
*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75959 ***



OSSENDOWSKI

ÁZSIAI TITKOK, ÁZSIAI EMBEREK

*

MAN AND MISTERY IN ASIA

FORDÍTOTTA SAJÓ ALADÁR

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

_ANYÁMNAK, AKI LÁTNI, ÉREZNI ÉS CSELEKEDNI TANÍTOTT, SZERETETTEL ÉS
ODAADÁSSAL AJÁNLOM_




ELŐSZÓ.

Ez a könyv, bár korábbi eseményeket tárgyal, későbben jelent meg mint
Ossendowskinak a közönség előtt magyar fordításban is ismert,
világszerte emlegetett műve, amely «Állatok, emberek és istenek» címmel
a bolsevikok elől való kalandos menekülésének izgató leírását
tartalmazta. Ebben a könyvben még a háborút megelőző időben tudományos
megbizatással tett utazások egyes részleteit kapja az olvasó és e
korábbi események utólagos megírására Ossendowskit, a világhírre szert
tett, megtámadott írót nyilván az a nagy siker buzdította, amely előbb
említett könyvét kísérte.

A területek és vidékek, amelyeket Ossendowski bejárt, itt Európa közepén
éppen olyan ismeretlenek, emberei éppen olyan idegenek, az élet és a
szokások éppen olyan titokzatosak, mint mindaz, amit menekülő útján
látott. Északázsiának kevéssé ismert, a nagy országutaktól félreeső
vidékeiről van szó csodálatos állatvilágukkal, buja növényzetükkel,
mérhetetlen pusztaságaikkal, sok tekintetben különös embereikkel. A
tárgy maga is lebilincseli azt, aki idegen világok, idegen szokások
iránt érdeklődik és a mienkétől teljesen elütő, egyszerűségében majd
szép és megható, de máskor kegyetlenségével és romlottságával borzongató
és undorító életet Ossendowski mesteri módon ismerteti meg velünk. Az
írónak minden erénye, amely első könyvét oly bámulatosan elterjedt
olvasmánnyá tette, érvényesül ebben a munkájában is, amelynek megvan még
az a szerencséje – vagy szerencsétlensége? – is, hogy tudományos vagy
politikai okokból nem lehet szavahihetősége tekintetében vitát indítani.
Az ilyen vitára, amely kétségtelenül csak előmozdította első könyvének
kelendőségét, Ossendowski művének nincs szüksége. Érdekes dolgokat
érdekesen mesél el és az átélt események nagy tömegének elolvasása egy
pillanatra sem fárasztó.

A siker igazolja az embert. Ossendowskinak eddig meg volt a nagy sikere.
Hisszük, hogy ez a könyv is éppen annyira el fog terjedni, mint az
előbbi, amelyet magyar nyelven adtunk az olvasó kezébe.

Budapest, 1925 április.

_A fordító._




I. RÉSZ  A NOMÁD VÁNDOROK ORSZÁGA


ELSŐ FEJEZET.  A Keserű tó.

Az óriás Jenisszei mindíg kiváló, különös szerepet játszott képzeletem
birodalmában. Egy másik könyvben[1] megírtam, hogy ez az irtózatos,
zöldesen és sötétkéken csillámló folyam, amelynek tiszta, hideg vize
Szayan, Aradan, Ulan-Taiga és Tannu-Ola csúcsainak hótakarójából ered,
ellenállhatatlan erővel hatalmasan nekirugaszkodva, miként töri át a
vastag jégtömböket, amelyek alá örökre el akarta temetni a tél; leírtam,
mennyire megfogott ennek az élménynek szépsége és rettenetessége és
hogyan kergetett el végre onnan az undor, az undor ama kegyetlen emberi
szenvedés förtelmes terhétől, amelyet a folyam, mint az év első
zsákmányát urának, a tengernek kincstára számára észak felé cipelt.

Amikor ezt 1920-ban láttam, – akkor kezdődött menekülésem
Szovjetszibériából Urianhaion, Mongolországon, Tibet egy részén és Kínán
át Pekingbe – vad gyűlölet lobbant lángra a szívemben és ajkamról egyik
átok a másik után röppent el. Kultúra, civilizáció, kereszténység,
huszadik század! – és itt a Jenisszei mellett korunk e kigúnyolása, ez a
förtelem, amely annyira távol van minden kultúrális vívmányunktól, mint
ennek a folyamnak árja az Amazonétól.

Egészen más volt első, sokkal előbb történt találkozásom a Jenisszeiel.
Ez a rettenetes, politikai viharokkal teli élet akkor még nem
fehérítette meg a hajamat; fiatal voltam és rendületlenül bíztam az
emberiség haladásában, a tudomány és az erkölcsi érzés hatalmában.

1899-ben történt. A pétervári egyetemen folytatott tanulmányaim
befejezése előtt álltam; ez év februárjában tüntetést rendeztek a diákok
az orosz kormány bizonyos rendelkezései ellen és a rendőrség szigorú
elnyomó intézkedései ellen szóló tiltakozásul nem vettek részt a
vizsgálatokon; az egyetemen nem jelent meg senki. Egy ismert tudós,
vegyész és geologus, Zaleski Szaniszló tanár a kormány megbízásából
éppen akkor tanulmányútra készült, hogy Chulyma-Minuszinszk pusztáinak
sós és más ásványos tavait átkutassa. Szívesen fogadtam a nekem
fölajánlott asszisztensi állást és elhagytam Pétervárt, hogy megkezdjem
első utamat Szibiriába.

Vonaton Krasznojarszkba jutottunk és innen kis gőzösön délnek, a
Jenisszeien fölfelé haladtunk Bateni előhegységéhez, ahol kikötöttünk,
hogy kis kocsin, amelynek piesztierszki a neve és három erős pusztai ló
húzza, folytassuk az utazást.

Ennek az előhegységnek a közelében a Jenisszei partvidéke síkság, amely
nyugat felé fokozatosan emelkedik, hogy végül Kizill-Kaya előhegységeibe
és szirtjeibe menjen át, amelyek devon homokkő és agyagpala rétegeiből
alakulnak.

A hatalmas Bateni-szikla meredeken és hirtelenül emelkedik ki a
Jenisszeiből és mellső falát óriási mélységbe bocsájtja le a folyó
víztükre alá. A szikla ötven-hatvan lábnyi magas, fekete agyagpala
alkotja és sűrű bokrozat meg nyírfák födik. Szűk ösvény kigyózik a
kikötőhelytől a csúcsig, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik. Magas, kövér
füvel borított síkság terjed nyugat felé és kiterjedt legelővel szolgál
tatárlovak és juhok nyájainak. Távolabb a szemhatáron Kizill-Kaya
mérsékelten magas szikláinak éles körvonalai tűnnek föl. Itt-ott
pásztortűz és a nomád táborok fekete jurtái láthatók, amelyekben fekete
vad abakantatárok laknak. A Jenisszei széles, szigetekkel tarkított
szalagja keletnek huzódik, míg a túloldalon, a folyó jobb partján orosz
gyarmatosok megművelt földjei és falvai vehetők észre, akik az orosz
kormány útmutatásával és segítségével e termékeny földeket előbbi tatár
tulajdonosaiktól vették el, akiket a bal partra űztek, ahol mindmáig
folytatják nomád életüket. A Bateni-szikla csúcsán, amely óriási
oszlopként nyúlik ki a folyamból, mindig lehet találkozni messziről jött
tatár zarándokokkal. Láthatók itt mindig mongolok Altaiból vagy
Északturkesztán hétfolyamországából, valamint benszülöttek Pamirból.

Ennek a magában álló sziklának megvan a története. Mikor Batyi-Khan
áthaladt hordáival Chulyma síkságain, foglyul ejtette a benszülötteket,
hogy katonákat csináljon belőlük és elvette lovaikat és marháikat.
Aziuk, a tatár fejedelmek egyike ennek a rablásnak gátat akart vetni.
Különféle törzsekből nagy tatár csapatot hozott össze, megtámadta
Batyi-Khan utóvédjét és visszahódította az elrabolt lovakat és marhákat.

A dühöngő Khan a lázadók ellen küldte Hubilai nevű vezérét, aki Aziuk
csapatait szétkergette és tovább harcolva, magát a vezért híveinek egy
kisebb csapatával együtt egészen a Bateni esúcsáig üldözte. A
legyőzöttek itt sokáig ellenálltak, de végre lebírta őket az éhség. Ám
inkább a Jenisszeibe ugrottak, semhogy szégyenszemre megadják magukat és
így a vad folyam rohanó vízében pusztultak el. Aziuk halála után már nem
mert senkisem szembe szállni a győztes mongolok rablásával. A tatárok
hálásan megőrizték Aziuk emlékét és mint muelint vagy szentet tisztelik.
Júliusban keresi föl a legtöbb zarándok a Batenit; a bátor,
szerencsétlen fejedelemnek áldozati ajándékul ételt, kést, sőt fegyvert
is dobnak a szikláról a folyóba.

A Bateni szomszédságában levő síkság teljesen elhagyott, mert a tatárok
kerülik ezt a vidéket, félvén a találkozástól az orosz hivatalnokokkal,
akik rendszerint megzsarolják őket. Elhagyott azért is, mert a tatárok
nem akarnak orosz telepesekkel találkozni, akiket mint az ő régi
területüknek elrablóit gyűlölnek. A Chulyma-síkság e részén széles, jól
gondozott országút visz át. Acsinszk vasúti állomást köti össze a
négyszázhúsz mértföldnyire levő Minuszinszk várossal, amely az Abakan
folyónak a Jenisszeibe torkolásánál van.

A síkságot kitünő takarmányt adó magas, sűrű fű borítja. A napfényben
itt-ott, mintha óriási tükör lenne, sós- vagy édesvízű tó csillog. A sós
tavakat fekete sűrű iszap és sár széles szalagja köríti, amiből
kénhidrogén, rothadó fa és föloszló elhullott állatok kellemetlen szaga
terjed. Az édesvízű tavakat káka és nád veszi körül. Valahányszor
véletlenül e tavak közelébe jutottunk, mindig újra meglepődve láttuk az
ott élő viziszárnyasok nagy tömegét. Vadlúd és vadkacsa, minden fajtájú
sirály és gém, de hattyú, flamingó és pelikán is nagy csapatokban kapott
szárnyra és éles kiáltozással a levegőben maradt, míg végre a sok madár
megint leereszkedett a tó tükrére vagy eltünt a sűrű nádasban.

Könnyü, 16-os kaliberü Lepage-sörétpuska volt akkor velem. Régi,
egyátalán nem ijesztő fegyver, de még ezzel is vérfürdőt rendeztem e
madarak közt és egy kínai kócsaggal meg egy indiai flamingóval
gazdagítottam gyűjteményünket. Egész sereg vadászható madárra akadtunk
nem csupán a tavakon, hanem a síkság sűrű fűvében is, ahol a nyirfajd –
Tetraogallus campestris Amman – fészkel. Tatár neve sztrepat, amit az
orosz nyelv is átvett. A síkságon lovagolva gyakran láttam nagy szürke
madarakat fölröpülni buvóhelyeikről. Ezek rövid röpülés után ismét
eltüntek a fűben és az alpesi rózsa, az itt nyáron közönséges
Rhododendron flavus, szétszort bokrai közt. E madarak elejtése nem volt
nehéz, mert közel engedtek bennünket magukhoz, röptük lassú és
rendszerint egyenes vonalú volt, úgy hogy könnyü céllal szolgáltak.

A nagy Szira-Kul tó – ez Keserü-tót jelent – Bateni és Kizill-Kaya
hegylánca közt elterülő erdőtlen völgyben terpeszkedik. Tojásalakú.
Körülbelül hét mértföld hosszú és három mértföld széles. Északi végén
nádas van egy kis édesvízű folyó torkolata körül, amely itt beleömlik a
tóba. A tó ásványos, keserűsós víznek a rezervoárja, amely jó
gyógyfürdőnek és emésztési zavar esetén gyógyító hatású. A keleti parton
szerény gyógy- és fürdőberendezéssel ellátott falu van.

A megérkezésünket követő napon hozzáláttunk a munkánkhoz. Kicsiny,
nagyon könnyű csónakot találtunk, amelyre ráraktuk különböző
műszereinket: mélységmérőt és készüléket talajpróba fölhozására,
készüléket, amellyel meg lehet állapítani különböző mélységek
hőmérsékletét és egy műszert bizonyos vegyi vizsgálatok számára.

Éppen távozni akartunk a parttól, amikor a faluban lakó vagy a
szomszédságban táborozó tatárok nagy csapatai figyelni kezdtek bennünket
és rosszalólag a fejüket csóválták.

– Ennek nem lesz jó vége, – mormogták tiszteletteljes félelemtől
tompított hangon, – a tó szent és megbosszúlja magát ezeken a vakmerő
embereken.

Meglepett bennünket, hogy szentnek mondták a tavat, mert a tatárok
muzulmánok és az izlám követőinek rendszerint nincs ilyen hagyományuk.
Elmondták nekünk, hogy a Szira-Kult már évszázadok óta szentnek tekintik
és hogy ez a hit azoktól a törzsektől maradt rájuk, amelyek azelőtt itt
laktak, de immár minden nyom nélkül eltüntek.

Úgy látszott, hogy a tó bosszújáról szóló baljóslat nem válik be, mert
munkánk a Sziran sikeresen haladt előre. Sajátságosan érdekes munka
volt. Mélységmérésünk kiderítette, hogy a tó feneke tölcséralakú és hogy
legmélyebb helye közel van a déli parthoz, amely nagyon meredek. Ott
3200 lábnyi mélységre akadtunk. De ennek a helynek átmérője nem volt
több mint ötven láb és másutt a mélység nem volt nagyobb száz-százhúsz
lábnál. De mekkorát bámultunk, amikor megismételt méréskor ezt a helyet,
amelyet pedig nagyon pontosan megállapítottunk, nem tudtuk többé
megtalálni. Ellenben ezer méterrel távolabb északra 3160 lábnyi
mélységet találtunk. Ebből azt következtettük, hogy a Szira feneke
mozgékony és valamiféle hatalmas erratikus változásnak van alávetve,
amelyet valószínűleg a mélység tektonikus ereje idéz elő.

Amikor a tó fenekéről iszappróbát vettünk – fekete volt és hideg,
sohasem volt 34·6 Fahrenheit foknál nagyobb hőmérsékletű és kénhidrogén
szagú volt – sajátságos jelenséget figyeltünk meg. A sűrű iszapból,
miután egy ideig a szabad levegőn feküdt, halványsárga színű mozgékony,
fűalakú képződmények nőttek ki, amelyek azonban csakhamar nyomtalanul
ismét eltüntek. Mintha valamiféle az iszapban élő lények csápjaikat
nyújtották volna ki és ismét visszahúzták volna. És valóban így is volt.
Beggiatoa-bacillusokkal, a tengerek és tavak halálának előhírnökeivel
volt dolgunk. Akkor jelentkeznek, ha bizonyos sók szétbomolnak és
kénhidrogént alkotnak, ami ebben a vízmedencében megöl minden életet.

Kutatásunk további folyamán bizonyos mélységben rengeteg hálózatot
találtunk, amelyet sok ilyen egymásba fonódó telep alkotott és a tenger
fenekéről egyre följebb és följebb emelkedve, minden életet
elpusztított. A tó ezért teljesen ki is volt halva, kivéve a vízréteget
ama szövedék fölött, ahol még a hammarusznak mondott kisfajtájú rák élt,
amely hasonlít a közönséges ollótlan rákhoz, de sokkal kisebb. Ez a rák
nem hosszabb egy centiméternél, de éppen olyan fürge és szemtelen, mint
rokona a tengerben. De eljön az idő, amikor a beggiatoák által teremtett
kénhidrogén tömege meg fogja ölni a tó előbbi állatvilágának ez utolsó
képviselőit is és ha majd a bacillusokat magukat is megmérgezi a saját
végzetes gázuk, tökéletes lesz a tó halála.

Később Verigo professzorral megvizsgáltam Odessza mellett a Limanokat és
a Fekete-tenger bizonyos részeit. Itt az elhalásnak ugyanaz a folyamata
játszódott le; hosszabb vagy rövidebb idő alatt éppen így teljesen
tönkre fogja tenni az életet a Fekete-tengerben. A halak ezt észreveszik
és lassankint elhagyják a tengert, mert mélyéban azokat a mérgezett
vízrétegeket találják, amelyek fokozatosan közelednek a fölszínhez.

Szomorú és kegyetlen halála ez nagy vízmedencéknek, amelyek
kénhidrogénszagú holt sósvíz rezervoárjává változnak. Palesztinában a
Holt-tenger ilyen rezervoár már régóta és Ázsia végtelen síkjain sok
hasonló vízmedence van szétszórva.

A hammarusz nagyon különös állat. A Szira-tóban közel a víz fölületéhez
sok ezer ilyen rák nyüzsög és dühösen megtámadja a fürdőzőt, kemény,
páncélos fejével nekirohan és utána rögtön ismét eltünik. Amikor kenyér-
és parafadarabkákat dobtunk a vízbe, láttuk, hogy e kis állatok egész
raja körülveszi, minden irányban ide-odavonszolja és gyorsan elnyeli.

Tavi kutató utainkon gyakran kikötöttünk az északi parton, ahol a kis
édesvizű ér betorkollik és káka meg nád nő. Nagy fekete kacsafajta
csalogatott oda bennünket, melynek turpan vagy kormorán a neve. Ennek a
madárnak bizonyára más tó volt az otthona, de úgy látszik, valami oka
lehetett az idejövetelre. Talán azért jött ide a turpan, hogy kúrát
végezzen, mert a Szira keserű sósvize emésztési zavar esetén kitünő
hatású. Lelőttünk néhányat, de meg is bántuk, mert a húsuk nyúlós és
halzsíros volt.

Egyszer amikor itt teáztunk a parton, gyönge zörejt hallottunk.
Hátratekintve a fűben egy fejet pillantottunk meg, amely rögtön ismét
eltünt. Odamentünk és egy kis, csinos tatár lánykára bukkantunk, aki ott
elbújt és közeledtünkre sírva fakadt. Sokáig nem tudtuk megnyugtatni.
Végre az is sikerült és a leány eljött velünk a tüzünkhöz. Ott míg teát
ivott és cukrot szopogatott, szomorú történetet beszélt el, amely
sajnos, Mongolország kivételével egész Ázsiára jellemző. Bár még csak
tizennégy éves volt, szülei már feleségül adták egy gazdag, de
meglehetősen idős tatárhoz, akinek rajta kívül még hat felesége volt.
Mivel az ő családja szegény volt és minden befolyás nélkül, a többi
feleség lenézte és kegyetlenül bánt vele. Sokszor megharapták, kitépték
a haját, csinos arcát összecsípdesték és összekarmolták. Hangosan
zokogott, amikor szerencsétlen házasságáról beszélt.

– Miért jöttél ide?

– Megszöktem férjem táborából, hogy soha többé vissza ne menjek.

– És mi a szándékod?

– Ide jöttem, hogy a Sziraba öljem magamat! – kiáltotta heves
kétségbeséssel. – Annak az asszonynak, akivel rosszul bántak, Allah
megbocsát, ha ebbe a tóba öli magát. A hozzám hasonlóan megkínzott
teremtéseknek egész halom csontja itt van a mélységben.

Akkoriban fiatalok voltunk és nagyon fogékonyak érzelmi behatások iránt.
Ezért most erősen megváltozott érzelmekkel néztük a Szira lomha
sóshullámait, amely különös kriptájában rejtegette azoknak a védtelen,
megbántott asszonyoknak a csontjait, akik az ő csöndes vizében kerestek
feledést és örök békét. De nem sokáig elmélkedhettünk, mert hirtelenül
három lovas érkezett, akik nagyon bizalmatlanul mustrálgattak bennünket,
azután megparancsolták a fiatal asszonynak, hogy üljön föl a magukkal
hozott lóra és térjen vissza a férjéhez. A tatár asszony könnyben úszva
teljesítette a parancsot, amelyet ura és mestere küldött és nyeregbe
szállt. A tatárok egyike korbácsával vadul rávágott az asszony lovára,
amely fölágaskodott, azután az egész lovascsapat vágtatni kezdett és
hamarosan eltünt szemünk elől a pusztaságban.

Ennek az eseménynek a benyomásától sokáig nem tudtunk szabadulni és még
hetek mulva is, ha künn voltunk a tón, önkéntelenül szertenézelődtünk
attól félve, hogy elénk kerül a szegény kis tatárnő holtteste. De
sohasem láttuk többé és sohasem tudtuk meg, jobbra fordult-e a sorsa
vagy olyan maradt-e, aminő volt, tele szenvedéssel, üldöztetéssel,
szidalommal és bántalmazással.

Közben a tó fölkészült a mi megbosszulásunkra. Egy napon, amikor a déli
parttól vagy hatvan lábnyira a csónakunkban dolgozgattunk, hirtelen
éreztük, hogy hajócskánk hevesen himbálózni kezd. Körülnéztünk. A parti
sziklák felől nagy, széles hullámok jöttek felénk és északnyugatnak
siettek. Egészen sajátságos jelenség volt ez, mert az ég felhőtlen volt
és szél sem volt érezhető. A tó mégis háborgott, hullámok csapódtak
egyik parttól a másikig, egyre magasabbra ágaskodtak, durva erővel
ide-oda lökdösték könnyű csónakunkat és sűrű habbal árasztottak el,
amely félig betemette a hajót. Ez néhányszor annyira oldalra dölt, hogy
veszedelmesen sok víz áramlott beléje.

– Ennek a fele se tréfa – mondta a társam, – lehetetlen tovább
dolgoznunk. Vissza kell térnünk a parthoz.

Igazat adtam neki, de a Sziranak más volt a véleménye. Bár mindketten
erős, gyakorlott evezősök voltunk és minden erőnkkel dolgoztunk – mégsem
tudtunk eljutni a parthoz. E sűrű sósvíz nagy hullámai egyre jobban a tó
közepe felé kergettek bennünket. A hullámok egymásután belecsaptak a
csónakba, amely megtelt vízzel. Már térdünkig ért a víz, karjaink
elfáradtak az evezésben és jóllehet minden erőnket megfeszítettük, azt
kellett látnunk, hogy hasztalan minden erőlködésünk: a hullámok egyre
messzebb vittek bennünket a parttól.

Elhatároztuk tehát, hogy a Szira kegyelmére bízzuk magunkat – számolva
azzal a lehetőséggel, hogy a hullámok kisodorhatnak bennünket a déli
partra – és minden figyelmünket a víz kimerítésére fordítottuk, hogy el
ne sülyedjen a csónak. Hogy szükség esetén készen legyünk, mentőövet
vettünk föl. Egymást fölváltva, szinte megvadulva merítgettük ki a vizet
a rendelkezésünkre álló egyetlen merőedénnyel. Nem egyszer magas hullám
söpört végig csónakunkon és csaknem lesodort bennünket.

Helyzetünk fölkeltette a falu népének figyelmét. Néhány férfi azonnal
beszállt egy nagy csónakba, amely a fürdőzők rendelkezésére
használatlanul a parton feküdt. De mert csak egy pár evezőjük volt, csak
lassan közeledhettek felénk és az egyik evező eltörése nemsokára
visszafordulásra kényszerítette őket, ami csak nagynehezen sikerült
nekik. Eközben a hullámok az átellenes part felé kergettek bennünket.
Pillanatról-pillanatra tisztábban láthattuk a Kizill-Kaya vörös
szikláit. Csakhamar fölbukkant az előttük elterülő alacsony part,
amelyet alpesi rózsa, fűz és nőszirom nőtt be. A hullámverés lassanként
alább hagyott. Megint evezni kezdtünk és hamarosan partra értünk.

Eleddig még nem voltunk a Kizill-Kaya lábánál. Ez a hegy világosvörös
színével és szikláit meg mély szakadékait födő sűrű cserjefáival már
régóta vonzott bennünket. Azt reméltük, hogy itt nagyobb vadat találunk,
mint a Szira túlsó oldalán levő végtelen, egyhangú síkságon.
Várakozásunkban nem csalódtunk; sőt, mint később látni fogjuk, itt olyan
vadra is akadtunk, aminőre éppenséggel nem számítottunk.


MÁSODIK FEJEZET.  Akasztófavirágok.

A csónakot kihúztuk a partra és kissé kipihenvén magunkat a bosszúra
vágyó Szira hullámaival folytatott fárasztó küzdelmünk után, elindultunk
Kizill-Kaya irányába, amely fokozatosan a magasba nőve, mint valami
vörös fal nyúlik ki a partvidékből. A part és a lejtő alacsony, de
nagyon sűrű nádasán és bokrozatán át törtünk magunknak utat. Amikor
behatoltunk a bokrok közé, hangos szárnysurrogással és átható
vijjogással mindenütt foglyok röpültek föl. Mivel nem volt nálunk
fegyver, nem is érte őket baj.

Az egyik madár csaknem a lábam előtt kapott szárnyra és hangos
perlekedéssel a legközelebbi bokorba bújt. Világos, hogy fészkének a
közelben kellett lennie. Keresni kezdtük és pár lépésnyire hamar meg is
találtuk a nőszirom közt. Szorosan összebújva, tizenkét szürke, hátán és
oldalán vörösesen pettyegetett apró teremtés ült a fészekben és fénylő,
ijedt szemmel követte minden mozdulatunkat. A kövi, mezei vagy vörös
fogoly (Perdrix rubra) fiókái voltak, amely madár rendesen magasan
fekvő, száraz vidékeken tanyázik.

Mihelyt közeledtünk, mint száraz levél a szélben, szétfutottak minden
irányba. De láttuk, hogy szorosan a földhöz lapulva, a fűben elrejtőzni
iparkodtak. Üldözésükhöz fogtunk és csakhamar együtt volt az egész
fészekalja. A csónakba vittük őket, ahol egy üres petroleumtartóban
száraz fűből készítettünk nekik fészket. Úgy terveztük, hogy majd otthon
szabadon bocsájtjuk őket, hadd lássuk, vajjon ott a tyúk és a kis
csirkék társaságában fölveszik-e a háziállat szokásait.

Kísérletünk eredménye, ha nem is volt kiadós, mégis tanulságos volt. A
foglyok készségesen követték a tyúkot, a csirkékkel együtt a szárnya alá
bújtak és nagyon határozottan és sikeresen veszekedtek az élelemért a
fiatal tyúkokkal, amelyek pedig nagyobbak voltak, mint ők. Szelid
rokonaiknál gyorsabbak, erősebbek és bátrabbak voltak. Még jobban
meglepett bennünket az, hogy valahányszor a kis foglyok valamelyike
harcba keveredett, a többi mind rögtön segítségére sietett. A tyúk egész
családja nehány napig meglehetős békességben ott élt az udvarunkon,
amelyet magas deszkakerítés vett körül. Az állatok játszottak,
civakodtak, élelmet kerestek és főként nagy zajt ütöttek.

Két hét mulva hirtelen nyomtalanul eltünt két fogoly. Másnap ismét
hiányzott három. Gondosan kutatni kezdtünk, de nem találtunk se élő, se
elhullott foglyot. Mivel a csirkék közül egy sem hiányzott, nem
gondolhattuk, hogy a foglyok valami négylábú vagy szárnyas rabló
zsákmányává lettek. Később megint kettő tünt el. Mivel vasárnap volt és
elég időnk jutott ilyen dologra, lesbe álltunk. Nemsokára észrevettük,
hogy két madár a kerítéshez futott; ott két deszka közt nagyon
energikusan lyukat kapartak a homokba és az így támadt nyíláson át
kibújtak a szabadba. A következő napon hasonló módon a még ott maradt
foglyok is hűtlenül elhagyták nevelőanyjukat és a vendégszerető udvart
és a tyúkot a saját költésével magára hagyták. Egy öreg szibiriai
vadász, akinek elmondtam ezt a történetet, így nyilatkozott:

– Foglyot vagy fajdot lehetetlen háziállattá megtenni. A fogságban
mindig a szabaduláson mesterkednek. Az erdőnek vagy a síkságnak egy
szélfuvalma, valamelyik szabad fajtatársuknak egy kiáltása elég, hogy
még ha halálos veszedelemmel jár is, utat és módot találjanak a
szabadulásra. Nagy dolog uram a szabadság, csak az ember nem tudja ezt
megérteni.

De térjünk vissza elbeszélésemhez. Miután kis foglyainkat a csónakban
biztosságba helyeztük, hozzáfogtunk a Kizill-Kaya megmászásához. E
hegység tömege kemény, vörös devonhomokkő, amelyen nehány helyen
megkeményedett agyagér fut át. A hegytörzs közepén széles terraszokra
jutottunk, ahol ezeknek az ereknek felületén világos hullámnyomokat
találtunk, aminthogy a terraszok homlokoldalán levő mélyebb lyukak és
szakadékok is tisztán elárulták, hogy ezeken a falakon egykor egy nagy
tómedence vize rágódott. Mivel a minuszinszki síkság fölülete egy
korábbi geológiai korszakban a középázsiai tengernek a feneke volt,
amely eltünése után az Uraltól Chinganig és Kwenlunig számtalan
kősótavat hagyott hátra, nem lehet kétséges, hogy sok évezreddel ezelőtt
egy ideig itt volt a hátráló tengernek a nyugati partja. Ezt sok
megkövesült kagyló és különösen a nagy mennyiségben szertefekvő belemnit
is bizonyítja. Szóval: a haldokló Szira-tótól egészen a Kizill-Kaya
hegységig a nagy sírt láttuk, amelybe a természet egy óriási tengert
temetett el.

Szél, eső és fagy adták meg a hegylánc hegyes csúcsainak alakjukat,
szétrombolták a kemény homokkövet és porrá meg homokká változtatták,
amely egyre jobban befödi a tengernek és régen elmúlt korszakoknak a
nyomát. A csúcson mély barlangokat és hasadékokat találtunk, amelyeket
az őszi széltől a Gobi sivatagról átfújt futóhomok rágott ki.

Amikor e barlangok egyikéhez közeledtünk, meglepetésünkre vékony
füstoszlopot láttunk belőle fölszállni. Kiváncsian figyeltük, amikor
hirtelen három mezitlábos és rongyokba burkolt fickó bukkant elő.
Elfutottak a nyugati lejtő felé. Amikor a csúcs közelébe értek, egyikük
megfordult és ránk lőtt.

Nagyon nagy volt a távolság, a golyó tehát nem találhatott el bennünket;
mivel ezenfelül revolverrel lőttek, a golyó valószínűleg egyáltalán nem
érhetett el hozzánk. Régóta ismertem Szibiriát és volt már nem egy ilyen
kalandom; tudtam tehát, kivel van dolgom. Kétségtelenül megszökött rabok
voltak valamely orosz fogházból, sőt talán Szakhalinról, ahová a
legsúlyosabb gonosztevőket küldik az orosz bíróságok. Ezért mindjárt
odakiáltottam nekik, hogy nem vagyunk se rendőrök, se hivatalnokok és
eszünk ágában sincs, hogy terhükre legyünk.

Visszafordultak és közeledtek felénk, persze habozva, bizalmatlankodva
és nagyóvatosan. De levették a sipkát és nagyon tisztelettudók voltak,
bár fegyvert vagy hivatalos jellegünk valamiféle jelét kutatva,
nyugtalan tekintettel mértek végig bennünket. Amikor végre megmondtuk
nekik, hogy tudományos kutatást végzünk a tón és elbeszéltük mai
élményünket, megnyugodtak és vendégszeretőn meghívtak a barlangjukba.

Meglehetősen tágas és mély sziklalakás volt; nagy kőtömbök, amelyek a
hegylánc csúcsáról gurultak le, elrejtették a bejárást. Új ismerőseink
meglehetősen kényelmesen rendezkedtek itt be. A leghátsó szögletben
száraz fűből puha ágy volt. Kőből tűzhelyet készítettek, amelynek tüzén
füstös üstben tea gőzölgött, míg a fal hasadékaiba kiszáradt fekete
kenyérrel és teával teli zacskók voltak elrejtve. Az egyik sarokban
hátizsákokat és fejszéket vettünk észre, nélkülözhetetlen fölszerelését
a szibiriai csavargónak, aki a fogságból vagy számüzetése helyéről
megszökött és az észak tundráin, hegyeken és a taiganak nevezett őserdőn
át vándorol és végül átkel az Uralon, aki télen úgy mint nyáron, esőben,
hőségben és a legkegyetlenebb hidegben egyre megy mindig ama cél felé,
hogy visszajusson Európába. Ez a kóborló szökevény a zsákjában magával
viszi egész, nagyon szerény, de jól összeválogatott vagyonát. A
fejszével megszerzi tüzifáját és szükség esetén, vadászaton vagy harcba
keveredve a rendőrséggel és kozák őrjáratokkal, fegyverül is használja.
A szibiriai csavargó művésziesen tudja használni a fejszéjét. Hihetetlen
gyorsasággal röpíti át a levegőn és találja el vele a medve vagy akár az
ember koponyáját, aki talán erdei rejtekében fenyegeti.

Új barátaink már két év óta voltak ezen a veszedelmes és fárasztó
vándorúton. Érdekes alakok voltak. Egyikük, akit Hak néven szólítottak,
télen megszökött Szakhalinról, a tatár út jegén át, amely ezt a szigetet
elválasztja a szárazföldtől. Mint várható volt, Hakot buzgón üldözték,
mert hirhedt gonosztevő volt, aki egyetlenegy esetben, amikor egy
póstahivatalt támadott meg, körülbelül tizenöt embert ölt meg. Zsákjában
külön téli gúnyát cipelt magával, egy fehér medvebőrt. Mihelyt már
messziről észrevett valakit, aki üldözte, ugyanabban a pillanatban
lefeküdt a hóra és magát is, jószágát is beterítette a fehét köpennyel.
Ilyen módon összeolvadt a nagy fehér vadonnal és az északi szél, amely
elfütyült fölötte és hó- meg jégfelhőket kergetett az okhocski tenger
felől, csakhamar betemette őt hóval.

A másik szökevény, aki Sienko névre hallgatott, gyujtogatott és az egyik
amuri börtönből szökött meg. Átvándorolt egész Szibirián egy Moszkva
mellett levő kis helységig, csak azért, hogy ott végezzen azokkal a
tanukkal, akiknek vallomása alapján elítélték. Hakkal ellentétben, aki
udvarias volt, szerette a társaságot és mindig tréfálkozott, de gondosan
elkerült minden idegen tekintetet, Sienko mogorva volt és hallgatag,
gyülöletet sugárzó szeme valósággal belefúródott minden más ember
szemébe.

Trutanoff, a kizill-kayai barlang harmadik lakója, hármuk közt a
legkülönösebb alak volt. Kicsiny, vékonydongájú ember hosszú, őszülő
hajjal és átható fekete, nyugtalan tekintettel, aki mindig mozgott, akár
ült, akár állt, mindig fecsegett, de sohasem hallgatott társainak
beszédére. Szüntelenül ki-bejárt és olyan volt, mint valami aggodalmasan
mindenfelé kutatgató kutya. Magáról sohasem beszélt és ha azt kérdezték,
miért került börtönbe és honnan szökött meg, csak ezt felelte:

– Abból a börtönből, ahová jogtalanul vetettek.

E felelet után szótlanul kiosont a barlangból.

– Szegény fickó! – mondták társai vigyorogva.

Nehány nap mulva Hak elmondta, hogy még ifjú korában valami
jelentéktelen lopás miatt került fogságba. Mert nagyon hazavágyódott a
családjához, szökni próbált és ezért meghosszabbították a fogságát és
Szibiriába száműzték. Nehány év múlva megszökött szibiriai börtönéből és
amikor újra elfogták, megölte egyik üldözőjét. Ezért tizenöt évi
kényszermunkára ítélték, de még azután is többször megszökött. Amikor én
találkoztam vele, tizedik menekülő útján volt.

A szökevények, miután jobban összeismerkedtek velünk, arra kértek
bennünket, fogadjuk őket föl tavi munkánkhoz segítőknek és eszközöljük
ki a falu egyetlen rendőrénél, hogy a faluban lakhassanak. Természetesen
arra is megkértek bennünket, hogy a hatóságoknak ne áruljuk el homályos
múltjukat, hanem csak azt mondjuk, hogy olyan emberek, akik elvesztették
okirataikat. Szibiriában közismert dolog, hogy a szökevények
magánemberrel szemben őszinték. Minden szökevény egészen őszintén beszél
mindenkivel, akinek nincs közhivatala, mert a parasztok és a polgárok
segítik ezeket a szökevényeket, elrejtik őket a rendőrség elől és a
küszöbre ételt tesznek még ama csavargók számára is, akik a találkozást
a fölsőbbség képviselőivel kerülendők, csak éjjel vándorolnak.

Miért ily barátságosak a szibiriaiak a szökevényekkel szemben? Ennek
kettős oka van: az egyik, a praktikus, az a kívánság, hogy barátjukká
tegyék a vad és gyakran veszedelmesen brutális csavargót, akit mint
valami vadállatot űznek és hajszolnak; a másik, erkölcsi ok, az, hogy a
szibiriaiak mindig tudták, hogy a cár bíróságai azokat, akiket politikai
véleményük miatt ítélnek el vagy más ártatlanokat gyakran Szibiriába
száműznek, ahol a bíróságoktól és hatóságoktól elfeledve vagy megszöknek
vagy pedig elmebaj és korai halál vár rájuk.

Így tehát megtudtuk Hak, Sienko és Trufanoff életének történetét és mert
szükségünk volt, munkásokra, megigértük közbenjárásunkat. Óhajuk, hála
Zaleski tanár tekintélyének és befolyásának, valóban teljesült.

Ez eseménydús napnak végén elcsöndesültek a hullámok és a tó síma lett,
mint a tükör. Elbúcsúztunk tehát különös új ismerőseinktől és
visszatértünk a faluba, ahol aggodalommal és türelmetlenül vártak
bennünket.

A professzor megtiltotta, hogy máskor is a könnyű csónakon menjünk ki a
tóra és elrendelte, hogy helyette azt a nagy csónakot használjuk,
amelyen a falusiak oly sikertelenül kísérelték meg megmentésünket. Ennek
a csónaknak két evezője és kormánya volt, tehát három ember kellett a
hajtásához. Ezt a jó alkalmat használtuk föl a szökevények ügyének
elintézésére és már másnap Hak, Sienko és Trufanoff buzgólkodtak az
evezőkkel, míg mi méréseket végeztünk, iszapot és vízpróbát vettünk a
tóból, hammaruszt fogdostunk, amit formalinoldattal teli üvegben
konzerváltunk.

Munkásaink nem egy hosszú, borzongató történetet beszéltek el a
szibiriai börtönök lakóinak életéről és sorsáról, de a legborzalmasabbat
egy este Trufanoff beszélte el.

– Ez mind semmi, – kiáltotta, amikor Sienko valami ijesztő históriát
mondott el valamelyik szökevény kalandjairól. Majd elmondom, hogy velem
mi történt és mi tett ilyen ősz és félbolond ronccsá.

Öten elhatároztuk, hogy megszökünk Akatouiból. Érintkezésbe léptünk a
fogházunk szomszédságában lakó ismerőseinkkel, akik megigérték, hogy
hátizsákot, fejszét és teás üstöt adnak nekünk. De gyalázatos balsiker
üldözött bennünket. Amikor a börtönablak vasrácsán át már kifűrészeltük
magunknak az utat, átmásztunk a falon és elértünk a faluba, megtudtuk,
hogy barátainkat letartóztatták és börtönbe vetették. Nem volt tehát
semmink, amire a meneküléshez és a kóborláshoz szükségünk lett volna és
nagyon gondosan el kellett rejtőznünk a közeli erdőben, mert ha a
faluban maradunk, a rendőrség nagyon könnyen fölfedezhetett volna
bennünket. Ámbár beláttuk, hogy őrült vállalkozásba fogunk, minden
fölszerelés nélkül mégis megkezdtük utunkat. Már ősz utója volt, fáztunk
és éheztünk és betegség kezdett bennünket kínozni.

Végre több kínos hónap után egészen elgyöngültünk az éhségtől, úgy hogy
a halált láttuk magunk előtt. Mivel lakatlan erdővidéken vitt át az
utunk, sehonnan sem várhattunk segítséget. Az országúton nem mehettünk;
tudtuk, hogy ott biztosan elcsípnek a hatóságok. Éhezve és fagyoskodva
az erdőben botorkáltunk tehát tovább. Végre egy este bandánk egyik tagja
végigvágódott a földön és nem kelt föl többé. Amikor reggel félálomból
és félmerevségből fölébredtünk – más éjjeli nyugalmat nem ismertünk –
láttuk, hogy meghalt.

Úgy emlékszem erre a reggelre, mintha csak tegnap lett volna. Ijesztő,
ocsmány gondolatom támadt és azonnal el is oszlott: ez itt halott; ez
már nem tehet semmit és nem is akar tenni – és ugyanez a sors vár ránk
is. De ő megmenthet bennünket. Nem kell más hozzá, mint a bátorság, hogy
emberhúst együnk, ennek az embernek a húsát, aki tegnap még velünk
beszélt, velünk szenvedett és akinek szívében szintén pislákolt még a
reménység parányi sugara. Csak némi bátorság kell és elhatározottság és
egyidőre minden jobbra fordul; azután meg lesz – ahogyan Isten akarja.
Jöhet valami, ami megment bennünket!

Nemsokára ismét fölbukkant ez a gondolat, egyre határozottabban tért
vissza, makacsságával lassanként kifárasztott. Ugyanezt a gondolatot
olvastam társaim tekintetében…

Nehány napig küzdöttünk vele és éhségünkkel; végre anélkül, hogy
beszéltünk volna róla és előzetes tárgyalás nélkül kiástuk a hóból
társunk holttestét és fölosztottuk magunk közt, mintha csak ökör vagy
juh lett volna. Most már nem éheztünk, de nem tudtunk többé egymás
szemébe nézni és komor szótlansággal botorkáltunk tovább. Nem éreztünk
lelkiismeretfurdalást, sem megbánást. Csak mogorva érzéketlenség volt
bennünk, tompa harag az egész emberiség és minmagunk ellen.

Trufanoff abbahagyta a beszédet és sokáig szótlanul szívta cigarettáját,
amelyet rongyos ujságpapirból csinált magának. Amikor végigszívta és a
csutkáját a tóba hajította, így folytatta:

– A szibiriai tél hosszú, átkozottul hosszú és kegyetlen mostoha anya!

Megint megéheztünk és olyan gyöngék voltunk, hogy a mély, fárasztó hóban
nem tudtunk már előre jutni; az éhség és a hideg következtében szinte
megfagyott a vér ereinkben és zöld meg vörös karikákat hányt a szemünk…
Mint kalapács, úgy dobogott a szívünk, hogy hirtelen legmélyebb csöndbe,
teljes merevségbe sülyedjen… De már megmérgezett lelkünk dolgozott és
mindegyikünknek valami titokban ezt suttogta: légy erős és várj!

Jusszuf, az öreg tatár és én – mi éltük túl a többieket. Két pajtásunk
ugyanegy napon halt meg és ekkor egyszerű volt a dolog. Egyik kövérebb
és meglehetősen nagy volt; a másik kicsiny és sovány. Sorsot vetettünk,
a nagyobbik nekem jutott. Megint volt miből élnünk és kitarthattunk
tavaszig, amikor folytatni akartuk megszakított vándorlásunkat.

Még volt valami készletem, amikor egy napon Jusszuf elém állva ezt
mondta:

– Osztozkodjunk, éhes vagyok.

– Nem osztozkodom, mert akkor holnap én is éhezni fogok, felelém.

Szó nélkül távozott. Elhatároztam, hogy utolsó készletemmel
takarékoskodni fogok és csak akkor fogyasztom el, ha Jusszuf…

De még az éjjel rájöttem, hogy minden reményem dugába dőlhet. Még
virradat előtt gyönge zajra fölébredtem. Némi nehézséggel kinyitottam a
szememet, azután hirtelen talpra ugrottam, mert Jusszufot láttam felém
közeledni, aki övének végére erősített nagy követ forgatott.

Azonnal tisztában voltam azzal, hogy ezzel a rettenetes fegyverrel,
amelyet mi csavargók a régi rablónyelven «ládának» nevezünk, míg
aludtam, be akarta törni a koponyámat. Jusszuf eleinte nem vette észre,
hogy fölébredtem, fölkészültem védekezésre és jobban is voltam
fölfegyverkezve, mert késem volt. Most csalódásában fölordított és
elsompolygott.

Ettől a pillanattól kezdve rettenetes kínokat kellett elszenvednem.
Jusszuf állandóan üldözött, éjjel odalopódzkodott hozzám, a bokrok közt
és sziklák mögött leskelődött rám. Nagy, súlyos köveket dobott utánam és
lefelé a hegy lejtőjén óriási sziklatömböket és kőzuhatagot zúdított
rám. Egy pillanatig sem volt nyugtom vagy békességem. Állandóan a
legnagyobb aggodalomban éltem; dühtől forrt a vérem, a fogam vacogott.
Végre véres, kétségbeesett és végérvényes dologra határoztam el magam.

Reggel, hogy erőhöz jussak, megettem húskészletemet és egy csonttal a
kezemben a tatár felé fordultam, aki bizonyos távolságban követett.
Amikor meglátta a csontot, veszett örömkiáltással nekem rohant.
Észrevettem, hogy eközben elejtette a nehéz, görcsös buzogányt, amelyet
ellenem irányuló fegyverül mindig magával cipelt. Amikor hozzám ért,
kirántottam a kabátomból a késemet és beleszúrtam ebbe az ijesztő
kísértetbe, aki annyi idő óta gyötört. Borzalmas örömet éreztem, mikor
éreztem, hogy a kés valami puhába hatolt bele és valami forrót éreztem a
kezemen végigfolyni. Jól céloztam, meg sem moccant többé. Reszketés
rázta meg fejétől a talpáig – és mindennek vége volt.

Szörnyű tettem megmentett, életem biztosítva volt, de ez átkozott reggel
óta Jusszuf árnyéka nem hagyott el többé. Nem tudok aludni, mert attól
félek, hogy rám rohan és megfojt. Ha a házamban vagyok vagy valami
barlangban, egyre ki kell mennem, hogy megbizonyosodjam, nincs-e
nyomomban a tatár. Az erdőben bánt a félelem, hogy valamelyik fenyőről
ugrik le rám. A pusztában a fűben és minden kő mögött keresem az
árnyékát. Megőszültem, elvesztettem józan eszemet, semmi sem segít
rajtam. Jusszuf irtózatos, kegyetlen bosszút áll. Fölfaltam őt utolsó
porcikájáig, de most ő falja föl a lelkemet és az eszemet, mint ahogyan
a féreg falja föl apránként az almát.

Csak a vodka segít valamennyire, feledtet mindent. Urak, nincs kis
vodkátok a szegény Trufanoff számára, aki kitárta előttetek a lelkét?

Mélyen megrendülve és megborzongva ez irtózatos vallomástól,
hallgattunk; de a többiek ismét fecsegni kezdtek és az emberevő
őszinteségén fölbuzdulva, újabb ijesztő és undorító kalandokat beszéltek
el megszökött fegyencekről és csavargókról, akik annyi ravaszsággal és
energiával mentik az életüket, amelynek nincs értéke Oroszország
szociális piacán, ahol a kormány megfontolt kegyetlenséggel vad
állatokká tette a huszadik század embereit, kannibalizmusra és ijesztő
gaztettekre kényszerítette őket és gonoszindulatú elégedetlenek hordáit
teremtette meg, akik azután a bolsevizmus véres napjaiban bosszút
állottak.

Hak és Sienko tapasztalt gonosztevő volt; az a szenvedés és üldözés,
amelyet a fogságban el kellett tűrniök, az emberi társadalom esküdt
ellenségeivé tette őket. Már többször megszöktek a fogságból és
általában úgy ismerték őket, mint «madarakat», ami a fegyházi nyelven
azokat az embereket jelenti, akik sohasem szokják meg a büntetőtelep
egyhangú életét. A fegyházigazgatóság, amelynek ezek az emberek állandó
gondot és nyugtalanságot okoztak, mindig meglehetősen kegyetlenül bánt
velök. Minden katona föl volt hatalmazva arra, hogy üldözés közben
megölhesse a megszökött rabot és mindenikért, akit elfogott vagy megölt,
pénzjutalmat kapott. Szibiriában a kozákok, különösen a jakutkozákok
közt egész kaszt volt, amely külön hivatásának tartotta a megszökött
fegyencek üldözését. Ezek a kozákok elfogták vagy megölték őket és ezért
fejenként tíz rubelt kaptak.

Az ismét kézrekerített fegyencet az igazgatóság mindörökre
megbélyegezte. Hak megmutatta nekünk e jelet, testének e rettenetes
forradásait. Körök voltak ezek és háromszögek, amit tüzes vassal
sütöttek rá a mellére és a vállára; némelyik olyan mélyen bele volt
égetve, hogy látni lehetett a csaknem csupasz bordákat. Sienkonak más
jele volt, orrlyuka volt fölhasítva és át volt szúrva a füle. Minden
orosznak, aki így megjegyzett emberrel találkozott, joga volt arra, hogy
megölje, egészen egyre ment, vajjon azért öli-e meg, mert támogatni
akarja az igazságszolgáltatást, vagy idegeinek erős izgatása kívánta-e
ezt meg avagy csak egyszerűen a puskáját akarja kipróbálni; mert az így
megjegyzett fegyenceket a bíróságok élethosszig elítélt raboknak
tekintették, akik törvényen kívül állnak.

A három szökevény, akivel együtt dolgoztunk és a Szira-tón kóboroltunk,
éppen ilyen szerencsétlen kiközösített ember volt. De nagyon udvarias,
szolgálatkész és finom érzékű volt mindhárom. Talán éppen túlerős
érzékenységük és rendellenes izgékonyságuk volt véres
erőszakoskodásuknak az oka és az igazságszolgáltatás tévedett, amikor
nem gyógyító- vagy javítóintézetben helyezte el őket, hanem börtönbe
vetette és katorgára kárhoztatta fegyenctelepeken és bányákban való
kényszermunkára, ami aláás és kipusztít minden erkölcsi érzést.

Hármuk közt a legjobb érzésű, akivel legkönnyebben lehetett boldogulni,
Hak volt. Mert mindig jókedvű volt és szívesen dolgozott, hálás az
emberi veleérzés minden jele iránt, a tón végzett munkában pótolhatatlan
erő volt. Mint egykori matróz ismerte és szerette a vizet, ez volt az
igazi eleme; úgy úszott mint a hal és a csónakban egészen otthon érezte
magát.

Amikor egyszer az a balsors ért bennünket, hogy elvesztettük
mélységmérőnket, Hak mindjárt föltalálta magát. Nehéz kővel a kezében
lemerült a tó fenekére, amely azon a helyen huszonhat lábnyi mély volt,
kiszabadította a zsinórt, amely egy kőtömb alá szorult és a nehéz
készüléket ismét fölhozta.

Kitünő turpanvadász is volt. Ezt az éber madarat természetesen
lehetetlen volt csónakon belopni, mert mindig eliramodott, még mielőtt
lövésre lehetett volna kapni. Egyik vasárnap azonban több turpánt ejtett
zsákmányul részünkre. Kíváncsi voltam és eléggé bíztam is benne, hogy
vele menjek, amikor csupán egy vászonzsákkal fölszerelve, kievezett a
tóra. Az északi parton, egy kis vízér torkolatánál Hak egészen
levetkőződött, vastag csomó nádat tépett ki és körben úgy erősítette a
nyakára, hogy a fejéből nem látszott ki semmi. Nehány marék fűvel, amit
kérésére a fejebúbján szétteregettem, csak fokozta a hatást és azután
kezében a zsákkal, bement a vízbe. Nemsokára a mély vízbe jutott és
kinyújtózkodva vagy lábalva úszott.

A kis nádbokor lassan egy turpán csoporthoz közeledett, amely eleinte
bizalmatlankodva tovább úszott az előremozgó micsoda elől, de a turpánok
végre mégis úszó növénycsomónak tekintették, nem törődtek többé vele és
figyelmüket élelmükre fordították. E közben a bokor az egyik turpán
közelébe jutott. Ez éppen feléje csipkedett, de a következő pillanatban
a madár fölkiáltott és eltünt a víz alatt. A többi turpán meglepetve
nézett körül, de mert nem vett észre semmi veszedelmet, ismét
megnyugodott. Néhány perc mulva egy második és egy harmadik madár is
éppen úgy eltünt, mint az első. Akkor azután a nádcsomó a partnak
tartott és nemsokára látható volt Hak, amint mesterien szelte a vizet és
gyorsan a parti nádas felé úszott. A következő pillanatban a parton volt
a három madárral együtt, amelyeket a lábuknál kapott el és beledugott a
zsákba, ahol megfulladtak.

– Még ma meg kell őket nyúznunk, mert meleg van és a madarak hamar
rohadásnak indulnak, akkor pedig kárba veszett minden ügyességed és
fáradozásod, mondám. Kár, hogy nincs késünk, mindjárt hozzáfoghatnánk!

– Kés? – kérdezte Hak. – Adhatok én kést.

E szavakkal meztelen csípőjéhez nyúlt és éppen azon a helyen, ahol a has
átmegy a csípőbe, lehajlított egy kis bőrráncot. Kis nyílást láttam,
amelyből Hak, két ujjal belenyúlva, hosszú, vékony kést vett ki,
amelynek élét szépen fényezett, fahüvely védte és még egy parányi
reszelőt. Ennek a gonosztevőnek zseb volt a saját bőrében!

– Mi régi fegyencek csaknem mindannyian alávetjük magunkat ennek az
operációnak, – mondta Hak sokat jelentő mosollyal. – Ez elkerülhetetlen!
Hogy kiszabadulhasson az ember a fogságból, át kell reszelni a
rácsrudakat és néha még a bilincset is. Fegyverre van szükségünk a
bennünket üldöző őrökkel és katonákkal való harcban. Ezért mindig velünk
van ez a «toll», ez a kés; vékony és éles, mint a borotva és könnyen le
lehet vele szúrni az embert.

E szavakkal Hak megkezdte a turpánok megnyúzását és ezt a föladatot, úgy
látszott, ugyanazzal az ügyességgel végezte, mint amellyel embert
gyilkolt volna vagy fegyházőreit szúrta volna le.


HARMADIK FEJEZET.  Az elsülyedt város.

Hak ügyessége az úszásban nagyon érdekes fölfedezést tett lehetővé a tó
déli részén. Egyik napon egy értékes termométer, amellyel a különböző
mélységek hőfokát mértük, eloldódzott a zsinórjáról és lesülyedt a
mélybe. Hak azonnal levetköződött és beugrott a vízbe. Többszörös mély
alámerülés után sápadtan és ijedten jött vissza a csónakhoz. Ez nagyon
meglepett bennünket, mert azt hittük, hogy Hak nem ijed meg a világon
semmitől. Miután végre bemászott a csónakba, megnyugodott és
hozzákezdett kalandja elbeszéléséhez:

– Amikor az imént alámerültem, egyszerre különös sötétség vett körül.
Éreztem, hogy közel vagyok a fenékhez, de semmit sem tudtam
megkülönböztetni. Nem tudtam megmagyarázni, hogy ez mit jelent. De
szemem csakhamar megszokta a félhomályt és láttam, hogy mintha két magas
szikla közt lettem volna. Amikor közelebb mentem, teljesen szögletes
lyukat vettem észre. Egyszerre csak azt láttam, hogy ajtó volt ez vagy
ablak és hogy ezek a kövek falnak voltak a részei. Az ablakon át
fölismerhettem a szemben levő falakat és egy várnak részeit… és azután…

Iszonyodás fogta el, arca még halványabb lett.

– De hát mit láttál? – nógattuk.

– Emberi csontvázat láttam. Közel állott a falhoz és ide-oda himbálta
magát, mintha egyik lábáról a másikra ugrált volna…

– Bizonyos vagy benne, hogy igazán láttad ezt?

– Olyan világosan láttam, mint ahogyan önt látom, – mondta levegő után
kapkodva. – Megesküszöm a lelkem üdvösségére.

Egy ideig naponta lementünk erre a helyre és megkíséreltük, hogy
szemünkkel behatoljunk a Szira komor, titokzatos mélyébe, de a tó sűrű
vizében nem tudtunk semmit sem fölfedezni.

Később azonban egy tatár kereskedőtől megtudtuk, hogy az a legenda járja
a Szira-tóról, hogy egy nap alatt keletkezett. Ez a kereskedő egy öreg
vak és csaknem süket tatár asszonyt kerített elő a számunkra, aki egy
ezüstrubelért ezt beszélte el nekünk:

– Azon a helyen, amelyet most a Keserű-tó[2] borít, valamikor az
ouigur-tatárok egyik városa volt, akik Közép-Ázsia nagy részén
uralkodtak. A városban volt egy templom, amelyben nehéz, szent jelekkel
borított kő alatt amaz uralkodók utolsójának a holtteste pihent. A nagy
Dzsingiszkhán valamennyi férfit megölte, hogy kipusztítsa az ouigurokat
a földről. Ekkor darabokra tört a kő az ouigurok utolsó khánjának sírján
és megjelent a khán szelleme és így szólt:

– Ouigurok anyái, asszonyai és leányai! Sírjátok a gyűlölet és az átok
könnyűit, mert eljött népetek utolsó napja!

Az ouigur asszonyok engedelmeskedtek e parancsnak és Dzsingisz harcosai,
akik vidámságot, éneket és táncot várva ezektől az asszonyoktól, akik
karcsúak és hajlékonyak voltak, mint a nád, feleségül vették őket, csak
könnyben úszva látták őket és csak átkozódást hallottak tőlük; erre vad
haragjukban minden asszonyt meggyilkoltak. De ezeknek a holttestei is
tovább sírtak és könnyeik akkora áradattá dagadtak, hogy a völgy,
amelyben a város épült, megtelt keserű vízzel és eltünt benne a város.
Most eltemetik Szira-Kul hullámai, a Szira-Kulé, amelynek fölszínét néha
vihar korbácsolja, ha lenn a mélyében az egykor hatalmas és bátor
ouigurok utolsó ura gyűlölettől megmérgezve, dühöngeni kezd.

Ez a monda jellegzetes ázsiai legenda, de kétségtelenül fiatalabb, mint
ama város romjai, amelyeket a derék Hak a Szira fenekén látott.

Martianoff kiváló orosz utazó jelentései megemlítik, hogy a Szira
fenekén tatárok házak és falak romjait látták. Mint már említettem, a
Szira-völgy tektonikus átváltozó processzusok behatása alatt áll és a tó
feneke hirtelen emelkedéseknek és sülyedéseknek van alávetve. Egyáltalán
nem lehetetlen tehát, hogy ilyen emelkedés után nehány tatár ház és a
part egy része eltünt a vízben. A tatárok az elsülyedt házak
maradványait láthatták a vízben és azután mesemondóik közt lassanként
képződött ez a legenda, mert az ázsiaiak szeretik a romantikus,
titokzatos mesét és a szürke mindennapi élet gondjai után szükségük van
rá a pihenés óráiban.

– És az emberi csontváz, amely ide-odahimbálódzott a vízben? – kérdeztük
egymást.

Erre a kérdésre közvetetlen választ kaptunk, amikor visszaemlékeztünk a
csinos tatár nő szomorú elbeszélésére azokról a szerencsétlen rabszolga
asszonyokról, akik idejönnek a Szira partjára és mélyében szabadulást
keresnek az élet elviselhetetlen bilincseitől. Talán e szerencsétlenek
egyikének holttestét sodorták a Szira hullámai az elsülyedt város romjai
közé, ahol lábánál fogva e helyzetben fogva tartva, mint csontváz ott
van már sok, sok év óta, a haldokló tó mélyében, ahol a baggiatoák az
utolsó életformákkal küzdenek és nem tudják, hogy már ők is halálra
vannak ítélve.

Nekünk európaiaknak mindez olyan érthetőnek, olyan egyszerűnek, olyan
lehetségesnek látszik. De Ázsia tágas vadonjában, amelyet ennek a
világrésznek gyermekes elfogulatlansága és babonasága vesz körül,
romantikusan, titokzatosan és megrendítően hat.


NEGYEDIK FEJEZET.  Virágok közt.

Mint a nyugati part, ahonnan a Kizill-tömb emelkedik ki, a Szira-tó
keleti partja is hegyvidék. Mérsékelten magas, buja fűvel benőtt fensík
jellege van, amely a Szira völgyét elválasztja egy másik tónak, az
Édes-tónak a völgyétől. E fensík legmagasabb részén belemnitek, azaz
megkövesedett tintahalak és megkövesedett kagylók egész sereg
lelőhelyére akadtunk, amelyek jellemzők erre a geológiai rétegre nézve,
amelyben gyakran különböző nagyságú szénerek is találhatók. A
kagylómegkövesülések főként ammonitok.

A fensík mögött rengeteg síkság terül el, amelyet a messzi távolban
fenyőerdővel födött hegyek határolnak. Ez a pusztaság három oldalról
köríti az Édes-tót, amely a Keserű-tónál valamivel nagyobb.

Egy napon a tómedence tulajdonságainak megvizsgálása végett kutató útra
indultunk a tóra. Valahányszor áthaladtunk a lapályon, Szira és It-Kul
közt, mindannyiszor meglepődve láttuk és bámultuk a sok virágot, amely
világító színfoltokkal ékesíti a mező zöld alapját.

Fehér és sárga óriási nagyságú vad liliomok körülbelül hat hüvelyknyi
virágkehellyel emelkedtek a fű fölé és édes, mámorító illatuk
megtöltötte a levegőt. Nehány lépéssel odébb mozdulatlanul, mint a
viaszgyertya, úgynevezett éjjeli vagy pusztai violák állottak. Ennek a
virágnak egyetlen szára van, amelyen ötven-nyolcvan fehér viasszerű
virág ül. Alakjával az orchideára emlékeztet és éppen olyan kegyetlen
is, mint ez, mert csalóka kelyhében számtalan kis rovar leli halálát.
Ezeknek a virágoknak rendkívül erős, határozottan mérgező az illatuk,
amely napnyugta után erősödik és éjfél körül a legerősebb. Néha nagy
erdei réteken jártunk, amelyeken csak egyetlenegy éjjeli viola nőtt
egymagában, ahol azonban éjjel finom, de átható illatától terhes volt
messzi környéken az egész levegő. Ebből a növényből parfümöt próbáltunk
desztillálni és mandulaolajjal esszenciát készítettünk. Fél liter
alkoholra elegendő volt esszenciánknak tíz csöppje, hogy az alkoholnak
nagyon finom és tartós jó szagot adjon. De zárt helyen igazi méreg ilyen
virágbokréta. Borzasztó főfájás bizonyította ezt, amely két teljes napon
át kínzott, főfájás, amelyet szívdobogás és féloldali idegbénulás
jelensége kísért. Kétségtelen, hogy az éjjeli viola a virágban
rendszerint meglevő eterikus olajokon kívül bizonyos mérges anyaggal is
rendelkezik, például kéksavval, amelynek keserűmandula szaga illatában
néha világosan megérezhető.

Még egy másik tény is bizonyította az éjjeli viola mérges jellegét.
Ebben a látszólag ártatlan virágban, mint már említettem, van valami a
ragadozó állat természetéből, elnyeli a rovarokat, amelyek belsejébe
hatolnak. Az az ideg, amely működésbe hozza a virágkorona
zárókészülékét, nagyon mélyen van a szűk, keskeny kehelyben. A kis
rovarok, amelyek a virágra rászállnak, először a kehely széle közelében
levő mézet eszik meg és innen még kényelmesen szabadulhatnának, ha a
violából nem áramlanék ki a mérges, bódító illat, úgy hogy a rovar
elveszti tisztánlátását és tájékozódó képességét és a helyett, hogy
visszamenne a bejárathoz, mindig mélyebbre csalogattatja magát a
méregbarlangba, míg végre a végzetes idegközponttal kerül össze. A viola
viráglevelei ebben a pillanatban becsukódnak és a kehely jószagú
koporsója lesz a mohó rovarnak, amelyet a falánk és bosszúra szomjas
viaszvirág lassanként fölszív. Azt is megfigyeltük, hogy a méhek,
amelyek e virág közelébe jutottak, bármennyire csalogatta is őket
távolról az illata, nem szálltak rá.

A fűben vörös alpesi liliomok, fekete foltokkal és sávokkal, is
megfészkelték magukat. Itt sarana a nevük. Virágleveleik a föld felé
irányzott csigaalakba vannak csavarodva; illatuk nincs. Ezt a
liliomfajtát kínai inyencek nagyra becsülik, míg itt Chulyma és
Minuszinszk sivatagain nem tudnak vele mit kezdeni. A sarananak hosszas,
fehér hagymája van, amely körülbelül diónagyságú és két félhagymából
tevődik össze. A hagyma lisztes, mint a nemes gesztenye és édeskés ízű.
A kínaiak, akik Urianhaiból és Mongolországból viszik haza ezt a
növényt, a hagymát megfőzik, méz és gyömbér édes mártásával leöntik és
legelőkelőbb ünnepi lakomákon, mint kiváló csemegét tálalják föl.

Sárga, fehér és biborvörös japán érisz nyolc-tizenkét hüvelyk hosszú
virággal tömegével van itt. Bokorszerűen együttállva pompásan elütnek a
síkság zöld szőnyegétől. Finom ibolyaillatuk van, amely különösen a
gyökerükben átható. Megszárítva és porrá őrölve évekig megőrzik az
illatot. Nem csak Ázsiában használják sűrűn, hanem mint orrisgyökeret a
nyugati világ kereskedelmében is jól ismerik. Az ázsiai nők ilyen porral
megtöltött kis zacskókat hordanak a ruhájukban és a port a hajukba
szórják, míg a férfiak burnótos üvegecskékbe teszik vagy pipadohányukba
keverik.

Egy nedves szakadékban a saponifera fajtájához tartozó növény kék
virágaira akadtunk. Ennek a növénynek nagyon édes a szára és a gyökere.
A pusztaság csemegéje és a tatár táborok körül egész gyerekrajok
átkutatják utánuk a vidéket.

Az It-Kul környékén kitünően tenyészik a spárga különféle fajtája. Mint
Rozycki E. mérnök elmondta, itt tavasszal megélhet az ember spárgából,
mert nehány itt előforduló fajtának a legpompásabb íze van.

Az It-Kul medencéjét még egy másik hasznos növény is tanyájául
választotta. A brassica, amelynek Kínában zebet a neve. Gyökere erősen
mósusz-szagú és a kereskedelemben, mint «növényi mósuszt» ismerik.
Illatszer készül belőle, amelyet gazdag kínai családok sűrűn használnak
és nagyon drágán megfizetnek. Az abakantatárok nagyon jól ismerik a
zebet aromatikus tulajdonságait és éppen úgy használják, mint az
orrisgyökeret.

Eddig ennek a legbujább növényzetű vidéknek csak legérdekesebb
növénytípusairól beszéltem és nem szóltam még semmit egész sereg
gyógyszer- és méregnövényről, amelyet a tatárok, különösen a mohamedán
orvosok, jósok és varázslók gondosan összegyüjtenek. Jól ismerik az
ipekakuanhát, a baldriánt, a tárnicsot, a sztrichnint, kinint és
nadragulyát. Nem nyílt alkalmam a benszülött orvosok tudományának
kipróbálására, de különféle drámáról hallottam, amelyben nagy szerepet
játszott a sztrichnin és az ópium és azzal végződött, hogy a pusztában
új kőjelek bukkantak föl, pusztai lakósok utolsó nyugvóhelyének
emlékkövei, akiket a tatár varázsló avatott keze ringatott örök álomba.

Különös és jellemző a vidékre, hogy a havasi gyopár, ez a tipikus alpesi
növény itt nagy bőségben található. Ez úgy magyarázható meg, hogy Szira
és It-Kul közt meglehetősen magasan van a síkság és éghajlata megfelel a
főalpesi éghajlatnak. Mindenütt találtunk alpesi legelőket dús és kövér
fűvel, amelyben ott találtuk a havasi gyopárt, ezt a nagy, el nem
hervadó virágot, amely mintha fehér bársonyból vágták volna ki.

Magának az Édes-tónak is alpesi jellege van. Meredek sziklák hirtelenül
szakadnak bele, sziklák, amelyeknek lábánál föltünt nekünk a nagy
mélység, a kis hőmérséklet, a víz szokatlan tisztasága és vastag rétege
a megkövesedett faágaknak, amelyek a hegyről csúsztak le nagyon régen a
tó fenekére. Mindez sok európai alpesi tóra emlékeztetett bennünket és
hasonlókra Urianhaiban, aminőket Mr. Douglas Carruthers «Unknown
Mongolia» című könyvében írt le és én «Állatok, emberek és istenek»
könyvemben megírtam.

Különböző ásványt is találtunk a hegyekben, amelyek az It-Kult
környezik, vasat, mangánt és rézlerakodást, valamint szenet. Ami
geológiai tulajdonságait illeti, ez a tó hasonlít a Szirahoz, ahol
túlnyomó a mangán és vasérctelep.

Hogy az It-Kulon kutató utat tehessünk, nem volt csónakunk, mert partjai
teljesen lakatlanok. Néha tatár lovak jönnek ide itatóba, ami bizonyára
ritka esemény, mert ezen a vidéken bőségben van víz. A part mentén
haladva észrevettük, hogy a tóban hemzsegnek a halak, aminek oka
kétségtelenül az, hogy édes vizének nagyon gazdag mikroszkopikus flórája
és faunája van, valamint mindenféle fajtájú vizinövény és féreg megél
benne. Állandóan nagy halakat láttunk a vízből kicsapódni, amelyek a
kisebbek ivadékaira vadásztak.

Mivel több napig itt akartunk maradni, Sienkot visszaküldtük, hogy
horogbotot és más halászó szerszámot, köztük mesterséges csalétket és
sok zsinórt hozzon. Még ugyanaz este halászva ott ültünk az északi part
nádasában, kegyetlenül összeszurkálva a moszkitóktól és falánk
legyektől, de ezt a meglehetősen érezhető entomologikus megfenyítése
szívesen elviseltük, mint fizetséget azért a nagyszerű érzésért, amely a
halászt elfogja, ha az úszó meg-megrándul és a horogvessző meghajlik.
Néhány óra alatt körülbelül hatvan pontyot és sügért fogtunk, egynéhány
közülük tizenöt fontot nyomott.

Sienko és Hak, akik gyermekkoruk óta gyakorolták a halászást és ebben a
mesterségben különösen vándorlásaik alatt nagy ügyességre és
találékonyságra tettek szert, mindjárt az első napon gazdag zsákmányt
húztak ki a tóból, a többi közt egy körülbelül hatvan fontnyi óriási
csukát, amelyik vizinövények nagy botanikus kertjét cipelte
összevisszaságban a hátán.

Egy napon, amikor a tó körül vándoroltunk s közben partjain fölkerestük
a hegyeket és a sziklákat, véletlenül találkoztunk a jól ismert, de
egészen orosszá lett Peacock dr. angol vadásszal, akit a vadászás
Szibéria sok félreeső zugába vitt el. A táborunkba kísért bennünket és
velünk együtt több sikeres és élvezetes süketfajd-, nyírfajd- és
szarvasvadászaton vett részt a bennünket övező magaslatokon, amelyeknek
pompás szálerdői gazdag gyepjükkel sokszor élénken emlékeztetnek valami
angol parkra.

A legtöbb vadra azonban a tónál akadtunk. Itt a nádasban vízimadarak
fészkeltek: ludak és kacsák, különféle fajtájú sirályok és gémek. A
fiatalok már jó nagyok voltak, de még nem tudtak repülni, bár már június
közepén voltunk. Valahányszor a tóhoz közeledtünk, fiatal libákat és
kacsákat láttunk rajta úszkálni. Halálra ijedten minden irányba
szétrebbentek és a fűben meg a nád közt kerestek búvóhelyet. Az öreg
ludakat és kacsákat sokáig nem tudtuk fölverni. Peacock elbeszélése
szerint szibériai vadászok gyakran megfigyelték, hogy a gunár és a
gácsér a tojót elhagyja arra az időre, míg a fiókákat fölneveli. Ha a
fiatalok szárnyra kapnak és eléggé önállóak, hogy anyjukat elhagyhatják,
a hímek visszatérnek. De kivétel is van, amikor a hímek megosztják a
fölnevelés terhét, amennyiben élelemről gondoskodnak és a fészket
védelmezik. Az öreg Peacock nagyon szeretett volna néhány ilyen hű és
türelmes férjet elejteni és nagyon bízott, hogy ráakadunk ilyenekre.
Reménye nem teljesült, mert a bokrok közt és a sűrűben fölvertünk ugyan
néhány öreg gunárt, de olyan messzi voltak, hogy bár erős
szárnycsapásaikat hallottuk, golyóink nem árthattak nekik.

– Szétválva kell vadásznunk – indítványozta Peacock – mert akkor
mindenikünknek lehet némi kilátása sikerre azokkal a madarakkal szemben,
amelyeket a többiek vertek föl.

Szétválás után eleinte semmit sem találtam a nádak és füzek sűrűjében,
amelyben portyáztam. De magas, éles fű közt hirtelen meglehetősen széles
homokterületre bukkantam, amelyen büszkén több öreg gunár sétálgatott.
Hosszút fütyültem, hogy fölzavarjam őket, mert ama bántó rendreutasítás
óta, amelyet tizenkétéves koromban egy vadásztársaság előtt az apámtól
kaptam, sohasem lőttem ülő madárra. A gunárok széles, hatalmas
szárnyaikat kiterjesztve és csaknem merőlegesen fölszállva, egyszerre
csak menekülni kezdtek. Lövésemre egyikük lassan és meglehetős
ellenkezéssel ismét leröpült és lábon iparkodott a nádasba, magával
vonszolva szétzúzott fél szárnyát. Siettem, hogy elvágjam az útját, de
mihelyt lábammal a homokot érintettem, éreztem, hogy belesüppedek. A
vadászláz tovább kergetett, de már néhány lépés után mintha megnyílt
volna alattam a föld. Lábam alatt nem volt szilárd talaj és egyre
mélyebbre sülyedtem. Már fél testem belesülyedt az engedő homokba, amely
egy pillanat alatt elfödte töltényövemet. Kétségbeesett erőfeszítésem a
szabadulásra még mélyebbre sülyesztett. Kétségtelenül mély futóhomokba
rohantam bele. Mivel Peacock doktort a fű és a sás mögött nem tudtam
fölfedezni, mindenfelé nézdelődzve kiáltozni kezdtem, ahogyan csak a
torkomon kifért.

A homok eközben mind mélyebbre szívott magába; csak pár perc még és
egészen elnyelt volna és betemetett volna minden nyomot is, úgy, hogy a
holttestemet sem találhatta volna meg senki. E gondolatra égnek állt
minden hajamszála és a veszedelem nyomása alatt villámgyorsan dolgozni
kezdett az eszem. Mit tegyek, hogyan menthetem meg az életemet, hogyan
hallhatná meg a doktor segélykiáltásomat?

Visszaemlékezve olyan emberek elbeszélésére, akik hasonló helyzetben
voltak, magamhoz húztam a fegyveremet, amelyet a küzdelemben elejtettem
volt, magam előtt a homok fölületére fektettem és a mellemmel
rátámaszkodtam, hogy tartsa a testemet addig, amíg karommal és lábammal
kivackolódom. De ez nehéz föladat volt, mert a puska súlyom alatt
lesüppedt és kénytelen voltam nagyon óvatosan kiszabadítani és előlről
kezdeni a mesterkedést.

Még néhány percnyi küzdelem után végre egészen hosszamban elnyúlva,
szétterpesztett karral és lábbal a fölszínen feküdtem. Mivel így
súlyomat aránylag nagy területen osztottam szét, föntarthattam magamat.
Magamat kissé kifújva, a hasamon óvatosan a nádas felé kúsztam, amely
végérvényesen megváltott a csalóka homokcsapdától, ha mindjárt tetőtől
talpig elfödött a falánk nedves homok.

Száraz, forró napsütéses helyet kerestem magamnak és levetettem a
ruhámat. Mialatt megszáradására vártam, megtisztítottam öreg Lepageomat,
amely tele volt homokkal. Egy óra hosszáig tartott, míg elindulhattam
Peacock dr. fölkeresésére, aki valahol jóval messzebb volt, mint ameddig
a hangom elért. Amikor ezt észrevettem, egyszerre megbizonyosodtam
arról, hogy menthetetlenül elpusztultam volna, ha nem lett volna velem
másik társam, hű Lepage-fegyverem.

A doktor egész sereg libát és kacsát lőtt, míg nekem üres vadásztáskával
kellett táborunkhoz visszatérnem. Amikor azonban meghallotta a
kalandomat, nagyon elkomolyodott és ezt mondta:

– Tudja-e, hogy sokkal értékesebb zsákmányra tett szert, mint aminő a
liba meg a kacsa, arra a biztos tudatra, hogy bízhat a hidegvérűségében,
amellyel kitartott és amellyel ezt mondta magának: aggódom, az igaz, de
összefüggően kell gondolkodnom!

Bár teljesen méltányoltam a bókját, mégis eltartott egészen a vacsoráig,
hogy ismét rendes, nyugodt lett az állapotom. Most azonban mocsaras
vidéken mindig ilyen helyek lehetőségére gondolok. Sűrű, vágó mocsaras
fűben inkább vízben és iszapban gázolok, semhogy ilyen csábító, de
alattomos homokfoltra lépjek.


ÖTÖDIK FEJEZET.  Tatár lovak megszelidítése.

A Szirahoz visszatérvén, néhány napot it-kuli tanulmányaink
földolgozásával töltöttünk el. Azután Zaleski professzorral
nekiindultunk a síkságnak; egy gazdag tatár, Jusszuf Spirin, rengeteg
ménesek tulajdonosa meghívott bennünket, hogy látogassuk meg.

Nomád, egyszerű, műveletlen ember volt, de az ottani fölfogás szerint
mesésen gazdag. Családjával sátrakban lakott, amelyekkel aszerint, amint
méneseinek legeltetése kívánta, Szira, It-Kul és a Shunet-tó egész
vidékén táborhelyről táborhelyre vándorolt.

Meghívásának szavai kegyesen jelezték, hogy tudós emberek látogatása
nagyon megtisztelő ránézve.

Jó kocsit küldött értünk, amelybe három nagy, nemes ló volt befogva.
Alim, egy élénk, fiatal, vonzó külsejű tatár volt a kocsis. Helyeinket
elfoglalván, körülnézett, a bakon kiegyenesedett és néhány vad
kiáltással hosszú, font bőrostorral végigvert a lovakon. Úgy éreztük,
mintha testünk alól kirántották volna a kocsit és ugyancsak meg kellett
kapaszkodnunk, hogy ki ne essünk. A lovak teljes vágtatással indultak
neki és rohantak át a pusztaságon. Kormányzójuk kiáltásai meg éles
ostorcsapásai a legnagyobb sebességre biztatták őket. Így tizenhárom
mértföldet tettünk meg egy óra alatt.

Célunkhoz érkezve, néhány sátrat vettünk észre sötétszürke
nyeregposztóból, közelükben marhák és juhok legelésztek, amelyek házi
szükségletre voltak rendelve, míg az igazi nyájakat messzire, a
Kizill-Kayalánc mögé hajtották legelőre.

A szemhatáron négyszögletes, alacsony agyagfalakkal körülvett,
fenyőgerendákból összerótt épületeket különböztethettünk meg,
úgynevezett aulákat vagy házakat, amelyekben a téli hónapokat töltik el
a tatárok.

Spirin legöregebb fiával, Mahmettel, a sátra előtt, amelynek ott jurta a
neve, üdvözölt bennünket. Alázatos üdvözlő és áldó szavakkal a próféta
nevében fölszólított bennünket, hogy lépjünk be. A jurta belseje pompás
volt. A padlót vastagon födte a nyeregposztó és bokharai meg szardai nők
avatott kezével kötött értékes szőnyegek feküdtek mindenfelé. Puha
selyemfüggönyök elrejtették a jurta oldalfalait és menyezetét és óriási
selyempárnák és vánkosok pihenésre hivogattak. Az így elfödött
oldalfalak mentén köröskörül nagy ládák és kis szekrények álltak,
amelyek berakott türkizzel, lapiszlazulival és malachittal voltak
díszítve és ezüst volt a lakatjuk meg veretjük. Állványokon ón-, réz- és
ezüstedények, tálak és kancsók csillogtak és a bejárattal szemben ezüst
keretben koránidézet függött, míg mellette a seik-ül-izlámnak, a
mohamedánok legfőbb papi méltóságának képe pompázott.

Két, ezüsttel gazdagon díszített szekrény közt festőállványféle állott
tele puskával, pisztollyal, karddal, szuronnyal és jatagánnal, azaz
rövid karddal, amelyek közül néhány egyenes volt, mint a tőr, mások
görbék, mint a kasza és a sarló.

– Hiszen egész arzenálja van itt önnek – mondta a professzor.

– Igen – bólintott az öreg tatár – viharos időket élünk és védenünk kell
magunkat és jószágunkat. Most súlyos, fekete napokat élünk.

Ezek a «fekete» napok szemlátomást nagy gondot okoztak neki, mert miután
kényelmes ülőhelyet adott nekünk a párnákon, beszélni kezdett arról, ami
a pusztában történik. Az orosz kormány mindig kihasználta az uralma
alatt élő törzsek gyűlöletét és viszályát és Chulyma-Minuszinszk
síkságával sem tett kivételt. Erre a vidékre, amely évszázadokon át az
abakantatároké volt, a hatóságok ukrán telepeseket küldtek, lusta,
iszákos, könnyelmű parasztokat, akik szénát kezdtek gyüjteni a tatárok
földjén, elrabolták lovaikat, asszonyaikat meggyalázták, sőt magukat a
tatárokat meggyilkolták. A bennszülöttek hasztalanul tettek panaszt a
kormánynál, amely azonban nemcsak hogy nem tett semmit a baj
megszüntetésére, hanem az ukránokat egyenesen fölbátorította a
túlkapásokra. A tatárok fölháborodva fegyvert fogtak és a puszta vad
harcnak, kegyetlen vérbosszúnak és az ilyen háborúskodással együttjáró
mindenféle bűntettnek lett a helye. A törvénnyel nem törődött senki;
mindenki az életét és a vagyonát védte, úgy hogy szembeszállt az
elzüllött ukránok önkényes visszaéléseivel. A puszta magas füve nem egy
holttestet födött el, amelyet azután a szél kiszárított és mint port
szétszórt a szenvedéssel teli síkon.

Spirin nagyon bőkezű gazdának bizonyult. Hat felesége volt, a legidősebb
ötven évesnél nem volt fiatalabb és a legifjabb tizenhat éves fiatal
leány volt, hajlékony mint a fűzfaág és szeme, mint az őzé, nagy és
szelid. Mindezek az asszonyok a második jurtában tevékenykedtek, ahol a
konyha volt. Amikor ebédhez ültünk, ismeretlen ételeket tálaltak elénk,
amelyek közül az egyik ízletesebb a másiknál: forró sultát, a juhmell
egy kövér darabját, szénen sütve; tzchihertyt, kis csirkéből és tojásból
készült mártást; shashykot juhhúsból, áfonyaszerű, kissé savanykás,
száraz bogyóval; shashlykot juhveséből; azut, magyar gulyásfélét,
szintén juhveséből; tamalikot, azaz lepényt gombával és bogyókkal; édes
sajtot juhtejből; befőttet rebarbarából, szőlőből, fügéből és
datolyából. Mindezt kumisszal, az elmaradhatatlan pusztai itallal
öblítettük le, de burgundival is és pezsgővel, amit külön a mi
látogatásunkra hozattak a városból. A lakoma után sok-sok pohár teát
ittunk, amihez mindenféle befőtt gyümölcsöt, gyümölcsízt, mézet és más
édességet kínáltak és angol kétszersültet óndobozból.

A teázás a lakoma ceremóniás része. Rendesen sokáig tart és kifárasztja
az embert. De Spirin gondoskodott arról, hogy a lakoma e része alatt se
unatkozzunk. Feleségeinek megparancsolta, hogy néhány szőnyeget, párnát
és alacsony asztalokat hozzanak a jurta elé és bennünket fölszólított,
hogy menjünk ki a szabadba.

– Bemutatom legjobb lovaimat – mondá és tapsolt.

A kocsisunk, Alim és házigazdánk fia, Mahmet, azonnal nyeregbe pattantak
és elvágtattak az aulák felé. Negyedóra mulva visszatértek mintegy ötven
pompás csődört terelve maguk előtt, amelyek közül néhány hollófekete
volt, a többi szürke és fakó. Élénken ügetve közeledtek és a pusztai
szél meglobogtatta sörényüket és pompás farkukat. A lovak nagyokat
prüszköltek, egymást harapták és rugdosták; fényes, vérben úszó szemük
mintha tüzet okádott volna és mintha a reszkető orrlyukakból is tűz
áramlott volna ki.

– Ezek vad fiatal csődörök, amelyek nem ismerik a nyerget és ember keze
még nem érintette meg őket. Nemesvérűek, Chum-Bazlikban nőttek föl, ahol
legjobb a fű. A pusztánkon ezek a legnemesebb állatok, erősek, mint a
medve, egészségesek mint a hiúz és gyorsak mint a sólyom.
Gonoszindulatúak és vakmerőek, fölveszik a harcot a farkassal és a
medvével, páratlan harci paripák. Lovasrohamban fogaikkal és patáikkal
küzdenek lovasaikért. A turkománok argamakjai, azok a paripák, amelyek
ütközetben démonok módjára küzdenek és a harc után végigvágtatnak a
csatatéren, hogy az elesett ellenség fejét szétmorzsolják, vad
tulajdonságaikat ennek a lótörzsnek köszönhetik.

Spirin tatár nyelven odakiáltott valamit a két fiatalembernek, akik
hirtelen vadul kiáltozni kezdtek. A lovak ugyanebben a pillanatban
minden irányban szétrebbentek, teli aggodalommal kutatgatva mindenfelé
egyre messzebbre rohantak. Pompásan lovagolva követték őket a tatárok.
Kézbe fogták az arkánt, a bennszülöttek lasszóját és mindegyre
gyorsabban vágtatva, megcsóválták a fejük fölött. Csodálatos verseny
kezdődött. A vad csődörök, mert nem volt semmi terhük, eleinte jól maguk
mögött hagyták a tatárok nyergeslovait; ezek azonban, hozzászokva a
hosszú és kitartó üldözéshez, győzték az egyenletes iramot és amikor a
csődörök a vad vágtatásban már kissé kifáradva, alig észrevehetően
meglassították a tempót, fokozatosan közeledtek hozzájuk. A lovasok
nagyon ügyesen mindjobban irányították a csődörök mozdulatait és arra
kényszerítették őket, hogy egyre szűkebb körben keringjenek.

Amikor végre a lovak ismét egy csomóba voltak összeszorítva, a tatárok
fölemelkedtek nyergükben, hosszan kibocsátották az eddig összetekert
lasszót és a ménes ismét szétrebbent. A lovasok követték és látni
lehetett, hogy két csődör, egy fekete és egy fakó, megváltoztatja
futását. Egy ideig fölágaskodtak és mindenfelé rugdalództak, azután
mintha villám sujtotta volna őket, elterültek a földön. Az öreg Spirin
nevetett:

– Az arkán fojtogatja őket.

A két lovas ekkor kiugrott a nyeregből. Óvatosan közeledtek a vadul
kapálódzó csődörökhöz és a lasszót még jobban kifeszítették. Amikor már
eléggé összeszorították az állatok gégéjét, ügyesen megtámadták őket és
békóba verték lábaikat. A csődörök a fojtogató gégehuroktól
megszabadulván, egy pillanattal később ismét fölugrottak és el akartak
menekülni. De hamar észrevették, hogy békóban van a lábuk és néhány
görcsösen rángatódzó szabaduló kísérlet után megadták magukat és
csöndesen álltak. A férfiak fölkantározták őket és levették a béklyót
lábukról. Bár a csődörök rugdalództak és ágaskodtak, mégis csak egy
pillanatig tartott, hogy a lovasok ismét lovaikon ültek; a nyeregben
mélyen lehajolva, száron vezették a pompás, vad teremtményeket,
amelyeket eddig emberi kéz nem érintett.

A csődörök hátrahajtott füllel és fogvicsorgatva nemsokára a jurta előtt
álltak. Két nyerget hoztak és míg Alim a fekete csődört a kantárszáron
fogta, Mahmet fölnyergelte. Rendkívüli harcot láttunk ember és állat
közt. A csődör hajlékony teste csaknem állandóan a levegőben volt.
Ágaskodott és nagyokat ugrott, úgy hogy patái olykor az emberek feje
fölött voltak; csak egy pillanatig állott egyszerre mind a négy lábán,
hogy a következő pillanatban ismét nagyot ugorjék. A dühtől és
félelemtől megvadulva nyerített és prüszkölt. De az izmos Alim erősen
tartotta a kantárszáron és nem engedett. A cserezetlen bőrszíj erős volt
mint az acél és a zabla úgy belevágódott a ló gyönge szájába, hogy
amikor prüszkölt és a fejét rázogatta, vörös hab röpült szerteszét.
Mahmet eközben éppen olyan mozgékony volt, mint a ló és nem mulasztott
el egyetlen alkalmat sem, amikor a hevedert egy-egy lyukkal szorosabbra
húzhatta. Amikor ezzel elkészült, a kengyelt erősítette meg. Ezután Alim
egy bika erejével arra kényszerítette a csődört, hogy a fejét
végignyújtsa a földön és Mahmet villámgyorsan a nyeregben termett,
tatármódra mélyen lehajolva és térdét a rövidszíjú kengyelben
derékszögben fölhúzva. Nagyot kiáltott és ostorával végigvágott a
csődörön.

A szilaj állat egy másodpercig mozdulatlan volt, mint a szikla, csak
szeméből villámlott harag; azután nagyot ágaskodott, mintha hátra akart
volna dőlni. Magasra emelkedett, lezuhant, kirúgott, mindezt szünetlen
őrült gyorsasággal, hogy azt hihette az ember, nincs lovas, aki élve
kerül ki ebből a harcból. De a tatár az egész idő alatt lehajolva ott
guggolt a nyeregben, mintha össze lett volna nőve az alatta erőlködő
állattal.

A csődör látván, hogy lovasát nem vetheti le, nekiiramodott és
árkon-bokron át mint a nyíl a pusztába röpült. Láttam, hogy Mahmet lazán
és magasan tartotta a kantárszárat, csak könnyen mozgatta, míg puha
csizmájával a ló oldalát verdeste és néha az ostorral végigvágott rajta.
Azt is láttam, hogyan dolgozott az állat csodálatosan izmos teste és
hosszan elnyúló alacsony röpte mennyire kinyújtotta karcsú erős tagjait.
Mahmet, mintha valami kísérteten lovagolt volna, nem tudtam észrevenni,
hogy a ló patája a földet érintette volna.

Bár a kantárszár az egész idő alatt lazán maradt, Mahmet óriási körben
mégis visszahozta a lovat a jurta elé. Hab csurgott le a véknyáról és
még mindig vérző szájából. Két kisebb körlovaglás után olyasvalami
történt, aminek láttára bámulatomban fölkiáltottam: a tatár, jóllehet e
vad Bükefaloszon ült, nyugodtan lehajolt az egyik oldalra, eleresztette
a kantárszárat, elővette a pipáját, nyugodtan megtömte és rágyújtott.
Azután kiegyenesedett a nyeregben és egyenesen a sátor felé jött. A
csődör keze és combja minden mozdulatának engedelmeskedett; reszketett,
de már le volt győzve.

– Ez igazán hihetetlen! mondám és csodálattal néztem föl Mahmetre, aki
megelégedetten mosolyogva és pipázva ült a nyeregben és lovának habos
nyakát veregette.

– Ez semmi, nevetett Spirin. Ez a vad ló egyszerűen rájött arra, hogy ha
nem engedelmeskedik, Mahmetnek az oldalát átszorító combja
összeroppanthatja a bordáját.

Amikor megnéztem Mahmet combját – görbe volt és erős, mint egy vén tölgy
gyökere – bizony nem látszott lehetetlennek, hogy össze birná törni egy
lónak a csontját.

Spirin kocsisa, Alim még nehezebb mutatványokkal szolgált. Mint fiatal
gazdája, vad csődörét annak minden viharos tiltakozása ellenére ő is
megnyergelte. De mivel ez az állat állandóan ágaskodott, nem húzhatta
meg elég szorosan a hevedert; mert amíg súlyával még a kengyelre
nehezedett és a másik oldalon még nem volt kengyelben, a nyereg
lecsúszott a ló oldalára és ledobta Alimot. A ló elvágtatott és még az
öreg Spirin is fölkiáltott ijedtében.

Bal lábával még mindig a kengyelben, Alimot a ló végighurcolta a földön.
Arcával lefelé, többször, amikor a ló köveken ugrott át, halálos
veszedelemben volt. De látását és testének erejét csodálatos módon
kihasználva, ellökte magát a kezével, amellyel előbb a fejét védte a
földön való hurcolás ellen és így még a legveszedelmesebb köveken is
átugratott.

Még a leesés okozta első ijedelem hatása alatt álltunk, amikor még
hihetetlenebb dolog történt: Alim megfordult, jobb lábát nekifeszítette
az állat vékonyának és bal kezével elkapta a kantárszárat; lába szét
volt terpesztve és teste csaknem vízszintesen állott el a rohanó csődör
oldalától. Mindez villámgyorsan történt és a paripa már szinte eltűnt
szemünk elől a pusztán, de még tisztán láthattuk, hogy Alim
terpeszállásban a kantárral dolgozott, azután ismét leereszkedett
csaknem a földig a ló hasa alá, ahol mintha a vágtató ló valamelyik
lábát iparkodott volna elkapni. Nehány próbálkozás és erőfeszítés után
sikerült neki hurkot vetni a ló egyik mellső lábára, azután ismét
nekifeszítette magát a ló oldalának és a csődör lábát a has irányában
kifelé magasra húzta. Eleinte három lábon ugrált tovább a ló, azután
hirtelen térdre rogyott. Alim azonnal kiszabadult a kengyelből és mint a
vadmacska a ló nyakán termett. Azután hurokkal fojtogatta. Mikor a ló
már nem védekezett, Alim egyik kezével kifeszítette a fojtogató szíjat,
míg a másikkal a hevedert kezdte szorosabbra csatolni. Egy másodperc
mulva nyeregben volt, meglazította a gégehurkot és kiszabadította a ló
lábát. E rövid, de drasztikus élmény után a csődör nem ellenkezett
többé. Alázatosan kocogott vissza a jurtához, megadva magát
engedelmeskedett lovasának, aki bár keze tele volt sebbel és össze volt
verve, nevetett és hízelegve szólítgatta a lovát:

– At, at, jakze at! Toor! (Ló, ló, jó ló! Csöndes!)

Ez a látvány gazdagon kárpótolt bennünket szenvedésünkért, mert Spirin
dús lakomája nehéz ételeivel nagy megpróbáltatás volt nekünk. Sokáig nem
felejtettük el és később valahányszor tatár lakomán vettünk részt,
mindig óvatosak voltunk. Nagyrabecsült professzorommal még heves vitába
is keveredtem e lakoma miatt:

– Az azu csapta el a gyomrunkat, – mondta keserűen.

– Nem, én azt hiszem, hogy abból a kövér sultából ettünk sokat, vetettem
ellene.

– Egyáltalán nem, felelte a professzor, a sulta zsirja könnyen
emészthető; de az azu gyökereivel, növényeivel és szárított bogyóival
egyszerűen méreg volt.

De én állhatatosan megmaradtam meggyőződésem mellett, mig a professzor
tovább is a sultát védelmezte és az azut támadta hevesen. Mivel nem
tudtunk megegyezni, ő máskor az azut vetette meg, én pedig nem törődtem
a sultával.


HATODIK FEJEZET.  Pusztai dráma.

Amikor Spirinnel együtt voltunk, nem sejthettük, hogy a családot,
amelynek körében időztünk, az a nagy szerencsétlenség fenyegeti, amely
két nappal később reá tört.

Nehány nappal a tatároknál tett látogatásunk után egy geológiai föladat
elvégzésére a pusztába küldött a professzor. Kénereket kellett keresnem,
amelyekkel megmagyarázható a Szira-tó vize magnéziumszulfátjának
eredete. Végig kutattam a tavaszi áradásokkal kimosott szakadékokat és
hasadásokat és éppen a pusztán vizsgálgattam át a kiszáradt folyómedrek
meredek partjait, amikor hirtelen láttam, hogy nagy hollósereg és nehány
hatalmas keselyű kering valami fölött, amit eleinte elhullott lónak vagy
elhullott ökörnek tartottam. De amikor egyik közeli dombról alaposabban
szemügyre vettem a dolgot, azt láttam, hogy a kérdéses valami emberi
holttest lehet.

Amikor odaérkeztem, elállt a szívem verése, mert az ott heverő
halottakban két vakmerő nagyszerű lovast ismertem föl, Mahmetet, Spirin
fiát és derék segítőjét Alimot. Ők, akik két nappal előbb még fényes
sikert arattak, széttépett arccal és fejszével szétzúzott koponyával
feküdtek itt. Köröskörül küzdelemnek semmi nyomát sem találtam.

Hak, aki velem volt, alaposan megvizsgálta a holttesteket és az ilyen
halottak alapos ismeretével megjegyezte:

– Ezeknek a tatároknak a fejét baltafokával zúzták szét, azután tisztára
gyűlöletből megcsonkították az arcukat.

Az irtózatos leletről rögtön értesítettük a rendőrséget és az öreg
Spirint. Vérzett a szívünk, amikor tatár vendéglátó házigazdánknak
megvittük a hírt borzasztó veszteségéről és láttuk szerencsétlenségét és
vad kétségbeesését. Mindjárt megkezdődött a bírói vizsgálat, mert
véletlenül egy arra följogosított bíró volt a környéken; azért jött,
hogy a szírai gyógyfürdőt használja. Néhány nap mulva azután megtudtuk,
hogy mi történt a puszta ama helyén, ahol a két tatár vére kifolyt.

E dráma megértéséhez ismernünk kell e síkságok életének némely
részletét. A tatárok minden birtokukból legtöbbre becsülik kancáikat,
mert rendszerint jellegzetes, értékes tulajdonságokkal rendelkező
lófajtákat tenyésztenek. Altai vidékén nagyon keresettek voltak az
abakan-lovak, mert ezekkel nem csak föntartották, de sőt jelentékenyen
meg is javították a bennszülött lovak már sülyedő minőségét. A növekedő
kereslet következtében az ukrán telepesek közt levő lókötők szemet
vetettek ezekre a lovakra, ellopták azokat és Altaiban eladták. De ez
nem volt könnyű feladat, mert a tatár csikósok, akik a kancákat őrizték,
éberek voltak és bátrak és mert föl voltak fegyverezve, nem féltek a
rablókkal való összeütközéstől. A ménesekre azonkívül a csődörök is
ügyeltek, ezek a vad és félelmet nem ismerő állatok, amelyek a csavargó
idegeneket megtámadják fogukkal és patájukkal

Spirin kancáival is így történt;; nem régen észrevették, hogy nehány
csődör, amely a ménesben volt és egész csapat anyakancára vigyázott,
elhagyta a ménest, amely azután messzire elfutott a pusztába. Egyszer
sikerült ilyen megszökött ménest utolérni és a táborhoz visszahozni. A
csikósok a ménes közelében sok patkónyomot vettek észre, ami
kétségtelenül olyan lovasoktól származott, akik a tatárok közeledtére
eltüntek. Az elfutott csődörök teste csupa seb volt, amikor rájuk
akadtak, amiből kiderült, hogy mielőtt kancáikat elhagyták, valami
ellenséggel küzdöttek.

Az egész dolog titokzatos talány volt. Bár a tatárok nagyon járatosak
voltak ilyen dolgokban, mégsem tudtak a pusztán senkit sem kinyomozni és
csak találgattak. A vizsgálóbíró azonban megtalálta a titok kulcsát.
Megvizsgálta a megsebesült csődöröket és az ismét befogott ménest,
valamint a megpatkolt lovak nyomát és azt az utat, amelyen a megszökött
ménes haladt. Erre azután az egész kerület rendőrségének megparancsolta,
keressék meg egy nagy, patkolatlan, hasított patájú, pej csődörnek a
gazdáját.

Nehány nap mulva Sziratól harmincöt mérföldnyire levő egyik helység
rendőre egy ukrán parasztot állított elő, aki éppen ilyen lónak volt a
gazdája. A csődört azonban nem hozta magával, mert a paraszt állítása
szerint elfutott és keresik. Jóllehet a bíró hosszú fogsággal fenyegette
meg, ha nem vall őszintén, a paraszt állhatatosan ártatlanságát
hangoztatta. Erre a bíró megparancsolta, hogy a rendőrség
főhadiszállásán vegyék őrizetbe. Amikor már ott volt, odament hozzája
maga a bíró és így szólt hozzá:

– Látom, hogy ravasz fickó vagy, de ismertem én ravaszabbakat is, mert
Turkesztánban lótolvajokat hajszoltam, bátor turkománokat és harcias
perzsákat fogtam el. Ilyen dologban senki sem tud engem rászedni. Ezt ne
felejtsd el és jól figyelj arra, amit mondani fogok. Neked egy óriási,
gonosz pej csődöröd van, a melyiknek bal hátsó lábán meg van hasadva a
pata. A farka fehér. Okos is, mert megtanulta tőled a lopás mesterségét.
Mert ez a te mesterséged, barátocskám. Ha kikerested a tatár kancádat,
éjjel odaviszed hozzája, a te pej bestiádat. Összeverekszik a tatár
csődörrel és le is győzi, mert nagyobb és erősebb. A csikósok nem
törődnek a küzdők lármájával és nyerítésével, de ha utána néznek is,
mindent rendben találnak és tovább alszanak. De nem aludnának tovább, ha
te előző nap oda nem lopódzkodtál volna táborhelyükhöz és álomport nem
tettél volna élelmiszeres zacskójukba. Ha azután a pej csődör legyőzte
ellenfelét, eleinte lassan, majd egyre gyorsabban arra a helyre tereli
valamennyi kancát, ahol te leskelődsz rájuk más semmirekelőkkel. A
lovakat azután elhajtod az Altai felé, míg cinkostársaid eltüntetik a
nyomokat úgy, hogy ugyanazon az úton patkolt lovaikon végiglovagolnak.
Ez az egész fogás, mert a többi már nagyon egyszerűen megy nálad. Az
Altai tatárjainak és parasztjainak eladod a lovakat, visszatérsz a
faludba, vodkára és sörre költöd a pénzt és ha elfogyott, új gaztettet
eszelsz ki. De ezúttal valami megzavarta a csínyedet, mert közvetetlenül
azután, hogy a csikósok üldözésre indultak, te visszajöttél a táborukhoz
és valamit keresve kerülgetted. Mit kerestél itt a pusztán?

A paraszt, halványan és reszketve félelmében amiatt, amit ez a varázsló
vagy bíróba bújt ördög elmondott, hallgatva és tágra meresztett szemmel
ült előtte. A bíró folytatta:

– Látod, hogy mindent tudok. Azt is tudom, miért jöttél a táborhelyhez.
Egyiktek elvesztette az álomporos zacskót. Te nem találtad meg
gaztettednek ezt az elárulóját, mert részeg voltál. De megtaláltam én.
Itt van ni!

A bíró e szavakkal a zsebéből kis zacskót vett elő, amelyben, mint nekem
később elmagyarázta, szétdörzsölt belladonnabogyókból és ópiumból
készült por volt. A paraszt térdre hullott és kegyelemért könyörögve
megnevezte azokat a parasztokat, akik a ménest az Altaiba elhajtották. A
bíró a legrövidebb úton, azaz távirón elrendelte üldözésüket. A rablókat
elfogták és Spirin visszakapta lovait. Ez eset óta Mahmet és Alim a
ménes közelében maradt és gondosan figyelte a csikósokat. A legutóbbi
napok egyikén azután a bebörtönözött parasztok rokonai elfogták a két
tatárt és kegyetlenül meggyilkolták. A tetteseket azonban nem tudták
fölfedezni.

Amikor megkérdeztem a bírótól, hogyan jutott e talány megfejtéséhez, ezt
felelte:

– A keleti népek körében folytatott sok évi bírói tevékenységem alapján
ismerem a lótolvajok fogásait. Ennek a tragédiának egynémely sajátossága
mindjárt megadta a helyes nyomot. Még csak egészen meg kellett
bizonyosodnom a dologról. Amikor a megsebesült csődöröket megvizsgáltam,
a szájukban nehány vörös lószőrt és lófarkból való nehány hosszú fehér
szőrt találtam. Spirin méneseiben ilyen ló nem volt. A küzdelem helyének
közelében világosan láttam a támadó patájának a nyomát és ezért
nagyságát illetőleg semmi kétségem nem volt. Az álomporos zacskót akkor
találtam meg, amikor a csikósok táborhelyét vizsgáltam át. Nem értettem,
miként történhetett az, hogy nem vették észre az idegen csődört és az
orruk előtt engedték elterelni a tenyészállatokat. Először azt hittem,
hogy buzától vagy arrakától[3] lerészegedtek, de tivornyának nem
találtam a nyomát. Azután fölfedeztem a homokban a kis zacskót. A
tatárok valamelyike, úgy látszik, rálépett és így benyomta a földbe. A
rablók ezért nem tudták megtalálni. Ami pedig Spirin fiának és
cselédjének meggyilkolását illeti, ez nem szokatlan esemény ezen a
vidéken, ahol a bennszülött tatárok és az oroszok közt a vérbosszú
uralkodik.

A bírónak kétségtelenül nagy tapasztalata és bátor kombináló képessége
volt, különben nem bogozhatta volna ki ily gyorsan az egész tényállást.
Amikor azonban Mahmet idős anyjának és feleségének könnyeit láttam, arra
a megrendítő valóságra ébredtem, hogy semmi törvény és semmi pör nem
kelti többé életre a csinos, fiatal tatárt, aki oly kitünően értett
atyja ménesei vad paripáinak megszelidítéséhez és legyőzéséhez.

Ezekkel a gondolatokkal néztem a tatárokat, akik az elköltözötteket
odavitték a kis dombhoz, ahol már várt rájuk a sír. Tekintetem ekkor
önkéntelenül egy fiatal, még egészen gyermek tatár nőre esett.
Vágyakozó, leírhatatlan kétségbeeséssel, könnycsepp nélkül, sóhaj nélkül
nézte a még halálában is csinos, hatalmas Alim arcát. Az jutott az
eszembe, hogy a fiatal leány szívében bizonyára ez az óriás és atléta
lobbantotta lángra a pusztai szerelem tüzét és hogy a bosszuló
igazságosság ítéletét talán ennek a gyászoló gyermeknek gyönge és szép
kezével hajtatja végre, aki jól ismeri a vérbosszú törvényeit.


HETEDIK FEJEZET.  Tarantula-csata.

Legyőzvén a pusztai tragédián érzett első megbénító ijedelmünket, ismét
munkánkhoz láttunk. Az élet élet: megsiratja halottait és fölkeresi
sírjukat, de tovább járja a harcnak, a nehéz fáradozásnak, az anyagi és
szellemi vágyakozásnak útját.

Néhány nap mulva tanulmányútra indultam a Shunet-tóra, amely ismert
arról, hogy nagyon sós és vastagon van benne fekete, erősen kénhidrogén
szagú iszaplerakodás. Kis kétfogatún utaztam. Hak kísért, aki mert úgy
bántam vele, mint egyenjogú emberrel, nagyon készséges szolgám volt.

Hat órai út után észrevettük, hogy a prerifű kevésbbé volt dús, majd
hogy a föld már csak kúszó fűvel volt benőve, amelynek puha szára olyan
vörös volt, mintha vérrel lett volna tele. Saliernia volt, sóval
telített talajhoz különösen alkalmazkodó fűfajta. Végre ez is eltünt és
csak az úgynevezett solanchak, az egészen fekete, zuzmaraszerűen
sókristállyal födött pusztaság volt előttünk.

E halott pusztaság közelében először akadtam a bennszülött nomádok
sírjaira. Adrianoff, az ismert orosz etnológus és archeológus, akit a
szovjetkormány 1920-ban megölt, bebizonyította, hogy ezek az ouigurok
sírjai, akik Dzsingisz-Khan elől menekülve itt nomádéletet folytattak.

Ezek a sírok valamikor meglehetősen magasak voltak, de idők folyamán
jóval alacsonyabbak lettek. Rendesen négy-hat kő, devonhomokkőből való
tábla vagy oszlopszerű neolit vette körül, amit néha igen nagy
távolságból hoztak oda. Éppen ilyen homokkövet láttam a Tuba-folyónál és
a Tuba és Abakan, a Jenisszei két mellékfolyója közt elterülő síkságon.
Ezek a sírkövek vagy dolmenek hosszú sorban gyakran a szemhatárig
követik egymást.

Nehány kövön még fölírás volt látható. Rúnák voltak. Az emberiség e
legrégibb abc-jét nem csak az emberi hangnál messzibbérő érintkezésül
használták úgy, hogy jeleit táblácskákra vagy fakéregcsíkokra vésték,
hanem sírföliratoknál azt a célt is szolgálta, hogy az egyes ember
életén túlmenően a jövő nemzedékeknek nehány szót mondjon. Ekkor csak
egy futó pillantást vethettem ezekre a dolmenekre és monolitokra.
Alaposabban csak egy későbbi utamon ismertem meg őket, amelyet a
sírkővidéken át egész törzsek és népek ez óriási, világtörténeti sírján
át tettem, amely népek titkos vonzóerőtől Keletre csábítva, Közép-ázsia
tágas síkságain keresztül Európa meghódítására és a keresztény
civilizáció szétrombolására vándoroltak.

Végül elérkeztünk a Shunet-tóhoz; fekete, bűzös, sófoltokkal teljesen
befödött sár körítette és a teli napfényben úgy fénylett, hogy ha
odanéztünk, belefájdult a szemünk.

A parton és a tó fölületén egyetlen madarat sem lehetett látni. A tó
halott volt, de szépségben halt meg, mert fölületén mint a gyémánt
sókristályok csillogtak, amelyek nagy csomókba álltak össze, hogy azután
lesülyedjenek a fenékre és ott vastag réteget alkossanak, amely
lassanként kitöltötte az eltünő tó medencéjét.

A rosz szagú pocsolyában a tó felé gázoltunk, hogy vegyi vizsgálatunk
számára vízpróbát vegyünk belőle és megmérjük melegségét. Mikor egészen
közel voltunk a vízhez, meglepetve láttuk, hogy körülbelül lábnyi
szélességben valami korallvörös tömeg keretezi be. Nem tudtam, mi lehet
ez, lehajoltam és azt a fölfedezést tettem, hogy a vörös tömeg számtalan
kis lényből állott össze, amelyek már elhaltak és rothadásnak indultak.
Ezek okozták a levegőt köröskörül megfertőző kellemetlen, egészségtelen
szagot, több ilyen vörös micsodát üvegbe gyüjtöttem és vizet töltöttem
bele. Erre az üvegben egyszerre csak kicsiny vörös, öt milliméternél nem
hosszabb rákokat láttam nagy gyorsasággal úszkálni, de ezek oly gyöngék
és mulandók voltak, hogy nehány perc mulva már végük volt. Biológiai
vizsgálatunk később kiderítette, hogy ezek a Shunet-tó utolsó élő lényei
és Artemia salina a nevük. Közülük még csak a beggiatoa-bacillusok élnek
itt, amelyek a tóban minden más életet kiölnek, de egyszersmind
előkészítik a maguk kihalását is.

Hakot a tó mélyének megvizsgálására küldtem. Levetköződött, bement a
vízbe és amikor már jó messze volt a parttól, visszakiáltott:

– Mintha üvegen járnék!

Ez kíváncsivá tett. Levetköződtem és követtem őt.

Megállapítottam, hogy a Shunet feneke kemény volt és síma, mint a
kristály vagy márvány és hogy sóból volt, amely évszázadok folyamán a
nap és szél behatása következtében a tó fölszínéről vált ki. A réteg
nagyfokú konyhasó volt 99·89 százalék tiszta tartalommal. Mivel nagyon
melegen sütött a nap, elhatároztuk, hogy kutató munkánk után megfürdünk,
de a tó seholsem volt három lábnál mélyebb. A fürdés itt egyáltalán nem
volt könnyű dolog. Ha megpróbáltuk az alámerülést, a víz, mintha jól
eldugaszolt üres palackok lettünk volna, visszalökött bennünket. Úszó
kísérleteink meglehetősen komikusok voltak, mert a víz fölszínén
úsztunk, mintha a szoba padlóján feküdtünk volna. Csakhogy ez a padló
nem volt éppen szilárd, hanem mintha valami nagyon rugós szerkezet egyik
oldalunkról a másikra gördített volna bennünket, majd a hátunkon, majd a
hasunkon feküdtünk.

– Micsoda ördöngősség ez? – kérdezte Hak hangos nevetéssel. – Ez
botrány! A legrosszabb, amit emberről mondani lehet az, hogy: ostoba,
mint a dugó. És itt igazán úgy érzem magamat, mint a dugó, amelyik
ide-oda ugrál a vízen. Mit gondol? Az eszünk is eldugaszolódott már?

Haknak teljesen igaza volt, mert a testünk a Shunet vizében éppen úgy
járt, mint a dugó a közönséges vízben.

A fürdéssel nem volt szerencsénk, de helyette nagyon érdekes fölfedezést
tettünk. Észrevettük, hogy a part felől valami felénk közeledik.
Csakhamar fölismertem, hogy rengeteg tarantula-pók, amely hosszú, szőrös
lábaival végighaladt a folyón, anélkül hogy áttörte volna a fölszínét.
Mivel azonban a súlyának kissé mégis engedett, a pók nagyon óvatosan
haladt. Tapogatóját fenyegetődzve előrenyújtotta és magasra emelte a
fejét, készen arra, hogy erős mérgével támadjon vagy védekezzék.
Meglehetősen a közelemben haladt el és olyan hatást tett, mint egy
hadihajó, amely ágyúival fölkészülve a harcra, fenyegetődzik:

– Figyelmeztetem! Ne avatkozzék olyan dologba, amihez semmi köze.

Bizonyos hódolatos tisztelettel tekintettünk ez óriási állat után, amint
lassan a túlsó part felé távozott.

Amikor végre kimentünk a vízből, egyszerre nagyot kiáltoztunk
fájdalmunkban, mert mintha ezernyi tűvel szúrkáltak volna bennünket. Ezt
a fájdalmat a víz nagyfokú sótartalma okozta. Nehány nap mulva tetőtől
talpig sókristályok vékony rétege födött bennünket, amely lehullott, ha
tagjainkat meghajlítottuk vagy gyorsan mozogtunk.

– Éppen olyan színezete van a dolognak, – nevetett Hak, – mintha valaki
ki tudja mennyi ablakot tört volna rajtunk össze.

A tréfás Haknak megint igaza volt. Végezetül a szilánkok mind
lehullottak rólunk és a sótól izgatott bőr olyan fájón vörös maradt,
mintha leforrázták volna. Csak nehány nap mulva szabadultunk meg a
kellemetlen és kínzó fájdalomtól.

Két napot töltöttem el Hakkal a Shunet partján és ez idő alatt a
legkülönbözőbb vizsgálatokat végeztem a vízen, a són és az iszapon,
beggiatoákat fogdostam és vörös, fürge rákot és növényt meg rovart
gyüjtöttem.

A tarantuláról, amelynek földi lyukaitól pettyes volt a szomszédság,
nehány érdekes fölfedezést tettem. Ezek a lyukak köralakúak és két
hosszu, ellentétes irányba szolgáló folyosójuk van. Ezek közül a
hosszabbik a pók igazi hajléka, míg a rövidebbik várul szolgál, amelyből
a pók áldozatait megtámadja és magát, valamint otthonát betolakodók
ellen védelmezi, különösen egy vastag, barna, keményhéjú ganajtúró
ellen, amely bűzös, bódító nedvet választ ki mirigyeiből. Ezek a bogarak
üldözik a tarantulákat és fölfalják őket. A tarantula, hogy magát
megvédje, erős pókhálóból drótsövényt készít, amely behálózza az
ellenfelet és így jelentékenyen támogatja a pókot az ellenséggel való
harcában. E vár végén azonkívül van még egy kis szövedéke, amelybe a
künn elfogott és a barlangba hurcolt áldozatokat viszi. Ez a pókfajta a
fűben vadászik, gyors támadással ugrik áldozatára, agyonharapja vagy a
lyukához cipeli, ahol mint élő húskészletet teszi el. Találtam egy
barlangot, amelyben erős pókhálóból készült börtönrács mögött öt nagy
hernyó volt ilyen módon elfogva.

A tarantula harapása nagyon fájdalmas, a harapás helye borzasztóan
megdagad és nagy lázt okoz az egész testben. Hallottam, hogy a
tarantulától megharapott emberek belehaltak a harapásba még akkor is, ha
mindjárt intézkedés történt a méreg ellen.

Egészen különös, hogy a tarantula legveszedelmesebb ellensége a juh. Nem
fél a harapásától, hanem nyelvét belenyújtja a pók barlangjába és
megvárja, míg a vár ura győzelme tudatában fogával és szőrös lábával
belekapaszkodik a meleg nyelvbe; a juh e kellemes érzést méltányolva,
megelégedetten lezárja a szemét és megeszi a veszedelmes tarantulát,
mint ahogyan mi egy blue pointot vagy lynnhavent fogyasztunk el;
csakhogy persze ő citrom vagy torma nélkül.

Hak megbízást kapott, hogy a található legjobb és legnagyobb
tarantulákat fogdossa össze. Evégből nagy üveget adtam neki dugóval.
Segítőm szívesen vállalta a föladatot, aminthogy egyáltalán készségesen
és jókedvűen mindent elvégzett. Ezzel összefüggésben meg akarom
említeni, hogy mindhárom szökevény mindig jókedvű, szolgálatkész és
szorgalmas volt.

Mialatt a Szira-tónál időztünk, csak egyszer vettem észre, hogy
szomorúan gubbasztottak a szobájukban és valamit sugdolództak. Amikor
szomorúságuk oka után kérdezősködtem, valamennyiük nevében Trufanoff
felelt, aki akkor a mi expediciónk szakácsa volt.

– Ó, – kezdte nagyot sóhajtva, – mit mondjak uram? Tulajdonképpen
könnyen ki lehet találni. Most úgy élünk, mint más ember; senki sem néz
bennünket állatoknak, szörnyetegnek és az emberiség söpredékének, mert a
maga fedhetetlen, tekintélyes nevével véd bennünket. De ez a valóságos,
igazi élet számunkra nemsokára véget ér; ön el fog innen menni; akkor
ismét vissza kell térnünk az elhagyatottságba, sziklabarlangba, földi
lyukba, az erdőbe és járhatatlan mocsárba. Újra farkasok leszünk, akikre
mindenki vadászik. Ismét szenvedni fogjuk az állhatatlan vándorélet
éhségét, betegségét és minden gyötrelmét. Átkozott dolog ez! Így igazán
nem érdemes tovább élni!

Amikor befejezte, komoran elgondolkozva lehajtotta a fejét. A másik
kettő is hallgatott, de egy pillanat mulva Hak olyan hangon, aminőt tőle
még nem hallottam, ezt mondta:

– Nem tehetünk róla! Bennünk élet van és élnünk kell, ha mindjárt
farkasok módjára.

E szavakra Sienko fölemelte bozontos ősz fejét és ezt mormogta:

– Nekem, még le kell számolnom a tanuimmal. Nem akarok hamarább
meghalni, mint ők. Élni akarok a bosszúmért, az ő fekete órájukért. De
önt egyikünk sem fogja elfelejteni és sírni fogunk, ha elmegyünk öntől!

Ilyen gondolatok éltek Szira-tóbeli különös társaink fejében.

Hak fogta a poharat és elindult a tarantula-vadászatra. Láttam, hogy
rövid nadrágjának zsebébe vízzel telt kis üveget dugott.

– Vizet akarsz inni? Kérdeztem meglepődve, mert tudtam, hogy Hak mindig
undorodással beszélt a hideg vízről és csak vodkát meg teát szeretett
inni.

– Nem, az a pókot fogja kikergetni a barlangjából, felelte. Ha vizet
öntök a barlangba, a pók azonnal kijön, mert éppen olyan kevéssé szereti
a vizet, mint én és akkor bekomplimentirozom az üvegbe.

Egy óra mulva visszajött. Az üveget félig megtöltötte a vadászzsákmánya,
amelynek szőrös lába és teste sűrű, fekete tömeggé gomolyodott össze.
Amikor az üveget letettük a földre és megfigyeltük az állatokat,
éreztem, hogy az egész póktársaság rám mereszti kiváncsi és gyűlölködő
szemét. Amikor már alkoholt akartam rájuk önteni, hogy gyűjteményünk
számára konzerváljam őket, Hak visszafogta a kezemet és ezt mondta:

– Ne tegye, valami nagyon mulatságosat fog látni. Azután majd annyi
pókot fogok önnek, amennyit akar.

– Miben töri a fejét? kérdeztem.

– Nem mondom meg, felelte nevetve, majd meglátja. Csak annyit árulok el,
hogy játék, aljasság, minő az emberek játéka és aljassága.

Ismét nevetett, de nevetésében megvetés és gúny is volt. Miután így
fölkeltette figyelmemet, figyelni kezdtem a pókokat. Mozdulatlan sűrű
tömeg voltak; csak olykor-olykor rándult meg egy-egy láb és dühösen
összehúzódott. Nehány percig tartott ez a nyugalom, akkor valahonnan az
edény fenekéről, a többit szertedobálva, kiszabadította magát egy
szénszurokhollófekete fickó. Fölágaskodott és fenyegetődzően kinyújtotta
csápját és fejét.

A tarantula, mint a villám hirtelen megrohanta legközelebbi szomszédját
és belevágta a fogát. Az áldozat nehányat céltalanul vonaglott és vége
volt. A fekete pók, miután vért nyalt, mint a bolond rohant mindenfelé
és a többieket megölte és megsebesítette. Vad haláltánc járta. Egyes
pókot lehetetlen volt megkülönböztetni; fájdalmas vonaglással és
ugrálva, sebet osztva és kapva összevissza küzdött valamennyi. A
csatában az első gonosztevőt alaposan helybenhagyták és már kimult.
Egyszerre csak látom, hogy a harcolók nyüzsgő tömegéből kievickélődik
egy kövér vörös pók és az üveg szűk nyakába ugrik, hogy úgy mondjam
beékelte magát és függve maradt, míg alatta tovább folyt az élethalál
harc.

– Ez egy fiatal tarantula, mondta Hak, fiatal és ravasz, mint minden
vörös.

Ez a vörös pók sokáig ott függött, addig a pillanatig, míg már csak egy
súlyosan megsebesült és csak nagynehezen mozgó harcos maradt magára. A
vörös pók azután leugrott erre és megadta neki a halálos döfést.
Mindjárt minden lelkiismeret nélkül hozzá is fogott az elköltéséhez.

– Nos? Kérdezte Hak, hát a nagy városokban nem éppen így csinálják az
emberek?

Akaratom ellenére mosolyognom kell; találó volt a hasonlat.

Hak minden további szó nélkül kinyitotta az üveget és a pókokat
kiöntötte a földre. Mikor látta, hogy a vörös pók megszökik, ezt
mormogta:

– Csak fuss el barátom, az életed a tied, mert bölcs vagy.

És elment új pókokat keresni. Mikor már alkonyodott, visszajött és
elkészítette a teát meg a levest. Én ezalatt alkoholt öntöttem a
pókokra, amelyek csaknem megtöltötték a poharat és munkanaplónkba
megtettem a szükséges bejegyzéseket.

Hak a tarantulaüvegtől megihletve, vacsora közben rákezdett sok
történetének egyikére:

– Egykor, az acsinszki fogházból való szökésem után Turkesztánba akartam
menni; valahol a kirgiz pusztán a Balkas-tó közelében nagyon magányos
helyen belebotlottam egy ember gunyhójába. Nem volt se kirgiz, se orosz.
Nem sikerült kitudnom, mi volt, csak annyit tudtam, hogy rosszul beszélt
oroszul és magáról nem szeretett beszélni. Nehány éjjelt nála töltöttem
és ezalatt észrevettem, hogy egyszer napnyugta után elment és valami
nehéz tárggyal a kabátja alatt nagysokára jött vissza. Amikor később egy
éjjel ébren voltam, láttam, hogy egy fazék fölé hajolva főz valamit.

Egy napon nehány lovas jött a gunyhónkhoz. Kirgizek, szartok voltak és
nehány bennszülött Turkesztánból. Föl voltak fegyverezve, ami meglepett,
mert tudtam, hogy fegyverviselésért mily szigorúan büntetik az orosz
hatóságok a bennszülötteket. Azt gondoltam, hogy rablók és vonzódni
kezdtem hozzájuk. Amikor kitudták, hogy én fegyháztöltelék vagyok,
nagyon beszédesek és őszinték lettek. Nemsokára megtudtam, hogy a
bokhara-krasznovodszki úton levő megszálló tanyák tulajdonosainak a
szolgái. Ezek a tanyagazdák kirabolták a kereskedőket, akik Bokharába és
Khivába mentek, miután a Krasznovodszban levő orosz ügynökségeknek
marhát, lovat, selymet és gyapjút adtak el. Rablásaikat különös módon
végezték.

Miután a kereskedőket mindig fegyveres osztagok kísérték, a tanyásoknak
más eszközökkel kellett dolgozniok és nem puszta erőszakkal. Vendégeik
italába tehát az úgynevezett tarantula-bort keverték bele. Ez
tarantulákból készül, amelyeket haláluk előtt földühösítenek; alkohollal
a tűzre teszik és mindenféle bogyóval és fűvel sokáig főzik. A bor
zöldesbarna színű és kellemetlen szagú. Nehány csöppje bármely italba
öntve, csaknem azonnal elbódítja az embert. A bódultság nehány óra mulva
elmúlik, de az áldozatnak tartós elmezavart, emlékezethiányt okoz,
valamint zavart a beszédben és a mozgásban.

A tanya tulajdonosa a kereskedőket és kísérőiket a bódultság ideje alatt
kirabolja, segítői azután messzire a pusztába hurcolják őket és ott
magukra hagyják. Az áldozatok jóformán sohasem tudnak visszaemlékezni
arra, hogy mi történt velük és hol voltak legutoljára. Ezzel rendesen
vége is van a kalandnak, mert ha a kifosztott ember mindenre vissza is
tudna emlékezni és az embereivel visszatérne, hogy megint hozzájusson
elvesztett jószágához, a tanyásgazda fölfegyverzett cselédeivel gyűlnék
meg a baja és föltétlenül alul maradna, mert ezek a verekedő legények
üldözött gonosztevők, kalandorok és más elzüllött csőcselék közül
kerülnek ki. Ilyesfajta emberek jöttek ahhoz a magányos házhoz, amelyben
elrejtőztem. Bizonyára kitalálták már, hogy a ház tulajdonosa
tarantulabor-készítő. Igaz, hogy gyalázatos ipart folytatott, de sok jó
oldala is volt. A kirgizföld minden vidékéről, a hét folyótól betegek
jöttek hozzá, akiket köszvény kínzott, némelyiknek dagadt volt a keze és
a lába, mások egészen elgörbültek és járni is alig tudtak. Ez a
méregborkészítő minden ellenszolgáltatás nélkül a legszívesebben kezelte
őket.

Valami füves teát adott nekik borzalmas borának csekély belekeverésével,
amelynek ebben az italban nem volt olyan gonosz hatása. Azután
megparancsolta nekik, hogy feküdjenek a napra; nehány nap mulva csaknem
meggyógyulva vagy egészen meggyógyulva ismét távoztak és szívből a
leghálásabbak voltak neki. Nem adománnyal, hanem más, sajátságos de
hasznos módon mutatták ki hálájukat. Mindig pontosan értesítették őt,
mikor és hová indult el a rendőrség, a bíró vagy más állami tisztviselő
és így titkos orvosuknak lehetővé tették, hogy vigyázhasson magára.
Menedékhelyem e különlegessége teljes biztosságot nyujtott, mert ha nem
szívesen látott vendégek készülődtek helyiségünk meglátogatására,
bármikor mint a kámfor elpárologhattam. Csaknem félévig segítettem a
gazdámnak azt a tarantulabort készíteni, amelyet a rablótanyák oly jól
megfizetnek. Megtanultam, hogyan kell a pókot forró vaspálcával
földühösíteni és egyáltalán a legalaposabban megismertem minden
szokásukat.

– És miért hagytad ott ezt a menedéket?

Kelletlen kézmozdulattal csak úgy félvállról ezt felelte:

– Egy asszony miatt.

– Beszéld el, hogyan történt ez.

– Egészen egyszerűen. Mohó vágyódásunk valami nagy fogásra okozta
mindkettőnk vesztét, a barátomét is, az enyimét is. Egy napon egészen
váratlanul egy finoman öltözött hölgy jött a rablóbarlangunkba. Zárt
ajtó mögött sokáig egyedül maradt a barátommal és nyilván valami nagyon
fontos dolgot vitatott meg vele. Kiváncsian és nyugtalankodva
hallgatódzni kezdtem.

– Tehát beleegyezik? Kérdezte a hölgy. Odaadom valamennyi gyűrűmet és
még ezer rubelt, de rögtön hatnia kell.

– Ne törődjön semmivel, mormogta a barátom tört orosz nyelven. Tíz
csöppet tesz a pálinkába, amit az ura a vacsora előtt megiszik, akkor az
utolsó vacsorát ette meg az ura. Üssön meg a guta, ha ez nem igaz.

A hölgy elment és ezt az utolsó vacsorát mégis olyan ügyetlenül
készítette el az urának, hogy a hatóságok, amelyek a halálesetet
megvizsgálták, bűntettre gyanakodtak és letartóztatták a hölgyet.
Kényszer alatt bevallotta, hogy kitől szerezte a mérget. Egyszerre csak
egészen váratlanul nyakunkon volt a rendőrség; úgy megrohant bennünket,
mint a héja a foglyot és csak amikor már megbilincselve kocsin ültünk,
jött egyik páciensünk, aki figyelmeztetni akart bennünket, hogy a
gunyhónktól nehány kilóméternyire rendőrök vannak. Sokáig ültünk azután
fogságban és mindez csak egy asszony miatt…

Befejezte elbeszélését, pipára gyújtott, fölkelt és ezt mondta:

– Itt az alvás ideje, uram.

Ez a tarantulanap azonban mély hatással volt reám. Vastag
nyeregtakarómon sokáig hánykolódtam egyik oldalamról a másikra, azon
gondolkodva, hogy nem lenne éppen szép dolog, ha takaróm alatt valami
barlangból egy fekete, szőrös tarantula bújnék elő és a fogát belevágná
a lábamba. Ezek a gonosz, utálatos pusztai banditák egyátalán nem
tetszenek nekem. Egyedül azokra nem haragudtam, amelyek az üvegemben
voltak és tarantulabort csináltam belőlük, az igaz, hogy nem szép hölgy
vagy utonállók, hanem zoológiai gyűjteményem számára.

Hak észrevevén, hogy még mindig ébren vagyok, álmosan kérdezte:

– Nem tud aludni uram?

– Nem, feleltem, félek ezektől a pókoktól.

Ásított és ezt felelte:

– Sohse féljen! Egyetlen tarantula sem merészkedik átlépni gyapju
kosmájának (takaró) a szélét. Milliószor ki van az próbálva.


NYOLCADIK FEJEZET.  Abuk Khan átka.

Még jó sokáig vándoroltunk Chulyma és Minuszinszk pusztáin. Fölkerestük
és megvizsgáltuk a tavakat, amelyekben sok volt a sótartalom és
kiaknázásukra volt is primitív berendezés. Néhány tóban, minő a Liba- és
Sulcha-tó, szóda volt, másokban, amelyek a Szira-tóhoz hasonlítottak,
glaubersó volt. Meglátogattuk a Julia-bányákat rézérctelepeikkel, ahol
angolok megkezdték a bányászást; láttunk vas- és mangánérclerakodásokat
és mindig előbbre haladtunk dél felé a minuszinszki kerület irányában,
az Altai utolsó nyúlványainak területére. Amikor a Jenisszei bal partján
mélyebbre jutottunk be a Chulyma-pusztába, mind gyakrabban akadtunk nagy
és kis dolmenekre, sőt néha nagy tömegben találtuk őket. Ezek régebbi
törzseknek, amelyeket itt valami katasztrófa ért, horodiskáit vagy
tömegsírjait jelölték meg.

Ez a vidék, ahol az abakantatárok élnek nagy nyájaikkal nomádéletet,
rengeteg világtörténeti köztemető, amelyet különböző hosszúságú
időszakaszok váltakozása folyamán az ouigurok, szojotok,
khalchamongolok, oletok, dsungarok és másféle nomád törzsek használtak,
embertömegek, amelyek a népek anyjának, Ázsiának tápláló kebelén nőnek.
Mindezek a törzsek általánosan ismert okoktól vándorlásra kényszerítve,
lakóhelyül választották vagy átjárták ama végtelen füves területeket,
amelyeken a Kizill-Kaya hegylánca és délnyugaton az Altai hegységbe
átmenő nyúlványai vonulnak végig.

A hódító Dzsingisznek, a béna Tamerlannak, a rettenetes Goondjurnak és
Amurszan Khannak, a nagymogul utolsó ivadékának hordái lovagoltak itt.
Még előbb babyloni és ekbatanai kereskedők, valamint a Pamir északi
lejtőjéről való harcos kalandorok jártak ezen az úton. Valamennyien
hátrahagyták elesetteiknek és halottaiknak sírjait, akikre ezek a vörös
monolitok vagy dolmenek emlékeztetnek. A régmúlt idők e sírjaiban
bronzból és vasból való kardok, nyílak és fejszék, réz- és ezüstzablák
és kengyelek, arany szíjcsatok és női fülbevalók találhatók, de csak
ritkán azoknak a csontjai, akiket ide temettek; az idő múlásával
megsemmisítette őket a természet.

A különösen sok kis dolmen fölé itt-ott elbizakodottan kinyúlik egy-egy
büszke oszlop, amelyet homokkőlap koronáz. Ezek olyan síremlékek,
amelyeknek eredete a vérszomjas Dzsingisz Temukhirra nyúlik vissza. A
fiainak, vezéreinek és harcosainak holttesteivel borított csatamezőkön
állította fel ezeket és így jelölte meg egy nagy hódítónak véres útját.
És az Uraltól Pekingig és Taskendig bizonyos tekintetben még ma is
mértföldjelzőül szolgálnak, amelyen a térképen föl nem tüntetett pusztai
távolságokat mérik. Ha például az utazó azt kérdezi a tatár pásztortól,
hogy mennyire van az asuli tábor, a pásztor kis gondolkodás után így
felel:

– Ötször annyira, mint amennyire a kis Dzsingisz-sír van a
Kara-Dzsingisz-sírtól.

A pusztai utakat még ma is így mérik. A mongol állam véres
megalapítóinak ez emlékei tehát csak mértföldmutatók egy pusztai úton.

Az utazó, aki mélyebb érzelmekre hajlamos, megérzi, hogy a régen meghalt
hősök és vértanúk árnyai még mindig ott lebegnek e sírok és a pusztai fű
óceánja fölött, hogy a hódítóktól lángra lobbantott tűz vörös parazsa
valahol a kékesszürke égen még tovább pislákol és hogy a harci kiáltás
és a gyilkos lárma rettenetes hangja még nem némult el egészen. Minden
kő mintha ennek volna a története vagy hagyománya. Ennél a sírkőnél ült
talán egykor elgondolkozva legfőbb személye ama khánnak, aki a nagy
kurultai (haditanács) után a kínai fal vidékéről sok ezer nomádot
vezetett a Dnjeper vidékére, vérrel trágyázva a földet és a folyókat és
a folyamokat kiárasztva a foglyok könnyáradatával.

Bensőmben borzadva és meghatva átéltem az itt lezajlott harcokat,
amelyek után sírok és mondák maradtak, harcokat, amelyek újra fölidézik
a katonák kemény hangját, az áldozatok sóhaját és jajgatását. Mintha a
fű elfeledett történeteket beszélt volna el nekem régen elmúlt időkről
és népekről, amelyek a dolmenek alatt nyugosznak és mintha ezek a
monolitok sötét makacssággal azon fáradoznának, hogy életben tartsák
azoknak a hősöknek a neveit, akik annyi faj, nép és törzs ez átvonuló
útján utolsó pihenőhelyüket találták meg.

Szomorúság és mély meghatottság fogott el, amikor e dolmenek és
horodiskák közt elhaladtam és belsőmben megszólalt egy hang:

– Hol vagytok mindannyian, akik az Eufrát, Tarim, Kerulen partjától és a
sárga folyam vízétől jöttetek; akik Kwen-lun, Pamir, Tian-shan, a nagy
Khingan hegyei közt és az erdős Tannu-Olaban születtetek? Emlékeztek-e
még életetek céljára és lefolyására? Nyugalmat találtatok vagy örökös
kínt abban az ismeretlen világban, ahová lelketek költözött, miután a
föld befogadta testeteket és emlékezetetekre és dicsőségtekre vörös
kőtáblákkal és kőoszlopokkal ékesíttetett? Adjatok jelt, hogy valami
tovább él belőletek, valami, ami jobb és állandóbb testeteknél, immár
nyomtalanul eltünt csontotoknál!

Ezek a gondolatok foglalkoztattak, amikor az ismeretlen világtörténeti
vándorok sírján levő e régi emlékköveket tanulmányoztam. Ez oszlopok és
lapok túlnyomó többségének üres volt a felülete, de néhányon rúnaírást,
kört, háromszöget, négyzetet, tört vonalat, nyilat és pontokat láttam
rendszertelenül bevésve; olykor indiai vagy tibeti írásfélét is
találtam, amely csaknem kitörlődött és nehezen volt kibetűzhető; más
köveken a mongol betűk kacskaringójához hasonló bütykös írás; azután még
néhány, amely asszir vagy babiloni írásjelre emlékeztetett; mindez
ismeretlen, titokzatos és új történeti és etnográfiai fölfedezések
lehetőségére csábító.

Amikor egy nagy, szokatlanul impozáns dolmenre akadtam, fényképfölvételt
készítettem róla. Ez a Fekete-tó közelében volt, ahol két napig
időztünk, hogy a meglehetősen kiterjedt sónyerő-berendezéseket
tanulmányozzuk. A dolmen kis földhányással körülvett mélyedésben állt, a
földhányást devonhomokkődarabok és rézércgöröngyök födték. Különösen
pompás példány volt, tizenhat nagy, mintegy hat láb magas oszlop a sír
körül, amelynek dombját már csak sejteni lehetett. Az északi köveken
néhány gyakran megismétlődő orosz jelet vettem észre. Mély, semmitől nem
zavart csönd volt a völgyben és úgy éreztem, mintha templomban volnék
vagy nyílt sírnál. Különféle helyről két fölvételt készítettem a
dolmenről. Éppen elraktam gépemet, amikor egy tatár pásztor érkezett
lóháton.

Megkérdezte, mit csinálok, szomorúan rázogatta a fejét és leült mellém,
lovát pedig kicsapta legelni.

A dolmenek nem érdekelték, de elmondta, hogy közelünkben halad el a
Bagadír vagy nagy harcos útja. Megkértem, hogy mutassa meg. A dolmentől
néhány száz lépésnyire körülbelül öt láb mély árok szolgált a Jenisszei
partjához.

A pásztor az árokra mutatott, amely a folyó mentén húzódó sziklák
tetején végződött és ezt mondta:

– Jóval azelőtt, hogy a mi tatárjaink Abakanból idejöttek, az öreg Goon
fejedelem vezérsége alatt néhány törzs élt itt. Goon egy ütközetben
elesett. Fia a Buluk-Kult körülvevő hegyek csúcsán elégette a testét és
mert ott nem talált kemény vörös követ síremlék számára, minden reggel a
Jenisszei partjához jött és alkonyatig a Buluk-tóhoz vitte ezeket a
vörös kőtömböket. Csaknem egy napi út volt a tóig és a kövek nagyok
voltak és nehezek, nehezebbek, mint két bika. Goon fia olyan Bagadír
volt, hogy e rettenetes teherrel is úgy futott, mint egy megriadt őzbak
és hatalmas lábával a puha pusztai talajon és a sziklán is ő járta ki
ezt a Bagadír-utat.

Az ország más vidékein már többször beszéltek nekem utakról, amelyek
állítólag tatár óriásoktól származtak és e mondák hőse mindig az a fiú
volt, aki messziről követ hord atyja sírjához. A bennszülöttek
költészetének ez, úgy látszik, állandó tárgya, amely rávilágít a
tiszteletre és szeretetre, amivel a fiú apjának adósa. De ezek a
történetek csak a Jenisszei-, Tuba-, Amyl- és Abakan-kerületekben
járták, tovább délen és keleten nem lehetett hallani.

Ugyanaz este előhívtam a dolmenfölvétel negatívját. De mennyire
meglepett, hogy semmit sem találtam a lemezen! Meg voltak világítva, de
kép nélkül. Másnap reggel ismét elmentem a dolmenhez, hogy még egyszer
szerencsét próbáljak, miután előbb egészen frissen kibontott skatulyából
vett új Lumière-lemezekkel töltöttem meg a gépet. Az előhíváskor megint
nem találtam semmit a lemezeken. Mivel ezek újak voltak és jók, a gépem
pedig más tárgyaknál kifogástalanul dolgozott, az elhibázott fölvétel
okát a gépen kívül kellett keresnem. Egyedül arra a lehetőségre
gondolhattam, mint magyarázatra, hogy talán abban a völgyben, ahol a
dolmenek álltak, a sugárinterferenciának ritka, de lehetséges jelensége
lép föl, úgy hogy az elölt fényhullámok nem voltak behatással a
lemezekre. Ez a föltételes magyarázat útját vágta minden más
kutatgatásnak és arra bírt, hogy ne pazaroljak több lemezt ezekre a
dolmenekre.

Később, amikor újra fölkerestem a Fekete-tó e komor vidékét, hogy a
tómedence különböző részein kikutassam az ásvány- és szódaforrásokat,
valamint a rézérctelepeket, néhány tatár lovassal találkoztam, akik közt
egy muezzin vagy pap is volt. Jó ideig egymás társaságában lovagoltunk
és azalatt a tatárok más vidékek életéről kérdezősködtek, én pedig az ő
életük iránt érdeklődve ellenkérdéseket adtam föl nekik.

A muezzin vagy mullah, aki valamivel képzettebb volt, mint a többi,
többféle történeti eseményt mondott el, főként a mongoloknak európai
hadjárata idejéből és a többi közt olyan történetet is, amelyet eddig
soha nem hallottam.

Amikor Dzsingisz Khan áthaladván Amylon, Kemchiken és Abakanon, a mi
síkságunkra jött, mondta a mullah, itt a vitéz ouigurok laktak. Akkor
már csak maradványai voltak egy valamikor nagy népnek, amely Ázsia egy
nagy részén uralkodott és megalapította a világtörténelem legnagyobb
nomád birodalmát. Amikor ez szétzüllött, az ouigurok maradványai
átkeltek a Sayan és az Altai hegyláncain és ezeken a pusztákon találtak
menedéket khánjaik alatt, akik a nagy ouigur uralkodók utódai voltak.
Később, amikor Dzsingisz hordái elárasztották e síkságokat, mindenkit
meggyilkoltak, akik nem engedelmeskedtek nekik és megölték marháikat és
lovaikat is, itt Abuk, a legutolsó ouigur khán uralkodott.

Ez a khán két lovast küldött Dzsingiszhez azzal a kéréssel, hogy a nagy
hadvezér, ha átvonul az ő pusztáin, ne bántsa a lakosságot. Dzsingisz az
egyik hírvívőt, mert Abuk egyik fia volt, megölte, a másikat pedig
gazdag ajándékkal megvesztegette, vigye Abuknak azt a hírt, hogy
Dzsingisz a csapataival a Jenisszei jobb partján fog elhaladni. Ez a
hírthozó, aki a khán egyik legmeghittebb szolgája volt, biztosságba
ringatta urát és visszatartotta attól, hogy védelmi intézkedést tegyen.
Dzsingisz seregei éjnek idején megrohanták és könnyű győzelmet arattak.
Abukot elfogták és megölték. Amikor a vesztőhelyre ment, ezt mondta:

– Mindent és mindenkit gyűlölök! Jaj annak, aki elvesz valamit arról a
helyről, ahol meghalok. Meg fogom magamat rajta bosszulni. Lelkem őszi
ködként ottmarad e hely fölött!

– Ezt mondta Abuk Khan – folytatta a mullah. – Dzsingisz harcosaival és
kincseivel, mint mindent elpusztító tűz, tovább rohant az útján. Az
életben maradt ouigurok vörös kőtömbökkel rakták körül azt a helyet,
ahol uralkodójukat megölték és a kőre rávésték gyűlöletet hirdető
szavait és örök átkát. Emberek jöttek egyszer ide, akik a föliratos
köveket el akarták vinni; de az egyiket agyonrúgta a ló, egy másik
csónakúton a vízbe fúlt. Tatárjaink beleélték magukat abba a gondolatba,
hogy Abuk sírjába halotti ajándékként sok kincset ástak el és ezt meg
akarták szerezni. De amikor ásni kezdtek, köd ereszkedett és elrejtette
a földet szemük elől; ásóik csak kövekbe ütköztek, amelyek szikrát
hánytak és port terjesztettek. Három ember megvakult, a negyedik halálát
lelte akkor, amikor a sziklás úton a folyó felé igyekezett. Néhány évvel
ezelőtt egy orosz festő le akarta festeni Abuk Khan sírját, de végre is
rémülten menekült, mert háromszor jött ide, de sohasem láthatta a
köveket, mert a földből fölszálló sűrű felhők elfödték.

– Mutasd meg nekem ezt a sírt – kértem – mert misztikus helyek iránt
mindig érdeklődtem és most is érdeklődöm, ha mindjárt egészen
természetes is a titok oka.

– Úgyis ellovagolunk a sír mellett – felelte a mullah – mert a Fekete-tó
mellett akarunk pihenni, ahol egy kunánk (barátunk), orosz ember, van.

Folytattuk utunkat és különféle elbeszélésekkel töltöttük az időt. Az
élen lovagoló egyik tatár végre hátrafordult a nyergében és ezt
kiáltotta:

– Abuk Khan sírja!

Meglepetésemben fölkiáltottam: az a dolmen volt, amelyet nem tudtam
lefényképezni.

– Ejnye – gondoltam – csak nem tartotta az öreg Abuk a kezét
Zeisz-lencsém elé?

Újraéledt kíváncsiságtól hajtva elhatároztam, hogy új kísérletet teszek.
Éjjel új lemezeket helyeztem el és rendbe hoztam a gépemet, miközben
mindent a legaprólékosabban megvizsgáltam. Azután ugyanazzal az érzéssel
vártam a reggelt, mint amellyel érdekes és rendkívüli vadászatot szoktam
várni.

Másnap reggel kilenc órakor megint a dolmennél voltam. A nap tiszta volt
és világos. A vörös monolitok mintha vörösen ízzó acélrudak lettek
volna. Megkerültem a dolment, három helyet választottam ki és két
pillanatfölvételt és húsz másodpercnyi megvilágítással egy időfölvételt
csináltam. Azután türelmetlenül meg kellett várnom az estét, hogy
előhívhassam a titokzatos fényképeket, amelyeket «minden és mindenki
gyűlölőjének» sírján készítettem.

Délben visszatért a professzor és a vacsora után a Jenisszei-part
közelében levő egyik nagy faluba tartottunk, ahonnan csónakon délnek
akartunk utazni, hogy megvizsgáljunk néhány sótelepet, amelyben
állítólag salétrom volt.

Gyorsan haladt a kocsink a puszta kemény földjén, egy másik a
munkásokkal és a podgyásszal követte. Egyik falu közelében egy dolmen
alól kutya ugrott ki. A lovak megijedtek, jobbra rántották a kocsit,
azután hirtelen megfordultak és eközben mindketten kiestünk a kocsiból.
Egy kőrakásra zuhantam, bal karom, amely azóta is vékonyabb és gyöngébb,
mint a jobb, kirándult és kisebesedett. Egyúttal összezúzódott a
fényképezőkészülékem, hogy a Zeisz-lencsének és a lemezkazettáknak csak
töredékeit tudtam összeszedni.

Amikor összeverve és bal karomban szúró fájdalommal fölkeltem, nem
tudtam elnyomni ezt a fölkiáltást:

– Az ördög égessen meg a pokolban, Abuk, ostoba gyűlöletedért!

A professzor, akinek a szemüvege elveszett, az órája meg összetört,
nagymeglepetve átkozódásom jelentése iránt érdeklődött. Mikor elmondtam
neki Abuk történetét és vele való fényképészeti viszályomat, mosolyogva
így szólt:

– No, ez valóban csodálatos összetalálkozása a körülményeknek. Ez az
Abuk is mindenesetre alattomos individuum!

Én azonban összevert, bántalmazott és kedvetlen voltam és sohasem fogom
elfelejteni ezt az átkozott átkozódó ouigurt.

Az öreg Dzsingisznek bizonyára megvolt az oka Abuk megölésére, de
szerződést kellett volna vele aláiratnia, hogy halála után nem fog mint
bandita tevékenykedni.


KILENCEDIK FEJEZET.  Egy preritörzs házassági szokásai.

Egész nyáron, késő őszig, az Abakan-hegység és a szibériai vasút közt a
pusztát jártuk. Fölkerestük a Jenisszei balpartját, ahol az
abakantatárok élik nomád életüket. Keverék törzs ez, azoknak a különböző
mongol népeknek maradványából, amelyek átvándoroltak a pusztán és
közülük sokan ottragadtak. Az abakantatárok elzárkóznak a civilizáció
elől és mai kulturájuk is még a tizenharmadik-tizennegyedik századból,
tehát abból az időből való, amely tartós behatással volt egész Ázsia
szociális és állami viszonyaira. Itt főként a Dzsingisz- vagy az
úgynevezett pusztai törvény uralkodik a Korán parancsaival keverve és a
jelenkor sem változtatott rajta és nem is befolyásolta.

A családi életnek a nomád, harcos törzseket jellemző formája van, amely
törzsek az asszonyt csak kedvtöltés tárgyának tekintik. Igazában nem
becsülik, mert a nomád harcos, aki reggel valami harcban eleshetik, nem
óhajt tartós házi bilincset, ha az asszony az övé és azt akarja, hogy
holnap sajnálkozás nélkül elhagyhassa és ne kelljen többé vele törődnie;
ha menekülnie kell az ellenség elől, akkor agyon is szúrja a késével,
nehogy üldözőinek kezébe kerüljön. Ha békésebb a nomád férfi élete,
akkor csak dolgozó állatnak tekinti az asszonyt. Arra kényszeríti, hogy
napkeltétől késő éjjelig dolgozzék és semmiféle lelki hajlandóságot és
tiszteletet nem mutat iránta. Az igazi szeretet és megbecsülés e hiánya
az asszonyt mindig csak szolgálóvá és rabnővé teszi. Csak valami
véletlen szabadíthatja meg a sorsától.

A tatár ismerőseinek leányai közül szemel ki magának feleséget, de
keleti szokás szerint házasuló szándékát sohasem mondja meg a leánynak,
sőt nem is beszél vele. Ajándékokat küldözget a lány apjának, akinek
azután ezt mondja a kérő:

– Holnap hajnalban a kunakom barna lovon körüllovagolja a jurtádat és a
földre dobja a csomós szíjat.

– Mondjad meg a kunakodnak – feleli a leány apja vagy bátyja – hogy
tolvaj és hogy eltalálja a golyóm, ha hajnalban még egyszer közeledik
táborunkhoz.

E régóta szokásos párbeszéd után a kérő a maga és barátja nevében
ajándékot ad át. A fiatal tatár bejelentéséhez híven körüllovagolja a
jurtát és eközben elejti a szíjat, amelyre csomó van kötve. Napnyugta
előtt a szülők összekötözik a leány kezét és fátyollal letakarva magára
hagyják a leányt a pusztában. Napnyugtakor odalovagol a fiatal tatár,
nyergébe emeli a leányt és szülei jurtája felé lovagol. A szertartás e
részénél nagyon óvatosnak és ügyesnek kell lennie és teljesen uralkodnia
kell a lován.

A táborhoz érkezve, az apa vagy a legidősebb fitestvér figyelmeztető
kiáltást hallat és rálő a rablóra, úgy hogy pontosan szemben a ló fejét
veszi célba. Ha a lovas nem hallja meg a kiáltást vagy pedig rögtön
vissza nem rántja a lovát, lelőhetik. Ez nem is olyan ritka dolog,
persze más okokból. Ha a leány apja öreg és fia nincsen, valamelyik
cselédjét bízza meg azzal, hogy a vőlegényre lőjjön. Igen ám, csakhogy a
cseléd akárhányszor szerelmes a gazdája lányába és reméli, hogy a
pusztának szabad fia lesz, ha feleségül veheti. Ha ezt a reménységét
veszni látja, nem szemben, hanem oldalt veszi a célt és nem kiált
figyelmeztetően. Odafut a leányhoz, föloldja a kezén a köteléket és ősi
szerelem szavait suttogja a fülébe, ama szerelemét, amely zabolátlan,
mint a puszta természete.

Ha a vőlegénynek sikerül választottját a maga táborába elvinnie, akkor
ott leteszi és míg maga a nyeregben marad, a leányt szíjon elvezeti a
sátra körül; azután átvágja a csomót és a leányt bevezeti új otthonába.
Ezzel tulajdonképpen véget ért a szertartás. Másnap a fiatal pár elküldi
a leány szüleinek a kalymot, azaz a házassági ajándékot, ami a szülőkkel
történt előzetes megállapodásnak megfelelően marha, pénz vagy más
ajándék lehet.

Az ilyen házasságok, amelyeknél tekintettel vannak a férfi kívánságaira,
a nőt pedig sorsára bízzák anélkül, hogy csak egy szót is szólhatna
ellene, okozzák a pusztai élet sok tragédiáját. E szerencsétlen
rabszolgává alacsonyított tatár asszonyok öngyilkosságáról már
beszéltem. Vannak azonban más tragédiák is. Akkor születnek meg, amikor
a szerelem vörös virága kihajt az asszony szívében és amikor ezzel a
szerelemmel együtt életre kél a féltékenység is, vadul és kíméletlenül,
mint aminő a fű, homok és csupasz hegyek ez óceánja borzalmas hideg téli
viharaival.

Itt az asszonyok ismerik a titkot, hogyan kell mérget készíteni a bürök
magvából vagy a titokzatos, nagyon keresett és drága gazam növény
gyökeréből. Hogy megfizethessék az árát, az asszonyok arra is képesek,
hogy a ménesekből kilopják a legjobb lovakat. A samanok (varázsló
orvosok) segítségére vannak a megcsalódott asszonyoknak és a füvek
gyógyító és mérgező tulajdonságainak ismerete alapján szerelmi italt és
talizmánt vagy biztosan ható mérget készítenek az új asszony, a
vetélytársnő vagy a férj úr számára.

Három évvel ezelőtt ismét bejártam ezt a pusztaságot, amelyen régebben
sok millió marha és ló legelt. Most vadon van itt. A tatárok a szovjet
gonosztevő terrorja elől menekülve, a mongol határon át délre vonultak.
A füvet szándékosan rakott pusztai tűz emésztette meg és sáska
elpusztította.

Isten büntetése, Abuk Khan átka volt ez… vagy megbántott árnyaknak,
régen kihalt törzsek nagy vezéreinek és hőseinek bosszúja?

Tatárok holttestére akadtam, akiket a bolsevikok meggyilkoltak, juhok és
marhák csontvázára.

A Fekete-tónál, ahol két évtizeddel előbb a tudós professzorral és
azokkal az orosz szökött rabokkal együtt táboroztam, a sófinomítónak
leégett épületét és a házak romjait találtam. Egyetlen kis kunyhó maradt
épségben. Az őr és a családja lakott benne. Várt – a biztos halálra.

E tragikus, reménytelen élet szimbólumaként a hegy gerincén, a lágy
tavaszi égtől élesen elválva, megjelent egy farkas körvonala.

Mozdulatlanul állott, mint a bronzfigura; azután hirtelen fölemelte a
fejét, kinyújtotta a nyakát és üvölteni kezdett. Sokáig üvöltött,
vágyakozva és fenyegetődzve, mintha a halált, a pusztulást és a feledést
hívogatná.

Hová tüntetek el ifjúságom napjai? Mi lett fiatal éveim gondolataiból és
ideáljaiból? Ez az, amit az élettől és a civilizációtól reméltem, amikor
húsz évvel ezelőtt vándorlásaim közben letünt évszázadok történeteire
figyeltem e dolmenek közt és arról álmodoztam, hogy ide is el fog jönni
a mindenható kultura és megállítja a pusztulást, amely a kimúló
törzseket fenyegette? Akkor nem is merhettem arra gondolni, hogy itt
valaha ilyen képeket láthatok, akkor, amikor itt az emberiség
haladásáért és fejlődéseért dolgoztam és jobb jövőjéért ennek a végtelen
országnak, amelynek eredetisége meghatott!

És végül: ez volt az, amit a forradalomtól, a haladás legradikálisabb
jelentkező formájától vártam, amikor 1905-ben a haladás nevében és
föllázadva a cári kormány bűnös igazságtalanságai ellen, az első
forradalom örvényébe vetettem magamat és buzgalmamért két évig kellett a
cár tömlöceiben senyvednem?

Nem! Amit itt láttam, bizony sohasem kívánta a szívem.

Azt mondják, a forradalom haladás. De mindig talál ez?

A chulyma–minuszinszki puszták halott- és sírországainak füvei és kövei
ugyanazt az ítéletet súgták a fülembe, mint amelyet Hak mondott, amikor
szeptember végén Minuszinszk közelében elváltunk különös
munkatársainktól:

– Nem lesz jó sorunk maguk nélkül, de a maguk sorsa a rosszabbik. Mi
éhezve és fagyoskodva fogjuk a végünket várni; de körülöttünk szabad
erdők lesznek, maguknak ellenben városokban kell küzdeniök az élet
ravaszsága és gonoszsága ellen, amely minden évvel ravaszabb,
alattomosabb lesz. Le fognak győzetni és még halálukban is hallani
fogják azoknak a jajgatását és nyöszörgését, akiket a városi élet
gyilkol meg.

Barátságosan kezet szorítottak velünk, mélyen a szemünkbe néztek, azután
visszamentek az üldözöttek és hajszoltak életébe. Indiánusok módjára
libasorban mentek, hogy mint a farkas, elbujjanak a bokrok közt, mert
gyűlölték a sűrűn látogatott országutakat, a városokat, az idegen
embereket, akiktől féltek is. A sűrűség szélén megálltak és hallgatva
figyelmesen köröskörül kémlelődtek.

A Fekete-tó farkasához hasonlítottak, amely tele dühvel üvöltött, mert
az emberiség haladása éhezésre és halálra kárhoztatta. Ő is elátkozta a
_maga_ nézőpontjából a ravasz és alattomos életet, amelyről Hak beszélt,
Hak, a hamisan kezelt gonosztevő, aki oly hálás volt minden méltányos
szóért, a megértés minden jeléért, amelyet beteg, éhező lelkének
nyújtott az ember.




II. RÉSZ  TIGRISORSZÁG


TIZEDIK FEJEZET.  Kelet gyöngye.

Az Amur, a koreai határ, a Csöndes-óceán és Mandzsuország közt terül el
Usszuriföld. Keresztül folyik rajta az Usszuri két legnagyobb
mellékfolyójával, a Szungakhaval és Daobi-Hoval és a Szikhota-Alin
hegység két részre, az Usszuri-medencére és a tengermellékre osztja.

Különös vidék, északnak és délnek keveréke. Fenyőfák, cédrusok és sarki
nyírfák nőnek diófák, hársak, dugaszcserfák, különböző alakú pálmák és
szőlő mellett. Az iramszarvas, a barna medve és a coboly egyazon erdőben
lakik a tigrissel, a boa konstriktorral és a vörös farkassal. A Hanka
körül levő tavakon és mocsarakon északvidéki ludak, hattyúk és kacsák
ausztráliai fekete hattyúkkal, indiai flamingókkal, kínai kócsagokkal és
mandarinkacsákkal keveredtek össze. A természet rejtélye vagy tréfája
ez?

A legenda, a bennszülött gondolat- és képzeletvilág kedves virága ezt
mondja:

Amikor az Isten befejezte a teremtés munkáját és mindenüvé szétosztotta
a kijelölt fákat, bokrokat, füveket, négylábúakat, madarakat és
csúszómászókat, a földnek csak egyetlen része maradt csupaszon és élet
nélkül, az a rész, amelyen az Usszuri folyik keresztül. A folyó szelleme
haragosan így kiáltott:

– Teremtő, minden országot pompás ajándékkal láttál el és csak erre a
vidékre nem terjedt ki a kegyességed. Légy kegyelmes és bölcseséged és
irgalmad szerint ezt is ajándékozd meg!

Isten meghallotta a folyó szellemének szavát és mindenünnen elvett
valamit, növényt, emlősállatot, madarat, csúszómászót és drágakövet és
szétosztotta mindezt az Usszuri körül levő vidéken. Ekkor egyszerre
kivirult az ország és tele lett élettel és szerencsét próbálva,
gazdagságot keresve sok törzs jött oda.

Így a monda és Maack, a természetkutató, aki beutazta ezt az országot,
följegyzéseiben azt mondja, hogy természetfilozófiai nézőpontból nincs
semmi ellenvetése a monda ellen.

Az orosz utazók már régóta és joggal «Kelet gyöngyé»-nek nevezték az
Usszuri-földet.

Az orosz kormány megbízásából Vladivosztokba utaztam, hogy a távoli
Kelet kereskedelmi lehetőségeit tanulmányozzam. Ez alkalmat adott arra,
hogy alaposan megismerhettem az országot és gazdasági értékét. Kevéssel
megérkezésem után az Orosz Földrajzi Társaság keleti osztályának
tudományos titkárjává választottak meg; ez korlátlan belépést
biztosított nekem minden könyvtárba, múzeumba és irattárba és nagyon
megkönnyítette külön tanulmányaimat.

Az egész Usszuri-földön és az orosz fönnhatóság alatt álló egész
Pacifik-part mentén elterülő széntelepek vegyi és földtani
tanulmányozása folyamán bejártam az usszuri tartomány sok részét,
Szakhalin-szigetét, a kamcsatkai félszigetet és a Behring-tenger
partjait. Ezeken az utakon e kevéssé ismert vidékek életéről szerzett
sok benyomással és tapasztalattal gazdagodtam. Élményeimről akarok
egyet-mást elmondani a következő fejezetekben.

Februárban érkeztem Vladivosztokba. E keleti partvidék sugárzó napja már
melegen sütött. A fák rügyet bontottak, a fű megújította a gyepes
területek tavaszi szőnyegét és a hegyek lejtőin ibolya és gyöngyvirág
díszlett.

Vladivosztok egy mély, Arany Szarvnak nevezett öböl partjain fekszik és
az Egersheld félszigetre is átterjed. A várossal szemben levő orosz
szigeten az erőd látható, ahonnan óriási ágyúk kíváncsian tátogatják
fenyegetődző szájukat.

A város, amelynek javarésze téglaépület és köztük meg körülöttük
kevésbbé szolid faházak vannak szétszórva, terraszokban emelkedik a
Sasfészeknek nevezett hegy csúcsán levő meteorológiai állomáshoz. A
kormányzósági épület, a vasúti igazgatóság, az üzletházak, bankok és
kaszárnyák az első terraszt foglalják el.

A város e hivatalnoki és európai negyede fölött van a különös, eredeti
életét élő japán negyed, amelyet a fölkelő nap országából plántáltak
ide.

Még hátrább, a hegy mögött emberi szemétdomb van; félig földbe rejtett
gunyhók, összetört kerítések, romló háztetők és bűzös iszapnak egész
áradata, amely utakról és szögletekből mászik elő. A nép úgy nyüzsög
itt, mint a patkány: fehér vagy vörös gyapotnadrágban és rövid kabátban,
a hajukat egészen különösen kis csomóra kötik föl és áttört, dísztelen
nőikalapféléhez hasonlító lószőrkalappal födik be, amelyben a hajcsomó
úgy ül, mint a madár a kalitkában, napsütötte, piszkos, barna, csinos
arccal és a gége mélyéből jövő hanggal, amely mintha kutyaugatás lenne –
koreaiak ezek, a reggeli nyugalom országának gyermekei. Ezen a
szálláson, e vakondoktúrásokban, a város e szemétdombján a cári uralom
idejében olyan életet folytattak ezek az idegenek, amely a többi
lakóétól teljesen el volt különítve és nem ismertek se jogot, se
törvényt. Csak amikor kolera-, himlő- vagy pestisjárvány dühöngött,
parancsolták meg az orosz hatóságok a koreaiaknak, hogy hagyják el az
erőd körletét és a legsúlyosabb büntetéssel fenyegetődzve arra
kényszerítették őket, hogy éhezve és fázva a Tumen-folyó partjához, a
koreai határra vándoroljanak. A szállásukat azután fölgyujtották, mert
ez volt a legbiztosabb fertőtlenítés. De egy év mulva új város
keletkezett az elégett omladékon és a gunyhók romjain és új koreai lakók
a régi életet folytatták ott, lopással, jóslással, halászással,
rákászással, ópiumbarlangok fönntartásával és titkos szállásadással
minden fajtájú gonosztevőknek. A rendőrség nem szívesen ment ebbe az
utcalabirintusba, ahol minden sarkon veszedelem leskelődött.

Ez volt a koreai külváros. Rablóknak egész bandája, amely még nappal is
meglátogatta Vladivosztokot, megtámadta az üzleteket és bankokat és a
legnagyobb nyilvánosság előtt gazdag polgárokat elfogott, hogy értük
váltságdíjat zsaroljon, élt itt a rendőrségnek és bíróságnak
megközelíthetetlen barlangokban.

Az orosz-japán háború kitörésekor Vladivosztokban voltam és tudom, hogy
a koreai negyedben földalatti aknákat ástak, amelyekkel két fontos
erődöt akartak fölrobbantani és hogy valamennyi kém, akinek nyomában
volt a rendőrség, eltünt a reggeli nyugalom országa fehérbe öltözött,
titokzatos és hallgatag fiainak e nyüzsgő sokaságából.

Mindjárt Vladivosztokba érkezésem első napján hallottam néhány
történetet erről a koreai külvárosról.

Csodálatos holdfény ezüstözte be a várost és a hegyet. A csillagok,
amelyek mintha egészen közel lettek volna a tengerhez és a hegyhez,
tisztán csillogtak. Mivel barátaim azt tanácsolták, sétáljak föl a város
fölött levő magaslatokra, hogy élvezhessem a csodálatos éjjeli kilátást
a tengerre, zsebre vágtam Mauser-pisztolyomat, amely úton sohasem
hagyott el és nekiindultam az útnak, amely a magasabban fekvő
terraszokra szolgált. Nemsokára magánosan álló házak, azután
ládadeszkákból és más hulladékból összerótt gunyhók közt találtam
magamat. Végre ezeket is elhagytam, amikor a hegy füves kapaszkodóin
följebb haladtam. Csúcsán fiatal, a széltől és a tengeri levegőtől
elnyomorodott fák voltak.

Innen fönséges volt a kilátás. Lábamnál a város, a házak és az utcák
villamos világításának fényében csillogva és szakadatlan lármától és
zavaros hangoktól zúgva. Távolabb a sötét öböl és rajta a hajók sokszínű
lámpája, a személyszállító gőzösök és fenyegetőző fehér cirkálók fénylő
ablakainak hosszú sora. Mögöttük az orosz sziget sötét körvonala az
erődök szétszórt és csaknem láthatatlan fényével, Szkuploff
sziklaszigeten a világítótoronynak világos fénykévéje, amely állandóan
megjelenik és ismét eltünik és e sziklasziget fekete tömege mögött a
hatalmas és korlátlanul uralkodó tenger.

Áhítatosan élveztem ezt a festményt, amelyet az éjjel festett nekem,
amikor hirtelen kiragadott álmodozásomból egy mély rekedt hang, amely
elárulta, hogy állandóan szereti az alkoholt.

– Kérem, ajándékozzon valamit egy szegény, elbocsátott hivatalnoknak –
szólított meg egy óriási férfi, akinek kezében bunkósbot, fején pedig
elkopott katonasipka volt. Nagyon jól ismertem a munkára és rendes
életre képtelen iszákos ember e fajtáját. Az úgynevezett «mezitlábasok»
közé tartozott. Mikor néhány apró ezüstpénzt vettem elő, lenézően
mosolygott, tenyerén megtáncoltatta a holdfényben világító ezüstpénzt és
ezt mormogta:

– Ilyen pár pénzdarabot ad, amikor pedig az egészet megkaphatom?

Egyszersmind szorosabbra fogta a botját. Szó nélkül kihúztam zsebemből a
Mauseromat, megnéztem és ismét visszadugtam szokott helyére.

– Ó, bocsánat – mondta katonás köszönéssel. – Ezzel kellett volna
elkezdenie a beszédet. Jójcakát, uram!

Csoszogó, ingatag léptekkel távozott és botját megforgatta a levegőben.
De láthatólag félve a Mausertól, amely lyukat fúrhatna a hátába,
időről-időre visszanézett. Egyike volt azoknak, akik állat módjára
laknak a koreai külváros vakondtúrásaiban és csak éjjel járnak élelem
után és rablásra.

Vladivosztok lakóssága tarka népvegyülék volt, teljesen különböző
erkölcsi nézetek és életelvek különös keveréke. Voltak ott orosz
hivatalnokok, akik ittak és vesztegető pénz kizsarolásával vagy
meggazdagodtak vagy börtönbe jutottak; iszákos és kártyázó tisztek;
spekuláló kereskedők, kisipari vállalkozók, akik kihasználták a
semmiféle törvénnyel nem védett olcsó munkaerőt és visszaéltek vele;
banditák, szláv kereskedők, pénzhamisítók és zsarolók; emberek minden
foglalkozás nélkül vagy pedig minden elképzelhető foglalkozással az
utcai rablástól egész a szabályozott pénzhamisításig; minden ország és
minden nép söpredéke, amelyből segítő erőt lehetett kapni minden
kalandhoz, mindenféle expedicióhoz, akár aranykutatásról volt szó az
okhocski tenger partján, akár fókavadászatról vagy cserekereskedésről
Kamcsatka és Anadyr bennszülötteivel, akiktől egy pohár pálinkáért vagy
félfont nedves puskaporért egy coboly- vagy hódbőrt lehetett kapni.

Ez az erkölcsi tekintetben teljesen kétes népség volt az alap, amelyből
a város élete kisarjadzott. Élete első éveiben Vladivosztok kis orosz
vár volt, amely mellett meglapult egy kis város bárokkal, kétes
vendéglőkkel, játékbarlangokkal és az előbbi táj mindama szociális
jelenségeivel, amelyek megfertőzik az életet a határon.

Kis idő mulva új alakok léptek föl a színen: két német matróz, aki a
hajóról megszökött; egy hollandus, aki ellen a bíróság körözőlevelet
bocsátott ki; egy svéd és egy finn ember, akiket véletlenül ide a
Pacfik-partra vetett a sorsuk; nemsokára csatlakozott hozzájuk egy
orosz, aki valószínűleg valamelyik fegyenctelepről szökött meg és
közösen kis boltot nyitottak, amelyben főként vodkával, dohánnyal,
borral, gyujtóval, gyertyával, szardiniával és kötélárúval kereskedtek.
A bolt egymagában jelentéktelen volt, de tulajdonosai villámgyorsan
meggazdagodtak, mert földet és telket vásároltak össze, mutatós házakat
építettek ott, ahol ma a város főutcái vannak.

Ha az ember meg akarja ismerni e gazdagságnak a forrását, nemcsak a
boltban, hanem a városon kívül is kell keresnie. A vállalkozó kalandorok
e bandája üzemét kiterjesztette a tengerre is. Volt több kicsi, de gyors
és jól fölfegyverzett vitorlásuk, ezekkel megtámadták a gyönge japán,
kínai és amerikai hajókat, amelyek szőrmét, ginsenget, antilopszarvat,
aranyat és a távoli orosz keleten vásárolt vagy lopott más árút
szállítottak. Az ilyen zsákmányt, amíg eladták, biztos helyen
elrejtették. A nemzetközi kalandorcsoport éveken át folytatta ezt a
jövedelmező üzletet, amely a vállalkozóknak tekintélyes állást
biztosított a városban, úgy hogy végre működésüket a tengeren
abbahagyhatták és talán kevésbbé kiadós, de teljesen törvényes
vállalkozásokkal foglalkozhattak.

Egy bátor államügyésznek az életével kellett megfizetnie azt a
vakmerőségét, hogy kutatgatni kezdte a távoli kelet e hatalmasságainak
előéletét. Szarvasvadászatra hívták meg és szerencsétlen véletlenségből
fejbe lőtték. Halálával végérvényesen véget ért az a kísérlet, amely e
«tiszteletreméltó polgárok» sötét multjába óhajtott bevilágítani.
Néhányan éltek még közülük, mikor Vladivosztokba jöttem. Mindenki
tisztelettel meghajolt előttük; de a hátuk mögött véres részleteket
súgtak egymásnak az emberek az életükről és a pacifikparti vizekben
folytatott tevékenységükről.


TIZENEGYEDIK FEJEZET.  Tengeri rablók és útonállók.

Tavasszal megkezdtem a kirándulást. Husvétkor egy csapat vadásszal
átkutattam a Rekord és Putiatin szigeteket, amelyek a part közelében
Nagy Péter öblében a Murawieff – Amurszki előhegységnél vannak.

Rekord-sziget egy vadászklubbé volt, amely vadaskertet csinált belőle
szarvasoknak. Nagyon dús, buja fű födte, amit a szarvasok
nagyrabecsülnek. Százával élnek őzek a szigeten és sohasem hagyják el,
jóllehet a tenger télen befagy és így könnyen átjuthatnának a
szárazföldre. Nagyon kedvező a vadászoknak az, hogy nemcsak a már ott
élő állatok maradnak meg, hanem nyilván a takarmány bőségétől
csalogatva, még mások is átváltanak a szigetre.

A klub évente egyszer nagy hajtóvadászatot rendez, de rendesen csak őzet
lőnek, mert a klub úgy Rekordon, mint Aszkoldon lehetőleg sok
axisz-szarvast életben akar tartani.

Husvét után meglátogattam a Putiatin-szigetet, ahol összekerültem egy
lengyel telepesnek, Jankovszkinak a családjával, akinek apját a
lengyelek 1863. évi utolsó szabadságharca után mint forradalmárt
Szibiriába száműztek. Kitűnő gazdaságot teremtett itt fajlovakkal,
földmíveléssel, gyümölcs- és főzeléktermesztéssel.

Tizenhatéves leánya nagyon bátor fehérszemély volt, aki vad lovakon
lovagolt és a cowboy vakmerőségével és ügyességével lasszóval kifogta a
ménesből a lovat. Láttam, amikor megnyergelt egy lovat, amelyen soha nem
ült még senki. Rápattant és mint a szél, eltűnt a messzi síkságon. Egy
óra mulva visszatért a tajtékzó lovon, amely engedelmessé és nyugodttá
lett.

Jankovszki fiai erős, kemény legények voltak, hatalmas vállal és
mellkassal és jó kedvtől meg bátorságtól sugárzó szemmel. Meglátszott
rajtuk, hogy ifjú életükben is megismerték már a kalandot és hogy nem
ijednek meg semmi veszedelemtől. Hallottam arról, hogy amikor tengeri
rablók és hunghutzok megtámadták a szigetet, miként harcoltak szüleikkel
együtt és visszaverték az ellenséget. Ők maguk azonban nem akartak erről
beszélni, ami nemcsak szerénységüket, hanem egyáltalán jellemük
szilárdságát bizonyította.

Egy napot töltöttem Putiatin szigetén. Megcsodáltam Jankovszki
méntelepét és versenyistállóját és megszemléltem a kitűnő kínai
agyagföld vagy kaolin lelőhelyeit.

Nehány nappal Vladivosztokba való visszatérésem után hallottam, hogy az
egyik ifjú Jankovszki, egy nappal azután hogy meglátogattam a szigetet,
csak éppen hogy megmenekült a haláltól.

A testvérek fölnyergelték lovaikat és fegyvert fogtak, hogy kacsára
vadásszanak. Az erdőn keresztül a tengerpart felé lovagoltak, ahol
tavasszal az északnak röpülő kacsák és libák pihenőt tartanak. Mivel az
út nagyon kacskaringósan haladt a bokrozatok közt, a fiúk libasorban
lovagoltak. Ekkor a fiatalabb, aki hátul lovagolt, rókát vett észre,
amely eltűnt a bokorban. Fölemelkedett a kengyelben, megállította a
lovát és figyelmesen vizsgálódni kezdett, hogy lövésre kapja az állatot.
Hirtelen ijesztő ordítást hallott, amit testvérének hangos kiáltása
követett. Lovát a leggyorsabb vágtatásra sarkantyúzva, csakhamar kis
tisztásra érkezett, ahol vad, irtózatos látvány tárult a szeme elé.
Testvére hátradőlve a ló farán feküdt, amely teljes vágtatással rohant.
Egy tigrist vonszolt magával, amely a talpát belevágta a fiatal ember
jobb vállába. Mivel a gyorsaság, amellyel tovaröpültek, nem engedte meg,
hogy harmadik talpát is fölhúzza és szintén belemélyessze a ló combjába,
karmaival föltépte a földet és a bozótot.

A fiatalabb Jankovszki végigvert a lován és utolérte a küzdők
csoportját. Az öregebb testvér már-már elvesztette öntudatát, mivel a
tigris csaknem egész súlyával a vállán csüngött, amelyből
szertesugárzott a vér valamennyiükre. A fiatalabb testvér odalovagolt a
tigrishez és amikor ez vad dühvel feléje fordította a fejét,
revolvergolyót röpített a fülébe. A tigris nem tudott többé
megkapaszkodni a lóban és lovasban és lassan lecsúszott a földre, ahol a
fiatal Jankovszki, mielőtt a testvérén segített volna, még nehányszor a
fejébe lőtt. Mindketten, a lovas és a ló, alaposan össze volt
marcangolva és sok vért vesztett. A mentő lesegítette testvérét a lóról,
a sebét az ingéről letépett csikokkal bekötözte és haza vitte. Azután
egy cseléddel visszatért a harc helyére, megnyúzta a tigrist és diadalmi
jelvényével haza ment.

Ilyen fából vannak faragva ezek a fiatal emberek. Szoros érintkezésben a
természettel nőnek fel, egyre vakmerő kalandok és veszedelmek várnak
rájuk, amelyek bátorságot, akaraterőt és lélekjelenlétet kívánnak.
Kemény iskolát kell kijárniok, de ez jó iskola, mert az ifjúságon múlik
a nép sorsa, szerencséje és nagysága.


TIZENKETTEDIK FEJEZET.  A kifosztott tenger.

A szén és az arany lelőhelyeinek tanulmányozása során föl kellett
keresnem a Possziet-öblöt is és kikötőjét, Nijegorodszkit, amely
Usszuriföld déli részén az orosz-koreai határ közelében van.

Ennek az öbölnek a partján van Novokijevszk, kis helyőrségi város nehány
tiszttel. Itt az országnak dél felé való megvédésére valamikor erődöt
akartak létesíteni. De a tervtől elállottak és az öbölben csak ez a
magára hagyott kis város maradt meg, ahol az emberek elrészegeskedtek,
mindenüket elvesztették a kártyán, öngyilkosok lettek és egyátalán olyan
különös módon szórakoztak, hogy egész fejezetet kell szánnom az
elmondására.

A várost nagyon sűrű erdő veszi körül és közel esik a koreai határhoz.
Itt-ott úgynevezett fang-tze, többnyire kínai vadász háza, ötlik az
ember szemébe. Vladivosztok és a város közt kis postahajók közlekednek;
csak kevés utast szállítanak, mert ennek a városnak kereskedelem és ipar
tekintetében nincs semmi jelentősége és nem is vonz senkit.

A várost körülvevő erdőben azonban sok gyalogösvény és sajátságos
épületek láthatók, alacsony, a cserje közt elrejtett és félig a földbe
ásott gunyhók balkontetővel, amely fűvel és bokorral van benőve. Azt a
fölvilágosítást kaptam, hogy ezek zasidkik, azaz állatok és madarak
vadászására szolgáló leplezett lövőhelyek. Egy Popoff nevű tiszt, akivel
vadászni voltam, mosolygott, amikor a zasidkire fordult a beszéd és azt
mondta:

– Ez lesállás a fehér hattyúk ellen. Kozákjaink építették nem régen és
bár sokkal ritkábban, de még ma is fölkeresik.

Akkoriban nem kérdezősködtem részletek után, bár nagyon meglepett, hogy
a kozákok az erdőben és nem a tengerparton leskelődnek a hattyúkra. Erre
az elnyomott kérdésre egészen váratlanul nehány nap mulva kaptam meg a
választ.

A Possziet-öblöt vizsgáltam át és kis katonai gőzösön az öbölben
cirkálgattam. Meglepetésemre semmi élő lényt sem vettem észre a vízben,
még moszatot sem, ami pedig oly szerfölött sűrűn található a japán
tenger minden öblében. Ezt a hajó kapitánya leplezetlen elkeseredéssel
így magyarázta meg:

– Hiszen tudja, hogyan szokta a kormányunk az állami üzleteket
elintézni! Öt évvel ezelőtt megengedte a japánoknak, hogy ebben az
öbölben halászhassanak. Minden halat kihalásztak, búvárok segítségével
kikotortak minden moszatot, a tengerfenékről minden osztrigát és rákot
kifogtak és a halászterületet mint kihalt vízi sivatagot hagyták el,
ahová hal nem jön többé. Ha látni óhajtja, adok búvárruhát és kis sétát
tehet az öböl fenekén.

Szavai fölkeltették kíváncsiságomat, el is fogadtam tehát ajánlatát. A
kapitány a város közelében megállította a hajót és parancsot adott, hogy
bocsássanak le egy csónakot légszivattyúval és búvárkészülékkel.
Belebújtam a vastag ólomtalpú cipővel ellátott gumiruhába és fejemre
borították és megerősítették a búvársisakot. Azután a kötéllétrán
lemásztam a vízbe. Egy másik búvár a csónak túlsó oldalán bocsátkozott
le. A fenékre érve körülnézegettem és óvatosan kezdtem lépkedni az öböl
iszapján. Deszkákat láttam, melyek a vízben megdagadtak és vasdarabokat;
távolabb vasmacska feküdt láncmaradékkal, amely az iszapban félig
elsülyedt; mindenfelé megrozsdásodott konzervdoboz, széttört üveg, rongy
és kötélmaradék volt szétszórva; de élet nyomát nem láttam sehol. A
tenger feneke teljesen meztelen volt. Nem láttam tengeri moszatot, sem
halat, tengeri anemonát vagy meduzát, még csak kagylót sem. Igazán
minden élő lénytől elhagyott pusztaság volt, mintha minden meg volna
fertőzve. Szomorú, vigasztalan látvány. Meghúztam a kötelet és csakhamar
ismét a hajón voltam, ahol kihámoztak búvárruhámból.

– Nos, nem kedves ez a vidék? kérdezte gúnyosan a kapitány.

Amikor beszámoltam neki a szerzett benyomásokról, szomorúan lehajtotta a
fejét és elfordult.

A koreai határhoz szolgáló út közvetlenül Novokijevszk mellett vitt el a
Szikhota-Alin lomberdővel födött előhegységén át, de senki sem utazott
ezen az úton. Sztratégiailag fontos volt, de általában nem használták
soha, mert voltak más, titkos ösvények és a fehérbe öltözött koreaiak,
miután a maguk és néha éveken át egymagukra otthon hagyott családjaik
számára törvényes vagy törvénytelen módon megszerezték Usszuriföldön a
megélhetés eszközeit, ezeken az ösvényeken mentek haza melankólikus
hazájukba.

Amikor egyszer nehány tiszttel a koreai határ közelében vadásztam,
Nikolszk-Usszuriszkiból és a határ mentén levő kozák őrfalvakból való
kozákok voltak a vezetőink. Őzekre vadásztunk, amelyek tömegével
legeltek a magas fűben és a hegyoldal sűrű bokrai közt.

Egy őzet üldözve, amely fiatal tölgyek sűrűjén át föl a hegynek
menekült, néhány szikla mögött valami alakot vettem észre. Mivel eleinte
embernek hittem, hangosan rákiáltottam, hogy vigyázzon, mert vadászásunk
közben könnyen golyó érheti. Mert nem kaptam feleletet, feléje
tartottam. Hirtelen hangos dörmögést hallottam és egy nagy fekete medvét
láttam, amint a sziklák mögül kiugorva a lejtőn lefelé cammog a
szakadékba. Láttam miként hajladoznak a bokrok az állat súlya alatt, de
magát a medvét nem figyelhettem meg.

Éppen üldözésére indultam, amikor lövést hallottam, amely a viszhangtól
visszaverve, messze a hegyek közt elhalt. Hallottam azután azt is, hogy
kozákjaink egyike odakiáltotta a társának, segítsen a medvét
földarabolni. Odaérkezvén a kozákokhoz, megállapítottam, hogy a medvét
szívén érte a golyó és a kozákok már éppen a megnyúzásához fogtak.

A leölt állat mellett a sűrű fűben nehány posztórongyot és elrohadt
sárga gyapotnak némi maradékát találtam. A kozákok, amikor látták, hogy
ezeket a maradványokat figyelem, fölnevettek.

– Egy fehér hattyú ment erre és én elcsíptem, monda vihogva egy öreg
kozák, aki mesteri módon darabolta szét a medvét. Ez két évvel ezelőtt
történt. Unokaöcsémmel, egy imani kozákkal jöttem ide, hogy fehér
hattyúk után kémlelődjünk, mert tudtam, hogy tömegével járnak erre.

– Mik azok a fehér hattyúk? Kérdeztem.

– Koreaiak, uram, koreaiak, mondta megelégedetten. Az amuri
aranybányáktól a Szungakhától, Mai-hotól és az Imperator-öböltől jönnek
és egész tömeg drága holmit cipelnek a hátukon: aranyport, pantit,
ginsenget, borostyánt, mosuszszivacsot, gyöngyöt, coboly-, hermelin- és
nyestbőrt. Hogyan engedhettük volna meg, hogy mindezt elvigyék, amikor
mi keresztények is olyan jó hasznát vehetjük.

És újra nevettek.

– Hát mit csináltok? – kérdeztem, de már kitaláltam a valót.

– Nagyon egyszerű a dolog. Az utakon zasidkit csinálunk és nyugodtan
várunk. A koreaiak egyenként jönnek, mert egyik sem bízik a másikban és
a legelrejtettebb ösvényeket keresik föl. Ha a kozákok léptek vagy
fejszecsapás zaját hallják, avagy éjjel tűzfényt vesznek észre a fák
csúcsán, odalopódzkodnak a fehér hattyúkhoz és elveszik tőle, ami a
batyujában van. A koreai néha fejszéjével vagy késével védekezni próbál;
ilyenkor egy golyó mindörökre lecsöndesíti. Akárhogy sír és átkozódik, a
kozák megöli; mert mit ér egy érzéketlen hattyú élete! És előbb-utóbb
úgyis meg kell halnia.

Az öreg kozák mindezt nyugodtan és vigyorogva mondta el és nem volt
okom, hogy ne higyjek neki, különösen mivel láttam a koreai ruha – talán
vérrel áztatott – rongymaradékát és a sűrűségben ráakadtam nehány ilyen
leshelyre.

– De hiszen ez bűn! mondám keményen szemébe nézve a kozáknak.

– Ugyan, micsoda bűn az! felelte a fiatalabbik. Hát ezek is emberek?
Csúszómászók ezek és annyian vannak, mint a kacsák! Most már ritka ez a
vadászat, mert vasutat építenek, hajót használnak és csak a
legszegényebbek vándorolnak az erdőn keresztül. Azonkívül egy fehér
hattyú megöléseért hat hónapi fogsággal büntetik a hatóságok a kozákot
és a parasztot. Sőt Fomenko Kyrill egy egész évet kapott, mert valami
konzul avatkozott bele a dologba. A konzulnak szintén ösvényen járó
kínaiak beszéltek a tettről, akik látták, amikor Fomenko kifosztotta a
hattyú batyuját. Azelőtt szabadság volt itt, paradicsom az erős, bátor
férfiaknak! De ennek az időnek vége van. Most átmégy az erdőn és íme, a
táviró láthatatlanul utánad sompolyog, senkisem tudja, hová és minek.
Azt hiszem, csak azért van, hogy a szabad embernek alkalmatlankodjék.

Mindkét férfi alaposan elátkozta a civilizációnak e kellemetlen
találmányát. Miután munkájukat a medvén befejezték, csatlakoztak a
vadászokhoz.

Nemsokára nagy rétre érkeztünk, ahol egy fácánfalkát vertünk föl.
Örültem neki. Minden lépésünk szürke- vagy barnafoltos tyúkot riasztott
föl a fűből vagy bokorból, vagy pedig pompás kakast, amelynek nyaka és
melle sárga, arany, szürke, vörös, fénylő kék és bíbor színben
ékeskedett. Sok fácánt lőttem. Fácánt könnyű lőni, mert a madár zajongva
röpül föl és lassan emelkedik harminc-negyven lábnyira. Akkor azután
egyenes vonalban és gyors, de egyenletes röpüléssel menekül. Unalmas a
lövés a fácánra, ha nem sűrűn benőtt területen vadássza az ember, ahol
ügyesnek és gyorsnak kell lennie az embernek, ha jó célhoz akar jutni.
Ez áll különösen Usszuriföldön, ahol tömegével van fácán. Két tiszttel
együtt egy nap alatt kétszázhetven madarat lőttem a Possziet-öbölnél.

Ilyen az a vadászparadicsom, ahol más vad közt megtalálható a «fehér
hattyú» is, a szerencsétlen koreai vándor, aki miután állandó veszedelem
közt kis vagyont szerzett az usszuri erdőkben vagy a Szikhota-Alin
szakadékaiban, a hazájába tér vissza, ahol az atyáktól és férjektől
magukrahagyott családok szenvedéssel és fáradtsággal teli életet éltek.
Gyakran hiába várnak a férfiak visszatérésére, hasztalan remélnek jobb
időt, mert reményükből nem marad meg más, mint nehány véres rongy vagy a
kozák leshelyek közelében a hegyi ösvényeken néhány megfehéredett csont.

Ezek a gondolatok nehezedtek reám, amikor Usszuri földön a fehér hattyúk
vándorútján jártam; a fehér hattyúkén, akik tavasszal tele reménnyel
mennek északfelé és ősszel térnek vissza délre, csak azért, hogy oroszok
gyilkos kezébe jussanak, akik kultúrát akarnak adni a távoli Keletnek.


TIZENHARMADIK FEJEZET.  A tigrisklub.

Nehány napig Novokijevszkben maradtam és időmet nagyobbára a helység
katonasága körében töltve, a város életét tanulmányoztam. Ebben a kissé
különös társaságban főként olyan tisztek voltak, akiket valami
eltévelyedés miatt helyeztek el ide; állami pénz elsikkasztásáért,
iszákosságért, katonák bántalmazásáért vagy megöléseért.

Teljesen demoralizált, elveszett emberek voltak, akik csak a pálinkában,
a kártyázásban és erkölcsileg lealacsonyító dologban lelték kedvüket.
Nagyobbára agglegények voltak. Mihelyt tiszti család jött oda, mindjárt
botrány, regény és párbaj lett belőle. Csak elvétve történt meg, hogy jó
családból való rendes és jóhírű embert helyeztek ide. Ezeknek élete
szakadatlan kín volt. Nem tudták megszokni a kikötőváros kellemetlen
szolgálati- és életviszonyait és idejük jó részét az egyetlen ott
lehetséges szórakozással, vadászással töltötték el, mert könyv, társaság
vagy művelt embernek való más szórakozás nem volt Novokijevszkben. A
tisztek többsége, akikről följebbvalóik csaknem megfeledkeztek és
sorsukra hagyták őket a holt öböl partján levő félreeső helyen a koreai
határ közelében, egészen sajátságos életet folytatott. Ezeknek az
elveszett embereknek az élete homéri részegség, vad kártyázás és
folytonos, gyakran véresen végződő civakodás volt.

A Possziet-öböl partján levő tisztek züllő élete legvilágosabban a
Tigrisklubban nyilvánult meg. Mikor ebben a városban voltam, ennek a
klubnak titokban kellett összejöveteleit megtartania, mert a hatóságok
nem akarták megtűrni. Húsz évvel előbb azonban a nagy nyilvánosság előtt
folyt az élete és híre elterjedt nyugatra egész Szibéria centrumáig.
Akkor ez a különös neve volt: A Lándzsanyelek Társasága.

Egy öreg tiszt, aki éveket töltött Novokijevszkben, beszélt nekem róla.

– Rendesen este, nagy ivás után a kaszinóban, piszkos sötét barakkban
jöttünk össze; az alkoholgőz, amely betöltötte, akkora volt, hogy a
józan ember, ha belépett ebbe a barlangba, megrészegedett volna tőle. Az
iszákosság megbolondítja vagy melankólikussá teszi az embert; így jött
létre egy különös időtöltés, az úgynevezett «tigrisjáték». A klub tagjai
bementek egy helyiségbe, amelyet egyetlen szál gyertya világított meg.
Sorshúzással vadászokra és tigrisekre oszoltak; fehér volt a vadász, a
tigris vörös. Újabb sorsolás az első párt jelölte meg, amely a játékot
megkezdte. A vadász revolvert, a tigris csörgőt kapott.

A többiek a fal mellé állított létrák felső fokain foglaltak helyett; a
padlót a vadásznak és a tigrisnek engedték át. Amikor így minden el volt
rendezve, szolgák a nézők számára vodkával teli nagy poharakat hoztak, a
két ellenfél számára pedig tiszta alkoholt vagy arrakot. Miután e
«hűsítő italokat» megitták, a szolgák elfújták a gyertyát és gondosan
betéve maguk mögött az ajtót, eltávoztak. Elhangzott a vezényszó:
«Kezdődik a vadászat» és megkezdődött a játék.

A tigris a sötétben zajtalanul lopódzott köröskörül, mert a játék előtt
az ellenfelek levetették a cipőt. Elbújt a szoba sarkában, lefeküdt vagy
mászott erre-arra, hogy tévútra vezesse a vadász fülét és éberségét.

Egyszerre csak a csengő éles hangja, majd lövés hallatszott.

Néha, ha a tigrist megölték vagy megsebesítették, zuhanás tompa zaja
követte a lövést; néha pedig kárörvendő kiáltás:

– Nem talált! Most maga vegye a csengőt!

A játszók szerepet cseréltek és tovább folyt a játék, míg valaki talált
vagy bizonyos számú lövést tettek. A Tigrisklubban lezajlott ilyen éjjel
után a reggeli őrjáratok az öböl partján akárhányszor tragikus
bizonyítékát találták e borzalmas társasjáték létezésének. Bár mindenki
egészen jól tudta, hogy mi történt az illető klubtaggal, a hivatalos
jelentés mindig így szólt:

– Egy tisztnek holttestére akadtunk, aki a fegyverrel való könyelmű
bánásmód következtében életét vesztette.

Az öreg tiszt, aki nekem mindezt elmondta, egyideig szótlanul ült és
elgondolkozott a novokijevszki kaszárnyákban eltöltött évein; azután
fölvetette a fejét és ezt mormogta:

– És ez a játék mégis még mindig jobb volt, mint sok minden más városi
és kaszárnyai életünkben ott a Possziet-öbölnél. Rettenetes élet volt!

Csöndesen káromkodott és pipáját szopogatva ismét hallgatásba merült.


TIZENNEGYEDIK FEJEZET.  A vörös ginsengördög.

Nehezen, nem, sohasem fogom elfelejteni a Vladivosztoktól északra eső
területre tett kirándulásomat, amelyen szén és arany után végeztem
geológiai kutatást. Ez az usszuri erdő vad taiga, zöld óceán, északi és
déli flóra keveréke. Itt, az usszuri öböl partjától valamivel beljebb a
középső Szikhota-Alin csöndes, elhagyatott szakadékait találtam.
Kacskaringós és olykor elvesző erdei utak szolgáltak az egyik
fang-tzetől a másikig; ezekben a vadászgunyhókban orosz és kínai
vadászok laktak.

Gyakran betértem ezekbe a gunyhókba. Néha szívesen és barátságosan
fogadtak; de nem egyszer otthagyta a gunyhó tulajdonosa a lakását és
elbújt a sűrűségben; megesett az is, hogy valami láthatatlan puskából
kiröpült golyó fütyült el a fejem mellett, figyelmeztetésül, hogy jó
lesz, ha elkerülöm az emberi társaság ellenségének lakását.

Egyik este az ágak közt fényt láttunk átcsillámlani. Feléje tartottunk
és csakhamar agyaggal tömített kis gerendaházhoz érkeztünk. Ezt a
fang-tzet cölöpkerítés vette körül, amelynek durván megmunkált deszkából
készült erős ajtaja volt. A rácsos kapu előtt bebocsáttatásért
kiáltottam és a kozák, aki vezetett, a puskaaggyal dörömbölt a
gerendákon. Végre tompa, érthetetlen röfögésszerű hangon valami
mormogást hallottunk. Az ajtó lassan kinyílt, elsőnek egy papiroslámpás
tűnt elő, amit egy kínainak sovány, ijedt arca követett, rémültében
tágra meresztett szemmel. Copfja a feje köré volt csavarva és a
frizurájába keresztbe pipa volt tűzve.

– Ni liao tao (hogy vagy)? – üdvözölte őt a kozákom, amennyire csak
kínaiul tudott.

A kínai a fejét rázta és mormogott valamit, de semmit sem értettünk
belőle, bár vezetőm egészen folyékonyan beszélt a mandzsuországi
tájszóláson. A kínai rekedt, súlytalan hangján tovább dünnyögött. Végül
jól kinyitotta a száját és lámpáját az arca elé tartotta, mire
megláthattuk, hogy a nyelve ki volt vágva, elülső fogai pedig mind ki
voltak törve.

A kozák nemsokára megértette a nyomorékot és elmondta nekem, hogy a
háziúr ginsengkereső, akit egykor itt az erdőben hunghutzok támadtak meg
a házában. A rablók ráparancsoltak, hogy adja át egész drága
gyökérkészletét és amikor azt megtagadta, hozzáfogtak a megkínzásához.
Végül kivágták a nyelvét, de akkor sem árulta el, hogy hol rejtegeti
nagyértékű gyökereit. Amikor ezt a kínai dadogással és taglejtéssel
elmagyarázta nekünk, mintha azt akarta volna velünk megértetni, hogy e
megcsonkítása után nem fél már semmitől és senkinek, nekünk sem árulja
el a titkát.

Megszálltunk a házában és próbáltunk kényelembe helyezkedni. Friss füvet
hoztunk, hogy jó fekvőhelyünk legyen, lenyergeltük lovainkat és a
fang-tze mellett kis fészer alá kötöttük őket; vizet merítettünk a
folyóból és hozzáláttunk a vacsorakészítéshez. A bizalmatlankodó kínait
megnyugtatta az, hogy semmit sem kértünk tőle, sőt dohányt és cukrot
adtunk neki. Egy kosár fácántojást és egy csomó tengeri kelt hozott
nekünk.

Vacsora után, amit velünk együtt fogyasztott el, közlékenyebb lett.
Gyorsan és hangosan mormogott, a kezével magyarázgatott és a helyiség
szögleteibe tekintgetett. Végül egy pillanatra eltűnt valami
barlangfélében, ahonnan titokzatos arckifejezéssel bukkant ismét elő.
Amikor a kang-hoz (kínai téglaágy légfűtéssel) közeledett, az egyik
kezében volt valami, amit a másikkal elfödött. Gyertyáink fényében két
vastag, különös alakú barna gyökeret tett a kangra. A gyökérnek
határozottan emberi formája volt fejjel, törzzsel, lábbal és kézzel. A
kozák, szakértő ebben a dologban, figyelmesen nézegette a gyökereket és
szomorú sóhajjal így szólt:

– Vladivosztokban vagy Kabarovszkban e ginsengeknek dupla súlyát
aranyban lehetne megkapni, mert ezek itt egészen ritka értékű, régi,
gyógyító erejű gyökerek.

Sóhajából és sajnálkozó, elgondolkozó arckifejezéséből arra
következtettem, hogy ha én nem lettem volna ott, a néma kínainak új
megkínoztatásra kellett volna elkészülve lennie és hogy kénytelen lett
volna elárulni, hol rejtette el ezt a Keleten annyira keresett kincset.

Éjfél felé megérkezett egy másik ginsengkereső, a nyomoréknak a társa.
Óriási ember volt, szigorú, csaknem ijesztő tekintettel, széles vállal
és a tarkója hatalmas volt, mint a medvéé. Az egész ház rengett, amikor
végigment a szobán. Kihívóan elénk állott, végigmustrált bennünket és
kérdő tekintetet vetett a társára. A felelet láthatólag tetszett neki,
mert fegyverét a sarokba támasztotta, övéből elővette a fejszéjét,
oldalt ránk pillantva a zsebéből kis bőrzacskót húzott elő és átadta a
társának, aki a zacskót a világosság felé fordulva kibontotta és
vizsgálódva nézegette a zsákmányt. Nyilván jó volt, mert tele örömmel
dünnyögött és tapsolt, mint a gyerek. Az óriás nehézkesen levetköződött,
kis köleskását falt le, teát ivott és nagyokat ásítva ledőlt a kangra.
Nemsokára hortyogott, mint a disznó, míg a néma még egyszer eltűnt a
barlangjában és sokáig ottmaradt. Mintha guruló kő zaját és vasnak tompa
csörömpölését hallottam volna; talán csak álmodtam, mert nem tudtam,
hogy mikor jött vissza a nyomorék.

Virradatkor fölkeltünk és száraz kenyérrel meg kétszersülttel megittuk a
teánkat. A mindig vigyorgó és nagyon fáradt óriás bőbeszédűnek és
pajtáskodónak mutatkozott. Meglehetősen jól beszélt oroszul, mert több
éven át boy volt Vladivosztokban. Amikor elképzeltem, hogy ez az
elefánttermetű és medvenyakú szolga tálat, kristálypoharat törülget vagy
finom fehérneműt vasal, őszintén bevallva, nem szabadulhattam attól a
gyanútól, hogy akkor jelentékeny kárt okozhatott.

– A mi munkánk nehéz és veszedelmes – mondta, miközben a teáját
szürcsölte és fájós lábát összedörzsölgette. – Hogy gyökeret találjunk,
erdőket és hegyeket kell bebarangolnunk, többnyire térden kell
csúsznunk, mert a növény kicsi és a legsűrűbb fűben bújik el. Ha végre
megtalálta az ember az értékes gyökeret, gondosan el kell kaparni minden
hüvelyknyi földet. Másrészt óvakodni kell a nagy macskától (tigris),
amely mint a párduc is, vadászik a ginsengre. A gyökér erőt ad és hosszú
életet, azért keresik és falják föl az állatok. És ha ember vagy medve
birtokában látják, harcolnak érte és addig nem hagyják abba a küzdelmet,
míg el nem rabolták a ginsenget vagy meg nem ölték őket. Én már hat év
óta járom az őserdőt és ez idő alatt kilenc tigrist és két párducot
ejtettem el. A lelőtt medvékről nem is beszélek. Nem félek a nagy
macskától, mert amikor az elsőt elejtettem – a Mai-Hon támadt rám egy
réten, ahol a gyökér nő – megettem a szívét és a máját. A legborzasztóbb
azonban az az ördög, aki a ginsenget őrzi. Alacsony, vörös és tüzes a
szeme. Nappal úgy védi meg a ginsenget, hogy vaksággal sujtja azt, aki
el akarja vinni; éjjel meggyujtja a füvet, belekapaszkodik a
gyökérkereső mellébe és kiszívja a vérét.

– Te láttad? – kérdém.

– Nem, de az öreg Fu-chiang kétszer látta. Melle csupa seb az ördög
karmától – felelte az óriás. – Megtörténik az is, hogy az ördög a
ginsenggyökér alakját ölti magára és így bukkan föl a gyökérvadász
előtt. Amikor ez közeledik, a gyökér mindegyre hátrál, míg a kereső
eltéved és az erdőben elpusztul. Ehhez hasonló dolog történt velem
tavaly. Egy szakadékban voltam és a csodanövény fogazott levelét
kerestem, amikor egyszerre egy nagy levelet és kis égővörös virágot
pillantottam meg. Nagyon öreg növény lehetett. Odamentem, de nem tudtam
elérni; mindig ugyanakkora távolságban maradt. Követtem be az erdőbe,
míg végre eltűnt a levél és a virág. Mivel az est közeledett, vissza
akartam térni a fang-tzehoz, de nem tudtam az utat megtalálni. Éjfélig
tévelyegtem, akkor fáradtan és szomorúan egy fa alá ültem. Már éppen el
akartam aludni, amikor cammogó lépések zaját hallottam. Fegyverem nem
volt, csak fejszém; ezt vettem elő védekezésül. Hirtelen egy
szimatolgató medvét pillantottam meg. Fölemelte a fejét, rám tekintett,
egészen a közelembe jött, a szemembe nézett, megfordult és elment.
Éreztem, hogy engem hív, tehát követtem. Elvezetett a folyónkhoz,
ahonnan már könnyen visszataláltam a fang-tzehoz. Igen, ta-jen (uram),
sok furcsa dolog érheti az embert a taigaban.

Ásítva fölkelt, kinyújtóztatta óriási tagjait, hogy csak úgy ropogott a
csontja, vállára kapta a fegyverét, kését és kis lapátját ráerősítette
övére, amelyben már ott volt a fejszéje és kiment. Láttam, hogy egész
napi élelmül csak két kicsi man-t’out, puddingformájú kínai gőzönsült
kenyeret vitt magával.


TIZENÖTÖDIK FEJEZET.  Menekülésem a tigris elől.

Láttam még sok más fang-tzet is. A vadászok ritkán fogtak fegyvert,
hanem inkább mindenféle csapdát és hurkot használtak helyette.

A cobolyt, nyestet és görényt csapdában fogják. Ennek két főfajtája van:
egy közönséges háló és az igazi csapda, amely nagyon egyszerű, de
használata az állatok szokásainak alapos ismeretén nyugszik. Télen
vadásznak és csak akkor, ha az állatok nyoma a hóban könnyen
megtalálható. A vadász a nyomot követi, míg valamelyik odvas fatörzsben
ráakad a coboly vagy nyest fészkére. A vadászkutya – chow-chow a neve –
hegyesfülű és fekete nyelvű, sűrű bundája farkasféle, amihez hasonlít
is, ugatni kezd és kapargatni kezdi a fatörzset. A coboly teli
kíváncsisággal és aggodalommal kibújik a lyukából, hogy lássa, mi a baj.
A kínai a szomszédos fákat, amelyekre az állat átugorhatnék, kidönti.
Ekkor azután hálóval fogják körül a fatörzset és a hálót fölállított
fatámasztékokon kifeszítik. Most megkezdődik a hajtás. A kínaiak
fölriasztják a faodú lakóit, úgy hogy fejszével verdesik a törzset,
nagyokat kiáltanak és fahéjdarabokat meg követ hajigálnak a fa
koronájába. A coboly fölmászik a fa sudarára, de a lármától megijedve,
megint visszatér az üregébe, hogy ismét újra elhagyja. Ez a hajsza addig
tart, míg a kétségbeesett állat valamelyik ágról vagy a törzsről
leugrik, hogy a földön elmeneküljön. De ekkor belekerül a hálóba, azt
összecsapva rácsavarják és így a vadász könnyű zsákmánya lesz.

Az igazi csapda, amelyet fogásra használnak, mint említettem, nagyon
egyszerű. Mert a coboly nem szeret a hóba besüppedni és azon keresztül
vackalódni, fától-fáig és ha nagy a távolság, kidőlt törzseken és
sziklákon át veszi az útját. A vadászok ismerik ezt a szokását. A coboly
útvonalán csapdát állítanak: egy deszkadarab, amelyet egyik végén kis
bottal alátámasztanak és nehéz kövekkel terhelnek meg. A coboly, amikor
végigfut a kidőlt fatörzsön és az akadályhoz ér, nemhogy leugornék a
hóba, hanem a deszka és a fatörzs közt próbál átfurakodni. Eközben
kimozdítja a botocskát és a deszka lecsapódik. A nyestet és a görényt
éppen így fogják csapdával, csakhogy ezek számára csalétket, többnyire
megkötött, élő madarat tesznek ki.

A szarvast és jávorszarvast ősszel fogják a solanki, azaz megsózott hely
segítségével. A vadászok nagyobb erdei tisztást kutatnak föl vagy
kiégetéssel csinálnak maguknak egyet, úgy hogy semmi bokrot vagy füvet
nem hagynak meg. Erre a helyre állandóan sót hintenek, úgy hogy az
állatok hozzászoknak e tisztás fölkereséséhez. Ha a vad már jól
rászokott és gyakran fölkeresi, ősszel mély gödröket ásnak és befödik
ágakkal. Erre sóval kevert földet szórnak. A szarvas és a jávorszarvas
alatt a könnyű takaró leszakad és az állat beleesik a verembe, ahol már
a vadász hatalmában van.

A medvét, az erdők barna fejedelmét is ilyen veremben fogják. Döggel
csalják lépre és lezuhanván, hegyes cölöpök fölnyársalják.

Érdekes, hogy a tigrist sohasem lehet ilyen veremben elfogni. A tigris
csak kerülgeti a vermet, de mindig fölismeri benne ellenségének, az
embernek a művét és hátat fordít a kisértésnek és veszedelemnek. A
kínaiak fegyverrel vadásszák. Szívesen járnak utána, mert a kínai
orvosok drágán megfizetik a tigris szívét és máját. Továbbá az erdőben
élő különböző törzsek samanjai is sok pénzt adnak a taiga urának
karmáért és fogáért, amiből amulett készül.

Egyszer, amint a Mai-Ho lignittelepeit vizsgálgattam orosz vadászok
fang-tzejához érkeztem. Ketten voltak jól betanított kutyákkal. Éppen a
tigrisvadászat előestéjén kopogtattam be náluk. Vadászatra készülődtek
egy tigris ellen, amelynek sok nyomát látták a szomszédos erdőben.

– Félelmetes, hatalmas bestia lehet – mondta az egyik vadász – éjjel
átugrott egy kozákház palánkján, leütött egy tehenet, amellyel együtt
visszaugrott a kerítésen. Tisztán észre lehetett venni, hogy a tehén a
tigris hátáról lecsúszott a kerítésre, mert a cölöpök hegyén bőrdarabka
és szőr tépődött le a tehénről. Mégis magával hurcolta. Ez egy héttel
ezelőtt történt. A tigris eltűnt, de most megint itt van. Tegnapelőtt
két kutyát ragadott el. Holnap Isten segítségével kivonulunk és
megöljük.

Amikor meglátták célzó messzilátóval ellátott Henel-puskámat és fatokban
nagy Mauser-pisztolyomat, meghívtak a vadászatra. Elfogadtam a meghívást
és másnap már napkelte előtt úton voltam velük. Ősz volt. Az erdő,
mintha díszbe öltözött volna, vörös és arany színben pompázott. Szűk
úton haladtunk, amely sűrű bokrok közt és puha talajon vitt át.
Egyszerre csak a kutyák szűkölve és aggodalmukban fülelve megállottak.
Társaim, ujjukkal a ravaszon, mindenfelé kémlelődtek, de a kutyák
megnyugodtak és bementek a bokrok közé. Néhány perc mulva megint
megálltak; a földön szaglásztak és szinte megkövesedtek. A vadászok
megvizsgálták a földet és csakhamar meg is találták azt a helyet, ahol a
tigris heverészett. A letiport fűben faágat találtunk, amelyen nagy,
óriási erejű karomnak a nyoma látszott. A kutyák óvatosan tovább mentek,
de nemsokára ismét megállottak. A földön a tigris tisztán
megkülönböztethető friss nyomán, talpának mély lenyomata látszott.

– Itt kell lennie a közelben – súgta az egyik vadász.

Mindketten minden irányban vizsgálódtak és nyugtalanul járkáltak
ide-oda. Később megtudtam, hogy a tigris, ha úgy látja, hogy üldözik,
kerülőúton a vadász mögé sompolyog és hátba támadja.

A vadászok magatartása idegessé tett. Fiatalok voltak és mint látszott,
tapasztalat nélkül és már nagyon megsajnáltam, hogy velük tartottam. A
sűrű fűből egyszerre csak a kutyák szűkölése hallatszott; a farkukat
behúzva, visszasompolyogtak hozzánk; reszketve és félve, szemükben tele
aggodalommal, hozzánk símultak. Társaim elfutottak és futás közben engem
szólítgattak.

Nagynehezen tudtam még néhány másodpercig a helyemben maradni, azután –
nem vagyok büszke erre a futásomra – nagyon hamar utólértem őket. A
futásban egészen kimerülve végre lassúbb tempóba csaptunk át. Szótlanul
ballagtunk tovább. Még a kutyák is megértették a helyzet komolyságát és
lehorgasztott fejjel követtek bennünket.

– Borzasztó volt! – mormogta az egyik vadász.

– Igen, nagyon borzasztó! – hagyta jóvá a másik.

– Éppen elég _egy_ tigris – folytatta az első – már pedig _kettő_ volt.

– Honnan tudod, hogy kettő volt? – kérdeztem haragosan.

– Hát nem két tigris nyomát látta? – kérdezte. – Egy párnak kellett a
közelben lennie.

– A félelemtől láttatok duplán – kottyantottam ki a gondolatomat.

– Ha egy pár ilyen ördöggel találkozik az ember – válaszolta – akkor
Isten a tanum, duplán láthat. De mi, uram, nem láttunk duplán! Egészen
határozottan két tigris volt. A bokorban vagy a fűben leskelődtek; mivel
a kutyák még csak nem is ugattak, hanem behúzták a farkukat és
elmenekültek, a tigrisek bizonyára két oldalról támadni készültek.

– Ó, borzalmas volt, nagyon borzalmas! – mondta aggódva körültekintve a
másik tigrislegyőző.

Már ki akartam őket gúnyolni, de ekkor eszembe jutott a megsárgult füves
és aranyos tölgyavarral födött erdei rét; az a rövid, sokat sejtető
hallgatás, amelyet hirtelen megszakított a kutyák nyöszörgése; a
fenyegető veszedelem nyugtalanító és lenyügöző érzése és az erdők urának
lábnyoma, amely akkora volt, mint egy tányér és a hatalmas tigriskarmok
lenyomata volt a kerete. Mindez az eszembe jutott. Nem gúnyoltam tehát
ki társaimat, hiszen tulajdonképpen én is olyan megrettenve rohantam el
a tigris támadása elől, mint ők.

Még nagyon sokáig csak elkeseredéssel és szégyenkezve gondoltam vissza
erre a vadászélményemre; némiképpen csak akkor vigasztalódtam meg,
amikor később egy ismert vadász, Kartaszoff N. J., a tomszki műegyetem
igazgatója bevallotta, hogy egyszer tigrisvadászaton ő is elvesztette a
bátorságát és elfutott. Más vadászok pedig azt mondták, hogy ennek a
rettenetes ragadozóállatnak vadászása sűrű bokrozatban még a legbátrabb
vadászt is aggodalomba ejtheti, mert ilyen helyen nehéz a fenevadat
észrevenni és a vadásszal szemben megvan mindig az a kedvező helyzete,
hogy ő választhatja meg a támadás pillanatát.

Egyetlenegy vitéz ember mondott mást. Majd később dicséretét zengem.

Ugyanaz ősszel fölkerestem a Szt. Olga, Szt. Vladimir és Tetinkho
öblöket. Tőkepénzesek számára a Primorpart legcsábítóbb helyei ezek,
mert itt sok vasat, rezet, ónt és szenet lehet találni. Ezen a vidéken
az orosz-japán háború előtt és után a németek kereskedelmileg nagyon
dolgoztak és bizonyára elfoglalták volna mindezt a kincset, ha ki nem
tör a világháború. A nagy háború után mások jöttek. Japánok érkeztek. A
távoli keleten csúfolodva ez a mondás járta:

– Szent Olga és Vladimir a japánokat küldi segítségül az oroszoknak a
bolsevikok ellen.

Ez igaz volt, mert a japánok, akiknek otthon nem volt elég vasércük
katonai s ipari szüségletük számára, a szárazföldön sehol olyan
kényelmesen nem juthattak hozzá, mint a Szt. Olga és Szt. Vladimir
öblökben. Ez volt egyik főoka annak, amiért japán katonák és japán
diplomaták maradtak Vladivosztokban és Nikolajevszkben az Amur partján
és harcoltak a vörös párt bandái ellen, avagy Szemenoff atamánnal, a
szovjet engesztelhetetlen ellenségével tárgyaltak vagy Dairenben a
moszkvai bolsevik kormány képviselőivel és a csitai, kommunistaságát
csak nehezen palástoló kormánnyal is tárgyaltak.

Ezek a kincsek szinte kimeríthetetlenek és meglehetősen tisztán
találhatók. A metallurgiai iparnak itt legalább százötven évre akad
munkája. Hogy e rengeteg kincs birtokába juthasson, bizony érdemes volt
a tokiói kormánynak tárgyalnia, harcolnia és nem törődnie ama nagy japán
néprétegek véleményével, amelyek ellenezték Japán szibériai politikáját.


TIZENHATODIK FEJEZET.  Kozák tragédia.

Usszuriföldön tett utazásomon nemcsak a magányosan élő ginseng- és
aranykeresők, meg a coboly-, nyest-, szarvas- és medvevadászok
egyedülálló fang-tzejeit kerestem föl, hanem a falvakat is. Többnyire
kozákok és ukrán parasztok lakják, akiket a Dnyeper és Dnyeszter
partjáról telepítettek ide. Azok a falvak, amelyek a
vladivosztok–kabarovszki vasúttól messze esnek, többnyire húsz-ötven,
nagy területen szétszórt ház.

Ezeken a telepeken, amelyek erdőben vagy rohanó hegyi folyók partján a
forgalomtól távol esnek, egészen más az élet, mint a vasút mellett levő
falvakban és a nagy városokban.

A civilizáció formáitól nem korlátozott sajátságos törvény és egészen
különös erkölcs uralkodik itt, amin világosan megérezhető a mongol
nomádok befolyása. E háttéren gyakran megható tragédiák játszódnak le.

Amikor egyszer Csernigoff állomásról a Tetinkho-öbölhöz lovagoltam,
tanuja voltam ilyen drámának.

Erdőn vitt át az utunk és átszelte a Szikhota-Alin-hegység középső
részén annak főláncát. Már harmincöt mértföldet tettünk meg a parttól,
amikor utólért bennünket egy fiatal kozák, aki hazalovagolt. A
mandzsuországi határgárdában szolgált és négyheti szabadságot kapott,
hogy kiheverje azt a súlyos sebet, amelyet hunghutzokkal való ütközetben
kapott. Halvány volt és sovány, láza volt és vért hányt; nagy, merev
tekintetű szemében mintha állandó aggodalom ült volna. Kétségtelenül
korai halál várt erre a hallgatag fiatal kozákra. Néhány napig velünk
utazott és velem szemben mindjobban fölmelegedett, talán mert kissé
orvos módjára bántam vele, amennyiben kinint és ha éjjel nem tudott
aludni, baldrian-csöppet adtam neki.

Elbeszélte, hogy már három év óta nem volt szülői házában, ahová
vágyakozik. Meghatottan szólt festői falujáról, amely tölgyek közt
rohanó, mély, forgókban gazdag folyó mellett fekszik. Különösen
részletesen beszélt egy kicsiny, nádassal körített tóról, ahol
csodálatos, szinte bársonyból készült parti zsurló nő.

– Ó, ha ezt a tavat láthatná – mondta lelkesedve – gyönyörű szép,
különösen holdvilágos éjjelen. Ha magas partján áll az ember a tölgyek
alatt és lenéz rá, amint a holdfényben csillog, azt hiszi, hogy csupa
ezüst. Néha sötét körök és vonalak sietnek végig csillogó fölszínén.
Ugró hal vagy valami megkésett kacsa lubickolása csinálja ezt, ami rövid
időre megzavarja az olvasztott ezüst fénylő tükrét. Milyen szép mindez!

A kozák halvány arcára és álmodozó szemébe nézve, mosolyogva kérdeztem:

– Bizonyára nem voltál egyedül, mikor az ezüst tónál ültél és
megcsodáltad?

Fejét lehorgasztotta és pillanatnyi hallgatás után ezt suttogta:

– A menyasszonyommal jártam oda. Jobban szeretem azt a leányt, mint az
életemet. Mikor hazulról távoztam, megesküdött, hogy várni fog reám. Már
csak egy évig kell szolgálnom, akkor hazatérek és feleségül veszem.

– Adjon az Ég sok szerencsét! – mondám.

Az usszuri vasút és a Szikhota-Alin közt elterülő vidék történeti és
etnográfiai tekintetben nagyon érdekes. Valamikor fejlett, valószínűleg
koreai eredetű kultúra volt itt. A remetekirályság népe egykor vitéz és
hatalmas volt; mivel azonban a koreaiaknak még harciasabb és
vállalkozóbb szomszédaik voltak, a japánok és a kínaiak, meghódították
az országukat, elvesztették szabadságukat és kultúrájukat, sőt később
országukat is. Az erdőben falak és árkok romjaira, régen elpusztult
épületek, talán templomok, paloták vagy várak kőalapzatára akadtam.
Annak a kornak szobrászművészetére rengeteg, hat-nyolc láb magas
gránitteknősbékák maradványai emlékeztettek; némelyiknek a hátára rajz
volt bevésve: madár, virág és más díszítmény.

Valamikor meglehetősen kényelmesen éltek itt az emberek, ami kiderül
azoknak a jó utaknak a maradványából, amelyeket most eltemet az erdő.
Sőt ezek az utak kőkockákkal voltak kikövezve és ügyesen elkészített
kőhidak voltak rajtuk, amelyek maradványát megtaláltam a Daobi-Hon és
egy másik rohanó kis folyón, amelynek nevét nem tudtam meg. Most azonban
csak vad, lakatlan erdő volt. Még azokat a magányos fang-tzekat sem
találtam ott, de láttam sok szarvasfalkát és mosuszantilopot, amelyet
kabarganak is neveznek (Gazella Cabarga musca).

Barse, azaz északi párduc nyomára is akadtunk. Találtunk ugyanis egy
szétharapott torkú kimult szarvast, amely még meleg volt és ebből azt
következtethettük, hogy éppen most űztük el a ragadozót. A zsákmány
környékén még friss volt a rabló nyoma. A kozákok szemügyre vették és
egybehangzóan azt mondták, hogy párducnak, a szarvas, ló és marha
rémének a nyoma. Követtük és végül egy helyen eltűnt a nyom.

– Fára mászott – mondta legöregebb vezetőnk.

A szomszédos tölgyek és cédrusok koronáját átkutattuk a szemünkkel, de
nem tudtuk a fenevadat fölfedezni. Az út mentén minden fát
megvizsgáltunk és már legalább egy mértföldet tettünk meg, amikor valami
fekete alakot vettünk észre, amely leugrott az egyik fáról, elesett,
azután átfutott egy kis erdei tisztáson, amelyen bámulatos ügyességgel
egy magában álló tölgyre mászott. A kozákok lekapták a fegyvert
vállukról és előrefutottak. Nyomon követtem őket és lövésre készen
tartottam a puskámat. Elsőnek a beteg kozák ért a fa alá. Anélkül, hogy
a lóról leszállt volna, célba vette a párducot és lőtt. A fején talált
vadállat, mint a zsák, lezuhant. Nagy, sötétbarna kitűnő példány volt
sárga foltokkal egész testén, amelynek hossza negyven hüvelyk volt. A
feje aránytalanul széles és a farka nagyon hosszú volt.

– Ez jó lövés volt – mondtam a kozáknak.

– A lovasított gyorslövők századába tartozom – felelte büszkén. – Ide
csak a legjobb lövőket osztják be és az északmandzsuországi erdőkben
állandóan vadászunk nagy vadra, úgy hogy van már némi gyakorlatom.

A kozákok gyorsan szétdarabolták a párducot és a múzeum számára tíz
rubelért megvettem a bőrét.

A beteg kozák falujába érvén, három napot kellett ott töltenem. A
lovamnak egyik lába megrándult és nagyon megdagadt. Ezeket a napokat
vadászásra használtam föl, mert a tón, amelyet a kozák olyan poétikusan
írt le, nagy kacsarajokat találtam, amelyek izgatták vadászó kedvemet.

Szállásom a falu atamanjának házában volt és egyelőre nem láttam
útitársamat, aki a falu másik végén, körülbelül két mértföldnyire lakott
és én egész napon át a tó partján vagy a szomszédság vízereinél
kóboroltam. Egy este, miután egész nap vadásztam és a nap már
lenyugodott, fáradtan hazafelé ballagtam. Egy folyócska partján bokrok
közt leültem egy kőre, hogy kissé pihenjek, mert még egyórai utat
kellett hazáig megtennem.

Amikor ismét útnak akartam indulni, a túlsó parton lépteket és hangokat
hallottam. Csöndesen a helyemen maradtam és füleltem. Szomorú női hangot
hallottam, amely elfojtott zokogástól reszketett; gyakran
félbeszakította egy mélyebb, nagyon izgatott férfihang. A hangok
közeledtek és végre azon az ösvényen, amely a túlsó part bokrai közt a
tóhoz szolgált, egészen közelembe jutottak.

A nő halk, reménytelenül szomorú hangon ezt mondta:

– Nem mertem ellenkezni… A mostohám rámparancsolt, hogy menjek férjhez
és ne legyek tovább a terhére otthon, engedelmeskedtem. Olyan szegények
voltunk, olyan szegények és nyomorultak.

– De hiszen megesküdtél, hogy megvársz – mondta a férfi és hevesen
köhögni kezdett. – Megesküdtél!

– Megesküdtem – felelte mint a viszhang, a nő.

– Igen és mi lett az esküdből – kacagott a férfi gúnyosan. – Bolonddá
tartottál. Férjhez mentél. És kihez? A saját apámhoz! Igen, mindent
értek! Ő gazdag és bőkezű fiatal felesége irányában… És én… szegény
katona, koldus… Nekem ugyan megadtad!… Nem találok szót, hogy
szenvedésemet, nyomorúságomat elmondhassam. Félek is beszélni, mert csak
gyűlölet és átok szava hagyná el ajkamat!

Az asszony még mondott valamit, de nem érthettem meg, mert a pár egyre
távozott és a nádasban és bokrokban a szél zörgött. Kikukucskáltam
rejtekhelyemről, ahonnan egészen akaratlanul végighallgattam e két
szerencsétlen ember szomorú beszélgetését és a férfiban ráismertem
útitársamra, a kozákra, aki súlyos megsebesülése után szülőföldjére
utazott, hogy ott gyógyulást találjon és – szerelmet.

Másnap aggódó kíváncsiság érzése a fölkeresésére unszolt. Az udvaron
találtam, ahol egy kocsikerékkel foglalatoskodott. Örömmel üdvözölt, de
csakhamar ismét komoran elgondolkozott. Teára hívott meg, ami
Szibériában és Ázsiában a vendéglátás szokásos módja. A házban mindenütt
paraszti jólét fénylett. Mindenféle háziszerrel telt vaskos ládák a
falak mellett, az asztalon tiszta hímzett vászonterítő. A szoba jobb
sarkában ezüsttel gazdagon ékesített szentképek függtek, előttük az
éjjel-nappal égő hagyományos kis lámpa, amelyet rikítóan tarka
papirosvirágok díszítettek. Egy nagy tükör és fekete keretben néhány
nyomat is volt a falon. A padló síma deszkái, az asztal és a padok
ragyogtak a tisztaságtól. Minden elárulta, hogy itt rendszeretet és
szabályozott élet van. A második szoba nyitott ajtaján át szőnyegeket és
takarókat lehetett a padlón látni és egy nagy ágyat akkora magasságú
vánkostömeggel, hogy csaknem fölért a cédrusdeszkákból készült alacsony
szobamenyezetig; óriási vánkos volt az alapja, a tetején pedig olyan kis
vánkos volt, mintha bababölcsőbe szánták volna. Sok fegyver, pisztoly,
kard és vadászkés ékesítette a falakat, legjobb bizonyítéka annak, hogy
a ház gazdája kozák, mert e különleges katonai kaszt tagjai mindenféle
fegyvert szeretnek, gyüjtik és gondosan megőrzik. A bolsevik uralom
előtt ennek a kasztnak külön katonai kiváltságai és szokásai voltak;
hagyományaikat megörökíti egy hősi eposz, amely félig mondaszerű, félig
hihető módon beszél kozákokról, akik harcias lelkületüktől hajtva a Don
és Donez partjától az Irtyszhez, a Baikal-tóhoz, Amurhoz és Usszurihoz
jöttek.

A házba lépve a kozák családtagjait szólítgatta. Fiatal, karcsú, fénylő
feketehajú és sötétbarna szemű asszony lépett be. Föltűnt arcának
halványsága és telt, szépen ívelt ajkának keserű vonása. Sötét ruha volt
rajta és keze idegesen és szüntelenül a kötényével babrálgatott. Amikor
a szobába lépett, csupa kín és aggodalom tekintetet vetett a fiatal
kozákra.

– Ez ő – gondoltam – ő, aki megigérte a fiatal embernek, hogy megvárja,
de közben férjhezment öreg apjához.

Nemsokára megjött az erdőből a házigazda is; óriási, darabos férfi sűrű
ősz hajjal és életörömtől csillogó szemmel. Esetlenül üdvözölt, az
asztalhoz tessékelt és kellemetlenül vigyorogva így szólt:

– Köszönöm uram, hogy ezt a nyavalyást gyógyítgatta. A mai nemzedék
nagyon erőtlen. Az én időmben ilyen sebbel nem is törődtünk. A török
háborúban két ilyen sebet kaptam a mellemre és egy golyót a lábamba.
Amint látja, mégis megállom a helyemet.

Vaskosan nevetett és hozzáfűzte:

– Fiatal vagyok, fiatalabb, mint a fiam és ezért a mult évben másodszor
is megnősültem. A fiam bizonyára büszkén beszélt önnek ilyen apáról?

– Szerencsét kívánok önnek – feleltem – de ő nem szólt egy szót sem a
megnősüléséről. Alig hiszem különben, hogy az ön sebei olyan súlyosak
voltak, mint aminőket a kínai golyók ütöttek a fiatal ember mellén.
Nagyon is komoly seb, amely csak nagyon lassan fog meggyógyulni. Sokáig
kímélnie kell magát.

Ebéd közben észrevettem, hogy az öreg ember kaján és gyanakvó
tekintettel nézi fiatal feleségét és fiának sápadt, szenvedő arcát.
Megijesztett az öreg kozák élénk szemének gonosz villogása. Éreztem,
hogy a legkisebb kihívás fölkeltené a bestiát ennek az őszfejű óriásnak
a szívében. Világos volt az is, hogy az apa jóval erősebb volt a fiánál,
akit oly halálosan megbántott. Az az óra, amelyet ebben az otthonban
töltöttem, minden inkább volt, mint kellemes és örültem, amikor az ebéd
véget ért és elbúcsúzhattam ettől a családtól, amely fölött, mint
tisztán láttam, elháríthatatlan végzet lebegett. Azzal az érzéssel
távoztam, hogy viharnak kell jönnie, amelynek előjelei – felhő, heves
szélroham, távoli villámlás és mennydörgés – már észrevehetők voltak.
Azt azonban nem sejtettem, hogy oly hamar kitör az égiháború.

Ugyanaznap este csomagolással voltam elfoglalva, mert másnap reggel
folytatni akartam utamat, amikor házigazdám, az ataman, berontott a
szobámba:

– Uram, legkedvesebb, legjobb uram! – kiáltotta egész testében remegve
és csaknem sírva – jőjjön gyorsan, gyorsan, rettenetes szerencsétlenség
történt! Ön talán segíthet. A fiatal kozák agyonlőtte magát!

Úti patikámat hamar fölkaptam és elsiettem az atamannal. A kozák atyai
házának első szobájában eszméletlenül feküdt egy padon; arca
döbbenetesen kék, ajka keményen összeszorítva, szeme élettelenül merev.
Mindjárt láttam, hogy már nem segíthetek, mert megelőzött másvalaki.
Megfogtam a kezét és a pulzusát tapogattam; még érezhető volt, de egyre
gyöngült, azután örökre megállott. Nem mertem az igazat megmondani, mert
azt gondoltam, hogy a fiatal asszony nem bírja el és olyan érzelmeknek
engedhet szabad folyást, amelyek kitörésre késztetik az öregnek dühét.

De seholsem láttam az asszonyt. Benéztem a másik szobába – nem volt ott
senki.

– A feleségemet keresi? – kérdezte az öreg olyan hangon, amely
kellemetlenül érintett. – Nincs itt… Estefelé elment és még nem jött
vissza.

– Jobb is így – feleltem – neki nem szabad kétségbeesnie. A fia halott.

Az öreg hideg és nyugodt maradt, világos szemével rámnézett és ezt
dörmögte:

– Nem fog kétségbe esni az az átkozott asszony! Megmérgezte a fiam
életét és az én életemet. De most már nem hoz senkire sem
szerencsétlenséget.

A kozák sokáig hallgatott. Azután fejét keze közé szorítva, ezt súgta:

– Beleugrott a tóba!


TIZENHETEDIK FEJEZET.  Félszemű.

Amikor keresztül-kasuljártam az Usszuri-szigetet aszerint, ahogyan a
híreket kaptam ujonnan fölfedezett szén- és aranylelőhelyekről, keskeny
erdei úton a Bikin-folyó és kis mellékfolyóinak útját követtem. A Bikin,
amely a Szikhota-Alin nyugati lejtőjén ered, átszeli a Sinku és
Tzi-fa-kao hegyláncokat és az Usszuriba ömlik.

Szenet itt nem lehetett találni, de a Bikin kis mellékfolyóinak ágyába
némi aranyat szórt a kegyes Természet. Arról szó sincs, hogy Klondyke
lenne itt, de a meggazdagodásra éhes kalandoroknak egész tömege mégis
sokat remélt a végtelen taigán keresztülkanyargó Bikin-mellékfolyók
aranyától.

Csaknem naponta prospektoroknak, az egyik helyről szünet nélkül a
másikra vándorló aranykeresőknek a nyomára akadtam. Ezek a nyomok
kőtömbök voltak és kőrakások, amelyek robbantásból származtak, mély
lyukak, árkok és csatornák a víz levezetésére és ama helyek
szárazzátételére, amelyeken aranyat sejtettek. De azok, akik
ittjártuknak e bizonyítékait hátrahagyták, már régen eltávoztak, uj
aranykeresők jöttek utánuk, egyedül vagy kis csapatokban, amelyek a
legkülönbözőbb emberekből, volt köztük nem egy bűnös multú, állottak
össze. Miután sikerült a rendőrség és a bányafelügyelőség figyelmét
elkerülniök, nyáron és ősszel átkutatták a folyam ágyát; mellig vízben
állva, aranyat mostak a homokból, hogy talán csak annyira tegyenek
szert, amennyivel eltengethetik az életüket a következő nyárig, amikor
újra megkezdhetik ugyanazt a munkát. Ezek az emberek a földbe ásták
lakásukat és nem volt más kívánságuk, csak az, hogy valami aranyat
találjanak és hogy nyugtuk legyen a rendőrségtől. Ha az erdőben
véletlenül találkozott velük az ember, sohasem vallották be azonnal, mi
járatban vannak, hanem mindig azt mondták, hogy vadászok vagy halászok.
Attól függött, hogy mely helyen találkoztak velük. Állításuk igazolására
mindig tudtak nehány mókus- vagy görénybőrt mutatni, vagy szárított
halat, amit a gunyhóik mellett fölakasztottak.

De más emberek is rejtőzködtek a sűrűségben, kis szertekóborló, rendesen
két-három főnyi rablócsapatok. Ezek az aranyásókra vadásztak és sikeres
támadás után maguknak kellett vigyázniok, mert az elért eredmény viszont
más rablóknak adott kedvet az ő üldözésükre. Abban az évben, amikor
ebben az országban utazgattam, egy Félszemű-nek nevezett rabló volt a
taiga minden lakosának, törvényesnek és törvénytelennek, a réme, mert
nagyon értett a meglepő támadáshoz és engesztelhetetlen volt
áldozataival szemben; minden parányi aranyukat, az utolsó ingüket
elvette, megkínozta azokat, akik nem akarták elárulni zsákmányuk
rejtekhelyét és végül mindannyinak elvágta a gégéjét. Öt cinkostársának,
hozzája hasonló ördögöknek, a következő utasítást adta:

– Mindenkit öljetek meg, hogy senki se lehessen bosszuló és áruló.

De akkor, amikor a legutolsó vasuti állomást elhagytam és beléptem az
ukrán telepesek szétszórt falvaival teli taigába, még semmit sem tudtam
róla.

Világosan emlékszem megérkezésemre egy júliusi nap déli óráiban a Bikin
bal partján egyik kis telepre. Tíz ház volt az egész. Egy lélek sem
mutatkozott az utcán, amikor két főnyi szerény védőcsapatommal
keresztüllovagoltam a telepen. Asszonyok, akik itt-ott kikandikáltak az
ablakon, rögtön megint eltűntek; még gyereket sem lehetett az utcán
látni. Egy jobb és tisztább külsejű ház előtt megállottam és bekopogtam.
Sokáig semmi választ nem kaptam, végül azonban hallottam, hogy valaki az
udvarra szolgáló ajtót bezárta, ott láncra vert egy kutyát és
érthetetlen szavakat mormogott.

– Hát itt valamennyien megbolondultatok, ti ördögi fajzat? kiáltotta a
házbeliek lassúságán bosszankodva kozákjaim egyike. Hogyan merészeltek
ebben a hőségben egy tudóst megvárakoztatni?

Ez, úgylátszik, használt, mert egy pillanat mulva megjelent egy
öregasszony és ajtót nyitott. Betessékelt bennünket és ezt mondta:

– Bocsánatot kérek uram, de mi félünk. Az a hír járja, hogy Félszemű itt
van valahol a közelben és meg akar bennünket támadni, hogy váltságdíjat
erőszakoljon ki. A férfiaink talán lebirják, de még akkor is dolgunk
akad majd a rendőrséggel, kihallgatást és bírósági vizsgálatot rendelnek
el és arra kényszerítik embereinket, hogy ebben a meleg és sok munkát
adó időben menjenek be a városba. Jobb, ha nem bocsátunk be senkit.

Kozákjaim hangosan nevettek.

– Ejha, micsoda bölcseség szorult beléd, mondta az öregebbik, egy nagy
sovány ember heves, ideges mozdulattal. Hát a halálodig be akarsz
zárkózni a házadba?

– Majd később beszélünk, felelte nevetve az öregasszony és a teával
kezdett foglalatoskodni. Üljenek le és tegyék magukat kényelembe. Rögtön
teát főzök és forró halragut hozok.

Félig fekve kényelmesen elhelyezkedtünk a padon, mert kifárasztott a
hőség és a küzdelem az usszurii moszkitókkal, amelyek mintha megesküdtek
volna valami védőszentnek, hogy kiszívják minden csöpp vérünket. Még
vezetőim is, akik pedig hozzászoktak e kegyetlen erdei csapáshoz, olyan
veszettül káromkodtak, hogy szégyenkezve még a lovak is elfordultak.

Teáztunk, alaposan hozzáláttunk a friss kalugából, a tokkal rokon
halfajtából készült raguhoz, azután kissé pihenni akartunk.

– Én nem alszom, mondta az öreg vezető. Megakarom ismerni ezeket a
bolondos parasztokat. Talán kitudhatok tőlük valamit az ön részére az
aranyról és a szénről.

– Hát öreganyám, ugye van munkája a férfinépségnek a taigában?

– Hát van, volt a felelet. Fát vágnak, vadásznak és fenyőtobozt
gyüjtenek.

– No, amint látom, nem éltek éppen rosszul, nevetett vidáman. Jól megy a
sorotok, ugye?

– Hála Istennek igen, felelte és alázatosan keresztet vetett, a föld jó,
kenyerünk van elég és még eladásra is jut búza Kabarovszkban és
Nikolajevszkben. Elegendő marhánk van, a férfiak cobolyra és nyestre
vadásznak és vodkát, dohányt, puskaport meg gyujtót szereznek a
goldáknak,[4] akik arannyal és szőrmével fizetnek. A goldáknak mi
vagyunk a legközelebbi szomszédjaik és áruik legnagyobb részét
megvásároljuk vagy pedig bizományba vesszük; az árut azután a vasúthoz
és a városba visszük. Egymaga Sovienko ötszáz cobolybőrt vett tőlük és
Kabarovszkban eladta.

Bizonyos lelkes megelégedéssel beszélt, amit a jólét és a biztos kereset
teremt meg.

– Ejnye, de finoman éltek itt, mondta a kozákom.

A másik hangosan nevetve mondta:

– Olyan boldogok vagytok és mégis, mint valami börtönbe, bezárkóztok a
házatokba.

– Csak most, Félszemű miatt, mondta az öregasszony, aki elmosogatta a
tányérokat.

Kevéssel e beszélgetés után elaludtam. Amikor fölébredtem, vezetőim már
útrakészen voltak. Kifizettem háziasszonyunkat és tovább mentünk.

Nehány óra mulva, mely idő alatt megint a moszkitó és a kozákoktól
gnunak nevezett óriási légy zsákmánya voltunk, az út mellett keréknyomot
láttunk és félkilométerrel tovább aranykeresők gunyhóját fedeztük föl.
Odalovagolva, hármukat vodkaivás közben és már nagyon részegen találtuk.

Az első üdvözlés után a prospektorok alaposan érdeklődtek, hogy kik
vagyunk; miután erről megbizonyosodtak, azonnal megnyugodtak.

Megtekintettem munkahelyüket az aranytartalmú homokban és ünnepiesen
megigértem, hogy a hatóságnak nem árulok el semmit. Azután a moszkitók
és a gnúk nagy örömére folytattuk utunkat.

– Ezeket a fickókat alighanem az a szerencse érte, hogy valami kiadósat
találtak, jegyezte meg az idősebbik kozák; ez nem történik meg gyakran
ezzel a napról-napra élő koldusbandával.

Éjjelre egy szakadékban szálltunk meg, amelyet köves talajon hangos
zúgással átfolyó víz szelt át. Vacsora után tetőtől-talpig alaposan
beburkolództam bő vászonköpenyembe és a puha falevélágyon, melyet a
kozákok készítettek nekem, csakhamar elaludtam. Valamikor éjjel, szinte
álomban, zajt hallottam, nehány lépést és lóprüszkölést, de mert ott
voltak a vezetők, nekem meg nem volt semmim, ami tolvajnak csábító
lehetett volna, kivéve puskámat és revolveremet, amelyek a köpeny alatt
mellettem feküdtek, a másik oldalamra fordultam és tovább aludtam.

A nap már magasan állott az égen, amikor fölébredtem. A kozákok a tűznél
ültek és teáztak. Amikor látták, hogy ébren vagyok, odajöttek hozzám és
jelentették, hogy két málhásló megszökött és nem tudtak rájuk akadni.
Valószínűleg visszafutottak azoknak a házaknak az irányában, melyek
mellett tegnap ellovagoltunk.

– Mindjárt elindulunk és megkeressük a lovakat, mondta az öregebb kozák
és odament fölnyergelt lovához, amely mint megállapítottam, tele volt
habbal, mintha valami megerőltető út után lett volna.

A kozákok ellovagoltak és én sokáig, körülbelül este hét óráig vártam
őket. Szidtam őket is, meg a lovakat is, mint a bokrot. Végre hét óra
felé több ló dobogását és emberi hangokat hallottam. Nehány perc mulva
egy csapat lovas bukkant elő az erdőből és belovagolt a szakadékba.
Amikor közelebb jöttek, sapkájukról és ruhájukról rendőröknek ismertem
föl őket. Vezetőjük rám fogta a fegyverét és ezt kiáltotta:

– Meg ne mozduljon, különben lövünk!

Sehogysem tudtam megérteni, mit jelentsen ez: rendőrök, akik megtámadnak
egy tudományos kutatót! Ez még Oroszországban is meglehetősen szokatlan
dolog. Ezt feleltem:

– Rendben van, nem mozdulok.

Odajöttek és irataimat kérték. Mivel ezek rendben voltak és rajtuk volt
a kormányzó aláírása, egyszerre megváltozott a magatartásuk és
leszálltak a lóról. Letelepedtek tábortüzem mellé és a csapat vezetője
láthatólag zavartan kérdezte:

– Bocsánatot kérek uram, de hogyan van az, hogy ön összeköttetésben van
Félszeművel?

– Kivel? kérdeztem.

– A rablóval, a legveszedelmesebb rablóval, Félszeművel.

– Ha ez a neve, akkor bizonyára csak félszeme van, már pedig én ilyen
embert nem ismerek, feleltem határozottan.

– Tagadja tehát a vádat? Kérdezte meglepetéssel a rendőr.

– Természetesen, felelém.

– Hozzátok ide azokat az embereket és mutassátok meg ennek az úrnak
Félszeműt!

Hosszú, sovány vezetőm állott előttem és mögüle buta félelemmel a
másiknak az arca kandikált elő. A bámulattól elállt a szavam.

Vezetőmnek, akinek azonosságát nem lehetett kétségbevonnom, valóban csak
félszeme volt. Vörös, könnytől agyoncsípett bal szemüregére tehetetlenül
borult rá a szemhéj, meg az egészséges és ép jobb szem jókedvűen és
huncutul nézett rám. Kézi bilincsét csörgetve üdvözölt és azt mondta:

– Bocsánatot kérek a kellemetlenségért, amit önnek okoztam.

A rendőr elvezette. Azután el kellett mondanom a rendőröknek, hogyan
szerződtettem ezt a két embert a faluban az állomáson. Amint látszott,
éppen nem rendelkeztek azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket
testőrségtől kíván meg az ember.

A csapat vezetője elmondta, hogy Félszemű és társa megtámadta az
aranyásókat az erdőben, valamennyit meggyilkolta és öt font aranyat
rabolt el tőlük; azután visszatért hozzám. Később azzal az ürügygyel,
hogy megkeresik a megszökött lovakat, visszamentek abba a faluba, ahol a
nagyon is őszinte öregasszony házában voltunk megszállva. Itt egyenesen
a gazdag Sovienko paraszt házába mentek és azzal fenyegetődzve, hogy
megkínozzák és megölik, minden pénzét elvették. Éppen amikor Sovienko
átadta volt a pénzt, betoppantak a rendőrök és lefogták a rablókat.
Félszeműnek a külseje ekkor már megfelelt a nevének, mert harcra
fölkészülve, műszemét kivette és zsebre vágta. Ez a műszem teljesen
fölismerhetetlenné tette a rablót abban a községben, ahol mindenki
rettegett Félszeműtől.

Meg kell azonban említenem, hogy Félszemű egészen kellemes, jómodorú
ember volt. De nagyon sok kellemetlenséget szerzett nekem, mert utamat a
rendőrségtől részemre fogadott ukrán paraszttal voltam kénytelen
folytatni, aki ostoba volt és lusta, állandóan eltévedt és
együgyüségében még az öreg tölgyektől is félt, amelyekben hite szerint,
zöld erdei ördögök laktak. Naponta többször is leitta magát és ilyenkor
egészen elment az esze, hülye módjára egyre csak nevetett. És mindennek
a tetejébe Sas volt a neve!

A Bikin folyó körül az egész őserdői élet az aranyat uralja. Legendákat
beszélnek mesésen gazdag aranykeresőkről, akik benn a hegységben
dolgoznak és csodálatos aranyfövenytelepekről a mély és ragadós folyók
ágyában, aminő a Khor és az Iman; és szájról-szájra adják a híreket,
amelyek az erdőkben történő borzalmas gonosztettekről és az aranykeresők
rettenetes kalandjairól szólnak.

A «sárga ördög ércéért», ahogyan a koreaiak az aranyat nevezik, az
usszuri taigában ijesztő és véres bűnök, de hősies bátorságra és
hajthatatlan akaraterőre valló tettek is történnek; de végezetül csaknem
mindig a sárga ördög diadalmaskodik és bűnre csábítja, romlásba dönti az
aranytól elcsábított embereket.


TIZENNYOLCADIK FEJEZET.  A kihaló nép.

Ebben a végtelen őserdőben, ahol csak ritkán található fehér ember, sok
kínai és koreai megtalálja lakását és megélhetésének lehetőségét. Ők az
igazi birtokosai ennek az át nem kutatott erdőterületnek, alaposan
ismerik, minden évben új csapást vágnak benne és egyre mélyebbre
nyomulnak be az erdőbe, amely csak folyóktól megszakítva, egészen az
északi tundrákig terjed. De a délről jövő e betolakodókon kívül régi
bennszülött lakosság is van itt, kihalóban levő lakósság, amely azonban
az erdőterület jogos tulajdonosának tekinti magát: a goldák mongol nomád
törzse. Ma is éppen úgy élnek, mint évszázadokkal ezelőtt; nagy vadat és
kis vadat fogdosnak csapdában, sőt jávorszarvast és őzet puszta kézzel
is, néha, a villamosság és a gőzerő mai napjaiban, hosszú íjat is
használnak kő- vagy csontvégű nyíllal. A civilizációnak a goldákhoz
hatolt egyetlen vívmánya az alkohol és a puskapor.

Régen, a mongol Jüan dinasztiából származó hatalmas kínai császárok
idején, a goldák a mennyei birodalomnak magában zárt alkotórésze voltak.
A birodalom legészakibb védői voltak a tunguzok ellen. Később a
Dzsingisz Khan és Tamerlán államában történt hatalmas változások idején
a goldák egymásután a koreaiak, a tunguzok és a japánok uralma alá
jutottak és végül amikor Oroszország a Csöndes Oceán partjáig és végig a
mandzsuországi és a koreai határ mentén megszállta a távoli keletet, a
cár alattvalói lettek,

Lelkiismeretesen beszolgáltattak minden adót, amit állatbőrrel fizettek
meg. Igaz, hogy nem voltak egészen biztosak abban, hogy mely államhoz
tartoztak, mert fizettek adót az orosz adóigazgatásnak, de időről-időre
kínai hivatalnokok is fölkeresték őket, akik lopva jöttek hozzájuk a
tengerpartról; ezeknek is adtak coboly-, menyét- és mókusbőrt a kínai
kincstár számára. Az orosz kereskedők irtózatosan kizsákmányolták őket
és az alkoholtól, ettől az orosz kultúrbajnokoktól bevitt fizető
eszköztől megmérgezve, lassanként kihaltak.

Tragikomikus esemény történt 1905-ben. Egy vállalkozó szellemű kalandor
kereste föl a goldákat és cobolybőröket gyüjtött mint adót az angol
adóügyi igazgatás számára. Az agyafúrt «angol» a goldák szerencséjére
egy orosz hivatalnokkal találkozott, aki elfogta és megmentette a sok
cobolybőrt. Ez az orosz hivatalnok zsebébe vándorolt, sőt voltak, akik
azt állították, hogy a zsákmányt megosztotta az «angollal», akit futni
hagyott.

A goldák kitűnő vadászok és nagyszerű lövők, nagyon kitartók és csodásan
bátrak; minden kíséret nélkül egymagukban mennek tigris- és
medvevadászatra. Nyáron csakúgy mint télen bebarangolják az egész taigát
az Amurtól a Bikinig, sőt az Imanig. De valami régi hagyományhoz híven,
délfelé nem mennek tovább; mert a tizennegyedik században egy kínai
császár parancsot adott ki, amely megtiltotta az északi barbároknak,
hogy a koreai határhoz és a mandzsuk területéhez közeledjenek. Attól
tartott ugyanis, hogy a barbárok esetleg egyesülnek a harcias
mandzsukkal, velük együtt megtámadják Kínát és így veszedelembe
sodorhatják a dinasztiát, amely az uralkodásban Dzsingisz Khan
dinasztiáját váltotta föl.

A goldákkal az Imperator-öböl felé utaztamban találkoztam. A cár
kormánya ugyanis csatornát tervezett, amely onnan kiindulva az Amurt a
tengerrel kötötte volna össze és így rövidebb és kényelmesebb utat
biztosított volna ehhez a rengeteg folyamhoz, mint aminőt természetes
torkolata nyújtott homokzátonyaival és más akadályaival. Két
asszisztenssel és három vezetővel utaztam ezeken az erdőkön át és
sokszor besüppedtünk a mocsaras hegyi szakadékokban.

Egy este, amikor éjjeli pihenőre meg akartunk állni, közelünkben egy
dombon tűzfényt vettünk észre, amely vörösbe vonta a szomszédos tölgyek
és szilfák koronáját.

– Ezek bizonyára goldák, mondta az egyik vezető.

A tűz felé lovagoltunk és csakhamar nagy hegyi rétre jutottunk, amelyen
az izzó farakás körül legalább húsz férfi ült körben. Bő bőrnadrág és
bőrkabát volt rajtuk, a fejükön pedig süvegféle ugyanabból az anyagból.
Szótlanul ültek, pipáztak és szemük mozdulatlanul a tűzre meredt.

Néhány lépéssel odább a fák alatt magas bennszülött állott rongyokból
készült ruhában, amely tarka ringy-ronggyal és szalagokkal még külön föl
volt díszítve. Nyírfahéjból készült takaró ékesítette a fejét. Egyre
lehajolgatott és ismét fölemelkedett, miközben egy hosszú bőrszíjat
húzogatott, amelynek felső vége eltűnt egy vén görcsös tölgy sötét
lombozatában. Alaposan szemügyre vettem a fa korongját és egyszerre csak
fölfedeztem, hogy a fejdísszel ékes magas ember fölakasztott egy
másikat, akinek sötét teste, ide-odahimbálódzva és forogva lassan
fölemelkedett a fa szétterpeszkedő ágazatába. Rögtön oda akartam ugrani,
hogy megmentsem az áldozatot, de vezetőim egyike, aki már hosszabb idő
óta élt az Amur-kerületben, mosolyogva visszatartott:

– Ne izguljon! A goldák egy halottjukat akasztják föl. Ők így temetnek!

Így is volt. Éppen egy golda eltemetésének szertartásába pottyantunk
bele. Ez a golda agyonitta magát. Kiderült, hogy ilyen alkalomkor a
holttestet két darab nyírfakéregbe burkolják, amelyet egy nagy törzsről
fejtenek le. Ezt a primitív koporsót bőrszíjjal csavarják körül és
valamelyik tölgyfa legfölsőbb ágai közt fölakasztják.

Később gyakran láttam ilyen függő koporsót, amelyben szirtifecskék és
sarki baglyok (Nictea nivea) fészkeltek.

Amikor a nyírkoporsó, alulról a tűz fényétől megvilágítva, erősen
megkötözve ott függött a fán, a körbe belépett a saman, leült és egy
öreg bennszülöttől egy darab húst és egy kehely pálinkát vett át. Csak
amikor ez elkészült az evéssel, keltek föl a goldák és jöttek át
hozzánk. Üdvözöltek bennünket, megkérdezték, mi járatban vagyunk és
meghívtak, hogy üljünk le velük a tűz mellé.

Kíváncsian figyeltem komoly, sohasem mosolygó, okos arcukat. Vajjon
arckifejezésük atavisztikus örökség volt-e vagy pedig az alkoholizmusnak
volt-e az eredménye, nem tudtam eldönteni; azt azonban gyakran
megfigyeltem, hogy az iszákos emberek többnyire nagyon komolyak és nincs
sok kedvük a tréfálkozásra és a nevetésre.

A saman, amikor már magasan állott a hold, megint munkához látott, mert
a temetés szertartásának négy része volt. Az első rész volt a koporsó
elkészítése és a halott fölfüggesztése a «temető» valamelyik fáján. A
többi rész szövevényesebb és nehezebb volt. A második részben az itt
fekvő vagy inkább függő többi halott szellemeihez imádkoztak és arra
kérték, fogadják kegyesen új társukat; a harmadik részben
figyelmeztették az elhunyt szellemét, hogy maradjon érintkezésben
családjával és barátaival; a szertartás vége volt az ünnep
legkellemesebb része: izana-nak nevezett lakoma.

A saman fölemelkedett helyéről és hivatalos ruházatának a
fölcseréléséhez fogott. Letette a tarka rongyokat és sárga meg vörös
szalagokat és helyükre zsinórdarabokat, bőrszíjat és láncot tett,
amelyekre amulettek voltak ráerősítve, továbbá különféle növények
sajátságos alakú gyökerét, tarka követ, embercsontdarabokat, medvefogat
és más titokzatos, csodaerejű holmit. Fejére szarvasbőrből készült
széles kalapot tett. Ekkor azután dobot és csontból készült fuvolát
fogott. A hátára zsákot vett, amelyben mindenféle ajándék volt, mint
pálinkás üvegek, dohánycsomagocskák, pipák, só és szárított borsó.

Ekkor sajátságos némajáték kezdődött. A magas fáktól körülvett tisztáson
tűz lobogott és fény meg árnyék váltakozása űzte játékát a lombozatban.
A gyanús külsejű, magukban elmélyedt emberek hallgatag köre élesen és
feketén vált el az égő tűz fényétől. A tűztől valamennyinek az arca
vörös volt. Messzibb hátrafelé, különös mozdulatokkal ide-odasurrant a
samannak csak egyik oldalról megvilágított alakja. Fejét magasra tartva
föl s alá járt. Időnként átható hangon ezt kiáltotta: «Jin! Jin!» és ezt
a kiáltást egyes dobütéssel kísérte.

Vezetőim megmagyarázták, hogy a saman ezen a módon a halottak mindenikét
fölhívta, hogy figyeljen reá. Még egyszer alaposan szemügyre vettem a
közelünkben levő fákat és észrevettem, hogy részben fiatal ágaktól és
lombozattól elfödve, még több koporsó függött ott mindenfelé.

A saman negyvenszer ütött a dobra és mindannyiszor ismételte a kiáltást.
Azután egy pillanatig hallgatott. Majd olyan helyet választott, ahonnan
valamennyi halott hallhatta és rekedt torokhangon hosszú beszédbe
kezdett, amelyet helyenként dobolással és fütyüléssel szakított félbe.

– Jin sumgu tamaz! – kiáltotta ünnepiesen, ami azt jelenti, hogy az
elköltözötteknek lelkei megérkeztek az ajándékok átvételére.

A saman kihúzta a dugót az egyik pálinkásüvegből, amellyel félkört írva
le, a drága italból egy keveset a fűre öntött. Azután maga húzott jó
nagyot, még egy keveset a földre öntött és újra ivott. Ezt hatszor
megismételte. Megfigyeltem, hogy a samanunk nagyon ravasz és ügyes
kókler volt, mert a halottakkal szemben meglehetősen szűkkeblű, maga
iránt ellenben annál bőkezőbb volt. Sejtettem, hogy ezen az éjjelen
bizonyára nem csupán a halottak lelkei fognak lerészegedni. A pálinka
után a dohányra került a sor, amit a saman becsületesen megosztott a
halottakkal. Még egy nagy porció sót is a szájába dugott, ellenben a
pipákat és borsót nem osztotta szét.

Ezt az áldozati ceremóniát a saman rituális tánca követte.

Igazán gyakorlott táncos volt. Ügyesen nagyot ugrott a levegőbe és
eközben a lábával és a kezével igen gyors mozdulatokat végzett, amelyek
nem voltak bizonyos báj híján; dobja gyors ritmusának ütemét kitáncolta
és féllábon olyan gyorsan forgott körbe, hogy alig lehetett az arcát
látni. Sokáig táncolt és mivel eközben nagyon melege lett, a tánc
megszakítása nélkül egymásután letette amulettjeit, kalapját és
felsőruháját, úgy hogy végül derekáig meztelen volt. De még mindig
tovább táncolt, sovány kezét és meztelen karját kígyó- és hullámvonalban
mozgatva. Végre abbahagyta, szép lassan, mint valami jól megolajozott
gép; miután ruháját és többi cókmókját fölszedte, átjött a goldákhoz és
tudtukra adta, hogy a halottak kegyesen fogadták adományaikat és ezért
szívesen látják körükben az új lelket.

A varázsló, miután kevés teát ivott és kissé lehűlt, felöltözködött,
jókorát húzott a pálinkás csészéből, amely általános használatra
szolgált, kevés sült húst evett, azután újra munkához látott.

Ezúttal nem vett magára díszt. Két kis deszkát vett elő, amelyek közt
selyempapiros vékonyságú nyírfakéregréteg volt és lassan odament az új
koporsó helyéhez, ott megállott szótlanul, mintha mélyen elgondolkoznék,
ha ugyan nem részeg elfogultság volt ez, majd a szúnyog zümmögéséhez
hasonló gyönge hang hallatszott. A hang mintha messziről jött volna,
valójában azonban a vékony deszkák adták, amelyeket a saman a szájához
emelt.

A hang mindjobban erősödött, míg végül folytonos mély basszushangú
ordítás lett belőle, amely a sűrű fűtől egészen a tölgyek csúcsáig az
egész erdőt betöltötte és elkábította az ember fülét, érzését és eszét;
olykor úgy érezte az ember, mintha ez a hang szét akarná repeszteni a
koponyáját. Kétségtelen, hogy a saman csupán ezzel a két vékony
deszkácskával és egy kevés fakéreggel meg tudta bolondítani az embert.
Az ordítás végre gyöngült és ismét alig hallható hangokba olvadt át.
Ugyanakkor előrehaladt a saman a fák árnyékában, amelynek homályában
kicsiny foszforeszkáló lángocskák voltak láthatók.

A goldák tiszteletteljes borzalommal sugdolódzni kezdtek és ijedten
bámultak a sűrű homályba.

Mi volt ez? A kóklereskedő saman által megteremtett szuggeszció volt ez
vagy pedig valamiféle foszforeszkáló tárgyat, például rothadó
tölgydarabkákat vagy széthulló gomba porát dobta a levegőbe, avagy a
János-bogárhoz hasonló világító rovarokat röptetett, aminők
Usszuriföldön tömegével vannak?

A saman, amikor a kis lángocskák megjelentek, valamit kihirdetett, ami a
halott már teljesen lerészegedett rokonait lecsillapította és
vigasztalta, az ünnepség intézőit pedig arra késztette, hogy vezetőim
nagy örömére, a tálakat és csészéket újra megtöltsék pálinkával.

– Gazdag, előkelő temetés! – súgták nekem és a kezüket dörzsölgették.

A varázsló visszatérvén a tűzhöz a helyére, ünnepies lakoma, vagyis
inkább tivornya kezdődött, amelyben résztvettek a vezetőim. Az emberek
szinte úsztak a pálinkában, elestek és ismét fölszedelődzködtek,
csakhogy újra igyanak. Keveset ettek, egyikük-másikuk olykor egy falat
sült vagy főtt húst vagy kevés halat nyelt el. Amikor néhány óra mulva
kiégett a tűz, a goldák szerteheverve, a részegek álmát aludták,
motyogva és nyugtalanul ide-odahánykolódtak. Vezetőimnek, jóllehet már
teljesen részegek voltak, még mindig a pálinkás hordóknál volt dolguk.

Aggodalommal gondoltam a reggeli lovaglásra, de aggodalmam alaptalannak
bizonyult. A vezetők napkeltekor útnak indultak; kissé sápadtak voltak
ugyan, de mint máskor, most is gyorsan és ügyesen teljesítették
kötelességüket. A goldák mintha eltűntek volna a föld színéről; már
jóval hajnalhasadás előtt elhagyták temetőjüket nyírfakoporsóival,
amelyek ide-odahintáztak a szélben.

Néhány hónappal későbben ismét találkoztam a taigában ugyanama goldák
egynémelyikével, akiknek undorító tivornyája a temetésen meglehetősen
kellemetlen emléket hagyott hátra; de meg kellett változtatnom az
ítéletemet, amikor az életért folytatott heves küzdelmüket láttam. Három
férfi volt, mindhárom vadász, régi puskával és övükben késsel és
fejszével. Ruházatuk fölkeltette a figyelmemet. Nadrágjuk és csizmájuk
egy-egy darab szarvasbőrből készült, szőrivel kifelé; rövidszőrű prémmel
voltak beszegve. Egészen különleges inget viseltek, aminő sehol másutt
nem található, tehát érdemes a leírásra. Dupla szarvasbőrből készült, a
belső bőr szőrös oldala befelé, a külsőé kifelé volt. A két bőr közé
csigaalakban összetekert szarvasidegek voltak hálószerűen befonva, úgy
hogy izoláló légpárna támadt, a legjobb védelem a hideg ellen. A sipka,
amely nem csupán a fejet födte, hanem álarcul is szolgált, a gallérral
és a keztyű a kabátujjal volt szorosan összekötve. Téli vadászataimon én
is ilyen inget viseltem és habozás nélkül bevallhatom, hogy kemény hideg
ellen nincs ennél jobb ruházat. Az az utazó, akit ilyen ruha véd, a
sarki fagyban és szélben egész kényelmesen elfekhet a puszta havon.

Este találkoztam össze ezekkel a goldákkal; vadászat után, amelyen
elejtettek néhány szarvast, a tűznél ültek. Másnap reggel napfeltekor az
egyik golda megint vadászni ment. Bámulatomban fölkiáltottam, amikor
fölszerelését láttam, mert csupasz testére csak vékony nadrágot és egy
fiatal szarvas cserzett bőréből készült inget vett föl, hozzája az
amerikai indiánusok mokasszinjának mintájára készült alacsony bundás
cipőt. Azután magára csatolt egy pár rövid, széles lábszánkót, amelyek
olyanok voltak, hogy mozgékonyságát az erdőben és a bokrozatban nem
befolyásolták.

Követtem őt, mert munka közben akartam látni. Nem messze táborhelyünktől
szemtanuja is voltam egy érdekes vadászjelenetnek. A fiatal golda friss
nyomra talált és egy szarvast üldözött. Hihetetlen gyorsasággal rohant
át az alacsony bokrozaton és mintha a szarvast még gyorsabb futásra
akarta volna tüzelni, egyre kiáltozott és füttyentett neki. Olyan
gyorsan futott, hogy sohasem vesztette szem elől a zsákmányát, amelyet
mindjobban ahhoz a mély, hóval teli szakadékhoz szorított, amelynek
szélén álltam. Amikor a hajszolt állat odaért a szakadékhoz, belesülyedt
a mély hóba és bármennyire erőlködött is, hogy lehetőleg gyorsan jusson
át a szakadékon és kapaszkodhassék föl a túlsó lejtőn, csak lassan
haladt előre. A golda nem sokkal később érkezett a szakadékhoz, mint a
szarvas. Pompás si-ugrással csakhamar elül volt az állatnál, amelyet
gyorsan megkötözött, mire kényelmesen kimászhatott a szakadékból és
társait segítségül hívhatta.

A fiatal vadász futása oly gyors és biztos volt, minden mozdulatában
annyi volt az erő és a kecsesség, hogy őszinte sajnálkozás fogott el,
amikor visszaemlékeztem az éjjeli orgiára abban az erdőben, amelyben a
koporsók a tölgyek ágain himbálództak.


TIZENKILENCEDIK FEJEZET.  A tigrisemberek.

Az usszuri őserdőnek rengeteg a gazdagsága. Természeti kincsei közé
tartozik sok drága prémállat, arany, drágakő, ginseng, kitűnő halak és
minden fajtájú vad. Érthető tehát, hogy e kincseket kereső és
életfenntartásukra törekvő emberek keresztül-kasul járják ezt az
erdőterületet és természetes az is, hogy ezeket az embereket viszont
nyomon követik mások, akik a kényelmesebb oldaláról fogják meg a dolgot
és erkölcstelenek. Ezek az úgynevezett «tigrisemberek». Beszéltem már
Félszeműről, a rablóbandákról és más gonosztevőkről, aki bebarangolják
az erdőt és emberekre vadásznak meg vagyonukra, amit ezek nagy
fáradsággal a földből, a vízből és az erdőből birkóztak ki maguknak.

Tigrisemberek – ezzel a poétikus névvel illetik az erdő e
konkvisztádorait a Vula-Ho kínai vadászai, akiket gyakran fölkeresnek a
gonosztevők, bárha a tigrisemberek nagyobbára maguk is kínaiak.

Az ilyen kétes és kalandor egyének természetesen vonzódnak egymáshoz és
bandákba állnak, amelyek valahogyan fegyvert szereznek, azután kaland és
zsákmányolás után járnak. Tevékenységük nemcsak Kínára terjed, hanem a
mandzsuországi orosz bérterületeket, Korea északi részét és Usszuri- és
Amurföld egyes részeit is meglátogatják.

A maguk hajlandóságából sohasem végeznek becsületes munkát, legföljebb
ha gombát tenyésztenek és gyüjtenek; rendszerint azonban rablókká
lesznek, készek minden bűntettre, ha hasznot húzhatnak belőle.

A gomba tenyésztése és gyüjtése ezen a vidéken egészen különleges
kereset. A kidőlt vagy kivágott tölgyön fehér vagy sárga gomba nő.
Ezeket a kínaiak összegyüjtik, megszárítják és eladják kínai
inyenceknek, akik mint a legjobb kínai csemegék egyikéért, nagy pénzt
adnak érte. De ez a gomba átka az usszuri erdőnek, mert a kínai
tigrisemberek és a hozzájuk hasonlók a Khor, Daobi-Ho és Vula-Ho
folyóknál egész erdőket döntöttek ki, csak azért, hogy a kivágott fák
révén gombához jussanak. Ezek az agyonvert óriások ott hevernek és az
ország gazdasági életének hasznot nem hajtva elkorhadnak, mert négy vagy
öt év mulva a törzseken már gomba sem nő és értéktelenek.

A Szukhan-folyó erdővidékén vadászva vezetőmmel, egy katonával, magános
fang-tzehoz érkeztem. Amikor váratlanul betoppantunk, hat jól öltözött
kínai ugrott föl, aki a kangon hevert; de vezetőm, aki tapasztalt ember
volt, fegyverét rájuk fogva ezt kiáltotta:

– Föl a kézzel!

Engedelmeskedtek, mintha a saját vezérük parancsolta volna. A katonám
arra kért, hogy a fegyveremmel tartsam őket sakkban és odament egy
oszlophoz, amelyen hat fegyver függött; kivette belőlük a patront,
összekötözte egymással a fegyverszíjakat, azután kínai-orosz
tájszóláson, a Mandzsuországban kialakult különös kevert nyelven, így
szólt a kínaiakhoz:

– Tudjuk, hogy hunghutzok vagytok. Utánunk kozákok jönnek és akkor «pu
shan kao» lesz nektek. De mi nem akarunk titeket bántani. Csak a
fegyvereiteket vesszük el és két lovat; a fegyvereket majd elrejtjük a
Szukhan-folyó gázlójánál és a kozákoknak, ha találkozunk velük, azt
fogjuk mondani, hogy nem láttunk gyanús embert. Ti aztán, mihelyt
eltávoztunk, elpárologhattok a szél minden irányába. Tung te mo
(megértettétek)?

– Tung te (megértettük)! – felelték egyöntetűen.

– Shang kao (jól van)! – mondta méltóságteljesen a kópé, fogta a
fegyvereket és összekötözte.

Lövésre készen, háttal mentünk ki az ajtón, amelyet bezártunk és egy
vastag gerendával eltorlaszoltuk; azután két lovat kiválasztottunk és
ellovagoltunk.

Egy hét mulva a katona eladta zsákmányát valakinek, aki régi fegyvert
gyüjtött, mert a valódi hunghutz-fegyvert nagyon keresik. Miután
megkötötte a jó üzletet, félszemével sokatjelentően hunyorgatva, ezt
kérdezte tőlem:

– Kérem uram, mondja meg, kik voltak ebben a fangtzeban tulajdonképpen a
hunghutzok, azok a piszkos nanzák (a kínaiak szokott orosz megjelölése)
vagy ön és én?

– Csakis te – feleltem nevetve – mert te jó üzleti hasznot préseltél ki
azokból a fickókból és mint igazi hunghutzvezér nem is osztottad meg
velem a zsákmányodat.

– Tudtam, hogy nem fogadná el a részét. De bocsánat, uram, hiszen ön a
hunghutz lovon lovagolt Vladivosztokba – mondta ravasz vigyorgással.

– A hadsereg rendelkezésére bocsátottam – torkoltam le.

– Ez az ön dolga – felelte. – Mi szegény katonák nem lehetünk ilyen
bőkezűek. Mi elvesszük és eladjuk, amit az Isten a kezünkbe juttat.


HUSZADIK FEJEZET.  A részeg tigris.

Tudományos kutatásomnak nagyon érdekes helye volt az úgynevezett Fekete
Katlan. Ez a neve egy völgynek a Szukhan és Tou Tao Kou folyók közt. A
természet mérnöki és vegyészi tevékenységének hatalmas és bölcs munkája,
rengeteg barnaszén vagy lignit van itt.

A barnaszén, aránylag fiatalabb formáció, éppen olyan, mint a
Muravieff-Amurszki félszigeten mindenütt található szén, azaz csak
fűtésre alkalmas. A Szukhan-völgyben a természet nagyravaszul maga
vezette a föld hőségét ehhez a szénhez, amely így félig megkokszosodott.
Oroszországnak tehát a Fekete Katlanban nemcsak jó fűtőanyaga, azaz
barnaszene van, hanem van olyan szene is, amely jó kokszot ad
metallurgiai célokra, sőt van antracitja is, amely ott képződött, ahol a
nagy hőfok a legerősebb volt. Laboratóriumának e katlanában ilyen módon
sok millió különböző fajtájú szenet állított elő a természet.

A Szukhan-széntelep kiadós bevételi forrása az országnak és iparára
nézve nagy a fontossága, mert ezen a helyen kívül már csak
Szakhalin-szigetről szerezhető kokszszén, ahol jó dokkok és megfelelő
szállítóeszközök hiánya megnehezíti a kiaknázást.

A Szukhan-völgyben másik forrása a jólétnek a nagyon termékeny fekete
föld. Mivel ez nagyon hasonlít a kievi és poltavai kormányzóságok
földjéhez, a pétervári kormány nagy bevándorlótömeget telepített itt le,
amely a völgyben csakhamar fölvirágoztatta a földmívelést és
meggazdagodott; a coboly- és szarvasvadászat csak növelte a nép
gazdagságát.

A Szukhan-kerület, csakúgy, mint a Tou Tao Kou folyó völgye, amelynek
mellékfolyóiban arany lelhető, nagyon csábító vidék tőkepénzeseknek.
Elsőknek kínai aranykeresőket csalogattak oda, akik a leggazdagabb
aranylelőhelyeket kezdetleges módon megdolgozták és szarvasra vadásztak.
Ezen a vidéken akadtunk össze azzal a hunghutz bandával, amelyet ravasz
katonám oly előkelő természetességgel kirabolt.

Az egyik faluban, nem messze az egyik üzemben levő aranybányától, egy
jóravaló öreg kozákkal ismerkedtem meg. Kangutoff volt a neve. Ha szabad
időm volt, együtt mentünk vadászni a Szukhan-völgybe, amely bővében volt
a vadnak.

A mérnökök, amikor megtudták, hogy Kangutoffal járok vadászni, nevettek
és ezt mondták:

– Kangutoff, a részeg tigris? Kitűnő vadász és úgy ismeri az egész
taigát, mint a zsebét.

Mivel éppen indulásra készen voltam, nem engedte már az időm, hogy e
különös csúfnév felől kérdezősködjem.

Kangutoffal különböző vadászkirándulást tettem, vadásztunk fácánra éppen
úgy, mint vaddisznóra, a parasztok kukoricaföldjének rémére. A búza- és
babföldeken, a koaliang vagy kínai cukornád és sójabab-ültetvényeken, de
a fűzzel és magas fűvel benőtt folyópartokon is tömegével riasztottuk
föl a fácánt. Kutyám, egy finom fajtájú gordonszetter, délben olyan
fáradt volt a szünetlen munkától, hogy ebéd után lefeküdt, szűkölve
nyalogatta az éles fűtől összevagdalt lábait és nem akart fölkelni. De
ha végre mégis elhatározta magát arra, hogy kövessen, mihelyt behatoltam
a bokrok közé, egyszerre elfelejtette minden szenvedését; a fácánok erős
szaga újra föllobbantotta vadászlelkesedését. Gyakran megesett, hogy míg
a kutya pompás tartással egy madarat állott, jobbról és balról
szárnycsapkodással és ijedt kiáltással más madarak röpültek föl. A
meglepett kutya ilyenkor többnyire szorosan a földre lapult és nem merte
a fejét megmozdítani; a helyén maradt és a maga egyetlen madarát
figyelte, csak remegő orrcimpái árulták el, mily pokoli szenvedést kell
belsejében kiállania.

Szukhan és Tou Tao Kou mezőinek és sűrűségeinek fácánjai bizonyára még
sokáig megemlegettek, mert két héten át húsz családot láttam el
szakadatlanul ezzel a vaddal, magam pedig annyira jóllaktam ezzel az
ízletes fehér madárral, hogy később Keleten már alig nyúltam hozzá,
hacsak nem vladivosztoki módra, azaz pezsgővel volt elkészítve. De
fölteszem, hogy pezsgőben megfőzve, nagyon ízletes lehet még egy öreg
gumicső is, hiszen a levét megihatja az ember, a gumit pedig átengedheti
a szakácsnak, amint én tettem a fácánhússal.

Mivel ilyen körülmények közt a fácánvadászat könnyű és egyhangú, hamar
ráuntam és valami izgatóbb sportra vágytam. A vaddisznóvadászattól
reméltem ezt, amely a Szukhan-völgy bokrai közt és csaknem
embermagasságú füvében nincs minden veszedelem híján. E rengetegekben
nappal makkon hízlalják magukat a disznók, éjjel pedig fölkeresik a
farmerek földjeit és rettenetesen összeturkálják.

Kangutoff elvitt a Aksiejevka-vidékre, ahol a vaddisznók nyaranta
tartózkodnak. Henel-puskámat vittem magammal célzó messzilátóval és
dumdum-töltéseket.

Kangutoff vaddisznókalandokkal mulattatott, amelyek éppenséggel nem
voltak biztatók. Elbeszélte például, hogy a vaddisznó föltépte a vadász
hasát vagy agyarával végighasította a combját. A kínszenvedésekről szóló
e beszámolójának áradatát ezzel a kérdéssel szakítottam félbe:

– Beszéld el, miért neveznek részeg tigrisnek?

Mosolygott és egykedvűen ide-odalóbálta a fejét.

– Ostoba pletyka, nem érdemes, hogy megismételjem.

– De csak beszéld el, kérlek – unszoltam.

– Ha az emberrel történik valami – kezdte haragosan – mindjárt csúfnevet
akasztanak a nyakába. De ha minden áron akarja, jól van, hát elmondom.
Vladivosztokból eljött a kormányzó a Szukhan-bánya meglátogatására.
Visszafelé kocsin hajtatott a vasúti állomásra és én mint őrség mellette
lovagoltam. Az állomáson egy tízrubeles aranyat adott a kormányzó. Ön
uram bizonyára megérti, hogy ilyen körülmények közt egészséges,
tisztességes ember kis szórakozást enged meg magának.

Én is megtettem és este a vasút mentén lovagoltam hazafelé. A fejem mint
a dézsa, a fülem zúgott, mintha tüzérségi harc kellős közepén lettem
volna. Részeg voltam, rettenetesen részeg és a nyeregben úgy
himbálództam, mint a hajó. A lovam hirtelen megvadult és az útról
beleugrott a sűrűbe. Engem letett egy rakás magas, puha fűre, én meg
jobbnak találtam, hogy aludjak, semhogy a lovam után fussak. Már
napnyugta után volt és eltűnt a félhomály. Napkeltekor ébredtem föl és
fölemeltem a fejemet, amely fájt és nehéz volt, mintha ólommal lett
volna tele. Tovább akartam aludni, de nem tudtam. Mikor fölkeltem, hogy
körülnézzek, hol vagyok hát tulajdonképpen, égnek állott a hajam. A
sínek közt egy tigris állott; a farkával az oldalát csapkodva, engem
figyelt. Nem volt vesztegetni való időm; fegyveremet lekaptam a
vállamról, céloztam, lőttem és gyorsan elrejtőztem a bokrok közt. Egy
pillanat mulva óvatosan kémlelődni kezdtem; a tigris még mindig ott állt
a sínek közt és felém nézett. Abban a meggyőződésben, hogy
eltévesztettem, mert hát annyira részeg voltam, újra rálőttem. Nagyon
pontosan céloztam, tele aggodalommal, hogy a vodka megzavarta szemem
látását. Hosszabb idő mulva megint kitekintettem, de ijedtemben
visszaroskadtam a bokorba, mert a tigris még mindig ott volt és az útra
tekintett. Megint lőttem és megint elbújtam. Ekkor talán egy órahosszáig
feküdtem ott és azt gondoltam, jobban tenné a tigris, ha elmenne, hiszen
az én részeg szememmel és még részegebb kezemmel úgysem árthatok neki.

Jó idő mulva újra kikukucskáltam, de a sínen nem láttam semmit. Még
néhány percig vártam, azután a fegyveremmel a kezemben a bokrok közül a
sínek felé másztam, ahol egymás mellett fekve három tigrist találtam.
Részegségemben mindhármat, egy nőstényt és két hímet, agyonlőttem. Ezért
neveznek részeg tigrisnek. A bőrüket hatszáz rubelért eladtam
Vladivosztokban és a kormányzó, amikor megtudta a kalandomat, még külön
huszonöt rubel jutalmat küldött nekem. És erre, uram, ismét megengedtem
magamnak kis szórakozást és részeg lettem, ijesztően részeg – de ezúttal
tigris nélkül. Most hát magam vagyok tigris, sőt ami még rosszabb,
részeg tigris vagyok. Ostoba fecsegés, hülye pletyka; mulatnak rajtam!

A részeg tigris végre elvezetett a vadászatra kiválasztott helyre. Kis
falu volt ez, néhány gazdag parasztnak öt nagy házával. Ezek a parasztok
együttvéve körülbelül száz kínai munkást foglalkoztattak földjükön. Sok
búzát termeltek, de nem adták el, hanem tiltott módon «holdvilág»-ot
készítettek belőle, amit aztán a környékbeli községekben adtak el. A
párolóberendezés, amely nagyon kezdetleges volt, az erdő sűrűjében volt
elrejtve, ahol mindjárt kéznél volt a tüzelőszer és ahol könnyebben el
lehetett kerülni a kormányzóság fölügyelőinek figyelmét. Az
alkoholegyedárúság ugyanis a kormányzóságé volt és teljes jövedelmének a
felét az általános bűnös hajlam kihasználása szolgáltatta. Természetes,
hogy a kormány megbüntette a magánkonkurrenseket, mint aminők a kis falu
lakói is voltak, akik nagyon barátságosan fogadták az én részeg
tigrisemet, valószínűleg azért, mert legjobb üzletfeleik közé tartozott.
Szeretetreméltó vendéglátással fogadtak bennünket és a nap és az éjszaka
minden órájában, mindannyiszor más különös magyarázattal főként vodkát
kínálgattak nekünk. Az iszákos falu közelében vadásztunk és minden
elejtett vagy csak megsebesített vaddisznó alkalmat adott új, az öreg
kozáknak rendkívül kapóra jött tivornyázásra.

A vadászás, mint már említettem, sűrű bokrok közt és magas fűben folyt.
Csatlakozott hozzánk néhány paraszt és Kangutoff meg én, egymástól
ötven-hatvan lépésnyi távolságban rendszerint előre mentünk a sűrűségbe,
hogy megkeressük a vadat. Nyáron nagyon erős a szaga a vaddisznónak, úgy
hogy helyét igen könnyen ki lehet tudni. Mégis gyakran megtörténik, hogy
a vaddisznó egyszerre csak kirohan a sűrűből anélkül, hogy előbb
szagával elárulta volna ottlétét; ilyenkor nagyon kellett vigyázni, mert
a vén vaddisznó gyakran megtámadja az embert, amely igazság, mint ezen
az első vadászaton megtudtam, az orosz vaddisznóról is áll.

Éppen áthaladtunk volt egy mocsaras erdei réten, amelynek a füvét
kiégették és ismét behatoltunk a sűrűségbe. Már néhány lépés után
megütötte az orromat a vaddisznó kellemetlen szaga. Ugyanabban a
pillanatban már egy vadkan, mint valami szikladarab, felém rohant lefelé
a hegylejtőn. Nekiment a nyírfatörzsnek, amely mögött födözéket kerestem
és eközben gyökerestül kitépett egy nagy bokrot. Agyarával föltépte a
törzset és mint a fergeteg, dühös röfögéssel elvágtatott mellettem.
Berontott a tisztásra, ahol utólérte a dumdum-golyóm, amely hátáról
lepattanva, a füle mögött találta és a fejét csontok romhalmazává
változtatta.

Egy fára akasztottuk föl, hogy a ragadozók ellen biztosítsuk és később
parasztokkal elhozattuk. Azután folytattuk a vadászást és napnyugtáig
jártuk a vadont; addig én még egy vaddisznót terítettem le, Kangutoff
pedig hármat. Ez a vadászat szembetűnően bebizonyította, mily kitűnő,
tapasztalt vadász volt a kozák. Bámulatos tökéletességgel és
pontossággal lőtt. Abban a pillanatban, amikor a disznót észrevette, már
lőtt is és golyója ritkán tévesztett célt. Véres nyomok mutatták, hogy
az elejtett három disznón kívül még öt másikat megsebesített, amelyek
közül egyet másnap az út mellett arrajáró parasztok meg is találtak.

Vadászkirándulásaink egyikén egy fang-tzehoz érkeztünk, amely sűrű
erdőben mély szakadékban épült. Egy öreg kínait találtam ott, aki
barátságosan fogadott bennünket, de mégis mintha nyugtalanította volna a
jelenlétünk, mert folyton a szoba egyik sarkába tekintgetett, ahol kis
szekrény állott. Teáztunk és beszélgettünk a kínaival, aki, amikor
távozni akartunk, a következő elbeszéléssel tartóztatott bennünket:

– A mult ősszel egy kínai jött a házamba. Ki volt, nem tudom. A
fang-tzemba jött, hogy itt töltse az éjjelt és megbetegedett. Egy ideig
nálam maradt és mert pénze nem volt, eltávozásakor egy rézlapot adott
nekem a következő szavakkal: «Ez többet ér, mint az arany, mert egy nagy
népvezér és csodatévő sírjáról való». Nem nézné meg azt a rézlapot?

Nem kérettem magamat kétszer. Kinyitotta a szekrényt, amelyből vörös
kendőt vett ki. A kendőt szétbontotta és egy körülbelül tíz hüvelyk
hosszú és öt hüvelyk széles érclapot vett ki belőle, amelyet a kezembe
adott. Bevésett jelek borították, amelyekről nem tudtam megmondani, mit
jelentenek; azzal a hullámvonalú díszítéssel voltak átszőve, amely
jellemző úgy Mongolországra, mint Tibetre és meglátszott még a fekete
emailnak a nyoma, amely e bevéséseket eredetileg kitöltötte. Az egyik
oldalán sarokvasalás maradványa látszott, amiből arra következtettem,
hogy a lap szekrényajtónak vagy ládafödélnek a része volt. Az egyik
sarkából valami éles szerszámmal kicsiny, szintén néhány jellel ellátott
rész ki volt vágva. Ezt a részt a kínai szintén kezembe adta.

– Adjon huszonöt rubelt és odaadom érte a lapot – mondta olyan
mosollyal, mintha bocsánatot kért volna.

Megvettem a különös jószágot. Később Vladivosztokban egy gazdag kínai
kereskedő, amikor meglátta, azt mondta nekem, hogy ez ördögűző jelekkel
ellátott rézlap, aminő mongol szerzetesek koporsójában található. Amikor
megtudta, mit adtam érte, azonnal kifizette nekem a dupláját és
megengedte, hogy megtartsam azt a kis részt, amelyet gondosan
megőriztem. Visszatérvén Pétervárra, fityegőt csináltattam belőle az
óraláncomra és amikor egyszer az akadémikus Radloffal, egy ismert
orientalistával találkoztam, megmutattam neki a különös jelekkel
ellátott kis darab rezet és elmondtam, hogyan jutottam hozzája. Nagyon
érdeklődött iránta és elvitte magával, hogy megfejtse a jelek értelmét.
Néhány nap mulva azt telefonozta nekem, hogy régi tibeti fölírásról van
szó, amely így kezdődik:

«A nagy harcosnak, aki…»

A fölírás többi része azon a lapon volt, amelyet a kínaiaknak eladtam.

Radloff azt mondta nekem, hogy a lap aranyból van. Az aranyműves, akinek
erre megvizsgálás végett átadtam az órafityegőt, rájött arra, hogy arany
és platina keverékéből van. Nagyon későn tudtam meg, hogy a kínai engem
körülbelül két font arannyal és platinával rászedett, a tudományt pedig
páratlanul érdekes archeológiai lelettől fosztotta meg.

Akkoriban még nem nagyon búsított a mennyei birodalom e fiának ravasz,
lelkiismeretlen csalása; de most, miután a sors és szerencsétlen
időviszonyaink Koen-luntól a Szayan-hegyekig és Dzsungáriától a
Csöndes-óceánig lökdöstek mindenfelé – tehát éppen azokon a vidékeken,
ahol az aranyból és platinából készült lapon megemlített «nagy harcos»
alighanem uralkodott – nem tudom magamnak megbocsátani régebbi
fölületességemet.

E kis töredék hatása alatt belső szemem pompás képeket lát régen elmúlt
időkből, amikor Ázsiában Dzsingisz Temukhir utódai uralkodtak, aki
pásztor volt Kerulenból és akinek lángesze rengeteg nagy, egészen a
Volgáig terjedő birodalmat teremtett.

A nagymogul mely utódjára vonatkozott a platina fölirata? Talán a nagy
Kublai sírjáról lopta el egy kínai hunghutznak vagy zsákmányoló
kereskedőnek sírgyalázó keze vagy Erdeni Dzuban Goondjur-Khan dombjáról,
akinek lengyel nő volt a felesége; avagy Tamerlannak, a bénának kőből
való síroszlopairól, sőt talán a legutolsó Dzsingisz-ivadéknak, a
fönséges Baber szultánnak arabs mecsetjéből.

Erre a kérdésre bizonyára sohasem kapok feleletet, mert ennek az
ismeretlen hősnek sírlapjából a kínaiak kétségtelenül már régen gyűrűt
és fülbevalót készítettek a «si-fa» számára.


HUSZONEGYEDIK FEJEZET.  A tett emberei.

Rasdolnaya városka és állomása a vladivosztok–nikolszk–usszuriszki vasút
mentén van. Az elsők egyike volt ama falvak közt, amelyek e vidék
betelepítése idején megnőttek és meggazdagodtak, mert több olyan
országút kereszteződésénél épült, amely a mandzsuországi és a koreai
határtól, nyugaton a Hanka-tótól és az Usszuri, Daobi-Ho, Vula-Ho és
Bikin mentén az északi taigából jön errefelé. Vadásznak, mindenféle cég
ügynökének, kínainak, koreainak, csavargónak és mindenkinek, akinek az
erdő ad keresetet és megélhetést, Vladivosztokba haladtában érintenie
kellett Rasdolnayat. Itt azután mindenféle veszedelem leselkedett rájuk.
Minden fajtájú kereskedők összevásárolták tőlük – árúért vagy gyakran
hamis pénzért is – az aranyat, szarvasagancsot, csodatévő gyökeret,
prémet és gombát. A legkülönbözőbb vállalkozók leselkedtek itt az erdei
emberekre, mint vendéglők, szállók, játékbarlangok és ópiumbarlangok
tulajdonosai, de rablók is és mindazok a sötét exisztenciák, amelyek
Vladivosztok utcáin csak éjjel bukkannak föl; mohón mustrálgatták a bőr-
vagy vászonzsákokat, a káka- vagy nádkosarakat, amelyek az erdőben
szerzett jószágot tartalmazták. Mindez a kincs vladivosztoki útján
átment a helység lakosainak a kezén és hogy e közvetítők kezébe jusson,
arra minden eszköz jó volt, még a csalás és gyilkosság is. Ez a
közvetítő kereskedelem segítette elő a helység kedvező fejlődését.

Már amikor először láttam a várost, jól épített kőházakkal,
templomokkal, a kormányzóság néhány hivatalos épületével, iskolákkal és
annak a pompás dragonyosezrednek kaszárnyájával büszkélkedett, amelynek
parancsnoka Volkoff ezredes volt, az ismert sportférfiú és volt
gárdatiszt, aki személyes barátja volt II. Miklósnak. A város
vadászklubjában az ezredes bemutatott két úrnak, a Kudiakoff
testvéreknek, akik a távoli Kelet legkiválóbb személyiségei közé
tartoztak.

Eredetileg egyszerű orosz parasztok voltak, akik éppen amikor
megkezdődött az Usszuri-vidék gyarmatosítása, a maguk szakállára jöttek
ide. Az északi Uralból származtak, tehát zord éghajlathoz voltak
hozzászokva, emellett kitünő vadászok, akik minden erdőt és minden
sivatagot ismertek azokon a tundrákon, amelyek Jekaterinburg és a
Kara-folyónak az északi Jegestengerbe való betorkolása közt terülnek el.
Az első két évben, amit Primorszkban töltöttek, bejárták az egész
országot, bebarangolták a koreai határon levő Hubtu-folyótól egészen az
okhocski-tenger partjáig, eközben eljutottak nyugatnak a Hanka-tóig és
Szungakha-folyóig, keletnek pedig gyakran a Csöndes-óceán partjáig.

Ezeken a földerítő utakon alaposan megismerték az országot és kincseit,
továbbá értékes nyelvismeretet szereztek, amire a kínaiakkal,
koreaiakkal és goldákkal, valamint az orocsonokkal és tunguzokkal
érintkezve, tettek szert; mert ama két év alatt állandóan a
bennszülöttek közt éltek. Az orosz embernek az a tehetsége, hogy könnyen
megtanulja az idegen nyelveket és az a képessége, hogy nagyon korlátolt
szókinccsel is boldogulni tud, megkönnyítette nekik azt, hogy barátságos
viszonyba lépjenek a bennszülöttekkel.

Találkozásunk idején már gazdag kereskedők voltak és a város első
polgárai közé tartoztak; amikor elbeszéléseiket és élettörténetük hősi
eposzát hallottam, amely tele harccal és kalanddal itt játszódott le a
Pacifik-parton és amit az ország régi lakói, Potorotzchinoff és Valden
urak mondtak el nekem, nagy kedvem támadt, hogy e vasemberek történetét
leírjam.

A Kudiakoff testvérek sokáig vadászéletet folytattak, mókust, cobolyt,
nyestet, hermelint és menyétet lőttek és a bőrt csakis annak adták el,
aki tömegben vásárolta össze. Ugyanekkor kereskedést folytattak a taiga
lakóival, akiknek prémért puskaport és patront, fegyvert, dohányt és
teát adtak. A vállalkozó szellemű testvérek ezen hamar megvagyonosodtak,
anélkül, hogy fölkeltették volna a bennszülöttek gyűlöletét, mert
Kudiakoffék nem zsákmányolták ki őket és elvből nem adtak el nekik
pálinkát, ezt a biztos halált osztó mérget. Már akkor, amikor a
Kudiakoffok még egyszerű vadászok voltak, ritkább lett a kegyetlen
erőszakoskodás a «fehér hattyúkkal» szemben, mert a koreaiak
fáradságosan megszerzett vagyonukkal a Kudiakoffok védelme alá
helyezkedtek, akiknek kíséretét a koreai határig jól megfizették. A
tapasztalt urali vadászok az erdei utak mellett levő kozák leshelyeket
ügyesen el tudták kerülni és ha mégis összeakadtak az útonállókkal,
bátorságukkal és ügyességükkel mindig sikerrel tudták megoltalmazni
fehérruhás védettjeiket. Nevüket ismerték egész Moreában és Északkína
nagy részében és az okos testvérek ezt jól ki is tudták használni, úgy
hogy mindig a legjobb ginsenggyökeret és szarvasagancsot kapták és sokat
abból az aranyból is, amit a keletiek az erdőben találtak. Mivel nagyon
tudták értékelni a drága ginsenggyökérrel való kereskedés becsét,
rábírták erdei klienseiket, hogy élő ginsengnövénnyel lássák el őket;
ezzel azután egy hegyi szakadékban megvetették az első ginsengtelepítés
alapját, amely 1907-ig állott fönn és nagy nyereséghez juttatta őket.

A Kudiakoff testvérek pénzt, szerszámot és élelmiszert adtak kölcsönbe
az erdő csavargóinak, hogy segítsék őket az aranykeresésben és ezen
sohasem vesztettek; mert ezek az emberek, akiknek származásáról senki
sem tudott semmit és akiket a rendőrség üldözött, sohasem csalták meg
hitelezőiket, hanem így vagy úgy, de megfizették az adósságot: arannyal
vagy prémmel avagy úgy, hogy dolgoztak a testvérek javára.

A Kudiakoffok működésének főterülete a Rasdolnaya és a Szukhan-folyó
közt elterülő vidék volt, ahol sok volt a tigris és párduc, ami
lehetetlenné tette a telepeseknek a marhatartást. A testvérek egyetlen
nyáron tizenhat tigrist és öt párducot lőttek le és teljesen
megszabadították a vidéket ezektől a fenevadaktól, egyszersmind jó
üzletet is csináltak, mert a tigris bőrét Vladivosztokban, szívét és
máját az erdőben a kínaiaknak adták el, akik, mint a koreai varázslók
is, a «macska» e szerveit talizmánul használják ragadozó állatok és
halálos betegségek ellen. Bizony, nem volt könnyű ez a siker; mindkét
testvér legalább kétszer a tigris karmai közt volt és talpa irtózatos
nyomokat hagyott a mellükön és a karjukon. Ez azonban nem vette el a
bátorságukat és a vadászok meg a csavargók körében a «tigrisölő»
melléknevet szerezték meg maguknak.

Az öregebbik testvér egyszer elmondta nekem a következőt:

– Mint már tudja, én körülbelül száz tigrist ejtettem el és e
vadászatokon sok mindent láttam és átéltem. Testvérem és én azt a
megfigyelést tettük, hogy a tigris hamar észreveszi, ha üldözik és hogy
ki akarja tudni, miféle ember az, aki a nyomában van. Ha a vadász
tapasztalatlan, nem olyan hivatásos vadász, mint a testvérem és én, a
tigris rendesen futni hagyja vagy elrejtőzik a bokorban vagy sziklák
mögött. De olyan emberrel, akinek tigrisvér szárad a lelkén, másként
bánik el. Mihelyt a tigris ilyen embert sejt, visszájára fordítja a
dolgot és ő kezdi meg a vadászatot az emberre; emellett olyan helyen
iparkodik őt megtámadni, ahol a vadász akadályozva van a lövésben, azaz
sűrű bokrok vagy sűrűn álló fatörzsek közt avagy magas fűvel benőtt
hegyi szakadékban.

– Mi például azóta, hogy a harmadik tigrisünket ejtettük el, szemben
sohasem tudtunk többé tigrist leteríteni, hanem mindig nagy kanyarodást
kellett tennünk hátrafelé, mert a tigris állandóan hátulról támadott.
Gyorsan meg kellett fordulnunk és gyorsan kellett lőnünk, abban a
pillanatban, amikor a tigris ugrott vagy futott avagy amikor ugrásra
készen a földre lapult. Kedvezőtlen állásból mindig bizonytalan és
nagyon kockázatos az ilyen hirtelen lövés, mert ha a golyó nem öli meg
azonnal a fenevadat, akkor többnyire elkerülhetetlen a katasztrófa.
Ilyenkor a bestia rárohan a vadászra, aki már csak a késben és fejszében
bízhatik. Mi ismerjük ennek a harcnak a veszedelmét, mert gyakran
kellett e fegyverre támaszkodnunk. A tigris még akkor sem támadja meg az
embert azonnal, ha éhes és táplálékot keres, kivéve ha az éhség
kétségbeesésbe kergette; de még ilyenkor is csak ritkán támadja meg a
fehér embert, hanem gyakrabban a keletit. Ha az élelmet kereső tigrispár
egy fehér emberrel, egy kinaival és egy kutyával találkozik, akkor
először a kutyát támadja meg, azután a kinait és csak utána a fehéret.

– A tigris nem szereti az európai húst, tette hozzá Kudiakoff
tréfálkozva. Úgy látszik, nem izletes, mert alkohollal van átitatva!
Megesett, hogy a tigris, miután halálosan megsebesített egy orosz
embert, otthagyta és eltávozott, de kinainak a csontját mindig úgy
lerágja, mintha csirke lenne.

Kudiakoff ez állításának helyességét bebizonyította nehány hónappal
későbben egy esemény, amely a karbin–vladivosztoki vasút mentén, Udini
állomás közelében játszódott le. Akkoriban nagy faszéntelepet építettem
ott, amelynek az volt a célja, hogy az orosz-japán háború alatt ellássa
az orosz hadsereget. Védelmül a hunghutzok ellen néhány orosz katonánk
volt, akiknek egyike lelkes vadász volt és állandóan vadhússal és más
zsákmánnyal látott el bennünket. Egy reggel nagyon korán indult
vadászatra, de nem jött vissza az erdőből; csak másnap vettük észre,
hogy nincs otthon és segítő csapatot küldtünk ki a fölkutatására. A
bokrok közt találtunk rá szétzúzott koponyával és tigriskaromtól
széttépett aggyal; minden tagját kificamította és összeroncsolta a
fenevad, amely nyilván úgy játszott vele, mint a macska az egérrel.

A vadászok elmondták, hogy a tigris, ha az embert megtámadja, először
talpa ütésével elbódítja, azután rettenetes karmaival minden idegét
széttépi és minden csontját összetöri. Mikor az ember már egészen
tehetetlen, a tigris szétmorzsolja a koponyáját és lassú, kínos halálnak
teszi ki; később azután visszatér és fölfalja.

Vladivosztokban megtudtam a Kudiakoff testvérek gazdagságának igazi
eredetét. A testvérek, miután nehány évig az Usszuri-területen
tartózkodtak, észak felé utaztak és egy egész éven át az Imperator
öbölnek a partján maradtak, nem messze az Amur betorkolásától a
Tatár-szorosba. Ott a goldák és orocsonok nomád vadásztörzseivel
cserekereskedést folytattak és ugyanekkor kemény munkával két nagy
tengerálló vitorláshajót építettek. Eleinte az volt a tervük, hogy
megkerülik Szakhalin szigetét és a sziget keleti partján a Nyist-öbölben
kötnek ki, amelynek közelében volt a Nutoro-vidék, ahol bennszülött
vadászok állítása szerint gazdag petroleumtelepeknek kell lenniök. A
Keletázsiai Lloyd Kleie nevű német mérnöke húsz évvel később talált is
ott petroleumot és társaságot alapított a kiaknázására.

Amikor elszánt legénységükkel tengerre szálltak, nagy vihar kapta el
Kudiakoffékat, amely elverte őket nyugatra, úgy hogy az okhocski tenger
egy ismeretlen szigetén voltak kénytelenek kikötni, amely, mint
kiderült, a Shantar-csoport legdélibb része volt. A vakmerő tengerészek
látták, hogy ott csakúgy nyüzsög a sok cet és a partokat fókanyájak
lepik el. Mindkét állatfajra egyszerre kezdtek vadászni és nemsokára
nagy gyakorlatra és ügyességre tettek szert. Sőt harcba elegyedtek a
japán vadorzókkal is, akik a fókákat a fönntartásukra vonatkozó
törvények semmibevételével kiméletlenül legyilkolták; eközben nem egy
japán golyóval kellett a derék úttörőknek és legényeiknek
szembeszállaniok.

A testvérek körülbelül két évig folytatták ezt a tevékenységet.
Összeköttetésbe léptek ott a bennszülöttekkel, vadászokkal és
iramszarvaspásztorokkal, sok szőrmét, halzsírt és rozmárfogat halmoztak
össze és amikor megtudták, hogy mindezt el lehet adni Petropavlovszkban
és Kamcsatkán Markovoban, észak felé vitorláztak és ott árujuk számára
új eladóhelyet rendeztek be.

Kudiakoff elbeszélése szerint már éppen úgy határoztak, hogy Kamcsatkán
telepednek le és a Shantar-szigeteken és az okhocski-tengeren
vadászgatni fognak, amikor a Parancsnok-szigetekről hallottak, amelyek a
Behring-tengerben vannak éppen keletre Kamcsatkától. Azt a hírt kapták,
hogy ott él a legkisebb és legfinomabb fókafajta, amelynek értékes bőrét
angol és amerikai piacokon nagyon keresik.

– Elhatároztuk, hogy fölkeressük e szigeteket és vadászni fogunk ezekre
a fókákra, amelyek a kamcsatkai bennszülöttek és kereskedők állítása
szerint tömegével élnek ott. De elmondták nekünk azt is, hogy e szigetek
közelében mindig el kell készülve lennünk a találkozásra kis japán, sőt
kanadai vitorlásokkal, amelyek üldözik a fókavadászokat. A
leggondosabban fölkészültünk az útra és még egy kis ágyút is vittünk
magunkkal, amelyet Markovoban vásároltunk.

– Kedvező körülmények közt békességben vitorláztunk kiszemelt utunkon,
amikor utolért egy orosz hadihajó, amely a szigetekre iparkodott, hogy
elkergesse a japán tengeri rablókat, akik ott falut építettek maguknak.
Mivel a hajó nekünk sem volt éppen a legmegfelelőbb társaság,
elhatároztuk, hogy künn maradunk a tengeren, ahol azután tíz napig
cirkáltunk; de nem haszon nélkül, mert egy bálnarajba jutottunk bele. A
tengeri szörnyetegek közül kettőt megöltünk és egy sziget szikláira
vonszoltuk ki; ott kiolvasztottuk a zsirjukat meg a halcsontot és éppen
hogy elkészültünk a munkánkkal, észrevettük a szemhatáron a hazatérő
hadihajó füstjét.

– Most azután továbbkalandoztunk a Parancsnok-szigetekhez, ahol egy
délnek fekvő nagy öbölbe hajóztunk, de ott nem találtunk mást, csak egy
éppen kivonuló heringrajt. Gazdag készletet fogtunk el ebből a rajból,
besóztuk, azután a sziget mentén folytattuk utunkat egy kisebb öbölig,
ahol olyan látvány tárult a szemem elé, melyet sohasem fogok
elfelejteni. Sok ezer fóka sütkérezett a napon; annyian voltak, hogy egy
talpalatnyi földet is alig lehetett látni. Egy részük aludt és olyan
volt, mint valami feszesre kitömött zsák; mások játszadoztak és
nehézkesen totyogtak ide-oda. Egy magas homokzátonyon öregebb állatok
csoportja heverészett körben. Amikor leeresztettük a vasmacskát és kis
csónakokon a parthoz közeledtünk, a szétszórtan heverő egyes állatok
figyelmesen vizsgálgattak bennünket, azután esetlen mozdulatokkal a
nyájhoz iparkodtak.

– Nehéz bunkókkal és evezőkkel fölfegyverkezve előrenyomultunk. A
védtelen állatok közt rettenetes pusztítást végeztünk. Hosszan
elnyújtott, panaszos kiáltással terült el egyik állat a másik után, csak
elvétve ágaskodott föl az uszonyán egy-egy öregebb állat, a fogát
mutogatta és haragos, rövid ugatással próbált bennünket megijeszteni. Ez
volt ezeknek a békés, tehetetlen állatoknak egyetlen tiltakozása. A
legnagyobbakat kikeresve, körülbelül száz darabot öltünk meg közülük;
hogy ezeket kikutathassuk, fölmásztunk a homokdombra és ott valamennyi
öreg állattal végeztünk. Ez nagy hibának bizonyult, mert ezzel a nagy
nyáj, amelyben ezerötszáznál is több állat volt, közénk és a tenger közé
került. Csak későn vettük ezt észre és már csak azt láthattuk, hogy az
állatok egész tömege a tengerhez csoszogott és eltűnt a vízben. Később
megtanultuk, hogy a tapasztalt vadászok valamennyi fókát a sziget közepe
felé terelik és naponta bizonyos számút ölnek meg mindaddig, mig
valamennyivel végeztek. A mi nyájunknak nagyon kapóra jött
tudatlanságunk és nem is láttuk többé, pedig több napot töltöttünk el
gazdag zsákmányunk megnyúzásával és várakozással.

– Amikor a déli part mentén még tovább haladtunk keletnek, még egy
valamivel kisebb nyájra akadtunk, amely még nyolcvanöt bőrrel
gazdagított bennünket. Miután ezt is beraktuk a hajónkra, mindjárt
délfelé tartottunk, Petropavlovszkot jobbról hagytuk és egyenesen a
Tatár-szoros Szakhalin-oldalán levő Dué kikötőjének tartottunk; rövid
pihenés után tovább haladtunk dél felé Vladivosztokba. Erőfeszítésünkért
és a kiállott veszedelmekért bőségesen kárpótolt bennünket a tekintélyes
nyereség, amelyre itt szert tettünk. A következő évben ismét nagyon
eredményes utat tettünk a Parancsnok-szigetekre; ezúttal német
kereskedőknek adtuk el a zsákmányunkat, akik nagyon drágán fizették meg,
hogy így az amerikai versennyel szemben maguknak biztosítsák a bőrt.

– Sajnos ez volt az utolsó utunk a Behring-tengerre, – fejezte be
Kudiakoff az elbeszélését. Egy évvel később a kormány, hogy a fókákat az
idegen és az orosz vadászokkal szemben megvédje, fölfegyverzett őrséget
küldött oda. Ez időtől kezdve ott csak vadorzással lehetett valamihez
hozzájutni, ezt pedig elvből egyikünk sem teszi.

– Mi lett a vitorlásaikból? kérdeztem, mert Kudiakoffék tengeri
kalandjainak minden részlete és derék legénységüknek a sorsa is élénken
érdekelt.

– Egy darabig még használtuk, volt a felelet, mert üzemünket a
következőképpen rendeztük be: Egyikünk minden évben otthon vezette az
üzletet; vadászexpediciókat szervezett cobolyra, medvére, tigrisre,
menyétre, mókusra, jávorszarvasra és szarvasra; ginsenget és aranyat
vásárolt, erdőt irtott és előkészítette a földet búza, bab és köles
számára; olajmalmokat rendezett be sojababolaj sajtolására; új házakat
épített; fát szállított a vasútnak; új szén-, arany- és más érctelepeket
kutatott föl és ezeket eladta. A másik bejárta az okhocski-tengert, ahol
a Shantar-szigetek közelében bálnára vadászott és halzsírt meg
halcsontot gyüjtött; lazacot meg heringet fogott és ezt az értékes árút
eladta Vladivosztokban, ahol nagyon keresték, de sőt Sanghájban is,
ahová többször elvitorláztunk; itt viszont kinai teával, tussza- vagy
ponzséselyemmel és angol gyapjúszövettel raktuk meg a hajónkat.
Testvérem egy nyáron, amikor ismét a Behring-tengerre utazott, sok
borostyánt és szürke ambrát talált, amit a hullámok vetettek partra;
aranysárga színű valódi borostyán nagy tömegét hozta magával, amit a
kinaiak a legjobban megfizetnek és nemcsak női ékszert, hanem szerencsét
hozó és hosszú életet adó amulettet is készítenek belőle. A szürke
ambrának erős, kellemes szaga van. Növényi olajban és alkoholban oldódik
és ezért Ninában illatszer készítésére használják. Az ára aranyban
akkora, amekkora az áru súlya.

A Kudiakoff testvérek pompás árú- és ritkasággyüjteményüket is
megmutatták. Valóságos múzeum volt. A legkülönösebb alakú ginsenggyökér
(Pentifolia panucca genseng), antilopszarv, pézsmapatkány-, medve-,
tigris-, és párducbőr, rozmárfog, szürke ambra és borostyán,
aranytartalmú föveny, drágakő, mindenféle érc, kitömött usszuri madár, a
goldák, orocsonok, ainok, kamcsadálok, koreaiak és kinaiak kultúrtárgyai
voltak láthatók. Néhány évvel később azt hallottam, hogy a testvérek a
vladivosztoki és kabarovszki Földrajzi Társaság múzeumának ajándékozták
páratlan gyüjteményüket.

Ez a két Kudiakoff-testvér, életük, szociális és politikai fölfogásuk és
egyáltalán egész lényük a legmélyebb rokonérzést keltette föl bennem és
gyakran gondoltam arra, hogy ilyen vasakaratú férfiakat kellene
példaként ifjúságunk elé állítani, mert ez erkölcsi közömbösségben és
gyönge akarattal nő föl, már pedig a mi korunk szabadulni óhajt már
azoktól a megszorító és egészségtelen behatásoktól, amelyek meggyöngítik
a nép és az állam erejét.


HUSZONKETTEDIK FEJEZET.  A gyilkos alkohol.

Vladivosztokból az egész Amur-vidék fővárosába, Kabarovszkba visz az
orosz vasút. Az útnak körülbelül harmadrésze után Smakovszka állomáshoz
ér az ember, amelynek közelében egy nagy ortodox kolostor volt,
Smakovszkaja Obitiel. Itt a bolsevik-uralom előtt körülbelül száz
szerzetesnek nagy gazdasága volt; marhát tenyésztettek és
kolmogorszk-fajta nemes lovat, volt tejgazdaságuk, amelyben kitünő
sajtot gyártottak, halásztak és jámbor, komoly, munkás életet éltek.

A bolsevik roham után nehány szétrombolt épületen kivül alig maradt itt
meg valami. A szerzeteseket megölték vagy elkergették; akik életben
maradtak, azok most hajléktalanul és jogtalanul, Oroszország vallástipró
uralkodói üldözésének kitéve hánykódtak valahol az orosz élet végtelen
tengerén. Marháikat levágták, lovaikat a bolsevik hadseregbe sorozták
be, a kolostor kincstárát, a szentképeket és más egyházi szereket
elrabolták úgy, hogy ma rom a Smakovszka-kolostor. Amikor először
vándoroltam Usszuri-földön fölkerestem, nem annyira azért, mintha a
szerzetesek munkája érdekelt volna, hanem mert a kolostornak az egész
országban híres gyógyforrása volt, a giesshübli, kreuznachi és a
kaukázusi esszentuki forráshoz hasonló természetes, szénsavas vízzel. Az
emberek százai, akik nyaranta idejöttek kúrára, hajlékot, orvosi
segítséget kaptak a kolostorban és meggyógyultak. A forrás
leglényegesebb sajátossága volt nagy rádióaktivitása és kisugárzó
hatásának állandósága; ezek a tulajdonságok erős és gyorsan ható
gyógyító erőt adtak neki.

Sokat hallottam arról, hogy a kolostor szomszédságában állítólag más
ásványforrások vannak és a Földrajzi Társaság kiküldött fölkutatásukra
és elemzésükre. E végből gondosan átkutattam az egész környéket, de egy
kis forráson kívül, amely erősen szénsavtartalmú volt és dolomitsziklák
alól bugyogott ki, semmit sem találtam. E vándorlásomban mégis nagyon
sok érdekes és e határterület életére nézve jellemző dolgot láttam.

A kolostortól keletre harminc mértföldnyire az erdőben egy kis folyó
partján egészen sajátságos nomád telepre találtam. Egy réten és a folyó
partján körülbelül húsz sátorra vagy vigvamra bukkantam, amelyeket
vékony nyirfaoszlopból készítettek nyirfahéjtetővel. A csúcsukon levő
nyílásból nem szállt ki tűznek füstje, mint rendesen az ilyen
vigvamokból. Az egyik sátor bejáratánál egy ember kuporgott.

– Ez bizonyára orocson tábor, mondta vezetőm, a szerzetesek egyike. Már
kora ősszel idejönnek téli cobolyvadászatra. Csöndes, szorgalmas és
jóindulatú emberek. Menjünk oda hozzájuk, bizonyára érdekelni fogja önt!

Mikor közelebb jutottunk, a szerzetes így szólt:

– Üdvözlégy barátom, nem akarsz vendéget fogadni?

Mivel a sátornál ülő bennszülött nem felelt, még közelebb lovagoltunk.
De mennyire megijedtünk, amikor észrevettük, hogy az az ember, aki
hátával nekitámaszkodott a sátor falának és blúzt, nadrágot, cipőt és
bundát viselt, halott volt.

Nyugtalan hallgatással néztünk egymásra és szó nélkül gyorsan
leszálltunk lovainkról, hogy bekémleljünk a vigvamokba. Mindenütt férfi,
női és gyermeki holttesteket láttunk; sőt az egyik sátorban a hideg
tűzhely mellett függő bölcsőjében egy kis gyermek feküdt holtan.

– Mi okozhatta ezeknek az embereknek a halálát? kérdeztem a
szerzetestől.

Levette a sipkáját és csöndesen imádkozott. Kis idő múlva lehorgasztva a
fejét, sóhajtva így felelt:

– A mi bűnünk, az oroszok bűne, uram.

Mivel nem értettem, magyarázgatni kezdte:

– Nézzen uram körül. Mindenütt üveg, bádogedény és hordó. Pálinka volt
bennük, az ölte meg ezeket a nomádokat. Az orosz kereskedők a
bennszülöttet nem tekintik embernek. Hogy büntetlenül megcsalhassák,
megrabolhassák, sőt megölhessék, a legegyszerűbb eljárás az, hogy
elárasztják pálinkával. Rendesen ezen a módon folytatnak
cserekereskedést a bennszülöttekkel. Az orosz kereskedő először
lerészegíti őket, azután potom áron megveszi legértékesebb prémjüket és
valami olcsó rossz borral fizet. Az orocsonok e rendszer uralma alatt
már régen eliszákosodtak és egy pohár vodkáért eladják a lelküket az
ördögnek. Ezek a szegény emberek is így jártak. Valószínűleg eladták
vadászzsákmányukat és most idejöttek a vodkájukkal, hogy a telet itt
töltsék. Valamelyik ünnepnapjukon azután addig ittak, míg
elbódultságukban a szél és a hideg végzett velük. Mikor a tűz kialudt,
kialudt az életük is. Súlyos bűntettek történnek, uram, az aranyért és a
gazdagságért. A kapzsiságnak ezt a járványát az ördög vetette el az
emberiségben és hogy a vetést megtrágyázza, ezt a mérget, az alkoholt
adta az embereknek. Gyöngíti a lelkiismeretet, az akaratot és az erőt és
romlásba kergeti az emberiséget.

A szerzetes fölemelte a kezét, mintha átkot szórna erre a veszedelemre
és mindazokra, akik szolgálják.

Az orosz kereskedőknek bűnös tevékenysége, amelyet a szibériai és a
mongol nomádok közt fejtenek ki, okozza, hogy egész törzsek, amelyeknek
lélekszáma még nem régen jelentékeny volt, kihaltak. Így jártak
Kamcsatkán, az Anadyr-folyónál, a Csukocsk-előhegységben a jakutok,
osztjákok, goldák és Szakhalin szigetén az ajnók. Orosz hivatalnokok,
orvosok és vadászok, akik néha ezekre a félreeső és gyér népességű
vidékre jönnek, gyakran akadnak ilyen táborokra, amelyekben a nomádok
közös, hirtelen halállal rettenetes adót fizettek a civilizációnak.

Ez északázsiai országrészek eliszákosodott népét mindenféle járvány, de
különösen a himlő megtizedeli, de a samanokon kívül senki sem száll
szembe a bacillusokkal és a betegségek okozóival; ezek is azonban csak
ördögökkel harcolnak, akiket maguk találtak ki és dobbal, síppal,
hiszterikus és részeges kiáltozással iparkodnak megijeszteni és
elkergetni.

Szomorúan és teli komor gondolatokkal hagytuk el a halottak táborhelyét.
Amikor egészen a közelében, magas sűrű fűben haladtunk, a földön néhány
fácán maradványára akadtunk, amelynek a nyaka lószőrhurokba szorult. A
bennszülöttek ugyanis a sűrű füvet össze szokták kötözni, úgy hogy több
kicsiny, alacsony átjáró képződik, amelyben azután lószőrhurkokat
feszítenek ki. A fácánok és más madarak, amelyek a földön keresik
élelmüket, belerohannak e hurkokba és ezen a kegyetlen módon százával
pusztulnak el.

A kolostor szomszédságában, ahol nagyon sok a fácán, gyakran akadtam
ilyen csapdára. Egyszer az egyikben egy kígyót találtam, amelynek a
gégéjét vágta el az erős bokron megerősített hurok lószőre. A hurok
ugyan leszakadt, de a kígyó pár lépéssel odább kimúlt. Öt láb hosszú
volt, világosbarna testén fekete vonalak és foltok voltak és a boa
konstriktor fajtához tartozott. De ezek a kígyók az usszuri területen
ritkák. Amikor fölkerestük a Szuifun-folyó mocsaras völgyét, a kocsink
átment egy boán, amely jó és gazdag lakoma után déli álmát aludta. A
kocsi kereke kettészelte és hasában öt nyulat, egy madarat és egy
patkányt találtunk. Azt is hallottam, hogy a vasút közelében nagy
pusztítást visznek véghez a boák a szárnyasok közt.

A bolsevikok ideje előtt az Amurföld kikutatását művelő társaság
múzeumában több példányban volt meg az usszuri boa. Ennek az állatnak
jelenléte Usszuriföldön világosan bizonyítja, hogy ott az észak harcban
áll a déllel. A hóval födött, szubarktikus vidékek lakója, a nyúl,
ugyanegy erdőben találkozik a tropikus dzsungelek rémével, a boával.
Hogy a boának otthonos környezete legyen, a természet az usszuri taigába
átültette a Dimorphantus palmoides pálmát, amely békességben nő az
arktikus zóna fia, a cédrus mellett; a vadszőlőn át, amely ezt befutja,
csinál magának útat a bengali tigris unokatestvére, az Amurtigris.
Mindez azt a gondolatot ébreszti föl az utazóban, hogy a természet,
amikor ennek az országnak flóráját és faunáját megteremtette, itt vagy
megfeledkezett azokról az alapelvekről, amelyekre egyébként oly kínosan
ügyel és ezért össze-vissza hagyott nőni mindent, vagy pedig bolond
tréfát akart csinálni.

Nem egy ilyesfajta tréfát nem becsül éppen nagyra az ember. Ez történt a
búzával is. Néhány évvel azután, hogy a telepesek délorosz búzafajtát
kezdtek termeszteni, valami méreg támadta meg a kalászokat. A parasztok
«részeg búzáról» beszéltek, mert az általa okozott mérgezés jelenségei
az alkohol hatásához hasonlítottak. Amikor megvizsgálták a dolgot,
kiderült, hogy a Myxomycetes családjából való különös gomba tenyészett a
búzán és megerjesztette a lisztet, ami akkor volt a legerősebb, amikor a
megfertőzött búzából készült tészta megkelt. Az ilyen kenyérben nagyfokú
alkohol, például amylalkohol képződik, továbbá glicerin és aceton. Az
orosz búza egyébként néhány év múlva megbirkózott ezzel a fertőzéssel és
ma már csak ritkán zavarja meg a nyugalmat a «részeg búza».


HUSZONHARMADIK FEJEZET.  Vadászok paradicsoma.

Ha az utazó északnak és délnek legszeszélyesebb keveredését akarja
látni, azt a helyet, ahol az arktikus zóna Egyiptommal és Indiával,
Szibéria Japánországgal találkozik, a Hanka-tavat kell fölkeresnie,
amely Usszuriföld és Mandzsuország határán van.

Kettős öröme lesz az utazónak, ha nemcsak természetkutató, hanem a
vadászat kedvelője is, mert a tó és a belőle kifolyó Szungakha-folyó
igazi paradicsom a vadásznak.

Legelőször tavasz kezdetén jártam ott. A jég még téli bilincsbe fogta a
vízfolyásokat és a Hanka körül levő kis tavakat. Igaz, hogy már kékes
színű volt és sok volt rajta a napolvasztotta lyuk, de még elég vastag
volt arra, hogy egy embert, sőt kétfogatú kocsit is elbírjon.

Kis vadásztársasággal mentem oda, hogy vándorúton levő vízimadarakat
lőjjek. A nikolszk–kabarovszki vonal egyik állomásán kocsit fogadtunk és
nyugatnak, a Hanka-tó felé hajtottunk. A mocsaras vidék itt kezdődött, a
tótól körülbelül negyven mértföldnyire; kis vízerek és folyócskák
hálózata borította és a kisebb-nagyobb tavak lefolyásai, amelyek az
erdőszerű nádasban rejtőzködtek. Amikor napkeltekor útnak indultunk, még
metsző hideg volt, de délben oly melegen sütött a nap, hogy a kocsi
kerekei mélyen belevágódtak a fekete, mocsaras talajba és a lovak csak
üggyel-bajal tudták lábukat a ragadós sárból kihúzni. Lassítanunk
kellett a tempót és kocsisunk, egy kozák, végre is azt mondta, hogy
aznap már nem tudnak lovaink a célhoz eljutni. Tanácskozni kezdtünk és
elhatároztuk, hogy egyelőre ezen a vidéken maradunk, ahol sok volt a tó
és a lesállásra alkalmas kedvezően födött hely. Már amikor erre a
területre léptünk, bámulatunkban fölkiáltottunk a ludak, hattyúk és
kacsák ama nagy tömegének láttára, amely a Hanka-medence fölött
lebegett, a levegőben körözött, azután az északra húzódó tavasz után
továbbröpült.

Meglehetős nagy tó közelében álltunk meg, amelyet azonban a körülötte
levő, kákával és náddal födött parti emelkedések miatt nem láthattunk.
Kocsisunknak megparancsoltuk, hogy egy szénakazalnál, amit télen át
otthagytak, fogja ki a lovakat és készítse el a tanyánkat. A szénából
puha ülőhelyet és ágyat készítettünk és így hamar elkészült a tanya.

Anélkül, hogy megvártam volna a teát, amit a kozák készített, fogtam a
puskát, füttyentettem a kutyámnak és a tó irányában elindultam.
Gordonszetterem már néhány lépés után fölemelte a fejét, a fülét
hegyezte, kifeszítette a farkát és nagyon óvatosan egy magas fűfolt felé
közeledett. Még nem láttam semmit, de kacsahápogást és lubickolást
hallottam, sőt több fajtának a hangját is megtudtam különböztetni.
Olykor a libák mély hangját is hallottam vagy az északi hattyú hosszan
elnyújtott szavát. Fönn az égen raj rajt követett; a levegő viszhangzott
a madarak szavától, amelyek gyakran nagyívű csigavonalban fúrták magukat
lefelé, hogy valamelyik tóra leereszkedjenek.

A kutya néhány lépés után megállott a füves hely előtt és mint valami
bronzszobor, pompás tartással mozdulatlanul ottmaradt. Meglepett a
dolog, mert itt száraz volt a talaj, ahol tulajdonképpen csak szalonkát
várhattam. Amikor arra biztattam a kutyát, hogy menjen előre, egy
pillanatra valami feketét láttam, ami mindjárt megint el is tünt a magas
fűben. Nem volt madár és én ide-odatalálgattam, miféle négylábú állat
lakhatik ezen a lápterületen. A kutyát arra a helyre parancsoltam, ahol
az állat eltünt és miután ötven lépésnyire előre haladtam, láttam, hogy
a kutyám ismét nyugodtan áll. A fűből nagyon sötét színű nyúl ugrott ki
és a golyóm menekülő útján leterítette. Amikor fölemeltem és jól
szemügyre vettem, meglepett lábának vékonysága, fejének nagysága, amely
nagyobb volt a közönséges nyúlénál és csaknem fekete csuhája. Fekete
nyúl volt, az az elfajzás, amelyet a Szungakha-folyónál, a Hankától
északra csak nem régen fedezett föl Przevalszki ázsiai kutató.
Przevalszki nyúlnak mondta az állatot, én azonban inkább tengeri nyúlnak
tartom.

Sok évvel később, amikor Mongolországon és Urianhaion át utaztam, csak
megerősödött ez a meggyőződésem. A Koszogol-tó szomszédságában, a Khatyl
város közelében levő vörösfenyőerdőkben ugyanis többször is láttam vad
tengeri nyulat, amelynek csuhája nagyon sötét barna volt és testének
méretei erősen hasonlítottak a belga tengeri nyúléhoz. Ez a rágcsáló
ritka; a tiszta faj nyilván teljesen kihalt a tengeri nyúlnak a
közönséges nyúllal való keveredése következtében, amely utóbbiak közt
gyakran akadnak nagyon sötétszőrű példányok, amelyeknek testalkotása
némileg eltér az északi nyúlétól.

Ez a találkozás a nyúllal tulajdonképpen véletlenség volt; csak sötét
szőre igazolhatta a lövést, amely felhőszerű tömegben riasztotta föl a
tavak szomszédságában a vízimadarakat. Sok száz kacsa hápogva elröpült
és távolabbi tavon szállt le; nagy libák kiabálva merőlegesen emelkedtek
a magasba; szalonkák és sirályok szelték át minden irányban a levegőt és
átható kiáltással töltötték be; óvatos hattyúk, kócsagok és éber darvak
alacsonyan röpültek a nádtenger fölött és nyugaton eltüntek a dombok
mögött.

Azt hittem, hogy most elrontottam mindent, szétriasztottam az egész
madárvilágot és magamnak is, társaimnak is tönkretettem a nap hátralevő
idejére a vadászatot. De még alig akasztottam övemre a zsákmányt,
kutyám, amely előre sietett, egy kis pocsolyánál hirtelen megint megállt
és pedig olyan nyújtott testtartással, amelyből mindjárt megtudtam, hogy
vadat áll erősen. Amikor odasiettem és rászóltam: «Fogd meg!», egyet
ugrott és három nagy szürke, hangosan kiáltozó kacsát vert ki a
mocsárból. Kétszer lőttem és a trióból csak egyetlenegy röpült tovább, a
másik kettőt ellenben a kutyám hozta el a vadásztáskám számára. Ekkor
azután mindjárt visszatértem táborhelyünkre és bocsánatot kértem
társaimtól, mert minden vadat elűztem. Védőbeszédemen nagyot nevettek és
az egyik vadász ezt mondta:

– Ha minden percben lőtt volna egyet, még akkor is bőven maradt volna
vad valamennyiünk számára. Most még világos van, de majd napnyugta után
látja meg, mi történik itt. Hány patronja van?

– Ötszáz – feleltem, csaknem szégyenkezve vérszomjamon.

– Micsoda? – kiáltották a vadászok – ötszáz három napra? Nekünk
mindegyikünknek ezer patronunk van és hozzá még elég puskapor-, sörét-
és patronhüvelykészlet.

Ez meglepett, de azért örvendtem magamban, mennyire gondoskodtam mégis
magamról, mert a szekrényemben nekem is volt még száz rézhüvelyem, két
doboz puskaporom és egy ötfontos zacskóm tele 3. számú söréttel.

Nyugtalanul vártam az estét. Még enni sem tudtam. Övemet, amelybe
negyvenhat patron fért bele, megtöltöttem, további húsz patront
szétosztottam a bundám zsebeiben, amely az európai és ázsiai Oroszország
erdőiben, hegyei közt és tavai mellett már nem egy izgalmas vadászatot
csinált velem végig. Megtisztítottam a fegyveremet, magas csizmámat jól
bekentem vazelinnel, hű szetteremet, amely a szárnyasra való esti
vadászaton csak utamban lett volna, megkötöttem, azután lefeküdtem a
puha szénára és vágyakozva figyeltem a kacsákat, libákat és hattyúkat,
amelyek a legkülönbözőbb irányban röpültek el fölöttem. Biztosra vettem,
hogy valamennyi szárnyas vad még az est beállta előtt elröpül a
Hanka-mocsáron át és csak a kis éneklő madarak maradnak itt nekünk,
amelyek énekelve, civakodva és egymással gyakran harcolva csapatostul
röpdöstek ide-oda a nádasban.

A várvavárt pillanat végre elérkezett. A tópart kákái közt jól elrejtve
ültem leshelyemen. A nap, mintha ki akart volna gúnyolni
türelmetlenségemért, csak lassan tünt le nyugaton; rengeteg színes ív
maradt vissza az égen. A föld fölött már elsurrantak az esthajnal első,
még átlátszó és világos hullámai. A nádasban és a káka sűrűjében kék- és
biborszínű árnyak bukkantak föl, amelyek közt éjjeli szállást kerestek
az álmos hangon csicsergő kis madarak. Nyugaton a fakózöld égen vörös és
arany színben felhőrongyok égtek. Az alkony mint valami szürke fátyol
bocsátkozott le a száraz nád csúcsára, minden körvonal és forma lágyan
szétolvadt benne és a tó tükrén és a vízerek szalagjain lassanként
kioltotta az arany csillogását. Minden oldalról titokzatos hallgatás
settenkedett elő és minden hang, minden szó elmerült a hallgatódzó barna
fűben. Az éneklő madarak már elcsicseregték esti imájukat, búcsújukat a
távozó naptól és nyugalomra tértek; elnémult a téli álomból már
fölébredt békák hangja; hallgatott a könnyű szellő is, amely az
elszáradt levélnek és az elhalt fűnek tavaszi reményről suttogott; a
vizen már nem lubickolt a kacsa; a denevér zajtalan röpüléssel, mint
kísértet suhant át a néma természeten.

A csönd egyre mélyebb lett és erőt vett mindenen. Már a szúnyog
zümmögése és a száraz fűszáron végigmászó szarvasbogár zörgése is zavaró
volt.

A szemhatáron eltünt a nap kíséretében járó színpompa és hallgatás lett
a föld hatalmas ura.

Ekkor messziről, a lezuhanó sötétség felhőin rövid, mély hang szárnyalt
a fülemhez; újra csönd, azután ismét az a hang, de közelebbről és
határozottabban. Majd más hangok, izgatott visszhang. Egy lúdraj
közeledett nagy magasságban a mocsár fölött; ékalakban jöttek nyílhegyes
csúccsal és a formát sűrűn változtató oldalvonalakkal. Az ék csúcsán a
vezér, mintha útitársait szólítgatná és megnyugtatná, mély háromhangú
szavával időről-időre hangosan és nyugodtan trombitált.

Az első lövés eldördült. Mint a villámcsapás széttépte a feszült
csöndet. Mintha a nádast és a mocsarat is magával ragadta volna az a
lármázó kacsaraj, amely a közelemben levő tavak egyikéről ijedt
kiáltozással fölröpült; megriadt meneküléssel elrohanó sirályok hangosan
rikácsoltak és fölülről, mint a kő, széttört szárnnyal zuhant alá egy
vadliba. A libaraj vad kiáltozással fölfelé tört, újra rendbehozta
sorait és hosszú, ingadozó vonalban, mint az ökörnyál, ellebegett.

Megkezdődött a vadászat. Minden leshelyről szüntelen lövöldözés
hallatszott és számtalan madár lezuhanását láttam és hallottam.
Háromszor vissza kellett mennem a táborhelyre, hogy még több patront
hozzak. Ezen az egy estén háromszázszor lőttem és Winchester-puskám
csöve néha annyira átmelegedett, hogy nem tudtam a kezemmel megérinteni.
Esti vadászaton a szürkületben, amely teret és minden körvonalat
eltorzítva mutat, minden távolságra lő az ember, anélkül, hogy biztos
lenne a találásban.

Amikor egészen besötétedett, kiküldtük kutyáinkat, hogy hozzák el a
halott és megsebesült madarakat, amelyeket magunk nem tudtunk
megtalálni. Az én zsákmányom százöt madár volt. Köztük huszonhat
különböző fajtából nyolcvannégy kacsa. A többi liba, arktikus hattyú
(Cygnus musicus) volt, sőt akadt egy indiai flamingó is, amely bizonyára
közönséges darvak csoportjába tévedt.

Mialatt a többi vadász rakásszámra hozta a madarakat a táborhelyre,
kozákunk lyukat ásott, szénával kibélelte és jég- meg hótömböket rakott
bele, hogy ilyen módon jégvermet készítsen vadászzsákmányunknak; az
egészet azután vastag rétegben szénával és sással takarta be.

Vacsora után, amelyet a mai vadászatról szóló tarka, gyakran homéri
elbeszélések fűszereztek, leheveredtünk puha fekvőhelyünkre. Sokáig nem
tudtam elaludni.

Még egyre zúgott a fülemben a sok lövés; hallottam a libák trombitálását
és a kacsák kiáltozását; összerezzentem a zajra, amit a vízbe zuhanó
libák okoztak. Ez a nappali benyomások viszhangja volt; de valahányszor
ezen az éjjelen fölébredtem, sokáig füleltem a sötétség igazi zajára. A
koromfekete égen egymást szólítgató libák és kacsák egyik raja a másikat
követte; az egész éjszaka tele volt élettel, mert valamennyi
vándormadárfajta a szárnyra kapott tavasszal úton volt észak felé és
megálmodott titokteljes fészkéhez törekedett, amelyet féltékenyen meg
akart védeni az ember szeme elől valahol az ázsiai tundrákon, az
arktikus tengerparti lápterületein vagy a nagy szibériai folyamok
deltaszigetein, ahol emberi lény nem fenyegetheti fiatal ivadékainak
életét. Szegény madarak! Nem gondoltak arra, hogy gyermekeiknek ősszel
ezen az úton ismét délre kell vándorolniok és hogy akkor itt a Hanka
zsombékjain csakúgy, mint az indiai dzsungeltavakhoz szolgáló útjuk ezer
más helyén vadászok fognak rájuk leselkedni.

Második vadászatunk napkelte előtt és a fölkelő nap első sugarában folyt
le. A lövés nehezebb volt, mert most óvatosabbak voltak a madarak és
éles szemük észrevett bennünket a nádasban leshelyünkön. Mégis gazdag
zsákmányra tettünk szert. Én több kacsát lőttem, köztük egy délkínai
elfajzás ritka példányát, amely mandarinkacsa néven ismert és szárnyában
két fehér toll van. E madár életének sajátságos vonása az, hogy fészkét
gyakran magas fára rakja. Még három vörös libát (Casarca rutila) is
lőttem, amely madarat vörös tolláért, amely a lámai papi ruhára
emlékeztet, Mongolországban «lámamadár»-nak neveznek.

Mivel a madarak a nappal előrehaladásával együtt óvatosabbak lesznek,
abba kellett hagynunk a vadászást és vissza kellett térnünk táborunkba,
ahol forró tea és kozákunktól nagy múvészettel megsütött liba és kacsa
várt bennünket.


HUSZONNEGYEDIK FEJEZET.  A mocsárban.

Társaim a reggeli után ismét aludni tértek, én ellenben a kutyámmal
elmerültem a sás és megfeketedett öreg fű tengerében, hogy meglássam, mi
vad lehet még a mocsárban. Minden pillanatban szalonka röpült föl, de
nem lőttem, mert csak nagyszemű sörétem volt és ezzel takarékoskodnom
kellett. Mindjárt kezdetben megállapítottam, hogy ma a szárazon nem
lehet vadászni, mert a fű és a nád annyira kiszáradt, hogy lépteim
meglehetős zajt okoztak és elriasztották a vadat; de folytattam
vándorlásomat, mert ezt a mocsaras völgyi lapályt, amelyről Przevalszki,
Busse és Maack utazók oly lelkesülve írtak, alaposabban akartam
megismerni és meg akartam figyelni a vízi szárnyasok életét akkor,
amikor szokott helyükön zavartalanul tartózkodnak. Ez az időtöltés
mindig nagy örömet szerzett nekem. Anyám már korai gyermekéveimben arra
tanított erdei és mezei sétáinkon, hogy figyeljek meg mindent, ami ott
él és így fölkeltette bennem a szabad, szűzi természet amaz erős, szinte
őserejű szeretetét, amely bizonyára alapja a vadászszenvedélyemnek. Ez a
szeretet talán életre keltett bennem valamit abból az egyszerű
vadászemberből is, akinek eszével, éles szemével és teste erejével
minden nap újra küzdenie kell táplálékáért és életeért.

Miután kis időt titkos megfigyeléssel a tónál töltöttem, végre
otthagytam a partot és ismét a sűrűségbe mentem. Ott rendkívüli,
vadságában is bájos látványnak voltam a tanuja. Egy nagy madár,
kócsagnak néztem, mint a kő, leesett a magasból, nyilván, hogy a
nádasban elbújjék. Gyors meredek siklóröpüléssel egy sas üldözte, alája
nyomult és így arra kényszerítette áldozatát, hogy ismét a magasba
emelkedjék. A sas két hatalmas csigavonalban a madár fölé emelkedett és
egy pillanatra fölötte maradt, azután összehúzta szárnyait, úgy hogy kis
fekete gomolyag lett belőle és mint a nyíl, a kócsagra pattant, amely
ferde röpüléssel iparkodott menekülni. A kócsag észrevette, hogy miről
van szó és mindjárt fölkészülődött a védekezésre, amennyiben fejét
visszahajtotta a hátára és hegyes csőrével éppen a támadó sasra célzott,
hogy átfúrja a sas mellét. A sas azonban meglátta a kócsag e mozdulatát,
a védekezésre kész fej mögött találta és így elérte azt, hogy a kócsag
megfordult a levegőben és mellét fölfelé védetlenül kitárta. Még egy
gyors mozdulat és a sas megadta áldozatának a halálos döfést; ferde,
tehetetlen röpüléssel csúszott a földre. A mikor a sas követte, hogy
egészen végezzen vele, a bokrozaton át odasiettem és akkora lármát
csaptam, hogy a sast megint fölriasztottam a levegőbe. Ott fönn lebegett
és látnia kellett, hogy zsákmányát más viszi el.

Kiderült, hogy a madár nem kócsag volt, hanem itt ritka japán ibisz.
Pompás példány volt, nagyobb a kócsagnál, kék háttal és bóbitával,
halvány rózsaszínű mellel és skarlátpiros szárnnyal. Mikor az ibiszhez
eljuttatom, már nem lélekzett; a sas a gégéjét éppen ott tépte föl, ahol
átolvad a mellbe. A ragadozó madár tehát pompás és nagyon ritka tárgyat
szerzett nekem a múzeum számára.

Néhány mértföldnyi vándorlás után és miután néhány kacsát lelőttem,
elhatároztam, hogy többet nem lövök, mert elég nehéz volt már a
vadásztáskám és még nagy útat kellett megtennem a táborunkig. De alig
hogy erre elhatároztam magamat, a bokorban egyszerre egy rókát
pillantottam meg, amely szemmel kísért. Mire célba vehettem, már
elmenekült a bokrok közt. Mivel tudtam, hogy ilyen vadra kicsiny volt a
sörétem, a második töltést is utána eresztettem. Amikor a róka a földön
hempergett, a kutyám odafutott, de kevéssel az állat előtt megállott, a
farkát csóválta és visszajött hozzám. A szárnyas vadászatához szokva,
nem tudta megérteni, micsoda öröm lehet a négylábú lelövése, különösen,
ha mint ez is itt, szinte a rokonának látszik.

Annyit kószáltam már, hogy utólért az esti szürkület és mert kétségtelen
volt, hogy az esti vadászat idejére már nem juthatok vissza táborunkba,
elhatároztam, hogy egymagam vadászok és itt jó leshelyet keresek. Úgy
gondoltam, hogy az útat vissza a táborba később majd csak megtalálom;
hiszen, ezt hittem, csak a tűz fénye után kell mennem, amely bizonyára
messzire ellátszik. A vadászzsákmányt egyelőre itt rejtem el és másnap
reggel elküldöm érte a kozákot.

Sok millió vízimadár röpült és keringett a rengeteg Hanka-medence
fölött. Addig lőttem, míg csak egy patrónom maradt, amelyet veszedelem
esetére jelző lövésnek tettem el. Kutyám támogatásával összegyüjtöttem a
zsákmányomat, főként libát; egész rajokban röpültek le a tóra, oly közel
a leshelyemhez, hogy az egyik rajból egyetlen lövéssel hármat lőttem ki.
Miután zsákmányomat elrejtettem és befödtem, észrevettem, hogy a
sötétség nagyon gyorsan szállt alá és az eget sűrű, fekete felhők
takarták. Már el voltam készülve arra, hogy tüzet kell raknom és az
éjjelt táborunktól távol kell eltöltenem. Beletörődtem a helyzetembe és
a szén fölött megsütöttem egy kacsát. Egy darab csokoládéval, amelyet a
vadásztáskámban találtam, éppen befejeztem a vacsorázást, amikor
hirtelen a távolban éles fény lángolt föl. A táborunk irányából látszott
és kitaláltam, hogy társaim szénakötegeket dobtak a tűzre, hogy nekem
jelt adjanak. Közvetetlenül ezután, szintén jeladásul, sortűz
hallatszott. Könnyű táskával és üres töltényövvel hazafelé indultam, ami
majdnem végzetessé vált rám nézve; mivel idejövetelem nyomait nem tudtam
többé megkülönböztetni, ahogyan éppen lehetett, a mocsarakon kellett
magamat átküzdenem. Eközben olyan szerencsétlenül sülyedtem bele az
egyikbe, amelynek teteje csak csalóka, vékony tőzegréteg volt, hogy
tetőtől talpig elborított a fekete iszap és csaknem ott vesztem a
feneketlen mocsárban. A mocsár másik oldalán nemsokára fölismertem a
bokrozat fekete falát és nagynehezen oda küzdöttem magamat száraz
talajon. Itt kissé megpihentem, azután még jó sokáig tovább totyogtam;
eközben tavakat kellett megkerülnöm, vízereket kellett átugranom és nagy
fáradsággal kellett utat törnöm a nádason át. Végre megint
vadásztársaimhoz érkeztem, akik már nagyon aggódtak miattam.

A tűz mellett ülve észrevettem, hogy a vadászok egyike, egy Luther
Márton nevű német ember, aki könyvvezető volt az usszuri vasútnál,
hiányzott. Azt mondták, hogy az én keresésemre indult, mert attól félt,
hogy nem ismervén a mocsárvidéket, eltévedtem és belefulladtam. Miatta
nem aggódott senki, bár jó sokáig maradt oda.

– Luther minden pocsolyát és minden bokrot ismer itt; nem vész el.

Szinte ennek az állításnak a bizonyítékául messzi a távolban hirtelen
vörös láng csapott föl; azután lehanyatlott a földre, mint valami arany
folyam, szétterjedt és végigsietett a síkon. Ebből a gyorsan
előrenyomuló vértengerből időről-időre óriási lánghullámok csaptak ki és
vörös meg arany szikraesőt zúdítottak a felhők felé.

– Ez pal vagy pusztai tűz – mondta az egyik vadász. – Remélhetőleg nem
jön ide, különben táborunkkal el kellene hurcolkodnunk erről a kedvező
helyről.

Félóra mulva a tűz kialudt, de még sokáig keskeny tűzszalagot láttunk a
sötétben; egyre még keskenyebb szalagokra bomlott szét, míg végre
egészen eltünt. Körülbelül ugyanebben az időben a nádasban törés zaját
és súlyos lépteket hallottunk. Egy pillanat mulva előbukkant a
sötétségből Luther hosszú, vékony alakja, akit meg nem okolhatóan kövér
Ozman kutyája követett.

– Látta a tüzet? – kérdezte az egyik vadász. – Csak tudnám, ki
gyujtotta?

– Én – felelte Luther – hogy megszárítsam Ozman farkát; annyira fázott
szegény kutya!

Még sokáig nevettünk a jószívű németen, aki, csakhogy Ozman farkát
megszárítsa, kész volt az egész Hanka-medencét és bennünket is elégetni.


HUSZONÖTÖDIK FEJEZET.  Veszedelmes élmények.

– Uraim! – mondta Luther másnap, amikor napkeltekor ki akartunk menni
leshelyeinkre – ebből a vadászatból elég volt! Mindig csak kacsa meg
liba és liba meg kacsa, ez végtére is unalmassá válik! Tegnap, amikor
Ossendowski urat keresve a mocsárban kóboroltam, fontos fölfedezést
tettem: megkezdődött az őzvándorlás!

– Igazán? – kérdezte az öreg mérnök, egy tapasztalt vadász. – Kissé
korainak tartom.

– A magam szemével láttam egy falkát, amely az öreg tó nyugati partján a
cserjésben aludt – erősítgette Luther.

Rövid tanácskozás után nekiindultunk a tónak és ott, előttünk káka és
fűz tengerével, leshelyeket rendeztünk be magunknak.

Egész óra hosszáig ültem lesen; csak egyes lövéseket hallottam. Végre
rám is sor került: a bokrok lassan megmozdultak, a sűrűn át, itt-ott kis
füvet vagy nedvdús ágat csipegetve, egy őzpár jött felém. Az egyik állat
második lövésemre elesett és amikor csaknem közvetetlenül utána balról
egész falka sietett el előttem, a zsákmányom még egy második őzzel
gyarapodott.

A Szikhota-Alin lejtőiről és az Usszuri-völgy különböző részéből jövő
rengeteg sok őz itt tölti a telet a Hanka mellett, ebben a fű- és
bokortengerben, ahol a befagyott lápon kényelmesen lakmározhatik.
Tavasszal, amikor a mocsár fölenged, az őzek ismét visszatérnek a hegyi
erdőkbe. Luther Márton levezetett bennünket a vándorló őzektől használt
utak egyikére és ott egész reggelen keresztül folytattuk a pusztítást. A
sűrűségben vadkanokat láttam, amint az őzeket követték, de nem lőttem
rájuk, mert csak finom sörétem volt.

Dél és napnyugta közt nem vadásztunk, mert a délutáni órákban az őzek a
sűrűségben maradnak. Vacsora után, szokásom szerint, a réten kószáltam,
de eközben elkerültem azokat a helyeket, ahol őzek tartózkodnak, hogy
lövéssel föl ne riasszam őket. Egy kis tón, amely utamba került, nagy
sereg libát pillantottam meg, köztük néhány rózsaszínű pelikánt is.
Mivel nagyon vágytam arra, hogy egyiküket elcsiphessem és besorozhassam
a Hanka-terület vízimaradarainak már nagyon sokoldalú gyüjteményébe,
óvatosan közeledtem; de a libák észrevettek és végig kellett néznem,
hogy az egész raj fölemelkedett és egy szomszédos tóra szállt.
Ugyanabban az irányban tovább mentem, de egy kis gyorsvízű folyó, amely
a Hankából ered, elzárta az utamat. Csaknem teljesen be volt még fagyva,
csak a közepén vágott a nyilt víznek kis csatornát az erős áramlat. A
széleken, mint megállapítottam, teljesen teherbíró volt a jég, de a
nyílás sokkal nagyobb volt, semhogy átugorhattam volna.

Mivel egészen a közelemben szénarakást láttam, elhatároztam, hogy
mindjárt ki is használom. Éppen fölemeltem egy marék szénát, amikor a
madárraj, amelynek nyomában voltam, megint fölrepült és egyenesen felém
tartott. A szénarakás mögül többször lőttem és végre sikerült is az
egyik pelikánt leszednem. A folyó másik oldalán a nádba esett le. Fogtam
erre a szénát és sűrű rétegben a vízre dobtam. Azután átugrottam a másik
oldalra, alig érintve a szénát lábammal, amelynek csak egész gyönge
támasztékra volt szüksége. Miután megtaláltam a madaramat és átdobtam a
folyón, nekilódultam, hogy visszatérjek a szénahídon át; de ez időközben
teleszítta magát vízzel, engedett alattam és én azonnal elmerültem.

A víz alá kerültem. Amikor evezve és vizet taposva megint fölszínre
iparkodtam jutni, éreztem, hogy a fejem nekiütődik a jégnek.
Villámgyorsan átjárta agyamat annak fölismerése, hogy a jég alá kerültem
és nincs egy pillanatnyi vesztegetni való időm; emlékeztem arra is, hogy
előrefelé estem, tehát a nyílásnak mögöttem kell lennie. Kezemmel
eltaszítottam magamat a jégtől és a víz sodra ellen küzdve, ezen át
nehány másodperc mulva a nyilt víz fölszinére jutottam. Körültekintve, a
kutyámat ott láttam a jégen; ferdén fölemelt fejével nagy meglepetéssel
bámult rám. A ragadós hideg vízből nagynehezen kivackolódtam a csuszós
jégre. Bosszankodva és fagyoskodva tértem vissza a táborba. De a tűz
mellett átöltözve és a borsos brandy segítségével, amit vadásztársaim
adtak innom, annyira magamhoz tértem, hogy napnyugta előtt már újra a
leshelyemen ültem és ott átgondoltam veszedelmes kalandom egyes
részleteit.

Ezen az estén nem volt szerencsém. Láttam ugyan nehány őzet, de finom
sörétemnek nagyon is messze voltak. Amikor így lesben ültem, egy
pillanatig úgy láttam, mintha előttem a nádnak hegye alig észrevehetően
megmozgott volna. Alaposan odafigyelve éreztem – ismét csak egy
pillanatig – hogy két tüzes szem a szemembe fúródik. Komor, gyűlölettel
teli merev tekintetnek látszott. Hideg verejték futott rajtam végig.
Tovább kutattam ezt a tekintetet, de nem tudtam fölfedezni és már azt
hittem, hogy csalódás volt a dolog. De ugyanabban a pillanatban Luther,
aki tőlem jobbra foglalt helyet, elkiáltotta magát:

– Tigris! Tigris!

Fölugrottam rejtekhelyemről és még láthattam, amint a hosszú csíkos test
óriási ugrásokkal a mocsár tulsó oldalán levő magaslatra siet. Most
megtudtam, hogy ízzó szemébe néztem ennek az irtózatos ragadozónak,
amely nyilván habozott, hogy megtámadjon-e avagy elsompolyogjon.
Szerencsémre a visszavonulásra határozta el magát, különben elveszett
ember lettem volna. Amikor megvizsgáltuk azt a helyet, ahol a tigris
szemét láttam, Szolovin mérnök, tapasztalt vadász, a tigris nyomára
mutatva, amely tányér nagyságban nyomódott be az iszapba, ezt mondta:

– A tigris mind a négy lábára lekuporogva, ugrásra készen lesben feküdt
itt. Ön csak éppen hogy elkerülte a biztos halált!

Levette a sipkáját és jámborul keresztet vetett.

Huszonnégy óra alatt tehát háromszor voltam halálos veszedelemben:
először, amikor besüppedtem a mocsárba, azután a mély, ragadós folyó
jégpáncélja alatt és végre, amikor csaknem szétmorzsolt a tigris. Ezen a
napon megtett mindent a sors, ami tőle telt, hogy a Hanka-tó partján
erős benyomásokat szerezhessek.


HUSZONHATODIK FEJEZET.  «Árva vagyok a föld kerekén.»

E vadászkirándulásból visszatérvén, a Földrajzi Társaságnak jelentést
készítettem mindarról, amit láttam; egyszersmind, hogy tovább
tökéletesíthessük állattani gyűjteményünket, egy második expedíciót
ajánlottam a Hanka-tóhoz, úgy természetesen, hogy a múzeum törzskarához
tartozó egyik fiatal entomológussal együtt kelünk útra és nehány hét
mulva, tehát a nyár teljében indulunk el. Mivel indítványomat
elfogadták, már májusban útrakészen voltunk.

Tiszta volt az idő és meleg. Minden fa és minden virág dús levélruhában
vagy virágdíszben pompázott. A mezőn sárga liliom és peonia világított
és szmaragd lombbal voltak teli a hársak, szilfák, nyírek, kőrisfák,
diófák, tölgyek és nyirfák. Teljes virágjában állott az almafa és
vadcseresznye. Az erdő sűrűjében éjjente, mint a lidérc, ide-oda
lobogott a sok világító bogár és amikor élelmet keresve végigmászott a
sűrű kövér füvön, akárhányszor, mint a lámpa, megvilágította az utunkat.
És a fülemüle álmodozó éneke szólt mindenfelől. Nappal csaknem
fecskenagyságú Maack-pillangók (Papilio Maackii) és sárga, fehérpettyes
apollók hintáztak a napfényben csillogó virágkelyhek fölött. Minden
csupa duzzadó élet és mindenki örült a derült napsugárnak és a meleg,
titokzatos éjjelnek.

A Hanka levetette téli ruháját. Fiatal nádas és bokrozat zöld szalagja
ölelte körül a tavat és határolta el csillámló fölületét a szemhatár
felé úgy, hogy szmaragddal beszegett rengeteg gyémántnak látszott,
amelyet a szomszédos tavak kis gyémántjai vesznek körül. Északon a
Hankából kifolyó Szungakha, mint a kígyó, az erdős dombok mentén
kanyargott. A számtalan liba-, kacsa- és hattyúraj, amely kikeletkor ott
keringett a nád és bokor tengere fölött, eltűnt, sőt nem voltak itt már
a szalonkák sem, mert minden tollas vándor elvonult már északra vagy
nyári lakásához volt kötve, amelyet a nádasban vagy a sűrűségben talált.

Vadászásról szó sem lehetett, mert a madarak fészkeltek és kicsinyeikről
álmodoztak. Társam és én tehát más sportot űztünk: ő pillangót, bogarat
és más rovart keresett a bokrok közt, én pedig jó angol horoggal és kis
hálóval fölszerelve a Hanka-lapály tavi és folyami lakóira leselkedtem.
Csuka, ponty, cigányhal és főként kasatka volt a zsákmányom. Ez kicsiny,
körülbelül húsz hüvelyk hosszú sárgásszürke hal, amely alakjára a
cápához hasonlít és háti meg hasi uszonyán hegyes tüskéje van. Ezek a
kasatkák gyakran bosszantottak, mert egészen közönséges halfajta,
amelyet sem ételül sem a gyűjteményünk számára nem használhattunk, de a
csalétket egész rajokban megtámadta és elriasztotta a többi halat.

Sokáig a régi tónál táboroztam, amiről egyik előző fejezetben már
megemlékeztem. Mivel állandóan láttam, hogy halak ugrálnak a tó
fölszínén, egyik este elhatároztam, hogy nagyszabású támadást intézek
ellenük. Azt a különös hálót vetettem ki, amelyet a tatárok Szibiriában
morda-nak neveznek. Faabronccsal merevített zsákháló, amelynek hegyben
végződő felén kis nyílás van. A hálónak ez a vékonyodó része befelé van
gyűrve és így tölcséralakú bejárattal szolgál a háló belsejébe.

Még meglehetősen nagy hal is be tud menni ezen a nyíláson a mordaba, de
többé nem juthat ki belőle, mert a bejárat, ha belülről kifelé nyomják,
bezáródik. Csalétek gyanánt egy darab húst vagy kenyeret kell a hálóba
tenni. Az egészet azután lebocsátják a fenékre és a parton cövekhez vagy
fatörzshöz kötözik.

Miután szép rendben kivetettem a hálómat, visszatértem a tanyánkra. Egy
óra mulva visszamentem, hogy megnézzem, rendben van-e minden. Amikor
kissé megemeltem a mordát és nagyon nehéznek találtam, kihúztam a
partra; igaz, hogy nehezen ment, mert jó fogást csináltam: nehány
meglehetősen nagy lazac volt benne a keta- vagy kutya-lazac-fajtából,
pontyok és természetesen a csunya, tolakodó kasatka. Hálómat újra
kivetettem és zsákmányomat tanyánkra vittem.

Este, amikor a szúnyogokkal viaskodva teáztunk, azt ajánlottam a
társamnak, hogy nézzük meg a hálót még egyszer. A parton kis tüzet
raktunk, hogy láthassunk, azután lementünk oda, ahol a morda ki volt
kötve. Meglepett, hogy a kötelet nem találtuk és rúdra erősített
kampóval kutatgattam a hálót. Mivel nem tudtuk magunknak a dolgot
megmagyarázni és meglehetősen tanácstalanok voltunk, a társam
megjegyezte:

– Talán egy életben maradt ichtiozaurusz keveredett a hálójába és
megszökött vele.

– Lehet, felelém.

Ellenkező irányban végigjártuk a partot, hogy a morda nyomára akadjunk.
Társam nemsokára magához szólított. Amikor odasiettem, szótlanul
rámutatott a tóban levő bokorcsoportra, amelynek tövében a víz
fölcsapódott és bugyburékolt, mintha valami nagy állat pacsangolna
benne. A víz szinén a holdfényben egy pillanatra megláttuk a háló
abroncsát, de azonnal ismét eltűnt, amikor a víz még haragosabban
habzott föl.

– Ez egészen bizonyosan az ichtiozaurusz! mondta a társam nevetve.

Én azonban nagyon haragudtam a hálóm elvesztése miatt; gyorsan
levetköződtem és a kampós rúddal, meg egy hosszú kötéllel bementem a
vízbe. Odaérve elkaptam a hálóabroncsot, de mindjárt el is eresztettem.

– Kérem jöjjön ide és segítsen, kiáltottam oda az entomológusnak. Igazán
ichtiozaurusz. Ha megfogja, gombostűre tűzheti és üveg alá teheti.

Nem sokáig kérette magát és csakhamar mellettem termett. A hálót
nagynehezen kiszabadítottuk a bokorból és a nádból és kihúztuk a partra,
ahol mindjárt új tüzet raktunk és megvizsgáltuk, hogy mit fogtunk.

Hamar megtudtuk, kivel van dolgunk: óriási, körülbelül hat láb hosszú
csuka volt. Amikor fejét beledugta a hálóba, a kopoltyúfödélnél fogva
ott ragadt és mivel nem tudott se bemenni, se visszavonulni, letépte a
mordát a kötélről és elvonszolta magával. Az entomológus annak rendje és
módja szerint kizsigerelte, mire közösen fölcipeltük a parti lejtőn. Nem
kevesebbet nyomott, mint 120 fontot. Kivüle még néhány pontyot és
cigányhalat találtunk a hálóban. Alighanem ez a csalétek csábította a
szerencsétlen csukát, amely bizonyára hosszú időn át rémuralmat
gyakorolt a régi tóban.

Zsákmányunkkal megrakodva, visszatértünk táborunkba, ahol mindjárt
hozzáfogtunk a vacsorakészítéshez. Izletes halleves elfogyasztása után a
tűz mellett a nap élményeiről beszélgettünk. Kissé magasabban fekvő
tanyahelyünkről végigláttunk a Hanka lapály tágas sötét fű- és
nádtengerén, amelyen mintha tükördarabok lettek volna, ezüstösen
csillogó kisebb tavak voltak szétszórva. Közöttük a hold halvány
fényében a folyók és vízerek összevisszafonott szalaghálózata
csillámlott.

Egyszerre csak valahol a cserjésben kis tűz lobogó fényét pillantottam
meg. Tehát nem mi voltunk az egyedüliek a Hanka-lápon. Más emberek is
tüzet raktak itt, mellette ültek mint mi, beszélgettek, gondolkodtak,
örömet éreztek vagy talán vágyódást is. Olykor egy alaknak fekete
körvonala emelkedett ki a tűz fényéből, amit néha egészen eltakart.
Talán elrejtőzött valaki itt a lápon, mert ugyan mit kereshetett itt?
Nem volt se vadász, se halász, mert ennek a sportnak most nem volt itt
az ideje. Ennek a kis tűznek a titka fölkeltette a kiváncsiságomat.

Másnap reggel nekiindultam, hogy új szomszédaim után nézzek, akik aligha
jöttek ide azért, hogy halakat dugjanak formalinba vagy pillangókat
tűzdeljenek föl. Egy kis folyót követtem, amely hangos csobogással és
loccsanással sietett sokszorosan elgörbülő úton a Hankahoz. Néha egy-egy
magányos gácsér úszott ki a nádasból, de mihelyt meglátott, ijedten
visszahúzódott a sűrűségbe, ahol bizonyára fészkén ült a párja. Fehér
mellű és fehér farkú fekete sirályok röpültek el fölöttem a part mentén
és minden pillanatban lebocsátkoztak a homokra, hogy azonnal újra
fölröpüljenek. A csöndes öbölben és síma vízben halak ugrottak föl. Egy
keselyü, amely ezüstös, hattyúszerű felhőcske mellett fönn lebegett az
égen, panaszosan zsákmány után kiáltozott.

Ekkor egyszerre ütemes vízloccsanást és egy orosz dalnak halk, de mégis
kifejező énekét hallottam:

  Árva vagyok a föld kerekén,
  Csak az égnek sátra az enyém…

Megálltam a nádasban és vártam. A folyó éles kanyarodójánál az árral
gyorsan csúszott felém egy tutaj, fűzfavesszővel összekötözött négy
fatörzs. Egy zsák, alighanem élelemmel, két horogbot és egy üst feküdt a
hajó mellső részén. A közepén tagbaszakadt férfi állott egészen
összetépett ruhában, mezítláb és hajadon fővel. Sűrű bozontos volt a
haja és fekete szakálla elvadult. Övébe, közönséges kötéldarabba, fejsze
volt bedugva. Bánatos énekének az ütemére dolgozott a lökőrúdjával.
Amikor közeledett a rejtekhelyemhez, kiléptem a partra és odaszóltam
neki:

– Hová, hová barátom?

Nagyot lökött a tutajon és mielőtt csak egy szót is hozzáfűzhettem volna
a kérdésemhez, a tutajról mint valami megijesztett őz, vad ugrással a
túlsó parton termett. A lökőrúdját kihalásztam a vízből, ezzel a tutajt
megállítottam és megkötöztem a parton. Ezek a magányos hajósok bizonyára
nem szívesen találkoztak embertársaikkal, a találkozás talán veszedelmes
is volt rájuk nézve. Sokáig a tutajnál maradtam, ügyeltem a túlsó part
nádjának csekély megmozdulására és végül úgy éreztem, hogy engem
figyelnek gondosan és makacsul. Tudtam, hogy így van a dolog, de sokáig
nem tudtam fölfedezni a szemet, amely engem figyelt. Egyszerre csak egy
bozontos főt láttam a káka közül kiemelkedni és olyan arcot, amely
ijedtséget és kérdező várakozást árult el.

Nevettem és rákiáltottam:

– Ne félj tőlem! Nem vagyok hivatalnok és semmi közöm hozzád!

Az idegen lelapult és tovább is néma maradt; jó ideig gondosabban
figyelt engem, végre halk, habozó hangon kérdezte:

– Igazat mond?

– Ha nem akarsz nekem hinni, feleltem, hát majd átdobom a rudadat és
elmegyek.

Meg is tettem és eltávoztam.

A tanyánkon elbeszéltem a társamnak találkozásomat azzal az emberrel,
aki jobb szereti, ha senki sincs vele és «csak az ég az övé» és
elmondtam azt is, mekkora balsikerrel járt az a fáradozásom, hogy az
ismeretlen emberrel diplomáciai összeköttetésbe léphessek.

– Ó, felelte, itt a mocsarakban és az erdőkben nyaranta egész bandákban
talál embereket, akik feszült viszonyban vannak az emberi társadalommal,
a rendőrséggel és a törvénnyel.

Nemsokára bogarászni ment, én pedig a táborban maradtam, hogy óriási
csukánkról akvarellvázlatot készítsek. Kisvártatva zörgést és pacskolást
hallottam a nádasban, sőt egyszer mintha egy ember fujtató lélegzését is
hallottam volna. Mosolyogtam, mert tudtam, hogy mindez mit jelent. Ez a
hajszolt emberfia, akit a rendőrség valószínüleg évek óta üldöz, sokáig
kerülgette a táborunkat, hogy a fölszerelésünket mustrálgassa és
egyáltalán megállapítsa a maga módján, kik vagyunk tulajdonképpen.

Amikor a nap már lenyugodott, előbukkant a sűrűségből és habozva
csöndesen megállott a köztem és közte levő, ötven lépésnyi, gyanús nyilt
terep túlsó oldalán. Minden mozdulata önkéntelenül elárulta, hogy a
veszedelem első jelére elrohan és elbújik. Néhány pillanatig állott így
hallgatva, éberen mint az állat, szemével engem figyelve. Megszólaltam:

– No, most már eleget néztél, egész napon át itt kószálsz a nádasban.
Még majd megfulladsz. Gyere, ülj le és igyál kis teát, kétszersülttel.

Egy pillanatig habozott, azután odajött és velem szemben leült a tűzhöz.
Jobb kezét a háta mögött tartotta.

– Itt nem fenyeget veszedelem, barátom, mondtam mosolyogva, a fejszédet
csak dugd az övedbe. Minek fárasztod magadat?

Mintha parancs lett volna, követte a fölszólítást és néhány másodperc
mulva ezt mormogta:

– Mindig jobb, ha az ember megbizonyosodik felőle, miféle ember a
szomszédja.

– Az már igaz, feleltem, de most igyál és végy cukrot és kétszersültet.

– Köszönöm szépen! Felelte már kissé bátrabban, azután szürcsölni kezdte
a teáját és rágcsálni kezdte a legkisebb darab cukrot, amelyet a
papírzacskóban talált.

Nem faggattam tovább, hanem nyugodtan megvártam, míg ő maga mondja el
akár igaz, akár koholt történetét. Miután teáját megitta, eleinte azt
akarta velem elhitetni, hogy halászni jött ide; amit fog, besózza és a
falvakba viszi vásárra. Mivel azonban a tutaján csak horgot láttam, de
sókészletet vagy hordót nem, tudtam, hogy füllentett és hallgattam.
Ennek a tervszerű hallgatásnak megvolt a hatása. Egyszerre csak
megvakargatta a fejét és kibökte:

– Megszöktem a kabarovszki fogságból. Ebben az évben másodszor. Először
elfogtak, de most szerencsém volt.

Igazat mondott.

– A nyarat akarod itt tölteni? kérdeztem.

Nyugtalan barna szemével rám pillantva, ezt dörmögte:

– Nem tudom; majd meglátom.

Nem kérdeztem többet, hogy bizalmatlanná ne tegyem.

– A sátramat itt a közelben fogom fölütni, rukkolt ki; kérdés és kérés
csendült ki szavaiból.

– Jól van! feleltem. Akkor szomszédok leszünk és segíthetsz nekünk a
halászásban és lepkefogdosásban.

– Miért ne? sietett a beleegyezéssel. Ad majd ennem?

– Igen.

– Rendben van, tehát megegyeztünk. Most megyek és elkészítem a tanyámat.
Köszönöm szépen a teát!

Fölállott és mint a kígyó, rögtön eltünt a sűrűségben.

Másnap nem jött vissza; nyilván nem akart tőlünk szívességet kérni.
Ezekben a szibiriai csavargókban van valami sajátságos büszkeség. Talán
azt akarta, hogy először én menjek ismét hozzá. Este, amikor fél
mérföldnyire tőlünk, tüzet gyujtottak, elmentem hozzá. Amikor lépteimet
meghallotta, gyorsan lehajolt és baltát ragadott, hogy föl legyen
fegyverkezve. Látván, hogy én vagyok, szívesen üdvözölt és odatessékelt
a tűzhöz, amelyen kormos üstben tea bugyburékolt.

Nagy érdeklődéssel, de kíváncsisággal is szemléltem új ismerősöm
tanyáját, mert nem egy dolgot láttam, amit a tutajon nem vettem észre,
például egy puskát és tölténnyel megspékelt katonaövet.

– Hol dugtad el mindezt? kérdeztem, szememmel a puskára utalva.

Ravaszul mosolygva így felelt:

– Az efféle jószágocskát nem viszi az ember nyiltan magával. Mikor fönn
a hegyi erdőben a tutajomat építettem, kivájtam az egyik fatörzset és
abban rejtettem el a fegyveremet. Az erdőben kell áttelelnem és mihez
kezdhessek ebben a helyzetben fegyver nélkül? Ki gondoskodik az
életemről, ki védelmez?

Az egész estét a csavargó tüzénél töltöttem. A hold már magasra
kapaszkodott az égen; keskeny, éles sarlója olyan fényesen világított,
hogy a fölötte elvonuló felhők nem tudták elhomályosítani. A mocsaras
lapály, mintha ezüsttel öntötték volna le, szótlan bámulással terült el
előttünk. Aludt a nádas és a cserjés; a természet álmodozó csendjét nem
zavarta meg a halak lubickolása, sem más hang. Kimondhatatlan vágyódás
ébredt föl a lélekben és megrohanta az emlékezés.

Sohasem tudtam megmagyarázni, miért hogy éppen itt ebben a mocsárban,
ebben a vadonban, egy ismeretlen csavargóval és megszökött fegyenccel
beszélgetve, éreztem a szükségét annak, hogy beszéljek arról a
vágyakozásról, amely szüntelenül élt bennem.

– Itt ülök veled a nádasban, de mégsem tudom, mi a sorsuk azoknak,
akiket szeretek. Megérted ezt? Ami e fénykörön kívül van, arról mitsem
tudok. Rettenetes ez, mert talán beteg, nagy bajban van; talán…
gondolataim hasztalan iparkodnak őt elérni.

Mindezt, önkéntelenül félve, hogy a mély zavartalan hallgatás pillanatát
megszentségtelenítem, csak suttogtam, mintha csak az ajkammal
gondolkoztam volna. A velem szemben ülő csavargó bizonyára nem is
hallotta meg halk szavaimat. De egyszerre fölkapta bozontos fejét és
tágra nyílt szemével, amelyben vörösen villant meg a tűz viszfénye, rám
bámult. Azután különös, megrendítő dolog történt. Egyszerre csak azt
láttam, hogy kétségbeesés és mélyen elrejtett fájdalom néz rám e szemből
és azután vérvörös csöppek hullottak belőle, amelyek eltűntek a fekete
szakálban. Láttam, hogy a csavargó sír és hogy a tűz vörös izzása
könnyekben tükröződött vissza, könnyekben, amelyek mindig
kristálytiszták és őszinték, akár egy szentnek akár egy gonosztevőnek a
szeméből törnek elő, mert – mint a Kelet egyik költője mondta, – «a
könny mindig a megkínzott lélek áldozata.» Sokáig sírt, rázta a zokogás,
azután megtört, megható hangon egyik szót a másik után, egyik mondatot a
másik után lökte ki:

– Igaz, amit mondott, valóban igaz. Én… én ugyanabban a pillanatban
ugyanazt gondoltam, mert hát lássa, így történt: Szerettem egy asszonyt
és ő juttatott börtönbe. Érette azután megszöktem, de másvalaki, aki
szintén szerette őt, elárult. A kozákok elcsíptek. Megint a börtönben
voltam és vágyódtam utána és újra megszöktem, de nem tudtam rátalálni,
mert elköltözött. Az áruló amikor meghallotta, hogy szabad vagyok,
elszökött, azt hallottam, hogy itt tartózkodik valahol a
Hanka-mocsárban. Ide jöttem, hogy megkeressem és leszámoljak vele. De a
vágyódás széttépi a szívemet és kiszárítja a lelkemet… Talán nem is
érdemes… talán nem is gondol már rám.

Egész teste reszketett és engem elfogott az a gondolat, hogy az élet
tulajdonképpen nagyon szeszélyes: néha mindent mély titokba burkol és
néha titkos könyvének éppen a legnagyobb buzgalommal őrzött oldalait üti
föl. Teljesen megértettem, hogy ez a csavargó azért jött ide, hogy
megbosszulja az árulást, az elszakítást kedvesétől. Minden olyan
érthető, olyan egyszerű volt, mint a fénylő hold az égen, mint a
hallgatag erdő és mint a csavargó könnyei.

Velem együtt visszatért a táborunkhoz és másnap reggel segített nekünk.
Nekem halat fogott és a mintapéldányokat formalinban megóvta;
barátomnak, az entomológusnak pillangókat hajszolt és bogarak után
mászott. Még öt napig maradtunk a lápon. A harmadik napon segítőnk nem
jött el a szokott órában, csak este jött meg kimerülve, a haja és a
szakála még kúszáltabb volt, mint máskor és ruháját vastag iszapréteg és
vízinövények maradványa borította. Arcán ijesztő elhatározottság ült.

– Ma ráakadtam, a káka közt, a Liba-folyónál. Ott elbújt és még tüzet
sem mert gyújtani; de ma reggel napkeletkor egy embert láttam a magas
part mentén mászni. _Ő_ volt. Már a rejtekhelyénél voltam. Mint a kígyó,
a hasamon csúsztam és mindent jól kikémleltem. Revolvere, puskája és
fejszéje van. Holnap majd beszélek vele.

Velünk teázott és elment.

Másnap reggel, amikor gyűjteményünket vizsgáltuk át, egyetlen lövést
hallottunk. Azután csönd lett. A csavargó nem jött el többé.

Végre eljött értünk egy kozák; kocsijára rakta minden holminkat és
kihajtott velünk a vasúti állomásra. Amikor vonatunkra várva föl- s
alájárkáltunk az állomáson, egy fiatal ember körül nehány embert láttunk
állni; ez a fiatal ember, rokonszenves, nyilt arcú volt és az
odahallgató kozákoknak és vasúti alkalmazottaknak elbeszélt valamit.

A fiatal ember, amikor a csoport közelébe értünk, éppen energikusan a
fejét rázta és ezt mondta:

– Féltem tőle, mert fegyenc volt. A Hanka-tóhoz mentem és a nádasban
ültem, amikor odacsúszott és mint a tigris rámtámadt a fejszéjével.
Revolveremmel lelőttem. Belepottyant a Liba-folyóba és ott is maradt.

Megundorodva ettől az elbeszéléstől, elfordultam és visszapillantottam a
csöndes láp felé; könnyes szemem előtt ott állott a csavargó képe,
ahogyan a nádasban a tűznél ült és sírt.

*

Középázsiában való hosszú tévelygés után, 1921-ben, megint Usszuriföldre
vetett a sors. A Hanka közelében voltam, amelyet hálás vadász- és
halászszívem sohasem fog elfelejteni. Meglátogattam Rasdolnayat, ahol
régebben a Kudiakoffokkal találkoztam; voltam Vladivosztokban, ahol a
gyönge orosz kultúra Kína és Korea legrosszabb elemeivel találkozik.
Ezúttal azonban nem tudományos kutatás végett vagy szórakozásból jártam
itt. Ki akartam kutatni, vajjon komolyan vehető-e az itt megindult
bolsevikellenes mozgalom és mi várható tőle.

A szokásos orosz pártviszályt találtam, intrikát, polgárháborút és
egyáltalán világos jeleit a kikerülhetetlen végzetnek, amely egy évvel
később meg is látogatta ezt a vidéket.

Ezt a pompás, gazdag és mégis segítségre szoruló Usszuriföldet
titokzatosan csalogató erdeivel, a büszke tigris, a vörös farkas és a
párduc hazáját, a vándorló fekete ausztráliai hattyú, az indiai
flamingó, a japán ibisz és a kínai daru etetőhelyét, ezt az országot a
vörösök vad és törvényt nem ismerő, vértől és pálinkától részeg hordái
mint normális emberi lények lakóhelyét elpusztítják.

Igazi, bölcs és emberbaráti kultúrmunkának kellene itt megkezdődnie;
ezekből a hegyekből, folyókból, tavakból, erdőkből és mezőkből a
boldogság helyét teremthetné meg az emberi társadalom számára. Akkor
aztán nem hiába volt a Teremtő bőkezű ehhez az országhoz, ő, aki a
legenda szerint mindazt, ami más országokban és földrészekben megvan,
teljes mértékben megadta az Usszuriföldnek.




III. RÉSZ  AZ ELKÁRHOZOTTAK SZIGETE


HUSZONHETEDIK FEJEZET.  Barátságtalan ország.

A nagy Szakhalin-sziget a szibériai part mentén, a La
Perouse-csatornától egészen az Amur-torkolatáig terjed. Az ázsiai
szárazföldtől a negyven-nyolcvan mértföld széles Tatár-szoros választja
el.

Odesszából évenként kétszer vagy háromszor egészen különös fajtájú orosz
hajók szoktak Szakhalin nyugati partjához menni. A hajón egyetlen utas
sem volt látható, csak egy sötét lobogó, amelyen néhány betű volt,
lengett az árboc csúcsán. Ha valaki valahol, talán Kolombóban vagy
Sanghájban fölszállhatott volna e titokzatos hajók valamelyikére,
megdöbbentette volna a csörömpölő lánczörgés és a hajó belsejéből
hallatszó folytonos zajkavarodás, amely mintha valami óriási méhkas
zümmögése lett volna. Csakhogy itt nem voltak szabad lények a méhek,
amelyek oda röpülhettek, ahová akartak, hanem kezükön és lábukon
megbilincselt emberek, gyakran négyesével-ötösével egy hosszú lánchoz
kovácsolva, emberek, akik vasketrecben laktak és fegyverrel a kezükben a
legdurvább katonák vigyáztak rájuk.

Ezek a gőzösök a leggonoszabb bűnösöket, gyilkosokat, rablókat,
gyujtogatókat és visszaeső gonosztevőket szállították Odesszából
Szakhalinra. A kormányzóság Odesszában összegyüjtötte a száműzetésre
elítélt gonosztevőket és Szakhalinra, az életfogytig tartó fogság és a
katorga, azaz kényszermunka szigetére küldte őket. Ezeknek a
megbilincselt, vasketrecbe zárt férfiaknak és nőknek a tengeri útja
Dante «Poklá»-nak legborzalmasabb részleteire emlékeztetett. A vihar a
tengeren, a trópusokon a hőség és az északi Csendes-óceánon a hidegség,
a minden képzeletet fölülmúló piszok, a folytonos kínzás, amellyel
ezekkel az emberekkel bántak, mindez sok száznak közülük halálát okozta;
ez az eredmény nem is volt a kormány kívánsága ellenére, mert sok
költségtől és kellemetlenségtől kímélte meg.

A hajók végre befutottak a Tatár-szorosba és Dué vagy Alexandrovszk
igazgatósági székhelyek valamelyikénél kötöttek ki. Lebocsátották a
csónakokat és a kimerült és beteg megbilincselt utasokat nyomorúságos
cókmókjukkal partra szállították.

Ebben a szorosban a tenger rendszerint nyugtalan. Ha ilyenkor a hullámok
ide-odadobták a csónakokat, akárhányszor megtörtént, hogy két
összeláncolt rab a vízbe esett, de senkisem törte magát valami nagyon,
hogy kihalássza őket. A hullámok átáztatták, sőt el is ragadták a
mindenféle ronggyal teli batyúkat és csomagokat, a csizmát, dohányt és
gyujtót. A partraszállás különösen nehéz és veszedelmes volt, mert a
sziklák közelében a védetlen part mentén erős volt a hullámverés. Az
orosz kormány ugyanis Szakhalinon való uralmának egész ideje alatt soha
egyetlen kikötőt, de sőt védett partraszállóhelyet sem épített.

A szánalomra méltó utasokat szuronyheggyel zavarták ki a szárazföldre és
szuronnyal vitték őket a három állami telep valamelyikének
börtöngondnoksági irodájába. Ott belajstromozták őket, beosztották az
egyes börtönökbe és kijelölték mindeniknek a maga külön
kényszermunkáját, amelynek folyamán gyakran kocsihoz vagy talicskához
láncolták őket. Szakhalin falvai mind egyforma típusúak voltak:
börtönigazgatóság, templom, kaszárnya a katonák számára, néhány kis bolt
és több börtönépület. Ezekben borzalom és rettegés volt az úr, ezreknek
vágyódása, bánkódása és kínszenvedése töltötte be őket, ezreké, akiket
kitéptek az emberi társadalom soraiból és akiknek valóban nem volt már
emberi és polgári joguk.

E telepek kivételével az egész sziget csaknem vadon volt, azért mondom,
hogy «csaknem», mert volt ott néhány bánya is, amely kitünő kokszszenet
adott és amelyek tanulmányozása végett kerestem föl az elkárhozottak e
szigetét. A bányák mellett, amelyeket kényszermunkával termeltek ki,
nyomorúságos szállások voltak a fegyencek számára. A sziget különböző
részében is élt kisebbszámú telepes, de ezekről később beszélek.

A nagyon elhanyagolt és rosszul gondozott szénbányák Dué, Onor,
Alexandrovszk mellett és Mgacs meg Nayasi folyóknál voltak. E kitünő
szakhalini széntelepek egy részét a portsmouthi béke Japánországnak
juttatta, amely nagyon jól tudja értékelni ennek a szigetnek – Karafuto
a japán neve – kincseit és az ország föltárására és fejlesztésére
különféle vasút- és kikötőépítést, valamint más munkát végzett.

Elbocsátott fegyenclakók, akik most mint telepesek élnek a szigeten,
sokat beszéltek nekem a bányákban történő rettenetes
szerencsétlenségekről. Tűz, robbanás vagy tárnabeomlás sok száz
megbilincselt munkásnak oltotta ki az életét, aki gyakran oda volt
láncolva a talicskához, a kocsihoz vagy a szivattyúhoz. Egész köteteket
lehetne megtölteni ilyen rettenetes történetekkel, a börtönigazgatóság
hanyagságának és műszaki tudatlanságának leírásával, amely sok száz
kényszermunkást a pusztulásba kergetett.

Az élet- és a munkaviszonyok irtózatossága, a zord északi éghajlat
emésztő hatása, a hazavágyódás és a megőrülésig fokozódó reménytelenség
lázadásra vagy szökésre kényszerítette a foglyokat. Az igazgatóság
mindkét esetben annak a zászlóaljnak külön e célra szánt csapatait
szólította sorompóba, amelybe egész Szibériának, sőt európai
Oroszországnak legelvetemültebb és legzabolátlanabb katonáit sorozták
be. Ebben a gonosztevő-zászlóaljban katonai katorgaféle volt a
szolgálat, mert a fegyelem és a szolgálati szabályzat olyan szigorú és
kegyetlen volt, hogy a katonák gyakran öngyilkosságot követtek el. De a
többség, hogy minél hamarább elkerülhessen erről az elátkozott
szigetről, megtette, amit tehetett és tőle telhetőleg fölhasznált minden
alkalmat, hogy a börtönigazgatóság tisztjeinek kegyét elnyerje. E
katonák sakkbantartására a legjobb politika a soha nem enyhülő
szigorúság volt. Minden emberi képzelőerőt fölülmúló kegyetlenség
érvényesült, ha arról volt szó, hogy újra elfogott fegyenceket
megbüntessenek vagy a bányákban vagy börtönökben kitört lázadást
leverjék.

Azokat, akik sztrájkban vagy lázadásban voltak bűnösök és az újra
elfogott szökevényeket megszaporított, keményebb munkával és
megszigorított fogsággal büntették meg, de főként és mindenekelőtt
megkorbácsolták őket. Gyakran már ez a megkorbácsolás a fogoly életének
végét jelentette, úgy hogy utána gyakran új sírt ástak a börtön
temetőjében.

Az elítéltet kiadták a megfenyítőnek. Ezek a hóhérlegények
Szakhalin-szigetén egész különös, mindenkitől gyűlölt kasztot alkottak;
az igazgatóság a legelvetemültebb foglyok közül választotta ki ezeket és
elkülönített szállásokon helyezték el, mert a többiek annyira utálták,
hogy a közös szálláson azonnal megölték volna őket.

Ezek a megfenyítők hajtottak végre minden ítéletet nemcsak a foglyokon,
hanem a katonákon, sőt a hivatalnokokon is, akik kormányzósági pénz
elsikkasztása miatt lettek fegyencekké. Alaposan végezték a munkájukat,
mert pénzjutalmat kaptak érte és megrövidítették a maguk büntetésének
idejét, amelynek kitöltése után viszonylagos szabadságot kaptak és azt a
jogot, hogy saját házuk lehetett a szigeten és ott telepesekké
válhattak. Meg kell azonban említenem, hogy a legutolsó húsz évben csak
egyetlenegy hóhérlegény élt ezzel a joggal, míg a többi mind a börtönben
maradt. Joggal féltek a többi fegyenc bosszújától, mert ezek mindenike
köteles volt titkos vérbíróságuk ítéletét a megkínzók ellen
végrehajtani, még akkor is, ha a megszálló maga nem is szenvedett soha a
megfenyítő kezétől.

Az elítéltekre tizenöt-háromszáz ütést mértek fűzvesszővel, amelyet
használat előtt tengervízben kifőztek. A tizenötödik ütésre a bőrnek meg
kellett repednie és vérnek kellett folynia. Ha vér nem volt látható,
akkor az ítélet végrehajtását ellenőrző hivatalnok kedvezéssel vádolta
meg a megfenyítőt és őt magát ítélte el megcsapatásra. A lesújtó vessző
széttépte és összeroncsolta a padon kinyújtva fekvő delikvens hátán és
lábán a bőrt és a húst. Ha elájult, a kórházba vitték, ahol nagylelkűen
kissé begyógyulni engedték sebeit. Ha a kiszabott ütéseket még nem kapta
meg, akkor újabb megcsapatással tették teljessé a számot, úgy hogy
gyakran halál lett a vége. Az a kegyetlenség, amellyel a foglyokat
kínozták, mindenen túltett, amit a legélénkebb és legromlottabb fantázia
kieszelhet. Mindez a központi kormány hatóságaitól messzire történt;
ezekhez csak határozatlan hírek jutottak el, amelyek nem keltettek
különösebb figyelmet.

Csak akkor történtek bizonyos reformok, amikor Haase dr. ismert orosz
emberbarát fölkereste Szakhalin-szigetén az onori büntetőtelepet és
később néhány nyilvános előadást tartott, majd ujságokban és
folyóiratokban cikkeket írt róla; így például a csaknem harminc font
súlyú Akatoui-bilincset könnyebbel cserélték föl, amelyet az újító
tiszteletére Haase-bilincsnek neveztek el.

De a fűzfavessző továbbra is ott suhogott a levegőben és továbbra is
szétmarcangolta az átkozott sziget jogfosztott lakóinak testét. Végre,
amikor Dorosevics orosz író meglátogatta a fegyenctelepeket és megírta
«Szakhalin» című könyvét, kissé törődni kezdtek a szánalomraméltó
szigetlakók életével és sorsával és a vesszőcsapások számára nézve
néhány jelentéktelen változtatást, a büntetés fokozataiban pedig
bizonyos enyhítést teremtettek.

Ez a rendszer megmaradt az orosz-japán háborúig. Mivel 1905-ben attól
félt az orosz kormány, hogy a japánok elfoglalhatnák a szigetet és a
fegyencekből veszedelmes bosszuló zászlóaljakat alakíthatnának, hogy
rászabadítsák a szárazföldre, valamennyi fegyencet a nikolajevszki és
vladivosztoki börtönökbe szállíttatta. De azokat az embereket, akik
átmentek a szakhalini poklon, az élők e temetőjének falai és kerítései a
háború első hónapjaiban nem tudták visszatartani. Csaknem mindannyi
megszökött, rablóbandába állott össze és portyázó útra indult a Lena,
Bodaibo, Zeya és Kerbi aranybányáihoz és Amurföldre, amely oly gazdag
őserdőben, ismeretlen hegyszorosban és alattomos mocsárban.

Sokan e rablók közül elpusztultak, az őket üldöző kozákok agyonlőtték
vagy fölkötötték. De sokan át is mentették életüket Lvov herceg és
Kerenszki orosz forradalmi kormányának idejébe, amikor amnesztiát kapott
mindenki, akit a cár bíróságai elítéltek. Ezek az emberek aztán, akiknek
lelkéből a cár börtönei az emberi érzés legutolsó maradékát is kiölték,
a városokba jöttek és ott mint a ragadozó állatok – és igazán ezek is
voltak – lesbe állottak. Vártak, míg fáradság nélkül hozzájutottak
zsákmányukhoz. Csakhamar megjött az idejük, fényes alkalom kínálkozott
nekik. A bolsevikok, amikor Oroszországban magukhoz ragadták az uralmat,
ezt a népséget, félig emberek, félig bestiák, bízták meg véres ítéleteik
végrehajtásával és a forradalmi törvényszékek, a politikai vizsgáló
bizottságok és a mindenható cseka élére tették őket. És akiknek testét
szétkorbácsolta és ronggyá tépte a sós vessző, mohón kaptak az alkalmon,
hogy a cári kormány és társaság képviselőin megboszulják magukat.

A petrográdi kommunista kormány megújította a cár politikáját. Behunyta
mindkét szemét olyan kegyetlenkedésekkel szemben, amelyek csak abban
különböztek a régi uraloméitól, hogy most már nem néhány ezer
gonosztevőnek és közveszedelmes elfajult embernek a vére folyt, hanem a
hárommilliós intelligencia embereinek, sok tanárnak, szervezőnek,
írónak, művésznek és a két legutolsó háború hőseinek vére. Mivel ezek
valamennyien nyiltan vagy titokban a kultúrellenes bolsevik rendszert
bírálgatták és ezért ártalmasoknak és veszedelmeseknek tüntek föl
Oroszország új kommunista cárjainak szemében, Szakhalin véres padjainak
és vesszőinek életben maradt áldozatai százszor véresebb módon
alkalmazták az intelligenciával szemben azt a javító rendszert, amelyet
Dué, Alexandrovszk és Onor börtöneiben ismertek meg.

A világtörténelemben sok minden megismétlődik, minden bűn megtalálja a
bíráját és megkapja a büntetését.

Ez így volt és így van Oroszországban is.


HUSZONNYOLCADIK FEJEZET.  Az ajnók közt.

Geológiai és vegyi vizsgálatok céljából egyik nyáron az Alint hajón
Szakhalinra mentem. Podgyászommal egy kis csónakra tettek és némi
nehézséggel partra szállottam Dué városkánál, ahol az ottani orvosok
fogadtak. Mint a város legműveltebb embereit, őket utasította a kormány
arra, hogy vegyenek védő szárnyaik alá.

Az egyik orvos házában szálltam meg. Ebéd közben megjelent egy katona és
a betegállomásra vitte az orvost, aki félóra múlva visszatért,
bocsánatot kért eltávozásáért és nyugodtan folytatta az ebédelést.
Feleségének kérdezősködésére egy korty pálinka és egy falat étel közt, a
lelki fölindulás legcsekélyebb jele nélkül ezt mondta:

– Egy öreg fegyencet agyonkorbácsoltak és a halál igazolása végett
hívtak.

A fölháborodástól remegtem, amikor hallottam, hogy egy művelt ember
ilyen nyugodtan beszél egy tehetetlen rab meggyilkolásáról, aki semmi
jogvédelemben nem részesült. Ez olyan rettenetesen hatott reám, hogy
egész valóm föllázadt ama gondolat ellen, hogy ilyen emberrel egy födél
alatt éljek. Bár a japán tengeren és a Tatár-csatornán ugyancsak sokat
hánykódtam és nagyon rámfért volna néhány napi pihenés és kényelem,
mégis elhatároztam, hogy azonnal eltávozom.

Már másnapra két teherkocsiról gondoskodtam jó kormányzósági lovakkal és
három olyan segédről, aminővel kevés utazó dicsekedhetik: gyilkos volt
mindhárom, aki csak nem régen követte el bűnét. Kettő mint kocsis
szerepelt, a harmadiknak pedig rólam és podgyászomról kellett
gondoskodnia.

Ez az ember egy kis georgiai férfi volt. Fürge, mint a kígyó, az arca
fekete és sötét, benne két nagy szürke, tüzes, sohasem hunyorgató, hanem
a vadállatéhoz hasonlóan mindig figyelő szem ült. Karandashvili volt a
neve és ismert rablóvezér volt, aki állami postaállomásokat és
postakocsikat rabolt ki rendszeresen. Később, a bolsevik időben,
Oroszország különböző vidékein nagyon ismerték a nevét, mint ama vörös
bandák kegyetlen és elszánt vezéréét, amelyeket a szovjetkormány Kolcsak
admirális és Belov, meg Grisin tábornokok seregeivel szemben használt
föl. Nem vagyok benne egészen biztos, vajjon egyazon Karandashviliről
volt-e szó, az a leírás azonban, amelyet a vörös Karandashvili
személyéről és eljárásáról kaptam, mindenesetre teljesen ráillett arra
az emberre, aki mint szakhalini fegyenc segédem és oltalmazóm volt a
száműzöttek szigetén. Elutazásom után is jó szívvel gondoltam reá, mert
becsületes volt, szolgálatkész, udvarias és Szakhalin vadonjaiban tett
utaimon nagyon jó hasznát vettem.

A sziget kellő közepén végighaladó országúton jártam. Országutat mondok,
mert teljesen megérdemelte ezt a nevet. A kormány foglyok munkájával
északról délre az erdőn keresztül utat vágott, amely tizenöt láb széles
szalag volt. A mocsárvidéken levő kis folyóereken fahíd és jó kavicsos
út meg dorongfatöltés vitt keresztül.

Erre az útra sűrűn küldött az igazgatóság katonákat, akik megszökött
fegyenceket üldöztek. Az üldözők rendszerint az északnyugati partnak
vették az útjukat, ahonnan az itt nagyon megszűkülő tengerrészen át
könnyebben lehetett átjutni a szárazföldre. Mivel a katonák az
országutat használták, rendesen abban a pillanatban utólérhették és
lesből megtámadhatták a szökevényeket, amikor ezek a sziget elhagyását
megkísérelték.

A szökevények rendesen a kis Pogibi faluba iparkodtak, amely azon a
helyen van, ahol a tenger nem sokkal szélesebb, mint húsz mértföld. A
szökevény, ha egyszer a szárazföldre jutott, könnyen elrejtőzhetett az
Amur-terület sűrű taigáiban és lassan folytathatta az útját Nikolajevszk
városba, ahol a külvárosokban lakó mindenféle kalandor elemek szívesen
adtak szállást ezeknek a sötét és véres multtal terhelt idegeneknek, sőt
a maguk dolgainak előmozdítására is fölhasználták őket. Pogibi falu
lakosai közt sokan voltak, akik valamikor Nikolajevszk külvárosaiban
laktak és itt halászattal meg csempészéssel és azzal tengették életüket,
hogy jó pénzért megknönyítették a szakhalini fegyenceknek a szökést. A
szökevények rendesen úgy fizettek pártfogóiknak, hogy ezek ellenségeit
vagy versenytársait megölték és kirabolták, a szigetről a szárazföldre
az ő javukra árút szállítottak át vagy veszedelmes kirándulásra
vállalkoztak a sziget belsejébe vagy a Türelem-öbölben levő
Fókaszigetekre, ahol fókákat ejtettek el, amelyeknek bőre azután a
szárazföldön került vásárra.

A kormányzósági országút egyenesen Pogibibe szolgált, ahová
Karandashvili parancsnoksága alatt az én teherkocsijaim iparkodtak.

Dué és Pogibi közt néhány jólfizető aranytelepre bukkantam, ahol
telepesek kis folyók ágyában dolgoztak. Aranyat mostak, amely nem volt
ugyan nagyértékű, de rendesen nagy területeket födött be. Úgy láttam,
hogy ezt az aranyban szegény homokot nem ajánlatos kéziüzemmel
megdolgozni, ellenben kitünő eredményt lehetne elérni kotrógéppel és
exkavátorral. A telepesek mindazonáltal szorgalmasan dolgoztak és egész
tisztességes tömegű aranyat mostak ki, amit kizárólag a
fogházigazgatóságnak kellett beszállítaniok, amely a nem tisztított
aranyporért a különben érvényes ár felét fizette nekik.

Pompás erdők borították a mérsékelten magas hegyláncokat, amelyek
északról délre vonulnak el a szigeten. Helyenként még teljesen szűz volt
az erdő; a keleti part felé, amely egészen lakatlan, még jobban
elvadult. Amikor ezen az országúton haladtunk, még a kocsimról is sok
nagy és kis vadállatot láttam. Mókusok ugrándoztak a cédrusok és fenyők
koronájában, akárhányszor görény és róka futott át előttünk az úton és
éjjel gyakran hallottam farkasok rövid ugatását. Egyszer, amikor éppen
vízéren mentem keresztül, néhány sűrű bokor közt egy jávorszarvas
lapátját pillantottam meg. Nagyon meglepett, hogy az állat nem mozdult
meg még akkor sem, amikor kiáltoztunk és fütyültünk és a kocsisomtól
megkérdeztem, mi lehet ennek az oka.

– Szakhalint nyaranta rettenetes csapás sujtja szúró bogarak, szúnyogok
és moszkitók alakjában, amelyek elevenen fölfalják a marhát. A borjú és
csikó, ha nem takarják be pokróccal vagy valami lepellel, e rovarok
szúrása következtében kevéssel a születése után elhull. A vad négylábúak
is irtózatosan szenvednek, mert a legyek lyukat fúrnak a bőrükbe és a
lyukba rakják petéiket, amelyek lárvákká fejlődnek és szinte a
megdühödésig kínozzák az állatokat. Ezek tehát elrejtőznek a sűrűben,
ahol kevesebb a légy és a bogár és ritkán távoznak az erdőből.

Ezt a magyarázatot kaptam a kocsisomtól. A komolyság, amellyel beszélt,
mutatta, mekkora csapás ezek a rovarok. Napnyugta után a magam bőrén
éreztem, hogy mennyire komolyan kell venni ezt a bajt, ezúttal azonban a
kocsis elbeszélése ellenére sem tudtam ellenállni annak a
vadászvágyamnak, hogy a jávorszarvassal szerencsét próbáljak. Leszálltam
a kocsiról és a folyócska meredek partjánál elbújtam. Karandashvilit és
az egyik kocsist kiküldtem, hogy a másik oldalról hajtsák a
jávorszarvast. Már rövid várakozás után hallottam a hajtók lármáját,
amit nyomon követett letörő ágak és a köves folyóban való dobogás zaja.
Lövésre készen, roppant kíváncsian fölnyújtottam a fejemet a födözéken
túl. Ott állott a szarvas, csak vagy száz méternyire tőlem és mozgékony
hosszú fülével óvatosan kémlelődött. Amikor fölemeltem a fegyveremet és
céloztam, az állat hirtelen meglátott, egy pillanatig vizsgálgatott,
azután leszegezve nagyszarvú fejét, támadásra indult. Golyóm félúton
leterítette. Néhány pillanat múlva megjelentek a banditáim, fölvagdalták
az állatot és agancsát valamint kitünő comb- és bordarészeit
kifejtették.

– Nagyszerű! – örvendezett a georgiai, aki mindig kész volt, hogy
valamiért lelkesedjék. – Pompás, friss vadpecsenyénk lesz ebből. És most
uram, nézze meg a bőrét.

Amikor fölemelte és előttem kifeszítette, láttam, hogy lyukas mint a
szita, mintha csak őztöltéssel lőtt volna valaki az állatra.

– Ez csupa régi lyuk, amit a legyek és bogarak lárvái csináltak –
magyarázta a kocsisom.

Északnak tartó további utunkon többször lőttem az erdő szárnyas
vadjaira, fajdtyúkra, nyírfajdra, császármadárra és fehér fogolyra.
Mindenütt nagy számmal találtam ezeket a madarakat és egyáltalán nem
voltak ijedősek.

Ősszel Alexandrovszk közelében tanuja voltam egy vadászatnak, amely egy
kitömött madár segítségével folyt nyírfajdra. A vadászásnak ez a módja
meglehetősen otthonos Szibériában. Ismerősömnek, Orloff mérnöknek, sötét
posztóból készült madara volt, amelynek két összesodort papirosból csőrt
készítettek és hogy hímnek lássék, a fejét két vörös csíkkal látták el.
A csalogató madarat, amikor teljesen föl volt szerelve, hosszú póznára
tették és a póznát egy nyírfa csúcsában megerősítették. A vadászok
számára ágakból kis takaró készült és két katona lóháton elindult az
erdőbe, hogy fölriassza a nyírfajdokat, amelyek reggel magasan fönn
ülnek a fákon.

A fölriasztott madarak, amikor menekülő útjukon azt látták, hogy a kakas
nyugodtan ül a mi nyírfánk tetején, körülröpdösték a csalogató madarat
és szépen egymásután leszálltak a szomszédos fákra, ahol élénken
civakodtak egymással a helyért. Mikor már valamennyi ült, Orloff
megkezdte az öldöklést. A legalacsonyabb ágakon ülő madarakon kezdve,
egyiket a másik után lelőtte, mert a nyírfajd olyan ostoba állat, hogy
alájuk állhat az ember és mielőtt elröpülnének, egész fáravalót lelőhet.

Amikor Karandashvilivel utaztam, ívás végett éppen akkor vonultak a
folyókon fölfelé az utolsó halrajok. Kísérőm azt mondta, hogy a halak
most már kevesebben vannak, az én európai szememnek azonban nem így tünt
föl a dolog, mert láttam, hogy a víz ellen vonuló halak úszonyait és
hátát kiszorította a vízből az alattuk úszó halak tömege. Vastag, görbe
cédrusággal kiszedtünk magunknak néhány példányt; többször jó
eredménnyel lőttem is, mert minden lövésem után több darab, a
megrázkodtatástól elbódulva, hasával fölfelé úszott a víz fölszínén, úgy
hogy Karandashvili rúddal kikormányozhatta őket a partra.

De nem mi voltunk az egyedüli vadászok, mert a parton, mint valami sötét
szikla, egy óriási barna medve ült és rengeteg talpával időről-időre
halat fogott ki magának. Különös volt az ízlése: a halnak csak a fejét
ette meg, a többi részét átengedte a körülötte keringő ragadozó
madaraknak.

Mindezek a halak ugyanegy fajtához tartoztak. Keták voltak vagy
keletázsiai kutyalazacok és súlyuk egészen huszonöt fontig ment. Tokot
ebben az időszakban csak nagyon ritkán láttam, mert a lazacok előtt
ívnak.

A sziget középső részén találkoztam az ajnóknak, Szakhalin és az északi
japán szigetek őslakóinak első telepeivel. Vékony dongájú emberek,
föltünően keskeny lábbal és sűrű szőrrel a fejükön, arcukon és mellükön.
Ámbár az ajnók rendszerint vadászok és halászok, néhányan a sziget
belsejében mégis házat építettek és földművelésre meg marhatenyésztésre
adták magukat.

Az ajnó vadászok a kisebb állatokat csapdával és hurokkal, a nagyobbakat
kihegyezett oszlopokkal ellátott veremben fogják.

A sziget legészakibb partvidékén, az Erzsébet-fok közelében, nagy
faháncsból és fókabőrből készült csónakokon űzik az ajnók a tengeri
halászatot; messzire kimennek az okhocski tengerre, amely sohasem fagy
be. Kitünő és tapasztalt szigonyosok és szigonnyal fókát, rozmárt, sőt
bálnát is fognak.

A nyílt tengeren elejtett fóka és rozmár azonnal lesülyed és így a
vadász számára elvész. Az ajnók, hogy ennek elejét vegyék, a szigonyt
hosszú nyélre erősítik, amely összekötözött erős botokból készül és
fantasztikusan hosszú lándzsafélét alkot. Az ajnó ezzel fölszerelve,
odalopódzik csónakjával a jégmezőkön heverő fókákhoz meg rozmárokhoz és
a szigonyt, amelyet a lebukó állat magával visz a mélységbe, a hosszú
nyéllel és a rája erősített kötéllel együtt röpíti ki. Az állat bizonyos
idő múlva már nem tud ellenállni a nyél úszóerejének, amely ismét
fölhúzza a fölszínre, ahol azután az ajnó végez vele.

Az ajnónál jobb halászt el sem lehet képzelni. Azt hihetné az ember,
hogy fekete, titokzatos szeme be tud hatolni a tenger mélyébe és
meglátja a halrajokat, amelyek ott különféle irányban úszkálnak. Egyszer
kimentem velük a csónakjukon az okhocski tengerre és ekkor legjobb
alkalmam nyílt megcsodálni, milyen ügyesen halásznak. Úgy ismerik a
tengert, mint a zsebüket és nyilván semmi sem téveszti meg őket; a
legkisebb jel, például a víz színe, az úszkáló hinár, kis tengeri
állatok, sőt a hullám alakja is nyitott könyv az ajnónak. A bálnarajokat
követve messze eltávolodnak a parttól és nem ritkán az amúgyis zord
okhocski tengert fölkereső rettenetes viharok áldozataivá lesznek.
Szakhalinnak nem egy szökevénye biztos menedéket talált az ajnók
csónakjában és nekik dolgozva, megtette az utat a Shantar-szigetekig;
onnan azután különböző, de mindig kalandos úton eljutott a szárazföldre,
hogy a városok embertengerében, mint az esőcsöpp az óceánban,
elmerüljön. A békés, vendégszerető és mindig jókedvű ajnók egyszersmind
bátrak is és kitünően bírják a fáradalmat és a kemény megpróbáltatást,
amit a tengeren és ezen az utálatos szigeten az élet reájuk rak.

Ezeknek az embereknek nincs kenyerük, hanem mint Északkelet-Szibéria
valamennyi bennszülöttje, yonkolát vagy szárított halat esznek helyette.
Ez a fő élelmiszer heringből és szkomberből készül, amely halak kétszer
évenként rengeteg rajokban vándorolnak át az okhocski tengeren. Nemcsak
az embereknek rendes eledele, hanem a vadászkutyáké is, amelyeket az
ajnók a téli közlekedésre használnak.

Az ajnók főtömegeikben pogányok, samaniszták; varázslóik és orvosaik
mellén ugyanazokat a mágikus jeleket vagy mentramokat láttam, amelyekkel
később északi Tibetben találkoztam.

Nagyon érdekes jelenséget figyelhettem meg, amikor egyszer
Erzsébet-foknál meglátogattam egyik táborukat. Kamcsatka déli csúcsának
és a kuruli szigetcsoport irányából nagy területen – szélesebb volt fél
angol mértföldnél és néhány mértföld hosszú – döglött halat hozott a víz
Erzsébet-fok felé. Minden fajtájú madarak egész felhői kísérték az
élettelen rajt. Az élelmezésnek ezt az alkalmát fölhasználó fókák, sőt
kisebb bálnák nyájai követték. A halakat megvizsgálva azt találtam, hogy
penészszerű fehér üledék födte őket; különösen a kopoltyúk voltak vele
tele. Ez a penész sokban hasonlított azokhoz a foltokhoz és vonalakhoz,
amelyek a difteritiszes betegek gégéjében láthatók. Nagyon valószínű
volt az is, hogy a járványos megbetegedés kiinduló helye a kopoltyú,
amely véraláfutásos volt és teljesen befödte az üledék.

Egy öreg halász elmondta nekem, hogy ezt a jelenséget már régóta ismerik
az okhocski tengeren, de az utóbbi években ritkábban jelentkezett. Azt
is elmondta, hogy a samánok az idén emberáldozatot akarnak bemutatni a
gonosz szellemnek, amely az északi tenger hinárjában lakik. Az ajnóknak
maguk közül ki kell válogatniok egy fiatal embert és egy fiatal leányt,
akiket ajándékokkal ellátva egy nagy csónakon kivisznek a nyílt
tengerre. Onnan azután egy kis vitorláson észak felé kell utazniok, hogy
megkeressék azt a helyet, melyet a samánok a gonosz tengeri szellem
lakóhelyéül jelöltek meg.

– Ha megtalálják – mondta az öreg halász – a szellemnek áldozzák az
ajándékokat és ezért jó szelet fog nekik adni, amely visszahozza őket
szülőszigetjükre.

Így az öreg ajnó. Az én meggyőződésem azonban ez volt: mielőtt a fiatal
pár megtalálja a tengeri szellemet, elnyelik az északi Csendes-óceán
hullámai a csónakkal és a fókabőrből készült vitorlával együtt.


HUSZONKILENCEDIK FEJEZET.  Akik elmenekültek a pokolból.

Szakhalin északi részében fölkerestem néhány telepet, ahol elbocsátott
fegyencek laktak, akiknek megengedték, hogy a maguk házában élhessenek.

A legészakibb telep Liszakoff tanyája volt. A főépület jól épített
gerendaház volt cédrusfából, nagy ablakokkal. Köröskörül magas
cölöpkerítés védte. Három szoba, konyha és tágas pitvar volt benne.
Amikor odaérkeztünk, a háziúr láncra verte ugató és üvöltő kutyáit és
gondosan megint elreteszelte a kaput. Zömök, szélesvállú paraszt volt
hosszú, jól ápolt, már őszbevegyülő szakállal, rövid hajjal és sovány,
aszkéta arccal. Sohasem nézett a szemembe és szelid hangon beszélt, ami
komor külsejével nem volt egészen összhangban. Nagyon rendes, tiszta
szobába vezetett, amelyben egy ágy, egy asztal fehér fából, több szék és
egy széles, medvebőrrel leterített pad volt. Nagyon udvarias volt,
vendégszerető és bemutatta a családját. Felesége nagy sovány asszony
volt, símára fésült, középen elválasztott hajjal, bizonytalan színű
hideg, éber szemmel és feltünően friss piros szájjal, amelynek ajkai
keményen összeszorultak. Ha nevetett, látni lehetett nagy, fehér,
szabályos fogait. Ennek a házaspárnak volt egy lángvöröshajú hétéves
fia, akit Miskának hívtak; élénk és mozgékony gyerek volt vidor kék
szemmel.

Mivel a szomszédos lápokat és tavakat kellett petroleumnyom után
átkutatnom, néhány napig ezeknek az embereknek a házában maradtam;
Duéban a hatóság ugyanis azt jelentette nekem, hogy itt petroleumot
lehet találni. Alkalmam nyílt tehát e különös házaspár életének
megfigyelésére.

Elsőnek mindjárt megérkezésünkkor föltünt nekem, hogy a háziúr sohasem
vált meg a fejszéjétől, amelyet állandóan az övében hordott. Az sem
kerülte el a figyelmemet, hogy Karandashvili és mindkét kocsis
gyűlöletet sugárzó szemmel nézett Liszakoffra és néha sokatjelentő
pillantást váltottak egymással. Egy napon, amikor az én georgiai
emberemmel az erdőben jártam, Liszakoffra tereltem a beszédet.
Karandashvili egyideig kitérő feleletet adott, de amikor látta, hogy
ilyen könnyen nem szabadul tőlem, szemöldökét összehúzva és sajátságos
gyűlölködő hangon a következő rendkívüli történetet beszélte el:

– Liszakoff régi fegyenc. Többször megszökött a szigetről; háromszáz
vesszőcsapást kapott és bélyeget sütöttek rá. A kényszermunkásélet
borzasztóan nyomta, úgy hogy sokáig lázadozott ellene. Végre megadta
magát. Ezt rosszul, aljasul, gyalázatosan tette.

– De hát mit csinált? – kérdeztem.

Karandashvili ökölbe szorítva a kezét és a fogát csikorgatva, ezt
felelte:

– Botozó lett belőle! A fegyencek halálra ítélték őt. Egyszer
megtámadták; eltörték néhány bordáját és a kezét. Sikerült azonban
elmenekülnie és akkor a gondnokság a többi fenyítő szállására utalta őt.
Az igaz, hogy köztük még mindig Liszakoff volt a legjobb. Sohasem
kísérelte meg, hogy kelleténél jobban büntesse meg az elítélteket, sőt
gyakran megpróbálta az öreg és gyönge foglyok kímélését. Ezért a
jószívűségeért többször őt magát korbácsoltatta meg az igazgatóság.

– De miért gyűlölítek annyira? – kérdeztem újra – Jól láttam, milyen
tekintettel mértétek végig.

– A halálos ítélet még mindig Liszakoff feje fölött lóg. Persze, hogy
gyűlöljük, mert nagy szégyen fegyencre, ha botozó lesz. Liszakoff csak
azért volt könyörületes, mert félt. De ez nem menti meg, előbb-utóbb
eléri a végzete. Azért is telepedett meg itt ebben az elhagyott
kuckóban, mert ennyire ritkán jönnek ki a fegyencek.

Keményen a szemébe néztem Karandashvilinek, aki azonnal lehúnyta a
szemét. Ez a kis mozdulat olyan beszédes volt, hogy elhatároztam, hogy a
leggondosabban ügyelni fogok a banditáimra.

Ebben a házban más körülmény is fölkeltette a figyelmemet. Liszakoff és
a felesége, aki mögött szintén volt büntetés, még pedig tíz év
méregkeverésért, sohasem beszélgettek egymással. Néha egy-két szót
mondtak, azután ismét szótlanok lettek és elgondolkodók, a férfi sohasem
tekintett föl, az asszony pedig mindig csak előre nézett állatiasan éber
és félénk szemével, amely mintha mindenkit át akart volna szúrni.

Nagyon is sok volt a borzalom, ami ezeknek az embereknek az életében
történt. Sokkal inkább fölőrölték és bemocskolták őket sok évi kínjaik,
semhogy egyik a másiknak kitárhatta volna a lelkét, amely tele volt
szentségtelen gondolatokkal. Úgy élték napjaikat, hogy aggodalmasan
kerülték az emlékezés sötét kamaráját és a jövőre nézve nem volt semmi
reményük. Mit is remélhetett a jövőtől ez a két lény, aki a fölsőbbség
parancsára házasodott össze és nem volt szabad elhagynia a szigetet?

Igaz, hogy volt egy fiúk, akinek számára tulajdonképpen jobb jövőt
remélhettek volna. De még ezt is megtagadta tőlük a sors, mert a
kontinensen nem látták szívesen a volt börtönlakók gyermekeit; az
emberiség söpredékének tekintették, olyan kaszt tagjának, amely örökre
meg volt bélyegezve. A szülők tehát tudták, hogy a Szakhalin-szigetén
szabadságban született ennek a polgárnak is az lesz a végzete, hogy a
számkivetés és kínzás átokkal megvert szigetének vad, elfajult életébe
sodródik és előbb-utóbb börtönfalak közé kerül.

Amikor este asztalnál ültünk, hirtelen kinyílt az ajtó és egy férfi vagy
helyesebben: egy férfi-kísértet lépett be. Rongyok burkolták, sebek és
daganatok födték, meztelen lába össze volt zúzva-törve, szeme lázban
égett és elárulta, hogy már régóta nem záródott le álomra. Belépett, az
ajtónál megállott és rekedt hangon nyögte:

– Szaryn[5]… vizet!

A háziúr és a többi férfi fölugrott. Csaknem valamennyi ezt kérdezte:

– A nyomodban vannak?

– Noszoff hadnagy – suttogta a szökevény. – Már itt vannak a közelben.

Sokáig csönd volt. Akkor azután Liszakoff odalépett hozzája és fejét a
rendesnél még jobban lehorgasztva, ezt mondta:

– Gyere velem!

Kimentek. Liszakoff körülbelül egy óra mulva jött vissza. Tele volt
iszappal és ruhája több helyen elszakadt, mintha sűrű tövises bokron
dolgozta volna magát keresztül.

– Már? – kérdezte Karandashvili.

Liszakoff szótlanul bólintott és odaült az asztalhoz. Néhány perc mulva
lódobogást hallottunk, majd hatalmas ütéseket a kapun, miktől
megborzadtunk. Parancsoló hang hallatszott:

– Nyissátok ki! Nyissátok ki!

A háziúr az ajtó felé ment, de a felesége visszatartotta és
aggodalmaskodó hangon így szólt:

– Öltözködjél át és rejtsd el jól a ruhát. Majd én kinyitom a kaput.

Mindketten kimentek. Kisvártatva nehéz csizmájukban bejöttek a katonák,
akiket egy alacsony, vöröshajú, szeplős tiszt, Noszoff vezetett.
Megállott, keményen végignézett rajtunk és selypítve kérdezte:

– Hol van Liszakoff?

Embereim szótlanok maradtak, egész magatartásuk elárulta az alantasnak
aggodalmát.

Nekem kellett helyettük felelnem:

– Egy pillanatra kiment, de mindjárt megint itt lesz.

– Kicsoda maga? – rivallt rám Noszoff és tetőtől-talpig végigmért.

– És maga kicsoda? – adtam vissza a kölcsönt. – Tiszti jelvénye van, de
úgy beszél velem, mint egy ripők paraszt. Biztosan lopta ezt a
válljelvényt, hogy maga iránt tiszteletre és udvariasságra kényszerítse
az embereket.

Egészen kijött a sodrából és lehorgasztotta a fejét; szemében az ebben
az országban otthonos félelem leskelődött. Köszönt és bemutatkozott:

– Noszoff hadnagy Pogibi helyőrségből.

A kölcsönös bemutatkozást irataim megmutatásával egészítettem ki,
amelyeket a főkormányzó és más befolyásos férfiak írtak alá.

Most már egészen alázatos volt, de csak ideig-óráig; mert miután teát
ivott «arraká»-val, amit magával hozott, megint ripőkösködni és
szemtelenkedni kezdett. A fegyencekről csak mint kutyákról és
csatornatöltelékről emlékezett meg és az egyik kocsist, aki nagyon közel
ment hozzá, megütötte. Odavoltam a meglepetéstől, amikor láttam, hogy ez
a vékonydongájú emberke egyetlen ütéssel a földre terítette nagy
kocsisomat, aki pedig erős volt, mint a tölgy.

– Valamennyinek a kezét bilincsbe verni! – adta ki a parancsot Noszoff.

A parancsot hamar teljesítették és kivéve engem, egy pillanat alatt
mindenki meg volt bilincselve, még a kis Miska is, akit úgy látszott,
mulattatott a lánc csörgése, mert állandóan rázogatta kis öklét.

– Csönd, pimasz! – ordított rá Noszoff és nagyot rúgott rajta.

Az én segédeim még jobban lehorgasztották fejüket, míg a szülők
gyűlölettel pillantottak a brutális tisztre.

– Kutassátok át az egész házat! – volt Noszoff következő parancsa.

A katonák egyike néhány pillanat mulva behozta Liszakoff ruháját és
csizmáját, amit a fészerben talált meg.

– Volt itt valaki? – kérdezte a tiszt Liszakofftól.

– Nem volt – felelte.

Noszoff sokatmondóan mosolygott és rám nézett. Úgy látszik, hogy engem
akar vallatni, de mégis meggondolta a dolgot és talán nem is akart ilyen
egyenesen a dologra térni.

– Te láttál valakit? – fordult a háziasszonyhoz. – Hát te, hát te, hát
te?

Egymást érték a kérdések, de a felelet mindig ugyanaz volt:

– Nem.

A fegyencek egyike sem árulta el a szökevényt, akit Liszakoff elrejtett,
még a kis Miska is nem-et csipogott és tagadólag rázta vörös fejét.

– Nagyon jól van – vigyorgott Noszoff. – Vigyétek ezt a kis fickót és az
ostorral verjetek rá ötvenet.

Hasztalan vetettem magamat közbe; a tiszt igazolta magát azzal, hogy
elővett egy könyvecskét, a helyőrség szolgálati szabályzatát. Benne
voltak a szökevények, elrejtőik és segítőik számára kiszabott
büntetések.

Amikor a katonák megragadták Miskát és az udvarra cipelték, szülei
elsápadtak és az anya arcát ideggörcs torzította el. Mihelyt
behallatszott a gyermek kétségbeesett jajgatása, Liszakoff komor
szemével a tisztre nézett és ezt sziszegte:

– Ne verje meg, hadnagy úr! Ne verje a gyereket! Mindent megmondok.

Az anya zokogása és a többiek lánccsörgése kísérte az apa elsuttogott
szavait.

– Hé! – ordította a tiszt. – Elég!

Amikor a katonák behozták a szobába a síró és jajgató Miskát, kimentem
és lelki fölindultságomban céltalanul csatangoltam; nem akartam jelen
lenni a kihallgatáson és azt sem akartam, hogy tanuként kihallgassanak.

Amikor visszatértem, Liszakoff lázasan az ágyban feküdt; kiáltozott,
nyögött és átkozódott. Vastag ostorral százötvenet vágtak rá, hátát
borzalmasan összetépték és sok vért vesztett. Az én embereim ötven-ötven
ütést kaptak és képtelenek voltak velem tovább utazni. Liszakoff
feleségét, mint a megszökött Vlasenko megérkezésének szemtanúját a tiszt
magával vitte. Vlasenkot a katonák a háztól nem egészen egy
mértföldnyire egy mocsár bokrában találták meg. A halálra rémült kis
Miska a szoba egyik sötét sarkában szívettépően sírt és nem mert a
lázában félrebeszélő apjához közeledni.

Több napig gondoztam házigazdámnak és embereimnek a sebeit, de végre
mégis útra kellett kelnem nélkülök, nem észak felé, hanem vissza
Pogibibe, hogy új segédet és más fuvarosokat szerezzek.

Pogibibe érkeztemkor a helyőrség parancsnoka, egy kapitány fogadott.
Elmondtam neki a legutóbbi eseményeket és leírtam Noszoff ripőkségét és
kegyetlenségét is. A kapitány komolyan hallgatott végig és határozott
hangon ezt felelte:

– Nekünk szigorú utasításunk van arra nézve, hogyan kell a fegyencekkel
bánnunk és azon nem változtathatunk. Ön különben nem ismeri ezeket az
embereket; ezek állatok, amiről nemsokára meg fog győződni.

A Liszakoff-esetben való közvetítő kísérletemnek meglehetősen
kellemetlen következménye volt magamra nézve, amennyiben Pogibiben a
hatóságok gondoskodtak, hogy utam folytatására ne kaphassak embert.
Hírvívőt kellett küldenem Duéba a fegyházgondnokság főnökéhez, aki
azután határozottan megparancsolta a kapitánynak, hogy legyen a
segítségemre. Mindez eltartott körülbelül egy hétig. Ezt az időt arra
használtam föl, hogy ennek az, akkor egész Szakhalinban legészakibb
telepnek a lakóit tanulmányozzam. A lakók volt fegyencek, akik
kitöltötték büntetésüket vagy akiknek a cár megkegyelmezett és a
szárazföldről átjött minden elképzelhető elem. Ezek az utóbbiak
mozgalmas és titokzatos multú kalandorok voltak. Kis vitorlásokon az
okhocski tengerben levő Szent Jona-szigetre rándultak ki, ahol halat
fogtak és tengeri halakra meg bálnákra vadásztak. Csempészéssel, tiltott
pálinkafőzéssel és a bennszülöttekkel folytatott cserekereskedéssel is
foglalkoztak és ezenfölűl üzletszerűleg átsegítették a szökevényeket
Szakhalinról a szárazföldre. Találkoztam itt orosszal, örménnyel,
georgiaival, tatárral és törökkel. Ez a nemzetközi banda mint
gonoszindulatú kelevény, mint utálatos parazita élősködött azokon a
szerencsétleneken, akik a könny, a kín és az üldöztetés elátkozott
szigetén laktak.

Pogibiben időzésem ötödik napján fölkeresett Liszakoff felesége.
Tekintete most még merevebb és kétségbeesettebb volt, ajkát még
elkeseredettebben szorította össze és arca fehér volt, mint a kréta. A
fegyencek szokása szerint jó ideig szótlanul ült, a gondolatait rendezte
és meghányta-vetette mondanivalóját. Végre megszólalt:

– Vallomásom után megengedték, hogy visszatérjek a házamba. Egy ismerős
kereskedő lovat és kocsit kölcsönzött. Félúton Pogibi és a mi házunk
közt az ön embereivel találkoztam; egyikük az erdőbe menekült, a többi
felém jött. Amikor ön után kérdezősködtem és azt hallottam, hogy már
Pogibiben van, balsejtelem fogott el. Lovamat gyorsabb haladásra
ösztökéltem és fiatal este volt, amikor hazaérkeztem.

Nagy sóhaj szállt ki a kebléből és ökölre szorult a keze.

– Birtokunkat a tűztől teljesen elpusztítva találtam és mindjárt azt
gondoltam, hogy Karandahsvili végrehajtotta az ítéletet az uram, a volt
botozó ellen. A romokat átkutatva, ráakadtam az uram holttestére;
átvágták a gégéjét és szétzúzták a koponyáját. A kicsit nem tudtam
megtalálni. Azután künn kezdtem keresni és végre rátaláltam a mocsár
közelében egy bokorban. Halva volt, fejsze hasította szét a fejét. Úgy
látszik, elmenekült, de a rablók féltek, hogy tanuskodni fog ellenük és
meggyilkolták. Mindenünk elégett, még a kutyák is ott vesztek a
láncukon. Uram, mit tegyek most?

– Tégy jelentést a bíróságnál azok ellen a személyek ellen, akik
gyanusak előtted. Rám számíthatsz. Mindent el fogok mondani, ami
föltünőt láttam ezeken az embereken. Szólni fogok az érdekedben a
főkormányzónak is.

A szegény asszony, aki lemondással és hidegvérrel beszélte el borzalmas
szerencsétlenségét, sokáig szótlanul ült a szobámban. Mivel nem kaptam
választ, megkérdeztem:

– Nos, mikor látsz hozzá a dologhoz?

Fölemelte a fejét; az arcán olyan kétségbeesés és sötét boszúszomj ült,
aminőt még sohasem láttam. Egy pillanat mulva akadozva, megható hangon
beszélni kezdett:

– A kormányzó nem tudja visszaadni a fiamat; már késő… Mit törődöm a
vagyonnal és szabadsággal? A vér vért kíván… Ne gondoljon rólam rosszat
uram, ha majd később hall rólam valamit… Amióta elbocsátottak a
börtönből, békén voltam, semmi rosszat nem tettem. Lelkem békéjét azzal
akartam megtalálni, hogy szerényen elvégeztem a munkámat abban a
reményben, hogy így fejezhetem be kínnal teli életemet… De más volt
megírva a sors könyvében… más…

Mélyen meghajolt előttem és köszönettel elfogadta a pénzt, amit neki
adtam; azután szótlanul és látszatra nyugodtan, de belsejében tele
ijesztő elhatározottsággal, távozott.

Ugyanaz este volt fuvarosaim egyikét valami lebujban szublimáttal
megmérgezték és másnap Karandashvili csaknem életét vesztette a
következő módon. Barátai házába maydanra (kártyaestére) ment. Késő
éjjelig játszottak és ekkor hirtelen az ablakon keresztül rálőttek
Karandashvilire, akit csaknem megöltek. Az őrjárat két gyanus személyt,
aki közvetetlen közelben rejtőzködött, elfogott, a meggyilkolt Liszakoff
özvegyét és egy görög kiskereskedőt, aki a kétségbeesett asszony
bosszújának végrehajtására hozzásegítette a méreghez és fegyverhez.

A szerencsétlen anyát természetesen keményen megbüntették és ezzel
bizonyára végérvényesen megpecsételték tragikus sorsát, mert többé
valószínűleg nem sikerült neki megint kijutnia a falak közül, amelyeket
előbb egyszer elhagyott, hogy új szabad életet kezdjen. Mi lett a sorsa,
nem tudom, de azt tudom, hogy a Szakhalin-szigetén érvényes orosz
törvények új gonosztetteknek voltak az okozói és gyakran még
borzalmasabbaknak, mint azok, amelyeket megbüntetni iparkodtak.
Liszakoff felesége e törvényeknek volt az áldozata; azok ellenben, akik
ezeket a törvényeket hozták és alkalmazták, később vagyonukkal és
életükkel kellett hogy megfizessenek a bolsevik bosszúlóknak.


HARMINCADIK FEJEZET.  Az onori bosszúálló.

A Pogibiben történt tragikus események után és miután új segédeket és
friss élelmiszert szereztem, a keleti part felé indultam, mert ennek
közelében voltak azok a petróleumtelepek, amelyekről hírt kaptam.

Először északkeleti irányban átdolgoztam magamat egy erdővidéken,
amelyen néhány alacsony hegylánc vonult át. Az okhocski tengeren,
amelybe a Tim, Nutovo- és Poata-Szyn folyók ömlenek, két öblöt, Nyisket
és Nabilt kerestem föl. Ezeknek az öblöknek a közelében mocsaras vidéken
rátaláltam néhány helyre, ahol a petróleum áthatolt a fölötte levő
rétegeken és kis tavakat alkotott. Ezek idővel részben elpárologtak.
Medencéikben ekkor már csak az úgynevezett kir vagy megsűrűsödött
oxydált kerosen volt. Már ötszáz lábnyinál csekélyebb mélységben
palaagyagra akad az ember olaj nyomával. A petróleum vegyi összetételére
és fizikai alkatára nézve hasonlít a kaukázusi olajhoz, mindenesetre
harminc százalék tiszta petróleum van benne. Ezek a petróleumtelepek
ugyanabba a geológiai korszakba tartoznak, mint a sziget széntelepei. A
Nyisk-öböltől különféle nagyságú földalatti rezervoár egész sora terjed
messze délre és még a Róka-szigeten is, a Patientia-öbölben, a mélyebb
geológiai rétegekben petróleum nyoma található.

A sziget keleti partja hivatalosan nem lakott rész. A bennszülötteknek
néhány kis telepét, Pilngit és Unnut, találtam ott, továbbá kanadai és
japán csempészek egy-két raktárát. Ezek a betolakodók, mivel félnek,
hogy a kormányzósági hajók, amelyek időnként szemleutat tesznek a sziget
körül, fölfedezik őket, a csónakjaikat kihúzzák a partra, befödik
szénával, az árbocot pedig ágakkal tűzdelik meg, hogy fának lássék.

Ezek az idegenek cserekereskedést űznek a bennszülöttekkel; prémért,
aranyért, halcsontért és halzsírért dohányt, gyujtót, tűt, gyapotárút,
ópiumot, pálinkát és játékkártyát adnak nekik és így elterjesztik köztük
az iszákosságot és a kártyázást. Az idegen kereskedők a Tim és Nutovo
folyókból édesvízi gyöngyöt is szednek, édesvízi rákot – a létező
legnagyobb fajta, néha húsz hüvelyknyi hosszú – és ollótlan rákot, amit
a napon megszárítanak és durva lisztté őrölnek. Az északi vidékeken
ebből a lisztből tészta készül és kenyérszerű sütemény, amely nagyon
tápláló és nagyon ellenálló minden klimatikus változással szemben.

A bennszülött ajnókon kívül itt Usszuriból és Amurból való goldákat,
orocsonokat és manegrikat is találtam; ezek télen átkelnek a
Tatár-szoroson és átszelik az egész szigetet, hogy a keleti parton
tábort üssenek. Mint ezek a mongol nomádok, a szárazföld állatai,
jávorszarvasok, szarvasok és tigrisek is megteszik az utat a jégen át.
Ezek a vadállatok, amelyek elkerülik a nyugati part sűrűbb népességű
részeit, kelet felé átvergődnek egészen az okhocski tengerig, hogy ott
táplálékot keressenek és néha állandóan ott is maradnak.

A tigris nagy csapás az ajnóra nézve. Nemcsak a marháját és a jármos
kutyáját rabolja el, hanem sokszor magukat a bennszülötteket is
megtámadja és a csak íjjal és dárdával fölfegyverzett őslakókat egész
telepek megszüntetésére kényszeríti. Az ajnók a goldáknak és
orocsonoknak megengedik, hogy az ő területükön tábort üssenek és ott
éljenek; ezért semmi fizetést nem kívánnak, nem is kötnek ki semmi mást,
csak azt, hogy ezek a vakmerő vadászok győzzék le a szárazföldről
bevándorolt ijesztő betolakodókat. Ezek a nomád életet élő orocsonok és
goldák voltak az elsők, akik hírt hoztak a szigeten előforduló
petróleumról.

Jó darabra Pogibitől, ahová a petróleumhelyek megszemlélése után
visszatértem, van a Mária-fok, a sziget legészakibb pontjainak egyike.

Értesülésem szerint ennek az előhegységnek a közelében egy vadász
mocsarat fedezett föl petróleum és kir határozott jeleivel. Mivel még
két hetem volt az engemet hazaszállító hajó megérkezéseig, elhatároztam,
hogy fölkeresem ezt a helyet. Lóháton tettem meg az utat egy vezetővel,
akiről magamnak kellett gondoskodnom. Meglehetősen elkedvetlenített,
hogy az orosz hatóságok csak kitérő választ adtak, valahányszor katonát
kértem kísérőül. Mivel arra kényszerültem, hogy Pogibiben magánvezető
után nézzek, végre egy halászt szerződtettem, aki félig mongol, félig
orosz volt, amely típus gyakori Szibériában. A sziget és a szomszédos
tenger nyitott könyv volt neki és halászva meg fókára vadászva gyakran
elkerült messzire északra, például a Jónás-szigetig és az
Erzsébet-fokig. Nagyon kedvére volt, amikor megmondtam neki, hogy
Mária-fok és Erzsébet-fok vidékét akarom bejárni; nagyon szerény bért
kért, ezzel szemben azonban engedelmet arra, hogy két málháslovat
vihessen magával.

Beleegyeztem és másnap hajnalhasadtakor egy ritkán használt, fűvel és
bokorral benőtt erdei úton útnak indultunk.

Gusztoff hallgatag ember volt. Az egymáshoz kötözött lovakat száron
vezetve előre lovagolt és sohasem nézett vissza, bár meglehetősen messze
mögötte lovagoltam. Gyakran leszálltam a lóról és vadásztam, mert ott
sok a császármadár és a fehér fogoly. Egyszer huszonnégy óra hosszáig
időztem egy kis tónál, ahol nagyon sok volt a víziszárnyas. Nagyon
változatos volt a fajtájuk, ami könnyen megmagyarázható azzal, hogy
közel volt a tenger és a tó bővében volt a halnak, ami állandóan
fölvetődött a nyílt vizen és a kákás területen.

Itt láttam először vándorló halat. Az első tótól csak háromszáz
méternyire egy kisebb tó, tulajdonképpen inkább fűvel és kákával benőtt
pocsolya volt. Azt a benyomást tette reám, mintha élő halnak megőrzésére
szolgáló mesterséges medence lenne, mert a tócsa fölszíne sohasem volt
nyugodt, hanem egész halrajok állandó mozgásban tartották. Esti
szürkületkor a tó és a pocsolya közt csavarogtam, amikor egyszerre
valamit mozogni láttam a fűben. Hogy az állatot vagy madarat
fölriasszam, nagyot kiáltottam, de ennek semmi hatása nem volt. Erre
gondosan átkutattam a füvet és nagy meglepetésemre egy csukát fedeztem
föl, amely a harmatáztatta füvön a pocsolya felé vergődött, ahová
nyilván a táplálék gazdagsága csábította. Ugyanaz este napnyugta után
még egy másik csukát is láttam, amely viszont a nagyobb tóhoz tért
vissza; ez annyira jóllakott, hogy a legutolsó halat már nem tudta
lenyelni, a farka még kilógott a szájából. Az ilyen halvándorlásról már
olvastam egyet-mást és most itt, Szakhalinon a magam szemével láttam,
hogy ez a rendkívüli jelenség valóban előfordul.

Kevéssel azután, hogy ezt a tavat elhagytuk, az erdőben egy
lovasemberrel találkoztunk. A legjobb férfikorban levő, tagbaszakadt
ember volt; az arca, amelyet sűrű szőke szakáll körített, visszataszító.
Amikor közelünkbe érkezett, az úton keresztbe állította a lovát, hogy
elzárja továbbhaladásunkat. Vezetőm előre vágtatott és szemével rám
utalva, beszélni kezdett az idegennel, aki erre, hogy kis karavánunk
tovább mehessen, oldalt a bokorba terelte a lovát. Amikor elhaladtam
előtte, mellém lovagolt, nagyon udvariasan köszönt és megszólított:

– Bizonyára különösnek találja a mi szigetünket.

Nyíltan és őszintén megmondtam neki véleményemet a szigetről és
lakóiról.

– Igen – mondá – ha ez a sziget más kézben volna, nem az oroszéban,
bizonyára a leggazdagabb gyarmatok egyike lenne. Van itt minden: szén,
petróleum, vas, arany, hal, értékes prém, fóka és bálna. Igazi
paradicsom! De itt csak a fegyencekre vigyáznak és azokat etetik; a
sziget természeti gazdagságával nem törődik a hatóság, sőt e
szörnyetegek lélekzetével és holttestével megfertőzi a levegőt és a
földet.

– Nem valami nagyon szereted a fegyházlakókat – feleltem meglepetve,
mert szentül meg voltam győződve, hogy az elbocsátott fegyencek sorából
kikerült telepes áll előttem.

– Ismerni kell őket, mint ahogyan én ismerem… fekete, gyalázatos
lelküknek elvetemültségét – felelte ökölre szorított kézzel. – Ostoba a
kormány, mert életben hagyja ezeket az elállatiasodott embereket. A
nyugat, az okosabb; villamos székre ülteti őket és így megszabadítja az
emberi társadalmat veszedelmes és fertőző jelenlétüktől.

– Nem hiszed, hogy a Szakhalin-fegyencek is megjavulhatnak? – kérdeztem.

– Uram – felelte nyersen – hogyan lehessen megjavítani azt az embert,
aki, mielőtt idekerült, már többször ült börtönben és mindannyiszor
valami átkozott gaztettért? Csak külsőleg emberek, de valójában lélek,
isteni szikra nélkül levő teremtmények. Láttam ezt ezeknek a bestiáknak
a gyermekein és unokáin, akiket lelketlen emberek nemzettek, tehát
maguknak sincs lelkük; éppen ezért a legelső kísértéskor ők is
gonosztevők lettek, sőt elvetemültségre fölülmúlták a szüleiket.

Mély meggyőződéssel és nagyon izgatottan beszélt, én meg azon törtem a
fejemet, hogy ugyan kivel kerültem össze. Rendkívüli olvasottsággal és
jó megfigyelőképességgel sokat gondolkodott Szakhalin jelentőségéről és
szerencsétlen és ijesztő lakóiról. De ettől még nem lettem okosabb. Hát
egyenesen megkérdeztem.

– Látom, hogy ön csak nem régen jött ide! – szólt nevetve – különben már
hallotta volna a híremet. Én Bolotoff András vagyok.

Mivel a név nem mondott nekem sokat, tovább kérdezősködtem: mióta van
már Szakhalinon, honnan és miért jött ide stb. Azt felelte, hogy
körülbelül hét év óta van itt és a tomszki kerületből jött. Azután egy
pillanatig gondolkodott és folytatta:

– Vallásos küldetéssel jöttem ide, mert éreztem, hogy ezeknek az
embereknek szükségük van valamire, ami lelkiismeretfurdalásukat
enyhítené és belsejükben elhallgattatná gonosztetteik viszhangját.
Vallásos könyvet, bibliát, szentképet és keresztet adtam el és
templomépítésre pénzt gyüjtöttem.

– És volt sikered?

Hallgatott és arca elkomorult.

– Kitünő sikerem volt! – nevetett föl gúnyosan. – Látja ősz hajamat?
Keresztény misszióm sikerének ez a bizonyítéka.

– Nem értem.

– Persze – fakadt ki – nehéz is azt megérteni, nagyon nehéz!

Dohányt kínált a pipámba, gyujtót adott és folytatta:

– Ha megengedi, egy darabig együtt lovagolok önnel.

– Kérem – feleltem.

Bolotoff mellettem lovagolt és pipázott. Amikor végigszívta, kiverte
belőle a hamút, a pipát beledugta a csizmaszárába és beszélni kezdett:

– Nagy szerencsétlenség hozott ide erre az átkozott földre, akkora
szerencsétlenség, hogy szóval ki sem fejezhető. Véres könnyet sír a
lelkem, ha róla beszélek! Otthon feleségem volt, akit szerettem. Meghalt
és egy tízéves fiút hagyott hátra, okos, szelid és jó fiút. Haldokló
feleségemnek esküvel fogadtam, hogy a fiút megvédem minden baj ellen és
derék embert faragok belőle. Azt gondoltam, hogy az Isten bűneim
büntetéseül szólította magához a feleségemet és elhatároztam, hogy
jámbor cselekedetekkel fogom jóvátenni bűneimet. Teljesen vallásos
eszméimnek kezdtem élni és szentképet meg könyvet adtam el, hogy pénzt
szerezzek templomépítésre. Egész Szibériát bejártam a fiammal, aki a
reménytelenül komor és istenverte falvakban csodálatosan olvasta föl a
bibés a liát gyermeki ártatlanság meggyőződésével beszélt Istenről, a
teremtőről és Krisztusról, a világ megváltójáról. Végül elhatároztam,
hogy abbahagyom a vándoréletet és megtelepszem valahol, ahol a fiam
iskolába járhat. Az volt a tervem, hogy vallásos tevékenységemet,
amelyet Miklós, Szilveszter és Makáriász püspökök annyira méltányoltak
és segítettek, Szakhalin-szigeten való látogatással fejezem be, hogy itt
azokért a szegény fegyencekért tegyek valamit, akik örökre elvesztették
szabadságukat és emberi jogaikat. Mint rendesen, most is velem volt a
fiam. Voltak itt emberek, akik úgy látszott, figyelemmel és őszintén
hallgatták a szentírás szavait, amelyeket a fiam tele keresztény
buzgalommal oly vonzóan olvasott föl. Hány fegyencnek a gyermekét
tanította meg az olvasásra és írásra!

Egy idő múlva mindazt a pénzt, amit gyüjtöttem, el akartam küldeni
Szibériába Makariász püspöknek. Onorban voltunk és én megbetegedtem,
tehát a pénzzel a fiamat kellett elküldenem Duéba, a postára. Elment, de
nem jött többé vissza. Egy teljes hónapig kerestem. Végre megtaláltam az
erdőben; a koponyáját fejszével szétzúzták. A pénzzel együtt, amit annyi
fáradsággal templom számára gyüjtöttem, még a ruháját és a cipőjét is
elrabolták. Sokáig kutattam a gyilkosokat, míg végre megtaláltam őket.
Azok az emberek voltak, akik gyakran hallgatták fiamnak fölolvasását a
szentírásból, ugyanazok az emberek!

Abbahagyta; nagyokat lélekzett és arcának minden vonása gyűlöletet
sugárzott.

– Most már értem, miért vagy olyan rossz véleménnyel a sziget lakóiról –
jegyeztem meg és szánakozva néztem a szerencsétlen apára. – De miért
maradsz továbbra is itt?

– Hát azt hiszi, hogy e tett után nyugodtan tudtam volna élni, én, aki
feleségemnek megfogadtam a halálos ágyánál, hogy vigyázni fogok a
fiúnkra és aki ezt az igéretemet nem váltottam be?

Bár elnyomott, de rettenetes szenvedélyesség csengett ki szavaiból. Nem
tudtam semmit sem mondani és hallgattam, míg ő lázas izgalommal újra
beszélni kezdett:

– Fölfedeztem a gyilkosokat. Koska, Szokol, Szelivanoff, Dormidontoff és
Grenics volt. Mikor megtudták, hogy a nyomukban vagyok, Onorból Pogibi
felé szöktek. A hatóság üldözte őket, de eredménytelenül. Én azonban
végre valamennyit elcsiptem és a fejszémmel egyiket a másik után
agyonvertem. A börtönök söpredéke, az elbocsátott fegyencek erre halálra
ítéltek engem és ezt tudtomra is adták. Azt feleltem, hogy megölök
minden egyes embert, akivel közülök találkozom és Isten a tanúm, hogy a
szavamat be is váltottam. Ekkor az onori börtönből elbocsátott és
megszökött fegyencek űzőbe vettek. Többször a kezük közé estem, kétszer
háton szúrtak, eltörték a bordámat, de a sebeimet halálukkal kellett
megfizetniök. Nem, senki az onori börtönből nem menekülhet előlem! A
hatóság tudja, hogy másféle fegyencet nem üldözök; de ha Onorból szökik
meg valaki, értesítenek és bosszúló kezem mindig eléri. Egy sem
menekülhet előlem, nem, egy sem!

Bolotoff András így végezte bosszúló munkáját. Juravszki ezredes, a duéi
büntető-zászlóalj parancsnoka később elmondta nekem, hogy Bolotoff
vadászatból élve, a sziget minden vidékén csatangol és csak hírül kell
adni, hogy Onorból megszökött egy fegyenc, Bolotoff azonnal előkerül;
ilyenkor a fegyencről megszerez minden lehetséges adatot, mire hirtelen
megint eltünik. Ebben az esetben a hatóság nem is küldött senkit a
szökevény üldözésére, mert tudta, hogy a «bosszúálló» úgyis elcsípi. A
szökevény elfogásáért járó állami jutalmat teljes egészében
templomépítésre adta és arra, hogy imádkozzanak meghalt fia
lelkiüdvéért.

Sokáig nem tudtam attól a szorongató hatástól, szabadulni, amelyet
Bolotoff elbeszélése tett reám. Tudtam, hogy a bosszúállás vágya rossz
tanácsadó, de egyszersmind át tudtam érezni a haragot, a kétségbeesést
és a gyűlöletet, amely ezt az embert eltöltötte. Búcsúzáskor kezet
fogtam vele és ezt mondtam:

– Adjon Isten a szívének a nyugalmat!

Bolotoff jámborúl keresztet vetett és ezt susogta:

– Én is csak ezért az egyért imádkozom, de soha, soha nem találom meg a
nyugalmamat.

*

Különösen hangzik, de sok év múlva még egyszer találkoztam a
«bosszúálló»-val. 1920 januárjában volt, amikor a bolsevikok elől
menekülve, Tomszkból minden áron vissza akartam jutni Krasznojarszkba.
Érintenem kellett Bogotol falut, amelynek közelében egy hirhedt
bandavezérnek a főhadiszállása volt, aki innen nemcsak közönséges
utasokat üldözött rablással és gyilkossággal, hanem éppen így bolsevik
biztosokat, hivatalnokokat és katonákat is. Mindenki kerülte ezt a
vidéket és inkább a nagy országúton utazott északra, mint a vonat
mentén. Mivel én már beletörődtem abba, hogy így vagy úgy elpusztulok, a
vasúti vonaltól balra eső csaknem teljesen kihalt úton haladtam. Ezt az
útat kétfelől vonatok szakadatlan lánca zárta el, amelyeket Kolcsak
admirális seregei hagytak cserben és csak három hónappal később vitték
el a bolsevikok. Bogotoltól nyugatra egy kis állomáson megállottam, hogy
pihenjek és valamit egyek, mert fáradt voltam, éhes és átfagytam. Csak
egy kis hivatalnokot találtam itt és néhány munkást, nem szólva arról a
magános egyénről, aki az egyik sarokban ült és amikor beléptem, hirtelen
fölugrott, de mindjárt megint leült és nagy szőrmegallérjába dugta az
arcát. Csak hosszú fehér szakállát láttam és éppen ilyen haját, amely
nagy gyapjú-papakhája alól bozontosan kilógott.

A hivatalnok és a munkások, amikor arra kértem őket, hogy adjanak el
nekem valami ennivalót, ridegen elutasítottak és egyáltalán nem akartak
velem szóba állni. Mivel könnyű szánon utaztam, amely elé két elgyöngült
ló volt fogva, elhagytam az állomásépületet, hogy szemügyre vegyem a
lovakat és megállapítsam, el tudnak-e még cipelni tizenkét
mértföldnyire, a legközelebbi állomásig, ahol talán jobban fogadnak. De
a lovak, nagy bajomra, teljesen ki voltak merülve, szomorúan
lehorgasztott fővel álltak és reszkettek a fáradtságtól.

Ekkor nagyot nyikorgott az állomási épület ajtaja. Megfordultam és az
ajtóban báránybőrsüveggel és nagy szőrgalléros rövid báránybőrbekecsben
szélesvállú, fehérhajú, parasztot láttam állni, aki alaposan figyelt
engem; végre megdörzsölte a szemét és így szólt:

– Tehát nincs mit ennie?

– Nincs – feleltem – nem is tudom, mit csináljak, mert ezek a lovak már
nem tudnak elvinni a legközelebbi állomásig. Talán megmondhatja, hol
kaphatok kis kenyeret és valami zabot vagy szénát a lovaknak?

Halkan nevetett és ezt felelte:

– Nehezen fog menni a dolog, mert itt mindent elloptak, először Kolcsak
katonái és utánuk a bolsevikok. De ha ekkora bajban van, majd én
megvendégelem.

Tapsolt. Az erdőből, amelyet az állomástól csak a vasút választott el,
egy lovasember bukkant elő. Az öreg a sínen át magához szólította,
valamit súgott neki és engem fölszólított, menjek be vele az állomási
épületbe. Néhány pillanat múlva visszajött a lovasember és zsákot hozott
magával, amelyből egy üveg vodkát, poharat, kenyeret, tojást és kis
sonkát vett ki és mindent letett az asztalra.

– Egyen! – mondta hozzám fordulva az öreg ember. – Te meg Alexis fogd ki
a lovakat és etesd meg őket. Ez az utas ismerősöm. Hallod?

Nem sokat teketóriáztam és ettem, ahogyan egészséges ember, akinek
tiszta a lelkiismerete, semmitől sem fél, de nem is vár semmit, enni
tud.

– Nem fél ezen a vidéken utazni? kérdezte az öreg és elfojtott
nevetéssel fölhúzta a vállát.

– Kitől és mitől féljek? Pénzem nincs és senkit nem bántottam. És ha meg
kell halnom, azzal sem törődöm, elég volt ebből az életből! Gondolja
meg: egész életemben dolgoztam, mint az ökör; semmit nem örököltem,
senkit meg nem raboltam, mindent a kezemnek és a fejemnek köszönhetek; a
bolsevikok mégis azt akarják velem elhitetni, hogy a nép kizsákmányolója
vagyok, burzsi, vámpir, aki kiszívta a munkások vérét! Ezek az ostoba
állapotok utálattal töltenek el és nem bánnám, ha megszabadulnék tőlük.

Az öreg hangosan fölnevetett és így szólt:

– Igen, a bolsevikok ostobák és el vannak átkozva, hogy ilyen
ostobaságokat csináljanak, amelyek romlásba döntik őket. De itt könnyen
veszedelembe juthatott volna, mert Bolotoff szabadcsapatai bizonytalanná
teszik Bogotol környékét. Bizonyára hallott arról, hogy Kusznecsk
városában mindenkit megölt?

Annak a rettenetes vérfürdőnek a híre, amelyet egy vörös bandavezér
rendezett Kusznecskben, mint a futótűz végigszaladt egész Szibérián és
Bolotoff neve minden szívet rémülettel töltött el. Mert Kusznecskben
Pervoff és Szadoff mérnököknek és másoknak a fejét karóra tűzték és
nyilvános helyen kiállították, asszonyokat a legkegyetlenebbül
megkínoztak, az intelligenciát megölték és minden iskolát, kórházat és
templomot fölgyujtottak.

– Hallottam róla – feleltem – de nincs más választásom. Ezen az úton
megyek és talán ez a végem. Elérem-e célomat? Nem tudom. De minek törjem
ezen a fejemet? Elég hamar megtudok mindent.

Ismeretlen vendéglátóm megint nevetett, mulatott azon, hogy mennyire nem
törődöm az élettel és a halállal. De azután megint elkomolyodott és
hozzám hajolva ezt kérdezte:

– Volt valaha Szakhalin-szigeten?

– Voltam, beutaztam az egész szigetet. De az már régen volt.

Az öreg fölkelt és felém nyújtotta a kezét:

– Emlékszik-e Bolotoffra, Bolotoff Andrásra, a bosszúállóra, akivel a
Pogibiből a Mária-fokhoz szolgáló úton találkozott?

Hirtelen abbahagyta és csak kis idő mulva fűzte hozzá:

– Arra, aki a fiáról beszélt, akit Onor közelében megöltek? Emlékszik?

– Lehetséges, hogy ön az? – Csaknem elállt a lélekzetem. – Borzasztóan
megváltozott.

– Az bizony meglehet; azóta sok idő telt el és sok víz folyt le a
hegyekről – mondta elgondolkozva. – Minden megváltozott és én is
megváltoztam. Valamikor pénzt gyüjtöttem templomra, most pedig fegyvert
ragadtam és mint a vizet, úgy öntöm az embervért.

– Akkor ön az a Bolotoff, a bandavezér… Kusznecskben!

– Igen – felelte megelégedetten és megrázta fehér üstökét – nagy örömet
szerez nekem a dolog és minden út nyitva van előttem.

– Hogyan lehetséges ez? – kérdeztem meglepetve és egészen elfelejtettem,
milyen ijesztő hírességgel van dolgom. – Szakhalinon az Onor-fegyenceket
üldözte és most az ellenkező oldalra fordult és azokat a
kormányhivatalnokokat üldözi, akik azokkal nem éppen szeliden bántak!

– A dolog nagyon egyszerű – felelte. – Az első forradalom után a kormány
megkegyelmezett a Szakhalin-fegyenceknek és az elsők, akiket
elbocsátottak az onori foglyok voltak, akiket mindenhová követtem. Erre
a hivatalnokok engem fogtak el és ötévi fogságra itéltek. Megszöktem és
bandát alakítottam, hogy üldözzem azokat a kormányhivatalnokokat, akik
szánalmat mutattak ellenségeim iránt. Jó leckét kaptak tőlem. A
bolsevikok később ezeket a hivatalnokokat mind megölték. Azt gondoltam,
hogy no, most valóban igazságos és őszinte emberek kezében van a hatalom
és egy követ fujtam velük. De nemsokára láttam, hogy akik azelőtt
Onorban fegyencek voltak, azok most népbiztosok, tehát megint
átnyergeltem és megkezdtem a bolsevikok üldözését. Ez az egész
történetem! Nem tehetek másként, mert addig nem lesz nyugalmam, míg csak
egyetlenegy is él az egykori onori fegyencek közül. Nem lesz nyugalmam!

És öklével az asztalra csapott.

Hála a Bolotoffal történt véletlen találkozásomnak, az ő befolyásának
területén békességben mehettem át. Bizonyára én voltam az egyetlen utas,
aki védőlegénység nélkül zavartalanul mehettem át ezen a vidéken.

És így találkozásom a «bosszúállóval» az őserdőben, Pogibi és az
okhocski tenger partja közt, később váratlanul megmentőmmé lett. Az élet
sajátságos módon köti egymással össze az emberek sorsát és a véletlenek
végső eredménye gyakran rendkivül titokzatosnak látszik.


HARMINCEGYEDIK FEJEZET.  Párbaj a medvével.

Bolotoffal való lovaglásom után minden újabb kaland nélkül jutottam el a
Mária-fokhoz. A sziget egész északi része, amelyet bejártam, teljesen
lakatlan volt, mert a két kis Motnar és Pilvo falu a nyugoti parton
volt, távol az én utamtól.

Az erdőben mindenütt találkoztam medvével. Nem voltak nagyok és csaknem
feketék voltak és ott hangyászmedvének nevezték, mert megeszik a hangyát
és ezek lárváit, amit úgy ásnak ki a hangyabolyból. Ez a táplálék
annyira izgatja a medvét, hogy nem aluszik téli álmot és még téli vackot
sem csinál magának. A szibiriai vadászok nézete szerint a hangyászmedve
nem külön medvefajta, hanem csak a barna medvének fizikailag elfajult
egyes példánya, amely fejlődésében megakadt és sötétebb színt kapott.
Minden esetre sokkal veszedelmesebb, mint a közönséges barna medve.

Az orocsonok és a goldák, akik nagyon gyakorlott medvevadászok, a
hangyászmedvét gonosz szellemnek tekintik, amelyet időnként ki kell
békíteni, hogy hatalmas szövetséges társul nyerjék meg. Ennek
következtében csak akkor lőnek rá, ha erre különös körülmények
kényszerítik őket. Orocsont sohasem láttam medve komára lőni, de nagyon
különös és szerencsés véletlen folytán tanuja lehettem egy vallásos
szertartásnak, amelyben egy ember párbajt vívott a medvével.

Nikolajevszk mellett történt az Amurnál egy orocson táborban. Elfogtak
egy nagy, körülbelül hatszáz font súlyú medvét, bőrszíjjal megkötözték
és egy erdei tisztásra cipelték. Ott rövid, erős, egymással szorosan
összekötött cölöpökből készült kerítés mögé zárták. A saman kockát
vetett, hogy ki birkózzék meg a medvével. A sors egy körülbelül tizenhat
éves fickóra esett, aki szemmelláthatólag örült a szerencséjének és
büszke volt rá. Övébe kést dugott, bőrblúzát lesimította és bement a
bekerített helyre. Először szétvágta a szíjat, amellyel az állat össze
volt kötözve, azután a bekerített hely ellenkező végébe futott és ott a
késsel a kezében harcrakészen állást foglalt. A medve apó, vérben forgó
szemével körülnézett, fölállott a két hátsó lábára és nekiment a
legénykének. Ez nem várta meg a támadást, hanem lehorgasztott fejjel
nekirohant az állatnak és míg balkarjával az arcát védte, jobb vállát
alulról, a medve kinyújtott jobb talpa alatt nekifeszítette az állat
hónaljának. Ezzel a medvének ezt a talpát harcképtelenné tette és csak a
bal talpa maradt szabadon, amellyel meg is ragadhatta volna a hátán, ha
ezt késének villámgyors döfésével meg nem előzte volna. A szúrás gyors
volt, alulról fölfelé hasított és földre terítette a medvét, mielőtt
rettenetes talpát használhatta volna. A fickót a legcsekélyebb sérülés
sem érte és a medve kimúlt. Bennszülöttek így vadásszák itt a medvét a
taigában.

A vallásos versenyharc befejezése után megtudtam tőlük, hogy a
támadásnak az a titka, hogy a bal alsó kart alulról a medve teste ama
részének kell nekifeszíteni, amely a mi hónaljunknak felel meg – azaz
éppen ott, ahol a mellső láb a törzshöz csatlakozik – és a medvét meg
kell akadályozni, hogy mellső talpát használhassa, de tették hozzá,
senkinek sincs bátorsága, hogy így támadja meg a hangyászmedvét. Az
orocsonok, ha terhükre van, fegyverrel ölik meg és a szívét megeszik.
Így számolnak le a hangyászmedvével, ha nincsen elég figyelemmel emberi
szomszédaira.


HARMINCKETTEDIK FEJEZET.  A fekete barát.

Északnak haladva végre megpillantottuk a tengert és a Maria-fok homokos
partját. Madarak egész felhője lebegett a tengerpart fölött és lármájuk,
rikácsolásuk betöltötte a levegőt. Amikor kijutottunk az erdőből, a
parton a homokos alj fölött durván ácsolt nyirfatörzsekből készült
keresztet láttam magaslani. Odalovagoltam és az ebben az országban
uralkodó szellemmel kevéssé összhangzó következő orosz fölirást láttam:

– Tisztelet a magasban Istennek és békesség az embernek a földön és az
élet tengerén!

Ez a keresztény szimbolum ebben a kietlenségben fölkeltette
csodálkozásomat és megkérdeztem a vezetőmet, hogy ki állította itt azt a
keresztet.

Látható megindultsággal ezt felelte:

– A fekete barát!

Kérdésem éppen akkor hangzott el, amikor meglehetősen meredek
homoklejtőn kapaszkodtunk föl, ahol a lovak csak nehezen juthattak
előre. Le kellett szállnunk és a málhát át kellett csomagolnunk, hogy a
teherlovaknak megkönnyítsük a följutást. Amikor végre kikecmeregtünk a
futóhomokból, amelyet a szél hosszú hullámvonalakká bodrosított, éppen
szemben megfeketedett fenyőgerendákból épült öreg, egyemeletes házat
pillantottam meg. Északi végén valami kis toronyféle volt aranyozott
kereszttel.

– Itt a fekete barát lakik, mondta a vezetőm. Nem tudom, itthon
találjuk-e, mert ezeken a napokon rendesen künn van a tengeren.

Odalovagoltunk a házhoz, de senki sem jött elénk. Csak amikor nagyokat
kiáltottunk, bújt elő néhány ajnó és ezek nagynehezen elmagyarázták
nekünk, hogy a barát a tengert járja, hogy ők messziről jöttek, mert
tanácsot akarnak tőle kérni és meg is várják, míg hazajön.

Két napot töltöttünk itt és beszállásoltuk magunkat a barát házába, mert
vezetőm biztosított, hogy a derék ember csak örülni fog ennek. Másnap
virradatkor az ajnó-kutyák ugatására ébredtünk fel. Kimentem a ház elé
és láttam, hogy éppen akkor nagy vitorlás csónakot húznak ki a partra.
Amikor a vitorlákat már összecsavarták, három ember, aki biztosságba
helyezte a csónakot, közeledett a ház felé. Eléjük siettem.

A legelül haladó magas termetű szerzetes volt; arca fehér, mint a galamb
és oly sovány, hogy szinte azt hittem, csak csontvázat takar el fekete
ruhája. Amikor meglátott, végigsimogatta hosszú fehér szakállát és gyors
mozdulattal a fejére húzta a kámzsáját, amelyen amikor lelógott a
homlokára, a fekete posztó szélén fehér keresztet vettem észre. Mellén
láncra fűzött nehéz vaskereszt lógott. Fókabőrből készült, magasszárú
patkós csizmát viselt. Övére erős kötél volt kötve, míg bal csuklóján
nagy csontgyöngyökből készült olvasó volt. A kámzsa csaknem egészen
elfödte az arcát, de mégis megláthattam szemének okos, kutató
tekintetét, fehér sűrű szemöldökét, keskeny sasorrát és fínoman ívelt
száját, amely vasakaratról tanúskodott.

Amikor közelebb jöttünk egymáshoz, megdöbbentett, hogy lánccsörgést
hallottam, aminek jelentőségét ebben az országban jól ismertem. Fejemben
ez a gondolat cikázott át:

– Csak nem fegyenc ez az ember is?

De a fekete barát ebben a pillanatban fölemelte fekete kezét, a kereszt
jelét vetette felém és aggastyánhangon így szólt.

– Az Ur áldja meg fiam megérkezésedet e vadonban.

Bemutatkoztam és együtt bementünk a házba. Vezetőm és az ajnók a
bejáratnál várták a barátot, letérdepeltek és lehajoltak előtte a
földre. Amikor azután kezét a fejükre tette és megáldotta őket, talpra
ugrottak és szeretettel megcsókolták az aggastyán kezét. Bement a
szobájába, ahonnan nemsokára könnyebb csuhában jött ki. A kámzsája
vissza volt hajtva és látni engedte hosszú, hófehér haját.

Egy napot és még egy éjjelt töltöttem ebben a különös házban.
Oroszország és más országok politikai életéről, tudományos és vallási
mozgalmakról, nehány kiváló politikusról és tudományos körök
előkelőségeiről kérdezősködött tőlem és egyszerre csak, teljesen
váratlanúl kitünő franciasággal kezdett beszélni, mert föl akart
világosítani arról, hogy még némi üzleti dolgot kell elintéznie a
vezetőmmel, aki élelmiszert hozott neki és hogy beszélnie kell az
ajnókkal is, akik orvosi segítségért jöttek hozzája. Majd ha mindezt
elintézte, zavartalanúl hosszabb ideig is elbeszélgethetünk.

De csak a vacsora után volt némi pihenője. A vacsora egy tál étel, friss
hal volt. Már ötven év óta nem evett a szerzetes húst és ez nem is
került sohasem az asztalára. Nagyon keveset evett és tulajdonképpen ezt
is csak akarata ellenére, mert föltétlenül szükséges volt. Kis pohár
teát ivott cukor nélkül, rövid hálaimát rebegett, azután kissé
kényelmesebben helyezkedett el egy padon, amely foltos fókabőrrel volt
leterítve.

Részletesen be kellett neki számolnom Pétervárról és Moszkváról. Amikor
megtudta, hogy egyideig Párisban tanultam, olyan tudósok felől
kérdezősködött, mint Lichtenberger, Réclus, Roux, Boussinesque,
Flammarion és Poincaré. Élénken érdeklődött Tolsztoj Leó, Szolovieff
Vladimir és Korolenko író iránt, akiket mind személyesen ismert, mert
sokat utazott Európában.

Alapos jártassága volt minden irodalomban és nagy tudást, fínom kritikai
elmét árult el. Abból azonban, amit mondott, kitudtam, hogy személyes
összeköttetése a mai élettel és a megfelelő érintkezés már körülbelül
harminc évvel ezelőtt megszűnt. Ebben az emberben annyi méltóság,
bölcseség és fönséges nyugalom volt, oly mély életismeretről és olyan
előkelő gondolkodásról tett tanúságot, hogy nem akartam őt kikérdezni.
Megvártam tehát, amíg maga beszél majd fiatalabb éveiről. Nem hiába
vártam erre.

Észrevette, hogy többször meglepetve fölfigyeltem a lánccsörgésre, amely
még a legcsekélyebb mozdulatára is hallhatóvá lett. Föltekintett, okos
kék szemével az arcomba nézett és halkan ezt mondta:

– Verigi van rajtam, lánc, amely a hátamat keresztezi és a csípő
magasságában erős lakatban végződik és lószőringet viselek. Azért teszem
ezt, hogy testemet sanyargassam. Ezt a könnyű vezeklést önként szabtam
ki magamra, mert nagy gonosztevő vagyok.

Nem mondottam ellent, hanem csak nyíltan a szemébe néztem.

– Gonosztevő vagyok, hallja? Kérdezte türelmetlenül.

– Igen, hallottam, felelém.

– Nos és mit szól hozzá?

Hangjából kíváncsiság és türelmetlenség csendült ki. Vállat vontam és a
szerzetes kék szemébe nézve, nyugodtan így feleltem:

– Néha mindannyian nagy gonosztevők vagyunk, atyám, de mindenikünk, ha
akar, a maga gyóntatója és a maga legszigorúbb bírája lehet!

Az öreg egy pillanatra lezárta szemét és rövid hallgatás után kíváncsian
rám tekintve ezt kérdezte:

– És azután?

– Azután? Borzasztó dolgok történhetnek, ha valakinek elég ereje van
ahhoz, hogy titkos gonosztetteit fölismerje. Megőrülhet vagy kegyetlenül
vezekelhet vagy egészen más emberré is válhatik.

– Fiam, maga fiatal, de úgy beszél, mintha ismerné az életet.

– Atyám, feleltem, az élet problémái hosszú időn át szorongattak engem
minden oldalról, olyan életnek a problémái, amely kegyetlen volt,
hidegen számító és tele alattomos kísértéssel. Ismerem jól az életet és
tudom, mit ér. Tudom, hogy a nem teljesült kívánság a legerősebb
kísértés. Tiszta, de gyönge, síró lelkű mártírrá teheti az embert vagy
gonosztevővé, akinek fekete, gyűlölködő és vérszomjas a lelke. Csak
egészen erős ember küzdheti ki magának a helyes útat. Az ön élete, ha
kemény is és csupa szenvedés, például szolgálhat másoknak és a
működésének gazdag lehet az aratása.

A barát lehajtotta fehér fejét és mélyen elgondolkodott. Sokáig tartott
a hallgatása és most már tudtam, hogy egy sokat szenvedő és küzködő
ember lelkének a vallomását fogom meghallani. Az aggastyán fölkelt,
megtöltötte teás poharainkat és megint leült a padra. Azután megkezdte
elbeszélését, amit időnként mély elgondolkodás szünete szakított meg:

– Igaz: csak erkölcsi kín semmisítheti meg vagy erősítheti meg az
embert. Velem is így történt. Mi volt a gonosztettem? Az mindegy. Egyre
megy, vajjon emberi testet vagy emberi lelket öltem-e meg. A gonosztett
gonosztett és erkölcsi kínt, a visszaemlékezésben szenvedést, önvádat és
kétségbeesést okoz. A szenvedés ez útjának minden állomását végigjártam
életemben. Volt fehér lelkem, volt fekete lelkem, azután egyáltalán nem
volt már lelkem, mert nem éreztem vágyat, sem kielégülést. Végül minden
valami mássá változott, mássá, ami arra unszolt, hogy a többi ember
életének szenteljem magamat. Körülnéztem, hogy erre alkalmat találjak,
de sajnos a kultúra helyein erre nem nyílt megfelelő lehetőség. Az a
társadalmi réteg, amely engemet vett körül, legyőzhetetlen nehézségekkel
állott föladatom elé. Kolostorba mentem tehát, egész Oroszországban a
legszigorubba. Jámborságommal és alázatosságommal gyorsan eljutottam a
legfölsőbb szerzetesi fokba. De láttam, hogy a kolostori élet nem ad
nekem békét. Ekkor felöltöttem lószőringemet és a verigit és egyik
helyről a másikra utaztam, hogy hatáskört találjak, amelyben
testvéreimért dolgozhatnám. Szakhalinra jöttem, megláttam a
kimondhatatlan szenvedések e mélységét, azt a poklot, ahol élő emberek
teste és lelke tüzes kínban eleped és fölismertem, hogy itt ezen a
földön meg tudnám valósítani az álmomat. Ezen a téren dolgozni kezdtem,
de a hatóságok magatartása lehetetlenné tette a munkámat. Hátat
fordítottam a börtönöknek és az elbocsátott fegyencek telepeinek és
idejöttem északra. Itt a bennszülöttek közt a kereszténységet terjesztem
és régóta az iszákosság, elerkölcstelenedés és kártyázás ellen küzdök,
amit az oroszok és az idegenek hurcoltak be. A test és a lélek
orvosaként működöm.

Nagyot sóhajtott és halkan hozzáfűzte:

– Úgy beszélek, mintha dicsekedni akarnék, pedig ez távol van tőlem. Úgy
beszélek, mint a magam gyóntatója, mert én már elérkeztem életem
végéhez. Egészen határozottan érzem. Sőt többet mondok: tudom, hogy ma
tettem meg utolsó útamat a tengeren, amely oly régóta látott a
hullámain.

Ellenvetéssel próbálkoztam meg, de látván, hogy ennek semmi hatása
nincsen, ezt kérdeztem:

– Miféle tengeri utazások azok, atyám, amelyeket megtett?

Azonnal olyan élénken felelt, hogy elárulta vele, mennyire a szívéhez
nőtt a szóban forgó dolog.

– Innen a partról, a Tatár-szoros végéről gyakran láttam, hogy a szél és
a hullám halászokat és szakhalini menekülőket kisodort a nyílt tengerre,
ahol biztos halál várta őket. Keresztényi kötelesség a fuldokló
megmentése. Sőt elmondták nekem, hogy az elsülyedő hajók jele, amely a
dróttalan táviró titokzatos nyelvén segítséget kér, ez a három betű: S.
O. S., ami azt jelenti: Save our souls! (Mentsétek meg lelkeinket!). Itt
az én területemen tehát hozzáfogtam ezeknek az elmerülő lelkeknek a
megmentéséhez. Két régi barátomnak, keresztény ajnóknak a segítségével
erős csónakot építettem, ezzel vihar idején a tengeren cirkáltunk, hogy
megmentsük a hajótörötteket. Éjjel lámpás ég azon a homokzátonyon,
amelyen a csónakom van.

Amikor ezt mondta, csöndesen nevetett és az ablakon át kimutatott egy
magas rúdra, amelynek csúcsán lámpás volt.

– A lámpásban halzsírt égetünk és súlyos viharban tüzet gyújtunk és kírt
öntünk bele, hogy a szél és az eső ki ne oltsa. Az én ajnóim nagyon
gyakorlott és vakmerő hajósok. Majd bemutatom őket.

E szavak után tapsolni kezdett. A szobába belépett két öreg ajnó
bőrkabátban, bőrnadrágban és csaknem övig érő csizmában. Borzalmas volt
az arcuk, orr nélkül, ajak nélkül és szempilla nélkül, arc, amelyen
egészen szabadon voltak a nagy, sárga fogak és mintha halotti koponya
lett volna. Nem voltam kétségben az iránt, hogy miféle betegség
éktelenítette el e csöndes, derék emberek arcát.

– Lepra? Kérdeztem.

– Igen, felelte a szerzetes. De csak nagyon lassan terjed, mert ezek az
emberek már harminc év óta szenvednek tőle. Meg vagyok győződve, hogy
nem ragadós, hiszen már olyan régóta együtt élek velük. Barátaim, akik
évenként meglátogatnak, szintén mindig együtt voltak velük és egyikünk
sem kapta meg a betegséget, bár egészen közel lakunk egymáshoz.

– Atyám, ön nagyon sok embert menthetett meg.

– Ez alatt a negyven év alatt sok mentés sikerült, mert nem várjuk meg,
míg a hullámok elénk hoznak valakit, hanem magunk vitorlázunk le délnek
és a tengeröböl északi részén cirkálunk, hogy segítségére legyünk a
hajótörötteknek. Ezeken a vizeken mindenki jól ismer bennünket. Egy
Kuriloff nevű költő, aki egyszer itt meglátogatott bennünket, úgy írt
rólam, mint a «röpülő barát»-ról. Ha megszökött fegyencen segítek, a
hatóság nem tiltakozik és nem csinál nekem nehézséget – miért, nem
tudom. Nem vonom kétségbe, hogy minden megmentett szökevény előbb-utóbb
elpusztul vagy megint börtönbe kerül. Tudom, hogy jobb volna neki, ha
megfulladna, de úgy érzem, hogy ha föllázad és megszökik, még nem ment
keresztül mindazon a megpróbáltatáson, amellyel bocsánatot nyerhet.
Segítek rajta, mert alkalmat akarok adni neki arra, hogy végigélje
mindazt a lelki szenvedést, ami talán megmenti lelkét a sötétség
hatalmaitól, amelyek hatalmukba kerítették. Nem boldog és derűlt életnek
mentem meg ezeket a fulladozókat, hanem csupa kín és vágyódás számára.

– A szökevények akik átkelnek a tengerszoroson, tudnak önről és
működéséről?

– Persze hogy tudnak. Minden fegyenctelepen ismernek engem és mert a
fegyencek nagyon babonásak, mielőtt nekiindulnak a veszedelmes útnak,
puha kenyérből és szénporból kis fekete szerzetes szobrocskákat
csinálnak maguknak. Ez az ő talizmánjuk, amely ha a tenger veszedelmes
kezd lenni rájuk, odaszólítja az én csónakomat.

Az öreg halkan nevetett.

Már elmúlt az éjjel legnagyobb része és az eget a fölkelő nap messziről
kémlelődő sugara kezdte világosítani, amikor beszélgetésünket
befejeztük. A fekete barát csörgő láncával fölkelt a padról és rövid
áldással jó éjt kivánt. A másik szobába ment, amely az ő cellája volt és
még azután is sokáig hallottam láncának csörgését és szavának halk
hangját, mert a szerzetes napkeltéig buzgón imádkozott.

Alig volt még hat óra, amikor fölkeltem és kimentem az ajtó elé, ahol a
páter már utasítást és megbízást adott a vezetőmnek.

– Korán kelt föl, jegyeztem meg, nem sokat alszik.

– Ilyen öreg legénynek nem kell sok alvás, felelte derülten, különösen
ha nemsokára örökre kipiheni magát.

Nehány órával később lenn a keresztnél, ahová elkísért, elbúcsúztam a
fekete baráttól. Áldásra emelt kézzel, mint egy magas fekete szobor, ott
állott még sokáig. És amikor visszanéztem, megint éreztem csöndes
fönségét e titokzatos léleknek, aki egyedül neki ismert vétek miatt
átszenvedte a lelkiismeret és emlékezés tüzes kínjait és végre állandó
békét talált. Kerek egészet teremtett magából, amely tiszta és átlátszó
mint a kristály, kemény mint az acél és amellett érzékeny mint a
végtelen tenger tükre.

Duéban már várt rám az «Alëut» hajó. A kapitány kijelentette, hogy előbb
még a Tatár-szoroson a Mária-fokhoz kell mennie, mert megbízást kapott,
hogy egy nagyherceg leveleit adja át a fekete barátnak. Azt tanácsolta,
hogy Duéban várjam meg a hajó visszaérkezését. De én inkább vele
utaztam, hogy még egyszer örülhessek a fekete barát látásának.

Hajónk két napi út után késő éjjel a foktól körülbelül másfél
mértföldnyire lebocsátotta a vasmacskáját.

– Különös! mondta a kapitány. Az éjjel meglehetősen viharos, de a barát
lámpása nem ég, mint mindig zord időben. Talán künn van a tengeren, de a
szorosban nem találkoztunk vele. Kíváncsi vagyok, mit jelent ez.

Éjjel nem ülhettünk csónakba, de másnap már korán reggel ott voltunk a
szerzetes háza előtt. Amikor beléptünk, nem jött elénk senki. Minden
olyan volt, mint máskor. Kiáltottunk és a cella ajtaján kopogtunk. Senki
sem felelt, mire benyitottunk és – némán megálltunk.

Az öreg szerzetes előrebukva egy magas imapolc előtt feküdt, amelyen
ezüst kereszttel kihímzett fekete bársonytakaró és biblia feküdt. A
halál nyilván akkor lepte meg, amikor letérdelt és imádkozva
lehorgasztotta a fejét. A kámzsája mélyen a fejére volt húzva és már
megmerevedett sovány ujjai szorosan megmarkolták olvasója gyöngyeit.

Körülnéztünk a szobábam és megállapítottuk, hogy semmit sem vittek el; a
berendezés egyetlen darabját sem tolták el a helyéről. A szobában az
egyetlen figyelemreméltó tárgy az ablak mellett levő asztalon fekvő
kicsiny, fehér, lepecsételt levélboríték volt. Ez volt ráírva:

– Velem eltemetendő!

A boríték vékony papirosán át föl lehetett ismerni egy gazdag
menyasszonyi díszbe öltözött nő képét. Fekete haján hosszú fátyol
csüngött. A kép hátára kicsiny finom betűkkel ki nem böngészhető szavak
voltak írva.

Mellette egy papiroslapra ez volt írva:

– Nyugodtan és békésen távozom innen. Az élet tengerének hajótörötteit
meg lehet menteni. Megáldom őket Isten nevében!

A keresztnél, melyet ő állított, eltemettük a fekete barátot és
elutaztunk.

Amikor elhagytam a kínok és vágyódások ez országát, az elátkozott
szigetet, amely csörgő lánc utálatos zenéjétől viszhangzik, három,
egymástól teljesen különböző mártírra való emlékezést vittem magammal.

Magam előtt látom a feleség és az anya szomorú arcát, merev, rémült és
éber szemét, amelyet legutoljára a vigasztalan Pogibiben láttam. Hallom
még Bolotoff András gyűlölködő szavait, aki fiának gyilkosait üldözte.
És mindig előttem van a titokzatos fekete barát fönséges, átszellemült
arca, akinek végre sikerűlt az élettel kibékülnie.

És mindannyiuk fölött minden emberi szenvedés és küzdelem szimbólumaként
kimagaslani látom a Mária-fok egyszerű keresztjét és rajta világítani
látom a még egyszerűbb fölírást:

– Tisztelet a magasban Istennek és békesség az embernek a földön és az
élet tengerén.




IV. RÉSZ  A NAGY ALTAI ÁRNYÉKÁBAN


HARMINCHARMADIK FEJEZET.  A Kulunda-síkságon.

Sohasem tudhatja az ember, mit hoz a következő pillanat.

– Pétervárott a szobámban ültem és egy barátom levelét olvastam, aki
meghívott, látogassam meg a birtokán és töltsem nála a nyarat. Mivel a
fárasztó tél után, amelyet vegyi laboratóriumban kutató munkával
töltöttem el, kimerültnek éreztem magamat, már éppen neki ültem az
írásnak, hogy megköszönjem barátomnak a meghívást és elfogadjam, amikor
hirtelen és türelmetlenül megszólalt a telefon.

– Halló!

Régi tanítómnak, Zaleski professzornak jól ismert hangját hallottam.

– Számítok önre, hogy holnap kutató útra jön velem. Rendben van?

– De hát hová megy?

– A nagy Altaiba, barátom, felelte nyugodtan. Fölkeressük a kevéssé
ismert Kulunda-síkságot érdekes sós tavaival és az Altai hegységet,
amely még szebb, mint az Alpesek.

– De…

Ezzel a «de»-vel egyátalán nem törődve, tovább folytatta a tudós:

– Ön mint vadász és író valóságos paradicsomot fog ott találni.

– Mit lehet ott vadászni?

– Medvét, szarvast, császármadarat és a hegyekben valami vadbivalyféle
van, óriási hegyibika, olyasfajta mint a bölény.

– Rendben van, megyek, szóltam bele az élettelen hangtölcsérbe.

– Holnap három órakor indul a szibíriai expresz.

Íróasztalomhoz ültem és megírtam a barátomnak, hogy nem mehetek.
Szibíriába utazom, hogy fölkeressem az Altait, amelyről már annyi év óta
álmodoztam.

Másnap a szibíriai expresz kivitt minket a pétervári gyárak füstölgő
kéményei közül, ki az orosz főváros széles, pompás utainak lármájából és
az Uralhegység és a síkságok szabad birodalma felé rohant velünk.

Utazásunk hatodik napján Szibíria tudományos központjába, Tomszkba
érkeztünk. Az Altai-hegységben eredő és az északi Jegestengerbe ömlő,
nagy ázsiai Ob folyam egyik mellékfolyója, a Tom folyó partján épült.

Itt a hatóságoktól megkaptuk a szükséges ajánló iratokat, az egyetemi
könyvtárból pedig annak a vidéknek tudományos irodalmát, amelyet be
akartunk járni. Az egyetem rektora rendkívül értékes fölvilágosítással
szolgált az Altairól.

Néhány napi időzés után Tomszkban, egy kis gőzösön folytattuk utunkat,
amely a Tomtól levitt bennünket az Obhoz. Itt fárasztó küzdelmet kellett
folytatnunk a sebes ár, e hatalmas folyam homokzátonyai és a sok fatörzs
ellen, amit a rohanó patakok cipeltek el a hegységből. Mivel gyakran meg
kellett állnunk, hogy tüzifát vegyünk föl a gépek számára, csak nagyon
lassan jutottunk előre. Akárhányszor megfeneklettünk a homokzátonyokon
és mindannyiszor csak nagynehezen tudtunk róluk lejutni. Egy matróz a
hajó orrán állandóan méregette a vizet és énekelte:

– Vigyázat! Három láb… Két láb hat… Kettő… Fenéken!

Ilyenkor azután ellengőzzel kellett megkísérelnünk a lejutást és a
folyam más helyén kellett szerencsét próbálnunk.

A vidék is hozzájárult az út egyhangúságához, mert utunk lapos, fűzzel
benőtt szigetek közt vagy egyhangú part mentén vitt, amely sűrű
bokrokkal vagy kivágott nyírfák bokros utánhajtásával volt födve.
Egyedüli örömünk az evés volt és nem is volt rossz az étvágyunk ezen a
hajón, amely mint valami nehézkes teknősbéka, küzdött a sárga Ob árja
ellen. Az élelmünkben szerencsére megvolt a szokatlannak az ingere is,
mert a folyópartokon lakó halászok a szakácsot friss sőreggel és a
lazac-család két olyan ízletes válfajával látták el, hogy időnként
egészen elfeledtette velünk, mennyire teknősbékaszerűen mászik a hajónk.

Végre Novo-Nikolajevszkbe érkeztünk, amely akkor még csak kis város
volt, most azonban Szovjetszibíria fővárosa. Az Ob jobb partján épült,
keleti végén annak a rengeteg hídnak, amely itt átíveli a folyót. Ez a
város, amelyet a folyó szorosan összekapcsolt a déli termékeny vidékkel
és a vasutak a világ minden piacával kötik össze, akkor hihetetlen
gyorsasággal növekedett.

Egy napot töltöttünk ebben a szibíriai kereskedelmi központban, azután
ismét kimentünk a folyamra, elítélve arra, hogy harcban a zátonyokkal és
a lesodort fával még végtelenül sokáig tovább másszunk és sőreget
együnk.

Az volt a terv, hogy hajónk Barnaulba, Altai bányakerület fővárosába
megy, ahonnan kocsin akartunk a Kulanda-síkságra utazni. Az Ob
partvidéke Barnaul alatt nem oly festői, mint az a tájék, amelyet a
fönséges és hatalmas Jenisszei mentén, a festőknek való ez álomországban
láttam. Útunk ezért továbbra is egyhangú és fárasztó volt. Unalmunk csak
egyszer szakadt félbe, a várostól északra ötven mértföldnyire. Ott egy
ismeretlen falu házainak közelében egészen különös erdei drámának
voltunk a tanui. A part közelében kis réten ló legelészett, amely
nyírfához volt kötve. Az állat hirtelen fölkapta a fejét és egész
súlyával és minden erejével el akarta tépni a kötelet. Amikor ez nem
sikerült, körben futni kezdett és ijedten nyerített.

Eleinte azt hittem, hogy a ló a mi nagyokat fujtató gőzösünktől ijedt
meg, de csakhamar fölfedeztem az igazi, veszedelmes okot. Az erdőből
nagy barna medve cammogott elő, rárohant a lóra, egyik talpával tarkón
ragadta, míg a másikkal egy fába iparkodott belekapaszkodni. A ló
kezdetben maga után vonszolta, de a medvének végre sikerült egy
fatörzset elkapnia. A következő pillanatban a ló a földre rogyott. A
medve egyetlen hatalmas ütéssel széttörte a hátgerincét. Többször
lőttem, de a medve kereket oldott és eltünt az erdőben.

Gőzösünk másnap reggel hangos fütyüléssel hirdette megérkezésünket
Barnaulba.

A bányaigazgatóságnál és a császári koronatartományok igazgatóságánál,
mivel részben ennek a területén kellett tanulmányokat végeznünk, a
lehető leggyorsabban túlestünk a még szükséges formaságokon és a
következő napon két teherkocsin, amelyek mindenikét három nemes pusztai
ló húzta, elindultunk nyugat felé.

Utunk eleinte nagyon festői dombok, az Altai-hegység utolsó nyúlványai
közt kígyózott végig. Állandóan nyírfaerdőkön át hajtattunk, amelyeket
sűrűn tarkítottak kis orosz falvak.

Mivel egy barnauli rendőrtisztviselő lovagolt mindig előttünk, hogy a
lóváltást előkészítse és az út is pompás volt, gyorsan haladtunk tovább.
Óránként tíz-tizenöt angol mértföldet tettünk meg.

Különös utazás volt. A ménesekből erős, de még be nem hajtott lovakat
szakítottak ki és ezeket fogták kocsink, tatárul: taranta, elé. Mialatt
befogták, a parasztoknak ugyancsak keményen bele kellett kapaszkodniok
az ágaskodó lovakba. Akkor azután a kocsis, itt jamszcsik a neve, fölült
a bakra és hosszú nyersbőrostorával, amelyet a nép nyelve knoot-nak
mond, minden erejével megcsapkodta a lovakat, míg ugyanabban a
pillanatban rászólt a parasztokra, hogy eresszék el az állatokat. Az
emberek félreugrottak és a kocsi, mintha vihar kapta volna el, a
legközelebbi falu felé röpült. Ha egy-egy gyöngébb ló kezdett kifáradni,
a kocsis megállás nélkül lehajolt, átvágta az istrángot és szabadjára
engedte a lovat, hogy magát kipihenhesse és visszatérhessen a nyájához.

A rendőrünk, míg egyrészt nagy hasznunkra volt, hogy mindig friss lovak
álljanak a rendelkezésünkre, másrészt a professzor folytonos
zaklatásának lett az okozója. A parasztok nagyrangú hivatalnokoknak
tartottak bennünket és mert a kormányzónál előkelőbb személyiséget nem
tudtak elképzelni, ennek gondolták a professzort és mindenféle
kérvénnyel meg üzleti üggyel ostromolták. Az egyik faluban egy fiatal
parasztasszony bepanaszolta az urát, mert megveri, ha részeg, a másikban
egy házaspár az elválasztását kérte, míg a harmadikban egy paraszt
bejelentette, hogy apját nem jogos örökösök megmérgezték. Nehezen
lehetett ezeket az embereket igazi hivatásunkról, tervünkről és
szándékunkról meggyőzni.

Nemsokára eltünt az erdő és megkezdődött a fűvel benőtt síkság. A
Kulunda-síkság rengeteg területén mindenütt júh és marha legelt. A lovas
pásztorok talautkirgizek voltak, akiknek birtoka volt a pusztai legelő.
A kormány azonban európai Oroszországból kivándorlókat telepített le
ezeken a síkságokon és a legelők egy részét elvette igazi
tulajdonosaiktól, a kirgizektől. Ez a bennszülöttek és a bevándorlottak
közt heves civakodást és viszályt, sőt fegyveres harcot okozott. A
kirgizek fegyveres kézzel védelmezték legelőiket és nyájaikat és amint
már az erőszakra hajló Oroszországban történni szokott, gyakran vér
folyt. Ezt persze vizsgálat és pör követte, amely elítélt kirgizekkel
töltötte meg a börtönöket és bányákat. A prófétájukhoz imádkozó kirgizek
a fogságban hasztalan próbálták megérteni, miért börtönözték be őket és
természetesen csak az a gondolat fűtötte őket, hogy támadóikon, a
rendőrségen és a bírákon bosszút álljanak.

A kirgizek, akikkel rendőrünknek Barnaulba történt visszaküldése után
nagyon barátságos viszonyba jutottunk, sok szomorú tapasztalatról
számoltak be nekünk, amelyet ez a békeszerető és kulturális tekintetben
nagyon értékes mongol törzs tett és elbeszéléseik tele voltak
kétségbeeséssel és ízzó gyűlölettel.

A Kulunda-síkságot kis tavaknak, többnyire sóstavaknak hálózata födi. A
legnagyobb köztük a Kulunda-tó, amelyet délen keskeny mocsárszalag
választ el a Kucsuk-tótól. Mindkettő sóstó; az előbbi negyven, az utóbbi
csak tizenöt mértföld hosszú. E csoporttól nyugatra sóstavaknak egész
hosszú láncolata húzódik, amely az Irtyszig terjed és e folyó túlsó
oldalán a nagykirgiz és kiskirgiz törzsek területén még sok kisebb
tócsoport van. A Kulunda-síkság tavai dél felé egészen a
Belyaga-síkságig terjednek, amelynek másik oldalán a Zaiszang és Balkas
vagy Ak-Dengiz rengeteg medencéi vannak, mint a rendszer legdélibb
előőrsei.

Kétnapi utazás után végre a Kulunda-tóhoz érkeztünk. A délnyugati
partján levő orosz faluban megállottunk, de csak éppen annyi ideig
maradtunk itt, amíg egy kirgizjurtát, juhokat és kenyeret szereztünk és
pusztai vándorlásunkra, valamint a tavon végzendő munkánkhoz lovakat és
csónakot béreltünk.

Ebben a faluban egy rendőrrel találkoztunk, akinek jelenléte ismét arra
kényszerített bennünket, hogy sok időt töltsünk el olyan dolgokkal,
amelyek egészen kívül estek igazi tevékenységünk területén. Két napot
töltöttünk el a kirgizekre nézve legfőbb és legrettenetesebb hatóság e
képviselőjének társaságában. Távozása után a falu élete, amelyet a
rendőr jelenléte korlátozott, ismét rendes és derűlt lett. Mindenekelőtt
tivornyázás volt annak a megünneplésére, hogy hála a megjelenésünknek, a
rendőr eltávozott anélkül, hogy valakit letartóztatott, megkorbácsolt
vagy megzsarolt volna. De a tivornya következménye az volt, hogy a
parasztok többször utcai verekedésbe keveredtek, amikor is nemcsak erős
öklükkel, hanem furkósbottal és kővel is rettenetesen elagyabugyálták
egymást. A törvény őrének eltávozását követő estén tehát még betört
koponyákat és összetört állkapcsokat kellett bekötöznünk.

De éjjel történt még csak a cifra dolog.

Néhány részeg paraszt portyázó útra ment a kirgiz nyájakhoz, amelyek
körülbelül hat mértföldnyire legeltek, megölték a pásztorokat és sok
juhot elhajtottak. A rablók tiszteletére azután új tivornyázás
kezdődött.

Egyáltalán nem tudtunk aludni. A parasztok bejárták az egész falut,
ordítoztak és részeg hangon énekeltek, kéziharmonikán játszottak és
táncoltak, ablakokat vertek be és káromkodtak olyan durva
kifejezésekkel, aminőket csak az orosz nyelv ismer. Végre mégis csönd
lett. A részeg parasztok részben hortyogva a pocsolyákban feküdtek. Azt
reméltük, hogy néhány napig nyugtunk lesz és alhatunk. De ezen az
éjjelen nem akart véget érni a gyalázatosság és a rémület.

Alighogy lefeküdtünk, az utcáról rettenetes ordítást hallottunk:

– Tűz! Tűz!

Kirohantunk és láttuk, hogy már a falu mindkét végén házak égnek és a
tűz más házakra is átterjedt. Oltócsapatot szerveztünk, de ez a vodkától
félig elbódult parasztokkal nem volt könnyű dolog. A tántorgó alakokat
látva, a professzor megjegyezte:

– Ezek az alkohollal átitatott emberek tüzet foghatnak, mint a feldült
spirituszlámpa.

A lángokat, miután csak két házat pusztítottak el, eloltottuk. Azután
egészen kimerülve visszatértünk a szállásunkra és éppen ki akartuk
magunkat pihenni, amikor kívülről újabb zenebona vert föl bennünket.

– Még egy kaland! – mondta a professzor. – Ez igazán kellemes egy hely!
Gondoskodnak a mulattatásunkról!

Kimentünk és azt láttuk, hogy egy rakás paraszt körülfogott egy embert,
akit ököllel és bottal alaposan megdolgozott. A gyujtogató volt. Az
egész ügynek megvolt a maga külön ethikai színezete. A parasztok
megtámadták a kirgizeket, akik ezért föl akarták gyujtani a falut.

A gyujtogatót a falu közelében a fűben elbújva találták és most meg
akarták lincselni. Tulajdonképpen már félig halott volt; a csőcselék
olyan rettenetesen összeverte, hogy feje és arca már nem hasonlított
emberéhez. Félkarja a parasztokkal való küzdelmében eltört és féllába is
használhatatlan volt.

A kirgiz pártjára állottunk, amennyiben kijelentettük, hogy az illetékes
hivatalnok megérkeztéig fogságba kell őt vetni és majd az a hivatalnok
ítélkezik. A helység polgármesterének is ez volt a nézete.
Visszakergette a parasztokat, a kirgizt maga vitte el hivatali
helyiségébe és elzárta az ajtót.

Reggel, amikor lovainkra várakoztunk, a professzor megkérdezte a
polgármestert, vajjon értesítette-e a hatóságokat az éjjeli
eseményekről.

– Nem uram, – felelte zavartan a falusi hivatalnok. – Erre már nincs
szükség, mert – nem tudom, hogyan történt – éjjel valaki behatolt a
fogolyhoz, kicipelte az utcára és fejszével agyonütötte.

Ilyen volt az élet a Kulunda-síkságon, amelyen régente, mint a sóstavak
hálózata és a geológiai alakulatok világosan elárulják, egy rengeteg
középázsiai tenger hatalmas csöndes víztömege állott. Most kiszáradt
medencéjében erkölcsileg egészségtelen, bűnnel és gyűlölettel
megfertőzött élet sistereg. És ennek okozója egy nép, amely nyugatról
jött, hogy a keleti népek szívében újra fölszítsa a gyűlölet tüzét,
amely már régen kialudt.

A finomérzésű, emberiesen gondolkozó professzor ezt a legutolsó éjjeli
gaztettet nem tudta szó nélkül hagyni. A parasztoknak nagyon érthetően
megmondta a véleményét, megvádolta őket, hogy az egész országot
demoralizálják, szemük elé tárta bűneiket és megfenyegette őket, hogy
panaszt fog tenni a kormányzónál, sőt a központi kormánynál is. Meg is
tette és ezért sok kellemetlenség és bírálat érte, mert olyan dolgokba
avatkozott, amelyekhez semmi köze.

Igaz, hogy némi hálát is érzett, amit meg is érdemelt azzal a
kísérletével, hogy igazságot szolgáltasson. A gyujtogató megmentésére
irányuló fáradozásunknak és az ő tüzes tiltakozásának a híre valami
úton-módon – erről pontosabb értesülést sohasem szerezhettünk – eljutott
a kirgizekhez, akik ettől kezdve mindig készen voltak, hogy minden módon
segítségünkre legyenek.


HARMINCNEGYEDIK FEJEZET.  Kirgiz farkasvadászat.

Amikor a Kulunda-tó déli partjára érkeztünk és ott fölütöttük a
jurtánkat, néhány kirgiz lovagolt hozzánk és mindjárt a segítségünkre
volt. Kieveztek velünk a tóra, elhozták a legkövérebb juhokat, gondozták
a lovainkat és kalauzul szegődtek.

A Kulunda- és a Kucsuk-tó környékén tett kirándulásaimon e kirgizek
egyike, Amdzaroff Szulimán, egy szemrevaló, vakmerő
ragadozómadár-tekintetű fiatal ember volt a kalauzom. Az ő segítségével
megvizsgáltam a tavak vizének mélységét, a víz és a fenékiszap vegyi
összetételét és megállapítottam, hogy ezek a tavak csak aránylag rövid
idővel ezelőtt szakadtak el egymástól.

Itt és más vízmedencéknél gyakran vadásztam. Nem volt izgató és a
sportembert nagyon kielégítő vadászat, mert a kákás tavakon csak kacsa
volt és szalonka, az igaz, hogy mindkettő akkora mennyiségben, hogy
egyetlen lövéssel gyakran több madarat ejtettünk el. Ezeken a tavakon
pelikánra és bölömbikára is akadtam és a közeli síkságon
ragadozómadarakra is, köztük a kondorcsaládba tartozó óriási
Barcout-keselyűre. Barna madár csupasz nyakkal, amelyet puha szürke
tollak gallérgyűrűje vesz körül.

Ezekre többször rálőttem, de eredménytelenül, mert nagyon óvatos
madarak, amelyekhez különösen a nyílt síkon nagyon nehéz lőtávolságig
közeledni. Amikor a professzor azt ajánlotta, tegyek próbát a
mérgezéssel, néhány kacsát, szublimáttal és sztrichninnel kikészítve,
kitettem ott, ahol ezeket a keselyűket láttam. Ezen a módon mindjárt az
első napon két darabot csíptem el; az egyiknek szárnyhossza, egyik
hegyétől a másikig mérve, hét láb és kilenc hüvelyk volt. E módszer első
sikerének egészen váratlan, különös következménye volt: e pillanattól
kezdve se keselyű, se más ragadozómadár nem nyúlt hozzá megmérgezett
kacsáinkhoz. Két róka és egy görény azonban belekóstolt a csalétekbe és
ezeket haza is vittük.

Szulimán látván, mennyire lelkesedem a vadászatért, egy vasárnap
titokzatos mosollyal nagy meglepetést igért, azután elment.
Türelmetlenül vártam vissza. Nemsokára öt, fiatal kirgizzel tért vissza
és egy kitünő sovány, csupa ideg lóval. Ezt az én nyergemmel
fölnyergelte és fölszólított, kísérjem el őt és társait. Nem akarta
megmondani, miben töri a fejét, de éreztem, hogy valami rendkívüli és
hálás dologról lehet szó. És nem is csalódtam.

Amikor körülbelül tizenkét mértföldet lovagoltunk a pusztában és egy
nagy, bokrokkal benőtt mocsárterületre érkeztünk, Szulimán megállította
a lovascsapatot és nagykomolyan szónokolni kezdett.

– A farkasok gyakran megrohanják nyájainkat és elrabolják juhainkat meg
bárányainkat. Ezekben a bokrokban van a rejtekhelyük és most űzőbe
vesszük őket.

– Te csirkefogó! – szaladt ki a számon. – Miért nem mondtad meg ezt
nekem mindjárt? Akkor elhoztam volna magammal a fegyveremet.

– Arra nincs semmi szükség – felelte. – Kirgizmódra fogunk vadászni.

E szavakkal különös külsejű hosszúnyelű ostort adott nekem, rövid, erős,
fonott szíjjal, amelynek végére súlyos ólomgolyó volt ráerősítve.

– Kísérőim majd kizavarják a farkasokat fedezékükből és kikergetik a
síkságra. A lovaink nagyon gyorsak, utólérjük a farkasokat és az
ostorral megöljük. Kunak!

Három kirgiz a mocsár körül a túlsó oldalra lovagolt, míg mi négyen
többiek a bokrozat mentén foglaltunk állást különböző helyeken és vártuk
a ragadozókat. A hajtók kiáltozva és lármázva behatoltak a sűrűségbe és
néhány perc múlva kijöttek a farkasok. Olyan gyorsan futottak, ahogyan
csak tudtak: a hasuk a földet érintette, a farkukat kinyújtották és a
fülüket hátrafektették a nyakukra.

– Utána, kunak! – kiáltotta Szulimán.

Megsarkantyúztam a lovamat, amely erre a vadászatra betanítva, röpült
mint a nyíl és egy nagy világosszürke farkast kezdett üldözni. A
ragadozó látta, hogy mi készül és hogy a lovat megtévessze, tört
vonalban kezdett ide-oda futkosni a síkon. Meglepett a lovam okossága,
mert anélkül, hogy bármiféleképpen kormányoztam volna, egyre változtatta
az irányát aszerint, ahogyan a legkedvezőbbnek látszott. Egyre
gyorsabban és gyorsabban vágtatott, mindig balra az üldözött farkastól,
hogy így lovasának megkönnyítse a lesujtást. A legvadabb, legizgatóbb
lovaglás volt, amelyet valaha végeztem. Az volt az érzésem, hogy
egyszerre az állatvilágban kaptam helyet és vadállatok primitív harcában
veszek részt.

A farkas lassanként kifáradt, közte és köztem csekélyebb lett a
távolság. Még néhány percnyi őrült rohanás után, amellyel négy
mértföldet tettünk meg, éppen mellettem volt a farkas.

Fölemelkedtem a kengyelben és teljes erőmmel lesujtottam. A farkas
csaholni kezdett, egy pillanatra megtántorodott, de mint a villám ismét
összeszedte magát és még gyorsabb futásnak eredt. A ló és a farkas közt
életre-halálra újra megkezdődött a versenyfutás és amikor másodszor is
utólértem, másodszor is rásujtottam, most azonban nem vaktában, hanem a
fejére célozva. A farkas néhány ugrás után tántorogni kezdett;
előrebukott, de még egyszer összeszedte magát néhány ugrásra, míg minden
erőmmel rámértem azt a csapást, amely juhtolvaj-pályafutásának örökre
véget vetett.

Még mielőtt a lovamat ez őrült vágtatás után lecsöndesíthettem és a
farkassal teljesen végezhettem volna, odajött az egyik kirgiz, leugrott
a nyeregből és elvágta a ragadozóállat gégéjét.

– Jakszi, ok jakszi djigit bek at! (Kitünő, nagyon kitünő lovas és ló!)
– mondta a kirgizek egyike, amikor lasszóik végén három farkast
vonszolva magukkal, hozzánk lovagoltak.

Zsákmányomat magam után húzva, néhány óra múlva ismét a jurtánkhoz
érkeztem. A professzor a sátor előtt ült és azt mondta, hogy nagyon
aggódott miattam. Pedig a megbízható és bátor Szulimán oldalán a
legteljesebb biztosságban voltam és inkább azt hittem, hogy a professzor
egyszerűen bosszankodott, mert magára hagytuk. Mert a nagy tudós nagyon
szerette a társaságot és szívesen beszélgetett. Amikor megmutattuk neki
az agyonütött négy farkast, hamar kibékült.

Ezt a ritka vadászatot állandó munka napjai követték. A tóra és a
szomszédos síkságra tudományos fölfedező kirándulásokat tettem,
kiegészítettem gyüjteményeinket és a folyók és források vizét elemeztem.

E kirándulások egyikén Szulimánnal messzire belovagoltam a pusztába,
mert azt mondták nekünk, hogy valahol azon a tájékon egy salétromos tó
van. Az Irtysz-folyó közelében bukkantunk rá a tóra, de kiderült, hogy
közönséges sóstó, egészen csekély magnéziumsó-tartalommal. Ezen az úton
egy fölingerelt tarantula megszúrta kirgizem bal hüvelykujját. Bár itt
van a tarantulák hazája, ez volt az első és egyetlen ilyen eset, amelyet
a kirgiz síkon időzésem alatt átéltem. Szulimán csak akkor említette meg
ezt a balesetét, amikor az ujja már hatalmasan megdagadt. Jód nem
használt; a kirgiznek majd láza volt, majd pedig fájdalom gyötörte.
Amikor újra megvizsgáltam az ujját, meg voltam győződve, hogy
vérmérgezésről van szó és hogy föltétlenül operációra van szükség.
Megmondtam ezt Szulimánnak és hozzáfűztem, hogy persze tévedhetek, de ha
a diagnózisom helytálló, akkor nagy veszedelemben van. Száztizenkét
mértföldnyire voltunk kulundai táborunktól és nyomasztó volt a hőség.

– Hát akkor, nem bánom, vágja le, felelte a kirgiz.

– Nincs nálam műszer, válaszoltam, csak zsebkésem van.

– Még egy bikát is meglehet ölni zsebkéssel, erősítgette, ezt a
fájdalmat nem állom ki tovább, kunak!

Beleegyeztem és egy kövön maga Szulimán élesítette meg a késemet. Amikor
azután alkohollal dezinficiáltam az újját, kezét rátette ugyanarra a
kőre és fogát összeszorítva szólt:

– Vágja!

A második izületnél levágtam az újját és bekötöttem. Meglepett és
bámulatba ejtett a kirgiz bátorsága és türelme. Nem rezzent össze, nem
reszketett és egyetlen hanggal sem árulta el, mit szenvedett. Amikor
elkészültem, fölállott, megköszönte és nyugodtan elindult, hogy befogja
és fölnyergelje a lovakat. Azon aggódva, hogy talán kényszerítő ok
nélkül vágtam le az újját, alkoholba tettem, hogy Kulundába hazatérvén
megmutassam Zaleski professzornak, aki azt mondta, hogy ha ezt az
operációt elhalasztottam volna, följebb terjedt volna az üszkösödés és
akkor az egész kezet le kellett volna venni.

Szulimán, amikor ezt meghallotta, odajött hozzám, kezét a mellemre, majd
a maga mellére tette és ünnepies hangon ezt mondta:

– Én a te kunakod vagyok és te az én kunakom vagy, ameddig élek. A
prófétára esküszöm!

Szulimán a professzor ápolásában hamar meggyógyult. Nehány nap mulva a
Kucsuk-tónál dolgozott velem. A tó ama részének, amelyet megvizsgáltunk,
Szolonovka volt a neve és tulajdonképpen nem volt más, mint körülbelül
hatvan láb hosszú, sósvízzel megtelt árok, amelynek lefolyása volt a
tóba. Sajátságos geológiai tünemény volt az, hogy az ágyában
negyvenhárom Fahrenheit fokú hideg források fakadtak, mig partjain két,
nyolcvanhat és százhat fokos forró forrás vize ömlött beléje. Éppen
ezért három különböző hőfokú vízréteg volt a tó Szolonovka-szakaszában.

A Kulunda síkságon végzett tanulmányainak befejezése után elbúcsúztunk a
kirgizektől. Nem hittük, hogy nehány hét múlva még egyszer találkozunk
velük a síkságon, amelyen északra, a szibiriai vasúthoz haladtunkban
kellett átmennünk. Most Barnaulba tértünk vissza, ahonnan délkelet felé
akartunk előrehatolni az Altai-hegységbe.


HARMINCÖTÖDIK FEJEZET.  Egy nem egészen tudományos expedició.

Nehány napot Barnaulban töltöttünk, ahol a bányamérnökök és a helyi
hatóságok nagyon vendégszeretően fogadtak bennünket.

Barnaul kis város fehértörzsű nyirfával teli sok parkkal és a vagyonos
lakósok mutatós téglaházaival. Meglehetősen sok a jómódú ember, mert a
város húsz évvel ezelőtt egy aranybánya-kerületnek volt a központja. Az
Ob és a Tom minden mellékfolyójának mentén vannak arany- és ezüstbányák.
Akkor ott nagy vagyonokat szereztek a földből és fényesen élt mindenki.
A barnauli hölgyek nem csak ruhájukat hozatták külföldről, hanem még a
fehérneműt is Párisból kapták. A császári koronatartományok igazgatósága
később kisajátította a legnagyobb részét annak a területnek, ahol
aranyat találtak; magánvállalkozást nem engedtek meg többé. E
pillanattól kezdve az egész Altai-kerületben meghalt az élet. Barnaul,
Bijszk és Kusznecsk városok teljesen elvesztették a jelentőségüket és
1918-ban a bolsevikok még csak siettették a pusztulást azzal, hogy
Barnault teljesen elhamvasztották.

Egy este az egyik mérnök lakásán Boganoff ottani rendőrfőnökkel
találkoztam, aki bizalmasan elmondta, hogy pénzhamisító bandát fedezett
föl, amelynek tagjai egyszersmind ismert utonállók és rablók és hogy
ugyanaz éjjel el akarja őket fogni. Előre látta, hogy nagy harcot kell
vívnia és ez a kilátás láthatólag megörvendeztette.

Mivel észrevette, hogy élénken érdeklődöm e dolog iránt, azt ajánlotta,
hogy vegyek részt ezen az expedíción. Megigérte, hogy még reggel előtt
visszatérünk.

Kérdőleg néztem előljárómra, mert nem voltam éppen meggyőződve, hogy ez
az expedíció hozzátartozik vegyi és geológiai vizsgálódásunkhoz. Zaleski
professzor megveregette a vállamat és így szólt:

– Az embernek gondoskodnia kell arról, hogy mindenben része legyen, amit
fontosnak tart. Ön természettudós, de író is. Künn a pusztán vegyi
tanulmányokat végez; itt a városban irodalmi anyagot kell gyüjtenie.
Csak menjen, talán nagyon érdekes lesz a dolog. De vigye magával a
revolveremet.

Ezt a professzori revolvert azonban nagyon jól ismertem. Régiségtani
különlegesség volt, legrégibb mintájú mordály, hihetetlenül rozsdás,
azonkívül csak egy patron volt hozzája. A revolver mindig azoknak a
tárgyaknak a listáján állott, amelyeket a professzor el szokott vinni
expedícióira, de rendszerint a láda legaljára volt rejtve és ott úgy el
volt ásva, hogy kilátástalan volt a keresése. Most sem találtam meg, de
Bogacsoff egy jó Nagan-revolverrel és tolvajlámpával látott el. Kilenc
óra felé már egy tágas, négy kitünő lótól vont tarantászon ültem. Velem
szemben egy Szokoloff nevű óriási, vöröshajú, elszánt arcú rendőr ült.

– Sokan vannak a rablók? Kérdeztem a rendőrfőnöktől.

– Öten vannak, volt a felelet. Amikor látta, hogy meglep a mi
letartóztató csapatunknak csekély ereje, nevetett és azt mondta:

– Szokoloff egymaga is elég nekik, úgy dolgozik, mint a gép, nem mint az
ember. Mi hárman vagyunk és így osztjuk be a feladatot: Szokoloff
kettővel fog végezni, én is kettővel és ön eggyel. Jó lesz így?

Késznek nyilatkoztam arra, hogy vállalom a részemet.

– Hogyan kell azt az embert elfognom?

– Azt akarja mondani, hogyan tartóztassa le? nevetett Bogacsoff. Ragadja
torkon, különben elmenekül.

Hogy az igazat mondjam: inkább néző szerettem volna lenni ebben a
harcban, anélkül hogy tettleg vegyek benne részt és anélkül hogy valakit
torkon kellene ragadnom.

Közben a rendőrfőnök és kísérője megvitatta a támadás tervét. Már nehány
órája hajtattunk a folyópart mentén, amikor a távolból egy nagy falu
fénypontjai tünedeztek föl. Az első háznál megálltunk. Szokoloff
kiszólította a megijedt gazdát. Amikor a tarantász az udvaron volt,
Szokoloff a kocsis szerepét játszó rendőrnek megparancsolta, hogy senkit
se bocsásson ki a házból. A házigazdát arra utasította, hogy vigyen
bennünket a csónakjához és a megadott irányban evezzen el.

Tisztességes utat tettünk meg az árral; a csónakút éjfélig, sőt talán
még tovább tartott. Végre észrevettük, hogy a parton levő egyik kis
házból lámpavilág szűrődik ki. Szokoloff rávetette magát az evező
parasztra, torkon fogta, összekötötte a kezét és fölpeckelte a száját.
Azután maga fogta a kezébe az evezőt és evezés közben ezt dörmögte:

– Most legalább nem fog fütyülni és nem figyelmezteti a gonosztevőket,
akikkel ezek a parasztok itt mind baráti lábon állnak.

Magas parti töltés alján kötöttünk ki; egészen a vízre lelógó bokrok
födték. A megkötözött parasztot nagy, hosszú csónakjának a fenekén
hagytuk feküdni és a bokrok közt a ház felé lopództunk. A gonosztevők
nyilván egész biztosságban érezték magukat, mert őrt sem állítottak ki
úgy, hogy közeledhettünk az ablakhoz és egy pillantást vethettünk a
szobába.

Nagy olajlámpa fényében két férfi ült az asztalnál, akik közül az egyik
bankjegyeket vizsgálgatott és a másik különböző csomagocskákat csinált
belőlük, mig a többi három egy kis sajtón e bankjegyek elkészítésével
foglalkozott.

– Éppen a pénzügyminiszternek segítenek, súgta Bogacsoff és meglökött a
vállával, de attól tartok, hogy meg kell szakítanunk a munkájukat.

A tolvajlámpával a kezében Szokoloff ment előre, követte Bogacsoff és
harmadsorban mentem én. Amikor Szokoloff hirtelen fölrántotta az ajtót
és a szobában termett, a gonosztevők egyike leverte a lámpást a padlóra
és így elsötétítette a helyiséget. A gonosztevők revolverlövése nyitotta
meg a harcot. Mindjárt utána egy lámpás fénygömbjében egy arc jelent
meg, amelyre óriási ököl csapott le. Szótlan és kétségbeesett birkózás
kezdődött. A két rendőr az egyik sarokba szorította az embereket és
annyira szorongatták őket, hogy lőfegyvereiket nem használhatták.
Hatalmas ökölcsapást, fájdalmas fölkiáltást és lezuhanó testek zajának
zürzavarát hallottam.

De a hamisítók áttörték magukat és a szobában vad kergetődzés kezdődött.
Engem lesodortak a padlóra és valaki keményen megrúgta a fejemet.
Alighogy talpra állottam, utálatos ütést kaptam a szememre, egy
másodikat meg a fülem mögé, amitől tántorogni kezdtem, mint a részeg, de
dühös is lettem tőle. Amikor lámpásom fénye egy ellenséges arcra esett,
rárohantam, de úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

– Így ni, hallottam Szokoloff fölkiáltását, ez nehány percig szép
csöndesen fekve marad!

Ugyanebben a pillanatban egy súlyos ököl megint nyakszirten sujtott.
Hamar visszafordultam a lámpásommal és egy hatalmas tarkót födöztem föl,
amelyet erős ütésekkel kezdtem megdolgozni. A tarkó megrázta magát,
megfordult és a fénysugárban… Bogacsoff arca lett látható.

– Nem muszáj éppen barátaidat ütni! ordította az egyik gonosztevővel
birkózva, akit torkon ragadott.

Nem volt időm a mentegetődzésre, mert le kellett számolnom a támadómmal,
aki az asztal alá bújt. Mindenesetre volt időm azt gondolni, hogy az
első ütést, amely mint a villámcsapás a földre sújtott, bizonyára egyik
barátom adhatta, mert Bogacsoffon és Szokoloffon kivül senki sem
üthetett ekkora erővel. Sikerült az embereket lefognunk. Nehány perc
mulva az egész banda megkötözve és lehorgasztott fejjel a csónakhoz
haladt. Szokoloff vitte a pénzeszsákot és a lemezeket, míg a rendőrfőnök
revolverrel a kezében sakkban tartotta a pénzhamisítókat. Én összevert
szememet tapogatva és csunyán megdagadt tarkómat dörzsölgetve, mint
utóvéd követtem őket. Nagyon szerettem volna tükörben látni az arcomat,
mert attól féltem, hogy alaposan eléktelenedett. Amikor azután
megláttam, meglepett, hogy a valóság mennyire fölülmúlta a
várakozásomat.

Szokoloff a félelemtől egészen megzavarodott parasztot megszabadította a
pecektől és a köteléktől, azután a foglyoknak, mintha csak libák lettek
volna, összekötözte a lábait és elhelyezte a fickókat a ladikban.
Elindultunk és a paraszttal együtt, akit a hatalmas Szokolofftól való
félelem a legnagyobb erőfeszítésre ösztönzött, a falu felé eveztünk.
Amikor már jó künn voltunk a folyamon, az egyik fogoly mint a kígyó,
hirtelen fölpattant és nagyot ugrott a levegőbe. Eközben akkora erővel
ütődött neki a csónak szélének, hogy víz hatolt bele és csaknem
fölfordult. Amikor nagy loccsanással a vízbe esett, még megfigyelhettem,
hogy a ragadó áramlat azonnal elkapta és elhurcolta a sötétségben, amely
elrejtette a szemünk elől a vakmerő kalandort. A rendőr többször utána
lőtt, de semmi más hangot nem lehetett hallani, mint a golyók lecsapását
a víz felületén. Amikor a faluhoz érkeztünk, messziről vízmentében
hosszú elnyúló kiáltást hallottunk. A pénzhamisító diadalkiáltása
volt-e, mert partot ért, vagy utolsó szava a halálküzdelemben és a
ragadós, mély Ob most már csak a gonosztevő hulláját sodorta a
Jegestenger mélyének hideg fogsága felé?

Bogacsoff megparancsolta, hogy tartsák készen a tarantászt és három
parasztot kirendelt, hogy segítsenek a foglyokat őrizni, mi pedig a falu
polgármesteréhez mentünk teára.

Egy kis olajlámpa csak gyéren világította meg a szobát. Amikor azonban
tükröt vettem észre a falon, eléje állottam, hogy arcom állapotát
megvizsgáljam.

Megijesztett a torzkép, amelyet láttam. Jobb szemem egészen fekete volt
és annyira bedagadt, hogy csak egy kis hasadék maradt, amelyen át a
látószerv üggyel-bajjal csak éppen hogy kikémlelhetett. A tarkóm annyira
megdagadt és úgy fájt, hogy csak nagynehezen tudtam a fejemet
megmozdítani.

– No, ezek szépen elbántak velem, jegyeztem meg.

Derűltnek iparkodtam látszani és meglehetősen kényszeredve nevettem.

– Az már igaz, mondta Bogacsoff. Arca meglehetősen csunya. De ez nem
tart sokáig. Ilyen esetekre kitünő szerem van. És ha innen a hegyek közé
távozott, senkinek sem fog föltűnni az állapota.

Nem tetszett, hogy a rendőrfőnök az arcommal szemben is hivatásszerű
hűvösséget mutat; de hát mit tehettem? Zsebkendőmmel bekötöttem a
szememet és hideg vízzel megmostam földagadt tarkómat. Bogacsoff
nevetett:

– Ugyan minek? Hiszen ez semmi! Ön is egy jó szaftosat adott a tarkómra.
A háború háború. Inkább igyék teát!

Másnap reggel ismét Barnaulban voltunk. A professzor miután bekötözte
sebeimet, a fejét rázta és így szólt:

– Ejnye, ejnye! Ezek ugyancsak helybenhagyták ezen a kiránduláson! Nem
tudom, szerzett-e irodalmi anyagot vagy sem, hanem a gyüjteményünk
számára szép mintapéldányt hozott haza.

Fájdalmamban és kínomban a professzor e széljegyzetei helyt nem állóknak
és elmésség híján levőknek tüntek föl nekem.

A pénügyminiszter önkéntes asszisztensei ellen viselt különös expedició
emlékeül néhány hétig nagyon fáradt és szomorú külsejű volt a szemem és
a tarkóm merev.


HARMINCHATODIK FEJEZET.  Az aranykereső.

Zaleski professzor Barnaulban összeismertetett egy volt tanítványával,
Zassz doktorral, aki abban az időben volt a diákja, amikor a tomszki
egyetem elnöki székében ült. Zassz dr. magas, karcsú német volt, kék
rövidlátó szemmel és határozatlan színű mindig kócos hajjal. Altai
kerületben mint kitünő sebészt ismerték, aki sohasem ivott, nem
kártyázott, hanem feleségének bánatára csak ezeknek a szenvedélyeknek
hódolt: lelkes vadász, elsőrangú lövő és nagy sportférfi volt.

Közelebbi ismeretségünk azzal kezdődött, hogy bevezetett a
dolgozószobájába és megmutatta fegyvergyűjteményét. A vadászat minden
neme számára a leghíresebb műhelyekből kikerült mindenfajta fegyver
képviselve volt itt. Cseh Lebeda, belga Lepage, angol Scott, Pardey,
Lancaster, amerikai Winchester és Remington, német Sauer és többféle
francia és svéd gyártmány. Miután valamennyit végigmutogatta,
vastagüvegű pápaszemével rám tekintve, így szólt:

– Tudja mit doktor úr, elmegyünk együtt túzokvadászatra. A fiatal
túzokok már röpülősek és az öreg hímek már összesereglenek.

Természetesen nem elleneztem a dolgot és már nehány óra mulva ott ültem
az orvos mellett kis kocsiján, amely a nyirfaerdőn át vette kanyargó
útját. A doktor spanielje mögöttünk szaladt. Mikor a városból körülbelül
egy mértföldnyire egy magas fűvel benőtt nagy erdei rétet kereszteztünk,
a spaniel mereven tartotta a fejét és sietve egy oldalvást levő
bokorcsoporthoz ment. Az orvos megállította a lovát és fegyveréhez
nyúlt. Ugyanabban a pillanatban fiatal császármadarak csapata szállott
föl a fedezékből. Az orvos miután két lövéssel két madarat leszedett,
hihetetlen gyorsasággal ismét töltött és még volt elég ideje, hogy a
lelőtt párhoz még egy fiatal kakast hozzáfűzzön.

Meglepett, hogy mily pontosan és mily gyorsan lőtt. Egész életemben még
csak egy hasonló ügyességű vadásszal találkoztam, Ivanicky K. I. ismert
szibiriai aranybányatulajdonossal, akit Pétervárott és Monakóban is
híres lövőként ismertek.

A tulajdonképpeni vadászterületre haladtunkban ilyen módon huszonnégy
császármadarat lőttünk le. A nyirfás végre eltűnt és a Belyaga-síkság
legészakibb része terült el előttünk. Egy kis dombra fölkapaszkodván,
lábunk alatt tágas síkot láttunk, amelyen egy túzok-raj legelészett.

Messzelátón egészen tisztán láttuk a nagy szürke madarakat hosszú
lábaikkal és csőrük körül a sertekoszorúval. Nagyon hasonlítottak a
pulykához, de karcsúbbak voltak és magasabbak. Az öreg madarak közt sok
fiatalt láttunk sürögni-forogni és egymással állandóan veszekedni.
Amikor bennünket megláttak, menekülni kezdtek, látszólag egészen lassan,
valójában azonban meglehetős gyorsasággal.

Zassz kifogta a lovat és csak a fejféket hagyta rajta. Azután fogta a
szárat és engem arra kért, hogy vele együtt a ló mellett menjek és pedig
a lónak a madaraktól elfordult oldalán. Egyszerű, de hosszadalmas
sztratégiai fogás kezdődött. A túzokok körül nagy kört írtunk le és
azután egyre kisebbedő körökben közelebb lopódzkodtunk, míg már csak
körülbelül hetven lépésnyire voltunk a madaraktól, amelyek ekkor
nyugtalankodni kezdtek és mintha menekülni készültek volna, mire a
doktor rámszólt:

– Lőjjön, de jól célozzon, mert csak két lövésre lesz ideje.

Kiugrottunk a ló mögül és mind a négy csövet kilőttük. Zassz két madarat
megölt, én pedig egyet a szárnyán megsebesítettem. Ugyancsak futnom
kellett utána a síkságon. Úgy futott, mintha strucc lett volna és sokáig
lőtávolon kivül volt. Végre meglassította futását – mert sok vért
vesztett és úgy látszik, fájdalom kínozta – és még egyszer alkalmat
adott nekem a lövésre. Huszonnyolc fontos öreg hím volt, olyan zsákmány,
amelyért bizony érdemes volt a huszonöt mértföldnyi utat a porban
megtenni.

Barnaulban időzésem alatt új ismerőseink egyikével-másikával többször
kirándultam a városból. E vándorlások egyikén az Ob partján kószáló,
elhanyagolt, rongyokba burkolt, szánalmas külsejű emberrel találkoztunk.
Mihelyt meglátott bennünket, hozzánk jött és cigarettát kért, mert már
három nap óta nem volt szívnivalója. Kérdezősködésünkre elmondta a
szibiriai aranykerületekre jellemző következő történetet. Altiszt volt a
póstán és amikor némi pénzt takarított meg magának, elhatározta, hogy
aranyat keres és milliomos lesz. Egy szolgálatkész lélek tíz rubelért
elárult neki egy föltétlenül jólfizető aranylelőhelyet és ettől remélt
mindent, erre áldozta minden megtakarított pénzét és egy egész nyár
munkáját, de minden eredmény nélkül.

– És most mihez akarsz hozzáfogni? Kérdeztem.

– Tutajt keresek az Ob folyón, hogy Novo-Nikolajevszkbe juthassak. Onnan
megpróbálom Tomszk elérését, hogy visszamenjek a póstahivatalomba és
megint tintanyaló legyek.

– Úgy látszik, beteltél már a milliókkal! vetette közbe társaságunk
egyik tagja.

– Ó nem, felelt határozott fejrázással a sikertelen kincskereső,
összegyűjtök egy kis tőkét, azután visszajövök ide, ahol – erről meg
vagyok győződve – végül mégis sok aranyat fogok találni.

– Igen ám, de ha nem értesz a szükséges geológiai megfigyelésekhez,
akkor talán sokáig várhatod az eredményt, figyelmeztettem őt.

– Enélkül nehéz, azt belátom, volt a válasz, de nekem már a véremben van
a dolog. Most már ötödször próbáltam szerencsét, megszoktam. De bízom a
szerencsémben.

Amikor leült mellénk és megette a kenyeret meg a vajat, amit a mi
készletünkből adtunk neki, kalandoréletéről különféle történetet beszélt
el.

– Egyszer Kusznecsk város közelében a Tom folyónál kerestem aranyat.
Mindenemet elvesztettem és már csak ötven kopekkel a zsebemben tutajra
vártam. Végre egy kicsi, csak tíz törzsből összekötözött tutajt láttam a
folyón felém úszni. A tutaj végén kőből készült tűzhely volt, amelyen a
gazda éppen a teáját főzte. Hosszú, csak nagyjában kiácsolt evezővel
kormányozta a tutajt. Mikor rákiáltottam, a parthoz irányította a tutajt
és én alkudozni kezdtem vele. Tomszkba utazott és egy rubelt kért, ha
odáig elvisz. Csak amikor minden zsebemet kifordítottam, hogy
megmutassam, nincs több pénzem félrubelnél, ment bele abba, hogy elvisz
ezért az árért. Vízmentében haladva nehány nap után sülyedni kezdett a
friss döntésű fából készült tutaj úgy, hogy amikor Tomszkba érkeztünk,
mellünkig ért a víz. A falvakban a parasztok bámulva néztek bennünket és
mindenféle kérdéssel csúfoltak:

– Hol van a hajótok? Min úsztok ti tulajdonképpen?

– A partról könnyű kinevetni az ilyen tutajosokat. De bennünket minden
sellő és minden élesebb kanyarulat biztos elsülyedéssel fenyegetett, úgy
hogy emberfölötti erőfeszítéssel sülyedő tutajunkba kellett
kapaszkodnunk. A bőr lejött a lábunkról, törzsünkről és kezünkről, mert
mindig vízben volt. Amikor a tutaj kapitánya meglátta a tomszki
templomkupolákat, kicsinylő hangon ezt mondta:

– Igazán olcsón hoztalak el ezen a háromszázötven mértföldnél hosszabb
úton!

– A tutajon a legtöbb időt azzal a tépelődéssel töltöttem el, hogy
miféle fizikai törvények szabályozták a mi hajtóerőnket. Így azután
érthetőnek találtam a parton álló paraszti barátaink kérdését. Végre
célhoz értünk és ez volt a fődolog, nem a menetdíj, amit fizettem.
Nehány nap múlva újra az irodában ültem, leveleket rubrikáztam és arról
a gazdagságról álmodoztam, amely végül mégis csak az enyém lesz. Tudom
és érzem, hogy milliomosnak születtem.

Előkelő egykedvűséggel fújta a füstöt és büszkén itta vadászüvegünkből a
tejet.

A szibériai folyókon ősszel gyakran lehet ilyen vakmerő, mindenre kész
kalandor-alakokkal találkozni, akik amellett álmodozók is. Sokan a
szibériai erdőkben vagy a folyók hullámai közt vagy egyszerűen éhségtől
és betegségtől pusztulnak el. De föltétlenül követik őket mások,
csábíttatva az arany hatalmától, amelynek a mi korunk annyi tetterőt,
szünetlen törekvést és találékonyságot áldoz föl.


HARMINCHETEDIK FEJEZET.  Isten színe előtt.

Nagy Péter kora óta nem egy vallási szektának, amelyet a cár üldözött,
Szibíria volt a menedékhelye. A szekták hívőinek falvai és templomai
Orosz-Ázsia őserdőiben és mély völgyeiben húzódtak meg. A tévtanok
hirdetői, püspökök és próféták, ezekről a helyekről hatoltak be európai
Oroszországba. A legkomorabb szekta Abbakum lelkész követőié volt, aki
Nagy Péter uralkodása idején élve elégettette magát. Ez a szekta azt
hitte és hirdette, hogy az önként kiontott vér megválthatja az
emberiséget az antikrisztus erkölcsromboló uralmától. Az
öngyilkos-szekta két csoportra oszlott, amelyek közül az egyiket a két
Rakicski-testvér képviselte és működésének területe Déloroszország volt.
A két fanatikus testvér lelkét terhelte nem egy délorosz paraszt halála,
aki az emberiség megmentése végett önelégetéssel vetett véget az
életének. Az öngyilkosok második csoportját alapítójáról,
Kolesznikoffról, kolesznikoffcinak nevezték. Ennek követői Szibériában
és Északoroszországban laktak. Azt tanította, hogy ha az emberiséget
igazán meg akarják váltani, akkor az öngyilkosságnak tényleges
vérontással kell megtörténnie. Kolesznikoff meghalt a karai börtönben,
de sok követője fölvette a nevét és Szibéria sok parasztját
öngyilkosságba kergette. Egyik könyvemben leírtam az Altai-hegység
szélén történt találkozásomat a Kolesznikoff-szekta egyik papjával. E
közlemény terjedelmének megfelelően a puszta tények előadására kellett
szorítkoznom. Ama személyes élményeim beillesztésével, amelyek azt a
találkozást átszőtték, kiegészítem most ezt a történetet.

Miután még egy ideig komplikált kémiai vegyelemzéseket végeztünk a
bányaigazgatóság laboratóriumában, elhagytuk Barnault.

Átkeltünk az Ob jobb partjára és délkelet felé Bijszk városba utaztunk.
Az Altai gleccsereiből eredő két folyó, a Katun és a Bija, itt egyesül
és az Ob folyamot alkotja. Bijszk körülbelül ötezer lakósú tipikus
szibíriai város, nagyon festőin épült a rohanó, hideg, szmaragdzöld vízű
Bija folyó mellett, amely sziklás, erdővel sűrűn benőtt partok közt
vergődik előre.

Bijszkből kiruccantam a Tom mellett levő Kusznecsk városba, amely akkor
Istentől elrugaszkodott fészek volt, de rengeteg szénkoksz- és nagyfokú
vasérctelepek fölfedezése nagy ipari vidék központjává tette. A
szovjetkormány uralomrajutása előtt itt nagy kohászati és vegyi
intézmények építésébe fogtak, amelyek idővel bizonyára bő forrásai
lesznek Szibíria e része gazdagságának. Néhány szén- és ércpróbát
elhoztam magammal Zaleski professzor számára. A város szomszédságában
néhány kevéssé kiadós aranybányát látogattam meg.

Bijszkbe visszatérvén, tudtomra adták, hogy a professzort távirat üzleti
ügyben Barnaulba szólította. Távollétét arra használtam föl, hogy még
néhány kirándulást tegyek az Altaiba. Lovat béreltem, jól fölszereltem
magamat vadászatra és a Katun jobb partja mentén délnek lovagoltam.
Festői hegyvidéken és fenyőerdőkön át vitt az utam, amely hideg tajtékzó
hegyi vizeket keresztezett. Az erdők pompásak voltak; fű vagy cserjefa
nem volt bennük, csak óriási magasságú, sűrűn álló fenyőfák, amelyeknek
a szélben csöndesen hajladozó csúcsai mintha mindig valami titkot súgtak
volna.

Ebédre egy kis faluba tértem be, ahol a felnőttek közül senkisem volt
otthon; mindannyian a mezőn foglalatoskodtak. A falu egyetlen utcáján
csak kutyák és gyermekek zajongtak. Az egyik házban végre fölfedeztem
egy vén süket asszonyt, akinek jelekkel tudtára adtam, hogy enni
szeretnék valamit. Ezt felelte:

– Nincs se kenyér, se tej, mert a gazda elzárta az éléskamrát; de halat
süthetnék.

– Nagyszerű – válaszoltam – süssél hát halat!

– Péter, Péter! – kiáltotta az ablakon kihajolva – gyere ide. Vendég
érkezett. Eredj, fogj néhány halat!

– Micsoda – kiáltottam a fülébe tiltakozásomat – még csak most fogjátok
a halat? Hiszen amíg elkészül, éhen halok.

– Dehogyis, uram, rögtön itt lesz az – felelte az öreg asszony és
hozzáfogott a pecsenyesütő serpenyő tisztogatásához.

A fiú, aki körülbelül tíz éves lehetett, a pajtából rövid botra kötözött
hosszúkás kosarat hozott elő és elindult.

– Várj egy pillanatig – kiáltottam – veled megyek.

A fiú kicsi, de mély patakhoz vezetett és ott fölkeresett egy
mesterséges vízesést, amely mély lyukat vájt a sziklás fenékbe. Ahogyan
a kanalat teszi az ember az edénybe, a fiú éppen úgy merítette bele a
kosarat a lyukba és keresztülhúzta rajta. Most láttam csak, hogy az öreg
asszonynak igaza volt. Öt darab meglehetősen nagy khairuszt vagy ázsiai
pisztrángot fogtunk és néhány perc múlva akkora készletünk volt,
amekkora elegendő még egy annyira éhes utasnak is, aminő én voltam.
Félórával később már el is fogyasztottam az ízletes zsákmányt és
áldottam a gondviselést, mert Ázsia vizeiben éhes utasok számára ilyen
mindig rendelkezésre álló és pompás étel van.

Amikor a Katun mentén folytattam az utamat, az este egy kis faluban
lepett meg, amelyben nem volt több tizenöt háznál. Kiszemeltem az
egyiket, amely valamivel tisztábbnak látszott a többinél és szállást
kértem.

– Kérem, tessék bejönni – mondta a háziúr, egy komoly külsejű öreg
paraszt. – Társaságot is talál, mert éppen most érkezett meg Ongudaiból
egy hölgy, aki úton van.

Lovamat bekötötte az istállóba, míg én bőrzsákommal bementem a szobába,
ahol az olajlámpa világánál egy feketébe öltözött fiatal asszonyt
pillantottam meg, akinek nagy sötét szeme és intelligens, de szomorú
arca volt. Amikor meghajoltam előtte, meglehetősen visszautasító
pillantást vetett reám és köszönésem viszonzásául alighogy a fejével
biccentett. Mialatt a háziakkal a vacsoránál ültünk, vele beszélgettem
és megtudtam, hogy egy mérnök felesége és hogy Ongudaiba érkezett, amely
Nyugatszibíria lakóitól sűrűn fölkeresett gyógyhely az Altai-hegységben.
Meglepett, hogy ebben a faluban találkozom vele, egy alig járt úton, de
erre nézve nem kérdezősködtem, mert ez nem tartozott reám.

Éppen elkészültünk a vacsorával, amikor zajtalanul kinyílt az ajtó és
egy magas, szikár férfi lépett be. Különös tüzes szeme volt és hosszú,
fekete haja, amelybe már sok ősz szál keveredett, leomlott a vállára.
Szerzetesi ruha volt rajta. Nyakán vastag ezüst láncon nagy ezüst
kereszt függött.

Keresztet vetett és anélkül, hogy bárki is egy szót szólt volna, leült
az asztalhoz. A parasztok tisztelettel és figyelemmel nézték az új
vendéget. Egyenesen, szótlanul és mozdulatlanul ült. Titokban
megfigyeltem és észrevettem, hogy az asszony, amikor szomorú, szinte
tragikus szeme a szerzetes tekintetével találkozott, hirtelen elpirult
és utána láthatóan elsápadt. És sovány ujjának ideges rángatódzása
elárulta a fölindultságot, amely keresztüljárta. A szerzetes is úgy
egymásra szorította összekulcsolt ujjait, hogy keze egészen foltosnak
látszott.

Valami készülődött ebben a helyiségben és ebben az elhagyott faluban, de
micsoda? Írói ösztönöm arra kényszerített, hogy a talány megfejtése
végett itt maradjak.

A szerzetes megivott egy pohár teát, fölkelt, a jelenlevőket mind
megáldotta és némiképpen súlytalanul, de mégis sokat jelentően ezt
mondta:

– Holnap vasárnap van. Én végzem az istentiszteletet.

Még egy éles és átható tekintetet vetett az idegen nőre, aki mélyen
lehorgasztotta a fejét, azután kezét áldásra emelte, az egész társaság
felé futólagosan keresztet vetett, kiment és gondosan becsukta maga
mögött az ajtót.

Sokáig csönd volt a szobában.

Alaposan megfigyeltem az asztalnál ülőket és föltevéseim szerint minden
arcot vizsgálgattam.

– Borzasztó ez a szerzetes – mondta végül mély sóhajjal a háziúr.

– Bizony – kontrázott két egyszerű parasztasszony – borzasztó!

– Szent ember – vetette ellen meleg és váratlanul erős hangon az
ismeretlen asszony. – Ez a szerzetes nagy igazságokat mond. És ha
borzasztóak is, a bűneink nem százszor borzasztóbbak-e? És annál többet
szenved érettünk ő, a szent.

Mialatt így belemelegedett, figyelmemet fölkeltette az egyik ablak, ahol
véletlenül egy árnyat láttam föltünni, amely azonnal ismét eltünt. Egy
pillanat múlva megint láthatóvá lett és azután egy halvány arcot
pillantottam meg aggódó szemmel.

– A lovam után kell néznem – mondám és kimentem.

Gyorsan a ház szögletéhez osontam és amikor körülkémlelődtem, egy jól
öltözött embert vettem észre, aki megfeledkezve az egész világról,
benézett az ablakon. Most már biztosra vettem, hogy valami komoly dolog
volt készülőben ebben a félreeső erdei zugban.

Visszamentem a házba és éjjeli nyugalomra tértem. A vékony válaszfalon
át sokáig hallottam a szomorú arcú asszony sírását és imádkozását, míg
végre Istenhez, a béke és életerő adományozójához intézett hő és
szenvedélyes imádkozásának mormogása elaltatott.

Reggel, amikor fölébredtem, kis tejet ittam, azzal az ürüggyel, hogy
vadászni akarok, fogtam a fegyveremet és kimentem. A hegylejtőn bokrok
közt elrejtőztem és vártam. Nemsokára néhány férfi és asszony jött ki a
házakból. Jámborul keresztet vetettek és az erdőbe vívő mellékútra
tértek. Az ismeretlen nő nemsokára ugyanabban az irányban követte őket.
Amikor már jó darab útat megtettek, észrevétlenül követtem őket.
Körülbelül két mértföldet tettem meg, amikor a cserjésben zörgést és
lépések zaját hallottam. Fölemeltem a fegyveremet.

– Ne lőjjön – szólalt meg egy tiszta és művelt hang és a cserjésből
előbukkant az az ember, akit a múlt éjjel az ablakon láttam a szobába
kémkedni. Mindjárt megismertem a ruhájáról és ápolt kis szakálláról.

Amikor kérdőleg ránéztem, megértett és kétségbeesett kézmozdulattal ezt
susogta:

– Semmit sem mondhatok, semmit sem, nem merek mondani… De tudom, hogy
nagy szerencsétlenség fog történni.

Láttam, mennyire kétségbeesett és megrémült és éreztem, hogy nincs jogom
a firtatásra. Cigarettával kínáltam és közömbösen megkérdeztem:

– Hová visz ez az út?

– Egy kis szkeethez (szektakápolna), ahol ma istentisztelet van.

– Köszönöm, Isten önnel – feleltem és az úton tovább indultam, míg ő
nekivágott a bokroknak.

Időközben az erdő ijesztően és fenyegetődzően hallatni kezdte a szavát.
A szél meghajlította és ráncigálta a fák csúcsát. A sötét égen át óriási
sötétszürke felhő, a vihar hírnöke, vitorlázott. Előtte fehér, ronggyá
tépett, alakjukat egyre változtató fürtös felhők rohantak. Valahol a
bokrok közt karvaly kiáltozott, míg az erdő fölött borzalmas károgással
varjúsereg keringett.

Az út, amely eddig az erdőben kígyózott, most kivitt belőle és pedig egy
tágas, bokrokkal és nádassal benőtt mocsárterületre, ahol a puha talaj
engedett a lábam alatt és besüppedt úgy, hogy a legközelebb levő bokrok
minden lépésemre megremegtek és meghajoltak. Észrevettem, hogy az út
alatt mély, csúszós pocsolya van.

Még csaknem egy órahosszáig mentem tovább. Akkor széles erdei rétre
jutottam, amelyet komor fák körítettek. A rét másik végén
nyírfagerendákból összeácsolt kis kápolnát láttam, amelyet feketére
festett az idő és kereszttel ellátott kis kupola magaslott föléje.
Amikor odaérkeztem, éppen egy másik faluból jött néhány paraszt lépett
be a kápolnába és velük bementem én is. A belseje sötét volt, szűk és a
körülbelül ötven főnyi község zsúfolásig megtöltötte. A legsötétebb
sarokban kerestem magamnak helyet és körülnéztem. Az egyetlen kis
ablaknál közönséges deszkaasztal állott vaskereszttel és bibliával. A
bal sarokban a portól megfeketedett Krisztus-kép függött, előtte
függőlámpásban két satnya viaszgyertya lobogott szomorúan. Aszerint,
amint a kis lángnyelvek lelapultak vagy fölemelkedtek, árnyék vagy fény
surrant át a szomorú és aggódó arcú, töviskoszorúzta Megváltó képén.
Időről-időre mintha életre kelt volna a szeme és szenvedést meg
könyörületet mutató szája mintha mosolygott volna. A parasztok
tiszteletteljes félelemmel néztek föl az Istenfia arcára, amely szinte
élt. Térdre hullottak, keresztet vetettek és homlokukkal a földet
érintették.

Az asztal előtt, mintha kőből lett volna kifaragva, mozdulatlanul állott
a szerzetes alakja. Sápadtan, égő szemmel mereven kinézett az ablakon és
vékony ajka valamit suttogott. Az asztaltól nem messze az idegen nőt
láttam térdelni; tekintetét a földre irányítva áhítatos imádkozásba
látszott elmerülni.

A szerzetes hirtelen mozdulattal megfordult a közönség felé, tűzben égő
szeme végigcsillogott az embereken és hangos szóval, amely mindenkit
lenyügözött, ezt hirdette:

– Lelki szememmel látom az Istent, e világ és lelkünk megteremtőjét
látom közeledni, Istent, minden szerencse és minden gazdagság
ajándékozóját, Istent, az emberi bűnök bíráját. Imádkozzatok és kérjétek
egész lelketekkel, szívetek egész hevével, hogy testi alakban szálljon
le hozzánk, mutassa meg magát nekünk és bennünket, bűnösöket méltasson
jelenlétére.

E szavak után csaknem földig hajolt és kezét kinyújtva, olyan
testtartással, amely könyörgést és töredelmességet fejezett ki,
végigment a község közepén, ahol utat nyitottak neki. Ahol elment, ott
térdre hullottak az emberek és forró imádságot kezdtek suttogni; földre
hajtott fejjel hiszterikus félelemmel és lelkiismereti mardosással
sóhajtoztak. Kívülről behallatszott a szerzetes imája.

– Urunk, te könyörületes! Urunk, te a mi bíránk és nagy uralkodó! Jőjj a
templomodba, ahol ha beléptél a házadba, nyájad teljesíteni fogja
akaratodat!

A gyülekezet várakozásteljes borzongásban megmerevedett és visszafojtott
lélekzettel térden maradt. Mintha felelet lenne a szerzetes imádságára,
behallatszott az erdő nyugtalanító zúgása, az erdőé, amelyet a kezdődő
vihar korbácsolt végig. Távoli haragos mennydörgés bömbölt és behatolt a
kápolnába.

– Itt vannak szolgáid és rabszolgáid, ó Uram – hallottam a szerzetes
közeledő hangját. Hogy a megfertőzött földet tisztára mossák, készek
vérüket áldozni a világ bűneiért.

A szél megint erőre kapott és behozta a haragos vihar szavát.

Egy pillanattal később láttam, hogy a szerzetes visszajön a kápolnába.
Térden csúszott hátrafelé, arcával csaknem a földet érintette és
kinyújtott kezével mintha valami láthatatlan alakot kísért volna.
Senkisem mert odapillantani, amikor a kápolna ajtaján bejött, mindenkit
hatalmas, vallási borzongás tartott lenyügözve. Odapillantottam a
szerzetesre és láttam, hogy senkisem volt előtte. Tudtam jól, hogy a
szél, a menydörgés és a vihar zúgása az erdőben véletlenül felelt a
lázas szemű szerzetes szavaira, de mégis éreztem, hogy az én szívemet is
borzongás fogta el és hogy agyam nem tudott hidegen és logikusan
gondolkodni.

Azt az asszonyt kerestem. Még mindig térdelt, de szemét fölemelte a
Krisztus-kép felé. Tágra nyitott, könnyel, reménnyel és várakozással
teli szeméből oly erős hit sugárzott, hogy úgy éreztem magam, mintha a
legkorábbi keresztény időkben, valami Nero vagy Kaligula korabeli, római
katakombába kerültem volna vissza azok közé az emberek közé, akik holnap
vadállatoknak vagy kegyetlen afrikai rabszolgáknak kiszolgáltatva az
arénában fognak térdelni.

Gondolataimat megszakította a szerzetes, aki talpra ugrott és óriásként
állt előttünk. Azután karjának kétségbeesést kifejező mozdulatával
megint leroskadt a földre. Ismét fölállott, az asztalhoz futott, majd
újra az ajtóhoz. Végre rekedt hangon kiáltotta:

– Te elmégy?… Nyájadat a bűn és gonosztett zsákmányául engeded? Ne hagyj
el, te nagy, könyörületes Isten! Fogadd el áldozatunkat!

Még egyszer a földre vetette magát, hogy rögtön újra fölkeljen. Megint a
kápolna közepére jött és lélekzetfogyott, rekedt hangon sürgetően és
parancsolóan kiáltotta:

– Isten népe, elhagy bennünket! A teremtő és király elhagy bennünket!… A
földön ismét gonosztett, bűn és rémület fog uralkodni! Véretekkel
kérjétek őt, hogy jőjjön! Vérrel!… Gyorsan!… Gyorsan!…

A szerzetes szava a lelkek legmélyére hatolt, izgatott, megölte az
akaratot, parancsolt és végül sziszegésbe átmenve, megismételte:

– Gyorsan!… Gyorsan!…

Nyögés, zokogás és mély sóhajtozás töltötte be az alacsony, fojtott
levegőjű helyiséget. Az egyik sarokban mozgolódás támadt. A tolakodó
tömeg utat adott egy fiatal, szélesvállú parasztnak, aki reszketve az
oltárhoz ment és egyre ezt ismételgette:

– Én… én… én…

Most olyasvalami történt, amire egyáltalán nem voltam elkészülve. A
paraszt vadászkést vett elő és átvágott gégével a földre zuhant.

A szerzetes kiegyenesedve ott állott a haldokló mellett és ijesztő
hangon kiáltotta:

– Hulljatok arcra… arcotokra… Ő jön… ő, a nagy isteni megkönyörülő. Az
Úr, aki a világ bűneiért kegyesen fogadta ezt a vért!

Ebben a pillanatban, éppen amikor mindannyian földre hullottak, vakító
fény kápráztatta el a szememet és irtózatos nagy dörgés rázta meg a
földet. Mintha a kápolnát a levegőbe röpítették volna; a menyezetről por
hullott alá és a kis ablak ezer darabra tört.

A halálra rémült parasztok reszketve feküdtek a földön és nem mertek
fölpillantani, mert attól féltek, hogy meglátják Isten arcát és még
egyszer meghallják rettenetes hangját. Szentül hitték, hogy az a
véletlen villámcsapás, amely a kápolnát érte, igazán Isten hangja volt
és nem jutott eszükbe, hogy a szerzetes kihasználta ezt a közönséges
természeti jelentőséget, mert az ő öngyilkos-propagandájának érdekében
így akart túlizgatott lelkükre hatni. Kezüket arcukba temetve feküdtek
és nem vették észre, hogy az istentisztelet áldozata örökre néma volt.

Az első, aki magához tért, az idegen asszony volt. Rémülettel meredt a
szeme a fiatal öngyilkosra, azután összefogta a ruháját, hogy bele ne
érjen a vértócsába és az összekuporgó parasztok közt óvatosan az ajtóig
ment. Ott azután fejét halvány kezei közé szorítva és összefüggéstelen
szavakat dadogva, a borzalomtól kergetve futni kezdett.

A szerzetes, amikor meglátta az asszony menekülését, a földön fekvő
parasztokon át kíméletlenül az ajtóhoz futott és utólérte a menekülőt.
Mint a villám künn termettem a kápolnából és még éppen megláthattam,
hogy az asszonyt megragadta, átölelte és száját, szemét, nyakát
csókjával borította. Erejének minden megfeszítésével és kétségbeesett
kiáltással kibontakozott a karjából, ellökte magától és elrohant az erdő
felé. Nyomában a szerzetes.

Utána futottam, hogy megvédjem az asszonyt. Mikor benn voltam az
erdőben, magam előtt rohanni láttam valakit a bokrok közt, de nem
ismertem föl, hogy ki volt. Az út egyik kanyarulatánál a szerzetest
láttam a lápra futni, hogy elvágja az asszony menekülésének útját.
Egyszerre csak azt hallottam, hogy különös módon megváltozott hangon,
amelyből aggodalom és rémület csengett ki, ezt kiáltotta:

– Ó… Ó! Segítség!

Már majdnem eljutottam arra a helyre, ahonnan a szerzetes kiáltása
hallatszott, amikor hirtelen lövés dördült el. Mivel minden lépésemkor
belesüppedtem a láptalajba, csak nagynehezen haladtam előre a bokrok
közt, míg végre az ijedtségtől megdermedve, megállottam.

Világoszöld mohával födött kis erdei tisztás terült el előttem. A mocsár
már annyira magába szívta a szerzetest, hogy a fölszínén csak halvány
arca látszott tágranyílt merev szemmel, amely mintha kegyelemért
könyörgött volna és a lövéstől szétzúzott véres koponyával. A következő
pillanatban eltünt a borzalmas arc is és a helyén csak feketevízű kis
pocsolya maradt, amelynek tetején néhány hólyag bugyborékolt.

A cserjésben ott állott az az ember, akit tegnap este az ablaknál láttam
és akivel ma az erdőben találkoztam. Fegyver volt a kezében és tele
gyűlölettel nézte a mocsár zöld, alattomos szőnyegén a fekete vízfoltot.
Föltekintett és szemeink találkoztak. Halk, reszkető hangon ezt mondta:

– A büntetés rettenetes volt és szigorú, emberkéztől kellett meghalnia.

Gondolatokba mélyedve és érzelmeink fogságában sokáig hallgattunk.
Világos volt előttem, hogy ez a félőrült szerzetes, a szörnyű
öngyilkos-szekta prófétája megérdemelte a halált; megérdemelte ő, a
fölbujtó, aki a hívők vérét kívánta, hogy lemossák vele a világ bűneit,
ő, üldözője a csöndes, szomorú asszonynak, akit a szerzetes misztikus
ereje és szónoki képessége rabszolganővé tett. De még némi kétség
kínzott. Hosszú hallgatás után megkérdeztem:

– Miért tette ezt?

– Annak az asszonynak a férje vagyok – volt a kétségbeesett válasz.

Az erdő megborzongott. Megérteni véltem az egész természetfeszültséget,
azt a feszültséget, amely az erdőben és a zöld moszattal és
vízinövényekkel födött mélység bokrai közt rejtőzködött. Egy kis madár
szomorúan csicsergett, egy holló kiáltott, ropogott egy fa, amelyet
kettétört a vihar és a mocsár hirtelen vad és kegyetlen diadal hangján
szólalt meg. Gondolatok rohantak át az agyamon; egy elhatározás kezdett
ébredezni, nőtt és megérett.

Ránéztem a halvány emberre, akinek szemében még ott szikrázott a
gyűlölet és ezt mondtam:

– Vadászni voltam. Senkivel sem találkoztam és semmit nem láttam.

– Köszönöm – hangzott utánam melegen és meghatva, csaknem suttogva.

Amikor az erdei úton hazatértem, lehullottak az első esőcsöppek.

Ugyanaznap elhagytam a falut, amely Kolesznikoffnak, a vérszomjas,
valamelyik kolostorból megszökött szektaszerzetesnek a hazája volt.
Mögöttem maradt az idegen nő és a férje, a még mindég gyűlöletet lihegő
bosszúálló. Nem gondoltam hogy ezzel a két emberrel valahol másutt újra
találkozom.

Mikor a falu utolsó kerítését is elhagytam, az erdőből és a lápból
miriád szellemhang hatolt felém, amely újra és újra ezt nyögte:

– Ó… ó…!

Ez azonban csak e szerencsétlen nap eseményeinek és benyomásainak
viszhangja volt.


HARMINCNYOLCADIK FEJEZET.  Medvevadászat és saman átok.

Az ebben a faluban lezajlott események után a Katun partja mentén
folytattam az utamat. Szomorú voltam; mindenféle kérdés és bizonytalan
érzés kínozott.

Semmi sem tudta ezt elűzni és semmi sem tudott nekem örömet szerezni,
pedig az idő gyönyörű, a természet körülöttem dús, az erdős és hegyes
tájék pompás volt. Egész nap semmit nem ettem és napnyugtakor Ongudaiba
érkeztem. Ez egy festői városka a folyó jobb partján. Közelében
sziklalépcsőkön átfutó, a nagy Altai főláncának örök hóvidékéről jövő
sok haragos hegyi folyó ömlik a Katunba. Amikor a városba érkeztem, a
nap már aludni tért. Előttem déli irányban a hosszan elnyúló, hóval
födött hegyláncból kiágaskodott a nap utolsó sugarának rózsaszínű
fényében izzó Byelukha-csúcs.

Ongudaiban nagy volt a zaj és nagy az élénkség. Az emberek mind az utcán
voltak, hogy a meleg alkonyati órákban megcsodálják a nap lenyugvását és
esti díszében a festői Altai királynőjét, a Byelukhát.

Itt barnauli barátaimmal találkoztam és náluk töltöttem az éjjelt.
Másnap reggel X. mérnök érkezett meg a feleségével, akinek a háza
közvetetlenül a barátaim háza mellett volt. Még aznap összeismerkedtem
velük és kiderítettem, hogy az a pár senki más, mint annak a tragédiának
életben maradt két személye, amely azon az erdőn és mocsáron áthaladó
úton játszódott le és akiknek rettenetes lelki harcát és még
rettenetesebb katasztrófáját – Istenen és a természeten kívül – csak én
láttam.

Ongudaiban három napig maradtam és ezt az időt Volszki mérnökkel és egy
bennszülött tatárral vadászaton töltöttem el.

A városka közelében hirtelen emelkednek magasra a hegyek. Sok kedves
alpesi rét van köztük, ahol gyakran találkozik az ember szarvassal és
esküdt ellenségével, a medvével. A hegyláncok egyikének megmászása után
ilyen rétre jutottunk, amelyet magas, kövér fű borított. Volszki
messzilátójával végigvizsgálta a környéket és nemsokára odaintett engem
magához. Odaérkezvén, nekem adta át a messzilátót azzal, hogy figyeljem
meg az óriási rét déli határán levő havasi gyopár bokrozatot. Örömömben
csaknem fölkiáltottam, mert ott hatalmas agancsú pompás szarvast
pillantottam meg, amely a sűrű fűben nyugodtan legelészett. Egy másik a
közelében feküdt, egy harmadiknak pedig az agancsa látszott ki a bokrok
közül. Mivel a szarvasok körülbelül negyedfél kilométernyire voltak
tőlünk, ha némi biztossággal akartunk rájuk lőni, közelebb kellett
lopódzkodnunk. Most kezdődött a vadászat nehezebb része, mert egy
magasabban levő fennsíkra kellett fölmásznunk, ott a fedezéket nyújtó
bokrokhoz kellett lopakodnunk és azután sűrű füvön és cserjésen kellett
átvergődnünk, miközben arcunkat és kezünket veszettül összekarmoltuk és
összetéptük a ruhánkat. De a belopás sikerült: az állatok legcsekélyebb
nyugtalankodást sem mutattak. Nagyon a javunkra szolgált az, hogy a szél
az állatok felől fújt felénk. Meglehetősen ki voltunk merülve és nem egy
karcolástól véreztünk, amikor áldozataink lőtávolságába érkeztünk és
náluk már csak húsz-harminc méterrel voltunk magasabban. Megegyeztünk,
hogy mindenikünk melyiket veszi célba, a bokrokon föltámasztottuk
fegyvereinket és egyszerre lőttünk. Diadalmasan fölkiáltottunk: golyóink
találtak, mindhárom állat elterült a földön. De egyikük egy pillanat
mulva eltünt a bokorból; a bokrok mozgása elárulta az útját; világosan
látni lehetett, hogy az állat olyan súlyos sebet kapott, amely nem
engedte meg, hogy fölálljon, tehát csúsznia-másznia kellett.
Tüskén-bokron keresztül a zsákmányunkhoz rohantunk. Két állat kimúlt, a
harmadikat nem láttuk sehol. De szétdúlt bokrok és a letépett fű egész
határozottan megmutatta az útat, amelyen a szarvas végigvonszolta magát.
Sőt jelentékeny vérnyomot is láttunk a fűben, de egyszerre minden nyom
eltünt. Meglepetve tekintettünk körül és a tatár ezt kérdezte:

– Ugyan mi történhetett? Hiszen nem párologhatott el!

Ekkor Volszki, aki tovább kutatott, fölkiáltott:

– Oda nézzetek, oda, a túlsó lejtőre!

Odanéztünk és mindent megértettünk; mert ott a lépcsőszerűen eső
sziklalejtőn hátán a szarvassal egy medve loholt tovább. A szarvasokat
nyilván velünk egyszerre lopta be és miután szándékában a
legkészségesebben támogattuk, a legközelebbit megragadta és átvonszolta
a sűrűségen, míg szabadabb helyre jutott, ahol a hátára kaphatta. Akkor
azután elillant a lenn levő erdő felé.

– Ó, te ördög – szitkozódott a tatár – elloptad a zsákmányomat. No, majd
meglátjuk, hogy a tiéd lesz-e vagy sem!

Mint a szél, futott a rabló után. Olyan vakmerően ugrott lefelé
szikláról-sziklára, hogy az életéért aggódtunk. De a hegyek e fia erős
volt, könnyű és ügyes, mint a zerge és nem esett el, de meg sem botlott
egyetlenegyszer sem. Közte és a nehéz zsákmánnyal megterhelt medve közt
a távolság gyorsan kisebbedett. Végre, amikor körülbelül ezernyolcszáz
méternyire közeledett hozzája, megállott, célzott és lőtt, de csak azzal
az eredménnyel, hogy a medve még gyorsabban futott. A tatár folytatta az
üldözést és másodszor már jóval kisebb távolságból lőtt. A medve
megtántorodott és elejtette a szarvast. Dühös ordítással füvet és földet
tépegetett. A tatár még közelebb futott és harmadszor és utoljára lőtt.

Három szarvas és ilyen szokatlan módon zsákmányul ejtett medve – ennek a
délelőttnek az eredménye nem volt rossz. A nap hátralevő része azzal
telt el, hogy a legközelebbi faluba mentünk, ahol lovat meg kocsit
szereztünk, hogy zsákmányunkat Ongudaiba szállítsa, ahová fényes
vadászsikerünkkel nagyon megelégedve este érkeztünk ismét vissza.

Másnap reggel újra kivonultunk. Lóváltás végett fekete vagy karatatárok
kis falujában megállottunk. A házban a gazdán kívül még egy kicsi,
sovány, himlőhelyes tatárt találtunk. Kissé dadogott és könyörgött, hogy
fizessünk neki egy rubelt és vigyük magunkkal; tud egy helyet, ahol
három medve – köztük egy nagyon nagy, öreg és gonosz fickó – szokta az
élelmét keresni.

Mikor megmagyaráztuk neki, hogy ő nagyon öreg és gyönge ilyen
vadászatra, tiltakozott és hogy bebizonyítsa, mennyire hasznunkra tudna
lenni, azt állította, hogy nagy távolságból megérzi a medve szagát. A
gazda megerősítette ezt az állítását.

Mindazonáltal úgy határoztunk, hogy nem visszük magunkkal az öreg
tatárt. Vigasztalásul húsz kopeket adtunk neki. Ezt megvetéssel
visszautasította és dadogva dörmögte:

– Nem lesz szerencsétek… nem lesz! Én, én saman vagyok és látom és
tudom, hogy medvére fogtok akadni… egyre… kettőre… háromra, igen
háromra, de egyet sem fogtok elejteni. Veszteség ér titeket, nagyobb
veszteség, mint egy rubel, nagyobb, mint egy rubel.

Volszki nevetett:

– Ne törődj öreg azzal, találkozom-e medvével. Eltalálom még akkor is,
ha öt saman és huszonöt shaitan (ördög) bújt beléd! Értek én a lövéshez!
Ide nézz!

Erre kihajolt az ablakon és célba vette a fán ülő egyik galambot. A
lövés eldördült és a galamb lehullott.

De a saman nem engedett. A zsebéből bizonyos jelekkel ellátott kődarabot
vett elő és megérintette vele fegyvereinket.

– Rossz vége lesz a dolognak! – mormogta és haragos dörmögéssel távozott
a szobából.

A lovakat időközben befogták és egy Szurmak nevű folyó torkolatáig
tovább hajtottunk. Ott erdőt találtunk, amely nem volt nagyon sűrű, de
sok moszat és sok vad bogyó termett benne. Előző nap minden tapasztalt
vadász azt mondta nekünk, hogy a medvék nagyon szeretnek itt
tartózkodni.

Leszálltunk a kocsiról és behatoltunk az erdőbe. Már jó darabot
vándoroltunk, amikor hirtelen a hegyoldalon mászkáló medvét
pillantottunk meg. Amikor feléje siettünk, csúszós pocsolya, amelyen nem
tudtunk átmenni, elvágta az utunkat. Az üldözést tehát abba kellett
hagynunk. Miután ismét meglehetősen sokáig kóboroltunk volt az erdőben,
Volszki egész csekély lőtávolságban két medvére bukkant. Lőtt, de a
golyó a csőben megakadt, a puska závárzata szétrepedt és olyan súlyosan
megsebesítette a fején, hogy összerogyott. Magam egyáltalán nem
találkoztam medvével.

Átkozott saman! Miért is fukarkodtunk azzal az egy rubellel!

Babonássá lettem. Minden vadász babonás és ebben a tekintetben én sem
vagyok kivétel. És aki nem babonás, nem is igazi vadász, mert hiába, a
babona hozzátartozik a vadász öröméhez és boldogságához. Visszaesés az,
legrégibb őseink gondolkodásmódjába. Az ősember legkiválóbb tulajdonsága
a vadászati ügyesség volt, ez a tulajdonság szerezte meg neki a
győzelmet erdei vetélytársán és emelte föléje. Az egyszerű embernek, a
természet gyermekének babonásnak kell lennie. Miután ezzel a
vadászattal, amelyet a saman átka tönkre tett, két napot vesztettünk,
szégyenkezve és egy használhatatlanná vált fegyverrel visszatértünk
Ongudaiba. Zaleski professzor levele várt itt reám, aki Barnaulba
szólított.


HARMINCKILENCEDIK FEJEZET.  Menekülés Bibi-Ainé elől.

A professzort meglehetősen rossz kedvében találtam. Pétervárról
utasították, hogy menjen a Kainszk város közelében levő Khany-tóhoz,
amely az európai Oroszországból odaküldött új telepesek falvainak
főrezervoárja. E rengeteg tó vízének minéműségéről csak hiányos adatai
voltak a kormánynak. Más megbízások is érkeztek, amelyek a professzort
útitervének megváltoztatására kényszerítették. Tulajdonképpen az Irtysz
közelében levő ásványos tavakat kellett volna fölkeresnie és a Nagy- és
Kiskirgizországhoz tartozó, ottlevő pusztákat kellett volna beutaznia.

Mivel kutató célunk arra kényszerített, hogy minden kis tavat
megvizsgáljunk, amelyről eddig jóformán semmit sem tudtunk, vezetőre
volt szükségünk. Meg voltunk győződve, hogy a mi Szulimánunknál jobb
vezetőt nem találhatunk és elhatároztuk, hogy Kulundán át vesszük az
utunkat és ott fölkeressük hű kirgizünket.

A táborában találtuk, Barnaul és Kulunda közt a puszta keleti szélén.
Nagyon megörült, amikor bennünket meglátott és ajánlatunkat készségesen
elfogadta. Csak az a hír okozott neki csalódást, hogy Kainszk városból
Pétervárra utazunk vissza. Bizonyos üzleti ügyek elintézése végett
néhány órai szabadságot kért és elment. Napnyugta után egy fiatal
tevével jött vissza, amelyet ünnepiesen nekem, hű kunakjának
ajándékozott, aki hüvelykujját megamputálta. Csak nehezen tudtam vele
megértetni, hogy a sivatag e hajóján nem utazhatom a fővárosba és hogy
minden lovat megvadítok Pétervárott, ha teveháton mutogatom magamat a
Nevszkriproszpekten. De végre megértette.

Erre az éjszakára Kulunda faluban maradtunk. Észrevettem, hogy Szulimán
megint eltünt. A házigazda, akinél kérdezősködtem, azt a fölvilágosítást
adta, hogy a kirgiz a tevén eltávozott. Másnap reggel, amikor
fölébredtünk, megjelent Szulimán és tudtunkra adta, hogy vár a kocsink,
ládáink és zsákjaink már a helyükön vannak és amikor a kedvünk tartja,
elindulhatunk. A reggeli tea után fölkerekedtünk. Szulimán egy szép
lovon előre lovagolt, míg a kocsi mellett, mindig az én oldalamnál egy
fiatal kirgiz lovagolt; még gyereknek látszott és igazán szép bronzszínű
arca volt és sötét álmodozó szeme. Útközben észrevettem, hogy a fiú,
Szulimán utasítását követve, kizárólag az én rendelkezésemre állott és
csak engem szolgált ki. Nagyon gondosan és szertartásos módon öntött
nekem teát és tette elém az ételt; a holmimat csomagolta, a ruhámat és a
cipőmet tisztogatta és ivó- meg mosdóvizet hozott.

Amikor este megvetette az ágyamat, virágbokrétát tett melléje. Nagyon
mulattatott a dolog és megkérdeztem, vajjon Szulimán parancsolta-e meg
neki, hogy ilyen meghatóan figyelmes legyen irántam.

– Igen uram – felelte dallamos hangján – de örömmel végzek el mindent,
hiszen én most a «hanum»-od (első feleség) vagyok.

Ugyancsak meglepődtem és mindjárt elképzeltem anyám kétségbeesését és
barátaim gúnyolódását, ha «első feleségemmel» térnék haza. Nagyon kényes
volt a helyzet, mert éreztem, hogy sokkal nehezebb lesz erről a
«hanum»-ról lemondani, mint a tevéről.

Miután tanácsot kértem a professzortól, aki nagyon profán szemmel nézte
új kalandomat, magamhoz szólítottam Szulimánt, hogy beszéljek vele.
Szigorúan rászóltam:

– Hogyan értsem ennek a fiúnak a szavait?

– Miféle fiúét? – kérdezte és a vállát vonta. – Ez Bibi-Ainé, legkisebb
testvérem. Én parancsoltam meg neki, hogy a hanumod legyen kunak és én
neked ajándékozom, mint ahogyan egy tevét, lovat vagy kutyát
ajándékoznék neked. Mától kezdve Bibi-Ainé a rabszolgád, akinek minden
akaratodat teljesítenie kell. Tizenhárom éves és a legszebb valamennyi
lány közt. Fogadd el és légy boldog!

Sokáig kerülgettem a dolgot, végre odalyukadtam ki, hogy ezt az
ajándékot nem fogadhatom el. Láttam, hogy amikor hangot adtam a
visszautasításnak, Szulimán a késéhez kapott.

– Kunak, kiáltotta szikrázó szemmel, ez az egész törzs megsértése és
szégyene. Ilyesmit csak vér moshat le! Kunak, ne tedd ezt; cipeld el a
leányt egy tóhoz és dobd bele, ehhez jogod van, mert a tulajdonod, de ne
vesd meg, ne vesd meg, kunak!

Szulimán könyörgött, a lábamhoz borult, kezét tördelte és őrjöngött. És
ezalatt az egész idő alatt a «feleségem» a lovaknak a szerszámát
virággal ékesítette, ama lovakét, amelyek engem, az ő parancsolóját és
férjét a sivatagon keresztül el fognak szállítani.

Egész éjjel nem aludtam. Meghánytam-vetettem, mit kellene tennem és
olykor sajnáltam, hogy nincs a közelben valami mély tó. Beledobtam volna
Szulimánt, a leányt pedig a falusi szatócstól vett néhány font
cukorkával, mint kalymmal vagy nászajándékkal, hazaküldtem volna.

De mit tehettem? Mit kezdjek Bibi-Ainéval, ezzel a kedves, de nem
szívesen fogadott ajándékkal?

Az egész idő alatt, amit tanulmánnyal a Khany-tónál töltöttünk, ez a
gondolat kínzott. A tónál egyébként igen különös dolgot állapítottunk
meg. A tó sós. Hal nincs benne, egyetlen hely, az északnyugati öböl vagy
csücsök kivételével, ahol édes a vize és ahol csakúgy nyüzsög a sok
ponty, cigányhal, csuka és sügér. A tavat sűrűn benőtte a káka és mocsár
vette körül, amelyben vadkacsa és liba fészkelt. Ezek különváltak ama
vándorrajoktól, amelyeknek tagjai egész Szibiriában, sőt egészen az
északi Jegestenger partjáig szétoszlódtak. Gyakran mentem vadászni és a
hanumom mindig velem akart menni, de ezt Bibi-Ainé nagy bánatára és
Szulimán bosszúságára nem engedtem meg.

Végre egy este, amikor kacsával megrakodva tértem haza a vadászatról,
ostromolni kezdett. Elvette vadásztáskámat a kacsákkal és zengzetes
hangján ezt kérdezte:

– A parancsolóm még mindig haragszik Bibire?

Éreztem, hogy itt a döntő fölvilágosítás pillanata és a vér megfagyott
ereimben.

– Nem haragszom rád kislány, feleltem és hogy izgatottságomat
elleplezzem, nevettem.

– Nem vagyok kis lány; az apám és a bátyám hanumnak adott neked! felelte
hamiskásan és megsértődve.

– Meg kell neked mondanom, hogy nem lehetsz a feleségem. A vallásom,
Bibi, nem engedi meg, hogy mohamedán nőt vegyek feleségül.

– A kutyád vagyok és a rabszolganőd; úgy fogok a te Istenedhez
imádkozni, ahogyan te magad imádkozol hozzája, felelte szép szemét
lesütve.

Bibi-Ainé első védelmi vonalamat meghódította. Lelkem legmélyén valami
ismeretlen lénytől kértem segítséget. De a sivatagban nem volt senki és
a táborhelyünkig még három mértföldet kellett megtennünk.

Eközben a kedves, csinos kirgiz lány ott ment mellettem. Mély lélekzése
és kitágult orrcimpái világosan elárulták izgatottságát és
elhatározottságát.

– Hanumod azt kérdezi, uram, hogy tetszik-e neked? Nem vagyok szép,
gyors és erős? Ó parancsolóm, talán énekkel és tánccal indíthatnám meg a
szívedet? Felelj! Egy szót sem szólsz hozzám és én éjjel sírok. Nézd, a
sírástól elhomályosult a szemem, különösen a bal szemem.

Lábujjhegyre állott és «homályos» szemével, különösen a ballal, amely
kristálytisztán fénylett, az arcomba nézett.

Letekintettem rája és megsímogattam a haját.

– Minden rendben van, kis Bibi. A szemed fénylik mind a csillag.

– Ó! kiáltotta, a vadásztáskát a földre dobta és tapsolni kezdett, tehát
a szemem tetszik, uram, neked?

Meggondolatlanul és mivel megszoktam, hogy nőnek csak kellemeset
mondjak, különösen ha maga kívánja, azt feleltem:

– Ó igen, nagyon tetszik!

– Mily boldog vagyok! örvendezett Bibi és mint a bárányka, ugrándozni
kezdett. Tehát elviszel magaddal a nagy városba? A hanumod leszek?

Nagy Isten! Mohammed, te próféta! Még lehetetlenebb kérdések!

Néma maradtam, de a hanumom most már teljesen megnyugtatva, váltig
csacsogott. Belefáradva a nagy munkába és gondolataim eltérítésére
vágyva, képzeletem hazavándorolt Pétervárra és elvitt olyan környezetbe,
amely igazán elhomályosította volna az én hanumom tiszta szemét. De
hirtelen reményt keltő szavak hatoltak valahonnan a fülemhez. Még jókor
kitéptem magamat gondolataimból, hogy hallhassam a lány szavát:

– Ha valaki a leányt, akit hanumul ajándékoztak neki, visszautasítja,
biztos halálra itéli, mert senkisem veszi el feleségül és hogy
megmeneküljön törzsének gúnyolódásától és megvetésétől, meg kell magát
ölnie! A férfi csak egy módon mentheti meg a leányt a szégyentől: ha úgy
megy el tőle, hogy a visszautasítottnak a szeme nem láthatja abban a
pillanatban, amikor a lova vagy a kocsija elindul vele. Akkor azután a
leány kibontja a haját és három napig kibontva hordja. Majd kihúz belőle
három hajszálat és eldobja magától abba az irányba, amerre a férfi
eltűnt. Ezek a hajszálak magukkal viszik a visszaemlékezést a férfira és
a hanum megint leány lesz, akinek szabadságában áll, hogy más férfihoz
menjen feleségül.

Már megpillantottuk táborunk tüzét. Meggyorsítottam lépteimet, hogy
további beszélgetésnek és főként új kérdésnek elejét vegyem.

– Úgy menjek el, hogy az elindulás pillanatában Bibi szeme ne láthasson
meg?

Ez a gondolat nem hagyott nyugodni. De hogyan valósíthatnám ezt meg?
Bibi-Ainé és Szulimán éles szeme figyelni fog engem a sivatagban. Azt
akartam, hogy ne érje a leányt semmi kár azért, mert nekem nem kellett.
Szöknöm kell minden esetre, szöknöm kell! Nem volt más megoldás!

A gondolatból rögeszme lett. A világháború hadvezérei a nagy csaták
előtt bizonyára nem tépelődtek annyit a sztratégiai kérdéseken, mint
amennyit én törtem a fejemet, hogyan szökhessem el e leány mellől, aki
szép volt, mint a tavasz és szabad, mint a pusztai szél – e Bibi-Ainé
mellől, akit erőszakkal mint hanumomat kényszerítettek rám.

A Khany-tónál végre befejeztük a munkánkat és a végső utat tettük meg
észak felé, a szibiriai vasúti vonal mellett levő Kainszkba.

Szulimán és Bibi nem tágítottak oldalam mellől és állandóan őriztek.
Félreismerhetlen volt az az aggodalmuk, hogy meg akarok szökni. A
professzorral nem beszélhettem a szándékomról, mert bőbeszédű és
indiszkrét volt és könnyen elronthatta volna kifőzött tervemet.

Egy órával a vonat elindulása előtt érkeztünk az állomásra. Valami
elfogadható ürüggyel félre vontam a professzort és arra kértem, hogy
minden lehetséges megbízással állandóan foglalkoztassa Szulimánt és a
leányt.

Amikor a vonat megérkezett, a lárma és a tolongás egészen megzavarta a
puszta gyermekeit. Ezt a körülményt már jóelőre megfelelő számításba
vettem és anélkül, hogy csunya szándékomat legkevésbbé is elárultam
volna, ott maradtam Szulimánnál és testvérénél. Látszatra nyugodt voltam
és megfontolt. A pályaudvar végén levő egyik bódéban Bibinek
krizolitokkal kirakott ezüst karperecet vettem ajándékba és bátyjának,
az én kunakomnak és sógoromnak hasonló gyűrűt.

Mindketten nagyon megörültek. A bámulat és az elragadtatás kiáltása
röpült el ajkaikról, egymásnak mutogatták a pompás ajándékokat és mintha
egy pillanatra megfeledkeztek volna a férjükről és sógorukról. Ez az
áruló ezalatt árgusszemmel követte az óramutatót. A vonat elindulásáig
már csak öt… három… két perc volt hátra.

A kirgiznek megmutattam, hogyan csillogott a kő, ha az ember a napsugár
felé tartotta. Mialatt meglepődve bámulták ezt a csodát, én a tömegben
elosontam, rohanva megkerültem a vonat végét és elértem egy vaggon
lépcsődeszkáját, de nem ama vaggonét, amelyben a professzor ült. A
lépcsőn lekuporogtam és vártam, míg a harangjel, fütty, a gép fujtatása,
a vonat megrándulása és a kerekek forgása tudtomra adta, hogy itt volt
az elindulás válságos pillanata. Ekkor kinyitottam az ajtót és mintha
szarvast lopnék be, a kocsiba másztam, persze most én voltam az üldözött
állat. Itt a harmadik osztályon óvatosan elrejtőztem az utasok és a
podgyász közt, amíg az állomás legutolsó jelző árbócai, legutolsó lámpái
és épületei is elvonultak a kocsi ablakai előtt. Még most sem mentem
azonban be a professzor szakaszába, mert pokoli módon féltem, hogy ott
láthatnám mellette a hanumom kedvesen mosolygó arcát. Csak a
legközelebbi állomáson mentem el hozzája és örömmel konstatáltam, hogy a
hanumom nem volt ott. A krizolitok megmentettek. Szulimán és Bibi
bizonyára még akkor is a fénylő kövek bámulatába voltak elmerülve,
amikor a vonat már elindult és így a hanum nem látta az arcát áruló
férjének, amikor az elhagyta.

– Te kellemes, kedves Bibi-Aini, gondoltam, míg a vonat tovarobogott, te
majd most kibontod a hajadat, amely szantálfától és mósusztól illatos,
három szálat napnyugat felé dobsz, hogy megölj minden emlékezést reám.
Ne haragudj! szép vagy, szelíd és vidám. Úgy énekelsz, mint a pacsirta
és úgy táncolsz, mint a paradicsom hurija. Olyan ügyesen varrod föl a
gombot és a szén tüzén olyan leveses shashlykot és olyan gyönge azut
főzöl, aminőt egyetlen másik asszony sem. De a feleségemmé nem
tehettelek, mert mit is kezdhettél volna egy unalmas könyvmollyal? És
azonfölül mit mondott volna az anyám, aki oly szigorú, kínosan
becsületes és vigyáz a tekintélyre? Isten veled kis Bibi-Ainé. Légy
boldog, ha majd fekete hajadat rábíztad a szélre, amely nyugat felé fú!

Öt nap múlva Pétervárott voltam. Amikor anyám meglátta a naptól csaknem
feketére sült arcomat és bütykös kezemet, nevetett és incselkedni
kezdett velem:

– Már van rajtad valami tatárszerű!

Ó, gondoltam magamban, hát még akkor mit szóltál volna, kedves
anyácskám, ha a szép Bibi-Ainéval kopogtattam volna nálad, akit hanumnak
néztek ki a számomra?

És főként mit mondott és tett volna az én igazi hanumom, akinek nem
krizolitokat, de szívemet és kezemet adtam és akire nagyon vigyázok,
nehogy pompás hajkoronájából kihúzza a három jelentőségteljes szálat és
rábízza a szélre, amely feledést ad.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Állatok, emberek és istenek. Franklin-Társulat, Budapest.]

[Footnote 2: Tatárul: Szira-Kul. A tóban levő nagytömegű glauber- és
magnéziumsó keserűvé teszi a vízét.]

[Footnote 3: Könnyü szeszes ital, amely erjesztett kancatejből készül.]

[Footnote 4: Mongol vadásztörzs, amely az usszuri erdőben lakik.]

[Footnote 5: Tolvajnyelv; a szökevények egyik jelszava.]




TARTALOM.

I. RÉSZ. =A nomád vándorok országa.=

  I.  A Keserű tó  9
  II.  Akasztófavirágok  18
  III.  Az elsülyedt város  30
  IV.  Virágok közt  33
  V.  Tatár lovak megszelidítése  40
  VI.  Pusztai dráma  48
  VII.  Tarantula-csata  52
  VIII.  Abuk Khán átka  63
  IX.  Egy preritörzs házassági szokásai  70

II. RÉSZ. =Tigrisország.=

  X.  Kelet gyöngye  77
  XI.  Tengeri rablók és útonállók  83
  XII.  A kifosztott tenger  85
  XIII.  A tigrisklub  90
  XIV.  A vörös ginsengördög  93
  XV.  Menekülésem a tigris elől  97
  XVI.  Kozák tragédia  102
  XVII.  Félszemű  109
  XVIII.  A kihaló nép  115
  XIX.  A tigrisemberek  123
  XX.  A részeg tigris  126
  XXI.  A tett emberei  133
  XXII.  A gyilkos alkohol  142
  XXIII.  Vadászok paradicsoma  147
  XXIV.  A mocsárban  153
  XXV.  Veszedelmes élmények  157
  XXVI.  «Árva vagyok a föld kerekén»  160

III. RÉSZ. =Az elkárhozottak szigete.=

  XXVII.  Barátságtalan ország  173
  XXVIII.  Az ajnók közt  179
  XXIX.  Akik elmenekültek a pokolból  186
  XXX.  Az onori bosszúálló  195
  XXXI.  Párbaj a medvével  207
  XXXII.  A fekete barát  208

IV. RÉSZ. =A nagy Altai árnyékában.=

  XXXIII.  A Kulunda-síkságon  221
  XXXIV.  Kirgiz farkasvadászat  228
  XXXV.  Egy nem egészen tudományos expedíció  233
  XXXVI.  Az aranykereső  239
  XXXVII.  Isten színe előtt  243
  XXXVIII.  Medvevadászat és saman átok  254
  XXXIX.  Menekülés Bibi-Ainé elől  258

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA

OSSENDOWSKI

ÁLLATOK, EMBEREK ÉS ISTENEK

*

BEASTS, MEN AND GODS

FORDÍTOTTA SAJÓ ALADÁR

KAPHATÓ MINDEN KÖNYVKERESKEDÉSBEN

[Illustration]




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75959 ***