Véres napok, cári rabok by Ossendowski

Ossendowskinak, a világszerte ismert lengyel írónak ez a harmadik könyve, amely magyar fordításban jut a közönség kezébe. Míg már megjelent művei (Állatok, emberek és istenek; Ázsiai titkok, ázsiai emberek) részben kényszerű, részben önkéntes ázsiai utazásain és barangolásain szerzett tapasztalatairól számoltak be, ez a könyve az örökké emlékezetes japán-orosz háború idején lejátszódott és a háborúval szorosan összefüggő eseményeket tárja az olvasó elé. És pedig úgy azokat, amelyek a háborút megelőzték és okozták, mint azokat, amelyek a távoli keleten a rettenetes orosz kudarc nyomában jártak.

A lengyel író nagyon tevékeny és az első sorokban küzdő részese volt a háborút megelőző, azzal párhuzamosan haladó és a háborút követő eseményeknek. A távoli keleten együtt dolgozott a hadvezetőséggel a harctéri diadal érdekében, a nagy vereség után pedig az ő elszántsága, leleményessége akadályozta meg, hogy a megsanyargatott és megcsalt katonák elkeseredése meg a kudarcokat minden áron szépítgetni, bűnüket elleplezni iparkodó kormánykörök és cári reakcionáriusok makacssága révén sok helyen polgárháború vérbe ne fojtson mindent és mindenkit. Ennek jutalmául veszedelmes forradalmárnak mondták a tehetetlenségük miatt szégyenben maradt hivatalos körök, amelyek börtönbe vetették, bíróság elé állították és másfél évi fegyházra itélték. Ezt a büntetést ki is töltötte.

Ezt az egész történeti folyamatot írja le megkapó részletekkel Ossendowski ebben a könyvben. Megelevenednek benne a háború rémségei, a japán agyafúrtság megkapó bizonyítékai, látjuk az orosz katonai körök és a polgári -4- igazgatás rettenetes bűneit, látunk ide-oda kapkodást a veszedelem pillanatában bátor és elhatározott cselekvés helyett, bünbakkeresést és nemtelen bosszúállást mindenkin, aki megértve a kor intő szavát, szembe mert szállni a hatalmonlevőkkel. Az orosz börtönök lakói, a szibériai fegyházak rémségei támadnak föl előttünk, hogy megborzadjunk a sok gonoszság láttára és szánakozva gondoljunk azokra a szerencsétlenekre, akiket zsarnoki önkény taszított a pusztulásba.

Ossendowskinak ez a könyve egy darab élet sok bajjal, szomorúsággal, szenvedéssel és fekete gyásszal, de mindezen átszűrődik az isteni gondviselés és a mindent kibékítő örök igazságszolgáltatás ereje.

ELSŐ FEJEZET.
A vihar első jelei.

Primitiven erőszakos hatalmának a határát az orosz óriás a hideg Szibérián keresztül évszázadokon át tovább terjesztette a fölkelő nap melegében fürdő vidékek felé, míg végre eljutott egy kedves, erdős félsziget déli csúcsáig, ahol a Csendes-Óceán hullámai a magasba nyúló Szikhota-Alin-hegység lábát nyaldossák. Az óriás éppen azon a helyen, ahol ez a hegylánc a tengerből kiemelkedik, határőrséget létesített és mint megszaporodott hatalma kőből való jelének, a Vladivosztok, «a keleti birodalom uralkodónője» nevet adta neki.

Az óriás magatartása idővel kissé lecsiszolódott és amikor alattvalói engedelmesen hozzásímultak és ott a világtól elzárva a határlakosság szerény életét folytatták, amely minden nélkülözés mellett sem volt minden öröm híján, fővárosuknak «a Kelet gyöngye» nevet adták, amely nevet a város meg is érdemelte, amíg el volt zárva a világtól, amíg emberkéz el nem tépte a kagylóhéjat, amelyben a gyöngy rejtőzött.

A félsziget, hogy bejegyezhessék a világtörténelem évkönyvébe, a Muraviev-Amurszki nevet kapta és a vizet, amely keleten és nyugaton a partjait áztatta, az ország két nagy folyójának nevéről Usszuri-öbölnek és Amur-öbölnek keresztelték el. Ezek az öblök szinte újjai annak a tengeri kéznek, amelyet a földrajztudósok «Nagy Péter öble» néven ismernek és amely az Óceánnak Japán-tenger néven ismert karjához tartozik.

A félsziget legvégső csúcsán keskeny tengerszalag, az Aranyszarv nyúlik be a szárazföldbe. Vladivosztok e kis öböl nyugati partján terjeszkedett szét, de a keleti parton -8- is van egy városrész, amelynek Egersheld a neve. Terraszosan kapaszkodik föl a város a hegy oldalán, amelyet magas csúcsok koronáznak és ezek tölgyerdeiben fácán és nyúl lakik a királyi tigris helyett, amely már évekkel előbb elhagyta ezt a helyet. Ezt a képet nyujtotta Vladivosztok, amikor 1903-ban először kerestem föl Oroszország keleti hatalmának e középpontját.

A város lakossága oroszok, kínaiak, japánok és koreaiak tarka vegyüléke volt és ehhez néhány, kevés európai csatlakozott.

Egyik korábbi könyvemben, amelynek «Ázsiai titkok, ázsiai emberek» a címe, elmondtam egyet-mást Vladivosztok életéből, leírtam a környékén tett kirándulásaimat és a város mögött levő országrészben végzett néhány fontosabb munkámat. 1903 decemberében éppen a különféle expediciókon gyüjtött szénpróbák megvizsgálásával voltam elfoglalva. És akkor a távoli Keleten sokat jelentő és aggasztó események történtek.

Azokon a vidékeken tulajdonképpen csak akkor kezdett a helyzet kiélesedni, amikor az oroszoknak sikerült koncessziót szerezniök a felső Jalu mentén levő erdők kihasználására. A felső Jalu északnyugati határa Koreának Mandzsuország felé. Vladivosztokban azt rebesgették, hogy a főengedményes Bezobrasov, a cár fővadászmestere, akiről tudták, hogy hatalmas befolyása volt az akkori orosz politikára. Beszéltek arról is, hogy Witte gróf pénzügyminiszter szembeszállt Bezobrasovnak a Jalu-ügyben folytatott politikájával és tevékenységével, de be kellett adnia a derekát, mert a cári család néhány tagja szintén a koncesszió részvényesei közt volt.

Vladivosztokban, oly közel a Tumen folyóhoz, amely Korea északkeleti határa, rendszerint jól voltak értesülve az emberek mindenről, ami ebben a dekadens államban történt, amelyet évszázadok óta a kínaiak és japánok, sőt időnként az északi tunguzok is zsarnoki módon nyomorgattak. Nemsokára híre jött annak, hogy a japánok, akik a Jalu-koncesszióban a kezdetét látják Korea annektálásának Oroszország által, nagyon aggódnak és egyre idegesebbek, -9- annál is inkább, mert az a másik megegyezés, amely tulajdonképpen csak azt engedte meg a muszka birodalomnak, hogy Mandzsuországon át kiépíthesse a kínai keleti vasutat, a valóságban lehetővé tette neki, hogy uralkodjék az egész Heilungkiang északi tartományon és részben a Kirin és Fengtien nevű két déli tartományon is.

Ez az aggodalom ürügyül szolgált Japánországnak arra, hogy fegyveres csapatokat küldjön a Jalu-völgybe és ily módon tiltakozzék az oroszok szándéka ellen és megakadályozza koreai területnek az engedményesek által való megsértését.

Az első összeütközés, amely villámszerűen rávilágított az egész helyzetre, 1903 nyarán történt. Kartsev hadnagy parancsnokságával, aki rokonságban volt az udvari arisztokrácia valamelyik tagjával, Port-Arthurból, amely Oroszország délmandzsuországi flottabázisa volt, egy orosz hadihajó haladt a Jalu torkolatához fabecslőkkel, felügyelőkkel és egy csapat erdei munkással, nagyobbára az Amur- és Usszuri-vidékről való kozákkal. Amikor egy japán őrjárat meg akarta akadályozni, hogy a koreai parton kiköthessenek, Kartsev azt a parancsot adta embereinek, hogy a japánokat lövőfegyver használata nélkül verjék vissza és ezzel megkezdte az ellenségeskedést abban az első nagy szárazföldi háborúban, amely egy európai és egy ázsiai nagyhatalom közt tört ki. A japánokat visszaverték. Azután egy ideig ismét csönd volt.

Ez a csönd azonban csak látszólagos volt. A vladivosztoki japánok titokzatos viselkedése, tanácskozásaik a kínaiakkal és koreaiakkal, a japán sajtó harcias hangja és különösen az orosz hatóságok sürgése-forgása, mindez arra vallott, hogy közel a háború.

A vihar első hírnökeként Bezobrasov jelentkezett. Szemleutat tett, amikor is megvizsgálta a kínai keleti vasutat, Port-Arthurt, Dalnyt és Vladivosztokot. A fővadászmester sokat tanácskozott a távoli Kelet katonai hatóságaival és a vasúti mérnökökkel. Amikor megint elutazott nyugatra, Pétervárra, azt a benyomást hagyta hátra, hogy valami nagyon kellemetlen dolog fenyeget. -10-

Azután mint a kormánykörökből való második előkelő látogató a pénzügyminiszter, Witte gróf érkezett hozzánk. Miután visszatért a fővárosba, híre jött, hogy a cárnak alaposan lefestette a Japánországgal való esetleges háború szembetűnő veszedelmeit, ama háborúét, amelyet Mandzsuország idegen területén kell végigharcolni, ahová tulajdonképpen nem volt más út, mint minden csapat- és anyagszállításra egyetlenegy hihetetlen hosszúságú egysínpárú vasútvonal. És számításba kellett venni még azt is, hogy a távoli Keleten még mindig nagyon hiányosan volt szervezve a hivatalnoki kar.

És végül eljött még A. N. Kuropatkin tábornok, a hadügyminiszter. Megszemlélvén Port-Arthur és Vladivosztok katonai támaszpontokat, az Aszkold cirkálón Japánországba utazott, ahol a kormány nagyon szívesen fogadta és készségesen megmutatta neki a hadseregét és a flottáját. Annyira megnyugtatta őt mindez, amit látott, hogy tele bizalommal érkezett vissza Vladivosztokba. Amikor a zászlóshajó parancsnoki hídján állva hurrá!-val üdvözölték őt a tengerészek, abba az irányba mutatva, ahol a fölkelő nap szigetbirodalma volt, ezt mondta:

Szent-Pétervárra visszatérvén, Kuropatkin tábornok határozottan szembeszállt az óvatos Witte aggodalmával és Bezobrasovtól szorongatva személyének egész súlyával ennek imperialista terveit pártolta. A hadügyminiszternek halvány sejtelme sem volt arról, hogy Japánországnak már megvolt az új Shimose-puskapora és nem is álmodta, hogy ott, mint valami operában, ójapán lovagi fölszereléssel ellátott sereget parádéztattak előtte és öreg hajókat mutattak neki, amelyek mintha egyáltalán ki se tudtak volna mozdulni a kikötőből.

Kuropatkinnak Vladivosztokból történt elutazása után a városban mindenki háborúról beszélt és a japán lakosok egyébként oly titokzatos arcán örökös gúnyos mosoly ült. Így mosolygott a borbély, a szabó, a suszter, a kereskedő és a mosónő, valamennyi egyformán mosolygott, mert osztoztak vezéreik elpusztíthatatlan bizalmában, hogy a -11- fölkelő nap lobogóját nem lehet legyőzni se szárazon, se vizen. Tudták, hogy állnak a dolgok valójában, mert sokan közülük katonai kémek voltak, tehát a legalaposabban tájékozottak hadseregük fényes fölszereléséről és derekasságáról.

Mivel időnként a Muraviev-Amurszki-félszigeten vadásztam és fölkerestem nehány szomszédos szénbányát, az erdőségből gyakran kimentem az őt körülölelő két tengeröböl partjára. E parti vidékek csaknem lakatlanok voltak; csak hébe-hóba lehetett egy-egy magános kínai vagy koreai halászkunyhót látni. A partok mögött szűzi őserdő terült el, amelyen fejsze vagy nagy vadászkés nélkül alig lehetett áthatolni. Az öblökben hajó ritkán mutatkozott, kivéve olykor nagy dzsunkákat, amelyek tőkehallal tele, rákrakománnyal vagy csempészett áruval jöttek ide. Évenként egyszer azonban a különben itt szokásos csönddel szemben rendkívül élénk az élet; ilyenkor ágyú- és torpedólövőgyakorlatra hadihajók érkeznek ide és a sárga halászok hajói mint valami gonosz szellem megszállta helyről elmenekülnek. Mihelyt azonban a flotta megint eltávozott, visszatérnek és jogukkal élnek.

A hadügyminiszter elutazása után egyszerre más lett az élet az öblökben. Most ezeken a vizeken gyakran cirkáltak orosz torpedóhajók és ágyúnaszádok, ellenben a ráncos vitorlájú háromárbocos kínai és koreai dzsunkák egyáltalán nem mutatkoztak többé, mert féltek a hadihajókkal való találkozástól.

Amikor 1904 egyik őszi napján nyírfajdkakast vadászva kimentem az Usszuri-öböl partjára, nagyon érdekes és jellemző látványnak lettem a tanuja. A nap már leáldozott az öböl túlsó felének erdős hegyei mögött és a tenger tükrét rózsaszínűre meg aranyosra festette be. Egyszerre csak egy kis földnyelv mögül sajátságos külsejű hajó bukkant elő. A víz felületétől egészen az árbocok félmagasságáig az egész hajó szénakötegekkel és kaoliangszárak (kínai cukornád) csomagjaival volt megrakva és betakarva. Különösen föltűntek nekem az árbocok és azok elhelyezése, mert a bennszülöttek hajóéinál jóval ferdébbek voltak és határozottan -12- az volt a látszat, mintha kábelek tartották volna abban a helyzetben.

– Leplezett torpedóhajó? – kérdeztem magamtól és leültem, hogy alaposan megfigyeljem a különös hajót. Csak nagyon lassan haladt előre két kis vitorlájával, amelyek olyan ügyetlenül voltak az árbocokon elhelyezve, hogy igazi tengerész nyilt tengeren ilyen módon sohasem vonta volna föl.

Növekvő bizalmatlanságom megokolt voltát bizonyította az, hogy egyszerre csak fénysugár villámlott ki a szénakötegek közül, majd kialudt és ismét újra fölvillant. Kétségtelen, hogy szabályszerű jelzésről volt szó, ami mindenesetre kissé különös módon történt, mert nyilván kis villamos fényszórót használtak. Gondosan szemügyre vettem a partot és csakhamar válaszjeleket vettem észre, amelyeket tőlem mintegy ezer lépésnyire levő helyről adtak. E megfigyelésem közben a nap teljesen leáldozott, sötétedni kezdett és a tenger felől ködfal nyomult lassan előre. A növekedő sötétséget átfúrva a szememmel, láttam, hogy a szénakötegeket és a kaoliangcsomókat a hajóról bedobták a tengerbe. Fokozatosan föl lehetett ismerni a kémények, a parancsnoki híd és az ágyúk körvonalait is, sőt meglepetésemre az ágyúknál fény is villant föl. Megfigyelő helyemen egyelőre természetesen mozdulnom sem lehetett. Láttam, hogy az újra fölszított tűz füstje vöröses gomolyban röpült el a kéménytől. Nehány óráig vártam ezen a helyen, amikor a hajócsavar tompa, lassú munkáját, majd egy kis csónak evezőinek pacskolását hallottam és ez a csónak kikötött nem messze attól a meredek partrésztől, ahol én a bokrok közt kuporogtam. Nehány szakadozott japán vezényszó hatolt a fülemhez. Ezt gondoltam:

És a vadon félreeső helyein később is gyakran akadtam jeleket adó japánokra, kínaiakra és koreaiakra. Ezekben a napokban egészen világossá lett előttem, hogy a távoli Kelet e legnagyobb erősségét, ezt a sztratégiailag oly fontos várost kémhálózat fogja körül és hogy a sárgabőrűek ellenségesen leselkedő szeme mindent kikutat. -13-

Decemberben azután az egész orosz távoli Keleten mint a futótűz elterjedt a hír, hogy japán torpedóhajók megtámadták az orosz flottát, amely teljesen sztratégiátlanul Port-Arthur kikötőjében össze volt zsúfolva és ez a hír hihetetlenségével megrendítette Vladivosztok orosz lakóinak addig sziklaszilárd bizodalmát. A templomokban tartott ünnepies istentiszteletek után kihirdették a cár kiáltványát, amely bejelentette a hadiállapotot. A város lakossága, amelyet a japánok váratlan támadása fölrázott, napról-napra harciasabb lett. Az utcán, a színházban, sőt otthon, a családi körben is egyre ezt a hencegést lehetett hallani:

A levegő tele volt a bosszúállás hirdetésével. Minden foglalkozást a háttérbe szorított az az egyetlen időtöltés, hogy kilessék és falják a harctér legújabb híreit.

A nyugalom kis ideje után egészen váratlan fordulatot vettek az események: a Liaotung-félszigeten szenvedett vereség arra kényszerítette az orosz seregeket, hogy északra vonuljanak vissza és így Port-Arthurt kitegyék a japánok ostromának. Hogyan ostromolták és hogyan foglalták el a mikádó csapatai ezt a legdélibb orosz támasztópontot, annak drámai történetét mindenki ismeri. Port-Arthur eleste lehetővé tette a japán vezérkarnak, hogy seregeit Mandzsuország déli részén partra tehesse, a nélkül, hogy ott ellenállástól kellett volna tartania. Közben még egy másik végzetes szárazföldi harc is volt éppen szemben Wiyuval, a Jalu folyó mellett, pedig Bezobrasov és császári üzletbarátai arról álmodoztak, hogy e folyó partjain az orosz hatalomnak új előörsét fogják megteremteni. A Wiyu és Chiu-Lien-Ch’eng mellett vívott szerencsétlen csata után az orosz sereget egyik vereség érte a másik után.

E bevezető hadi operációk folyamán egyre szembetűnőbb lett az eléggé ismert orosz lomposság és minden alaposság hiánya. Mandzsuország térképén 1900 óta katonai térképészek dolgoztak, de nem ismervén az ország nyelvét, megbocsáthatatlan tévedéseket követtek el, amelyek -14- később vagyon- és véráldozattal kegyetlenül megboszulták magukat.

A legnagyobb botlás a következőképpen történt: Az egyik tiszt nehány katonával egy bizonyos területrészen dolgozott és valamely falut be akart írni a térképbe. Egy bennszülöttől megkérdezte tehát a falu nevét.

– Pu tung te (nem értem), volt az itt mandarin-kínai nyelvet beszélő kínai vagy mandzsu felelete.

A tiszt erre beírta a térképbe Putungte falut. Ez olyan gyakran megismétlődött, hogy végül Mandzsuország orosz vezérkari térképe tele volt spékelve faluval és tanyával, amelynek egyformán Putungte volt a neve és olyan labirintus lett belőle, hogy az orosz hadvezérek még a háború végén sem tudtak belőle kievickélni. Grippenberg, Kuropatkin, Stackelberg és mindahány generális csak volt, drágán fizette meg ezt a hanyagságot. Az orosz vereség azonban, amelyet a haditerv előkészítésében és megvalósításában tanusított ilyen és hasonló lomposság okozott, Ázsiának új harci erőre való rettegett fölébredése után egyszersmind első nagy veresége lett az egész fehér fajnak.

Vladivosztok várparancsnoka, Voronek tábornok a háború kezdetén meghívta a város nehány lakóját az erődök megszemlélésére, amelyek arra voltak rendelve, hogy a birodalom legszélsőbb keleti határát megvédjék Japánország támadása ellen. A befagyott Aranyszarv jegén át vezették társaságunkat az orosz szigetre. A katonai mérnökök ott építették a legerősebb erődítményeket, amelyeknek Nagy Péter öble és az Usszuri-öböl felé kellett a várost megvédeniök. Az Amur-öböl oldalán a várost erődök védték, amelyek a város és a First folyó torkolata közt épültek. Az erődítményeket csak nagyon fölületesen mutatták meg nekünk. Masszív sáncok, betonkupolák külsejét és lőréseket láttunk, amelyekből itt-ott nagy ágyúk csövei nyúltak ki. Voronek tábornok és adjutánsai nagyon dícsérték ezeket az erődöket és határozottan állították, hogy fontos szerepük lesz ebben a háborúban.

Amikor nehány hónappal később rövid szolgálati úton Mandzsuországból ismét visszaérkeztem Vladivosztokba, -15- világossá vált előttem, hogy a katonai hatóságok az erődöknek miért csak fölületes megszemlélését engedték meg. Erről egy japán cirkáló hajóraj megérkezése világosított föl, amely Uriu admirális parancsnoksága alatt az Usszuri-öböl felől közeledett és nehány gránátot küldhetett büntetlenül az Aranyszarvba, a nélkül, hogy az orosz sziget erődei bármiképpen is eltalálták vagy akárcsak megzavarhatták volna. Ekkor aztán kijelentették, hogy a védelmi berendezés még tökéletlen és a nehéz ágyúk még nincsenek helyükön.

Azok, akik a harctér közelében éltek, bizonyára nem kételkednek abban, hogy az orosz kormány és a helyi katonai és polgári hatóságok maguk okozták a nagy nemzeti összeroppanást Mandzsuországban és hogy a kormánykörök nagyon is megérdemelték azt a büntetést, amely évek multán a bolsevista forradalom alakjában Oroszországra zúdult. Csakhogy a büntetés egyszersmind és még sokkal súlyosabban a nemzetet is érte mint egészet. Pedig ennek semmi köze sem volt a kormány bűnéhez.

MÁSODIK FEJEZET.
Karddal a nép ellen.

Kevéssel azután, hogy ebben a várban időztem, fölszólítottak, hogy a harctér számára rendezzek be Karbinban központi laboratóriumot. Azt kívánták, hogy ebben azután nemcsak a keletkínai vasút és az Usszuri-vasút, hanem a vezérkar számára is dolgozzam.

Legelső és legfontosabb föladatomnak a környéken föltalálható nyersanyag alapos tanulmányozását tekintettem, hogy olyan helyi gyári vállalkozásokat javasolhassak és rendezhessek be, amelyek az illető gyártmányok szállításától tehermentesítenék az egyetlen, túlhosszú vasúti vonalat és ezzel csapat- és municiószállításra alkalmasabbá tennék. Hiszen határozottan esztelen eljárás volt az, hogy abban az időben, amikor a legénység és hadiszer szállítása terén napról-napra többet kívántak a vasúttól, négy-hatezer -16- mérföldnyi vasúti úton hozzanak olyan nyersanyagot és készgyártmányt, amit ott lehetett előállítani.

A főhadiszállás és kínai keleti vasút igazgatósága mindjárt tevékenységem elején igen fontos gazdasági kérdésekkel állott elém. Elméleti következtetéseim kipróbálására laboratóriumra volt szükségem és hogy ennek számára megszerezzem a kellő segéderőt és anyagot, a legsürgősebben Pétervárra kellett utaznom.

Éppen abban a pillanatban érkeztem a fővárosba, amikor az 1905. évi forradalom kitört. Mivel a cári város minden társadalmi rétegével, amellyel iskolába jártam és egyetemi tanulmányaimat végeztem, jó viszonyban voltam, hamarosan bizalmas és alapos tudomást szereztem az eseményekről. Kétségtelen volt, hogy forradalom szövődött, de csak bizonyos tekintetben elhatárolt forradalom. A liberális intelligencia indította meg, azután a szocialista csoportok is támogatták, amelyek Oroszország minden kül- és belpolitikai kényszerhelyzetét forradalmi mozgalmak szítására és terjesztésére használták föl.

A háborúban szenvedett vereségek a kormány bűnös hanyagságát bizonyították. A kormány csak azért tarthatta magát, mert a titkos rendőrségre és a vasfegyelemben tartott hadseregre támaszkodhatott. E két hatalmi tényező segítségével elnémított minden tiltakozást a tehetetlen miniszterek és tartományi kormányzók ellen, akik gonosz túlkapásokkal maguk ellen ingerelték a népet.

Ennek a forradalomnak talán a százmillió orosz paraszt részvétele és segítsége nélkül is némi állandó javulás lett volna az eredménye, ha nem lett volna titkos rendőrség. Ennek a szervezetnek mindenütt ott voltak a kémjei. Közülök sokan liberális érzelmet színlelve lopódzkodtak be a forradalmi körökbe, sőt néha vezetőszerepet vállaltak és összeütközést provokáltak a fegyveres erővel, amire azután a kormány kegyetlen megtorlással élt. Ilyen összeütközéskor sok forradalmárt megöltek és a kémek besúgása alapján a mozgalom sok vezetőjét letartóztatták. A bíróság, a zsarnoki kormánynak mindenkor engedelmes eszköze, azután halálra, sok évi szibériai száműzetésre vagy börtönbüntetésre ítélte őket. -17-

A politikai titkos rendőrség vagy ochrana az 1905. évi forradalomban különösen nagy tevékenységet fejtett ki. Kémeik közül ketten, az egyiknek Azev volt a neve, befurakodtak a forradalmi intelligencia vezető köreibe, ahol nagy befolyásra tettek szert, míg Gapon ortodox lelkész munkáskörökben tudott magának hasonló befolyást és hasonló helyzetet biztosítani. Azev, akire senki nem gyanakodott, a művelt társaság legveszedelmesebb forradalmárait szolgáltatta ki a rendőrségnek. Gapon az egész forradalmi mozgalmat úgy irányította Szent-Pétervárott, hogy összeütközés történjék a fegyveres hatalommal, aminek azután a forradalom vereségével kellett végződnie.

Gapon 1905 január 9-én, Trepov tábornok városparancsnokkal, a pétervári csapatok főparancsnokával egyetértve és vele állandóan érintkezve a cári palota előtt levő térre hazafias fölvonulást szervezett, amely az ő vezetésével kérvényt akart átadni az «atyuskának».

Akkor Szent-Pétervárott időztem és a tragédia egy nagy részének szemtanuja voltam. Sok ezer gyári munkás, diák és az intelligenciához tartozó ember hullámzott az utcákon, oszlopokba sorakozott és végül rengeteg tömeggé egyesült, amely lassan és ünnepiesen haladt előre a város főútján, a Nevszky-Proszpekten. Egészen elől a menet élén görög keleti papi ruhában, kezében aranykereszttel Gapon ment. Mögötte szentképeket és a cár meg a cárné képét vitték. A tömeget, amely egyre hazafias dalokat és imádságokat énekelt, láthatólag mély tisztelet hatotta át és a legtökéletesebb fegyelmet és rendet tartotta fönn soraiban.

Amikor a nagy emberfolyam, amely végigáramlott a Nevszky-Proszpekten, a Morszka- és az Admiralitás-utca elágazásához érkezett, ezeken át szétterült a Sándor-téren, ahol a hideg ködben a téli palota sötét tömege magaslott föl. Gapon a kezében iratott lobogtatott: a népnek a Romanovok fejéhez intézett kérvényét, amely a népképviselők egybehívását kérte, hogy ezek résztvehessenek a kormányzásban. Az államot, így szólt a nép kívánságának megokolása, csak alkotmányos kormányforma védheti meg a háború gonosz végétől, a szégyentől és a pusztulástól. -18-

A tér szemben levő oldalán föllépésre készen nehány gárdazászlóalj állott. Ez a fegyveres erő tisztességes távolságban tartotta a békés tömeget, amely csöndesen viselkedett, míg Gapon egy kis csapat polgárembert a palota felé vezetett, hogy az őrségtől engedelmet kérjen, hogy a nép kérvényét átadhassa a cárnak. Ekkor a katonák hirtelen és figyelmeztetés nélkül sortüzet adnak a tömeg feje fölött. A Sándor-tér jeges, havas fáinak ágai közt golyók fütyülnek és tompán nekivágódnak a Szent-Izsák katedrális pompás oszlopainak és márványhomlokzatának.

A népmozgalom ideális érzelmű vezetői természetesen nem tudták, hogy Trepov tábornok a helyőrségnek kiadott titkos parancsban ezt írta: «Január 9-én nem kell takarékoskodni a patronnal».

A nép szétvált és hátrált, de hátulról a mitsem sejtő tömegek előre iparkodtak, úgy hogy emberi testeknek szinte gyilkos tolongása támadt. A tömeget csakhamar vad pánik fogta el. Minden irányban szétrebbent. A helyzetet még mindig föl nem ismerő csoportok közül nehányan ijedten sikoltozva egyenesen a katonák felé futottak. A tisztek ekkor kardot rántottak. Egyik sortűz a másik után remegtette meg a jeges levegőt. A megöltek és megsebesültek sötét testei közt embervér vörös virága terjengett a hóval borított földön. Sok sebesültet kímélet nélkül halálra taposott a félelemtől korbácsolt tömeg.

A lövöldözés jóideig eltartott. Csak akkor lett vége, amikor a Sándor-térre szolgáló két utca kiüresedett. Irtózatos látványt nyujtott a tér a cár palotája előtt, ama cáré előtt, akinek minden kiáltványa e szavakkal kezdődött: «Szeretett népemhez». Halomban feküdtek mindenütt a halottak, köztük nem csupán férfiak, hanem nők és gyermekek is, akik mind azért jöttek ide, hogy hazájuk boldogsága és becsülete érdekében kérvényt nyujtsanak át imádott uralkodójuknak.

A tér másik végén ellenben Trepov tábornok beszédet intézett a derék zászlóaljakhoz és uralkodójuk nevében megköszönte a szolgálatot, amelyet neki tettek.

E végzetes nap estéjén barrikádokat emeltek Szent-Pétervár -19- utcáin. Feleletül a gárdacsapatok ropogó sortüzére egész éjjel és a következő két napon egyre hallhatók voltak a forradalmárok egyes lövései. Valamennyi gyári munkás sztrájkolt; a közúti vasút, a vasút, a posta, sőt négy kormányiroda is megszüntette működését.

Gapont azonban sehol sem lehetett látni a barrikádokon. Nyomtalanul eltűnt. Csak később tudódott ki, hogy a titkos rendőrségnek fizetett ügynöke volt és mint ilyen, gazul abba a végzetes válságba kergette bele a forradalmi mozgalmat. Az általa elkövetett árulás után az idealista forradalmárok sorait rohamosan megritkította az akasztófa, Min, Rennenkampf és Trepov tábornokok büntető osztagainak tevékenysége és az orosz bíróságok ítélete, amelyek – kutyahűséggel engedelmeskedve a kormány parancsának – Szibériát és a börtönöket az igazság ellenére megtöltötték a cári kormány bűnös zsarnokságának ez új áldozataival.

De Gapon nem kerülte el az igazságszolgáltatást. A forradalmárok a végsőig üldözték; végül kézre is kerítették és a kis Terioki finn város egyik magános külvárosi házában fölakasztották. Rutenberg mérnök hajtotta végre az ítéletet.

Az a hír, hogy a cári gárda lemészárolta a békés kérvényezőket, végigterjedt az egész óriási orosz birodalmon, elhatolt Lengyelországba, a Pamirhoz és a Csendes-óceánhoz. Határtalan volt az intelligens társadalmi rétegek elkeseredése és kétségbeesése. A parasztok azonban közömbösek maradtak.

A januári mészárlás után a forradalmi tevékenység fészkei ellen való harcban szenvedélyesen résztvett az orosz városi lakosság salakja, mert pénzt kapott a rendőrségtől és azt mondták neki, hogy a «forradalom hydrájának» kivégzéséről van szó. Sok városban és városkában a művelt rétegekhez tartozó embereket és nem orosz polgárokat meggyilkoltak. Az emberiség alja, amely az orosz börtönök poklában nyert oktatást és amelyet a titkos rendőrség megfizetett és védett, büntetlenül megölhetett mindenkit, aki veszedelmesnek látszott a fehér cár kormányára nézve, aminthogy később ugyanezek az elemek agyonverték a vörös cárok, Lenin és Trocki kormányának ellenségeit, embereket -20- kiraboltak és egész városrészeket, amelyekben lengyelek, tatárok, örmények vagy zsidók laktak, elpusztítottak.

A rettenetes emlékű pogromok ideje volt. «Pogrom» a mennydörgés orosz megnevezése. Aki átélte azt az időt, amikor az egész országon végigsöpört a pogromok ama vihara, sohasem felejti el. A helyi hatóságok és a központi kormány hallgatag jóváhagyásával egész városokat gonosztevők és volt fegyencek önkényének szolgáltattak ki. E megnyomorgattatás hatása egyre sürgetőbbé és általánosabbá tette azt a kívánságot, hogy alkotmányos kormány alakuljon és bocsássák el a bűnös kormányhivatalnokokat.

Január 10-én szállómból a Nevszky-Proszpekt felé mentem. Nagy tömeg tolongott a gyalogjárókon. Bár bizonyos izgatottságot határozottan észre lehetett venni, mégsem kellett nyugtalanság kitörésétől tartani. Sőt meglepett, hogy kevesebb rendőr volt az utcán, mint amennyit egyébként a fővárosban látni lehetett. Mialatt ezen töprengtem – éppen a katolikus Szent Katalin-templomhoz érkeztem – az előttem haladó emberek hirtelen megálltak és mindjárt riadtan szétrebbentek; a szemben levő gyalogjáróra futottak vagy sikoltozva elrohantak a kocsiúton. Még mindig nem értettem, mi történt tulajdonképpen, míg végre a proszpekten kissé távolabb egy csapat katonát láttam fölfejlődni és kettős láncot alkotni az utca szélességében az egyik házsortól a másikig. Mindjárt ezután két sortűz zúgott végig a proszpekten. Egy gyászba öltözött nő szótlanul összeesett és mozdulatlanul fekve maradt; egy férfi, aki vérző fejét szorítgatta a kezével, ijesztően kidülledt szemmel rohant el mellettem; egy iskolásfiú sántikálva és fájdalmában jajgatva könyveivel egy mellékutcába menekült. Nehány lépésnyire előttem tántorogni kezdett egy kis leány, aki kosarat cipelt és hanyatt esett. Kis kerek kenyerecskék gurultak ki a kosárból. Ma is látom még, amint egyikük fekve maradt egy vértócsában.

Mikor a rövid bódultságból, a véres jelenet következményétől magamhoz tértem, egyedül voltam a gyalogjárón. A lövöldözésben éppen szünet állott be. Mégis szorosan -21- odalapultam a házfalhoz és megkezdtem a visszavonulást. A legközelebbi sarkot csakhamar elértem és biztosságban voltam. E rejtekhelyemből új sortüzeket hallottam a városháza tornya és az Annicskov-palota felől. A Nevszky-Proszpekt hamarosan kiürült és kihalt. Ekkor megjelent a rendőrség, gyorsan összegyüjtötte az elesetteket és sárga homokkal hintette be a vértócsákat, mialatt az utcasarkokon őrjáratok helyezkedtek el. Időről-időre lövést lehetett hallani.

Szent-Pétervár főutcáján ilyen drámai módon akasztottak meg a hatóságok minden forgalmat és így tanították meg a közönséget arra, hogy tartózkodjék az összecsődüléstől.

Mikor tizenhárom évvel későbben, 1918-ban a legnagyobb fokra hágott a bolsevista terror, megint hasonló jeleneteknek lettem a tanuja. Akkor is hirtelen katonák bukkantak elő és lelőtték az embereket, csak az volt a különbség, hogy az ilyes dolog a cár uralma alatt mégis csak alkalmilag történt meg, a bolsevista időben pedig olyan gyakran, hogy végül egészen megszokta az ember. Ha valaki 1918-ban elment hazulról, ezt kérdezte:

– Persze, hogy lövöldöznek, volt gyakran a válasz, de mégis oda mehet, mert ma csak az utca bal oldalát lövik, a jobb oldalán tehát sétálhat.

Oroszországban így bántak, így bánnak és így fognak bánni a hatóságok a néppel, mintha csak jogtalan csorda lenne, amely hozzá van szokva a kegyetlen elnyomáshoz. A jelszó megváltozott a bolsevista idő óta, de a kormányzati rendszer ugyanaz maradt. Alapja a törvénytelenség és erőszak. Az ilyen rémuralom megszokását szinte rákényszerítették az oroszokra, amikor három évszázadon át Dzsingiz-khán és utódai igájában nyögtek, ama tatár hódítókéban, akik véres kézzel engedelmességre szorították azt a rengeteg birodalmat, amelynek határait nem is ismerték.

Kevéssel azután, hogy Szent-Pétervárott kitört az első forradalom, üzleti ügyben néhány napra Varsóba kellett utaznom, ahol nagyon rövid idő alatt utólért a forradalom. -22-

Lengyelország, amelyet százötven évvel ezelőtt fölosztottak Oroszország, Ausztria és Poroszország közt, Varsóban szenvedett legtöbbet a pétervári uralom keménységétől. Az európai sajtóban gyakran lehetett a pogromok vagy a zsidók tömeges lemészárlása ellen szóló heves cikkeket és tiltakozásokat olvasni. De Lengyelország megkínoztatása ellen egyetlen újság sem hallatta a szavát. A varsói citadellában a titkos rendőrség időnként sok száz lengyelt lövetett agyon, mert tiltakozni merészeltek az orosz hatóságok igazságtalansága ellen, azok ellen, akik bezárták a templomokat és lengyel iskolákat, fogsággal büntették az anyanyelv használatát, akik a lengyel írókat, tudósokat, újságokat és egyáltalán a művelt lengyeleket állandóan zaklatták és ama hírhedt szállítmányokkal egész sereg lengyel embert küldtek szibériai számkivetésbe.

Amikor az 1905. évi forradalom híre eljutott Varsóba, sok lengyel ember azonnal azok pártjára állott, akik alkotmányos kormányt kívántak. Azonkívül még Lengyelország számára önkormányzat megadását is kérték. Az oroszok válasza itt is terror volt: letartóztatás, bebörtönzés, száműzés Szibériába és sok ezer lengyel ember halálos ítélete. Ha három lengyel összetalálkozott, a rendőrség ezt «forradalmárok összeverődésének» mondta és rájuk lőtt. Hangos beszéd vagy harsogó kacaj forradalmi jelenségnek számított és elegendő oknak a büntetésre.

Varsóba érkeztemkor a Krakovszkie-Przedmieszcie-úton levő Brisztol-szállóban szálltam meg. Amikor az első délelőtt tizenegy órakor sétálni mentem, a város közepe, amely máskor csupa zajló élet, különösen megváltozottnak tűnt föl. A boltok, vendéglők és kávéházak zárva voltak, közúti vasút nem járt, csak a nagy forgalmi utak voltak tele embertömegekkel. Mintha az egész lakosság ez utcán lett volna, ahol nyugodtan és látszólag békésen hullámzott föl s alá.

Egyszerre csak a zamek, a régi lengyel királyi palota felől kiáltozás és lódobogás hallatszott. Amikor megfordultam, izgató, veszedelmet hirdető látvány tárult elém: teljes vágtában harci formációban egy huszárcsapat közeledett az utcán. A hideg levegőben megcsillantak a görbe -23- kardok, a lovak és az emberek lehellete szinte gőzfelhőbe burkolta a lovascsapatot. A huszárok a gyalogjárón vágtattak végig és a kocsiútra kergették az embereket. Aki nem tért ki jókor, azt legázolták. A kardlappal súlyos csapásokat osztogattak, vad katonakáromkodás kísérte az ijesztő munkát. Amikor az egész embertömeget a Krakovszkie-Przedmieszcie közepére kergették, egy távolabbi utcából másik lovascsapat fordult be és kivont karddal nekiment a tömegnek. Az üldözöttek összevissza futkostak, fölmásztak a lámpaoszlopokra, az út egyik oldaláról átrohantak a másikra, a lovak közé szorultak, legázolták őket és a katonák megverték.

Nem tudtam kiszabadulni az emberek kavargásából, akik, hogy a lovasok elől menekülhessenek, szinte őrülten majd az egyik, majd a másik irányba tolongtak. Míg hirtelen, mintha valami kötelék oldódott volna föl, amely addig a kavargó tömeget körülfogta, ez olyan gyorsan szétoszlott, hogy már nem tudtam magamat idejében elszánni a menekülésre, mert ott, tőlem csak csekély távolságra, lesujtásra kész karddal egy huszárt láttam felém vágtatni.

– Meg akar ütni: ez a gondolat villant át az agyamon. Gyűlölet lobogott lelkem mélyén. Gyorsan zsebembe nyúltam és megfogtam a browningomat.

Ez mintha azonnal megnyugtatott volna. Még egy pillanat és a katona utólért. Már elővettem a revolveremet, amikor a huszár lova megcsúszott a sikos kövezeten és lovasát maga alá temetve, elesett. Jobbról és balról katonák vágtattak. De az útca nemsokára üres lett, zavartalanul átmehettem rajta és befordultam egy mellékutcába.

Varsóban gyakran játszódtak le ilyen jelenetek. Kínjainkkal nem lármáztuk tele a világot, mert bíztunk jövőnkben és kitartottunk bosszúnk napját remélve, ama bosszúét, amely el is jött 1920-ban, amikor saját országunk szívében föltartóztattuk és megvertük a vörös hadsereget és így vérünkkel váltottuk meg a szabad lengyel állam újjászületését. -24-

Az 1905. évi forradalom egyre terjedt és elhatolt Dél- és Kelet-Oroszországba. Mikor délen a Kaukázus vitéz, szabadságszerető népe is föllázadt és a távoli Keleten a fegyveres erővel szolgaságban tartott mongol törzsek egymással szövetkeztek és közös védelemre szervezkedtek, akkor a trón közelében hivataloskodó kormányférfiak egy kis csoportja fölfogta a helyzet komolyságát és azt ajánlotta a cárnak, adjon az oroszoknak alkotmányos kormányt. A cár azonban a túlzó monarchistákra hallgatott. Az alkotmánypártiaktól megtagadta a támogatást és óhajukra a nagyon liberálisoknak látszó udvari emberek elbocsátásával válaszolt.

Ez volt a felfogás a cári udvarban mindaddig, míg S. J. Witte gróf, akit a cár nem kedvelt, akinek azonban nagy volt a befolyása a hivatalnoki karban és a népben is, liberális alkotmányos kormányforma érdekében szállt síkra.

Oroszországot tehát az 1904. és 1905. év szerencsétlenséget hirdető hónapjaiban egyszerre két oldalról fenyegette romlás: egyfelől az egyre jobban előrenyomuló japán hadsereg, másfelől a forradalom részéről, amely alapjaiban rázta meg az államot.

HARMADIK FEJEZET.
Olajat keresek.

Pétervári utamról 1905 márciusában megint vissza tértem Karbinba. Ámbár ott éppen újabb hírek terjedtek el az orosz hadihajóknak Port-Arthur előtt történt megsemmisítéséről, mégis mindenütt kitünő volt a hangulat. Még mindig Oroszország végleges győzelmében bizakodtak az emberek és sokat reméltek az új ezredektől, amelyek szüntelenül jöttek nyugat felől.

Mialatt laboratóriumom megszervezését és berendezését befejeztem, még sok más összegyülemlett munkával is végeznem kellett. Egy vezérkari parancs a többi közt arra utasított, hogy kutassak ki valami, itt a Keleten megszerezhető olajat, amelyet a tüzérség, a hadi teherkocsik és vasúti -25- kocsik számára kenőszerül és egyszersmind szappan készítésére is lehetne használni. A kérdést hamar megoldotta az a fölfedezés, hogy a szojababból készült olaj a kívánt tulajdonságokkal rendelkezett. Ezt a babot olyan mesés mennyiségben termesztették Észak-Mandzsuországban, hogy még a rengeteg katonai szükségletet is kielégítette. Karbinban gyárat rendeztem be és szerveztem, amely olajat és szappant készített hideg eljárással és ezzel nagyon egyszerű és gyors módon akkora tömeget lehetett gyártani, hogy födözte a harcterület egész szükségletét és így ennek az anyagnak Európából ideszállításától megszabadította a vasutat.

A mandzsuországi tavasz alatt, amelyet a nyár korán szokott fölváltani, egészen lefoglalt ez a meglehetősen nagy munkát adó új föladat. Az első fecskékkel együtt Európából új katonacsapatok érkeztek. A katonák, mintha sportkirándulásra jöttek volna, fehér-, kék- és rózsaszínű zubbonyt viseltek, ami Karbin egész környékét, mintha tarka virággal hintette volna tele. Kedves látvány volt ez a sok világos folt a rét sötétzöld és a Mandzsuországban oly dús bokrozat alapján.

Amikor azonban ezt a tarka színpompát áttelepítették a liaoyangi harci frontra, nagyszerű célul szolgált, amely megkönnyítette a japán tüzéreknek és gyalogosoknak a lövést úgy, hogy gyakran egész századokat, sőt zászlóaljakat lekaszálhattak. Csak ez ijesztő, drágán megfizetett tapasztalat után vették észre, mennyivel célszerűbb a japán katonaruha az oroszénál, mert a japánok a khaki ruhát viselték, amely a terep barnás hátterén jól megvédte őket a fölismerés ellen. Ekkor egyszerre mindenki a végzetes tarka zubbonyok színének megváltoztatását kívánta és a kívánság eljutott a laboratóriumomba is. Csakhamar ráakadtam egy olyan eljárásra, amellyel az e vidéken rendkívül nagy mennyiségű lignitből vagy baranaszénből olyan festőanyagot lehetett nyerni, amely a katonavászonnak semleges színt adott.

Időközben mindegyre több szojababolajat követelt az én falánk szappangyáram. Mivel ez az olaj a karbini piacon -26- akkoriban elegendő mennyiségben nem állott közvetetlen rendelkezésre, elhatároztam, hogy útnak indulok olyan vidék kikutatására, ahol elegendő mennyiségben található és ahonnan könnyen szállítható Karbinba. Asszisztensemmel és két kozákkal délnyugati irányban a Szungari-folyón fölfelé utaztam. Úgy gondolkoztam, hogy ha ezen a vidéken nagy babültetvényeket és olajkészleteket találnék, a kínaiak az olajat egyárbocos dzsunkáikon a folyamon könnyen lefelé szállíthatnák. Azzal biztattak, hogy Hszin-Csung-Fu vagy Petuna szomszédságában nagy szojaültetvényeket fogok találni; ez nagy kereskedelmi csomópont ama hely közelében, ahol a Szungari a Kirin-hegységből kilépve, elhajlik kelet felé. A «Pogranicsuik» gőzösre szálltunk, hogy odautazzunk.

A Szungari löszrétegeken, azon a Kínát jellemző termékeny sárga talajon át vágott magának utat, amely északi omladékporból, a Gobi-sivatag futóhomokjából, a tavaszi ásatások iszapjából és növények meg kis állatok elrothadt anyagából tevődik össze. Amikor a rohanó sárga folyam sodra ellen fölfelé haladtunk, gyakran láttunk a parttól hatalmas sárga agyagdarabokat letöredezni, néha bokorral, sőt virággal együtt és az árban elsülyedni, amely azután az aknamunkájával szerzett földrészt elvitte magával északra, hogy távolabb lefelé segítsen a homoktornyok képződésében vagy lerakja künn a tengeren az Amur torkolata előtt.

Fu-Dchia-Tien, Karbin kínai kikötője és Petuna közt sok kis helység mellett haladunk el; rendszerint csak nehány agyagszínű fang-tze (kínai kunyhó) volt bennük és az elmaradhatatlan templom, amely a part közelében árnyas fák alatt állott.

Ha gőzösünk ide-odakígyózó útvonalán a part mentén haladt, a kínaiak gyakran kirohantak agyagházaikból, kíváncsian megbámultak bennünket és egytagú, érthetetlen szavakkal adták egymásnak tovább megfigyeléseiket. Ha olykor-olykor valamelyik nagyobb falunál kikötöttünk hogy tüzelőfát szerezzünk a gép számára, jól fölfegyverzett orosz katonák jöttek a hajónkra és a födélzet hosszában őrségként helyezkedtek el. Mikor egyiküktől megkérdeztem, -27- hogy e látszólag oly csöndes helyeken mi az oka e nagy óvatosságnak, ezt felelte:

– A Szungari mentén sok falu hunghucbandák főhadiszállása vagy rejtekhelye. Ezek a mandzsu rablók igazán nagyon veszedelmesek, mert nagyon jól vannak fölszerelve, rendkívül jól működő kémszolgálatuk és kitünő szervezetük van. Meglehetősen gyakran megtámadják a gőzösöket, különösen, ha ezek pénzt és fegyvert szállítanak. Veszedelmes fickók ezek a kínaiak, uram és bennünket ki nem állhatnak.

Nem válaszoltam. Pedig nagyon érthetően megmagyarázhattam volna a katonának, miért nem szeretik a kínaiak az oroszokat, ha az 1899. évi blagovescsenszki tömeggyilkosságról akartam volna beszélni. Akkor Gribszky tábornok, az Amur-tartomány kormányzója több mint háromezer kínait – férfit, nőt és gyermeket – a vízbe fullasztott. Megparancsolta nekik, hogy távozzanak az orosz területről és azonnal menjenek az Amur túlsó partjára. Hogy parancsa teljesítésének minden halogatását megelőzze, katonáival a rohanó mély folyamba kergettette a tehetetlen embereket, aminek természetes és várt következménye az lett, hogy valamennyien belefulladtak. Éppen oly kevéssé kedveltethette meg az oroszokat az a bánásmód, amelyben általában részesítették a kínaikat Mandzsuországban. De természetesen céltalan volt, hogy mindezt megmagyarázzam a katonának, hiszen ez a derék ember úgysem értette volna meg, hogy nem orosz embert is becsülni lehet, mennyivel inkább tehát olyan népet, amely nem hadakozva mutatja meg értékét. Orosz ember csak a gyöngét ismeri, akit megvet és kínoz és az erőset, akitől fél.

Többnapi hajóútunk alatt vadászvérem ugyancsak forrni kezdett, ha a korai reggeli órákban és esti szürkületkor megfigyeltem a vadkacsák rajait és trombitáló ludak ékalakú rajait, amelyek tavaszi vándorútjukon északnak tartottak. Rendszerint kényelmesen és alacsonyan röpültek és hangjuk nem árult el gyanakodást. Még a ludak és hattyúk súlyosabb szárnycsapásait is meg lehetett különböztetni a kacsák gyorsabb ritmusától. Nem féltek, mert Sziám és -28- Birma mocsaras dzsungeljeiben semmi veszedelmet nem ismertek; most azonban olyan csábító etetőhelyekhez közeledtek, ahol a halál leskelődött rájuk. Odaát, a vasúttól keresztezve, azok a mocsarak voltak, ahol leshelyen meglapulva vadászok várták megérkezésüket és ahol e tavaszi hetekben nem egy madár megsebzett mellel és törött szárnnyal tántorgott le a földre.

Már a legelső madárcsapat megpillantásakor elhatároztam, hogy mihelyt a munkám engedi, megint vadászni fogok. Sohasem keltem útra sörétes puska vagy golyós fegyver nélkül és az Usszuri-vadászterületen való hosszabb időzésem megtanított arra, hogy itt keleten csak szánalmas dilettáns az a vadász, akinek háromszáz patronnál kevesebbje van. Ennek következtében tizenkétkaliberű Sauer-puskát, Henel-fegyvert és háromszáznál több, sőt sokkal több patront vittem magammal.

Petuna is olyan egyforma fang-tze falu volt, aminőt a part mentén mindenütt láttunk. Az egyedüli különbség az volt, hogy több volt a ház, szűkebben egymáshoz voltak szorítva és széles utcákat és fasorokat alkottak, amelyeken kínaiak és mandzsuk – férfiak és nők, meztelen gyermekek – valamint kaoliangszárral meg babbal és liszttel teli zsákokkal jól megrakott kordék tolongtak; köztük még disznók és csirkék nyüzsögtek és mindenütt piszok, kimondhatatlan piszok! Egy szabad tér egyik oldalán nagyobb, kétemeletes ház állott kínai módra hajlott tetővel. A bejárat fölött két nagy árboc emelkedett hosszú zászlóval, amelyen egész sor kínai írásjel volt és azt jelezte, hogy ez a «yamen», a taotai és az alája rendelt kis rendőrcsapat hivatalos helyisége.

Mivel a taotaitól bizonyos okiratokat kellett megszereznem, elmentem a yamenbe. Mikor beléptem, kék nadrágba és rövid kék kabátba öltözött nagy, szélesvállú kínait láttam a főépület közepén levő emelvényen ülni éppen szemben a főkapuval, amelynek befestett fája azonban mindezt elrejtette a künn elhaladók kíváncsi tekintete elől. Azon az emberen fekete hullámos szegélyű furcsa vörös kötény volt. Közönbösen rám pillantott és folytatta munkáját, -29- nagyon különös és nyugtalanító munkáját; ugyanis téglaporral és olajjal egy hatalmas, nehéz kard széles, görbe pengéjét tisztogatta. Az emelvény előtt kis asztal állott, amelynek mellső részére fekete hieroglifával ellátott két vörös posztódarab volt akasztva. Valamivel távolabb oldalt öt kínai térdelt; nyakuk nagy, súlyos kalodába volt beszorítva, kezük hosszú gerendához volt kötözve és lábuk lánccal volt megbilincselve. Leszorítva a nehéz fagallér súlyától, kíváncsian pislantottak felém, fecsegtek, sőt hangosan nevettek. Egyikük egyszer vagy kétszer valamit kérdezett a kardos óriástól, aki dörmögve és közömbösen felelt.

Nemsokára megjelent a taotai, alacsony vékony emberke fekete selyem felső ruhában, fején a szokásos szolgálati kalappal, amelyet rangjelzésül egy vörös gomb és egy pávatoll díszített. Amikor a tolmács szerepét betöltő kozák elmondta neki kívánságomat, a hivatalnok a vörös asztalra mutatott és bőbeszédűen elmagyarázott valamit a tolmácsnak, miközben mosollyal vagy meghajlással gyakran felém fordult.

– A taotai bocsánatot kér; azt mondja, hogy csak félóra mulva állíthatja ki az okiratot, mert most legelőször ezeket a hunghuc rablókat kell elítélnie, akiket tetten értek. Tekintse csak meg kérem a vörös asztalterítő föliratát. Nagyon velős: «Gazember, reszkess!» A kínai igazságszolgáltatásnak jól kipróbált eszköze a megfélemlítés.

– És ki az az ember ott a karddal? – kérdeztem, ámbár magam is megfelelhettem volna rá.

– Az a hóhér, – felelte a kozák. Ezeket a szegény ördögöket bizonyára lefejezik, mert hallottam, hogy egyik azt kérdezte a hóhértól, vajjon egy csapással le tudja-e választani a fejet a törzsről.

Míg a kozák velem beszélt, a taotai átolvasott és pecsétjével látott el nehány írást. Azután szapora udvarias hajlongással megint beszélni kezdett. Tolmácsom így szólt:

– A taotai meghívja önt a bírói tárgyalásra, az ítélet végrehajtására.

Ez a meghívás azonban nem nagyon csábított. Sajnálkozás nélkül visszautasítottam és azt mondtam, hogy félóra mulva visszajövök. -30-

Időközben a helység főutcáján sétálva alaposabban szétnéztem. Tarka összevisszaságban mindenféle bolt, vendéglő, megszálló tanya, opiumbarlang, játékbarlang váltakozott. Az utca mindkét oldalán hosszú sorban magas és alacsony póznák voltak, tele a legváltozatosabb formájú vörös és fekete írásjelekkel, mindenféle árú és amaz iparosok készítményeinek dicséretével, akiknek műhelye tárva-nyitva az utcán volt.

Látható volt ott pékműhely vagy inkább cukrászda, ahol nehány félig meztelen kínai gőzmetélt-félét vagy man-t’out és más nyalánkságot készített. Piszkos és bűzös lyukakban suszter, szabó, lakatos és üstfoltozó dolgozott. Kissé távolabb napsütötte fal mellett két borbély folytatta az iparát; egyikük kanálformájú beretvával levakarta egy csöndesen bóbiskoló páciens fejéről és arcáról a szőrt, míg a másik kínai copfot mosott, befont és a végét fekete bojttal díszítette.

Egy kövér öreg kínai óriási fekete keretű pápaszemmel, tudós voltának kétségbevonhatatlan bizonyítékával, méltóságteljesen ült egy kis asztal mögött, amelyen a szokásos írószer feküdt: tuskő, íróecset, egy csomag írópapiros és a jellegzetes hosszúkás borítékok közepükön széles vörös csíkkal. Hivatásos író volt és kérvényt írt a hatóságokhoz és magánlevelet azok számára, akik sohasem voltak beavatva az írásművészet titkaiba. Méltósága egyátalán nem akadályozta meg abban, hogy hangos szóval ajánlja szolgálatát és föltétlen sikert igérjen.

Másik asztalnál egy orosz ült, aki hosszú szürke felsőruhába volt öltözve és szintén pápaszem, a tudományosság és fontoskodás ama jele volt az orrán. Meghallgatta a szenvedők panaszát, a nélkül, hogy részletesebben kikérdezte volna őket vagy éppen külső fizikai vizsgálatot végzett volna, kihirdette a diagnózist, megmondta a gyógyszer árát és ráncos mumiakezével kis fiókból előkotorta a mágikus porocskákat és pilulákat.

E változatos utcai jelenetek hatása alatt csaknem egy óra hosszáig sétálgattam, mielőtt visszatértem a yamenhoz. Mikor ismét beléptünk oda, borzalmas látvány tárult elénk. -31- A hóhér még mindig az emelvényen volt és mint előbb, a kardját tisztogatta, ezúttal azonban olyan foltoktól, amelyek eltávolításához nem kellett olaj és téglapor. Közvetetlenül a bírói emelvény előtt, ijesztő látnivaló, tevékenységének áldozatai feküdtek.

Nemsokára megjelent a taotai; az ünnepies hivatalos föveget most már közönséges fekete kalappal cserélte föl. Kedves mosolygással átadta nekem az iratot, amely a pekingi kerület különböző hatóságainak jóakaratát és védelmét kérte számomra. Mihelyt a kezemben volt a kívánt hivatalos ajánlat, azonnal elhagytam ezt az ijesztő helyet; azon törtem a fejemet, hogy ugyan mit értenek ezek a kínai hivatalnokok «jóakarat és védelem» alatt.

Sem a városban, sem a környékén nem találtam elegendő babolajat, de megtudtam, hogy hol találhatok. Ezért csak másfél napig maradtam Petunában, hogy lovakról gondoskodjam és ezalatt a gőzösön laktam, amely a hadsereg részére marhaszállítmányt vett föl. Így alkalmam nyílt arra is, hagy az egész várost és közvetetlen környékét bebarangoljam és így tájékozódást szerezzek arról, milyen a vidéken a kilátás az aratás eredményére.

A város közelében a Szungariba ömlik az Arany Nonni, amely mellékfolyójával, a Tolóval együtt a nagy Khingan hegyláncának keleti lejtőiről jön. A Nonnitól és a Szungaritól nyugatra e hegység irányába nyúlik el a Gobi-sivatag egy félig kiaszott keleti nyúlványa, legelőül szolgálva nagy marha- és juhnyájaknak, amelyeket a Kara-Khorebin mongol tözs őriz. Ámbár messzire elterjedő sivatagi homok hatol be ebbe a vidékbe, mégis nehány folyócska fut rajta keresztül és eléggé átnedvesíti úgy, hogy hellyel-közzel nagy kiterjedésű zöld legelő látható. A Mandzsuország és Mongolország közt levő egész határterületnek talán legjobb legelői a Tolo és Shara Muran folyók közt vannak.

Petunában a tipikus kínaiak és mongolok közt azonnal föltűntek nekem a lapos arcú és keskeny fekete ferdeszemű, óriási alakú kara-khorchik. Gömbölyű fejüket rövid, sörtés haj borítja, lábuk a folytonos lovaglástól meggörbült.

Üzleti ügyeim közben megismerkedtem a város leggazdagabb -32- kereskedőjével, akitől mindenféle érdekes dolgot tudtam meg a kara-khorchikról. Elmondta, hogy ez a törzs gyakran előrenyomult egészen a Nagy Falig, amely az északi barbárok támadása ellen védi Kínát. Az ég hatalmas fiai nem egyszer féltek attól, hogy ez a harcias törzs esetleg Pekinget is veszedelembe sodorhatja, de a kara-khorchik akkor szerencsére északnak fordultak és nyomtalanul eltűntek a Nonni és a Khingon-hegy közt elterülő pusztaságban és sivatagon. Csak később, a tizenkettedik században, amikor Kínában a Szung-dinasztia uralkodott, tértek ismét vissza és tűzzel-vassal pusztították az országot. Abban az időben volt ez, amikor a tunguzok nagy törzséből származó barbár khitanok hordái észak felől fenyegették Pekinget. A khitanokkal közeli rokonságban levő vad khorchik óriási alakjai voltak az elővéd és gyilkolva meg rabolva ők nyomultak be elsőknek a Nagy Fal mögött levő vidékekre. Han népének lakott területeit vadul dühöngve elpusztították és a megrémült uralkodókat arra kényszerítették, hogy a tiltott városban levő régi lakóhelyüket elhagyják és Nankingban, a Jangce mellett új székhelyet alapítsanak. Ekkor azonban barbár hordák új hullámai csaptak már át az országon és elűzték a khorchikat és khitanokat: a kintatárok váltották föl őket Kína gazdag vidékeinek birtokában, de csak azért, hogy a meghódított ország régi civilizációja győzedelmeskedjék rajtuk és eltűnjenek a nagy kínai néptengerben. Nyomuk sem maradt, de arra ösztökélték a kínaiakat, hogy a Nagy Falat kijavítsák, sőt hogy az északról jövőben fenyegethető betörés miatt meg is erősítsék.

A városban töltött második napon meglehetősen drágán lóról és vezetőről gondoskodtam és másnap kevéssel napkelte után elindultam Petunából, hogy a Szungari jobb partján kelet felé utazzam. Azt a hírt kaptam ugyanis, hogy a Hszi-La-Ho folyócska és a La-Liu-hegység lábánál levő hasonló nevű város közt elterülő vidéken kiterjedt babültetvényeket fogok találni, valamint sok malmot is, amelyben a benszülöttek olajat és bablepényt készítenek.

Petuna fölött a folyó mentén ritkább volt a lakosság. -33- Olykor órák hosszáig lovagoltunk anélkül, hogy házat láttunk volna. Sőt néha attól féltem, hogy éjjelre nem jutok födél alá, de ez az aggodalmam szerencsére fölöslegesnek bizonyult; napnyugtakor kis tanyát, magas szilfák erdeje mellett levő nehány parasztházat pillantottunk meg.

Erre az éjjelre itt megszálltunk. Vezetőnk a legnagyobb fang-tzehoz vitt bennünket; a szokásos hosszú lakóházak egyike volt egyetlen vékony deszka-válaszfallal, amely a belső résznek körülbelül harmadát konyhának és lakóhelynek választotta el. Ebben volt a jellemző alacsony agyagkemence a nagy tálalakú vasserpenyővel, amely a kása és a főzelékleves megfőzésére, bab- vagy szezámolajban való esetleges sütésre, a man-t’ou gőzölögtetésére és mindenféle más konyhai célra szolgált. A vasserpenyő alatt megszárított kaoliangszárakkal és a folyóból kihalászott fával rakott tűz égett, a füst pedig egy csatornán távozott, amely agyagtéglából készült lapos födél, a k’ang alatt vonult el és a ház külső részén kupalakú kéménnyel nyúlt a szabadba. A konyhai tűz elvonuló gázai által fűtött k’ang egyszerre két célt szolgál: nappal közönséges kályha föladatát teljesíti, éjjel még a családi ágy terhét is magára vállalja. Egyetlen bútordarabot sem láttam, kivéve egy szalmatakarót, amely a piszkos k’angra volt terítve; nehány fatál és edény, két vödör és egy fejsze volt az egész házfölszerelés.

A kínai háziúr az asszonyokat szólította elő. Szavára két öreg asszony és egy fiatalabb teremtés bukkant elő, valamennyi csúnya és rettenetesen piszkos. Nagyon mogorvák voltak és lenéző hallgatás volt a válasz kérdéseinkre. A k’angról lesöpörték a port, teát készítettek, azután megint eltűntek. Lefeküdtünk a k’angra és ezzel kegyelemre kiszolgáltattuk magunkat a k’ang régi lakói egész seregének, amely rohamos, vérengző támadásával ijesztő éjjelt szerzett nekünk. Végtére is kapitulálni voltam kénytelen és várva-vártam a reggelt teli aggodalommal, hogy ha a nap megkésnék, vérveszteségemnek rossz következménye lehetne. De a nap pontos volt és megszánva bennünket, a vérrel jóllakott ellenséget odujába kergette, ahol egész napon át új éjjeli támadásról álmodhatott. De még akkor -34- is, mikor teljesen visszavonulva a csatatérről már az országúton voltam, még nehány ellenséget födöztem föl, amely belekapaszkodott az oldalunkba és csak veszekedett rázással tudtunk tőle megszabadulni.

Tovább lovagolva a Szungari-part mentén, sűrű fűzbokrokat láttunk, amelyek a folyó felől elfödték az utat a szem elől. Egy helyen homokzátony nyúlt messzire be a folyóba. Ott a bokrok csúcsán át olyan látvány tárult elém, amely egészen föllelkesített. Fekete nyüzsgéssel rengeteg lúdcsapat födte a homokzátonyt. Lehetetlen volt a számukat megbecsülni, de sok ezer állatnak kellett lennie. Az éjjelt nyilván ezen a vidéken töltötték és most táplálékot kerestek a homok hasadékaiban és a kis víztócsákban, amelyeket az apadó folyó hagyott hátra vagy a földnyelv mentén a sekély vízben fiatal halivadékra vadásztak. Sokféle ludat lehetett látni. Fölfedeztem köztük a közönséges vad ludat (Anser cinereus), a gyepi ludat (Anser segetum), a rozsdás ludat (Casarca rubra), amely Mongolországban és Tibetben gyakori, a korallszínű lámamadarat (Casarca rutila), az indiai vagy kopasz ludat (Anser indicus), a tengeri ludat (Bernicla torquata) és a búvárludat (Mergus merganser). Közelben a vizen sok vadkacsa nyüzsgött, köztük a tőkés kacsa (Anas boscas), a vörösnyakú kacsa (Fuligula farina) és a csörgő kacsa (Neltion crecca). Egy csapat ezüsthattyú mint fehér tajték uszkált messzibb künn a folyón. Az éneklő hattyú (Cygnus musicus) és a galambhattyú (Cygnus olor) két jólismert változatához tartoztak.

Mint déli és keleti Szibériában, itt Mandzsuországban is furcsán hatott a vadszárnyasok e keveréke. Nemcsak azok a fajták voltak köztük, amelyek rendesen résztvettek az északnak irányuló nyári vándorlásban, hanem valamiféle okból közéjük keveredtek és a hosszú légi utazásban résztvettek a tisztára déli vidékekhez tartozó válfajok is.

A nap már a szemhatáron állott, amikor rejtekhelyünkről ezt a madártársaságot megfigyeltük. A madarakon már észre lehetett venni az elröpülést megelőző ismert ideges nyugtalanságot. A homokzátonyon levő ludak egyes csoportokra kezdtek szétoszlani; az öreg tapasztalt gunárok -35- mint vezetők az élre álltak, míg a többiek a V-alakú raj szárvonalaiban totyogtak vagy kiabálva a legjobb helyekért veszekedtek, azaz a két szár szabad végének közelében levő helyekért, ahol könnyebben lehet repülni. A madarak fejüket emelgették és a vörösaranyosan izzó napkorong felé nyujtották ki hosszú nyakukat és így készülődtek az elutazásra. A vezetők mély trombitaszavával és a többinek civakodó hangjával volt tele a levegő. De a jelet az elröpülésre más oldalról adták meg. A hápogó kacsák kezdték és hirtelen fölrepültek. Szárnycsapásuk, amely eleinte izgatottan és gyorsan korbácsolta a vizet, azután lassúbb lett és kimértebb, kedvet adott az útitársaknak a repülés folytatására észak felé, amerre évezredeken át öröklött ösztön csalhatatlanul mutatta meg nekik az utat.

Erre aztán utánok a hattyúk mozgatták meg nagy, méltóságteljes szárnyaikat, erős, tollas mellel végigszántották a vizet és mindig nagyobb körökben magasabbra és magasabbra emelkedtek, míg mintha egészen mozdulatlanul állottak volna ott fönt az alacsonyan vitorlázó felhőfoszlányok közt, amelyek – a napfényben fehéren világítva – maguk is nagy vándormadarakhoz hasonlítottak. Amikor a hattyúk elég magasra emelkedtek, északnak fordultak mint valami élénk hullámokkal hintázó szürke folyam, amely az északi Jeges-tenger felé törekszik. Nehány pillanat mulva tompa trombitálással és lármás szárnycsapással a ludak röpültek föl: kiigazították rajaikat és a többiek mögött gyors röpüléssel ékalakban hasították a levegőt.

A homokzátony csöndes volt és kihalt. De még jó ideig nem tudtam levenni a szememet az északi irányban eltűnő tört vonalakról, mert mindig sajátságos izgató élvezetet nyújt nekem e pompás jól röpülő madaraknak látása és megfigyelése, amelyek a lomha, mérges kobra és a vérszomjas tigris indiai mocsaraiból óriási vándorútra kelnek a Jenisszei, az Ob és a Lena torkolati területének távoli lápjai és az északi Jeges-tenger partjai felé. Erre a röpülésre atavisztikus ösztön kényszeríti őket, amely erős, mint maga az élet és elpusztíthatatlan, mint a halál, ösztön, amely a hideg tájékokra hajtja őket, ahol életerős és minden tekintetben -36- derék utódokat költhetnek ki és nevelhetnek föl. Ezek a ludak, kacsák és hattyúk, e mindig visszatérő kényszerűségnek engedve, minden tavasszal sok ezer mérföldet tesznek meg; semmi sem tarthatja őket ettől vissza. Sem éhség, sem hidegség, sem zuhogó eső, sem hóvihar, a halál sem tudja föltartóztatni a vándorló tömegeket, amit az ember küld föl a levegőbe és nem tudja útjukból eltéríteni ösztönük és rendeltetésük e rabszolgáit. A vándorutak, amelyeken járnak, valószínűleg már sok millió év óta ugyanazok és ők éppen úgy ismerik, számukra éppen oly világosan fölismerhetők, mint az ember számára a gyalogösvény és az út.

Az exotikus madarak, amelyek ezekben az északi vándorlásokban résztvesznek, mindig különös hatással voltak reám. Amikor Mandzsuországban vagy Szibériában vadásztam, gyakran láttam indiai ludakat, amelyek a sarki vidékekre utaztak vagy visszatértek onnan, ahol tulajdonképpen nem érezhették magukat otthonosan. Gyakran töprengtem azon, hogy ugyan mi kényszerítette a nap és a homok e szárnyas kedvelőit a megismétlődő veszedelmes röpülésre. Ellenállhatatlan természeti kényszer, amely a faj megjavítására törekedett és ezért arra kényszerítette a madarakat, hogy északon erősebb és ellenállóbb utódoknak adjanak életet és ezzel fajuknak új erőt adjanak, amely szembe tud szállni a trópusok sorvasztó és romboló befolyásával? Vagy talán az utazás erőfeszítésének, sok nehézségének és veszedelmének csábítása sarkalta különös teljesítményre ezeket az exotikus nyugtalan teremtményeket? Olyan lények voltak, aminőket az emberek közt is találunk, lények, akiket vállalkozásuk sikere szerint «bolondoknak» vagy «zseniknek» mondunk? Ki tud ezekre a kérdésekre felelni?

Ha megtudnám különböztetni egymástól a rajokban a különösen vállalkozó kedvű és tragikusan szép madarakat, amelyek a reggeli és az esti szürkület titokzatos félhomályában tovarepülnek, mindig szívesen lemondanék a levegő Kolumbuszainak, Vasco de Gamainak, Manendezeinek, Stanleyjeinek és Nansenjeinek lelövéséről. De, sajnos csak akkor ismer rájuk az ember, amikor a sás vagy a kardliliom -37- közt vérfoltos testükre akad, ha holtan feküsznek a földön, az idegen és ellenséges elemen. Néha, miután vadászszenvedélyem áldozataivá lettek, megsajnáltam a szegény állatokat. Lelki szemem előtt föltámadtak azok a vidékek, amelyeket útjukon látniok kellett. Láttam a Nílus sárga szalagját, a királyi Theba romjait a templomok minden kövében, minden oszlopcsarnokban megörökített titokzatos áldásaival és átkaival. A sűrű párába merülő indiai lapályok vakító napsugarában a benareszi pagodák csipkéje, az allahabadi minarettek és Delhi skarlátvörös kapuja volt látható. Platánok, szilfák és tamariszkok közt megjelent a délkínai templomok hajlott teteje és láthatóvá lettek a Jangce-Kiang mentén elszórt komor városok. És messzi vidékek földje és vize fölött hullámzó sorokban vonultak el e gyönyörű madarak seregei. Csillogtak a napfényben és hullámvonalban úgy lebegtek a levegőben, mint vénasszonyok nyarán az ökörnyál.

Ám ezek a látomások hirtelen eltűntek, mintha nem is lettek volna; mert amikor a fűzfabokrokon át az elhagyott homokzátonyon kémlelődtem, egészen a közelemben egy új, alacsonyan röpülő lúdraj tompa trombitálását és hatalmas szárnycsapását hallottam. Önkéntelenül fölemeltem a fegyveremet, hogy a vezérgúnárt nehány lábnyi távolságból leszedjem, nem törődve azzal, hogy golyóm valami szárnyas idealistának vagy vakmerő hódítónak élete fonalát vághatja ketté. De hirtelenül visszatartott valami. Fölemeltem a fejemet, a fegyvert lassan lebocsátottam és álmodozva néztem, hogyan tűnik el a madárraj a szemhatáron. Amikor már eltűnt, megfordultam és folytattam a magam útját az ár ellen.

Mialatt az út a folyó hajlásait követte, balfelől szojaültetvényekkel kevert nagy kínai kaoliang-, köles- és búzaföldek terültek el. A szántóföldeken és a kis tanyák és a folyótól bizonyos távolságra magas fák árnyékában szétszórva épült fang-tzek közt levő ültetvényeken mindenütt kínaiak és mandzsuk dolgoztak.

Hosszú napi útunk vége felé, körülbelül délután négy órakor, az útnak, amely itt teljesen elárasztott területrészen -38- vitt át, rendkívül fáradságos szakaszára érkeztünk. Az út lyukakkal és árkokkal teli mocsárrá változott, amelyekben lovaink folyton megbotlottak és besülyedtek, úgy hogy végül tetőtől talpig sárga iszappal befecskendezve olyanok voltunk, mint valami frissen modellált agyagfigura. Ilyen állapotban nehány khorchinnal találkoztunk, akik óvatosan lépegető tevéken hintáztak felénk. Vezetőnknek elmondták, hogy a La-Linen télen rendkívül nagy havazás volt és a hegyekben lezúdult felhőszakadások következtében most nehány kisebb folyó annyira megdagadt, hogy elárasztotta a szomszédos területet. Egyideig ezen az elárasztott területen lovagoltunk, miközben egyre eltévesztettük az utat és olykor valósággal beleragadtunk a sárga, borzasztó agyag pocsolyájába. A mélyen fekvő mezőkön itt-ott kaoliangrönkök, búzatarlók és fűzfabokrok kapaszkodtak ki a vízből, míg a magasabban levő száraz részeken élénk élet folyt. Ide, hogy a bokrok közt menedéket keressenek, nyulak, egerek és a földlápok egyikére vörös rókák menekültek a víz elől, amely elöntötte barlangjaikat. Az elárasztott terület fölött szalonkák, nevető sirályok (Vanellus cristatus), gázlómadarak (Actitis hypoleucus) és más sirályfajták (Gallinugo) röpködtek ide-oda, időről-időre leereszkedtek a vízből kinyúló valamelyik sziklára vagy bokorra, de azonnal ismét folytatták szüntelen röpülésüket.

Fáradtságos gázolás után éppen napnyugtakor egy dombláncolathoz érkeztünk, ahol az út megint száraz lett. Ott egy kis erdő szélén ötven-hatvan házból álló falut láttunk. Hszi-La-Ho volt, az a hely, amelyet kerestünk. Mialatt feléje tartottunk, kiterjedt szojababföldeken haladtunk át. A falu szélén jellegzetesen hosszú épületet pillantottunk meg, azt az épületet, amelyben a babot kisajtolni szokták.

A falu előljárója nagyon barátságosan fogadott bennünket. Elolvasván a taotai hu-chaoját, meglehetősen tiszta házban szállásolt el bennünket és tanácskozásra hívta össze a kereskedőket, hogy babolajnak Karbinba való szállítását megvitassuk. Hamarosan szerződést kötöttem a falu lakóival és az előljáróval megállapodtam, hogy ő a szomszédos kerületekkel is kössön hasonló szerződést. -39-

Miután másnap még megszemléltem az olajmalmokat, arra az időre, amit a tegnapi fárasztó út után pihenőül kellett adnunk a lovainknak, vadászni mehettem. Magammal vittem Miklós kozákot és északi irányban az árterület szélére mentem, ahol szalonkát és más vízimadarat láttam. Jó ideig alacsony, csenevész tölgyekkel benőtt dombokon vándoroltunk. Hangos kiáltással és nagy zajjal színpompás fácánkakasok és szerényebben öltözött tyúkok röpültek föl gyakran előttünk és gyorsabb dobogásra késztették vadászszívünket. Ezen a napon azonban egyetlen madarat sem vihettem haza, mert mindannyi tőlem nagyon messzire röpült föl, nálam pedig csak finom szalonkasörét volt.

A szerencse különben sem mosolygott reánk. A falutól két-három mérföldnyire lehettünk, amikor meglehetősen mély szakadék alján magános házat vettünk észre, amely előtt két fölnyergelt ló volt cölöphöz kötve. Miután még körülbelül száz lépésnyire haladtunk, kezében karabéllyal két kínai rohant ki a házból, ügyesen lóra pattant és elvágtatott a szakadék túlsó vége felé, ahol egy úthajlásnál eltűnt. Kevéssel utóbb egy távolabbi dombon ismét előtűntek. Ott megálltak és figyelmesen vizsgálgatni kezdtek bennünket.

Ilyen körülmények közt természetesen vége volt a vadászásnak, hiszen könnyen e kínai brigantik kezébe juthattunk volna, akik az orosz-japán háború alatt a man-tzukkal szemben, ahogyan az európaikat nevezték, nagyon kegyetlenül viselkedtek.

Amikor megtudtam, hogy ugyanakkor délután a szomszédos T’un-Hszi faluból tojással és csirkével megrakott dzsunka indul útnak Fu-Chia-Tienbe, vezetőnknek megparancsoltam, hogy a lovakkal menjen vissza Petunába, én pedig embereimmel erre a hajóra szálltam. A gyors utazás vízmentében Karbinba nagyon kellemes volt. Ott azonban meglepetés várt. -40-

NEGYEDIK FEJEZET.
Munka az erdőben.

Karbinba visszatérve ott találtam a nagy vezérkar táviratát, amely tudtomra adta, hogy a Szent-Szaniszló-kereszttel tüntettek ki és vegyészeti ügyekben a nagy vezérkar szakértőjévé neveztek ki. Ezekkel az örvendetes hírekkel együtt azonban olyan megbízást is kaptam, amelynek teljesítése csaknem az életembe került. Mivel mandzsu területen egyetlenegy szénégetőtelep sem volt, a vezérkar azt a parancsot adta, rendezkedjek be akkora tömegű faszén készítésére, amekkorára a katonai műhelyeknek szükségük van. Erre a célra kihasználás végett külön erdőrészt jelöltek ki nekem.

A Szungarival csaknem párhuzamosan halad délnyugat felé a kis Khingan-hegység egyik déli nyúlványa, a Chang-Kuan-Tszai-Lan-hegylánc. E hegylánc déli lejtőjének nagy erdőterületein, a kínai keleti vasút kis Udzimi állomásának közelében volt a rendelkezésemre bocsátott erdőrész.

Még aznap, amikor a megbízást kaptam, elmentem jövendő tevékenységem helyére, hogy általános képet szerezzek magamnak róla.

Udzimiben nem volt más, mint egy nagyon kis állomási épület a távíróiroda és a vasúti hivatalnokok számára, továbbá egy hosszú téglaépület, amely a vasúti munkásoknak és nehány kozáknak lakásul szolgált. Közvetetlenül az állomási épület mögött volt a sűrű erdő. Két kozákkal eltűntem benne. Korhadt fák, főként fenyők, sűrű, csaknem áthatolhatatlan cserjéssel valóságos dzsungellé nőttek össze. Az állomány épületfának kevéssé volt alkalmas, de szénégetésre teljesen megfelelt a kívánságunknak.

Széles ösvényen belovagoltunk az erdőbe. Az útnak egyik mélyebb nedves helyén lábnyomokból azt következtettem, hogy az út meglehetősen élénk forgalmat bonyolított le. Végül egy tajtékzó kis folyóhoz jutottunk el, amely vízesésekkel dübörgött le a hegységből. Ennek a partján a szerény nagyságú kaoliang- és babföldekkel körülvett kis -41- Ho-Liu falu volt. Hátrább a sötétzöld erdő tovább kapaszkodott a hegyre.

Mivel a fa kivágásához és szétdarabolásához sok munkásra volt szükségem, elhatároztam, hogy ebben a faluban nézek munkaerő után. De a parasztok, akik a Daourt mandzsu-törzshöz tartoztak, visszautasították az ajánlatomat, ellenben késznek nyilatkoztak arra, hogy házaikban szállást adnak a munkásainknak. Ez is nagy hasznunkra volt, mert munkánk megkezdésére közvetetlenül az erdő szélén ellátást biztosított nekünk.

Másnap visszatértem Karbinba és mindjárt hozzáfogtam a vállalkozás megszervezéséhez. Ez a munka legelőször Fu-Chia-Tien kínai városba vitt, ahol ennek az északmandzsuországi új előretörekvő orosz vasúti csomópontnak bennszülött lakossága a legsűrűbb zsúfoltságban lakott. Az emberek a nagyon is gyorsan növekedő telep nyersen elkészült házaiban és szállásaiban laktak; a szegényebb részekben a legnyomorúságosabb és legundorítobb kunyhó és barlang volt a lakásuk. Régóta ismert tény volt, amely különösen ezekben a háborús napokban volt észrevehető, hogy jólöltözött embernek nem tanácsos e város bizonyos negyedeinek fölkeresése, ahol a Karbin környékén garázdálkodó hunghucbandáknak a főhadiszállásuk volt, vagy legalább is kémekkel és hírszerzőkkel rendelkeztek. Ez a hely akkor, az orosz-japán háború idején, külsejére nézve csak óriási falunak látszott. Csak a yamen fölött levő zászlók adták meg neki egy igazi helyi kormány székhelyének jelentőségét. A város szánalmas külseje ellenére a valóságban mégis nagyon mozgékony kereskedelmi csomópont és nagy politikai jelentőségű hely volt. Mikor tizenhat év multával, 1921 nyarán Mongolországból történt menekülésem után megint visszatértem ide, alig ismertem rá a városra. A «falu» helyét négyemeletes házak, egész utcasorok szép boltokkal, színház, a taotai impozáns palotája, templomok, nagy üzletházak foglalták el és sok más, ami hozzátartozik a nagyvároshoz; az embertömegtől nyüzsgő utcákon bérkocsikat, automobilokat és riksákat lehetett látni. -42-

Megkaptam egy Tung-Ho-Szhan nevű kínai kereskedő címét, aki a vasútigazgatóságnak szükséges munkásokról szokott gondoskodni. A boltjában találtam és megegyeztem vele, hogy már másnap reggel háromszáz famunkást küld Udzimibe. Amikor arra a figyelmeztetésére, hogy munkást csak az ő közvetítésével szerződtessek, kissé gúnyosan mosolyogtam, komolyan óvni kezdett:

– Azt ne higyje valahogy, hogy ezt csak a profit vágyáért ajánlom önnek! Egyáltalán nem! Ha az ön számára munkásról gondoskodom, csak olyan embert küldök, akit mi vagy más megbízható cégek személyesen ismerünk és jellemükért jótállhatunk. Ha azonban csak úgy átabotába szerződtet munkást, könnyen hunghucra akadhat és akkor se vége, se hossza a bajnak.

Megegyeztem Tung-Ho-Szhannal még abban, hogy magam két nappal későbben megyek Udzimibe, miután a munkások ott már berendezkedtek. Azután mindjárt hozzáláttam a szükséges technikai asszisztensek megszerzéséhez és sikerült is kettőt a kínai keleti vasúttól elszerződtetnem. Az egyiknek Kazik, a másiknak Szamszonov volt a neve. Mindketten az Ural bányaterületéről származtak és gyermekkoruk óta jól ismerték a faszénégetés módját. Fiatal volt még mindkettő, de teljesen ellentétes jellemű. Kazik csaknem óriás volt. Nem emlékszem, hogy valaha is szélesebb vállú és hatalmasabb mellkasú embert láttam volna, kivéve mongolországi útitársamat, az «agronómot», akiről arról az utamról írott jelentéseimben megemlékeztem. Kazik nagysága ellenére mozgékony volt; az alakja, mint egy csomó hajlékony bőrszíj. Mozdulata ügyes volt és gyors; kék szeméből temperamentum és bátorság sugárzott; arckifejezése csaknem mindig nyílt és derült. Szamszonov ellenben tömzsi ember volt világos göndör hajjal, nagy álmodozó szemmel és finom melankolikus arckifejezéssel. Mindkettő az első pillantásra megtetszett nekem, úgy, hogy mindjárt megkértem a vasútigazgatóságot, bocsássa őket a rendelkezésemre.

Szolgálati vasúti kocsimban mindjárt másnap együtt Udzimibe utaztunk. Útközben megtudtam, hogy Kazik lelkes -43- vadász és így, mivel magam némiképpen már ismertem a sűrű mandzsuországi «taigát» (őserdőt), sok közös vadászörömet reméltem. A vadonban nemcsak kellemes társ, hanem föltétlen szükségesség is a megbízható kísérő. Beszélgetésünk folyamán az is kiderült, hogy Kazik és Szamszonov már régóta ismeri egymást és szoros baráti viszony van köztük.

Amikor asszisztenseim velem szemben már valamivel kevésbbé ügyeltek a formaságra, Szamszonov egyszer félrevont és a következő vallomást tette:

– Uram, egy év óta nős vagyok és az elválás feleségemtől nagyon nehezemre esik. Arra kérem, engedje meg, hogy mihelyt az üzem teljes erővel fog dolgozni és lakást kaphatunk, feleségemet ide hozhassam Udzimibe.

A szép fiatalember szemének könyörgő tekintetére, amit még nyomósabbá tett ajkának reszketése, azonnal beleegyeztem a dologba. Ugyanakkor azonban határozottan megfigyeltem mást is. Szamszonov nagyon halkan, szinte suttogva beszélt velem. Amikor egyszer váratlanul megfordultam észrevettem, hogy Kazik az arcát elfordította ugyan tőlünk, de mégis nagyon nyujtogatta a nyakát abban az iparkodásban, hogy kitudhat valamit a kocsi másik végében folytatott beszélgetésünkből. Hirtelen úgy éreztem, hogy valami mély lelki szenvedés van e két fiatalember közt, akit a sors mellém rendelt.

Szamszonovval tovább beszélgetve csakhamar megtudtam, hogy feleségével Karbinban ismerkedett meg, ahol a vasút egyik irodájában gépírónő volt és hogy az ismerettséget Kazik, gyermekkori barátja közvetítette.

– Ó nem, – felelte Szamszonov élénken. – Kazik nem fog olyan fiatalon megnősülni, mint én.

– Mert Kazik nagyon büszke, – suttogta a fiatalember, aki közben óvatosan barátja felé kémlelődött, – ő nagyon becsvágyó és sokat kíván az élettől.

Ezt kértem tőle, mert Szamszonov célozgatása nagyon fölkeltette érdeklődésemet.

– Kazik egyszerű munkás fia, de azt mondta, sokra akarja vinni az életben. Buzgalommal tanul, szüntelenül dolgozik és ahol csak lehetséges, előre törekszik. Igazán nem tudom, mikor alszik. Megesküdött, hogy gazdagnak, tudósnak és a legjobbakhoz hasonlónak kell lennie. Szerinte a feleség csak akadályozhatná terveinek megvalósítását. Ezért nem akar megnősülni.

Szamszonov ez utóbbi szavaknál lehorgasztotta a fejét és sóhajtott. Ezzel végződött a beszélgetés.

Nehány óra mulva Udzimi állomásra érkeztünk. Kocsimat lekapcsolták a vonattól és egy melléksínre tolták. Mindjárt megérkezésemkor egy Szhum nevű alacsony, sovány kozákaltiszt jelentkezett nálam azzal, hogy Karbinból kapott távirati utasításra védőlegénységet kell állítania munkaterületünk részére; Liszvienszko altiszt nyolc kozákkal már Ho-Liuba ment és ott várja parancsaimat. Szhum altiszttől azt is megtudtam, hogy kínai munkásaim már megjöttek. Egy részüket a lakosoknál szállásolták el, a többi számára pedig már megkezdték fűthető k’angokkal ellátott fészerek építését.

Nemsokára Ho-Liuban voltunk, ahol a községi előljáró házában szálltunk meg, aki arról is gondoskodott, hogy fölszerelésünk a közelünkben kapjon helyet.

A falu bejáratánál a már öregedő, vöröshajú Liszvienszko kozák várt rám. A Szent-György-kereszt díszítette, amit az 1900. évi boxerlázadáskor szerzett, amikor Linievics tábornok alatt az Amur-hadsereg egy orosz különítménye derekas munkát végzett Tiencsinben és résztvett a Peking ellen való előnyomulásban. Az altiszt nyolc kozákja ideiglenes szállásommal szemben foglalt állást és fegyverrel tisztelgett nekem.

Még az este kiválasztottam a faszénégető kemencéknek alkalmas helyet és Kaziknak meg Szamszonovnak kiosztottam a munkájukat. Az előbbinek az volt a föladata, hogy rendbe hozza a kemencék helyét és megépítse a kemencéket. Szamszonovnak pedig a fák kivágására és a kemencékhez szállításukra kellett fölügyelnie. -45-

Mindjárt a munka kezdetén tisztában voltam azzal, hogy mihelyt a közelben levő, könnyen elérhető fákat kivágtuk, keskenysínű vasutat kell építenünk az erdőbe.

Amikor a megérkezésemet követő első este megírtam Karbinba jelentésemet és közben átgondoltam vállalkozásunk kiterjesztésének terveit, már fejszecsapást, munkások kiáltozását és lezuhanó fák recsegését hallhattam és megelégedésemre láttam, hogy már első nekifutásra jó volt a startunk.

Amikor Karbinból megjött a válasz, amely az erdei vasút kérdésének megvitatására Karbinba szólított, nehány kemence már üzemben volt a munkahelyünkön. Egyelőre közönséges Ural-kemencék voltak, aminők egykor csaknem az utolsó fáig fölfalták az urali ipari kerület erdeit. Én, a vegyész és nemzetgazda, bűnös barbárságnak tekintettem az Uralban alkalmazott pazarló eljárást, amely csak nagyon hiányosan értékesítette a fát. Elhatároztam tehát, hogy megpróbálom egy téglakemence megszerkesztését, amely szüntelen tüzelést tesz lehetővé és nem engedi veszendőbe menni a melléktermékeket, minő a fakátrány, hanem fölszabadítja katonai célokra. Mint hallottam, az Udzimit követő legközelebbi vasúti állomás mellett kínai téglagyár volt, úgy hogy könnyen meg lehetett szerezni a szükséges téglát.

Az Ural-kemencék elkészítésével együtt hozzáfogtak ahhoz is, hogy munkás-barakokat és asszisztenseimnek valamint kozákjaimnak házakat építsenek. A házak közönséges kínai fang-tzek voltak, csakhogy a k’ang helyett európai mintára igazi kályhájuk és konyhájuk volt.

ÖTÖDIK FEJEZET.
Dráma a szénégetők közt.

A vasút és a nagy téglakemence építésére való készülődés miatt körülbelül két hétig Karbinban kellett maradnom. A munka előrehaladásáról Kazik naponta távirati jelentést küldött és így megtudtam, hogy vállalatunk egyre nagyobbodott, hogy már negyven Ural-kemence dolgozott -46- és naponta harminc tonna faszenet szállított, hogy a törzskar és a munkások már elfoglalták az új szállást és hozzáfoghattak az új vasút építéséhez, mert már megérkezett tizenkét mérföldnyi régi sínanyag, egy régi lokomotív és tíz lapos szállítókocsi.

Udzimibe visszatértemkor az az öröm ért, hogy Ho-Liuba saját mellékvonalunkon utazhattam. Az igaz, hogy a ki nem kavicsozott vonalon ugyancsak csörömpölt a lokomotív, amiért csak nagyon óvatosan haladhattunk. Amikor a folyóhoz közeledtünk, alig ismertem rá Ho-Liura, mert a régi mellett új, nagyobb falu keletkezett. Hosszú, szalmafödelű szállások voltak itt a kínaiak számára, itt volt az én házam a magasba nyúló kályhacsőkéményekkel és verandával, amelyet frissen ültetett mandzsuországi komló indáival futtattak be és köröskörül telepek és raktárak szénnel, élelmiszerrel és szerszámmal, míg kissé távolabb az asszisztensem által épített egész sor kemence füstölgött.

A mandzsuriai dzsungel, ez a sűrű fa- és bokorvadon, amely erdei magányát vadszőlő, komló és más élősdi sűrű szövedékével védelmezi meg betolakodók ellen, mintha az emberek támadása elől ijedten a hegyek felé hátrált volna úgy, hogy csak csupasz sárga földet hagyott maga után. Az erdő jelentékeny távolságra ki volt vágva és elégtétellel állapítottam meg, mily jogosult volt az a gyors elhatározásunk, hogy vasutat építünk. Első pillantásra látni lehetett, hogy már néhány hét mulva messziről kell majd a fát a kemencékhez szállítani.

A raktárfészerek tele voltak faszénnel, a nedvesség ellen nagyobb fák héjával befödve, nagy szénraktárak voltak azonkívül még a szabadban. Már megkezdhettük volna a másutt sürgősen szükséges faszén elszállítását, de meg kellett várnunk, míg a vasúti pálya eléggé meg van alapozva.

Szamszonov mindjárt ezen az első délutánon teára hívott meg a házába. A verandán, amely szintén frissen elültetett komlóval volt díszítve, egy még nagyon fiatal nő, Vera asszony, Szamszonov felesége fogadott. Férjének teljes ellentéte volt. Míg a férj sápadt melankolikus arcú -47- ember volt, szomorúan álmodozó szemmel, amely fölött lágy hajfürtök omlottak kecsesen a homlokra, a felesége a vasegészség mintaképe volt. Élénk színű arcáról jókedv sugárzott, ez villámlott fekete szeméből és nevetett élveteg ajkán.

Bevezettek a lakásukba. Kis előszobájuk és két szobájuk volt. Az agyagfal, a padló és a mennyezet bizonyára meglehetős vigasztalan hatást tett volna, ha nem segített volna ezen az asszony mindent földíszítő keze, aki a kínai agyagkunyhóból, a vasúti kocsiból, a hajókabinból, sőt a fegyházi cellából is kedves fészket tud varázsolni, ha ott kénye-kedve szerint tehet-vehet. A padlót kínai terítő födte és művirággal, képeslevelezőlappal és fényképpel díszítve ez borította a falat is. Színes posztódarabok takarták a magakészítette székeket és padokat, míg bambusznádból és üveggyöngyből készült élénk tarka függöny, ezzel a tarkasággal kellemesen ellentétes fehér abrosz, amelyen ragyogó szamovár és kínai vázában mezei virágokból kötött bokréta állott és sok más apróság tökéletesítette a csodaművet, amely barátságos otthonná változtatta az agyagkunyhót.

Szamszonovék otthonos lakásában kedves estét töltöttem el. Sok mindenféléről beszélgettünk. Még sokkal kellemesebb lett volna az est, ha nem nyugtalanítottak volna bizonyos megfigyelések, amelyek akarva-nemakarva a homloktérbe tolakodtak és azt a három személyt illették, aki velem szemben – igen hármat, mert időközben odajött a szélesvállú Kazik is.

Mialatt ennek a három embernek európai és ázsiai utazásaimról beszéltem és azokról a különös emberekről, akikkel találkoztam, láttam, hogy Kazik összeszorította az ajkát és a szeme izzott.

Arcvonásai bizonyos határozottságot, de egyszersmind alattomosságot is mutattak. Végre kipattant:

– Igen, önnek jó dolga van. Utazhatik és jókor megtanulta, hogy mit érdemes megfigyelni. Kényelmes módon egyre többet tanul és ezeket az ismereteket azután helyzetének újabb megjavítására használja föl. És mi? Nekünk, parasztok és munkások gyermekeinek ahogy éppen megy, -48- minden segítség nélkül kell ismereteinket és az emberek becsülését megszereznünk. Szociális igazságosság ez?

– Hogyan tudhatja és állíthatja, hogy én kényelmes módon szereztem meg ismereteimet? – kérdeztem meglepetve és elbámulva ezen a kifakadáson.

– Ezt persze nem tudom, – felelte, – de nem is önt személyesen értettem. Csak általában beszéltem arról az osztályról, amelynek a születés és a nevelés kedvezőbb helyzetet biztosít. Önt nagyra becsülöm, de irígylem és gyűlölöm is. Én is meg fogom szerezni mindazt, ami a tudás és műveltség által kedvezőbb helyzetbe jutott osztály tulajdona és szintén sokat fogok elérni. Majd megmutatom, mit tudok és hogyan tudok élni. Olyan életet fogok élni, aminőt egyikük sem látott!

Nőtt a csodálkozásom. Mi adta az Ural e fiának ezt a tudás és műveltség után való mohó vágyat és olyan élet megkívánását, amellyel minden élvezetet fenékig habzsolhat? A feleletre kíváncsian ezt kérdeztem tőle:

– Csak azért törekszik komoly ismeretekre, hogy élvezetekben tobzódó életet élhessen?

– Természetesen, – felelte habozás nélkül. – Gyermekkoromban teli vágyakozással kémlelődtem uralmágnásaink palotáiba, amelyekbe nem volt szabad belépnem. Már akkor megesküdtem, hogy egyszer nekem is palotával kell bírnom és pedig még sokkal pompásabbal, mint a mágnások bármelyike, mert én magam, egy munkás fia leszek a tulajdonosa és a fölépítője is! Amikor persze gondolkodtam a dolgon, beláttam, hogy mint munkás sohasem gazdagodhatom meg és hogyha valami szerencsés véletlen következtében valaha mégis gazdag lennék, hiányoznának az ismeretek a helyes kihasználására. Elhatároztam tehát, hogy buzgón tanulni fogok és alapos képzettségű ember leszek.

Míg Kazik így beszélt, arra gondoltam, hogy az élet legnagyobb örömét, amiről ez a vasúti alantas hivatalnok álmodozott, valójában nem egyedül a tudás adja meg. Kell, hogy az embernek az ismereteken kívül mindenekelőtt veleszületett érzéke legyen a szép iránt, amely adományt -49- még a legnagyobb buzgalom és a legtöbb tudás sem tudja pótolni. E meggondolásomnak azonban nem adtam hangot, mert semmiképpen sem akartam lelohasztani a fiatalembernek lelkesedését a munkás előretörekvésért és meg voltam győződve arról is, hogy az élettapasztalat idővel kevésbbé önző célok felé fogja terelni a jövendőről szőtt álmait.

Mialatt Kazik e vallomása elhangzott, föltűnt nekem, hogy Vera asszony egyetlen egyszer sem vette le róla a szemét és arca jobban kipirult, mint máskor. Csak néha-néha vetett futó pillantást férjének közömbös – szinte azt mondhatnám: unatkozó – arcára és egyszer szinte észrevehetetlen fájdalmas mosoly suhant át az arcán, miközben szeme egy pillanatra elfátyolozódott.

– Nagy célokról álmodik, – szólt közbe a fiatal asszony, – de el fogja-e érni?

A rövid szó szinte kihívásként hangzott. Vera asszony csintalanul mosolyogva kérdezte:

– És akkor majd kikeresi és feleségül veszi a világ legszebb, leggazdagabb és legkedvesebb asszonyát?

– A legszebbet és legkedvesebbet, – igen, válaszolta, – de nem a leggazdagabbat. Pénzre nem lesz szükségem.

Ebben a pillanatban új megfigyelést tettem. Kazik rövid pillanatra keményen az asszony szemébe nézett. Meleg tekintete mintegy vizsgálva végigfutott az asszony egész alakján. Azután álmodozva elnézett valahová a szoba sarkába. Vera asszony pedig idegesen végigsímította a haját és nevetett, de azt hiszem kissé hangosan és kényszeredetten.

Világosan láttam, hogy a véletlen ismét olyan emberek életküzdelmét tárja elém, akikhez tulajdonképpen semmi közöm sincs és olyan események szemtanujává akar tenni, amelyek magukban véve jelentéktelenek és kicsinyesek, ennek a három embernek az életében azonban végzetes jelentőségűek és eldöntik boldogságukat és sorsukat. Ezek az emberek, akikkel közös üzleti érdekek véletlenül hoztak össze, teljesen ismeretlenek maradhattak volna nekem vagy -50- legalább is olyan emberek, akik nem érdemelnek meg közelebbi érdeklődést. A sors másként akarta.

Mihelyt annyira voltunk a szárnyvasutunkkal, hogy téglát tudott szállítani, megkezdtük az új kemence építését. A munka, hála azoknak az ügyes kínai munkásoknak, akiket Tung-Ho-Szhan küldött Karbinból, gyorsan és jól haladt.

Szívesen kihasználtam az erdő közvetlen közelségét és gyakran mentem vadászni. Rikov nevű fiatal kozák kísért, aki jó vadász és fáradhatatlan gyalogló volt. A környék nagyrészét bejártuk. Kirándulásaink folyamán átmentünk az erdőfödte vízválasztón is és az észak felé folyó és Szanszingnál a Szungariba ömlő Mutan völgyében is jártunk. A folyó baloldalán a daourmandzsuk néhány faluja, jobboldalán néhány tunguz falu volt. Föltűnt, hogy míg a mandzsuk külsőleg teljesen olyanok, mint a kínaiak és laikus szem valóban nem is tudja őket egymástól megkülönböztetni, addig a tunguzok tisztán megőrizték jellemző faji jellegeiket. A tunguz sokáig vadász és harcos nép volt. Elődeik az elmúlt századokban nem egyszer adtak okot Peking urainak északi határerődítményeik aggodalmas megvizsgálására azzal a hírrel, hogy a tunguz törzsek falvaiban mozgolódás vehető észre.

A Mutan folyó mellett levő falvak e lakói nagyon ügyes és mozgékony szálas, szélesvállú emberek voltak és önérzetesen, nyugodtan, de amellett határozottan barátságosan viselkedtek. Falvaik meglehetősen szánalmas hatást tettek és házaik inkább romokhoz, mint lakható helyhez hasonlítottak, jóllehet tele voltak coboly-, szkunksz-, nyest-, hermelin-, róka- és mókusbőrrel, amit vadászaton zsákmányoltak és Ninguteben szoktak eladni kínai kereskedőknek és külföldi bevásárlóknak.

A Mutan völgyétől keletre a Kentei-Alin meglehetősen terjedelmes hegylánca nyúlik el. Messzibb dél felé kezdődik a Loye-Lin nevű hegység. A Loye-Lin mögött körülbelül harminc-ötven mérföldnyire van a koreai határ és itt Hunchun kínai határállomás volt a legközelebbi város. Loye-Lin és a koreai határ közt a háború alatt az egész vidék állandóan nyugtalanította az orosz hatóságokat. -51- Mindenki jól tudta, hogy ott kínai hunghucok egész bandái rejtőzködtek, amelyeknek vezére Chang-Tszo-Lin hírhedt bandita volt, de csak a háború után derült ki, hogy ez a hunghuc vezér bandáival együtt a japánok zsoldjában állott, akik azzal bízták meg, hogy az orosz seregek kiterjedt keleti oldala mentén földerítő és nyugtalanító meneteket végezzen.

A Mutan-völgyben nagy kaoliang- és árpaföldeket láttunk. A folyó és mellékfolyóinak partját sűrű bokrok nőtték be, amelyekből közeledtünkre sok fácán és néha szürke fogoly is röpült föl. E vad szárnyasokból annyit zsákmányoltunk, hogy Ho-Liuban mindig gazdagon el volt látva az asztalunk. A vadászás magában véve nem volt éppen érdekes, mert a madarak akkora tömegben röpültek föl, hogy a lövés unalmasan könnyű lett.

Sokkal inkább csábított bennünket a Kentei-Alin hegység, amelynek lábánál kis szarvasok nagy csapatait láttuk; nagyobbaknak a nyomát a folyóparton fedeztük föl. Rikov és én ponijainkon kétszer lovagoltunk a hegyekbe. Első kirándulásunk nem volt nagyon sikeres; szarvasnak még csak a nyomát sem láttuk. De a napot mégis jól kihasználtuk, mert kacsákat lőttünk, amelyek a hegyi tavak parti nádasaiban és bokrozataiban sürgölődtek. E közben két érdekes megfigyelést tettem. Amikor egy-két helyen sűrű mogyoróbokrokon kellett magamat átverekednem, többfelől fölröpülő madarak erős szárnycsapását és kiáltását hallottam. Bár a hang ismerősnek tetszett, mégsem tudtam micsoda madárról van szó. Végre, amikor éppen kijutottam a sűrűségből, egy hosszúcsőrű sötétbarna madár röpült el előttem. Miközben lőttem, kétkedve kérdeztem magamtól:

Amikor a madarat fölemeltem, láttam, hogy valóban közönséges erdei szalonka volt, az első, amely Mandzsuországban a szemem elé került. Addig sohasem hallottam arról, hogy ez a madár otthonos a mandzsuországi erdőségekben. Azután még egyideig portyáztam a sűrűségben. Mivel azonban minden madár nagy távolságban röpült föl, csak kettőt tudtam közülük lelőni; a sűrű bokrok -52- közt és a nagy fűben csak nagynehezen lehetett rájuk akadni.

Másik felfedezésem egészen más természetű volt. A Kentei-Alin-hegység teljesen vadon jellegű. Ennek legjobb bizonyítéka az, hogy a kínaiak ott ginszenget kutatnak, azt a titokzatos gyógyító növényt, amely csak a világtól félreeső hegyi erdők tisztásainak vadságában és az őserdőben nő, ahol a dzsungel királya, a tigris uralkodik és őrzi a mágikus gyökeret. Természetesen arra számítottunk, hogy vagy semmi emberi nyomot nem találunk, vagy csak keveset. Mégis igen nagy mennyiségben voltak láthatók – és micsoda nyomok! A mocsaras partokon és a hegyi vizek homokzátonyain sok patkónyomot találtunk, sőt egy helyen éppen az imént elhagyott, még egészen ki nem aludt tüzet, amelynél tisztára lerágott csontok és hsziao-mi-tzu dara maradványa mellett japán betűkkel megjelölt lovassági patront és japán fölírású üres konzervdobozt födöztem föl. Mit jelentsen ez? Miféle emberek csatangoltak itt a mi telepünk szomszédságában és honnan jöttek? Jóideig nem kaptunk választ e kérdésekre.

Egyik következő vadászkirándulásunkon, amelyet Kentei-Alin előhegyeibe tettünk, Rikov és én nagy vaddisznókondára akadtunk, amelyben körülbelül ötven állat volt és őrült rohanással dél felé tört át a sűrűségen. Lövésünkre a legelső állatok egyike elterült. Éppen azzal voltunk elfoglalva, hogy a sonkáját kivágjuk, amikor a kozák hirtelenül fölvetette a fejét és ijedten kérdezte:

Abbahagytuk a munkát, hogy füleljünk. Nemsokára messziről sortűz ropogását hallottuk és a fák ágai közt a golyók jól ismert fütyülését. Az egyik golyó közvetetlen közelünkben egy fatönkről szilánkot hasított le.

– Ránk céloznak! – mondta Rikov. – Ezek a fickók lesznek a patkós lovasok. Semmiesetre sem hunghucok. Talán a mi őrjárataink egyike?

Amikor Kaziknak és Szamszonovnak elbeszéltem élményünket, szentül meg voltak győződve, hogy azokkal a hunghucokkal volt dolgunk, akik a szomszédos erdőkben -53- csatangolnak. Elhatároztam, hogy jelentést teszek a vezérkarnak és más dologgal kezdtem foglalkozni.

Ugyanaz este ellenőrző útra indultam a legközelebbi kemencéhez. Visszajövet a munkásbarakkok és asszisztenseim lakásai közvetetlen közelében vitt az utam. E házak mögött bokros terület volt le egészen a helységen keresztül haladó kis folyócska partjáig. Amikor a folyócska mentén haladtam, a túlsó partról halk beszédet hallottam és fölismertem Kazik hangját. A félhomályban hamar fölismertem az alakját is és láttam, hogy élénk taglejtéssel Vera asszonynak magyarázgatott valamit, aki a parti lejtőn ült. Bár meglehetősen sötét volt, tisztán meg tudtam különböztetni a fiatalasszony összekuporodott alakját. Halk és szívettépő zokogását hallottam. Kazik kis szünetet tartott. Ekkor Szamszonovné elfojtott, könnyekbe fúló hangon ezt kérdezte:

– A magad boldogságát tehát annyival többre tartod, mint az enyémet, bármennyire szeretlek is?

– Én is szeretlek, de nekem először szabad életet kell magamnak kiküzdenem. Kell, különben nincs nyugtom és boldogságom. Most csak az vagyok, ami az urad is. Akkor azonban egészen más valami leszek!

– És igazán ez az utolsó szavad? – kérdezte a fiatalasszony kétségbeesetten.

– Igen! Volt a férfi kemény és határozott válasza. El kell felednünk érzelmeinket mindaddig, míg kiküzdtem magamnak az életemet.

Nem tévedtem tehát: e három személy közt csöndben olyan tragédia szövődött, amely minden pillanatban katasztrófával járhatott és megsemmisíthette minden boldogságukat. Éreztem, hogy tisztalelkűek voltak, de a kérlelhetetlen végzet keze szakadék felé kormányozta őket.

Másnap, amikor az erdőben fölülvizsgáltam a munkát, Szamszonovval találkoztam. Sápadt volt, a szeme meg átvirrasztott, vörös. Szokatlanul szótlanul és egészen mechanikusan mutatta meg nekem a kivágott fát; azután elment. A kemencéknél Kazikkal találkoztam. Komoly volt -54- és elgondolkodó. Amikor beszélt, hangjának reszketése elárulta belső izgatottságát. Arra a kérdésemre, hogy mi van vele, hosszabb habozás és gondolkodás után így felelt:

– Kínos beszélgetésem volt Szamszonovval. Őszinte voltam, de most már sajnálom. Megmondtam neki az igazat; semmi rossz vagy becstelen dolog nincs benne. De Szamszonov nem hisz nekem és a legsötétebb gyanú kíséri.

A sapkáját lekapta a fejéről és mint valami dühös kis fiú a földhöz vágta.

Sokkal izgatottabb és sokkal haragosabb volt, semhogy meglepődött volna a kérdésemen. Tehát habozás nélkül felelt:

– Igen, hiszen szeretnie és gyűlölnie bizonyára mindenkinek szabad! Csak azon fordul meg a dolog, hogy ne viselkedjék az ember aljasul, áruló módra vagy gonoszul. Szamszonovot nem fenyegeti veszedelem. Hiszen csak dolgoznia, tanulnia és küzdenie kell, mint nekem és akkor bizonyára még jóval előttem eljut az élet nagy, széles útjára. De ő csak átkozódik és olyan dolgokra gyanakszik, amelyek nincsenek és soha nem is lesznek. Csupa gazságra gyanakszik, uram, a legnagyobb gazságra!

Immár nem kételkedhettem többé, hogy két asszistensem élete veszedelmes fordulatot vett, de nem állott módomban, hogy segítsek rajtuk.

Két nap mulva táviratot kaptam, amely Karbinba szólított, ahol körülbelül egy hétig volt dolgom. Amikor megint Udzimibe érkeztem, meglepett és kissé bosszantott is, hogy egyik asszisztensem sem jött oda elém. Azonnal tovább utaztam Ho-Liuba, ahol a szolgálati kocsimban nemsokára megjelent Kazik. Nagyon sápadt volt és szeme lázas tűzben égett. Hóna alatt mindenféle irattal megtöltött táskát szorongatott. Szárazon és egészen hivatalosan tette meg jelentését. Meglehetősen zavaros volt, amit mondott és izgatott szétdúltságát világosan mutatta az a mód is, ahogyan idegesen simítgatta a szemöldökét és a láztól kicserepesedett ajkát nyalogatta.

Amikor kinyitotta a táskát, hogy megmutasson néhány iratot, észrevettem, hogy a papiros közt browning -55- rejtőzött. Kazik egy székre tette a fegyvert és az iratokat átadta nekem. Mialatt ezeket átolvastam, egyszerre csak lövés dördült el. Forróság csapott az arcomba. Fölugrottam és a kimondhatatlan rémülettől szinte megmerevedtem. Kazik halotthalvány arcát láttam, aki tágra meresztett szemmel kétségbeesve bámult rám. Tehetetlenül gúnyos mosoly torzította el az ajkát és látni engedte véres fogát. De figyelmem nem időzött ennél az ijesztő álarcnál, hanem azonnal Kazik mellére terelődött. Vörös ing volt rajta, amelyen egyre nagyobbodó sötét folt terjeszkedett. Mikor visszanyertem önuralmamat és Kazikot egy támlásszékhez cipeltem, a szőnyegen már rosszat sejtető vértócsa képződött. Ollóval fölvágtam Kazik ingét és megállapítottam, hogy a golyó a bal mellén a szív fölött hatolt be. Mivel nem lehetett látni, hol távozott a golyó testéből, bizonyára a lapocka alatt megakadt. A bal karja hideg volt, mintha megbénult volna. Gyorsan szükségköteléket tettem rája és az állomásra telefonoztam, hogy rögtön értesítse a legközelebbi kórházat. Szerencse, hogy éppen az előző héten a Vöröskereszt kórházat rendezett be a tőlünk második vasúti állomáson. Már néhány óra mulva betegszállítókocsi érkezett meg és elszállította Kazikot. Másnap megoperálták és eltávolították a golyót. Kazik hosszú heteken át küzdött a halállal. Mivel az átlőtt tüdőben tuberkulózis keletkezett, őszig a kórházban kellett maradnia és akkor az európai Oroszország egyik állami kórházába szállították. Mikor később a karbini vasúti állomáson utoljára láttam, szánalmas látványt nyújtott; bal karja teljesen megbénult és hidegen, mozdulatlanul lógott le. A fájdalom szüntelen kínja, amit el kellett szenvednie, világosan látható nyomott hagyott hátra sovány, csaknem átlátszó arcán. Köhögött. Mikor a vonat elindulása előtt elbúcsúztunk egymástól, úgy mosolygott, mintha szégyelné magát.

– Nem, uram, vége! Nyomorék vagyok. Már csak egyetlenegy dolog menthet meg engemet. -56-

Elnézett fölöttem, mintha végtelen messzeségbe tekintene, azután lassan hozzá fűzte:

Elfoglalta a helyét. Még csak egy pillanatra láttam sápadt arcát, azután eltűnt. Sohasem láttam többé és nem is fogom többé látni, mert egy év mulva megtudtam, hogy Kazik, mivel mint nyomorék nem tudott keresethez jutni és szerény megtakarított pénzét régen elköltötte, magárahagyottan és szegénységben tüdővészben meghalt a kórházban.

Még ma sem, amikor ez a különös ember szinte élve áll lelki szemem előtt, még ma sem tudok kielégítő feleletet adni arra, hogyan történt az a végzetes esemény a vasúti kocsimban Ho-Liuban. Amikor Kazik az operáció után a kórházban feküdt, azt erősítgette, hogy véletlenül meglökte a revolvert, amely a földre zuhant és elsült. De ha emlékezetembe idézem Kaziknak halvány, szétdúlt arcát a szerencsétlenség előtt, akkor föl kell vetnem a kérdést: nem lett mégis öngyilkos? Kazik magával vitte titkát a sírba.

Szamszonovék házikójában már néhány héttel Kazik balesete után megint boldog és békés élet volt. A fiatal férj derültebb és élénkebb volt, mint azelőtt és Vera szemében egyre nőtt. Kazikról sohasem beszéltek. Mikor egyszer rá akartam terelni a beszédet, azonnal más tárgyra tértek át. Ez is határozottan megmutatta, hogy az önfenntartás kegyetlen, kíméletlen törvénye mennyire uralkodik állaton és emberen. Ameddig Kazik erős, életvidám és – veszedelmes volt, mindaddig szerették és gyűlölték. Amikor azonban gyöngévé és esendővé tette a kegyetlen golyó, a többiek gondolatában és érzésében nem játszott többé szerepet, félretolták, mint valami széttört, elhasznált tárgyat, amelyet már senkisem használhat.

– Szegény Kazik, – gondoltam gyakran, – mi lett büszke terveidből, merész álmaidból? De hát nem kellett volna-e éppen a te becsvágyó lelkednek vad kétségbeeséssel szembe szállnia a halállal?

Igazán megkönnyebbültem, amikor meghallottam, hogy -57- ez a szegény ember, aki nyomorék lett és gyógyíthatatlanul beteg volt, meghalt. A halál véget vetett kínjainak, törekvésének és reménytelen kétségbeesésének; bizonyára lecsöndesítette szüntelen vágyódását az után, aki oly gyorsan és könnyen elfeledte.

Szamszonov néhány hét mulva lemondott az állásáról és feleségével visszatért Karbinba. Az asszony megunta az életet künn a vadonban, ahol kemencéim harcban állottak az őserdővel és elragadták a faóriásokat. Különös szerencsétlenség éppen így ragadta el Kazik életét. Az ember szíve nagyon közönyös, részvétlen és kemény tud lenni. Új asszisztenseim akadtak és telepünk, mint előbb, tovább folytatta pusztító munkáját.

HATODIK FEJEZET.
A tigris és más vadak.

Ezalatt a kozákom, Rikov naponta az erdőben portyázott. Vadászzsákmányával együtt mindig valami érdekes kis újságot is hozott. A Kentei-Alinon gyanús külsejű lovasokkal találkozott; többször rálőttek, sőt egyszer átlőtt vadásztáskával tért vissza. Az erdeinkben garázdálkodó fegyveres bandákról tett távirati jelentésemre sokáig nem kaptam választ; végre azonban nagyobb kozákcsapatot küldtek nekünk, amelynek a Kentei-Alin előhegységébe tett földerítő expediciói váratlan eredménnyel jártak.

A kozákok néhányszor kis hunghuc-csapatokkal ütköztek össze és néhány rablót megöltek vagy foglyul ejtettek. Ezek a kis csapatok nagyobb bandához tartoztak, amelynek főhadiszállása a foglyok vallomása szerint a koreai határ közelében volt. Legfőbb vezérük a már említett Chang-Tszo-Lin volt, aki mint kiderült, a japán vezérkar zsoldjában állott. A kozákok első portyázásai után a hunghucok egyelőre csaknem teljesen eltűntek a szomszédságunkból. De egy éjjel hirtelen arra riadtam föl álmomból, hogy lakóhelyül szolgáló kocsimban széttört üveg csörömpölt. Füleltem, de semmi folytatása nem volt a dolognak. Másnap -58- reggel, amikor a szabadba mentem, észrevettem, hogy az egyik ablakot összezúzta egy a szembe levő kocsifalba fúródott fegyvergolyó. Sárgarézgolyó volt, amelyet nagykaliberű karabélyból lőhettek ki. Eleinte sehogysem tudtam a dolog nyitjára jönni és azt hittem, hogy talán a kínaiak hadat üzentek Oroszországnak. De csakhamar megtudtuk az igazat. Chang-Tszo-Lin, a hunghucok vezére Fengtien és Kirin tartományok kínai kormányzóival egyetértésben járt el és ezek kormányzósági fegyverek szállításával támogatták. Miután mindez kétségtelenül bebizonyult, Mandzsuország alkirályának orosz diplomáciai közbelépésre le kellett mondania és távoznia kellett Mukdenból.

Ho-Liu községi előljárója, amikor éjjeli kalandomról értesült, fölkeresett és könyörögni kezdett, hogy ne jelentsem be az esetet a hatóságoknak. Attól félt, hogy a hunghucok esetleg a község lakóin bosszulják majd meg magukat és engem is megtámadnak. Hozzátette, hogy a rablók már úgyis dühösek rám, mert nyakukra hoztam a kozákokat. Engedtem a községi előljáró kérésének, de ama figyelmeztetésére, hogy telepünk szomszédságában a bennszülöttek közt is határozottan bizonyos ellenséges érzés vehető észre, mindig résen voltam és revolver nélkül sohasem távoztam hazulról.

A hadseregtörzs időközben egyre nagyobb tömegű faszenet követelt tőlem. Ez nem okozott volna gondot, ha a vasútigazgatóság szintén nem csigázta volna föl követelését és azt nem követelte volna, hogy minden vasúti műhelyt faszénnel kell ellátni. Ezeknek a növekvő követeléseknek csak nagynehezen tudtam eleget tenni. Az Ural-kemencéken kívül nemsokára teljes üzemben volt három nagy téglakemence, egy negyedik pedig épülőfélben volt beljebb az erdőben. A kemencék szomszédságában már minden fa ki volt vágva úgy, hogy vasútunknak ugyancsak sok dolgot adot a fának a távolabbi helyekről való odaszállítása. El kellett rendelnem, hogy a távolabbi erdőrészekbe még egy új szárnyvasutat építsenek. Mindez arra kényszerített, hogy folyton új munkásokat szerződtessek. -59-

Mivel a munkaerőben való egyre növekvő szükségletünk kielégítésében nem bízhattuk magunkat többé kizárólag Karbinra, végül szerződtetnem kellett minden munkást, aki Ninguteben, Imienpoban és Kirinben kapható volt. Asszisztenseim mindenkit szerződtettek, aki munkát keresett és eközben bizony nem sokat törődtek ajánlással vagy biztosítékkal, amit ily sok munkás ily gyors alkalmazásával nem is lehetett megszerezni.

Naponta fölkerestem minden munkahelyet és személyesen győződtem meg a munka haladásáról. Mikor egyszer az erdő szélén ügyeltem egy kemence építésére, egyik közeli bokorból éles kiáltással fekete örvös rigó (Turdus torquatus) röpült föl. Mivel sörétes puskám velem volt, célba vettem és lelőttem. A kínaiak, akiket a legártatlanabb dolog is föl tud lelkesíteni, bámulatuk jeléül a magasba feszítették hüvelykújjukat és a zsákmányért a bokrok közé rohantak. Ettől kezdve a munkások alig hagytak nyugton. Később valahányszor az erdőben fegyveremmel valamely munkáscsoport közelébe értem, üres üvegekkel, konzervdobozokkal stb. odatódultak hozzám, ezeket fölhajították a levegőbe és taglejtéssel arra kértek, hogy lőjjem le. Mindig nagy hatással volt rájuk, valahányszor szétzúztam az üvegeket és átlyukasztottam a dobozokat; lelkesedésükben tapsoltak és örömükben ugráltak, mint a kis gyerek. Ajánlatosnak tartottam, hogy ezt a mulatságot sohasem tagadjam meg tőlük, mert lövőmutatványom egyúttal jó figyelmeztetés volt az esetleg a munkások közé keveredett hunghucoknak.

Mindenféle apróbb dolog kétségtelenné tette, hogy munkásaink közt valóban volt néhány ilyen briganti. Liszvienko egyszer fegyverleletről számolt be nekem és ezzel együtt néhány emberünk megmagyarázhatatlan eltűnéséről. Végre már oda jutottunk, hogy a kemencéket már egy pillanatig sem mertük védelem nélkül hagyni és éjjel-nappal kozákokkal őriztettük. És e mellett újra és újra ez a komoly kérdés nyugtalanított: mit használna tulajdonképpen a kínai csőcseléktömeggel körülvett kis katonacsapat, ha a hunghucok eltökélik műveink elfoglalását? -60-

Egyik vasárnapon a sín mentén baktattam, hogy egy jó messze levő szakaszon dolgozó munkásokon szemlét tartsak. Velem volt célzó messzilátóval ellátott Henel-karabélyom. Forró és derült déli idő volt. Sehol egy emberi lélek. A vasúti pálya, mintha két fal közt haladt volna keresztül a hallgatag, mozdulatlan erdőn. Egyszerre csak előttem mintegy száz lépésnyire mozgást vettem észre a bokorban. Egy vadkant láttam, amint, hogy kijuthasson a vasúti pályára, a sűrű vadszőlőfonadékkal küzdött. Kidolgozván magát végül a sűrűségből, fölkapaszkodott a vasúti töltésre és a sínek közt egyenesen felém tartott. Amikor azonban megpillantott, hamar megfordult, hogy megint eltűnjék a védő erdőben. Abban a pillanatban, amikor oldalával állt felém, rálőttem és úgy eltaláltam, hogy legurult a töltésről. Amikor óvatosan odamentem hozzája, már kimúlt. Pompás példány volt és amikor estére a barakktáborba szállítottuk, megállapítottuk, hogy csaknem ötszáz fontot nyomott. Szép nagy agyara volt, amely mint két sarló kunkorodott az orrmánya fölé.

Azon a vasárnapon, amelyen ez a szokatlan vadászszerencse ért, Rikov fölnyergelte a lovát és kilovagolt, hogy egy egészen más természetű vadászélménye legyen. Elindulása előtt nem láttam és csak másoktól hallottam, hogy a hegységbe iparkodott. Egyszerre csak Liszvienko altiszt azt jelentette nekem, hogy Rikov lova lovas nélkül, megizzadva és széttépett kantárszárral visszajött az erdőből. Mivel nem találtuk meg mindjárt, gazdag jutalmat tűztem ki annak, aki fölfedezi. De úgy eltűnt, mint a kő a vízben. Csak három nap mulva kaptunk irányítást új kutatásra, amikor ugyanis egy kínai koldus azzal jött hozzánk, hogy a Ho-Liu egyik kis mellékfolyójának közelében egy orosz katona holttestére akadt. Liszvienko szó nélkül lóra ültette a koldust, maga is nyeregbe szállott és megparancsolta a koldusnak, hogy vezesse oda a halotthoz. Két kozákkal hozzájuk szegődtem. Különös vezetőnk, akit ugyancsak szokatlan módon vittünk magunkkal, sokáig az erdőn keresztül vezetett bennünket. Amikor végre megpillantottuk a Kentei-Alin sziklás csúcsát, lekászálódott a lóról és a bokrokat -61- kezdte vizsgálgatni. Többször ide-odajárt egy mocsaras helyen, amely bokrokkal és magas fűvel volt benőve, majd a folyó partjához dolgozta át magát, majd ismét visszatért a tisztáson át, míg végre megállt és magához intett bennünket.

Odaérkezvén, ijesztő, megrendítő látvány tárult a szemünk elé: a teljesen széttiport és hellyel-közel föltépett földön Rikov feküdt, szürke katonazubbonya egy rongy volt és csupa vér. Első pillantásra láttuk, hogy koponyája szét van zúzva és hogy arca teli van állatkaromtól származó mély sebekkel. A vadállat nyilván előbb még irtózatosan megkínozta az áldozatát, mert karjának és lábának minden csuklója ki volt ficamítva. Mivel Rikov holtteste mellett nem találtuk meg sem a sapkáját, sem a karabélyát, hanem csak egy vadászkést láttunk széttépett jobb keze közelében, kétségtelen volt, hogy a tigris első támadása más helyen történt és hogy a rettenetes küzdelem itt fejeződött be. A holttest közelében megvizsgáltunk minden talpalatnyi területet és meg is találtuk körülbelül ötven lépésnyire a sapkát, valamivel távolabb pedig a halott összetört karabélyát. Most körülbelül elképzeltük, hogyan játszódott le a rettenetes dráma ebben az elhagyatottságban, ahol nem lehetett segítséget remélni. Világos, hogy a tigris Rikovot meglepte a támadásával úgy, hogy nem volt ideje a lövésre, hanem karabélya agyával kellett nekimennie a fenevadnak és akkor eltört a fegyvere. Nagy úton leírhatatlanul vad küzdelem nyoma volt látható: a széttiport föld és megalvadt vér a leveleken és a földön tisztán megmutatta a kozák rémítő utolsó útját.

Már föl akartuk tenni a holttestet az egyik lóra, amikor Liszvienko elgondolkozott és ezt kérdezte:

– De mért van még itt a keze mellett a kése? Nem az az ember volt ő, akitől míg kés volt a kezében, bántódás nélkül szabadulhatott az ellenség. Még egyszer körülnézek itt a közelben.

Intett az egyik kozáknak, akivel együtt, lövésre készen tartva a fegyvert, eltávoztak. Mialatt a másik kozák és a koldus segítségemre volt, hogy Rikov holttestét rákötözhessem a tartaléklóra, Liszvienkónak és társának a sapkáját -62- még egy pillanatig láttam a bokrok közt ide-odamozogni. Azután teljesen eltűntek. De már nemsokára odaszólítottak magukhoz. Fogtam a karabélyomat és odarohantam. Amit láttam, fölülmúlta minden várakozásomat. Kis tisztáson letiport magas fűben egy kimúlt tigris feküdt. Bundáját több helyen késszúrás járta át. Kétségtelennek látszott, hogy már nehány nappal előbb adta ki a páráját. Amikor a kozákok megfordították, tisztán láttam, hogy mi vetett véget a küzdelemnek. A tigris hasa föl volt vágva. Belének egy része a fűben feküdt. A fenevad, miután sebeiből sok vért vesztett, otthagyta a küzdelem helyét és ellenfelétől ide vánszorgott, míg ez összezúzott csontokkal és a vadállat rettenetes fogaitól szétmorzsolt koponyájával azon a másik tisztáson lehelte ki a lelkét.

Rikov holttestével és a tigris bőrével szomorúan tértünk vissza Ho-Liuba. Az esetről rövid szolgálati jelentést írtam és még aznap este Karbinba szállíttattam Rikov holttestét. Vele utazott Szhum altiszt és egyik embere, hogy Rikov előljáró tisztjének jelentést tegyenek az esetről és részt vegyenek pajtásuk temetésén.

Miután Rikov holttestét Udzimiban átadtam a vasútnak és visszatértem Ho-Liuba, valaki kopogott szolgálati kocsim ajtaján. «Szabad!» – kiáltásomra egy nekem ismeretlen orosz munkás lépett be. Az Oroszországban nem ritka ama típushoz tartozott, amelyben egyesül a szláv, a mongol és a cigány keveréke: öreg ember sűrű ősz hajjal, amely kemény, mint a sörte, tüzes, átható fekete szemmel, nagy sasorral és húsos vörös ajakkal. Furcsa neve volt: Zvon vagy Csengetyű és fölügyelő volt az egyik szénraktárban. Asszisztensemtől később megtudtam, hogy szorgalmas, lelkiismeretes munkás volt. Amikor belépett, peckesen katonamódra megállott és ünnepies hangon elbocsátását kérte. Amikor kérésének oka iránt érdeklődtem, habozott és valami érthetetlenséget mormogott.

– Arról van ugyanis szó, hogy valahányszor új munkát vállalok, sorsot vetek, hogy megtudjam, minden kedvező lefolyású lesz-e…

– Nagyon rosszak az előjelek. Megkérdeztem a kőjóslatot és három halálesetet jósolt. Kettő, Kazik és Rikov már meghalt…

– Meg fog halni, – suttogta az öreg teljes meggyőződéssel. Az ő sorsa felől is megkérdeztem a jóslatot és azt felelte, hogy meg fog halni.

– Persze, hogy aggódom, hiszen mindenkit elérhet a halál. Mi idegen, furcsa országban vagyunk és kozákjaink nem védhetnek meg bennünket, mert kevesen vannak. De én nem azért jöttem ide uram, hogy elbocsátásomat kérjem, hiszen ezt az assziszensektől is megkaphattam volna…

– Azért jöttem, hogy óvatoságra intsem önt uram, mert a kövekből azt olvastam ki, hogy nemsokára veszedelembe jut. Ha idejében el nem határozza magát arra, hogy innen eltávozzék, akkor talán ön lesz, uram, a harmadik.

– Köszönöm a figyelmeztetést és a tanácsodat, – feleltem és kézszorítással búcsúztam tőle.

Másnap hallottam, hogy már el is távozott Ho-Liuból. Mivel most már jelenléte nem emlékeztethetett az esetre, figyelmeztetését és az egész históriát hamar elfeledtem.

Kevéssel ezután szolgálati kocsimban vasutunk egyik új szárnyvonalán utaztam. Magammal vittem Liszvienkót, két kozákot és katonaszolgát. Az új pálya és az újonnan megkezdett erdei munka megszemléléséből csak akkor tértem vissza, amikor a nap már leáldozott a hegyek mögött. Ekkor hirtelen sortüzet hallottam, amelyet azonnal egy második sortűz követett. Szemügyre véve a fölöttünk levő -64- sziklás hegyhátat, nehány lovast födöztem föl, aki leszállt a lóról és kocsimra és egy, a vasúti munkások számára készült kunyhóra lőtt. A kozákok és a szakácsom mindjárt az első sortűzre kirohantak a szabadba és azoknak a régi katonáknak ügyességével és nyugalmával, akik már megszokták a harcot a hunghucokkal, viszonozták a tüzelést. Nehány elfojtott kiáltás hallatszott és láttuk, hogy egy-két fickó összerogyott és legurult a meredek kopasz sziklán. A többi erre visszavonult a hegyhát gerincére. Erre kocsimba futottam és gyorsan elővettem Mauser-pisztolyomat fatokjával együtt, amely ráerősítve a pisztoly nyelére, ezt tízlövetű öntöltő karabéllyá tette. Azután embereimhez mentem, akik a hegylejtő egyik oldalán födözékben feküdtek és cél után néztem. Hirtelen jó cél kínálkozott egy kínai alakjában, aki fehér lovon egy szikla mögül lovagolt előre. Nyilván ő volt a vezér, mert a két oldalról feléje vonuló többi brigantinak taglejtésekkel mintha parancsokat osztogatott volna. A leáldozó nap utolsó sugaraiban élesen kirajzolódott az alakja. Liszvienko, aki figyelmesen vizsgálta őt, odasúgta nekem:

Csaknem egyszerre dördültek el lövéseink. Ló és lovas összerogyott. Erre a hunghucok, akiket lövéseink szüntelenül üldöztek, megrémülve visszavonultak. Elesett vezérüket magukkal vitték.

E banditák szemtelen vakmerősége következtében a vezérkarhoz intézett nagyon határozott hangú jelentésben rámutattam annak sürgős szükségességére, hogy Ho-Liu és Udzimi vidékét meg kell szabadítani ezektől a hunghuc-bandáktól. Előterjesztésemnek lett is eredménye: két nap mulva a legközelebbi nagyobb állomásról egy kapitány vezetésével erős kozákcsapat érkezett, amely egészen a Kentei-Alinig rögtön megkezdte az erdők átkutatását.

A különítmény azonban csak kis briganti-csapatokat talált és ezeket mind elfogta. Ilyen esetben azután a foglyok átvételére és elítélésére a legközelebbi kínai kormányhivatalnokot szólították föl, aki kellő őrséggel és hóhérokkal -65- érkezett. A foglyokat egymáshoz bilincseltette, Imienpóba hurcoltatta és teketória nélkül valamennyit kivégeztette.

A brigantik elszállításuk előtt egy éjszakát a munkások egyik szerszámkamrájában töltöttek el. Késő este odajött hozzám Liszvienko és azt indítványozta, nézzük meg a foglyokat.

– Meglátja uram, mifajtájú emberek ezek. Bár tudják, hogy holnap reggel a hóhér levágja a fejüket, a legnagyobb nyugalommal játszanak, nevetnek és tréfálkoznak. Ezek fából vannak, de nem emberek.

Undorral és haraggal kiköpött. Mikor a fészer ajtaját kinyitottuk, a hunghucok, akiknek lába súlyos fakalodába volt szorítva, füstölgő olajlámpa mellett a földön kuporogtak; dominót játsztak, tréfálkoztak és enyelgéseiket vad taglejtéssel kísérték. Beléptünkkor rövid, gúnyos pillantást vetettek reánk, azután azonnal megint folytatták a nyilván nagyon mulattató szórakozást. Liszvienko, aki értett kínai nyelven, «akasztófahumorukból» lefordított nekem néhány mutatványt.

Egy hájas, duzzadt vörösképű fogolynak testalkata sok anyagot adott, hogy társait megnevettesse. A hóhérnak, úgymond, alighanem sok baja lesz az ő nyakával, mert egy csapással nem bírja átvágni; a többinek a nyakával azonban hamar fog végezni, mert sovány és összeaszott mint a füstölt hal.

Másnap reggel tanui voltunk annak, ahogy ezek a megátalkodott bűnösök nyakukban súlyos lánccal Udzimibe indultak, ahonnan a vesztőhelyre tették meg utolsó útjukat.

A kozákoknak és a kormányhivatalnokoknak a rablók ellen irányuló közös föllépése után hajlandó voltam azt hinni, hogy vidékünk megszabadul a rablók további alkalmatlankodásától. Sajnos, tévedtem. Alighogy a kozák-csapat eltávozott, azt jelentették nekem, hogy egy hunghuc-banda mélyen benn az erdőben megtámadott, kirabolt és fölgyujtott egy kis liszt- és babraktárt. A kozákokra csaknem naponta rálőtt a láthatatlan ellenség, amely mindenütt -66- leselkedett, bokrok mögött, sziklák mögött, sőt olyan rejtekhelyeken is, amelyek az erdei munka és a telepünk közvetetlen közelében voltak. Kevés emberünkkel nem lehetett elfognunk ezeket a gazembereket, akiknek vakmerősége minden sikerükkel nőtt.

HETEDIK FEJEZET.
Erdei tartózkodásom vége.

Kocsilakásomban az új orosz vereségekről szóló újsághíreket olvastam, amikor belépett Liszvienko, köszönt és kérdezte:

– Rossz hírek, uram! Azt hiszem, most már tudom, mi a titka a hunghucok támadásának és a sok bajnak, amit nekünk okoznak.

– Minden nap minden őrséget fölkeresek. Mikor ma reggel a Ho-Liu partján az új fatermelőhelyre lovagoltam, patkolt ló dobogását hallottam. Mindjárt utána lovast pillantottam meg, aki gyorsan a hegynek lovagolt. Bár kínai sapka és ma-kua-cu (rövid kabát) volt rajta, alatta mégis vörös nadrágot és sarkantyús lovaglócsizmát viselt és karabélya is volt. Meg vagyok győződve, hogy japán lovaskatona volt.

Erre a hírre fölugrottam és kétségemet fejeztem ki a megfigyelés helyessége iránt.

– Nem uram! – mondta Liszvienko a legnagyobb határozottsággal, – nem tévedtem, sokkal jobb a szemem, semhogy tévedhettem volna. Elhatároztam, hogy még ma utánajárok a dolognak, mert pontosan emlékszem, mely irányba lovagolt a japán. A hegység ama szakaszán néhány kis kínai opiumültetvény van. Azokat fogom kikutatni.

– Senkit, mert a fiatal katonák kifecseghetnék a dolgot a kínaiak előtt és így meghiusíthatnák tervemet. Egymagam megyek, mintha vadászni indulnék. -67-

Egy pillanatig gondolkodtam, azután azt mondtam, hogy vele tartok. Ennek láthatólag nagyon megörült.

Erre azután a folyón át belovagoltunk az erdőbe. Kis idő mulva a bokrok közt végigkanyargó mocsaras úton egy ló patkónyomát láttuk.

– Csak utólérhetném! – mormogta a nyomot követve Liszvienko. – Még egyszer nem menekülne, mint ma reggel, amikor nem mertem lőni, mert féltem, hogy elriasztom a madarat. Ha még egyszer találkozom vele, vége van!

Egymás mögött lovagoltunk az erdőben, figyelmesen vizsgálódtunk magunk körül és időről-időre megálltunk, hogy hallgatódzunk. Semmi sem mutatott emberi lény jelenlétére. Valahol rigó szólalt meg, az erdő mélyéből harkály kopácsolása hallatszott ki hozzánk és köveken keresztül szép békésen egy patakocska csobogott csacsogva.

Az erdőben megtett hosszú út után két kínai kunyhóra bukkantunk, körülöttük mákföld volt, amelyen nagy, napraforgószerű szalmakalapban két kínai dolgozott. Odalovagoltunk hozzájuk. Liszvienko azt kérdezte tőlük, nem járt-e erre mostanában valaki? Úgy látszik, nagyon fontos feleletet kaphatott, mert csillogott a szeme, amikor lovát azonnal a tisztás másik oldala felé irányította, ahol ismét az erdő sűrűjébe jutottunk be. Csak itt állította meg a lovát, hogy elmondja, amit a kínaitól hallott. Amikor közvetetlenül ezután ismét egy tisztásra jutottunk, amelyet nem régen tűz harapott ki az erdőből, ösztönszerűleg éreztem, hogy valahonnan figyelnek. Az altiszt mögött lovagolva még arra sem volt időm, hogy tisztába jőjjek ezzel az érzéssel és reagáljak rá, mikor hirtelen fegyverdurranás tépte szét az erdő csöndjét és idegeink feszültségét. Liszvienko kezét csípőjére szorította és káromkodva lemászott a nyeregből. Hogyan jutottam magam egy fa mögé, amelytől födve körülnézdelődhettem, nem tudom. Nem nagy távolságban, éppen a tűzrágta tisztás átellenes szélén egy japán lovaskatonát födöztem föl, aki éppen egy patronhüvelyt távolított -68- el a karabélyából. Még mielőtt újra tölthetett volna, egyetlen lövéssel leterítettem. Csaknem ugyanebben a pillanatban jobbról még egy lövés dördült el. Ott teljes vágtában egy második lovast láttam elillanni. Bár jó messze volt tőlem, mielőtt végleg eltűnt, Henelemmel néhányszor mégis utána lőttem. Miután egyideig semmi sem zavarta a csöndet, óvatosan átvizsgáltam a környéket és ekkor rátaláltam az elesettnek fölnyergelt lovára, amely fához volt kötve. Odavezettem Liszvienkóhoz, aki a földön ült és tenyerével még mindig csípőjét nyomogatta, amely vérzett. A seb óvatos megvizsgálása nem hagyott kétséget az iránt, hogy a csípőcsont szétzúzódott. A sebet, ahogyan lehetett, bekötöztem és a sebesültet nagynehezen nyeregbe emeltem és visszakísértem a kocsimhoz Ho-Liuba.

Ho-Liuból tehát még egy áldozat jutott a vöröskeresztes kórházba és így teljessé vált a Zvon által megjósolt trio. Az altiszt vérmérgezést kapott és nagy szenvedés után meghalt.

A Ho-Liuban levő kozákokon most Szhum altiszt Udzimiből vette át a parancsnokságot. Az esetről tett jelentésemre egész svadron dragonyost küldtek hozzánk, akik végigkutatták az egész Kentei-Alint, valamint a Loye-Lin hegyláncot is. A dragonyosok portyázás közben harcba keveredtek több nagy hunghuc-bandával, amelyeket megsemmisítettek. A svadron ezután visszatért a Mutan-völgyébe és egészen Mingutáig átkutatta a vidéket, de az egész körúton egyetlenegy japánra sem akadt. Ettől kezdve aránylag nyugalom volt a mi kis világunkban. A kínaiak szófogadóbbak lettek és jól dolgoztak. Semmi sem árulta el a banditák jelenlétét, akik eddig tulajdonképpen több nyugtalanságot és rendetlenséget okoztak, mint igazi veszedelmet.

Ezeket a békésebb állapotokat néhány természettudós barátom, aki a katonai szolgálattól rövid időre szabadságoltathatta magát, arra használta föl, hogy engem meglátogasson és velem a környékbeli erdőkbe néhányszor kiránduljon. Mivel társaim nem voltak vadászok, vándorlásunk teljesen békés jellegű volt, de mégis rendkívül érdekes, mert a mandzsuországi erdőkben tett e kóborlásunk alatt -69- az ott otthonos flóra és fauna egész sereg különös képviselőjére akadtunk.

Barátaim egyike egyszer megállott egy kis mocsár szélén, ahol csaknem minden bokorban szalonka rejtőzött és egy kis csomó mohát kezdett figyelmesen vizsgálgatni. Miután hosszú ideig minden oldalról alaposan megfigyelte, ezt mondta nekünk:

– Ez itt nagyon ritka mohafaj, amely állítólag csak a Himalaya északi és déli lejtőin található és «szent mohának» nevezik, míg növénytani elnevezése: «Cassiope tetragona». A buddhisták vallási célt szolgáló gyertya készítésére használják; a mohából gyertyabelet sodornak, amelyet kátrányba vagy viaszba mártanak és szantálfával, vaniliával vagy sáfránnyal szagosítanak. A moha természetes tapló!

Egy darabot tűzön megszárítottunk és megfigyeltük tulajdonságait. Az első szikra, amelyet úgy csaltunk ki egy kődarabból, hogy késsel ráütöttünk, meggyujtotta ezt a sajátságos tüzelőanyagot, amely azután lassan tovább parázslott, míg egészen elemésztődött.

Másnap amikor mély, sűrűn beárnyékolt szakadékon haladtunk át, botanikusunk örömkiáltással hirtelen lehajolt és gyökerestül kitépett egy növényt. Hosszú, egészen hegyes fogazott levele volt, némileg hasonló a fehér sziléhez. Megtisztított gyökere szinte nyugtalanítóan hasonlított az emberi alakhoz. Tisztán kivehető volt a fej, a nyak, a törzs, a láb és a kéz. Ekkor egyszerre ráismertünk arra a meseszerű ázsiai gyökérre, amelynek a kínaiak «ginszeng», a mongolok «fatit», a perzsák «mandragora» nevet adnak, latin neve pedig «Panacea genseng».

Megkóstoltuk a gyökeret és úgy találtuk, hogy íze, mint a gyömbéré, borsosan erős és a nyelvet csípte. Az egész szakadékot és a szomszédos hegylejtőket is átkutattuk, de még egy példányt nem tudtunk fölfedezni. Sikertelen fáradozásunk bizonyította, mily nehéz lehet ennek a remeteéletet élő növénynek gyűjtése, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy e növény szomszédságában ott leselkedik még a tigris támadásának veszedelme is. A hívő -70- buddhistának és Laoce követőinek, amikor e mágikus gyökér keresésére indulnak, számolniok kell még egy másik találkozással is, a drága növényt védelmező gonosz démonnal való találkozással.

Néhány nap mulva a Chang-Kuan-Tszai-Lan keleti kapaszkodóira rándultunk ki. Éppen napnyugta előtt köves úton haladtunk, amely egy kis folyó szeszélyes kanyargását és hurokjait iparkodott követni. Egyszerre csak az izzadó lóéhoz hasonló szag ütötte meg az orrunkat és ez a szag gyorsan erősödött és egyre undorítóbb lett. Mintha valami varázslat visszahelyezett volna a Kaukázusban, a Fekete-tenger partvidéke mentén tett egykori utamra, amikor egyszer ugyanezt a szagot éreztem. Akkor fölfedeztük, hogy a bűzt egy féreg okozta, amely a «Julus»-fajhoz tartozik. Tejes-rózsaszínű volt, a hossza körülbelül négy hüvelyk és rothadó levelek közt tanyázott. Ha a «Julus» veszedelmet szimatol, néhány csöpp folyadékot választ ki, amelyből ez a rendkívül átható és kellemetlen szag áramlik és arra szolgál, hogy a féreg ellenségeit, madarat, vakondot és kígyót, elriassza.

A Kaukázusban azt az utat Abaza N. S. doktorral együtt tettem meg és tőle hallottam, hogy a madár elkerüli azt a helyet, amelyet a «Julus» ily nagyszerűen gyártott mérges gázával védelmez. Barátom és tanítóm, Zaleszki professzor is talált néhány ilyen férget; megvizsgálta az általuk kiválasztott folyadékot és mosusznak mondta. Ennek a mosusz nevű nedvnek, amelyet bizonyos csúszómászók és különböző rovarok bizonyos fiziológiai úton produkálnak, nagyon kellemetlen szaga van, ameddig friss; csak ha hosszabb ideig állott a levegőn, lesz aromatikus minőségű, ami az illatszeriparban kiváló helyet ad neki. Zaleszki professzor, aki páratlan alapossággal és gyakran eredeti módon vizsgált meg mindent, még azt is megtette, hogy a Julus-nedvből illatszert készített. Ha nem is tudott versenyre kelni Houbigant, Coty és Piver gyártmányaival, másrészt azt sem lehetett hallani, hogy az emberek elkerülték volna azt, aki az ő illatszerét használta.

Minthogy már a mandzsuországi «Julus» védőterületén -71- voltunk, hozzáláttunk a rovar fölkutatásához. Végre egy fiatal szilfa kérgébe kapaszkodva találtuk meg. Nagyon hasonlított kaukázusi rokonához, de rózsásfehér hátán néhány barna folt volt. Mivel az alacsonyrendű lárvák e nagytehetségű képviselőjének, sajnos, nem tudtunk megfelelő úti alkalmatosságot fölajánlani és tartanunk kellett attól is, hogy a vele való túlságos benső érintkezés nagyon is tisztességes távolságban tartja tőlünk az embereket, nem zavartuk tovább vándorló illatszer- és mérges gázgyárának üzemét, hanem tovább mentünk.

Barátaim e kirándulás után még néhány napig nálunk maradtak. És az utolsó napon a hunghucok megint eszünkbe juttatták, hogy még élnek. Egy kínai, aki Karbinból jött, hogy elhozza a munkások bérét, nyomtalanul mindörökre eltűnt. Ugyanekkor egy rablóbanda a fatermelőhely egyik messzieső zúgában megtámadott egy munkásbarakkot, megsebesítette az ott őrködő kozákot és a kínai munkások minden megtakarított pénzét elrabolta. Ennek az lett a közvetetlen következménye, hogy körülbelül kétszáz ember elbocsátását kérte és Karbinba kellett utaznom, hogy új munkásokat keressek és ismét kérjem katonai födözetünk megerősítését.

Karbinba érkeztemkor mindjárt föltűnt, hogy úgy hivatalnoki, mint magánkörökben bizonyos ideges nyugtalanság van. Az eddigi reménykedés és a háború győzedelmes végébe vetett hit szemlátomást megrendült. Ennek a nagy csomópontnak orosz kolóniája államának hatalmában bízva bizonyos lelki nyugalommal fogadta a csapásokat, amelyeket a Port-Arthurban elzárt flottára mértek a japánok és abban bizakodott, hogy a szárazföldi hadsereg majd csak kiköszörüli a csorbát. A hazafias közönség még akkor is nyugodt maradt, amikor a japánok közvetetlenül Port-Arthur erődei előtt megtorpedózták és elsülyesztették a «Petropavlovszk» cirkálót és vele együtt halálát okozták a vitéz Makarov admirálisnak, akit nem csak mint bátor és derék tengerésztisztet becsültek honfitársai, hanem, akit mint sarki kutatót is ismertek. A lakosság bizalma csak akkor kezdett ingadozni, amikor az orosz haderő vereséget szenvedett Chiu-Lien-Ch’engnél, -72- a Jalu mellett és a hosszú orosz front mindkét szárnyát állandóan hátrább kellett vonni. A japánok Liaotung félszigeten Chinchounál erős állásokat hódítottak el az oroszoktól és most megkezdték azt a kiszorító manövert, amely Fok tábornokot a Port-Arthur felé való visszavonulásra kényszerítette. Kuropatkin tábornoknak most már Liaoyang mellett összehúzódó csapataitól a vár amúgyis el volt már vágva. Bár az orosz sajtó és Kuropatkin hadseregparancsai még mindig büszke és bizakodó hangon beszéltek, a lakosság mégis félénk bizonytalansággal és nagy aggodalommal várta az első nagyobb csatát a három japán sereg ellen, amely Oku, Nodzu és Kuroki parancsnoksága alatt Liaoyang ellen nyomult.

Éppen a Wa-Fang-Kou mellett vívott csata után érkeztem meg Karbinba. A japánok megállították Stackelberg gróf tábornok hadtestét, amely áttörést kísérlett meg, hogy Port-Arthur segítségére legyen. Mindenütt fölháborodva beszélték, hogy Stackelberg gróf elvitte magával a frontra a feleségét, hogy forró napokon egyáltalán nem hagyta el szolgálati kocsiját és úgy tette kellemesen hűvössé, hogy hideg vízzel állandóan locsoltatta a katonákkal. Ilyen vezértől persze nem lehetett nagy győzelmet várni. Amikor a japánok, amit előre lehetett látni, hadseregét megállították és megsemmisítették, a gróf csak éppen hogy el tudott menekülni Kuropatkin seregéhez.

Ezután az újabb balsiker után keleten nagyon nyomott volt az orosz polgári lakosság hangulata, az újságok és a vezérkar azonban tovább folytatta a közönség megcsalását és tévútra vezetését úgy, hogy a lakosság nagyon nagy része elől rejtve maradt a valóság a harctéri eseményekről. Kuropatkin haderejének megerősítésére Mandzsuországból naponta friss csapatok érkeztek. Nem nagyon lelkesíthette őket az, hogy Karbinban minden kórház annyira tele volt betegekkel és sebesültekkel, hogy a hadvezetőségnek állandóan új kórházakat kellett berendeznie. Még iskolákat is bezártak és épületüket kórházi célra foglalták le.

Miután a városban elvégeztem a dolgomat, visszatértem Udzimibe. Ott mindent úgy találtam, ahogyan eltávozásomkor -73- volt, de Szhum altiszt bizalmasan azt jelentette, hogy a szomszédságban megint sok hunghuc-banda bukkant föl, sőt kitudódott, hogy álruhába öltözött japán katonák is vannak köztük. Erre a figyelmeztetésre elhatároztam, hogy könnyelműen nem merészkedem ki többé munkaterületünkről. Ezt annál könnyebben fogadhattam meg, mert most már nem volt vadásztársam.

Visszatértemkor nagyon megörültem annak a látványnak, amelyet a telepünk nyujtott. Vállalatunk már igazi iparteleppé nőtte ki magát, amely körülbelül ezer embert foglalkoztatott. Két vasúti vonalon szállították a fát. Az igazgatóság és a hivatalnokok épületei, a munkásbarakkok, a raktárak és a fészerek egész város voltak, amely itt az erdőben a földből nőtt ki az azelőtt teljesen ismeretlen Ho-Liu falu mellett. Ez maga pedig már csak külvárosa volt az én faszénvárosomnak.

A sors azonban nem akarta, hogy még sokáig örvendhessek új városomnak. «Senki sem tudja, mi vár rá holnap.» Azt gondolom, hogy ez az igazság igazolja legjobban az optimizmust és az altruizmust, ebben van tulajdonképpen az élet nagy varázsa, éppen abban, hogy az élet mindig rejtély marad.

Ebben az összefüggésben sohasem fogom elfelejteni azokat a szavakat, amelyeket egykor egy fogolytársam mondott, amikor együtt töltöttük ki büntetésünket, én forradalmár üzelmekért, ő pedig azért, mert fölgyujtotta egyik ellenségének a házát:

– A holnap sohasem hasonlít a mához. Ha ma nehéz az élet, holnap ugyanezt az életet könnyebben tudjuk elviselni. Ha a holnapi nap rosszabb, akkor már ma hozzászoktunk kissé a súlyosságához úgy, hogy a megrosszabbodástól nem szenvedünk túlságosan. Ha azonban a holnap valóban jobban telik el, akkor pompás napunk lesz.

Akkoriban nem volt kedvemre az az életbölcseség, amit ez a sokévi fogságra elítélt ember hirdetett és magára alkalmazott; ma azonban érzem, hogy igaza volt.

Mintha tegnap lett volna, úgy emlékszem 1905 július 20-ára, amikor a magam életén éreztem annak a föntebb -74- közölt elmélkedés élén idézett közmondás jelentőségét. Reggel félöt óra volt, amikor valaki kocsim ajtaján kopogtatott. A legényem ajtót nyitott. Megnéztem, hány óra és hallgatóztam, hogy mit beszélnek. A legény bejött és jelentette:

– Egy kínai van künn, aki egészen elfulladt a futásban és azonnal beszélni szeretne önnel uram.

Egy munkás lépett be, aki izgatottan és tört orosz nyelven az egyik kemencénél történt szerencsétlenségről tett jelentést.

– Amikor a szén kiszedéséhez fogtunk, az asszisztens két munkással a kemence tetején volt. A tető hirtelen beszakadt alattuk és a tűzbe zuhantak. Jőjjön igazgató úr, jőjjön gyorsan, mert mindenki elvesztette a fejét!

A kínai arca olyan igaz rémületet és kétségbeesést mutatott, hogy meg voltam győződve, hogy igazán valami rettenetes dolognak kellett történnie. Kiugrottam az ágyból. Miután a legényemet utasítottam, hogy Udzimiből kérjen telefonon orvost és egészségügyi személyzetet, kabát és fegyver nélkül a kínai után siettem. A falu egészen csöndes volt. A faszénraktárak mellett álló egyik kozákőr előtt elhaladva, odakiáltottam neki, hogy az altisztet és a többi kozákokat küldje a szerencsétlenség helyére. Magasszárú csizmát húztam volt a nadrágomra és fehér ing volt rajtam, amelynek bal mellzsebében kicsiny, de meglehetősen vastag jegyzőkönyv volt.

Amikor körülbelül fél mérföldet futottunk és egy kanyarodónál elmaradt mögöttünk a város, két kínaira akadtunk, aki a pálya közelében a földön kuporgott. Fölállottak és vezetőmtől kérdeztek valamit, amit nem értettem meg. Alighogy felelt, fölugrottak és szorosan mellettünk velünk futottak. Hirtelen és a legcsekélyebb figyelmeztetés nélkül mindketten karon ragadtak és a földre akartak teríteni. Hiába kiáltottam rájuk, hogy bocsássanak el, szótlanul csak annál jobban szorítottak és megkettőztették fáradozásukat, hogy elbuktathassanak. Nem is sejtettem, mit akarnak velem, míg egyszerre azt láttam, -75- hogy kínai vezetőm hátrafordul és magasra emelt késsel nekem ront. Mivel karjaim leszorítása a védekezés minden lehetőségétől megfosztott, tehetetlenül kellett a szúrást várnom. A szúrás szerencsére a jegyzőkönyvet érte, amely annyira elvette az erejét, hogy csak éppen a kés hegye nyomult a mellembe. Erre minden erőmet összeszedve, nagyot löktem úgy, hogy kiszakíthattam magam a két fickó öleléséből, de ugyanebben a pillanatban a munkás megint megszúrt és most meglehetősen súlyosan megsebesített a kezemen. Szabaduló kísérletemnek mégis sikere volt, ámbár a két első támadó a lábát annyira összefonta az én lábammal, hogy egyelőre csak a felsőtestem lett szabad. Amikor, hogy egészen megszabaduljak tőlük, vadul ütöttem-vertem őket, lábamnak rabsága is engedett. Akkor azonban ismét azonnal a munkás ellen kellett fordulnom, aki késével újra megtámadott. Minden erőmmel úgy gyomron rúgtam, hogy fájdalmában nagyot kiáltva összerogyott; a kést kiejtette a kezéből, a fejét belevágta a sínbe és legurult a vasúti töltésről. E közben a másik kettő megint támadásra készült és újra megkísérelte karom lefogását, de másodszor is sikerült jobb kezem kiszabadítása. Az egyiket öklömmel úgy ütöttem állon, hogy eszméletlenül hanyatt esett. Ütésem ereje azonban engem is földre rántott és keresztben áldozatomra buktam.

Társainak sorsán okulva harmadik támadóm szerencsémre elfutott és meg sem kísérelte, hogy cinkostársainak segítségére legyen. Estemben a lábam szerencsétlenségemre egy sín alá kerültés annyira megrándult, hogy elájultam, később kiderült, hogy csípőízületem veszedelmesen kificamodott.

Szhum és kozákjai bizonyára már néhány perc mulva rám találtak. A vasúti árokból szerzett hideg vízzel megint magamhoz térítettek. Azután két katona a karabélyán visszavitt a kocsimhoz, ahová meglehetősen siralmas állapotban érkeztem meg. Szhum, miután megbilincseltette azt a két embert, aki nálam feküdt, kozákjaival a harmadik rabló fölkutatására indult. Valahol a bokrok közt föl is hajszolta ama nyomok segítségével, amelyeket a vasúti töltéskor való visszavonuláskor hagyott hátra. -76-

Amikor az áltatásomra kieszelt üzemszerencsétlenség áldozatai számára az orvost és az egészségügyi embereket kértem, természetesen nem is álmodtam, hogy ezzel magamról gondoskodtam. Kificamodott csípőm csakhamar köteléket kapott és bekötözték mellem és kezem sebét. Szhum visszatértére várva mozdulatlanul feküdtem és utasításokat adtam asszisztensemnek, mert az orvos azt mondta, hogy a jobb ápolás végett még aznap magával visz Karbinba. Szhum visszatérvén, ezt jelentette.

– Az a kínai, aki a sínre bukott, ott veszett; az állkapcsa összezúzódott és néhány foga kitört. A második, aki a töltésről legurult, nem tud fölülni. Azzal a fickóval együtt, akit a bokrok közt fogtunk el, egyik barakkban őrzik. Már elküldtem a kínai kormányhivatalnokért és megüzentettem neki, hogy hozzon magával hóhért.

A hóhérnak azonban már csak az egyikkel volt dolga; a másik még aznap belehalt sérülésébe.

Udzimiben így végződött a tevékenységem. Többé nem tértem oda vissza; Karbinban több hétig ágyban kellett feküdnöm és amikor fölkelhettem, mankót kellett használnom, mert állandóan fájdalmam volt. A lábamban és a csípőmben érzett csúz alakjában még később is sokáig kínzott a hunghucokkal folytatott küzdelmem.

NYOLCADIK FEJEZET.
Jajkiáltás.

Mihelyt annyira amennyire tehettem, karbini laboratoriumomba mentem, ahol asszisztensemnek, egy mérnöknek jelentése szerint sok fontos munka és föladat halmozódott össze. A vezérkar és a vasútigazgatóság sok különböző szénfajtából egész rakás mintát küldött nekünk, amit Észak-Mandzsuország mindenféle helyén kínaiak szedtek össze. Bár mérnökeimnek és a fiatal vegyészeknek már segíthettem a vegyelemzésben és más munkában, mégis nagyon kifárasztott a munka.

A legnagyobb figyelemmel kísértem a frontról érkező -77- híreket. A liaoyangi nagy csata első napjai gyanús csöndben teltek el. Kuropatkin tábornok főhadiszállásának hadseregjelentései beszéltek ugyan mindenfélét különböző sztratégiai mozdulatokról, de a csata igazi lefolyásáról semmi vagy csak nagyon kevés fölvilágosítást adtak. Kínai szolgáim azonban titokban azt jelentették nekem, hogy az oroszok az egész fronton visszavonultak és a japánok nyugat felől átkaroló mozdulatra készülődnek, hogy az oroszok mögött elvágják a vasúti vonalat és elfoglalják Karbint.

Ugyanazon a napon egy barátom, aki vadászkirándulásról tért vissza, elbeszélte, hogy a Szungari partján, a várostól nem messze erődítmények építését látta. Egészen világos, úgymond, hogy a hadvezetőség ezzel bizonyos eshetőségekre készülődik és szavai többé-kevésbbé megerősítették azt, amit kínaiaim jelentettek.

Nemsokára már elcsüggesztő hírek kezdtek átszivárogni, hogy tudiillik Kuropatkin és a törzskara Mukdenbe költözködött és a hadsereg az egész fronton visszavonul. Végre hivatalos hadseregjelentést adtak ki, amely lakonikusan közölte, hogy a hadsereg sztratégiai okokból állást változtat és «hátra koncentrálódik» Mukden felé. De a valóságot nem lehetett tovább is eltitkolni. Amikor a városban híre terjedt, határozott pánikot okozott a lakosság körében. Később érkezett pontosabb jelentések hírül adták, hogy az orosz veszteség húszezer főre emelkedett és az oroszok, ámbár nagy veszteség érte a japánokat is, nagyon kedvező és jól megerősített állások föladására és egészen új védelmi vonal elfoglalására kényszerültek. Mivel mindezen fölül Mukdenben nem rendelkezett a hadvezetőség megfelelő kórházakkal, a sebesülteket mind tovább északra, Karbinba kellett szállítani.

Mily világosan emlékszem arra a szomorú reggelre! Napkeltekor távoztam hazulról és a laboratóriumhoz vívő rendes utamon átmentem a székesegyház előtt levő téren. A nap éppen fölkelőben volt, de az éjjel árnyai még ott kuporogtak a háztetők szögleteiben, a templom nagy oszlopai mögött és a teret szegélyező bokrokban. A város központjának átkozottul göröngyös kőburkolatán még nem -78- hallatszott kocsizörgés. De éppen amikor a tér túlsó felére értem, valami hirtelen megállásra és fülelésre kényszerített.

Valahonnan, mintha a túlvilágról jöttek volna, csupa kínt és kétségbeesést eláruló hosszan elnyújtott jajkiáltások hatoltak a fülembe, mindig tisztábban voltak hallhatók és egyre sűrűsödtek. Tovább mentem azzal az érzéssel, hogy valami kiolthatatlanul rémületes dolognak kell történnie. Amikor a teret övező sövényből kijutottam, meglepődve egész sor fehér sátrat láttam, amelyen a vöröskeresztes lobogó lengedezett. Éjjelen át nőttek ki itt a földből, nyilván mert éjjel akkora tömegű sebesült érkezett, hogy a karbini kórházakban már nem jutott nekik hely. Ezekből a sátrakból, a sebesültektől jött a szívettépő jajkiáltás. A kezdődő nappal tompa fényében szótlanul és gyorsan ide-odasuhanó orvosok és ápolók világos alakjai a fehér, vérfoltos köpenyben nyugtalanítóak voltak. Itt-ott eltűntek a sátrakban és halottakat hoztak ki; hosszú, lapos teherkocsira rakták őket, azután megalvadt vérrel véges-végig bemocskolt gyaloghintóikkal tovább mentek egy másik sátorutcába ugyane munka folytatására.

Bár ama szomorú reggel óta sok év mult el, úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna, az emberi kínszenvedés és kétségbeesés ama tanyája, ahol a háború vérvörös kísértetének pazar kezével szétszórt vetést arattak le, még mindig ijesztő világossággal áll előttem.

Tudom, hogy a háború elkerülhetetlen jelenség a népek fizikai életében; de rémítő jelenség, amely megtorlásért az égre kiált. Ámbár a tett embere vagyok és szemtől-szembe láttam a háborút – olyan célokért, amelyeket megértettem és amelyekért nyugodt lelkiismerettel áldozhattam föl magamat – mégis összeszorul a szívem, ha látom, miként kergetik az emberek tömegeit vakon a halál torkába, olyan tömegeket, amelyek nem értik meg a háborús célokat és nem lelkesednek értük. Hiszen sokszor anyagi okokból viselnek háborút, Mammon bálványért, aki számtalan áldozatot és tengernyi vért követel az emberektől, ellenszolgáltatásul azonban csak sebeket oszt és megcsonkítja őket, sőt túlgyakran megfosztja őket az élet harcának fegyverétől, a kéztől és a lábtól. -79-

KILENCEDIK FEJEZET.
A hegyi ördögök.

Bár még nagyon sántítottam és szerencsétlenségemre valóságos barométerré lettem, aki érzékenyen reagáltam az időjárás minden változatára, a mandzsuországi helyzet következtében mégsem maradhattam sokáig tétlen. Közelgő vihar, a légnyomás növekedése vagy csökkenése, minden hirtelen hőmérsékletváltozás, eső és hideg szél – megsérült csípőmben mindez többé kevésbbé heves fájdalmat okozott. De a háború megkívánja a magáét; engem arra kényszerített, hogy hamarább hagyjam abba a kúrát, mint ahogyan az orvosok helyesnek mondhatták.

Néhány nappal a liaoyangi vereség után azt a megbízást kaptam, keressek Karbin környékén szenet, minden fölkutatott telep szenét alaposan elemezzem és állapítsam meg, vajjon használható-e lokomotív fűtésére. A megbízás teljesítése sürgős volt, mert Oroszország a Liaoyang mellett és a Liaotung-félszigeten szenvedett veresége következtében több jó szénbányát elvesztett, elsősorban a nagyon kiadós és értékes fuszhuni bányát. Azonnal rendelkezésemre bocsátottak két tapasztalt bányászt, fúrómunka-speciálistákat, egy jó fúrógépet és harminc kínai munkást. Egész expedicióm egy kis gőzösre szállt mindennel, amire szüksége volt, mint élelmiszerrel, szivattyúkkal, szerszámmal, piroxilinnal és nagyobb készlet épületfával, mert a Karbin fölött levő folyóvidéken ezt nagyon nehezen lehetett volna gyorsan kellő mennyiségben megszerezni.

Amily gyorsan csak lehetett, elintéztem mindent, ami az Udzimi-művekben kifejtett tevékenységem végleges lezárásához még szükséges volt; a fiatal mérnöknek, akit utódommá neveztek ki, átadtam a megkívánt okiratokat és elláttam őt a munka folytatásához szükséges útbaigazítással. Magam az orvostól kaptam alapos tanácsokat; port adott és kenőcsöt és egyre dörmögte, hogy vállalkozásom a lábamba kerülhet, mert véleménye szerint nálam a kificamodott ízület krónikus gyulladása kezdődik. -80-

A szénkutatást Karbintól körülbelül tizenöt mérföldnyire kezdtük meg olyan helyen, ahol alacsony, kopasz dombok ereszkednek le a folyóhoz; jegyzőkönyvemben ugyanis azt a följegyzést találtam, hogy ott a kínai keleti vasút építésekor szenet találtak. Mikor technikai segítőimmel szemlére indultam, a dombok közt mély sülyedésekben nemsokára olyan helyekre jutottam, ahol vékony szénréteg jelentkezett. Már régóta barangoltunk és a nap már leáldozni készült a hegyek mögött, amikor mély szakadékba jutottunk, amely az egész hegyláncot két részre osztotta. Bár már violaszínű árnyak kezdték behálózni a szakadékot, mégis elhatároztam, hogy behatolok és meredek oldalait, ha mindjárt fölületesen, megvizsgálom, nem találok-e talán ott arra a helyre, ahol néhány évvel ezelőtt szenet bányásztak. Benn a szakadékban egyre sűrűbb szürkület vett körül bennünket. Valami láthatatlan rejtekhelyről kígyószerűen ködszellemek kúsztak ki, egymásba folytak és hullámzó függönyt alkottak, amely elzárta előttünk a szakadékot. Egyszerre bizonyos távolságban apró fényszikra pislákolása látszott és egy pillanat mulva elfojtott kiáltás hallatszott. Az egyik bányász megszólalt:

De csak a visszhang felelt. Tovább mentünk és csakhamar tűz maradványára bukkantunk, amelyben kis széndarabok még parázslottak, a nagyobbak ellenben már kihűltek és nedvesek voltak a víztől, amelyet kevéssel előbb önthettek rá, hogy a tüzet eloltsák.

– Valaki sietve eloltotta a tüzet, – súgta az egyik bányász. – Úgy látszik, az uraságok nem akartak váratlan vendéget fogadni.

Feszülten figyeltünk, de a legcsekélyebb hang sem mutatott valami emberi lény jelenlétére.

Mivel gyorsan sötétedett, elhatároztuk, hogy visszafordulunk. Amikor elhagytuk a szakadékot, egy kínai talyigának, -81- ama különös alkalmatosságok egyikének utálatos nyikorgását hallottuk, amelynek fatengelye együtt forog a kerekekkel és a rakomány egész súlya közvetetlenül a két tengelyágyra nehezedik. A zajt követve csakhamar egy kínai fuvarost pillantottunk meg, aki durván csapkodta négy ponniját, amely nagyon erőlködött, hogy rengeteg rakomány kaoliongszárat vontasson át a csak Mandzsuországban található úgynevezett országutak gödrein és lyukain. A kegyetlen kocsis, amikor megkérdeztük, hol lehet szenet találni, megigérte, hogy másnap reggel jó jutalomért megmutatja a hegyek közt a régi aknákat. Elhatároztuk tehát, hogy az éjszakát a közeli faluban töltjük, ahová a kínai iparkodott kaoliang-rakományával. Úgy terveztük, hogy napkeltekor fölkeressük vele az elhagyott szénbányákat.

Kalauzunk a maga házában az elkerülhetetlen k’angon helyezett el bennünket, ahol a bolhák azonnal elleptek bennünket, ami igaz, hogy ezúttal csak javunkra vált. Ide-odahánykolódtam a kínhelyen és a szememet sem tudtam lehúnyni, ellenben derék bányászaim, akik már régen hozzászoktak ehhez a mandzsuországi veszedelemhez, az igazak álmát aludták. A k’ang végében házigazdánk hortyogott családtagjainak harmonikus kíséretével. Nem tudom, hány óra volt, amikor a házőrző kutya ugatni kezdett. Közvetetlenül ezután halkan kinyílt az ajtó és meglapulva három kínai osont be. Mivel karabéllyal és késsel voltak fölfegyverkezve, amit a hátukon hordtak, mindjárt azt következtettem, hogy ezek hunghucok. Loppal végighaladtak a k’ang hosszában, az alvók mindenikének az arcát fürkészték és kezükkel jeleket adtak egymásnak. A kormos olajlámpa vörös fényénél jól megfigyelhettem őket és tisztán láthattam, hogy nem sok jót igérő, gonosz arcú idősebb emberek voltak.

Miután minden embert és minden tárgyat végigmustráltak, vetköződni kezdtek. Karabélyaikat a velem szemben levő sarokba támasztották és levetették a hosszú felöltőt úgy, hogy csupán a kínaiak szokott nadrágja és kékszínű rövid kabátja maradt rajtuk. Azután az ajtó mellett levő fabakra ültek és suttogni kezdtek. Bár hármunknak, akik -82- jó Mauserokkal és Nagan-revolverekkel voltunk fölfegyverkezve, ezek a váratlan vendégek tulajdonképpen nem lehettek veszedelmünkre, mégis szemmel kísértem őket. Az óvatosság bizonyára helyénvaló volt. A ho-liui támadás óta természetesen nem szívelhettem ezt a fajzatot. Az volt a tervem, hogy inkább mindjárt elfogom a fickókat és átadom a gőzösünket őrző kozákkíséretnek.

Tudtam, hogy ez lövöldözés nélkül nem fog menni, tehát hozzáláttam a támadás kieszeléséhez. De egy körülmény váratlan fordulatot adott a dolognak, ami halomra döntötte minden sztratégiai tervemet. A k’ang közepén kis láda állott, Gorlov, az egyik bányász volt a tulajdonosa és három csésze, kanál, egy skatulya cukor és egy doboz volt benne. Este teáztunk és a ládát nyitva hagytuk ott a k’angon. A hunghucok egyike vizsgálódás közben észrevette a cukrot és piszkos kezével belenyúlt. Villámgyorsan fölkaptam az egyik csizmámat, amely ott hevert a lábamnál, minden erőmmel odavágtam a fickóhoz és kiáltoztam:

Társaim fölugrottak. Nem tudták ugyan, hogy mi történt, de mindjárt előkapták fegyvereiket. E hirtelen fordulatra a hunghucok a leggyorsabban kirohantak az ajtón és kutyaugatástól kísérve elmenekültek, a nélkül, hogy fölszerelésük megmentését megkísérelték volna. Ilyen módon három karabély, három töltényöv, három kés és a szokott fekete posztóövvel ellátott ugyanennyi hosszú kínai felöltő birtokába jutottunk. A kést és a ruhát gazdánknak ajándékoztuk és hajnalhasadáskor az ő vezetésével, karabéllyal fölfegyverkezve a szakadékhoz indultunk.

A kínai egyenesen egy elhagyott tárna szájához vezetett, amelyet a lecsúszott föld és kő részben betemetett. Mivel ilyen gyorsan megtaláltuk, amit kerestünk, Ruszovot azonnal visszaküldtem a faluba, hogy ott lovat szerezzen, gyorsan a gőzöshöz lovagoljon és munkásokat, szerszámot és a bányabejáratot elzáró szikla fölrobbantásához szükséges piroxilint hozzon. Időközben kettőnknek a kínai még néhány régi aknabejáratot mutatott; tehát egyszerre több helyen kezdték meg a kiaknázást. A fokozatosan lefelé haladó -83- bejáratok egynémelyikében gerendákból és dorongokból készült falburkolat maradványait találtuk. Kalapáccsal és csákánnyal nehány mintát szereztünk és künn a szabadban úgy láttuk, hogy alighanem barnaszén (lignit), nagyon hasonló ahhoz, amit az Usszuri-vidéken találtam.

Már nehány órája a szakadékban voltunk, amikor a hegyoldalon mászkáló kínai izgatottan hozzánk futott azzal a hírrel, hogy a távolabb levő aknanyílások egyikéből füstöt látott kiszállni. Azt gondoltam, hogy a széntelep ég, aminek nem nagyon örültem, mert az ilyen tűz a vájást nagyon veszedelmessé, sőt talán lehetetlenné teheti.

A megjelölt aknához közeledve valóban vékony füstoszlopot láttam belőle kiemelkedni. Szaga után ítélve nem lehetett szén, hanem csak fa füstje. Kézenfekvő volt tehát az a következtetés, hogy valakinek a folyosóban kell lennie. Ekkor visszaemlékeztem arra a hirtelen eloltott tűzre, amelynek a maradványát előző este láttuk és szükségesnek láttam, hogy tovább firtassam a dolgot. Kíváncsian besiettünk az aknába. Elég magas volt ahhoz, hogy egyenest járhattunk benne, csak a fejünket kellett kissé lehajtanunk. Nemsokára sötétben voltunk. Folytattuk útunkat és hogy el ne szakadjunk egymástól, időre-időre gyujtót gyujtottunk és egymást szólítgattuk. Hirtelenül fülsiketítő csattanás, amelyet a visszhang valóságos menydörgéssé növelt, állított meg bennünket. Másodszor, harmadszor, sőt negyedszer is ismétlődött a robaj.

– Lőnek! – kiáltotta Gorlov, kínaink pedig üvöltve a kijárat felé rohant.

Gorlovot fölszólítottam, hogy oroszul és kínaiul kiáltsa be a tárnába, bárki van benne, hagyja abba a lövöldözést és jőjjön ki hozzánk. Az egyetlen felelet új sortűz volt, amely azonban szintén nem tett kárt bennünk. A bánya lakói nyilván nem mertek a főútra kiállani és hogy elijesszenek bennünket, valamelyik mellékaknából lövöldöztek.

Amikor a bejáratnál megint összetalálkoztunk, Gorlov ezt kérdezte a kínaitól:

– Ó nem – válaszolta meggyőződéssel a kínai. A mi -84- szomszédságunkban fölbukkanó hunghucok messziről jönnek, beportyázzák a vidéket és megint elmennek. Egyikük sem lenne elég vakmerő, hogy bemerészkedjék ebbe a barlangba, hol sok gonosz szellem és a «Ta-lung» (nagy sárkány) lakik. Ezek az emberek bizonyára «mao-tzek» – majd hamar kijavította: «külföldiek», hogy ezzel az udvariasabb szóval pótolja az előbbi lenézőbb elnevezést, amely Észak-Mandzsuországban általában használatos. És aggódva pillantott felénk, vajjon nem haragított-e meg az elszólásával?

– Megvárjuk Ruszovnak és a többieknek a megérkezését, – szóltam oda a bányászhoz. Meg kell oldanunk ezt a titkot és ki kell füstölnünk a rókát a vackából.

Míg a megerősítésre vártunk, az aknabejáratnál őrködtünk, hogy a gonosz szellemeket és a sárkányt megakadályozzuk fészkük elhagyásában. Egy idő mulva a folyosó mélyében új sortüzek hallatszottak. Az akna nyílásán kifütyölő golyók elárulták, hogy foglyaink ki akarnak jönni. Nehány lövéssel válaszoltunk. Megint csönd lett. A lejtős akna ama részében, amelyet áttekinthettünk, senkit sem láttunk.

Gorlov, hogy elűzze a várakozás unalmasságát, meglehetősen körülményesen megmagyarázta a kínainak, hogy a vad, ami a csapdánkba került, semmi esetre sem lehet gonosz szellem vagy sárkány.

– Ide hallgass Han ország fia, – így kezdte és óriási vörös kezével ott hadonászott a kínai orra alatt, nincs itt gonosz szellem vagy valami más mesebeli lény; mert ha a szellemeknek karabélyuk lenne, már háromezer évvel ezelőtt nem lett volna a földön egyetlen kínai sem. A gonosz szellemek már régen kipusztították volna őket! Érted?

A kínai megértette a beszéd értelmét és méltányolta a benne foglalt állítást. Megmutatta kifogástalan nagy sárga fogsorát és megelégedetten biccentett a fejével. Kétségkívül jobb szerette, ha karabéllyal fölfegyverzett emberekkel van dolga, mint megfoghatatlan és minden tekintetben alattomos szellemekkel.

Csak kevéssel dél előtt hallottuk közeledő emberek hangját és megismertük Ruszov mély basszusát. Mindjárt -85- ezután maga is megjelent két kozákkal és tíz kínai munkással, aki piroxilint, ásót, csákányt és szivattyút hozott.

– A csata előtt valamit ennünk kellene – mondta Gorlov. A nap már magasan áll.

Ebédünket, kenyeret, teát és konzervet, hamar elfogyasztottuk, mert alig vártuk már, hogy a tárna titkának nyitjára jussunk. A kínaiakat egy öregebb munkás felügyelete alatt biztosnak látszó helyen hagytuk, mi öten külföldiek pedig megint a tárna szájához mentünk. Elsőnek Ruszov mászott be és dörgő basszusával megadásra szólította föl a földalatti erőd ismeretlen védőőrségét. Szabadságot biztosított nekik és esküdözött, hogy nem azért akarunk behatolni, mert őket üldözzük, hanem csak a széntelepet akarjuk megvizsgálni. Miután mindezt kínai nyelven is elmondta, ismét kimászott a tárnából és a bejárata előtt egy kőrakás mögött húzódott meg. Odabenn nehány percig ismét csönd volt, míg ismét és ezúttal több ember ordításával kísérve, sortűz dördült el. Úgy látszott, hogy hegyi szellemeink támadást akarnak megkockáztatni. Erre azzal feleltünk, hogy hosszabb ideig gyorstüzelést indítottunk a tárnába. Abból, hogy most a hangok nagyobb távolságból hallatszottak, azt lehetett következtetni, hogy láthatatlan ellenségünk visszavonult.

– Mit kezdjünk ezekkel az uraságokkal? – kérdezte Ruszov. Meddig várjunk, hogy kijönni kegyeskedjenek?

– Már nem sokáig, felelém. Mondd meg nekik, hogy ha a fegyvereiket benn le nem teszik és a leggyorsabban ki nem jönnek, fölrobbantom a folyosót és tűzijátékkal meg ágyúdörgéssel nagyszerű temetést rendezek nekik.

Ruszovnak nagyon tetszett ez a megbízás. Ezt az új figyelmeztetést vigyorogva kiáltotta be a tárnába, de csak azzal az eredménnyel, hogy a mélyből megint sortűz ropogott felénk.

– Gorlov, fogd a legkisebb piroxilintöltést, lásd el gyutaccsal és gyorsanrobbantó Bickford-zsinórral és mint a hegyi szellemeknek szóló első figyelmeztetést, hajítsd be a járatba.

A gyakorlott aknász egy pillanat alatt teljesítette a -86- parancsomat. A piroxilin elkábító dörgéssel fölrobbant és a tárnabejáratból, mint valami óriási ágyúnak a szájából kődarabokkal és földdel vegyes por-, gőz- és gázfelhőt vetett ki.

– Csak kis kostoló volt! – ordította Ruszov. Gyertek ki, különben öt perc alatt örökre elzárjuk előletek a kijáratot! Csak gyorsan, ti rókák!

Taktikánk sikerrel járt. Egy hang nemsokára tárgyalni kezdett velünk. A láthatatlen barlanglakó első kérdése ez volt:

– Vagyunk, akik vagyunk. Először ti mondjátok meg, hogy ti kik vagytok? – kiáltotta vissza Ruszov.

– Ejnye, mert a kedvünk tartja – felelte a mélyből jövő hang és kihallottam belőle azt a rejtett nevetést, amely a Kaukázus fiait jellemzi.

– Kijöttök-e vagy pedig élve eltemessünk-e titeket, mert nekünk meg így tartja a kedvünk? Kérdeztem.

– Meghagyjátok a szabadságunkat vagy el akartok fogni? Ha elfogásunkra kísérletet tesztek, magunk robbantjuk föl a folyosót!

– Ó nem, de bizonyos félreértések történtek, volt a válasz és a georgiai hangjából megint kiéreztem azt a gúnyos mellékzöngét.

– Ha fegyvereiteket benn hagyjátok a tárnában és megigéritek, hogy békén maradtok, tőlünk ugyan elmehettek, ahová akartok.

– Tudom, hogy a georgiai szótartó, kiáltottam még befelé, tehát bízom bennetek.

Lövésre készen vártunk. Néhány perc mulva a sziklák közt kis fekete báránybőrsüveggel födött fej tűnt föl, éles -87- szemével végigvizsgált bennünket, azután gyorsan visszahúzódott. Eltűnőben ezt kérdezte:

– Maga fene keménylegény, válaszolta a georgiai. De hát mit tehetünk? Talán nem szegi meg az igéretét.

Hét ember jött ki libasorban a tárnából. Magas karcsú emberek voltak, akik ezüstveretű bőrövvel ellátott testhezálló fekete kabátjukban meglepő látványt nyujtottak, aminek hatását arcuk elszántsága még erősítette. A kozákok gyorsan megmotozták őket, de állták a szavukat és nem hoztak ki magukkal fegyvert.

– Mehettek, mondtam annak, aki legelsőnek jött ki, de ne zavarjatok bennünket a munkánkban. Jobb is lesz, ha nem mentek be többé e tárnák egyikébe sem. Könnyen beomolhatnak és nem eresztenek ki többé benneteket.

A fiatal georgiai, akinek vakmerő, nemes arcából tüzes szem villámlott, mosolyogva két szabályos fehér fogsort mutatott és szólt:

Lesütötte a szemét, ajkának megrándulása visszafojtott nevetést árult el.

– Igen, teljesen értem! Hét ilyen djighitnek (lovag vagy harcos) minden esetre félnie kell a hunghucoktól! A georgiaiak nem hősök.

A fiatalember fölkapta a fejét, az arca vérbe borult. Már valami éles, kihívó választ akart adni, amikor pillantása az enyémmel találkozott, mire kacagni kezdett. A többi georgiai félrenézett, nehogy követnie kelljen vigyázatlan társa példáját.

– Köszönjük szépen, mondta a fiatal georgiai és gyorsan odajött hozzám. Krisztov a nevem, Krisztov herceg.

Kezet adott. Keskeny, de erős kéz volt. Megszorítottam és megmondtam a nevemet. Azután itt a vadonban egyik társa a másik után megismételte a társadalmi udvariasság -88- e ceremóniáját. Majd megfordultak és nyugodtan távoztak.

Azonnal hozzáfogtak a georgiaiak hagyatékának átvizsgálásához. A kozákokat őrségül a tárna bejáratánál hagytuk. Olajlámpánk világánál az egyik mellékjáratban egész kis fegyverraktárt, két zsák élelmiszert és egy láda töltényt találtunk.

Az, hogy itt georgiaiakkal találkoztunk, magában véve nem volt különösen meglepő. E harcias nép embereivel akkoriban elég gyakran lehetett találkozni az orosz távoli kelet városaiban. Több oka volt annak, hogy a georgiaiak ily messzire távoztak hazájuktól. Ez a törzs mindig szabadságszerető nép volt; a kaukázusi orosz hatóságok zsarnoki uralma Georgiában gyakran fölkelést és forradalmat okozott, aminek az lett a következménye, hogy az orosz bíróságok a szabadon született hegyi lakók közül sokat Kelet-szibériába száműztek.

Az orosz ellenzéki pártokban mindig voltak a radikális tanokat követő és támogató georgiaiak. Csak olyan nevekre kell hivatkoznunk, mint Tzeretelli herceg, Ramisvili és Cheidze, hogy megmutassuk, mily jelentékeny szerepet játszottak forradalmi körökben a georgiaiak.

A vérbosszúnak hagyomány által megszentelt törvénye volt a másik ok, amely hozzájárult a Szibériába száműzött georgiaiak számának növeléséhez. Ennek jellemzésére elmondok egy esetet, amely állítólag valóban megtörtént. Egy georgiai bepörölte a szomszédját, mert megsértette. A tárgyalás napján a panaszos kötelességszerűen megjelent a bíró előtt, de a vádlott hiányzott, mire a bíró megbízta a rendőrséget, hogy sürgősen állítsa elő. A rendőrök eltávozása után a panaszos gúnyosan csóválgatta a fejét és így szólt a bíróhoz:

– Ugyan miért nem? kérdezte bosszúsan a bíró. Kényszeríteni fogják, hogy eljőjjön.

Szibériának önkéntelen georgiai telepesekkel való benépesítésében végül még egy másik ok is segített, nevezetesen a georgiaikkal született harci szellem, amely a szomszédos törzsek és falvak megtámadására kényszeríti őket, hogy lovat, marhát, sőt asszonyt raboljanak. A Kaukázusban mindig szokás volt az ilyen rablójárat és a djighitek jó alkalmat találtak vakmerő lovasszellemük bebizonyítására.

A szabadságot szerető georgiaiak rendszerint nem sokáig bírják a fogságot vagy a munkakényszert. Valami úton-módon mindig sikerül megszökniök és a városok minden lehetséges rejtekhelyein meghúzódniok, ahonnan azután új vakmerő rablójáratra indulnak. Az orosz-japán háború idején keleten egy kizárólag georgiaiakból alakult, nagy sikerrel dolgozó banda bukkant föl, amely réme volt nemcsak a japánoknak, hanem a kínai lakosságnak, sőt kis orosz csapatokat is megtámadott, különösen azokat, amelyek hadianyagszállítmányokat kísértek. A távoli kelet minden városában tekintélyes georgiaiak birtokában vendéglők, szállók és csapszékek voltak, de ezek egyszersmind menedékhelyül szolgáltak ama földieik számára, akiket a törvény és a rendőrség üldözött. Mivel ezek a georgiaiak csaknem mind régi nemes családból származtak, a djighit sohasem vetemedett közönséges lopásra és magános fegyvertelen embert nem támadott meg. A georgiaiak minden rablójáratának harccal és vérontással kellett végződnie. Ez a körülmény természetesen nem nagyon csábította az orosz rendőrséget arra, hogy kikezdjen az elszánt «hegyi ördögökkel». Ez okból a fogságból megszökött georgiaiak rendesen sokáig örvendhettek szabadságuknak, amelynek csak akkor lett vége, ha valami egészen különös balsiker megint fogságba juttatta őket vagy ha valamely üldözőjüknek golyója véget vetett kalandos életüknek.

Nem kételkedtem, hogy azok az emberek, akiket a barlangból kilakoltattam, e veszedelmes alakok közé tartoztak, akiknél a régi hagyományok iránt való regényesen lovagias érzék oly különös módon kapcsolódik össze közönséges banditasággal. Gyanúm teljesen jogosultnak bizonyult, -90- mert amikor visszatértem Karbinba, azt hallottam, hogy hét főnyi georgiai banda megtámadott egy tábori postakocsit, több embert megölt és jelentékeny összegű pénzt rabolt. A karbini rendőrség kiderítette, hogy a banda vezére Krisztov herceg volt, aki megugrott a vladivosztoki börtönből és már régóta keresték.

TIZEDIK FEJEZET.
Az elátkozott tó.

A következő napokat kora reggeltől késő estig az elhagyott tárnák megvizsgálásával töltöttem el. Kutatásom arról győzött meg, hogy itt teljesen rendszertelenül folytatták a bányamunkát, a különböző telepek tervszerű kiaknázása tehát lehetetlenné vált. A hibásan elkészített járatok, amelyek sok helyen be is omlottak, a praktikus kihasználást nem engedték meg. Azonkívül a szén is fiatal volt és nagyon laza, ami lokomotívfűtésre szintén teljesen alkalmatlanná tette és azt is nagyon megnehezítette, hogy nagy veszteség és költség nélkül lehessen elszállítani. Ezeket a széntelepeket tehát a mi célunkra nem vehettem figyelembe, ami arra kényszerített, hogy a Szungarin tovább fölfelé haladjak.

A Nonni folyó torkolatánál befordultunk ebbe a folyóba és áramlatával küzdve lassan északnyugat felé haladtunk. Mintaszerűen megmívelt kaoliang-, árpa- és szojababföldek szegélyezték mindenütt az arany Nonni partját. Mindenütt falvakat láttunk, szürkésbarna fang-tzek tömegét, amelyek, mintha száraz agyag szabálytalan halmaza lettek volna.

A gőzhajó kapitánya, aki már bejárta a Nonnit, azt mondta, hogy a Nonni egyik nyugati mellékfolyójának, a Tolonak torkolatához közeledünk. Ez a kisebb folyó északkeleti határa a Gobi-sivatag gyér növényzetű keleti nyúlványának; a sivatag közelségét már elárulták a por- és homokfelhők; időnként elsötétült az ég és a nap, köröskörül minden egyhangú sárga színű lett. A futóhomok helyenként utat tört magának a folyót szegélyező sziklákon -91- át és kisebb-nagyobb homokzátonyok alakjában kinyujtotta ujját a folyóra.

Egy falunál, ahol utunkat meg akartuk szakítani, a kapitány a partképződés következtében alkalmas helyen állott meg. Mihelyt a gőzös ki volt kötve, Ruszovot néhány kínaival beküldtem a faluba, hogy több szekeret béreljen, amelyen a Tolo mentén a szárazföldön folytathatjuk utunkat. Arról értesültem ugyanis, hogy ezen a vidéken tekintélyes széntelepek vannak. A környékbeli falvakban azonban egyáltalán nem akadt kibérelhető kocsi, úgy, hogy Ruszovnak a legközelebbi városba, Hszin-Chaoba kellett mennie, ahonnan hozott is hét darab nagy, zörgő és csikorgó mandzsuországi parasztszekeret, de ezeket, úgy látszik, még soha meg nem kenték.

Ezeken az alkalmatosságokon indultunk el a Tolo partján. Utunk egy mezei úton vitt, amelyet a sok használat hihetetlenül fölvágott és a nyugati szél által a Gobiról idehozott futóhomok helyenként betemetett. Szeptember vége felé járt az idő. A napnyugtakor gyakran fölkerekedő hideg szél már a télről beszélt. Odaát a Nagy-Khingan csaknem fekete hegylánca mögött az ősz hideg északnyugati viharai tomboló hevességgel már őszi munkájukat végezték, a sivatag homokját vetették el, míg itt a hegylánc keleti kapaszkodóin egyelőre csak susogva jelentette be érkezését a tél és figyelmeztetett embert, állatot a fölkészülődésre.

A közeledő télre megszívlelendően figyelmeztettek azok a szárnyas hírnökök is, amelyek kitrombitálták a hírt, hogy az északi mocsarak és vízfolyások már téli gúnyát öltenek és itt az ideje, hogy minden szárnyas teremtmény délre menjen. Szenvedélyes lelkesedéssel figyeltem újra a madarak vándorútját és vágyódva kacsintottam a bőrburokra, amelyben sörétes puskám rejtőzött. Alig vártam már az őszi vadászás napjait.

A Tolo és a Nonni összefolyása közelében egy kis faluban ütöttünk tábort. A Nagy-Khingan meglehetősen magas keleti nyúlványai csaknem a folyópartig értek. Ez előhegységek közt levő völgyekből és szakadékokból sok kis folyócska és patak ömlött a Toloba és magas fűvel benőtt -92- mocsaras lapályon, amelyből csak szétszórt bokros parcellák emelkedtek ki, egész vízhálózatot alkottak.

Többször át kellett haladnom ezen a mocsáron, amikor azokhoz a hegyekhez mentem, amelyeknek meredek oldalain szénerek mutatkoztak. A szén olyan minőségű volt, hogy fúrásokat rendeltem el, mert meg akartam ismerni a telepek vastagságát és irányát és a kibányászható szénmennyiséget.

Míg Ruszov és Gorlov a fúrást ellenőrizte, én a környékre kirándulásokat tettem. Mivel fájós lábamtól nem lovagolhattam, kocsin kellett utaznom. Rendesen magammal vittem a gőzös kapitányát és kíséretül egy kozákot. Bebarangoltuk a Tolo és a Chor, a Nonni egy másik mellékfolyója közt elterülő lapályt, amelybe a Nagy-Khingan két alacsony, csaknem kopasz előhegysége nyúlik bele. Mindenütt nagy kaoliangföldeken haladtunk át. Ezek közt meglehetősen jómódúnak látszó falvak voltak szétszórva, amelyeknek partját sűrű tölgycserjés és nádas nőtte be. E sűrűségben rengeteg sok fácánra akadtunk; szinte rájuk léptünk és nem tehettünk mást, mint hogy megálltunk és végignéztük, hogyan dolgozták át magukat a földre lapulva a füvön és bokrokon és elfutottak.

Amikor észrevettük, hogy maguktól nem akartak fölröpülni, a kozákunknak a vadászkutya szerepét osztottuk ki. Körülbelül kétszáz méternyire előre küldtük a bokrok közé, ahonnan hangos kiáltozással vissza kellett jönnie hozzánk. Ez használt. A fölriasztott madarak bennünket megpillantva merőlegesen fölrepültek és így jó célul szolgáltak. Sokszor napokon át ezzel a pompás vadhússal etethettük embereinket és nagyszerű asztali örömet szerezhettünk nekik, akik nagyon szerették a húst, de nem volt módjuk e költséges kedvtelés kielégítésére. Mi magunk kis idő mulva meguntuk ezt az ételt és a fácánhúst, amely íztelennek tűnt föl nekünk, nem tudtuk többé megenni. Nemsokára abbahagytuk tehát a fácánvadászatot, annál is inkább, mert nem volt nagyon érdekes még ott sem, ahol gyakori ez a madár.

Nem messze a Chor torkolatától a hasonló nevű tóhoz -93- értünk. Csaknem teljesen nád és káka lepte el, ahol pedig mélyebb volt a víz, tavirózsa és kis vízinövények leveleinek szőnyege borította. A kacsák és ludak költözködése alatt egy este olyan megfigyelést tettünk e tónál, amely nagyon meglepett bennünket és megfejtésén ugyancsak törtük a fejünket. A megtett napi úttól elfáradt madarak seregei ott keringtek a tó fölött és világosan fölismerhető volt az a szándékuk, hogy éjjelre ott akarnak megpihenni. Mihelyt azonban a víztükör közelébe jutottak, a helyett hogy leszálltak volna, figyelmeztető kiáltozással fölrugaszkodtak és a folyó felé röpülve eltűntek. A legjobb akarattal sem tudtuk megmagyarázni, mely ok késztetett minden madarat arra, hogy egyformán lemondjon az itt való pihenésről. Nagyon megörültünk tehát, amikor a tó mellett levő kis faluban, ahol megszálltunk, váratlanul megkaptuk a rejtély megfejtését.

Egy legenda adta meg, amelyet szállásadó gazdánk, egy öreg mandzsu mondott el, amikor fegyvereinket vizsgálgatta és elbabrálgatott velük. Az öreg elbeszélése, ahogyan a kapitány lefordította, körülbelül így szólt:

«Régesrégen – olyan régen, hogy még a nagyapám sem emlékezett már rá – rettenetes éhinség volt Kínában. A városokban és a falvakban ezrével haltak meg az emberek, csak itt, a Chor és a Tolo közt nem szedett kegyetlen vámot a kérlelhetetlen halál. Ezt ez a vidék a tónak köszönhette. Tavasszal és ősszel kacsák, ludak, hattyúk és más vándormadarak rengeteg tömegei érkeztek ide. Tavasszal délről és délnyugatról jöttek, ősszel ellenben lefelé röpültek a Nonni völgyében vagy délkeleti irányban a Szungarin fölfelé. Hogy kipihenjék magukat és élelmet keressenek, mindig hosszabb időre megálltak a mi tavunkon; mert akkor még tömegével volt itt hal és tápláló vízinövény. Abban az időben a mi vidékünkön még Buddhát tisztelték jámbor alázatossággal. A buddhizmus, mint tudjátok, nem engedi madár és hal húsának az élvezését. Az éhinség éveiben délről egy kínai kereskedő jött ide. Látta a sok madarat és halat és gúnyolódva hitünk parancsain, rábeszélte a népet, hogy az éhinség elkerülése végett használja föl az élelem e -94- gazdagságát. Az emberek megfogadták a tanácsát: nagy hálót készítettek, nagyobbat, mint aminőt valaha is láttak a Szungarin és a madaraknak pedig sok mesterséges csapdát állítottak. Az így elfogott halakkal és madarakkal táplálkoztak elődeink az éhinséges években és az egész tóvidék valóban nem szenvedett szükséget. Amikor azonban az éhinség véget ért, a Nagy-Khingan hegylánca mögött levő országból egy egészen sárgába öltözött lámaszerzetes jött ide. Megkerülte a tavat és minden házba bement; azután visszatért a partra, vékony pálcákat egyforma hosszúra vágott és két-két lépésnyire beszúrta a földbe, míg az egész vizet be nem kerítette. Mindenik pálcára egy darab vörös posztót erősített, amelyre szent ige volt írva. Miután a tavat ilyen varázskörrel vette körül, a láma összecsődítette az embereket és így szólt hozzájuk:

– Buddha Szakya-muni, a nagy mester nem kívánta halálatokat. Szótlanul nézte bűnötöket. De hogy érthetően megmutassa, mennyire bosszantja őt az, hogy parancsait megszegtétek, megparancsolta: tavatokban halnak ne legyen többé ivadéka, madár többé ne szálljon le a vizére.

Azóta a chori tóban nem él meg a hal. Néha a folyó felől úsztak halak beléje, de mindannyiszor vagy azonnal visszafordultak vagy pedig elpusztultak az elátkozott vízben. Így van a madarakkal is. Kacsa, lúd és hattyú néha órákig Chor fölött kering, de a mérges gőzők miatt, amelyek a láma átka óta emelkednek föl a tóból, sohasem meri egyetlen madár sem a vizet mellével megérinteni».

Így az öreg mandzsu. Békés, gondtalan tudatlanságában nem kellett a fejét törnie, valóban a láma átka tartotta-e távol a tótól a madarakat vagy talán a rossz gőzök átok nélkül is visszariasztják a madarakat a pihenéstől és élelemkereséstől. A keleti ember nagyon szereti a mesét és ezért jobban megfelel neki az a poétikus gondolat, hogy a levegő hajósai nemzedékről-nemzedékre Buddha parancsát követik, amikor elkerülik ezt az elátkozott vizet. Nekünk azonban kénytelen-kelletlen a tudományosabb, de egyszersmind banálisabb magyarázatot kell elfogadnunk, azt tudniillik, hogy a mandzsu által említett mérges kipárolgás -95- a tó természetes, fokozatos elhalásától származik. Ezt az elhalást bizonyos bakteriumfajtáknak rothasztó tevékenysége okozza, amelyek minden állati életet elriasztanak.

Akármi volt is az oka annak a jelenségnek, a következményét alaposan megéreztük. A tó körül sehol nem akadtunk vadra. De azért a Tolo mocsaras partján, körülbelül hat mérföldnyire attól a helytől, ahol fúrásainkat végeztük, mégis volt néhány érdekes vadászélményünk. Első ízben egy szombati estén mentünk oda. Szekerünket a kínai kocsissal a mocsár szélén hagytuk, mi pedig nagy vízkatlannal, csészével, teával, sóval, cukorral és kétszersülttel a magas fű és nád közé mentünk. Egy órával voltunk még virradat előtt, de amikor megfelelő leshelyet kerestünk magunknak a mocsár mentén, már hallottuk a ludak izgató trombitálását. Elhelyezkedtünk és vártuk a nap keltét, amely, mintha nagyon is késett volna.

Bár azon a reggelen nagyon magasan röpültek a madarak és csak kevés zsákmány kínálkozott, szerencsémre mégis nem mindennapi kettős lövést csináltam. Egy magában röpülő nagy lúdpár közvetlenül az imbolygó magas fű fölött surrant el és pompás célul szolgált, amit azonban mindketten a kapitány csakúgy, mint én mind a négy tölténnyel eltévesztettünk. Bosszúsan mindjárt újra töltöttem, a folyón keresztül még kétszer a madarak után lőttem és – le is szedtem őket.

Este jóval csúnyábban bánt el velünk Diana. Az idő összeesküdött az istennővel, hatalmas zápor szakadt ránk és kikergetett leshelyünkből. Felhőszakadásszerű esőben egész éjjel ide-odakóboroltunk az elárasztott földön. Kerestük kínai fuvarosunkat, akinél ott hagytuk élelmiszerünket, de teljesen eltévedtünk és iránytű hiányában mindig körben mozogtunk.

A kapitány minden órával pogányabb lett, a kozák pedig olyan szívrehatóan sóhajtozott, hogy szánalmat kezdtem érezni iránta. Mivel azt hittem, hogy valahol fájdalmat érez, nem minden aggodalom nélkül megkérdeztem:

– A cukromat a zsebembe dugtam. Elolvadt és most akárhová nyúlok, mindenütt ragadok.

– Hogy az ördögbe!… – zsörtölődött a kapitány, – még csak ez kellett! Cukrozott kozák!

Valahogy elmúlt ez az éjjel is. Virradatkor, amikor inkább halottak voltunk, mint élők, végre megtaláltuk a kocsinkat és bölcs öreg kormányzóját, aki üdvözlésünkre és életrekeltésünkre sistergő tűz fölött teával telt nagy üstöt tartott készen.

Egy óra múlva, miután ruhánkat kissé megszárítottuk, megint kocsin ültünk és visszatértünk a faluba, ahol munkatelepünk volt. Megérkezésünkkor, sajnos, kiderült, hogy segítség nélkül nem tudtam a kocsiról leszállni és csak a legpokolibb fájdalmak közt tudtam jobb lábamat és megdagadt csípőízületemet mozgatni. Körülbelül egy hétig a piszkos kínai fang-tzeban a hátamon kellett feküdnöm és meggondolatlanságom következményét kellett gyógyítgatnom. Próbafúrásainkkal időközben kedvező eredményt értünk el. A megvizsgált területen becslésem szerint négy, körülbelül hat láb vastag széntelep volt és a kiterjedése elég nagy volt arra, hogy a kibányászását ajánlhassam.

Földerítő utam ezzel célt ért. A munka folytatása a vasútigazgatóság és a vezérkar műszaki osztályának föladata volt.

TIZENEGYEDIK FEJEZET.
Forradalmár kötelességből.

Leleteinkről szóló részletes jelentéssel és beteg lábbal, amely napról-napra több fájdalmat okozott, nemsokára megint úton voltam a Szungarin lefelé. Mindjárt Karbinba érkezésem után jelentést tettem, azután ágyba feküdtem. A hunghucoknak, georgiaiaknak, ludaknak és más vadászkalandoknak befellegzett. Ehelyett naponta meglátogatott az orvos, aki csak a fejét rázta és kellemetlen következetességgel mindig ezt vetette a szememre: -97-

– Maga bolond, igazán bolond! Ilyen ízülettel legalább három hónapig ágyban kellett volna maradnia és utána még hat hónapig mankón kellett volna járnia, e helyett erre a buta expedicióra megy, vadászik, bőrig ázik és meghűl.

– De doktor úr, – tiltakoztam, amikor egyszer örökös bírálgatása kihozott a sodromból, – de doktor úr, ha tudná, milyen pompás kettős-lövéseket tettem ludakra! És gondolja meg, hogy cukrozott kozákot is láttam!

A kezével jellemző mozdulatot tett a homloka felé és távozóban ezt dörmögte:

Arról azonban lemondtam, hogy ilyen specialista kezeljen, mert zsörtölődő háziorvosom maga is talpra tudott állítani. Bárha vadászásra még nem gondolhattam, a laboratóriumba mégis eljárhattam. Kevéssel ezután azt a hivatalos értesítést kaptam a vezérkartól, hogy a Szent Anna-rendjellel tüntettek ki keresztezett kardokkal.

Egyik barátom meglátogatásakor, aki rendkívül jól volt értesülve mindenről, ami pétervári kormánykörökben és a harctéren történt, sokat hallottam a főparancsnok ellen irányuló intrikáról, a vezérkar tagjainak nézeteltéréséről és civakodásáról és a hadsereg ellátása terén tapasztalható hihetetlen visszaélésről. Egy ismert és derék ezredparancsnok, akivel jó viszonyban voltam, bebizonyította nekem, hogy néhány hadtestparancsnok sok ezer katonát szándékosan a biztos halálba kergetett, csak azért, hogy Kuropatkinnak és az ő közvetítésével Szent-Pétervárnak véres csatákról küldhessenek részletes és megragadó jelentést és hogy maguk jutalmat kapjanak, amiért ilyen komoly harcokban vettek részt. Egyszerű parasztok, munkások, fiatal egyetemi és felsőiskolai diákok, a katonák egész szürke tömegének életét lelkiismeretlenül föláldozták, hogy néhány ember kitüntetéshez, jutalomhoz és hírnévhez jusson.

Ellenben igazi hadisiker érdekében nagyon keveset dolgoztak. Semmi sem történt, hogy fokozzák annak az egyetlen vasúti vonalnak a szállítóképességét, amely a legénység és a hadianyag kipótlását végezte. A hadseregnek szánt, -98- szabályszerű élelmiszer- és ruhaanyaggal megtelt egész tehervonatok eltűntek, ellenben silányabb ruha és cipő, nedves liszt, romlott hús és kenyér, romlott konzerv és avas szalonna tömegével érkezett. Csakúgy szórták a nemzet pénzét, amely becstelen hivatalnokok és tisztek zsebében tűnt el. A katonáktól megvonták, ami megillette őket, mintha senkinek sem jutott volna az eszébe, hogy ők védelmezték vérükkel Oroszország érdekeit a távoli keleten. Szóval: megszégyenítő, gyalázatos gaztett folyt a szemünk láttára és végig kellett néznünk, hogy derék emberek testét és életét miként adták el hiú dicsőségvágyért meg azért, hogy néhányan minden jóban tobzódó életet folytathassanak.

Ezek a dolgok annyira fölháborítottak, hogy már nem türtőztethettem magamat. Amikor egyszer a vasúti klubban fölszólalt egy orosz «hazafi», kifakadtam. Hosszú, heves beszéddel feleltem, amelyben a kormány szemére hánytam, hogy más országok kárára akar területeket elfoglalni és elárulja a saját népét, amelyet a dinasztia önző becsvágyának kielégítésére a halálba kerget. Hivatkoztam a lengyelek, lettek, esztek, finnek, tatárok, örmények, georgiaiak, kirgizek és más népek sorsára, amelyeket szerencsétlenségükre erőszakkal kebeleztek be az orosz birodalomba, elrabolták önrendelkezési jogukat és amelyekkel a pétervári császári politika meglehetősen keveset vagy semmit sem törődött.

Beszédemnek egészen váratlan volt a hatása. Mindjárt bizottság alakult és szavazással elhatározták, hogy Kuropatkin tábornoknak és a központi kormánynak táviratot küldenek, amely az eddig tétlenül eltűrt közigazgatási visszaélések megvizsgálását és megszüntetését követeli. A táviratban rámutattunk arra, hogy a mostani állapotok és eljárások fönntartása esetén a háború semmiképpen sem végződhetik szerencsésen és ezt az állítást a következő adatokkal támogattuk: 1. A szállítás és az ellátás rendkívül fogyatékos és már kezdettől fogva nincs gondosan megszervezve; 2. a Mandzsuországban folytatott orosz politika annyira fölingerelte a kínaiakat és a mandzsukat, hogy azon a területen, ahol erős ellenfelet kell legyőzni, az -99- egész nagy népesség csaknem kivétel nélkül oroszellenes érzelmű; 3. a legfőbb hadvezetőség könnyelműen kockára tette a katonák életét olyan hadműveletekkel, amelyeknek semmi sztratégiai értékük vagy hasznuk nem volt és 4. a hadügyi igazgatás minden ágában tapasztalható visszásság meggyöngítette a hadsereg harckészségét.

Ezt a táviratot velem együtt nagyon sok előkelő polgári hivatalnok és más tekintélyes személyiség írta alá, köztük azok is, akik később velem, mint politikai foglyok börtönben ültek. Mivel sok honfitársam szibériai ezredben szolgált és azok közt volt, akik itt idegen országban olyan ügyért estek el, amely tulajdonképpen nem tartozott rájuk, sőt inkább ellenükre volt, teljesen jogosultnak láttam magamat a távirat aláírására. Úgy éreztem továbbá, hogy a tiltakozásra följogosít az a körülmény, hogy ennek a kormánynak és nekem idegen céljainak magam is fölemésztő és veszedelmes szolgálatot tettem és ezzel annyira megrongáltam az egészségemet, hogy akkor bizony nem tudhattam, vajjon egyre jobban fájó lábammal nem maradok-e éltem fogytáig nyomorék. Elég az hozzá, meg voltam győződve, hogy én, aki magam lelkiismeretesen teljesítettem állásom kötelességét, ugyanezt joggal megkívánhatom másoktól is.

A távirat, mint értesültünk, nagy hatást tett Szent-Pétervárott, ámde alapos vizsgálat elrendelése és végrehajtása helyett kormánykörökben csak arról beszéltek, hogy bennünket le kell tartóztatni és a közeli, kis Szanszing erődbe kell internálni. Horvat D. L. tábornok, a kínai keleti vasút vezérigazgatója azonban, aki letartóztatásunkkal sok nélkülözhetetlen munkatársát vesztette volna el, tiltakozott minden efféle intézkedés ellen és megmentett bennünket. Persze ettől kezdve szemmel tartott bennünket a politikai rendőrség, a titkos szolgálat, amelyre a kormány azt a föladatot bízta, hogy gondosan figyelje meg azokat a nagyállású hivatalnokokat és hasonló állású embereket, akik a kormány politikáját ellenzik és akadályozza meg ellenzéki érzelmük érvényesítését.

Néhány nappal ez esemény után Nyugat-Mandzsuországban -100- kellett szolgálatilag néhány katonai telepet fölkeresnem. A szibériai expresszen nyugat felé haladva egyre több katonavonattal találkoztunk, amely a Kuropatkin utódjává kinevezett Linievics tábornoknak szállított friss csapatokat. Kuropatkin a rettenetes mukdeni katasztrófa után, amely az oroszok 140,000 emberébe került, elbocsátását kérte.

De még veszedelmesebb és izgatóbb más események is készülődtek, amelyek alapjaiban rázták meg a mindenféle heterogén elemből fölépített óriási államépületet és eltérítették a közönség figyelmét a keleti összeroppanástól. Forradalom közeledett! És a sors úgy rendelte, hogy szerepem legyen ebben a már kezdődő, hatalmas tragédiában. Állásfoglalásom belső okaira később visszatérek; a külső okok kivétel nélkül kényszerítők voltak. Az orosz keleten ismertté tette a nevemet több útleírásom, munkálkodásom, tanári működésem és különösen az a távirat, amely tiltakozott a hadvezetés fonákságai ellen és nekünk aláíróknak egyrészt a hatóságok ellenséges érzületét, másrészt azonban a polgári lakosság, az alantas tisztek és a katonák rokonérzését és becsülését szerezte meg. A főparancsnok törzskarával való együttműködésemmel, amely szerencsére mindvégig sikeres volt, közelebbi érintkezésbe jutottam a legfőbb hadvezetőség sok tagjával is, aki bár némiképpen félt tőlem, mert ismerte a háborúról és bizonyos tábornokokról vallott nézetemet, mégis becsülte a munkámat és számított a szolgálatomra.

A dolgok csak néhány hónappal később fejlődtek ki. Először az Oroszország történetében oly gyakori rettenetes és megbocsáthatatlan véres események forgószelébe sodródtam. Szerencsétlen Oroszország! Európa és Ázsia mint valami nemzetközi szemétdombra, itt rakta le más fajok és nemzetek legrosszabb elemeit, azután mindent vékony kultúrréteg alá rejtett, amelyen a romantika néhány kék virágocskáját ültették el.

Ha ma visszapillantok életem ez eseménydús részének történeteire és eszmemeneteire, későbbi tapasztalatokon okulva látom, mit nem kellett volna vagy mit kellett volna -101- másként tennem. Éppen ezért kissé nehéz, hogy akkori magatartásomat minden részlet pontos és hű leírásával és a tollamat irányító gondolatok és érzelmek tárgyilagos ismertetésével okoljam meg. Ilyen helyzetben természetesen megvan az a hajlandóság, hogy az elmúlt események leírásába önkéntelenül más nézeteket csempésszünk be. De hogy lehetőleg igaz képet nyujtsak, őszintén arra fogok törekedni, hogy elbeszélésemben a leglelkiismeretesebben amaz évek tényleges eseményeihez, érzelmeihez és gondolkodásához tartsam magamat. -102-
-103-

TIZENKETTEDIK FEJEZET.
A Fekete Százak.

Nyugati irányban folytatott utamon mindenütt a nép magatartásának határozott megváltozását vettem észre. Előbbi fejezetekben már megemlítettem, mennyire megrosszabbodott a távoli kelet orosz népességének, sőt a katonáknak és a tiszteknek hangulata is, ennek a hangulatváltozásnak azonban eleddig nem volt komoly következménye.

Az útitársaimmal folytatott beszélgetésből kiderült, hogy a haszontalan és céltalan vérontás ellen tiltakozó karbini táviratunk, ha jelentékenyen tompítva is, de egész Oroszország érzelmeit tükrözte vissza. Hiszen magának Oroszországnak a hangulatáról csaknem semmit sem tudtunk az izolált frontvidéken, ahol hamis hírekkel áltattak bennünket és olyan cenzuraháló vett körül, amelynek szemein át nyugatról semmiféle kedvezőtlen jelentés nem tudott átsiklani. Csak így magyarázható meg, hogy Mandzsuországban az oroszok közt újra nagy lett a reménykedés, amikor a szerencsétlen, mindenfelől intrikával körülvett Kuropatkin tábornokot mindhárom hadseregének mukdeni rettenetes veresége után végre visszahívták Pétervárra és helyét a már meglehetősen idős Linievics tábornokkal töltötték be. A parancsnokságban történt e változás keleten új tápot adott a reménynek, amely az orosz ember szívében amúgyis gyakran minden igazi ok nélkül föllángol, hogy azután a legcsekélyebb csalódásra azonnal ismét kialudjék.

A nyugatról jövő útitársak szerint magában Oroszországban a legkisebb illuziót sem táplálták már az emberek. Mindenki elveszettnek látta a háborút. Gyűlölték a cárt és kormányát, a cárt különösen alakoskodó politikája -106- miatt, amelynek az volt a célja, hogy «szeretett népét» bűnös módon kijátssza. Miután a japánok az orosz flottát elpusztították, az egész nép legkülönbözőbb rétegeinek képviselői kérvényt írtak, amelyben tehetetlenséggel vádolták a kormányt és parlament összehívását kívánták. Ez az okirat a következő figyelmeztetéssel végződött:

– Ó cár, ne habozzál! A nemzeti katasztrófa e retterettes órájában Istennel és Oroszországgal szemben kimondhatatlan nagy a felelősséged!

Válaszul e kérvényre a cár megigérte, hogy dekretumot fog kibocsátani, amellyel összehívja a parlamentet. De amikor erre a nép szenvedélyes izgatottsága kissé lecsillapodott, megint halogatta ezt a tervet. Csak amikor később alattvalóinak hangulata a népharag új kitörésében nyilvánult meg és az egész nép forradalmi szövetkezetek és pártok zűrzavarában élt, egyezett bele a parlament összehívásába, de ama csaknem mindent eltörlő fenntartással, hogy a népképviselet csak tanácskozhatik, de törvényhozó joga nem lesz.

Ugyanekkor mindenütt rendkívül tevékeny volt a politikai rendőrség. A száműzés és a halálítélet napirenden volt. Ennek az erőszakoskodásnak az lett az eredménye, hogy a tiltakozás jeléül és a nagy orosz parlament általános óhajának támogatására általános sztrájk készülődött, amelyben részt kellett volna vennie minden vasút, gőzhajó, gyár és iroda, valamint a posta és táviró alkalmazottainak. Láttam, hogy a forradalom, amelynek megszületését átéltem az év elején, időközben megérett. Ezért siettem állomáshelyemre visszatérni. De a sztrájk még útközben meglepett és akkora nehézséget okozott, hogy csak éppen eljuthattam ismét Karbinba.

Itt azután megtudtam, hogy a sztrájk következtében Oroszország és Szibéria néhány városában az egyik részen munkások és egyetemi hallgatók, a másik részen a rendőrség és a katonaság közt harcok voltak és barrikádokat emeltek. Az egész óriási birodalomban hirtelen baljóslatú csönd lett. A kormány kémei és hóhérlegényei észrevették ezt és nagyon jól tudták, hogy mit jelent, de a rendőrség, -107- a csendőrség és a cár tehetetlen volt vele szemben; ezt nem lehetett megfogni és a cár fegyverei és géppuskái sem tudtak rája lőni.

A cár végre, persze csak pénzügyminiszterének, Witte grófnak sürgetésére elhatározta, hogy enged. Kiáltványt bocsátott ki 1905 október 17-én, amely parlamenti formát adott a kormánynak. De a dumát megteremtő dekrétum úgy volt megfogalmazva, hogy ennek a sürgősen szükséges intézménynek jelentőségét, befolyását és hatalmi körét, mindenek csalódására már eleve korlátok közé szorította.

A cár kiáltványa valóban nem is elégített ki senkit. A reakcionáriusok dühöngtek, mert a kormány engedett; a forradalmárok elkedvetlenedése nem enyhült, mert a kiáltvány nem gondoskodott a politikai foglyok amnesztiájáról és nem szabályozta a földosztás keservesen sürgős kérdését, ami pedig óriási jelentőségű volt az orosz nép nyolcvanöt százalékát kitevő parasztokra nézve.

A cár ukázával való ez az általános elégedetlenség nagyon gyorsan megnyilvánult a két ellenséges táborban. Úgy a reakcionárius elemek, mint a forradalmárok szervezkedni kezdtek. Elkerülhetetlennek látszott köztük a nyílt harc. Már utamon észrevettem a szervezetek megalakulásának első jeleit, amelyek félreérthetetlenül elárulták, hogy a jövőben milyen módon óhajtanak tevékenykedni.

A reakció az úgynevezett «Fekete Százak» megszervezésével kezdte, amelynek jelszava ez volt: «Monarchia, orthodox hit és orosz nacionalizmus». Soraiban különös keveredéssel képviselve voltak a legkülönbözőbb néposztályok, a legkülönbözőbb szociális nézetek és műveltségi fokok. A «Fekete Százak»-hoz tartoztak a legelőkelőbb arisztokrácia tagjai, mint a Volkonszky, Uchtomszky és Mestcserszky hercegek, továbbá Bobrinszky gróf, Dubrovin dr., Zamyslovszky és Bulatszel ügyvédek, Vosztorgov lelkész és Makari érsek, másrészről azonban sok volt fegyenc is valamint a nagyvárosok legutolsó söpredékének, az orosz emberiség amaz aljának képviselői, amelyet Maxim Gorki oly poetikusan leírt és idealizált; e legalsó szociális rétegek e típusai mellett ismert tudósok voltak találhatók, -108- mint Martensz és Janjoull professzorok. Az októberi kiáltvány után a «Fekete Százakat» egyetlen nagy szervezetbe foglalták össze, amely az «Orosz Nemzet Szövetsége» nevet választotta és tiszteletbeli elnöke – II. Miklós cár lett! Úgy a minden oroszok cárja, mint a trónörökös, Alexisz cárevics a keblén viselte e szövetség jelvényét, amely állam lett az államban és sok véres gaztettet követhetett el büntetlenül.

Mivel az Orosz Nemzet Szövetsége a forradalom és gyermeke, a parlament elnyomását tűzte ki föladatául, azzal vádolta a birodalom nemorosz népét, a lengyeleket, a georgiaiakat, a letteket, a zsidókat és sok más leigázott népet, valamint az intelligencia nagy részét is, hogy az egész országban liberális és forradalmi eszméket terjesztenek.

Szervezkedtek a forradalmárok is, akikhez az intelligencia, a munkásosztály és a különféle hivatások szövetkezeteinek legkiválóbb képviselői tartoztak. Nagyjában két szervezetet teremtettek, nevezetesen először a «Szövetségek Ligáját» és másodszor a «Munkásképviselők Tanácsát», olyan szövetséget, amely a legradikálisabb forradalmi eszméket és célokat képviselte és elnöke a jogász Khrusztalov-Noszar volt.

Az Orosz Nemzet Szövetsége óriási összegeket költött harcoló csapatokra, amelyek kiszabadult fegyencekből, gonosztevőkből, koldusokból alakultak, olyan egyénekből, akik rendes foglalkozás és kenyérkereset nélkül a nappalt sötét lebujokban, az éjjelt a nyilvános kertekben vagy az éjjeli menedékhelyeken töltötték és gyakran rendőri fölügyelet alatt álltak. Ezek a csapatok a nagyobb és kisebb városokban csakhamar annyira garázdálkodtak, hogy 1905-ben a pogromok mint valami véres szökőár, végigzúdultak néhány száz vagy még több orosz városon és szerencsétlen lakosságán, négyezer halottat és több tízezer sebesültet hagyva maguk mögött.

A pogromok lefolyására jellemző a Tomszk városban történt mészárlás. Ez október 20-án történt és nekem Szkorokhodov A. A. úr, a későbbi dumaképviselő mondta -109- el részletesen. A város lakói, hivatalnokok, tanárok, tanítók és diákok a városi színházban gyülekeztek össze nagy számban, hogy örömüket fejezzék ki a cár kiáltványán, amely az országot az új alkotmánnyal ajándékozta meg. Mialatt a színházban a lakosság e fontos politikai tény jelentőségét fejtegető beszédeket hallgatta, künn legalacsonyabbrendű munkásokból, a Tom dokkjainak teherhordóiból, elbocsátott fegyencekből, sőt a városi börtönnek külön erre a napra kiszabadított lakóiból menet alakult, amely végigvonult az utcákon. E durva, részeg, aljas emberek közt ott voltak a politikai rendőrség ügynökei, akik szították ezeknek az embereknek a gyűlöletét az intelligencia ellen és bosszúra biztatták őket. A menet élén a cár képét és néhány templomi zászlót vittek. Amikor a csőcselék, amely bunkósbottal, késsel és más gyilkoló szerszámmal volt fölfegyverkezve, Makari püspök háza elé érkezett, az erkélyen megjelent a «szent öreg ember», megáldotta a menetet és nyomatékosan hazafias kötelességükre figyelmeztette az embereket, más szóval: arra a föladatukra, hogy a cár korlátlan uralkodói hatalmáért küzdjenek.

Ennek a lelkésznek áldása után a csőcselék egyenesen a színházhoz ment és megrohanta az ott összegyűlt intelligenciát. Irtózatos vérfürdőt rendeztek. Azokat a keveseket, akiknek sikerült az utcára menekülniök, ott csípték el, lebunkózták, agyonlőtték vagy a tömeg mulattatására a folyóba dobták. E nap rémítő eredménye ezerkétszáz halott volt. Az áldozatok közt volt Klionovszki kitünő lengyel mérnök is, akkor a szibériai vasút vezérigazgatójának asszisztense.

Makari püspököt személyesen ismertem. A bizánci szentképekre emlékeztető aszkéta arcú, kicsi, sovány öreg emberke volt; de ő, egy szibériai paraszt fia, csak nagyon kevés képzettséget szerzett és teljesen foglya volt a cárizmus és az orthodox egyház gondolatmenetének. Az Altaiban folytatott, egészen különös térítői tevékenysége tette a nevét ismertté: a bennszülötteket lerészegítette és ilyen állapotukban keresztelte meg őket. A tomszki vérfürdő után gyorsan emelkedett a hierarchiai létrán; érsek lett -110- és néhány év mulva a szent szinódus, a legfőbb orthodox egyházi tanács tagja és végül megkapta a moszkvai metropolita méltóságot. Mint e legfőbb egyházi hivatal viselője a világháború idején kegyvesztetté lett a cárné előtt, mert más előkelő egyházi méltóságokkal egyetemben arra akarta a cárt rávenni, hogy váljék el a feleségétől, akit az orosz arisztokrácia néhány befolyásos tagja meggyűlölt.

Az Orosz Nemzet Szövetségébe tartozó szervezetek azzal a véres, minden jogot és törvényt arculcsapó módszerrel, amely Tomszkban a maga egész rettenetességével érvényesült, a cár, a hit és a haza nevében követték céljaikat. A forradalmi és liberális csoportok hasonló módon feleltek; ezeknél is az orosz lélek destruktív eleme, az orosz romboló vágy kerekedett fölül.

A liberálisok és a forradalmárok csakhamar belátták, hogy az intelligencia és a városi munkásság ereje nem elegendő arra, hogy hathatós parlamenti ellenőrzés javára gyökeres rendszerváltozást erőszakoljanak ki a kormánytól és a cártól. Nemsokára tisztába jöttek azzal, hogy a politikai harc forgatagába föltétlenül magukkal kell rántaniok azt a rendkívül erős népréteget, amelyet semmiféle a cárhoz hű hadsereggel sem lehet megfékezni: az orosz parasztokat. A propaganda mint a szalmakazalba vetett tűzcsóva, lángra lobbantotta a száz milliónál több írástudatlan, elnyomott és kétségbeesett emberek nagy tömegét.

Az egész vidék azonnal lázongani kezdett. A forradalomból parasztháború lett. E félig rabszolgák, akiket fölizgattak, hogy maguk keressék meg igazukat, megrohanták a nagybirtokosok birtokait, kifosztották a lakóházakat, elhurcolták a búza- és lisztkészletet és elhajtották a marhát; sok esetben maguk vették át a birtok kezelését és azt mondták, hogy most övék a birtok. Az orosz nép tömegeinek a legjobb alkalom nyílt arra, hogy szabad folyást engedjenek romboló, gonosz ösztöneiknek.

Később Manuilovóban, Pavlovics S. M. úrnak a pétervári kormányzóságban levő birtokán a magam szemével láttam, mekkora pusztítást okozott e vidéken a parasztok fölkelése. A pompás, történelmi birtok, amelyen sok emlék -111- volt az egykor ott élő legnagyobb orosz történetírótól, Karamzintól, teljesen föl volt dúlva. A bútort darabokra hasították, pótolhatatlan festményeket szétvagdostak, nagy tükröket összetörtek. A könyvtár könyveivel örömtüzet gyujtottak a kastély előtt. A fölkelők telivér lovaknak keresztülvágták az inait, vadászkutyákat fölakasztottak, a nemes fajtájú tenyészmarhát és értékes díjazott juhot pusztán a húsáért levágták. Különösen borzalmas volt a garázdálkodás a balti tartományokban, ahol a lett parasztok megtámadták, gyilkossággal és gyujtogatással rémítették földesuraikat, a német lovagrendből származó német bárókat, akik e nyugati területeknek az oroszok által történt meghódítása következtében a cár uralma alá kerültek.

Ennek a véres kegyetlenkedésnek és pusztításnak alapja az orosz néplélek sajátossága volt, az a különös lelki állapot, amely egyforma volt minden orosz emberben, akár a cárellenes forradalmi és liberális pártokhoz tartozott, akár pedig a cár pártján álló reakcionárius «Orosz Nemzet Szövetségéhez». Mindkét párt magatartása egyformán mutatta meg az orosz jellemet. Ugyanezt a jelenséget figyelhettem meg néhány évvel később, a Németország és Ausztria ellen viselt háború folyamán, amikor az orosz seregek Lengyelországban, Kelet-Poroszországban és Galiciában a legkegyetlenebbül mészároltak és a legvadabbul fosztogattak, amiben buzgó részük volt még a legelőkelőbb és legműveltebb családokból származó tiszteknek is. Ennek az ázsiai, harciasan kegyetlen nomád szellemnek undorító megnyilvánulását láttam később a szovjeturalom alatt lefolyt orosz testvérharcban. A vörösek és a fehérek versenyre keltek a vérontásban, a sok nemzedék munkájával megszerzett vagyon elpusztításában és kegyetlenségben, meg bűnös gazságban egyik a másikat fölülmulni igyekezett.

Nem tudom, hogy a két párt közül melyik volt a gonoszabb, melyik a jobb. De tudom azt, hogy beszennyezve testvéreik és amaz ártatlan nemzetek és törzsek vérével, amelyeket kegyetlen végzetük előbb az orosz császárság, majd a szovjetköztársaság zsarnoki uralma alá hajtott, -112- egy napon valamennyiüknek oda kell állaniok a mindenható bíró trónusa elé.

De térjünk vissza az első forradalomhoz. A parasztok fölkelése nagy csapást jelentett a cári kormány hadseregére, mert a hadseregben és a flottában szolgáló sok parasztfiú révén természetesen sok lázadást és forrongást okozott a fegyveres erőben is.

TIZENHARMADIK FEJEZET.
A forradalom szolgálatában.

Karbinban már forrt minden. Sok egyesületbe tömörültek az emberek. Ezek közt tagjainak képzettsége és szociális állása folytán a legjelentékenyebb és leghatalmasabb a «Vasutas Szövetség» volt, amelynek tagjai műszaki szakemberek, igazgatósági hivatalnokok és különféle osztályú munkások voltak. Az «Orosz Nemzet Szövetsége» megszervezésére ugyanekkor a politikai rendőrség ügynökei érkeztek Karbinba és a szövetség vezetőivé a város egyik legjelentékenyebb kereskedőjét, Jerofciev kapitányt és néhány papot tettek meg. Hozzájuk csatlakozott a vasút műszaki és igazgatósági törzskarának több tagja.

Eltelt egy hónap anélkül, hogy bármiféle kísérlet történt volna forradalmi cselekedetre. Az egyesülések egyelőre azzal voltak elfoglalva, hogy tagjaikat politikai és szociális kérdésekben és a közjogban meg polgári jogban kioktassák.

E közben nagy változások történtek a harctéren. A háború elmult. A Linievics tábornok parancsnoksága alatt maradt hadsereg hazaszállítására várva Szupingkai mellett táborozott, amely vasútállomás félúton van Mukden és Changchun között. A nagy, tranzkontinentális, Szibériát átszelő vasútvonalat azonban a szüntelen csapat- és hadiszerszállítás nagyon megrongálta. A vasút szakadatlan használata nem engedett időt javítgatásra, aminek természetszerűen kocsihiány lett a következménye, amit az Uraltól nyugatra még vasúti sztrájk is súlyosbított. Ez annyira megakasztotta a forgalmat, hogy legalább a szibériai állomásokon -113- fönnakadtak volna a katonaszállító-vonatok, ami azután a hiányos ellátás következtében forrongást, fosztogatást és harcot okozott volna. Linievics tábornok tehát a seregét Szupingkaiban visszatartotta és a katonákat a rendes vonatokon kisebb csoportokban küldte haza.

A hadsereg időközben értesült a béke megkötéséről, ami hála Roosevelt Tivadar amerikai elnök közvetítésének, Portsmouthban történt meg és türelmetlenül várta hazaszállítását Oroszországba. Ennek halogatása annyira fölháborította a katonákat, hogy néhány ezredben lázadás keletkezett, ami sok gondot és bajt okozott a legfőbb hadvezetőségnek.

Bár Karbinban az első hetekben aránylag nyugodtan folyt az élet, mégsem maradhattunk tétlen szenvedői annak a nagy tragédiának, amely az osztrák-német határ és a Csöndes-óceán partjai közt elterülő hatalmas orosz színpadon játszódott le. A karbini «Vasutas Szövetség» 1905 november 23-án a moszkvai «Szövetségek Ligájának» központjától táviratot kapott, amely november 24-nek éjjeli egy órájára valamennyi vasúti, posta- és táviró alkalmazott általános sztrájkját tűzte ki. A sztrájk célja a következő követelések támogatása volt: eltörlése a halálbüntetésnek, amelyet eddig a rendkívüli haditörvényszékek korlátlanul szabtak ki; a hadiállapot megszüntetése a birodalom ama részeiben, ahol a lakosság élete a katonai főellenőrzés következtében a rögtönítélő hatalom kezében volt.

A távirat megérkezésének napján a vasutas-klub helyiségeiben nagy általános gyűlés volt, amelyen a megnyitóbeszédet egy lengyel ember, a kínai keleti vasút egyik legrégebben szolgáló mérnöke, Novakovszki Ignác mondta. Megmagyarázta az egybegyűlteknek a Vasutas Szövetség tiltakozásának jelentőségét és rámutatott a kormány bűnére, amely véres polgárháborúra kényszerítette az orosz nemzetet és az orosz birodalomba bekebelezett népeket. A gyűlés, felbuzdulva a megkapó, erőteljes beszéden, elhatározta, hogy általános vezető választmányt választ és megbízza a távoli kelet ellenőrzésével és igazgatásával. A szavazással, amiben résztvettek a Mandzsuországban -114- lakó európaiak és Vladivosztoknak meg a többi keletszibériai városnak a dolgok folyásáról táviratilag értesített képviselői, Novakovszkin és rajtam kívül még a következő lengyeleket választották meg:1) Szasz-Tiszovszki V., Juszcynszki M., Ceglarszky E. és Koszlovszki A. A megválasztott oroszok közt voltak: Lepeszhinszky V., a kínai keleti vasút vezérigazgatójának adjunktusa és Dreyer K. a legfőbb üzemvezető. A választmánynak mindössze ötvenhat tagja volt.

Egy órával a gyűlés szétoszlása után a választmány megtartotta első ülését, amely végrehajtó direktóriumot választott. Megtörtént, hogy rám egy tiszteleti hivatalt ruháztak, amely későbbi időben sokkal több bajt okozott nekem és sokkal több áldozatot kívánt tőlem, mint amennyit önként valaha is vállaltam volna. De azok közt, akik bizalmat szavaztak nekem és képességeimnek, nem akadt egyetlen próféta sem, aki csak féligmeddig figyelmeztethetett volna, mi lesz a két legközelebbi évben a dolgok lefolyása «Az orosz távoli kelet kormányzó választmányának elnökére» nézve.

Első hivatalos ténykedésem az volt, hogy táviratot küldtem Linievics tábornoknak, a hadsereg főparancsnokának, Ivanov N. J. tábornoknak, a hadtápigazgatás fejének és Horvat D. L. tábornoknak, a kínai keleti vasút vezérigazgatójának. Közöltem velük, hogy a választmány átvette mindennek az adminisztratív ellenőrzését, ami az országban történik, elrendelte a vasúti utasszolgálat megszakítását és egyúttal intézkedett a katonai vonatok megszaporítása iránt, hogy a katonákat minél gyorsabban európai Oroszországba lehessen szállítani, hogy ott megvédjék a nép jogait és szembeszálljanak a kormány bűnös cselekedeteivel. Az építő tevékenység azonnal megkezdődött és e különös «sztrájk» idején, minden várakozás ellenére mindenki háromszor-négyszer többet dolgozott, mint máskor. -115-

Kevéssel a táviratok elküldése után meglátogatott egy segédtiszt, akit külön ezért küldött Linievics tábornok Karbinba és tudtomra adta, hogy előljárójának meggyőződése szerint csakis a választmány tudja megakadályozni a hadsereg föllázadását; Linievics tábornok teljes bizalommal van a választmány iránt és számít arra, hogy eredményesen hozzá fog járulni a súlyos helyzet megmentéséhez. Erre az üzenetre a hadsereghez kiáltványt intéztünk, amelyben rámutattunk arra, milyen a helyzet Oroszországban és mi a kötelessége polgártársainknak, a katonáknak. Az eredmény az volt, hogy lassanként helyreállt a nyugalom az egész hadseregben és befolyásunk naponta növekedett, különösen mert siettetni tudtuk a hazaszállítást és javulást értünk el a szállásaikban visszamaradt csapatrészek ellátásában, a hadsereg egészségügyi szolgálatában és a katonákkal való általános bánásmódban is.

Ezek a sikerek megnyerték a többi választmányok tetszését, amelyek a távoli kelet más csomópontjain működtek és arra indították őket, hogy az egész országban a mi választmányunkat ismerjék el vezetőül. Ennek következtében Kelet-Szibériának rengeteg nagy része a mi ellenőrzésünk alá került; a mi igazgatásunk a mandzsuországi északi határtól egészen az északi Jeges-tengerig, az Amur és az alsó Primorszk területén át keletre egészen a koreai határig terjedt és magába foglalta Mandzsuországnak ama részét is, amely a hadseregek utolsó harcvonalától északra terült el.

E területek előbbi orosz kormányhatalmának főképviselői is elismerték teljes hatalmunkat, ami például világosan kiderült abból, hogy Linievics tábornok minden fontosabb ügyben kikérte a mi véleményünket és minden hadseregparancson, amelyet kibocsátott, az ő aláírása mellett ott volt az enyém is. Horvat tábornok is alkalmazkodott ahhoz, hogy a választmányunk föléje van helyezve és a nagyobb és kisebb városok vezetőségei is készségesen alávetették magukat a mi ellenőrzésünknek. Csak Ivanov tábornok, bár nyiltan nem tiltakozott, látszott olyannak, mint aki magatartását jövendő események valamiféle titkos ismeretére -116- alapítaná. Később megtudtuk, hogy ez az alakoskodó tábornok, aki azt mondta, hogy velünk együtt akar dolgozni, ugyanakkor összeköttetésben volt a politikai rendőrséggel és az «Orosz Nemzet Szövetségével» és ezzel az összeköttetéssel egyenetlenséget óhajtott szítani a választmányunkban.

Működésünk ötödik napján mérték az első csapást a tekintélyünkre. Választmányunknak a fele, a munkásság képviselői, kilépett a szervezetből azzal, hogy nincs kedve együtt dolgozni az intelligenciával és saját bizottságot akar alakítani. Mivel az a kísérletem, hogy megegyezésre jussak ez új szervezkedés vezetőivel, kudarcot vallott, nem tehettem egyebet, mint azt, hogy működésének területét pontosan megszabtam. Átengedtem neki a vasúti műhelyeken és raktárakon való főfölügyeletet és pontos megegyezéssel köteleztem, hogy semmiképpen se avatkozzék bele a főválasztmányt megillető jogokba. A munkásbizottság elnökévé egy európai Oroszországból való lakatost, bizonyos Ivanovot választottak. Zaremba ezredes, lengyel ember, aki a karbini rendőrségnek volt a feje és adjunktusa, a német Ziegler kapitány bizalmasan közölte velem, hogy Ivanov a politikai rendőrség titkos ügynöke és szoros összeköttetést tart fenn az «Orosz Nemzet Szövetségével». Azért szerezték meg neki mostani állását, hogy a távoli keleten polgárháborút szítson. Arra kell rábírnia a hadsereget, hogy vegyen részt a dolgozó tömegeknek harcában az intelligencia ellen és ezzel adjon okot a kormánynak, hogy büntető expediciót küldhessen a távoli keletre.

A tervet jól kifőzték. Annak a magát mindig föltaláló ravaszsaágnak volt a műve, amely a cári kormányt jellemezte és változatlan formában él vele most a szovjetkormány is. Tisztán láttam, mekkora veszedelem fenyeget. De akkor még fiatal voltam és tapasztalatlan. Az igaz, hogy volt egy olyan tulajdonságom is, amely egy ideiglenes kormány elnökének – az egymást rohanvást követő események ezzé változtatták a választmányunkat – nagyon hasznára volt: merész voltam. A vakmerőség, amellyel egyenesen nekivágtam minden dolognak, nemsokára jó szolgálatot tett nekem. -117-

Egy napon választmányi tagtársaim egyikével, Vlaszienko fiatal vasúti tisztviselővel kocsira ültem, amelybe Nizan nevű pompás arabs szürkém volt befogva. Olyan okos és megfontolt volt ez a ló, mint maga Ben Akiba. Hogy miért éppen Vlaszienkót vittem magammal, ennek oka nagyon egyszerű és érthető: három látogatásra készülődtem, amelyek a szokásos névjegyleadáson és udvarias magyarázgatáson kívül esetleg a meggyőzésnek kézzelfoghatóbb eszközeit is megkívánták. Ezekkel pedig Vlaszienko ugyancsak rendelkezett. Láttam őt egyszer egy viharos választmányi gyűlésen, amelyen egy csoport munkás zavart akart kelteni. Vlaszienko, mikor már nem tudta tovább hallgatni a munkások unalmas és ostoba tiltakozását, öklével hirtelenül akkorát ütött az asztalra, hogy ennek letörött az egyik sarka. Már akkor az járt a fejemben, hogy ez az ember nagyon hasznos segítőtársam lehetne, ha valamikor arra kerülne a sor, hogy valakit nagyobb erejű bizonyítékkal kell jobb belátásra bírni. Vlaszienko altiszt volt a pétervári lovasgárdában és ismert volt bikaerejéről.

E meggyőző kísérővel egyetemben indultam látogató utamra. Elsőnek Jerofeiev kapitányt kerestük föl. Amikor meglátott, gyanút keltően zavarba jött. Kertelés nélkül a szemébe mondtam, tudom, hogy mint az «Orosz Nemzet Szövetségének» elnöke micsoda aknamunkát folytat és ismerem cinkostársait is és mesterkedésének célját.

– Azért jöttem, hogy személyesen figyelmeztessem, mi következménye lehet önre nézve a magatartásának. Ne kényszerítsen arra, hogy a következményt nagyon is kellemetlenné kelljen az ön számára tennem.

– Ugyan mi fenyegethet? Ugyan mi fenyegethet? – kérdezte meglehetősen foghegyről.

– Az uram, hogy forradalmi törvényszék elé kerül és – ne haragudjék – a kötél – feleltem nyugodtan.

Szertartásos udvariassággal búcsúztunk el egymástól. Távozóban még ezt mondtam:

– Kapitány úr, mi nem tréfálunk! Ez a látogatás csak bevezetés. Én Azrael angyalának szerepét játszom. Isten önnel! -118-

Hasonló módon folyt le látogatásom Chisztiakov kereskedőnél, a Fekete Százak második vezérénél. Chisztiakov látogatásomat és figyelmeztetésemet nagyon nyugodtan fogadta. Amikor elmentünk, ezt dörmögte:

– Persze, hogy majd meglátjuk, de akkor utoljára láttuk egymást – felelte talpraesetten Vlaszienko.

A harmadik látogatás már izgatóbb volt. A munkásbizottság elnökét a lakásán találtuk víg poharazgatás közben három elvtárssal. A viaszosvászonnal leterített asztalon sok vodkás üveg, kolbászhéj és más afféle festői csendéletet alkotott. Beléptünkre mind a négyen fölugrottak. Nagyokat fujtattak, de nem annyira az izgatottságtól, mint inkább a megivott vodka miatt.

– Ivanov úr, ön a politikai rendőrség ügynöke és itt keleten polgárháborút akar szítani. Ebbe bele akarja vonni a hadsereget, hogy tönkre tegye egész működésünk sikerét. Pontosan tudok mindent és be is tudom bizonyítani a munkások ítélőszéke előtt. Három napot adok önnek, hogy mindörökre elhagyja Mandzsuországot. Ha ezt az időt föl nem használja, letartóztatják és…

– … fölkötik – fejezte be a mondatot Vlaszienko hangos tenorja, mialatt egy pillanatig azon gondolkoztam, hogyan folytassam.

Ivanov szeme villámokat szórt. Hirtelen mozdulatot tett az ágy felé. De Vlaszienko fürgébb volt és egykettőre hatalmába kerítette a revolvert, amely a vánkos alá volt rejtve. Szép nyugodtan kinyitotta a závárzatot, kivette a töltényeket és a zsebébe csúsztatta. A fegyvert azután jólelkűen visszatette a helyére és udvarias meghajtással így szólt:

Ivanov és vendégei félre nem érthetően összenéztek. Titokban már a zsebembe nyúltam, ahol a browningom volt, de Vlaszienko átvette ellenfeleink megnyugtatásának szerepét. Lehajolt és egy fapadot olyan elegánsan és könnyen emelt föl, hogy a négyes meghunyászkodott.

– Amint mondtam, három napot adok a meggondolásra! – ismételtem és Vlaszienkóval távoztam ennek a -119- cári ügynöknek a barlangjából, ahol bőséges italozás közben bűnös terveket kovácsoltak. Másnap megtudtam, hogy a munkásbizottság – az úgynevezett «Kis Bizottság» – új elnök választására készült, mert Ivanov eltűnt. Kétségtelen, hogy a fenyegetődzésem és Vlaszienko érvei, legalább ideig-óráig, elriasztották.

Az új elnöknek azonban nem sikerült a munkástömegek megnyugtatása, talán meg sem próbálta. A következő napokban gyakran láttam a «Kis Bizottság» által kiadott proklamációkat, amelyek arra bizgatták a katonákat és a matrózokat, hogy «minden tisztet öljenek meg, vagyonukat osszák szét és támadják meg a városokat, a gyűlölt intelligencia és burzsoá székhelyeit».

Ezek a proklamációk, mint nekünk táviratilag jelentették, sok szibériai városban észrevehető hatást tettek a munkásságra, különösen Vladivosztokban, Habarovszkban, az Amur mellett levő Nikolajevszkban és Blagovescsenszkben, ahol a munkásság egyenesen ellenséges indulatúvá vált és elszakadt a mi központi választmányunktól. Nikolajevszkben a csőcselék vad bandái, nagyobbára megszökött fegyencek, akik az Amur torkolatánál halászvállalatoknál dolgoztak, kifosztották munkaadóik raktárait és házaikat fölgyujtották; Blagovescsenszkben részeg aranybányamunkások csapata megtámadta a bankot és be akart hatolni a páncélhelyiségbe, ahol az aranyrudakat őrizték; Linievics tábornok azt írta nekem, hogy a karbini csoport proklamációi visszhangra találtak a hadseregben is; szigorú haditörvényszéki vizsgálat és ítélet volt a következménye.

A dolgok olyan szerencsétlenül alakultak, hogy választmányunk hirtelenül két különböző ellenséggel találta magát szemben. Az egyik nyugatról jött a szívük mélyéig reakcionárius Meller és Rennenkampf tábornokok büntető expediciója alakjában, akik el akarták fojtani a szibériai forradalmat és az Ural és Tranzbaikáliaközt levő nagy területen haditörvényszékkel sok száz embert kötélhalálra vagy agyonlövésre ítéltettek. Rennenkampf tábornok már a mandzsuországi határhoz közeledett. -120-

Második ellenségünk éppen az a Kis Bizottság volt, amely polgárháborút akart kierőszakolni és meg akarta mérgezni a hadsereg erkölcsét, hogy a forradalom hatásos támogatására képtelenné tegye. Kettőjök közül föltétlenül ez az ellenség volt a veszedelmesebb, mert világos volt, hogy csak némi siker esetén is anarchia lenne a közvetetlen eredménye és pedig a legrettenetesebb anarchia, mert az orosz távoli keletet elárasztó legvadabb, legelvetemültebb és legkegyetlenebb egyének kerekednének fölül.

Számolnunk kellett még azzal a lehetőséggel is, hogy ha erőnk megbénul vagy más szerencsétlenség ér, a két ellenséghez még egy harmadik is csatlakozhatnék: a hadsereg. Ha a katonák hazaszállítása, amit most mi intézünk, valami okból összeroppant volna, a hadsereg nekünk rontott volna és az egész munkássággal és városi lakossággal együtt vérözönbe fojtotta volna a központi választmányt. De akkor katasztrófa várt volna a hadseregre is, mert az anarchikus állapotok teljesen megakasztották volna az élelmezés rendszeres pótlását.

Az események ilyenformán arra kényszerítettek bennünket, hogy az egész távoli keleten megvédjük a jogot és a rendet, azt a rendet, amelyet a cár minden hatósága és a legfőbb hadvezetőség már nem tudott fönntartani. Tulajdonképpen tehát három fronton kellett harcolnunk, ami fáradhatatlan tetterőt, bátor elszántságot és tervszerű eljárást kívánt.

Első akciónk Rennenkampf tábornok ellen irányult, akinek útját Szibérián és Tranzbaikálián át a kegyetlenségének áldozatul esett forradalmárok holttestei jelölték meg. Az egész keleten elterjesztett táviratokban rettenetes büntetést igért a központi választmánynak és «forradalmi kormánynak» mondta, amely nem számíthat kegyelemre. A tábornok fenyegetődzése az egész távoli keleten izgatottságot és rémületet okozott. Pánik fogta el nem csupán a Kis Bizottságot, hanem néhány választmányi tagtársamat is, aki azt tanácsolta, robbantsuk föl a vasúti hidakat, hogy a határ átlépése után Rennenkampf tábornok előbbre jutását megakadályozzuk. Amikor egyre sürgetőbben követelték -121- ezeket az intézkedéseket, arra kértem Linievics tábornokot, hogy a katasztrófa elhárítása végett kísérelje meg ő Rennenkampf megállítását. Linievics nagyon jól látta, micsoda veszedelem fenyeget és parancsot adott ki, amely szerint a közeledő büntető csapatnak Tranzbaikáliából vissza kell vonulnia. Ez érzékeny csapás volt az ellenpártra, mert a kegyetlen tábornok tisztjei már kutatgatni kezdtek és összeállították ama forradalmár vezetők névsorát, akiket haditörvényszék elé kell állítani és amit egészen természetesnek találtak, agyon kell lőni. Sajnos, az én nevem, minden betűrenddel ellentétben, minden lisztán az első helyen volt.

Ebben az ügyben élénk levelezés folyt Linievics tábornok és Rennenkampf tábornok közt, akit operációi számára kiváltságos hatalmi jogkörrel ruháztak föl. Senkisem tudta megjósolni, hogyan fog végződni a dolog, amikor egyszerre csak egy egészen váratlan esemény egészen különös módon véget vetett ennek a hatásköri viszálynak. A Rennenkampf parancsára agyonlőtt egyik vasúti hivatalnok fia bombát dobott a tábornok vasúti kocsijára. Bár a tábornok akkor véletlenül nem volt ott és így semmi baja nem történt, az esetből mégis tisztán láthatta, hogy Szibériában mily veszedelemnek van kitéve. Engedett tehát Linievics ama fölszólításának, hogy térjen vissza európai Oroszországba és ezzel megmentette választmányunkat a bennünket nyugat felől fenyegető veszedelemtől.

Legközelebbi harcunkat a Kis Bizottság ellen folytattuk. Ez a bizottság mindinkább anarchista módon dolgozott és harci erejét gyarapította az, hogy a politikai rendőrség és a Rennenkampf-különítmény tisztjei titokban nagyon használható embereket bocsátottak a rendelkezésére. Megszaporodott továbbá az Orosz Nemzet Szövetsége harci csoportjainak ama tagjaival, akik nyugatról érkezve szocialistáknak adták ki magukat. Mindez arra mutatott, hogy a Kis Bizottság harci osztály fölállításán dolgozott, amelynek az lett volna a föladata, hogy az állami és a szociális rendet az orosz távoli keleten fönntartó intelligenciát és burzsoát megrohanja.

Nagyon nehezen tudtuk kisütni, hogyan boldogulhatnánk -122- a Kis Bizottság tagjaival és híveivel, akiket szinte megszállt a föllázadás szelleme minden szociális rend ellen. De az okos Novakovszki, egy méltóságteljes, fehérhajú úr, akit mindenki becsült, aki vele érintkezésbe jutott, megtalálta ennek az útját is. A vasúti munkások közt volt sok lengyel, lett, német, olasz és kínai ember. A nem orosz európaiak nagyobb kultúrájuk révén természettől fogva elleneztek minden anarchiát és ebben nem akarták a Kis Bizottság programmját támogatni. Az okos Novakovszki ezt a körülményt használta ki. Összehívta a nem orosz európai munkásokat és az ő segítségükkel a Kis Bizottság hívei körében szakadást idézett elő. Ugyanekkor azon igyekeztünk, hogy a kínai munkásokat a kínai hivatalnokok, a nyugateurópaiak kisebb csoportjait pedig a többi államok hivatalos képviselői révén a rend fenntartása érdekében dolgozzuk meg. Fáradozásunk eredménnyel járt. Megelégedéssel láttuk, hogy a Kis Bizottság igazgatósága, csupa anarchista, támogatóinak és követőinek nagy részét elvesztette; remélhettük tehát, hogy a legközelebbi választáskor a szavazást úgy irányíthatjuk, hogy nehány lojálisabb tagot be fogunk választani az igazgatóságba.

Úgy látszott, hogy miután az erről az oldalról fenyegető nehézségekkel annyira-amennyire megbirkóztunk, a veszedelem megszűnt. De nem sokáig örülhettünk sikerünknek, mert máris új ellenség jelentkezett és pedig a saját szövetségünkben. A tagjaink sorában levő köztársaságiak, monarchisták és szocialisták ugyanis váratlanul viszálykodni kezdtek, ami azt mutatta, hogy szervezetünk törékeny volt. Csak később tudtam meg, hogy ellenségeink hatoltak be a táborunkba és ők szították ott az egyenetlenséget. Tevékenységünket mindazonáltal csüggedés nélkül folytattuk, de most már a sok civódással, intrikával és végtelen akadékoskodással szemben, amellyel az ellenzék a választmány hatalmi állásának megrendítésére törekedett, csak a legnagyobb nehézséggel dolgozhattunk programmunk megvalósításán. Minden legjelentéktelenebb intézkedés előtt fárasztó beszédek, javaslatok és ellenjavaslatok egész áradata zúdult reánk. Mivel most hatvanhárom tagja volt a -123- választmánynak, a «Kis Parlament» (ezt a nevet adtam neki) e vitái természetesen sok drága időt elfecséreltek. Az ellenzék szabotálása következtében egész sereg sürgős ügy függőbben maradt. Én természetesen tisztában voltam a bennünket körülvevő veszedelemmel és tudtam, mit jelentene, ha a polgári hatalom kicsúsznék a kezünkből és minden a káosz felé haladna.

E fenyegető fordulat láttára államcsínyre határoztam el magamat. Nehány idősebb és tapasztaltabb hivatali kollegámmal, nevezetesen Novakovszkival, Lepeszhinszkyvel és Dreyerrel történt tanácskozás után a legközelebbi ülésen azzal vádoltam meg a választmányt, hogy rosszakaratú obstrukciót folytat és a testületet, mint ilyet föloszlatottnak jelentettem ki; új végrehajtó-bizottságot választunk, amelyben a föloszlatott választmánynak csak öt vezető tagja kap helyet és ezek fogják a távoli keleten tovább irányítani a szociális és a közélet bizonyos ügyeit. Erre a gyökeres intézkedésre sok bizalmi nyilatkozatot kaptunk Karbin és Vladivosztok külföldi lakosságának köreiből. Természetes, hogy új személyes ellenségeket is szereztünk, de egyszersmind ismét gyorsan és hatásosan cselekedhettünk.

Linievics tábornok is helyeselte a dolgok ilyetén fordulatát. Ivanov tábornok ellenben, aki az «Orosz Nemzet Szövetsége» céljaihoz vonzódott, most nyiltan kezdett ellenünk intrikálni, amennyiban míg egyfelől nagyobb ellenállásra tüzelte a Kis Bizottságot és a reakcionárius csoportokat, másfelől egyremásra küldte Pétervárra a táviratokat, amelyek Linievics tábornok elbocsátását és a mi ötös-bizottságunk letartóztatását sürgették. Kénytelenek voltunk tehát Ivanov tábornokkal közölni, hogy a mesterkedése nyomában járó elkeseredés következtében élete ellen irányuló terrorista merénylet esetén semmiféle felelősséget nem vállalhatnánk. Tudtuk ugyanis, hogy Vlaszienko, akit az olvasó, mint a volt központi választmány nagyon energikus tagját már ismer, több elszánt embert gyűjtött maga köré, akik csak megfelelő alkalomra vártak, hogy a reakcionárius Nadarov, Batianov és Ivanov tábornokokat, valamint Fiedorenko csendőrezredessel az élükön a politikai rendőrség -124- ügynökeit is lepuffantsák. Mivel Zaremba ezredes és Ziegler kapitány, a karbini helyi rendőrség vezetői a vladivosztoki rendőrfőnökkel egyetemben támogattak bennünket az ügynökök kikutatásában, nagyon jól tudtuk, kik annak a kémkedő társaságnak a tagjai úgy, hogy ezeket némiképpen sakkban tarthattuk. Ivanov tábornok valóban megfélemlíttette magát és nem mozdult ki többé jól őrzött házából.

Ugyanekkor éber figyelemmel kellett kísérnünk a hadsereg állapotát is. A hadsereget tagadhatatlanul demoralizálták a Kis Bizottság és a reakcionárius csoportok ama számtalan kiáltványai, melyek arra izgatták a katonákat, hogy öljék meg a tiszteket, gyujtsák föl a polgári lakosság házait és álljanak bosszút a kormányzó ötös-bizottságon. E veszedelem elhárítására is eszközt találtunk abban, hogy megértéssel alkalmazkodtunk a Mandzsuországban visszamaradt katonák lelki állapotához. Tudtuk, hogy a legénységnek voltaképpen nincs más kívánsága, mint az, hogy minél hamarább visszatérhessen Oroszországba. Ezt használtuk ki a katonákhoz intézett kiáltvánnyal, amelyben fölszólítottuk őket, legyenek bizalommal az ötök iránt, akik főként azért vállalták a nyugalom és a rend fönntartását a távoli keleten, hogy a hadsereget minél gyorsabban és a szállítás és ellátás lehető legkedvezőbb föltételei közt küldhessék haza. Nagy költségtől sem riadtunk vissza, mert a fűthető vasúti kocsik sürgős elkészítésével megbízott munkásoknak rendkívül sokat fizettünk és a nagyobb vasúti állomásokon élelmező-telepeket rendeztünk be. Fölügyeleti jogot gyakoroltunk a frontterület igazgatásán és a főparancsnokot meggyőztük annak szükségességéről, hogy bíróság elé kell állítani azokat a tiszteket és hivatalnokokat, akik a hadsereg ügyeinek elintézésében visszaélést követtek el. De mindenekelőtt mégis az volt a legfontosabb, hogy a hazaszállító vonatok számát szaporítsuk. Erre irányuló kiterjedt tevékenységünkkel nem csupán azt a veszedelmet hárítottuk el, amely a hadsereg részéről fenyegetett bennünket, hanem még nyereségre is szert tettünk, mert figyelmen kívül hagyva azt, hogy a hazautaztukban Karbinon áthaladó -125- katonák hangosan lelkesedtek a mi bizottságunk munkájáért, Linievics tábornok is elismerést kapott Szent-Pétervárról az új hazaszállító szolgálat kitünő haladásáért.

Most hát megint nyugalom volt a távoli keleten. Tudtuk, hogy Oroszországban és Szibériában elfojtották a forradalmat és hogy az ideiglenes kormányok vezetőit agyonlőtték vagy fölakasztották. Csak mi öten voltunk immár teljes hatalmunk és cselekvő szabadságunk birtokában. Mivel föladatunk megoldottnak látszott, nem akartuk folytatni hivatali működésünket és elhatároztuk, hogy föloszlatván szervezetünket, kiki visszatér korábbi foglalkozásához. Nagy elégtételünkre szolgált, hogy Linievics tábornok, amikor erről a tervünkről értesült, arra kért bennünket, ne valósítsuk meg szándékunkat, mert félt a kíméletlen csendőruralomtól, amely bennünket fölváltott volna és a hadseregben új nyugtalanságot és új általános zavart okozott volna.

– Folytassák a munkájukat, – unszolt bennünket, – föltétlenül szükségesnek tartom ezt és azért vállalom önökért a felelősséget.

Megmaradtunk tehát a hivatalunkban, ámbár a cári bosszú kísértete fenyegetőzve ott volt a szemünk előtt és ez a kísértet bizony nem volt puszta ködkép.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.
A felelősség terhe.

Egyre sűrűbben kaptunk névtelen leveleket, amelyek arra figyelmeztettek minket, hogy állandóan közeledik a bennünket a reakcionáriusok és anarchisták részéről fenyegető veszedelem. Tudtunkra adták, hogy Szent-Pétervárott már kimondták ránk a halálos ítéletet vagy figyelmeztettek bennünket, hogy ezen meg ezen a napon merényletet fognak ellenünk elkövetni. Ennek következtében mindig föl voltunk fegyverkezve és Vlaszienko az embereivel ott volt mellettünk mint testőrség. A válságos napok azonban elmultak a nélkül, hogy valami komoly bajt ért volna. De -126- gyakran észrevettem, hogy titokban mindig a nyomomban járnak; a közelemben minduntalan titokzatos egyének bukkantak föl, akik valami világosan nem látható okból azon voltak, hogy jelenlétüket elpalástolják.

Csak egy-két nap alatt is sok minden történt, amiből láttam, hogy a nekünk küldött figyelmeztetések megokoltak voltak. Egyszer, amikor az irodámban ültem, csörömpölés hallatszott mellettem, mintha követ hajítottak volna be az ablakon. A szemben levő falon ugyanakkor egy fehér hely volt látható, ahonnan a vakolat lehullott. A merénylő nyilván nem volt jó céllövő, különben jobban találhatott volna. Akkor azonban két lyuk helyett hármat fúrt volna. Hasonló dolog történt Lepeszhinszky irodájában is. A vasúti klub épületében tartott bizottsági ülések egyikéről egyszer este tíz órakor kiszólított egy szolga, aki átadta egy úr névjegyét azzal, hogy az illető nagyon fontos dolgot akar velem közölni. Lementem a fogadóterembe, de ott nem volt senki. A szolgálatban levő fölügyelő hivatalnok azt mondta a kérdezősködésemre, hogy várt reám egy úr, aki azonban kiment a terraszra, hogy rágyujtson. Én is oda mentem, de ott sem találtam senkit. E helyett azonban az épület előtt levő bokrok közt elrejtőzködő nehány alakot vettem észre. Most már tudtam, miféle látogatókról volt szó, zsebemből kivettem a revolveremet és feléjük tartottam. Ki tudja, még mi történt volna a hóval födött bokrok közt, ha Vlaszienko, aki meghallotta, hogy künn vagyok, két társával ki nem jön és rettenetes ordítással arra a helyre nem rohan, ahol én voltam. Ettől megijedve kereket oldottak a bokrok közt leselkedő fickók. Vlaszienko harmadmagával üldözte őket, de a vasúti klub épülete előtt levő szabad tér déli részének kunyhói és fészerei közt sikerült látogatóimnak eltűnniök.

Vlaszienko dühöngött, amikor visszatért, mert a menekülők egyikében fölismerte az anarchista Ivanovot. Jelentést tett a bizottságnak és engedelmet kért a reakcionárius csoportok előttünk ismert vezetőinek letartóztathatására, mert azt remélte, hogy náluk megtalálja a politikai rendőrség anarchista ügynökét. -127-

Nehány nap mulva, amikor otthon dolgoztam, hirtelenül égett szagot éreztem. A szolgámnak megparancsoltam, nézze meg, nincs-e tűz valahol? De még mielőtt távozott volna a szobából, a padló hasadékaiból füst gomolygott elő. A szolgával azonnal a pincébe siettem, ahol nagy rakás égő kaoliangszárat találtam. Nehány vödör víz elég volt a tűz eloltására.

Más városrészekben elkövetett merényletek már nagyobb kárt tettek és különösen az a merénylet, amellyel az ismeretlen gyujtogató az egyik hivatali épületben akkora tüzet okozott, hogy a pusztító lángok elől a tűzoltóság csak nagynehezen tudott egy faházakból épült egész városrészt megmenteni.

A jókor fölfedezett pincetüzet követő reggelen fölkeresett Ziegler kapitány és tudtomra adta, hogy megbízható értesülése szerint még egy második merényletet fognak elkövetni a házam ellen, tehát legyek résen. Az ötös-bizottságbeli társaim unszolására elhatároztam, hogy megszívlelem a figyelmeztetést. Ettől kezdve fölváltva barátaimnál laktam és senki sem tudta, melyik lakásban töltöm a következő éjszakát.

Mindent egybevetve: meglehetősen idegölő időt éltünk, kiváltképpen azért, mert a helybeli merényleteken fölül Pétervárról hírek érkeztek, amelyek szerint a cári kormány mindenütt sikeresen legyűrte a forradalmat és most a mozgalom fővezetőit kezdi elfogni, hogy sorozatos bírósági tárgyalásokon elítéltesse őket. A pör eredménye előre volt látható. Azt beszélték nekünk, hogy Kelet-Szibériába már úton vannak a vizsgálóbírák és ezzel összefüggésben a politikai ügynökök az egész távoli keleten titkos utasításokat kaptak.

Ezek a veszedelmet hirdető értesítések nagyon megijesztették a Kis Bizottságot. A munkások legkiválóbb vezére és agitátora megszökött Mandzsuországból, egyúttal azzal vádolt meg bennünket, hogy mi vonszoltuk bele a munkásságot a forradalomba és ilyen módon minden felelősséget azokra akarta közülünk ráhárítani, akik amúgyis erősen exponálva voltunk. A Kis Bizottság nehány tagja -128- még Ivanov tábornokhoz is elment, hogy lojalitásáról biztosítsa őt és segítségét kérje. A tábornok ezt meg is igérte és kijelentette, hogy mindenért a központi választmányt fogja felelősségre vonni. Ugyanakkor a Szövetségek Központi Ligájától, amelynek vezetői most Moszkvában rejtőzködtek, táviratot kaptunk azzal a fölszólítással, hogy hivatalosan oszlassuk föl a távoli kelet forradalmi kormányát, ellenben nemhivatalosan működjünk tovább, mint titkos szervezet, amelynek az a föladata, hogy továbbra is befolyásolja keleten a dolgok folyását.

Ezeknek az eseményeknek elmondásakor olyan tisztán emlékszem bizottságunk utolsó ülésére, mintha csak tegnap lett volna. Minden körülmény megvizsgálása és európai Oroszország politikai helyzetének pontos mérlegelése után, arra az eredményre jutottunk, hogy valóban föl kell oszlatnunk a szervezetünket, de a Kis Bizottság szervezetét is. Ámde hogyan vehetjük rá a Kis Bizottságot föloszlásának kimondására? Ez volt kétségtelenül a legnehezebb kérdés. Nagyon is jól tudtuk, hogy mi akkor sem menekülünk a pétervári kormány bosszúja elől, fontosnak tartottuk azonban, hogy ne szenvedjen több ember, mint ahánynak a szenvedése elháríthatatlan. Úgy láttuk, hogy a Kis Bizottságot eddigi tevékenysége alapján nem lehet túlságosan súlyosan megvádolni. De megtudtuk, hogy a bizottság néhány kiválóbb tagjának elmenekülése után az anarchista és gonosztevő elemek kerekedtek fölül, akik a mi bizottságunk föloszlása esetén olyan politikát folytatnának, amely vérrel árasztaná el az egész országot és a pétervári kormány rettenetes megbosszúló intézkedéseit vonná maga után.

Már hajnali két óra volt. Mi öten még egyre azon tanakodtunk, hogyan lehetne a Kis Bizottság működését a legkönnyebben megszüntetni? Egyszerre csak egy eszmém támadt. Elhatároztam, hogy megvalósítom, bárha még nem voltam egészen tisztában, hogy ez a megvalósítás tulajdonképpen hogyan fog menni. Társaimnak azt mondtam, hogy azonnal tárgyalni akarok a Kis Bizottsággal és eltávoztam az ülésteremből. Telefonoztam a lakásomra. Kocsisom, Nikola, egy fiatal jóeszű legény kocsimon és szürke -129- Nizam lovammal már nehány perc mulva az épület elé hajtott. Megparancsoltam, hogy vigyen a Kis Bizottság főhadiszállásához. Gyorsan hajtva végigzörögtünk az alvó város utcáin, átvergődtünk a vasúti műhelyek közelében levő negyed összevissza tekergőző utcáin és végre megálltunk egy hosszú, régi barakk előtt, ott, ahol a Kis Bizottság ülésezni szokott.

A piszkos ablakon át meglehetősen sok embert láttam odabenn. Nagy asztal körül ültek és élénken vitatkoztak. Lábújjhegyen közelebb lopódzkodva, fölismertem az Orosz Nemzet Szövetsége helyi elnökét. Nikolának meghagytam, hogy maradjon az ablaknál és kísérje figyelemmel a szobában történendőket; ha majd benn a szobában leveszem a sapkámat, akkor ő künn ide-odafutkosással, kiáltozással, lármázással csapjon akkora zajt, amekkorát csak tud.

E fölkészülődés után belöktem az ajtót és beléptem a szobába. Megjelenésem annyira meglepte a bennlevőket, hogy mindannyian fölugrottak és teljesen megzavarodva várták, mit fogok tenni. De egy ember, aki mélyen a szemére húzott sipkával az asztal mögött állott, már nehány pillanat mulva fölkapta az előtte levő iratok közé rejtett revolvert és rám sütötte. A golyó mögöttem a falba fúródva közvetetlen közelemben röpült el. Nikola jött most a segítségemre. Öklével verdesni kezdte az ablakkeretet, föl- s aláfutkosott, topogott, dörömbölt, kiáltozott, szóval: nagyszerűen föl tudta kelteni azt a látszatot, mintha egész tömeg állna künn a támogatásomra. A bennlevők erre szinte megmerevedtek. A revolveres emberre mutatva, kiadtam a parancsot:

– Kötözzétek meg! Embereim körülállják a házat, senki sem menekülhet!

Két munkás lefogta azt az embert, elvette a revolverét és szíjjal annak rendje és módja szerint összekötözte a kezét. E közben Nikola folytatta odakünn a zajongást. Parancsszavát és kiáltozását csaknem szünet nélkül lehetett hallani, mintha egyidőben több ember össze-vissza lármázna. A revolverhős megkötözése után az asztalhoz léptem és határozott hangon így szóltam: -130-

– Üljenek le! A szövetségek központi ligája megparancsolta valamennyi forradalmi szervezet föloszlását. A központi választmány már teljesítette a parancsot. Azonnal föl kell oszolnia a munkásbizottságnak is. Szövegezzenek meg tehát azonnal megfelelő határozatot, hogy magammal vihessem. Aki fél, hogy felelősségre vonják, fusson el mindjárt holnap olyan messzire, amennyire csak tud.

A rövid nyilatkozatot, amit diktáltam, ellenvetés nélkül leírták. A jelenlevők mindannyian aláírták és ráütötték a pecsétjüket. Amikor az okirat a zsebemben volt, odafordultam ahhoz az emberhez, aki rám lőtt és megparancsoltam, hogy hozzák közelebb. Csak most ismertem föl benne az anarchista Ivanovot. Erre ismét az asztal mellett levő emberekhez szóltam:

– Mindannyian maradjanak ülve és addig meg ne mozduljanak, míg embereimet, akik künn lövésre készen állnak, vissza nem vontam. Maga Ivanov velem jön. Kövessen!

Távoztam és Ivanov követett, aki ilyen módon megvédett az esetleg hátulról történő lövések ellen. Belöktem a kocsimba és Nikolának megparancsoltam, hogy a lehető leggyorsabban hajtson a központi bizottsághoz.

Félóra mulva Ivanov már börtönben ült, ahol Zaremba ezredes vigyázott rája. Társaim ugyancsak meglepődtek, amikor megmutattam nekik a Kis Bizottság lemondó okiratát.

Mivel reánk nézve nagyon fontos volt, hogy gyorsan és megszakítás nélkül érintkezhessünk a távoli kelet más városaival, ülésünket ezen az éjjelen a táviró-hivatal közvetetlen közelében, a keleti vasút rengeteg igazgatósági épülete jobb szárnyában tartottuk. Bizony nem volt könnyű minden ügyünknek gyors lebonyolítása és eleitől fogva el voltunk készülve arra, hogy egész éjjelen át dolgoznunk kell, ha el akarjuk érni célunkat. Kevéssel virradat előtt egy rendőr kiáltozása és fütyülése riasztott föl a munkánkból. Az ablakhoz siettünk és onnan nagy tűz fényét láttuk, amiből megtudtuk, mi volt a riadó oka. Az ajtóhoz futottunk, hogy megtudakoljuk, mi ég, de az ajtót meglepetésünkre -131- kívülről zárva találtuk. Amikor végre sikerült az ajtót betörnünk, rémületes látvány tárult elénk. A nagy épület középső részén a háztető alól és az ablakkeretek mögül rettenetes sistergéssel nagy lángnyelvek csaptak ki. Sűrű füstfelhők kezdtek ránehezedni az egész épületre. A nagy belső udvaron már nem juthattunk keresztül. Egy északi mellékkijáraton kellett az utcára sietnünk, azután meg kellett kerülnünk az épületet, hogy a széles keleti homlokzat előtt levő térre juthassunk, ahol nagy embertömeg torlódott össze. Most már lángban állt az egész óriási irodai épület, amely teljes tíz acre területet foglalt el. Nyilvánvaló volt, hogy egyszerre több helyen gyujtották föl. Az éhes lángok szétrágták a tetőgerendákat. A tető kezdett bedőlni. Az épület egész belseje, mintha fehéren izzó olvadt anyaggal lett volna tele, borzalmasan fénylett.

Bár a tűzoltóság lázasan dolgozott, végül nem tehetett mást, mint azt, hogy a tüzet az épületre korlátozza és megakadályozza átharapódzását a szomszédos házakra. Nem egy helyen látni lehetett, hogy az erős vastartók meghajlanak és íróasztalok, aktaállványok és pénzszekrények értékes és nagyobbára pótolhatatlan tartalmukkal a tűztengerbe zuhannak. Izzó kődarabok a magasba lökődtek és a levegőben karabélylövéshez hasonló dördüléssel szétrobbantak.

Valahol a nézők tömegében verekedő legények nekiestek egy csoport vasúti hivatalnoknak és ütlegelni kezdték. De nemsokára elegendő rendőrség érkezett, nyomában Vlaszienkóval és embereivel. Több embert elfogtak és ezekről kiderült, hogy volt fegyencek. E gazfickók egynémelyikének zsebében az Orosz Nemzet Szövetsége karbini helyi csoportja elnökének a levelét találták, aki nyilván e gonosztevők segítségével akarta folytonos üldözéssel a vasúti hivatalnokokat megfélemlíteni.

Három napig dühöngött a tűz, míg a kínai keleti vasút óriási igazgatósági épületéből csak néhány külső fal maradt meg. Megbízhatóan sohasem derült ki, ki volt a gyujtogató és miért történt a gyujtogatás. A valóságot senki sem tudta kideríteni. A cár kormánya persze a központi bizottságra -132- szerette volna a felelősséget áthárítani, de erre nézve még a kegyetlen II. Miklós csendőrei és bíróságai sem tudtak helytálló bizonyítékokat szerezni.

Bárki részesített is bennünket e szomorú búcsú-ovációban, hivatali működésünknek most már vége volt és ezzel összeroppant a forradalom legutolsó támasza is. Az általam oly tragikomikusan föloszlatott Kis Bizottság emberei elrejtőztek, mert féltek, hogy mint mozgalmunk minden vezetőjének, nekik is helyt kell állaniok cselekedeteikért. Titkos nyomdákban röpiratok készültek, amelyek azzal vádolták a központi bizottságot, hogy a dolgozó tömeget forradalomra csábította és ezzel a kormány büntető intézkedéseinek szolgáltatta ki. Nem volt nehéz annak kikutatása, hogy ezeket a gyalázkodó nyomtatványokat monarchisták és a politikai rendőrség ügynökei készítették. Központi bizottságunk teljesen tisztában volt azzal, mily bosszút áll rajta a pétervári kormány. Tagjai szétszóródtak; az egyik elutazott, a másik egyszerűen lemondott a hivataláról, magánfoglalkozásához tért vissza.

Azok a szervezetek tehát, amelyek a háborút követő zűrzavaros időszakban az orosz távoli keleten a dolgok irányítói voltak, megszűntek. De a régebbi hatóságoknak, amelyeknek személyzetét a forradalmi átalakulások megfélemlítették, még nem volt meg a bátorságuk, hogy régi jogaikat érvényesítsék és működésüket folytassák. A felelősségérzet e hiánya a városokban és a hadseregben azonnal kellemetlenül érezhető volt. Ennek következtében különböző városok hatósága és a legfőbb hadvezetőség is sürgős előterjesztést tett a központi bizottság vezetőinek. Arra kértek bennünket, hogy ne hagyjuk ily hirtelen abba működésünket, amely úgy a katonai életre, mint a polgári lakosságra szabályozó befolyással volt és az egymással torzsalkodó néprétegek közt sikerrel játszotta a közvetítő szerepét. A főparancsnokság fázott attól is, hogy a csapatok hazaszállításáért ismét maga vállalja a teljes felelősséget, mert régebbi tapasztalatai alapján attól kellett tartania, hogy a katonák nem bíznak benne és megint lázongani kezdenek. -133-

Az általános helyzet súlyossága valóban szerepünk további vállalását kívánta tőlünk. Másfelől azonban az okosság és a logika egyre nyomatékosabban arra bíztatott, hogy ezt ne tegyük. Ennek az lett az eredménye, hogy előbbi hivataltársaim közül csak kevesen válalkoztak arra, hogy újra a politikai színpadra lépjenek. Ezek a kevesek Novakovszki, Szasz-Tiszovszki, Czaki dr., Dreyer és Lepeszhinszky voltak. Néhány újonnan hozzánk társult emberrel elhatároztuk, hogy munkásszövetséget létesítünk, amely tagjait és lányszövetségeit a meglevő ipari és kereskedelmi szakmai szervezetekből és a nyilvános irodákból fogja toborozni és igazgatósága irányítaná az ország polgári életét.

A dolgozó lakosság kész volt ez új szervezet elismerésére, de a monarchisták megint közbeléptek, amennyiben újra megkísérelték a tömegek véleményének megmérgezését és fölizgatását ellenünk. A helyzet tisztázására a szövetség igazgatósága kiáltványban sürgősen fölszólított mindenkit, hogy maradjon nyugton, folytassa a munkáját és kihirdette, hogy az igazgatóság minden intézkedéseért teljes felelősséget vállal. A kiáltványnak nagyon jó hatása volt, rendes és produktív életet teremtett, amely 1905 december 2-től 1906 január 16-ig tartott Később, pörünk folyamán megtudtuk, hogy ezt a sikert még a csendőrségnek és az állami ügyészségnek is el kellett ismernie, hiszen ezek a hatóságok azt jelentették Pétervárra, hogy a központi bizottságnak, valamint a szövetségnek a tevékenysége államfenntartó jellegű volt. Ugyanez volt Linievics tábornok nézete is, aki céljai számára továbbra is fölhasználta szervezetünk tekintélyét és befolyását. Mivel ezeket a jelentéseket Pétervárott nem látták éppen szívesen, a csendőrség és az államügyészség vezetőit elbocsátották, Linievics tábornok pedig végtelen, kellemetlen írásbeli vitába keveredett a hadügyi és a belügyi minisztériummal.

Súlyosan megpróbált vidékünkön eközben rövid időre szokatlanul nyugodt élet folyt, nem nagy örömére az Oroszországból kiküldött monarchistáknak és kémeknek, akik semmit sem óhajtottak annyira, mint azt, hogy zavargás legyen, mert ez ürügyet és alkalmat adott volna megtorló -134- intézkedésre, amivel egyelőre várniok kellett. Hogy céljukat elérjék, nagyon ravasz, de éppen olyan lelkiismeretlen tervet kovácsoltak. Az Orosz Nemzet Szövetsége megegyezett a Karbin szomszédságában és Mandzsuország más nagy városaiban garázdálkodó hunghuc-bandákkal és titkos védelmet igért nekik. Ennek az eljárásnak a következménye katonai és vasúti raktárak megtámadásában csakhamar mutatkozott is. Több anyagszertárt kifosztottak és fölgyujtottak. Erre panasz ment Pétervárra, hogy a munkásszövetség káros befolyása következtében a katonák elhanyagolják kötelességüket és ők okozzák ezt a kárt és bajt az államnak. Más besugások még arra az állításra is vetemedtek, hogy a munkásszövetség vezetői fölbérelték a hunghucokat, mert ezek segítségével a külföldre menekülés lehetővé tételére pénzhez akarnak jutni.

Hunghuc-bandák Karbinban megrohanták saját szövetségi tagjainknak, Szasz-Tiszovszkinak és Golcovnak a házát, feleségeiket megölték és a lakást kirabolták. A banditák bántatlanul kereket oldhattak és sohasem lehetett a nyomukra jutni. Hailarban és Csicsiharban is hasonló támadás érte ottani alosztályaink vezetőit, akik közül néhányan életüket vesztették. A hunghucok engemet is áldozatul szemeltek ki, amikor egyszer a vladivosztoki vonal egy kis állomásán, ahol szervezetünk egyik helyi szakaszának megvizsgálása végett időztem, támadást intéztek a vasúti kocsim ellen. A banda a vagon ablakain és oldalfalain át több sortüzet adott, de mert véletlenül senki sem volt a kocsiban, a golyók nem találtak el senkit. Amikor néhány óra mulva az állomás közelében levő egyik kis falut átkutattuk, sikerült a banda vezérét elfognunk egy vasúti hivatalnok házában, aki az Orosz Nemzet Szövetsége egyik testvéregyesületének aktív tagja volt.

A hunghucok merényletet intéztek vasúti hidak ellen is. A merényleteket meghiusítottuk, de a monarchistáknak jó alkalmul szolgáltak annak hangoztatására, hogy a munkásszövetség el akarja pusztítani a vasúti hidakat, mert összeütközést akar kierőszakolni a Szupingkaiban maradt hadsereggel. A cáristák más módon is intrikáltak. Az orosz -135- távoli kelet minden városában csakúgy hemzsegtek a büntetett előéletű egyének; a háború részint európai Oroszországból, részint Sanghájon át a keleti kikötőkből még nagyobb számmal csábította oda a gonosztevőket. A cáristák ezekkel a gonosztevőkkel is szövetségre léptek. A városok kellő közepén mindenféle gaztett történt: megrohanták a házakat, az utcán megtámadták a járókelőket és gyujtogattak. És mindezt olyan vakmerően és ügyesen végezték, hogy a bűnösöket nem lehetett fölfedezni.

– Ez nem hunghucok műve, – mondta Ziegler. – Biztosan tudom, hogy a tettesek georgiaiak, örmények vagy más kalandorok a Kaukázusból, tisztán fölismerem a munkájukat.

Bebizonyult, hogy Zieglernek teljesen igaza volt, amikor a kolchisi hegyláncok rabló fiaira gyanakodott. Magamnak is bizonyítékkal szolgálhattam erre.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET.
Az eltünt zsák.

December 22-ének reggelén történt. Úton voltam és áthaladván azon az útrészen, amely Prisztant, Karbin kereskedelmi negyedét Novigoraddal, a hegyen levő új városrésszel köti össze, lefelé mentem a nagy szabad térre, ahol rendszerint a kínai színház ütött tanyát. Ezen az úton tulajdonképpen csak kicsiny piszkos szállások, bárok és olcsó korcsmák voltak, amelyeket georgiaiak és örmények tartottak fönn. Ha jól emlékszem, a neve is ez volt: georgiai út. Reggel kilenc óra volt. Az út üres volt, csak két alak haladt előttem körülbelül száz lépésnyire, egy ember nagy bőrzsákkal és egy katona vállára vetett fegyverrel.

Egyik nem nagy bizalmat keltő vendéglő ajtaján egy pillanatra kikandikált egy georgiainak a feje és azonnal ismét eltűnt. De már a következő pillanatban az ajtó szélesen kitárult: magas, sovány kaukázusi ember lépett ki rajta. Gyorsan végigsietett az úton, míg a két előttem haladó embert utólérte. Ekkor még nem láttam semmi gyanús -136- dolgot. A georgiai egyszerre csak megállott, kémlelődve körülnézett és egy ugrással nekitámadt a zsákos embernek. Kés villámlott. A georgiai magához ragadta a zsákot és a meglepett katona szemeláttára, mint a szél, a piac felé vágtatott.

A katona csak akkor kapott észbe, amikor a georgiai már bekanyarodott a piactérre. Utána futott. Én azonnal hozzáláttam az üldözéshez. A piactérre érve láttam, hogy a georgiai rohan, mint az üldözött vad; a lába, mintha nem is érte volna a földet. A katona futás közben többször megállott, mintha lőni akart volna, de úgy látszik ezt nem merte megtenni, mert attól tartott, hogy más valakit talál el. Az egyik sarkon néhány katona el akarta állni a menekülő ember útját. Erre ez a zsákot villámgyorsan átdobta egy élő sövényen, kést ragadott és eltünt a kis kínai boltok egyikében. Innen egérutat nyert a piac mögött levő alacsony deszkabódék és szűk utcák labirintusába, ahol nyomtalanul eltünt üldözői elől.

E közben a kíváncsiak körülfogták a katonát és faggatták, hogy mi történt. Elmondta, hogy a banknak egyik pénztári hivatalnokát kísérte, akinek háromszázezer rubelt kellett volna átadnia egy gőzös kapitányának.

– Meg is kell gyorsan néznem, mi lett a pénzes zsákkal, – jutott hirtelen az eszébe. – Éppen ezen a sövényen dobta át.

A többiekkel együtt én is átfurakodtam a sövény egy keskeny nyílásán és itt azután orosz kisemberek nagyon jellemző beszélgetését hallgattam végig. Nem messze a sövény mögött nagy kád állott, amelyben két erős orosz asszony fehérneműt mosott.

– Mi már nagyon sok zsákot láttunk életünkben, – mondta nevetve az egyik asszony.

– Hol volt? Hiszen ezt akarod megtudni? – kérdezte megint nevetve az egyik mosónő.

– Valaki zsákot dobott át a sövényen, – kezdte az asszony a magyarázkodást.

– Ezt nagyon jól tudom, de mi történt azután? – kérdezte türelmetlenül a katona.

– Ha tudod, minek kérded? – felelte az asszony, aki föltűrte a ruhája újját és ismét mosogatni kezdett.

– Hát felelj, egészen fül vagyok, – sürgette a katona, akit a nyugtalanság kínzott.

– No jó, hát elmondom. Valaki egy zsákot dobott át a kerítésen, – kezdte most a másik asszony, – akinek lángvörös volt a haja és meglehetősen szemtelennek látszott. – A zsák ide esett a csöbörbe.

– A csöbörbe? – ismételte a katona, aki gondosan szemügyre vette a csöbröt, bár az első pillanatra látni lehetett, hogy csak néhány nyomorúságos ruhadarab volt benne.

– És most… most már nincs benne, – jajgatott a katona és a két keze közé temette a fejét.

A hallgatóság hangosan kacagni kezdett és a nagy hahotázásba teljesen beleveszett a mosónők nevetése és a katona káromkodása. Ebben a pillanatban egy rendőr került elő. Egyenesen a mosónőkhöz ment és szigorúan rájuk szólt:

Az asszonyok egy kissé megszelídültek. Az egyik pillanatnyi gondolkodás után így felelt:

– Még egy másik asszony is volt itt, Gusziev Katalin. Az vitte el a zsákot és hazament, hogy elrejtse. -138-

A rendőr, a katona és az egész tömeg elindult a megjelölt ház felé, amely a bekerített tér egy másik sarkában állott, de bizony nem találták sem Gusziev Katalint, sem pedig a «röpülő» zsákot. A zsák és az asszony eltűnt és nem is került elő. A későbbi kutatások is eredménytelenek maradtak. A városban csakhamar elfelejtették a zsákhistóriát. Csak két ember, akinek életében nagy változást teremtett, nem tudta elfelejteni: egy gyászba öltözött asszony, aki a megölt pénztári hivatalnok sírján gyászolt és az ostoba katona, akinek figyelmetlenségeért egy évig börtönben kellett ülnie.

TIZENHATODIK FEJEZET.
Elnökből fogoly.

Eközben egyre sűrűbb felhők gyülekeztek a szemhatáron. A monarchisták intrikája folytán a hadsereg napról-napra ellenségesebben viselkedett. Azt kívánta, hogy büntessék meg azokat a vasúti hivatalnokokat, akik «mindörökre Mandzsuországban akarják visszatartani a csapatokat». Azoknak a vezetője, akik ilyen módon akartak bosszút állani a munkásszövetségen, Batianov tábornok volt, aki Pétervárott és az udvarban jelentékeny befolyással rendelkezett. Ez a tábornok azt ajánlotta a főparancsnoknak, hogy küldjön Karbinba büntető expediciót. Linievics tábornokkal folytatott nagyon kedélyes tanácskozás után sikerült is előljáróját e terv jóváhagyására rábírnia. Már másnap úton is volt különítményével Karbin felé. A Szupingkaitól északra levő vasúti állomások hivatalnokai Batianov tábornok vonatát akadálytalanul tovább engedték, mert a tábornok a legelső állomások egyikén fölakasztatta az állomási előljárót, aki azt mondta neki, hogy a munkásszövetség külön engedelme nélkül különvonatot nem bocsáthat tovább.

Mihelyt ezt megtudtam, telefonon érintkezésbe léptem Linievics tábornokkal. Teljes egy óra hosszáig tárgyaltam vele és rámutattam a tervezett eljárás veszedelmességére -139- és beláthatatlan következményére. Linievics végre engedett és távirattal azonnal visszarendelte Batianovot, aki azonban nem törődött fölöttese parancsával, hanem folytatta az útját észak felé.

Így tehát saját belátásunk szerint kellett cselekednünk. A viszonyok ravasz eljárásra kényszerítettek bennünket és főként arra, hogy ne vesztegessük el az időt. Vlaszienkót a legsürgősebben elküldtük a Szungarin áthaladó vasúti híd túlsó felén levő második állomásra azzal a megbízással, hogy ott várja meg Batianov tábornokot és mindent rendezzen el a fogadására. Ugyanekkor elrendeltük, hogy a híd túlsó oldalán egy darabon szedjék föl a síneket, mihelyt Vlaszienko ott keresztül utazott. Mikor Vlaszienko kijelölt helyére ért, újra táviratot küldtem Linievics tábornoknak és nyomatékosan kértem, küldjön ki rögtön egy nagyrangú törzstisztet, aki Batianov tábornokot még útközben utólérje és átadja neki a rögtönös visszatérésre fölszólító parancsot.

A helyzet drámaisága talán jobban szembetűnik, ha az események további lefolyását főként Vlaszienko saját szavaival és ama táviratok szövegével mutatom meg, melyeket a pályáról küldött nekünk. Vlaszienko első üzenete így szólt:

Erre munkásosztagot küldtünk ki a hídon túl szétrongált pályarész rendbehozatalára. Néhány óra mulva Vlaszienko ezt jelentette:

– Batianov vonata itt van. Beszélgetek a tábornokkal, aki itt nyugodtan megvárja a pálya rendbehozatalát. A Linievics törzstisztjét hozó vonat félóra mulva érkezik ide.

Telefonoztunk a hídnál levő szakaszmérnöknek, vizsgálja meg, vajjon minden rendben van-e és igenlő választ kaptunk tőle. Csaknem ugyanekkor ezt táviratozta Vlaszienko:

Két óra mulva lokomotivot láttunk közeledni, amelyhez egyetlenegy kocsi volt kapcsolva. Éppen a karbini pályaudvar főkijáratával szemben lökődve megállott. A tábornok -140- úr méltóságteljesen kiszállott luxuskocsijából és szigorúan körülnézett. Szeme csakhamar megakadt egy fölfegyverzett munkáscsapaton, amely Vlaszienkóval az élén feléje közeledett. Batianov még egy vizsgáló tekintetet vetett maga köré, azután ezt kérdezte:

– A vonatja, tábornok úr, ebben a pillanatban visszafelé megy Szupingkaiba, Excellenciád egyedül fogja folytatni az útját.

– Mandzsuország határa felé és azután tovább Csitába, – felelte a feszesen álló volt huszár.

Úgy hangzott, mintha mindez teljesen rendben lenne és a tábornok Vlaszienko vidáman csillogó szemében olyasvalamit is észrevett, ami elvette kedvét a tiltakozástól. Egy pillanatig még habozott, azután sarkon fordult és visszaült a kocsijába. A gép nagy hajtókerekei lassan forogni kezdtek nyugat felé, hogy a tábornokot örökre elvigyék Mandzsuországból. Köztünk hátramaradottak közt bizonyára nem volt senki, aki sajnálta volna elutazását. Mihelyt nem volt már szükség a szertartásos ünnepiességre, Vlaszienko szívből nevetni kezdett és elmondta nekünk az esetnek nem ismert részletét:

– Amikor Batianov megérkezett az állomásra, ahol reá várakoztam, közöltem vele, hogy a pályát éppen javítják, de nemsokára készen lesz. Közben figyeltem, jön-e már a törzstiszt vonata. Mihelyt e második vonat füstjét a távolban megláttam, embereimnek megparancsoltam, hogy a tábornoknak a szerkocsihoz csatolt kocsiját tervünk szerint kapcsolják el a többitől. Ugyanebben a pillanatban fölugrottam a gépre és megparancsoltam a gépésznek, hogy teljes gőzzel induljon útnak. A vonat többi része a katonákkal ilyenformán az állomáson maradt. Azonkívül a tábornok adjutánsát a délről jövő vonat beérkezte előtt nagyon szövevényes telefonbeszélgetésbe sikerült belekevernem az északra levő legközelebbi állomással úgy, -141- hogy a szegény ördögöt egymagam elfoghattam és ide hozhattam.

Másnap, amikor Batianov Mandzsuti mellett már átkelt a határon, hallottam, hogy esküdt ellenségünk, Ivanov tábornok a haját tépte dühében, mert semmit sem tudott arról, hogyan fogadtuk Batianov tábornokot és így nem nyílt alkalma a cári udvarban nagybefolyású előkelő tiszt megsegítésére. Mihelyt kémjei részletesen kitudakolták, milyen módon bírtuk rá a tábornokot útitervének megváltoztatására, titkos jegyű táviratot menesztett Pétervárra, amelyben Linievics tábornokot «a tiszteletreméltó és nagyérdemű tábornok» ellen szőtt összeesküvésben való bűnrészességgel vádolta meg.

Sajnos, ez a távirat, amit később meglehetősen kellemetlenül kellett megéreznünk, nagyon mély hatást gyakorólt Pétervárott. Mivel a frontcsapatok hazaszállítása most már csaknem teljesen befejeződött, Linievicset visszahívták Pétervárra és Ivanov tábornokot tették meg Mandzsuország főparancsnokának.

Mihelyt az öreg Linievics, aki barátságosan elbúcsúzott tőlünk, valóban eltávozott, Ivanov éreztetni kezdte velünk a hatalmát. Első cselekedeteinek egyike névrokonának, az általam elfogott anarchista Ivanovnak a szabadonbocsátása volt. Ez még aznap elhagyta Karbint. Búcsúzóul nekem és az egykori központi választmány többi tagjának udvariasan néhány sort küldött, amellyel arról biztosított bennünket, hogy mihelyt II. Miklós bíróságai akasztófára juttatnak bennünket, jelenlétével meg fog bennünket tisztelni. Később kiderült, hogy jóslása közel volt a megvalósuláshoz és pedig abban az időben, amikor ő, e nem nagyon barátságos levél írója, hóhér volt Tranzbaikáliában. Ez az anarchista, aki oly jól értett az orosz munkástömegek befolyásolásához, eredetileg öt évig ült gyujtogatésért fegyházban. Azután a politikai rendőrség ügynöke lett, mert ez a szolgálat hozzásegítheti az embert valamihez és végül megtétette magát hóhérnak.

Arra a hírre, hogy bíróság elé állítják azokat a tiszteket, akik a vladivosztoki forradalmi választmány tagjai -142- voltak, Vladivosztokban nagy utcai tüntetést rendeztek, amely nagyon nyugtalanította nemcsak a katonai hatóságokat, hanem a munkásszövetség ottani helyi csoportját is. Erre fölszólították a mi választmányunkat, hogy azonnal küldjön Vladivosztokba megfelelő embert, akivel megvitathassák a szükséges intézkedéseket abban a veszedelmes helyzetben, amelybe ez a mindenféle zavargás ellen különben vértezett messzi keleti főváros jutott. Mivel régebben magam is Vladivosztokban éltem és a legjobb viszonyban voltam a lakóival, a választmány engem rendelt ki oda. A legközelebbi, még aznap kelet felé induló vonathoz szolgálati kocsit kapcsoltak, amelyen Vladivosztokba utaztam, ahol nagyon válságos eseményeknek lettem szemtanuja.

1906 január 9-én reggel hét órakor érkeztem meg Vladivosztokba, ahol a helyi választmány tagjai azzal a hírrel fogadtak, hogy a város forradalmi szövetségei különösképpen meg akarják ünnepelni mai évfordulóját annak a napnak, amikor a cári gárda a pétervári téli palota előtt lemészárolta a munkásokat. A forradalmárok körmenetre készülődnek, amelyen tiltakozni fognak a régi reakcionárius kormányrendszer visszatérése ellen.

Már megérkezésem után félórával a forradalmi csoportok vezetőivel tanácskoztam. Hiába beszéltem, hogy ne tüntessenek, nem hallgattak rám. Ragaszkodtak ahhoz, hogy a cár uralmi rendszerével való eredményes szembeszállásra nincs más eszköz, mint utcai barrikádharc fegyveres kézzel vagy pedig fegyvertelen forradalmárok halála az orosz városok utcáin. Az áldozatok elfolyó vére akkora hatással lesz más nemzetekre, annyira megmozgatja emberiességüket, hogy föllázadnak II. Miklós bűnös uralma ellen és iparkodnak annak véget vetni. Megrendülve kellett látnom, hogy az az elhatározás, amelybe ez a népelem tompa kétségbeesésében és a cár közeledő bosszújától félve, beleélte magát, megváltoztathatatlan.

A vezetőkkel folytatott eredménytelen tanácskozás után azonnal a várparancsnokhoz, Kazbek tábornokhoz mentem, aki az egész város igazi ura volt. Mérsékelt intelligenciájú -143- georgiai ember volt, akinek minden becsvágya arra irányult, hogy karriert csináljon. Mivel a tüntetés teljesen békés jellegűnek igérkezett és vezetői elhatározták, hogy a tömeget minden kihágástól és zavargástól visszatartják, semleges magatartásra próbáltam rábírni a tábornokot. Mialatt fejtegetésemet végighallgatta, sokatmondó mosoly játszadozott az ajka körül. Ezt észrevevén, így szóltam hozzá:

– Tábornok úr, az ön lovagiasságától és belátásától függ Vladivosztok sorsa!

Csaknem önkéntelenül csúsztak ki a számon e szavak és amikor már kimondtam őket, kissé nagyzolóknak tűntek föl, de a jövő bebizonyította, hogy igazat mondtam.

A tüntető menet tizenegy órakor komoly szótlansággal jött lefelé a város főutcáján, a Szvetlanszkáján. Minden utcasarkon új résztvevők csatlakoztak hozzája. Az orthodox katedrális előtt az élen haladó csoport megállott és csakhamar körülvette a fölzárkozó embertömeg. Mindenki levette a sapkáját és imádkozott azoknak a lelke üdvösségeért, akik a forradalomban estek el. Az emberi gomolyag ezután újra szétoldózott. A menet megint útnak indult. Időnként ezt a kiáltást lehetett hallani: «Alkotmányt kérünk! Parlamentet kérünk!» Egyébként semmi nem szakította meg a nyugalmat és a példás rendet, amellyel a menet a várparancsnok székháza előtt a pályaudvarra vivő utca felé haladt. A tömeg nyugodtan vonult végig ezen az utcán, sőt mivel a hatóságok nyilván nem akadályozták meg a továbbhaladást, derült kedvűnek látszott.

A menet élén Wolkenstein Zsófia asszony haladt, akit a munkásszövetség és a forradalmi csoportok más vezetőivel Lankovszki dr. és Piotrovszki mérnök követett.

Wolkenstein Zsófia nevének megemlítésekor egy már nem fiatal asszony szelíd, kifejező és szeretetreméltó arca áll előttem. Fekete hajába már sok szürke szálat font az idő. Barna szemében és friss ajkán kínzó, fájó, gondokkal teli reménytelenség, amely e forradalmárnő életének tragédiájáról beszél.

Húsz éves diákleány volt, amikor forradalmi meggyőződése -144- a terroristák közé sodorta és arra kényszerítette, hogy részt vegyen a III. Sándor cár élete ellen irányuló merényletben. Halálra ítélték, de az ítéletet kegyelemből életfogytig tartó börtönre változtatták. Miután néhány évet már kitöltött a slüsszelburgi rettenetes fogház egy magáncellájában – Pétervártól körülbelül negyven mértföldnyire keletre a Ladoga-tó mellett – messzire, nagyon messzire, az átkozott, gyilkos Szakhalin-szigetre száműzték, amelyről «Ázsiai titkok, ázsiai emberek» című könyvemben részletesebben írtam. Ott jó angyala lett a börtönlakóknak, akiken orvosi tanáccsal, betegápolással, de lelki vigasztalással is segített. Még a sziget hivatalnokai is becsülték e rendkívüli nő nemes tulajdonságait és magatartása, valamint érdemei elismeréseül kieszközölték neki, hogy súlyosan megrongált egészsége miatt Vladivosztokban lakhassék.

Ez a Wolkenstein Zsófia haladt tehát szomorú, minden szívet megnyerő mosollyal az ajkán a tüntető menet élén. Annak az unokájától, akit darabokra tépett egy forradalmár bombája, mert az orosz népnek nem akarta megadni a legegyszerűbb emberi és polgári jogokat, most ugyane jogok megadását akarta kérni. A gondtól lesujtott nő ebben a pillanatban elkeseredve talán ezt gondolta:

Ezt az elmélkedést hirtelenül géppuska zakatolása riasztotta el. A hideg levegőben golyók fütyültek. De csak egy pillanatig. Azután elnémult a tüzelés. A tömeg vad pánikkal minden irányban szétrebbent, átfutott a pályaudvartéren, a közeli épületekben keresett védelmet vagy a mellékutcákba menekült. Két halott maradt az utca kövezetén. Az egyik Wolkenstein Zsófia volt, az a nő, akinek életét teljesen betöltötte az a vágyakozás, hogy az orosz népet a rabbilincsből kiszabadulva láthassa. Kifogástalanul tiszta lelkiismerettel távozott ebből az életből, de magával vitte az undort is eme hitvány hivatalnoklelkektől, akik mohón előretörtető kapaszkodásuknak mindent föláldoznak, ami másnak szent. Ahogyan élt, az első sorokban harcolva, úgy is halt meg. A másik halott egy tíz éves iskolásgyerek volt. -145-

Kazbek tábornok, hogy előbbrejutásának útját egyengesse, ezt táviratozta ezen a napon Pétervárra küldött jelentésében:

– Felséged hű katonái az én parancsnokságommal rengeteg tömegű ellenséges izgatót szétszórtak.

Az élet azonban maga bosszulja meg a bűnös alávalóságot: ez a világon uralkodó kifürkészhetetlen, örök igazságosság alapelve.

A pánik az egész városba szétkergette a tömeget. Villámgyorsan szájról-szájra járt a hír, hogy a katonák rálőttek a menet fegyvertelen, békés résztvevőire. Eljutott az Orosz-sziget erődeibe és az Arany Szarv hajóira. A katonák közül sokan, a tengerészek mindannyian forradalmi érzelműek voltak. A matrózok tehát mihelyt meghallották, mi történt, fegyvert fogtak és a jégen át a városba rohantak, míg a katonák a sziget egyik erődjére a forradalmi lobogót tűzték ki. Csak egyetlen ezred, amely nem régen jött Oroszországból, engedelmeskedett a törzskar parancsának.

Kazbek tábornok, amikor megtudta, hogyan állnak a dolgok, ennek az ezrednek azt a parancsot adta, hogy az ágyúkat irányítsa a városra és a hajókra. Igen ám, csakhogy a föllázadt katonák kezében levő ütegek és a hajóágyúk az első lövésre rögtön válaszoltak. Gránátokat lőttek a város néhány helyére és az erődökre, amelyek a város fölött levő kapaszkodókon és magaslatokon voltak elrejtve. Több helyen tűz támadt és különös hevességgel pusztított a kínai üzleti negyedben. A tűz csakhamar végigharapódzott a japán városrész szűk utcáin, ahonnan a Szvetlanszkajához és a város közepéhez hatolt tovább.

A lángtengerben, az összeomló házak kaoszában és a mindent beborító füsttömegekben, mint vad sakálok, emberi bandák garázdálkodtak. A városi lakosság söpredéke, a monarchista-szervezetek tagjai és hunghucok verődtek össze e bandákban. A hunghucok, akik a hegyekből és az Amur partjától jöttek, egyre nagyobb számban kerestek és találtak is a fővárosban rejtekhelyet. Néhány városrészben utcai harc folyt. Ezekben a napokban óriási volt a halottak -146- és a sebesültek száma. A szerencsétlenség és a gyalázatosság ez óráiban szabad útja volt a régen rejtegetett gyűlöletnek, a bosszúállásnak, a rablás és gyilkolás vágyának, minden bűnnek. Amikor beköszöntött az est, Vladivosztok háromnegyedrésze romhalmaz volt. A lassanként csökkenő tűz visszfénye ott vonaglott az égen. A hold világát, amely a várost hideg ezüstfénnyel vonta be, csípős füst sűrű felhői fátyolozták el.

Amikor késő este visszatértem szolgálati kocsimhoz, még mindig hallható volt az örjöngő tömeg vad kiáltozása, a fegyverek ropogása, a bedölő házak robaja és a városban cirkáló őrjáratok ideges fütyülése.

Január 12-én visszatértem Karbinba, ahol már mindenki tudott a vladivosztoki katasztrófáról. Jelentést tettem a szövetség választmányának, azután Ivanov tábornokhoz mentem, hogy értesítsem a vladivosztoki eseményekről és figyelmeztessem arra, hogy ha taktikai hibát követne el, ugyanez a sors érheti Karbint is. A tábornok azonban nem akart engem fogadni, miért is üzenetemet az adjutánsára kellett bíznom azzal a kéréssel, hogy közvetítse a főnökéhez.

Lakásomhoz visszatérve, ott találtam a rám várakozó Zaremba ezredest és Ziegler kapitányt. Miután kikérdeztek a vladivosztoki szerencsétlenség részletei felől, Zaremba ezredes látszatra csak úgy mellékesen megjegyezte:

– Ne feledje, hogy szolgálati kocsija útra készen mindig rendelkezésére áll.

– A legsürgősebben tanácsolom, utazzék el. Rossz idők várnak reánk, – tette hozzá Ziegler.

Amikor kérdezősködni kezdtem, csak sokat mondó pillantás volt a felelet. Látogatóim kezet szorítottak velem és eltávoztak. Két nap látszólag teljes csöndben mult el. Január 16-án korán reggel Ziegler kapitány megint eljött hozzám. Szakadozott mondatokkal ezt súgta:

– Két órakor dél felé indul egy vonat… Megfogom parancsolni, hogy az ön kocsiját kapcsolják hozzá… Az Istenért, meneküljön… Utazzék el, mindegy hogy hová… Többet nem mondhatok… de menjen el! -147-

Beláttam, hogy valami nagyon komoly esemény készülődhetik. Meghagytam tehát a szolgámnak, hogy kis kézitáskába csomagolja össze az utazáshoz legszükségesebb dolgokat. Azután Novakovszkihoz mentem, aki egészen a közelemben lakott. Tanácsot akartam tőle kérni, hogy viharos forradalmári pályánk többi részesének értesítése után, esetleg vele együtt elutazzam.

Kopogtattam Novakovszki ajtaján. Jó sokáig senki sem felelt. Végre kinyílt az egyik ablak, eleinte csak nagyon kevéssé, de egy pillanat mulva annyira, hogy barátom öreg szakácsnője óvatosan kidughatta rajta a fejét. Rosszat sejtve, az ablakhoz siettem és megkérdeztem:

– Pszt! – susogta és reszketett félelmében és izgatottságában, – pszt! a gazdámat tegnap éjjel letartóztatták és börtönbe vetették!

Rögtön bérkocsiba ültem és sorjában elhajtattam egykori hivatali kollégáimhoz, de már egyiket sem találtam otthon. Hasonló módon valamennyit elfogták. E pillanatig már csak én voltam szabadon. Csak most értettem meg Zaremba és Ziegler látogatásának igazi jelentőségét, különösen pedig az ideges sietséget, amit a kapitány ma reggel tanusított.

Most mégis lemondtam minden kísérletről Karbin elhagyására. Sőt az egyedüli helyes eljárásnak azt tartottam, ha ott maradok, hogy bebörtönözött társaimért megtegyek minden tőlem telhetőt vagy hogy tevékenységünk következményét velük együtt viseljem, bármi legyen is az. Éjfélig vártam otthon a dolgok további kifejlődését. Ebben az időtájban dolgozószobám iróasztalánál ülve, az ablakon át egy katona arcát és csillogó szuronyát pillantottam meg. Fölugrottam és átmentem a hálószobába, de ott is ez a látvány tárult elém. Künn minden ablak előtt egy katona állott. Alighogy arra a következtetésre jutottam, hogy az egész házat megszállták, megszólalt a csengetyű. Szolgám ijedt kiáltása volt a felelet. Kardcsörgés és sarkantyúpengés -148- hallatszott. A tornácon néhány csendőr és a politikai rendőrség néhány ügynöke jelent meg.

Mindenekelőtt alaposan átkutatták az egész házat. Ezt követte a letartóztatás jegyzőkönyvének elkészítése a szokásos részletes kérdésekkel: tudok-e írni és olvasni, megvagyok-e keresztelve és több ilyenféle. Egy órával később, mintha örökre szólna, tompa csattanással bezáródott mögöttem a katonai fogház egyik cellájának vasajtaja. A közepén levő kis rácsos nyíláson egy katonaőr tartott szemmel.

Ötvenhárom napig az orosz távoli kelet elnöke és íme most fogságban! Elnökből fogoly: rövid, de szomorú élméményekben és izgatottságban nagyon is gazdag pályfutás.

TIZENHETEDIK FEJEZET.
«Ez tilos! Lövök!»

A cellám nem volt éppen nagy. Hossza négy lépés, szélessége három. Erős, boltíves mennyezete volt és olyan alacsony, hogy a kezemmel szinte megérinthettem, de amikor ezt megpróbáltam, a künn álló katona olyan hangon, amely mintha csak az ember megfélemlítésére teremtődött volna, rám ordított:

Nem bántottam hát a mennyezetet, hanem az ablakkal kezdtem foglalatoskodni, amely nem volt nagyobb egy négyzetlábnál, de erős vasráccsal és kívül annyira bedeszkázva, hogy a fekete éjjeli égnek csak keskeny szalagját és néhány csillagot láthattam. Nyugodtan és részvétlenül bámultak le rám, éppen úgy, mint szabadságom idején, amikor a Szikhota-Alin szakadékaiban vadásztam, amikor a Japán-tenger csöndesen hullámzó vizén cirkáltam vagy Párizs vidám élénkségű bulevárdjain kóboroltam, ami mind annyira távolinak tűnt föl, mint az «életfogytiglaniak» cári palotája Szakhalin celláiban. Gondolataimból kizökkentve megint megszólalt az őr:

– Nem szabad az ablak közelébe jönni. Ha megteszi, lövök – felelte a katona.

Láttam, hogy bizony kissé korlátozott lesz a szabadságom. Leültem tehát a keskeny vaságyra és a mennyezetről lelógó, füstölgő olajlámpa világánál a falakat kezdtem viszgálgatni. Be voltak ugyan meszelve, de rettenetesen piszkosak, repedezettek és foltosak voltak és számtalan fölírás éktelenítette el őket. Az egyik sarokban, közvetetlenül az ágy fölött nagy, nedvesnek látszó folt volt; úgy éreztem, mintha jeges lenne. A lyukas tetőn nyilván víz folyt be és a mandzsuországi tél kemény hidegében még itt benn is megfagyott.

A katona nem felelt. Szemét, mint előbb, a nyílásra meresztette és aggodalmas tekintettel tovább figyelt.

Még mindig rajtam volt a bundám és a sapkám. Mikor levetettem, a csontig átjárt a tűrhetetlen hideg és annyira reszkettem tőle, hogy a bundámat megint föl kellett vennem és így beburkolódzva lefeküdten a nem nagyon csábító ágyra. Csikorgott és meghajolt a súlyom alatt és mintha a teherért bosszút akart volna rajtam állni, egy eltörött vasrúdja az oldalamba fúródott. A kemény vánkosból nedves gőz és átható, savanykás szag áradt ki. A katonai gyapjútakarónak is irtózatos szaga volt és a nedves hidegben egészen vizesnek látszott.

Tágra nyílt szemmel feküdtem az ágyon. Nem gondoltam semmire, csak az az érzés szorongatott, hogy a katona szeme állandóan rám meredt. Mikor a teljes belső üresség tudatára jöttem, e nekem teljesen szokatlan lelkiállapot okát kezdtem kutatni. A magyarázatot nem volt nehéz megtalálnom. A szervezetem minden új pillanat bizonytalanságát ösztönszerűleg megérezte. A katonai fogházak e legszigorúbbjába és legkomorabbjába, ebbe az utálatos barlang-cellába zártak, amelynek falai nedvesek és jegesek, amelynek csak egyetlen, apró ablaka volt és azt is beszögezték -150- deszkával. Tudtam, hogy minden pillanatban az udvarba kisérhetnek, ott a fal mellé állítanak és nehány nikkelgolyót eresztenek belém. Azt is nagyon jól tudtam, hogy Ivanov tábornok semmi lelkifurdalást nem érezne, ha így egyenlítené ki a számlát. Ilyen helyzetben volt-e valami célja annak, hogy egyáltalán gondolkozzék az ember? Megint abbahagytam tehát a gondolkodást és fásultan a piszkos mennyezetet bámultam, míg a hidegtől fájt minden tagom.

Nemsokára azonban öntudatra ébresztett egy új ellenség. Csapatostul nyomult előre és olyan elkeseredéssel támadott rám, mintha az Orosz Nemzet Szövetsége fekete százai közé tartozott volna és Ivanov tábornok küldte volna ellenem azzal a paranccsal, hogy ne kegyelmezzen. Kétségbeesve küzdöttem ezzel az ellenséggel és az egész idő alatt csodálkoztam, mert az őr nem kiáltott rám, hogy ez is tilos. Az őr azonban beérte azzal, hogy védelmi harcomat szótlanul végignézte.

Nagy és kis egységekből alakuló csapatokat láttam a falon előnyomulni olyan formációkban, amelyek valamely jól vezetett flottagyakorlat sztratégiájára emlékeztettek. Mint a hullámokat hasító büszke dreadnought, lassan és méltóságosan jöttek a nagy példányok, míg a szárnyakon a földerítést és védőszolgálatot teljesítő torpedóhajók és rombolók mintájára a kicsinyek rajai sürögtek. Ez a gyalázatos ellenség kétségtelenül nagyon megelőzte a korát, mert a modern hadviselés ismert eszközeit ellenem már akkor fölhasználta: mindkét oldalról támadott és olyan bűzzel árasztott el, aminőt utálatosságra nézve nem tud fölülmulni semmiféle modern mérges gáz. Még a levegőből is vesztemre tört, mert fölmászott a mennyezetre és abból a kedvező állásból, mint a bomba, egyenesen rám zuhant.

– Hallja csak! – szóltam a katonához, ennek a cellának túlsok a lakója, számomra nincs már itt hely.

– … lövök, – fejeztem be helyette a mondatot. Nem bánom, de akkor ezekre a betolakodókra is lőjjön.

A katona elfordult. Hallottam, hogy elfojtottan nevetett. -151- Mikor a kis rácsnál ismét megpillantottam az arcát, már nem volt olyan veszedelmes, sőt csaknem barátságossá lett.

A hajnali szürkület végre belopódzott a cellába. A lámpa, amely fekete koromfátyollal vonta be az egész helyiséget, halálküzdelmében még egyet lobbant, azután kialudt. Támadóim abbahagyták éjjeli rajtütésüket és visszavonták rajaikat. Az őrt cellám ajtaja előtt fölváltották. Trombitaszó hallatszott. A folyosón katonacsizmák nehézkes kopogása döngött végig. Járás-kelés zajával kiáltás, nevetés, rövid éles vezényszó és pléhedény csörömpölése folyt össze. Az az idő lehetett ez, amikor a katonák a teáskannával visszatértek az őrszobába. Újra hangos vezényszót hallottam, mire a katonák a reggeli imába fogtak:

Itt, ahol igazán csak a Mindenható tudta megmenteni a borzalmas börtönbe bezárt embereket, egészen külön értelmük volt ezeknek a szavaknak.

Bár szomjas és éhes voltam, nem akartam kérni, nem csupán büszkeségből, hanem azért is, mert az örökös «Ez tilos! Lövök!» már a könyökömön nőtt ki.

Fölkeltem és négy lépést ide, négy lépést oda, föl- s alájártam a cellában. Mindig az a medve jutott az eszembe, amelyiket a pétervári állatkertben figyeltem meg, amikor ketrece egyik sarkából megszakítás nélkül a másikba csoszogott, a fejét nagy kétségbeeséssel ide-odalóbálta és kicsiny, véres szemével kérdő tekintetet vetett maga köré.

– Alighanem ilyen vörös az én szemem is, hiszen egyáltalán nem aludtam, – gondoltam és akaratlanul mosolyognom kellett.

Új őrzőm fiatal, karcsú, szőkehajú legény volt, akinek mosolygó arcáról meglepetésemre irántam való jóakaratot olvastam le. Miután egy ideig föl- s alájártam, végre szédülni kezdtem a folytonos megfordulástól. Hogy magamhoz térjek, a piszkos fal irkafirkáit kezdtem olvasni. Legnagyobb részét esetlen, az írásban kevéssé gyakorlott kéz írta. Akárhány csak káromkodás volt és durva kiszólás. Akadt néhány szerelmes vers is. Figyelmemet csak egy fölírás kötötte le erősebben és keltett bennem vadul hullámzó, bizonytalan -152- gondolatokat. Valami hegyes szerszámmal karcolták bele a vakolatba. A cellának valamelyik ismeretlen, most már halott lakója véste itt be a világnak szóló utolsó kétségbeesett üzenetét. Így hangzott:

– Egy óra mulva agyonlőnek… El fogok tűnni, de itt leírt szavaim megmaradnak. Mit is ér tulajdonképpen egy emberélet?

Gondolatok és érzelmek viharos áradata zúdult reám. Ebben a zűrzavarban egy érzelem kezdett előre nyomulni és sűrűsödött mindjobban azzá a gondolattá, hogy a huszadik század emberi társadalmában sohasem hoznának többé halálítéletet, ha a törvényhozóknak és a bíráknak néhány napon keresztül azt kellene átélniök, amit az elítéltnek kell éreznie ilyen fölírásokkal ellátott cellában. Nem volna-e másrészről lehetséges, hogy a gonosztevő, aki a törvény szerint rászolgált a halálra, ha ezeket az egyszerű, titokzatosan ijesztő föliratokat olvassa, keserves könnyeket ontana gaztette miatt és mindörökre lemondana a bűnről? Nem tisztulhatna-e meg akkor a szíve és a lelke olyan módon, amit a büntetőtörvény és a logikusan és igazságosan, de egyszersmind hidegen és részvétlenül gondolkodó bíró még nem ismer? A fölirat, amely bennem e gondolatokat ébresztette, tovább élt, ellenben az írója valahol a katonai temető valamelyik sarkában már régen a sírjában pihent, amelyet nem ékesít kereszt és ahol nem sír és nem gyászol senki. Pedig hát, aki ezeket a szavakat fogsága cellájának falába véste, bizonyára szintén hagyott hátra embereket, akikre keserves gyászt borított a halála és akik híven megőrzik az emlékét, mert jó volt hozzájuk és ők szerették.

A katonai fogház 5. számú cellájában eltöltött azon az első reggelemen már közel voltam ahhoz, hogy elődöm föliratához én is hozzáfűzzem a magamét. Ettől csak az az aggodalom tartott vissza, hogy megint azokat az unosuntalan szavakat fogom hallani, amelyek reám, de arra is, aki kimondta, olyannnyira lealacsonyítók voltak:

Az órámra néztem: kevéssel hét óra előtt volt. Körülbelül egy óra mulva a tornácon bizonyos mozgást vettem -153- észre, beszélgetésnek egyes töredékeit hallottam. A katona arca a rácstól eltűnt. A zárban kulcs csikordult meg. A cellámba lépett Miller államügyész és Fiedorenko csendőrezredes. Az államügyész hivatalos hangon ezt adta tudtomra:

– Önt Ivanov tábornok parancsára tartóztatták le és tábori katonabíróság elé kerül.

– Az igazságügyminiszter rendkívüli körirata értelmében a tárgyalás az ön jelenléte nélkül fog lefolyni, – mondta az ezredes, miután előbb aktái közt lapozgatott.

Nagyon is jól ismertem ennek az eljárásnak súlyos jelentőségét. Egész Oroszország nyögte a sok független katonai bíróság, az úgynevezett «expressz ítélőszékek» véres erőszakoskodását, amelyek csakis forradalmárok elítélésével foglalkoztak és közülük sok ezret halálra ítéltek. Úgy éreztem, hogy eláll a szívem verése és mintha jégdarab lenne a mellemben. De leplezni tudtam izgatottságomat és erőszakolt nyugalommal kérdeztem:

Azután mindketten elmentek. Mögöttük nagy csattanással záródott be az ajtó. A kulcs megint megcsikordult a zárban. A katona arca, amely most igazi szánalmat mutatott, újra megjelent a nyílás mögött.

Ellenszenves látogatóim eltávozása után, reggelire egy csésze teát és egy szelet fekete katonakenyeret hoztak. Délre egy tányér káposztalevest, egy tányér fekete darát és egy darab kenyeret kaptam.

A lábam, amely a hunghucokkal Udzimi mellett folytatott harcban kificamodott, estefelé tiltakozni kezdett a fűtetlen szoba ellen és elviselhetetlen fájdalmat okozott. Képtelen voltam tovább lábon lenni és lefeküdtem az ágyra. Mikor az őr behozta a vacsorámat, egy tál darát, teát és a rendes kis darab kenyeret, nem tudtam fölkelni. A csípőm úgy megdagadt és annyira fájt, hogy nyögtem és sziszegtem, -154- mint valami dühös kígyó. Az 5. számú cella ajtajánál egymást fölváltó őrök szerencsémre nem tiltották meg a nyögést is úgy, hogy megmaradt legalább az az egy vigaszom, hogy ebben a tekintetben szabad folyást engedhettem érzelmeimnek.

A második éjjelen sem aludtam, mert mint az előzőt, ezt is harcban kellett eltöltenem ellenségeim flottájával és csapataival, de most külsőre hatalmasabb, mindazonáltal kevésbbé kellemetlen szövetségestársak: hosszú csupasz farkú, nagy, vöröses-szürke patkányok még meg is erősítették őket. A padló peremén levő lyukakból és hasadékokból mindjárt családostól bujtak ki és csakhamar elfoglalták az egész padlót. Úgy viselkedtek, mintha mindjárt kezdettől fogva fegyverszünetet kényszerítettek volna rám, mert félelem nélkül az ágyamra ugrottak meg a padra, ahol a kenyér és a dara maradéka feküdt. Tiltakozásommal csak keveset törődve, olyan természetességgel lakmároztak, mint valamely elsőrangú szálló éttermének vendégei. Ha sziszegéssel el akartam őket riasztani, csak sovány feleletet nyívákoltak és fénylő fekete szemüket egy pillanatra rám szegezték.

Csak akkor szegtem meg a fegyverszünetet és kezdtem nyílt támadást, amikor az egyik, nyilván különösen vállalkozó kedvű és vakmerő dög a székről az ágyamra ugrott és engem szemével hipnotizálva, az arcom felé közeledett. Hangos csatakiáltással nekiestem az ellenségnek. Mint az érett körte a fáról, úgy potyogtak le a patkányok az ágyamról és zuhantak a padlóra, ahol minden irányba szétrebbentek. De csakhamar visszatértek és elárulták azt a szándékukat, hogy ágytakarómat szétosztják maguk közt, a kenyeremet egészen megeszik és az arcomat közelről tekintik meg. Ez már mégis csak több volt a soknál. Tehát tüzérségi harcra tértem át, az egyik csizmámat a legsűrűbb csoportba hajítottam, a másikat pedig olyan hatásosan küldtem utána, hogy hatalmas nyivákolás igazolta lövéseim találatát. Erre azután valamennyi eltűnt a búvóhelyén. Csak időről-időre suhant át cellámon valami titokzatos sötétség és figyelmeztetett, hogy az ellenség kémei még mindig -155- dolgoztak. Ez a háború a rettenetesen undorító patkányokkal mindaddig tartott, míg csak az 5. számú cellában voltam.

Fogházi életem második napján kiderült, hogy künn levő barátaim nem hagytak cserben. Az ebéd után az a szőke legény volt őrségen, akivel már megismerkedtem. Észrevettem, hogy sokáig szótlanul állott és gondosan megfigyelte a folyosót. Azután hirtelen elkapta a tekintetemet és pszt! jelzéssel összehajtogatott papirosocskát hajított be a rácson.

A szabadság világából valaki hírt adott nekem arról, hogy állanak a dolgok e pillanatban. Az «in absentia» megtartott bírósági tárgyalás komédiája már véget ért. Agyonlövésre ítéltek bennünket. Mindennek vége. De Ivanov törzskarában nézeteltérés támadt. A tisztek egy nagy csoportja kikelt az ítélet ellen és sürgősen új bírósági tárgyalást követelt, még pedig nem az «expressz ítélőszék», hanem rendes katonai bíróság előtt. Ezt a követelést sokan támogatták a polgári körökből.

– Ne essék kétségbe, folytatta az ismeretlen író, az ön érdekében táviratokat küldtek Pétervárra; Ivanov tábornok igaz, hogy elfogta és megsemmisítette az első táviratokat, de megtaláltuk a módját, hogy kijátszhassuk a cenzuráját.

Ez a biztatás még adott némi reményt, igaz, hogy nagyon keveset, mert Ivanovnak, akinek korlátlan felhatalmazása volt, tiltakozással nem sokat kellett törődnie, akármelyik percben kivitethetett bennünket a cellából, agyonlövethetett és az egész kérdést «fait accompli»-vel intézhette el. A cárok idejében ez nagyon gyakori eljárás volt, amit utódai, a szovjetek is sűrűn gyakorolnak; van rá példa 1924-ből Dudkievic elnök agyonlövésében, ami fölháborította az egész civilizált világot.

Kínzó gondolataimhoz, éjjeli ellenfeleimhez és az irtózatos fájdalomhoz, amit lábamban éreztem, most még egy új ellenség csatlakozott, valamennyi közt a legkegyetlenebb és legkönyörtelenebb: a halálfélelem. Fölugrottam és lélekzetemet visszafojtva lestem a történendőket valahányszor -156- kissé hangosabb beszéd hatolt hozzám a folyosóról, fegyvercsörgés hallatszott vagy az ételemet hozták. Már nem volt elég akaraterőm, hogy nyugodtan megvárjam, mi lesz; mindannyiszor sietve rendbehoztam a nyakkendőmet és a ruhámat, mintha ki kellene mennem, hogy örökre elhagyjam ezt a világot. Óráról-órára, percről-percre vártam teli félelemmel a halál hírét.

Két hosszú napig nem kaptam kívülről újabb hírt. A fölvigyázó végre zsemlyét és kolbászt hozott, amit kívülről küldtek nekem. A két legutolsó napon halálfélelmemben és kétségbeesésemben egyáltalán semmit sem tudtam enni és ehhez a csábító csemegéhez sem nyúltam volna hozzá, ha azt nem reméltem volna, hogy benne a tápláléknál kedvesebb dolgot kapok. Úgy tettem tehát, mintha enném. Zajosan egyik darabot a másik után törtem le a zsemlyéről, amíg rá nem jöttem, hogy valóban kis selyempapír-gombolyagocska van belerejtve. A papírgombolyagot a legnagyobb óvatossággal kisimítottam és ezt olvastam:

Egy szóval sem több. A halálfélelem tehát megmaradt, hiszen helyzetem tulajdonképpen nem javult. Damokles kardja tovább is a fejem fölött függött. Mert, ha a táviratoknak Pétervárott lett is volna sikerük, a felelet megkésve érkezhetik Karbinba, hiszen Ivanov tábornoknak nem kellett várakoznia, ha az ítéletet végre akarja hajtani.

Még egy nap telt el ezzel a gyötrelmes várakozással. Este, amikor a fogházban minden elcsöndesedett, a folyosóról beszéd és léptek zaját hallottam. Mindjárt ezután ki is nyílt az ajtó. Ivanov tábornok lépett be, mögötte a fogházszolgálat kapitánya.

– Tábornok úr! 5. számú cella, Ossendowski politikai fogoly, agyonlövésre ítélve.

– Ezt senkisem kérdezte öntől, kapitány úr, – förmedt rá a tábornok.

Többet nem szólt, megfordult és elment. Hallottam, amint a szomszédos cella ajtaja is kinyílik, de hiába füleltem, -157- nem tudtam megérteni, hogy ott mit mondott a kapitány.

Az éjszaka csak nem akart véget érni. Csönd volt a fogházban. Csak az őrök fölváltása a folyosón járt valami kevés zajjal. Az udvarról időről-időre fölhallatszott hozzám az őrök kiáltása:

Éjjeli kínzóimnak nyomát sem láttam. Szétdúlt állapotomban valahogy az jutott az eszembe, hogy megértik szenvedésemet és szánalomból békén hagynak. A bódultságtól nem éreztem fájdalmat a lábamban, elmult az éhségem, el a szomjúságom. Négy óra hosszáig ültem egy helyben szememet az ajtóra meresztve, mindig várva, hogy kinyílik és belép valaki, aki eljön értem, hogy utolsó utamra kísérjen. A legnagyobb feszültséggel füleltem minden legkisebb hangra.

Végre a kínszenvedés e hosszú éjszakáját is fölváltotta a nappal, amely túlfeszített idegeimnek nem kevésbbé lett fájdalmas. Mikor ennek az új napnak az alkonyatán elfásult kétségbeeséssel megint ilyen haláltváró éjszakát láttam magam előtt, egyszerre csak belépett a cellámba a fogházparancsnok és tudtomra adta, hogy át kell költöznöm a 11. számú cellába. Ez nyilván nagyon rossz jel volt, mert jól tudtam, hogy a fogházakban más cellában szokták elhelyezni a halálra ítélteket, hogy a kivégzésre előkészüljenek. Az átköltözés nem volt körülményes: csak a sapkámat meg a kabátomat kellett magamra vennem és követtem a parancsnokot a folyosón át új szállásomra.

Sem én, sem más sohasem tudja elmondani, mit éreztem, amikor kinyílt az új cella ajtaja és Novakovszki, Lepeszhinszki és a központi választmányból három másik kolléga fogadott nagy örömmel:

– Hurrá! – kiáltotta jókedvűen, mint mindig, Lepeszhinszki. Witte 2) elrendelte az expressz ítélőszék ítéletének megsemmisítését és megparancsolta, hogy rendes katonai -158- bíróság elé állítsanak bennünket. Ott nem ítélnek bennünket halálra!

Ez, miután öt napig szüntelenül a kivégzésemre vártam, bizony nagyon jó hír volt!

Később gyakran elgondoltam, mennyire relatív a boldogság fogalma. Egész életünkben küzködünk, a végsőig megfeszítjük minden szellemi és testi erőnket, hogy anyagi jólétet szerezzünk és jó helyet a társadalomban. Mindig zúgolódunk és állandóan életviszonyaink megjavulására áhítozunk. Ekkor hirtelenül valami katasztrófa ér bennünket, aminek következtében csak egy hajszálon függ az életünk. Ekkor azonban egyszerre a legnagyobb boldogságnak érezzük helyzetünk legcsekélyebb megjavulását is. Így voltam én is 1906 január 22-én. Csak most tudtam meg igazán, mit jelent az élet, most tudtam meg, hogy sok dologról teljesen hamis a fogalmunk.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET.
Tárgyalás előtt.

Hatodmagammal voltam a 11. számú kis cellában, amely tulajdonképpen csak két lakó számára volt rendelve. Bárha csak kevés helyünk volt és a lakásunk nagyon piszkos is volt, vigaszul mégis megvolt most a reménység. Most egyszerre fölülkerekedett bennünk az élniakarás és vele a vágy emberibb életfeltételek után.

Mindenekelőtt rendbehoztuk a szállásunkat. Vizet, szappant, törlőrongyot és papirost adattunk magunknak és fölsúroltuk a padlót, ami valószínűleg sohasem történt meg vele, mióta csak lerakták; megtisztítottuk a falakat és a mennyezetet; elfogtuk a poloskákat és kegyetlenül megöltük. Azután a patkányok ellen indítottunk háborút. Első intézkedésünk az volt, hogy rongydarabokkal betömtük a lyukakat, amelyeken ezek a vöröses-szürke állatok a padló alól kibujtak. A rongy persze nem tudott ellenállni a rabló rágcsálók hegyes fogainak, de eredményes eljárást sikerült kitalálnunk. A cella kitakarításakor fönn a kályhán nehány -159- üvegcserepet találtunk. Ezt finom szilánkokká morzsoltuk szét és a rongydarabokakal együtt a lyukak eltömésére használtuk; egy-egy réteg rongyra mindig egy-egy réteg szétzúzott üveget raktunk és tüskésdrót-akadályunkkal már nem tudott megküzdeni ellenségünk aknamunkája.

Ez azonban csak mechanikai kisegítőszer volt, már pedig nekem, a hivatásos vegyésznek más fölfogásom volt a hadviselésről. Célunk érdekében tehát hasznosítani akartam a tudományomat is. Ez csakhamar sikerült. Mivel a lábam még mindig nagyon fájt, az orvos kevés kinint adott. A fogházban ugyanis csak két orvosságot rendelnek: kinint és ricinuszolajat. Ebből a kininből oldatot készítettem és átitattam vele a rongydarabokat, amelyekhez a kiállhatatlan keserű íz miatt többé nem nyúltak hozzá a patkányok. Ez a szer, összekötve a zúzott üveggel amaz állatok számára, amelyeknek nem volt ízlésük, föltétlenül biztossá tette a barrikádunkat. Azóta sem láttuk, hogy ellenségeink előbujtak volna lövészállásaikból.

Megmosott, fényesre dörzsölt ablakunkon át sokkal élénkebben mosolygott ránk a napsugár. Megint szépnek láttuk az életet. A hideg 5. számú cellában való tartózkodás, az alvás nedves ágyon közvetetlenül a fagyos fal mellett és azoknak a napoknak lelki kínja észrevehető nyomokat hagyott rajtam. Lábam állapota annyira rosszabbodott, hogy az orvos a fogház kórházába akart szállíttatni. Mivel azonban nem akartam megválni társaimtól, addig könyörögtem, míg az orvos ott hagyott náluk a cellában. Ott ápolt, amennyire csak lehetett. Egyszer azonban, amikor megdagadt lábamat és csípőízületemet megvizsgálta, mégis aggodalmasan rázta a fejét:

A vadász- és vándoréletben megedzett szervezetem azonban az orvos aggodalma ellenére is elég erősnek bizonyult a baj leküzdésére. Miután két hétig mozdulatlanul a hátamon feküdtem, megint fölülhettem, sőt kissé ide-odajárhattam a hat ágy közt, amely csaknem egészen elfoglalta a cellánkat.

Ez idő alatt szinte senkisem törődött velünk. Mindenki -160- mély hallgatásba burkolódzott úgy, hogy az volt az érzésünk, mintha teljesen megfeledkeztek volna a létezésünkről.

– Ez jó jel, – mondta Lepeszhinszky. Az a bugris Ivanov talán lecsillapodik vagy talán elvisznek innen bennünket, avagy az a jó gondolata támadt, hogy kitörte a nyakát. Akkor azután a bíróság ítélete sokkal enyhébb lesz.

Tulajdonképpen egyikünk sem várt valami sokat az ítélet enyheségétől. Mindannyian el voltunk készülve, hogy legalább is száműzni fognak bennünket Irkutszk vidékén túl a sarki tundrák valamelyik büntető telepére. E vad vidékekre mindig életfogytig száműzték az elítéltet. De a soha meg nem haló remény még akkor is az amnesztiába kapaszkodhatott bele, amit talán megadnak akkor, ha a cárnak fia születik vagy valami más szerencsés esemény történik az állam életében. Ezért mindnyájan imádkoztunk, vajha Miklósnak sok férfi-utódja lenne; de egyébként is egészen komolyan hittük, hogy némi alappal remélhetünk politikai amnesztia révén általános tisztogatást, ha mindjárt ideig-óráig a monarchista reakció kerekedik is fölül, mert Oroszországban minden gondolkodó ember már régóta követelte az általános amnesztiát és az átmeneti balsikerben bizonyára nem tévesztette szem elől a mélyen gyökerező vágyódásnak eme célját.

– Hát legrosszabb esetben államköltségen elutazunk északra, hogy talán később megint visszatérjünk, – vigasztaltam társaimat. Azon a vidéken még nem jártam és nagyon szeretném látni.

– A száműzés nagyjában jobb a fogháznál, – fűzte hozzá Lepeszhinszky, – mert legalább valamennyire szabadon mozoghat az ember és nem zaklatja folyton szuronyos katona, csendőr vagy államügyész.

– Vagy ő excellenciája Ivanov tábornok, – dörmögte Novakovszki, aki ezt az embert, aki annyira megkínzott bennünket, mélységesen gyűlölte. Én legalább sokkal szívesebben találkoznám a jakutszki taigában akár naponta Taptyguine 3) tábornokkal, mint ezzel az Ivanovval, -161- mert a másik bizonyára tisztességesebben bánik az emberrel.

Később megint kaptunk a városból katonák és polgári fölügyelők által becsempészett híreket. Megtudtuk, hogy a katonai bíróság nagyon erőlködik, hogy ellenünk szavahihető tanukat szerezzen, hogy a bírákat már kinevezték és egyátalán mindent előkészítettek már a nyilvános tárgyalásra. Barátaink azt is megírták, hogy a munkásszövetség két jó ügyvédet bízott meg a védelmünkkel, aki már dolgozik az ügyünkben és mentőtanukat is talált. Közölték velünk továbbá, hogy a bírák egyike nemsokára előzetesen ki fog bennünket hallgatni.

Egyszer aztán megjelent a fogházparancsnok és tudtunkra adta, hogy katonai födözettel kihallgatásra kell mennünk. Katonák fölszegezett szuronnyal és csendőrök kivont karddal vettek körül bennünket és így kellett a fogházból végigballagnunk az egész városon, mintha rettenetes, közveszedelmes gonosztevők lettünk volna. Amikor a városháza, a bank és a vasúti igazgatóság ideiglenes irodai épülete előtt haladtunk el, hangos üdvözlő szóval a hivatalnokok nagy serege köszöntött bennünket. Asszonyok zsebkendővel integettek és virágot szórtak ránk. A leégett vasúti igazgatósági épület előtt levő téren munkásküldöttség várt bennünket és forradalmi dallal köszöntött, amelynek két sora így szólt:

A csendőrök, akiknek nem nagyon tetszett a rokonérzés e megnyilvánulása és talán támadástól is tartottak, karddal szétkergették a tömeget. Kevéssel odább azonban, a piac közelében egészen másként fogadott a város lakosságának alja, amelyet nyilván a monarchisták fölbéreltek, hogy átkozzanak és szidalmazzanak bennünket. Rekedt, a vodkitól fátyolozott hangon ezt ordították a tömegből:

– Halál a forradalmárokra! Akasztófára velük! Állítsátok a falhoz! -162-

A kiabálás egyre nőtt. Még követ is hajítottak reánk, de mivel a katonák sűrűn körülfogtak bennünket, közülünk senki sem sebesült meg. Itt is megbizonyosodtunk arról, hogy a politikai rendőrség tervszerűen támogatja a vezető monarchistákat, mert azok a csendőrök, akik nehány perccel előbb olyan erélyesen szétkergették a munkásokat, most beérték a dobálódzók figyelmeztetésével. Csak a városi rendőrség vezetői, akik még nem régen a mi vezetésünk és befolyásunk alatt voltak, nem nézték tétlenül ezt a visszaélést. Zaremba ezredes és Ziegler kapitány a csirkefogók ellenséges tüntetésére elkészülve, a piac közelében egyik udvarban, titokban lovasrendőröket tartottak készenlétben és ezeket most kivonultatták, hogy fütykössel szétkergessék a fekete százakat.

Mikor végre a vizsgálóbíró hivatalához érkeztünk, kellemetlenül lepett meg bennünket, hogy az illető bírósági tisztviselő nem volt más, mint Fiedorenko ezredes, Ivanov tábornok jobb keze. Megkezdődött a kihallgatás. Abból, ahogyan ezt Fiedorenko végezte, kiderült, hogy mindenáron azt akarta bebizonyítani, hogy a központi választmány és a munkásszövetség választmánya a pétervári munkás- és katonatanács utasításai és parancsa szerint cselekedett, amely szervezetet a cári kormány a legelszántabban üldözte és 1905-ben tagjai közé tartozott Bronstein Leó is, akit jobban ismernek Trocky néven. Fiedorenko olyan kitartással magyarázta félre minden feleletemet és olyan makacsul iparkodott a munkás- és katonatanáccsal való összeköttetésünket bebizonyítani, hogy végre is meguntam és türelmetlenül ezt mondtam:

– A központi választmány és a munkásszövetség választmánya fönnállásának egész ideje alatt jelentéseket adott ki, amelyekből ön, ezredes úr megláthatta volna, hogy mi a moszkvai Szövetségek Ligája utasítására teremtettük meg szervezetünket. Szervezkedés után, mivel Mandzsuországban és a távoli keleten egészen különlegesek voltak az élet viszonyai, munkánkat saját irányelveink szerint folytattuk. Meg vagyok győződve arról, hogy ha azt az eljárást, amelyet mi itt keleten rendszeresítettünk, -163- alkalmazták volna európai Oroszországban is, II. Miklós cár kormánya most már nem léteznék, de a politikai rendőrség sem, amelynek képviselőjéhez szólok most. Ha másfelől, itt a távoli keleten a pétervári munkás- és katonatanács elvei és módszere szerint jártunk volna el, ennek kétségtelenül véres káosz lett volna a következménye, amely magával sodorta volna a hadsereget és a városokat és mindenekelőtt elnyelte volna önt, ezredes úr és önnel együtt a régi uralom minden vezető személyiségét. Önök mindannyian egy oroszországi véres forradalmi aratás magvetői. Ezt, kérem, jegyezze meg magának és ne fáradozzék abban, hogy itt az előzetes vizsgálat folyamán az ellenünk hangoztatott teljességgel alaptalan vádak számára támaszokat keressen. Amit tettünk, szabadon tettük és mindenek szemeláttára, nem titkoltunk el semmit és nem is akarunk semmit sem eltitkolni.

Társaim, akiket én utánam hallgattak ki, ugyanilyen értelemben vallottak. Ez után az első kihallgatás után még nehányszor kihallgatásra kellett mennünk Fiedorenkohoz, aki nem törekedett arra, de a képessége sem volt meg, hogy tárgyilagosan és logikusan gondolkodó bíró legyen. Elkísértek bennünket az államügyész elé is. Azután a hivatalos eljárás értelmében még a törvényszék előtt is meg kellett jelennünk, ahol megkaptuk a vádiratot és följegyezték tanuink névsorát.

Végre 1906 március 18-án megkezdődött az igazi pörös eljárás. Teljes öt napig tartott. Ivanov tábornoknak valóban sikerült nagyon terjedelmes vádat és hatalmas pöranyagot összehoznia. Ezzel meg akarta győzni Pétervárt a szervezet rendkívül veszedelmes jellegéről, amelyet ki akart végezni, hogy sikeres és hű szolgálatáért elismerést és jutalmat kapjon. -164-

TIZENKILENCEDIK FEJEZET.
Az ítélet.

Ivanov tábornok minden rendelkezésére álló eszközzel azon mesterkedett, hogy lehetőleg szigorú ítélet érjen bennünket. E végből Moszkvából kiküldette Koroskin ezredest, a leghírhedtebb hadbírák egyikét és tanácsadóul legbizalmasabb segítője, Fiedorenko ezredes mellé osztotta be.

Ugyanakkor azonban irántunk barátságos érzelmű hatalmak sem pihentek. Ezek közt volt elsősorban az öreg Linievics tábornok, akit visszahívása után Pétervárott egy tényeket megállapító bíróság elé idéztek és ott a védelmünkre kelt annak hangoztatásával, hogy az anarchisták és más szervezetek okozta elégedetlenséggel és kavarodással szemben a központi választmány segítsége nélkül nem tudta volna keleten a polgári élet rendjét és a hadsereg fegyelmét fönntartani.

Horvat tábornok, a kínai keleti vasút vezérigazgatója volt a másik előkelő személyiség, aki Pétervárott a mi javunkra vallott. Ő nagyon jól tudta, hogy az ötvenhárom napos forradalmi kormány mily nagy mértékben járult hozzá a távoli kelet állami rendjének fönntartásához. Állásfoglalásában a leghatározottabban támogatta őt Kerbedz lengyel mérnök, akit Oroszország legkiválóbb vasúti mérnökének ismertek és nemcsak Witte gróffal állott baráti viszonyban, hanem orosz kormánykörökben is igen nagy befolyása volt.

A mellettünk és ellenünk állást foglaló elemek a pör folyamán elkeseredetten küzdöttek egymással és minden lehetséges nyomást fölhasználtak, hogy befolyásolják azokat a különböző kormányhivatalokat, amelyektől a bírák függtek.

A pör kezdetének napján, Karbinban végsőig feszült volt a hangulat. Az utcákon lovas és gyalogos őrjáratok voltak láthatók. Amikor bennünket lovasoktól körülvéve kocsin a bírósági épületbe szállítottak, a fogháztól a bíróságig terjedő út mindkét oldalát katonák és csendőrök -165- sorfala szegélyezte. Az utcákon éppen úgy fogadtak bennünket, mint a városon át tett első utunk alkalmával: a hivatalnokok és a munkások üdvözlő kiáltással és virággal, a monarchisták átkozódással és fenyegetődzéssel.

Végre a bírósági épületben voltunk. Beléptünk a tárgyaló-terembe és a vádlottak padjára ültünk. Mint főbűnös én ültem a főhelyen. Mellettem az ősz, komoly, okos Novakovszki ült. Őt követte Lepeszhinszki, Kozlovszki, Szasz-Tiszovszki, Tichino és a többi, mindössze huszonketten. Nagyon nagy hallgatóság volt jelen, közte különféle szervezetek képviselői, a külföldi konzulátusok, a sajtó és külföldi cégek tagjai, a hadsereg és sok város kiküldöttjei az egész távoli keletről. Megkezdődött a nehézkes és fárasztó tárgyalás. Meg kellett ismételnünk mindazt, amit már az előzetes kihallgatáskor a vizsgálóbírónak mondtunk el. Amikor a tanukat szólították elő, a mi embereink buzgón és makacsul védelmeztek bennünket, míg azok a tanuk, akiket a vád állított ellenünk, terhünkre kevés meggyőző dolgot tudtak elmondani. Csak a vasúti nyomdának két megvesztegetettnek látszó szedője erősítgette, hogy a központi választmány a szociáldemokrata párthoz tartozó szervezet volt, ami azt jelentette volna, hogy közvetetlen összeköttetésben voltunk a pétervári munkás- és katonatanáccsal is, amelynek vezetői mind tagjai voltak annak a pártnak. Legnagyobb meglepetésünkre csak a tárgyalás folyamán tudtuk meg, hogy Kozlovszki ügyvéd valóban tagja volt e pártnak. Ez a leleplezés láthatólag kedvezőtlen hatást tett a bírákra. Ha ez ki nem derül, bizonyára sokkal enyhébb lett volna az ítélet.

Március 23-án vége felé járt a pör. A vád képviselője azt indítványozta, hogy a lehető legnagyobb büntetéssel, nyolc évi kényszermunkával sujtsanak bennünket. Ügyvédeink a védőbeszédekben arra hivatkoztak, hogy nincs elég terhelő anyag, mire a vádló válaszában megint csak a legnagyobb büntetés kiszabását kérte. Ezt azzal az állítással iparkodott támogatni, hogy a központi választmány bomlasztó, anarchista-szervezet volt, amely az államnak nagy erkölcsi és anyagi kárt okozott. -166-

– Tiszteletreméltó bírák, – folytatta a beszédét, – ne engedjék magukat félrevezettetni ezektől az obszkurus emberektől, akik nagyobbára nem orosz származásúak. Hallottuk védőiknek ama fejtegetését, hogy a távoli keleten a központi választmány vette a kezébe az állam rúdját és hogy az általa megteremtett rend huszonegy millió rubelt mentett meg a kormány részére. Nem vonom kétségbe ezt a megállapítást és hajlandó vagyok helytállónak elismerni. De uraim, gondoljanak arra, hogy a központi választmány éppen azért volt oly veszedelmes és az ma is, mert megtanította a forradalmárokat arra, hogyan kell a központi kormány tekintélyét sutba dobva önhatalmulag cselekedni és hogyan kell az állam hajóját kormányozni. Ennek a központi választmánynak a tevékenysége ő felsége a cár kormányával szembeszálló jövő forradalmaknak mintául fog szolgálni!

Ez súlyos elszólás volt az államügyész részéről. Mert, hogy szónoki képességét fitogtassa és a maga államhű érzelmét mutogassa, olyan véleményt mondott rólunk, amely védelmünk leghatásosabb tényezője lett. Védőink mindjárt ki is használták az ellenfél kisiklását és a vádló szavait sajátmaga ellen szegezték, hogy megcáfolják azt az állítását, mintha mi anarchista módon garázdálkodtunk és az államnak nagy kárt okoztunk volna.

A bírói emelvényen elnökükkel a középen a katonai bíróság öt tagja ült. Mögöttük II. Miklós cár arcképe alatt, kényelmes székeken Ivanov tábornok és a törzskara, közte Fiedorenko ezredes foglalt helyet. Mikor egyik ügyvédünk befejezte a beszédét, amelyben jól kiaknázta magától az államügyésztől odavetett mentő anyagot, egy-két bíró arcán futó mosoly volt látható, míg az államügyész félreismerhetetlen zavarral az aktái fölé hajolt és lapozgatott bennük, mintha valami fontos adatot keresne, amit még elfelejtett megemlíteni.

– Nincs más mondanivalóm, – dadogta az államügyész és okiratait begyömöszölte az aktatáskájába.

– Mielőtt a bíróság kihirdeti a döntését, a vádlottaknak joguk van, hogy még egyszer nyilatkozzanak.

Elsőnek nekem kellett szólanom és rövidre fogtam a mondókámat. Beszédemet e szavakkal fejeztem be:

– Az államügyész igazlelkűen tevékenységünk államfönntartó jellegét bizonyítgatta. Most tehát az itt levő bírák és tábornokok becsületességére hivatkozom és arra kérem őket, igazolják azt az állításomat, hogy ha abban az időben, amikor a forradalmi szenvedélyek kirobbantak, a központi választmánynak nem sikerült volna a központi hatalmat a maga kezébe vonnia, önöket uraim, katonáik golyója megölte volna vagy a megdühödött anarchisták lámpavasra húzták föl volna önöket. Csupán ezt kérem a bíróságtól és azoknak a lelkiismeretétől, akik a vádlottak padjára ültettek bennünket.

Utánam sorjában fölszólalt mindenik társam. Nagy figyelemmel hallgatták Novakovszkit, amikor külön erre a tárgyalásra európai Oroszországból ide jött bírák okulására, akik nem ismerték a mi helyi viszonyainkat, részletesen fejtegette a távoli kelet állapotát; mert Pétervárott vagy Moszkvában senkinek halvány sejtelme sem volt a forradalom kitörését megelőző itteni állapotról, a különböző társadalmi rétegek viszonyáról és a lakosság gondolkodásmódjáról.

A tárgyalás körülbelül este nyolc órakor ért véget. A bírák visszavonultak tanácskozásra. Éjfél felé, tehát négy óra multán, amely idő – mint később megtudtuk – nagyon viharosan folyt le, megint megjelentek a bírák, hogy kihirdessék az ítéletet. Engemet, a forradalmi kormány elnökét tizennyolc hónapi várfogságra ítéltek és nem számították be azt a két hónapi vizsgálati fogságot, amit már a katonai fogházban leültem. Novakovszki egyévi várfogságot kapott, a többiek pedig rövidebb büntetést, kivéve Kozlovszkit és Lepeszhinszkit, akikkel mint határozottan forradalmi és szocialista alakulatok tagjaival külön foglalkozott a bíróság. Az egy-egy évi várfogságra szóló tulajdonképpeni büntetésen kívül Kozlovszki még két évi, Lepeszhinszki -168- egy évi mellékbüntetést kapott. Mindent egybevetve, kegyelmes ítélet volt, ha kegyelemről lehet beszélni olyan dologban, amit egyáltalán nem lett volna szabad bíróság elé terelni és megbüntetni.

Mint fölsőbbrendű foglyok, akik mások voltunk, mint a többi katonai rab, tértünk vissza celláinkba. A várfogságot az orosz büntetőtörvénykönyv «tisztességes őrizet» külön névvel, latinul «custodia honesta», jelöli meg. Különleges kiváltságok jártak vele. Így például a maga ruháját viselhette az elítélt, hazulról ételt és könyvet hozathatott és minden nap sétálhatott a fogház udvarán. Mivel Karbinban nem volt vár, kíváncsiak voltunk, mennyiben élhetünk majd ezekkel a kiváltságokkal. Horvat tábornok talált erre megoldást azzal a Pétervárra küldött indítványával, hogy Karbinban, ahol nagyon sok politikai fogoly volt, ezek számára külön fogházat rendezzenek be.

A Bolsoiproszpekt északi végén kibéreltek egy magánházat. Rácsos ablakai voltak és jó erős ajtai. A katonák és fölügyelők számára megfelelő helyiségeket rendeztek be és az egész házat a meglehetősen tágas udvarral együtt magas deszkapalánkkal vették körül. Már kevéssel elítéltetésünk után új szállásunkon voltunk, ahol önkéntelen ott tartózkodásunk idejére, ahogyan éppen lehetett, berendezkedtünk. Hazulról ruhát, fehérneműt, könyvet, munka- és írószert küldettünk magunknak és gondoskodtunk az étel rendszeres szállításáról. Így lassanként beleszoktunk az új életbe.

HUSZADIK FEJEZET.
Az «El Dorado»-fogházban.

A karbini ideiglenes politikai fogház más börtönökhöz képest igazi «Dorado» volt. Szobáink tágasak voltak, tiszták és nagy ablakjuk lévén, eléggé világosak is. Novakovszki és én egy cellában voltunk elhelyezve, amelyben berendezkedtünk a ránk kimért büntetés nagy idejére. Így gondolkoztam: -169-

– Mivel tizennyolc hónapot kell itt eltöltenem, amennyire csak lehet, gondoskodnom kell kényelmemről, nehogy a tétlenség és korlátozottság ez ideje káros hatással legyen reám.

Mindenekelőtt elhozattam a lakásomról könyveimet és azokat a tudományos följegyzéseket, amelyeket az orosz távoli keleten való különböző utamon és a vladivosztoki meg karbini laboratóriumokban tettem. Megszakítás nélkül egész nappalokat és éjjeleket munkában töltöttem. Az első három hónapban szakadatlanul írtam. Miller államügyész engedelmével varsói és pétervári szaklapoknak egész sor cikket küldtem, amelyek a szén, a petróleum és az arany kémiájával foglalkoztak, küldtem továbbá néhány vegyitechnikai tanulmányt különféle keletázsiai termékről, minő a növényi olaj, kereskedelmileg értékesítendő trágyaszer, jódtartalmú tengeri lúg és végül kínai és japáni bronzokról is írtam nehány cikket. A lengyel lap szerkesztője, Mikleszevszki B. dr. volt, nemrégen Lengyelország kultuszminisztere, aki cikkeim alá, a név mellé odanyomatta ezt a kissé szokatlan címet is: «Politikai fogház, Karbin». Talán én vagyok a világon az egyetlen ember, akinek szakcikkei ilyen aláírással jelentek meg.

Abban az időben sokat olvastam. A többi közt áttanulmányoztam a jeles autodidaktának, N. A. Morozovnak két művét, aki a schlüsszelburgi politikai fogház egyik magáncellájában eltöltött huszonöt év alatt igen széleskörű ismereteket szerzett. Amikor 1905-ben kiszabadult, csak egyetlen csomagot vitt magával, amelyben három vaskos kézirat volt: «A vegyi elemek időszakossági törvényének új magyarázata», «Az apokalipszisz csillagászati alapja» és egy kötet költemény tele reménységgel és életörömmel. Ezek a könyvek nagyon érdekesek voltak és rendkívül lekötötték a figyelmemet nemcsak természettudományi, hanem pszichológiai tekintetben is, mint olyan ember művei, aki teljesen el volt zárva a világtól és egészen a maga gondolataiba merült és bizonyos titokzatos-prófétai ihlettség fogta el.

Nemsokára magamon is észrevettem, mekkora jelentősége -170- volt erre az emberre nézve az elzártságnak. Abban a helyzetben vagyok, hogy összehasonlíthatom azokat a tapasztalatokat, amelyeket két különböző fajtájú elzártságom időszakában szereztem. Az 1920. évben négy hosszú téli hónapot szakadatlan egyedüllétben egy szibériai erdőben töltöttem, ahol egy a vihartól kidöntött fenyő gyökerének a tövében meghúzódva vártam a tavaszt. Magamra hagyatva és csakis a magam erkölcsi és fizikai erejére utalva, határozottan éreztem, mily hamar ébredt föl bennem ismét az ősember – a vadász, halász és harcos – az egyszerű ember, akinek minden idege erősen megérzi a természet hatalmát és szépségét és aki egyszersmind lépten-nyomon látja Isten, a Teremtő mindenütt jelenlevő bölcseségének bizonyítékait, akinek láthatatlan keze vezeti és intézi a legkisebb élő lény nyomát is.

Életemnek az erdőben töltött e hónapjai alatt nagyon megváltoztam és ezt a változást magam is figyelemmel kísérhettem. Az az ésszerű, fölületes viszony, amelyben mint modern tudományos ember a természettel voltam, akkor megszünt. Egyre feszültebben figyeltem az engemet körülvevő élet gazdagságát; homályos, zavart keltő, szorongató benyomásokat csak nehezen és gyakran csak misztikus átformálással tudtam elhárítani. Lassanként megéreztem és megláttam a dolgok belső életét és valami telepatikus szervfélét alkottam magamnak, aminővel, a mi időnk kultúrembere csak ritkán rendelkezik.

A magárahagyatottság egy másik faját 1906. évben ismertem meg, amikor a karbini fogházi cellában saját embertársaim közepette voltam elkülönítve. Akkor, amikor eleinte csak a hallgatag, a szentírás tanulmányozásába elmélyedt Novakovszki volt a társam, egy más lelki átváltozás győzedelmeskedett rajtam. Fokonként meg tudtam érteni az egész lelki folyamatot, amely valamely gondolat kikristályosodását megelőzte. Mialatt Morozov és más tudósok és írók könyveit olvastam, csaknem élve láttam magam előtt őket és a környezetet, amelyben műveiket alkották. Túléber szellemem minden gondolatot és minden lelki megmozdulást végig kísért; az őket ösztönző erő és akarásuk, -171- mintha bennem lakoznék, irányított engemet is ugyanama cél felé; az ő kételkedésük kínzott és az ő lelkesedésük lángja hevített.

Nehány évvel később szerencsés véletlen megengedte, hogy ezeket az átéléseimet Morozovval és tőle függetlenül Verhaeren ismert belga költővel beszélgetve, ellenőrizhettem. Verhaeren művei fogságom ideje alatt felejthetetlen pillanatokkal ajándékoztak meg.

És akkor az volt a benyomásom, hogy nem tudatosan, de előre láttam jövendő sorsát ezeknek az embereknek, akiknek lelke olyannyira tisztán állott előttem, hogy tanulmányozhattam, mint a magamét. A csöndes fegyházi cellában eltöltött napokban azonban még nem voltam ez impressziók jelentőségének teljes tudatában; ezért nem is gondoltam arra, hogy ezeket a megfoghatatlan lelki élményeket, még nem létező dolgoknak e szemem előtt elsuhanó árnyékát rendszeresen följegyezzem. Amikor azonban később az alkotás új lelkesedésében lángoló Verhaerent az utcán elragadta a kegyetlen halál és a sors szörnyű igazságtalansága, a vak véletlen durva erőszakossága miatt a legkeserűbb érzelmeket hagyta hátra, akkor eszembe jutott egyik korábbi látomásom: fekete, bajt hirdető felhők borították a nagy költő halotthalvány arcát, ami lelkem mélyén szörnyű jelenségként merült föl és napokig kínzott a cellámban, ahol nagy, szakadatlan időközökben gyakran semmi mást nem hallottam, mint az őrök egyhangú kiáltását:

A legapróbb részletességgel emlékszem arra, hogy egy látogató napon egyik barátom fölkeresett és azt a hírt hozta, hogy minden elő van készítve a fogságból való szökésemre és arra, hogy biztosan eljussak Japánországba. Hasonló tervvel állottak Lankovszki dr. és Piotrovszki mérnök elé, akik Vladivosztokból jöttek hozzánk, valamint karbini hivatali társam, Czaki dr. elé is. Azért fáradoztak annyit az érdekünkben, mert nem volt alaptalan az a félelem, hogy a pétervári kormány nem fogja beérni a ránk mért aránylag rövid szabadságvesztéssel, hanem azokra, -172- akik a legnagyobb tevékenységet fejtették ki és hozzá még lengyel származásúak voltak, mellék- és pótbüntetést fog kiszabni. Lankovszki, Piotrovszki és Czaki dr. fölhasználta az alkalmat és eljutott Japánországba. Később a Havai-szigetekre mentek, ahonnan Czaki dr. Argentiniába vándorolt. Piotrovszki 1920-ban Szovjetoroszország ellen harcolva Lengyelországban életét vesztette.

Barátaim kétségbeesésére nem akartam megszökni. Ezért az elhatározásomért nagyon meglakoltam, de mégsem bántam meg, mert csak így nyílt alkalmam a kifürkészhetetlen emberi nyomorúság és az emberi csupasz lélek megismerésére; megtudtam, mit jelent a mások megértése, a megbocsátásra való készség és a nyugodt gondolkodás. Ilyen tapasztalatok után már nem azt mondjuk: «ez jó ember» vagy: «ez rossz ember», hanem egyszerűen: «ez ember, akit az élet kedvező vagy kedvezőtlen áramlata sodort magával».

Önkéntelenül és anélkül, hogy eladdig Gautama Buddha tanait olvastam vagy csak hallomásból is ismertem volna, magamtól jutottam arra a következtetésre, amit a nagy tanító oly poétikusan és bölcsen e szavakkal fejezett ki:

– Ember! Magasabbra emelkedhetsz Indra istennél és mélyebbre zuhanhatsz az iszapban mászó féregnél.

A cellámban maradtam tehát és a hallgatag és elgondolkodó Novakovszkival közösen folytattam a különös, nekem felejthetetlen életet. Bár társamtól nem kérdeztem, mégis tudtam, hogy ugyanazt élte át, amit én, hogy azonban minden képzeletit elutasító és magába zárkózott természete miatt nem akart belső élményeiről nyilatkozni.

Néhány héttel később, még e misztikus élmények hatása alatt, álmatlanság kezdett gyötörni. Ez talán nem is egészen találó megjelölése annak az állapotnak, amelyben voltam. Az álmatlanság többé-kevésbbé beteges állapot, amelyben az az ember van, aki noha fáradtnak érzi magát és álomra vágyik, mégsem tud aludni. Én ellenben nem éreztem szellemi fáradtságot, nem is óhajtottam az alvást, hanem a napnak huszonnégy órájából rendesen tizennyolcat olvasással vagy írással töltöttem el. A mellett szellemem -173- friss és képzelőerőm rendkívül élénk maradt. Az alvás megkívánásával együtt megszűnt az étvágyam. Nem tudtam enni se húst, se halat, se közönséges kenyeret, úgy hogy hazulról kellett küldetnem gyümölcsbefőttet és kétszersültet. Egyideig csakis ezzel éltem és reggel meg este még egy-egy pohár erős teát ittam. Napi adagom végül már csak egy doboz körte vagy őszi barack, négy darab kétszersült és két pohár tea volt.

Szellemileg és lelkileg teljesen egészségesnek éreztem magamat, de elgyöngültem és lesoványodtam. Sokáig sohasem mentem ki a szabadba, aminthogy egyáltalán arra törekedtem, hogy lehetőleg keveset mozogjak. Szokásos reggeli testgyakorlatomról már régen lemondtam. Gyermekkorom óta végeztem ezt és a 11. számú cella nagyon szűk viszonyai közt is folytattam. Ki tudja, mi lett volna ennek a kísérletnek vége, ha testi állapotom különös, rendkívüli föltünő megváltozása arra nem kényszerített volna, hogy orvos tanácsát kérjem. Az első dolog, ami szöget ütött a fejembe, az volt, hogy a hajam és a szakállam rendkívül gyorsan nőtt, ami arra kényszerített, hogy hetenként nyiratkozzam és naponta kétszer beretválkozzam. De késő este még a beretválkozás után is olyan volt az arcom, mintha napokig nem látott volna beretvát. Ez a jelenség egy hónapig tartott. Akkor aztán hízni kezdtem vagy – hogy pontosabban fejezzem ki magamat – ijesztően fölpuffantam. Az arcom viaszos sárga és csaknem kerek lett, az ajkam vértelen, a kezem és a lábam mindig hideg és időnként, mintha a szívem összehúzódott volna a mellemben, amikor is kimondhatatlan aggodalom érzése fogott el.

– Valami nincs nálam rendben, – gondoltam. – Beszélnem kell az orvossal, hiszen nem akarok a fogságban meghalni.

Az orvos még aznap eljött, alaposan megvizsgált és életmódom iránt érdeklődött.

– Két hétig ne dolgozzék, egyék többet, járással és szabadgyakorlattal annyit mozogjon, amennyit csak lehet, különben senki sem tud önön segíteni és akkor csak egyféleképpen végződhetik a betegsége! -174-

Engedelmeskedtem és új életmódot kezdtem. Ládába zártam könyveimet és kézirataimat, a tintatartót becsuktam és kimentem a szabadba. Már nyár volt. Cellám magányában alig vettem észre a jöttét. A fogház udvara piszkos volt és rideg, tele építőanyag törmelékével, ami azóta maradt itt, hogy a házat fogházzá építették át. Mivel nem szeretem a céltalan munkát, a tervtelen sétálást és a haszontalan mozgást, elhatároztam, hogy az orvos által elrendelt mozgást a magam és fogolytársaim javára használom föl. Néhány fiatal foglyot fölszólítottam, hogy segítsen és hozzáfogtam az udvar kitisztításához. Ennek megtörténte után néhány kerti ágyat készítettem és borsót meg paradicsomot ültettem bele. Gyakorlatilag értékesítve a műtrágyáról végzett tanulmányaimat egyik fölügyelő útján műtrágyát szereztem. A fölhasznált trágya erős növekedésre serkentette lusta növényeinket és örvendetes terméshez segített bennünket. Egy másik ágyban virágot neveltünk és később innen állandóan virágbokrétával láthattam el az asztalomat.

Gondos diétával és ésszerű életmóddal lassan visszaszereztem az étvágyamat és aludni is tudtam. Nemsokára megint tudtam tornászni, ami fokozatosan visszaadta izmaim régi rugalmasságát és erejét. Ezt bebizonyította a legerősebb foglyokkal folytatott sűrű birkózásom, amit még néhány katonával is gyakoroltam, ha a fogházparancsnok és a szolgálatban levő tiszt egy pohár borra vagy egy játszma billiárdra elódalgott a szomszédos vendéglőbe. Ez az életmód végre visszaadta rendes egészségemet.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET.
Novakovszki bombája.

Ezek a hetek, amelyeket közeli érintkezésben töltöttem el a fogház más lakóival, nem egy érdekes megfigyelésre és különös élményre adtak alkalmat. Novakovszkival volt az első élményem. A nyugodt, komoly öreg úr lelki hangulata nagyon megváltozott. Mindig izgékonyabb és -175- idegesebb lett. Velem szemben azonban mégis mindig barátságos és jóságos maradt, mert én érezvén, hogy ez a kikényszerített együttélés egyazon helyen kemény próbára teszi az idegeket, állandóan arra törekedtem, hogy ottlétemet lehetőleg ne is vegye észre és amennyire csak lehet, ne zavarjam. Csak akkor beszéltem, ha Novakovszki kezdte a társalgást, kerültem a szobánkban minden rendetlenséget, minden zajt és keveset és nesztelenül mozogtam. Mivel Novakovszki éppen így viselkedett, jól megfértünk egymással. De a cellánkon kívül történő minden csekélység borzasztóan fölizgatta ezt az öreg embert. Az őr kopogó léptei annyira kihozták a sodrából, hogy nekirohant az ajtónak, az öklével döngette és kiordította:

– Ti pribékek! Először beledugtok bennünket ebbe a kőzsákba, azután még itt sem hagytok bennünket békén!

Összeszidta a katonákat és a foglyokat, ha az udvaron jártak-keltek; állandóan panaszkodott, hogy rossz a kenyér, amit a fogház konyhájából kapunk. Egyszer éppen, amikor nagyon rosszkedvű volt, az államügyész és a csendőrök ezredese megszemlélte a fogházat. Már ennek a puszta híre is úgy hatott Novakovszkira, mint a toreador vörös kendője a dühös andaluziai bikára.

Dörmögte és nagyokat fújt dühében. Hallottuk, amint egymásután nyitogatták a cellaajtókat. Végre mi is sorra kerültünk.

– Van-e panaszuk a bánásmód miatt? – kérdezte az államügyész, aki mögül előre kandikált az ezredes vörös, mosolygó arca.

Hallgattam, de Novakovszki jónak látta, hogy ne kövesse a példámat. Kifakadt:

– Először is az a panaszunk, hogy jogtalanul elzárva tartanak bennünket, pedig békés és művelt emberek vagyunk.

A két tisztviselő nagyon meglepődött és egy pillanatig szótlanul bámult Novakovszkira. Végre megszólalt az államügyész:

– Ezért mi semmiképpen sem vagyunk felelősek. A -176- bíróság ítéletén mi nem változtathatunk. Rám csak azok a panaszok tartoznak, amelyek mindennapi életükre vonatkoznak.

– Hát ide nézzen, micsoda kenyeret adnak itt nekünk! – kiabálta Novakovszki és odatartotta a kenyeret az államügyész orra alá. – Talán az sem tartozik önre, hogy tisztességes kenyeret kapjunk?

Az államügyész vizsgálgatva nézte a kenyeret, megszagolta, megtapogatta és átadta az ezredesnek, aki szintén megnézte, megszagolta, szétmorzsolta, azután visszaadta Novakovszkinak.

– Nem «kenyér», hanem gyalázatos kenyér, – pattant ki Novakovszki. – Követelem, hogy indítsanak vizsgálatot.

Ez volt minden, amit az államügyész még mondott. Köszönt és az ezredessel együtt távozott.

Alighogy távoztak, Novakovszki kezében kerek kenyérszeleteivel az ajtó mellé húzódott és lesben állott ott, mint a macska az egérlyuk előtt. Amikor az előkelő urak a fogházparancsnok és a szolgálatban levő tiszt kíséretében a lépcső fordulójához érkeztek, Novakovszki fölrántotta az ajtót, kirohant a folyosóra és a diszkuszdobó klasszikus állásába helyezkedve, ezzel a kiáltással: «bomba! bomba!», az előkelő uraságok után hajította a kenyeret. A hatás tökéletes volt és meglepő: államügyész, ezredes, parancsnok és néhány mögöttük haladó őr nagy rémülettel, egymást vadul taszigálva iparkodott le a lépcsőn, hogy a dühöngő öreg «bombája» elől meneküljön. Csak a szolgálatban levő tiszt nem vesztette el a fejét, megvárta míg az elhajított kenyérszelet ugrándozása megszűnt, azután fölvette a földről és a lépcső korlátján áthajolva az elmenekültek után kiáltotta:

– Ó nem, nem közönséges kenyér, hanem gyalázatosan rossz kenyér, – kiáltotta feléje Novakovszki.

E csínytevésért a fogház irodájába idézték az öreg -177- urat és én türelmetlenül vártam visszaérkezését. Várakozásom és aggodalmam ellenére mosolyogva jött vissza. Minden haragját, amely gyakran csak a természetellenes elzártság okozta idegesség következménye, minden rossz kedvét otthagyta az irodában.

– Az államügyész nagyon szigorú arccal azt kérdezte tőlem, mit kiáltottam, amikor a kenyérszeleteket utána dobtam. Azon volt, hogy lehetőleg félelmetesnek lássék és ezzel kendőzte azt, amit gyors futása következtében a tekintélyéből vesztett. Ártatlan arccal ezt feleltem neki: «Amikor a kenyeret elhajítottam, azt kiáltottam oda önnek, hogy elfelejtette magával vinni a kenyeret, amire pedig a vizsgálat végett szüksége volt és hogy inkább bombához hasonlít mint kenyérhez.» Persze egészen mást kiáltottam és egyszerűen meg akartam ijeszteni ezeket a cári pribékeket. De hát valahogyan ki kellett magyarázkodnom. Most majd bizonyára jó kenyeret kapunk és ami még örvendetesebb, az államügyész többé nem kukkant be hozzánk. Ez mindenesetre nagy vigasz.

Bizonyára senkisem gondolta volna, hogy éppen a nyugodt, hallgatag, gondolataiba mindig mélyen elmerült Novakovszki fogja így megtréfálni ezeket az embereket. Éppen ilyen meglepő volt az eset végső eredménye: ettől kezdve igazán jó kenyeret kaptunk és az államügyész többé nem látogatott meg bennünket.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET.
Jövők-menők.

Fogházunkban állandóan nőtt a lakók száma. Egyre új foglyokat hoztak, részint már elítélteket, részint pedig még csak vizsgálati fogságban levőket. Mivel a munkásszövetség föloszlatása után már semmi sem tudta megakadályozni a forradalmi csoportok garázdálkodását, a távoli keleten mindennapi esemény volt a terror, a zavargás, a szembeszállás az államhatalommal, valamint, hogy forradalmi -178- célra pénzt szerezzenek, a kormánypénztárak ellen intézett merénylet. Ezeknek a foglyoknak a jelenléte és csüggetegsége valamennyiünkre csak nyomasztó volt, mert – ezt nem szabad lekicsinyelni – a fogházak lakói mindig nagyon könnyen fölizgulnak. Mihelyt valamelyik fogházban elterjed például az a hír, hogy egy halálraítélt is van a falak közt, azonnal megváltozik a hangulat. Mindenki szinte betegesen csak erre tud gondolni, érzése csak ezzel foglalkozik és ez a lelkiállapot gyakran nagyon hamar teljes kétségbeeséssé és valódi őrületté változhatik.

Emlékszem, hogy egy reggelen egy Arszeniev nevű csinos, szőke fiatalembert hoztak be. Lehetett vagy huszonöt éves, de álmodozó kék szeme mégis mély szomorúsággal volt tele. Még aznap tárgyalták az ügyét. Halálra ítélték. Egyszerű volt az esete. Bűnét nagyon megérthette mindenki, aki ismerte az orosz életet. A testvérét, aki forradalmár volt, Blagovescsenszkben agyonlőtték a csendőrök, mire Arszeniev, hogy megbosszúlja magát, a csendőrök parancsnokát lőtte le és Karbinba menekült. Itt fölismerték és elfogták.

Arszeniev este kilenckor tért vissza a tárgyalásról. Celláról-cellára ment és mindenik fogolytársának az arcát élesen és furcsa kutató módon vizsgálgatta. Amikor a mi cellánkba jött, gondosan betette az ajtót, a szemünkbe nézett és ezt susogta:

– Halálra ítéltek. Valószínűleg már ma éjjel kivégeznek, mert hamar akarnak a dologgal végezni. Akarnak-e segíteni életem megmentésében?

– Köszönöm, – súgta meghatottan. – Szeretném, hogy ha majd a vacsorát hozzák, az egész fogházban lehetőleg nagy lármát csapnának. Használjanak föl minden legkisebb alkalmat a zavarkeltésre. Ezzel lekötik a fölvigyázók figyelmét, én pedig azalatt cselekszem.

Távozása után Novakovszkival bejártuk a cellákat és kioktattuk a foglyokat, miként kell a lármázásban részt venniök. Nem is kellett külön ürügyet keresnünk, mert azok a foglyok, akiket nem hazulról élelmeztek, véletlenül -179- éppen akkor este olyan kelkáposztalevest kaptak, melyben néhány férget találtak. Valahol megkezdődött a lárma, amely nőttön-nőtt és mint az égiháború szétterjedt az egész fogházban. Káromkodtak, ordítottak, ököllel döngették az asztalt, az ajtót; hangosan kiáltozták, hogy a fogházparancsnokkal, a szolgálatban levő tiszttel, az államügyésszel, sőt magával a cárral akarnak beszélni. Ha kétszáz ideges, magából kikelt ember kezd ilyen zenebonába, rettenetes zaj lehet belőle. Megnyugtatásunkra előrohant az egész törzskar le egészen az utolsó katonáig és a konyhai segédig. Az utcán megállottak az emberek és meglepetve hallgatták a fogházból kihatoló kiáltozást. Az udvaron már nem volt senki, a megrémült őrök még a bejáratok elzárásáról is megfeledkeztek. Csak azok az őrök maradtak a helyükön, akik a magas deszkapalánkon kívül vigyáztak.

Arszeniev alaposan megfigyelte a dolgok fejlődését. Amikor a fogházvezetőség és az egész hivatali személyzet a legnépesebb cellában volt, ahol a legnagyobb zajt is ütötték, Arszeniev észrevétlenül az udvarra osont, ahol nesztelenül fölmászott a fafalra és a tetejéről kémlelődni kezdett. Alig két lépésnyire háttal állott neki egy őr, aki a látszólag föllázadt fogház legfölsőbb ablakaira bámult. A kerítésen túl egy darab sík terület volt, amelyet dudva és sűrű bokrozat borított.

Arszeniev mint a villám átvetette magát a kerítésen. Éppen a meglepett katona mögött ugrott le, aki ijedtében a fegyverén babrálgatott, sőt izgalmában el is ejtette. A menekülő már a bokrok közé vette be magát, amikor az őr lőtt és fütyült, hogy odaszólítsa a többi őrt. Arszenievnek sikerült elmenekülnie. Nyomtalanul eltűnt, a katonát pedig bíróság elé állították és ügyetlenségeért négy hónapi fogságra ítélték. A vakmerő szökevény sorsáról soha többé nem hallottam. Végképpen sikerült-e megszöknie a hatóságok elől, amelyek most bizonyára kettőzött buzgalommal hajszolták? Vagy talán mégis elcsípték és kivégezték? Mint olyan ember, akit már egyszer elítéltek és különösen mint megszökött rab természetesen nem várhatott -180- kegyelmet. Arszeniev álmodozó és szomorú szemét nem feledem.

Ennek a rabnak szökése sok kellemetlenséget okozott a fogházvezetőségnek, amelyet keményen megdorgáltak. Bennünket, foglyokat is megbüntettek. Egy hétig nem volt szabad sétálnunk. A cellák ajtait is lezárták úgy, hogy ezentúl az egyes cellák közt lehetetlen volt az érintkezés. Az igaz, hogy ezek az intézkedések sem tudták megakadályozni, hogy fogházunknak még egy másik lakója is, mint a kámfor, nyomtalanul eltűnjék.

Volt a foglyok közt egy még csak tizenhét éves legény, akinek az arca olyan csinos és finom volt, mint valami fiatal leányé és éppen ezért mindenkinek kellemesen föltűnt. Hosszú, fürtös haja is oly lágy volt és finom, mint egy asszonyé. Kosztenko volt a neve, táviróhivatalnok és valami neki idegen ügybe keveredett, amiért északi Szibérikába való száműzésre ítélték.

Egyszer vasárnap, amikor sok vendég volt a látogatóhelyiségben, odajött egy fiatal leány is, aki Kosztenkót akarta látni. A leány kis csomagot adott át neki, maga pedig letévén kalapját és köpenyét, az ablakhoz ült és a szép fiatal legénnyel hangosan nevetgélt és beszélgetett. Amikor megszólalt a látogatás végét hirdető csengetyű, a foglyok visszatértek celláikba, a látogatók pedig sorjában eltávoztak és az ajtónál a fölügyelőnek megmutatták igazoló iratukat. A fogházparancsnok, amikor a látogatók eltávozása után irodájába menve áthaladt a fogadó-helyiségen, észrevette, hogy a fiatal leány még mindig ott ül az ablaknál, Meglepetve ezt kérdezte tőle:

– Nem mehetek el. Kosztenko elvitte a kalapomat és a köpenyemet. Felöltözött, a haját női módra megfésülte és kiment. Nekem azt mondta, hogy meg akarja tréfálni fogolytársait, de néhány perc mulva visszajön. Most várom, hogy visszajőjjön.

– Mi minden történik itt, – dörmögte a parancsnok. – Maskarádé a fogházban! No, majd befűtök a fölügyelőknek! -181-

Csengetett és megparancsolta, teremtsék elő Kosztenkót. Az egyik fölügyelő ijedt arccal csak nagysokára jött vissza és jelentette:

– Nagyságos uram, Kosztenko foglyot sehol sem találják. Bizonyára megszökött.

– A köpenyem zsebében volt, – felelte sírva a fiatal leány. – Kérem, térítse meg az elvitt holmim értékét. Szegény leány vagyok és nagyon meg kell dolgoznom, hogy megélhessek. Az ön foglya lopott meg, panaszt fogok tenni.

Ám a sírás nem használt. Az a hivatalnok, aki az eset megvizsgálására érkezett, a 3. számú cellába küldte a leányt és mivel sírása ellenére is gyanúsnak találták a szökés előkészítésében, ott kellett maradnia mindaddig, amíg Kosztenkót keresték. Két hétig tartották fogva és ezalatt keservesen panaszkodott, mekkora kárt okozott neki az a «gazember fogoly», ahogyan Kosztenkót nevezte. Tizennégy nap mulva sem került elő Kosztenko és ekkor a leányt szabadon bocsátották. Abban a pillanatban, amikor a fogházból távozóban elbúcsúzott Kosztenko néhány barátjától, élénk tüzes szemével kacsintva, ezt súgta:

Kalap és kabát nélkül egészen jókedvűen távozott, mert megvolt az a boldogító tudata, hogy megmentett egy emberi életet, még pedig olyan életet, amely neki nagyon drága volt. A foglyok, akik Karbinban maradtak, még sokáig emlegették.

Történtek azonban kevésbbé sikeres szökési kísérletek is. Egyik este három munkást szállítottak be hozzánk. Kevéssel azután, hogy celláikban elhelyezték őket, bementek a mosóhelyiségbe, ahol egy pillanatig sugdolóztak. Azután a konyhán keresztül kirohantak az udvarra, ott átmásztak a kerítésen és vaktában futni kezdtek. Egyszerre több őr lőtt rájuk. Mindhárman elestek. Amikor a katonák és fölvigyázók az elesettekhez érkeztek, kettejük már meghalt. -182- A harmadik a lábán kapott sebet. Két hónappal később szökés miatt bíróság elé állították és hat évi kényszermunkára ítélték. Ilyen események időről-időre, egyszer víg, máskor nagyon szomorú módon szakították meg a fogház csöndjét.

Lassanként tevékeny részt kezdtem venni a fogház életében. Mivel lakótársaim közt fölfedeztem néhány fiatalembert, akinek semmiféle iskolai képzettsége nem volt, azt ajánlottam Novakovszkinak, hogy rendezzünk be valani iskolafélét. Az ő segítségével csakhamar osztályokat alakítottam az írás, olvasás és számolás tanítására. Történelemre, irodalomra és természettudományra is oktattuk a foglyokat. Előadásainkon megjelentek a felügyelők és a katonák, sőt a parancsnok és asszisztensei is, akiknek legtöbbje csak nagyon hiányos képzettségű ember volt. Mindig meglehetős figyelem kisérte előadásainkat. A foglyok szívesen jöttek hozzánk és a tisztelet, mit eleinte tanusítottak, nemsokára élénk vonzalommá változott. A fogházvezetőség előtt is nagy volt a tekintélyünk. Ebből az volt a hasznunk, hogy ha valamely fogoly szökése miatt vagy más okból megbüntették az egész fogházat, Novakovszkit és engem nem ért a megrendszabályozás, nekünk tehát akkor sem kellett életmódunkat megváltoztatni vagy korlátozni.

Rendkívül érdekes megfigyelni ezeknek az embereknek lelki életét, akik a négy falhoz kötve, kénytelenek voltak együtt élni. Komoly és jól nevelt emberek gyakran nevetséges kicsinységeken kaptak hajba, például azért, mert az egyik nagyobb darab kenyeret vagy húst vett ki magának, mint amekkora megillette. Néha annyira megharagudtak egymásra, hogy akárhányszor arra sem lehetett őket rábírni, hogy kezet fogjanak. Ez nagyon jellemző jelenség, amit a fogház rendellenes életmódja idéz elő. Elkeserítő az, hogy mindennapi legszorosabb összeköttetésben kell élni olyan társakkal, akiket önként nem választott volna ki az ember magának.

Egy napon heves, csaknem tettleges civakodás támadt két mérnök közt és elkeseredett ellenségek maradtak, még pedig nehány kis cica miatt! A fogház konyhájában volt -183- egy öreg macska nehány nagyon kedves kis cicával. Az egyik fogoly, egy mérnök a cicákat a közös cellák egyikébe vitte át, amelynek körülbelül húsz lakója volt és magára vállalta a cicák gondozását. Egyik reggelen egy másik mérnök, aki hamarább ébredt föl, mint a kollegája, csészében tejet és kenyeret adott reggelire az állatkáknak. Mikor a cicákat gondozó mérnök fölébredt és látta, hogy a társa a földön térdelve a reggeliző kis macskákat figyeli, heves szemrehányást tett neki. Azzal vádolta, hogy jogtalanul furakodik a gondozó szerepébe, hogy amit tesz, nem más mint az «anarchista elv», amely szerint a magántulajdon szent jogát nem kell tiszteletben tartani, hogy eljárása hűtelen és becstelen. Vita támadt, amibe beleszólt még egy harmadik is, aki végül el is tulajdonította a kis cicákat. Azóta a két mérnök örökre engesztelhetetlen ellenséggé lett.

A fogház-kaszárnya celláiban kialakuló viszonyok erősebbek az embereknél. Lakóikat kivetkőztetik eredeti mivoltukból és lealacsonyítják őket. A legtöbben teljes közömbösséggel viseltetnek minden iránt, betegesen és szótlanul elgondolkoznak, ami teljesen megöli a lelki erőt. Vagy pedig hirtelen dühöngésféle fogja el őket; ilyenkor nem képesek dühüket mérsékelni, teljesen megfeledkeznek kedvtelésükről és az Isten hasonmására teremtett ember méltóságáról.

Eszembe jut a következő eset. Romlott húst kaptak a foglyok és mérgezés tünete közt az egész fogház megbetegedett. Ellentétben azzal, amit várni lehetett volna, senki nem tiltakozott e fölháborító dolog ellen. Az emberek lelkileg annyira eltompultak és testileg annyira elgyöngültek, hogy már a tiltakozásra sem volt elég erejük. Egy más alkalommal ellenben, amikor – a forró nyár közepén – nem csináltattak meg azonnal egy kitört ablakot, olyan lázadás támadt a foglyok közt, hogy minden cellába szuronyos katonát kellett állítani.

Az ilyen lelki kitörés hatását gyakran magamon is észrevettem. Sohasem fogok elfelejteni néhány ilyen esetet, amely fogságom alatt történt.

Csak egyetlen példát említek meg. Bár cellám ajtaja -184- sohasem volt elzárva, tehát amikor csak akartam, kimehettem akár a folyosóra, akár a konyhába vízért vagy teáért vagy az udvarra, hogy kis kertünkből paradicsomot vagy babot hozzak avagy hogy sétáljak, mégis megesett, hogy néha napokig nem mozdultam ki a cellámból. De valahányszor valami nagyállású hivatalnok látogatása előtt valamennyi cella ajtaját lezárták, azonnal egy tucat ok arra indított, hogy távozzam a cellából. Mihelyt a zárban a kulcs fordulását hallottam, odarohantam az ajtóhoz, öklömmel döngettem és rászóltam az őrre, hogy nyissa ki az ajtót, mert a konyhából vizet és fát kell hoznom.

Azt hiszem, hogy általános szabadságkorlátozás idején minden kis előjog elvesztését sokkal kínosabban érezzük. Az elviselhetőnek küszöbét sokkal hamarább lépjük át; szinte úgy áll a dolog, mintha tiltakoznék ellene az egész szervezet, amely öntudatlanul a személyes szabadságot a legnagyobb boldogságnak, az emberi élet sérthetetlen alapföltételének érzi.

Egyszer délután, amikor különösen erősen hatott reám a fogságbeli érzelmek apálya és dagálya, a fogházirodába szólítottak. Egy tiszt és a vasúti igazgatóság egyik ismerős hivatalnoka várt ott. Beszélni akartak velem. Mikor beléptem, fölállottak és egy okiratot meg egy vörös bőrkötésű kis tokot adtak át nekem. Egyszersmind tudtomra adták, hogy ezt a nagy kitüntetést Kuropatkin tábornok eszközölte ki számomra Pétervárott ama szolgálatok elismeréseül, amelyeket – természetesen még mielőtt a forradalmi kormány elnöke lettem, mint ahogyan a tiszt óvatosan hozzáfűzte – a hadseregnek tettem.

Az első pillanatban nem igen tudtam, hogyan viselkedjem. Azután a bosszankodás kerekedett bennem fölül. Azért tehát, mert a hadsereget tüzelőszerrel láttam el, megjutalmaztak; későbbi szolgálataimért, amelyekkel a hadseregtől távol tartottam az anarchiát és az ellenséget, majdnem agyonlőttek és íme most a «kőzsákban» elzárva tartottak.

– Attól a kormánytól, amely jobb kezével jutalmat nyújt át az embernek, a bal kezével pedig rázárja a fogház ajtaját, nem fogadhatok el kitüntetést! -185-

Ez az esemény mindörökre megfosztott annak a lehetőségétől, hogy a cártól kitüntetést kapjak. De ezt sohasem bántam meg, sőt inkább szívesen hivatkoztam tréfásan arra, hogy II. Miklóssal feszült viszonyban vagyok, jóllehet a cár hogy kibékítsen, két évre ingyen lakást és ellátást, sőt a tetejébe még egy rendjelet is fölajánlott.

Napok, hetek és hónapok multak el. Általában véve egyenletesen és csöndben telt el az élet a fogságban; az egyhangúságot csak olykor-olykor szakította meg valami előre nem látott izgalmas dolog, valami rendkívüli esemény. Időről-időre az a riasztó híresztelés járta, hogy a sok sikerült szökés kellemetlen módon a fogházunkra terelte a pétervári előkelő hatóságok figyelmét és ezért a karbini politikai fogház föloszlatását és lakóinak más keletszibériai fogházakban való szétosztását követelik. Ezt a követelést bizonyára jóval gyorsabban teljesítették volna, ha Horvat tábornok nem érvényesítette volna a befolyását, hogy intézetünknek fönntartását elviselhetőbb életföltételeivel igazolja és biztosítsa. Meg voltunk azonban győződve arról, hogy büntetésünk leteltéig nem maradhatunk Karbinban.

Időközben, különösen a más városokból érkezett foglyok révén, egyre növekedett épületünk lakóinak a száma. Az egyik csapattal egy érdekes személyiség is jött, akinek Feklin volt a neve. Altiszt volt az egyik szibériai ezredben, résztvett 1900-ban Kínában a boxer-háborúban és Peking fölszabadításában. Később, az orosz-japán háborúban mindvégig a fronton volt, ahol nagyon bátran viselkedett és több megsebesülés után megszerezte a Szent György-kereszt valamennyi osztályát. A csuvasok derék törzséhez tartozott, amely a Kama-folyó és az Ural-hegység közt lakik.

A frontról visszatérvén beleszeretett egy gazdag kereskedő leányába. Mivel a leánynak szintén tetszett a bátor, sok kitüntetéssel ékesített harcos, csakhamar jegyesek lettek. Ekkor egy politikai tüntetésen fölszólalt Feklin is. Éles politikai beszédben szigorú bírálatot mondott a hadseregbeli állapotokról. Persze elfogták és valami ürüggyel -186- egyik fogházból a másikba cipelték, míg végre a mi karbini vendégszerető házunkba érkezett.

Feklin, bár nem volt nagyon intelligens, sokat és szívesen beszélt. Fecsegésével mindent elárult és így nemsokára az egész fogház, a fölügyelők és a katonák is tudták, hogy őrülten szerelmes a menyasszonyába, de hogy egyszersmind nagy féltékenység is gyötri, mert nem volt egészen biztos abban, vajjon várni fog-e reá a leány. Másrészről bizakodva várta, hogy a bíróság hamarosan szabadon bocsátja. A szerencsétlen fickó gyakran egész éjjeleken át jajgatott és zokogott, mint valami vigasztalhatatlan gyerek.

E bajon kívül még egy különös betegség is kínozta Feklint, valami ismeretlen bőrbaj, amit akkor szerzett, amikor rövid ideig az Ural-vidék egyik fogházában időzött. Amikor megmutatta a hátát, szinte megdermedtem, mert az egész hátát sötétkék mintázat födte, amely akantuszdíszítéshez vagy a befagyott ablak jégvirágjához hasonlított. Hívtuk a fogházorvost, de ő sem hallott még soha ilyen infekcióról és nem is látott még ilyet. Hosszú ideig vizsgálta és figyelte Feklint, a városból más orvosokkal is tanácskozott és végül bakteriológushoz fordult. Ez kisütötte, hogy valamiféle moszat fertőzte meg, amely a bőrön hatolt be, gyorsan terjedt és sok szenvedést okozott. Most, hogy a baj oka kitudódott, könnyű volt a gyógyítás. Ez gyorsan is ment úgy, hogy Alexei Feklin néhány hét mulva megszabadult attól a növénykerttől, amelyet a hátán magával cipelt.

Feklin ügye végre tárgyalásra került. A pör két napig tartott és nagyon szomorúan végződött. A vádlottat az északi Amur-vidékre száműzték. Kétségbeesésében úgy zokogott a szerencsétlen, mint a gyerek és a falba verdeste a fejét. Egyre ezt kiáltotta:

Három nappal hosszú reménytelen útja előtt a fogházirodába szólították. Belépett, meglepődve megállott, tántorogni kezdett és ájultan roskadt össze. Mikor magához tért, könnyezve, de boldogan mosolyogva ott látta maga -187- mellett a menyasszonyát, aki mindenüt kereste, míg végre megtalálta. Másnap eljött a fogházba az orthodox lelkész és az összegyülekezett foglyok előtt összeeskette a gazdag kereskedő derék leányát azzal az emberrel, akit polgári jogaitól megfosztottak és a tundrákra száműztek. A Feklinnel kötött házasságával önként lemondott polgári jogairól és vele vállalta a száműzetést. Mekkora önmegtagadást és lemondást követelt ez a lépés, csak az érti meg, aki maga is évekig élt ebben az északszibériai kietlenségben.

Nászútjukra a fogolyszállító-kocsin indultak, amely kelet felé vitte, majd az Usszuri-vasúton Haborovszkba szállította őket. Onnan kocsin és gyalogszerrel kellett tovább haladniok arra az északi vad, elhagyatott helyre, amelyet a bíróság otthonukul rendelt, hogy ott a mocsarak és a bennük elkorhadó erdők közt építsék meg fészküket és arra az életre neveljék föl utódaikat, amelyet mostohájuk, Justitia őméltósága jelölt ki számukra.

Szerelmük bizonyára erős volt és tiszta és le tudta győzni a legnagyobb fáradalmat is. De szegényes hajlékukban nem fogja-e fölkeresni a betegség és a mindenen áthatoló északi fagy, hogy eloltsa tüzüket és vele együtt elfojtsa e két tüzes lélek életének lángját is? A fogházban sokáig nem tudták elfelejteni Feklint és az ő Máriáját. Amikor vihar bömbölt és az ablakhoz vagdosta a kavargó havat, gyakran fölsóhajtott egy-egy fogoly és észrevehető meghatottsággal kérdezte:

HUSZONHARMADIK FEJEZET.
Visznek a fegyházba.

Aggodalmunk nagyon is jogosult volt. Pétervár egyre makacsabbul sürgette a karbini politikai fogház bezárását és a már elítéltek átszállítását a távoli kelet szabályszerű büntető intézeteibe. Befolyásos barátaink, akik előre látták -188- a dolgok elkerülhetetlen kifejlődését, legalább azt iparkodtak elérni, hogy a vladivosztoki várba szállítsanak át bennünket, ahol már internálva volt központi választmányunk ottani helyi csoportjának több tagja, köztük V. L. Horvat mérnök, Horvat tábornoknak testvére. Ebben a dologban hosszas iratváltás folyt Karbin és Pétervár közt. Ez idegessé tett és nagyon elkedvetlenített bennünket.

1907 március volt. Novakovszkinak és a többinek, akit egy évi fogházra ítéltek, már csak két hetük volt hátra. Persze, hogy semmi kedvük sem volt arra, hogy fogolykocsin most még egyszer Vladivosztokba vagy más szibériai városba utazzanak és azoknak az utcáin új és még gyalázatosabb börtönbe kergettessék magukat. Egy napon aztán fölrobbant a bomba: tudtunkra adták, hogy Durnovo reakcionárius belügyminiszter rendeletére minden várfogságra elítéltet büntetése kitöltéséig fegyházba kell vinni. A miniszter azért intézkedett így, mert azt akarta, hogy a kormány ellenségei ez intézetek pokoli életének megkóstolásával annál súlyosabban érezzék büntetésüket.

A parancson nem lehetett változtatni. Kétségbeesés fogott el bennünket, mert hallomásból tudtuk, hogy mily rettenetes, csupa szenvedés-életet élnek e börtönök lakói. De ennek a kellemetlen fordulatnak is megvolt a maga komikus része. Novakovszki, amikor elolvasta a proklamációt, amely nekünk szerencsétleneknek tudtunkra adta az elcsüggesztő hírt, szünet nélkül pogányul káromkodott. Orák hosszáig futkosott a cella egyik végétől a másikig és ezt dörmögte:

– Én – felelte és megállott előttem, én pedig meglepetve bámultam rá. Én vagyok a bolond, mert én magam építettem a prisztani fegyházat. És most engemet zárnak bele! Hát nem a sors iróniája ez, az élet gonosz tréfája?

Dühösen kiköpött és fujtatva, mormogva tovább folytatta vándorlását. Nevetnem kellett. Ezzel a fegyházépítővel valóban nem űzhetett volna az élet rosszabb tréfát.

Novakovszki szerencsére elkerülte fogházi életének e -189- komikusan végzetes befejezését. A politikai foglyok átszállítására olyan sokáig készülődtek, hogy addigra Novakovszkinak és a többinek letelt a büntetése. Ezt a kis csoportot 1907 március 23-án szabadon bocsátották és visszatért a külvilágba, ahol a cári hivatalnokok és csendőrők új zaklatása várta.

Most magamra maradtam a cellámban. Az ősz, hallgatag Novakovszki hajlott alakja kezdetben nagyon hiányzott nekem. Gyakran összeszorult a szívem az utána való vágyódásban, de csakhamar különös, tompult közömbösség fogott el és érdektelenül viseltem el mindent, ami bennem és rajtam lejátszódott. Mintha egyidőre kitöröltek volna az élők sorából, mintha letargikus állapotban lettem volna és csak időnként ébredtem volna öntudatra, hogy mindjárt utána még mélyebb álomba merüljek, amelynek sötétjét nem derítette föl kedves álom vagy a régi életre való visszaemlékezés. Ez az állapot csak a fogoly életében lehetséges. Ez magyarázza meg azt, hogy a sok évi szabadságvesztésre elítéltek a legtöbb esetben a maguk akaratából nem tudják magukat munkára rászánni; az az ösztönös érzés hatalmasodik el rajtuk, hogy az az időpont, amikor az állami és társadalmi közösségből való kizárásuk véget ér, oly elérhetetlen messzeségben van, hogy életüknek e holt részét csak passzivitással tudják megjárni. A munka a fogságban nem más, mint üres szalma csépelése. A fogság irtózatosan demoralizáló hatása éppen az, hogy az az ember, aki átment ezen a letargikus állapoton, szabadon bocsátása után nem tudja magát beletalálni a rendes életbe.

Igazán nem tudom, ki szenved többet az orosz fogságban, az egyszerű vagy a művelt ember. Míg amaz hamarább ellustul és gyűlölködővé lesz, ennél könnyen veszedelmesebb jelenségek mutatkoznak, amelyek egész lelki akaratát veszedelembe sodorják. Különösen a kétségbeesésnek ama, szóval már ki sem fejezhető állapotaira gondolok, amelyekben értelmetlennek tűnik föl az élet és a munka értéke olyan időben, amikor annyi igazságtalan ítéletet hoznak, annyi embert fosztanak meg jogtalanul a szabadságától, a rendes életföltételektől és ezzel együtt attól -190- a lehetőségtől is, hogy továbbra is emberiesen érezzen, gondolkozzék és cselekedjék. Ámbár aránylag rendkívül kedvező viszonyok közt töltöttem el tizennégy hónapot fogságban, mégis észre kellett vennem magamon ezt a változást. És amikor végre kikerültem a «kőzsákból», még sokáig nem volt elég erőm, hogy egészen megszabadítsam magamat ama gonosz idő utóhatásától.

Elbeszélésem folyamán észre fogja venni az olvasó, hogy alaposan megismertem a fogságot, mélyen belenéztem sajnálatraméltó, szerencsétlen lakóinak a lelkébe, tehát jogosult vagyok arra, hogy kimondjam még azt az egy gondolatot, amelyet befejezésül hozzá akarok fűzni ehhez a témához.

Előljáróban ismerjük be, hogy a modern társadalom szervezetéből önként következik annak szükségessége, hogy azokat az embereket, akik nagyon is tág teret kívánnak a maguk egyéniségének és nem tudnak hozzásímulni a társadalom berendezkedéséhez, mint valami tűzfészket kiközösítsék. De miért kell a törvények segítségével szörnyetegeket csinálnunk ezekből az emberekből, akikben végre nem él más, mint a rombolás vágya és a gyűlölet? Adjatok nekik lehetőleg rendes életföltételeket, egyhangú napjaikat töltsétek meg munkával és tanulással, társalgási órákkal, amikor alkalmuk nyílik arra, hogy okos, megértő emberekkel megvitathassák a dolgaikat; próbáljátok meg és ébresszétek föl szívükben minden elkövetett tévedésük üdvös megbánását, utálatát és keltsétek föl a szégyenérzetet; gyógyítsátok és erkölcsileg változtassátok meg őket ne csak szavakkal és a közönséges fogházi rendszabályokkal, hanem úgy, hogy a fogház rácsai mögött töltött kényszeréletüknek a javulásra irányuló tartalmat adtok. Gondoljatok erre a felebaráti szeretet és az igazságosság nevében! Gondoljatok erre saját biztosságtok érdekében! Tartsátok szem előtt Oroszország irtózatos példáját! Mennyi ártatlan és drága vért ontottak ki az utolsó két évben ott a fegyházak, a száműzetés telepein, a pribékek és hóhérok országában és ez a vérfolyam csak újra arra ösztönözte a «kőzsákok» egykori lakóit, hogy bosszút álljanak azokon, akik kínjaikat -191- okozták, de éppen úgy az ártatlanokon is, akik szótlanul eltűrték mások gazságát.

Április első napjaiban – még hat hónapom volt hátra – egyik reggelen hét óra körül nagy lapos kocsira rakták kevés holminkat. Minmagunkat a «Fekete Máriá»-nak nevezett hírhedt orosz fogházi kocsiba gyömöszöltek be és úgy vittek a fegyházba, amely Karbin kereskedelmi negyedében volt.

A rácsos ablakokkal ellátott, óriási vörös téglaépületet magas fal vette körül, amelynek sarkain előreugró kerek tornyocskákból katonák őrizték a négyszög oldalait. Más őrök a bejáratnál állottak vagy a fal mentén végeztek őrszolgálatot. Amikor tompa robajjal becsapódott mögöttünk a vasrácsos kapu, borzalmas előérzet, leírhatatlan vágyódás vett rajtunk erőt.

Az udvaron is állott néhány revolveres és kardos őr. Egy csapat fogoly mosogatóvízzel telt nagy vödröket cipelt el mellettünk. Egy rácsos, ketrecszerű bekerített helyen, amely az udvar közepén volt berendezve, hogy benne a foglyok mozoghassanak, nehezen, ingadozó léptekkel csoszogott egy fogoly; vastag lánc volt a lábán, amely minden mozdulatra nagyot csördült.

Egy tekintélyes külsejű idősebb asszony fölügyelete alatt az épület egyik mellékszárnyából éppen egy szakasz női fogoly jött ki. Szennyes ruhával voltak megrakva és nyilván a mosókonyhába mentek. Az egyik asszony megszólított. Már idősebb nő volt, meglehetősen nagy és sovány, sötét arcából fenyegetődző fekete szem csillogott reám. Amikor mellettem elhaladt, odahajolt hozzám és ezt súgta:

– Talán öngyilkos akar lenni? Növényekből készült biztosan ható mérgem van. Csak keveset kell belőle a teájába tenni.

– Ha szüksége lesz rá, jusson eszébe a nevem. «A fekete Daria» a nevem… Nagyon jó, erős méreg.

A fölügyelőnő keményen rákiáltott az ácsorgása miatt, mire tovább baktatott. Sokáig kellett az udvaron várnunk, míg a parancsnok irodájában jegyzékbe vették minden holminkat, okiratainkat -192- és fényképeinket. A főépületből egy sereg fogoly jött ki, hogy az udvaron sétáljon. Nem sokat törődve a fölvigyázók kiabálásával és ütéseivel, körénk tódultak és mindenfélét kérdeztek.

– Ah! rikácsolta egyikük, egy vaskos fickó, akinek a karja a térdén alul ért. Polgártársak – a nagytekintetű intelligencia! Ahá! Ti bedugtatok a fegyházaitokba, mert néha kissé megcsíptünk benneteket. De amint látom, most egymást kezdítek fölfalni. Nem rossz ez, polgártárs!

E szavakkal oldalba bökött, míg a többiek ugyanazzal az utálatos bizalmaskodással társaimat kezdték gúnyolni és kézzel kezdték őket megdolgozni. Rövid pillantást vetettem arra az emberre. Gonosz, sápadt arca volt, a szeme és a füle ferde, mint a denevéré.

– Amire megkereszteltek – felelte gúnyos nevetéssel és karját a tarkómra téve, hozzáfűzte: Pajtás, ne fujd föl magad!

– Hagyj békén mert megkeserülöd – válaszoltam nyugodtan, de nagyon határozottan. Nem szeretem az otromba bizalmaskodást és az ostoba tréfát.

– Mi közöm ahhoz, hogy mit szeretsz, mit nem? – felelte és megint át akarta fogni a tarkómat.

Nagyot sujtottam az állára úgy, hogy összerogyott. Társai, akik gyorsan visszavonultak, ezt dörmögték:

Alaposan megfélemlített új ismerősem meglehetős nehezen állott ismét lábra és szótlanul a ketrecbe ment sétálni.

– Ez Mironov volt – magyarázta nekem az egyik fölvigyázó. Alaposan helybenhagyta, no de lesz is most tekintélye előtte.

Egy óra mulva a cellámban voltam, amelynek csak egy kis ablaka volt fönn, a mennyezet közelében és éppen négy láb hosszú volt. Föl- s alájárva arra gondoltam, hogy mily jellemző módon üdvözöltek a fegyházban: méreggel és verekedéssel. Mint a fegyházban szerzett első benyomást ezt írtam be a jegyzőkönyvembe: -193-

– Itt vagy le kell mondani az életről vagy pedig minden erőt összeszedve harcolni kell, hogy megközelítően embermódra élhessünk.

Ámbár a karbini, vladivosztoki, nikolajevszki és habarovszki fogházakban szerzett emlékeim és benyomásaim immár szakadatlan szenvedéssel teli, kegyetlenül egyhangú élet egységes képévé folytak össze, e komor háttérből mégis, mintha vakító villám vetné rá a fényét, különös alakok, szenvedéllyel és erővel teli jelenetek, szerencsétlen lelkek kétségbeesett küzdelmei emelkednek ki, amelyek néha kínjukban meghatóan, máskor pedig tettükben csaknem elnyomóan hatnak.

Fantasztikus és titokzatos végzet sodort engemet ezekbe az emberiség söpredékével teli «kőzsákokba», ebbe az ellenmondásokkal teli különös világba, ebbe az életbe, amely az orosz fegyházak négy falán belül mindig és mindenütt egyformán játszódik le, a páriák e csordáiba, az eltompult orosz közömbösség és kegyetlenség ez áldozatai közé.

A helyi véletlen vagy az irányadó hivatalnokok személyisége csak nagyon kis részben nyomja rá a bélyegét erre az életre, hanem főként az orosz lélek nyilatkozik meg benne. Azért úgy akarom leírni, mintha egyetlenegy helyen láttam volna és éltem volna át. Hogy félreértés ne támadjon, még egyszer utalok arra, hogy egyesíteni fogom elbeszélésemben azokat az eseményeket, benyomásokat és tapasztalatokat, amelyeket a büntetésem letelte előtt még lakóhelyül kijelölt különböző fogházakban szereztem. Mindezeket az élményeket a mindenütt és mindig újra föltűnő ugyanegy alapok köti össze egymással: e kitaszítottak életének tragikuma, vad, megható tragikum, amelynek néha mégis szép és derült része is van. -194-
-195-

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET.
Börtönfalak mögött.

Mivel «várfogságra» voltunk elítélve, minden fogházban, ahová bennünket elcipeltek, megvolt az a nagyon becsülendő előjogunk, hogy egymagunk külön cellában lakhattunk. Ez a cella mindenütt teljesen egyforma volt: vastagfalú komor és piszkos lyuk, erős vasajtó, kis rácsos ablak fönn a mennyezet alatt, ágy, szék, asztal és láda a holmink számára.

Mi politikai foglyok a főépület egyik külön szárnyában voltunk elhelyezve és velünk egészen másként bántak, mint a fogház közönséges lakóival. A mi cellánk ajtaját nem zárták el. Egy bűnügyi fogoly volt mellénk rendelve, aki cellánkat, cipőnket és ruhánkat tisztogatta és főzött is nekünk. Az ételünk jobb volt, mint a közönséges fogházi koszt és az irodában kellett az árát megfizetnünk azzal a pénzzel, amit hazulról küldtek nekünk.

Minden fogházban, ahol hosszabb ideig kellett időznöm, mindenekelőtt két főfeladatot végeztem el: kitisztítottam a cellámat és amennyire lehetett, mindent rendbe hoztam benne. A karbini fegyházban kis készlet cementet fedeztem föl, amit a raktárban egy kádban felejtettek. Ezzel a cementtel meglehetősen nagy, tömör vízmedencét készítettem az udvar ama részében, amely a séta számára volt kijelölve. A medencét megtöltöttem vízzel és ebbe a mesterséges tóba vízinövényeket tettem, amelyeket az egyik fölügyelő feleségétől kaptam ajándékba. Azután néhány rákot és két kis teknősbékát tettem be a medencébe. Ez a rögtönzött akvárium nem egy kellemes órát szerzett nekünk. A halak és teknősbékák megfigyelésével és etetésével gyakran elűztük -198- a fogság unalmát. A kis állatok idővel annyira megszelídültek, hogy a kezünkből ettek.

Második főfoglalkozásom a tanítás volt. Az igazgatóságtól engedelmet kértem a nagy, közös cellák meglátogatására, amelyekben néha közel kétszáz fogoly volt együtt. Ott mindenféléről beszélgettem és vitatkoztam, hogy ilyen módon kiragadjam az embereket a szomorú sorsukon való töprengésből és tiszta és üdvös gondolatok csiráját plántáljam a szívükbe. Emlékszem, hogy az 1. számú cellában, ahol száztíz legveszedelmesebb, életfogytig tartó fegyházbüntetéssel sujtott, láncravert gonosztevő volt elzárva, gyakran az emberiség néhány nagy jótevőjének életéből beszéltem el részleteket és hogy elbeszélésem éppen olyan hatással volt a hallgatóságomra, mint a rendes föltételek közt élő emberre, aki a fogházat valami egész idegen, messziálló dolognak tekinti.

A foglyok lassanként becsülni és tisztelni kezdtek, mert tudták, hogy a hivatalos hatalommal való visszaélést vagy valami tilos cselekedetet nem tűrök el tiltakozás nélkül és hogy mint Mironovnak, másnak sem maradok adós a felelettel, ha bizalmaskodni kezd velem. Karbinban és néhány más fogházban mindezért a foglyok sztarosztájává vagy főnökévé választottak meg. Ezt a sztarosztai állást nemhivatalosan elismerik úgy a fogházi, mint a bírósági hatóságok. A foglyok előtt tekintélye van és hallgatnak a szavára. Köztük és a fölügyelők közt ő a közvetítő, egyszersmind döntő bírónak ismerik el a fogházon belül történő viszályokban.

Új szállásomon berendezkedvén, megint rendszeresen dolgozni, sokat olvasni és írni kezdtem. A többi közt folytattam e könyv legfontosabb adatainak följegyzését is. Közben rögtönzött kertecskénkben sétálva, tornászva, a foglyokkal beszélgetve és nekik fölolvasva töltöttem el az időt.

Cellám ablakából végighallgathattam a második emeleti két közös cella foglyainak a beszélgetését. Fesztelen beszélgetésük sajátossága e cellák fölkeresésére indított. Ekkor szomorú csupaszságban állott előttem a foglyok egész élete. Megtanultam megérteni lelki megmozdulásuk -199- apró változatosságát és résztvettem nyomorúságukban, kétségbeesésükben, reményükben és örömükben. Segíteni, vigasztalni próbáltam őket, szívükbe reménységet iparkodtam csöpögtetni, életre akartam kelteni eltompult lelkiismeretüket és arra törekedtem, hogy lépésről-lépésre új életre vezessem őket.

Az öregebb fegyencek gyakran kinevettek, bár általában jól szíveltek és szívesen beszélgettek és vitatkoztak velem. Gyakran megajándékoztak. Többnyire kenyérből nagyon ügyesen készített kis szobrokat adtak, amelyek a fogházi életből vett egész jeleneteket mutattak be: láncravert férfiakat, akik zsákban szenet vagy követ cipelnek, szökevényeket az erdőben tűz mellett, amelyen üstöt melegítettek (ez a téma különösen izgatta a fantáziájukat) és más effélét. Néha más ajándékot is kaptam, például éles, keskeny kést, fűrészt a vasrács átvágására, kis üvegcse mérget, hajból font óraláncot és hasonló más dolgot.

Egy este tíz óra tájban, amikor a cellámban írtam, inkább éreztem, semmint láttam, hogy valaki óvatosan és zajtalanul kinyitotta az ajtómat és mint az árnyék besurrant. Azt hittem, hogy tévedek és azért oda se néztem a dolognak. De egy pillanat mulva lélekzetvételt hallottam. Megfordultam és Mironovot pillantottam meg, aki ferde szemével szótlan kérést kifejező tekintettel bámult rám.

– Mit akarsz? – kérdeztem és hogy minden eshetőségre készen legyek, fölállottam.

– Engem rendeltek ki a politikai osztály kiszolgálására. Láttam, hogy még nem alszik, hát bejöttem. Bizonyára haragszik rám, mert amikor megjött, olyan csúnyán viselkedtem. Kérem, bocsásson meg.

Mironov fölsóhajtott és fölmutatva a fegyház ama részére, ahová egy kis ablakon át föl lehetett látni, így szólt:

– Ön nem tudja, hogy ott fönn, ahol mi lakunk, pokol van, valóságos pokol. Hatodik éve, hogy ebbe a pokolba bekerültem. Ez a cella itt egészen más; más a levegő, nem tudom miért, de még a csupasz fal is egészen más. Nekem most a folyosón kellene aludnom. Kérem, nagyon kérem, engedje meg, hogy a cellában maradjak, amíg dolgozik. Két hétre vagyok ide szolgálatra beosztva. Azt hiszem, hogy itt új kedvet kapnék az életre.

Egész éjjel beszélgettem Mironovval. Beszélt az életéről, hogy matróz volt egy kereskedelmi hajón, több irtózatos bűnt követett el, néhányszor megszökött a fogságból, elcsípték, megkorbácsolták és végre mint megrögzött gonosztevőt életfogytig fegyházra, a börtönök nyelvén: «örökre» ítélték el. E mellett mindig valódi szerencsétlen flótás volt, mert balsorsának egy részét szerencsétlen körülmények véletlen összetalálkozása okozta.

Ez után az első találkozás után Mironov megszokta, hogy minden este a cellámba jőjjön. Ilyenkor csöndesen ült a ládámon, ruhát foltozott vagy cipőt javított és mindenfélén elmorfondirozott; különös látvány volt, amikor ez a viharvert fegyencarc mosolyogni próbált vagy a homlokát ráncolta. Bár az olvasásban és az írásban általánosságban nem zavartattam magam általa, mégis kötelességemnek tartottam, hogy vendégemmel naponta beszélgessek. Ha Mironov tanult tőlem valamit, másrészről én is hasznot húztam ebből az ösmeretségből.

Mindenekelőtt megtanított «a fogházi dróttalan táviratozásra», mely lehetővé teszi a foglyoknak, hogy a falon vagy a kályhacsövön kopogtatva szavakat vagy egész mondatokat közöljenek egymással. Hogy ennek az üzengetésnek a titkát megőrizzék, minden fogházban más távirati abécét használnak. Ennek a titkos jelzésnek a segítségével egész sor drámát és szerelmi történetet ismertem meg és Mirovval, amikor nem ő szolgált ki, tovább társaloghattam.

A fegyencek zsargonját is megtanultam Mironovtól és most már tudtam, hogy a fölvigyázót «ment»-nek nevezik, -201- a fogság «kiecha» (kiechka a kicsinyített alakja), a kés «feder», a lakás «haza», a revolver «szhpayer»; tudtam, hogy az ölésre azt mondják «lefűrészelni», a szökésre «röpülni», a méregre meg azt, hogy «tej», a hamis útlevél «arc» és megtanultam még sok más dolgot. Mindezt jól megőriztem az emlékezetemben és a jegyzőkönyvemben.

Különösen tetszett egy kifejezés, amely a Volga vidékéről származott el a fogházakba abban az időben, amikor még folyami kalózok sűrű bandái voltak az urak az ország közlekedésének e fővonalán. Ezek a kalózok kirabolták és meggyilkolták a kereskedőket, akik drága keleti árút hoztak Perzsiából vagy a Kaukázusból; elegendő erejük volt arra, hogy még a Moszkvából ellenük küldött sorkatonasággal is harcba bocsátkozzanak. A nemzeti irodalom ezeknek a brigantiknak a vezérét, bizonyos Sztenka (István kicsinyítése) Razint idealizálta és hősként tüntette föl, aki azért harcolt, hogy a parasztokat kiszabadítsa a nagybirtokosok rabszolgaságából.

Valahányszor Sztenka Razin valami veszedelmes expedicióra készülődött, ezzel a kifejezéssel szokott élni: «Szaryn da na kiechku!» Kihallatszik ebből úgy a tatár, mint a kalmük nyelv és van is benne része mindkét nyelvnek. Ennek a mondatnak kettős értelme van: a rablónak ezt jelenti «ölj és menj a fogságba», a fegyenceknek pedig «törd szét a vaspálcákat és szökjél meg a fogságból». Amióta Mironov tanítványa voltam, tudtam, hogy valahányszor ezt a kifejezést hallottam, szökés készülődött.

Az ének nagy szerepet játszik a fogságban. A kedvelt dalok nagyon különfélék, vigak és szomorúak és gyakran válogatott, kifejező hangszétosztással többszólamúan adják elő. A foglyok egész lelküket beleviszik az énekbe. A különösen tehetséges énekest általánosan nagyra becsülik. A legkedveltebb dal így kezdődött:

A fogházi dalokat érdemes volna szeretettel megvizsgálni és tudományosan elemezni. Az orosz történelem minden -202- korszakának nyoma, az orosz birodalmat alkotó sokféle nép dalainak motivuma, különböző mongol törzsek mondavilágának befolyása és különösen a temperamentumosan szentimentális cigányzene határozott nyoma megtalálható bennük. Szomorú jelentősége van annak a ténynek, hogy fegyenc vallásos vagy jámbor dalt sohasem énekel.

– Mi el vagyunk átkozva – mondják, az Isten nem hallgatja meg a mi imánkat.

Rettenetes tragikumról beszélnek ezek a szavak és pedig annál is inkább, mert titokban minden egyes fogoly áhítattal, de szinte reménytelenül emeli szemét Isten felé, azzal a kétségbeejtő érzéssel, hogy csak az Isten tud rajta segíteni, más senki.

Munkám és a fogház életének tanulmányozása közben meglehetősen gyorsan teltek el a napok. Éreztem, hogy magáncellám falain túl egészen más élet főtt és forrt, az a «pokol», amelyről Mironov beszélt. Egyelőre még nem tudtam minden titkos rejtekhelyre behatolni. Ehhez idő kellett és kedvező körülmények. De a lárma, amely sohasem szűnt meg a főépületben és az udvaron, a lánccsörgés, az őrök és a fegyencek irtózatos káromkodása, a szakadatlan vigasztalan zaj, amely együtt járt a bezárt emberek életével, végre is borzasztóan megtámadta idegeimet; elfojtott haraggal láttam mindezt és mindegyre kihozott a sodromból; ez az idegen élet néha mázsás súllyal nehezedett reám. A fogság ez ellenséges, vigasztalan világa csak gyűlöletet és ami még rosszabb, kétségbeesést keltett bennem.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET.
Szabad társaim.

Egyszer éppen ilyen lelki nyomottságban uborka- és paradicsomültetvényünk mellett sétálgattam, amikor észrevettem, hogy valami mozog a levelek közt. Kutatni kezdtem az okát és egy fiatal verebet fedeztem föl, amelynek a szárnya megsérült. Bár nem tudtam, honnan jött a madár és miképpen sebesült meg, mégis, mert magam is meg voltam -203- fosztva a szabad mozgástól, nagy szánalmat éreztem iránta. Hazavittem a cellámba és bekötöztem a sebét. Miután a szárnyát erősen odakötöztem a testéhez, az ablakdeszkára tettem a verebet. Az a kis háló, amit a legyek – Karbinban valóságos csapás – távoltartására az ablak elé feszítettem, a verébnek ugyanaz volt, mint nekünk embereknek a fogház áthághatatlan fala. Kis skatulyában fészket készítettem neki, vizet és ennivalót tettem melléje és eltávoztam. Visszatérvén, mint valami iskolásgyerek, úgy megörültem, amikor észrevettem, hogy a kenyérből csipegetett, mert most már biztosra vettem, hogy meg fog gyógyulni, bár még nem tudtam, vajjon fog-e még valaha röpülni is.

Kis cellatársam nehány nap alatt egészen megszelídült. A kezemből evett és csipogásával akarta velem megértetni, hogy az ablakról az asztalra szeretne jutni. Egy-két nap mulva elhatároztam, hogy leveszem róla a kötést Mihelyt megszabadult tőle, zajosan örömét fejezte ki, nagyott ugrott, a szárnyával csapkodott és röpülni próbált. Ez a kísérlet az első napon sikertelen volt, a második napon már át tudott libegni az ablakdeszkáról az asztalra, mindössze az a baleset érte, hogy fölfordította a tintatartómat. Fokozatosan egyre ügyesebb és fesztelenebb lett. Nemsokára vídám körrepülést végzett fönn a mennyezet közelében és élénksége, csiripelése az egész cellát betöltötte.

Ennek a fogolytársamnak a társasága igazi lelki vigasz volt számomra. Mély hatást tett rám az, hogy mily fogékony volt lelki hangulatom iránt és ezt a megérzését mily élénken tudta kifejezni. Ha jó kedvem volt, a veréb mintha megbolondult volna. A vállamra röpült meg a fejemre, pajkosan felém vagdosott a csőrével és ott ugrált előttem az írópapiron. Ha azonban, ami gyakran megesett, szomorú voltam és lesujtott, a madárka hallgatagon és mozdulatlanul ült az ablakdeszkán és rám bámult. De egyetlen bátorító pillantásomra vagy hívó szavamra fölkerekedett és az asztalomra repdesett, ahol azután azzal a világosan fölismerhető szándékkal, hogy engem fölvídámítson, ide-odaugrált és csiripelgetett. Már hajnalhasadáskor föl szokott kelteni úgy, hogy a cellában röpülgetett vagy csipogva -204- az arcomra ült és türelmetlenül arra unszolt, hogy keljek már föl és adjak neki reggelit és friss fürdővizet.

Igazán okos kis teremtés volt. Ismerte és megértette az embereket, mintha fénylő kis fekete szemével a lelkük mélyére látott volna. A fegyházparancsnokot, aki fölügyeleti útján hetenként egyszer a cellámba jött, szerette. Mihelyt belépett, félreismerhetetlenül barátságosan üdvözölte őt a kis veréb; az asztalra röpült és ott mulatságos módon ugrálgatva a látogató sujtásos karhajtókája közelében iparkodott magának kedvező helyet biztosítani. Ha ellenben az államügyész jött, egészen másként viselkedett. Ilyenkor rendesen elbújt a fészkében és csöndben ott maradt. Ha az ügyész hosszabb ideig maradt a cellában, a veréb néha kiült az ablakdeszkára és szárnyát szétterpesztve haragosan és krakélereskedve szidta a kelletlen vendéget. Mihelyt azonban becsukódott mögötte az ajtó, szárnyas barátom megint vidáman röpülgetni kezdett és leplezetlen örömet mutatott.

Mikor már biztos lehettem afelől, hogy a veréb egészen jól van és elég erős, elhatároztam, hogy szabadon bocsátom abba a világba, amely méterrel mérve oly közel volt, a valóságban azonban oly elérhetetlen messze nekünk, akik nem kísérhettük el. Levittem az udvarra, ahol csaknem az egész fogház összegyűlt, hogy szerencsés utat kívánjon a verébnek. Alighogy kezem szabadon eresztette a szárnyát, fölemelkedett a magasba, mint a sapkájától megszabadított sólyom, amely zsákmányát kutatja. A fegyház falán túl levő fák felé röpült. Bár sohasem tért többé vissza, mégsem haragudtam rája, hiszen tudtam, hogy a szabadság, amelyet most visszakapott, minden élő lény legföbb joga és legértékesebb java.

Fogságom hosszú ideje alatt állatokkal nem egy érdekes és kedves barátságot kötöttem. Volt a barátaim közt macska, kutya, patkány, teknősbéka, hal, tyúk és egy pók. Minden állatot könnyen meg lehet szelídíteni, ha helyesen meg tudjuk vele értetni, hogy mit akarunk tőle és ha szívesen megadjuk neki, amit tőlünk kíván. Arra a meggyőződésre is jutottam, hogy az állatoknak még egy -205- hatodik – telepátikus – nagyon élésen kifejlődött érzékük van.

A szemtelen, falánk és ravasz patkány például aránylag hamar megszelídül és az ember barátjává válik. De, hogy az igazat mondjam, még akkor is egész viselkedése csupa önzés; csak a maga javával törődik és csak ennek érdekében tesz az embernek némi diplomáciai engedményt. Az én cellámban volt egy patkányfészek. Mivel ezt a lakótársat nem szeretem, be akartam tömni a lyukát. Ekkor fölfedeztem, hogy az egész telep egy anya és öt fia. Az anyának özvegynek kellett lennie, mert sohasem láttam más kinőtt állatot, amely a férje lehetett volna; azonkívül, ahogyan én láttam, az özvegynek éppen oly szomorú és levertséget eláruló volt az arca, mint aminő az özvegyeknek szokott lenniök. Hat szürke alaknál több sohasem suhant a homályban cellámon át.

Egy este, amikor mindannyian kijöttek a lyukukból, kísérletképpen nagyot dobbantotttan a lábammal. A patkányok egy-kettőre visszahúzódtak a padló alá. De az öreg már egy pillanat mulva már ismét kidugta az orrát és nagyóvatosan kibujt. Szép lassan mindjobban eltávolodott a lyuktól. Ekkor halk kiáltást hallatott, mire két kis fejecske tűnt elő a szemhatáron. Mikor újra dobbantottam, újra eltűntek, de az özvegy ezúttal a ládám mögé bujt. Mikor megbizonyosodott arról, hogy semmi baj nem történik, újra jelt adott, amely ismét előre csalogatta a fiatalokat, de ezeket lármázással még egyszer visszakergettem. Az öreg ekkor már nem jelent meg, de úgy éreztem, hogy valahonnan figyel engem és szeretné kitudni, mit akarok tulajdonképpen. Mivel egyelőre semmiféle új fordulatot nem várhattam, egy darabka cukrot dobtam a padlóra. Az anya azonnal előbukkant, hatalmába kerítette a cukrot és eltűnt vele az odujában. Mikor közvetetlenül azután megint megjelent, egy második cukordarabot vetettem neki oda. Ilyen módon egymásután hat cukordarabbal gazdagítottam az éléskamráját; neki és mindenik gyermekének jutott egy-egy darab. Ettől az estétől kezdve ilyen módon naponta kétszer élelmeztem a patkányt és ezzel a szolgálattal váratlan eredményt -206- értem el. A fiatalok egyelőre sohasem voltak láthatók. Csak az özvegy állított be minden reggel és este, hogy átvegye a porcióját. Máskor sohasem láttam. Ha etetésre jött és én nem vettem mindjárt észre, fölmászott a ládámra, ott a hátulsó lábára támaszkodott és halk, szerény hangon szólt valamit hozzám. Mihelyt azután kirukkoltam a szokásos hat darabka kenyérrel, cukorral vagy sonkával, egyik darabot a másik után elvitte az odujába és tizenkét órára megint eltűnt.

Egyik este váratlanul megint az egész család jelent meg. Az özvegy vezette a menetet és egy pillanatig sokat jelentő pillantással rám nézett, mintha ezt akarná mondani:

A gyerekek nagyon tisztességtudóan és igazi katonás rendben követték az öreget. A menet áthaladt a cellán és az ajtó alatt egy kis nyíláson kibujt a folyosóra. Kisvártatva megint megjelentek, elvonultak előttem és megint bebújtak a lakásukba. Ez idő óta minden este megismétlődött ez a parádé, ami arra késztetett, hogy kikutassam kirándulásuk célját. Megfigyeltem, hogy vizet keresve a folyosó hosszában a mosdóhelyiségbe futottak. Az anya nyilván már nem szoptatta kicsinyeit, tehát el kellett őket vezetnie itatni.

Nehány héttel később mindörökre eltűnt a család. A barlang kiürült. Biztosra vettem, hogy az anya már fölnevekedő gyermekeit olyan helyre vitte, ahol nagyobb volt a kultúra, mint itt a fegyházban, hogy ott a kis patkányok jobb kiképzésben és nevelésben részesüljenek.

Az özvegy a velem való érintkezésben azzal mutatta ki önzését, hogy soha nem látogatott meg, ha azt a maga anyagi szükséglete nem kívánta. Nagyon is megértette, hogy a családját nem szívesen láttam a lábamnál, az ágyamon vagy a ládámban és ebbe nemcsak belenyugodott, hanem mert jó fizetést adtam neki, szinte szerződéses engedményeket tett nekem, még pedig kihurcolkodása napjáig. Be kell ismernem, hogy nagy megértést is tanusított a hangulatom iránt, mert ha nyomott kedvben voltam, az élelmét gyorsan és zajtalanul szállította el, mintha nem akarná gondolataimat -207- megzavarni. Ha azonban jobbkedvű voltam, éppen ellenkezően viselkedett: vidáman nyivákolt, a falatot, amit neki adtam, ide-odacibálta és dobálta, miközben nem éppen kecses, de mégis nagyon mulatságos módon ugrálgatott.

Ha beszámolok állati barátaimról, néhány szóval meg kell emlékeznem egy varázslóról is, aki bejutott a cellámba, ahol otthonosan berendezkedett. Ez egy nagy sötétsárga pók volt fekete kereszttel a hátán. Hogyan jött be, nem tudtam. Lehet, hogy a ruhámon a kertünkből hoztam magammal. De mivel már itt volt, az ablak egyik sarkában kifeszítette a hálóját és leste a zsákmányt. Mivel előre láttam, hogy biztos éhhalál vár rá – mert az én ablakhálómon át nem juthatott be hozzám légy – és más foglyoktól azt hallottam, hogy a pók nagyon szórakoztató cellatárs, az udvaron fogtam neki legyet és a hálójába dobtam, míg végre attól kezdtem félni, hogy megpukkad a túletetéstől, különösen, mert az ő fajtájának annyira szükséges mozgásban nem volt része, hiszen az erdőben ugyancsak sokat kell küzködniök a pókoknak az élelmükért.

A pókom határozottan rendkívüli teremtmény volt. A magatartásából egy-két napra meg tudtam jósolni, szép idő, vihar vagy eső lesz-e. Ezt azzal mutatta meg, ahogyan a hálójában ült. Vihar előtt ugyanis valamennyi lábával jól belekapaszkodott a hálóba és még külön szálakkal is odakötözte magát. Ha eső közeledett, valamennyi lábát testének alsó részén összehúzva a háló egyik sarkában gömbbé zsugorodott össze. Ha ellenben száraz, meleg időre volt kilátás, a lábait amennyire csak lehetett, kinyújtotta és csak két, sőt esetleg csak egy lábbal kapaszkodott a hálóba. Gyakran elgondolkoztam azon, vajjon köszvény bántja-e a pókot vagy talán olyan baleset érte őt is, mint engem Udzimiben, hiszen én is nagyon érzékenyen reagáltam az idő minden változására.

De még hihetetlenebb és még különösebb volt a pók viselkedése akkor, ha szomorú voltam vagy hazavágyódás fogott el. Bár velem szemben rendszerint egészen közömbösnek mutatkozott, olyan időben ideges izgatottság határozott jeleit lehetett rajta észrevenni. Ide-odafutkosott a -208- hálójában, mintha magára akarta volna terelni a figyelmet. Amikor látta, hogy ez nem használ, a hálóját hintázni kezdte és leereszkedett róla.

Egy napon a fejemet a két kezem közé temetve, komoran tépelődve ültem az asztalomnál. Szomorúság fogott el, gondolataim a távolban időztek, messzire a fogházfalaktól és Ázsiától. Hirtelenül úgy éreztem, hogy valaki gondosan figyel; körülnéztem, de senkit sem láttam. Amikor a pók felé néztem, seholsem tudtam fölfedezni. Nem volt a hálójában, de másutt sem az ablakban. Mivel beköltözése óta most tűnt el először, átvizsgáltam a falakat és az egész helyiséget, míg végre ráakadtam. Éppen előttem ült az asztalon, ahová a mennyezetről ereszkedett le egy fonálon és egy ív fehér papiron kötött ki, amely könyveim közt feküdt. Két legelső lábát fölemelve felém tartotta és éreztem, hogy titokzatos szeme kutatgatva néz reám. Mozdulatlan figyelemmel ült a helyén és közbe-közbe megcsillant a selyemfonál, amelyen leereszkedett. Szigorú tekintete és fölemelt lába valami haragos tanítóra emlékeztetett, aki megszidja a tanítványát és önkéntelenül nevetnem kellett ezen a csodálatosan megváltozott teremtményen. Csak ekkor mozdult meg nehézkesen tanítóm súlyos teste, amennyiben néhány lépést hátrált. Azután a legügyesebb akrobatává változott és selyem kötelén megint a magasba mászott. A pók néhány perc mulva láthatólag megnyugodva és kibékítve megint a hálója közepén ült és szép időt jósolt. Mindjárt kimentem és néhány legyet fogtam neki azért, mert kiragadott szomorú és nyomasztó gondolataimból. Nyilván, hogy bebizonyítsa, mennyire jólnevelt és egyáltalán nem kapzsi, jó ideig nem nyúlt hozzá egyetlen légyhez sem.

Ha most minderre visszagondolok, úgy látom, hogy ilyesfajta megfigyelést csak az az ember tehet, aki hónapopokra, sőt évekre teljesen elszakadt a közönséges élettől. Ebben az egyedüllétben minden legkisebb dolog fölkelti a a magára hagyott ember figyelmét, aki érzelmi életének, idegrendszerének és eszének túlérzékenysége következtében nem egy dolgot jobban megérez és megért, mint a közönséges ember. -209-

HUSZONHATODIK FEJEZET.
«Szaryn da na kiechku.»

A fogház alszik. Könnyű álom, amelyből gyors az ébredés, bocsátkozott le a foglyokra, hogy megnyugtassa őket, akik piszkos gyapjútakaróval vagy egyszerűen csak a szürke fogolyköpennyel befödve végig nyujtózkodtak a faágyon vagy a lócán. Lánc csörgése, lakat zakatolása már nem hallható. A különös csöndet csak a folyosón sétáló őr hangos léptei szakítják meg. Lépteinek ritmikus zaja néha-néha elhal. Halványuló körvonalai belefulladnak a sötétségbe, hogy néhány pillanat mulva megint előtünjenek a folyosó megvilágított végében, amelynek rácsos és elzárt ajtaja mögött a fogház szerencsétlen lakói alszanak vagy azon törik a fejüket, hogyan lehetne megszökni. A foglyok rettenetes káromkodása, a felügyelők szitkozódása és a vasbilincsek csörgése egyidőre elhal.

Csönd van az 1. számú cellában is, amely szemben van az én kis ablakommal. Kicsiny parázsló lámpa, amely csak kevés világosságot, de annál több kellemetlen szagot terjeszt, komoly félhomályt teremt. Az ajtó mellett a sarokban nagy vasvödör van; a «paraszha», amely a fegyház leggonoszabb kínja. Fegyenc-községünknek körülbelül száz legveszedelmesebb fickója fekszik a falak mentén levő falócákon. Ezek a fickók az úgynevezett «Ivánok», megrögzött gonosztevők, olyan emberek, akik évek óta alaposan megismerték Oroszország valamennyi fogházát, a szibériai tél fagyos hidegségét, a «katorgát» vagy kényszermunkatelepet, Zerentouit, Akatouit és Onort.

Az 1. számú cellában ma este későn tértek nyugovóra, mert az őrök fenyegetődző figyelmeztetése ellenére még jóval éjfél után is kártyáztak. A cella lakóinak egyike, Drujenin Bazil, még most sem aludt. Kezét a feje alatt keresztezve, a hátán feküdt és tágra nyílt szemmel bámulta a fénykarikákat, amiket a lámpa a piszkos mennyezetre vetett. Valamit makacsul forgatott a fejében és időről-időre fölvidult az arca, mintha reménysugár villant föl volna az -210- agyában. Végre mintha egy gondolat megragadta volna. Egyszerre csak felült és ezzel fölkeltette azokat a lármás szellemeket, amelyek láncában lakoztak. A körülötte levő lócákról álmodó társainak dörmögése hallatszott, nagyobbára összefüggéstelen, érthetetlen szavak, de néha ijesztően érthető és összefüggő szavak is.

Drujenin fülelve és várva sokáig ült egy helyben. Végre, kevéssel hajnalhasadás előtt, a falon keresztül alig észrevehető zaj jelentkezett, amely tekervényes kerülő úton hatolhatott ide. Meg is ismétlődött. Drujenin mosolygott. Megismerte barátjának, Lapin Eliának ismert jeladását, aki «vasban» töltötte ki büntetését egy földalatti cellában. Bazil a maga bilincsével hármat ütött a falra, mert barátjával tudatni akarta, hogy hallgatja. Azután, most már tisztábban hallotta a minden fogolynak ismerős kopogtatását: egy hangos, öt halk és ismét két hangosabb ütés. Ez volt a «Szaryn da na kiechku» titkos jele.

Drujenin megelégedetten mosolygott és megint kinyujtózkodva a lócán, erőset ütött a falra. Azután megint csönd lett. Drujenin, miután bilincsének egy utolsó csörömpölésével oldalt fordult, mintha elaludt volna.

Keleten nemsokára pirkadni kezdett. Új nap, a fegyháznak új napja kezdődött. Az őr csöngetyűvel jelt adott, a lépcsőházba futott és ezt kiáltotta:

Azok a foglyok, akik még nem vesztették el minden érzéküket az engedelmesség iránt vagy akik az erősebb akarattal szemben való ellenállásban erkölcsileg gyöngébbek voltak, fölkeltek és kivitték az undorító vasvödröket. Ezzel egyidőben megélénkült a konyha, ahol a konyhai szolgálatra kirendelt fegyencek teavizet készítve vagy a «balandat», a levest föltéve, réz- és ónüstökkel csapkodtak. Ez az üstkongás, a hús szétvagdosása, a nevetés, a kiáltozás és az elmaradhatatlan káromkodás akkora zajt ütött, hogy senki sem tudott tovább aludni. Az egész házban mindenki fölkelt, nagyot nyujtózkodott és megmosdott, persze mindent borzalmas átkozódás szüntelen áradatában. Senki nem imádkozott, senki nem vetett keresztet. -211-

Drujenin is fölkelt és csörgő bilincsével a szoba közepére ment, hogy láncát szíjjal odakösse az övéhez. Harminc éves, zömök, de erős és hajlékony ember volt. Nem volt éppen csinos, de merész tekintetű, barna szeme volt, amely sohasem pislogott és arcának valami álmodozó kifejezést adott, amelynek megfontolt állandó komolysága gyakran a vadállat éberségére figyelmeztette az embert.

Az őr néhány pillanat mulva kizárta az ajtót és a foglyok lemehettek a konyhába teájukért és kenyerükért. Miután a forró itallal és a fekete fogházi kenyérrel visszatértek, szótlanul ettek és ittak. Azután eltették a csészét és kis csoportokba álltak össze. A többség kártyázni kezdett, ami persze nem ment civakodás nélkül, sőt össze is verekedtek. Mások újságot vagy a használattól egészen szétrongálódott könyvet olvastak. Néhányan levelet írtak olyanoknak, akik talán már nem is éltek vagy talán csak a levélíró képzeletében léteztek. A levél többnyire szerelmes levél volt. Három georgiai félreült a többitől és szomorú és hazavágyódással teli rövid mondatokat súgtak egymásnak.

– Ott most fehér vagy rózsaszínű virágdísz minden. A hegyek kapaszkodói tele szilva- és cseresznyefával, folytatta tele vágyódással a másik.

– Este, amikor a nap lenyugszik, minden csöndes, olyan csöndes… Hazatérnek a nyájak – mondta a harmadik, aki nagyot sóhajtva kezébe temette a fejét.

– Ugyan ne sóhajtozzatok ti kaukázusiak! A ti sóhajtozástok nélkül is majd meggebed az ember a honvágytól. Az ördög vigyen el benneteket!

A helyiség legutolsó sarkában kártyázás közben civakodás támadt, mert az egyik játékos csalt. Az elkerülhetetlen verekedésben kés is dolgozott. Az őrség csakhamar a kórházba szállított két sebesültet. De hamar elfelejtették az egész dolgot és mindennek megint olyan színezete volt, -212- mintha itt örökös rend és nyugalom lenne. Az egyik ablakdeszkán egy fehérhajú öreg ember ült és egy még alig tizennégy éves fiú és galambokat etettek, amelyek bátran a kezükre és a vállukra röpdöstek.

A céltalan és a mindenütt meglevő, mindenűvé elhatoló lármával teli nappalnak elnyomó terhe alatt a foglyok egyre szomorúbbak és csöndesebbek lettek. Csak az öreg, tapasztalt Ivánok nem vesztették el a jókedvüket. Ezek az edzett vén filozófusok mindig készen voltak arra, hogy a szabadságnak csak néhány napjáért is föláldozzák az életüket. Tulajdonképpen csak e múló öröm reménysége tartotta bennük a lelket, amely örömet, mint jól tudták, csakis saját testi erejükkel, a maguk bátorságával és találékonyságával szerezhetik meg. E célra valami rejtekhelyen, amelyet csak ők ismertek, mindig raktáron tartottak savakat a tégla és a vakolat megporhanyítására, piroxilint falrobbantásra, mérget, fűrészt és kést. Semmivel nem törődve és szívesen kockáztatták az életüket, de éppen olyan készségesen kioltották mások életét is, különösen, ha «ment»-ről (fölvigyázó) vagy «apportirozó kutyáról» (árulóról) volt szó.

Gondolatokban elmélyedve és nyilván a körülötte folyó életről teljesen megfeledkezve föl- s alátopogott Drujenin a cellájában. Nemsokára mindannyian sétára indultak és az udvarnak a szabadban való mozgásra rendelt, magas kerítéssel körülvett része, amely ketrechez hasonlított, csakhamar nyüzsgött a sok embertől. Az emberek futkosni kezdtek, kergetődztek, rongyból készített labdával dobálództak, ostáblán játszottak és kártyáztak. Drujenin járkálás közben odament az öregebb Ivánok egyikéhez, akivel néhány szót váltott. Azután otthagyta és mintha várna valakit, meghúzódott a ketrec egyik sarkában.

Néhány pillanat mulva kijött Lapin Elia és belépett a karámba. Kezén és lábán az a súlyos bilincs volt, amelyet különös büntetésül raknak rá a gonosztevőkre. Ólomszínű arcán ravaszság és fáradtság ült, amit a sűrű szemöldök alól kivillanó fenyegetődzően szúrós szem még csak erősebbé tett. Ingadozó léptekkel szétterpesztett lábbal mozgott. Láncravert lábát olyan nehezen emelgette, hogy nagy, -213- erős háta egészen belegörbült. A nélkül, hogy bárkivel szóba állott volna, egyenesen Drujeninhez ment és ezt súgta neki:

Drujenin biccentett, elment és a többi fogoly közé keveredett, de az egész idő alatt nem vette le a szemét az őrről. Amikor biztos volt abban, hogy nem figyelik, odasettenkedett a kerítés egyik cölöpéhez, lustán neki támsazkodott és az újjával babrálgatni kezdett rajta. Hogy mozdulatait elleplezze, még közelebb húzódott a kerítéshez és a cölöp oldalán levő hasadékból hosszú, keskeny fűrészlapot vett ki. Miután ezt a blúzába rejtette, egykedvűen fütyörészve ő is sétálgatni kezdett. Lehetőleg föltűnés nélkül a kerítés ama részéhez közeledett, amely a gonosztevők ketrecét az udvarnak a politikai foglyok számára rendelt részétől elválasztotta és halkan ezt mondta nekem:

– Pajtás, ha ma éjjel hallasz valamit, ne törődjél vele és ne is szólj senkinek egy szót sem.

Drujenin a népből való ama közönséges emberek közé tartozott, akiket az orosz rendszer szinte arra kényszerített, hogy gonosztevőkké váljanak. Eredetileg egyszerű paraszt volt, aki a szibériai prémvadász mesterségét űzte. Egyszer, amikor szokott vadászkirándulásáról az erdőségből visszatért, a rendőrség elfogta és azzal vádolta, hogy része volt egy postaküldönc megtámadásában. Bár semmi más nem szólt ellene, csupán az a körülmény, hogy éppen azon az úton járt, ahol a támadás történt és fegyver volt nála, a bíró a vizsgálat egész idejére mégis fogságban tartotta. Drujenin, amikor egy évi hasztalan várakozás után látta, hogy ügyének gyors tárgyalására semmi reménye sem lehet, megszökött, az őt üldöző két katonát megsebesítette, megint elfogták és most már valóságos bűntett miatt zárták el. -214-

Mikor én megismerkedtem vele, már öt évi fogság volt mögötte. Időnként nagy kétségbeeesés fogta el. Kétségbeesésében azután mint az ingerelt vad, megtámadta a fölügyelőket és ezért mindannyiszor nehéz vasban kellett bizonyos időt eltöltenie. A vad düh e kitöréseinek ellenére is szerették a fogházi hivatalnokok, mert máskülönben udvarias és magábavonult volt. Sőt a fogház parancsnoka egyszer azt mondta nekem, hogy meggyőződése szerint ez az ember téves ítélet áldozata és igazságtalanul ül a börtönben.

Egy forró nap után, amely mint mindig tele volt lármával, végre beállott az estszürkület és meghozta a hűvösséget, aminek élvezését a cellákban persze nagyon kellemetlenül befolyásolták a füstölgő lámpák. Vacsora után hirtelenül hangos, éles és hosszan elnyujtott füttyöt hallottunk.

– Ez Lapin – susogta az egyik Iván és sokat mondóan társaira kacsintott.

– Akkor készülődnünk kell, mondta egy másik, miközben az ajtóhoz ment és ezt kiáltotta ki a folyosóra: Zene és színház!

Erre, mintha katonai vezényszóra történt volna, valamennyi cellában egyszerre énekelni kezdtek. Majd nagy lábdobogással és mindenféle őrült lármával táncra kerekedtek. Ez volt a «zene» és amikor a fölügyelők csöndre intették a foglyokat, megkezdődött a «színház», azaz gyalázatosan szitkozódtak, hangosan civakodtak, a sztarosztát és a fegyházparancsnokot hívták, aki «megnyúzza a foglyokat» és szükségtelenül még jobban elkeseríti az életüket, mert még az ártatlan éneklést és táncolást is megtiltja nekik. Ez a szitkozódás és civakodás egészen tíz óráig szakadatlanul tartott a fogház egész emeletén.

Drujenin nem vett részt a zavargásban, megvető mosolygással nézte végig azt a céltalan zenebonát. Mikor a lárma elült, a fogházparancsnokhoz közeledett és őszinte hangon ezt mondta:

– Parancsnok úr kérem, vetesse le rólam a bilincset. Nézze, egészen kisebesedett tőle a lábam és a kezem! Nem fogok többé alkalmat adni, hogy megbüntessen.

A parancsnok, aki észrevette, miként viselkedett Drujenin -215- a zavargás alatt és azt gondolta, hogy ezzel a kis diplomáciai sakkhúzással lecsillapíthatja az izgatottságot, amely az egész fegyházat a hatalmába kerítette, Drujenint a kovácsműhelybe küldte, hogy ott levegyék róla a bilincset. Nemsokára lánc nélkül jött vissza a boldog ember. Szeme csillogott az örömtől.

Mikor két fegyenc neki készülődött, hogy a paraszhaért a mosdóhelyiségbe menjen, az egyikhez Drujenin így szólt:

Amikor a másik fegyenccel a mosdóhelyiségbe érkezett, valamit súgott a többi cellákból már odaérkezett embereknek, mire mindannyian nagy lármával kimosták a vödröket és úgy jártak-keltek, lökdösődtek az edények közt, hogy csak úgy zúgott minden a lármától. E közben Drujenin átfűrészelte a mosdóhelyiség ablakán levő vékony vasrudakat. Ezzel elkészülvén, fölugrott az ablakdeszkára és óvatosan körülkémlelődött, nincs-e valaki a közelben? Azután a másik oldalon leugrott a földre. Éppen az ablak alatt régi, már hosszú idő óta nem használt gödör volt, ahol az egyes épületek fűtőfőcsövei futottak össze.

Az az ember, aki Drujeninnel jött, megint összeillesztette a rácsrudakat úgy, hogy csak alapos vizsgálattal lehetett észrevenni a rajta okozott sérülést. Paraszhaikkal nemsokára valamennyien visszamentek celláikba. Mivel névsort mindig csak étkezés idején olvastak, Drujenin eltűnését csak másnap vehették észre. Cellatársai óvatosságból mindazonáltal bábút készítettek Drujenin ruhájából, a lócájára fektették és takaróval befödték.

Drujenin mihelyt földet ért, vigyázva félretolta a gödör korhadt deszkafödőjét és lebocsátkozott a gödörbe. Kezével a szélébe kapaszkodva a lábával tapogatódzott, míg megtalálta annak a csatornának a száját, amelyen a csövek áthaladtak. Azután óvatosan lemászott, bebújt ebbe a szűk alagútba és tovább mászott benne. Oldalával végigdörgölődzött a falakon, fejét odaütötte a piszkos mennyezetbe. Időnként halvány fényt látott beszűrődni. Ezeken a helyeken még óvatosabban haladt előre, mert tudta, hogy ez a -216- fény valamely padló hasadékán hatolt át, amely esetleg olyan helyiségben volt, ahol hivatalnokok tartózkodtak. E helyek egyikén a deszkázat közé dugott kis fadarabba ütötte bele a fejét. Erre megállott és halkan kopogtatni kezdett a padlódeszkákon. A kopogtatásra egy lábbilincset viselő embernek lassú, nehézkes léptei voltak hallhatók. Rekedt hang ezt susogta:

Ez Lapin volt. Ezt a folyosót a földalatti cellában való fogsága idején kutatta ki és a fal felé mellékaknát vájt. Mint a vakondok túrta a földet, hogy egyik fogolytársa elmenekülhessen az őt itt fenyegető halál vagy őrület elől. Maga nehéz bilincse miatt nem használhatta a szabadságba vivő ezt az utat, de ez nem tudta megakadályozni abban, hogy a fogolytelep valamely ismeretlen tagja számára ne folytassa az ásást. A szerencsés véletlen úgy akarta, hogy ennek a szökésnek a jelöltje nem volt más, mint barátja és régi fogolytársa Drujenin vagy «Vaska», ahogyan a többiek rendesen nevezték.

A fegyenc, akinek hosszú büntetést kell kitöltenie, mindig a szökés lehetőségéről álmodozik és a kínálkozó alkalomra állandóan előre készülődik. Titokban meglazítja a fal tégláit, átfűrészeli a padlódeszkát, lassan és nagy fáradsággal rácsrudakat vág át, fűrészért, késért vagy azért a rövid feszítővasért, amit a fegyencek «elvtársnak» neveznek és a zárak fölpattantására szolgál, mindent megad, amit csak kívánnak, sőt néha «szhpayer» vagy revolvert is tud magának keríteni. A szökésre való e készülődés nem egy régebbi lakónál rögeszmévé válik, gondolata és keze állandóan e cél érdekében dolgozik. Nincs hivatalnok, aki annyira ismerné a fogházépület berendezését és tervrajzát, mint az Ivánok. A legalaposabban ismernek minden csak némileg is fölhasználható búvólyukat, ismerik az épület minden titkos üregét, különösen pedig a föld alatt levőket, mert ezekből könnyebben lehet aknát ásni, amelyen a fogház falai közül kijuthatnak a szabadba.

Különböző fogházakban való vándorlásomban gyakran láttam a fegyenceknél mindenféle «kőzsákok» bámulatosan -217- pontos tervrajzait. Nem csupán a külső falakat a szökés legalkalmasabb kiindulópontjától elválasztó helyiségek mérete volt rajtuk följegyezve, hanem meg volt jelölve a kiásandó föld mineműsége is, hogy kemény-e vagy porhanyós, homokos vagy köves, nedves vagy száraz.

Drujenin miután megállott Lapin cellája alatt és Lapin arról biztosította őt, hogy minden rendben van, tovább mászott, hogy megkeresse azt a melléktárnát, amelyet Lapin készített a számára. Barátja nagyon alapos útbaigazítást adhatott neki, mert nem követte el a hibát, hogy valamelyik elágazó oldalcsatornába lépjen be, hanem egyenesen a főúton haladt előre úgy, hogy az alagút fenekén fekvő, aszbesztbe és rongyokba beburkolt legvastagabb csöveken mászott végig. Amikor az én cellám alatt haladt el, halk kaparászást hallottam, de mert nem kísérelte meg, hogy velem beszéljen, én sem adtam neki jelt. Bevallom, szívem mélyén azt kívántam, bárcsak sikerülne a vállalkozása és gondolatban azt számítgattam, hány métert kell még megtennie a korlátig, amely valamennyiünket elválasztott a szabadságtól. Minden idegem megfeszült, a lélekzetem szinte elállt és az izgatottságtól egészen hideg lett a kezem.

Drujenin egyre tovább mászott. Nemsokára eljutott a kisebbik alagúthoz. Ebben csak néhány lábnyira haladt, amikor fejével neki ment az épület alapfalának. A kezével óvatosan végigtapogatta a falat, míg rátalált a lyukra, amit Lupin csinált. Ebből a nyílásból kiindulva a kerítésfal alatt még keskenyebb vakondokút vitt ki az útra. Ez az átjáró sokkal szűkebb volt, annyira, hogy a szökevény csak hason fekve és ide-odakígyózva juthatott benne előbbre. Csak nagyon lassan mozoghatott, mert kevés levegőt kapott. Minden újabb erőfeszítés újra elgyöngítette.

A szíve már vadul dobogott, már azt hitte, hogy szétpattan a feje, amikor valamivel tágasabb helyre ért, ahol legalább térdelni tudott. Tapogatódzni kezdett, hogy megtalálja a deszkákat, melyek Lapin állítása szerint azért vannak ott, hogy megakadályozzák a föld beszakadását és hogy a folyosó torkolatát szabaddá lehessen tenni.

Ott jobb volt a levegő. Drujenin megpihent és fülelt. -218- Azt hitte, álmodik. Halotti csönd volt. Amikor megbizonyosodott arról, hogy kedvező a pillanat, óvatosan eltávolította a deszkákat és kezével lyukat vájt a vékony földrétegbe, amely egyedül választotta el a külvilágtól és mindentől, ami ott künn reája várt. Mikor a lyukon lassan kidugta a fejét és a vállát, az éjszaka egét látta maga fölött, amelyet itt nem korlátoztak a fogházfalak. Egy ugrással künn termett a lyukból és éppen hozzá akart látni, hogy a legteljesebb mértékben éljen az újra megszerzett szabadsággal, amikor a külső őrök egyike elkiáltotta magát:

Éles fütyülgetés vegyült az odasiető katonák lármájába és Drujenin még föl sem eszmélhetett és kést sem ránthatott, hátulról földre teperték és bilincset raktak a kezére. A fogházparancsnok vezetése alatt egész sereg fölügyelő és katona állta körül. Szétzúzott reménységével hamar visszavitték. Nemsokára a fogház irodájában volt, ahol jegyzőkönyvet vettek föl szökési kísérletéről, amely ismét vasbilincset szerzett neki.

Amikor halotthalványan, reszkető ajakkal és kínos kétségbeesést eláruló tekintettel megint az 1. számú cellába lépett, senki nem szólt hozzá, mert mindenki tudta, mit érezhet ez az ember, akit amikor már csak egy lépés választotta el a sóvárgott szabadságtól, visszalöktek a gyűlölt tömlöcbe és akinek lelkét most reménytelen kétségbeesés tartotta fogva éppen úgy, mint kezét a bilincs. Drujenin egyenesen a lócájához ment és a megszokott lánccsörgéssel terült el rajta. Sokáig mozdulatlanul feküdt. Csak amikor azt gondolta, hogy a többiek mind alusznak, temette a fejét a kezébe és arcát belefúrta a vánkosba, hogy elfojtsa a reménytelen kín kitörő jajgatását.

Másnap a cella egész lakossága sokat jelentő hallgatással várta, hogy Dujenin elmondja meghiusult szökésének részleteit. De a lesujtott ember csak egyetlen rövid mondattal könnyített magán:

A fogságban villámgyorsan elterjedt a hír, hogy a tatár Malaika, az 1. számú cella egyik lakója árulta el a szökés -219- tervét a hivatalnokoknak és hogy ezért jutalmul egyelőre szakácsnak teszik meg a hivatalnokok osztályán, később pedig visszakapja szabadságát. Az 1. számban és több kisebb cellában csoportokban álltak az emberek és nagykomolyan tárgyalták a dolgot. Végre megint helyreállt a nyugalom. Ekkor azután Drujenin olyan közömbösen, mintha valami adomát mondana el, elbeszélte sikertelen vállalkozásának történetét.

A foglyok a megszokott időben, látszatra csak úgy mint máskor, sétára indultak, de a fölügyelők avatott szemét nem kerülte el az, hogy valami titkos izgatottságtól reszket az egész tömeg. Mikor a fegyencek a sétaketrechez menet áthaladtak az udvaron, a fölügyelők konyhájából előbukkant Malaika. A jégveremhez akart menni. Az emberek egy pillanat alatt körülfogták és mintha barátságoasn incselkednének vele, a ketrec felé lökdösték. Malaika, aki eleinte nagyon megijedt, látván, hogy az 1. számú cella Ivánjai közül senki sincs a tömegben, megnyugodott. De a következő pillanatban elsápadt, mert a vén bűnösök egész bandáját kijönni látta az épületből. Éppen kiáltani akart, hogy a fölügyelők valamelyikét az őt fenyegető veszedelemre figyelmeztesse, amikor egy fegyenc kabátot dobott a fejére, abba ügyesen belecsavarta, míg a többiek körülállták és így elrejtették a kívül állók szeme elől.

Egy pillanat mulva levették róla a kabátot. Malaika megrémült: Lapin állott előtte és a reszketőre olyan tekintettel nézett, amely kötetekre valót beszélt.

– Te félsz – szólt hozzá Lapin, mert tudod, mit tettél és mi vár rád, te kutya áruló!

– Kést döfhetnék a szívedbe és megölhetnélek, de adok egy módot a megmentésedre. Ide hallgass! Ha el tudsz jutni oda a második falig, senki nem fog hozzád nyúlni; ha nem…

Lapin be sem fejezhette a mondatot, mert Malaika már rohanni kezdett; mint az őrült átdolgozta magát a fegyencek tömegén és hangosan kiáltozva a fölügyelőket hívta. De még mielőtt Malaika messzire juthatott volna, -220- egy óriási fegyenc, «Szhilo» vagy «a harkály» rárohant a tatárra, aki futás közben kést rántott, hogy védekezzék. De Szhilo gyorsabb volt: bilincsbe vert, hatalmas karjait a tatár feje fölé emelte és akkora erővel sujtott le rája, hogy áldozata, mintha villám sujtotta volna, összerogyott.

A fogház egész hivatalnoki serege egy-kettőre a tragédia helyén termett. Malaika holttestét a kórházba szállították. A szótlan Szhilót földalatti cellába kísérték, hogy ott várja meg a vizsgáló tisztviselő megérkezését. A foglyokat mind bekergették és az egész épületben minden cellaajtót bezártak.

Így szokott ez mindig történni. A fegyencek által kimondott ítéletet mindig végrehajtják. A foglyok társadalma mindent megbocsát, csak az árulást nem.

Ugyanaz este meglátogatott Mironov. Hosszú hallgatás után óvatosan kérdezte:

De ezzel még nem ért véget a «Szaryn da na kiechku». Néhány nap mulva a sétaidőben bilincs nélkül láttam Drujenint. Külseje azonnal föltűnt: olyan sápadt, hogy szinte átlátszónak tetszett, a szeme lángolt, mintha belső tűz csapna ki belőle.

E lakonikus és nekem érthetetlen felelet után elfordult és föl- s alájárva Lapinnal kezdett beszélgetni. Lapin egyszerre megállott és nagyon figyelmesen hallgatta, amit a barátja mondott. Azután nyilván Lapin maga magyarázgatott neki valamit, miközben, mint észrevettem, loppal a külső fal egyik helyére mutatott.

Nemsokára megtudtam, hogy mindez mit jelentett. Amikor vége volt a sétaórának és a foglyok visszamentek a fogházépület felé, két ember, Lapin és Drujenin kiosont -221- a tömegből. Eleinte senkisem törődött ezzel. A fölügyelők csak akkor kezdték őket szólítgatni, amikor már a kerítésfalnál voltak. Lapin hirtelen előrehajolt és két kezét neki támasztotta a falnak. Drujenin villámgyorsan a hátán termett, a társa ugyanabban a pillanatban egész hosszában fölegyenesedett és ezzel a magasba lökte Drujenint, aki félkezével elkapta a fal peremét. Egy pillanatig ide-oda himbálódzott, még a másik kezével is megkapaszkodhatott és most mászott föl igazán.

Még egy pillanat és már a fal túlsó felén lett volna. De a sors irígyelte tőle ezt a kicsinyke időt. Két vagy három lövés dördült el, golyók kopogtak a falon. Drujenin kinyújtózkodott. Testén reszketés futott át. Azután hangtalanul lecsúszott a földre, ahol arccal lefelé és kitárt karokkal már ott feküdt Lapin.

Ez a két ember már végképpen befejezte szomorú életét. Most igazán kiszöktek a börtönből. Senkisem tudja őket elfogni és újra a fogság gyötrelmeivel megkínozni.

HUSZONHETEDIK FEJEZET.
Fogházi jelenetek.

A nagy közös cellában az írás nehéz mesterségére oktattam a rabokat. Egyikük különös gonddal rajzolgatta az átkozott betűket. Szalov Simon volt a neve. Öreg ember volt hosszúfürtű ezüstös hajjal és szakállal, mint valami bibliai patriárka. Valójában pedig már többszörösen megbüntetett gyujtogató volt.

Tanítás közben egyszer csak jeladás hallatszott a folyosóról. Kisvártatva egy csapat ember állott meg a cella rácsos ajtaja előtt. Köztük volt a büntetőbíró, a rendőrfő és néhány más nagyobbrangú tisztviselő. Mikor belépett, a fogház parancsnoka megparancsolta, hogy valamennyien álljunk föl. Ezután odasúgott valamit az egyik őszülő, előkelő külsejű tisztviselőnek, akinek a kabáthajtókáján levő sávok nagy rangról beszéltek. Ez az úr erre így szólt hozzám: -222-

– Az én véleményem szerint ez nem valami különös érdem, hanem egyszerűen csak kötelesség, amit a kormány helyett teljesítek, amely nem törődik a fogházi élet e részével, – feleltem és meghajoltam.

Az előkelő tisztviselő keményen rám nézett és csak úgy általánosságban, anélkül, hogy egy bizonyos személyhez intézte volna szavait, ezt mondta:

Utólag kiderült, hogy a látogató Sirinszky-Sikmatov herceg volt, az egész orosz börtönügy főfelügyelője, aki akkor a távoli kelet büntető intézeteit vizsgálgatta. Okos és liberális ember hírében állott, aki tetteivel igazolta is jó hírét.

A herceg megkérdezte a foglyokat, nincs-e valami panaszuk a bánásmód ellen. Mint rendesen, most sem felelt senki, mert ilyen nagyrangú vizsgáló tisztviselőnek sohasem panaszkodnak a foglyok, akik inkább a maguk szakállára folytatják a harcot jogaikért és kiváltságaikért. Mikor azonban a herceg aziránt érdeklődött, nem akar-e valaki a bírósághoz kérvényt benyújtani, az egész társaság köréje tódult és ügyetlen kézzel piszkos papirdarabokra írt mindenféle kérvényt nyujtottak feléje. Nehezen érthető, miért ismétlik meg mindannyiszor ezt a komédiát, hiszen ezekkel a kérvényekkel egyátalán nem törődnek. Átnyujtásuk ceremóniáját, aminek fogházi zsargonban «volinka» a neve, mégis változatlanul megismételtetik. A herceg titkárja összegyűjtötte az átnyújtott iratokat és belegyömöszölte aktatáskájába.

A főfelügyelőhöz utolsónak Szalov, a tiszteletreméltó patriárka közeledett. Titokzatosan, szívreható módon mondta el a hercegnek, hogyan került börtönbe és a leglogikusabban magyarázgatta, hogy ő, Szalov nagy bírói tévedésnek az áldozata. A patriárka szava és hangja olyan őszintének tetszett, hogy esete élénken érdekelni kezdte a herceget. Figyelmesen hallgatta és végre egészen odalépett -223- Szalovhoz, akitől mindenfélét kérdezett és jegyzeteket írt zsebkönyvének egyik lapjára. Szalov annyira nekibuzdult a beszédnek, hogy karjával izgatottan gesztikulált. Könnyben úszó szemét törülgette és a mellét verdeste.

A herceg, miután följegyezte az eset legfontosabb részleteit, odafordult a büntetőbíróhoz és így szólt hozzá:

– A Mindenható százszorosan fizesse meg, – mondta mélyen meghatva Szalov, aki megragadta a herceg kezét, hogy megcsókolja. Fizesse meg az apának, a jótevőnek, a szerencsétlenek oltalmazójának, az ártatlanul szenvedők védőangyalának…

Sirinszky kissé meghajolt felénk és kíséretével együtt távozott. Még negyedóra sem telt el, a parancsnok nagyon izgatottan végigrohant a cellákon és azt kérdezte, nem találta-e meg véletlenül valaki a herceg tárcáját, amelyben minden pénze és valamennyi okirata benne volt.

Senkisem találta meg. Mikor a megdöbbent és haragos herceg távozóban a fogház udvarán át a nagy rácsos kapu felé tartott, valaki egyik másodemeleti ablakból éppen a távozó főfelügyelő úr lába elé ledobta az üres tárcát. Mialatt a herceg lehajolt, hogy a tárcát fölvegye, valahonnan elhangzott a kiáltás:

Erre életre kelt a bestia, amely ott szunnyad minden fogoly keblében. Mindenfelől ez a kiabálás süvített végig a levegőn, amellyel a fegyencek megvetésüket és gyűlöletüket fejezik ki a hivatalnokok iránt. Csak akkor tért vissza a nyugalom és a csönd, amikor a vaskapu becsukódott az előkelő méltóság mögött.

Később megtudtam, hogy nemcsak a «tiszteletreméltó öreg» volt az, aki lehajította az üres tárcát, hanem hogy Sirinszky a szállójába érkezve észrevette, hogy pénzén és iratain kívül a fegyenceknél maradt az órája láncostul és -224- nyakkendőjének brilliáns tűje. Persze a hivatalnokok közül senki nem is sejtette, ki volt tulajdonképpen a tolvaj és eleitől kezdve biztosan tudta mindenki, hogy a megindított vizsgálatnak nem lesz eredménye, hiszen a foglyok, akik mindent el tudnak lopni, még ha akkora is, mint egy lokomotív, természetesen nagyon könnyen el tudnak rejteni olyan csekélységet, mint aminő a pénz és az ékszer. A fogházban százféle rejtekhely van a téglák közt, amelyek mozgékonyak, mint a zongora billentyűje, a padlódeszkák közt, amiket fűrésszel meghasítanak, azután kenyérrel megint összeragasztanak és sok más helyen.

Szalov a «tiszteletreméltó öreg», a bibliai patriárka ilyen alávaló, gyalázatos módon köszönte meg az igazán legjobb akaratú főfelügyelőnek azt a melegszívű érdeklődést, amelyet ügye iránt tanusított. Néhány évvel később, amikor már régen megint szabadságnak örvendtem, véletlenül egy újságcikken akadt meg a szemem, amely arról szólt, hogy elfogtak egy Sirinszky herceget, aki egy kis város legtekintélyesebb polgáraitól pénzt kölcsönözgetett, de sohasem fizette meg. Elmondta a cikk azt is, hogy a vizsgálat eredménye szerint a herceg szélhámos volt, akinek nem volt joga a hercegi cím használatára.

Amikor kissé elgondolkoztam ezen az újsághíren és azon csodálkoztam, miért is keltette föl az érdeklődésemet, hirtelenül eszembe jutott az 1. számú cella és Szalov megható bibliai alakja, amint a mellét verdesi és előkelő jóakarójának a kezét csókolja.

– Ahá vén akasztófáravaló, bizonyára megszöktél és az ellopott igazoló iratok mögé bujtál!

Egészen megelevenedett előttem tanítványom, a patriárka, amint cinikus gondatlansággal a herceg szerepét játsza, miután «fogházi főiskolánk» néhány előadásán megfelelő (de nem éppen bő) előképzettséget nyert.

Az egyik fogházban egy nagyon régi ismerőssel találkoztam. Újonnan érkezett georgiaiak csapatában bukkant föl. Mikor ezek személyi adatainak az irodában történt fölvétele után sétára az udvarba jöttek, egyikük felém jött és nevetve mondta: -225-

– No hallja, nem szép, ha az ember ennyire megfeledkezik régi barátairól. Krisztov herceg vagyok.

Valamikor régen ismertem ugyan ilyen nevű embert, de nem tudtam visszaemlékezni, hogy ennek a családnak éppen ezzel a tagjával találkoztam volna valahol.

– Sajnos, nem emlékszem önre. Pétervárott találkoztam néhány Krisztovval…

– Ezt a Krisztovot – válaszolta szívből nevetve, – máshol mutatták be önnek.

Eközben huncutul a társaira pillantott, akik széles vigyorgással tekintettek reám.

– Hát egészen elfelejtette a djighiteket, akik a Szungari-vidék régi szénbányájának aknájában voltak és akiket mint a rókát piroxilinnel füstölt ki a barlangjukból.

Erre egyszerre eszembe jutottak azok a hegyi szellemek, akikkel, miután ránk lőttek, meglehetősen gorombán bántam el. Nevetve feleltem:

– Most mindannyian megint összetalálkoztunk, – mondá Krisztov, én, Gogio, Navadze és ön! Igazán különös találkozás!

– Bizony különös. – De mi hozta önöket ide? – Bizonyára valami «félreértés», mint aminőről akkoriban beszélt.

– Hm, – mormogta Krisztov. – Azzal vádolnak bennünket, hogy Karbinban támadást szerveztünk egy pénztárhivatalnok ellen.

– Egy pénztárhivatalnok ellen, aki katonai fedezettel pénzeszsákot vitt a folyóhoz és megölték? A zsákot átdobták egy sövényen és ott nyomtalanul eltűnt? – Egészítettem ki találomra a szavait.

– A magam szemével láttam az esetet, sőt arra is emlékszem, milyen külsejű volt a támadó.

Pillantásom végigfutott Krisztov magas, karcsú alakján. Mosolygott, lesütötte a szemét és így szólt:

Mindannak ellenére, ami köztünk a Szungari mellett történt és ama szerepe ellenére, amelyet Krisztov játszott a pénztárhivatalnok megtámadásában, szoros barátságot kötöttem a Kaukázus e fiaival. Lényükből, amely a természet gyermekeinek igazi, szabadságszerető lénye volt, a hegyilakók nyers ereje és egészséges frissesége, örök napfény melege és vakmerő bátorság sugárzott. De barátkozásunk nem tudta őket rávenni arra, hogy sokáig maradjanak. Megszöktek, még pedig olyan módon, amelyet érdemes elbeszélni.

Egyszer meglehetősen késő este új foglyot hoztak a cellába, amelyben a georgiaiak laktak néhány Ivánnal együtt, akik életük felét fogházról-fogházra vándorolva töltötték el. A jövevény körülbelül huszonöt éves lehetett. Magas, nyúlánk alakjából nagy testi erejére lehetett következtetni, de csöndesen viselkedett és nagyon bátortalannak látszott. A cella lakói egyáltalán nem fogadták barátságosan.

– Ez még csak «csuka» (aki először van fogságban), mormogták. És ezt közénk, igazi fegyencek közé teszik?

Rukla, a lókötő, egy óriási fickó, akinek a teste mintha gránitból lett volna kifaragva, ezt súgta:

A cella lakói mind fölállottak és körülfogták a «csukát», aki szerényen és mozdulatlanul ült lócájának a szélén. Csak a georgiaiak maradtak ülve. A fiatalember hirtelenül fölkapta a fejét és szemét félig lehúnyva, büszke és éles hangon megszólalt:

E szavak után lehajolt és bámulatos könnyűséggel és ügyességgel fölemelte a legnehezebb lócák egyikét. Terhét támadóinak feje fölött forgatva, folytatta:

– Megöllek benneteket, ti tacskók, mert nem ismertétek meg a sólymot! -227-

És hangosan kinevette megfélemlített támadóit. Kivülről egy fölügyelő szitkozódva bekiáltotta a rácson:

A sólyom egy rövid pillanatig a fölügyelőre tekintett, azután a lócát odavágta az ajtóhoz, amely a dobás erejétől ropogva megreszketett. A fölügyelő füttyjelére rögtön ott termett több katona. Együtt beléptek és fölszólították a sólymot, kövesse őket egyik földalatti cellába. Nem ellenkezett és egykedvűen, öntudatosan távozott. A küszöbön még egyszer megállott, hogy ezekkel a gúnyolódó szavakkal búcsúzzék:

– Éljetek boldogan! Olyan nagy vezér, mint én, nem lakhatik férgekkel együtt!

Emelt fővel és kemény, katonás léptekkel haladt végig a folyosón. A cellában maradt foglyok meglepődött hallgatásba merültek, míg végre Rukla ezt mondta:

– Az egész Ural-vidéken három éven át reszketni kezdett mindenki, ha csak a nevét emlegették a sólyomnak, mintha a valóságos ördögről lett volna szó. Senkisem tudta elfogni. Oroszország minden vidékén fölbukkant, egyszer itt, egyszer ott.

És erre elbeszélték egymásnak a banditák e fejedelmének különböző tetteit.

A földalatti cellában töltött néhány nap után megint abba a cellába vitték vissza, ahol Krisztov lakott a többi georgiaival. Most nagy tisztelettel fogadták őt a foglyok.

– Így már rendjén van a dolog, vigyorogta, így már jobban megértjük egymást.

A következő napokban többször együtt voltam ezzel a rablóvezérrel, beszélgettem vele és tanulmányoztam őt. Nagyon udvariasan beszélt, mozdulatai kimértek voltak és választékosak, sohasem változott meg különösképpen a hangulata, hanem mindig tökéletesen egykedvű volt. De ez az egykedvűség, mint a ketrecbe zárt tigrisé, tisztára külsőséges volt.

Megfigyeltetek-e valaha fogoly tigrist? A pompás vadállat -228- fönséges nyugalomban fekszik, hatalmas talpát lustán kinyújtja, fejét királyi büszkeséggel egyenesen előre tartja. Világossárga szeme megrebbenés nélkül valahová a messziségbe révedez, nem látja sem a ketrec vasrudait, sem az ápolóját, sem a csodálkozva bámészkodók tömegét. Ha beryll-szemének fekete pupillarése néha véletlenül az embert éri, ez úgy érzi, mintha az állat egyenesen keresztülnézne az emberi alakon és valahol mögötte jó messze a végtelen őserdőt látná meg, amely után legbelsejében vágyódik.

A sólyom éppen ilyen tekintettel nézte társait, a fölvigyázókat, a fogházat. Vad, fékezhetetlen lelke szabadság után sóvárgott. De mi rejtőzött mögötte? Mindenekelőtt mire vágyódott? Veszedelmes kalandra, ami tevékeny és tüzes természetének nélkülözhetetlen életszükséglet volt? Vagy talán virágzó cseresznyekertet látott álmaiban és benne őt, fiatal forró szívének bájos szerettét?

A sólyom cellájába visszatérvén, először is teljes nyugalommal alaposan szemügyre vette valamennyi társát, végre odament a georgiaiakhoz, akik szemmelláthatólag legjobban tetszettek neki és velük sugdolódzott.

– De bizony, – felelte Krisztov a maga és társai nevében, – hiszen a bíróság nem fog velünk nagyon barátságosan bánni.

Sokáig tanácskoztak és vitatkoztak. Vacsora után a sólyom odament minden cellalakóhoz, keményen a szemébe nézett és mindenik előtt megismételte a következőt:

– Az a tervem, hogy a georgiaiakkal együtt megszököm. Már ma hozzáfogunk a munkához. Ti segítsetek és fogjátok be a szájatokat!

Még az éjjel megkezdték a készülődést. A sólyom a padló egyik helyén, ahol valaki a deszkát már régebben átfűrészelte, lyukat ásott, ruháját a lócáján a takaró alatt hagyta és bemászott a nyílásba. A cellában levő foglyok nemsokára egy éles kis ásó kaparászó zaját hallották. A sólyom fáradhatatlanul ásott és csak akkor szakította -229- meg a munkáját, ha a padló halk megkopogtatásával tudtára adták, hogy az őr a cella ajtajának közelében van. Még virradat előtt két zsákot töltött meg kiásott földdel és ezt deszkaágya alá rejtette. E vállalkozás legnehezebb része persze az volt, hogy azt a földet a nap folyamán elszállítsák a cellából. Egyik részét a paraszhába tették, amit azután a két legerősebb fogoly vitt ki és úgy tett, mintha nagyon könnyű lenne a terhük. A hátramaradt földet a foglyok a zsebükben vitték el, amikor sétálni mentek és az udvaron óvatosan szétszórva betaposták a földbe.

Ez az ásás tovább folyt éjjelről-éjjelre. A sólyom a külső fal alapja felé és a fal alatt ásta ki a folyosóját. Azután ferdén ásott fölfelé egy vízelvezető csatorna felé, amely a folyóhoz szolgált. Az ásás napról-napra nehezebb lett, mert odalenn egyre érezhetőbb lett a levegő hiánya. Ámbár az emberek kis időközökben fölváltották egymást, mégis mindig teljesen kimerülve jöttek ki az alagútból.

Két georgiai már néhány nap mulva olyan rossz színben volt, hogy alig ismertem rájuk. Az arcuk megfakult, a szemük gyulladt volt. Kezük reszketése is elárulta, mily hihetetlenül sokat kívánt tőlük a vállalkozásuk. Krisztov, amikor megkérdeztem tőle, mit jelent mindez, beavatott a dologba. Mindent elmondott arról, ami készülőben van és arra is megkért, hogy abban az esetben, ha a vállalkozás halálát okozná, továbbítsam egy levelét.

A georgiaiak csakhamar annyira elgyöngültek, hogy nem tudtak tovább dolgozni. A sólyomnak tehát egymagának kellett folytatnia az igazi földmunkát. A többiek csak abban segíthettek neki, hogy a földet az alagútból kiszállították és elrejtették a padló meg a lócák alatt. De végül már a sólyom ereje is fogytához közeledett. Egy éjjel megint visszamászott az alagútba és magával vitte a két zsákot, amely kötéllel volt egymással összekötve, mint ahogy a paternosztermű vödörjeit végnélküli lánc köti össze. Egyre előbbre mászott, míg az alagút végéhez jutott, ahol az előbb általa ott elhelyezett villamos zseblámpa világított. Laposan a hasán elterülve kis ásójával a finom fekete földet nyesegette és üggyel-bajjal betöltötte a -230- zsákba, amely a dupla kötél innenső oldalán volt, azután jelt adott és nemsokára ott volt mellette az üres zsák, amelyet meg kellett töltenie. Jó sokáig folytatta ezt a munkát. De mindig nehezebben lélekzett és ásója egyre lassabban mozgott a nedves földben. Félig eszméletlenül nem érezte, hogy megeredt az orra vére és összevegyült az izzadsággal, amely homlokáról és arcáról csöpögött.

Hirtelenül úgy érezte, mintha valaki nagyot ütött volna a fejére. Meg akart fordulni, hogy egy második ütés ellen védekezzék, de mintha valami fojtogatta volna. Levegő után kapkodott. Hörögni kezdett. Halálfélelemmel kimeresztette a szemét, de nem látott mást, mint az alagútnak azt a legvégső részecskéjét, amely a villamos lámpa fényében feküdt előtte. Odafönn a foglyok ezt súgták egymásnak:

– Mégis csak fenegyerek ez a sólyom! Már mióta dolgozik anélkül hogy visszajönne!

A földdel telt kis zsákok, amelyek a padló lyukán át bukkantak föl az alagútból, a többiek előtt titokzatosnak és határozottan ijesztőnek tüntették föl azt az embert, aki odalenn ásott és hihetetlen akaraterejének e néma tanuit visszaküldözgette.

Krisztovnak végre föltűnt, hogy szokatlanul nagy idő telt el azóta, hogy a sólyom legutoljára adott jelt a zsák visszahúzására. Megrángatták a kötelet. Nem jött rá felelet.

– Levegőhiány miatt alighanem elájult – mondta Krisztov. – Ki kell őt hoznunk.

Az egyik georgiai, miután segítőkötelet erősített a lábára, bemászott a folyosóba és kiszabadította a sólymot, aki mihelyt visszanyerte öntudatát és kissé magához tért, azonnal megint visszabújt az alagútba, amelynek végén feléje világított a szabadság kis zseblámpája.

Csaknem egy hónapig tartott ez a vakondokmunka, míg végre a folyosó eljutott a fogház fő lefolyó-hálózatáig, amely künn a vízelvezető csatornában torkolódott. Még nagyon élénken emlékszem arra a nevezetes éjjelre, amelyen irtózatos lárma riasztott föl az álmomból. Szétvagdalt lócák ropogtak, dühös emberek kiáltoztak és ordítottak, -231- fölügyelők szólítgatták egymást és fütyültek és a hosszú folyosók nehéz katonacsizmák dobogásától visszhangzottak. Ámbár mindez a természetesség benyomását tette, az avatott fül mégis mindjárt kiérezte a zavargás mesterkéltségét. Azt gyanítottam tehát, hogy szökést kíséreltek meg. Nem csalódtam: a zenebonát a georgiaiak szervezték, akiknek rendelkezését az egész fogház teljesíteni szokta. Míg a többiek így lármáztak, azalatt a sólyom Krisztovval és annak társaival megszökött a börtön falai közül. Igaz volt, amit a fogházak e fejedelme megérkezése napján mondott: nem tudott férgek közt élni.

Tudtuk, hogy a szökevényeket nem fogták el, mert másnap a foglyok sétaideje alatt a falon át kis hordó vodka röpült be a fogház udvarára, egyik oldalán a sólyom aláírása, a másikon pedig a «Kaukázus» szó volt. A vodka azonban, sajnos, nem maradt a foglyok kezén, mert a fölügyelők egyike elcsípte a hordót és az igazgatósági irodába vitte.

Ez volt a lovagias georgiaiaknak és előkelő vezérüknek, egyszersmind a hírhedt rablóvezérnek, a «fogházak fejedelmének» búcsúzó névjegye.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET.
Kupido hatalma.

Mindenütt, ahol férfiak és nők egymás mellett élnek, a nagy városok forgatagában vagy távoli tengerek magános szigetein, de sőt a fogházi cellákban is, ahol éjjel-nappal lánccsörgés hallható, elrejtőzködve és kitartással mindenütt ott leselkedik emberi zsákmányára a kis szerelmes Kupido. A legártatlanabb arccal lövöldözgeti nyilait és nem törődik azzal, boldogságot és örömet vagy szenvedést és bánatot osztogat-e.

Ugyanazzal a nemtörődöm természetességgel, amellyel bejárja a nagy világot, behatol a jól elzárt és gondosan őrzött fogházakba is, amelyekben vastag falakkal és szűk rácsrudakkal egymástól elválasztott férfiak és nők kétségbeeséssel -232- és vágyódással teli életüknek terhét cipelik. Közelről sohasem beszélhetnek egymással, csak nagyritkán kiálthatnak oda egymásnak messziről néhány szót. De a fogházban ezen a téren is nagy a leleményesség.

A kis vadász egyátalán nem válogatós. Ő csak a szívet nézi és éppenséggel nem törődik azzal, ha a szív birtokosa kissé szerencsétlen külsejű. Nem sokat okoskodik, hanem mint akármelyik elsőrangú vadász kilövi biztosan találó nyilait áldozataira, még akkor is, ha az arcuk szeplős vagy himlőhelyes, ha bandzsitanak vagy foghíjas ferde a szájuk.

Egy este, amikor a cellámban írtam, az udvarról hirtelenül lármát, foglyok és nők örömteljes kiáltásait hallottam; egész éjjelen át nem szűnt meg a fütty és a falakon áthatoló távirati jelzés.

Mintha az egész fogház elvesztette volna a fejét. Mindenfelől hallhatók voltak a kopogtatott jelek és annyira összegabalyodtak, hogy lehetetlen volt az egyes táviratok megkülönböztetése és kisillabizálása. Végre elkábulva a szűnni nem akaró fütyüléstől és kopogtatástól, lefeküdtem.

Másnap reggel megkaptam mindennek a magyarázatát. Nagyobb csapat, csupa hosszabb szabadságvesztésre ítélt nő érkezett. A földszinten szállásolták el őket, éppen az Ivánok cellája alatt, ahol, mert ez volt az épület legnépesebb helyisége, vándor-egyetememet szoktam fölütni.

Mialatt kertecskénk néhány virágát öntözgettem, az életnek nevezett dráma egy nagyon furcsa és hatásos, pedig egyátalán nem mesterkélt jelenetének voltam a tanuja. Néhány női fogoly az ablakban ült, ahonnan egészen hangosan trécselt a fölöttük levő emelet férfiaival. Komolyan hangzott, amit mondtak és világosan kiérezhető volt belőle a szomorúság és a kétségbeesés. Életükről és fogságuk okáról mondtak el részleteket – badarságot ponyvaregényekből! Csalódott szerelem és féltékenység; részeg férj erőszakossága; anyagi gond; szeszélyesség; félelem a maguk és gyermekeik éhhalálától; elkorcsosodás; természetes hajlamosság a bűnre; elégedetlenség az élettel vagy bizonyos lelki elfajulás, ami borzalmas és gyógyíthatatlan betegségnek tekintendő. Ezeket a nőket szerencsétlenség, gyöngeség -233- és alantas ösztönök serege hajszolta a bűn útjára, amely azután a fegyházban végződött. Mintha csak gyónnának, szomorúan és őszintén beszéltek mindezekről a dolgokról; néhányan sírtak és a kezüket tördelték. Az egész jelenet annyira meghatott, hogy sokáig tartott, míg visszanyertem lelki nyugalmamat.

Sűrűn láttam, hogy az Ivánok cérna- és zsinegvégekből összekötözött zsinóron levelet, cigarettát, cukrot, szappant és más kis ajándékot bocsátottak le a nőknek. Alulról hasonló módon szállították föl a nők válaszát és az ajándék viszonzását, kis tükördarabot, szalagot, dohányt, sőt néha kis darab csokoládét vagy más cukorkát.

Amikor ebéd után bementem az 1. számú cellába és fölszólítottam a foglyokat, hogy üljenek le, mert iskolai előadást tartok, az egyik fogoly odajött hozzám és őszinte hangon így szólt:

– Sztaroszta, ma más dolgok járnak a fejünkben és… itt! (A szívére mutatott.) Nők jöttek a fogházba. Nekünk ez boldog napunk. Ezekben az irtózatos kőzsákokban, ezekben az ezerszer átkozott helyiségekben elbódultan, szomorúan élünk. Nekünk nincs holnapunk, nincs reményünk. Ha csak e nők hangját halljuk, úgy érezzük, mintha a külvilág friss, tiszta levegőjének fuvalma hatolna be hozzánk. Fölmerül előttünk szülőföldünk képe, látjuk családtagjainkat, akiket pedig sohasem fogunk viszontlátni. Ebben a kietlenségben egyedüli vigaszunk a nő.

Elnevettem magamat és már éppen távozni akartam, amikor a cella legöregebb fegyence, egy Boicsov nevű póstarabló, falábával felém kocogott. Hetven éves ember volt, arcát eléktelenítette az elátkozott Szakhalin-sziget Kain-jele, a fölhasított orrlyuk, amit jószívűen befödött sűrű, bozontos bajusza és csaknem a szeméig fölhatoló pofaszakálla.

Sokáig hallgatott. Végre rámutatott a fegyencekre, akik ott tolongtak az ablak körül, hogy a zsinór segítségével, minek a fogház nyelve a «telefon» nevet adta, a nőkkel szórakozzanak. Súgva kérdezte:

– Pedig csupa fölnőtt ember, egyikük-másikuk már öreg és mégis úgy viselkednek, mint az iskolásgyerekek.

– Nem ezek az emberek hibásak, hanem a fogság. Mivel itt nincs részük az életnek semmi örömében, kétségbeesetten a semmi után kapkodnak, mint a hal a szárazon a víz után, mint ahogyan a madár a nyilt ég felé törekszik és a virág a nap felé hajlik. Hol van itt az igazságosság? Ilyen formájú büntetéssel akarják a lelket megtisztítani és meggyógyítani? Az emberiség jóvá nem tehető nagy bűnt követ el. Mi csak hamu vagyunk, amit a szeméttel kivisznek. Az emberek személyes boldogságot és gazdagságot hajszolva vadul rohannak az élet széles országútján. Aki valami véletlen vagy pillanatnyi gyöngeség következtében térdre bukik, a többiek kíméletlenül elgázolják, letiporják és porrá tapossák. Ha ez a por szemükbe és torkukba hatol és mindent bekérgesít, akkor lerázzák, összesöprik és a kőzsákokba töltik. Azt hiszik, hogy ezzel mindent megtettek, ami kell. Egyre új porfelhőt kavarnak föl, mindig akadálytalanabbul rohannak tovább az élet útján. Hová futnak? A szakadék – a bosszú napja felé!

Lángolt az öreg rabló szeme, nagyokat fujtatott, a szavak élesen és metszően ömlöttek a szájából. Figyelmesen hallgattam Boicsov kifakadását, mert nagyon is világos volt, hogy az orosz fogházi lakosság általános véleményét mondta el. Rémülettel gondoltam akkor a katasztrófára, melynek be kell következnie, ha ezek az emberek, akik ilyen nézetet vallanak, valamikor egyszerre kiszabadulnának a börtönből és kielégíthetnék bosszújukat.

A sors, sajnos, úgy akarta, hogy szemtanuja lehessek ennek az emberi számítás szerint alig lehetséges eseménynek. Akkor volt ez, amikor a bolsevizmus megnyitotta a -235- fogházak kapuit és az «emberport» régóta táplált bosszújának kielégítésére szólította föl. A félrevezetett tömeg fölfogta az óra ritka kedvező voltát és vad mámorában egész vérfolyamokat ontott ki; mint valami mindent megsemmisítő, gúnyosan nevető orkán elpusztította az egész nagy birodalmat.

A fogház torzító tükre nem egy máskülönben nagyon triviális eseményt egészen furcsa képben tüntetett föl. Míg nő csak nagyon kevés volt, a férfiak száma közel ötszázat tett ki. Ezeknek mindenike azt szerette volna, hogy az asszonyok valamelyike egyesegyedül vele beszéljen. E miatt természetesen féltékenységi jelenetek és civakodások támadtak, amelyek elintézésében nemcsak az ökölnek, hanem a késnek is jelentékeny szerep jutott. Míg ez a «járvány» a fogházi kórházat egészen megtöltötte páciensekkel, addig másfelől jótékony hatása is volt a nők megérkezésének: megtisztította a levegőt attól az utálatos káromkodástól és szitkozódástól, amely máskor éjjel-nappal hallható volt. A férfiak halkabban, mérsékletesebben beszéltek, abbahagyták egyátalán nem finom és nem tisztességes nótázásukat és lemondtak éppen ilyen egyértelmű elbeszéléseikről és vicceikről is. Egy csapásra törődni kezdtek a külsejükkel, gondozták magukat és már csak ritkán lehetett találkozni valakivel, aki nem mosakodott meg, csak félig volt fölöltözve vagy nem fésülködött. Az egész fogház mintha megváltozott volna.

A magam szemével követhettem néhány szerelmi drámát, amely ebben a különös környezetben lejátszódott. Egy esős napon, amikor a cellámban ültem, a következő beszélgetést hallgattam ki:

– Mindent elmondtunk egymásnak Katalin – mondta az emeleti cellából hozzám hatoló érces, komoly hang. – Olyan jól ismerjük egymást, mintha hosszú éveken át együtt éltünk volna.

– Igen, ez igaz, – felelte egy női hang. – Neked jó szíved van, amely megérti másnak bánatát.

– Katalin, tudd meg, hogy három évre ítéltek el és már csak két hónapom van hátra. -236-

– Te szerencsés vagy, – sóhajtotta Katalin, – nekem még két évig kell itt ülnöm és még sok szenvedés vár rám.

– Mi nekünk két év? Mihelyt künn leszek, azonnal dolgozni kezdek. Hiszen ács vagyok és értem a mesterségemet. Most, hogy megismertelek, nem fogom régi életmódomat folytatni, amikor, hogy gyorsan meggazdagodjam, mindenféle meggondolatlanságot követtem el. Egészen más ember lett belőlem és becsületes munkával akarom megkeresni a kenyeremet.

Egy ideig csönd volt. Nyilván mindketten gondolataikba mélyedtek el. De én úgy éreztem, hogy a beszélgetés még egyátalán nem ért véget és hogy egy vagy két szó el tudná dönteni a jövőjét ennek a két embernek, akinek szíve egymásért dobogott.

– Ide hallgass, mondok valamit. Az élet kegyetlenül bánt velünk és börtönbe juttatott bennünket. Elszenvedtük bűnünknek, a törvényszéki tárgyalásnak és a büntetésnek kegyetlen kínját. Lehetséges, sőt nagyon valószínű volt, hogy egész életünkre elveszett lelkek lettünk volna, hogy a szégyen, mert fegyházban ültünk, arra kényszerített volna bennünket, hogy megrögzött gonosztevők legyünk. De Isten azt akarta, hogy találkozzunk egymással és most minden megváltozott. Most segítségére lehetünk egymásnak, hogy megtaláljuk a szabadság életébe vivő utat és ebben az új életben elfeledjük a kiállott szenvedést. Te is annyira vágyódol erre, mint én?

– Légy Katalin a feleségem! – felelte halk, megindult hangon a férfi és ünnepiesen, mintha a templomban beszélne. – Megértesz? Ha elhagyom a fogházat, engedelmet fogok kérni, hogy feleségül vehesselek. -237-

– De hiszen én csak két év mulva szabadulok, – suttogta kétségbeesetten a nő.

– Nem baj, – hallatszott csupa örömteljes bizakodással. – Várok rád és dolgozni fogok, hogy csinos otthonunk legyen, ha kijösz.

– Köszönöm, Pál. Az Isten fizesse meg, – súgta a nő könnybe fúló hangon. – Jó, tiszta szíved van… Odaadom érted az életemet… Azt hittem, itt fogok meghalni, de te Pál, segítettél rajtam és új reményt adtál…

A beszélgetés megszakadt, de a fogház kápolnájában két hónappal később egyszerű ünnepség volt, a büntetését kitöltött Rozanov Pál esküvője Gulajev Katalinnal. Lakoma nem volt és a szertartás után a fiatal férj eltávozott a vaskapun, amely nagy robajjal csapódott be mögötte, míg a felesége visszatért a cellájába, ahol elgondolkozva és békében várta jövendő boldogságát. A férj ennivalót és kis ajándékokat hozott neki és örömtől csillogó szemmel mutogatta neki kemény, a munkától kérges kezét.

– Ez a két ember már nem fog elromolni, gondoltam örömmel és megelégedetten. Az asszonyt nem fogja tönkre tenni a fogság és a rá való emlékezés csak mint régen elmult gonosz álom fogja éjjelenként kísérteni.

Ez a pár, amelyet ilyen különös módon hozott össze a szenvedés, később talán nagyon boldog volt és annyi megpróbáltatás után meg volt védve az élet csekélyebb bajai ellen.

Mihelyt a férfi és a női foglyok a «táviró» és a «telefon» segítségével megismerkedtek egymással, megkezdődött a fogházi szerelmeskedés második szakasza: szemtől-szembe akarták egymást látni. Amikor idejutottak, az öreg foglyok találékonysága segített rajtuk. Csakhamar fölfedeztem, hogy valami úton-módon mindannyian tükörüveget szereztek maguknak. Fönn a férfiak e csodaüveg cserepeit azokra a tükrökre állították be, amelyeket lenn a nők az ablakrács rudai közt kinyujtottak és megkezdődött a szemle. Mosoly, valóságos kacérkodás és flört kezdődött. Nevetve és sóhajtozva -238- csókot dobtak egymásnak és par distance annak rendje és módja szerint egymásba szerettek.

Saját megfigyeléseim és foglyok elbeszélése alapján tudom, hogy a fogházi szerelmi regényekből nem egy nagyon boldog és tartós házasélet származott és jól megállta a «szabad élet» kemény megpróbáltatásait.

A fogház szerelmi történetei azonban nem végződtek mindig ilyen szerencsésen. Emlékszem különösen egy esetre, amely több tekintetben érdekes. Egy nyári napon egy nőt hoztak a fogházba, akiről azt beszélték, hogy családi tragédia juttatta a kőzsákba. Megölte a férjét és önként jelentkezett a bíróságon. A vizsgálat idejét egymagában, egyescellában töltötte el. Gazdag kereskedő-családból származott a nagyon szép, karcsú, magas asszony, akinek kedves, de nagyon szomorú arcát dús, lágy szőke hajkorona vette körül. Mivel sötétkék, tágra nyitott szeme mindig bizonyos bámuló kifejezéssel meredt maga elé, amikor legelőször láttam, azt hittem, hogy szellemileg nem teljesen normális és még ma sem vagyok egészen tisztában azzal, így volt-e vagy sem. Megnyerő modoráért és mert valaki ezért a kiváltságért a fogház parancsnokát dúsan kárpótolta, megengedték neki, hogy egész nap a sétahelyen járkálhasson. Gyakran láttam ott föl- s alá járni; mélyen elgondolkozva az egyik sarokból a másikba ment, majd szomorúan mosolygott valamin, ami nyilván mindig újra az eszébe jutott.

A foglyok eleinte mindenféle kérdést kiáltottak feléje és szerettek volna vele megismerkedni, de ő csak a rácsos ablakokat és a mögéjük zárt embereket nézte teli rémülettel és néma maradt.

Szokott sétáján egyszer odament hozzája a fogházparancsnok és sokáig elbeszélgetett vele. Az asszony, akinek oly sokáig nem volt alkalma, hogy magához hasonló társadalmi állású emberrel beszélhessen, ennek láthatólag megörült és élénken csevegett. Sőt egyszer szívből és hangosan kacagott. Ez lett a szerencsétlensége. A foglyok az -239- ablakrácson át szikrázó szemmel nézték a látszólag meglehetősen jókedvű párt. Amikor a parancsnok eltávozott, a gyalázkodás és szidalmazás egész özönét zúdították a szerencsétlen asszonyra, aki halálra rémülten otthagyta az udvart és a cellájába futott.

Amikor másnap a kimenő óráiban a férfiak ketrecükben járkáltak, az ismeretlen nő a nők karámjába ment. A férfiosztály kerítéséhez közeledett, ott büszkén kiegyenesedett és szomorú, de dallamos hangon így szólt a foglyokhoz?

Eleinte zavart hallgatás követte ezt a kérdést, de hirtelenül odarohant a kerítéshez egy Nikoladze nevű georgiai és dühösen ráförmedt az asszonyra:

– Velünk szemben büszke vagy, de azzal a hóhérral, a parancsnokkal szemben nem!

E szavak után követ dobott feléje, amellyel mellén találta. A fiatal asszony megtántorodott és kezével a szívéhez kapott. A politikai foglyok segítségére siettek, míg a közönséges bűntettesek nyomban visszahúzódtak a kerítéstől. Megbosszulták magukat. Úgy látszott, mintha most már senkisem törődött volna az áldozattal. Csak egy figyelemreméltó kivétel volt.

Egy újonnan érkezett fogházlakóról, nagyon veszedelmes fickóról, helyesebben: ragadozó madárról volt szó. Éles szemével, vakmerő profiljával és büszke, öntudatos magatartásával olyan is volt valóban, mint a ragadozó madár. «A sas» nevet adták neki és az Amur-vidéket terrorizáló egyik rablóbandának volt a vezére. Keze, lába vasra volt verve és a halálos ítéletét várta, de a bíróság nem tudott hamarosan dönteni, mert még vizsgálat folyt különböző városokban, amelyekben a rabló véres nyoma mutatkozott.

«A sas» magáncellában ült. Órák hosszáig állott ott, kezével az ablakrácsba kapaszkodott és úgy nézett le a szép asszonyra, aki föl- s alá járt az udvaron. «A sas» még a merénylet napján a második emeleti folyosón összetalálkozott a georgiaival és akkora lendülettel hajította őt le a -240- fogház lépcsőjén, hogy a kaukázusi a legközelebbi lépcsőfordulónál néhány tört bordával terült el. A megbilincselt rab ezt kiáltotta a georgiai után:

A csinos asszony megtámadása a női foglyokat is fölingerelte, akik szintén megütköztek az ujonnan érkezett női fogoly magatartásán. Ingerelni kezdték őt, mindenképpen gúnyolták és csipkedték. Néhány régebbi fogoly még tettleg is megtámadta és alaposan helybenhagyta. Erre az igazgatóság a második emeleten adott neki külön cellát. Ettől kezdve többé nem volt látható. Nem ment az udvarra sétálni és nem ment vízért a konyhába. «A sas» hiába kutatta a vasrácson át. A fegyencek hiába lesték a büszke nő megjelenését. Hiába várták az alkalmat, hogy «Chiu! Chiu!» kiáltással gyűlöletüket és megvetésüket fejezzék ki iránta, aki a fogházvezetőség különös kegyének örvendett. A szomorú asszony, mintha eltűnt volna, bár mindenki tudta, hogy még mindig a fogház falai közt van.

Azután egy viharos éj szakadt le. Villámok szakadatlan sora tépte szét az eget elfödő felhők kárpítját. A mennydörgés végigbömbölt a komor fogházépületen és még ijesztőbbé tette, mint aminő már amúgyis volt. Mintha az egész természet megriadt volna és a foglyok lelke valami borzalmasat várva, megremegett.

«A sas» a fekete eget bámulta és a rajta keresztülcikázó villámokat figyelte. Végre elment az ablaktól és cellájában föl- s alájárkált. A nélkül, hogy észrevette volna, mint a vadállat a ketrecében, egyre gyorsabban és gyorsabban topogott ide-oda. Egyszerre csak megállott és kinézett sarki cellájának oldalablakán, amely félmagasságig deszkával volt leszögezve. Rendes körülmények közt nem sokat törődött ezzel az ablakkal, mert csak tíz lábnyi széles szűk folyosóra szolgált, amely ezt az épületet elválasztotta a szomszéd épülettől és ennek az ablaka szintén be volt deszkázva. Meglepetésére azt látta, hogy az éppen szemben levő ablak, amelyről hiányzott a szokott faburkolat, most -241- fehér függönnyel volt letakarva és a függönyön keresztül valamelyik cellából fény szűrődött ki.

«A sas» figyelmesen átnézett, mert odaát a függönyön emberi árnyék tünt föl, amelynek keze a fej közelében mozgott. Az illető személy egyszerre csak az ablakhoz közeledett. «A sas» most már látta, hogy nő árnyékáról volt szó. Fölmászott a lócára, hogy arcát az ablaküveghez szoríthassa. Mivel a deszkák útjában voltak, hatalmas kezével letépte a megrozsdásodott kampókról. Mikor megint az ablakhoz ment és áttekintett a kivilágított ablakra, látta, hogy az a nő lassan kivette hajából a tűket, a haja lassanként fölbomlott és mint valami lágy köpeny elomlott a vállán és a mellén. Örömében és meglepetésében önkéntelenül fölkiáltott, mert aki odaát volt, nem lehetett más, mint az a nő, akit a fegyencek annyira bántalmaztak.

Láncának csörgésével mitsem törődve kinyitotta a fogoly az ablakát, az ablakpárkányra ült és bár az árnyék már régen eltűnt, még sokáig átbámult az átellenes fal kivilágított négyszögére. Amikor már azt gondolhatta, hogy a szemben levő nő lefeküdt, énekelni kezdett. Énekelt a hatalmas folyamról és a rablók fürge hajójáról, véres harcról, üldözésről és szerencsés megmenekülésről; azután panaszosabb hangon a fogházi életről és végezetül hangosabban és ércesebben álmokról énekelt, amelyek vágyak maradnak, szerelemről, amely már halott. Eredeti és meghatóan szép volt a rabló éneke. Mintha a lelke énekelt volna és hatalmas hullámként odacsapódott volna a fogház falához.

A végtelen dallam hirtelen megszakadt és a rabló most fütyülni kezdett. Domború mellkasából, amely az erdő és a folyam levegőjéhez volt hozzászokva, mély reszkető, melankólikus hangok törtek elő. Erejük és ércességük egyre növekedett és szenvedélyes tűztől izzó melódiába csaptak át. E fütyülést hallgatva, egyszerre megértettem a pacsirta énekét, amely saját dalától elkábulva se lát, se hall.

Ezt érezte az asszony is ott a cellában. A rabló lenyügöző akaratereje az ablakhoz csábította. Kissé félretolta a függönyt és megpillantotta a rabló arcát, amely csodálatról, szerelemről és vágyódásról beszélt. -242-

A fütyülés elnémult. Megbilincselt kezét az asszony felé nyújtva, «a sas» ezt susogta:

– Olyan ember, mint én, talán jobban és áhítatosabban tud szeretni, mint a szabadságban élők!

– Mi bántja? Könnyítsen a szívén, én mindent megértek, magam is sok kegyetlenül súlyos dolgot éltem át és… szerelmes vagyok, – felelte «a sas» melegen és lelkesedve.

Az asszony talán először és utoljára elbeszélte élete történetét. Nagyot sóhajtva, így fejezte be:

– Ó, csak egy napra lennék szabad, hogy láthassam a lánykámat, akkor aztán még a halált is elviselném.

– Miért a halált? Majd én alkalmat teremtek, hogy megszökhessék. Ezért azután néha-néha gondoljon «a sas»-ra és imádkozzék érte.

– Alkalmat a szökésre? Nekem? – kérdezte a nő, aki nem hitt a fülének.

– Igen, – volt a válasz. – Terjessze elő azt a kérését, hogy szombaton vezessék a fölügyeleti hatóság elé. Ehhez joga van, törvényes joga és a teljesítését nem tagadhatják meg. A többit majd elvégzik mások.

– Ha mindezt megteszi értem, soha, soha nem felejtem el és ártatlan gyermekem imádságát bizonyára meghallgatja az Isten.

Az ellenőrző útján közeledő fölügyelő végét szakította a beszédnek.

A következő két napon kora reggeltől késő estig vígan fütyörészett «a sas»; eközben gyakran a szájába tette két újját és hosszú, éles füttyöt hallatott, ami nem volt más, mint útbaigazítás a csínyre, amelyre készülődött. A második délutánon a séta ideje alatt a fogház falán át láthatatlan kéz követ dobott be, amelyen ez a rövid, de fontos üzenet volt: «Minden kész».

A fölügyelő szombat este bement a nő cellájába és közölte -243- vele, hogy kívánsága szerint a fölügyeleti hatósághoz fogja kísérni. Az asszony nem tért többé vissza a fogságba. A nyugtalan kapkodás és az elnyomott izgatottság, amely a következő éjjelen át a fogház irodájában uralkodott, világosan elárulta, hogy valami rendkívüli dolognak kellett történnie. A parancsnoktól néhány nap múlva megtudtam, hogy az asszonyt kísérő fölügyelőt rablók támadták meg és elvették a fegyverét, a fölügyelőt megkötözték, a száját fölpeckelték, azután egy deszkarakás alá szorították, ahol csak másnap akadtak rá. Az asszony eltűnt és mindeddig nem akadtak a nyomára. A vizsgálat kiderítette, hogy időközben otthon volt, magával vitte kis lányát és tovább szökött.

«A sas» két hétig nagyon elgondolkozó, de egyszersmind nagyon boldog és büszke is volt. A nagyhatalmú vezér bandájának megbízható tagjai a fogházon kívül nyilván kéznél voltak és ezekre föltétlenül számíthatott, hogy parancsait végrehajtják. A pöre ezután nemsokára tárgyalásra került. Halálos ítéletre volt elkészülve. De az a szép nagyszemű szomorú asszony leánykájával együtt bizonyára imádkozott érte, mert a bíróság minden várakozás ellenére enyhítő körülményeket látott és csak négy évi súlyos börtönre ítélte el.

Mikor elvezették, hogy másik fogságba költözködjék, mintha esküdni akarna, ünnepiesen mélyen meghajolt valamennyi fogoly és tisztviselő előtt és így szólt:

– Kitöltöm a büntetésemet, azután fölkutatom őt, mert nélküle nem élhetek.

Csak ketten tudtuk a fogházban, kire gondol: Mironov és én. Mironov, a «sas» barátja, tőle magától tudta meg, nekem pedig az egész eseményt sok más részlettel együtt Mironov mondta el. Mi ketten nem árultuk el a titkot: Mironov azért nem, mert fogoly volt és én, mert tanuja voltam e férfi égető szívbéli gyötrelmének és szerelmének, amely szenvedélyességében és ösztönös erejében fönségesen szép volt. -244-

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET.
Kopogtat a halál.

Megtudtam, hogy Szhilót, azt a fegyencet, aki az áruló tatár Malaikát agyonütötte, ügyének tárgyalására bíróság elé állítják. Mindenki biztosra vette, hogy mint halálraítélt fog visszatérni.

Az egész fogház elcsöndesedett. Mindenki csak fojtott hangon beszélt, mintha attól tartott volna, hogy fölriaszt valami gonosz szellemet, amely az épületben kísért. Akárhányat valóságos aggodalom kerített a hatalmába, amely csak még hatalmasabbá tette azt a kívánságot, vajha mindettől jó messzi lehetnének.

Sétaidő alatt a foglyok kívülről, a főbejárat felől egyszerre csak kocsizörgést hallottak. Feszülten füleltek és amikor a kapu kinyílt, Szhilo meggörnyedt alakját látták belépni, akit bilincseinek súlya most még jobban összetört. Fegyveres kísérettel az udvaron keresztül lassú, szinte habozó léptekkel ment az igazgatósági iroda felé. Amikor a sétakarám mellett haladt el, futó pillantást vetett pajtásaira, de szó nélkül tovább ment. Ám a fegyencek nagyon jól megértették, mit mondott az a pillantás: a rémület és kétségbeesés néma kiáltása, hangtalan, szenvedélyes segítségkiáltás volt. Szhilo elernyedtsége, összetörtsége mintha a többiekre is átragadt volna. Az egyik ezt suttogta:

– Halott ember – toldotta meg egy fiatal, vöröshajú fegyenc. – Estig talán még belekapaszkodhatik abba a reménybe, hogy a kormányzó nem erősíti meg az ítéletet… de majd éjjel… ó! Pajtások, irtózatos, nagyon irtózatos, ha valakinek ilyen haláltváró éjszaka gyötrelmeit kell átélnie!

Nemsokára megjelentek az Ivánok és bementek a megbilincselt foglyok számára rendelt külön ketrecbe. Libasorban haladtak, visszataszító, szinte ijesztő menetben – a legutolsó Szhilo volt. Most már ismét uralkodott magán és -245- mint máskor, emelt fővel haladt és mindenkinek a szemébe nézett. Mironov és Boicsov mellett elmenve, ezt mondta:

Gyorsan elfordult és mint máskor, egykedvűen iparkodott ide-odajárni. De valami visszahúzta a többi ember közelébe, mintha félt volna gondolataival egyedül maradni.

– Az ügyvéd, aki védett, jól végezte a dolgát. Azt mondta, jogosan öltem meg az árulót. És az ítélet kihirdetése után megigérte, hogy kegyelmi kérvényt ír az érdekemben.

Mironov kissé bizonytalanul és anélkül, hogy szemébe mert volna nézni az elítéltnek, így szólt:

– Föl fognak kötni – felelte Szhilo meggyőződéssel. – Ha ma estig nem hallok valamit, végem van. No, elvégre egyszer valahogyan csak meg kell halni.

Hangja érdessé és bizonytalanná vált, de azután ismét összeszedte magát, bátran fölvetette a fejét és rákezdett a rablódalra:

Tovább azonban nem tudott énekelni. Megfordult, a karám közepe felé indult, ahol egyik csoporttól a másikhoz ment és mindig ugyanazt mondta:

– Ma este meghallom a végérvényes döntést. Nagyon jól tudom, lógni fogok.

Míg ezt mondta, kérdően és szenvedélyes feszültséggel nézett rabbarátainak szemébe, akiktől ellentmondást várt vagy a remény és a vigasz valami szavát óhajtotta hallani. Azután megint visszatért Mironovhoz és újra rákezdte:

– Ide hallgass, Péter! Hiszen a telegráf útján egész éjjel beszélgethetünk. Ez majd megkönnyíti a dolgodat. Mit szólsz hozzá?

Szhilón hideg borzongás futott végig. Nem felelt, hanem elfordult és elment. Erőltetett mosoly egy pillanatra elleplezte arcának valódi kifejezését, de ez is azonnal eltűnt. A másik ketrecből odaszólt neki az öreg Jude Ruzia:

– Revolver. Használd, amikor odavisznek. Talán sikerül a szökés. Mit kockáztat a halálraítélt? No… és ha ebben a harcban elveszted az életedet?… Még mindig jobb, mint az akasztófa!

Ruzia duzzadt kabátjából óvatosan kihúzta a kenyeret és odanyújtotta Szhilónak. Ez azonban hirtelenül visszahúzta a kezét.

– Nem tudom elfogadni, Ruzia; nem akarom. Az én időm lejárt… Most már nem segít semmi, itt a vég.

Úgy hangzottak ezek a szavak, mint a végérvényes, megváltozhatatlan halálos ítélet. Ekkor éppen Szhilo mellett a földre esett a labda, amellyel az egyik fogoly játszott. Szhilo gyorsan lehajolt, fölemelte és minden erejével a magasba dobta. Amikor a szíjból készült játékszer a legmagasabban volt, Szhilo fölkiáltott:

Mikor a labda visszahullott a karámba, Szhilo láncaival odavánszorgott és megint olyan magasra dobta, amennyire csak tudta. És megint utána kiáltotta:

A labda másodszor is a kerítésen belül zuhant a földre, mire Szhilo láncravert lábával nagyot rúgott rajta és elment. -247-

Vége volt a sétaórának. A fogságban csönd volt, csak az elítélt láncainak csörgése és nyugtalan, nehézkes lépteinek zaja hatolt végig az egész második emeleten. Szhilo szüntelenül föl- s alájárt. Végre, amikor megbizonyosodott arról, hogy az őrök utolsó fölváltása éjfél előtt megtörtént, lefeküdt. Valahol tizenkettőt ütött az óra. A foglyok megborzongtak és hallgatództak, de Szhilo nem mozdult. Azután hirtelenül gyors kopogó jelek sora járta át a falakat.

– Mironov, Mironov, már éjfél van és még nem tudom, hogyan döntött a bíróság! Rettenetesen félek… Mi vár reám?… Meg kell halnom? Lehetséges ez?

– Ilyen az élet. Ma még itt vagyunk és holnap eltűntünk. Egyszer mindenikünknek meg kell halnia, Péter.

– De már nagyon későre jár és hajnalhasadáskor eljönnek értem és elvisznek. Lehetséges ez? Ó Istenem!

– Ne csüggedj el, Péter! Ne félj! Előbb-utóbb valamennyiünknek ez a sorsa, valamennyiünknek.

A kopogtatás megszűnt, de a bizonytalanság irtózatában az egész fogház még sokáig fülelt. Az elítélt cellájából többé semmi sem hallatszott. Csak a városból hallatszott be kutyaugatás és bizonytalan, soha meg nem szűnő éjjeli zaj. Az égen nagy fekete felhőfoszlányok vonultak észak felé és köztük a hold időnként lepillantott a fogház komor, fenyegetődző tömegére.

– Meghalok félelmemben. Segítsetek rajtam valahogy! – üzente Szhilo még egyszer az elítélt jelbeszédével.

És megint füleltek, még feszültebben, mint előbb, mert Szhilo szinte megvadulva küldte egymásután a jeleket; a szavak egymásba folytak, akárhány nem is volt befejezve. Kegyetlen halálfélelem kínjában segítséget könyörgött valakitől. Egyszerre csak félbeszakította őt Mironov, aki valami nagyon kemény tárggyal ütött a falra:

– Péter, hallasz? – kérdezte. – Jól figyelj! Keserves, ha meg kell halni, a nélkül, hogy védekezhetnék az ember. De hát legalább játszd ki őket és – tedd meg magad.

A foglyok mind visszafojtották a lélekzetüket. Szhilo néhány pillanatig hallgatott, majd ezt kérdezte:

Az egész fogház megint fölfülelt. Mironov az előbbi biztos, erős kopogtatással csak ezt az egy szót felelte:

Mindenki elhallgatott. A fegyencek egyre feszültebben figyeltek, de egyelőre nem hallottak mást, mint az éjszakába sülyedt háztenger vigasztalan, egyforma hangfoszlányait, amelyek tajtékzó hullámként nyaldosták a szigetüket. Végre azonban csörömpölést hallottak, amit félreismerhetlenül üvegtörés okozott – azután ismét csönd.

Új nyugtalanítás: az őrség fölváltása. Katonák és fölügyelők kiáltása. Fegyverzörgés. Végig a folyosón lábdobogás. Mikor ismét csönd lett, megszólalt Mironov:

– Most már mindennek vége! – nyögte Boicsov. – Isten irgalmazzon meg a lelkének!

Az öreg fegyenc szavaiba belevágott Mironov fékevesztett kopogása, aki egyre a barátját szólítgatta.

Rettenetes éjjel volt, amely még ma is irtózatos álomként fekszi meg az emlékezetemet. Aki a maga bőrén még -249- nem érezte a fogság idegromboló hatását vagy nem volt halálra ítélve, talán azt hihetné, hogy egyben-másban túloztam, amikor megkíséreltem ennek az izgató éjjelnek a leírását. De mindezeket a lelki izgalmakat a valóságban még ezerszer erősebben éreztem, mint ahogyan bármelyik olvasóm átérezhetné; Szhilo kétségbeesése ijesztően közelről érintett, hiszen alig néhány hónappal előbb hasonló dolgot éltem át én is. Egész éjjel ébren feküdtem és lázas fejemet a tenyerembe szorítottam. Úgy éreztem, mintha részvét, kétségbeesés és gyűlölet morzsolná szét a szívemet és mindörökre megmérgezné a lelkemet.

Nem tudom, meddig feküdtem ebben az állapotban, csak azt tudom, hogy egyszerre kiugrottam az ágyamból, kipillantottam az ablakon és künn a beköszöntő nappal első megcsillanását láttam. Alighogy visszatértem az ablaktól, a napfölkeltét megelőző órák mély csöndjébe hirtelenül gyors kopogó jelek új vihara zúgott bele.

– Én vagyok, Szhilo! Megkegyelmeztek! Igazán megkegyelmeztek!… Amikor az őrséget fölváltották, elvittek az irodába, hogy közöljék velem a kormányzó táviratát, amely büntetésemet életfogytig tartó börtönre változtatta. Éppen az imént tértem vissza a cellámba. Kegyelem!… Élet!…

Mintha méhkasban lettünk volna, olyan zsongás kezdődött. A foglyoknak a szerencsés fordulatra érzett örömteli izgalma utat tört magának.

Mikor a parancsnok napi szemleútján végigjárta a cellákat, a foglyok arra kérték, rendezzen istentiszteletet a fogház kápolnájában. Bár nem vagyok orosz-orthodox hitű, én is elmentem a misére, mert azt vártam, hogy egész rendkívüli ünnepségben lesz részem. Nem csalódtam.

Szhilót az imádkozó foglyok első sorában pillantottam meg. Szenvedélyes odaadással imádkozott, széles mozdulattal vetett keresztet, letérdelt és az oltár előtt egyre hajlongott. Mikor fölkelt és az oltári szentségre emelte tekintetét, mély hit és meghatott hála sugárzott ki a szeméből. Szinte érezte az ember, hogy ez a gonosztevő, aki még röviddel ezelőtt a halálvárás minden pokoli kínját állotta ki, -250- ebben a pillanatban közel volt Istenhez, a legfőbb bíróhoz. Folyton a keresztre nézve sírt és állandóan ezt a szót ismételgette:

A fogoly vezeklők izgatottságtól és örömtől sugárzó szemmel figyelték láncravert társukat, aki elragadtatásában nem hallott és nem látott semmit abból, ami körülötte történt. Csak most szabadultak meg ezek az emberek az utóbbi napok terhétől, az életet mintha valamennyien újra megkapták volna. A vigasztalásnak, bátorításnak és reménykeltésnek okosan megválasztott szava ezeket az elveszett, megkínzott lelkeket e pillanatban bizonyára könnyen kiragadhatta volna a bűnözés karmából. De hiszen itt a nyomor kloakájában voltunk, az emberiség ama söpredéke közt, amellyel senkisem törődik és lelki életük iránt senkisem érdeklődik.

HARMINCADIK FEJEZET.
Találkozás az anyámmal.

A fogság megrontja az embert, napról-napra, óráról-órára lassan megmérgezi. Romboló ereje olyan, mint a tavasszal megdagadó folyó, amely észrevétlenül tép le és ragad magával jégdarabot jégdarab után. A parton álló szemlélő csak akkor veszi észre a veszedelmet, amikor a fölülről megpuhított és alulról szétrágott jég ropogva hirtelenül megreped és az áramlás megragadja az olvadó jégtömböket, a falánk tengerbe sodorja és az egész folyót jégcserepek és tajték kaoszává változtatja.

A fogságban az emberi tulajdonságok hasonló módon szakadnak el a világgal és az emberekkel való organikus összeköttetéstől, magukra hagyatva ellenállhatatlan áramlásba sodródnak, amely a kétségbeesett embert valami ismeretlen szakadék felé kergeti, talán dühében szörnytettre vagy igazi, gyógyíthatatlan őrületbe, avagy öngyilkosságra kényszeríti.

Lesujtó világossággal emlékszem fogságom egy ilyesfajta -251- időszakára, amikor rabja voltam a kétségbeesésnek és egész lelkemmel az ilyen élet teljes céltalanságát éreztem. Egész környezetem tökéletesen idegen volt nekem és nem törődtem vele; közömbösségem és fáradtságom következtében csak mintha sárga függöny mögött láttam volna. Éppen ilyen idegen volt nekem minden ember, akivel érintkeztem; nem értettek meg engem és olyan életet éltek, amelyet én éppen olyan kevéssé értettem meg. Mintha lépten-nyomon a sarkamban lett volna valami és rossz tanácsokat súgott volna, szavakat, amelyeket gonosz és kegyetlen végzet sugalmazott.

Fogházi életem első éve után egyre gyakoriabbak lettek ezek a időszakok. «Sárga napok» nevet adtam nekik és szinte betegesen féltem tőlük. Közeledtüket rémülve megéreztem, ha cellám minden sarkából és a padló minden hasadékából is az elkedvetlenedés sárga szeme meredt reám és mohó csápjait kinyújtotta felém a kétségbeesés.

E «sárga» időszak egyikében különösen szerencsétlen voltam és úgy éreztem, hogy kitartásom és akaraterőm végére jutottam. Attól féltem, hogy megőrülök vagy gyógyíthatatlanul búskomor leszek. Ekkor kétségbeesésem legrettenetesebb óráiba mintha egyszerre világos fénysugár világított volna bele; érthetetlen, váratlan derült bizakodás lepett meg. Nem tudtam, mi ennek az oka. Csak azt tudtam, hogy valami végérvényesen meggyógyított és megnyugtatott.

Egy hét mulva a fogházi irodába szólítottak. Feketébe öltözött nőt láttam ott, de a rossz világítás miatt nem tudtam fölismerni. A parancsnok halkan így szólt hozzám:

Kiment. Anyám csak most engedte át magát e fogházi viszontlátás örömének és fájdalmának. De erőslelkű volt és hamar visszanyerte önuralmát.

Pétervártól idáig egymagában tette meg a végtelen hosszú utat, hogy elbúcsúzzék tőlem, mielőtt testvéremmel, akinek az orvosok külföldi kúrát ajánlottak, elutazik. Anyám tudta, hogy második gyermeke, a fia, nem kevésbbé volt beteg – lelkibeteg a vágyódástól és a belső harcoktól -252- – és ezért nem tudott arra a nagy útra kelni, mielőtt őt nem látta és el nem búcsúzott tőle. Egy napra érkezett, miután tizenkettőt vonaton töltött el. Még ugyanaz éjjel vissza kellett indulnia az egész ázsiai és európai Oroszországon át.

Egész nap vele maradtam, mert hála a parancsnok jóakaratának, a cellámba jöhetett. Amikor belépett, nem tudott érzelmein uralkodni. Kétségbeesetten sírt, ahogyan csak anyák tudnak sírni. Remegő ajkáról végre a következő szavak röpültek el:

Ó anyám, akkor nem tudtam neked megmagyarázni, miért vették el életemnek két legjobb évét, mert magam sem tudtam, mindezt nem értettem. Amennyire tőlem telt, megnyugtattam.

Megosztottam vele fogházi ebédünket, amelyet még paradicsommal és kertünk más termékeivel egészítettem ki. Teát adtam neki és részletesen elmondtam a forradalom lefolyását és leírtam, milyen az életünk a fogságban. Eközben meg akartam vele értetni, hogy ez az egész idő rám nézve nem volt haszon nélkül, hiszen buzgón dolgoztam és befejeztem nem egy munkát, amely a kenyérkereset nyomása alatt befejezetlen maradt volna és valószínűleg sohasem készült volna el. Megmutattam neki új irodalmi és tudományos kézirataimat és elmagyaráztam jövendő terveimet.

Anyám figyelmesen meghallgatott, de közben az egész idő alatt tett-vett a cellámban. Amennyire csak lehetett, csinosan berendezte, rendbe hozta könyveimet és kijavította a ruhámat. Amikor a lámpa égett és anyám kedves arcát ott láttam az asztal fölé hajolva, visszaálmodtam gyerekkoromat, amelyben nem volt se fájdalmam, se gondom. Mély szomorúság fogott el. Sírni szerettem volna és kérdezni, ahogyan anyám kérdezte:

Anyám nyilván megérezte szomorú gondolataimat, mert gyorsan fölkapta a fejét és a szemembe nézett. Kezemet megragadva, határozott, csaknem szigorú hangon ezt mondta: -253-

Ebben a pillanatban az volt az érzésem, mintha most először érteném meg igazán anyám lelkét, büszke és erős lelkét, amelyet nem tud megalázni semmi sem. Akkor láttam, mit adott a lengyel nőknek hazánknak az oroszok által történt elnyomása és nyomorgatása. Anyám mint fiatal leány átélte az 1863. évi szabadságharc véres idejét; apját akkor agyonlőtték és anyjának, mivel az orosz kozákok üldözőbe vették a szabadságharcosok hozzátartozóit, hosszú heteken át az erdőben kellett rejtőzködnie. Látta ama szerencsétlen fölkelők százainak halálát; látta, hogy a Lengyelország szabadságáért harcolók százait megbilincselve szibériai számkivetésbe kergették; látta, korbácsütésekkel miként kínozták a kozákok a fölkelők anyáit, feleségeit és leányait. Mivel vagyonát a kormány elkobozta, neki, aki jóléthez és kényelemhez volt hozzászokva, éveken át nélkülözés és a legszomorúbb viszonyok közt kellett élnie. De fáradhatatlan szorgalommal és vasakarattal el tudta végezni a közép- és felső iskolákat. Atyámmal néhány évig folytatott házasélete után özvegységre jutva, megint harcolnia kellett a létért és maga teremtett magának kereseti forrást mint egy iskola igazgatója, amelyet ifjúságunk fölnevelésére alapított és önállóan vezetett.

Ez a kemény, gyakran tragikus és mindig harcos élet tette naggyá és erőssé anyám lelkét. Érezte, hogy szembe tud szállni a sors minden forgandóságával. Bizalmát átcsöpögtette belém is és már gyermekkoromban szívembe plántálta a lengyel hazám föltámadásába vetett megingathatatlan hitet.

Anyám körülbelül tíz óra tájban hagyta el a fogházat. Megáldott, önuralommal és bizalommal teli csöndes mosollyal elbúcsúzott, azután nyugodtan és elszántan távozott.

A parancsnok, bár semmiképpen nem kértem, személyesen kísérte ki a vasúti állomásra és gondoskodott, hogy a Pétervárig tizenkét napig tartó utazáson jól legyen ellátva. -254-

HARMINCEGYEDIK FEJEZET.
Furcsa szentek.

Ámbár a fogház népe nagyban és egészben nem emelkedett túl a szürke és egyforma átlagon, olykor-olykor mégis nagyon furcsa alakokat lehetett látni, minőkkel a közönséges életben sohasem találkozhatunk.

A «fekete Dáriáról», akivel mindjárt a fegyházba érkezésemkor találkoztam, már megemlékeztem. Ez a méregkeverőnő nagyon különös teremtés volt. Sötét pillantása mindig a földet kereste, mindig valami füvet tépett le, a fogház udvarán növő gyökeret vagy növényt ásott ki, mindig nagysietve tett-vett és minden szóval fukarkodott.

Mivel nagyon messziről hozták ebbe a fogházba, hozzája sohasem jött látogató, mint a többi fogolyhoz. De azt hallottam, hogy időről-időre honvágy fogja el és ilyenkor a legközelebbi holdtöltekor az ablakhoz ült, kövek közt valamiféle füvet morzsolt szét és eközben titokzatosan sziszegte:

Az a hír járta, hogy e szellemidézést követő legközelebbi vasárnapon a látogatás ideje alatt megjelent egy cigányasszony, aki kis ajándékokat és nyalánkságot hozott és az egész időt, míg ott maradt, azzal töltötte el, hogy a tenyérből jósolt és régi piszkos kártyából jövendölt.

Akkor is történt egy ilyen látogatás, amikor én voltam a fogházban. A fekete Dária titokzatos távirójával odaidézte a cigányasszonyt, aki a földre kuporogva minden női fogolynak megjövendölte a sorsát. A fogházigazgatóságnak ez ellen nem volt kifogása, mert a fölügyelők és más hivatalnokok feleségei is szívesen fölhasználták a vén boszorkány mindentudását. A cigányasszony végre valamennyi női fogoly kiváncsiságát kielégítette, kivéve Dáriáét, aki mint mindig, most is komoran és magába zárkózottan várakozott. Miután a többiek elmentek, a prófétanő egy darabig még ülve maradt és valamit mormogott. Azután új kártyacsomagot vett elő és a fekete Dáriának kezdett jósolni. -255- A kártyát többször újra megkeverte és megint kirakta, mintha nem bíznék benne és meg akarná ismételni a próbát. Végül hátrafordult és így szólt Dáriához:

Dária meglepetve nézett rá és mintha nem hitt volna a fülének, megismételte:

– A kártya mondja, a kártya sohasem csal, – felelte a cigányasszony és még hozzáfűzte: – Mutasd a bal kezedet!

A zsebéből ugyanekkor kis üvegecskét vett elő, a benne levő folyadékkal megmosta Dária tenyerét és a tenyérvonalak hálózatát kezdte vizsgálgatni.

– No látod, – sziszegte, – ez itt a fájdalom, a szenvedés vonala. Egy, két… két vonal keresztezi. Ez azt jelenti, hogy mától számítva még két éjjel fog elmulni. Akkor szabadulsz! Ide nézz! A vonal tisztán és egyhuzamban halad a kisújjadig. Egy hét mulva szabad vagy!

A szolgálatban levő fölügyelő mondta ezt el nekem. Dária, akihez kérdést intéztem, megerősítette a fölügyelő elbeszélését. Bármilyen különösnek tűnjék is föl azok előtt, akik csak természettudományi alapon tudják nézni és megérteni a világot: Kalzanból éppen egy hét múlva irat érkezett, amely jelentette, hogy véletlenül kiderült, hogy egészen más személy követte el azt a gonosztettet, amiért Dária ült a fogházban. A bíróság ezért elrendelte Dária szabadonbocsátását, annál is inkább, mert a fogságban már eltöltött évekkel leülte az egész büntetést, amit más bűneiért mértek ki rája. Másnap a fekete Dária szabad volt.

Távozásával a fogházunk rendkívül furcsa tanácsadót vesztett el, akinek nagy volt a befolyása a női fegyencekre. Egyébiránt minden orosz fogháznak, amelyben női fegyencek vannak, megvan a maga fekete Dáriája, akire a többi női fogoly bizonyos tisztelettel és meglehetősen babonás félelemmel tekint.

Sztaroszta minőségemben gyakran találkoztam Dáriával. Hasonlóképpen sűrűn találkoztam egy másik, a fogházakban egyáltalán nem ritka típussal, amelynek képviselője -256- az én esetemben egy bizonyos Szhutkov volt, akit általában «könyvtáros» néven ismertek.

Életének története rövid volt és szomorú. Félig művelt ember és régebben valami intézet hivatalnoka volt. Valami kisebb vétség miatt letartóztatták és rövid szabadságvesztésre ítélték. A fogság elviselhetetlen keménysége, a szégyenérzet és a hazavágyódás szökésre kényszerítette. Elfogták és most már három évet kapott, de újra megszökött, hogy a tetejébe még három évet kapjon. Szhutkovból, aki alapjában véve csöndes és szerény nyárspolgár volt, így lett állandó fogházlakó. Azzal a hatással szemben, amelyet a fogházi élet nagyon sok emberre gyakorol, Szhutkov csöndes és szerény maradt. Csak szinte őrültségszámba menő olvasásdüh fejlődött ki benne.

Egymásután egész napokat töltött a fogház könyvtárában, átböngészett minden fajtájú könyvet, folyóiratot és újságot és szabályos időközökben újra rendezte a könyveket a polcokon és mindannyiszor valami új rendszer szerint. Míg egyszer tartalmuk szerint rendezte a könyveket, máskor nagyságuk vagy táblájuk színe szerint sorakoztatta, de megesett az is, hogy például a tábla vastagsága volt a rendezés alapja. Mivel a legkülönbözőbb városokban volt elfogva és mindenféle fogházban ült, egész sor ilyen intézet könyvtárát ismerte és valamennyit «átrendezte.» Ezért mindenütt jól ismerték és szeretetreméltó, csöndes modoráért, előzékenységéért és jólelkűségéért szerették is. Elvégezte a foglyok levelezését és megírta életének történetét. Szerelmi verseket is írt, sőt egy tízfölvonásos tragédiát, amellyel Shakespearet akarta lepipálni. A hivatalnokok mindig teljes jóakarattal, sőt bizonyos tisztelettel is voltak iránta. Ha egy-egy kudarcot vallott szökése után katonák és rendőrök kíséretében visszatért, barátságos mosollyal üdvözölték és így szóltak hozzá:

– Megint meglátogat bennünket Szhutkov úr? No, ez derék dolog. Ön nélkül a legnagyobb rendetlenség lett volna a könyvtárunkban.

– Ó Istenem, igen! – sóhajtotta fontoskodó arccal a könyvtáros és mihelyt az irodában beírták személyi adatait, -257- megint hozzáfogott nélkülözhetetlen rendező munkájához.

Rengeteg könyvcímet ismert és agyába a legkülönbözőbb tudományágak megemésztetlen ismerete volt begyömöszölve. Nagyon büszke volt tudására, amit olvasással szerzett és néha arra is rávetemedett, hogy a maga külön elméleteivel állott elő, amelyekben persze a legmulatságosabb módon hetet-havat összehordott. De sohasem vitatkozott. Ha olyan emberrel találkozott, aki többet tudott, mint ő, akkor egyszerűen elment, mintha megsértették volna és attól kezdve készakarva kerülte az illetőt.

Idővel több ilyen könyvtárossal ismerkedtem meg. Tipikus, az elkülönítő fogházi élet következtében tökéletes monomániákusokat láttam bennük és gyakran csodálkoztam, miért zárták be ezeket a jólelkű, ártalmatlan bolondokat. Állítólag igazán megtörtént, hogy egy ilyen könyvtárosnak, akit szökése után a rendőrség elfogott és az őrségre vitt, ott a jegyzőkönyv fölvétele után ezt mondták:

– Látja, megint elfogták. Kérem, menjen el a fogházba és adja ott át ezt az okiratot. Elhisszük, hogy ez súlyos dolog, de hát a törvény így akarja.

Erre a könyvtáros engedelmesen fogta az iratot, amely az ő elzárásáról intézkedett, félénken mosolyogva meghajolt és elment. Miután az egész városon átballagva, alaposan végignézte a kirakatokat, megjelent a fogházban, átadta az okiratot, amely egy cellahely elfoglalására jogosította föl és egyenesen a könyvtárba ment, ahonnan később megint megszökött, hogy újra elfogják és a könyvek közé zárják.

A könyvtárosok rendszerint szeretik a vallási dolgokat és a vallásos embereket. Ebben a tekintetben Szhutkov sem volt kivétel. Legbizalmasabb két barátja Gruszhko és Nikolov volt. Mindig együtt sétálgattak és halkan és komolyan fontos világnézleti és vallási kérdésekről vitatkoztak. Bár kiderült, hogy teljesen ellenkező nézeten voltak, sohasem civakodtak, hanem mindig tisztelték egymás véleményét. A vitatkozást olyan nyugalommal és olyan akadémikus fegyelmezettséggel folytatták, aminő a fogházfalakon kívül még nagyképzettségű emberek közt is ritkaság. -258- Egyszer, amikor mi, a politikai osztály foglyai, teáztunk és a kertünkben termett ribizkét élveztük, odajött hozzánk az intézet parancsnoka és azt kérdezte, nem mennénk-e a következő vasárnap a városba a templomba. Szhutkov és Gruszhko kérte ezt a kedvezést és mivel az államügyész fölhatalmazta őt az engedelem megadására, másoknak is megengedheti, hogy azzal a két emberrel a templomba menjenek. Társaim közül ketten éltek az alkalommal, hogy rövid időre kiszabadulhatnak a fogház falai közül és vasárnap reggel csatlakoztak a templomba induló csapathoz.

Már kettőre járt az idő. A parancsnok már nyugtalankodni kezdett, amikor a templomjárók végre visszaérkeztek és pedig, a politikai foglyok és Gruszkho kivételével, valamennyien részegen. Társaim a következő fölvilágosítással szolgáltak: Amikor együttesen kijöttek a templomból, férfiak és nők fogták őket körül, akik mindenféle fölkiáltással részvétüket fejezték ki és végül süteményt, kolbászt és tojást hoztak meg vodkával kedveskedtek, minek a katonák sem tudtak ellenállni. A barátságos kínálgatásnak egyesegyedül Gruszkho nem engedett és ez a hosszú fehérszakállú, tiszteletreméltó aggastyán nem is ivott egy csöppet sem.

Szhutkov és barátai az erős italból akkora mennyiséget fogyaszthattak, hogy visszatérésük után az általuk kilehelt alkoholgőztől elkábulhatott mindenki, aki velük ugyanegy szobában lakott, de még az is, akinek a cellája más folyosón volt. Máskülönben hogyan lehetett volna megmagyarázni azt a különös eseményt, ami ezután történt! Mivel e titokzatos mérgezés folyamán néhányszor komoly zavargás és verekedés támadt, az igazgatóság az egész épület alapos átkutatását rendelte el, mert azt hitte, hogy valaki kis hordócska vodkát hajított át a falon, amit aztán a foglyok lefoglaltak anélkül, hogy a fölügyelők észrevették volna. De mint már ilyen esetben legtöbbnyire történni szokott, nem találtak semmit. Lassanként helyreállt az általános nyugalom és a rendes mederben folytak tovább a dolgok.

A következő vasárnapon hasonló eset történt és a következő három héten is megismétlődött ugyanez a história, -259- míg végre egyszer közvetetlenül a templomból való visszatérésük után az egyik irodába terelték a jámbor növendékeket és ott a legalaposabban megmotozták őket. És ekkor olyan természetes magyarázatára akadtak annak a titokzatos, hihetetlenül erős hatásnak, amit az alkoholgőz a foglyokra gyakorolt, hogy a leggyorsabban megtiltották a vasárnapi templomlátogatást a városban. A jámborok közt ugyanis egy vodkacsempészt födöztek föl és pedig éppen – a tiszteletreméltó Gruszhkot! Mikor rászóltak, hogy vetkőzzék le, rendkívül megdöbbent, de a hivatalnokokat nem tudta rávenni, hogy ettől az őt feszélyező eljárástól megkíméljék. Amikor a fogolymez lehámlott róla, kiderült, hogy dereka köré tekintélyes nagyságú hajlékony gummitömlő volt csavarva, amely vodkával volt tele.

Most, hogy leleplezték, mindent bevallott. Mialatt künn a templom előtt a tömeg megvendégelte és megajándékozta a foglyokat és a kísérő legénységet, ennek a vendégszerető tüntetésnek a szervezői nagyügyesen a legerősebb pálinkával töltötték meg Gruszhko tömlőjét. A fogságba visszatérvén, Gruszhko az erős italt fölhigította és jelentékeny haszonnal eladta a fegyenceknek. Természetes, hogy e jámbor zarándoklások igazi jellegének megismerése után vége lett a tivornyázásnak. Gruszhkót büntetésül hosszú időre földalatti cellába zárták.

A könyvtáros másik barátja Nikolov Mihály volt. Ennek két évi fogházbüntetést kellett leülnie azért, mert folyton csavargott és állandóan változtatta a nevét és igazoló iratait. A már öregedő, kistermetű vézna ember mindig meghajolva és mélyen elgondolkozva járt. Éppenséggel nem kellemes, éles, kiaszott arcvonásai voltak, amivel furcsa ellentétben volt nagy, elgondolkozó fekete szeme. Mély, vontatott basszushangon beszélt és sohasem mosolygott. Ez a csöndes, komoly ember sohasem volt az útjában senkinek és semmiképpen sem tűnt föl.

Csak csodálni lehetett az orosz törvények érthetetlen gondosságát, mellyel olyan embereket, minő Nikolov, fogházbüntetéssel sujtott. Hozzája hasonló emberrel Oroszországban nagyon is sűrűn lehetett találkozni. Az ország -260- rengeteg kiterjedése, a mongol nomád vér keveredése és az elégedetlenség az általános életföltételekkel, mindez közrejátszott, hogy az orosz népben szinte beteges nyugtalanság keletkezzék, amely minden polgári szabályozottság és nyárspolgárias állandóság megvetésével párosult helyváltozás, a vándorélet rendellenes megkívánásában, szóval csavargásban nyilvánult meg. Mivel a rendőrség megtiltotta, hogy az emberek nyomós ok nélkül nagyon is sűrűn utazzanak egyik helyről a másikra, ezeknek a modern nomádoknak gyakran meg kellett változtatniok a nevüket és ennek következtében egyre-másra új és más igazoló iratokról is gondoskodniok kellett. Gyakran valamelyik meghalt országúti vándortársuk iratait használták föl erre és ennek következtében olykor azt kellett bizonyítgatniok, hogy még nem haltak meg, amit pedig az akták állítottak.

Miből éltek tulajdonképpen ezek a csavargók? Úgy tettek, mint a madár: fölcsipkedték, ami éppen kínálkozott. Az orosz parasztok «keresztülvándorlóknak» vagy «utasoknak» nevezték őket és ételt meg szállást nem tagadtak meg tőlük soha. Ezt azután a vándorok valamiféle munkával fizették meg, mert tulajdonképpen mindannyian értettek kissé a szabósághoz, cipészséghez vagy a gyógyítgatáshoz. Ez utóbbiak mindenféle beteget csodaszerekkel, ráolvasással, mágikus füvekkel és a cigányoktól ellesett varázsmondásokkal kezeltek.

A véletlen világosított föl arról, hogy miféle ember volt tulajdonképpen ez a Nikolov. Egyszer két másik fegyenccel a mosdóhelyiségbe jött, amikor éppen én is ott voltam. Velem egyáltalán nem törődve, folytatta a nyilván már a cellában megkezdett beszélgetést:

– Az imádkozás bizonyára jó, de nem minden imádkozás hatol el az Istenig, nem mindenik, ó nem!

– Mondd meg nekünk, hogyan kell hát imádkozni? – kérte őt komolyan kísérőinek egyike, egy sápadt, sovány arcú és szomorú szemű ember.

Nikolov, mivel már esteledett, meggyujtotta a helyiség közepén függő lámpásban a gyertyát, azután mély hangján lassan beszélni kezdett: -261-

– Ha nehezetekre esik az imádkozás, akkor elmétek nem követheti pontosan a szavak értelmét és csak úgy ledaráljátok, a nélkül, hogy értenétek. Az ilyen imádság nem ér semmit, mert útközben, amikor az ég felé megy, elfogja az ördög, aki fekete seregével mindenütt, még a templomban is leselkedik reánk. Az imádkozásnak olyan áhítatosnak kell lennie, hogy minden egyes szava beleégesse magát a szívbe és a lélekbe; nem elég, ha ajkunkról elröppennek a szavak, hanem az egész test minden idegének, a vér minden csöppjének, minden lélekzetvételnek át kell azokat éreznie. Csak mi tudjuk igazán, hogyan kell imádkozni, csak mi. Megtanítlak rá benneteket… de ne áruljátok el a titkot!

– Sztaroszta, te megérted azoknak az embereknek a kínját és vágyódását, akik itt élnek. Minden, ami vigaszt nyújt és megkönnyebbülést szerez nekik, Istennek tetsző jó cselekedet. Ne csodálkozzál sztaroszta és ne beszéld el senkinek, amit most látni fogsz.

Nikolov egy bronzkeresztet vett le a melléről és a rajtalevő láncon a falra akasztotta. Miután négyszer keresztet vetett, letérdelt, homlokával a padlót érintette és ismét fölegyenesedett. Ezt a meghajlást még sokszor és egyre gyorsabban ismételte. E közben könyörögve szüntelenül ezt az egy mondatot hangoztatta:

A fegyencek szoborszerű mozdulatlanságban állottak és tágranyitott szemmel bámulták az imádkozót. Csak az ajkuk mozgott hangtalanul. Nikolov egyre jobban elsápadt, szája kinyílt, lihegve lélekzett és szeme még nagyobb volt, mint máskor. Végül talpra ugrott, a helyiség közepére futva és még mindig ugyanazokat a szavakat ismételve, körben kezdett körülfutni. A kört mindegyre szűkebbre vonta, míg végre egy helyben olyan gyorsan forgott maga körül, hogy a borongós félhomályban, mintha két arcot és négy kezet láttam volna. Egyre őrültebben forgott, úgy -262- hogy végre már csak átlátszó árnyéknak tetszett, amely egyszerre beleolvadt a sötétségbe. A gyors forgással járó légvonat kioltotta a gyertyát. Mindjárt utána tompa zuhanást hallottam. A másik kettőnek megparancsoltam, hogy gyujtsanak ismét világot és Nikolov segítségére siettem, aki eszméletlenül feküdt a padlón.

Szeme mereven kitágult, a szája habzott, nehezen és hörögve lélekzett és még most is rekedten, alig hallhatóan ismételgette:

Néhány perc mulva Nikolov már megint a padon ült elfulladva ugyan, de mégis képes volt arra, hogy folytathassa barátainak kioktatását:

– Így kell imádkozni, csakis így! Akkor imádságtok a Teremtő trónusához fog elröpülni. Mi tudjuk ezt, de azt is tudjuk, hogy a mindennapi élet lármájában, az élet zajában, tudatlan emberek közt nem lehet így imádkozni. Elmenekülünk tehát az emberek elől és éjjel titokban magános házakban vagy a hívők lakásaiban jövünk össze és ott imádkozunk…

Most egyszerre tisztában voltam ezzel az öreggel, aki olyan titokzatos befolyással volt mindenkire, aki vele érintkezett. Ahhoz a szektához tartozott, amelyet az orthodox egyház mint a «keringők» szektáját ismer. Ez a szekta eredetileg Bizáncból jött és minden valószínűség szerint ugyanegy származású az izlám táncoló derviseivel, akikkel Krimben, Trapezuntban, a török Kis-Ázsiában és Rest meg Teherán közt északi Perzsia moséiben találkoztam.

Ugyanebben a fogházban volt egy másik ismerősöm is, Szuvorov Maxim, egy vén fegyenc. Mindig hallgatag volt. Még ma sem tudom, miért jött tulajdonképpen egy napon a rácsos kerítéshez és kezdett velem beszélgetni. Beszédmodorában és hangjában volt valami lebilincselő, ami a szívbe hatolt és amiből arra lehetett következtetni, hogy belső szükségét érzi a beszédnek.

– Ma uram rettenetes napom van, bűntettem évforduló napja. Régen történt, hiszen már tizenkét éve vagyok fogságban. Tizenkét év! Nagy idő!… Úgye? -263-

Hallgattam, hogy el ne térítsem gondolatmenetétől. Egy pillanat mulva folytatta:

– Uram, ön fiatalember és aligha emlékszik arra az időre, amikor teával és selyemmel megrakott hosszú szánkókaravánok haladtak lassan a tágas szibériai hómezőkön. Kiachtából Irkutszkba mentünk velük, ahol a fővámház és a nagy cégek gyűjtőraktárai voltak. Minden fuvaros vagy jamszcsik két szánra ügyelt. Láttam néha ötszáz szánból alakult karavánt, amelyet tehát kétszázötven ember kísért. Keserves élet volt, mert éjjel-nappal talpon voltunk. A szánkón aludtunk és a rettenetesen hideg hóviharban és dühöngő északnyugati szélben a lelkünkig átfagytunk. Időről-időre megálltunk, hogy a lovakat pihentessük és megetessük. Ilyenkor fölváltva őrködtünk, mert értékes volt a szállítmányunk és tudtuk, hogy az úton mindig bandák ólálkodtak, amelyek a szánkóink rakományát éppen olyan nagyra becsülték, mint mi.

Azokban a falvakban, amelyeken áthaladtunk, a parasztok olyan ipart folytattak, amelynek a szelíd «fehér» ipar nevet adták. Ezek a fickók egészen fehérre öltözve a hóban feküdtek, amelytől nem lehetett őket megkülönböztetni. Ha azután éjjelre valamelyik karaván pihenés végett megállott, odamásztak és átvágták a szíjakat, amelyekkel a tea és a selyem a szánkóhoz volt kötözve. A fuvarosok álmosan és nem is sejtve, mi történt a rakományukkal, indultak útnak, míg a hátul haladók valamelyike észrevette, hogy az előtte levő szánkók egyike az utonállóknak gazdag aratást potyogtatott el.

Szuvorov cigarettára gyujtott és kis ideig mélyen elgondolkozott. Azután folytatta elbeszélését:

– Még messzebbre kell visszatérnem. Szüleimnek rajtam kívül még egy fiúk volt, Gregory, aki katona lett, de szolgálati idejének kitöltése után nem jött haza. Később azt hallottuk, hogy megnősült és Tranzbaikáliában élt.

Egyik utunkon én voltam a karaván utóvédje. Mivel nagyon sötét éjszaka volt, egyre hátra-hátranéztem, mert rablótámadástól tartottam. Egyszerre csak gyanús zajt hallottam. Körültekintve, a legutolsó szánkóm mögött egy -264- fehér árnyat láttam fölbukkanni, amely azonnal ismét eltűnt. Kiáltásomra több társam odasietett, megvizsgálta a szánkót és úgy találta, hogy az egyik szíj át volt vágva és egy csomag selyem hiányzott. Mivel éppen egy órával előbb egy nagy falun jöttünk keresztül, meglehetős biztossággal hihettük, hogy az ott lakó parasztok lestek meg bennünket. Elhatároztuk tehát, hogy megbüntetjük őket. Ezt az elhatározást csaknem kétszáz főnyi, csupa erős és tapasztalt emberből álló csapatunk olyan alaposan valósította meg, hogy a falu sokáig megemlegethette.

A rendőrség elfogott bennünket, vizsgálat indult meg és ekkor megtudtuk, hogy amikor a falun bosszút álltunk, tizenegy paraszt az életét vesztette, köztük egy bizonyos Szuvorov Gregory is. Kértem, mutassák meg nekem ennek az embernek a holttestét és a saját testvéremet ismertem föl benne. Azon a napon elhatároztam, hogy még hátralevő életem nagy részét fogságban fogom eltölteni, hogy levezekeljem bűnömet és bocsánatot nyerjek az Istentől. Bár a bíróság csak egy évi börtönre ítélt bennünket – mert a folytonos rablótámadás következtében bizonyos kényszerhelyzetben voltunk – a szökés gyakori megkísérlésével és a hivatalnokokkal való nyílt szembeszállással mégis tizenkét évre sikerült a büntetésemet meghosszabbítani. Még három évem van hátra, míg letelik az a tizenöt év, amit bűnömre büntetésül szabtam ki magamnak. Ma van testvérem halálának az évfordulója. Ki tudja, nem én magam öltem-e meg őt?

A fogház mártirhistóriáinak még egy másik lapját is megmutatta nekem. Ebben az esetben is olyan ember lelke mélyére pillanthattam, aki a maga szigorú bírája volt. Az emberi szenvedés rettenetes könyvének hány ilyen oldalát olvastam a fogházban, mennyi ilyen történetet hallottam, amiről nem tud senki, csak az, aki hivatalból jegyzőkönyvet írt róla.

Egy este, amikor oktató előadást tartottam a fegyenceknek, észrevettem, hogy az egyik sarokban egy csoport ember nagyon figyelmesen hallgatta, nem az én előadásomat, hanem egy szikár, napsütötte, rendkívül kifejező arcú -265- férfi suttogását. Az a meglehetősen félreérthetetlen kérdésem, vajjon nem vagyok-e terhükre, szemlátomást zavarba hozta őket. Egyikük csakhamar odajött hozzám és így szólt:

– Ne haragudjál sztaroszta, de ez az új fogoly, ez a csuka, nagyon érdekes dolgokat beszél és mivel már holnap reggel megint máshová viszik el, szívesen hallgatjuk, amit csak mond, mert olyan madarak, mint mi, nagy hasznát vehetik. Gyere sztaroszta és hallgasd meg, mit mond. Minden nagyon érdekes.

Erre mi mást tehettem, abbahagytam a tanítást és fölszólítottam a «csukát», beszéljen olyan hangosan, hogy mindannyian megérthessük, de először foglalja össze a számunkra röviden mindazt, amit ott a sarokban levő csoportnak már elbeszélt. Erre a fölszólításra a csuka a terem közepére jött, elfoglalta az én helyemet és folyékonyan és nagyon szemléltetően a következőt beszélte el:

«Kamcsatka partján éltünk sokáig egy kis halász- és vadászfaluban. Hering- és lazachalászással foglalkoztunk meg fókára vadásztunk. Egészen jó sorunk volt, de nem annyira azért, mert munkánk a tengeren nagyon jól fizetett volna; igaz ugyan, hogy szereztünk vele valamit, de nagyon fárasztó volt, mert a mi hajóink rosszabbak voltak, mint az alaszkai amerikaiaké és a hokkaidói meg hondai japánoké. Kedvező helyzetünknek inkább ez a magyarázata:

Hazamenet egyszer lassan délfelé cirkáltunk a part mentén. A szél olyan gyönge volt, hogy alig fujta föl a vitorlát. Ugyancsak kínlódtunk az evezőkkel, mert hajóink szinte az elmerülésig gazdag heringzsákmánnyal voltak teli. Ekkor az apám a parton egy szénaboglyát pillantott meg. Ez nagyon meglepett bennünket, mert a legközelebbi falu ötven mérföldnél is messzebb volt. Elhatároztuk tehát, hogy kikötünk és végére járunk a dolognak.

A szénaboglya mögül, amikor közeledtünk hozzája, néhány japán rohant elő, megbámult bennünket és lövöldözni kezdett ránk. Mi mindössze tizenöten voltunk. Mihelyt valamennyien parton voltunk, megkezdődött a csata. A japánok túlnyomó erőnk hatása alatt csakhamar az erdőbe -266- húzódtak vissza, mi pedig hozzáfogtunk a szénaboglya kikutatásához. Kiderült, hogy a japán fickók ott egy hajót húztak ki a partra és szénával elleplezték. Valóságos kincseskamarának bizonyult, mert tele volt a legfinomabb fóka-, fekete róka- és cobolybőrökkel, amit a japánok a bennszülöttektől pálinkáért, dohányért és puskaporért cseréltek be.

Ez a lelet volt igazi szerencsénk megalapítója, mert lehetővé tette, hogy két nagy hajót vásárolhattunk, amelyekkel most már egészen másként folytathattuk a tengeren a vadászatot, mint azelőtt. A Bering- és az Okhocski-tengeren cirkáltunk, de nem azért, hogy fókára vadásszunk vagy hogy heringet és lazacot fogjunk. Japán lobogóval jó messzire kimentünk a tengerre. Ha a japán kalózok, csempészek és orgazdák, abban a hitben, hogy mi is azok vagyunk közeledtek hozzánk, levetettük az álarcot, megtámadtuk őket és elvettük tőlük az egész cókmókot, amit törvénytelenül szállítottak ki Oroszországból, valamint a pálinkát is, amit becsempésztek, hogy Kamcsatka békés, ostoba bennszülötteit lerészegítsék és megmérgezzék.

Kitünő üzlet volt ez, pajtások, nagyon érdekes, meglehetősen sokat hozott és nem járt nagy kockázattal, mert az óceán elnyelte a harc és tevékenységünk minden nyomát. Igaz, hogy néha egy-két japán golyó a hajónkba talált vagy valamelyikünk a tengerbe zuhant, de ezt bele kellett számítani az üzemi költségbe és ha valaki ilyen nagy hasznot hajtó vállalkozásban vesz részt, akkor bizony el kell készülve lennie némi kockázatra is. Ne felejtsétek el pajtások, hogy a kamcsatkai partokon tisztességesen meg lehet élni és mindig könnyű módon meg lehet szerezni az élethez szükséges dolgokat. Azon legyetek, hogy oda juthassatok. Az elszánt, erős embert ott mindig szívesen látják. Emlékszem egy szökevényre, aki Szakhalinról jött át hozzánk… de azt hiszem, jobb lesz, ha erről nem beszélek, mert ez a történet csak engemet érdekel.»

Ezt kiabálták össze-vissza és én észrevettem, hogy a -267- csuka, aki elgondolkozott, kissé sápadtabb lett és egyszerre eltünt minden élénksége.

«Ám legyen – folytatta némi vonakodás után. – Eljött hozzánk, de nem egyedül, hanem egy fiatal asszonyt hozott magával. Kicsi, nyílt csónakon tették meg az utat az Okhocski-tengeren át, azután a part mentén haladtak, míg a mi falunkhoz érkeztek. Bátor, erős emberpár volt. A férfi egész nyáron át künn járt velünk a tengeren. Kitűnő lövő volt, a késsel meg úgy bánt, mint senki más. De egy csetepatéban szerencsétlenségére megsebesült és nemsokára meg is halt. Beleszerettem az asszonyba és feleségül vettem. Együtt jártunk tengeri expediciónkra és nem volt nálamnál boldogabb ember. Nekem ebben az időben sohasem áldozott le a nap. Mindig mosolyogtam és a szívemben mindig öröm volt. Minden új napért újra hálát adtam az Istennek.

Négy évig éltem így, míg egyszer egy fiatal kereskedő jött a falunkba. Megvásárolta egész zsákmányunkat és Vladivosztokba vitte. A feleségem megtetszett neki. Úgy látszik, utat is talált a szívéhez. Ha a tengeren voltunk, néha sóhajtozni hallottam, sőt éjjel sírt is. Egyszer, amikor megint tengeri útról tértünk vissza, mindjárt az első éjjelen nyomtalanul eltűnt a faluból. Mindjárt tudtam, mi történt és egyenesen a kereskedő lakására mentem, de ott csak azt tudtam meg, hogy ő is eltűnt. Az a gyanúm, hogy a hajója nem indult el, helyesnek bizonyult. Kétségtelen, hogy lóháton szöktek meg. Üldözőbe vettem őket és…»

A csuka hirtelen rémült kiáltást hallatott, elvágódott és jajgatva, nyögve fetrengett a földön. A fogház kórházában csak nagynehezen tudták eszméletre téríteni. Valamennyien éreztük, hogy borzalmas, elnyomó élénkséggel tárultak a kalóz szeme elé azok az események, amelyek akkor játszódtak le, amikor a hűtlen asszonyt a fiatal kereskedővel együtt utólérte, azt a két teremtést, aki kioltotta életének napját és megölte szívében az örömöt. -268-

HARMINCKETTEDIK FEJEZET.
Három halott.

Az a fogoly, aki a politikai osztályon takarított, reggel, amikor a cellámba jött, ezt mondta:

– Sztaroszta, hallottad, hogy mi történt? Tegnap este három új fogoly érkezett és az Ivanok cellájában adtak nekik helyet. Az Ivanok, mint már szokták, mindjárt nekiláttak az új jövevények megveréséhez és kifosztásához. Kettőt közülük alaposan elpáholtak, a harmadik azonban úgy helybenhagyta valamennyiüket, hogy ma reggel aligha tud csak egyikük is fölkelni. Mint a forgószél, úgy dühöngött a cellában.

– És most mit csinál? – kérdeztem és eszembe jutott az első beszélgetésem Mironovval.

– Most a priccsen ül, fütyürészik és olyan mulatságos dolgokat beszél, hogy az Ivanok csakúgy gurulnak a nevetéstől.

Ebéd után elmentem az illető cellába, hogy lássam a jövevényt, akiről a fogoly olyan drasztikus leírást adott. A többiek közt ült és nyugodt, dallamos hangon olyan históriácskákat tálalt föl hallgatóinak, hogy ezek egészen odavoltak a nevetéstől. Óriási, szélesvállú, kissé hajlott alakú ember volt, hatalmas, impozánsan domború mellkassal. Éppen annak a mulatságos történetét akarta újra elmondani, hogyan került fogságba.

– Hazatérvén Lengyelországba, azt hallottam, hogy Szibériában jól fizetik a vasúti munkásokat, hát elindultam a világnak abba a részébe. Nemsokára kis pénzt rakhattam félre és már arról álmodoztam, hogy öreg szüleimnek kis darab földet veszek és velük együtt élek Szibériában. Lakatos vagyok. Hogy gyarapodhassak, a vasúti műhelyben végzett munkán fölül maradt szabadidőmben még a városban is dolgoztam és elvállaltam minden munkát, amellyel jövedelmemet megnövelhettem. Egyszer vasárnap kimentem a pályaudvarra, hogy lássam a keresztülhaladó expresszt. Egyik elsőosztályú kocsiból előkelően öltözött úr -269- szállott ki, körültekintett, azután felém tartott. Megkérdezte, ki vagyok, mi vagyok és amikor meghallotta, hogy itt dolgozom és házam van, nagyon megörült és arra kért, hogy vigyázzak egy kézitáskára, míg egyik barátja majd eljön érte. Figyelmeztetett, hogy legyek nagyon óvatos és huszonöt rubelt adott a szolgálatomért. Nagyon megörültem, a koffert hazavittem és később odaadtam annak az úrnak, aki érte jött. Ez hetenként többször megismétlődött és szép hasznot hajtott nekem, de mint becsületes fogoly a szavamat adom nektek arra, hogy nem is sejtettem, mi ennek a dolognak a nyitja. Az igaz, hogy néhány hónap mulva nagyon kínos módon adták ezt tudtomra. A rendőrség és a csendőrök egy este behatoltak a lakásomba, mindent átkutattak és megtalálták a táskát, amit éppen aznap délután bíztak rám és mint ők mondták, lopott holmival volt tele. Letartóztattak és bár a bíróság előtt a legenergikusabban védekeztem, bűnösnek mondtak és félévi fogságra ítéltek. Ezt az igazságtalanságot persze nem tűrhettem nyugodtan, mert igazán sejtelmem sem volt, hogy az én lakásomat tolvajok rejtekhelyül használták föl. De minden kérésem és tiltakozásom eredménytelen volt. Erre elhatároztam, hogy megszököm. Átmásztam a falon, de vesztemre őrjárattal találkoztam. Harcba keveredtem a katonákkal, az egyiket agyonütöttem, a másikat súlyosan megsebesítettem. Ezért azután nyolc évre ítéltek.

– De nem szabadna így történnie, mondta ingerülten a lengyel és kiegyenesítette hatalmas vállát. – Én ebbe nem nyugodhatom bele és nem is akarok belenyugodni. Hányszor szöktem meg, hány embert öltem meg… és miért? Nevetséges semmiségért, amely belejátszott az életembe és a bírák igazságtalansága és közömbössége miatt!

Később személyesen is megismerkedtem a fogház ez új lakójával. Vierzbicki Tamás volt a neve. Emberfölötti erejű, de a mellett gyermetegen naiv és szelíd ember volt. Sűrű beszélgetésünk folyamán rájöttem, hogy ez a kolosszus, -270- akiben hozzá egyáltalán nem illő lélek lakozott, mély kétségbeeséssel volt tele, olyan kétségbeeséssel, amely könnyen elvehette az eszét.

– Hogy hat hónapra vagy nyolc évre ítéltek-e el, az nem fontos. A baj az, hogy abban a pillanatban, amikor bezárult mögöttem a fogház ajtaja, elvesztettem embertársaim becsülését. Öreg szüleim sírtak, mikor megtudták, mi történt velem, de nem bocsátottak meg nekem, hanem úgy elfeledtek, mintha már nem is élnék. Ó, uram, az orosz bíróság megölte a lelkemet. Tudja, hogy ez mit jelent? Egy tiszta és becsületes lelket. És ezt megbocsássam? Nem, soha! Soha!

Az utolsó szavaknál akkorát ütött öklével az asztalra, hogy a többi fogoly azt hitte, hogy most velem akar éppen úgy elbánni, mint ahogyan az előbb velük bánt el. Néhányan már segítségemre akartak jönni. De e kitörés után az óriás csak még közelebb húzódott hozzám és sírni kezdett.

– Ezzel ugyan kegyetlenül bántak – mormogta Boicsov és nagyot sóhajtva folytatta: – Mindig igazi fegyenc marad és kínzóinak még sok dolgot fog adni.

A Vierzbickivel együtt behozott többi fogollyal is megismerkedtem. Az egyiknek Barabaszh volt a neve. Intelligens, feketehajú és sötétszemű, csinos fiatalember volt; sötét arcbőre kreol külsejűvé tette. Jövendőbeli fogolytársaival történt első ellenséges összeütközése óta, amikor az öreg Ivanok annyira bántalmazták és kifosztották, Barabaszh állandó aggodalomban élt; minden legkisebb lármára reszketni kezdett és mint az üldözött vad, idegesen tekintgetett körül.

Ugyan mi juttatta ezt a szegény ördögöt a fogházrács mögé? Története rövid, egyszerű és szomorú. Segédkönyvelő volt egy bankban. Egyik vizsgálat alkalmával kiderült, hogy az egyik könyvből bizonyos összeg ki volt radirozva és a pénztárból hiányzott tizenegy rubel. A vizsgáló hatóság előtt Barabaszh megesküdött, hogy nem ő vette el a pénzt, de tiltakozása nem használt. Vizsgálati fogságba tették és ügyének bírói elintézéseig nem hagyhatta el többé a fogházat. -271-

Határozott fölvilágosítást sohasem kaptam arról, vajjon Barabaszh ezt a rá nézve annyira végzetes tizenegy rubelt valóban elsikkasztotta-e vagy sem. De hallottam állhatatos erősködését, hogy nem ő vitte el és a magam szemével láttam szüntelen félelmét környezetétől és égő szégyenérzetét, láttam szenvedését és végül halálát a fogságban. Tragikus végénél, mintha vérrel bemocskolva azt a végzetes tizenegy ezüstdarabot láttam volna és csengésükből e szavakat hallottam volna ki: «Bűntett, bűntett!»… de a pénz nem árulta el, ki volt tulajdonképpen a bűnös.

Az egész idő alatt, mialatt Barabaszh türelmetlenül várta a végtárgyalást, míg végre a halál szabadította ki a fogságból, a vizsgáló hatóság egyáltalán nem sietett, hogy döntsön az ügyében, mert ugyan ki törődött Oroszországban e szegény kitaszítottak szenvedésével!

A csoport harmadik tagja egyszerű, írástudatlan, hosszú szakállú paraszt volt, akinek bozontos haja mélyen lelógott a homlokára. Mivel a fejére szíj volt csatolva, falusi suszternek gondoltam és ez is volt. Sohasem tudtam meg, miért került a kőzsákba. Lehet, hogy részegen vagy féltékenységből a kelleténél jobban használta azt az éles, rövid kést, amellyel a bőrt vagdosta a parasztcipők számára. Ezzel sohasem tudtam tisztába jönni és csak föltevésekkel élhettem. Már meglehetősen öreg és mogorva legény volt; sohasem nevetett, mindig komor gondolatokba mélyedt és rendszerint csöndesen viselkedett.

Egyszer mégis megembereltem magamat és megszólítottam, mert azt akartam neki tanácsolni, hogy mozogjon kissé a szabadban. Észrevettem ugyanis, hogy a lócáját soha el nem hagyta. De csak a fejét rázta és ezt dörmögte:

– Hagyj békén. Nekem már semmi nem használ és semmi nem árt. Halálra vagyok ítélve.

– Ez lehetetlen! – mondám, mert tudtam, hogy még mindig a végtárgyalást várja.

– Egy jósnő megmondta, – felelte mély meggyőződés hangján, – hogy harminchat nap mulva meghalok. Még csak harminc van hátra… azután mindennek vége!

Egyszer a sétaidőben néhány fölügyelő és a parancsnok bement a bűnügyi fegyencek karámjába és vizsgálgatni kezdte a foglyokat, mert a fogházi irodából eltűnt bizonyos iratokat kerestek. Az egyik fölügyelő rárivalt Vierzbickire:

– Légy oly jó és beszélj velem udvariasan. Nem vagyok marha, hanem ember és az embert meg kell becsülni, – felelte a lengyel, akinek arca lángba borult.

– Te akarod nekem előírni, mit tegyek, te akasztófáravaló! Vetköződjél le és pedig rögtön!

– Nem vetkőződöm le, – felelte határozott hangon, minden szótagot keményen megnyomva Vierzbicki. – Sohasem voltam tolvaj és senkinek sem engedem meg, hogy másodszor is megfosszon a becsületemtől. Megértettél?

A fölügyelők nekimentek Vierzbickinek, aki azonban a ketrec egyik sarkába húzódott és úgy védekezett, mint a kutyáktól megtámadott vadkan. Támadói csakhamar olyan szánalmas állapotban voltak, hogy vissza kellett vonulniok és segítséget kellett kérniök. Amikor az igazgatósági irodából más hivatalnokok és karabéllyal ellátott katonák érkeztek, Vierzbicki ordítani kezdett:

– Pajtások, elég volt a hallgatásból és a kutya-engedékenységből. Hallgatásunk csak megerősíti őket igazságtalanságukban és engedékenységünk a legnagyobb szégyenünk. Pajtások, ne hagyjuk magunkat ezektől az emberektől bántalmazni!

Ezek a szavak gyujtottak, mint a puskaporos hordóba hullott szikra. A fegyencek fenyegetődző ordítással megrohanták a kerítést és kitépték a széles kerítésléceket, míg mások követ és tégladarabot kapkodtak föl. És már folyt is a harc. A fölügyelőket hatalmas ütésekkel és kőzáporral hamarosan kiverték a ketrecből. Ekkor hirtelenül megjelent a parancsnok, aki észrevette a lázadást. Látván a helyzet komolyságát, a kezével jelt adott, mire a fölügyelők azonnal az épület falain belül biztos helyre húzódtak, -273- a katonák pedig, akik az igazgatósági iroda mellett gyülekeztek össze, sortüzet adtak be a karámba.

Barabaszh, aki vad félelmében a ketrec egyik sarkából a másikba futkosott, kétségbeesetten fölkiáltott, összerogyott és nem állott föl többé. Vierzbicki úgy terült el, mint a kivágott tölgy és karját, mint nagy erős ágat maga elé nyujtotta. Befejezetlen káromkodással az ajkán hanyatt esett a suszter is és így megcsalta mindkettőt, a bíróságot és a cigány jósnőt. Néhány megsebesült fegyenc bicegve és véresen a karám egyik sarkában keresett védelmet egy téglarakás mögött, míg mások kővel és fadarabokkal tovább hajigálták a katonákat. A levegőbe lőtt második sortűz után csönd lett. A fegyenceket egyenként vezették ki a ketrecből és megbilincselve a cellába szállították.

Az ezután beállott baljóslatú csöndben a fölügyelők eltakarították az elesettek holttesteit. Azután megjött a vizsgáló-bizottság, jegyzőkönyvet vett föl és megint eltávozott. Nem hagyott hátra mást, csak új kínt és szenvedést ez emberpor számára, amelynek ezúttal majdnem sikerült a kőzsák minden bajától megszabadulnia.

HARMINCHARMADIK FEJEZET.
Szabad vagyok, de megvetnek.

Többféle fogházban való hányódtatásom után végül ismét Karbinba vittek vissza. Ott sok régi ismerősre akadtam, aki éppen úgy élt, mint régente. Fogolytársaim időközben tovább ápolták főzelékes- és virágkertemet és most, hogy az első fegyházamba visszatértem, pompás paradicsom üdvözölt.

Csak az akváriumot hanyagolták el. A víz idővel elpárolgott és sűrű iszapréteget hagyott hátra a fenéken. A teknősbékák elvándoroltak, de senkisem tudta, mikor és hová. Mikor a cementmedencét kitisztogattam, kiderült, hogy faásóm nem tudott megbirkózni az iszappal. Néhány vödör vízzel iparkodtam tehát a lerakódott iszapot megpuhítani. Ez nemsokára sikerült is és megint az ásóval -274- kezdtem dolgozni. Ugyancsak meglepődtem – alig hittem a szememnek – amikor egyszerre csak azt láttam, hogy a mélyebb és nedvesebb rétegekből kis rákok és halak mászkálnak ki és úszkálni kezdenek az iszapos vízben. Egynémelyiküket még én telepítettem be az akváriumba. Még éppen jókor jöttem, hogy megmenthessem őket, mert nemsokára kiszáradt volna a még meglevő csekély nedvesség is és az állatok elpusztultak volna.

Már csak egy hetem volt hátra a fogságban! Különös nyugtalanság fogott el, amely napról-napra növekedett. Öröm volt ez? Türelmetlen vágyódás a szabadságra? Ezzel sohasem voltam teljesen tisztában, mert ezt a rajtam uralkodó érzelmet nem tudtam elemezni. Az is lehet, hogy bizonytalanság vagy éppen félelem fogott el most, amikor két év multán, olyan szünet után, amely a mai napig is sötét felhőként nehezedik reám, visszatérni készültem a mindennapi élet harcába. A rémülettel határos érzéssel töprengtem azon, hogyan tudok egyáltalán ismét emberek közt élni, miután ennyi irtózatos nyomorúságot és kínt láttam. Most más szemmel láttam mindent, más világításban, minden sokkal erősebben hatott reám és a dolgok mélyebb értelmét gyorsabban és jobban fogtam föl.

Végre elérkezett 1907 szeptember 23! A fogház parancsnoka reggel nyolc órakor bejött a cellámba és tudtomra adta, hogy szabad vagyok. Erre bejártam a foglyok helyiségeit és elbúcsúztam ismerőseimtől. A foglyok szótlanul megszorították a kezemet és nagyon különböző érzelemmel néztek rám, de szemükben az irígykedés legcsekélyebb jelét sem lehetett fölfedezni.

Legutoljára a forradalmi időbeli ama társaimtól búcsúztam el, akik még továbbra is a fogságban maradtak, azután a fogház kapujához mentem, amely már nyitva volt, hogy kibocsásson. Abban a pillanatban, amikor kiléptem, még egyszer visszafordultam, hogy utolsó pillantást vessek az udvarra. Minden ablakból félreismerhetetlen érdeklődéssel és rokonérzéssel halvány foglyok néztek utánam. -275-

A kapu dörögve becsapódott mögöttem, de dübörgését túlharsogta a forradalmi dal, amelyre a politikai foglyok gyujtottak rá:

Áldozatai a harcnak, mit megvívtunk a jogért,
A nemzetnek szabadsága, becsülete s híreért,
Ne sírjatok testvérek, kik élünkön haladtatok,
Bárha kegyetlen bús válás gyásza is ül rajtatok.

A kapunál egész sereg barátom várakozott reám. Egyikük pompás táskát adott át nekem. Fölirat volt benne, amely elmondta a forradalmi időben szerzett érdemeimet és a távoli kelet minden néprétegéből több mint hatezer ember írta alá.

Ámde az élet szereti a drámai feszültséget és mindig eljátsza az ellenjelenetet is. Ebben ezúttal egy rendőrtiszt tündökölt, aki az államügyész hivatalos írását kézbesítette nekem, amely szerint három napot adnak ügyeim elintézésére Karbinban, azután azonnal távoznom kell a távoli kelet területéről.

E határidő leteltével már vonaton ültem Pétervár felé. Megint egyedül voltam, mert a körülöttem levő emberek nem ismerték az életemet, nekem pedig nem volt kedvem, hogy a szívemet átjáró dolgokról beszéljek velük. Nem értettem, hogyan lehet olyan gondtalanul nevetni és tréfálkozni és hogyan lehet olyan semmiségekkel foglalkozni, mint ahogyan ezek az emberek tették. Éreztem, hogy egészen más világból jöttem, amelynek komorsága kitörülhetetlen nyomot hagyott hátra a lelkemben.

Szemem előtt fölbukkant Vierzbicki, Mironov, a sas, Lapin, Barabaszh és politikai fogolytársaim arca. Mint valami filmen, úgy követték egymást emlékezetemben fogházi életem véres, drámai és megható jeleneteinek képei. Mindenik kép tiszta volt és szomorú, mint a könny.

Amikor megijedve e képek elevenségétől, megint magamhoz tértem és körültekintettem, észrevettem, hogy a vasúti kocsi ablaka előtt nyílt vidék panorámája vonult el és hogy a kerék zakatolásába és a tovasiető vonat dübörgésébe az emlékezetemből önkéntelenül más zajok és más képek áramlottak át, képek, aminőket nem egyszer láttam -276- az emberpor sivatagában és amelyek még teljes hatalmukban tartották egész lényemet.

Az egész utazáson sokat gondolkoztam az oroszokról. Hiszen most nem a nagy városok forgatagában, abban a mozgalmas életben láttam őket, amelyben a környezet és más befolyás sokat közülük egészen átformált és arra kényszerített, hogy úgy viselkedjenek, mint más nemzetiségbeli emberek, most csupasz, minden mesterséges lepeltől mentes lelküket láttam. Szenvedésben és kínban látszik meg csak az igazi ember. A közönséges napi életben sohasem lehet az álarcot egészen letépni.

Úgy érzem, hogy a földön az orosz a legtragikusabb ember. Lelkében mélyen gyökerező bajban, búskomorságban szenved, amely – bárha olykor nem is érzi – állandóan megmérgezi és erejét fogyasztja. Mintha születésének első pillanatától kezdve súlyos teherként érezné a végzettől rámért sorsot.

Az orosz ember gondolkodását és lelki világát tisztán kifejezi három orosz közmondás. Egyik nagyon régi mondásuk így szól:

Ha egy igazi orosz embert megkérdezünk, hogyan megy a sora, sohasem fogja azt felelni, hogy «jól» vagy «rosszul», hanem csak ezt fogja válaszolni: «nicsevo», ami szószerint azt jelenti: «semmi», a valóságban azonban itt az az értelme: «hát csak úgy középszerűen» vagy «semmi említésre méltó nem történt». Azzal a szóval azt akarják kifejezni, hogy az illetőnek a sora se nem jó, se nem rossz, de mégis magába rejti azt a gondolatot, hogy tulajdonképpen jól megy a sora. Ha azonban ezt nyíltan megmondaná, akkor babonás volta miatt a sors valami közeli megtorlásától kellene félnie. Ha viszont kijelentené, hogy rosszul megy a sora, beismerné azt a baját és még szorosabban kapcsolná magához. Ha azonban minden «nicsevo» neki, akkor nem szenved és nem fél. Ezért hálás az Istennek, akihez állandóan rövid és egyszerű imádsággal könyörög, nem mint fiú az apjához vagy szolga az urához, hanem mint a rabszolga a mindenható zsarnokhoz. -277-

És van-e a «nicsevo»-nál valami jobb a rabszolga számára, aki meg van győződve arról, hogy sohasem és semmi áron sem szerezheti vissza szabadságát, a rabszolga számára, aki nem remél semmit, hanem csak új elnyomástól fél? Ameddig nem fél, az elnyomás elmarad, addig minden «nicsevo» és ez szerencse.

Mialatt a vonaton ezek a gondolatok foglalkoztattak, ismét eszembe jutott annak a fegyencnek a filozófiája, akiről egyszer régebben már beszéltem:

– Soha ne essél kétségbe, mert a holnap mindig jobb, mint a ma. Ha az élet ma szomorú és nehezen elviselhető, akkor a holnapi nap súlyosabb megpróbáltatásait kevésbbé fogjuk érezni, mert már hozzászoktunk a szenvedéshez. És ha sokáig tartanak a rossz napok, végül egész valód a halált fogja óhajtani úgy, hogy az, ami rendszerint mindennek ijesztő végének látszik, a legrosszabbnak, ami az embert érheti, valami nagyon kívánatossá válik. Ha pedig egy rossz nap után holnap némi könnyebbség követ, már ez maga is nagyon boldoggá fog tenni. A holnap mindig jobb, mint a ma!

A tett embere, a harcos természet persze azt ama rabszolga világnézetének tekinti, aki önálló akarat és becsvágy nélkül, teljesen a végzet hatalmában, céltalanul és vakon botorkál az élet útján. Az átlagos orosz ember számára azonban, aki az országában uralkodó kormányzati rendszerek alatt mindig keserves életet élt, ez a rabszolgavilágnézlet, bármily különösen hangzik is, valóságos megváltás.

A harmadik népies kifejezés a gyakran használt «avosz» szó, amit nagyon nehéz lefordítani.

– Lesz-e időd, hogy a szénát még az eső előtt a csűrbe szállítsd? – kérdezi valaki az orosz parasztot.

«Avosz», ez lesz a felelet, amivel körülbelül azt akarja mondani: «talán». De ez a magyar szó, amely legközelebb jár az orosz fogalomhoz, mégis bizonyos reális okokra céloz, amelyek kedvező vagy kedvezőtlen irányban befolyásolhatják a szándékot. Ha valaki azt mondja, hogy: «talán», akkor figyelembe vesz úgyszólván minden eshetőséget, úgy -278- az anyagiakat, mint a pszichológiaiakat. Az «avosz» ellenben valami végzetszerűre utal, amit mély, csaknem ijesztő titok föd, valamire, ami hasonlít a Karmahoz vagy a megszemélyesített bosszuló Fatumhoz. Az «avosz» olyan formula, amely az embernek ismeretlen és ellenséges hatalmak akaratából való teljes függését fejezi ki.

Azt az ingatagságot, amelyet az orosz az élettel szemben mutat, talán ezzel a hagyományos és mindent átjáró nemzeti formulával lehet megmagyarázni. Miért fárassza az ember valami eszményért való harcban a testét és a lelkét, amikor a végzet előbb-utóbb mégis csak azt fogja tenni, ami előre elhatároztatott és emberi befolyás nem tudja megváltoztatni?

De az orosz lelkivilágnak nem ezek egyedüli különlegességei. A szánalomra méltó oroszra nagyon könnyen hat minden külső befolyás. Példa volt erre a sok gonosztevőiván, akivel találkoztam, valamint a fogházak lakói közt levő valamennyi ismerősöm. Az álmodozó orosz lélek néha neki rugaszkodik és ilyenkor csodálatos és egyszersmind ijesztő is tud lenni. A kellő pillanatban kiejtett szó megnyugtathatja és békéssé teheti, mint aminő a csöndes őszi alkonyat vagy lobogó lángra lobbanthatja, amely vérrel borít el mindent.

Nagyon kevéssé ismerik az orosz ember lelkét. Évszázadokon át arra vágyódott, hogy kifejezhesse magát és hogy megértsék. De nem ismerték népüket sem a varégok, a régi Oroszországnak északról jött első urai, sem a tatárok, akik háromszáz éven át tartották leigázva a muszkákat. Tulajdonképpen nem értették meg őket a félig külföldi származású cárok sem, valamint a művelt oroszok sem, akik igazi külföldiek voltak és sokszor ellenségesen viselkedtek saját népükkel szemben, amely még inkább a régi idők, szokások, hitelvek és ideálok felhői közt élt. És a szovjeturaknak egyátalán nincs gyökerük és gyanútlanok, ők, akik a szabadság csalétekével elcsábították és megcsalták az orosz lelket, hogy Oroszországot jogtalan hatalom bilincsébe verjék, elrabolják a nemzettől utolsó reménysugarát, Istenben való hitét és kitegyék azoknak a pokoli -279- kínoknak, amelyekhez hasonlót nem ismer a világtörténelem.

Ha több bölcseséggel és őszinte szeretettel gondoznák az orosz nép lelkét, bizonyára az áldozatkészség és az idealizmus csodáival tudna szolgálni. De magára hagyatva a gonoszra hajlik. Gonosztetteinek forrása a kétségbeesése és kimondhatatlan vágyódása valami után, amit maga sem ismer, maga sem tud leírni. Ez a tény nagyon jellemzően nyilvánult meg a fogházivánoknál; láttam köztük olyanokat, akiket csakis ez a két átkozott vezető, a szenvedés és a kétségbeesés irányított és kormányzott.

A két világrészen, Ázsián és Európán át történt hazautazásom alatt tulajdonképpen egyik órát a másik után ilyen dolgokon való töprengéssel töltöttem el. Különösen sokat foglalkoztam fogházi életem drámaibb eseményeinek összeállításával és rendezésével, mert az volt a tervem, hogy ezek alapján regényt írok, amely – mint reméltem – utat talál majd a belátó oroszok szívéhez és általuk némiképpen megjavul a kőzsákokban sínylődő sok fogolynak a sorsa. De bár komolyan elhatároztam, hogy mihelyt Pétervárra érkezem, hozzáfogok ehhez a munkához és el is végzem, mégis három évig tartott, míg le tudtam győzni a kormány folytonos áskálódását és olyan életviszonyokat teremthettem magamnak, amelyek munkám befejezéséhez megadták a kellő nyugalmat és lelki szabadságot.

Első reményem az volt, hogy a fővárosban sok régi ismerőssel és baráttal fogok találkozni, akiket egyetemi életemben szereztem és különösen, hogy viszontláthatom az anyámat. De közvetetlenül a megérkezésem után megtudtam, hogy az anyám a testvéremmel az Uralba utazott és komolyan beteg.

Mivel forradalmi életem alatt magamnak kellett megfizetnem az ellátásomat, csaknem minden megtakarított pénzem elfogyott. Azonnal munka és megélhetés után kellett tehát néznem. Eleinte régi tanítómnál és barátomnál, Zaleszki Szaniszló professzornál laktam, aki rendkívül szívesen fogadott. Nemsokára arról értesültem, hogy a műegyetemen megüresedett egy segédtanítói állás a technikai -280- vegyészet számára és hogy versenyvizsgálat alapján fogják betölteni. A jelentkezett tizenegy pályázó közül a benyujtott tudományos munkák alapján kettőt bocsátott az intézet szűkebb választásra. Az egyik én voltam.

Még három próbaelőadást kellett tartanom, mielőtt a választmány véglegesen határoz. A döntés az én javamra szólt. Az intézet erről jelentést küldött a közoktatásügyi miniszternek. Megdöbbenésemre most kaptam az első ízelítőt arról, hogy mit várhatok a hivatalos köröktől. A miniszter, aki ismerte életem folyását, megtagadta a választás megerősítését és ezzel lehetetlenné tette alkalmaztatásomat.

Újra megkezdtem a munkakeresést. Mindenütt kopogtattam, de mindig azt felelték, hogy szívesen alkalmaznának, de lehetetlenné teszi az a dolog, hogy politikai fogoly voltam. Időközben teljesen kifogytam minden pénzből. Zaleszki professzor és a tomszki műegyetem fáradozása és ajánlása, mely utóbbi helyen kezdtem meg mint a természettudományok tanára tanítói pályafutásomat, hiábavalónak bizonyult.

Végre is lemondtam arról a kísérletről, hogy mint tudományos munkás és tanító kapjak alkalmazást és egyszerűen mint fővegyész egy anilinfesték-gyárba állottam be. Megkönnyebbült szívvel láttam neki a munkának, de buzgalmamban nagy taktikai hibát követtem el. Mivel láttam, hogy a gyárban alkalmazott vegyi eljárás részben fogyatékos, javításokat és változtatásokat ajánlottam a gyártulajdonosnak. Bár ennek nagyon megörült és fizetésem megjavításával a megelégedését is kifejezte, ez a megváltozott tevékenységem mégis szorosabb érintkezésbe hozott a munkásokkal. Ennek az lett a következménye, hogy a munkások egyike, aki a politikai rendőrség kémje volt, rám ismert. A rendőrségnek azt jelentette, hogy egy nagyon sokat tudó gyanús előmunkás dolgozik a gyárban, megparancsolták, hogy a gyárból bocsássanak el.

Kínosan érezni kezdtem, hogy a fogságból történt elbocsátásommal még nem ért véget a büntetésem. Megint munka és kenyér nélkül voltam. Állást keresve megint keresztül-kasul bejártam a várost, de minden eredmény nélkül. -281- Zaleszki professzor szerencsére tovább is buzgólkodott az érdekemben és így megtudta, hogy egy kievi aszfalt- és tetőfedőgyár vegyészt keres, aki nem csupán a műszaki üzemet vezetné, hanem a gyártáshoz szükséges javításokat is ki tudná dolgozni.

Mivel annyi pénzem már nem volt, hogy Kievbe utazhassam, kénytelen-kelletlen meg kellett válnom fegyvereimtől, amelyek annyi éven át hű kísérőim és szolgáim voltak. Ezeknek az árán utaztam el délre.

A gyár tulajdonosa mindjárt első pillantásra rossz hatást tett reám. Egyátalán nem tetszett. De mert munkára volt szükségem, nem sokat törődtem az arcával, hanem aláírtam a szerződést és munkához fogtam. Első föladatom az volt, hogy kitudjam az aszfaltnak és a kőszénkátránynak olyan összekötését, amely tűzálló és rugalmas, mint a gummi, tehát jól használható tetőnemez impregnálására, valamint villamos kábel izolálására és hasonló dolgokra.

Egy hónapig dolgoztam minden erőmet megfeszítve. Végre sikerült a kívánt összekötést megteremtenem és mert tűzálló volt, az «Aflammit» nevet adtam neki. Még nagyon jól emlékszem, mily megelégedetten és boldogan tértem haza azon az estén, mert elgondoltam, hogy ötezer rubel külön honoráriumot fogok kapni és a gyártás nyereségének tíz százalékát. Ennek örömére este elmentem az operaházba, ahol Boito «Mefisztofelesz»-e került színre és amikor aludni tértem, arról álmodtam, hogyan fogom reggel kenyéradó gazdámnak a találmányomat megmutatni. Úgy éreztem, hogy most végre visszatértem a megbecsült, tudományos munkásság biztos útjára.

Másnap reggel mindjárt a reggeli után a laboratóriumomba mentem, hogy jegyzeteimet, jelentésemet, a költségvetést és az anyagpróbát magamhoz vegyem és a gyár ura elé terjesszem. De ahelyett, hogy egyszerűen és könnyen learathattam volna munkám sikerét, egyszerre csak katasztrófával, az akkori viszonyok közt engem valósággal megsemmisítő ténnyel állottam szemben. Valaki föltörte íróasztalom fiókját. Minden iratom eltűnt. Azonnal a gyári irodába mentem, hogy a tulajdonossal beszéljek, de ott -282- azt mondták, hogy előző este Pétervárra utazott és egy hétnél előbb nem jön vissza.

Mikor megérkezett és elmondtam neki, mi történt, mosolygott és azt mondta, hogy naiv és nem éppen gondos ember vagyok. Arca elárulta, hogy ő maga bizonyára nem volt naiv és gondatlan és ő volt az az ember, aki engem megrabolt. Egy csöppet sem volt megsértve, amikor ezt a szemébe mondtam, hanem győzedelmesen mosolyogva ezt felelte:

– Erre önnek nincs bizonyítéka, én ellenben Pétervárott szabadalmaztattam az «Aflammit»-ot. Ezen nem lehet változtatni. Ez a küzdelem a létért.

Első fölháborodásomban izmom erejét akartam kipróbálni ezen a közönséges tolvajon, mert hiszen az ököl is a létért való küzdelem fegyvere. De még mielőtt ide jutott a dolog, mint valami kísérteties jelenség, egyszerre csak föltűnt előttem a komor fogházépület és benne azoknak az alakjai, akik azért kerültek a kőzsákba, mert a következményekkel nem törődve fölháborodásuk és bosszúvágyuk első impulzusának engedtek. Visszaborzadtam ettől az arctól, megfeszült izmaim elpetyhüdtek, ökölre szorult kezem kiengedett. Hideg, szemtelen szemébe néztem annak az embernek, aki ellopta szellemi munkám gyümölcsét, állhatatosan és keményen néztem reá mindaddig, míg nyugtalankodni kezdett és ekkor folyton szemmel tartva őt, hangosan és érthetően ezt mondtam:

– Maga közönséges tolvaj. A leggyalázatosabb módon megbántott egy embert, aki nem vétett önnek, sem egyetlen embertársának és aki hosszú kínos hónapokat töltött fogságban. Maga tudja ezt és kihasználta, mert meg van győződve arról, hogy a bíróság előtt nem tudok igazamhoz jutni. De Isten, a pártatlan bíró nem fogja ezt magának megbocsátani. Lelki szemem látja, hogy maga egy év leforgása előtt meg fog halni és odaáll a legfőbb bíró ítélőszéke elé.

Megfordultam és eltávoztam. Annyira kábult voltam, annyira undorodtam ettől a fickótól, hogy még fizetésem hátralevő részét sem kértem tőle. Szobát nyittattam magamnak -283- egy olcsó szállóban és megint állás után kezdtem szaladgálni. A következő napokon minden iparvállalatot fölkerestem, köztük déloroszországi cukorgyárakat és vegyésznek ajánlkoztam, de forradalmi multam mindenütt eltorlaszolta az utamat. Végre egy rendőrtisztviselő keresett föl a következő kellemes közléssel:

– Az ön volt munkaadója, az aszfaltgyár tulajdonosa arról értesített bennünket, hogy ön politikai fegyenc. Ha biztos állása lenne, szemet húnyhatnánk kievi tartózkodásán, de mivel nincs állása, a kormányzó ezennel tudtára adja, hogy Kievet huszonnégy óra alatt el kell hagynia, különben a pétervári hatóságok rendelkezésére fegyenckocsiban Pétervárra szállítjuk.

Mélyen lesujtva és kétségbeesve, mert csaknem minden pénzemből kifogytam, még az éjjel távoztam Kievből. Szállóbeli számlám és a pétervári vasúti jegy megváltása után mindössze hét rubelem maradt.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET.
Lesz még szőlő, lágy kenyér…

Ismét Zaleszki professzorhoz mentem. Az ember furcsa egy teremtmény. Régebben, amikor Zaleszki professzornál laktam, minden habozás nélkül elfogadtam meghívását ebédre vagy vacsorára, mert tudtam, hogy régi barátom és jóakaróm vendégszeretét viszonozhatom. De amikor helyzetem megjavulásának nagyon csekély reményével és csaknem pénztelenül Kievből tértem vissza, nagyon érzékeny lettem. Úgy éreztem, hogy csak terhére vagyok Zaleszkinek, betolakszom csöndes otthonába, kihasználom őt és hogy ilyen körülmények közt lelkiismeretlenség lenne tőlem vendégszeretetének fölhasználása.

Ezért egész életmódomat megváltoztattam. Sohasem voltam gazdag, de mindig elegendő eszközzel rendelkeztem arra, hogy művelt emberhez illő életet folytathassak; mivel ugyanis már tizenhárom éves korom óta dolgoztam, tudtam hogyan kell a munkát megfogni és hozzá voltam szokva. -284- De mióta a fogság megbélyegzett, mintha a megélhetés minden szerszámát kicsavarták volna a kezemből, magam pedig gyönge és képtelen lettem volna arra, hogy a magam erejéből és a magam lelkiösmeretes munkájával segítsek magamon. Minden reménységet megölt bennem a cári kormány bosszúja és azoknak a gyávasága, akik munkaadással segíthettek volna rajtam, de féltek a rendőrségtől.

Hét rubelem volt és vigyáznom kellett minden kopekre, mert Zaleszkitől semmit nem akartam elfogadni. Korán reggel, amikor a professzor még aludt, távoztam a házból és azt az üzenetet hagytam neki hátra, hogy ebédre és vacsorára nem tudok visszajönni. Egyik gyárból a másikba vándoroltam, egyik irodából a másikba, de számomra nem akadt munka sehol. Anyámnak nem írtam, mert nem akartam neki fájdalmat okozni és nem akartam nyugtalanítani. Olyan korcsmában étkeztem, ahol csak tizenöt kopekot kellett fizetnem az ebédért. Ilyen módon töltöttem el több napot. Mikor este hazaértem, mindig nagyon bizakodóan viselkedtem és a professzorral szemben a lehető leggondatlanabbnak és legvidámabbnak mutatkoztam.

Egy este valamivel előbb érkeztem haza, mint a professzor, aki azonban már néhány perc mulva szinte berohant az előszobába és azonnal engem szólított. Odasiettem és szinte megdöbbentett rendszerint nyugodt öreg jóakaróm, aki szerteröpülő fehér hajfürtjeivel és az izgalomtól csillogó szemmel jött elém:

Egy esti lapot nyujtott felém. Rámutatott egy vörös ceruzával megjelölt hírre, amely arról szólt, hogy volt munkaadómat, az aszfaltgyár tulajdonosát a Nevszkiproszpekten szélütés érte és meghalt.

– Maga varázsló! – mondta Zaleszki, miután a hírt elolvastam. Maga megjósolta a halálát és úgy látszik, nagyon sürgős volt neki, hogy a jóslást megvalósítsa.

Ez azonban anyagi helyzetemen nem változtatott. Másnap reggel, mint rendesen, újra bejártam a várost. -285- Ezen a napon történt valami, ami egyre reménytelenebbé váló, szenvedő lelkemre új csapást mért. Az utcán véletlenül találkoztam két ismerősömmel, aki úgy tett, mintha nem vett volna észre. Amikor mégis odamentem hozzájuk, egyikük ezt mondta:

– Ne álljon meg és ne beszéljen velünk! A rendőrség annyira figyelemmel kíséri azokat, akik politikai foglyokkal vagy a kormány ellenzékének vezetőivel valamiféle érintkezésben vannak, hogy ha rajtakapnak bennünket, amint önnel beszélünk vagy ha egyátalán beismerjük, hogy ismerjük önt, komoly bajba juthatunk. Nagyon sajnáljuk, de bizonyára belátja, hogy magunkkal és a családunkkal kell törődnünk.

Valóság tehát: mindenki kerül, mint valami megbélyegzett embert, mint a bélpoklost. Az emberek félnek tőlem. Ez a fölismerés egyre szörnyűbbé tette lelkem kétségbeesését. Csak nyomort láttam magam előtt. A rendőrség e rendszeres leselkedésének láttára, kinek van kedve nekem munkát adni? Mintha életem útján keresztben átmászhatatlan falat építettek volna.

Mikor ezen az estén Zaleszki professzor dolgozószobájában az újságokat nézegettem, a szemembe ötlött egy hirdetés, amely szerint egy bizonyos Rasz úr új folyóiratot ad ki és még nehány munkatársra van szüksége. Elhatároztam, hogy azonnal fölkeresem és fölajánlom a tollamat. Mindjárt útnak is indultam. A szerkesztőségben jólelkűen mosolygó, kövér, ravasz és öntudatos úr fogadott. Így üdvözölt:

Mivel biztosra vettem, hogy mindenkit így szokott üdvözölni, egy pillanatig sem gondolkoztam azon, hogy ugyan honnan ismeri életem folyását, hanem mindjárt rátértem látogatásom üzleti céljára.

– Írjon valami vidámat, valami szatirikusat. Én első -286- pillantásra meglátom, kiben mi lakozik és úgy látom, hogy önben sok a humor.

– Holnap délután két órakor. Hétfőn fogom kifizetni, mert «Hajnalpír» című folyóiratom első száma vasárnap kerül forgalomba az újságárusító helyeken. Folyóiratom valóságos forradalmat jelent napjaink zsurnalisztikájában, valóságos forradalmat, mert kiváló, egészen rendkívüli munkatársak szegődtek mellém!

Késő éjjelig dolgoztam, míg kész lett a vidám, szatirikus tárca. Mindent kinevettem benne: éhségemet, kétségbeesésemet; az életet, sőt a halált is. Csak aki igazán éhezett, írhatott ilyen fölületes és sekély dolgot.

A kiadó el volt ragadtatva, nekem azonban még két napig várnom kellett a tiszteletdíjra és mindössze negyven kopekom volt, hogy addig megélhessek.

Végre itt volt a hétfő. A «Hajnalpír» szerkesztőségébe siettem. Az ajtó tárva-nyitva volt és a házmester éppen a mindenütt szétszórt papirost söpörte ki a szobákból, amelyekből minden bútordarab eltűnt.

– Megszökött anélkül, hogy csak egy kopekot is fizetett volna, felelte hatalmas káromkodással.

Kitántorogtam az utcára és az újságárúsítóknál érdeklődtem ama heti «Hajnalpír» iránt, amely állítólag akkora változást jelent a főváros zsurnalisztikai irodalmában. Senkisem tudott róla. Később hallottam, hogy Rasznak megengedték egy hetilap kiadását és hirdetések fejében pénzt gyűjtött, de egyszerre eltűnt és nem hagyott mást hátra, mint sok-sok kéziratot, köztük egyet ezzel a címmel: «Vidám gondolatok szomorú dolgokról».

Két napig nem ettem. Az egész idő alatt a parkokban és a sétahelyeken kóboroltam, nem gondoltam semmire és semmire sem vágyódtam. Ha olykor-olykor az eszembe jutott valami, mindig ezt ismételgettem:

Észrevettem, hogy gondolataim egyre a fogsághoz tértek vissza, mindig azok körül forogtak, akiket az -287- élet kegyetlen kíméletlenséggel végképpen tönkre tett, amikor aztán minden gondolatuk az éhség, a gyűlölet és a bosszú.

A kényszerű koplalás e napjaiban mindig csak késő este mentem vissza Zaleszki professzor lakására, amikor a házigazdám már aludt. A harmadik napon, mint rendesen a fölkelés után, a parkba mentem. Ott leültem egy padra és teljesen elfásulva bámultam magam elé. Hintók, teherkocsik és automobilok haladtak el előttem; emberek kavargó tömege hullámzott a szemem előtt; nevetés, vidám trécselés, harangszó és madárcsicsergés ezer más hanggal határozatlan zúgássá és morgássá olvadt össze. Nagyon is tisztában voltam azzal, hogy nekem mindehhez semmi közöm sem volt és mintha egy más világból füleltem volna erre a zajra. Szemem előtt elsuhant Drujenin árnyéka; önkéntelenül megirígyeltem, mert széttörte a bilincset, amely az élet kínpadjához láncolta.

Egy vidám fiatalember ült mellettem a padon és egy leánnyal tréfálkozott, akinek a szeme boldogságtól ragyogott. Azt hittem, hogy csak idegen vagyok azok közt, akik körülöttem vannak. Úgy éreztem, hogy ők bizonyára nem látnak és hogy mint láthatatlan lélek időzöm körükben. Abból a másik világból, amelyben egykor anyám nálam volt, hirtelenül ez a figyelmeztetés hatolt a fülemhez:

Nagynehezen fölálltam és cél nélkül, minden határozott gondolat nélkül elvánszorogtam. Sejtelmem sem volt, hogy hol és meddig futkostam e felelet nélkül hagyott kérdés elől. Csak a föltűnően hideg légáramlás térített magamhoz.

Körülnéztem: a Neva egyik hídján voltam. Megálltam és a híd karfájára dőltem. A nap már letűnt a szemhatáron és a folyóra torkoló utcákon és csatornákon mind előbbre -288- mászott a sötétség. A gyomrom táján kellemetlenül csikaró éhséget, a mellemben irtózatos ürességet éreztem. Mintha nem lett volna se szívem, se tüdőm, mintha a kétségbeesés emésztő dühöngése csak üres teret hagyott volna a mellemben.

A korláton át a folyót néztem. Tajtékzó haraggal tiltakozva az ellen, hogy gránitfalak közé szorították és kőhullámtőrökkel meghasogatták az útját, mélyen alattam és rohanva sietett a tenger, a szabadság felé. Dühében verdeste a hídoszlopokat, veszett haraggal rohant neki a kőkockáknak, de tajtékzó örvényben visszapattant és ide-odakígyózó áramlatok zavaros tömegévé lett.

Ez a látvány hirtelen elhatározást ébresztett bennem. Egy utolsó erőszakos cselekedettel meg akartam szabadulni annak az uralkodó hatalomnak a gyötrelmeitől, amely e hidat építette és alattvalóit e kőalapzathoz hasonlóan széttörhetetlen láncra verte.

Féllábamat már a korlátra emeltem és éppen lendületet akartam magamnak adni a vízbeugrásra. Úgy gondoltam el a dolgot, hogy a folyó sodra a híd alatt azokhoz az uszályokhoz fog ragadni, amelyek gerendákkal és deszkákkal terhelten körülbelül száz méternyire lejebb voltak kikötve. E hajók alatt hamar elmerülök és a vasmacskák meg láncok szövetsége fogva tart. Akkor aztán megszabadultam minden testi és lelki gyötrelmemtől.

Még egy pillanat és a vízben vagyok. De éppen ebben a pillanatban velőtrázó kiáltás hallatszott mögöttem. Megrettenve hátranéztem. Még láthattam, amint egy szegényesen öltözött ember, aki olyan volt, mint a megtestesült kétségbeesés, villámgyorsan átmászott a híd korlátján és a vízbe ugrott. Azonnal átfutottam a hídnak a vízmentére néző oldalára, ahol mentőkészülék volt elhelyezve és néhány nagy parafalabdát meg egy mentőövet ledobtam a vízbe.

A vízbeugrott ember tehetetlenül vergődött a folyó sodrában és valahányszor fölvetődött, karjával vadul csapkodott és a megfulladás kétségbeesésében ijesztően segítségért kiáltozott. Most észrevette a mentőövet, amely tőle néhány méternyire úszott és ügyetlen, teljesen tehetetlen -289- mozdulatokkal iparkodott hozzá eljutni. Ekkor azonban a folyamrendőrségnek a hídőr figyelmeztető kiáltozására útnak indult egyik mentőcsónaka kihalászta a halálraszánt embert a vízből. Halványan, reszketve és a rémülettől egészen magánkívül guggolt a csónakban.

Amikor a csónak partot ért, lefutottam és szemébe néztem a megmentettnek, aki mintha közeli pajtásom lett volna. Hiszen együtt álltunk a halállal szemben, csak éppen hogy ő hamarább rohant a karjába. A szemében meglepetésemre az élet akkora megkívánását láttam, akkora örömet megmenekülésén, hogy szinte hallani véltem diadalmi kiáltását, mert visszatért az emberek közé, az élet forgatagába és a létért való küzdelembe.

Most már nem éreztem éhséget és elhagyott a kétségbeesés. Csak arra gondoltam, mit kell most tennem és mi lesz most velem. De bíztam abban, hogy az Isten nem enged elpusztulni, aminthogy azt sem engedte meg, hogy ez a másik szerencsétlen emberfia a komor kétségbeesés pillanatában véget vessen az életének.

Elhagytam a hidat és visszamentem a park felé. Egyszerre csak villamos fényreklám ragyogó betűi mindegyre e szavakat csillogtatták felém: «Coillou cigarettahüvelye». Nem is tudom miért, de jól megjegyeztem magamnak a cég címét és fölkeresésére elindultam a város másik végére. A gyári iroda már zárva volt, de sikerült a kapust meggyőznöm, hogy sürgős ügyben azonnal beszélnem kell az igazgatóval. Néhány perc múlva az igazgatósági szobában álltam egy vöröshajú, halvány ember előtt, aki nagy íróasztalnál ült.

– Ne haragudjék kérem, mert az irodai órákon kívül jövök önhöz, de kénytelen vagyok, mert munkát keresek.

– Nincs betöltendő helyünk, – dörmögte. – De különben is miért jön éppen hozzánk? Specialista talán a mi szakmánkban? -290-

– Nem tudom, miért, de valami arra kényszerített, hogy ide jőjjek, – feleltem és életemről meg legutóbbi élményeimről beszéltem neki.

– Bocsánatot kérek, mert zavartam, – mondtam szinte suttogva és fölkeltem, hogy távozzak. De az igazgató visszatartott:

Csakhamar vissza is tért egy másik úrral, aki, mint kiderült, a gyár tulajdonosa volt.

– Főnököm olyan munkát ajánl föl önnek, amelyet a saját kockázatára kellene elvégeznie. Ezt ne feledje.

– Miről van szó? – kérdeztem reménykedés és csüggedés közt hányódva.

– Egyik velünk versenyző cég cigarettahüvelyt gyárt olyan vattabetéttel, amely elnyeli a nikotint. Az előállítás módját titkolja. Ha ön valami hasonló eljárást tudna a számunkra kidolgozni, ötszáz rubelt fizetnénk érte és azonkívül még tíz évig évente ezer rubelt. Mit szól hozzá? De ismétlem, hogy akár sikere lesz, akár nem, minden laboratóriumi költség önt terheli.

Az igazgató kérdőleg nézett reám s nyilván kiváncsian várta, vajjon el merem-e fogadni az ajánlatot. Mindjárt tudtam, miféle vatta szükséges a mérges nikotin elvezetéséhez.

– Van okom hinni, hogy sikerrel megoldom a föladatot, – feleltem, ámbátor magatartásom aligha fejezett ki nagy bizakodást. Hirtelenül nagy gyöngeség fogott el és félig ájultan rogytam a mögöttem levő székbe.

– Mi történt? Mi baja? – kérdezték a gyárosok megdöbbenve, miközben a kezemet dörzsölgették és vízzel itattak.

Anélkül, hogy akartam volna, büszkeségem helyett az őszinteségem felelt és ez csúszott ki a számon:

A két gyáros valóban nemeslelkű, előkelően gondolkodó ember volt. Nem mulaszthatom el nevük megemlítését, mert sokkal nagyobb köszönettel tartozom nekik, mint amekkorát együttmunkálkodásunk napjaiban kifejezhettem. Egyikük Coillou Ferenc úr, a másik Shaplignin W. A. úr volt.

Mivel pénzt nem akartam tőlük elfogadni, három napig etettek és ápoltak. Azután Zaleszki professzor laboratoriumában mindjárt munkához fogtam és megkezdtem a kísérletezést. Elméleti föltevéseim a gyakorlatban helyeseknek bizonyultak. Olyan vattát készítettem, amely a nikotin huszonöt százalékát elnyelte. Zaleszki tanárt megkértem, vizsgálja fölül az eredményt és adjon róla szakértői véleményt. Mivel vizsgálata megerősítette állításaimat, még aznap megkaptam hivatalos szakértői véleményét. Ezt és a vattát, amelynek tetszetős, rózsás színt adtam, azonnal elvittem a gyárba.

Sőt a városi vegyi laboratórium, amikor a vattámat megvizsgálta, arra az eredményre jutott, hogy harminc százalék nikotint tud elnyelni, tehát tíz százalékkal többet, mint amennyit a konkurrens cég vattája. Már másnap gazdag ember voltam, mert a cég azonnal kifizette nekem az ötszáz rubelnyi díjat és még ötszáz rubelt mint az első évi fizetés felét. Ez nemcsak másnapra, hanem sok napra biztosította az életemet és most már kellő nyugalommal és megfontoltsággal nézhettem valami állandó és kielégítő kereset után.

Később valahányszor a laboratóriumban vagy íróasztalomnál dolgoztam, azt hittem hogy túl vagyok életemnek legizgatóbb és legnehezebb megpróbáltatásain.

Álmodni sem mertem volna, hogy a világ legféktelenebb és leghihetetlenebb szenvedélyeit megtestesítő állatokkal, emberekkel és istenekkel fogok valamikor szemben állni; hogy még egyszer át kell vándorolnom a keleti országok mocsarain és labirintusain és a legfurcsább kalandokat -292- fogom átélni. Nem is sejtettem, hogy sorsom rendelése szerint magával fog sodorni a modern őrület és perverzitás legvadabb forgataga és hogy az egymást kölcsönösen megsemmisítő, harcoló tömegekből a véletlen kegyes hulláma fog kiragadni és ki fog vetni a megmentő partra, úgy ahogyan vagyok, egész testtel és lélekkel, nem félve harctól és küzdelemtől és azzal a legbensőbb meggyőződéssel, hogy az élet fönséges ajándéka a Mindenhatónak.

Lábjegyzetek.

1) Charles Seignobes, a párizsi egyetem bölcsészeti fakultásának tanára «L’Histoire politique de l’Europa contemporaine» című művének orosz kiadásában (II. kötet 522–523. oldal) részletesen olvashatók azok az okok, amelyek miatt a lengyelek résztvettek az 1905. évi forradalomban.

2) Witte J. S. gróf lett, most a miniszterelnök Pétervárott.

3) A medve orosz népies neve.

Nagyobb feltűnést régen keltett könyv, mint Ossendowski hatalmas útleírása oroszországi s tibeti kalandjairól, a forradalom és ellenforradalom véres harcairól. Szenvedélyes viták, tudományos harcok támadtak e könyv körül, amelyek az egész világ közönségét foglalkoztatták. A vita végleges eredményre nem vezetett, egy lényeges ponttól eltekintve, amelyben a tudományos körök és az olvasók véleménye egyformán találkozott, hogy Ossendowski könyvében az irodalom izgató, érdekességében soha nem hanyatló, költői szépségeivel meglepő hatalmas művel gazdagodott.

Az «Állatok, emberek és istenek» méltó párja, bizonyos értelemben vett folytatása Ossendowskinak ez a másik könyve. Az embernemjárta Ázsia idegen világát deríti fel, rejtelmes embereit, különös szokásait magyarázza meg a vérbeli írónak lélekbe látó megfigyeléseivel, költői leírásaival, izgalmas elevenségével. A könyv nagyszerű értékei, amelyek vetekednek a legjobb regények szépségeivel, mindenkép indokolttá teszik a világhírt, amelyet Ossendowski rövid pár év alatt kivívott magának.

VÉRES NAPOK, CÁRI RABOK

BEVEZETÉS.

ELSŐ RÉSZ. A FRONT MÖGÖTT.

ELSŐ FEJEZET. A vihar első jelei.

MÁSODIK FEJEZET. Karddal a nép ellen.

HARMADIK FEJEZET. Olajat keresek.

NEGYEDIK FEJEZET. Munka az erdőben.

ÖTÖDIK FEJEZET. Dráma a szénégetők közt.

HATODIK FEJEZET. A tigris és más vadak.

HETEDIK FEJEZET. Erdei tartózkodásom vége.

NYOLCADIK FEJEZET. Jajkiáltás.

KILENCEDIK FEJEZET. A hegyi ördögök.

TIZEDIK FEJEZET. Az elátkozott tó.

TIZENEGYEDIK FEJEZET. Forradalmár kötelességből.

MÁSODIK RÉSZ. A FORRADALOM SODRÁBAN.

TIZENKETTEDIK FEJEZET. A Fekete Százak.

TIZENHARMADIK FEJEZET. A forradalom szolgálatában.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET. A felelősség terhe.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET. Az eltünt zsák.

TIZENHATODIK FEJEZET. Elnökből fogoly.

TIZENHETEDIK FEJEZET. «Ez tilos! Lövök!»

TIZENNYOLCADIK FEJEZET. Tárgyalás előtt.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET. Az ítélet.

HUSZADIK FEJEZET. Az «El Dorado»-fogházban.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET. Novakovszki bombája.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET. Jövők-menők.

HUSZONHARMADIK FEJEZET. Visznek a fegyházba.

HARMADIK RÉSZ. A FEGYHÁZBAN.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET. Börtönfalak mögött.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET. Szabad társaim.

HUSZONHATODIK FEJEZET. «Szaryn da na kiechku.»

HUSZONHETEDIK FEJEZET. Fogházi jelenetek.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET. Kupido hatalma.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET. Kopogtat a halál.

HARMINCADIK FEJEZET. Találkozás az anyámmal.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET. Furcsa szentek.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET. Három halott.

HARMINCHARMADIK FEJEZET. Szabad vagyok, de megvetnek.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET. Lesz még szőlő, lágy kenyér…