angyala, kedves és megbántott Dorám! ne lássuk többé egymást!

Ily kínzó, ily önvádló benyomások közt szedte össze holmiját a vén
asszony s várta az alkonyt, hogy a várból kisuhanjon.

Hogy pedig Dorát elámíthassa, épen hozzája készült elbeszélni, mily
örömmel költözik át régi szállására; de roncsolt testű lévén, miután
tudja, mennyire nem képes a szállás megváltoztatásakor az első éjen
aludni, kéri őt, hogy csak holnap reggel történjék az átköltözés, mert a
mult éjt álmatlanul töltvén, szeretne előbb kipihenni.

Mikor Dorka a kendőt ősz hajára tette, hogy Dorát meglátogassa, a legény
akkor lépett be hozzá Deák uraimék azon rendeletével, hogy tüstént
siessen hozzájok.

– Tudom, nagy lakomára készülnek és ezért hivatnak – szólt.

– Dániel uram ő kegyelme nem rég jött vissza a vendégkeresésből –
válaszolta a legény.

Dorka sóhajtott, elgondolván, mennyi zavar fog eredni az ő távozása
miatt, de szándéka szilárd volt.

Midőn a refectorium helyett a fegyvertárba utasíttatott, hová hetekig
sem szokott senki tévedni, a félénk nőt már az is meglepte.

Mihelyt pedig belépett, István bácsi a szemüveget, melyet orrán felede,
lekapta, hosszú gyér haját hátra simítá s hogy a bátorság s
lélekjelenlét tökéletes kifejezését megadja, görbedt derekát
kiegyenesíté s oly mereven állt, mintha épen most soroztatott volna be
ujoncznak.

Ellenben Dani bácsi fürgén került a vénasszony háta megé s a csikorgó
reteszt előtolá.

– Menybeli atyám! hisz ezek már tudják, hogy szökni akarok, – gondolá
Dorka elképedve.

– Asszonyom! – szólt István úr köhögve és szemével öcscse felé vágott.

Az öcs azonban nem látszott észrevenni a jelt, hanem a helyett
megvizsgálta, hogy csakugyan elő van-e tolva a retesz?

Dorka tűhegyen állott.

– Asszonyom, – folytatá István keményebben hunyorítva Dani felé –
kegyelmed vén s valamint az életben sok jót, szintúgy sok rosszat
tapasztalt, s talán tett is. Miért ne mondanám, hogy tett, holott emberi
természetünkben fekszik, hogy cselekednünk kell jobbra, balra.

– Most már véged neked Dorka – gondolá a vénasszony.

– A religio, – elmélkedett István úr, haragosan tekintve a még mindig
piszmogó öcsre, – azt tanítja, hogy a bűn kétféle, eredendő és
cselekedeti, és a bűn első neme miatt kikerülhetetlen a második is.
Ennélfogva megbántás nélkül állíthatom, hogy valamint nekem és a most
szólani akaró Dániel öcsémnek vannak cselekedeti bűnei, szintúgy
kegyelmed is, asszonyom, el van látva efféle cselekedeti bűnökkel.
Vallja meg csak, hogy igazam van, s aztán következtessünk belőle.

[Illustration: Dani bácsi a csillogó reteszt előretolá.]

– Könyörüljenek rajtam, nagy uraim! – rebegé Dorka.

Dániel egy széket tolt a vénasszony alá, látván, hogy erejében
fogyatkozik s erre nekibátorodva bátyjától átvette a szólást és
szaporább nyelvvel s hangnyomatok nélkül kezdett beszélni.

– A hazaszeretet az emberi s különösen a magyar természetben fekszik.
Azt hiszem, nálunk a ló is inkább ragaszkodik a jászolhoz, az ökör is a
járomhoz, mint másutt. Csak a bivaly nincs eléggé megbarátkozva hazánk
földjével, de ezt neki meg lehet bocsátani, miután indigena és nem rég
vándorolt be.

– Igen soká laterizálsz öcsém! – közbeszólt István úr, – én jobb
előszóval nyitottam meg a tárgyalást.

Dorka csak azt látta, hogy megtámadtatik, de már többé nem tudá, hogy
mily oldalról.

Dániel úr visszautasító tekintetet vetve Pista bácsira, folytatá: A
hazaszeretetből foly, asszonyom! a haza oltalmazása. De minden időben
vannak öregek, kik haladott éveik miatt személyesen nem alkalmasak a
megtámadók ellen szülőföldjüket védeni. Valljuk meg nénémasszony, hogy
mi hárman, fájdalom, ily állapothoz nagyon közel állunk. Hármat
mondottam, mert miért ne képzelhetném, ha korára nem gondolok,
asszonyomat is katonának, holott Semiramis országokat hódított meg s
Rozgonyi Czeczilia férjével minden táborozásban részt vett.

Dorka félni kezdett a Dániel által kivonandó következtetésektől s hogy
katonának nem igen alkalmas, azzal bizonyítá be, mert álla már reszket
és fogai összekoczognak, még mielőtt a csata megnyílt.

A kérlelhetlen logikájú Dani bácsi pedig folytatá beszédét, mondván:

– A ki rokkant és bármi okból harczolni képtelen, nem jöhet-e arra a
gondolatra, hogy zsoldost küldjön a táborba? S ha kegyelmed asszonyom! a
kellő pénzzel el volna látva s ha oly ficzkóra akadna, kire a háznál nem
sok szükség van, már akkor nem nagyon ütközném meg azon, ha Budavárra
zsoldost fogadott volna. Vallja be, hogy az ily tett kegyelmedtől is
kitelnék?

– Siess, öcsém! siess a tárgyra, mert ily hosszas függőben tartás egy
külön neme a torturának.

Dorka szepegve mondá:

– Kigyelmetek mindent tudnak s nincs miért titkolnom, a történteket.
Bevallom tehát.

– S még ő akarja bevallani! – szólt bámulva Dániel.

– Még ő nem titkolja tőlünk! – mond ugyanakkor István.

– Tapossanak szét, nem titkolom, bevallom – zokogá Dorka, hogy én
küldtem Elemért a táborba.

– Mit mond ez a vén bolond?

– Talán csak félrebeszél, bátyám! hisz láthatja, hogy megzavarodott –
csillapítá Dániel Pista bácsit… Dorka! szólt most az asszonyhoz
fordulva, ugy-e csak azért említé kegyelmed Elemért, mert értésünkre
akarja adni, mennyire fájhat valakinek, ha kedvelt emberét, kihez
rendkívül ragaszkodik, egy idegen elszökteti és katonának állítja be?
Elemér tud a maga lábán járni, tud saját eszével okoskodni. Ő hálátlanul
idehagyott ugyan s meg is fogjuk érte jól mosni a fejét, csak térjen
vissza; de, ha kegyelmed minket akar megszégyeníteni ballépésünkért:
akkor elismerjük, hogy jussa van rá; azonban, higyje el, magunk is
eléggé bánkódunk rajta.

– Én nem említettem volna Elemért, ha nagyuraimék nem hozzák föl: –
szólt könyekbe lábadt szemekkel a vénasszony.

– Öcsém! ez az asszony mégis ellenünk működött… Dorka itt e
fegyvertárban, hol a halál annyi eszköze néz fenyegetve rád, kérlek és
kényszerítlek: – valld be, hogy tudtad Elemér elszökési szándékát s még
sem jelentetted be nekünk.

– Én küldtem el őt, nagyuram!

– Ne higy neki. Hadd, hogy én beszéljek vele… Dorka asszony mondja hát
meg: mivel küldte el? honnan volt rá pénze?

– Volt néhány régi arany és ezüst darabom s mátkagyűrűmet vetettem
zálogba Óváriéknál – szólt sírva-zokogva Dorka.

– Hallatlan! iszonyú, rettenetes! – kiálták Deákék. Mit vétett Elemér,
hogy ily bűnre szántad el magadat s épen a sír szélén? – mondá Dániel. S
mit vétettünk mi ellened, hogy nekünk ekkora bosszúságot okoztál – kérdé
István úr… No! bátyám! talán ezt az oldalát a kérdésnek ne bizgassuk –
súgta Dániel, ki miután az ügy bonyolódni kezdett, nagyobb diplomatának
látszott, mint idősb testvére.

Dorkát a heves támadások nyilatkozatra kényszerítették.

– Koldus és földönfutó voltam, midőn kegyelmetek, nagyuraimék,
hajlékukat számomra megnyitották s az erőtlen vén asszonynak, bár
hasznát alig vehették, ételt, nyoszolyát, ruhát és barátságos szavakat
nyujtottak: nem tartozom-e én ezért hálával? Elemér, kit kegyelmetek
érdemén felül becsülnek, kit most is a vakságig szeretnek, semmi más,
mint vakmerész kalandor s háládatlan szívét azon fekete bűnnel
bemocskolni nem iszonyodott, hogy feledve származását és helyzetét, ő a
szolga, ki kegyelemkenyeren élt, a mi Doránkra merte vetni szemét. Ezért
küldtem el. Tartsanak hát felettem ítéletet, ha tetszik, de hogy
jegygyűrűmet feláldoztam, azért férjem árnyéka meg fog bocsátani.

Dorka, midőn titkától menekült, hideg nyugalommal várta a történendőket.

– Hallod-e, Elemér szemet vetett unokahúgodra?

– Igen, ő szemet vetett a te leányodra.

– Az csakugyan merészség volt.

– Nem állítom az ellenkezőjét – jegyzé meg Pista bácsi.

– Nekünk várunk van.

– Van kettőnknek egy.

– Családunk régi.

– Régi s meg is apadtunk a miatt.

– Rokonunk a nagy Werbőczi.

– Még pedig jó rokonunk.

– Nádor is volt.

– De hát most mi?

– Igaz bátyám, a szerencse kereke forog.

– A föld golyóbisa is forog, öcsém.

– Hol a lábunk van fenn, hol a fejünk.

– Nem öcsém, a fejünk mindig fenn van és ez nagy hasznunkra szolgál.

Úgy látszott, most erősebb diplomata István lőn s ezen előnyt
felhasználva, kérdé Dorkától:

– Hát a mi Doránk milyen indulatot mutatott Elemér iránt?

– A gyermekleányoknál egy csinos és mézes beszédű fiatalember szerelme
könnyen találhat viszonzásra, – mondá Dorka kikerülőleg.

– S Elemér csakugyan mézes beszédű – erősíté Dániel.

– És Dora tizenhét éves sincs, – jegyzé meg István úr, még pedig Dorka
iszonyú csodálkozására, oly nyugodt hangon, mintha közönyös tárgyról
beszélnének.

– Ha boldog emlékezetű kedves feleségem élne, talán idősb lantossal
taníttatta volna Doránkat énekre.

– Egy szóval sem állítom, öcsém, az ellenkezőjét.

– Az apák nehezen pótolják ki, főleg a leánygyerekeknél, az anya helyét.

– A nagybátyák sem sokkal többek e részben.

– Azonban Elemérről vakság volna állítani, hogy magában véve nem eléggé
tisztességes ifjú.

– Sőt nagyreményű is.

– Szent Istenem! hisz én, a mint látom, rendkívüli vétket követtem el.

– Mit lát maga, vénasszony! tud is maga látni! Elemér szolgánk, s
hibázott, hogy a házikisasszonyra merte vetni a szemét. Egyébiránt ha a
háború ily hamar be nem végződik, még híres vezérré vált volna, mint
Magyar Balázs, ki parasztból emeltetett mágnássá. S béke alatt is, midőn
észre és okos tanácsra van szükség, miért ne nevezhetnék ki belső
tanácsossá, mint Athinai Simont, ki jobbágytól származott?

– De miért czélzasz öcsém mindig parasztokra, midőn Elemérről beszélsz.
Igaz, hogy ő szegény; de a Komjáthy-család a jobb nemesek közül való –
jegyzé meg István bácsi rendreutasítólag.

– Ne vitassuk ezt bátyám, mert a vénasszony még azt képzelhetné, hogy a
mi kedves és szép leányunk azon eladó szűzek közé tartozik, kiket a
szüléknek kell árulgatni, mert a magok erején konty alá sem jutnának.
Köszönje meg Erdély legkitünőbb leventéje is, ha oly takaros menyecskét
vihet haza, mint a minő a mi Doránk. De, hogy szavunkat ne feledjük,
tudja-e Dorka néne, hogy még más is mert szemet vetni a mi leányunkra?

– Tudja-e – közbeszólt István bácsi – hogy mi ezért azt tettük vele, mit
az asszony tett Elemérrel?

Dorka sikoltva esett vissza székére.

Dániel és István úr aggódva tipegtek körüle, dörzsölék homlokát, mondák:
hisz! visszaérkezik Barnabás is, beszéltek a házról, melyet Dorka
számára építtettek, de a vénasszony, mihelyt eszméletét visszanyerte,
jajgatva kiáltá:

– Oh, hogy tört volna el lábam, midőn e küszöböt átlépte! oh, hogy
fuladtam volna meg az első falat kenyértől, melyet tőletek elfogadtam, s
oh, hogy folyt volna ki szemem, midőn körültekintett és megnyugvék azon,
mit rajtatok és házatokon látott.

– Öcsém, ő minket tegez.

– Erős indulatokba jött, ne vegyük számba.

– Kegyetlenek, miért nem ütöttétek főbe Barnabást! miért nem döftetek
tőrt szívébe, miért nem lőttétek le egy golyóval, mint a veszett ebet, a
helyett, hogy gyilkoló fegyverekkel ellátva kiküldöttétek a széles
világba, hogy őrjöngését, bosszúállását s az emberi fogalmakat
felülhaladó bűneit az élőkor rettegve beszélje el az utódoknak. Oh!
uraim! ti könnyelműségtekkel többet ártottatok, mintha a sátánnak tudva
adjátok el magatokat s a pokol bélyegét, letörölhetlen jegyül,
homlokotokra süttetitek.

– Lassabban, asszonyom, mi a nyelveskedést tűrni nem szoktuk – szólt
Dániel.

– Aztán a kutya is úr a házában, – jegyezte meg István bácsi fenyegető
és méltóságteljes állást foglalva.

– És mi menten azt mondjuk neked, Dorka, künn tágas, benn szoros.

– Igen, a várnagy szűredet tüstént kiteszi a kapun.

– A nélkül is elmegyek, csak előbb beszéljem ki magamat, – szólt Dorka
sűrűn omló könnyekkel.

– Nem épen azt mondtuk, hogy menj el; de rágd meg jól, a mit mondasz, –
említé Dániel úr engedékenyebb hangulattal.

– Aztán te elküldötted Elemért, mi elküldöttük Barnabást, s ugyanazon
okból. Kinek s mit lehet tehát egymás szemére hányni? – szólt Pista
bácsi.

– Nagyuram! nem úgy áll a dolog. Én vétkeztem, midőn a Deák-család
iránti tiszteletből, idegen ügybe avatkozni elég balga valék. De Elemér
a nagy világ által csak nyerhet. Vitézségét, elméjét kitüntetheti.
Tetteit talán versekben fogják megénekelni, vagy pecsétes oklevelekkel,
czímekkel, uradalmakkal jutalmazzák. Azonban tudják-e kegyelmetek, hogy
ki Barnabás, s mire fogja használni azt a fegyvert, melyet kezébe adtak,
és azt a szabadságot, melytől annyi gonddal, annyi aggodalommal
oltalmaztam? Tigris volt ő, kalitkába zárva, elfárasztva, kiéheztetve,
megtörve, kegyelmetek titkon fölnyiták a reteszt, s mondák: eredj a
szabadba, s keresd a martalékot, melyet széttéphess. Őrült volt ő, ki a
kór rohamai közt mindig az égő parázst kereste, hogy a kazalba vesse be,
s a terjedő lángokban gyönyörködhessék; s kegyelmetek a lobogó kanóczot
kezébe adták, mondván: siess a nagy világba s gyújtsd föl a kunyhót, de
a büszke épületeket is. Oh, hogy ezt nekem kell mondani, ki rokona
vagyok, oh, hogy ezért magam fejére kell átkot szórni, mert a végzeten
kívül én voltam az, ki őt a boszúra nevelte! Mit használ a bűnbánat, ha
jóvá nem teheti az elkövetett gonoszságot! De ki gondolkozott, ki érzett
volna helyzetemben másként, s ki keresett volna az égben Istent akkor,
midőn a földön mindenütt csak a sátán kezét látja? S nem igyekeztem-e
később jóvá tenni vétkemet? Ime! midőn a czélhoz már közel valék,
kegyelmetek megsemmisítik a hosszú évek fáradságos művét… És tudjátok-e,
ki vagyok én, s ki Barnabás?

– Az asszony a mi kulcsárnénk, ki rossz humorban van, s míg haragja
tart, mindent sötét színben lát, – szólt Dani bácsi.

– Barnabás pedig, – egészíti ki István úr – nem dicséretre méltó
magaviseletü férfiú ugyan, de azért a világot aligha fölforgatja, mert
vannak törvényeink és biráink, s a bűn hamar megleli illő bérét.

Dorka éles s őrjöngő nevetésben tört ki.

– Törvény és bíró! ha! ha! ha!… Hadd beszéljek tehát nektek a
törvényről; hadd szóljak a birák felől! Én Devecsery Dorothea vagyok, s
anyám a híres Mihal bég családjából származott, ki Szerb- és
Bosnyákország leghatalmasabb herczege vala, férjem Csapi András a
Miczbánok utódja volt. Atyám vára, hol férjem is, míg élt, lakozott, a
Duna balpartján feküdt, Péterváradhoz közel, s testvérem férjének a
vára, Szendrővel, hol Mihal bég unokája, a mahomed hitre tért Ali
parancsolt, egészen átellenben. Kinizsi Pál, ki évek óta esküdt
ellenségünk volt, a mély béke idején a fekete seregből háromezer
emberrel átkelt a befagyott Dunán, s tudván, hogy a dúsgazdag Ali
Szendrőből eltávozott, véletlenül meglepte a híres várat, s mielőtt a
török őrség fegyvert ragadhatott volna, elfoglalta. A fekete sereg
minden férfit legyilkolt, a roppant kincset és drágaságokat elharácsolá.
Kinizsi csak azon bosszankodott, hogy Ali bég nőit, kik egy titkos ajtón
menekültek, nem ejtheté rabul. Másnap Ali visszaérkezvén, nyolczezer
katonával Kinizsi után indult; de midőn a Dunához ért, látta, hogy már
megengedt az idő, s a jég zajlani, szakadozni kezd. Kinizsi üldöztetés
nélkül vonult Pancsovába, melynek parancsnoka az én nővérem férje s
Barnabás atyja volt. Ott a város lakói, kik várnagyukra a szigorú
fegyelem miatt nehezteltek, tudja Isten mit súgtak a fülébe, s rég
takart gyűlöletét a nyomorult árulkodás fölszította.

– Isten legyen irgalmas az ő lelkének! – kiáltá nagy felindulással
István úr. Most már emlékszem a rémítő történetre. Apród koromban
hallottam elbeszéltetni. A kegyetlen férfiú azzal vádolá néném asszony
sógorát, hogy rokonával Ali béggel titkon czimborál, s kezére akarja
játszani Pancsovát, s hogy ő azért volt kénytelen Szendrőt, a béke
idején, megtámadni.

– Ne legyen poraim számára az anyaföldben egy arasznyi hely is;
beszentelés nélkül, temetetlen heverjen testem a vad állatok
hullájaként, s lelkem ne találja meg a pokol és ég közt az utat, sőt a
vihar közé vegyülve nyögjön, verje fel az alvókat édes álmaikból,
jelenjen meg kísértetként ott, hol a halálmadár az ablakon besivít, s a
megijedt beteg a rossz jóslatra veszíteni kezdi reményét, és essék
vissza minden átok, mit életemben Kinizsire szórtam, az én ősz fejemre,
ha csak egy szó is igaz volt a sógorom ellen szórt vádból! – szólt Dorka
a fájdalom és düh túlragadtatásával.

Dani bácsi félénken tudakolá: – S mit követett el Kinizsi a Barnabás
diák atyján?

– Kiszemelt csapattal vendégként szált hozzá, s midőn előintézkedéseit
megtevé, levetette az álarczot, a várurat elfogatá, megsütteté, mint a
kost. Azokat pedig, kiket a honárulási bűnben részeseknek tartott,
kényszeríté, hogy husából egyenek – mondá István úr.

– Talán ez csak mese.

– Öcsém, oly igaz, hogy a krónikába is feljegyezik.

– Zuzmarás Szilveszter-alkony volt, – szólt Dorka, mintha most is a
hideg miatt dideregne. – A kandalló mellett ültünk, én és atyám – áldás
legyen hamvain! – Vidor, majdnem dőrén víg voltam. Bosszantám őt, hogy
előérzetekről beszél, s hogy csodálkozik, mily kevéssé nyomja szívemet
Ali bég szerencsétlen sorsa. Kötekedőleg említém, hogy Ali bég török
hitre tért, s ez által elszakított minden családi köteléket; rokonomnak
tehát nem ismerhetem el… S ha testvéred férje a mahomed hitet öltené
fel, nem sajnálnád-e, midőn hasonló sorsban részesülne? – kérdé
boldogult atyám oly tekintetet vetve rám, mintha nagy kék szemeivel
lelkembe akart volna nézni. – Istenem! hisz csak hat hét óta házas, s
hogy tagadhatná meg ily hamar azt a vallást, melynek oltára előtt
nejének hűséget és örök szerelmet esküdött – válaszoltam kikerülőleg, s
kezemet atyám vállára tevén, szemébe nevettem a furcsa kérdés miatt. –
Igen, nagyuraim! minden igére, minden részletre emlékszem e
szerencsétlen estéből. Avagy nem kezdik-e eszembe juttatni a távozó
fecskék és darvak; nem figyelmeztet-e rá a fák fonnyadó levele; nem
süvölti-e az őszi szél, midőn nedves szárnyain hozza az első dért, s nem
harsogják-e a folyamon összeütköző jéghasábok, hogy közeledik azon
évfordulat, midőn atyámmal csendéletünk végperczében a kandalló előtt
beszélgettünk: ő sejtelmes rettegéssel, én badar elfogulatlansággal? Még
le sem vevém válláról kezemet, még meg sem szüntem szemébe nevetni,
midőn… midőn… oh! mentsenek meg kegyelmetek a részletektől!… Anna
sápadtan, mint a halál, átázva mintha a kútból vették volna ki,
fáradságtól lihegve, mintha a rablók vagy az üldöző démonok sarkában
lennének, zilált hajjal és torzvonalakkal, mintha eszméletét, mint
terüt, mely a szaladásban akadályoztatja, ledobta volna, – Anna,
szerencsétlen és kétségbeesett Anna, szobánkba tört, s lábunk előtt
össszerogyott.

Dorka a megindulástól legyőzetve elnémult és keresni látszott a
lélekzetet.

– Kedves nénémasszony, ki volt Anna? – kérdé Dániel.

– Térjen magához néném, előbb pihenjen ki, s csak azután szóljon, –
szólt István bácsi, részvéttel szorítván meg a vén nő kezét.

– Ki volt Anna? A szeretetnek vértanúja, az Istent és műveit káromló
gonoszság martaléka. Ő a Barnabás anyja volt, ki midőn férjét az emberi
alakba bújt ördögök megsütötték, eszét veszíté, s hóban, esőben, egyedül
és gyalog bolyongott, míg egy hű szolgája várunkhoz közel rátalált, s
hozzánk kisérte. S nekünk tőle kellett a történtekről az első hírt
hallanunk!… Hetekig virrasztottam ágyánál, de bár ápolásom testi
egészségét helyre állítá, rémülve vettük észre, hogy lelkileg beteg
marad és hogy viselős. Atyám – folytatá Dorka töredezett hangon – atyám
szelid volt házánál, de büszke és daczos ellenségeivel szemben. Mihelyt
hallá, hogy sógorom bátyja, ki a Kinizsi jobb keze és czinkosa volt, a
meggyilkolt testvér várát és uradalmát elfoglalta, tüstént fegyvereseket
gyűjtött, rárontott a várra, s abból kivervén a bitorlót, az egész
uradalmat az özvegy és leendő utódja nevében birtokba vevé.

– Úgy kellett tennie, néném asszony! iszólt Dániel úr.

– Másként nem is történhetett volna. A mi nagy rokonunk Werbőczi a
_Hármas törvénykönyv_ben szintén ezt rendeli, – tevé hozzá István úr.

– De, folytatá Dorka siránkozó hangon, épen e miatt jutottunk tönkre.
Mert a zsivány nagybátyának, több szomszéd várúrral kölcsönös
örökösödési és védelmi szövetsége volt s azok összetartván, valóságos
sereggel fogták körül a gonoszúl kivégzett testvér várát, s atyám a
védelem minden reményével felhagyva, csak rendkívüli vitézségének
köszönhette, hogy néhányad magával kimenekült.

– Most már pörbe kellett volna fogni a rablókat – kiáltá hévvel István
bácsi.

– És még azon kívül megnótáztatni – toldá hozzá teljes erélylyel Dániel.

– Minden máskép történt, nagyuraim! – sóhajtá Dorka száraz kezével
könnyeit törölgetve. – Budán az ország rendjei a Boldogasszony német
egyházában összegyűltek. A gonosz nagybátya s a vele szövetkezett
várurak, midőn Kinizsi a másik párt által kegyetlenségért vádoltatott,
nagy lármával keresztül vivék, hogy a Barnabás atyja hazaárulónak
nyilváníttassék. E mocskos győzelem szarvat adott ellenségeinknek, s
tanácslák, hogy a rablott uradalmat a véráruló bátya királyi adományozás
czíme alatt biztosítsa magának. Atyámat a kétségbeesés új vállalatra
nógatta, hogy birtokon belűl védhesse a születendő gyermek jogát, s egy
szerencsés – de iszonyú következményü – perczben ismét hatalmába ejté a
várat és uradalmat.

– Temérdek militáris virtussal birt a nénémasszony tisztelt atyjaura –
mondá a daliás jellemü István bácsi.

– De talán mégis a más végén kellett volna megragadni a dolgot. Én
inkább pört javasoltam volna, ámbár tagadhatlanúl nagy volt a kisértés –
jegyzé meg Dániel úr.

– A bátya és czinkosai most már szabadon hagyták őt a birtokban; s
erőszak helyett nagyobb hatalmassági pört indítottak. A megye
karhatalmat küldött ránk, s atyám tiltakozott és ellenszegült. Ekkor
országos erő fogta körül a mi saját várunkat, s atyám a közbéke
megzavarójának, lázítónak, földönfutónak nyilváníttatott!

– Erről bizonyosan semmit sem tudott a mi nagy rokonunk – erősíté
Dániel.

– Sőt akkor még talán el sem készítette törvénykönyvét – mentegetőzék
István, nehogy a bekövetkezett eseményekben a Deák-család is közvetőleg
bűnrészesnek tartassék.

– Régi dolgokról beszélek, nagyuraim! a midőn még Barnabást a bölcsőben
sem ringattuk. Várunk ostromoltatott, mintha törökök bírnák. Pedig az
nem volt hadviseletre építve, bár kőfala tömör, kapuja erős vala, s két
gömbölyű és kinyúló szögletszobáját bástyának neveztük. Atyám belátta,
hogy legfeljebb két hétig tarthatjuk, a szerint tette intézkedéseit.
Előbb saját kezével ásta el kincseinket és a könnyen elvihető ékszereken
kívül a többi drágaságokat, azután leöleté lovait s a behajtott
barmokat. Kivette a hordók dongáit s a szerémi legfinomabb bor tócsáját
állatok hullájával, liszttel, beleöntött zsiradékkal elundokítá.
Butorainkat sem kimélte, mert hasznát vehették volna ellenségei. Midőn
már nem volt mit megsemmisítnie, gyöngyeimet s a könnyebben rejthető
ékszereket magamhoz véteté, s éjfélkor egy titkos kijáraton, melyet én
sem ismertem volt, s melyet biztos cselédeivel kitisztíttatott,
távozánk. «Még hajnal szürkület előtt világítsd ki az épületet, s aztán
ha melegetek lesz, tűzzétek ki a zászlót»: adá a várnagynak utasításul.
Nem fogtam jól fel szavainak értelmét, s aztán a szerencsétlen Anna, kit
magunkkal vittünk, elég gondot adott arra, hogy egyébről sokat ne
gondolkozhassam. Gyalog mentünk a zord időben, míg a fenyegetethetett
pontokon túl valánk, s akkor atyám kis ezüst sípjába fútt, melyre éles
fütty adott választ. Csakhamar szekérzörgést hallék. Egyik haszonbérlőnk
fogata volt. Épen a legsürgetőbb perczben jött; mert már a gyönge és
beteges Anna nem bírt többé menni. Atyám egy vezeték lóra ült; mi a
paraszt kocsiba. Messze, igen messze haladtunk a rengeteg rónán, midőn
hátunk mögött nagy távolban egyszerre verhenyes színt öltött a még nem
is szürkülő láthatár. – A várnagy sietett a szurokba mártott anyagok
meggyujtásával – szólt atyám haragosan. Az Istenért! mi ég ott – sikolt
Anna még inkább reszketve a félelem, mint az átfázás miatt. – Semmi más,
csak a vár, mondá atyám szilaj nyugalommal. Azért gyujtattam meg, hogy
ellenségeink ne tévesszék el a bejárást, a puszta romokhoz. De te Anna
beteg vagy! – A szegény nő görcsös nevetéssel válaszolt, mely
perczenként növekedett és az őrjöngés erősebb jeleivel vegyült. – Ez a
nő nem állja ki a hosszú útat, súgá apám. Neked ápolni kell őt, míg
nekem nem lehet magamat jól ki is pihenni, ha nem akarom ellenségemet
azon diadalra segíteni, hogy lánczra verve hurczoljanak zsiványlataikért
oly törvényszék elébe, hol a bírák vagy czimboráik megvesztegethetők.

– Akkor a mi nagy rokonunk bizonyosan még nem volt a királyi udvar
birája – szólt Dani bácsi.

– Ha az lett volna is, öcsém! egy fa nem erdő, s egy tántoríthatlan bíró
még nem az igazságszolgáltatás.

– Réges-régi időkről beszélek, nagyuraim! – szólt Dorka megnyugtatólag,
s elbeszélését így folytatá tovább: – Kedves atyám! rimánkodtam
összefogott kezekkel, ne taszítson el magától. Osztozni akarok
veszélyeiben. – Azt, egyetlenem! ha velem maradnál sem tehetnéd, mert
engem börtönbe hurczolnának; téged pedig még a Kinizsi által kinevezett
törvényszék sem tudna vád alá vetni. Aztán magára hagynád-e boldogtalan
nővéredet, az ügyefogyott özvegyet, ki még most sem bírt magához térni,
s inkább halott mint élő?… Ekkor halkan sugta fülembe a helyet, hol
találkozni fogunk, mihelyt Anna annyira rendbe jön, hogy hosszabb útra
képes leend.

Zokogás szakítá félbe a vén asszony beszédét s csak perczek mulva bírt
ismét szóhoz jutni: – Menhelyemből, mely a legközelebb fekvő helység
volt, végre atyám fölkeresésére indultam, de már csak egy árva
csecsemővel; mert Annát a könyörülő Isten magához szólította. S
képzelhetik kegyelmetek, mekkora volt kétségbeesésem, midőn a
találkozásra kijelölt helyen atyámra nem akadtam s midőn nyomozásaim
után hinnem kelle, hogy ott meg sem fordult.

– Talán csak nem hagyta el nénémasszonyt szándékosan? – kérdé Dániel úr.

– Fájdalom, úgy látszik. Szegény atyám, bősz ellenségeit ismerve,
alkalmasint nem tartá biztosnak még a mi életünket sem, ha vele együtt
esünk kézbe. Lehet, hogy főleg a viselős Annát félté, kit, ha a
megtámadás közben, egy golyó vagy tőr találna, akkor örökösödésileg is a
rabló testvérre szállna a jogtalan adományozás mellett birt uradalom.
Havak teltek, míg meggyőződtem, hogy atyám csakugyan kézre került, s
hetek folytak, míg azon hírt vevém, hogy a budai börtönben szenved, s
bilincs közt várja itéletét. Nem kell mondanom, mert nagyuraimék a
nélkül is képzelik, hogy arra vettem utamat. Csikorgó, szikrázó havon
vitt a szán a Dunán át, s Barnabást kezembe fogva, egyenesen a börtönhöz
indultam. Midőn a Boldogasszony német egyháza előtt voltam, fölemeltem a
csecsemőt s rámutattam a toronyra, mondván: – Nézz arra az épületre,
árva fiú! mert a hazugok és rágalmazók ott nyilváníták atyádat
hazaárulónak! A csecsemő sírt, szemét a keresztnek fordítva; pedig tán
nem értheté szavamat, hiszen alig volt féléves… A börtönben már nem volt
atyám! Szegényt a temetőbe kísérték. S kik? A porkoláb, egy pap, három
ministrans s a város legvénebb koldusnője. S mikor halálozott meg,
kérdém a börtönőrtől? Épen Szilveszter estéjén, kilencz óra körül, s így
épen akkor, midőn egy évvel előbb az őrült Anna szobánkba rohant s mi a
kandalló előtt ültünk.

– Csodálatosak a gondviselés útjai! – sohajtá a két Deák egyszerre.

– Kivált ha megbódíttatnunk vagy bűnbe kell sodortatnunk, mert akkor
ezer véletlen és meglepő szövetkezik buktatásunkra – jegyzé meg Dorka
keserű mosolylyal. – Elpusztított váram átvétele semmi akadályba nem
ütközött, az okozott károk, fáradság és költségek megtérítése mellett.
Ékszereimet pénzzé tettem, s ha az elásott drágaságokat felfedezem,
akkor talán birtokom nem lesz adósságok által eltemetve: ezt gondolám, s
egyezkedtem ellenségeimmel, vétkesen megfeledkezve Anna koporsójánál
tett azon eskümre, hogy éltem egyedüli czélja családom becsületének
visszaállítása s Barnabás elrablott birtokainak kézrekerítése leend.
Tettem ugyan ez iránt is lépéseket; de midőn a birák és zászlós urak
nevetve kérdezék: hogy én gyönge nő akarom-e Kinizsit legyőzni, s a
Barnabás atyja emlékére nyomott bélyeget egy országgyülés homlokára
sütni? akkor, nagyuraimék! magam is meghökkentem vakmerőségemen, mintha
érezném, hogy veszélyes rajongás vett erőt rajtam. Midőn haza indultam
elpusztult birtokaim átvételére, akkor már rekkentő nyár volt, s a
Boldogasszony egyházának keresztje sugárzott és vakított, mintha lángba
öltözött volna, és íme! Barnabás, kit épen ölemben tartottam, szemeit a
keresztre függeszté, míg sírásra fakadt s oly erősen csimpolykozott
nyakamhoz, mintha rettegne, félelmében menedéket és védelmet keresne.

– Bizonyosan, nénémasszony! a fény sértette szemét, – szólt Dániel úr.

Dorka kétkedőleg csóválta fejét, s aztán folytatá; – Csak a midőn váram
kapuján bementem, akkor vettem észre a roppant pusztítást, melyet
részint atyám sivár gyűlölete, részint ellenségei rosszakarata idézett
elő. Nemcsak az egész fedél leégett, de a hulló gerendák néhol betörték
a bolthajtást is. Ajtók, ablakok s minden butor össze volt rombolva. A
nedv áthatolt a falakon, s zöld penészszel hálózta be a repedt és porló
vakolatokat. Fönn egész növényzet támadt mohákból s burjánokból és az
esőtől rohadt padlazaton patkányok nyargaltak s rejtekéből fölijedt a
denevér; míg a bástyaromok közt fészkelő vércsék szintén boszankodni
kezdettek a megzavart csend miatt, s vijjongva röpkedtek a légben. Senki
sem tartá méltónak az elhagyott épületben lakni, egy rablóbandán kívül,
mely az üldözés elől a dögvészes gőzű pinczeboltokban rejtezkedett, s
csak néhány hete került a hajduk kezébe. A kandalló, hol husz évvel
előbb nyugalmas életünk történetét bevégeztük, s honnan az ádáz sors új
pályára ragadott… a kandalló oly ép volt, mint midőn elhagytuk. Egyedül
ez nem szenvedett a közrombolás alatt. S engem annyi fájdalmas emlék
vont hozzá, hogy a várt düledezni hagytam, s csak a kandalló termét egy
kis mellékszobával tekintettem lakásomnak. És nagyuraim! ebből eredt
minden későbbi szerencsétlenségem.

– Tán a kandalló alá volt aknázva, mint a fortificatióknál gyakran
megtörténik? – tudakolá István úr.

– Bár úgy lett volna! – sohajta Dorka. Bár az a tűz, melyet esténként
fölszítottam, a légbe röpített volna! De a száraz fahasábok kedélyesen
pattogtak, s oly vonzó és melegítő világítást terjesztettek körülem,
hogy lehetetlen volt tőlük megválni, s már régtől kezdve folyvást
vágytam azon pillanatra, ha beéjjeledik, s Anna csecsemőjét elaltatva, a
gyertyákat kiolthatom, és a kandalló mellé ülvén, hajnalszürkületig
merenghetek, szememet a lángokra függesztve, a hamuvá égetett multon, a
vesztett boldogságon. Ime, nagyuraim! végre a pattogó hasábok beszédbe
eredtek velem és én megértettem meséiket s tanácsaikat. Elmondák az ifjú
házaspár boldogságát, midőn a vadászat, a lovaglás, a táncz és más zajos
mulatságok után, csak magokra ültek a kandalló mellett, és a szív a
szívhez, ajk az ajkhoz oly közel jutva, esküvének, hogy nincs az életnek
valódi öröme a viszonzott szerelmen kívül. Oh! és e szerelemnek nem volt
záloga, s a menyasszonyi ágy mellett nem ringott a bölcső! A férj fiatal
korában halt meg, s az özvegy – mint a lobogó bükkhasábok szemére
vetették – most oly ridegnek, oly barátságtalannak tartotta a kandallót,
hogy ritkán közeledik hozzá. S csoda-e, ha ekkor a mellőzött pest tüze
sustorékolt, mintha nyers fából gerjedne, s oly csípős füstöt támaszta,
hogy a férjetlen nő szeme könnyezett, mintha csakugyan sírt volna. Négy
év kelle ahhoz, míg a kandalló régi becsét újra visszanyerte, s vidám
lángokkal világított a nevető arczokra. S ez épen Szilveszter-éjen volt,
midőn Anna magával hozta a szerencsétlenséget, s a gyalázat hírét. –
Nagyuraimék! ezeket mondá nekem s napról-napra a kandalló és a tűz
suttogó nyelve a késő éj óráiban tudakozni látszott tőlem: mit tettem
azóta? S én elbeszéltem az éjnek, míg künn a szél süvöltött s verdeste a
hópillékkel ablakaimat, és elbeszéltem a bátorító melegnek, mely a
kandallóból sütött rám: hogy azóta Anna koporsójánál esküvel fogadtam
föl, hogy minden vagyonomat családunk becsületének helyreállítására
fogom áldozni, hogy azóta atyámat vesztettem el épen
Szilveszter-estéjén… Talán nem teljesítéd esküdet? kérdezék erre a
lármás hasábok, s megint lódíták a füstöt szemem felé. Fölkeltem, de
valami titkos erő, egy sajátszerű neme a bűvöletnek vont hozzájok,
felelnem, válaszolnom, sírnom kellett egész virradatig. Másnap a kis
szobába zárkóztam, hogy ellentálljak a kísértetnek, de nem tudtam
aludni, s minden idegemben tombolni éreztem a lázat. Mért daczoljak a
végzetes erővel, gondolám, s a következő alkonyon a szokottnál korábban
fektetve le Barnabást, ismét üldözőmnek, a kandallónak elébe ültem.
Hosszas és rettenetes lehetett társalgásunk, de én arra már nem
emlékszem, s csak azt tudom, hogy reggel cselédeim a földről emeltek föl
és ágyba vittek. – Micsoda nap van ma? kérdezém. Uj év, nagyságos
asszonyom! tegnap volt Szilveszter éje, válaszolták. Sokáig sírtam,
zokogtam, de íme! aztán egyszerre megkönnyültem, mintha látatlan kéz
vette volna le rólam a kór súlyát. Igaz, hogy újra szentül felfogadám:
utolsó filléremmel visszaszerezni családom becsületét és ellenségeink
gyűlöletére oktatni Barnabást. Emlékeztetésül Szilveszter-éj előtt
mindig meglátogat betegségem, s az új évvel búcsút vesz tőlem, hogy
midőn órája üt, visszatérjen.

– Talán az orvosok, ha nénémasszony rosszúllétének okát megtudnák,
segíthetnének rajta – szólt Dániel úr.

– Én mint régi ember, ki őseim hitéhez és szokásaihoz ragaszkodom, azt
sem tartanám megvetendőnek, ha kegyelmed valamely csodatevő kép
búcsúhelyére vándorolna, s a szükséges imát és penitentiát pontosan és
töredékeny szívvel leróná – mondá István bácsi mélyen elmerült arczczal.

– Magam is sokat remélek a búcsújárástól; de előbb Barnabást kell
megtalálnom – sóhajtá Dorka s azzal folytatá elbeszélését. –
Képzelhetik, nagyuraimék! hogy a legnagyobb szigorral teljesítém
eskümet. Minden jövedelmemet az ügyvédeknek adtam, elzálogosított
ékszereim árát a hatalmas birákhoz hordottam; s minthogy atyám elfeledé
a rejtett kincs helyét nekem megmondani, az egész várt és kertjét
fölástam; de hasztalanul. Lakásom csupa kútakból, kőfejtésekből és
földhányásokból látszott állani. Mind hiában! Csak azt értem el vele,
hogy a gazdaság folytatására nem maradt napszám és pénz. Ekkor mondák,
hogy sok oklevelet és vallomást szerezzek össze s nemcsak Kinizsi Pál
különféle kegyetlenségeiről és a vagyonbitorlónak, ki adományozást
nyert, számos bűneiről; hanem Anna férjének teljes ártatlanságáról is.
Tanácsolák, bizonyítsam be, hogy Barnabás a nyársra húzott embernek
valóságos fia; nem pedig felvett gyerek, a mint nagybátyja állítja. Én
részint egyenként adtam el földeimet; részint birtokomat adósságokkal
terhelém. De az óriás pör nem akart helyéből kimozdulni, vagy oly
fordulatokat vett, hogy megint oda kanyarodott vissza, hol eredetileg
volt. Az urak pedig, ha az utczán láttak engemet, nevetve mutattak rám s
mondák: Ime! ez a kicsiny asszony akarja a nagy Kinizsit megbuktatni!
Voltak olyanok is, kik mosolyogva súgták egymásnak: – Ez a szerencsétlen
Csapi Andrásné maholnap tönkre jut egy rögeszme miatt; pedig szép
vagyona volt, s arcza is még elég csinos arra, hogy közülünk egy férjre
tegyen szert, és azon töltse ki pörlekedési vágyát, mi ily módon
kevesebbe kerülne; mert csak szóbeli eljárás volna, s ügyvédek nélkül
találna remediumokra, sőt ha szükség, akárhányszor novizáltathatnék…
Nagyuraim! lassanként méreggel telt el szívem a világ iránt, mely az
igazságtalanságot nem orvoslá, s a panaszt, hogy elnémíthassa,
kigúnyolta. Én midőn szegénynyé lettem, azt vevém észre, miként
ellenségeim helyett általában az embereket kezdem gyűlölni. Csak az volt
egyedüli vigasztalásom, hogy a boszuló Isten egy szörnyű betegség által
akkor tette Kinizsit némává, midőn a pénz hiánya miatt őt többé nem
vádolhattam, s akkor került váram romja idegen kézbe, midőn Barnabás
nagybátyjának várait a törökök úgy földúlták, hogy kő kövön nem maradt.
Ez a kettős istenitélet megrendíté keblemet, s megint fogékonynyá tette
a szelidebb benyomásokra; de már ekkor, fájdalom, a Barnabás jellemén
nehéz volt változtatni. Fájdalom! ő tőlem dajkamesék helyett csak atyja
meggyilkoltatásának és anyja szenvedéseinek történetét hallotta,
elbeszélve, eldalolva. Ha nem tudott aludni, rémek helyett, kik a rossz
gyermekeket elviszik, Kinizsivel, a nagybátyjával, a rabló főurakkal s
az igazságtalan birákkal ijesztgettem. Ha neve- és születésnapjára
ajándékot vettem neki, azok a meggyaláztatást és ármányt iszonyú
kegyetlenséggel visszatorló képek voltak. Ha oktatni akartam, a
bosszúállást, ha az emberekkel bánásra szoktatni igyekeztem, a megvetést
és lenézést oltottam szívébe.

– Ez iszonyú túlzás volt nénémasszony! – szólt Dániel.

– S merem állítani roppant bűn – toldá hozzá István.

– Meg is lakoltam érette, nagyuraim! mert a mihez nyúltam, semmi sem
sikerült, kivévén Barnabás elrontását; s mert végtére is az embereknek,
kiket gyűlöltem, alamizsnájára szorultam. De Isten bizonyságom! hogy
undok vétkeim a szeretetből eredtek, s hogy Barnabásért, midőn lelkét
veszítém el, meghalni, darabokra szakíttatni és széttapostatni kész
lettem volna. Hogy ő észbeteg anyjától a születéssel együtt az
őrjöngésből is részt kapott, s hogy hóbortos képzelődése különben is a
féktelenség és sivár tervek felé ragadta: ezt én csak később vettem
észre; de ha előbb tudom is meg, érzem, hogy még sem változtattam volna
nevelésén. Midőn mint gyerek a gyerekekkel játszott, és a sertés-tort
adták elő, kis szolgáját szalmával betakarta s valósággal rágyujtá azt;
midőn háborút indítottak két kis csapatra oszolva, az ellentábor minden
tagját azután is ellenségének tekinté, s nyiltan és alattomban üldözte.
Azonban a mit ő vétett, azt tanulótársai busásan visszatorolták. Midőn
tudniillik vagyonom nagy része már föl volt áldozva s egyik kis városból
a másikba vonultam, hogy a költséget kimélve takaríthassak meg valami
táplálékot óriás és kielégíthetlen gyomrú perem számára: családom
történetének híre mindig velem együtt vonult be a jámbor polgárok közé,
s néhány napig részvétet gerjesztett irántunk. Csak a gyerekek voltak
állandó ellentégeink, s a mely iskolában Barnabás megjelent, a
legszelidebb tanuló is megannyi kis ördöggé változott át. – Ennek az
apját sütötték meg nyárson! kiabálták nevetve, kötekedve az utczán, az
ablakokból ki, sőt az iskolamester előtt is. S mentül szigorúabban
valának büntetve, annál inkább összetartottak Barnabás ellen, s ha meg
nem verhették, kövekkel dobálták, ruháját besározták, és kénytelen
voltam az iskolából kivenni őt, s hogy neveltethessem, más városba
vonulni. Pöröm felhagyásával megszünt árnyékként követni családunk
szerencsétlenségének története. De mit használt ez? Barnabás már elég
erős, elég izmos volt arra, hogy számos magánál gyöngébbre találjon, s
azokon töltse mindenre kiterjedő boszúját. Midőn, fegyverrel bánni nem
tudván, nyers ereje czélhoz nem vezetett volna, cselt gondolt ki,
alattomossággal pótola fogyatkozásait, s a számtól és ruházatomtól is el
kelle mindent vonnom, hogy az általa okozott kárt és szenvedéseket
megtéríthessem, vagy őt a fogságból kiszabadíthassam. Mily boldog valék,
midőn egészen koldussá lettem; mert védetlen helyzetben, s az
elhagyatásban szövetségesekre találtam, hogy a mit Barnabás jellemében
évek óta rontottam, legalább egy részben helyrehozhassam! Lassú, nehéz,
sok visszaesésekkel járó és soha be nem fejezhető munka volt ez, melyben
a legnagyobb hálával nagyuraimékon kívül a minoritáknak tartozom, kik, a
mit oktatással nem érhettek el, elősegéllék fegyelemmel,
foglalkoztatással, kevés eledellel, sok imádkoztatással és főként azzal,
hogy a világgal majd minden érintkezéstől elszigetelték. Oh! bár ne
kivántam volna, hogy néha meglátogasson! Oh! bár teljesíthettem vala
azt, mit fölfogadtam, hogy tudniillik halottnak tekintem őt, s
könnyezek, imádkozom érette, a nélkül, hogy vele beszéllenék.

– Arra, nénémasszony, ércz szív kellett volna – mond Dániel.

– Azt kigondolni rajongás, végrehajtani kegyetlenség lett volna, – toldá
meg öcscse szavait Pista bácsi.

– De legalább kikerültem volna, hogy Dorát lássa, és Elemért gyűlölje.

– S mit? Ő csakugyan gyűlölte Elemért? – kérdé István úr.

– Gyűlölte, midőn először látta, s minden találkozással sokat sülyedt
vissza a régi természetébe – válaszolá Dorka, csüggedten eresztve fejét
melléig.

– Már pedig ez nagy baj, nagy kellemetlenség.

– Több mint kellemetlenség, öcsém! valódi veszély.

– Az igaz, bátyám, ők egybekoczczanhatnak.

– De öcsém! még kardot is vonhatnak egymásra.

– Talán csak Elemérnek lesz esze.

– S ha elkapatná is magát a haragtól, Barnabás meg fogja gondolni, hogy
Elemér híres vívó, míg ő a fegyverforgatáshoz nem ért.

– A szent Isten szerelméért! – kiáltá Dorka, talán csak mégsem
történhetik meg, hogy unokaöcsém Elemérrel találkozzék. Hisz oly széles
a világ, annyi út visz Budára, annyi ezer ember él a táborban, annyi
zászló alá vannak osztva, annyi különböző ponton küzdenek, hogy a sátán
különös cselszövénye nélkül Barnabás és Elemér egymás mellé nem
kerülhetnek. Oh, e találkozás borzasztó volna.

– Ne féljen, nénémasszony! Elemér nagylelkü, – csitítá Dániel a rívó
Dorkát.

– Ő nem fogja kardját Barnabás mellébe szúrni – erősítette István.

– De Barnabás engesztelhetetlen. Megölheti Elemért, midőn imádkozik,
midőn alszik, midőn beteg, vagy, midőn őt védelmezve, siklott el. Ha oly
helyen találkoznék vele, hol az élet olcsó, s az egyes sorsa a
közveszély miatt majd senkit sem érdekel: oh, akkor a nap mindent látó
szeme, vagy a hold sápadt és reszkető arcza rémítő bűn titkába
avattatnék be. Térdeim reszketnek, nagyuraimék! fejem szédül… De úgy-e,
kegyelmetek csak tréfát űznek a szegény vén asszonynyal, midőn nem
hazudtolják meg azon lehetséget, hogy Elemér Barnabással együtt van?

István és Dániel, míg Dorka beszélt, nyugtalanul topogtak a szobában, s
képök változásából belküzdelmeik egész története olvasható volt. Azonban
Dorka nem akart hinni az arczvonások néma nyilatkozatának, s választ
sürgetett, elkékült ajakkal és lázas mohósággal.

– Mi tagadás, a hírnök alkalmasint őt látta Elemérrel a szilágycsehi
vendéglőben – szólt Dániel magán erőt véve.

– Alkalmasint Barnabás volt, kit a hírnök jelenlétében Elemér tollal
kínált, hogy levelet írjon, de nem akart, – mondá ugyanekkor István úr,
kibontakozva elfogultságából.

– Mennybeli szent atyám, könyörülj rajtunk! – imádkozott most Dorka
összekulcsolt kezekkel.

Valaki zörgetett az ajtón.

A vén asszony hangja elakadt, csak nyelve és ajkai mozogtak.

– Atyusék itt vannak?

Mély csend.

– Nyissák ki az ajtót, kérem! valami fontosat akarok mondani.

– Várj, leányom, egy kevéssé! – szólt az apa.

– Szedje össze magát nénémasszony, – nógatta Dorkát István úr.

– Nagy szerencsétlenség történt, bocsássanak be – sürgeté Dora.

– Nyitom kedvesem! Mit nem kell még hallanunk? Nyitom! – mondá az apa a
reteszt hátra huzogatva.

– Mutasson, nénémasszony, férfias jellemet, s ne áruljon el minket –
sugdosott Dorka fülébe Pista bácsi.

Ekkor sebten belép Dora, de midőn Dorkát meglátja, visszahökken, s
márványszoborként áll mozdulatlanul, némán.

– Mi történt gyermekem?

– Szólj angyalom!

A leány némi küzdelem után eltökélve lőn s nyugodtan, majdnem hidegen
mondá: – A vén lantos, kivel Flórián atyánál találkoztunk,
meglátogatott, és ezért késtem, nem pedig az átköltözködés miatt. Ő a
királyné udvarába akar utazni.

– És segélyezésre van szüksége, úgy-e? Adunk szivesen, a mennyire csak
szegénységünktől kitelik – szólt az atya könnyebbülten.

– Nem szükség. Adtam én már neki. De ő épen akkor szökött meg Budáról,
midőn a várost a janicsárok elfoglalták és látta, hogy török fogságba
vittek két katonát s a mint termetöket s arcokat nekem leírta, úgy
hiszem az egyik… Elemér volt, és a másik… Barnabás.

Akkora lélekerejével bírt Dora, hogy csak a Barnabás nevének említésekor
tört ki zokogásba.

– Bravo!

– Ezt már szeretjük.

Ily kiáltások közt tomboltak az öreg urak előre hátra, s aztán az egyik
Dorkát, a másik Dorát csókolta meg, és akkor megfordították a sort, s
kiki azt csókolá meg, a kinek a szilaj öröm közt nem ad vala elsőséget.

A leány borzadozni kezdett, félvén, nehogy az atyusék elméjében valami
bomlás történt legyen.

– A derék janicsárok! a vitéz janicsárok! De jól tették, hogy elfogták
őket. Legalább gondosan őrzendik martalékukat s mi készpénzen
kiválthatjuk! Holla! ma e botor szökevényeknek egészségeért iszunk, s
azután kiváltjuk, ha várunk odavesz is. Nénémasszony más kolostorba
viszi Barnabást, s minden jól üt ki. A nagy Werbőczi iránt szintén
lefizethetjük tiszteletbeli tartozásunkat. Csak képzeld, Dorám! a
roppant férfiu, a mi rokonunk, zsidóbiróvá lett. Lába helyett feje
lágyán jár ezentúl a világ, de ne említsünk kellemetlen dolgokat.
Éljenek a becsületes janicsárok, kik helyreütik hibáinkat, mert a kiket
kábán a világba szétszórtunk, azokat letartóztatták, hogy nekünk
pontosan visszaszolgáltathassák.

Dora sajátságosnak találta az atyusék beszédét, de szive mégis
könnyebbűlni kezdett.

Remélt, azonban öröm nélkül, s kedélye oly ellentétes volt, mint a
láthatár, midőn sugárzik a nap és permetez az eső.

*

E jelenet után Dora megfejthetetlen dolgokat szemlélt, s naponként
kirívóbb alakban.

Dorka nénét, minden tiltakozásai mellet az asztal fejére ültették, egy
hatalmas karszékbe.

A várnagy, mint kivételes esetekben szokás volt, szintén részt vesz az
úri ebédeken, s az asztal végén állandó helyet nyer.

A házszentelés ünnepe pohárürítések nélkül, s falusi egyszerűséggel
folyt le.

Aztán hosszas és titkos tanácskozások tartattak a refectoriumban a
várnagy, Dorka és Flórián atya jelenlétében.

Csakhamar a fegyvertár szekerekre rakatott s Deésre és Kolozsvárra
vándorolt. Az ökrök, tehenek és lovak fölött szigorú mustra tartatott, s
a Dani bácsi díszparipáján kezdve a czímeres ökörig majd minden barom
fogyakozással teljesnek találtatván, arra itéltetett, hogy más gazda
jászlánál egye a drága kosztot. Némely rokonnal és szomszéddal, a ki nem
eresztett zálog és határosztály miatt régi pör folyt. Ez urak rendre
megjelentek Deákéknál, s kivánságuk szerint sikerült egyezkedést kötni.
Az uradalomhoz tartozó erdőségekből nagy darab kebeleztetett ki, hogy ne
kelljen többé egy kézügyben nem eső birtokkal kinlódni.

Dani és István bácsi elővették a nyugalmazott és megvedlett régi
bőrszekrényeket, s jól kitömve záros helyekre rakosgatták.

Ennyi fáradság után beállott a szombatnap, melyben Isten jóvoltából
megpihenhettek, még pedig a refectoriumban és telt kancsóknál.

De az asztalra hordott száraz sütemények nem voltak igazi korcsolyái a
bornak. A kupák lassan ürültek, s előbb István bácsi szeméből gördült le
egy nagy könnycsepp, azután Dani bácsi kezdi törülgetni szemét, s Dorka
szégyelvén gyengeségét, fölkelt és kibiczegett a refectoriumból.

– Nem állom ki, öcsémuram! nem állom ki! – sóhajtá István, de, hogy mit
nem áll ki, arról mélyen hallgatott.

– Nyugodjék meg, urambátyám! az Isten akaratján és saját választásán –
szólt Dániel, szaporán hullatva könnyeit.

– Könnyű neked, öcsém!

– Csak oly könnyű urambátyám, mint a kinek hátára malomkövet raktak –
ümmegetett Dániel.

– Miért mondod Dorát malomkőnek? – pattant fel Pista bácsi.

– Nem ő a malomkő… hisz! kegyelmed tudja, mit értek én.

Rejtelmes hallgatás következett.

A várnagy idején látta csillapító szavakkal lépni föl. Ő nagysága, ki
nádorispán is volt, zsidóbirává neveztetett ki s még sem halt bele. Ime,
egy nagy példa. Szőkefalvi Deák Boldizsár uramat, ezelőtt két századdal
Miklós szentszéki követ átok alá fogta a Venczeslaushoz szításért s még
sem halt meg e miatt. Ime, a másik nagy példa. Szőkefalvi Deák László, a
jeruzsálemi András korában, földönfutóvá lévén, vezeklés végett gyalog
ment Jeruzsálembe, s még sem halt meg. Ime, a harmadik példa. S hogy
magamra térjek, kegyelmed István nagyuram, tőlem a hetvenkét éves
aggastyántól elveszi a vár kulcsát, hogy a kaput maga nyitogassa. De én
azért még sem fogok meghalni. Ime, a negyedik, bár nem nagy példa.
Merítsen tehát kegyelmed is erőt, s ha már fogadása tartja, álljuk ki a
sarat.

Ez ékes beszédre nem István, hanem Dániel úr kezdett zokogni. –
Cseréljük meg bátyám! a helyzetet – szólt áldozatkészséggel. – Legyen az
enyim a kulcs; tied az út.

– Megbántasz ily ajánlgatásokkal. Bizony lelkemet sérted vele –
válaszolta István szigorú hangon. Ekkor Dorához fordulva mondá: – Eredj
leányom! még ma rakd össze ruháidat, a többi szükségesekkel együtt, hogy
minden percz az útra készen találjon.

– S hová kell mennem? – kérdé.

– Az nem a te dolgod, kis selma! de ne félj a töröktől. A maga helyén és
idejében atyád majd hozat a nagy Werbőczitől salvus conductust. Igaz,
hogy ő most csak zsidóbiró; de ennyit mégis kieszközölhet.

*

Másod napon Dániel úr, Dora, Dorka és főfő cselédi minőségben a hírnök,
utra indultak; míg ellenben Flórián atya előljárójától engedélyt nyert a
várba költözésre.

A bucsú fájdalmas perczeit nem írjuk le.

Midőn a kis karaván azon ponthoz érkezett, hol az út balra fordul és a
vár a szem elől eltünik, Dániel nagy erőlködéssel felemelkedett a
kocsiból és visszatekintett.

Dora, ki elől ült, látta, hogy a dobogót fölvonják és a kapu becsukatik.

– Vége István bátyámnak, – zokogá Dániel, leereszkedve az ülésbe.
Szegény, fogadást tett, hogy míg vissza nem térünk, egyetlen vendégnek
sem nyit kaput.

– S miért nem akadályoztatta meg, atyus? – tudakolá Dora ijedten.

– Lehetetlen volt kedvesem! de ez még nem is a fő baj. Csak az ő részére
eső bort is ne igérte volna Flórián paternek!


VII.

Turgovics sötét nézeteit, melyekkel Werbőczit folyvást kedvetleníté, vas
következetességgel igazolták a tények. Minden nap új bizonyítékokkal
czáfolta meg azon reményt, hogy a török hódoltságban a magyar magánjog,
a magyar büntetőtörvény és pörfolyam föntartható lehessen.

[Illustration: Dániel nagy erőlködéssel fölemelkedett a kocsiból és
visszatekintett.]

A szultán rendeleténél fogva Werbőczi az egész tartomány főbirája volt,
és Zulkifar, a tudós mudderi, csak a budai mohamedán őrség közt támadt
pörpatvart intézte volna el.

De a gyakorlati élet megfordítá a helyzetet, s tettleg Zulkifar lett a
tartomány főbirájává és Werbőczinek oly szerep jutott, melyet a
falujegyző és a járásbiró is elvihetett volna.

Buda városában az igen egyszerű örökösödési ügyek, a boltnyitási
szabadalom, a korcsmák és mészárszékek miatt támadt viták valának azon
tárgyak, melyeket a nagy magyar jogtudós körülbelül szabadon intézhetett
el.

Már a többiekben éles összeütközései voltak Zulkifarral, ki, mint
Werbőczi, szintén a királyi udvarban szolgáltatott igazságot. Ha egy
török a keresztyén ellen csínt követett el, vagy ha a keresztyén
bántotta meg a törököt: menten előlépett Zulkifar, s hivatkozván a
kánunokból (török törvényekből) vagy a divánira (a hatósági
rendeletekre), vagy a serire (a Korán parancsaira), körmei közé ragadta
a bűnöst, s onnan, bármint is tiltakozott Werbőczi, soha ki nem
bocsátotta. Ha a pék rossz kenyeret sütött, vagy a szatócs és hentes
hamis mértéket használt, akkor Zulkifar magához hurczoltatá a vádolt
egyént, s akár keresztyén volt, akár nem, a _Hármas könyv_vel össze nem
hangzó módon a talpára verette az ütlegeket, azt állítván, hogy az ily
fajtájú kihágások az őrizet és a városi hatóság közös kérdései, miután a
gyaur polgár s az igazhítű katonaság egyformán szenved általok. Ha a
keresztyén férj többé a nejével ki nem jöhetett, jelenté Werbőczinél,
hogy válópört akat indítani; ekkor a lelkiismeretes magyar jogtudós a
kanonokból magyarázta meg, hogy a papiszéken és mily módon indítsa meg
keresetét; vagy ha az eset nem volt válópör tárgya, akkor béketűrésre és
a nővel kiegyezkedésre inté őt. A férj azonban pörleni a papi
törvényszékhez nem mehetett, mert az más tartományban itélt, és az út a
sok költségen kívül, még több életveszélylyel volt összekötve; a
feleségét azonban nem akarta a házánál tartani, tudván, hogy ezért
feleletre nem vonathatik, minthogy a városban a nagy zavar miatt még a
plébánus sem vala található. Zulkifar értesülvén a dologról, a kanonok
helyett a kanunokból megmagyarázta, hogy bocsássa szárnyára feleségét, s
vásároljon helyette jobbat. Werbőczi az új nőt gyalázatos személynek
tartotta, ki tilos viszonyt folytat; de Zulkifar a seriből ellenkezőt
bizonyított be és a magyar jogtudósnak hátrálni kellett azon politikai
tekintetből, ne hogy szigora által a bűnöst a keresztyén hitről
áttérésre kényszerítse.

Zulkifar gőgös és a török természet ellenére vitatkozó egyén volt;
Werbőczi pedig önérző és heves vérmérsékű, s a két főbiró egymást
kiválólag tudatlannak és nyeglének hitte. Meg kellett vallani, hogy
saját szempontuk szerint volt is némileg igazok. Mert Werbőczi szintoly
keveset értett Zulkifar jogrendszeréhez, mint Zulkifar a Pandectához, a
Nagy Károly capitulárejához, a magyar királyok decretumaihoz, a _Hármas
törvénykönyv_höz, s mind azon forrásokhoz, melyekből Werbőczi gazdag
ismereteit meríté. Ingerültségöket növelé az a körülmény, hogy hosszasan
szerettek nyilatkozni, s egyik a másik nyelvét nem tudván, várakozniok
kellett, míg a budai főbasa csauza Werbőczinek a Zulkifar, és Elemér
Zulkifarnak a Werbőczi érveit megmagyarázza. Mind a két főbiró pedig
részint a lenéző modor, részint pedig az egymásra szórt mérges
tekintetek miatt, többnyire sokkal sértőbbnek képzelte versenytársa
ellenvetéseit, mint a hogy az a tolmácsolás után ütött ki. A budai
főbasa, ki mint renegát Werbőczivel szemben némi átallást érze,
örvendett e czivódásokon; mert félszegnek tekinté Szolimán császár
intézkedéseit, s tényekkel akará bebizonyítani, mennyire tarthatatlan
Werbőczi helyzete, s mennyire gátolja az új tartomány czélszerű
átalakítását. A főbasa éles elméje azon gondolattal is sokat
foglalkozott, hogy Lufti és Rustan basa tulajdonkép az ő buktatására
tervezték a hires államférfiu Budán marasztalását, s hogy a szultán
előtt még mindig nagy tekintélyben álló Werbőczi, a törökül tökéletesen
értő Elemér segítségével igen veszélyes ellenséggé válhatik, ki ha hamar
nem viseltetik el, még rajtok mindnyájokon felül fog kerekedni. A mily
buzgón csökkentette tehát Budán Zulkifar Werbőczi biráskodási jogkörét,
szintoly mértékben hatott a főbasa politikai intézkedések által arra,
hogy a vidékből mentül kevesebb pör kerülhessen a magyar főbiró
törvényszéke elébe. Az új török tartományban maradt csekély számú nagy
földbirtokosokat üldözé és kiköltözködésre kényszeríté. Védelmi
czélokból és azon elvből, hogy a hódított tartomány a hódítóé, a
földesurak jobbágyát s megürült vagy elfoglalt majorság-birtokait
kilidzsekké, azaz kardhűbérekké alakította át, melyekért a török
tulajdonosok határozott számú lovas katonák kiállítására voltak
kötelezve. Ezek ősi szokás szerint magok hajtották fel saját magok
számára az adót, abból fizették a kiállítandó katonákat, a
földmíveléssel nem törődtek, a jobbágyok panaszait belátásuk szerint
intézték el, s a főbb bűnösöket összefogdosván, falkánként küldözték
Werbőczi helyett Zulkifarhoz, a ki a sok munka miatt birái számát
folyvást szaporítá; míg Werbőczi Turgovicsnak s János diáknak sem tudott
volna elég dolgot adni. Ehhez járult még, hogy a budai főbasa a
városokat és nagyobb helységeket rendre császári birtokká emelte, hogy
teljes önállósággal intézzék belügyeiket; kivévén azon eseteket, midőn a
kerületi parancsnok – a szandzsákbég – a közügyre vagy saját zsebére
nézve hasznosnak tartotta a közbe vegyülést. Werbőczi hathatósan
tiltakozott jogkörének ily megnyirbálásai ellen; de a síma modorú főbasa
azzal mentegetődzött, hogy ez az új szervezésből foly s tőle, ki a
szultán kegyelméből egy hódított tartomány igazgatójává neveztetett, nem
lehet követelni, hogy más formák szerint rendezze a kormányzatot, mint a
minő a többi hódított tartományoké.

– Nagyságod túlmegy jogkörén, s azon nemzet iránti gyűlöletből, melynek
egykor tagja volt, a szultán intézkedéseit kijátszsza vagy fölforgatja –
szólt indulatosan Werbőczi.

– Jól tudom, hogy nagyságod e szempontból készít ellenem fölterjesztést
– válaszolá a főbasa gúnyosan mosolyogva.

Werbőczi megdöbbent, hallván, hogy ellensége ügyes kémjei által erről is
értesítve van; de polgári bátorsága, mely a katonai vitézséggel
tökéletesen egyenlő volt erélyben és határozottságban, hamar
győzedelmeskedett elfogultságán.

– Igaz, nagyságos uram! én egy fölterjesztésen dolgozom. Azonban az
nincs egyének ellen intézve; mert még mostani helyzetemben is nem
könnyen szállhatnék le odáig, hol a dolog helyett személyeket kellene
följelentenem. Az ily foglalatosságot csekélyebb rangúak szokták űzni,
még nagyságod udvarában is.

– Megvallom, nálam oly tekintélyes urak űzik ezt, mint a minő nagysádnál
például Komjáthi Elemér, a még fiatal, de nagy befolyású titkár – jegyzé
meg a főbasa.

– Reméllem, nagysád nem fogja tűrni, hogy stambuli levelezői
hazafiságomat kétségbe vonják, s a török főméltóságokat úgy értesítsék,
mintha én is a mostani jogtalan és tarthatatlan helyzetet pártolni
tudnám.

– Alig hihetem, szólt a főbasa, hogy udvaromban oly tapasztalatlan
egyének létezhessenek, kik nagyságod eljárásait e szempontból foghatnák
föl. Ellenben attól tartok, nehogy közülök többen úgy vélekedjenek,
mintha a helyzet nehézségeinek egyedüli oka Werbőczi István volna.

– Kegyelmességed, kormányzó úr! csakugyan tartana ettől? – kérdé
Werbőczi különös hangnyomatot ejtve a végszavakra.

– Szándékosan használtam épen e kifejezést; mert ha csakugyan nagyságod
volna czéljaink egyedüli gátja, akkor féltenem kellene a felelősség
roppant súlyától. De az igazságnak tartozom annak bevallásával, hogy
intézkedéseinknek valódi nehézsége épen az, a melyet még az aldunai és
görög tartományokban sem küzdhettünk le egészen. Bár mily erőtlen
tudniillik egy nemzet önállósága föntartására, még sem szeret
meghódítottnak tekintetni, s bizonyos szívósággal bír az
ellenszegülésben.

– Kivált midőn meg sem hódították – mondá Werbőczi.

– Azonban, – folytatá a basa, mellőzve a közbeszőtt észrevételt, – a
kormányzásomra bízott tartományban kevesebb makacsságot tapasztalok,
mint eleve képzeltem.

– Kiváncsian hallgatom az adatokat. Kegyeskedjék nagyságod néhányat
azokból említeni.

– Miért ne? ha nagyságodnak vele kellemetlenséget nem okozok. A városok
és nagyobb községek meg vannak elégedve, mert császári birtokká emeltem,
s ennélfogva oly széles önkormányzással ruháztattak föl, mintha megannyi
kis államok volnának. Még a pallosjogot is gyakorolhatják, néhány eset
kivételével.

– Vagy a föntartott esetek számosabbak, mint nagyságod be akarja
vallani, vagy kormányzása alatt a bűnök mennyisége szaporodott; mert
falkánként látom a Zulkifar uram törvénytelen itélőszéke elébe
tereltetni még a tisztes polgárokat is.

– Ezek többnyire magok fölebbezik a hozott itéletet, s mi csak
könyörgéseiket teljesítjük.

– Ne gyanusítsa nagyságod oly kiméletlenül azt a nemzetet, melyhez
egykor tartozott.

A főbasa arcza idegesb kifejezést nyert, de az eddigi gúnyoros
nyájassággal folytatá beszédét: – Hallotta-e kegyelmességed Hamzsa
bégnek hírét?

– A ki nőket és hajadon leányokat rabol?

– Kérem, alku szerint viszi el az apáktól, a mostohaanyáktól, a
közelébbi rokonoktól, vagy magától a férjtől. A mi hitünk nem tiltja a
soknejűséget – válaszolá a basa.

– A ki házakat borít lángba, csordákat és méneseket hajtat el.

– Csak a pártütőktől; mert nem tagadom, hogy az általam kormányzott
hódoltságban helyenként békétlenkedők is laknak, kik az új viszonyokhoz
még nem akarnak simulni.

– A ki hazánk egyik főnemesének uradalmát elfoglalta – folytatá Werbőczi
Hamzsa bég elleni kikeléseit.

– Ellenkezőleg, Hamzsa bég az uradalmat a győzhetetlen padisahtól
katonai hűbérként nyerte, s így annak élte fogytáig egyedül ő a jogos
ura. Halála után más érdemes mozlim fog e sokat adózó birtokkal
megjutalmaztatni. Mert nálunk a hűbér nem száll maradékra, mint
nagyságotoknál. Mi nem a családot, de az érdemet jutalmazzuk. Tehát ez a
Hamzsa bég – folytatá a basa – magyarból lett renegát.

– Átok legyen új és régi nevén! – kiáltá Werbőczi.

– Az átkot nálunk Allah osztja, s nem hiszem, hogy e fontos ügyben
különös figyelemmel lenne a keresztyének óhajtásaira. Egyébiránt ne
vitatkozzunk hiteszmei ügyekről. Én csak azért említém Hamzsa béget,
hogy az ő legközelebbi hivatalos jelentéséből arról győzzem meg
nagyságodat, hogy a meghódított tartományban nemcsak a községek, hanem a
kisnemesség egy része is alkalmazkodni kezd az új rendszerhez. Hamzsa
bég az ő kerületéből már ötven egytelkes nemest jelentett be, kik
előjogos helyzetökről lemondva, hogy nyugalmasan élhessenek közöttünk, a
parasztadó fizetésére, s a kadi hatósága alá tartozásra önként és minden
erőltetés nélkül kötelezték magokat.

– Az lehetetlen – erősíté Werbőczi.

A főbasa kikereste a magyarul írt levelet, s megmutatá neki.

– Ha ez a neme az aljaskodásnak nem volna csak kivételes eset, akkor
kérném az Istent, szólítson el még ma e nyomorult világból – sóhajtá
Werbőczi elérzékenyülve.

– Nem óhajtanék nagyságodtól ily rögtön megválni – mondá Szoliman kétes
mosolylyal. Noha, tevé hozzá, mint hallom, már messze haladt azon
érdekes emlékiratban, melyet nem tudom, mily uton a hatalmas padisah
lába elébe szándékozik letétetni, s mely által az új állapot
jogtalanságát és tarthatatlanságát akarja bebizonyítani.

– Át vagyok hatva ily meggyőződéstől, jó uram! és csak ez tartja még
fönn bennem az életet.

– E szerint tehát én minden törekvésemmel a nagyságod drága életét
fenyegetem, – mondá a basa hangosan nevetve.

Midőn pedig a távozó Werbőczi a lépcsőkön lehaladva, díszhintójához
közeledett, melyet nyolcz világosszürke és ezüstös szerszámú paripa
vont, a basa az ablakon kitekintett, s aztán visszafordulva, egyik
biztos emberének mondá: – A magyar főbiró úgy-e most megint szaporította
kiséretét?

– A mult héten még csak titkárja, a törvényszéki ülnökök, Turgovics az
alelnök, a városi hatóság némely tagjai és tizenkét fiatalember
járdaltak a hintó előtt; utána pedig négy fegyveres hajdú lovagolt. Most
már a henyébb polgárok és a pörlekedő felek is a menethez sorakoznak.

– Azt akarja észrevétetni, hogy Budán csak két úr van: én és ő. Izend
meg Hamzsa bégnek, hogy kétszáz szpáhit küldjön hozzám kiséretül, egy
alaj-bég (alkapitány) vezérlete alatt. Ha jobbnak látja, maga is
eljöhet. Szemre kell venni a titkárt, Komjáthi Elemért.

– Minden lépését lesik kémjeim, s közülök többen vele barátságot
kötöttek, mintha nem volna gyaur – szólt a basa hű embere.

– Ha irományokat akar küldeni Izabellához, Ferdinándhoz vagy Stambulba,
szép móddal kerítsétek kézbe.

– Azon leszünk, nagyságos uram! De a titkár szemes és fortélyos
fiatalember. A szíve tüzes, az esze hideg, nyelve kétélű, mint a kígyó
és jobbra-balra jár.

– Azt érted, hogy több esze van mint nektek?

– Allah adománya az elme is, s úgy gondolom, hogy a titkár, ámbár hitére
nézve kutya, többet talált az adományból kapni, mint egyenként a
nagyságod hű rabjai.

– Ha tehát szép módon nem tudjátok, akkor vegyétek el tőle erővel az
irományokat.

– S megölhetjük-e, mihelyt védelmezi magát?

– Annyit fecsegsz, mintha nem moslim, hanem gyaur volnál. Izend meg
Hamzsa bégnek, hogy okvetlenül személyesen jőjjön el.

*

Turgovics, mint szokása volt, a palotából haza kisérvén Werbőczit,
bement hozzá, a teendőkről beszélni.

– Istennek hála, – szólt sötét arczczal és vontatott hangon – ma két
óráig elhúzhatjuk az űlést, de a jövő hét igen meddő fog lenni.

– Fog akadni addig tárgy, melyről itélhessünk – biztatá Werbőczi.

– Nem reméllem, ha a zsidók ki nem segítenek; azonban ezek is félvén a
törökök neheztelésétől, a rabbi közbenjárásával egyezkednek ki.

– Kegyelmed, Turgovics uram! roppant pessimista; mindent sötét
szemüveggel néz. Van még a hódoltsági megyékben elég bátor szívű nemes,
ki a magyar törvényt védelmezi, s daczára a fenyegetéseknek,
igazságszolgáltatás végett hozzánk fog folyamodni.

– De, nagyságos uram! Hamzsa bég útjokat állja, s vagy lovas katonáival
haza terelteti őket, vagy még ki is fosztja.

– Megkötöm én a koszorúját annak a pórlázító Sertoriusnak –
fenyegetődzék Werbőczi.

– Ha nagyságod Hamzsa béget megbuktatja is, a mi elhagyatott állapotunk
magából az új rendszerből foly, s lényegesen nem javulhat. Fiatal
koromból emlékszem, hogy egy híres tudós, vagy mint sokan hivék, egy
híres varázsló, azt állította, hogy a levegőt ki tudja húzni és a zárt
edényben csak az üres tér marad. Állítása bizonyításául nagy
üvegpalaczkokba madarakat tett be, s azok előbb vígan röpdestek, de
rendre fogyni kezde lélekzetök, fuladoztak s eszmélet nélkül buktak el.
Most nekem mindig eszembe jut e varázslat, s úgy képzelem, hogy mi
Budavárában ily palaczkba fojtott madarak vagyunk, kik már is nehezen
tudunk lélegzeni, s néhány hét alatt aligha ki nem fogyunk minden
levegőből.

– Kegyelmed elvesztette a hitét a gondviselésben, – szólt Werbőczi benső
sajnálkozással. – Én nem azzal fárasztom eszemet, hogy mentől több okot
találjon a kétségbeesésre. Szívem remélleni akar, s könnyekbe lábadt
szemeim a bánat sűrű fátyolán át is a távolból mindig csillámlani vélik
elszórt sugarait a szebb jövendőnek. Hinni szeretem, hogy Emlékiratom
magát a szultánt is meg fogja győzni helyzetünknek jogtalanságáról és
veszélyei felől.

– S kész-e már a nagyságod emlékirata?

– A jövő hét végével befejezem.

– És hosszú-e?

– Középvastagságú könyvet tenne.

– Hiszi-e nagyságod, hogy a szultán, ki örökké háborúzik, nyugodtan
végigolvassa azt?

– Hogyne, midőn egyike kelet legtudósabb férfiainak.

– S ha el fogja olvasni, vajjon lemond-e a hódítás jogáról? Megtagadja-e
Budán azt, a mit három földrészen vaskövetkezetességgel űz?

– Hát kegyelmed, Turgovics uram! hódítási jogról beszél? – szólt
neheztetőleg Werbőczi.

– Nem én, nagyságos úr! de a budai basa.

– Épen abban áll ez a hazaáruló Catilinának, e rabló Clodiusnak, e
közpénzeket sikkasztó Verresnek a legnagyobb bűne. A hódításra legyőzött
ellenség kell. Mi a szultán szövetségesei voltunk s vele együtt
küzdöttünk a közös ellenséggel. Hogy lehet itt csak gondolni hódításra?
Ezt belátta maga a szultán s ünnepélyesen aláírt diploma által
biztosította Izabella királynét, hogy Budát és országunk egy részét csak
azért szállatja meg katonasággal, mert így könnyebben tudja oltalmazni
Ferdinánd ellen. Vagy talán nem ekként hangzott a pecsétes oklevél? s
nem kötötte-e le általa a szultán magát, hogy az ideiglenesen
megszállott részeket csorbítatlanul vissza fogja bocsátani, mihelyt
Zsigmond ő felsége a teljes kort eléri?

– Tagadhatatlanul ez áll, nagyságos uram, a diplomában; de a budai basa
az ünnepélyes tényre hivatkozik, midőn a szultán a Boldogasszony német
templomának közepére trónt építtet, s arra leülvén, e templomot az izlam
babonájára fölszentelé.

– Mi közünk a templomszenteléshez, vagy igazán szólva a
megszentségtelenítéshez, a visszakövetelésen kívül?

– De a basa azt mondja, hogyha egy tartomány fővárosában a székesegyház
közepére a szultán trónt építtet s arra leül, ez ünnepélyes ténynyel a
fővárost és egész tartományt nemcsak hódítottnak nyilatkoztatja ki:
hanem egyszersmind azt át is engedi Ozman utódjainak, mint kalifáknak és
az izlam hitnek, még pedig oly esküvel és kikötéssel, hogy ezen
átengedést soha meg nem másíthatja, sőt a próféta zászlajának
hordozásával, s az utolsó vércseppig védelmezni és föntartani köteles. A
basa szerint a templomszenteléssel kihirdetett hódítás ellen még
elévülési jog sincs.

– Kegyelmed, mint tudós, talán csak feléri eszével, hogy a mi nem a
szultáné, azt a szultán el nem ajándékozhatja.

– Jól értem én azt, nagyságos uram! de, fájdalom! soha egy török basa
sem fogja érteni, s mindenik jogczímként hivatkozni fog szeptember hónak
azon ránk nézve örökre gyászos emlékű napjára, melyben a szultán a
Boldogasszony templomának közepén a trónra leült.

– Ne hígye. Csak buktathassam meg a mi Catilinánkat, utódja nem fog
többé oly veszélyes utra lépni, melyen egyik már a nyakát törte.

– S talán nagyságod emlékiratának egy része a főbasát vádolja?

– Két harmada tisztán gravaminalis természetű, s csak az eleje tárgyalja
magát a hódítás kérdését.

– S nagyságod, mint nyilt szivű magyar főur, úgy-e meg is mondta a
basának, hogy a szultánnál be fogja vádolni? – kérdé Turgovics.

Werbőczi méltóságteljes hangon válaszolt: – Midőn a nemzetnek a rossz
rendszer és a hatalommal visszaélő hivatalnokok által okozott sérelmeit
terjesztem elő, akkor szigorúan csak kötelességemet teljesítem.

– Kétségkívül. De vajjon a főbasa nem fogja-e útját állani ily
fölterjesztéseknek?

– Nem meri elfogni a szultánhoz indítandó futárjaimat. Én vele egyenlő
rangú vagyok.

– A főbasa e részben is ellenkező nézetben van. És innen magyarázható az
a hír, hogy neheztel nagyságod számos kísérete miatt.

– Még többel fogom magam körülvenni. Megválik, melyikünk lesz kénytelen
engedni.

– Nagyságodnak csak egy embere van, ki törökül tud, s ki által a
szultánnal megértetheti a nemzet sérelmeit.

– Igaz, de az egész irodánál többet ér, – válaszolá Werbőczi.

– De hát ha e kitünő ifjú véletlenül meghalna.

– Hisz, talán csak nem hiszi, hogy a basa titkáromat orozva gyilkoltassa
meg?

– Nagyságos uram! én még azt sem tartom lehetetlennek, hogy
mindnyájunkat kardra hányjanak.

– Hagyjon föl már valahára kegyelmed e sötét világnézettel, mely minden
erélyt elöl s végre még bennem is megtántorítaná a hitet.

– Oltalmazza az Isten nagyságot optimismusát, – szólt Turgovics – hogy
legyen ki a levett harangok, a széttört keresztek, a feldult koporsók és
összerombolt síremlékek városában oly igéket hirdessen, melyektől fülünk
rég elszokott.

– Ha a szultán emlékiratomra kedvező választ nem ad, a rám ruházott
méltóságot tüstént le fogom tenni, s hazámból kibujdosom.

Volt valami szokatlan és bánatos a Werbőczi hangjában, mely ha nem is
csüggedést, legalább kételyt és aggodalmakat árult el, de Turgovics
keserű mosolyából kitünt, hogy még ezt is optimismusnak tartja.

Azonban szó nélkül távozott.

Werbőczi pedig kiizent Elemérnek, hogy ma már szabad ideje van, mert
csak holnap fogják az emlékiratot folytatni.

Kedvesebb meglepetés alig érhette volna Elemért.

Tüstént nyergeltetett, és a csinos és keleti eredetű paripán, melyet
védnökétől nyert ajándékba, kardosan és forgós süveggel kilovagolt.

Szerette bizonyos negéddel viselni magát a törökök ellenében, kik minden
magyar fegyverét elkobozták; azonban Werbőczi magas helyzete miatt
Elemér daczát tűrni voltak kénytelenek.

A holt városban egyedül ő képviselte a pezsgő, a hivatását érző és
jogait követelő életet.

A mint keselyszürkéjét a bécsi kapu alatt tomboltatta, török
ismerőseivel találkozott, kik a barátság örve alatt leskelődtek utána.

Tudta, hányadán van velök, s bizonyos pajkos kéjt érzett, ha tévútra
vezette őket, vagy tréfáival bosszantá.

A belvárosban kellemesb arczok vártak rá. A visszavonultság divattá vált
szabályait megtörve, igen csinos szőke és fekete fürtű alakok jelentek
meg az ablakok előtt. Egyik történetesen a virágait öntözé, a másik a
függönyökön talált igazítani valót, a harmadik, homályosnak vélvén a
szobát, hímző keretét épen oda helyezé, honnan lehetetlen volt a deli
lovagot észre nem venni, s bókját egy bátorító vagy szemérmes mosolylyal
nem viszonzani.

Elemér a gyászoló városban egyetlen lovag, s ha daliás idők volnának is,
még a legkitünőbb körben sem lévén könnyen legyőzhető, akár
férfiasságban, akár szépségben; természetes volt, hogy a fiatal budai
nők és leánykák nevezetes részének valódi eszményképévé dicsőült át, s
megjelenése mindig nagy hatást gerjesztett.

Tagadhatatlanul hízelgett hiúságának e kitüntetés, s bár Dora még
gyakran jutott eszébe, nem vala érzéketlen a budai szépségek hódító
kecsei iránt.

S most is lehangolt volt, ha a szokott ablakoknál nem látta a szokott
kedves arczokat, s mosolya egy pár alkalmi bókkal el nem maradt azon
deli alakok üdvözlésekor, kik az őszi virágokat pontosan ápolták, s bár
az ebéd ideje közelgett, még néhány perczet az ablak előtt himzésnek,
hurkolásnak s más női munkáknak szenteltek.

Midőn a Szent-György-téren áthaladva a Turgovics házához ért, szemét az
ablakra veté, bár bizonyos volt, hogy ott senkit sem üdvözölhet, s aztán
lovát gyorsabb ügetésre buzdítván, így okoskodott: – Mily kár, hogy e
szerencsétlen városban annyi szép szem és arcz fog a soha el nem ért,
vagy hamar elvesztett boldogság után epedni! A török hárem, vagy az
észre nem vétetés: ez a két sark, mely körül forog sorsuk. Csak a
homályos helyzet vagy a szégyen közt választhatnak. Pedig mennyi deli,
mennyi igézetes lény lakik e komor és zárt épületekben. Közöttök végre
is legszebb a Turgovics leánya. De az nem megy az ablakhoz semmi női
munkával. Mit is tudna a kis tündér ott dolgozni, ha drága könnyeit nem
fűzheti gyöngysorokba, hogy a legfényesebb királyi ékességgé varázsolja
át. Ha Buda ronda török fészek helyett még most is magyar főváros volna,
akkor a béke idején, mint Mátyás király alatt, vitézi gyakorlatok és
harczjátékok tartatnának. Én is részt vennék bennök lándzsával vagy
magán viadalban karddal. De előbb óvatosan bevárnám, hogy valamely lovag
a Turgovics leányának színét tűzze mellére; akkor kihirdettetném, hogy
azzal én lándsát fogok törni, ki nem Deák Dorát tartja az ország
legszebb hajadonának. Nem kétlem, a Turgovics kisasszony választottja
fogná a keztyűt ellenem fölvenni, s minek tagadnám, e kis tündér a maga
nemében talán egy kevéssé szebb is Doránál; de nekem végtére is Dora
tetszik leginkább. Hasztalan ábránd! sóhajtja Elemér, mintegy saját
magát akarva rendre utasítani. Balga fiatal ember, hogy tudnál te a
török városban akkora hírre-névre szert tenni, mely a Deákék család
büszkeségét kielégítse? Dora férjhez megy valamelyik szomszéd úrfihoz, s
a Turgovics leánya, miután Budára egy-egy lovag csak rabul hurczoltatik
be, jobb kérők nem létében singes kereskedőnek, fegyverkovácsnak, vagy
városi irnoknak adja kezét, ki a török kiváncsiság elől udvarszobába
zárja, és szeretet helyett kulcscsal és lakattal őrzi. Jámbor barátom!
ne álmodozzál tehát tornákról, dicsőségről és a delnők szalagjainak
melledre tűzéséről! Irkálj, mulass és feledj.

Elemér ily épen nem lélekemelő elmélkedések közt haladt el János diák
laka előtt. Betérnék hozzá, gondálá, de ismét azt fogja tudakolni, hogy
a szultánhoz küldendő sérelmek közé beigtattuk-e azt a lábrugást, mely
mellett a janicsárok a börtönből szabadon bocsátották. A mióta
törvényszéki ülnök lett, ismét sajgani kezd hátulja a nemesi oklevelen
ejtett sértés miatt. Jobb lesz tehát a tárgyalást kikerülni.

Ezzel Elemér a Dunaparton lefelé kezdett lovagolni, s kedélye, a mint a
végső ház is hátra maradt, visszanyerte egész derültségét.

A bő esőzések miatt megáradt Dunán csolnakok és nehéz kompok eveztek. A
hullámok fölött halászmadarak keringtek, s közéjök néhány kócsag tévedt,
a Csepel-sziget felé huzódva. Elemér a Gellért ormairól az átelleni
partokra vivén tekintetét, az ama félhomályba burkolt fokon pihent meg,
hol Podmaniczky naszádját elfoglalva, Barnabással együtt eveztek a még
akkor szabad Buda városába.

Mily idő, s mennyi keserű és kiábrándító tapasztalással megterhelve.

– Sehogy sem tudok Barnabás nyomára akadni, pedig már elég váltságdíj
van kezemben – sóhajtá Elemér. Nem kellett volna őt a börtönben s bősz
álmai közt hagynom. Ragaszkodott hozzám, s úgy fordultak a dolgok, hogy
kevesebb embergyűlölet mellett is csalónak s álbarátnak kénytelen
tartani. S ment vagyok-e az önvádtól? Nem fátyolozta-e be elmémet a Dora
neve, és nem tett-e igazságtalanná az a félelem, hogy ha Barnabás
Deákékhoz visszaküldetik, nevetséges szenvedélyével Dorának sok
keserűséget okozhat. Nem kellett volna nélküle és adott szavam ellenére
a börtönt elhagynom; úgy is hamar kiváltott volna mindkettőnket
Werbőczi, annyira rám volt szorulva. Isten látja, hogy magammal is
kicserélném a töröktől Barnabást, csakhogy ne hígyen csalónak. Életem
legsötétebb oldala a könnyelműség, melyre a rosszul palástolt szerelem
csábított.

Midőn Elemér e kedvetlen behatásoknak alá volt vetve, egy csolnakot vett
észre, mely megfordítva irányát, hirtelen lefelé kezdett evezni.

Ezt kendőlobogtatás követé.

Elemér a hat evezős járműben egy urat látott ülni, ki feléje integetett,
s kiben végtére a pesti városbiróra ismert.

– Épen az ifjú urat akartam meglátogatni.

– S minek köszönhessem e szerencsét?

– A szerencsétlenségnek, melyet egyébiránt még más névvel is lehetne
nevezni. Tetszik emlékezni, hogy aklomban tartattam két lovat, egyik
csak tizenöt markos almásszürke volt, de jóvérű tüzes állat; a másik a
tizenhat markot is meghaladta, de megvagdalt hátulsó lábait sok
költséggel kellett gyógyíttatni.

– S a költség nem térült meg?

– Nem arról van szó, uram! Hanem a két ló kegyelmed által árúba
bocsáttatott.

– S talán igen drágán vásároltatott meg?

– Nem arról van szó, uram!

– Miről tehát?

– Csak arról, hogy a nagyobbik lovat tulajdonkép az üllői kapu mellett
egy kovács vette meg, s most tőlem követeli árát, noha az a kegyelmed
zsebébe ment.

– Természetesen, miután a biró úrnál csak gyógyítás végett volt.

– De, kérem alássan, épen az a kérdés, hogy ki fizeti már vissza a ló
árát?

– Hát miért kell visszafizetni?

– S ha csak visszafizetni kellene? De hát még a többi bajt és
veszedelmet ki fogja magára venni?

– Beszéljen az úr világosabban.

– Semmi sem könnyebb, mint világosan beszélnem, ha azzal minden el van
intézve. A kovács nemcsak lovakat patkolt, de mint ügyes kezű és
értelmes mesterember fegyvereket is készített, melyek a lovagok számára
elég csinosak nem voltak ugyan, de a közkatonák bizvást használhatták.
Most török világ lévén, a spáhik számára kellett eladni minden
készletét; pénzt azonban nem kapott, csak igéretet. Végre megúnta a
várakozást, s fölszerelve a tizenhat markost, Hamzsa bég ő nagyságához
utazott a pénz fölhajtása végett. Ő nagysága gorombán fogadá s mondá,
hogy a talpát megvereti a drága és rossz kardok miatt. Mi jámbor
polgárok nem szoktunk a bothoz, s testünknek egy pontját se tartjuk oly
csekély fontosságúnak, hogy az ütlegekre minden aggodalom nélkül
átengedhessük. Ennélfogva a szegény kovács készítményeiért fele árral
megelégült, s nyakra-főre sietett, hogy a tizenhat markosra ülhessen. De
midőn már a kengyelben volt a lába, a poroszlók üstökön ragadták, s
bevonszolák Hamzsa bég ő nagyságához, ki mérgesen kérdé: – Honnan loptad
ezt a lovat? A boldogtalan kovács végre neki bátorodva válaszolá: – Én
nem vagyok tolvaj, nagyságos uram! s engem ily undok bűnnel még senki
sem vádolt. A lovat a városbiró aklából vásároltam kész pénzen. Ekkor
Hamzsa bég ő nagysága így szólt: – Tehát városbirátok tolvaj, s mihelyt
Pestre rándulok, okvetlenül föl fogom akasztani. – A szegény kovács
menteni kezdett engem, a minek következése az volt, hogy a pandurok a
nyerget minden szerszámostul hátára kötötték, a lovat pedig Hamzsa bég
aklába hajtották, s még azonkívül egy spahi utána kiáltá, hogy ha a
lóhoz tartozó igazi nyerget vissza nem küldi, akkor egész műhelyét
harács alá vetik. Már most ifjú úr! – folytatá a városbiró, – ki fizeti
meg a ló árát? ki vállalja el az ellenem intézett fenyegetést, nem is
szólva a nyeregről, mely történetesen még a kovácsnál van, s csak az ára
nincs?

– A ló egy ismerősömé volt, ki török fogságba esett – válaszolá Elemér.
Saját lovamat is az övével együtt eladtam, hogy váltságdíját
előállíthassam. Pártfogóm, Werbőczi István ő kegyelmessége saját
pénzével toldá meg a hihetőleg még hiányzó öszletet, s az egész pénz
készen áll, csak a fogolynak nem akadtunk még nyomába. Én ezennel
visszafizetem a biró uramnak a ló és nyereg árát, s reméllem, hogy a
hópénzemből kipótolhatom az ez által okozott hiányt; csak azt sajnálnám,
ha az egyén, kiért véduram és én tetemes áldozatot hozunk, az a spahi
volna, ki a nyerget a kovács hátára köttette. A mi Hamzsa béget illeti,
tessék őt csak egyenesen hozzám utasítani, megmondván, hogy ha nem
közönséges zsivány és gyáva ember, akkor oly helyen, hol magánosan
leszünk, megpróbálhatjuk akár kardunkat, akár lánzsánkat.

A városbiró megköszönte a kezébe számlált pénzt, de nem igéré, hogy a
rettenetes Hamzsa bégnek szó szerént el tudja mondani az ifjú úr
izenetét.

– Majd találok én hát kegyelmednél jobb emlékezetű férfiúra – szólt
Elemér megsarkantyúzva lovát.

S vajjon az ügető, a száguldó ló, míg patkója szikrákat csalt a
kövekből, a míg zablájáról foszlott a tajték, gyorsasága által
megmenthette-e a rajta ülőt csak egytől is azon gondok és vádak közül,
melyek körül fogták és üldözék!

– Szenny, szenny esett nevemre, vád, keserű vád égeti, szorítja össze
belsőmet! – gondolá Elemér saját magától megborzadva. Könnyelmű lépésem,
mely szószegéssel párosult, bősz embergyűlöletébe visszasülyeszté
Barnabást, s ő boszútól elragadtatva levetkezé hitét, mint közönséges
spahi gyujtogat, foszt, őrjöngéseire tárgyakat keres, melyeket
lerombolhasson. És még mi által nem nyerhet ösztönt, hogy az aljasságra
törjön? Ha a beteg vagy haldokló nő feje alól kiragadja a vánkost, ha az
arának lemetszi ujját, hogy a jegygyűrűt könnyebben vonhassa le, s ha
templomaink szent képeit izzó tűzre dobja, hogy egy szemernyi aranyat
vagy ezüstöt olvaszthasson ki belőlök: nem fogja-e kéjittasan kiabálni:
miért cselekedném máskép! hisz a ki az erkölcsi szempontokat akarta
velem megértetni, azzal magyarázta meg a becsületességet, hogy ellopta
lovamat. S hiába válaszolnám, hogy váltságdíjának kiegészítésére adtam
el, mert nem tiltakozott-e börtönében épen az ellen? S mit használ neki
minden válság, ha Mahomed hitére térvén, többé ki nem váltható, s mint
lovas közkatona addig fog gyujtogatni és gyilkolni, míg meg nem öletik?
Ez a sorsa; ez a mit nagy részben az én megfontolatlan eljárásomnak
köszönhet.

[Illustration: Elemér megsarkantyúzta lovát.]

Valóban bősz és csüggesztő eszmékkel volt terhelve a lég, melyet Elemér
beszívott, s minden tárgy, melyre szemét veté.

E ködön végre átcsillant egy sugára a reménynek.

De hátha a spahi utoljára sem Barnabás; ily kecsegtető ötlet lobbant át
Elemér agyán, de hamar eloltá azt a szigorú logika.

A lóra nem ismerhetett rá más, csak Barnabás: ez tény. Következőleg vagy
a spahinak kell Barnabásnak lenni, vagy magának Hamzsa bégnek. Ámde még
csak alajbég – százados – sem lehet az, ki a háborúban levágott több
ellenség fejét vagy nyelvét nem mutathatja föl vitézségének
bizonyítványául. Egy kerület kormányzójának, s pedig Hamzsa ily ranggal
biró bég, még a személyes vitézség próbáin kívül vezéri tehetséggel is
kell bírnia vagy rendkívüli érdem által fedni be katonai érdemeinek
hiányát. Ámde Barnabás egy ellenséget sem vághatott le, minthogy fogsága
után nem volt háború. Tehát okvetlenül ő a spahi.

Elemér soha szerencsétlenebbül nem érzé magát, mint azon perczben, midőn
ily megállapodáshoz jutott, s midőn száguldó lova Werbőczi épületéhez
kanyarult be.

Még holnap Hamzsa béghez megyek, ha soha onnan élve visszatérni sem
fognék is. Eléhivatom a spahit, átadom neki a váltságára szánt pénzt,
elbeszélem mentségemet és azután… ah! azután, hadd történjék bármi!

Ily kalandori, ily veszélyes, de nemes szándékkal pattant le lováról, s
midőn a lépcsőhöz ért, Werbőczivel találkozott, ki a főterem ajtóját
épen akkor nyitá föl, és szokatlanul élénken szólt vissza:

– Tálaljatok hamar! Öcsém Elemér – mond most Werbőczi a titkárja felé
fordulva, – mihelyt étvágyad kielégíted, nem is várva be az asztal
végét, készülj hosszasabb útra. Mezőtúrra kell indulnod, még pedig…

Elemér, ki épen Barnabás ügyében merész tervektől volt áthatva, szokása
ellenére félbeszakítván védurának beszédét, a külső alázat, de
egyszersmind az eltökélt szándék vegyületével szólt:

– Én nagyságodtól szintén egy rövid kirándulásra lettem volna bátor
engedélyért esdekleni.

– Majd ha visszatérsz, öcsém! s ha az _Emlékiratot_ bevégeztük –
válaszolá Werbőczi. Mezőtúsra kell sietned, hogy Deák Dániel rokonomat
családostul és a vele utazó Csapi Andrásné nagy asszonyomat biztos
őrizet mellett hozzám kísérd.

Elemérre nézve e hír oly véletlen volt, mintha egy meteorkő hullott
volna lába elébe, s oly bűvölésig kedves volt, mintha a hetedik égbe
emelve az égi testek zenéjét hallaná, s el nem palástolható zavar közt
mondá, hogy készen áll a parancsot teljesíteni.

Werbőczi e zavart balra magyarázta, s rendeletének indoklásához kezdett:
– Hiszem, öcsém, hogy te fontos magánügyben akartál távozási engedélyt
kérni, de az, hogy rokonaim általad kisértessenek Budavárra, a
közdolgokkal áll szoros összeköttetésben. Tudod, a mióta a törökök,
minket rászedve, a Tiszáig országunk szerencsétlen részének tettleges
uraivá lettek, e helyeken a közlekedés teljességgel nem biztos.
Portyázók s harambasák fosztogatnak szanaszét, s ennélfogva tisztelt
rokonomnak, Deák Dániel uramnak bölcs belátását tanusítja az, hogy
Mezőtúrról levelet küldött, melyben odaérkezését jelentve, megkért, hogy
miután látogatásomra jött, eszközölnék a főbasától számára pecsétes
útlevelet és illő kísértet. De zászlósúri hivatalom nem engedi annak
elismerését, hogy udvaromban fegyveres népet ne tarthassak és azt
fedezetül ne küldözhessem akárhová. Aztán, miután a főbasával személyes
viszonyom épen nem kielégítő, alkalmatlan és lealázó volna rám nézve,
bármi szívességet kérni tőle. Ennélfogva fiam, vedd magadhoz fegyveres
népemet, kikhez a várostól is néhány hajdu csatlakozik, a díszhintómban
hozd hozzám nagyra becsült rokonaimat. Kellemes késő őszünk van, s ha ma
korán indulsz és a szép éj egy részét nem hagyod használatlanul, harmad
napon Budán lehettek. Áldásom kísérjen, s ha a szükség úgy hozza,
forgasd vitézül kardodat. Most pedig üljünk asztalhoz.

Elemér kétségbe volt esve a hosszú ebéd miatt, de egyszersmind
elragadtatott azon fényes és szemkápráztató reménytől, hogy talán még
életét is koczkáztathatja Doráért.

Ki álmodhatott volna ekkora szerencséről!

Mihelyt az első étel-fogáson túlestek, fölkelt s gyorsan végzé az úti
készületeket. Még csak a városhajduk késtek, de már azok is eljöttek.
Még csak a lomha díszkocsin van rendezni való, de már a kocsis és
fulejtár a nyeregben ülnek; még csak az ebédjét végzett Werbőczi ad némi
utasításokat, de már az is kezével búcsút int; még csak János diák kiván
a kapunál szerencsés utat, s még csak a történetesen az utczára tévedt
borbély forgatja a levegőben kalapját; még csak az előre megrendelt hajó
úszik lassú méltósággal és henye időpazarlással a Dunán, de már az is
kiveti kötelét a partra, s végre valahára szabadon és kellő gyorsasággal
lehet haladni Mezőtúr, azon nevezetes helység felé, mely már Izabella
királyné birtokához tartozik, a szabad Magyarország meg nem hódított
része, s azzal alapította meg hírét, ha nem is a krónikákban, de Elemér
képzelődésében, hogy utczaporait a Turgovics lányánál is most százszor
szebb Dora picziny papucsa tapodja.

A papucs hasonlíthatatlan, s hordozója isteni lény; ámde, milyen lesz az
óhajtott rettegett találkozás! oly mélységes talány ez, mely Elemér
figyelmét a kültárgyaktól elvonja, s ő köszön, szóval, kézintéssel, s
csinos hajlongással azon utasoknak, kik kalapot emeltek; de arról már
nem mindig tudna számot adni, hogy ismerősei-e, vagy csak udvarias
egyének? Láthatott kontyos komoly törököket, s fürge spahikat is; de mi
köze hozzájok, míg ellenséges szándékot nem mutatnak? Gondolatai csak
akkor szakadnak félbe, midőn szükséges intézkedéseket kell tenni. A
miről ő álmodott, a mit éles elmével taglalt, a mibe merész
képzelődéssel, mint sodró örvénybe belé merült, azok ránk nézve igen
útszéli, de reá nézve ritka és fontos kérdések voltak, melyeket a
szerelem kétkedő és hivő dialectikája, jobbra döntött el. A
féltékenység, mely a szerelemnek mindig hű árnyéka, s még a délponton
sem enyészik el egy perczig is, megbotránkozott Csapi Andrásné
nagyasszonyom nevén. Ki lehet ez az úrnő, s vajjon nem czímezi-e Deák
Dániel napam asszonynak? Közeli viszonyban kell a családdal lennie, hogy
együtt utazik. Kétségkívül Dora nem maradhat örökre hajadon s a leányok
érzése, mint a hold változó, és nem indul-e már ötödikszer fogyásnak a
hold azon éj óta, midőn Dorka néne távozásra buzdító szavaiból az tűnt
ki, hogy Dora szíve nem idegen érzelmeim viszonzásától? S vajjon ily
hosszas idő óta, nem változott-e meg a szép tündér hajlama, melyet addig
sem árult el semmi biztató jel, s annál kevésbbé bármi kitörő érzés? Ily
okoskodásokkal gyötré Elemért a féltékenység, s utoljára is kétségtelen
tényként tűnt föl, hogy Csapi Andrásné idegen neve nem jó előjel, sőt a
legkomolyabb aggodalmakra nyit széles tért… Ah! mit is töröm fejemet is
találgatásokkal: nem voltam-e török fogoly, ki a váltságdíjban
szolgáltam Deákékat is, és nem büszkék ők családjokra? Mit használ
nekem, hogy Werbőczi most Turgovicsnál, sőt az egész törvényszéknél
fontosabb egyénnek tart; ha végtére is íródiák vagyok s hírem egy
kivételes, de magában nem fontos tulajdonon épül, hogy törökre fordítani
jól tudok, s egy barbar nyelvet sajátommá tettem? Ezért bizony nincs
miért a családgőgből lealkudni! Dora várkisasszony; én lantos és
íródiák. Minek űzni tovább e kérdést!

E tanácsokat adta Elemérnek a józan okosság. Ellenben szíve, mely
kalandokra vágyott, nem zárta ki még azt a reményt, hogy Mezőtúrtól
Budáig sok alkalom nyilhatik vagy bámulatra ragadó vitézséggel
megmenteni Dorát, vagy sebekkel halmozva érette és lába előtt halni meg.

Minthogy pedig a veszély és dicsőség még csak az álmok országában él; a
találkozás ellenben kétségtelen és közeli: ennélfogva Elemér pontosan
kiszámította, mily tisztelettel és mily visszatartózkodással fogja magát
viselni egyfelél Deák uram és Csapi Andrásné nagyasszonyom, másfelől
Dora kisasszony irányában.

E fontos tárgy két egész napját foglalta el, s midőn Mezőtúrra ért,
látta, hogy kútba esett egész terve. Mert Dani bácsi, ki Elemért a török
fogságból megmenteni jött, most midőn véletlenül meglátta, könnyek közt
nyakába borult, föllármázta az egész házat, hogy csődüljenek össze, mert
itt van a lantos; Dora, az érzésein uralkodni szokott leány, pirossá lőn
s szemérmes szemeit a földre süté, s midőn kezét Elemérnek nyújtá, a
túlboldog ifú még azt is észrevenni vélte, hogy a kedves kis kéz talán
reszket. Végre előtipegett az úttól megroncsolt Csapi Andrásné, s abban
a lantos Dorka nénire ismert, csakhogy a mi érzéseit illeti, kicserélt
és megjavított alakban. Dorka sírt és megölelé azon ifjút, kit a háztól
az idegenbe, a széles világba küldött.

Elemér már nem is hitte, hogy a földön van. Azonban kevés idő mulva
alkalma volt a derült ég magasságából valamivel ködösebb helyre szállani
le; mert Dorka félrevonta őt, Barnabásról kezdett tudakozni. Elemér,
hogy a vén asszonyt szerencsétlenné ne tegye, elbeszélé, miként
Barnabással együtt jött Budára és szerencsés volt ennek, sok
viszontagság után, a ragaszkodását is megnyerni. Dorka csóválta fejét, s
nem birta e csodát elhinni. Midőn hallá, hogy együtt jutottak fogságba,
de nem együtt tértek haza: aggodalma iszonyú arányban növekedett, s csak
akkor csillapult, midőn Elemér szavát köté le, hogy mihelyt a tisztelt
családot Werbőcziékhez vezeti, tüstént Hamzsa béghez megy a
váltságdíjjal és haza hozza Barnabást.

– Miért mondjam neki, hogy oroszlán barlangjába megyek, honnan kevés
nyom vezet vissza, s hogy unokaöcscse spahivá lett, kit ha a zászló alól
el is szöktethetek, duggatni és biztos helyre vinni a legkoczkáztatóbb
feladat lenne! Meg fogom kisérteni, ha ezer halált kellene is
szenvednem.

Ez eltökélés fölmagasztalá, s a kedélyhangulatok természetes
ellentéteinél fogva oly szilajjá, víggá és mulattatóvá tevé, hogy Deák
Dániel uram sem akart még éjfélkor is aludni menni s hajnalig
elhallgatta volna Elemér utikalandjait, a miken átesett és azon szomorú
vagy nevetséges viszonyok rajzát, melyek közt Budára érkezésével be fog
vezettetni. Midőn a királyné és a haza sorsán könnyei ősz bajuszára
csordultak, midőn a legfeszültebb részvéttel kisérte Elemért a török
fogságba, midőn Zulkifar modorának humoristikus előadása által a
nevetéstől alig menekült, midőn Turgovics sorsa a velőig megrázta: végre
is azon vigasztalással ment aludni, hogy nagy rokona még sem zsidóbiró,
mint a rágalmazó nyelv terjesztgeti.

Dora határtalanul boldog volt s egy egész élet szenvedéséért sem hitte
volna drága áron vásároltnak azon néhány órát, melynek kibeszélhetlen
édje keblét feszítette, s nem szűnt meg a késő éji szenderbe is a
tündérvilág legbűvösebb képeit szőni.

*

Midőn reggel útra keltek, velök együtt indult a Tisza felé néhány spahi.
Elemér egészen el lévén magával foglalva, csak a hidasnál jutott eszébe,
hogy mit kereshet a török lovasság Izabella királyné országában?

Kérdést intéze tehát hozzájok, s nagy csodálkozására arról értesült,
mikép a budai főbasától küldött kiséretet alkotják, s bár
tiszteletteljes távolságban, folyvást követték a magyar főkadi
díszhintaját, s az illető hatóságtól is engedélyt nyertek arra, hogy
Izabella királyné birtokaiba beléphessenek. Mert, mint mondák,
haramiákkal tömve a vidék s nekik szigoruan meg volt parancsolva a
főkadi rokonait szemök fényeként oltalmazni.

Nagy előzékenység lehetett a basa részéről, de megdöbbentő
mindentudóságot árult el. Elemér ezt mélyen érzé, s hogy a lehangoló
eszméktől meneküljön, Dorához tért vissza. Néhány szó a kedves ajakról
szellemét a ködös, nyomasztó légkörből s a kéj és abránd verőfényes
égaljába ragadta.

Utazás közben, kivált ha az napokig tart, a fiatal szívek hamar jöhetnek
tisztába magokkal és egymás iránt. S nem vagyunk túlmerészek, ha
fölteszszük, hogy mielőtt karavánunk Buda hegyormait megpillantotta,
Elemér és Dora titkaikat idegen kiváncsiságtól védhették; de magok közt
már kevés új vallomásokkal szaporíthatták: ámbár az ismétlések is csak
oly kimondhatlan varázszsal birtak előttök, mint maga az első közlés,
mely meglepő volt, s mégis rég bevallott érzelmekről látszott a leplet
levonni.

Budára, a királyné távozása óta, úri vendég csak békótól terhelve jött;
nem csoda tehát, hogy a díszhintóban és nagy kisérettel megjelenőket
minden ablakból és kapuból nézték, s a hímző ráma, a virágcserepek és
függönyök mögül mindazon kecses nők és leányok kitekintettek, kik
lopvást szokták Elemér bókját elfogadni vagy megelőzni. De a szép ifjú
most a házak helyett a kocsival volt elfoglalva, s még Turgovics ablaka
felé sem fordítá szemét.

Werbőczi Elemér távozása óta folyvást íróasztala mellett ült, s
emlékiratában a főbasa törvénytelen lépéseit oly éles kritikával
taglalá, s az egész rendszer tarthatatlanságát oly elragadó
ékesszólással bizonyítá be, hogy maga is csodálkozott az erélyen és
átlátszóságon, mely munkáját eddigi legsikerültebb dolgozatai fölébe
emelé.

Mint rendszeres és tudós férfiú a befejezésben az egész mű tartalmát
rövid tételekben akarta ismételni, hogy a szultán, ha valahol ellankadt
volna figyelme, a sérelmek és jogbitorlás egész gazdag terét még egyszer
áttekinthesse.

A befejezéshez már hozzá is fogott Werbőczi, midőn jelentették, hogy
rokonai érkeznek.

Sietett tehát a tornáczra.

Dani bácsi a nagy emberek fajából általán keveset ismert, s azok közül a
legóriásabbat, a világhirű nagy rokont soha sem látta; tehát tömérdek
tisztelet szállotta meg, midőn a hintó a kapun befordult, s kettőzve lőn
és nem csekély zavarral vegyült e kegyeletes érzése, midőn őt a czifra
cselédek a hintóból lábra állíták, s csak akkor kezdett üdvözlő
szavakról gondolkozni, midőn egy szikár, redős arczú, alig középtermetű,
de rendkívül nyájas férfiú megölelé, jobb és bal pofáját megcsókolá, s
«drága öcsém uramnak» nevezvén, karon fogta és a lépcsőkön kezdé
vezetni. A hideg Turgovicsnak, ki szerencsétlensége óta inkább látszott
a Werbőczi-családhoz, mint saját magához tartozni, a szomorú Dorka
jutott, s együtt elég hű másolatját adták azon mostoha viszonyoknak,
melyeket a sérelmi okiratban oly hűn rajzolt le Werbőczi.

Dora a reménynyel fölcserélt lemondás még halvány, de sugárzó
szépségével egyedül lebbent föl a lépcsőkön; s midőn a főterembe lépve,
régi szokás szerint öreg és híres rokonának kezét akarta megcsókolni,
oly kedvező hatást gyakorolt Werbőczire, hogy ez hosszasan tartá
átölelve, mígnem egy könny szivárgott ősz pilláira s legördült a leány
meleg és a fölindulástól lángoló arczára.

– Hogy tévedtél te mosolygó éveiddel, e komor városba! – szólt az agg
rokon. Honnan vetted szépségedet, mely nálunk az Isten szerencsétlen
ajándéka! Tudod-e, hogy itt hamar szokott vénülni az ember, s mi már
több virító arczot láttunk egyszerre elhervadni. No! de ne ijedj meg,
kedves hugom, öreg bátyád tréfáin! A gondviselés különös kegyelmének
tekintem, hogy meglátogattatok. Az időt jól töltjük el együtt, e kis
baráti körben. S ha zenét nem is fogsz hallani, s ha fürge udvarlók nem
is hivnak tánczra, legalább a harang sem figyelmeztet a mulandóságra és
halálra. Nincs toronyóránk, nincs lélekcsengetyünk, nincs oltárunk,
nincs papunk, nincs keresztünk, nincs temetőnk; de egyébiránt mindennek
bőségében vagyunk, s leginkább a gondoknak. Légy üdvözölve házamban szép
leány, ki úgy megbüvöltél, hogy mindent össze-vissza beszélek s a
szavak, melyekbe örömömet öltöztetem, hasonlítanak a fájdalom mezéhez.

Werbőczi fölindulása csodás volt. S ki tudná megfejteni, sejtelemből
fakadt-e, vagy csak a virító egészségnek, a mosolygó bűbájnak, a
reményekben gazdaggá lett szívnek, szóval Dora tulajdonainak, a létező
viszonyokkal össze nem hangzásából.

Buda városa végre is tiltakozás volt az elégültség ellen s a boldog Dora
úgy kirítt azon körből, melybe lépett, mint a pacsirta, midőn a
tengervihar közeleg, és őt, a hajnalt s a verőfényt üdvözlőt, egy
légroham a vészt érző, a nyugtalan sirálzok társaságába sodorja.

Werbőczi már az első nap annyira megbarátkozott rokonaival, hogy érettök
még a vén és mogorva Dorka kedvét is kereste, sőt csaknem ostrommal
vívta ki.

– Örömmel hallom, ángyomasszony! – szólt a régi magyar szokás szerint
rokonnak tekintve mindent, ki iránt becsülést akar mutatni – nagy
örömmel hallom Elemértől, hogy Barnabás öcsém hollétének nyomába akadt.
Ne féljen, visszakerítjük őt, épen, friss egészségben és akár nálam
maradhat, akár pedig hazaviheti ángyomasszony!

Dorka köszönte e szivességet, de arczán kevés hit, kevés bizalom
látszott.

Dani bácsi, ki a nagy tisztelet miatt egészen másnak képzelte egy
nádorságot is viselt férfiú háztartását, mint azt, a mi a refectoriumban
divatozott, rendkívül meg volt lepetve, midőn az étteremben oly nagy
serlegeket látott az asztalra fölrakva, minők az otthoniak, s a czifra
legények nagy ezüst tálakban majdnem oly egyszerű – de izletes –
ételeket hordoztak, mint a minőt Dorka asszony felügyelete alatt szokás
készíteni.

Az egyszerű öreg nem lévén ismeretes a diplomaták ravaszságával,
képzelni sem tudta, hogy nagy rokona épen azon cselszövényekkel,
melyekkel konstantinápolyi követsége alatt a török basák titkait
kicsalta, Dorka néni árulása által pontos adatokat szerzett magának
vendégei ízléséről, s a refectorium legbensőbb rejtelmeiről is, s az
emlékirat bevégzését is halogatván, azon törte fejét, hogy rokonainak,
kik a gyászos időben róla, a megbukottról, nem feledkeztek el, mindenben
kedvét tölthesse.

De nincs oly test, melynek árnyéka ne volna. Miért tagadnók tehát, hogy
Werbőczi, midőn drága idejét pazarolni látszott, saját érdekeiről sem
feledkezett meg. Mihelyt tudniillik a vékony termetű és nagy bajuszú
hirnököt, ki most komornyiki szerepet vitt, szemügyre vette, s vele
bővebb beszélgetésbe elegyedett, tüstént azon eszme villant föl agyában,
hogy ezen sokat forgott és vetődött férfiú a gondviseléstől volt Buda
várába küldve, hogy az emlékiratot Erdélybe, s onnan Áron vajdához
csempészsze, ki Lufti és Rustan basával, a budai főkormányzó halálos
ellenségeivel lévén összeköttetésben, igen könnyen juttathatná azt
Szolimán császár kezébe. E gondolattal megbarátkozva, nem késett a
foganatosításhoz kezdeni.

– Uramöcsém, mint hallom, a társzekeret a komornyikkal még holnap akarja
visszaküldeni – szólt külön fogva Dániel urat.

– Miután nagyságos urambátyám kegyes volt minket bizonytalan időre
letartóztatni, Flórián patert szeretném gazdasági utasításokkal ellátni.

– Az szenvedhet halasztást, úgyis már késő őszre fordult az idő.

– De van ezen kívül még egy sürgetősebb ok. Pista bátyám, nagyságod
állapotjáról szállongó hamis híreken kívül, még Elemér és Barnabás diák
sorsa miatt is elszomorodván, azt a fogadást tette, hogy
visszaérkezésünkig a várba vendégeket nem bocsát, és a serleget még
ajkához közel sem viszi. Ez szerencsétlen ötlet volt, kivált, ha
megfontoljuk, hogy szegény bátyám társaság és poharazás nélkül egy napig
sem tudott ellenni. Ez megvallom, nekem is gyönge oldalam volt, de
Pistának még inkább, ki egyébiránt talpra esett, tökéletes ember, s
ritkítom a párját, akár a szív nemességét, akár a katonai virtusokat
tekintve. Igen tartok tőle, hogy hebehurgya fogadását drága egészségével
fizeti meg. Tudósítani kivánnám tehát, hogy semmi oka nincs
aggodalmakra, és minden a legjobban ütött ki.

– Helyesen teszi öcsémuram, s még holnap korán indítsa el a társzekeret,
ne is vesződjék gazdasági utasításokkal. Azokat később el fogja vinni a
komornyikja. Én a társzekér mellé biztos embereket rendelek, hogy a
levél hamar érkezzék meg, s ne tévedjen ide s tova, mint közelebbi
levelemmel történt.

Dániel úr meg volt elégedve a tervvel. De midőn magára maradt, bogos
ujjaira tekinte és számítgatván, mekkora fáradságba kerül egy hosszú
levél, szerette volna Dorát segítségül híni; de midőn látta, hogy leánya
Elemérrel a csarnok előtt beszél, visszavonta az ablakból fejét és azt
gondolá magában: – Lesz levelemben egy oly sor, mely miatt, az én kis
selmám fülig pirulna. Saját kezemmel fogok tehát a makacs betűkkel
küzdeni, megtöröm daczoskodó termeszetöket, és szép sorba állítom fel
őket, mint a káplár a katonákat. Jól van; még ma etig bevégzem a
levelet, hogy a társzekér hajnalra útnak indulhasson. De az utolsó
passzusa ez lesz: Emlékszel-e bátya arról, hogy midőn Dora született,
egy átalag tokajit helyeztünk a pincze fülkéjébe azon szándékkal, hogy
lakodalmán fogjuk meginni. Tizenhetedik éve ül a jámbor edény por és
pókháló közt. Nyittasd ki és kóstold meg, mert attól tartok, nehogy
idegen izet vett volna föl; ez nagy baj volna, miután Budáról
alkalmasint vőlegényt hozunk, ho! ho! vőlegényt, még pedig remélem
kedvünk szerint valót. Tudósíts tehát, a mi nagy rokonunk cselédje
által, ki a társzekérrel megy, a tokaji zamatjáról.

Dani bácsi háromszor is elszavalta s mindig hangosabban nevetve
levelének leendő végsorait, s midőn már könnye a nagy öröm miatt
kicsordult, így kiáltott föl: – Ha Pista bátya ily hírre fogadását meg
nem szegi s menten le nem iszsza magát: akkor a szíve kőből van és nem
ismerem el testvéremnek!

Míg az atya csögös kezeivel a szögletes betűkből nagy fáradsággal könnyű
légvárakat építgetett, addig a csarnokban leánya és Elemér közt a
következő társalgás fejlett ki:

– Hiszed-e Dorám, hogy atyád házasságunkra egyezését adja?

– Lehetséges, ámbár előítéleteket kell leküzdenie.

– Én is nemes vagyok, mint ő, s ha vagyontalan is, érzek magamban erőt
és tehetségeket jövendőnk biztosítására. De ha mégis megtagadná tőlem
kezedet?

– Elemér! én az ő leánya vagyok.

– S tehát engedelmeskedni fogsz?

– Kötelességem.

– Ah! mily hideg szavak, Dora!

– Igen, én neki és Pista atyusnak engedelmeskedni fogok, Elemér! de
irántad is van szent és meg nem sérthető kötelességem. Esküszöm,
oltárhoz kívüled más nem fogna soha vezetni, és esküszöm, hogy
szerelmemet hűn fogom síromba vinni… S mikor akarsz atyámnak
nyilatkozni? Házunktól eltávozásod óta hozzá szoktam érzéseim fölött, a
mennyire csak tőlem telik, uralkodni. A szerencsétlenségnek is nyugodt
arczczal akarok szemébe nézni, ha szívem miatta megszakadna is.

– Láttam, Dora! hogy erős lelkű vagy. Bár oltalmazott volna meg az ég e
szomorú tanulmánytól!

– S mikor beszélsz atyámmal?

– Holnap törvényszékbe megyünk nagy pompával, s a főbasát, mint mindig,
ingerelve. Fegyvert nem szabad magunkkal vinni, mert urunk csak a békés
küzdelmeket szereti. Ha ellenségünk is, mint eddig téve, hasonló nézet
mellett marad: akkor ebédre baj nélkül térünk vissza. De aztán Hamzsa
bég táborába kell utaznom. Te már hallottad és helyesléd okaimat. Ha,
Dorám, a törvénykezés nálunk annyi koczkáztatással jár, mint a hajdani
lovagjátékok: Hamzsa béghez utazásom oly hadviselethez hasonlítható,
melyben csak a fortélynak és ügyességnek lehet a túlsulyú erő fölött,
mely különben összetiporná, győzedelmeskedni. Bízom
szerencsecsillagomban s ha Barnabással visszajöttem, akkor csak az ő
bősz féltékenysége ellen kell küzdenem; akkor ideje, hogy nyilatkozzam
atyádnak.

Dora arcza halálsápadt volt, de nyugodt hangon mondá: – Hallottad
eskümet, Elemér! szívünk válhatlanul össze van kötve, akár atyám
akaratja, akár egy nagy szerencsétlenség szakítson el egymástól.

– Öcsém, – szólt Werbőczi, a főajtón kilépve, – a holnapi ülésig
okvetlenül be kell fejeznem emlékiratomat; vállald el helyettem ma
estére a háziúr szerepét, s ügyelj, hogy kedves rokonaim meg legyenek
elégedve figyelmeddel és szolgálati készségeddel… S hát te is itt vagy,
mosolygó arczú szép gyermekem, te egyetlen csillaga a sötét éjtszakának,
mely városunk fölött oly régóta borong, – mond Werbőczi Dorához
közelítve. Holnap reggel biztos emberem indul István öcsémhez Erdélybe.
Atyád, midőn szobájába léptem, épen a tollat rágta, s mint látszik,
hosszú levél írásához akarna kezdeni. A te könnyű kis kezed, mint
picziny lábad a táncztermen, oly gyorsan repülne végig a sorokon, míg
atyád gondolatjainak rest szolgája a toll. Nem segítenél-e neki?

Dora a szobába sietett, hol atyja neki türkőzve, és szemüvegét orrához
hol szorosabbra, hol tágabbra illesztve, már a babszem nagyságú betűk
megteremtéséhez kezdett.

– Mi dolgod itt? – kérdé szokatlan komolysággal Dániel úr.

– Azt hittem, hogy atyus, mint eddig, most is engem tekint íródeákjának.

– Vége annak már, kis kópé. A mi nagy és bölcs rokonunk házánál
mindnyájunknak a tudományokkal kell foglalkozni. Eredj, te is írj egy
rövid, de szép levelet Pista atyusnak, s azt majd az enyimhez fogom
mellékelni. Dorkát te említsd meg s mondd, hogy minden órán várjuk
Barnabás megérkezését.

Dora szobájába vonult és írt, de midőn a végsorban mondá: «mindnyájan
boldogok vagyunk», egy nehéz könnycsepp hullott a papirra, s félig
elmosta e szót «boldogok». Talán kiolvashatja Pista bácsi, s talán nem
veszi észre, hogy könnycsepp volt rajta – sóhajtá Dora, keblében
homályos előérzettel és éles fájdalommal.


VIII.

Másnap reggeli kilencz óra előtt már megtelt Werbőczi udvara
polgárokkal, mesterlegényekkel, sőt pórnéppel is.

Ezek mind a nagy férfiú kiséretéhez akartak csatlakozni, s látszott,
hogy a példa hat s mind erősebb tüntetést takar el az a tisztelet,
melylyel a tartomány magyar főbirája iránt viseltetik a város azon
osztálya, melyet Zulkifar jogbitorlásai és csodálatos itéletei
megsértettek.

Később megérkezett a budai hatóság majdnem teljes számban.

Már az aranyos hintóba a nyolcz világos szürkét kezdették fogni, s már
Elemér kilesett még egy tekintetet Dora igéző szemeiből, kicsalt egy
édteljes vallomást kedves ajkairól, midőn Turgovics is megjelent a
magyar főtörvényszék biráitól kísérve.

– Szaporodnak a spahik városunkban – szólt Turgovics, Elemérhez
fordulva.

– Rossz vége lesz mindennek – válaszolá Elemér, ha ő nagysága nem
egyezik belé, hogy fegyveresen kisérhessük a törvényszékre.

– Jó vége épen semmi dolognak sincs a mai időben – jegyzé meg Turgovics.

– A jövő alkalommal előterjesztést fogok ő nagyságához benyujtani a
fegyverhordatás végett – említé János diák.

– A jövő alkalomig sok víz foly le a Dunán – mormogá Turgovics bágyadt,
merengő arczkifejezéssel.

– Még nem jött ki ő nagysága, pedig az indulás ideje eltelt –
töprenkedék egy városi tanácsos.

– S a spahik és a főbasa ő magasságának testőrei már bizonyosan a
tisztelgési helyen vannak és nagy urunkat várják, hogy a megállapított
ünnepélyességgel a palota udvarába vezethessék.

Míg e társalgás folyt, Werbőczi a tornáczlépcsőn gyorsan lehaladt, s a
kocsi előtt magához inté Elemért: – Már kész, – szólt ragyogó arczczal,
az emlékirat befejezése, és reményem fölött jól ütött ki.
Megsemmisítettem, szilokra törtem a renegátot, ki a haza szívében,
veséjében dúl. Tedd el öcsém! Ebéd végétől éjfélig lefordíthatod s aztán
pihenünk. Intézkedtem, hogy a szultán kezébe hamar és biztosan mehessen.

Elemér zsebébe rejté az iratot és fölsegíté Werbőczit a kocsiba.

Csakhamar szabály szerint sorakozott a kiséret.

Hátul néhány fegyveres hajdú, a kocsi jobb oldalán Turgovics a birói
testülettel, baloldalán a városi hatóság, a fogat előtt néhány lépés
távolságra az irnokok, Elemértől, az iroda-igazgatótól vezetve,
foglaltak helyet.

Az önkéntes kisérők oldalvást vagy hátul ballagtak, tetszésök szerint.

A menet valamivel lassúbb volt, mint a halottas kocsiké.

Ez különös méltóságot vetett arra, ki a díszhintó biborpárnáin egyedül
ül, s a szertelen kitüntetés tárgya.

A fogat áthaladt a bécsi kapun s már épen a Szent-György-térre akart
kanyarodni, midőn a nyolcz szürke megállott, aztán jobbra balra fordítá
fejét, s évei daczára ágaskodott és ki akart törni.

Werbőczi épen az emlékirat erősebb helyeiről, s azok által Stambulban
előidézendő hatásról gondolkozott, midőn zaj, kiabálás támadt, minden
jeleivel a közbejött nagy rendetlenségnek.

A főbiró lassanként kimeredt merengéseiből, s a hintó ablaka felé
fordulván kérdezé: – Mi történt itt?

Senki sem felelt, s csak hullámzó tömeget látott mindig eléfelé
tolongani.

Egyszerre észrevevé, hogy az utcza ablakai tömve vannak alakokkal, s
hangosabbá, fülsértőbbé válik a zaj. A lovak pedig a kocsis és a
fulejtár minden erélyét igénybe veszik. Megszeppenve nyitá ki a hintó
ajtaját, s jobb lábát a felső lépcsőre eresztvén, tudakolá: – Mi történt
itt?

Ekkor vette észre, hogy még-csak Turgovics van a hintó oldalánál.

– Mint előre látható volt, rossz történt, – mondá ez. Egyébiránt, ha
nagyságod parancsolja, részletesen utána járok és jelentést teszek.

Werbőczi nagy rémülettel hallá a kiabálások közt e szavakat: gyilkosság,
rablás, fosztogatás, mészárlás, háború!

A hánykódó lovak ellenére is, sértés nélkül lépett le a kocsiból,
megállott az utczán.

Most visszatért Turgovics, s a szokottnál valamivel sápadtabb arczczal,
de kimért hangon mondá: – Jelentem alásan, hogy a spahik számosabban
jöttek tisztelgésre, mint eddig, s nem látván hintónkat, a találkozási
helynél tovább jöttek, és épen, midőn kiséretünk eleje a
Szent-György-térnek kanyarodott, előrobbanván, tőlünk elvágták Komjáthi
Elemért és körülfogták. Ekkor a spahik vezére lepattant lováról, s
példáját mások is követték.

A lóháton maradt spahik pedig kört alkottak. A vezér most üstökön
ragadta Komjáthi Elemért, míg kettő lábát fogta, s őt közerővel a
levegőbe emelvén, egy lapos kőhöz vitték, s ott letépvén nyakkendőjét, s
fejét arczczal a kő közepére illesztvén, előállott egy nagy szerecsen,
mint bakó, és éles bárdjával menten kettészelte a nyakát, úgy hogy az
üstökön tartott fő a vezér kezében maradt. Ez magasra emelte a véres
holttetemet s mint látszik épen szónokolni akart, midőn a meglazult
körbe befurta magát egy vén asszony s égre emelt kezekkel átkozódni
kezdett.

Mihelyt a vezér meglátta a banyát és hallá az átkot, kezében a fővel
bódultan kezdett nyargalni, lovát is ott hagyva. A spahikat erre babonás
iszony ragadta meg s vezérök után iramodtak, széttaposván siettökben a
vén asszonyt. Ez történt, nagyságos uram!

Werbőczi a rémülettől szóhoz sem juthatott, midőn Zulkifar – ki gőgjét
fényelgés helyett cynismusba szerette önteni – egy vén öszvéren lovagolt
a palota felé, csak tolmácsától kisérve. Ez igen deli és tüzes arabon
ült, mely a nép csoportosodása miatt tüszkölni és ágaskodni kezdett. A
török főkadi vagy tudta már, vagy hamar észrevette a zavar és
nyugtalanság okát, s midőn Turgovics a hüledező Werbőczi előtt, kit már
az utczai közönség rajként kezdett körülzsibongni, a jelentését
bevégezte, ime, az öszvér tudós gazdájával épen Turgovics háta mögé
huzódik.

– Gazság, alávaló gazság – kiálta most Werbőczi följajdulva, mellét
kezével csapván, s küzdve a szavakkal, és lélekzéssel.

– Ne aggodjál, gyaur kadim! – mondá Zulkifar, s rögtön utána a tolmács,
csaknem úgy, mint a sugó után a szinész. – Hamzsa bég kémedet csak
nyelvétől és ujjaitól, melyekkel fürgén írt, akarta megfosztani, s hogy
többre terjeszkedett, az ellene fordul; ámbár kémed nyelv és ujjak
hiányában neked nem sok hasznot hajtott volna. A pör, mely ebből támad,
az én biráskodásom alá tartozik, s nosza! jámbor kadi, terjeszd szinem
elébe panaszodat. Allah nagy és az ő prófétája Mahomed; de Zulkifar is
mindig az igazság árnyékában élt, mint a hűvös kút, mely a Korán
verseivel ékesített bolthajtás alá van véve. Zulkifar bölcsességének
vize nem lanyha, nem büzhödt. Friss ital marad az, még a te hitetlen
szájpadlásod számára is. Az igazi muderri mondja neked, ál-muderrinek,
hogy gyors elméje már kifürkészte azon kanunt, melyet Hamzsa bég ellen
fog alkalmazni. Keletkezett e kanun a Hegira 645-ik évében a Bajram nagy
ünnepe után 12 nappal. Örvendezzen a szived ál-kadi, mert tizezer
oszporát fogsz kapni bitang tolmácsod nyakáért.

– Ezt az őrült vén gonosztevőt lökjétek innen el, mert különben
hajdúimmal darabokra vagdaltatom – kiáltá dühtől vörös arczczal
Werbőczi.

A népnek csakugyan volt annyi erélye, hogy közbe tódult, s Zulkifart
öszvérestől és tolmácsostól elszakítá azon tértől, melyben most Werbőczi
szónokolni kezdett, mondván: – Gonoszságok gonoszságra halmoztatnak; az
erőszak törvényt és rendet bont; a basa és hivatalnokai semmirekellő
rossz emberek. S Isten legyen bizonyságom, hogy fő helyett főt fogok
áldozatul kivánni, és míg azon szörnyeteg fenevadnak, ki Fehér- és
Pestmegye ostora, míg Hamzsa bégnek nyaka azon a kövön nem metszetik el,
melyen a leglángolóbb szívű és legnemesebb jellemű ifjúnak életét
kiontotta: addig e tartományban többé általam igazság senkinek nem fog
szolgáltatni. Hadd lássuk, meddig fogja a basa velem a törést vinni. Ti
pedig barátaim, keressétek fel Komjáthi Elemér holttestét, s vigyétek
házamhoz, hogy ünnepélyes szertartással temettessem el…

Werbőczi, midőn e rendeletet tevé, lehetetlen volt szívének roppant
fájdalmára észre nem venni, hogy erélyes kifejezései a tömeget
meggyérítették, s többnyire már csak hivatalos kisérettől van környezve.

Parancsot adott a hintójának a visszatérésre. S midőn Turgovics
mérséklésre inté őt, a basa hirnöke érkezett meg, kérvén ura nevében, ne
gondoljon a történtekkel, jelenjék meg törvénykezésre s fel se vegye
gonosz szolgája halálát, ki azt megérdemelte, mint a basa bővebben ki
fogja fejteni.

– Én meg a császárnak, az igazságos fejedelemnek fogom kifejteni, hogy
tudta nélkül és nevében miként sáfárkodnak tiszttartói szabadságunkkal,
vagyonunkkal, vérünkkel – válaszolá Werbőczi.

– Ennek csak felét mondom el, gondolá a hírnök, ki Elemérnek török
rabsága alatt a váltságdíj ügyében járt el, s bár a budai basa
szolgálatában élt, a magyar államférfiú iránt hálával volt kötelezve.

– Nagyságos uram – jelenté a hírnök távozásával János diák, mi, kik
Komjáthi Elemér holtteste elhozására bocsáttatánk ki, csak Csapi
Andrásné összetiprott tetemeire találtunk.

– Hát Dorka asszony is megöletett? – tudakolá Werbőczi képéből egészen
kikelve.

– Ugy látszik ő volt az átkozódó nő – jegyezte meg Turgovics. S e nap
kezd már ahhoz hasonlítani, melyen a janicsárokat Buda várába vezettem.
Elemér testét sem fogjuk megkapni; mert az bizonysága volna, hogy a
főbasa rendelte el meggyilkoltatását, némely adatok kézbekeríthetésére
törekedve.

Werbőczi Turgovics bölcs figyelmeztetéseiből is látta, mikép őt már csak
szilárd és merész politika mentheti meg, s veszve van, mihelyt habozni,
a koczkáztatástól vissza fog döbbenni és félszabályokkal megelégszik.

*

Szolimán basa nagy fontosságúnak hitte Elemér kivégeztetését, mi abból
is látszott, hogy folyvást oldala mellett tartá a rendőrfőnököt és a
janicsár csapatok vezérét, ki tettleg Buda várának katonai parancsnoka
volt. Ezenkívül kémjei minden pontra a legnagyobb tapintattal voltak
elhelyezve, s hirnökei szüntelen futkostak Werbőczihez, kivel, miután a
főczélt elérte, s már a szultánnal való levelezésektől nem tarthatott,
ki akart békülni.

– S nem jön el a törvényszékre? – kérdé a visszatért hirnöktől.

– Haza ment, s mondá, hogy addig a közügyektől távol tartja magát, míg
vagy nagyságod vagy a szultán teljes elégtételt nem ad.

– Hamzsa bég – szólt a basa a hirnök távozásával, igen hamar nyúlt a
szélső fölhatalmazáshoz. Elég lett volna Komjáthit elfogni.

– De akkor a nála talált iratot is vissza kellett volna szolgáltatnunk –
említé a rendőrség főnöke.

Az iratot, mely a memorandum befejezése volt, figyelemmel olvasta végig
a basa.

– S mi történt a holttesttel? – kérdé most.

– Mint hallom, a spahik a Dunába vetették.

Alig mondá ki a janicsár vezér e szót, midőn Werbőczi követe János diák
vezettetett be, s visszakövetelte Komjáthi holttestét, hogy keresztyén
szertartások szerint eltemettethessék.

– Arról vagyok értesítve, hogy a spahik a Dunába dobták. Nincs
ellenemre, ha az ország magyar főbirája embereivel azt kihalásztatja. Ha
a megholtnak értékesebb tárgyai voltak, melyek törvény szerint a spahik
martalékául estek, azokat kész vagyok magam pénztárából visszatéríteni.
De kérem és fölszólítom az országbiró uramat, hogy a szultántól
elvállalt kötelességét teljesítse s jőjjön el a birákkal együtt
igazságot szolgáltatni a pörös feleknek. Csalhatatlan oklevelekkel fogom
bebizonyítani, hogy titkárja mint kém és föladó száz halálra volt
érdemes.

– Megvallom, méltóságos uram – szólt János diák távozásával a főrendőr,
megvallom, hogy ámbár Allah a szívek minden redőit ismeri, én a hályogos
szemű rab, még nem tudtam semmi oly adat nyomába akadni, melyből a
magyar főkadi titkárjára bármi bűn világosult volna ki, azon kívül, hogy
gyaur, hogy urának megvesztegethetetlen szolgája, s nagy esze és a török
nyelvben jártassága miatt ránk nézve veszedelmes egyén volt. Ez okok az
ő kivégeztetésének jogosságáról meggyőzhetik ugyan a mi főkadinkat, de a
magyarok főkadiját nem fogják.

– S hát a kezemben levő föladások? – kérdé a basa.

– Azok reszkető kéz betűi, s vén emberre mutatnak.

– De tartozom-e tudni, hogy Werbőczi műve van nálam, s honnan szerzette
e részletes adatokat, melyeknek egy részét csak udvarom ismerhette? S
meri-e bevallani, hogy sajátja, s hogy Stambulból zsineget akart volna
számomra szerezni? És akár bevallja, akár nem, nem vettem-e teljes
elégtételt rajta, midőn érezni kénytelen, hogy kegyenczét, kit
gyermekeként szeretett, s kihez, mint Hamzsa bég állítja, rokonát
szándékozott nőül adni, saját cselszövényei és könnyelműsége taszította
a halál torkába?… De mi történt Hamzsa béggel? Még nem jelentette magát
nálam, még nem adott számot eljárásáról?

– Uram – szólt most a janicsárok vezetője. Hamzsa béget egy vén asszony
átka üldözi. Gyalog szaladt haza, turbánja lefoszlott agyáról, csak az
idegen főt hozta el, a magáét ott hagyta. S most szobájába zárkózva
esztelenül beszélget a halottal. Úgy képzeli, hogy a véres fő felesel
neki, s e miatt indulatba jön s rázza annak hosszú üstökét.

– Haza kell őt küldenem – mondá a basa.

Most mint hirnök megint megjelent János diák, s kijelenté megbizója, a
magyar főbiró nevében, hogy ez addig nem megy törvényszékbe, míg
Komjáthi Elemér gyilkosa szintén azon módon nem végeztetik ki, s feje
hozzá el nem küldetik.

– Ő lássa makacssága következményeit, én mindent megtettem, mi
kötelességemben állott – szólt a basa hidegen és méltósággal.

Midőn a hirnök kivezettetett, egyszerre tudakolták a janicsár vezér és a
rendőrfőnök, hogy nincs-e a főbasának semmi új parancsolni valója,
melyet teljesítsenek.

– Werbőczi minden lépésére ügyeltessetek, adá a basa válaszul, s aztán
hozzá tevé: – Nekem nincs ellenemre, ha a mi kadink tettleg az egész
törvénykezést át is veendi. Ha a büszke magyar a küszöbön kívül reked,
majd fog panaszkodni, sürögni, s megelégszik felével annak, a mit most
bir. Úgy sem állja ki sokáig, hogy számos kiséretét ne fitogtassa, s
hogy a bamba polgárokat azzal ne hitegesse, mikép ő a szultán szándéka
szerint, velem egy polczon áll. Várjuk be tehát, a duzzogás kinek fog
több vizet hajtani a malmára?

*

Másnap jelenté a basának egy spahi, hogy Hamzsa bég tegnap alkonyatban
az ő lovának talpát patkóstul lemetszé, mert vér volt rajta. A másik
spahi pedig panaszolta, hogy az ő öltözékének hasonfelét széttépte,
vérfoltosnak állítván.

Erre a basa parancsot adott Hamzsa bég tüstént hazatávozására.

Félóra mulva a spahik alajbége, ki katonai rangra Hamzsa bég után
következett, kihallgatást kérvén, elbeszélé, hogy vezérök lóra ültette
őket, sietve haza menni parancsolá, de előbb a magyar kadi lakásának
kikutatását tette kötelességökké, egy vén asszony holttestének
visszafoglalása végett.

– Hamzsa bég beteg – mondá a főbasa, s ideiglenesen az alajbéget bizván
meg a spahik vezényletével, rendeletet tőn, hogy Hamzsa tisztességes
őrizet és ápolás alá vétessék.

Most a Werbőczi háza körül kémkedők is, mint a virágos kertből
zsákmánynyal megrakodott méhek, haza felé kezdettek zsibongani.

– A magyar kadi útra készül, mondák. Már a drágább szöveteket, az arany
és ezüst edényeket, gyertyatartókat, kereszteket és képeket a termekből
eltávolították. Most a bútorokat kezdik mozgatni.

– S hova utazik a magyar kadi? – kérdé a basa e hír által kellemetlenül
meglepetve.

– Némelyek azt hiszik, hogy fiához, a volt főispánhoz Tolnára; mások,
hogy Erdélybe kiséri rokonait s ott fog maradni.

– Hadd tegye – szólt kárörömmel a főbasa, ki belátta, mikép az
Izabellához áttérés a szultánnál Werbőczi tekintélyét és befolyását,
mint híg eszű és változékony emberét teljesen megsemmisítené.

– Bizodalmas emberei egymás közt arról suttognak – jelenté egy újabban
érkezett kém, – hogy Werbőczi ő nagysága, miután emlékiratát már nem
küldheti Stambulba, személyesen akar a császár színe előtt megjelenni,
és élőszóval adandja elő az ország sérelmeit.

– Ily késő őszszel nem oly öreg és köszvényes embernek való a hosszú út
– jegyzé meg a basa látszólag gúnynyal és nyugalommal, de szívében erős
aggodalmakkal. Mint eszes s belátó férfiú nem lehetett kétségben az
iránt, hogy Lufti és Rustan basa pártja a nagy hírű magyar főúr
jelenlétét egész erélylyel föl fogja használni, s a diadalmát igen
megkönnyíti az is, mert Buda elfoglalása a magyar nemzetet a török
szövetségtől elidegenítvén, szemlátomást téríti Ferdinánd részére s mert
a szelidebb politikát javasló párt, a szultán zsidó neje és rendkívül
kedvelt nővére által a háremi cselszövények minden szálait kezében
tartja.

– Egy óra alatt pontosan kell tudnom, hogy a magyar kadi hová utazik.

A mint mondá, úgy történt. Rendőrsége kétségtelen adatokkal bizonyítá
be, miként a magyar kadi Erdélybe kiséri rokonait s onnan Stambulba
siet.

Erre titkos tanács tartatott.

A diván egy része tanácsolá Werbőczi letartóztatását, mint
kötelességében el nem járó szolgáét; más része, mint árulkodó és hamis
vádakkal föllépni akaró férfiú ellen, rövid eljárást tanácsolt, mely
igen hasonlított volna a Komjáthi Elemér ügyéhez. Voltak azonban oly
mélyebb fölfogásúak is, kik a megbukott magyar államférfiút végső
lealáztatásában is sokkal jelentékenyebbnek tartották, mint sem ily
módon ledöntése sokat közülök magával ne sodorhasson s még a budai basát
is. Ezek mosolyogva említék, hogy a harámbasák és rablócsapatok most
igen veszélyessé teszik az utazást, s mentül több podgyászszal indul el
Werbőczi, annál bizonyosabb, hogy a Duna-Tisza közén áthaladni nem tud,
kivált miután az állomásáról megszökő főméltóságot a basa ő nagysága
épen semmi kisérettel sem tartozik ellátni.

E nézet beleplezve javasolni látszott, hogy Szoliman basa a rablókkal
fedheti még azt is, ha Werbőczit török katonák fosztanák ki s tennék el
láb alól.

– Mihelyt a magyar főkadi útra kel, mint szemem világát úgy fogom
őriztetni őt, a meddig csak hatóságom kiterjed; mert meg vagyok
győződve, hogy ellenségeim általam bérelt zsiványoknak tulajdonítanák
kifosztását és halálát.

A főbasa e nyilatkozattal oszlatá el a titkos gyűlést.

Sötét és magával küzdő perczei voltak; homlokát kezevel szorítá, mintha
külerővel is akarná eszméit összébb tolni, hogy ruganyosabbakká
legyenek.

– Most már mit tegyek? e kérdést ismétlé, de még mindig szétszórt
gondolatai nem hozták meg a kellő választ.

Ekkor lépett be híres házi orvosa, a nagy örmény tudós, ki a szabad és
tilos ismeretek egész tárházához kulcsokkal birt s csak még a halottakat
nem tudta föltámasztani, de egyébiránt oly italok készítéséhez is
értett, melyek a fiatalkor tartóssá teszik, s az aggkor terhének egy
részét a roskadó vállakról le birják szedni.

– Uram – szólt ez – a te rabod megjósolta, hogy mekkora veszély fenyeget
minket a halottak rossz eltemetése miatt. A rothadt gőzölgések, ime! már
is egy új betegséget támasztottak, mely gőgősen vonult be a katonai
laktanyákba, s azt mondja nekünk orvosoknak, kik az egészség ügyének
vagyunk vitéz spahii és janicsárai: nézzetek, ha mertek, szemem közé,
nevezzetek meg engemet, és keressétek elé ha tudjátok,
gyógyszertáraitokból azt a fegyvert, mely engem legyőz. Mi e betolakodót
szemlélgetjük, de csak félig ismerjük; félig nem.

S minő jelei vannak az új nyavalyának? – kérdé a basa, s mert figyelme s
tevékenysége mindenre ki szokott terjeszkedni, egyszersmind parancsolta,
hogy lovát hozzák elé, minthogy a katonai laktanyákat akarja
megvizsgálni.

– Uram, rabod előbb azt gondolta, – válaszolá az orvos – hogy a betegek
meg vannak mérgezve s csak később vőn észre apró sajátságokat, melyek a
mérgezés kórjelenségeitől elütnek. A szenvedő, ha reggel beleiben
fájdalmat érez, már délben szavának hangja eláll, s teste annyira
földagad, hogy mind feje, mind nyaka, mind kezei és lábai s ezeken
névszerint az ujjak kikelnek formájokból. Tömlőnek vagy idomtalan
hústömegnek mondhatnád a testet, melyhez száj és körmök amúgy kívülről
odabiggyesztvék.

A főbasa szemei most föllángoltak, s ideges arczvonásait mintha küzdő
érzések hevítnék, élénken mozgottak.

– Úgy van. E betegség hasonlít egy ásvány által okozott mérgezéshez.
Husszein, a kapudan basa öcscse úgy nézett ki, midőn genuai eredetű
odaliszkja féltékenységből bájitallal ölte meg. A ki az új ragályt
elkapja, mérgezettnek fog tekintetni, s a ki megmérgeztetik, arról a
világ azt fogja hinni, hogy ragályban szenved. Csodálatosak Allah útjai!
Induljunk a laktanyákra.

Ezzel a basa lóra pattant, s az orvoson kivül minden kiséret nélkül ment
a halál tanyájára.

Jelenléte, életkoczkáztatása bátorságot öntött a csüggedőkbe. Ő Mohamed
hitével együtt nem vette át a végzetben feltétlen belenyugvást, mely a
tevékenységet kizárja s intézkedései szabatosak, czélszerűek voltak.

– S a városban jelentkezik-e e ragály?

– Még egy eset sem fordult elő – válaszolá orvosa.

Mihelyt Szolimán a palotájába visszatért, rögtön magához hivatá
Zulkifart.

– Az effendi – szólt haragosan – tengelyét mindig összetűzi a magyar
főkadi tengelyével. Ez helytelen! Ezt én többé nem tűrhetem.

– Ne féltsen nagyságos uram engemet – válaszolá kevélyen a török főbíró.
– Werbőczi törvénytudományának járműve csak egy targoncza, mely könnyű
polyvával van tele rakva; míg az enyém nehéz vasas szekér a kanun drága
eledeleivel, tudniillik a seri lelki rizsével és a divani szemelt
buzájával terhelve. Természetes tehát, hogy akárhányszor ütközik össze
tudományom szekerének tengelye az ő polyvás targonczájával, az eredmény
csak abból álland, hogy a gyaur földre bukik s hiábavaló tudományát a
szél szanaszét szórja.

– De én nem tűröm többé a czivakodásti. Vissza akarom állítani a magyar
főbíró egész hatáskörét.

– Akkor a nagyságod rabja Stambulba fog költözni, mert a legbutább softa
is elintézheti az itteni törvénykezést.

– A mit parancsoltam, végre is fog hajtatni – válaszolá szigorúan a
basa. És Zulkifar nagysága tetőpontjáról lebukva, alig talált az ajtóra,
melyen mély bókok közt, de szívében gyűlölettel távozhassék.

– Helyre állott-e Hamzsa bég egészsége? – tudakolta Szolimán, mihelyt a
török főbírótól menekült. – Járjanak utána: mit beszél, mit tesz?

E parancsra a fölvilágosítások egymást érték s mind határozatlan alakúak
voltak.

– A hatalmas bég – szólt az egyik hírmondó – megtanult minden török
káromkodást, s azt nekünk kezdettől végig el is mondja; de azonkívül
mindig magyarul beszélt, csakhogy nem velünk.

– Hát kivel?

– Saját magával.

A másik hírmondó közbeszólt, megjegyezvén, hogy a mint ő gyanítja,
Hamzsa bég nem saját magával, de földfeletti lényekkel társalog s úgy
látszik, híres szentté emelkedett, kinek jóslatait minden nagyobb
vállalkozásnál illő lesz meghallgatni.

– Költözzék az ő szobájába egy magyarul jól értő szolga – rendelé a
basa. S menjen el csauzagánk díszöltözetben méltóságos Werbőczi uramhoz
s fejezze ki sajnálkozásunkat távozási szándéka iránt, melyet mi
pártolni nem akarunk, de megváltoztatni szívünkből óhajtanánk. Titkára
kivégeztetése óhajtásunk ellen történt, bár magaviselete iránt csoportos
kifogásaink voltak; de ha szintén Hamzsa bég megbizatásán túlment, jobb
az egészet a feledés fátyolával borítni s a kibékülés útjára
visszariasztásul nem idézni föl a halottak árnyait. A bosszú és
visszatorlás a végtelenbe nyúlik, ha a szenvedélyeket jogosnak látszó
követeléseiktől is hamar el nem tiltja a bölcs megfontolás, mely még az
igazságban is mértéket tart.

A főbasa tehát igéri méltóságos Werbőczinek, hogy ha utazási tervével
fölhagy, ha Hamzsa bég megbüntetését nem kivánja és holnap
törvényszolgáltatás végett a palotában megjelen: akkor Zulkifar főkadi
illetékessége keskeny korlátok közé fog szoríttatni, Hamzsa bégnek új
szervezései, a szultán véghatározatának elérkeztéig fölfüggesztetnek és
a magyar törvény, mely méltóságos Werbőczi halhatatlan érdemeinek köszön
legtöbbet, az egész tartományban megint kizöldül és virágzásnak fog
indulni. Ezt mondja meg csauzagánk a mi barátunknak, a köztiszteletben
álló magyar országbírónak.

A főbasa a rendeletet oly fitogató nyilvánossággal osztá, mintha
érdekében volna Werbőczi iránti jóindulata felől mentől több tanút
szerezni.

Czéljánál többet is ért el; mert egyszerre elterjedt az a hír, hogy
eddigi nézeteit megváltoztatva, a gyaurok részére állott s túlságos
engedékenysége miatt veszélyezteti a kezére bízott tartományt.
Zulkifartól izgatva a vén törökök már morogni kezdettek.

Werbőczitől a válasz csak alkonyatra érkezett meg. A basától nyert
engedélyeket elfogadja, mindenek előtt Hamzsa bég fejét kivánja s mikor
az neki átszolgáltatott, akkor lehet szó arról, hogy útjával fölhagyván,
törvénykezés végett a királyi lakban megjelenjen.

A basa fanyar mosolylyal mondá: – Ez nagy kérdés, melyre aludnunk kell.

A janicsárcsapat vezére, ki a szigorúbb török párthoz tartozott,
kedvetlenül szólt: – Tied, nagyságos uram! a parancsolás joga; enyim az
engedelmesség kötelessége. De úgy tetszik nekem, mintha a magyar kadi
nyakunkra akarna lépni s ha a nagy tisztelet miatt arczunkat igen alant
hordozzuk, még turbánunkra is köphet.

– Minél nagyobb alázatot mutatunk iránta – válaszolá a basa – annál
közelebb esik árnyékunk a hatalmas padisah kegyelmének széléhez. Rustan
és Lufti ő magasságokon kívül, kiket Allah sokáig éltessen! nincs
halandó, ki a győzhetetlen császár dicsőségének uraihoz közelebb
férhetett volna, mint méltóságos Werbőczi István. Illő tehát, hogy
kedvét keressük, mert úgy lelhetjük meg a padisah kegyelmét.

*

Másnap reggel a Hamzsa bég mellé rendelt és magyarúl értő szolga a basa
színe elébe idéztetett, a rendőrfőnök és a janicsárcsapat vezérének
jelenlétében.

– Mit csinál a bég? – kérdé a kormányzó.

– Dühöng, nagyságos uram s mindnyájunkat, kik szolgáljuk, több versen
megvert s igéré, hogy még ma ki is fog végezni. Ezenkívül veszekszik a
szellemekkel, s azt állítja, hogy hazugok és atyja alakjába öltözve
megcsalták őt. Követeli tőlök, vegyék le fejéről a vénasszony átkát!
Esküszik, vissza fogja tenni régi helyére, a honnan levette, a
keresztet, ha a lelkek nem oldják föl az átok terhe alól.

– Minő keresztről beszél? – tudakolá a rendőrfő.

– Nem tudom bizonyosan, de többször említi a Boldogasszony egyházát –
mondá a szolga.

– A mi mecsetünket? – kérdé most szertelen fölindulást színlelve a basa.
Ez lehetetlen: hisz ő dönté le arról a keresztet s ez érdemeért
jutalmaztatott szandsák-bégséggel. Tehát már ismét visszahelyezné? Ritka
esetek közé tartozik s alig tudunk rá példát, hogy a ki egyszer Allah
követőjévé vált, megint visszaessék régi tévedéseibe. Hamzsa bég
őrültsége tehát nem a szenté volna, ki az éggel kötött szövetséget,
hanem a gonosztevőé, ki a bősz szellemeket nyerte meg segítségül?
Hivatalát, míg kitünő bajnokaink közül valaki átveendi, folytassa
ideiglenesen az alajbég, ki tegnap a spahikat hazavezette. Most pedig
csauzagánk menjen méltóságos Werbőczihez, jelentse ki neki, hogy
föltételeit elfogadtuk, azon kikötés mellett, mely szerint előbb ő
lépjen a palota udvarába s azután rögtön küldessék el hozzá a
megbüntetett Hamzsa bég feje.

– Allah könyörüljön a mi szerencsétlen szandsák bégünkön – mondák
áhitattal a basa udvaronczai.

Werbőczi nem is álmodhatott ekkora diadalról. Konstantinápolyba utazás
ily késő őszszel, a hanyatló kora miatt s ha ez tekintetbe nem jönne, a
basa bosszúálló hajlamánál fogva s a zsiványoktól fenyegetett
közbátorság hiányában, igen kétséges kimenetelű lett volna.

Fia halálát alig sajnálná inkább, mint Elemérét; azonban mekkora
elégtétel volt a magyar törvénykezés megmentése és a gőgös Zulkifar
lealáztatása.

Beült tehát a díszhintóba, kisérve Turgovicstól, János diáktól és a
többi hivatalnokoktól. De az önkéntesek sehol sem jelentkeztek, s Buda
városa a mult alkalomkor úgy megelégelte a kiváncsiságot, hogy fejét az
ablakon senki sem dugta ki.

Ez Werbőczit lehangolá s nem volt csoda figyelmetlensége, mely miatt
csak álomképként vonult el szemei előtt egy csoport bókoló török, kik
oly meghajlásokkal, mintha földre dobott oszporokat emelnének föl,
közelítettek a hintóhoz s egy nagy ezüst tálat fölmutatva, a bécsi kapun
Werbőczi házához kanyarodtak le.

Turgovics összevonta szemöldeit és sötét tekintettel kisérte a tálczát.

– Különös nap, – mondá János diákhoz fordulva.

– Dicsőségünk napja, – válaszola ez, elragadtatva a vívmányok miatt.

A Szent-György-téren maga a janicsárcsapat vezére fogadta Werbőczit.

– Előre megmondtam, hogy a törökkel gorombán kell bánni, ha tiszteletet
kivánunk és sokat kell tőle követelni, ha nincs kedvünk
visszautasíttatni. A lefolyt két nap fontos eseményeinek történetírója,
remélem, rólam sem fog megfeledkezni, mert diplomatiai győzedelmünk egy
részét az én határozott hangú nyilatkozataim és stoikus jellemem
eszközölte.

Ezt János diák az önérzés teljes kifejezésével említé.

Turgovics mosolygott, úgy a mint ő tudott, fullánkosan és mogorván.

A várpalota lépcsőin a basa minden magas hivatalnokaival együtt várta
Werbőczit s megölelé, karonfogva vezette a nagy terembe.

Zulkifar reszketett dühében s tolmácsával egy szögletbe vonult, mintha
tudtul akarná adni az egész világnak, hogy ő csak saját árnyékát tartja
magánál csekélyebbnek.

A basa katonásan végzett Zulkifarral s megmondá neki, mikép ha
méltóságos Werbőczi vetésébe vágja be sarlóját s ez által a győzhetetlen
padisah czélzatait támadja meg: akkor öszvérének farához fordított
arczczal fog Budavárából kivezettetni.

A fölfuvalkodott török kadi oly nagyokat lélekzett, hogy az erőlködés
miatt arcza kárminvörössé lőn; de nem mert feleselgetni.

– Méltóságos barátom arról otthon meg fog győződni, hogy titkárának
gyilkosa méltó büntetését elnyerte. Most menjünk törvényszékezésre s
aztán lakomázunk.

Werbőczi hozta az itéleteket; a basa bámult és figyelmezett.

Turgovics egy formasági kérdésben az elnöktől eltérő nézetben volt s
megmondá véleményét, nem azért, mert használni akart vele, hanem mert ha
bíró, tartozik a tárgyhoz szólani.

A basa, mintha valami kabalai számot említene, magában mormogott s
Werbőczi, ki hozzá közel ülvén, meghallá a bűvös számot, csodálkozására
azt vevé észre, hogy saját törvénykönyvének egyik czímére is
vonatkozhatik, melyből Turgovics érvei ellen csakugyan erős jogi okokat
lehet meríteni.

Szemei ámulattal fordultak a basa szeszélyes mosolygó arcza felé.

– Mekkora elmét vesztettünk el e renegátban! – gondolá s Turgovicsot
nagy tűzzel kezdé ostromolni.

A kérdés mindenesetre jobbra-balra vala rángatható s Turgovics csak a
hivatalos kötelesség mértékeig rángatta s azután elejté.

Midőn e vitának vége volt, jelentették, hogy az orvos a főbasával
okvetetlenül akar beszélni.

– Allah nagy! bizonyosan a ragály új kiterjedést nyert – sóhajta a basa.

A bírák még semmit sem tudtak a ragályról s oly iszonyúan megdöbbentek,
hogy azon néhány percz alatt, míg az orvos a teremajtó előtt beszélt,
minden fonákul folyt.

Most a basa belépett, két tenyerét fejéhez szorítván, mintha félne, hogy
meghasad. – Tegnap óta megint négy eset fordult elő – sohajtá, nem
tekintve, mikép a törvényszéken van, hová e tárgy nem tartozik. A ragály
egészen a mérgezéshez hasonlónak látszik. Előbb a beteg beleit fájlalja,
azután hangja hal el, teste földagad, mint a tömlő. Allah legyen
kegyelmes! A ragályos végre idomtalan hústömeggé válik, melyhez a száj,
szem és körmök kivülről látszanak odabiggyesztve. Miért engedi meg a
próféta, hogy bajnokai a harczmező helyett a szalmazsúpon így haljanak
meg!

A basa fölindulása a formaság emberét, Werbőczit is kivette a sodrából s
az ülést félbeszakítva tudakozódni kezdett s erre Szolimán elbeszélé,
hogy tegnap meglátogatta a laktanyákat s még ma erélyesen akar az iránt
intézkedni, minő elővigyázattal kell a városba terjedését meggátolni. A
többek közt, ha hitünk nem ellenezné, a koporsóba oltott meszet
tétetnék; de legalább a keresztyéneknél ez nem okoz botránkozást. Ebéd
után tüstént parancsot küldök eziránt a városi hatósághoz.

– Szolimán basa végtére sem rossz indulatú ember s meg kell vallani,
hogy nagy mértékben erélyes – gondolá Werbőczi és ez eszméjét közlé is a
hallgatag Turgovicscsal.

Csak imígy-amúgy folyt a bíráskodás s mindenik örvendett, hogy a királyi
táblát a basa asztalával cserélhette föl, hová a Werbőczivel kibékülés
ünnepélyére minden magyar bíró meg volt híva.

Ha Verancsics Antal püspök nem írta volna meg, alig hinnők, hogy a Korán
rendelete ellenére Szolimán basa fényes terítékű és ízletes étkekkel
ellátott lakomáján sok pohár bort üríttetett a török császár jóléteért
és különösen a magyar nép boldogságáért. A basa köszöntött Werbőczire,
Werbőczi a basára, s csak a janicsárcsapat vezére, mint ó-divatú török,
forgatta csodálkozással szemeit a víg czimborákon s míg a hevítő bor
helyett sorbettet szörpölgetett, a világ végét legalább ezer évvel hitte
közelebbnek, mint tegnap, az atyja sírjára mert volna esküt letenni,
hogy az itélet napján Szolimán basa, a beretvavékony hídon, mely a pokol
fölött függ, az első lépéssel le fog siklani.

Szerencsére Zulkifár nem volt a lakomán, így mérgében meg sem
pukkanhatott.

A míg a várban salamoni bölcseséggel hoztak itéleteket s azután igazi
magyar kedvvel és szónoklatok közt vígadtak; addig Werbőczi lakásán nagy
rendnek és zavarnak voltak okozói a jámbor törökök.

Ugyanazok tudniillik, kiknek földig érő hajlongásait a díszhintóban ülő
Werbőczi észre sem vette volt, szorgalmas hangyákként zsibongták körül a
magyar főúrnak udvarra és utczára kihordott s részint már szekerekre
rakott podgyászait s elűzvén onnan a szolgagyerekeket, a házba magok
hátán kezdik azokat visszaczipelni.

Dani bácsi, kit Elemér halálának hírére szélhűdés talált, s azóta külső
egészségileg rendbe jött, de fájdalom! elméjében eltompult s már csak
inkább állati életet élt, a szegény jámbor Dani bácsi a török
gazdálkodást meglátván, előbb félénken tekintgetett az udvarra s azután
tudná Isten miért, megbátorodván, a tornáczra huzódott ki, vizsgálódva
tekintett körül s végre méltóságos lépésekkel kezdett a lépcsőkön
leszállani. Hihetőleg volt közleni való gondolatja is, de a melyet útban
elfeledett.

Midőn már a gyepen vala, az ezüst tálczát tartó egyén, kinek utasítása
volt hozományával a magyar főkadit bevárni, meglátván a nagytekintélyű
urat, kérdezé a tolmácstól: ki legyen az?

– A főkadi rokona – nyeré válaszul.

Erre intve a tolmácsnak, hogy kísérje őt Deák Dániel nagyuramhoz,
kezdett ünnepélyes bókokkal közeledni, mit a tisztelgés tárgya
észrevevén, háttal a lepcső felé vonult, nem tudván, vajjon szükséges-e
ily véletlen és előre nem látott eset alkalmával helyt állani, vagy
pedig tanácsos valahol menedéket keresni.

Ily kétes indulattól mozgatva, háttal kezdett a lépcsőkön fölhaladni,
mindig megtartva méltóságos és komoly arczkifejezését.

A tálczát hozó török ezt ünnepélyes szertartásnak képzelte s a kellő
közöt mindig megtartván, csaknem földig érő bókok közt ment a
nagytekintélyű uraság elébe. Háta megett pedig a tolmács majomhűséggel
utánozta a tálczást.

Deák Dániel a tárt főajtóhoz hátrált, midőn a bókvető török a felső
lépcsőn volt. A küszöbön a szegény öreg bátorsága ingadozni kezdett; de
győzött homályos aggodalmain a szégyen, az átallás.

Szóval, nem akart félénk lenni.

S tehát a régi tempót megtartva, háttal huzódott tovább.

Hasonló lelkiismeretességgel őrizvén a távolságot, hajlongott feléje a
török.

Így utaztak át vagy négy szobát, a közzavar és fejetlenség miatt
észrevétlenül.

Végre a nagy rokon írótermébe hátrált Dani bácsi, honnan már nem volt
kijárat.

Itt észrevehető zavar ült ki arczára, de kedélyháborgásain ismét győzött
a férfiassági ösztön.

[Illustration: A régi tempót megtartva háttal húzódott tovább.]

Hátrált tehát és hátrált szabály szerint, míg az íróasztal
föltartóztatá.

A török pedig a kimért távolságot nem veszítvén el szeme elől, szintén
megállott, várván, hogy még minő ünnepélyesség van hátra.

Dani bácsi ekkor föltalálva magát, megkerülte az asztalt, s leült a
bőrkerevetre, hol Werbőczi szokott ülni, midőn ír.

Itt összekulcsolt karral várta be a veszélyt, mint karszékén a római
senator a gallusokat.

Most a török az asztalhoz lépett s rátévén a nagy ezüst tálczát,
szólott: – Allah nagy és az ő prófétája Mahomed. A hatalmas Szolimán
basa üdvözli a szintén hatalmas magyar kadit s fogadását teljesítvén,
ime! küldi ajándékba az ezüst tálczával együtt a vitéz Hamzsa bég fejét.

Erre a tolmács magyarul mondá: – A nagyságos basa a magyar kadi titkárja
gyilkosának fejét tisztelettel küldi.

S most fölleplezte a tálczát.

– Úr Isten! Hisz ez Barnabás diák! – nyöszörgé Dani bácsi, merev
szemekkel tekintvén a lemetszett fő merev szemei közé. És azalatt, míg a
török követ tolmácsostul szabályos bókok közt hátrált ki a szobából, még
mormogott valamit, de már érthetetlent, s aztán a kerevet hátához
szegezte fejét s mozdulatlanul nézett a halott szeme közé.

Ily helyzetben találta őt Dora; de már mint többé nem élőt.

*

Werbőczi győzelmi mámorral és bár nem víg kedélylyel, mert Elemér
elvesztése után a jámbor öregnek örvendenie nehéz lett volna, de
legalább a közügyek iránt megnyugtatva távozott a basától. Azonban már a
királyi palota lépcsői előtt értesült szeretett rokonának, Dániel úrnak
véletlen haláláról.

– Ki akar-e tengelyéből billenni a föld, vagy csak családomat és azokat,
kiket szívem kedvel, akarja hátáról lerázni? e nagy kérdés, a
gondviselésnek ez új talánya, foglalkoztatá őt a díszhintó bársony
vánkosain.

Midőn szolgái a tornáczlépcsőre leemelték, nehezebbnek gondolták, mint
eddig volt s kettő vezette közülök a főterembe, hol, mint a mankóit
eldobó sánta, kinek a megváltó mondá: járj, kibontakozva szolgáinak
kezéből, ideges fölhangoltsággal rohant írószobájába, honnan épen akkor
vitték ki Dánielt, hogy felöltöztetve a nyujtóztatóra tegyék.

– Csakugyan meghalt! – kiáltá Werbőczi, épen midőn belépett az
alabástrom fehér Dora s összeroskadva az élet terhe alatt, tántorogni
kezdett, de hirtelen egybeszedvén magát, távozott intézkedéseket tenni s
Werbőczi csak e halk szavakat hallá suttogó ajkairól:

– Van-e Isten?

– Fellegek közé takarta arczát, leányom, de talán képe kiderűl sírjaink
felett s mások fogják létét érezni csodáiban és vigasztalásaiban, zokogá
a vén ember, de könnye egyszerre megfagyott, mert mellette emelték
tovább Deák testét és szemét ösztönszerűleg kelle a torz vonásokra
vetnie.

Nemsokára gerinczében is kezdé a hideget érezni, mi természetes volt ez
újabb csapás után. Halántékai élénken dobogtak, szeme sugárzóbb és
homloka forró lett. Bizonyos nyugtalanság hajtotta ide-oda. Sürgős
parancsokat osztott ki, de elfeledé, mit akar s a cselédeket czéltalanul
zaklatá. Most eszébe jutott, hogy senki sem imádkozott Elemérért, Deák
Dánielért s mert ellenségeinknek is meg kell bocsátani, a boldogtalan
Hamzsa bég lelkéért. Hűvös est volt. Felölté mentéjét s a folyosón, mely
lakását a mezítlábos barátok zárdájával egybeköté, végig suhanva,
koczogott, csengetett a zárdaajtón. E szerzetesek is elköltöztek volt a
sírok földúlása, a harangok levétele s a templomok megszentségtelenítése
alkalmával. De hátha valaki visszakerült s őrzi az elrejtett monstranst,
az üldözött papiruhákat és a vértelen áldozat oltárkövét. Sokáig
koczogtatta az ajtót Werbőczi s végre úgy rémlett, mintha neszt hallana.
Most bekiáltott: az ügyefogyott Werbőczi akar imádkozni és gyónni! A
kulcs nyikorgott a zárban s az épület egyetlen élő lénye, egy
deficientián tengő öreg pap, ki tévedései lerovásáért vezeklési czélból
az elhagyott zárdába visszatért, «amen»-nel fogadá a magas vendéget, kit
csekélységének érzete levert.

Templomgyertya helyett mécseket gyújtottak a kápolnában. A pap
Werbőczitől segítve, egy követ, mely titkos lépcsőt fedett, félretolt s
csontok és hamvak közé menve le, az áhitatra szükséges könyvet, ruhát,
feszületet és szent edényeket hozott elő. Hosszas volt az isteni
tisztelet, hideg a lég s midőn Werbőczi ágyába lefeküdhetett, valóságos
láza volt.

Másnap, bár semmi határozott kórjelenség nélkül, bágyadt és gyönge.
Turgovics tanácsolta, hogy ne keljen föl. Meg is tevé.

A budai basa pedig értesülvén, hogy méltóságos barátjának mily derék
rokona halálozott meg, sajnálkozó bizottságot küldött hozzá és Dora
kisasszonyhoz is. Megigérte, a mi pedig törvénysértés volt, hogy a
vidékről hozat papot, ki rendes beszentelés és házi istentisztelet
mellett temesse el a nagy férfiú öccseúrát. Ennek az igéretnek nesze az
igazhitű törökök közé is elterjedt, tömérdek visszatetszést gerjesztve.
Csakugyan a gyaurokkal czimborál a kormányzó, mondá Zulkifar. Ennek még
rossz vége lesz; sajdította legalább tíz softa s ime! tüstént akadt egy
török szent, ki a Szent-György-térnek egyik hegyes kövére ülve,
megszakgatta ruháit, habot túrt ajkán s földingást, dögvészt,
csillaghullást, véres háborút, éhséget és napfogyatkozást kezdett
jósolni. Erre a török őrség a pékeket fenyegeté a drága kenyér miatt s a
keresztyének titkos összejöveteleiről beszélgetett. De a basa
hidegvérűségét a nyugtalanság e jelei nem ingatták meg s hagyá a szentet
a hegyes kövön ülni, gondolván, hogy ez úgysem tarthat sokáig. Minden
válság nélkül szállott le a nap s a dervisek a mecsetről szép ének
mellett kiabálták az alvó városnak az éj óráit. Már a menny boltjáról
sok csillag tünt le, midőn Turgovics előbb lassú, aztán növekedő és
zajos koczogást hallott háza kapuján.

– Vajon mit akarnak elrabolni? – gondolá s várta az alabárdok ütéseit;
de csak dörömbölésnél maradt a dolog.

– Talán nem is törökök, hányá-veté magában, de mégis jó lesz leányomat
elrejteni. Ezzel gyertyát gyújtott, felkölté nagyobbik magzatát, mondá,
öltsön magára ruhát s midőn ez megtörtént, a remegő tündért, vaspántos
és nehéz lakatú boltba zárta. Ekkor a félelemtől szintén átjárt
cselédnek parancsolá, hogy menjen le s tudakolja meg, kik vannak a
kapunál. Maga pedig hidegvérűségét megtartva, két pisztolyt tett az
asztalra.

A cseléd csakhamar többedmagával nyargalt a lépcsőn föl. – Werbőczi ő
nagysága veszélyesen beteg, kiálták. Kérjük kegyelmedet, szólt most a
szobába rohanó komornyik, keresse föl az orvost s hozza hozzánk, mi
elkísérjük.

– Fogjanak be gyorsan, parancsolá cselédjének Turgovics, sietvén a
közben leányát a zár alól fölmenteni.

Szürkült már az ég, sőt a ködön át is kezdett a szegélye vörösödni,
midőn Turgovics a hévizi zsidóorvossal, ki boldogult nejét siker nélkül
gyógyította, megérkezett.

A szerencsétlen beteg feje, nyaka, teste dagadni kezdett és kékült. De
gyomorfájdalmai már szüntek.

Az orvos megnézte a szenvedőt s arcza nem csak komor, de ijedt is lett.

Kiosont a szobából s utána Turgovics.

– Uram, szólt ekkor suttogva, mint hallám, a török laktanyákon
csodálatos betegség ütött ki, melynek kórjelei csalódásig hasonlítanak a
mérgezéshez; de én, mint orvos, mégis oly tökéletes mérgezést látok itt,
melyet ekkora szolgai hűséggel semmi ragály nem utánozhatna. Istenem! én
ellenmérget nem hoztam magammal és már késő is volna.

– Csütörtökön a basánál ebédeltünk, jó lesz az ellenmérget elhozni.

Midőn az orvos a basa nevét hallá említeni, arczáról sűrűn kezdett a
veríték permetezni s így gondolkozott magában: Werbőczi arczán a halál
pecsétje van s vére már üszögösödik. Ha én az ellenmérget vele bevétetem
s véletlenül kisül, hogy ragályban szenved, akkor a basa leütteti a
fejemet, mert gyanúsítottam őt. Ha pedig az ellenkező eset kerülne elé s
a mérgezés megállapíttatik, akkor a basa szintén leütteti fejemet, mert
rémítő bűnét föllepleztem.

Míg az orvos ez iszonyú alternativát forgatá elméjében, Turgovics őt
sietségre nógatta.

– Uram, szólt a szorongatott orvos, Werbőczi ő nagyságát semmi tudomány
nem mentheti meg. Nekem ez esetben csak orvosi tekintélyemet kell
fentartani. Ismét megvizsgálom tehát a beteget; mert ha az új ragályban
szenvedne s én a mérgezésre adnék ellenszert, ez siettetné a feloszlását
s ellenségeim rám kenék, hogy ő nagysága a kórállapot fonák felfogása
miatt lett a halál áldozata.

Oly igaznak látszott az orvos aggodalma, hogy Turgovics semmi kifogást
nem tehetett.

Aeskulap tanítványa pedig feszült figyelemmel vizsgálta a beteget s
ismét félreintvén Turgovicsot, mondá: Csakugyan több finom jel kezd arra
mutatni, hogy ő nagysága az új ragályt kapta meg. Különben a felbontás
alkalmával kiderülhet: tévedtem-e vagy nem? (Hadd bontsa más föl,
gondolá az orvos, én akkor nem leszek itt.)

Szoliman basa hamar értesült, hogy méltóságos barátja beteg. Tüstént
szigorúan megparancsolá házi orvosának, szedje össze minden tudományát,
mentse meg a legyőzhetetlen padisahnak és a dicső magyar népnek a
nagyhírű hazafi életét.

Gyorsan el is indult a tudós örmény, hogy a halált növénycseppekkel vagy
bűvös szavakkal visszautasítsa.

Midőn tisztesség tekintetéből a beteghez bocsáttatott, elbeszélte a
zsidó hivataltársának, hogy az ő keze alatt már kilencz ragályos volt s
hat közülök el is ment a paradicsomba; de meg kell vallania, hogy az új
nyavalya oly tökéletes alakban egyiknél sem fejlődött, mint méltóságos
Werbőczinél.

Ekkor a szomszéd szobába magokhoz vonták Turgovicsot, mintha orvos
volna, és tanácskoztak vele.

Ennek már testén-lelkén átjárt a sors nehéz kereke. Szívesen fekünnék
Werbőczi mellett a terítőn. De életúnt közönye mellett is terhére volt a
sok alkalmatlankodás és egész alázatossággal kérte az orvosokat,
pihenjenek, ne törjék a fejöket többé s hagyják Werbőczit csendesen
meghalni.

Természetesen, az ily kivánat túlságos és nem teljesíthető volt. Az
orvosok sürögtek továbbra is.

A budai nép pedig értesülvén a nagy csapásról, tódulni kezdett az
udvarba. Ekkor a basa rendeletéből török strázsák vették át a ház
kapujának őrzését s visszaszoríták az összesereglett tömeget.

Most a beteg Turgovicsot kérette magához s midőn ez megjelent, esdőleg
intett kezével a mellette virrasztott Dorának, hogy távozzék.

– Az Isten még ma magához veszi bűnös lelkemet,… tévedéseimnél is
nagyobb kínokat szenvedek,… ha halálom erőszakos volt, tanulságul
szolgálhat azoknak, kik természetelleni szövetségekben bíznak… Átkos
hivatalom alkalmasint barátom uramra fog szállni.

– Kétségkívül, nagyságos úr! mert engem minden bajnak föl kell keresni.
De kiviszem, hogy utódom ne legyen.

Werbőczi, ki jóformán már csak kezét mozgathatta, helyesleni látszott
utolsó csalódásának szétoszlatását.

– Van egy emlékiratom… azt…

– Igenis, azt én tűzbe dobom, nagyságos uram.

– Tedd meg barátom!… Köztünk és köztök csak a fegyver határozhat. Ha
temetésem a szükséges szertartások nélkül történnék,… mondass árva
lelkemért miséket mind Ferdinánd, mind Izabella országaiban.

– Nem mulasztom el… Egyébiránt a basa nagy pompával fogja nagyságodnak
megadni a végtisztességet; mert azt fitogtatja, hogy tisztelője és jó
barátja volt.

– Most figyelj szavaimra, mert hangom kezd elhagyni… Dorát saját
gyermekemként szeretem,… ő nagy lélek… csodálatos jellem, kit minden
csapás, mely mást lesújtana, fölemel… Atyját tegnap temeté el,
harmadnapon engem fog… nagybátyja erőtlen vén ember, ki a gyászhíreket
sem fogja túlélni… Ő egyedül marad… De engem távozásakor kért Izabella
királyné, hogy szükség esetében folyamodjam kegyelméhez… Fogalmazz egy
levelet,… rövidet, hogy legyen még időm aláírni.

– A levél rögtön kész lesz s benne esdekelni fogok a királynénak, hogy
Dora kisasszonyt vegye udvarába. Minthogy pedig a tél maholnap
nyakunkon, a közlekedés bizonytalan, sőt rablóbandák által
veszélyeztetve van: rá fogom bírni a basát, ki gonoszságát a szolgálati
készség mázával fedi el, hogy nagyságod temetése után rögtön erős
kiséretet rendeljen mellém, ki előbb Erdélyország széleig akarom a
kisasszonyt kísérni s csak azután veszem át megátkozott hivatalomat.

Werbőczi gyuladt szeméből egy könny csordult ki.

Turgovics gyorsan megírta a levelet; de a szózatos ajak, mely hajdan
egész országot bírt lelkesedésbe hozni, a kór szigorú fejlődési folyama
szerint, már akkor elvesztette a hangot s Werbőczi, midőn dagadt kezével
az aláírást nagynehezen bevégezte, nyöszörögni sem tudott, noha
látszott, hogy van még kivánni valója.

Turgovics az élőhalottnak torz és alaktalan arczára szegzett szemekkel
gondolkozott egy hosszú perczig. Azután kiment a szobából s az íróasztal
fiókjait fölkutatván, lepecsételt irattal jött be.

– Im ez a nagyságod véghagyománya, melyben több jótékony legatumokon
kívül, a mezítlábos barátok zárdájáról is megemlékezik. Az okiratot,
hogy el ne tévedjen, zsebembe rejtem és pontosan végre fogom hajtani.
Most már az óra mögül a kis érczfeszületet elhozom és nagyságod kezébe
teszem. Mi megtörténvén, bevezetem Dora kisasszonyt s leültetem a
nagyságod ágya melletti karszékbe, magam pedig eltávozom: ezzel rendben
van minden.


IX.

Izabella királyné uralkodása a két Deák tekintélyének növelésére
szolgált.

Mihelyt a rend helyreállott, kiki megemlékezett, hogy mekkora hűséggel
viseltettek a trón iránt s mindig kivételes következetességgel léptek
föl minden fondorlat és lázítás ellen.

Nem lett volna tehát hiánya a látogatóknak, ha Pista bácsi leereszti a
dobogót, de ő hű maradt fogadásához s figyelembe sem vette a jeladó
sípot és kürtöt.

Hosszú volt a nap, rémséges hosszú, s ámbár Flórián pater betanulta
Dániel úr vitatkozási modorát, Pista bácsi finom műérzéke észrevette a
szolgai utánzást, mely az eredetinek csak külsőjét tudja visszaadni, s
méla mosolylyal mondá: – Másolat biz ez, pater, másolat!

Aztán ha Flórián helyettesíthette volna is legalább a refectoriumban az
eltávozott testvért; ugyan ki feledtetheti el csak egy perczig is Dorát,
s ki keltheti föl azt a csalálmot, hogy az ételek nem izetlenek, a vidék
szépsége nem halványabb, a ház bútorai nem kényelmetlenebbek, a falképek
szemlátomást nem kormosodnak, a por kiméletlenül nem lep el mindent, s
maga az öreg épület roskadozni nem akar azóta, hogy Dora odahagyta az
atyust s nem kiván neki sem «jó reggelt» sem «jó estét?»

Pista bácsi még Dorka zsémbjeit, hóbortjait sem becsülte érdemén alul.
Tudta, hogy ez a képzelt dissonantia is azon összhangzáshoz tartozik,
melyet a Deákék boldogságának neveztek, s mely nemcsak fényből, de
árnyakból is állott, nemcsak örömmel, hanem apró kedvetlenségekkel is
fűszerezte az órákat.

Midőn az új gazdasszony a kamarából a konyhába, s onnan a cselédszobákba
ment, Pista bácsi a karszékbe ülve figyelt és szomorúan mondá: – Bliktri
az egész! nem úgy zörgeti a kulcsokat, nem úgy hesseget a csibéknek, nem
úgy csapdossa az ajtókat, mint Dorka!

Aztán a borról, mely a szentkönyv szerint is megvidámítja a szívét,
egészen lemondani, Pál apostol Thimotheusnak adott tanácsát, egy fogadás
miatt szemügyre nem venni; valóban ez oly szomorú állapot volt, melynek
hatása alól Pista fiatalabb erővel sem tudta volna magat kiszabadítni.

Köszvénye az új életrend miatt bujdosni kezdett, s néha a test nemesebb
részeit is fenyegette.

A Márton lúdja, mely az előbbi években a refectoriumot vigadó
vendégekkel töltötte meg, most minden ünnepély nélkül került a nagy
fatálczán az asztalra, s most először nem bírta Pista bácsi, régi
kötelessége szerint fölmetélni.

Másnap nyavalyája zordabbá vált. Flórián orvosságul dicső-szentmártoni ó
bort tanácsolt, de javaslata, mint papi álláshoz nem illő,
visszautasíttatott.

Erdélyben egykor a Katalin napja nevezetes volt, mert ekkor érkezett meg
Orsováról nagy öszletben a viza és kaviár. Portus, Alvincz,
Gyulafehérvár, s a Maroshoz közel eső vásáros helyek oszták szét az
egész országba, a karánsebesi csigákkal együtt.

Midőn e kedvelt eledelek a refectoriumban átvették a főszerepet, a
tapasztalt Flórián pater erősebb borokkal tölteté meg a serlegeket, s
midőn Pista bácsi, kit karszékestül együtt hoztak az asztalhoz, enni
kezdett, a pater elébe tolt egy serleget, s midőn a háziúr kedvetlenül
vonta össze homlokát, zsebéből pecsétes levelet szedve ki, mondá: –
Nagyuram! itt nincs helye több tergiversatiónak; mert íme, elhoztam a
püspöki vicarius ő főtisztelendőségének dispensatióját, mely kegyelmedet
betegségének tartása alatt feloldozza szent fogadása alól. Nosza! tehát
cseréljük ki ez ó borral a vizet, melynek egyébiránt az érdemeit én
kellőleg tudom méltányolni, különösen a mosogatásnál.

– Tisztelendő atyám! szólt Pista bácsi, látható megindulással, nagy
köszönettel tartozom a feloldásért; de lelkiismeretemben nem hiszem
jogosítva magamat a szívet vidámító ital használatára, valameddig Dani
öcsém s Dora felől az első jó hirt nem veendem Budáról.

– Boldog Isten! mi lesz ebből a világból, sóhajtá Flórián pater, ha
kegyed is megtagadja az engedelmességet egyházunktól, melynek mostanság
annyi ellenségei vannak.

– Tagadom a pater vádjának igazságát. A vicarius csak megengedte, de nem
parancsolta a bort.

Ezzel Pista bácsi egy egész pohár vizet lenyelt.

– Per amorem Dei! sóhajtá Flórián pater, ujjait tiltólag emelve föl, hát
nem hallotta kegyelmed, hogy maledictus piscis, tudniillik a második
vízben?

Síp, kürt s hatalmas zsivaj szakítá félbe a vitát.

– Nem segíthetek, nem fogjuk leereszteni a dobogót, igen sajnálom, de az
ember nem játszhatik a szavával.

Pista bácsi saját szívének megerősítésére mondá e szavakat; mert azt
csak nem hihette, hogy a várkapun kívül állók meghallhatják.

– Hát ha nők, a kik bebocsáttatást sürgetnek? – mondá Flórián, véduránál
a lovagias érzésekre kivánván hatni.

– Mit sem tesz, pater. Mi laikusok a nőkért sem szoktuk fogadásunkat
megszegni, kivévén ha az a hűségre vonatkozik és még fiatalok vagyunk.

Most belépett a várnagy. – A kulcsért jöttem – szólt lihegőn, Budáról
megérkezett a társzekér!

Pista bácsi bár köszvénye a pohár víz óta igen kezdett alkalmatlankodni,
majdnem kirugta a széket maga alól s kézmankó nélkül emelkedett föl.
Azonban érzé, mily nehéz volna a várkapuig vánszorgani.

– Nyissa ki kegyelmed helyettem a kaput – szólt, a kulcsokat a
várnagynak átadva.

Nem sokára megérkezett a nagy rokon biztos embere, s névszerint elmondá,
hogy Werbőczi ő nagysága, Deák Dániel nagyuram, Turgovics Miklós ő
kegyelme, Deák Dora kisasszony és Csapi Andrásné asszonyom külön-külön
és együtt egészségben vannak, s köszöntik, üdvözlik és tisztelik
nemzetes és vitézlő Deák István uramat.

– Éljenek! – kiáltá stentori hangon Pista bácsi, s kezével intett a jó
hirt hozó szolgának, hogy már hallgasson.

Ekkor megtölté az ebéd elején Flórián pater által elébe tolt, de akkor
visszautasított serleget s parancsolván, hogy a legnagyobb talpast a
nagy Werbőczi biztosának nyújtsák át, mondá: – Most már mindnyájunknak
körömhegyig ki kell üríteni az áldomást!

Meg is történt, s Pista bácsi legelőbb fordítá fel az üres serleget s
körméhez tartva mutatá, hogy arra alig szivárgott le egy csepp.

Ekkor kérdezni akarta: ki legyen Turgovics Miklós, de kiváncsiságát
fékezte az a gondolat, hogy hátha nagy tudatlanságot árul el. –
Különösen örvendék, szólt, Turgovics Miklós uram szíves megemlékezéseért
is. De hát kegyelmed, mi jót hozott Elemérről?

– Komjáthi Elemér úrfi frissen van, ő nagysága jobb keze és szabad
királyi Buda városának minden szép leánya, hogy a nőket ne is említsem,
fülig szerelmes bele.

– Ej a nagy kópé! No már ezt még sem hittem volna. És Barnabás diák mit
csinál?

– Talán János diákot érti a nemzetes és vitézlő uram! Ő is jól van,
tudós ember, de bizony mi nem nagyon szeretjük. Lenéző, akadékos, s azt
hiszi, hogy csak neki töltötték kanállal a fejébe a tudományt.

– Lám, lám, pater! Barnabás megváltoztatta a nevét.

– Bár csak a természetével is azt tette volna – jegyzé meg Flórián
pater.

– Leveleket is hoztam – szólt a küldött, tárczájából kikeresvén s
átadta.

Most az asztal föloszlott, s István urat a legnehezebb, de roppant
fáradalmai daczára is örömmel elvállalt kötelesség vezette szobájába,
tudniillik a levelek elolvasása.

S melyiken kezdje meg?

Dániel úr szögletes írása az articsókához hasonlított, a mennyiben csak
apró izenként vala kifejthető: ellenben Dora finom kézvonásai még Pista
bácsi rossz szemének is könnyű táplálékot igértek.

– Essünk át előbb a nehezen – mondá hősies lélekkel.

Werbőczi nem zsidóbiró: előbb ezt olvasá ki. – Már így meghalni is
könnyű! – sóhajtotta, minthogy épen hasgató csúzfájdalmakat érzett
lábától oldaláig mindenütt.

Azután azon szakhoz ért, melyben öcscse rendeli, hogy tüstént nyittassa
ki a várkaput és csődítse össze a vendégeket.

– Teljesíteni fogom ő kegyelme kivánságát, – mondá és a tornácz közepébe
állva, stentori hangon kihirdeté, hogy a várkapu éjjel-nappal tárva
nyitva álljon. Egy lovas vágtasson a guardiánhoz, a másik Zsombori
uramhoz, a harmadik a járás szolgabirójához s ejtse útjába Dorgó és
Kamuthi uraimékat, s üdvözletem mellett hívja meg holnapra ebédre, mert
nagy öröm, mert ünnep van a háznál.

E rendelet után visszatért a szobába, hogy tovább olvassa a levelet.

Midőn pedig a levél végéhez ért, mely rejtelmesen czélzott a vőlegényre,
kit Budáról le fognak hozni, s a tizenhét éves tokajira, melyet neki meg
kell kóstolni, számba sem véve a híves időt, személyesen a pinczébe ment
s a fülkéből kivétetvén az átalagot, abból egy kerek, talpatlan nagy
serleget megtöltetett, s más tokajiból a hiányt kipótolván, a drága
tartalmú edényt lepecsételé a közelgő menyegző számára.

– Most jőjjön hozzám fel a pater, a várnagy és minden régi hű cselédem!
– rendelé, s azon rövid időt, míg parancsa végrehajtatik, Dora kedves
sorainak szentelé.

Midőn e befejezéshez ért «mindnyájan boldogok vagyunk», dehogy vette
észre rajta Dora könnyét! Sőt úgy eláztatá ama szót: «boldogok» szemének
a szertelen öröm miatt sűrűn omló nedvével, hogy soha többé senkinek sem
lehetett volna azt elolvasni.

Zokogás közt lepték meg cselédei.

– Mily rendkívül jól érzem magamat! Nem hittem volna, hogy így lehessen
örvendeni. A boldogság köröskörül fogott, körmöm hegyében is több van
belőle, mint a mennyit a fényes királyi palotákban találni lehet. Hogyan
érdemeltem meg ezt?

Ezzel átölelé Flórián patert s a vén várnagyot.

Megszorítá a legalsóbbig mindenik régi hű cselédje kezét, – e serleg
bujdosni fog közöttünk, mondá, nagyot ürítve belőle, s Flóriánnak
hasonló czélból adva át, ki a jelenlévők nagy csodálkozására tovább
szolgáltatta azt, míg eldönthették, a nélkül, hogy valami belőle
kicsordulhasson.

– Már csak azt akarom néktek barátaim, híveim, titokban megsúgni, hogy
Budáról vőlegény jön házunkba, s hét megyére szóló lakadalmunk lesz.

Az örvendve távozó cselédség s még Flórián pater is késő estig törték
fejöket a vőlegény ki- s miléte felől. De hogyan találhatták volna ki,
midőn Magyarországon annyi fényes nagyúr van?

*

Az ebédre megjelentek másod napon a vendégek; de fájdalom! Pista bácsin
a felindulás és a rögtön megváltoztatott életmód, meg az áthülés
következésében, erőt vett a nyavalya.

Karszéken vontatta magát a refectoriumban, s a régi falképek oly
részvéttel néztek rá, hogy a szegény öregnek könny csordult ki szeméből.
– Maga rendjén van, – gondolá, ha Isten az árnyékvilágból kiszólít.
Megelégedéssel éltem vén napjaimig, s midőn szemeimet be kell hunynom, a
gondviselés kegyelme a legnagyobb örömből bőven részeltetett. Dani
öcsém! üríts poharat a menyegzőkor emlékemre, s feledd el, hogy igen
sokszor vitatkoztam veled, pedig mindig neked volt igazad. Áldásom
legyen rajtad fiam Elemér és leányom Dora!

Ily elmélkedéseket szőtt és font gondolatai közé Pista bácsi, míg az
ebéd nélküle költ el.

Aztán lefeküdt, ágyvánkosa alá helyezvén a két levelet.

Betegsége naponként sulyosabbá lett; de a mosoly soha egészen nem
költözött el ajkáról, mindig mondani látszott, hogy, ha a temetés ki nem
marad, azért a menyegző is bizonyos.

Végre más levél is jött Budáról.

Az öreg homályosodó szemei még észrevették, hogy az idegen kéz írása (a
Turgovicsé volt), de az öreg elhaló hangja még nyilatkozhatott felőle,
még pedig ily formán: – A levelet nem kell feltörni. Mert ha jó van
benne, nem lehet több, mint a mennyi a más kettőben volt; ha pedig
rossz, arról én nem akarok semmit tudni.

Flórián pater az asztalra helyezé a levelet, Pista bácsi pedig nagy
lélekzést vőn, s azzal meg is halt.

A guardian egy előbbeni szóbeli meghagyásnál fogva átvette a Deák
testvér uradalmának igazgatását, melyek csaknem fele a leányágat is
illette; a másik fele pedig a fiscusra szállt volna, föltéve, hogy Deák
András, ki szintén a Szőkefalviak közé tartozott, de a Majláth
lázításába volt keveredve, Áron vajda által török kézbe nem
szolgáltatik.

Az uradalom buzájából és mustjából a levitarészt pontosan kifogták ugyan
a minoriták, de aztán oly szorgalmasan gazdálkodtak, hogy még a szomszéd
megyében is alig volt birtok, melynek csűre és pinczéje legyőzhette
volna a refectoriumos várkastélyét.


X.

Tíz évnél több telt el.

– Csak négy hű alattvalóm személyének biztosítását kívánom még; mert nem
akarom, hogy a törvényes trón iránti ragaszkodásukért vértanúkká
legyenek, – szólt Izabella királyné.

Castaldo, Nádasdy, Báthori és Herberstein, Ferdinánd teljhatalmú
biztosai, elfogadták e föltételt is.

Izabella megnevezé híveit, mondván, írják kegyetek alá a menevédet
Balassa Menyhért, Kendy Antal, Kis Péter és Csáky Mihály számára.

Ez teljesíttetvén, 1551-ben julius 21-kén Kolozsváron a Szent-Mihály
főegyházban megjelentek az ország összehivott rendjei, s a nagymise
bevégzése után a következő jelenetnek voltak tanúi.

Az oltárnál a szerződésre, mely Izabella országait Ferdinándnak adja,
előbb esküt tettek Ferdinánd és leánya Johanna nevében – ki Zápolya
Zsigmond arájául jelöltetett – Castaldo, Nádasdy és Báthori; azután
megesküvék Izabella saját maga és fia nevében. Ekkor az oltárhoz lépett
György frater s ő is a szerződés megtartását hittel kötelezé.

Most Izabella hívei az állványra letették a szekrényt, melyben a
következő tárgyak voltak: a szent korona, a királyi pálcza, az
országalma, szent István palástja, a papucsok, a stola, az öv, egy
megrepedt kristály, egy aranyba foglalt hiaczint, egy drágakövekkel
rakott nyak- és mell-ék s egy arany ékszerekkel hímzett selyemkelme.

Míg a Ferdinánd biztosai e kincseket átvevék, a királyné így szólott: –
Ime átadom nektek magyar emberek a magyar birodalom koronáját és
jelvényeit, királyotok Ferdinánd számára. Engedje az ég, hogy nektek,
hazátoknak és az összes keresztyénségnek üdvére szolgáljon. De én úgy
sejtem, s adná Isten, hogy csalódjam! miként ti ezentúl soha többé e
drágaságokkal a ti népetekből, a ti véretekből származott király
homlokát nem ékesítitek föl. Nem tudom titkolni azon érzést, hogy rajtam
és fiamon igazságtalanság követtetett el; de végrehajtom, mit idegen
akarat rám erőszakolt; azonban a megtörhetlen remény vigasztal, hogy
fiam, az uralkodásra született és növelt árva, mostani kibújdosásom
daczára majd egykor Isten segedelmével és a ti közreműködéstekkel,
jogaiba vissza fog helyeztetni.

Izabella több mint királyi büszkeséggel ejté a végszavakat, s tekintete
villámos és kihivó volt. Az ország rendei pedig lesütött fővel
hallgattak, magok sem tudván: a bezárt mult jobb-e, vagy a megnyilt
jövő?

S Izabella most második királyi lakából vándorolt el. És hová? Valami
sziléziai kis herczegségbe. Százezer arany, s Johannának Zsigmond
számára eljegyzett keze volt a pótlék, mely egy nagy ország és egy a
megaláztatások közt is még mindig fényes korona elvesztését
ellensúlyozta.

Hölgyek, fiatal leventék és éltes államférfiak kisérték, részint
hajlamból, részint kötelességérzetből, vagy határozott parancs
következésében, – egészen Erdély határszéleig; mert azontúl csak a
melléje rendelt csekély őrizet volt menendő.

Izabella, a mióta uralkodni és szigorúan kormányozni szokott, a férfiak
szilajabb tulajdonaiból is sokat sajátított el.

Szeretett vadászni, s midőn az üldözött szarvast már kifárasztották és a
menekvéstől elzárták, föltürte ingujját is, hogy szabad és erős kézzel
adhassa meg a halálos lándzsadöfést.

Cziblesen egy ellene rohant medvét ejtett el s a bölény-vadászaton csak
Balassa ügyességének köszönhette a felbőszített fenevadtól, melylyel
szembeszállt, szerencsés menekvését.

Ily koczkáztató mulatságok csak a gyakorlott lovagnak valók voltak, s
Izabella, ki Mátyás király palotájában az olasz költők rimein
ábrándozott, s a szemkápráztató fény mellett a csendélet homálya után
epedt: a gyulafehérvári küzdelmes évek alatt büszke lenézéssel tekintett
vissza azon urakra, kik a veszélyes merevényeken, hol egy botlás a halál
volt, kikelt arczczal száguldottak utána.

A lóról egy ügyetlen lebukás a kegyelemből is kiejtette udvaronczait.

Palotahölgyei is, kivévén a renegát nejét, ki iránt határtalan
gyöngédséggel viseltetett, kénytelenek voltak amazonokká alakulni, ha az
elüzetést nem szégyellék, s gyakran megtörtént, hogy a gyöngébb
természetűek egészségökkel fizették meg tanulmányaikat.

A sok törődés, a sok gond, a fáradhatlan tevékenység, a rögeszméig vitt
uralkodási szomj, az éhes nagyravágyás és a Martinuzzi ellen mindig
növekedő és soha pihenni nem tudó ingerültség, a bosszútervek, s az
azokat meghiusító államférfiúi bölcseség vagy a föllobbant nagylelkűség,
melyet Izabella soha egészen nem vetkezhetett le, – mindezek együtt oly
erős és a létrendszert megrendítő indulatok, szenvedélyek, küzdelmek
voltak, melyek a női szépségnek nem kedvezhettek és az egészséget is, a
fiatal kor daczára, alá kellett ásniok.

A királyné most is lóháton utazott, s hintójában a vén udvarmesterné és
ha elfáradt, a renegát neje ült.

Zsigmond a király, kit anyja a szív sajátságos ellentmondásánál fogva
kényeztetett, s még a szellőtől is oltalmaz, tanítóival egy külön
kocsiban ült, s nem törődve a Kolozsvárott hagyott koronán, a
szabálytalan latin igék hajlításain és a hiteszméken vitatkozott. A vén
bölcs és beteges testalkotású gyerek gondolkodó arczát, csodálatos
ötleteit és mélabús kedélyét még a tiszta ég, a gazdag növényzet, a
ragyogó nap és a tarka úti jelenetek sem birták változtatni. Izabella,
ki nyugtalan természeténél fogva többnyire elől lovagolt, s követőit
néha messze hátrahagyta, midőn gyereke eszébe jutott, száguldva tért a
kocsihoz vissza, s míg a kis Zsigmonddal beszélt, tekintete nyájas,
részvétteljes és valóban megnyerő volt.

Ilyenkor fiatalnak is látszott, s a régi igézet és bűbáj a szigorú és
dúlt vonásokon föléledt.

Termete bár szikár, sőt majdnem sovány, minden mozdulataiban kellemes,
de büszke tartású és az előkelőség követeléseit élesen kifejező. Arcza
ideges, élénk, azonban a kora hervadás nyomaival, s azon egészségtelen
pírral, mely a mellkór előjelének sejtethetik.

Izabella vállán egy dömöszki igen ékes, azonban nem könnyű puskát
hordott, oldalán drágaköves hüvelyű hosszú tőr volt, mellén pedig kis
fekete csontkereszt függött.

S minthogy nem szereté szabad mozdulatait korlátozni, s többször szökelt
le lováról és árnyas hegyi ösvényeken ment; nem öltött magára uszályos
ruhát s öltözéke majdnem egészen a török nőkéhez hasonlított, csakhogy
fátyolát soha arczára le nem ereszté s picziny lábán magas sarkú
kordován topánt és rendkívül vékony kezén selyemmel hímzett zergebőr
keztyűt viselt.

Midőn állomásról állomáshoz érve, s mindig apadó kisérettel Erdély
határszéleihez közelítének, a magas hölgy zártabb, sötétebb kedélyűvé
lőn, s az egyenként bucsúzó országnagyok és úrinők általa hideg, rövid
szavakkal bocsáttattak el.

– Frankensteini udvarunkban, szólt a renegátnéhoz, – kevés kényelmes
szoba lehet, s ennélfogva a hizelgők és élődik látogatásától föl leszünk
mentve. A sagani, friebusi és naumburgi herczegségek, melyekből fiam új
birodalma alakult, párthiveim zsebét még lengyel forintokkal sem
tölthetnék meg, pedig mint tudod, azok csekély értékűek.
Palotahölgyeimnek sem tudnék herczegségünk lovagai közül gazdag férjeket
választani. Ennélfogva még az sem fog meglepni, ha csak fiammal és veled
érkezem híres várunkba, Frankensteinba.

– Én az ellenkezőjét hiszem, – válaszolá a renegátné. Talán sokan is
fogjuk felséged nemeslelkűségét igénybe venni. A közszeretet, mely
királynénkat környezte, félek, igen költségessé teendi az udvartartást.

– A közszeretetről beszélsz? De melyik évre gondoltál? 1540-re, vagy
1551-re? – szólt Izabella ajkszegletén finom gúnynyal. Budán nő voltam,
Gyulafehérvárott uralkodtam. Ez a multból és a jelenből sokat fejt meg.

A királyné ostorával lova nyakát megcsapva, elvágtatott, hogy könnyének
senki tanúja ne legyen.

Közel voltak már Erdély határszéleihez.

A renegátné, kit Izabella magára hagyott és a lovászmester, ki hivatalos
kötelességének tartotta minden veszélytől oltalmazni uralkodónőjét,
midőn látták, hogy az a kisérettől messze távozott, s egyedül maradván,
talán még megtámadásnak is mehet elébe, szintén gyorsan vágtattak utána.
De a királyné már eltünt a szem elől, s lova a legnemesebb vérű lévén, a
versenyben, ha a többivel egyszerre indult volna is el, csak győztes
lehetne.

– Isten őrizzen a nőtől, ha férfi akar lenni – zsémbelődék a vén
lovászmester, paripáját sarkantyújával ösztönözvén.

– Mekkora gondatlanság! Hisz e vidék zsiványoktól hemzseg! – sóhajtotta
a renegátné, míg ostorával folyvást csapkodá almásszürkéjét.

Midőn egy hegynyereghez értek, mely két egyenlő magasság közé zárta a
keskeny völgyet, meglátták a királyné arab lovát, mely az útszélen
lépdelve a zablát szájából ki akarta tolni, hogy a zöld fűből kedve
szerint legelhessen.

Szerencsétlenségnek kelle történni, gondolá a palotahölgy és a
lovászmester, s mindent koczkáztatva nyargaltak le a meredeken.

Ezalatt Izabella királyné, azon ponton, mely Erdélyt Magyarországtól
elválasztja, egy terebélyes, egy testvértelen hárshoz lépett.

Itt, mint a druidák papnője térdre borult és imádkozott.

Áhítatosságát befejezve, kivonta tokjából tőrét, s a hársba, mely hűvös
árnyával körül fogá, bevéste nevét, e szavakkal együtt: Sic fata volunt.
(Így akarja a végzet.)

Ekkor ismét lóra ült és szótlanul, mozdulatlanul bevárta, míg az egész
kiséret megérkezik.

– Urak és nemes hölgyek, szólt, itt válik el útunk azokétól, kik tőlünk
elváltak. Kiséretem menjen előre; a haza távozóktól búcsút veszek.

A még eddig vele levő főrendűek, nem kivánván birtokaikról és politikai
befolyásukról lemondani, rendre megcsókolák a királyné kezét s a
szokásos mentegetőzések közt indultak Kolozsvár felé, magokkal vivén
leányaikat, vagy nőiket, kik eddig palotahölgyek voltak.

Utoljára maradt Petrovics a rokon, a fővezér és hatalmas temesi bán.

Izabella jól tudta, hogy a nagy befolyású gróf hivatalát nem teszi le,
hogy ábrándokat kergetve, a száműzetés száraz kenyerét ehesse; de hűsége
felől nem kétkedve, még örvendett otthon maradásán; mert bizonyos
eshetőségekkor ügye erős támaszt fog benne nyerni.

– Jól tudom, – szólt e nézettől áthatva, hogy hű alattvalóm és rokonom
azon érzéssel távozik tőlem, melyért én még soha eléggé háladatos nem
voltam. Most sűrű köd fedi szerencsecsillagomat; de azért remélem, nem
tünt el, csak láthatatlanná lőn. Ki merné állítani, hogy a trónok
nincsenek a gondviselés különös oltalma alatt, s hogy azon lépcső,
melyről a bitorlók lelökik a törvényes uralkodót, oda többé vissza nem
vezethet? Míg te, kedves bátyám, a kardot hüvelyéből ki tudod vonni, s
karod a zászlót fölemelheti: addig nekem nincs okom a Zápolya-család
jövendője iránt kétségbe esni.

– Felséges asszonyom, – válaszolá Petrovics elkomorodva, – hűségemen
semmi szenny nem volt. De oltalmazzon meg minket az ég új
polgárháborúktól. Elég volt már a testvérgyilkolásból és saját magunk
ellen emelt fegyvereken kívül is, elég vért ontott közöttünk a török és
német, mint barátunk és mint ellenségünk. Katona vagyok, s más semmi; de
mégis meguntam szanaszét holttesteket látni és attól rettegni, hogy a
kimúltak nagy száma végkép elfeledteti velünk az élők iránti szeretetet
és gondoskodást. Legyen már egyszer béke, ha szinte a gyűlölt Martinuzzi
írná is előnkbe annak feltételeit.

– Békétek nem lesz, csak megaláztatástok – szólt Izabella hidegen,
büszkén, s legcsekélyebb jele nélkül a kiábrándulás miatti fájdalomnak.

Petrovics után a vén udvarmesternő tipegett elé. – Úgy hallom, felséges
asszonyom, hogy Frankensteinnak éles levegője van, s az gyönge mellemnek
ártana. Méltóztatik kegyelmesen látni, hogy folyvást köhögök.

Az udvarmesternő állítása bebizonyítására csakugyan megkísértette a
köhögést.

– Csupa színlés! – szólt Izabella gúnymosolylyal. – Mintha nem tudnám,
hogy kegyelmedet II. Fülöp spanyol király hívta udvarába s e miatt
nagybátyját Ferdinánd római császár ő felségét, ki szintén ajánlatokat
tőn, halálosan megsértette.

– Én ugyan mind Madridban, mind Bécsben tudnék helyet kapni, –
válaszolta fullánkosan az udvarmesternő; azonban felséged szolgálatjában
nem csak megvénültem, hanem el is fáradtam. Ennélfogva nyugalomra lévén
szükségem, nem utasíthattam vissza a csekély évdíjat, melyet a váradi és
csanádi püspök kegyes volt, Kolozsvárott maradásom esetére, megajánlani.

Izabella lovászmesterének intett, s egy aranynyal tömött erszényt tőle
átvéve, odanyujtá a bámuló udvarmesternőnek. – El lévén fogúlva a búcsú
e megható percze miatt – szólt mosolyogva, – ime! e tolmácsra bízom
érzéseim kifejezéseit.

Azzal a vén asszonyt ott hagyván, előre indult kisérete után ügetett. A
renegátné, ki nyomban követte, még ezt hallá tőle: – Valóban igen nehéz
volna aranyainkat elkölteni, ha csak a becsületeseknek adhatnók.

Magyarország határszélén nagy próbáltatás várt a királynéra.

Ő, ki első száműzetésekor személye iránt annyi ragaszkodást tapasztalt;
ámbár új helyzetének természetét tökéletesen fölfogta, még is mélyen
volt sértve, midőn látta, hogy csak a Martinuzzi által melléje rendelt
fegyveresek nem távoztak el.

– Mennyien nem hízelgettek nekem? Hányat nem emeltem a porból magas
polczra? Hányan nem fogadták esküvel, hogy minden sorsot velem osztanak
meg, s hogy legfőbb büszkeségök volna, ha érettem üldöztetést
szenvednének és nyomort! S hol vannak e hős, e lovagias jelleműek?
Ellenségem zászlójához szegődtek. De legalább a nők, kik büszkék voltak,
hogy udvaromba fogadtam?… Ah, azt hivék, nem lesz, kikkel kiházasítsam.
A nők csak a férfiak árnyékai, s hol lennének másutt, mint a hol azon
alakok, kik által léteznek? Miért neheztelnék rájok! De mégis egy leányt
látok kíséretemben: – ugyanazt, ki unta az udvaromban lakást, s kit én
eltávolítottam volna magamtól, ha igéretem nem kötötte volna meg
akaratomat.

Ezzel Izabella egy karcsú, halvány és egyszerűen öltözött némberhez
közelített.

– Tíz év óta vagy nálam. Sem mosolyodat, sem könnyedet nem láttam.
Arczod nem volt tükre szívednek. A jégtáblán is virágok támadnak, s ha a
nap süt, azok olvadnak fel előbb; de a te tekintetedre soha sem hatott
azon meleg, melytől a fagy is kénytelen átváltozni. A mennyire örvendek,
Dora, hogy most is velem vagy, annyira meg vagyok lepve. Ha vagyonos nem
volnál, s ha igényeid és vágyaid olyanok lennének, melyek nem az
elvonultságot s a magányt áhítják, akkor nem szégyenítene meg
ragaszkodásod. De gondold meg, kedves Dorám, hogy ellenségeim hasztalan
képzelnek engem gyászruhában. Frankenstein, ha most bagolyfészek volna
is, tág és zajos udvarrá fog átváltozni. Vadászni fogunk, vitézi
játékokat hirdetünk, bibormennyezetű erkélyről nézzük és jutalmazzuk meg
a színünkért küzdőket. S ne véld, hogy Frankensteinban ki foghatod
kerülni az éretted epedők gyűlölt társaságát. Kénytelen leszesz ott is
kosarakat adni, mint Erdélyben, mert arczod még szép és mindig sápadt,
mindig hideg vonásaid a férfiakra megfejthetlen varázszsal hatnak.
Gyermekem! inkább ajánlanám neked a kolostort, mert természetedben úgy
sincs semmi földi.

– A míg felséged kegyes lesz maga mellett tűrni, mindenüvé követni
fogom, – szólt Dora.

– Mert ez Werbőczi végakaratja volt.

– És saját választásom is, – jegyzé meg a leány.

– Köszönöm, Dora. A te ajkadon a kitüntetésnek teljes értéke van, miután
nem vegyül hozzá színlés és bók. De csak egy jelét láttam nálad a világ
iránti részvétnek. Jövedelmedet titkon azok közt osztattad ki, kik az
ellenem folytatott küzdelemben megbuktak. Miért történt ez?

– Mert szerencsétlenek voltak.

Izabella lassú lépésben menő paripáját más irányba ösztönzé, s Dora
látván, hogy a királyné a társalgást vele rögtön megszakította, a
lovászmesterhez és renegátnéhoz akart csatlakozni, kik mindig egyenlő
távolságban követték uralkodónőjöket, míg az őrizetből néhány lovas az
út szélein előre haladt.

Azonban a királyné, mintha ötletét vagy indulatját, mely a
palotahölgytől eltávolítá, megbánta volna, hirtelen megállítá lovát s
ostorával Dora felé intett.

– Utolsó szavaidból azt gyanítom – szólt a hozzá érkezőhöz élénk és
szenvedélyes hangon – azt gyanítom, hogy szerencsétlennek tartasz, s
ezen okból vagy most az én pártomon. Tudd meg, hogy egy csatát
vesztettem el, s a másikat megnyerhetem. A pártütők, kik fegyverrel és
árulással győzedelmeskedtek, ne higyék, hogy akár öltözetemen, akár
szívemben a száműzetés alatt gyászt fogok hordani. A szerencse kereke
forog, s vigyázzanak, nehogy küllői közé bukva, ők töressenek össze. A
korona kezökben van. De ha én az aranyos nyelű vörös zászlót
lobogtatnám: akkor keblemben titkon dúlhatna ugyan a fájdalom a török
császárral kötött hűbéri viszony e jelvénye miatt; azonban a
felelősséget érette mind az Isten, mind a világtörténet itélőszéke előtt
György fráternek kellene elvállalni. Az én szerepem nincs még bevégezve,
csak később fogjuk megtudni, hogy ki a szerencsétlen.

– Felséged, – válaszolt Dora nyugodtan, – oly véleményt tulajdonít
nekem, melyet soha sem nyilvánítottam.

– De látszik, hogy szerencsétlennek tartasz. Valld meg őszintén.

– Ha felségedet szerencsétlennek hinném, e meggyőződésem nem ma
kezdődött volna.

– És mikor tehát?

– Tíz évvel ezelőtt, az első napon, midőn felséged udvarába léptem.

A királyné megütköző tekintete tündércsapással változott mélakomolylyá
és haragtól szikrázó szemei könnyekbe lábadtak.

– Mindenesetre – szólt, csodálatos játékot űzött velem a sors. S
megvallom, ha jámbor szüleim a járással együtt nem tanítottak volna az
igaz hitre, még most is arra az ötletre jöhetnék, hogy a sátán nagyobb
részt nyert a világ ügyeinek vezetésében, mint a szentkönyv állítja.

Erre keresztet vetett: – Uram! szabadíts meg a kétkedéstől, mely az
eretnekség kezdete! Ne hagyj sötétebb ösvényre tévedni, mint a hol
szemem a köd és homály mellett is észreveheti a ballépésekre tátongó
mélységeket, melyeknél halál és kárhozat vár ránk! Midőn meleg szívemmel
ez országba s a vén férj mellé hoztak, hogy egy koronával fizettessék le
az életnek a boldogságról szóló minden kötelezvénye: egész lényem
tiltakozott e hamis csere ellen, mely arany ábrándaimat arany
lemezekkel, elragadtatásom könnyeit a csiga kagylójáról letört
gyöngyökkel s arczomnak a kéjérzésektől támadt pírját a vállamra vetett
biborral akarta kárpótolni. Gyűlöltem tehát a trónt, s fényes
czafrangjai között még a nélkülözés viseltes és olcsó mezét is
irígyeltem. Idegenkedtem a hatalomtól, s komoly jelvényeit egy
mirtuságért örömmel dobtam volna el. A zajban csendéletre gondoltam és
szívem a tiszteltetés helyett szerettetni vágyott. Atyám egy zavargó
nemzet bölcs és erős kezű királya; de anyám, a szépízlés, a művészet, a
gyöngéd érzések, a könnyű tévedések, a gondolat és ábránd gyermeke vala,
a hit és kétely azon vegyületével, mely az olasz herczegnőknél gyakran
fordul elő. Melyiktől mit örököltem? késő már vizsgálni, s nem is igen
vágyom tudni. Jellememet tán az tüntette volna ki valódi minőségben, ha
férjemet igazán szerethetém. Most életem talány fog maradni a történelem
előtt is. S csak azt kivántam neked, Dora! mondani, hogy midőn özvegygyé
lettem, országnagyaim haragudtak rám, mert nem akartam uralkodni. Ők
vitték helyettem a kormányt, s a török császárt, ki Ferdinánddal
harczolt és védurunk volt, még férjem idejében megcsalván, követelték
tőlem azon szerződést, mely a Zápolya-családot a tróntól megfosztja,
érvénytelennek tekinteni és az egész keresztyén Európa elébe keztyűt
dobva, védelmezni trónomat az általok aláírt békekötés pontja ellen. Én
abban a véleményben voltam, hogy a szerződést végre kell hajtani, s nem
vágyván a hatalomra, örömmel mondok le a trónról, csakhogy a nemzet
Ferdinánd alatt egyesülve a török jármot lerázhassa. György frater és
tanácsosaim azért, mert a török ellen szóltam, s mert a keresztyének
győzedelmét lehetségesnek hittem, dőre ábrándozónak tartottak, s mert
uralkodni nem volt kedvem, bezárással fenyegettek.

Úgy történt tehát minden, a hogy ők akarták. A törököt, mint védurunkat,
Ferdinánd jogai ellen segédül hívtuk, kivégeztettük azokat, kik az
egyesülés mellett müködtek, fölszabadítottuk Ferdinánd ostroma alól
Budát, s az eredmény az lőn, hogy Szolimán a közös ellenség birtokait
nem bántva, a helyett az én országomnak legszebb részét elfoglalta és
legott fővárosomból kiűzött, hogy keressek magamnak új királyi lakot.

Kerestem tehát új királyi lakot. Ekkor mondá György barát, hogy már ne
uralkodjam, ne szeressem a trónt, ne védjem családom érdekét, s tegyek
úgy mint Budán volt szándékom és egyesülve Ferdinánddal, forduljak a
török ellen. Én pedig válaszolám: már most uralkodni kivánok, szeretem a
trónt, védem családom érdekét és a törököt nem támadom meg, mert
gyöngévé lettünk és ő közbefogott minket, Budáról s Stambulból egyszerre
zúz össze s könnyen megtörténhetnék, hogy harmadik residentiám számára
az egész országban nem fognék többé helyet kapni. S mi történt? Királyi
erélylyel védelmeztem jogaimat és eszméimet. A gyönge nőből ádáz férfiú
vált, hogy uralkodhassék. S ime? György barát, Ferdinánddal czimborálva,
kiűzött országomból. Ebből láthatod, leányom, hogy ha szerencsétlennek
neveztél, oly szót alkalmaztál rám, mely büszkeségemet sérti, de
helyzetemet csakugyan kifejezte.

– Oh, felséges asszonyom! – szólt Dora, – a történet mindezen
szerencsétlenségeket gondosan ki fogja kutatni, s lapjaiba bejegyzi,
mint egy uralkodónő korát meghaladó bölcseségének tanújeleit. Adjon
hálát felséged az Istennek, hogy csak a nyilvánosság elébe tartozó
szenvedései voltak, s hogy azok is abból származtak, mert a közügyek
vezetése által saját hajlamaival és érzéseivel ellenkező szerepre
kényszeríttetett. Most már e közügyek más kézbe mentek át, s miután a
trón és korona elveszett, felséged nemesebb vágyait és hajlamait
szabadon követheti.

– Balga leány, – mondá Izabella keserűen nevetve, – te azt sem tudod,
hogy a ki üdült fájdalmainak elaltatása végett évek óta iszsza a mákony
levét, nem tud attól többé megválni, s az izgató hatások nélkül élete
elviselhetlenné lesz. Hozzá szoktam az uralkodáshoz és küzdelemhez, s
miután szívemet el kellett hallgattatni és egész ábrándvilágom párává
oszlott, második természetemmé vált az a mámor, mely a veszély és diadal
kéjérzete közt sodort bűnökbe, s emelt magasabb erényekig. Izabellának
oly szüksége van a hatalomra, mint szárnyaira a sasnak, mint vitorláira
és evezőire a hajónak. Szánod őt, leányom, mert végetlenül
szerencsétlen. S aztán, ha még csak ez volna szenvedésének az oka!… De
Dora! hogyan van az, hogy én csak most érezek irántad valódi
rokonszenvet? Tíz évig voltál udvaromban, s hidd el, egyedül Werbőczinek
tett igéretem oltalmazott kíméletlenebb szeszélyeim ellen. Érzéketlen,
hideg és szív nélkül született lénynek tartottalak. Tiszta, nyugodt,
egyformán komoly tekinteted, s fehér, vérnélküli arczod mindig a
hableányokat juttatta eszembe, kik a hideg vízben hideg kebellel nézik,
mint csábul a sodró örvények közé az, ki a szépség által elbódítva,
habok helyett az élő alakot, melynek varázsa hatott rá, akarná
megragadni. Kaczérnak tartottalak; bár soha mosolyodat és könnyedet nem
láttam, s bár soha sem tapasztalám, hogy udvarlóidnak a legkisebb
reményre is bátorítást adtál volna. És miként történhetett Dora, hogy
én, a színlés mesterétől, Martinuzzitól kezdve palotahölgyeimig, minden
velem szorosabb viszonyban élőnek még rejtettebb gondolatait is
kitaláltam, míg rajtad csak most veszem észre, hogy… szerencsétlen vagy.

Dorán minden ideg megreszketett, de alig észrevehető gyorsasággal, s
arczán csak oly vékony lehellete terjedt el a pírnak, melyet az éles
szem is alig fedezhetett föl.

– Ne tagadd, Dorám, te rendkívül szerencsétlen vagy, mert vonásaidon
csodálatosan birsz uralkodni. A valódi szerencsétleneket én oly titkos
társaság tagjainak tekintem, kik mentül magasabb avatottságban
részesültek, annál kevesebbek által ismert jelekkel adják tudtul
helyzetöket. Én rajtad most először vettem észre társaságunk legfelsőbb
rangjának jelét. Izabella alantabb áll mint te: mert még ragaszkodik az
élethez. Nem kérdem titkaidat.

– Egyszerűek azok, felséges asszonyom. Szerettem és szerettetve valék.
Ez érzés áldozatja lett szívem választottja… és még hozzá egész
családom. Egyébiránt nincs élő lény, ki e titkot elbeszélhetné.

A királyné, midőn ezt hallá, omló könnyek közt mondá: – Én is szerettem
Dora! A szerelem parancsolta, hogy uralkodjam s védjem az országot, fiam
jogát oltalmazva. Vakon engedelmeskedtem a felső akaratnak és egyedül
azért vagyok szerencsétlen, mert félek, hogy rosszul teljesítettem
kötelességemet. Egyébiránt nincs élő lény, ki e titkomat elbeszélhetné.

A királyné és útitársa a Meszes lejtőjén most a végponthoz értek, mely
egy sűrű fákkal fedett kanyarulattal a nagy rónára vezetett.

Akkor lantpengés hangzott az út bozótjai mögöl, egy lassú dal
végrímével:

  «Mit félsz, ha szinet veszt és sápadt az élet?
    Az első reményre bűbája feléled,
  Bútól az örömhez kis hid vezet át:
    El van hagyva, a ki elhagyja magát.

Az apró, sovány és görbedt alak, lanttal kezében s könnyű pogyászszal
vállán, kiugrott a bokrok közül, s az útszélre letérdepelt, s könyörgő
kezeivel és egész magatartásával hasonlított az eltévedt uszkárhoz, ki
meglelve gazdáját, örvend a viszontlátáson, de fél a büntetéstől.

– Ah! itt van a mi száműzött lantosunk, s rímeivel az első reményt hozta
kegyelmünkért szószólónak. Igazad van, vén gyerek.

  Bútól az örömhez kis hid vezet át;
    El van hagyva, a ki elhagyja magát.

– Szentül igérem, felséges asszonyom! hogy soha többé dalt nem éneklek a
törökök ellen. A multkor is csak egy fogságban meghalt barátom emlékeért
tettem. De ha újra visszaesném régi hibámba; akkor felséged ne száműzzön
ismét, hanem kegyelmesen vágassa le a nyakamat.

– Úgy cselekszünk, mint mondtad – szólt Izabella, szerencsétlensége
mellett is mosolyogva. Most pedig, tevé hozzá, mondd meg
lovászmesterünknek, hogy egyik társzekérre ültessen föl.

A királyné, míg a lantossal beszélt, nem vette észre, hogy Dora, ki
Elemér dalának végrímét hallá, tíz év óta először tört ki könnyekbe. De
e gyöngesége rövid ideig tartott, s midőn magas útitársa barátságos
tekintetét feléje fordítá, az már a megszokott hideg és sápadt arczczal
találkozott.

A hogy a karaván Magyarországon az első állomáshoz közeledett, hol a
fuvar számára lovakat volt váltandó, Ferdinánd király egy huszárezrede,
mely Erdélybe vonult, a királyné közelgése hírére díszruhában és tábori
zenével ment a magas hölgy üdvözletére, s megfordítva sorait
visszakíséré azon helységbe, a hol az uradalom gazdasági felügyelője a
kibujdosó vendégeket kész ebéddel várta.

Izabella a folyosón magához inté az ezredest, hogy szíves köszönetét
fejezze ki a nem várt és meglepő tisztelgésért, s az olaszt arczán
fölismervén, e nyelven szólítá meg őt.

Néhány közönyös szó után az ezredes, indulatjától elragadtatva, mély
sajnálkozását fejezé ki a királyné szerencsétlen sorsa iránt. – A mi
családunk – mondá – fő erényének tartja az uralkodója iránti hűséget, s
atyám és nagyatyám a trón védelmében vérzett el. Én is egész szívemből
osztozom őseim meggyőződésében s elképzelheti felséged, mily
megszégyenítő rám nézve, hogy a hadi fegyelemnek engedelmeskedve egy
áruló mellett, sőt talán annak parancsa alatt kell küzdenem. A mi egész
ármádiánk e nézetben van, s nem szükség felségednek esküvel erősítenem,
hogy a különben bölcs és vitéz váradi püspök, Erdély új kormányzója, bár
mennyi hasznot okozott árulásával a mi uralkodónknak, mi hű katonák csak
lenézésben részesíthetjük. Nekem nem mesterségem a politika. Én csak a
kardot tudom forgatni. De egyszerű eszemmel úgy gondolkozom, hogy a ki
egyik uralkodójához hűtelen volt, adandó alkalommal a másik iránt is az
lehet és ha becsvágya van, még az is föltehető róla, hogy eljárása csak
tettetés és felvett szerep, melynek leple alatt saját maga számára
akarja a főhatalmat megszerezni. Nem hihetem, hogy a váradi püspök és
kormányzó ő magassága, kinek hatalma a királyokéval vetélkedik, már is
udvarunk gyanúját, nagy mértékben fel ne ébresztette volna. A
kevélységet hamar követi a bukás és semmi sem természetesebb, mint hogy
a kétszínűség arczáról az álczát végre is le fogják vonni. Aztán én nem
tartozom ugyan az okos emberek közé, kik lámpánál virrasztanak és a
pergamentnél sárgábbá lesznek az elmélkedés miatt, de bátyám, a
theatinai szerzetes, a híres Orbán priornak kegyencze, a hányszor vele
Rómában találkoztam, mindig azt mondá nekem, hogy mostanság a
keresztyénségnek senki több kárt nem tett, mint a váradi püspök túlságos
és a békét könnyelműen felzavaró török gyűlöletével. S én inkább hiszek
öcsémnek, mint tíz bibornoknak, noha ő csak egyszerű barát, s minden
büszkesége csak az, hogy priorjának szeretetét bírja.

– Oh! ő mellettem küzd! – rebegé lassú hangon és szorult kebellel
Izabella.

Az ezredes csak félig hallá, s nem is érté a czélzatot.

Izabella pedig összeszedve magát és szégyelve, gondatlan, bár homályos
nyilatkozatát, köszönetét ismétlé az ezredes iránta tanúsított
részvéteért, s annak nevét tudakolá.

– Felséges asszonyom! Nevem Pallavicini Sforza, s Castaldo gróf, a
fővezérünk, rendelt magához.

*

Izabella szemei idegenszerű tűzben csillogtak, ajkán vészes mosoly, s
arczán a szokottnál erősebb pír ült, midőn szobájába lépett, hol Dora az
átöltözködésben segítés végett várt reá.

A királyné alakja most azon benyomást tevé a fehér és nyugodt
palotahölgyre, mit a vadászatokon akkor érzett, midőn Izabella a lihegő
és sebzett szarvast vadászkésével átdöfte, hogy saját keze adja neki meg
a halálcsapást.

– Dora! csodálatosak az isteni gondviselés titkai! Keblemben
elolthatatlan remény él. Nézz vissza az útra, melyen száműzetésünkben
áthaladtunk! Nemde zöldjének, virágainak és verőfényének daczára, mily
kopár és hallgatag az, mintha sorsunkat gyászolná. Pedig én már hallani
vélem a győzelmi zenét, a lelkesült nép éljenzéseit és a szabad ég alatt
fentartott kezekkel s áradozó elragadtatással lábaim előtt letett új
hódolati esküt. Látom a felékesített diadalkapukat, melyeken útunk
Kolozsvárra visszavezet. A szent Mihály-templom kapuja előtt áll a
püspök teljes ornatusban, hogy a királyi székhez vezessen: de e tisztes
főpapot nem hívják Martinuzzinak. Martinuzzi meghalt, s jóslom neked,
erőszakos halállal. Dora, légy készen az ünnepélyes szertartásra!

– Felséges asszonyom! szívemből örvendenék szerencséjén, kivált ha sok
vérbe nem fogna kerülni. De térdre borulva kérem azon kegyelmet, hogy
könyörülve rajtam, visszatérő útjában a legelső kolostorba tegyen le,
hogy ott idővel a fátyolt fölvehessem.

Izabella neheztelő tekintetet vetett a palotahölgyre; de az csak egy
perczig tartott.

– Jer, leányom, keblemre – szólt anyai szeretettel ölelve meg Dorát.
Igazad van. Mindkettőnk vezércsillaga a szerencsétlen szerelem: de
különböző útakra int. Nekem uralkodni és küzdeni kell; neked némán
szenvedni és lemondani. Sorsunknak engedelmeskedni vagyunk teremtve.
Kövesse kiki vezércsillagát!




KÉPJEGYZÉK.

  1. Talán alkalmatlan időben jöttem, szólt Werbőczi  27
  2. Néhány tekintélyes török lépett be  85
  3. A világgyőző padisah a mecsetben van-e? – kérdé Elemér egy janicsár tiszttől  114
  4. Dora felkelt, az ablak mellé ment s kinyitotta azt  140
  5. Dani bácsi a csikorgó reteszt előretolá  166
  6. Dániel nagy erőlködéssel felemelkedett a kocsiból és visszatekintett  201
  7. Elemér megsarkantyúzta lovát  224
  8. A régi tempót megtartva háttal húzódott tovább  268


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

3 |szolgsaág |szolgaság

39 |parannsolná |parancsolná

39 |árnyéke |árnyéka

42 |eszemhe jutni |eszembe jutni

54 |gazdálkodn„ hogy |gazdálkodni, hogy

70 |ert Budát |mert Budát

76 |tetteséshez |tettetéshez

78 |Barnábos diákot |Barnabás diákot

87 |kogy annak |hogy annak

144 |mnlatni |mulatni

146 |at us mr belátta |atyus már belátta

155 |válaszolá Dánial |válaszolá Dániel

179 |A m nagy |A mi nagy

198 |edédeken |ebédeken

228 |kézintézsel |kézintéssel

229 |Aadrásné idegen |Andrásné idegen

245 |bogy a spahik |hogy a spahik

247 |ünneze után |ünnepe után

273 |leányomet |leányomat

283 |ololvasása |elolvasása]

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 69381 ***