
*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76022 ***


JÓKAI MÓR

HÁTRAHAGYOTT MŰVEI

A JÓKAI MÓR ÖTVENÉVES IRÓI JUBILEUMA ALKALMÁBÓL KÖZREBOCSÁTOTT NEMZETI
DÍSZKIADÁS KIEGÉSZÍTŐ SOROZATA

IV. KÖTET

EMLÉKEIMBŐL

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

1912

EMLÉKEIMBŐL

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

1912






EMLÉKEIMBŐL.




A HAJDANI NEMZETI SZINHÁZRÓL.

(1900.)


A szinház külseje.

Még az ötvenes évek elején nem volt az az oszlopos csarnok a szinház
homlokzatán, mely most egy tornáczos erkélyt emel; a vasrács sem volt.
Az utczáról egyenesen benyitottunk az udvari kapun a pénztárhoz, mely
egy oldalczellában volt elhelyezve, a hol a még akkor sem pénztárnoknak,
sem pénztárosnak, hanem kaszirusnak nevezett, rangfokozatra nézve
másodosztályu leggorombább embere a közéletnek, Kolozsi úr regnált
autocrata-módon.

Arra is kevesen emlékeznek már, hogy hajdanában, ha valaki ezt a nevet
kiejtette a száján «Kolozsi», a vele beszélő rögtön utána kiáltotta e
másik nevet «Barkóczi» háromszor. Mivelhogy a Kolozsi név
szerencsétlenséget jelent, a Barkóczi ellenben szerencsét.

De még ismeretesebb volt az a hiányos rím, a mit a szinészek
hangoztattak a hónap első és tizenhatodik napján a kassza fizető ablaka
előtt: «Kolozsi! van-e gázsi?» A mire a hatalmas úr nagy gyakran olyan
feleletet adott, hogy megérdemelte vele titulusát: megmondta, hogy «mi»
van.

Pedig a kassza ablakától a kapuig állt ember hátán ember; szinész,
kórista, a ki a nagy leszámítolást várta. Ne felejtsük ki a pontosan
megjelenők sorából azokat a köztiszteletben álló hölgyeket, a kik a
gázsit felvevő művészektől bizonyos kamatokat felvenni serénykedtek. –
Nem! Nem voltak zsidóasszonyok. Igazhitű keresztények voltak, a kik
negyvennyolcz perczentre dolgoztak.

Egyáltaljában nem volt még akkor a szinháznál zsidó; se szavaló, se
énekes, se tánczos. No de zsidó kritikus sem volt. Drámairó is csak egy
volt, a derék Bernstein. De az is eltagadta a nevét s úgy irta magát,
hogy «Hugo Károly» (Hugo Viktornak az öcscse).

Tehát az olyan gázsinapokon, a mikor a kassza feneke nem volt lyukas,
ott tartotta Kolozsi úr a nagy komputust a nyitott ablak hídpárkányán, a
jól rovancsolt lajstromból kiszámítva, hogy kinek mi lehuzása van
megbüntetett törvényszegés, próbaelmulasztás, elkésés, koránbelépés,
szerepnemtudás czíme alatt. Előleg? Az nem ismertetett.

A szinház udvara még akkor fákkal volt beültetve (morusok és acer
negundók voltak) s csak a fal melléke volt kikövezve. Esős napok után a
szép csiperkegombák hatalmas fejükkel kiemelgették a nagy
gránitkoczkákat a földből, a mire embererő nem lett volna képes. Ezek az
Olympon termelt champignonok a szinház titkárának, Csepregi úrnak a
deputatumát képezték. (A kiről majd később még meg fogok emlékezni.)

A szinház előtt még akkor (1848) nem állt semmi szobor.

Csak később diszítette azt fel az én igen kedves barátom, tehetséges
irótársam s később nagylelkű maecenás, Tomory Anasztáz, ki elébb a
legnagyobb magyar drámairó érczszobrát készíttette el Czüllichchel: a ki
már akkor sok jó mellszobrot csinált, Széchenyiét, Vörösmartyét,
Petőfiét, Jókainéét, a mik nálam még mind ékeskednek; de Katona
szobrával nem volt szerencséje. A drámairót ballettánczos induló
mozdulatában ábrázolta, a ki magasra felemelt kezében egy irótollat tart
az ég felé, mintha a tintáját oda akarná fecskelni a csillagok közé.
Ennek a szobornak nem volt e helytt maradása. Tomory kicseréltette azt
később idősb Lendvay Márton érczszobrával, melyet Dunaiszki szobrász
készített; az már jobban bevált. Sokáig fogadta Lendvay szobra a
szinházba járó közönséget s csak nagy későn helyeztetett nyugalomra a
szinház belsejében.

A muzsák templomának a teteje veresrézből volt jól egymáshoz forrasztott
érczlapokból összekovácsolva. Egy szép estén egy ádáz vihar
aláfurakodott ez ércztetőnek s az egészet szépen felgyöngyölítette, mint
egy ív kartonpapirost s átdobta a szomszédes botanikus kertbe. Soha én
annál rémségesebb mennydörgést nem hallottam. A szinházban épen
Macbethet adták: a közönség azt hitte, hogy az új mennydörgő gép
produkáltatik ily sikeresen, csak akkor bámult el aztán, mikor a
tetőtlen padlásról betörő szél kioltotta a lámpásokat. – Az a jó volt
benne, hogy legalább új tetőt kapott a szinház, a mire nagy szükség
volt, mert már a végin nagyon beesett a szinpadra a záporeső, s hiába!
Coriolánt még sem lehetett eljátszani paraplé alatt. Ámbár én bizony nem
tudom, hogy miért ne lehetett volna, ha a római matronák krinolinban
szerepelhettek.

Az utczáról könnyü volt a nézőtérre betalálni. Ruhatár nem volt. Télen
minden okos ember magával viszi a szinházba a felső kaputrokját: hideg
van ott szörnyen! A zártszékek közötti közlék pádimentomán ugyan vannak
léczekből készült szelelők; de azokból nem meleg jön elő, hanem
pinczelégvonat. A nyughatatlan ujságirók ugyan eleget lamentáltak, hogy
fűtsék már a szinházat, de Komlóssy úr azt felelte rá, hogy «nincs fa.»
– Ő volt a szinház gazdája.


A gáz.

A Nemzeti Szinházat már a negyvenes években gázzal világították. Ez volt
az egyedüli légszeszvilágítás a fővárosban. Saját gázfőzője volt ott
azon a helyen, a hol most a szinpadra bejárnak. Az itt termelt gáznak
egy kicsit áporodott savanyú káposztaszaga volt; de hát eltűrtük azt
nemzeti büszkeségből. Kívül az udvarban állt egy óriási vasmedencze, a
miben víz állt. Ez kellett a gázfőzéshez.

A szabadságharcz alatt Hentzi bombái a Nemzeti Szinházat is fölkeresték.
Egy százötven fontos ott csapott le a szinház udvarán; de a magyarok
Istene úgy intézte, hogy a bomba épen a víztartó medenczébe bukjék bele,
a hol a víz megfojtotta. Ha egy ölnyivel odább esik, az egész szinházat
felgyújtja, porrá égeti.

Aztán következett az osztrák uralom. Az uj gazdák behelyezkedtek a rommá
dúlt két városba. A Nemzeti Szinház volt az egyetlen muzsatemplom, mely
épen maradt. A német szinészeknek pedig hely kellett, a hol
játszhassanak. A budai basa felidézte magához a Nemzeti Szinház
igazgatóját, Simoncsicsot, a ki a kormány által volt kinevezve, s
felszólítá, hogy a Nemzeti Szinházat engedje át a német szinészeknek
minden második napra. Simoncsics nem felelt rá semmit. Ekkor a nagy
potentát el kezdett vele alkudozni, hogy no hát minden harmadnapra
jusson egy német előadás. Simoncsics ezt is hallatlanná tette. Ekkor
aztán keményen rászólt a hatalmas úr, hogy beszéljen hát, hányszor
engedi át a német szinészeknek a Nemzeti Szinházat hetenkint?

Erre a jó öreg zsiros szájú táblabiró a maga budai német accentusával
így válaszolt:

– Wenn i reden musz, so sag i «ámól», wenn i reden darf, so sag i
«kámól».

S maradt a «kámól». A Nemzeti Szinház maradt a magyaroknak.

Hanem a légszeszfőzést a saját konyháján csakhamar betiltották; a mint a
gázgyár elkészült a kerepesi temető átellenében. Attól fogva onnan
kellett a gázt a szinháznak bevásárolni.

Csakhogy a gázgyárból még nem volt a szinházhoz csővezeték. Azt elébb a
belvárosban kellett létrehozni.

Tehát ezen a hiányon akként segítettek, hogy készítettek egy óriási
kaucsuktömlőt, akkorát mint egy czethal. Azt megtöltötték légszeszszel,
s ezt a felfujt szörnyeteget két ember a vállára kapta s végigczepelte a
városon. A gáz könnyű. A szinháznál aztán a tömlőből átpréselték a gázt
a tartályba s onnan bocsátották ki a világító csövekbe.

Egyszer egy drámairó valami rémhosszú tragödiát bocsátott a szinpadra;
históriai darab volt, melynek az ötödik felvonása belenyult a tizenegy
órába. Egyszer rohan nagy rémülten Komlóssy úr, a gazda, a szinfalak
közé: «Urak, végezzék be hamar a darabot, nincs már több, mint két
újjnyi gáz a tartályban, mindjárt sötétben marad a szinpad és a
nézőtér».

Nosza rajta a jó Szentpétery, a ki, mint kegyetlen apa ott várakozott a
kulissza mögött a jelenetére, félretéve elveit és haragját, berohant a
szinpadra, s nagy hirtelen összeadta a szerelmes párt: «Minden el van
felejtve, legyetek boldogok!» S azzal eresztették le a kortinát.

Legjobban bámult ezen maga a szerző, a ki el nem tudta képzelni, hogy
lett az ő tragödiájából vigjáték? holott annak a végén tömeges
gyilkosságoknak és öngyilkosságoknak kellett volna következni. A
közönségnek így tetszett a darab jobban.

Mikor pedig valami háttérből jövő világítást kellett kimesterkélni,
akkor egy kisebb czápanagyságu kaucsuktömlőt hoztak a szinpadra, azt oda
helyezték el a primadonnák öltözője előtti tornáczba: arra a tömlőre egy
szinfaltoló ráült s a saját testének súlyával nyomta ki a napvilágul
szolgáló gázt a csőbe.

Egyszer aztán az történt, hogy a szokottnál súlyosabb legény ült rá a
tömlőre: ezt a kaucsukczápa nem állta ki, szétpukkant, a rajta ülő
tritont bedobta a művésznők szobájába a betört ajtón keresztül, s aztán
keresztül törte a zsinórpadlást, a szinház palafödelét (most már ilyen
volt) s betölté a robbanás hangjával az egész várost.

Én akkor a szinházzal átellenben laktam, iróasztalomnál ültem, a nagy
robbanásra az ablakomhoz ugrottam; s láttam a mint a szinház födeléből
emelkedik ki a fehér füstoszlop. Éppen Shakespeare «Téli regéjét» adták
s abban a feleségem játszotta a szoborrá vált királynét. – Soha ekkora
ijedtséget! –


A Nemzeti Szinház környéke és tűzveszélyei.

A Nemzeti Szinház telke, a melyen fölépült, hajdan a török temető volt.
(Absit omen! ✝✝✝).

Még azután is sok törökvilágbeli állapot maradt körülötte.

A hozzá vezető utcza torkolatát Hatvani Kapunak nevezték. Annak a
magyar-utczai keresztezését még ékesítették a régi Pest bástyafalai.

Az utczát záró szögletház neve volt a Zrinyi. Füstös tanyája valamennyi
korhelynek, kártyásnak.

Az országút felől (most Muzeumgyürü) állt a szinház tőszomszédságában
egy régi granárium; olyan magas, mint a szinház maga: patkányok
eldorádója. A másik oldalához a kerepesi út felől támaszkodott hozzá a
Griff: a főváros legrongyosabb, szutykosabb földszintes csárdája;
szekérállással, széna-szalma boglyákkal az udvaron.

Innen feljebb aztán félbeszakadt a gyalogjáró kövezete. A legközelebbi
ház egy urasági kastély; a mult században hatalmas nagyhirű
mágnás-család megszálló-helye: ez idő szerint lakatlan tanya, jó a
fizetéstelen fiskálisnak, meg a házfelügyelőnek. A tulajdonos főúr a
börtönben ül, gyilkosság miatt; a nagy kétszárnyra épített kastély
udvara egy nagy pocsolya s annak a latyakja kiterjed az utczai
gyalogjáróra is; esős időben lépésnyi távolban lerakott téglák teszik
lehetővé az áthatolást. Pedig a szinészek és szinésznők többnyire arra
felé laknak. Egyszer aztán Réti koma (a vén csikós szinész) arra a
tréfás ötletre vetemedett, hogy összeszedett a Rákosparton egy zsák
eleven békát s azokat éjszaka beeregette a kastélyudvar posványába.
Reggelre iszonyú kuruttyolást miveltek az ungok: az emberek
összeszaladtak a csodájára. Erre a szégyenre mégis megemberelte magát a
fiskális és hozatott egynehány szekér kavicsot, azzal feltöltette a
kastély udvarát meg a gyalogjárót. Használhatott volna timárcsert is
hozzá, a hogy az Aldunasor házai előtt szokták trottoárnak, csakhogy az
drágább volt.

Azt a nagy granáriumot kibérelte a szinházigazgatóság a dekorácziók
számára; ott festették az új szinfalakat is. Még akkor Telepy bácsi volt
a mesterük.

Egyszer aztán a gyantafőzésnél kigyulladt az atelié: a laboransok
szétfutottak; a pajta teteje csakhamar tüzet fogott. Még akkor nem volt
begyakorolt tűzoltó-dandár; mire az egyetlen városi fecskendő
megérkezett, akkorra már ropogott füstben lángban az egész tető.

A szinészek és hölgyeik a szinház-udvarról nézték a pompás látványt. A
szinház tőszomszédjában volt. Egyszer valaki elkiáltja magát: «Hát a
vas-ajtó!»

Mivelhogy a magazint egy vas-ajtó zárta el attól a fafolyosótól, mely a
diszletraktárt a szintérrel összeköti.

A vas-ajtót bizony nyitva felejtették a festők.

Nosza hamar a két elsőrendű drámai hős, Szigeti Józsi és Lendvay Marczi,
vizes pokróczokat ragadnak a kezükbe, úgy rohannak a szinpadon át a
folyosóra, a mit már akkor megtöltött a sziporkákkal vegyes füst. A két
dalia keresztül tör a füstfellegen, megtalálja a vas-ajtót, ráfordítja a
becsapó lángra s bezárja vele a nyilást. Ezzel a hőstettel meg lett
mentve a Nemzeti Szinház a porig leégéstől, a mihez ugyan közel volt.

De nem soká kellett várakozni az új veszedelemre. Következő esztendőben
meg a másik szomszéd gyulladt ki. Valami részeg kocsis pipástul feküdt
le a szénába s a Griff-korcsma lángba borult miatta. A Nemzeti Szinház
melléképületei voltak veszélyeztetve. Ekkor megint a fiatal szinészek
mentették meg a szinházat a leégéstől; Lendvay, Szigeti, Hegedüs
felmásztak a szinház-igazgatósági épület tetejére, úgy oltogatták el a
födélre hulló zsarátnokot. Persze csak a drámai szinészek; az operisták
féltek, hogy a torkukra megy a füst.

Egyszer meg én magam mentettem meg a Nemzeti Szinházat a leégéstől.
Macbethet adták, valamennyi szinfaltoló, masiniszta mind el volt
foglalva a kisértet-királyok tologatásával; én a proscenium-szinfal
mögött álltam. Egyszer csak észreveszem, hogy egy szinfali gázlámpa
csövének a csavarja kiesik s arra a tág lyukból karvastagságnyi lánggal
tódul elő a gáz. Csak egy percznyi habozás, tétovázás, s az a gázláng
felcsap a zsinórpadlásig s a szinpad lángba borul. Én azonban nem
vesztettem el a lélekjelenlétemet. 1861 volt az év, magyar ruhát
viseltünk: hirtelen lekaptam a fejemről az asztrakán süvegemet s egy
pillanat alatt elfojtottam vele a kiömlő gázlángot. No hát nekem is van
egy hőstettem, a mivel dicsekedni lehet.


A Nemzeti Szinház látogatói.

A nézőtérnek a közepén volt a bejárata s azt egy nehéz pokróczkárpit
takarta, melyet a belépőnek saját tehetségéből kellett félrehárítani: a
kalucsnikat kinn hagyhatta az ajtóban, az esernyőt azonban jó volt
magánál tartani: a botra pedig épenséggel szükség volt, majd
tetszésnyilvánítás, majd türelemfogyás tudtuladása végett.

A szinház elég sötét: pedig még a mostani erkélysorozat nem létezik: de
a félhomály részint onnan van, hogy a középső csillár égői nem
gyujtatnak meg: az csak magas létráról eszközölhető akrobatai
légtornászat utján: aztán meg attól a casinó-páholy látogatói mind
megvakulnának; másrészt emeli a sötétséget a páholyoknak hajdan
biborvörös, később barnapiros burkolata: (az olajlámpáktól és a hozzá
támaszkodástól barna). Az első emeleten levő két szélső páholyt
állandóan takarja egy shirtingponyva. Azok ott az udvari páholyok: –
azokban nem szokott ülni senki: 48-ig egyért-másért, 49 után pedig
egyért is, másért is. Ahogy a régi magyarok szokták mondani: «tantum ita
saltem sic» (új magyarul: «hát csak így meg amúgy»).

Az udvari páholy alatt azonban kitünt a földszinti sarok páholy az
által, hogy az oldalán egy nagy zöld selyem ellenző volt kifeszítve: ami
a proscenium lámpás-sor szemkápráztató fényének az elhárítására
szolgált. Ezt a kedvezményt meg kellett engedni a páholy tulajdonosának,
aki nem volt csekélyebb személyiség, mint a Honderü szerkesztője
Petrichevich Horváth Lázár.

Az átelleni sarokpáholy törzsbérlője volt egy nagybirtokos öreg úr, aki
csak alunni járt a szinházba. Az egész felvonáson keresztül ott
bóbiskolt szépségesen a karszékében, csak amikor a végjeleneteknél
felhangzott a taps zaja, emelte föl fejét, s akkor aztán ő is tapsolt,
mint aki legjobban élvezte a darabot. Még az sem zavarta meg nyugodt
szendergésében, hogy a szomszéd páholyban az előadás alatt a legélénkebb
társalgás folyt. Az egy előkelő főúr tanyája volt, kinél a magas
aristocratia nő és férfi tagjai szoktak estenkint találkozni, fesztelen
discursust folytatva, úgy hogy a parterre közönség válogathatott benne,
hogy azt hallgassa-e, amit a szinpadon trécselnek, vagy azt, amit a
páholyban parliroznak?

Az ajtó melletti földszinti páholyban ellenkezőleg Van Dyck ecsetére
méltó jelenet volt látható minden este. Előkelő öreg asszonyság ült ott
régi divatu öltözetben, fehér wuklikkal. Rosszúl látott már és nagyot
hallott. A társalkodónője halló tülkön keresztül magyarázta neki, a mit
a szinpadon beszélnek és cselekesznek. De azért soha egy előadást el nem
mulasztott s végig kivárta a darabot.

Az első emeleti nagy páholy volt a casinóé. Nem volt még akkor több
egynél, hát nem kellett neki predikátum. Ott lehetett látni a főváros
úri celebritásait (kettesével, hármasával a drámai előadásokon, teljes
sorral az operában, drei mann hoch a balletben).

A második emeleti sorban voltak a szinésznők páholyai: Hollóssy
Kornéliának, Laborfalvy Rózának külön mindegyiknek, a többieknek
párjával; a jobb oldalon pedig volt a tudósok páholya. Ez mindig tele
volt vén akademikusokkal, de vendégjoggal jelentek meg benne az ifjabb
irók is. Rendesen eljöttek az operai napokon. Nem azért, mintha az
operát jobban szerették volna, mint a drámát, hanem azért, hogy az
operai csinadratta bummaratta alatt kedvére vitatkozhatott a tudós: nem
zavarta vele a közönséget. Egyszer egy ilyen felbuzdult vita alkalmával,
mely a trombiták és dobok működése alatt keletkezett, hirtelen, a
karmesteri pálcza egy intésére elhallgatott minden zeneszerszám s a
rögtöni szünet perczében aláhangzott a tudósok páholyából egy ismeretes
stentori hang: «Juhász kutya!» Ami elég drasticus befejezése egy
irodalmi polémiának.

Mennyi női szépség az úri páholyokban. Az a szőkehajú rózsaarcz a
földszinti páholyban, aki hivatva volt, hogy egykor Andrássy Gyula gróf
neje s az Andrássyak anyja legyen, a Diana-alak, Csekonicsné (még akkor
nem grófnő), az a görög arczélü delnő, kihez Hiador irta ábrándos
költeményeit (a hölgy nem is tudott róla), meg az a feltünő kreol
szépség, kinek kezét Petőfi megkérte a sok milliomos bankár apától. S az
apa nem utasította el: azt mondta neki: nyerje meg a leánya szivét, ő
beleegyezik. Petőfi nem, de egy hires államférfi nyerte azt el. Utódját
mégis csaknem egy napon emlegetik Petőfiével. (Márczius 15–17.) Aztán a
mindig magányosan, mindig gyászruhában látható halavány hölgy: két férje
is volna, még is özvegy, homlokán viseli gyászos végzetét. (Méreg!)
Végül az A B C páholyban virágzó hármas virágszál, kik közül az egyiket,
a legkinyiltabbat Lisznyay Kálmán a palóczköltő nevezi menyasszonyának;
a legifjabb egykor a sportvilágban legjobban emlegetett grófné lesz,
versenyistállók tulajdonosa. Aztán azok a nemzeti viseletben büszkélkedő
matrónák: mintha az ősi termek ódon képrámáiból szálltak volna alá:
közben egy-egy csintalan gyermekfej, göndör fürtökkel (nőegyletek
elnökei manapság). Most is szemem előtt tündöklik ez a kép.


Régi gárda, régi gázsik.

A szabadságharcznak vége volt.

A Nemzeti Szinház tagjai innen-onnan összeverődtek.

Az opera legjobb erőivel fogyott meg. Schodelné falura ment gazdálkodni,
kivette haszonbérbe Nyáry Pál birtokát az elkobzó kormánytól: a birtok
gazdáját hat évi várfogságra s vagyonvesztésre itélték. Norma sarlója,
ezüstből, drágakövekkel kirakva a muzeumba került. Hollósy Kornélia, a
nemzet csalogánya elszerződött külföldre. Csak a kóristák maradtak meg.

A drámából megmaradt a régi gárda, meg a népszinmű szereplői. A derék
Füredinek egy nap Bandi csikóst kellett játszani, másnap Nabukodonozort
énekelni. A jó öreg Szentpéterit is hallottam operában énekelni, Fra
Diavolóban játszotta az egyik rablót.

A drámai szinésznőkkel az történt, hogy a forradalom melegében
valamennyi mind férjhez ment. Elkezdte Laborfalvy Róza, utána Lendvayné,
nagyhamar Szilágyi Lilla, azután Szathmáryné: mindannyian szegény
ördögöket választottak férjül a Bohéme világból. Becsületes jámbor
asszonyok lettek.

Bajza, a forradalom alatti igazgató örülhetett, hogy élve
elmenekülhetett. Helyette kinevezték igazgatónak az öreg Simoncsics
Jánost. Derék, becsületes, régi módi táblabiró volt: akinek mindenhez
érteni kell: még a szinházigazgatáshoz is.

Dunántuli kiejtése volt, amit megörökített abban a mondásában, melyet
Szigeti Józsefnek adott válaszul, midőn az előterjesztést tett neki a
szinháznál mutatkozó bajok és hiányosságok felől; «jobb is lesz má, ha
főhannak maguk azza a szinészettyee.»

Persze, hogy az lett volna a legradikálisabb megoldása a szinházi
bonyodalmaknak, ha a szinészek felhagytak volna a szinészettel.

Hát addig is be kellett érni a részletes reformmal.

Mi a legelső paragrafusa a szinházi reformoknak?

Hát hisz azt mindenki tudja: a gázsi-leszállítás.

Új szerződési év közeledtével összehivta Simoncsics a személyzetet.
Előtte feküdt az asztalán kiterítve a tagok gázsilisztája. Aztán mondott
nekik a következő szavakon kezdődő nyájas üdvözletet:

«Ki volt az a bolond, aki a maguk fizetéseit ilyen szörnyüséges magasra
fölrugtatta?»

A befejezése pedig eként hangzott: ezennel tudatom magukkal, hogy a jövő
esztendei gázsijukból husz perczent le fog huzattatni, akinek tetszik, a
kontraktust irja alá, a kinek nem tetszik, elmehet.

Voltak pedig e szörnyüséges magas fizetések a következők: Legmagasabb
drámai fizetése volt Jókainé Laborfalvy Rózának 3100 forint, száz
forinttal több (kitüntetésül) mint a másik két primadonnának, Lendvay
Latkóczynénak és Komlóssy Idának. Szathmáryné fizetése volt 2400 forint,
Bulyovszkynéé 1800. De ebbe már a ruhapénz is bele volt számítva. A
férfiaknál legnagyobb fizetése volt idősb Lendvay Mártonnak és Egressy
Gábornak, 2400 forint; de ezeknek az igazgatóság csináltatott jelmezt.
Azután fokozatosan lefelé 2000, 1800, Szigetinek, Fáncsinak s a kisebb
félisteneknek. Az ujabban fölvett tagoknak nem volt rendes fizetésük;
hanem azoknak napidíj adatott, a mi a napi kiadások rovatába iródott, a
szinház macskái után. Szerdahelyi Kálmán sokszor tréfálózott később
Munkácsy Flórával: «mikor mi még a szinház macskáival voltunk egy
gázsiban!»

Az igazgatónak ez a reductiós ajánlata általános elszörnyedéssel
fogadtatott a művésztársaság részéről.

Fizetés reductió!

Mit tesz az ember ilyen esetben?

Elpanaszolja az ember a keserü méltatlanságot az ujságirónak. Az
ujságiró lelkes ember, pártul fogja az üldözött művészetet s ir egy
hatalmas philippicát a gázsi csonkításban sántikáló intendáns ellen.

S mit cselekszik erre az intendáns? Megijed? visszavonja az ukázt? vagy
replikát ír a hirlapi támadásra s megvédelmezi az elfoglalt
álláspontját?

Dehogy cselekszi azt! Simoncsics felhivatta magához az illető hirlap
szerkesztőjét s azt mondta neki: «hallja az úr, én nem disputálok holmi
firkászszal, hanem ha még egyszer ellenem rugódozni fog, én azt a
ficzkót becsukatom.» S ezzel be volt fejezve az ügy.

Szinészek, szinésznők szép engedelmesen aláirták a redukált gázsis
kontraktusokat.


Szinész honvédek, Egressy Gábor.

No de hát legyünk igazságos – prókátorok!

Hát nem elég nagylelküség volt a hatalomra került osztrák kormányzattól,
hogy a Nemzeti Szinházat egyszerüen el nem konfiskálta a magyaroktól?
Hogy beérte a húsz perczent gázsilevonással?

Holott annyi ok és bűntanujel lett volna rá.

A Nemzeti Szinház tagjai legelőször is azon kezdték, hogy mikor a nemzet
pénzgyűjtést indított a honvédsereg felszerelésére s a magyar
bankjegy-alapra, az egész keservesen összegyűjtött szinészi
nyugdíjalapjukat, mintegy húszezer forintot, letették a haza oltárára. A
hány krajczár, annyi falat kenyér!

Azután maguk is fegyvert ragadtak.

Már hallott valaha ember ilyen képtelenséget! Hogy a szinész, a ki hőst
játszik, valósággal beálljon verekedő hősnek? a kinek a szinpadi kardja
se éllel, se hegygyel nem bír, a kinek a szinpadi puskája csak pukkan,
de nem sebesít, a ki maga csak tréfából hal meg, – kirohanjon a
harczmezőre valóságos karddal, puskával hadakozni! Ilyesmi semmi nemzet
krónikáiban nincs feljegyezve. A magyar szinészek megtették ezt. Az
ifjabb Lendvay Marczi vitézül harczolt Klapka seregében, mint kapitány,
Egressy Béni, a zeneszerző, tüzértiszt volt, Egressy Ákos (Gábor fia)
hadnagy, Feleki Miklós százados, Kőrösi Sándor hadbiró, Benkő tüzér,
Gózon Antal tábori biztos, Komáromi hadnagy. És ezek mind szépen
visszatértek a szinpadra, mintha semmi sem történt volna, lemosták a
puskaporfüstöt a képükről, más szemöldököt pingáltak a homlokukra, más
szakállt ragasztottak az állukra s a magas kormány azt sem kérdezte
tőlük, hogy «hol voltál, mikor az ég zörgött?»

Hány jeles hazafi kiegyezett volna Bachchal és Haynauval, húsz perczent
levonásra, ha lehetett volna!

Örüljünk, hogy élünk!

Hanem egy szinésznek még sem lehetett csak ugy simán kitörülközni. Ez
volt Egressy Gábor: a Coriolán, a Bánk bán, III-ik Rikhárd, a Gritti
személyesítője.

Ezt is rávitte a hazaszeretet büne, hogy ott hagyja a szinpadot, s
elmenjen igazi háboruban szerepelni.

Ott is a hős szerepét töltötte be. Kormánybiztos volt, szabad csapat
vezére; lelkesítő szónoka a harczi lángra fogékony népgyülekezetnek.

– Nézze csak komám, mondá a szegedi polgár, mikor a hős szónok lelkesítő
beszéde vége felé hangját erőteljesen kifejtette: – várjon csak: most
mingyárt meg fog halni! ismerem már a szokását. Mikor így felcsapja a
mondókáját, akkor nemsokára meg szokott halni. – Ez a mondás örök időkre
fenmaradt minden későbbi szónokok számára: «most mingyárt meg fog
halni!»

A fegyverletétel után Egressy Gábor is kimenekült a magyar hadsereg
maradványával Törökországba. Az ottani élményeit leirta, ki is adta egy
kötetben. Hanem aztán őt is megszállta a honvágy: hazatérési engedélyért
folyamodott. Kérvényét a banáti osztrák hadtest főparancsnokához Hauslab
tábornokhoz kellett intéznie. Annak a beleegyezése elég volt, hogy
Törökországba kimenekült magyar harczosoknak a hazatérés megengedtessék.
Csakhogy idebenn az a kitüntetés várt reájuk, hogy az osztrák hadseregbe
közkatonáknak besoroztattak. Igy lett Podmaniczky Frigyes báróból és
Nedeczky Istvánból is közvitéz. (A magyar hadseregben századosok
voltak.)

Ettől a sorstól Egressy Gábort meg kellett menteni.

A derék Szentpéteri (Petur bán és kedélyes táblabirák személyesítője)
sógora volt Egressynek: ő ment fel Budára személyesen előterjeszteni a
kormányzónak Egressy ügyét. Az öreg úr nem volt nagyon otthonos a német
nyelvben, még is csak előadta valahogy a kérelmét, támogatva azt azzal a
tényállással, miszerint Egressy Gábor fia, Ákos, már úgy is szolgál,
mint besorozott honvédtiszt, az osztrák hadseregben, s az még sem
illenék, hogy a fiú, mint káplár, abriktolja az apját, mint közkatonát.
A teljhatalmu úr kegyesen válaszolt rá: «Jól van, meglesz; haza jöhet,
nem bántják: csak arra az egyre intem önt, hogy Hauslab tábornokot ne
nevezgesse folyvást Haasenfusz»-nak. (Szentpéteri azt hitte, hogy ha már
minden magyar szót németre kell fordítani, hát legyen a «láb»-ból is
«fusz».)

No hát hazajöhetett Egressy Gábor bántatlanul.

Csakhogy itthon nem volt számára hely. A Nemzeti Szinház költségvetése
már be volt fejezve, felsőbb helyen jóváhagyva, abba egy szeget nem
lehetett többé beverni. És így az első drámai hősszinésznek le kellett
maradni a szinpadról.

Ekkor aztán én elővettem egy ív papirost: magam megkezdtem az aláirást
25 forinttal, sorba jártam vele az ismerőseimet, felhívtam az egész
országban létező művészetkedvelő honleányokat és honfiakat az
adakozásra, s rövid időn összegyült annyi pénz, a mennyi a magyar dráma
legkiválóbb alakjának visszatérését az egyetlen Nemzeti Szinház
deszkáira lehetővé tette.

Mulatságos állapotok voltak ezek nagyon!


Elfelejtett nevek.

Szegény szinészek! Elfelejtett énekes madarai az erdőnek!

… A mig szinházi emlékeimet irogatnám, gyakran szükségem volna egy-egy
adatra: nem a megtörtént dologra, mert arra jól emlékezem, hanem az
évszámra meg a személyekre. Nem találom sehol. A világirodalom
legnagyobb conversations-lexiconaiban nem található a nevük. Minden
füzfapoéta, a ki egy ritmust itt felejtett, minden ponyvairó, a kinek a
poémája a kalács sütő tepsi fenekéhez odaragadt, megtalálja a helyét a
hirhedett alakok milliós lajstromában, csak a szinpad kisértetei nem
járnak fel a feledékenység sírjából többé.

Hiába keresek olyan neveket, mint Hasselt-Barth, Lagrange. Nem tud róluk
senki. Arról meg már kutatni is nevetség, hogy ezeknek mi dolguk volt a
pesti nemzeti szinpadon? Pedig még nincs annak ötven esztendeje.

A Nemzeti Szinház új igazgatót kapott. A hatalom kezelői mégis csak
átlátták, hogy nem özönvíz előtti táblabirók valók művészi intézetek
igazgatására: Simoncsicsot felmentették a «szinészettyee» küzködéstől (a
minek bizonyosan ő maga örült legjobban), s helyette kinevezték
teljhatalmu igazgatónak Tolnai Festetich Leo grófot.

Ennek a nevét már feltaláljuk a conversations-lexiconban. Röviden bánnak
el vele. Hogy nagy zenekedvelő volt s igazgató korában az operát
protezsálta a dráma rovására.

Az egykorú világ igazságtalan volt iránta. Én igazságosabb akarok lenni.

Festetich Leo jó igazgató volt, s a drámát nem sülyesztette alá az opera
kedvéért.

A megelőző igazgatóságot terheli inkább ez a vád: – ha ugyan vád.

Hisz az első feladat az volt a letört szabadságharcz után, hogy a
közönséget beédesgessék a Nemzeti Szinházba. A páholyok tátongtak az
ürességtől, a zártszékeket belepte a por.

Az operával kellett a lelkesedést felidézni. Az be is következett. Ez
volt a «Próféta» korszaka.

Itt nem kimélte az igazgatóság a költséget.

Láttunk olyan pazar kiállítást, a minőt még Budapest nem ismert: fényes
csarnokokat, korhű fegyverzetet, korcsolyázó vitézeket és hölgyeket,
koronázási díszmenetet; végül romokba dülő királyi palotát.

Aztán micsoda darab volt az! A próféta. Szövegét Scribe irta, zenejét
Meyerbeer; amaz a költészetben, ez a zenében lángész.

Micsoda zene volt az! Mikor a próféta álomlátását kisérik a sourdinával
tompított hegedük, cellók, violin d’amourok, egyesülve az oboék,
fuvolák, klarinétok bűbájos pianó ensembléival s aztán egyszerre az
anya, Fides közbekiáltásánál: «légy átkozott!» beleordítanak a
trombiták, dobok, gordonkák, kürtök, réztányérok, hogy az álkirály
trónját hallotta az ember recsegni, összeomlani!

Hanem aztán kellett is Meyerbeer csodás zeneművéhez két olyan
szerepvivő, a minő Lagrange asszony volt, mint Fides, és Stéger, mint
Leydeni János a próféta. Egy tökéletes művésznő énekben és játékban és
egy fenomenális hangerejű, nagy temperamentumu tenorista.

Valljuk meg az igazat, hogy ezek hódították meg a közönséget a Nemzeti
Szinháznak. A mig Lagrange itt vendégszerepelt, mindig telt szinház
volt, felemelt árak mellett. S az idegen művésznő magyarul énekelte a
szöveget szép kiejtéssel. Sőt még azzal is kedveskedett a magyar
közönségnek, hogy az Erkel operájában Hunyady Lászlóban betanulta s
eljátszotta Szilágyi Erzsébet szerepét; az igazgatóság készíttette
számára a pompás magyar jelmezt és azt emlékül neki ajándékozta.

Hanem erről mind nincs szó a krónikában.

A Lagrange-kultusz után következett egy még nagyobb szenzáczió, mely
paroxizmusba ejtette a közönséget, a Pepita-őrjöngés.

Spanyol tánczosnő volt a bálványozott művésznő, Pepita da Olivának
hitták. Csak egy tánczot produkált az «El olét» (spanyolul olajcsepp). A
hölgy keresi ruhája fodrai között a ráesett olajcseppet, s aztán mikor
megtalálja a közönségnek is megmutatja. De odáig a delirium minden
dæmonainak szökelléseit, mozdulatait elköveti, sarkig érő leeresztett
fekete hajsátora lebeg termete körül, a tánczot kisérő szilaj zene
mellett, míg végül a zene buja, csábító melódiává fajul, a mikor a
művésznő már csak féllábon áll, derekát hátrahajtva, s engedve fején
túlemelt lenge öltönyeit megszámláltatni, nagy tűzszemeivel szórva a
villámokat! – Azt a tapsvihart kellett aztán hallani! A közönség
férfirésze őrülten ment haza. – De hát erre van szüksége a szinháznak.
Pepitáról sem beszél már senki, nevét csak egy koczkás kelmeszövet őrzi:
viselik a bakfischek szoknyának s a diákok mellénynek.

Drámai szinészetünk kitünő volt a régi időkben. Olyan Shakespeare
előadásokat nem látunk többet se most, se valaha. De biz azok nem
kellettek a közönségnek, kivált az aristokratiának.

Egyszer egy Romeo és Julia előadás után egy nagyon magas állású úr a
mágnási kaszinóban ráförmedt az igazgatóra:

– Wie heiszt der langweilige Kerl, der aus der Oper Montecchi e
Capuletti das Schauspiel Romeo und Julia gemacht hat?

– Shakespeare.

– No, von diesem verfluchten Kerl sollt’s mir kein Stück mehr aufführen.

Hát bizony volt nagy művészet, de üres kassza. Minden pénteki napon: ez
volt a dráma napja.

Volt azonban mégis egy vonzereje a Nemzeti Szinháznak, melyet a magunk
emberségéből tudtunk életben tartani: a népszinmű.

Valódi gondviselésszerű ötlete volt a muzsának, hogy Szigligetinek ez új
szinműfaj megteremtését sugalmazta.

Soha magyar író nagyobb hatással nem volt a nemzetre, mint Szigligeti a
népszinműveivel. Ő egymaga többet tett a magyarság terjesztésére
Budapesten és az egész országban, mint az összes irók és tanintézetek.
Különben is nagy tehetségű költő volt; de a kinek sikerült a magyar
népéletben feltalálni a költői arany tel-ér Californiáját, korábban,
mint Petőfinek és társainak. Mi még diákok voltunk, mikor már: «Az
alföldön halászlegény vagyok én!» nótáját énekeltük, s Petőfi mint
fiatal szinész még debütált Szigligeti népszinművében, mint vőfély, a
nemzeti szinpadon, megörökítve fellépését azzal, hogy a vőlegénytől azt
kérdezte: «uraságod a menyasszony?»

S a szerencsés összetalálkozása a szellemszikrának olyan tüzijátékot
idézett elő, hogy az fénynyel árasztotta el egyszerre a nemzeti Olympot;
még pedig trikolor fénynyel: népélet, költészet, művészet ragyogott
benne.

Egy régi német irótól ezt a mondást jegyeztem fel emlékemben: «a magyar
huszár úgy terem, hogy a mint egy fiú megszületik, ugyanakkor egy csikó
is születik s ezek azontúl együtt nőnek fel, a fiú a csikó hátán, míg
huszár lesz belőlük.»

No hát ez éppen így történt. A mint Szigligeti szárnyas pegazusa
létrehozta a népszinmű szárnyas csikóját, rögtön ott termett rajta a
Csikós, a Szökött katona, a Sobri Jóska: egy személyben Füredi Mihály.

Kovácsműhelyből ugrott fel a szinpadra s nem kellett neki se
conservatorium, se szini akadémia: kész művész volt, hangjegyet soha sem
látott; de kész énekes volt. Úgy kellett azokban a szerepekben járni,
beszélni, mozogni, éppen a hogy ő tette.

Az összes szinházi személyzet közül egyedül Füredinek volt privilegiuma
hegyesre kifent bajuszt viselni, de büszke is volt rá. Különben pedig
kedves jó czimbora volt, a ki értette a tréfát.

(… Mielőtt tovább hajtatnék a fakó szekeremmel, elébb álljunk meg egy
itatásra az útszéli csárdánál. Úgy illik, hogy annak a borát is
megkóstoljuk. Szigligeti előtt is voltak már népies szindarabok, Gaal
József Peleskei nótáriusa, Nagy Ignácz Tisztujítása, Balogh Mátyás
diákja; meg a Tündérlak Magyarországon (nem tudom kitől), de már azoknak
a szereplőire gyöngén emlékezem; Megyerit láttam, mint nótáriust,
Szentpéterit mint falusi birót, Hubenayt mint vad Marczit, Komlóssyt
mint becsületes kortes korcsmárost. Kettőt a darabok közül még most is
hébe-hóba felelevenítenek. Hát hiszen én is szeretem a karczost, de
óbornak mégis csak jobb a bakator.)

Gyerünk tovább.

Füredi Miska mellett még ott voltak specziális népszinműi alakokul Réthi
koma, az univerzális paraszt, a ki oly naturalisztikusan tudta adni a
számadó csikóst, hogy mikor a bojtárjára megharagszik a csárdában,
elkeseredésében két üveg vörös bort hajt fel egymás után a nélkül, hogy
az ádámalmacsutkája egyet mozdulna. Volt erre taps elég. «Ezt csinálja
utánunk a német!» – Azután Telepi és Szerdahelyi (Hugli és Stuczli), a
derék Szentpétery (táblabirák és falusi birák typusa), meg a jó öreg
Udvarhelyi: kántorok, iskolamesterek, kegyes atyák mintaképe. (A ki
egyébiránt a legnagyobb szinpadi hatását Lear királyban érte el,
Glostert személyesítve. Gyöngült már az öregnek a memoriája, még a
szinfalak közt a jelenésére várva is folyvást a szerepét magolta; mikor
aztán ki kellett lépnie, közderültséget keltett a megjelenésével: lévén
már akkor Glosternek a két szeme kiszúrva s a szemkötelék fölé egy nagy
zöld pápaszem feltolva.)

Aztán itt volt a derék vén Kovácsné, a milyen komikát sohasem fog a
szinpadi aszaló produkálni: csúnya volt, de tele édes humorral. Csúnya
volt, de abban tökéletes.

Beszéljünk inkább a népszinmű primadonnáiról.

A legelső volt Lászlóné (és egyúttal a leghiresebb).

Én még mint De Caux Mimit láttam kecskeméti diák koromban. Akkor még
drámai szinésznő volt, szomorú és vígjátékokban szerepelt.

Soha tökéletesebb női alakot nem lehetett képzelni. Olyan volt, mint
Thorwaldsen Eufrozinéje: az arcza örök mosolygásra gömbölyült; termete
magas, ruganyos, karcsu, telt idomokkal. Hangja csengő, nagy regiszterű.

Egyszer a kecskeméti szintársulat előadta Lear királyt, De Caux Miminek
osztották Gonerilt, de ő Cordéliát követelte, a kinek a szerepe
háladatosabb. Lear király (Deési) protestált ellene. Learnek Cordéliát
halottan kell az ölében kihozni. «Én azt a termetet el nem birom az
ölemben.»

Volt egy híres gavallér a városban, a ki minden primadonnának udvarolt.
A szép Mimi azonban visszautasította a nyájaskodását; mire a szeladon
azzal fenyegette meg, hogy legközelebbi föllépténél ki fogja fütyülni:
«De akkor aztán pusztuljon is az úr Kecskemétről, mert én megbotozom az
utczán!» – De futott is a gavallér! Megtette volna, voltak hozzá
képességei.

Szigligeti népszinművei aztán a Nemzeti Szinházhoz hívták De Caux Mimit,
a hol egyszerre kedvencze lett a közönségnek. Gyönyörűn énekelt. A
játékában ugyan a magyar paraszt leányruhából kiragyogott a párisi
lorette (franczia vér volt benne, az apja zongoramester), de ez a
pikantéria még új zamatot kölcsönzött a játéknak; olyan volt az, mint az
őszi baraczk ananászlébe mártva.

Szépségével ép úgy feltünt, mint a hangjával.

Élt akkor az országban egy derék magyar mágnás, a ki nagy kedvelője volt
a szinészetnek: maga is híres zeneszerző. A mellett nagybirtokú
földesúr. Nőtlen volt. De azért nem nőgyülölő. Sőt ellenkezőleg.

A főúr rögtön fölfedezte az új művésznőben a nagybecsű artistai kincset
s határozott a sorsa iránt. Ily kiváló tehetségnek nem szabad a
kerepesi-úti muzsabarlangban elparlagosodni paraszt szinművek mezején,
azt ki kell képeztetni a magasabb művészet szferái számára. Közbenjárók
által sikerült a művésznővel megértetni a nemes meczenás ajánlatát, ki
neki egy tízezer forintos kötelezvényt küldött (kellően betáblázva)
abból a czélból, hogy elutazzék Olaszországba, magát a legelső világhirű
mesterek által az éneklésben kimíveltetni. A bőkezű főúr még arra is
ajánlkozott, hogy ő maga is elkiséri pártfogoltját Milanóig. S ha kell,
odább is, mindenütt atyai gondviselését éreztetve vele.

A művésznő azonban, a mint a kötelezvény a kezében volt, el is ment, de
nem Itáliába Solfeggiót tanulni, hanem a szent házasság kikötőjébe,
férjhez ment hirtelen a Nemzeti Szinház kedvencz bonvivántjához, László
Józsefhez.

Nagy processus lett ebből!

A főúri meczénásnak a fiskálisa azt a boldogtalan tanácsot adta, hogy
indítson pert a művésznő ellen kötelezvénye visszaadása végett. A pör
végigjárta az appellátákat. A művésznő ügyvédje volt Várady Antal,
Petőfinek legbensőbb barátja, nekem is kedves czimborám. Ez azzal védte
a kliensét, hogy annak előbb meg kell kapni a stipulált tízezer
forintot, csak azután kezdhet hozzá a felsőbb énekiskola kitanulásához,
hogy pedig az alatt férjhez ne mehessen, az sehol sincs az irásban, nem
is lehet.

A főúri meczénás gavallér ember volt. Nem magának akarta ő a tízezer
forintot visszaszerezni: az egész összeget (odaitélés esetére) adományul
ajánlotta fel a vakok intézetének, mely a nádor kegyurasága alatt állt,
s ez által a legmagasabb körök beavatkozását is kiérdemelte a híres
perben.

De biz azt minden forumon elveszté. A hét személyesek is elmarasztalták
a főurat a tízezer forint kifizetésében, s a művésznő építtetett belőle
egy szép házat a stáczió-utczában.

És azután még sokáig ragyogtatta a művészetét a nemzeti szinpadon,
népszinművekben és vaudevillekben: a közönség osztatlan tetszése
mellett.

Csak később lépett azután át az operai énekes pályára, kiment külföldre,
kiképezte magát, kinn is maradt, hires operai primadonna lett belőle a
német fővárosok első szinpadain.

Én tizenöt évvel ezelőtt láttam utoljára: már akkor a nyugdijából élt.
Még akkor is szép asszony volt, még akkor is olyan csengő hangon tudott
kaczagni, s olyan szépen beszélt magyarul.

Hanem az ő neve sem fordul elő semmiféle lexikonban.

Csillag volt, elmerült.

Festetich Leó gróf jó igazgató volt. Nem igaz, a mit a Lexikon följegyez
róla, hogy az operát protezsálta volna a dráma rovására. A drámát is
igyekezett feleleveníteni, Szigligeti, Hegedüs, Dobsa eredeti színműveit
ő hozta szinpadra, az én Dalmámat is, a miben magyar dolgok vannak
előadva avar czím alatt (azt csak egy olyan «grata personának» lehetett
merni, a milyen ő volt). Még kőrajzban is megörökítette Dalma
esküjelenetét, s azt az általa alapított és szerkesztett «Délibáb» czímű
szinházi lap mellett küldötte szét. Azon a képen látjuk már ifjabb
Lendvay Mártont és Hegedüst is, sőt Tóth Józsefet mint a Festetich által
szerződtetett új tagokat. S az a kép arról is tanuskodik, hogy a
kiállítás olyan fényes és korhű volt, a milyennel csak magyar dráma
valaha elláttatott.

Az operához is alaposan értett: nagy zeneismerő volt s mindenben magas
ízlésű. Így szerződtette az Operához drámai primadonnának Hasselt-Barth
asszonyt, a ki a külföld legképzettebb mezzosopran énekesnője volt. De
az a hátránya volt, hogy német volt, és nagyon régóta volt már fiatal.
Nem kellett a magyar közönségnek. Altistánénak pedig szerződtette
Csillag Rózát, a kinek csodaszép mély hangja és deli termete volt. Ennek
meg az volt a hibája, hogy nagyon fiatal volt és – zsidó volt. Nagyhamar
elűzték Bécsbe, a hol aztán világhírű primadonna lett belőle, elsőrendű
«star».

A balletnál is a legelső rangú művészetet válogatta ki Festetich Leó
gróf. Elhozta Berlinből Taglioni kisasszonyt, a kinél ideálisabb
ballerinát soha sem láttunk. A koreografia tökélyét kiegészítette azzal,
hogy igazi spanyol nemzeti tánczokat mutatott be. Ez aztán a valódi! A
seguidilla nem az El ole. De mind nem ért az semmit; mikor a szép
alménak még a térdeit sem lehetett meglátni a csipke fodrai között,
mikor tánczolt.

És aztán Festetich Leó grófnak a dicséretére szolgál még az is, hogy nem
voltak szívbeli vonzódásai.

Min bukott meg hát mégis?

Azon, hogy nem tudott számítani. A szinháznál is úgy gazdálkodott, mint
a saját nagy úri birtokán, a mit elvesztett, nem úri passziók, nem
hazárd játékok útján, hanem csupa gazdászati kisérletezéssel. Már pedig
a gazdászati experimentáczió németnek orvosság, magyarnak halál. Míg más
gazda buzát vetett, ő krappot ültetett. Persze, hogy belevesztett. Nem
viselt akkor senki veres nadrágot. Ha várt volna a krapptermeléssel, a
míg a honvédsereg felállíttatik.

A szinháznál megint az ellenkező methodusba esett. Ott meg a veres szín
nem tetszett neki. Miért veresek a páholyok meg a zártszékek? Ő
letépette a nézőtér minden diszítéseit s a szurtos bibort felváltatta
égszínkékkel. Igaz, hogy így sokkal barátságosabb képet nyert a szinház.

Azonkívül, minthogy a szinház nézőterét kifelé nem lehetett tágítani,
hát befelé tágította meg. Ő építtette azt a kirugó erkélysort az első
emeleti páholyok elé, mely ha megtelik, a szinháznak ötszáz koronával
szaporítja a napi bevételét.

De ezeknek a beruházásoknak az lett a vége, hogy egy esztendő alatt a
Nemzeti Szinház számadása ötvenezer forint deficzittel záródott le.

(Igaz, hogy az erkélysor tízszer kifizette az árát, a mibe került).

Festetich Leónak csak az volt a baja, hogy negyvenhét esztendővel
előbbre képzelte a korszakot s azt suggerálta magának, hogy a szinházi
deficzitet egyszerüen oda lehet szervirozni a magyar belügyminiszter
villásreggelijéhez, mint a mustárt a roastbœfhez. Egy kicsit csíp, egy
kicsit savanyú, de együtt jó az.

Csakhogy akkor nem Széll Kálmán ült ám a budai palotában, hanem Augusz
Antal báró.

Egy reggel sápadtan jön hozzám Festetich Leó s elmondja, hogy ő most jön
a helytartótól. Ő kegyelmessége föl akarja őt menteni a szinházigazgatás
alól. Menjek fel hozzá: az Augusz-család nagyon szeret engem, mint
poétát s beszéljek a lelkére.

Siettem föl Budára. A hatalmas ember, ki Magyarország ügyeit vezette,
éppen az ebédnél ült. Miattam félbehagyta az étkezést s átjött a dolgozó
szobájába, ott fogadott. Nagyon barátságos volt: az iróasztalához
ültetett maga mellett, s aztán kihúzott egy paksamétát a fiókjából. A
Nemzeti Szinház számadása volt az.

– Tudom, hogy a Nemzeti Szinház ügyében jött ön hozzám s teljes
felvilágosítással fogok önnek szolgálni. A Nemzeti Szinház fentartására
a pozsonyi országgyülés négyszázezer forintot szavazott meg. Több
vármegye adós maradt a ráeső részlet befizetésével, úgy hogy a befolyt
tőke kamataiból a szinház csak évi 16 ezer forint szubvencziót
kaphatott. Most Festetich Leó csinál egy ötvenezer forintos túlkiadást:
ezt az alaptőkéből kell megtéríteni, s ezzel az alap jövedelme ismét
2500 forinttal kevesbedik. De én még a támadt hiányt is vissza akarom
pótoltatni, s a szubvencziót 12,000 forintra redukálom s a levont
összeget vas kézzel fogom behajtani, míg a hiány ki lesz pótolva.
Festetichet pedig eltávolítom a szinház igazgatástól. Hiszen ha ő ott
marad, az egész országos alapja a Nemzeti Szinháznak odavész nehány év
alatt.

Ez ellen nem tudtam replikázni. Haza ballagtam azzal a szomorú hírrel,
hogy ezentúl a Nemzeti Szinház országos segélye négyezer forinttal
kevesebb lesz. Ezt megint a művészek sinylik meg.

Hová appelláljunk.

Egyetlen foruma volt még a magyar közéletnek, a hol ha beszélni nem volt
is szabad: de tenni lehetett. Ez volt a Nemzeti Kaszinó. Egy kitünő jó
hazafi, derék főúr, Károlyi György felkarolta a pusztulásnak indúlt
Nemzeti Szinház ügyét, felszólította az ország birtokos főurait egy új
szinházi segélyalap előteremtésére. Indítványát siker koronázta: rövid
időn összegyült kétszáznyolczvanezer forint; (még a döblingi
szanatoriumba zárkózott nagy magyar, gróf Széchenyi István is tetemes
összeget áldozott) s ennek az összegnek a kamatai külön bizottság által
kezeltettek s a Károlyi-alap még hosszú évsoron át tette lehetővé a
Nemzeti Szinház művészi színvonalának fentartását. Pest kicsiny volt még
akkor arra, hogy «egy» szinházat eltartson, a hol a primadonnáknak
háromezer forintos fizetéseik vannak.

Hát az a Nemzeti Kaszinó volt a mi egyetlen várunk.

De abba is beférkőzött az ellenség.

Nem lehetett megóvni, hogy az új rendszer előkelőségei (a legkerültebb
alakok) tagokul fölvétessék magukat. Azok között voltak katonatisztek
is.

Szomorú korszak volt. Folyvást hazafiak elfogatásáról, üldözéséről,
vagyon elkobzásról szállongtak a hírek, a mik még az ó-konzervativeket
is felháborították s e miatt örökös surlódások voltak a kaszinó magyar
érzelmű tagjai és a hivatalosak között. – Egyszer egy liberális gavallér
azt mondá a kaszinóban: «es wäre schon an der Zeit, dass diese
Rájberájen aufhören.» Besugták a policzájnak a perduellist, megidézték,
vallatóra fogták. Ő aztán kivágta magát: hiszen nem «äu»-val értette ő a
Rájberájt, hanem «ei»-vel. Amugy rablást jelent, emigy csak surlódást.

Az ilyen surlódások keresve keresése pedig akkoriban virtus számba ment.

A legjobban kipéczézett alakok egyike volt Augusz Antal báró, a
helytartóság elnöke. Az osztrákot, a csehet nem gyűlölték annyira, mint
a magyar celebritást, a ki a Bach-rendszer alatt hivatalt vállalt.
Ezeket úgy hitták, hogy «kajtárok».

Még egy olyan komoly főúr és nagybirtokos, mint Ürményi József is, ki
akkor örökölt dúsgazdag nagybátyja, a koronaőr után budapesti palotákat,
s nyilt házban fogadta a forradalom ismert alakjait, Kazinczy Gábort,
Pázmándy Dénest, engem is; és ezekkel együtt új irodalmi vállalatot
indított meg «a történelmi könyvtárt», s a ki a mellett a Bécsben
legjobban rettegett ó-konzervativ pártnak a vezére volt: mondom, még ez
a kiváló személyiség is czélpontúl tűzte ki báró Auguszt mindenféle
raffinált bosszantásoknak: úgy, hogy utoljára a minisztérium kényszeríté
Augusz bárót, hogy Ürményitől fegyveres elégtételt kérjen. A párbaj
végbe is ment, pisztolyra, sebesülés nélkül, az ellenfelek
kibékületlenül váltak el.

Egyébiránt Augusz Antalnak a legváltozatosabb életlefolyása volt, kivel
a Nemezis ellentétes játékokat űzött. Elébb a magyarok gyűlölték osztrák
érzelmei miatt, akkor az osztrákok német bárósággal jutalmazták s első
hivatalos polczra emelték. Nehány év mulva aztán rájöttek, hogy ez a
magyaroknak segít, honfitársainak ügyét pártolgatja, akkor elcsapták a
magyar érzelmeiért. Végre aztán a magyarok jutalmazták meg magyar
bárósággal hazafiúi érdemeiért. Halálával minden vagyonát, közel
félmilliót, egy szeretetház örökölte. Ekkor aztán megtudták, hogy derék
jó ember volt. De már akkor az egész családja együtt volt a sírboltban:
az Augusz-czimer megfordítva az ajtó fölött.


Hazafias párbajok.

Arról a Festetich Leo-féle erkély-zártszéksorról még kell valami emléket
feljegyeznem. Politikai okok is tanácsolták ennek a létrejöttét.

Az ideig volt egy nagy kaszinó-páholy az első emeleti sorban, szemben a
szinpaddal, mely huszonnégy ülőhelylyel kinálkozott. A székek nem voltak
számozva; a ki elébb jött, odaült, a hova akart, a kinek nem jutott
szék, az állhatott. Ha aztán valaki előadás közben fölállt a helyéről,
annak a karszékét bizony rögtön elfoglalta más valaki az állva maradtak
közül. Ebből támadtak a kanapéprocessusok. A katonatiszt kaszinó-tagok
azzal vélték az első foglalási jogot fentarthatónak, ha helyükről
fölkelve, a kardjukat a székhez támasztva hátrahagyták. Csakhogy akadtak
megint olyan ifjú urak, a kik a jelképező kardot szépen odatámasztották
a szegletbe s elfoglalták a széket.

Hejh, még akkor forró vér pezsgett a magyar főuri fiatalság ereiben.

Ilyenforma rencontre-ok következménye lett az első hazafias párbaj
Beniczky Feri (most pestmegyei főispán) akkor még tizenhét esztendős
fiú, meg egy osztrák ezredes között. S a magyar fiú bizony
keresztüllőtte az osztrák főtisztet, hogy az esztendeig feküdt a
sebében. A mi nagy boszuságot okozott a katonai körökben.

Ezt a surlódási alkalmat szüntette meg a Festetich Leo-féle erkély.
Annak az egyik felét adták bérletbe a nemzeti kaszinónak; a székek
számozva lettek s kiki csak arra a székre ülhetett, a melyiknek a számát
a komornyiknál kiváltotta.

Hanem ez azért nem szüntette meg a magyar ifjú gavallérok kihivó
viselkedését a köreikbe igyekvő osztrák katonatisztekkel szemben.

Egyike az akkori magyar ifjaknak (Tisza Kálmán) egy kaszinói elite-bál
alkalmával azt tette, hogy egy kurizáló osztrák kapitánynak ráütött a
tenyerével a csákójára, a mi nagy felháborodást idézett elő az egész
fővárosi tisztikarban. Ennek a következménye lett az a bizonyos hármas
párbaj, melyből a közvélemény egész legendát alkotott.

Az elterjedt legenda szerint az osztrák tisztikar provokálta a nemzeti
kaszinót testületileg, oly mód szerint, hogy sorshuzás útján állítson ki
a nemzeti kaszinó is három bajnokot a tagjai közül, a kik a hasonló
módon kiválasztott három osztrák viadorral a zászló becsületéért
megverekedjenek.

A kaszinó részéről sors utján választott három ifjú volt Tisza Kálmán,
gróf Szapáry Gyula és gróf Keglevich Béla.

A hármas párbaj valósággal végre is hajtatott; a viadalban két osztrák
tiszt megsebesült, de a harmadik Tisza Kálmánt sebesíté meg veszélyesen.

Ez a hir így tartotta fenn magát mind a mai napig: az uj Horatiusok és
Curiatiusok hősballadája. Három magyar három osztrák ellen! (Hirlapokba
természetesen nem került ez esemény; a czenzornak volt annyi esze!)

Pedig hát nem így történt a dolog. Hanem még ennél is
hőskölteményesebben: ahogy azt most leghitelesebb kutforrás után
elmondhatom.

A magát megsértettnek tartó osztrák tiszt (Trattner-Károlyi) fegyveres
elégtételre szólította fel szekundánsaival Tisza Kálmánt. Tisza a maga
részéről Szapáry Gyula és Keglevich Béla grófokat nevezte meg segédeiül.

Ekkor aztán a négy segéd különbözött össze egymással s a szemben álló
felekkel. A kölcsönös nyájasságváltásnak az lett az eredménye, hogy a
becsületbiróság azt határozta, hogy mind a három ifjú gavallérnak meg
kell verekedni mind a három katonatiszttel; még pedig első sorban Tisza
Kálmánnak, sorshuzás szerint.

Így került szembe Tisza Kálmán Gyürky Ábris lovastiszttel (a ki maga is
derék magyar fiu volt s Tiszának jó barátja, sőt rokona). Az első
összecsapásnál Gyürky kardjának a hegye mély sebet ejtett Tiszának az
arczán: majd hogy a nyelvét is el nem vágta. (De kár lett volna érte.)

Akkor aztán következett a sor Szapáryra és Keglevichre, a kik viszont a
maguk ellenfeleit tették harczképtelenekké.

Történt pedig ez a legsötétebb abszolutizmus korszakában, a mikor a
magyar aristokratia felülről melegített alá a mi elkocsonyásodott
közszellemünkre.

Ilyenek voltak a régi arany fiatalok!

Nagy emberekké nőttek fel; hej de magasan is kezdték: a hazaszeretet
magas oltárkövénél. Régen volt az!

  «Pannonia! Hej mikor kendet még
  Pannikámnak, hugomnak nevezték!»


A népszinmű.

Lászlóné eltávozása után a népszinmű új énekesnőt nyert: Hegedüsnét
(Bodenburg Lina). Két esztendőn át kedvencze volt a fővárosi
közönségnek. Az az előkelő báj, a mivel ő a népies alakokat fel tudta
ékesíteni, valami új vonzerőt kölcsönzött e drámai válfajnak. Hegedüsné
nem csak játszani, de érezni is tudott.

A férje is szinész volt és költő. Mint szinész, tragikai hős, mint
költő, komoly drámák irója. Életirásában négy tragédiáját találom
följegyezve; de az ötödik hiányzik s a czimére én sem emlékezem; pedig
nagy hatásu volt. Egy vakonszületett leány játszsza benne a főszerepet,
a kinek a szemeit megoperálják s a ki látását visszanyeri a nyilt
szinpadon. A szerepet Komlóssy Ida adta, a ki még akkor naiv kellemmel
játszott. (Később a francziáktól tanult hamis szavalást és
természetellenes gesztusokat). Hegedüs Lajos a társaságban is kedvelt
alak volt, vidám társalgó, jó czimbora. Csak egy hibája volt (de öreg!):
az, hogy neki szólt az adomában fenmaradt párbeszéd a professzor és a
diák között: «azt hallom, hogy kend iszik.» – «Ha szomjazom.» – «De bort
iszik.» – «Ha bort szomjazom.» – «De sokat iszik.» – «Ha sokat
szomjazom.»

Ez volt az oka, hogy a bájos Hegedüsné csak két évig lehetett a pesti
közönség kedvencze. Meghalt.

S egy év alatt utána halt a férje is és a kedves kis fiacskájuk.

Leirtam én ezt a történetet «Egy család tragédiája» czím alatt akkor
mingyárt. Még ma is megtelt a két szemem könynyel, mikor ezt újra
elolvastam.

Pedig csak azt irom le abban, a mi megtörtént, a mi valóság: nem tettem
hozzá semmit.

De egyet kifelejtettem a vázlatból. Talán nem is felejtettem: nagyon
közel volt még az esemény, hegedetlen a seb.

A kedves művésznő temetése napján ott láttunk sirni a koporsója fejénél
egy daliás ifjú alakot; a hazafias arany fiatalság egyik ünnepelt
vezérét. A virágkoszorura hulló könyei bizonyiták, hogy neki is halottja
ez! Most már nem titkolá.

És hogy mennyire ideális lehetett e szivviszony, a rokonlelkek égi
találkozása, azt bizonyítja egy olajfestmény, melyen Hegedüsné arczképe
Telepi Károly művészecsetje által megörökítve az akkori év magyar
divatjának jelmezében, a rokonszenvező fiatal főúr szobáját ékesíté. És
mikor már hosszu évsorok után ez a daliás alak a magyar államférfiak
által elérhető legmagasabb polczra küzdötte fel magát, mikor már előkelő
hitvese, viruló családja volt, mikor termeiben a világ celebritásait
fogadta, még akkor is ott volt e festmény az iróasztala fölött. Az
arczképnek szabad volt mosolyogni, s nem kellett pirulni.

Hát ezt a legendát is csak az hiszi el, a ki valósággal látta.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A népszinműre ez nagy csapás volt.

A nemzet csalogánya még akkor tiz éves kis leány volt; Kölesi Luizának
hitták: s csak tizenhat évvel később ismerte meg a Nemzeti Szinház, mint
Blahánét.

Régi dolog, hogy a baj soha sem jár egyedül.

A hatalmon levő urak, kik a vármegyéknek új főispánokat adtak, a Nemzeti
Szinházat is ellátták új alkalmatos vezetővel. Nem épen a muzeumból
választották a mumiák közül; hanem a helytartótanácsból. (A mi különben
mindegy.)

Az új igazgató határozott ellensége volt a népszinműnek, az ő elnevezése
szerint a «gatyás» daraboknak.

Hogy lehet elegáns közönség előtt egy szál gatyában megjelenni nyilt
szinpadon?

Mit szólnának hozzá a comteszek és baroneszek, ha az ő theaestélyeiken
valaki egy gatyában toppanna be a szalonjukba?

De talán nem is tudják ez előkelő hölgyek, hogy mi az?

Hiszen csak nem olvashatták a comteszek és baroneszek valamennyien
Tissot úrnak az elbeszélését, melyben leirja egy magyar betyárnak a
viselt dolgait, a ki végül a vetélytársával (egy gulyással) lóháton
folytatott párbajban azt cselekszi, hogy «il plongea dans la poitrine de
son adversaire son gatya etincelant.» (az ellenfele mellébe döfte
szikrázó gatyáját.)

Hát ezért bizony ki kellett küszöbölni a népszinművet a Nemzeti
Szinházból. A kinek nincs becsületes öltözete, ne menjen uri társaságba!


Idegen szó a Nemzeti Szinházban.

Ira Aldridge.

A legelső idegen szó, mely a Nemzeti Szinházban elhangzott, angol volt,
az is egy szerecsen szájából jött ki.

Akkoriban volt ez, a mikor a hires északamerikai irónő, Beecher Stowe
asszony regénye izgalomba hozta az egész mivelt világot: «A Tamás bátya
gunyhója.» Ez a regény volt a melegágya a nagy világháborunak, mely a
szabadállamok északi és déli része között lefolyt, s a néger rabszolgák
felszabadításával végződött. Népszerü volt ez időben a feketeképű Cham
ivadék.

S ebből a fajból támadt a leghiresebb szinész, a Shakespeare darabok
személyesítője: Ira Aldridge.

A hire rég megelőzte jöttét: a néger Roscius-nak nevezték.

Természetesen a legelső szerep, melyben föllépett, Othello volt. Ezt az
ő számára teremté a nagy brit költő.

Csunya volt! A pofája olyan rút mint az oroszláné. De hát az oroszlánnak
is olyan csufnak kell lenni, hogy felséges legyen. Tehát a szerecsennek
is, hogy szerecsennek ideális legyen.

Nagy feje volt, kiülő magas homlokkal, duzzadt ajkai, széles válla, nagy
mellkasa, herkulesi termete.

És aztán a hangja! Gyöngéd suttogásában az oroszlán mormogása,
kitöréseiben az oroszlán ordítása: de egész szavalásában a magyarázó
értelmiség. – Én abból, a mit az angolok beszélnek, egy szót meg nem
tudok érteni; míg Aldridgenek minden elmondott sorát úgy értettem,
mintha olvasnám. Tőle tudtam meg, hogy milyen szép az az angol nyelv:
mennyi erő, mennyi változatosság van annak a szavalatában! Talán csak a
magyar vetekedik vele.

Az ő Othellója ismertette meg igazán Shakespeare remek alakját.

Azóta is láttam több Othellót, nagy művészektől: magyaroktól,
olaszoktól, németektől, kik szintén remekeltek benne. De azok
mindannyian mégis csak feketére festett Jáfet ivadék voltak: ez volt az
igazi Cham-unoka: az afrikai nap alatt növekedett bisbariba néger.

Most is emlékemben cseng minden szava attól a gyöngéd szerelmes
hivogatástól kezdve «Come Desdemona», egész addig a vérittas hördülésig:
«I have no wife!»

A többi játszótársak mind magyarul beszéltek, csak ő maga beszélt
angolul. S a közönség ezt nem találta nevetségesnek.

Azután több mesterszerepében láttuk: Lear királyban, Macbethben,
Shylockban: ezekben már kendőzött arczszinnel. Itt már a Jáfet és Semi
faj sajátságait vette fel, s az is sikerült neki.

Aztán mikor a nagy klasszikus tragédiák előadásának vége volt, akkor még
megszerezte a közönség kedvéért a műélvezetet egy ráadással. Előjött,
mint Mungó, a néger rabszolga, csikos mellényben, pantallonban, kezében
pálinkás palaczkkal; danolt néger dalokat: «opossum of the gum three,»
tánczolt néger tánczot: ivott (igazi gint), veszekedővé lett: «I will
fight» utoljára szerelmes nótát énekelt a «rózsájához». Olyan
szeretetreméltó volt ebben az öngunyoló valódi szerecsen alakban.

Az italt egyébiránt nagyon szerette. Öltöző asztalán ott állt mindig a
palaczk tele erős vörös borral. (Játék végén már üres palaczk.) S az
ivás hatása meglátszott a játékán. A műértő szem megkülönböztethette,
hogy ez egy palaczkos előadás volt, ez meg két palaczkos.

Láttam tőle Macbethet kétszer egymás után eljátszani.

Az első előadása csupa tanulmány volt. Egy szörnyalak lelki küzdelmeinek
emberi magyarázása. Mikor kijön a meggyilkolt király hálószobájából: a
feleségének mutatva a véres kezeit: «That is a surry sight!» – Aztán az
a megrettenés, mikor a díszlakomán a pohárköszöntő alatt meglátja Banquo
szellemét, s kiejti kezéből a serleget. – Végül a Macduffal kezdett
párviadala, melynél megbénítja a karjai erejét ellenfelének az a
mondása, hogy őt nem szülte anya; ügyetlenül védi magát, halálos sebet
kap, akkor kiejti kezéből a kardot; dákosát rántja elő, de már csak
vaktában hadonász, nem is látja az ellenfelét, kétségbeesetten szurkál a
levegőbe, végre összeomlik; ennél természetesebben egy koronás rémalak
összetörését nem lehetett visszaadni.

Ez volt az egy palaczkos előadás.

A második Macbeth alakításnál már észre lehetett venni a különböző
művészi felfogást. Itt a művész egy bőszült fenevadat játszott, a ki a
bűnével dicsekszik, s a pokoltul sem ijed meg. A szegény Banquo ugyan
sietett vissza a föld alá, mert a fejéhez akarta vágni a billikomot. A
végjelenetnél pedig, a helyett, hogy a szerepbeli instructiója szerint
szépen halálra engedje magát sebesíteni, nekirohant Macduffnak s birokra
kelt vele, s még megtörtént volna, hogy ezuttal Macbeth gyűri le az
ellenfelét. De szerencsére Macduffet Szigeti Józsi személyesíté, a ki
nem engedi csuffá tenni a magyart: «de biz engem csak nem gyürsz le,
adta szerecsenje!» S azzal ő is nyalábra kapta s úgy teremtette a
földhöz a Macbethjét, hogy az csak ott maradt elterülve. Ugy vitte el
négy ember két kezénél, két lábánál fogva az öltözőbe. Ez volt a két
palaczkos előadás.


Rachel Felix, Tostée, Ristori, Lőwe.

Rachel kisasszony (családi nevén Félix) Francziaország legelső tragődája
volt: sovány termet, hosszú arcz, fekete szemekkel. Játéka, szavalása
klasszikus volt: hangja mély, csengő, nagy terjedelmű, minden
modulatióra idomult; egyszerűség, igazság volt a művészetében. Nem
láttunk nála betanult pózokat, nem hallottunk hatásra számított
hangkitöréseket: minden olyan természetes volt az előadásában, de nem
naturalisztikus.[1]

A franczia klasszikus darabokban játszott. Láttuk tőle Horatiusokat,
melyben hirhedett szerepe volt, a kedvesét megölő bátya megátkozásával,
a modern szerepek közül Lecouvreur Adriennet, melyben (még emlékezem rá)
úgy hal meg a végjelenetben, hogy a halála után nyitva maradnak azok a
nagy szemei s kőmereven néznek maguk elé. (Ez az egy volt realisztikus
fogás.)

Rachel már teljes jól szervezett társaságot hozott magával, művészei
elsőrendü tehetségek voltak; köztük a nővére, Felix Rebeka, a ki szebb
volt a nénjénél s igen szépen játszott és szavalt. Ezeknél is jól meg
lehetett érteni az egész franczia szöveget.

Rachel egész élete végéig napja volt a Comédie Françaisenek:
monografiáját a francziák legelső esztetikusa Jules Janin írta meg, szép
fényképekkel illusztrálva, egy vastag kötetben. Udvarlói közé királyi
herczegeket számított.

A Nemzeti Szinház előkelő művésznői és művészei testületileg tettek
látogatást a világhírű franczia dívánál, ki magyar pályatársait a
legszivesebben fogadta. Azok mind tudtak francziául, a társalgás
fesztelenül folyt. Ekkor bejött a szobába Rachel huga Rebeka kisasszony
nagy sietve, s arra a két művésznő elkezdett egymás közt németül
beszélni: még pedig azzal a jól ismert keleties akczentussal. Hogy ezt
nem a tisztelgő magyar pályatársak kedvéért tették, azt bizonyítá az
értekezés tárgya: a tegnapi pénztári kimutatásról volt szó, melyben
lényeges differentia mutatkozott: «fünef Gulden.» – Francziaország első
művésznője, a tragédia királynője a Sulamithok nemzetéből való volt.

Rachel azzal viszonozta a magyar művésztársak hódolatát, hogy felkérte a
Nemzeti Szinház igazgatóságát, játszassa el Lecouvreur Adriennet még az
ő ittléte alatt a magyar művészekkel.

És harmadnapra a franczia előadás után előadták ugyanazt a Lecouvreur
Adriennet ugyanazon a szinpadon magyarul, Jókainéval a czimszerepben.

Ugyan merné-e ezt produkálni egy mai világbeli direktor?

… Azután láttunk egy másik franczia szintársulatot, madame Tostéeval. Ez
már vígjátékokat adott, a miknek énekkel ellátott faját «vaudeville»-nek
hítták. Kiváló volt közöttük a «Szamártej.» Igen decens, könnyüvérü, de
illedelmes darabok voltak. Szépen játszottak. Egy szót sem értettem
belőle.

Ezek már káros nyomokat hagytak maguk után. Egy fiatal drámai
szinésznőnk, elsőrendű tehetség, a ki ez ideig semmi más kifogást nem
engedett tenni a művészetében, mint hogy egy kicsit énekelt, (de hát
melyik naiva nem énekel?), a Tostée-benyomás alatt azt vette a fejébe,
hogy ő ezentul nem fog énekelni, hanem hadarni, sebesen, egyhangulag, a
hogy a francziák koziroznak, bavardiroznak, hangsulyozás, accentuálás
nélkül, a mondat végét meghuzva, sebes mozdulatokkal megelőzve a
szöveget. Ez valami új methodus volt. Közönség és szinészek soha sem
tudták megszokni; hanem a hirlapiró egekig magasztalta érte.

Azután láttunk még olaszokat is a Nemzeti Szinházban, Ristori
társaságát. Azok is kitünő művészek voltak: különösen világhírű
primadonnájuk, kinek arczképét itt Pesten meg is örökítették kőrajzban,
mint «Mirrhát». (Ki a mythos szerint Afrodite istennő ellen fellázadva,
ettől azzal büntetteték meg, hogy a saját apjába lett szerelmes).

A magyar drámai művészgárda azonban kiállhatta az olaszszal az
összehasonlítást.

Mindenféle nemzet művészének szabad volt a magyar nemzeti szinpadon a
hangját zengedeztetni, csak a németnek nem. Pedig a bécsi
Burg-szinháznak akkor ragyogtak a legfényesebb művészcsillagai, a kiket
a pestiek is nagyrabecsültek. De hát «tiltják törvényeink.» A nemzeti
szinpadon német szónak nem lehet elhangzani.

Egyszer aztán azt fundálták ki, hogy irtak egy darabot, melynek a hőse
elejétől végig néma: Csak az utolsó jelenetben, mely drasztikus hatásban
minden lehetőt felülmul, a rettegés, az indulatroham csodatétele alatt
nyeri vissza a szavát egyetlen kitörő kiáltásra. Ezt a szerepet
játszotta Lőwe: a Burgszinház elsőrendű hőstragikusa.

No hát ebben a néma szerepben szabad volt a német muzsa felkentjének is
a magyar nemzeti szinpadon megjelenni. Meghatóan játszott. Ha az ajka
nem beszélt, mégis mindent elmondott az arczával, a szemeivel, minden
mozdulatával. A közönség ihlettel hallgatta a néma beszédét. S mikor
végül visszatér ajkaira a beszédhang ez egyetlen szóban «Vater!» akkor
olyan tapsvihar tört ki erre az egyetlen német szóra, a minő
declamatorius előadást nem követett soha.

Előadás után a magyar szinészek díszlakomát rendeztek a bécsi kolléga
tiszteletére, s a felköszöntővel Szerdahelyit bizták meg (az idősebbet),
a ki a feladatnak tökéletesen megfelelt; toasztja e két mondatból állt:
Herr von Lőwe, én meg vagyok lőve!»


Művészetpótlók.

A dráma elég magas színvonalon állt a Nemzeti Színháznál a régi időben;
de biz az előadásokat nem igen látogatták. Miért is lett volna a pesti
közönség buzgóbb, mint a párisi? Ott is üres padok előtt adták a Comédie
Française klasszikus darabjait. A kiállítás is szegényes volt: kevés új
darab; új tag még kevesebb. Olyan fiatal tehetségnek, mint Bulyovszkyné,
idegen nemzet szinpadjára kellett vándorolnia; itthon nem játszhatott
egyebet, mint Eszter és Dávidban, Jól őrzött leányban
soubrette-szerepeket. Ambicziója menti, sikere igazolja eltávozását.
Hanem akkor nagyon keseregtünk miatta.

Az operánál volt néhány tehetséges tag, leginkább az olasz énekesek:
Mazzi, Ceresa s az óriáshangú Reina. (Ez magyarul énekelt: hatalmas
hangerőt fejtett ki Nabuccóban, Dom Sebastianban. Egyszer azonban
olaszul is hallottam énekelni: Albonival adták a Sevillai borbélyt.
Reina volt Figaró. Ez volt aztán az igazi!)

Ballet is volt. De milyen? A prima ballerina, Kurz kisasszony, tökéletes
halálfejű hölgy volt. Csak a «szerelmes ördög»-ben remekelt, annak elég
szép volt. A balletkar pedig nyugodjék békével. Mi volt az a mostani
pesti szinházak szépségkiállításához képest! Nem volt ám még akkor annyi
bankár Pesten, mint most.

Hát csak hozzá kellett folyamodni mindenféle pótművészethez, a mivel a
közönséget becsalogassuk.

Elhozattuk Tom Poucet (Hüvelyk Tamás), a világ legkisebb törpéjét; én
magam verseket is írtam hozzá. Az is dicsőség: legkisebb művésznek
lenni.

Bemutattuk a közönségnek a féllábu tánczost, Dantonellót. Az egyik lába
czombtőben amputálva volt s a megmaradt lábával olyan ballettet
tánczolt, mint egy Vestris. Tánczával még iskolát is csinált. A bécsi
udvari bálban egy főtiszt (magyar mágnás) féllábát felkötve, utánozta az
olasz művész egylábú tánczát a legmagasabb uraságok gyönyörködtetésére.

Láttunk ellenben kéznélküli piktort, kinek két karja hiányzott s a
lábával festett gyorsművészettel arczképeket a szinpadon.

Sőt igen jól emlékszem a majomszínészre: Klischniggre, ki «Jokó a
szentdomingói majom»-ban remekűl játszotta a hű orangutángot. Úgy
megvakarni a lába öreg újjával a füle tövét, a hogy ő tudta, ezt nem
csinálhatnák utána a mi művészeink.

Túltett még ezen is a kautsuk-ember: a kit a színpadon összevissza
kötöztek egy karszékhez s valamennyi kötelékből ki tudott bujni. Ennek a
számára nem értünk rá darabot írni.

Annál inkább megénekeltük a szép Nadejdát, az orosz groteszk tánczosnőt,
a ki azt igazán megérdemelte.

Felvonásközökben előugrattuk a karzati közönség kedvenczeit, Tóth Somát
és Ötvös Borcsát, a kik kedélyes tót tánczot lejtettek el,
megujráztatva: bocskorban. Az szalonképes volt.

Ellenben kitartó művészi élvezetet nyujtottunk a közönségnek a székely
művész, Nagy Jakab tilinkóversenyében, a ki egy pirinyó kis hangszeren,
mely nem nagyobb egy szivarnál, a legcsodálatosabb nótákat tudta
elfütyörészni. Ennek az arczképét is kiadtuk az ujságban.

Aztán Reményi Edét is meghegedültettük: a «repülj fecském» meg a
«velenczei karnevál» sok komor drámai estét megaranyozott. A
ködfátyolképek is helyet foglaltak a heti rendben, a miket vonósnégyes
igyekezett magyarázni.

Különös ünnepnapjai voltak végre a Nemzeti Színháznak, a melyeken
hirhedett szemfényvesztők ragyogtatták mutatványaikat. Azok között
leghíresebb volt Bosko, törzsnélküli kisasszonyával, sokáig fenmaradt
utána a repülő szó: «Spiriti miei ubbedite!» Herrman bűvész hagyta itt a
«noch ein Sträusschen» emlékét, Kratki Baschik, a persa sah bűvésze
ellenben hajmeresztő mutatványokat követett el éles késekkel és maga
ellen elsütögetett pisztolyokkal. De mindannyinak a hírét elhomályosítá
a franczia Levieux Galuchet, a maga hypnotizált alvabeszélő
kisasszonyával, a ki kitalálta, hogy a páholyban ülő urak és urhölgyek
mit rejtegetnek a markukban; a művész az orchestrumot áthidaló dobogón
át lejárt a közönség közé, csodákat mutogatni, úgy hogy a művész és a
nézők között a legkedélyesebb összjáték fejlődött ki, elmés párbeszéddel
fűszerezve.

Ilyenformán a Nemzeti Színház csaknem megközelítette már azt a hivatása
szerinti végczélt, a miért azt a haza bölcsei létrehozták: úgy, hogy az
igazgatónak az a fenomenális ötlete is megvalósítható volt, hogy egy
estére az egész színházat, a szinpadot és nézőtért egy podiummal
egyenlősítve, párisi mintára nagyszerű álarczos operabált rendezhetett
benne. A lapok égig dicsérték érte.


Versenytársak.

A magyar művészetnek hajdanában sok mindenfélével kellett megküzdenie:
igazgatói elmék fogyatékossága, közönség langyossága mellett még a
versenytársakkal is.

Ezek között a legvaskosabb ellenfél volt eleinte a pesti német színház,
a hol kitünő művésztársaság működött, mely drámai szakmában is első
rendű tehetségekkel kérkedett, aztán volt neki egy specziálitása, a
német bohózat. Ezt nem lehetett tőle elsajátítani. Nestroy Lumpáczi
Vagabundusa, Tyll Eulenspiegele dominált a pesti publikum ízlése felett
s el kell ismerni, hogy az előbbi bohózatnak tökéletes is volt: örökké
fenmarad belőle a három jó madár egyikének az a mondása: «nem érti azt
kend: a kocsma csak kocsma.»

A Nemzeti Színház művészi értékében egy évtízed alatt utolérte, sőt
túlhaladta a német színházat.

A mi színészeink nemes vetélkedést tanusítottak a német pályatársakkal
szemben. Így például, mikor egy hirhedett franczia népdráma Párisban a
deszkákra kerűlt: «Mari egy anya a népből» volt a czíme: azt a pesti
magyar színpadon már egy hét mulva előadták; a színészek két nap alatt
betanulták. Laborfalvy Rózával, Egressy Gáborral a főszerepekben: s
ezzel messze megelőzték a német színházat.

Azután felvirradt a népszínmű hajnala, a mi győzelmet jelentett a német
«posse» fölött. Szigligeti elfeledteté Nestroyt. Mikor aztán a német
színház monumentális épülete egy éjjel leégett: a német muzsa végképen
elzüllött, nem is tudott többé összeszedkőzni, minden magasabb
protekczió daczára. Sem az úgynevezett «Árnyékszínházban» (a nagy
piaczon: most Erzsébettér), sem a gyapjú-utczai színházban nem tudta a
közönséget visszahódítani középszerű művészi erőivel.

Mikor aztán mindenféle fátum, haláleset, igazgatói korlátolt ész a
Nemzeti Színházat megkönnyebbítette a népszínműtől, akkor már nem volt
«kivel» versenyezni; de nem volt «kinek.»

A nemzeti művészet maga maradt, «mint a görög az üres boltban.»

Ekkor támadt végre az igazgatói koponyákban egy mentő eszme! Egy
korszakalkotó gondolat! Az ember alig hinné, ha meg nem érte volna.

Behozatott a Nemzeti Színházba az «operette».

Valami összeolvasztott korinthi ércz a vigjátékból, operából,
bohózatból.

Eleinte nagyon szerény volt a fellépése: «Eljegyzés lámpafénynél» –
«Férj az ajtó előtt.» – Ezek olyan illedelmes darabok voltak, hogy
azokat még a mamák is végig nézhették. Minthogy pedig
operette-társulatunk nem volt, kisajátítottunk egy-két tagot a drámától
és az operától, a kiknek ott kevesebb dolguk volt s csináltunk belőlük
operette-énekeseket. Szerdahelyi Kálmán, ki az én történelmi drámáimban
hős vezért, szavaló költőt személyesített, énekelte a szép couplet: «Mit
mond majd Márton nagybátya, kisírt szemed ha meglátja?» – Aztán meg azt,
hogy: «Duçroquet Flórián nevem, nem kell nekem magam dicsérni.» És a
többi.

És ezzel ime vissza lett hódítva a magasabb régiók érdeklődése az
egyetlen magyar színház iránt. Az operette telt házakat csinált: a
nemzeti kaszinóban ez volt a röpke mondás, ha két úr összejött: «Mit
mond majd Márton nagybátya».

Hanem hát ilyen háládatlan a világ! Ilyen igazságtalan a sors! Mikor már
ilyen szépen megvetettük az alapját a Nemzeti Színháznál az operettenek,
akkor egyszerre nyakunkra jött a konkurrenczia. Most már nem is a német,
hanem a magyar. A saját vérünkből való vér! Tulliczitáltak bennünket.

Előbb a budai alagut szájánál ütötte föl a sátorát «Hazafiság a
Nemzetiségnek» felirattal a versenyző Terpsychore, vagy Erato, (vagy
kinek hijják a sok közűl?) egy nagy bolond pajtában, a hol a nagy
tragikai művész, Molnár György vezérlete alatt csőditette át a
lánczhidon a pesti publikumot a «Dunanan apó és fia» minden este. Nem! a
mi művésznőink nem tudták ilyen magasra felemelni a – tehetségüket, mint
ezek itt a «moulin rouget» is megpiritó kánkánban!

Mikor aztán a hazafiságot nemzetiségestől együtt elvitte a nyakunkról az
– angyal (igazán angyal volt), akkor meg ide épített az Istvántér
közepére egy vidéki színigazgató (Miklósi) egy fa amfitheatrumot s onnan
operettezett bennünket agyon.

Háládatlan volnék, ha meg nem vallanám, hogy magam is nagyon jól
mulattam a «Háromcsőrű kacsáján.» Biz ezzel a mi «Zöld ördögünk» nem
versenyezhetett.

Utoljára mégis csak az olympi gondviselés vezetett bennünket vissza az
igazi útra. Előtámadt Blaháné.

… De már itt be kell rekesztenem a «régiekről» irott emlékeimet; mert
Blaháné az örökké újnak és fiatalnak a képviselője.

… Még csak egy befejező czikket fogok ide sorozni, de abban már több
lesz a politika, mint a művészet.


Főuri előadások.

– Tüneményes idők járnak! – Azt mondja egy poéta a versében.

A magyar nemzet egyszerre csak felvette az ősi ruházatot. Frakk,
czilinder, bugyogó a lomtárba kerűlt: dolmány, mente, kaczagány,
boglárral, zsinórral, paszománynyal ékes diszíté az uri népet, hozzá
darutollas süveg, kócsagos kucsma, sarkantyús csizma, a kézben fokos,
vagy csáti bot. A hölgyek fején tarajos, rezgős főkötő, a hajadonokén
pántlikás párta. Jaj de szépek voltunk benne.

Csak egy kiegészítő része hiányzott az ősi viseletnek: a «kard». – Hát
bizony kardot viselni nem volt szabad a magyarnak – a czivilnek.

A Pesten lakó főurak, Károlyi, Zichy, Csekonics grófok megnyitották a
szezonban fényes termeiket, s azokban össze gyüjték a születési és
szellemi előkelőségeket, mágnásokat, irókat és művészeket: katonatiszt,
hivatalnok nem vegyült közéjük.

Egy ilyen összejövetel alkalmával pattant ki egy nagyhatású eszme, mint
a villanyszikra: egy főuri előadás terve. A magyar előkelő társaság a
színpadon bemutatva.

Meg volt hozzá az ethikai alap, a mit még a politika sem ingathatott
meg.

A múlt év mostohán folyt le Horvátországra nézve. Nem volt termés, a
köznépet éhinség fenyegette.

A nemes magyar szívhez méltó volt a felbuzdulás: «Segitsünk szűkölködő
horvát testvéreinken!»

Ennek a legsikeresebb módja egy színpadi előadás, főuri szereplőkkel.

A hatalomnak nem lehetett ehez az engedélyt megtagadni.

Egész színdarabot tanultak be előkelő mágnás hölgyek és ifjú lovagok.
Mások magyar népdalok éneklésére vállalkoztak. Balladákat szavaltunk
horvát hősök dicsőitésével. De a fő vonzó erejét a szinpadi előadásnak a
végső jelenetre tartott élőkép-csoportozat képezte. Ez azt a históriai
jelenetet mutatta be, a midőn Zrinyi Miklós Szigetvár ostroma előtt
megesküdteti a várvédő hősöket, hölgyeik jelenlétében, hogy a várat
végső csepp vérükig védelmezni fogják.

Az egész tabló művészien volt rendezve. Két oldalt a hölgyek: a
Csekonics, Károlyi, Korniss, Batthyányi, Orczy, Zichy, Odescalchy
családok szépségei, büszke matrónák és bájos hajadonok pompás magyar
díszjelmezekben, középen a halálesküt tevő férfiak csoportja: legelől
gróf Zichy Manó és báró Podmaniczky Frigyes: körülöttük, mögöttük egész
falanksza a magyar főuri új nemzedéknek. Mind ott voltak. Egy sem maradt
el. Valamennyi viselte a korhű öltözetet, melyen ragyogott a dicsekedő
ősi pompa. És valamennyinek a kezében ragyogott a kihúzott kard.

Oh be rettenetes szép látvány az a kihuzott kard!

A magyar közönség már több, mint tíz esztendő óta nem látott magyar
férfi kezében kihuzott kardot! Kardot, mely az égre emelkedik, s
hegyéből a hazaszeretet szikráit látja pattogni, a ki látni tud! Néma
volt ez a kép, de mégis mindent elmondott.

Mennyi mindent elmondott! Hogy a magyar főuri rend nem a hatalom
baldachinja alatt, hanem a haza oltára körül csoportosul! Nagy
nemzetének élén törekszik előre! Hogy azt a magasra emelt zászlót minden
erejével kész megvédelmezni!

Ezt a képet soha el nem fogják felejteni, a kik élő szemmel látták.

A főuri előadást több estén meg kellett ismételni, magasra fölemelt árak
mellett. Szűkölködő horvát testvéreink javára rengeteg pénz összegyült
belőle.

De a magyaroknak még több maradt. Egy nagy kivívott politikai siker.

A beszéd el volt tiltva: – de a tett sikerült.

A Budán székelő hatalmas úr azt mondá erre:

– Das war eine feingesponnene Intrigue.

Talán igaza volt.

Magyarországnak szüksége volt Horvátország rokonszenvére, s ezt a főuri
előadások a Nemzeti Szinházban megszerezték.




A SAJTÓ ÉS A CENSURA MAGYARORSZÁGON.

(1866.)


I.

Azt már minden ember tudja, hogy a sajtó a hatodik nagyhatalom
Európában.

És ennek a hatodik nagyhatalomnak igen jó volna a dolga, ha még egy
hetedik európai nagyhatalom is nem volna: a censura.

Az összes európai Pentarchia valamennyi háborújában nem pusztított el
annyi halandó embert ágyú, kard és gyútűs puska, mint a mennyi halandó
elmeszülöttét leölte a hatodik nagyhatalomnak a hetedik nagyhatalom
veres plajbásza: ő lévén természetesen az erősebb.

Az idő azonban nagy ellensége az erőnek, s talál ki megrontására
valamit. A censurának is kezd nehéz helyzete lenni a sajtó ellenében, s
igen természetesen egymásból folyó okoknál fogva.

Mi czélra találták fel az állambölcsek a censurát? Arra a czélra, hogy
egyik ember ne tudja meg, miről gondolkozik a másik? Hogy az államok
sorsait intéző kezeknek hibái nyilvánosságra ne hozattassanak; hogy az
uralkodók fenkölt kedélyét ne háborgassák nyughatatlan panaszkodók, a
kiknek egyéb dolguk nincs, mint azt jegyezgetni fel, a mi bajnak
látszik.

Az eszköz igaz, hogy czélszerű volt, bár magát a czélt nem mondhatjuk
szentnek. Hanem ennek már most kezd a hatályossága enyészni. A
találmányok százada megélénkíti a nemzetek kölcsönös érintkezését.
Vasutak épültek minden irányban, az embereket nem lehet országonkint
fogva tartani s egyik országban kibeszélik azt, a mit a másikban torokba
fojtottak. A kit otthon elhallgattatnak, elmegy a szomszédba panaszainak
betűket adni. A saját hibáit, bajait, veszedelmeit, tévedéseit minden
kormány nyomtatva olvashatja a többi nagy- és kishatalom sajtójában,
semmi titokban nem maradhat, a hírt megfogni nem lehet többé, s ha
néhány évig mesterségesen eltitkolhatták is a legfőbbek előtt a nép
hangulatát, a financziák állapotját, egy-egy katasztrófa azután annál
világosabban napfényre hozta mindazokat.

S ha egy kormány abban találta bölcseségét, hogy minden beleszólástól
eltíltotta a sajtót, az arra támadt általános elhallgatásban végre maga
is oly rosszul kezdte érezni magát, hogy elvégre a kormány organumai
könyörögtek a sajtónak, hogy beszéljen már valamiről, hadd lehessen rá –
czáfolatot adni.

Hogy haladunk a sajtó és a censura közötti dualismus küzdelmében, azt
szerény magyarországi irodalmi állapotunk is tanusítja.

Kétségtelenül nagy időnek kellett lefolyni attól fogva, midőn a
magyarországi sajtó szabadelvű bajnokainak a constitutionalismus eszméi
mellett történt fellépésükért a vérpadról gördültek alá ősz és ifjú
fejeik, – egész mostanig, midőn egy kormány, mely elveinket nem osztja,
azokat mégis kihallgatni kész; – midőn egy író megkisérti egy
értekezéssel koczogtatni be a sajtóhatósághoz, mely magáról a censuráról
van írva.

Pedig azon ősz és szőkefürtű fejek, melyek hetven év előtt egy
szabadságtól lángoló életre kapták meg a kettészakított deleaturt, nem
vétettek többet, mint utódaik; sőt műveikből, minők a «_Manch
Hermaeon_», mai nap alig mernénk idézeteket közölni, attól tartva, hogy
a veres plajbászt nem a censura venné használatba, hanem a magyar
olvasó.

Akkor az igaz, hogy radicaliter ki lett gyógyítva a magyar irodalom
abból a kedvéből, hogy szabadelvűséggel, politikával vesződjék, sőt
egyáltalában a magyar ember abból a hajlandóságból, hogy irodalomra
vesse a fejét s még három évtized mulva is elveszett fiúként siratták
meg azt a rokonok, a ki arra vetemedett, hogy eszméit nyomtatásban
mutassa be, s egy később köztiszteletre emelt írónkat első irodalmi
fellépte után a tekintélyes családfő e szókkal dorgálta meg:
«Szerencsétlen! Még olyan ember lesz belőled, mint a vak Kölcsey!»

A censura ez időn túl szigorú volt, sőt több, mint szigorú: scrupulosus
és minutiosus; többnyire egyházi férfiak kezelték, később kormányszéki
hivatalnokok.

A szigort motiválták félhivatalos mesékkel. Beszélték, hogy itt meg itt
egy főtanodában (a hányszor hallottam, annyiféle helyet mondtak), a
jakobinus eszmék befolyása alatt fiatal tanulók a párisi rémjelenetekből
drámát írtak, azt elő is adták, sőt azt, ki XVI. Lajost képviselte,
nyílt scenában le is fejezték, vérrel töltött hólyag képezvén a levágott
fejet. A mese ízetlen, csak azért hoztam fel, hogy ilyen indokokat
kerestek arra, hogy Magyarországon a jakobinizmus elfojtásának ürügye
alatt minden politikai sajtómozgalomnak gyökerét szeljék.

Ezt a czélt el is érték – egy időre. A II. József uralkodása utolsó
éveiben fellobbant nemzeti lelkesedés lángja annak utolsó szikráiban
hamú alá lőn temetve. Az utolsó szikrák voltak a nemzet írói s a hamú az
osztrák várak börtöneinek falai, mikbe Kazinczy, Verseghy, Bacsányi,
Szentjóbi, Szabó s a többiek eltakartattak.

Az akkori Thugut-féle miniszterium azt hitte, (vannak még most is
hitrokonai), hogy ha ezt a maroknyi írói társaságot elnémítja, azáltal
megállíthatja a világtörténet szellemének röptét. A csak alig
keletkezett magyar folyóiratok, a _Magyar Múzsa_, a _Magyar Múzeum_, az
_Orpheus_, az _Uránia_, _Mindenes Gyüjtemény_ egymásután megszűntek; az
írók kényszerülve vagy önként elhallgattak; a nyelvművelő társaságok
egyszerűen be lettek tíltva, s a mult század végéig aztán valódi halotti
csend és kisérteties ür vette körül az osztrák kormányférfiakat, hogy
olyan tökéletesen jól érezhették magukat benne, mint – akár egy
kriptában.

Hogy miből éltek meg azon idő alatt a censorok? Az előttem titok, ha
csak másfelől valami egyéb mesterséget is nem űztek.

Ah, egy censor a Schmerling-korszak alatt, az már respektust érdemel. Az
megszolgálta a kenyerét. Reggeltől estig hirlapot olvasni. Az általános
sajtó-rendszabályokon kívül még nyolczszázhetvenhét specifikus
rendeletet fejében tartani: _minő_ tárgyról, _mikor_, _kinek_ _számára_,
_hogyan_ szabad? s egyáltalában szabad-e írni? Gonosz élczlapok
tréfáiból a lappangó czélzatokat ügyesen kézrekeríteni, éjfélutáni egy
óráig feneketlen hirlapi ingoványokon keresztül gázolni; minden perczben
rettegni, hogy a nagy sietségben nem maradt-e valami észrevétlenül, a
mit holnap a buzgó X. úr vagy Y. úr a kávéházban majd felfedez, s szalad
vele a felsőbb hatósághoz, s lesz érte dorgálás, vagy egyéb is. (Mert
tudni kell, hogy vannak, kik még a censurát is superrevideálják és
denunciálják, e genret is fogjuk ismertetni később); azután sorokat,
pásztákat, egész mesgyéket kijelölni, azokat a nyomdába visszaküldeni, a
kijavított példányt visszavárni, a kiigazítottal összehasonlítani, s
mindezt az éjfél és a hajnal közötti órákban: én igazán nem tudom, hogy
mikor szokott a sajtóhatóság aludni: vagy a _Gondviselés szemei_ nem
ismerik az álmot?

A század első felében ily űzött martirjai a társadalomnak még nem
voltak. Ritkán került ki a nyekergő kézinyomdák alól uj könyv magyar
nyelven: azok többnyire csak kalendáriumot nyomtak; ámbár még az
ártatlan kalendáriummal is megtörtént, hogy lefoglalták belőle (még
pedig e század második felében) a _februárius hónapot_. Azért, mert a
patriotikus szedő egy napra _Zoltán_ nevet iktatott be; mivel pedig
Zoltán persze, hogy nem volt keresztyén szent, annálfogva e merénylet a
vallás elleni kihágásnak vétetett, s csak a kiadó leleményességének
köszönhető, hogy azon év februárius nélkül nem maradt: ki végre is úgy
oldá meg a dogmatica ellen támasztott scrupulust, hogy Zoltán annyi,
mint _szultán_, tehát = fejedelem, tehát = görögül Bazilius. Igy
csúszott be aztán szent Bazilius oltalma alatt Zoltán fejedelem neve a
martirok sorozatába; igaz, hogy csak a _vegyes_ hetirendben.


II.

Harmincz évig az első katasztrófa után alig volt a magyarországi
censurának a politikai irodalom miatt valami nevezetesebb emotióra
szüksége. Lap-lefoglalás nem fordulhatott elő, miután a lapkiadásra
elébb még szabadalmat kellett kapni, a később támadt hirlapok tartották
magukat a politikai események színtelen sorbejegyzéséhez, tüzetesebb
vélemények nyílvánítása nélkül; s ha maradtak is fel azon kor censurai
viszonyairól szájhagyományok, azok csak inkább az anekdoták jellemével
bírnak. Ilyen monda például az, hogy egyszer egy ily igénytelen hirmondó
lap szerkesztője a forradalom által elűzött sardiniai királyról azt
mondta volna, hogy ime tehát az egész országából nem maradt neki más,
mint három betű. A censura nem vette észre a gorombaságot, de igen a
fensőbb hatóság, s a vétkes szerkesztő olyan utólagos jutalomban
részesittetett érte, a minőről néhai Muraviev azt mondá, hogy az ember
_mellén_ levő érdemrendek nem tudhatnak meg felőle semmit.

A könyvekkel még kevesebb baj volt. Minden nyomatandó művet kéziratban
kellett beadni két példányban; a censor tetszése, izlése és instructiói
szerint törült belőle, sőt néha bele is igazított; s igy adta vissza az
egyik példányt, lepecsételt zsinórral átfüzve s ráírva táblájára a
felmentő «typis admittitur»-t, melyet az illető művek legelső lapjára
kitűnő betűkkel volt szokás kinyomatni; mint hatósági bizonyítványt
arról, hogy a hol ez a pegazus járt, ott liberális epidemiák nem
uralkodnak.

A censura számára csak az maradt fenn vizsgálni való, hogy nem vétett-e
valaki a jó erkölcsök és a vallás ellen. Hogy minő angol gouvernantei
pruderieig vitték e feladatot, arról tanúskodik néhány régi kiadású mű,
mikben a censori hatalom dicsőítésére egy-egy kitörült sor,
gondolatjegyekkel, mint elhantolt sírdombokkal kitöltve állítja meg a
vándort; mely könyvekbe azonban az egykorú ős olvasó sajátkezűleg
igyekezett utánírni a kimultak neveit, tintával pótolva a nyomdafesték
mulasztását.

Például Csokonaiból egy helyütt e két sor volt pauzákkal kitöltve:

  «Két kerek halmocska alatt
  Ily nagy Aetna hogy lángolhat?»

Tehát a mit annyi költő megénekelt, a női szépség kiváló attributumai
Magyarországon a «nefandum»-ok körébe voltak száműzve.

Máskor ugyanazon költőnek e sorát:

  «_Egy rozzant Nepomukot_»

orthodox buzgalommal átváltoztatott a censori fantázia e másik sorrá:

  «_Egy ott hevert ladikot._»

Ezeket azonban mind helyreigazgatta az olvasó.

És más műveknél is, miket a censura szigorúsága a nyilvánosság előtt
eltiltott, a közönség buzgalma segített magán. A kiadhatatlan műveket
_leírták_. A toll segített a sajtó baján.

Ereklyeként őrzünk most is, csaknem minden magyar családban, kézzel
írott foliansokat, miket buzgó apáink másról-másra leirogattak, s
ezrekre meg ezrekre megy azon könyvek száma, miket a kegyes olvasónak
apáink idejében még elébb le kellett sajátkezűleg írnia, ha könyvtára
számára meg akarta szerezni. A nemzeti közszellem, a szabadságérzet s a
honszerelem ily utat keresett magának, hogy a mindent elfojtó censurai
kényszer ellen folytathassa a korszak nemes küzdelmét.

A hajdani censor a díjazott rosszakaraton felül még obscurans is volt –
ex propriis. A mit nem értett, azt törülte; a mi rá nézve ujításnak
tetszett, bárha csak nyelvujítási ügy volt is, annak nyakát szegte.
Példa rá K… úr, ki Döbrentey munkájában, minthogy az a nyelvujítók
iskolájához tartozott, a felfogása szerint uj szavakat: «erény» –
«kontár» kiigazgatta «remény» és «kantár» szavakra.

Hanem a nyelvujítóknak mégis sikerült rászedni a censorokat.

A közszellem mindenütt a családi tűzhelyek mögé volt száműzve, s
iránytalanul, atomjaira feloszolva szunnyadozni látszott folytatott
tengélete alatt, midőn bizonyos apró emberek között, minőknek a magyar
poétákat szokás tartani, két látszólagos abstract tárgy felett vitatkozó
párt alakult: a nyelvujítók és a népszerű nyelvfentartók pártja.

Amahhoz tartozott Kazinczy Ferencz a pesti ifjú literátorokkal, később
Kölcseyvel, emehhez az úgynevezett debreczeni iskola, Csokonaival mint
lumenével.

A vita, mely sajtó útján közöttük kifejlődött, igen élessé kezdett
válni, kiméletlenül bántak egymás irányzatával és személyével, s a
censura az ilyen dolgokban engedékeny szokott lenni. Hadd üssék egymást
a magyar írók, hadd tépjék le egymás koszorúit, mindegyik megérdemelte,
a mit a másiktól kap. Egymásnak szolgáltatják ki a büntetést, mely őket
más úton el nem érheti. Azért azt a világért meg nem kell a censurának
akadályozni, hogy két magyar író egymást úgy megegye, mint a mesebeli
oroszlán.

Csak későn vették észre az állam bölcsei, hogy az abstract tárgyú viták
hősei mögött az egész magyar nemzet közszelleme ébren áll; s a mint az
egyik felköltögette a haladás utáni vágyat, épen úgy támasztja fel a
másik az ősi intézményekérti buzgalmat. Egyenlően veszélyes szellem
mindkettő egy kormányra nézve, mely nem akarja, hogy a népek akár a
jövőn, akár a multon törjék a fejüket.

Azután a poézisnek van valami bűvereje. Maga a petrificált censor is
érzi annak a hatását, s bárha Kisfaludy műveiből sokat kitörült a
censor, gyakran a legjavát, úgy, hogy egyszer a költő e szókra fakadt:
«az uj primás igen vigiláns úr, ha így marad, majd imádságos könyveket
írok», – azért mégis maradt azokban annyi lelkesítő, annyi jobb
érzelmekre gyulasztó anyag, annyi valódi tápláléka a szabadság utáni
vágynak, annyi reminiscentiája a szendergő honszerelemnek, hogy a
politikai téren megnémított nemzet ujra éledett a költők műveiben s a
censura nem tehetett róla, hogy a «Pártütőkben» sok meztelen igazságot
kitörült, s annak daczára a közönség e mű szinrehozatalakor egész
jeleneteket kivánt ismételtetni.

A kormányt megdöbbenté e lendület. Ebben a sirboltban még mozognak. El
kell a mozgás hangját csitítani.

1820-ik évi január 11-ikén egy kormányi rendelet eltíltá minden
bármilyen tartalmú politikai külföldi lap behozatalát Magyarországra,
(csak a mindig subventionált Augsburger Allgemeine Zeitung-ra nézve volt
kivétel), sőt még a tudományos és irodalmi folyóiratok is ez interdictum
alá estek. Azonkívül pedig a magyarországi censori hatóságoknak
kiadatott a parancs, a magyarországi elmeszüleményekkel faraói szigorral
bánni el.

Hanem már ez az erőnyilatkozás kárba veszett fáradalom volt. A nemzeti
közszellem már egyszer föl volt ébresztve, s a kor lendületét emberi
erőnek korlátozni lehet, de visszavinni soha.

A nemzet nem tekintette többé fenyegetett íróit vándor helotáknak,
éneklő naplopóknak, de a koreszmék fáklyavivőinek, s helyet egyengetett
nekik az állami lét kiküzdőinek büszke sorozatában. A sajtó elleni
szigorú tilalomra felszólaltak a vármegyék, s a mit az egész ország
akkor érezett, leghívebben kifejezék Barsmegye rendei a kir.
helytartósághoz intézett feliratukban.

Elmondják, hogy «polgári kötelességüket sértenék meg, ha a folyóiratok
tilalma ellen felszólalni elmulasztanák»… hogy a folyóiratokat «a
mívelődés forrásainak» tekintik… s kérdik, hogy «miért tépetik szét
újabban a társasélet egy közhasznú köteléke?»… felemlítik, hogy őseink
is nagyrabecsülték a gondolat- és szószabadságot; s e mellett kiemelik,
hogy «a hirlapok a külföldre nézve mind megannyi barátságos levelek,
melyek által a nemzetek egymással közlekednek, az eseményeket,
előhaladásukat, sóvárgásaikat egymással tudatják. Oly szükséges kellékek
azok a barátságos viszonyban létező népek szorosabb összeköttetésére, az
ipar és kereskedelem felvirágzására s a nemzeti műveltség
előmozdítására, hogy polgárosodott nemzetek azokat teljességgel nem
nélkülözhetik. A belállapotokra nézve pedig a hirlapok organumai a
közvéleménynek.»

Igen bölcsen fejtegeti e felirat: «hogy a folyóiratok nagyrészének
szelleme megrontatott, hogy azok a közvéleménynek többé korántsem hű
tolmácsai, hanem meghamisított, szolgai szellemű közlönyök, jól tudjuk.
Az eredmény azonban egy: akár a szabad szó fojtatik el, akár a
közvélemény hamisíttatik meg; amaz a természeti szabadság korlátozása
által sért minden jogot, emez csalás által gúnyolja a közönség
méltóságát.»

Azután áttér a felirat azon logice igen helyes kérdésre, hogy «ha e
tilalom mellett némely külföldi lapok kegyelését magunknak megfejteni
akarjuk, önkénytelen e kérdés támad bennünk: hogy csak épen ezek
felelnek-e meg céljuknak? És miért tiltatnak a többi folyóiratok? Mert
mivel a kormányhatalom előtt gyűlöletes emberek hirdették? Alig lehet
hinni, hogy a kormány meg akarná magát fosztani az eszköztől, mely által
az alattvalók kívánatai legjobban tudtára eshetnek. És mely elvek azok,
melyeket más országban szabadon vallhatni, s csak éppen e kormány
gyűlöl? A trón sokkal inkább csak a nép szeretetében találhatja a maga
alapját, mintsem hogy a censor törlő tollának támogatására szüksége
volna.»

Végül szemére vetik a kormánynak, hogy «az örökös tartományok írói
bennünket gyaláznak, törvényeinket gúnyolják, a sajtó ezek számára
szabad, a különben oly szigorú censura ezeket tűri, sőt kegyeli. Ama
külföldi folyóiratok ellenben, melyek a műveltség forrásai gyanánt
szolgálhatnak, nagy gonddal eltiltatnak, számunkra a rágalmazó iratok
czáfolatának sem áll a sajtó szabadon, sőt még a tudománynak is szűk
korlátok szabatnak, melyeken túllépnie a közjóval megférhetetlennek
állíttatik.»

Stbi. Stbi.

Így írtak egy táblabíró-nép megyei közönségei a sajtószabadság ügyében
1820-ban s ez által azt tanusították, hogy a korszellem röptét egy
félszázaddal megelőzték s a kormány, midőn e feliratokra semmit sem
engedett, azt bizonyította be, hogy ugyanattól egy félszázaddal hátra
maradt.


III.

Politikai sajtó politikai nyilvános élet nélkül éppen úgy nem
képzelhető, mint megfordítva.

Nálunk mégis mind a kettő meg volt próbálva már.

Láttunk a közelmultban szerencsétlen, inaszakadt kisérleteket a közönség
véleményére sajtó útján hatni olyankor, midőn ugyanazok, kik hatni
akartak a közvéleményre, a politikai nyilvános életet erővel
narkotizálták; és láttuk a század három középső tizedén át a nehéz
küzdelmet, melyet a nemzetet reprezentáló organumok vívtak a nyilvános
politikai élet mellett – sőt nélkül.

Absurdumok!

Hogy alakítson a sajtó valamit, ha az alakítási anyag hiányzik? Ha a
hirlapban elveszett eszme nem a nyilvános politikai közélet zöld
asztalára, hanem csak a kávéházak tekeasztalaira hull, honnan várjon
tőle valaki praktikus megfogamzást? Mit tehet a nyomtatott betű, ha a
szabad szó nem társul vele? S minő küzdelem lehet ott, hol az élet nem
bírálja meg az igazság és a fictio közötti különbséget?

Másfelől lehet-e annál nagyobb nonsens, mint mikor egy nemzet
municipális testülete, törvényhozói táblái összehívatnak, nyiltan, élő
szóval, szabadon tanácskozni, hallgató közönség jelenléte mellett, és
ugyanazon beszédeket, miket szabad volt ezer ember előtt elmondani, ezer
embernek meghallani, sem ugyanazoknak, a kik hallották, sem azoknak, a
kik nem hallották, nem szabad nyomtatásban elolvasni?

Mi ezt a fordulót is megtettük.

Három országgyűlésen át beszélhettek az ország követei mindennemű
reformokról, mert hisz azért hívattak össze; hanem beszédeiket a
sajtónak nem volt szabad reprodukálni.

Az 1825-iki országgyűlés nehezen tűrte e balhelyzetet. Az 1830-iki már
segíteni akart rajta, s mindenekelőtt egy országgyűlési hírlapot akart
megindítani, mentesen minden előzetes censurától, melyet törvényeink nem
ismernek.

Hanem _daczára_ a nagy lelkesülésnek, és _ámbátor_ a sajtószabadságról
igen szép beszédeket lehetett tartani, és _noha_ a kezdeményezés
természetes volt, _mindazáltal_ mégis csak az határoztatott, hogy
folyamodjék valami kiadó elébb engedélyért a kormányhoz, s csák ha a
kormány elutasítaná a kérelmet, akkor fognak majd a Rendek erélyesen
fellépni.

Persze hogy a kormányférfiaknál volt annyi házi bölcseség, hogy se meg
nem adták, se el nem utasították a kérelmet, hanem elhúzták a dolgot
addig, míg az országgyűlésnek vége lett, s nem volt többé szükség
országgyűlési hírlapra.

Az 1832-iki országgyűlésre már a követek nagyrésze magával hozta a
_vármegyei utasítást_ egy országgyűlési hírlap létesítése iránt. Csak
nem tudták, hogyan kezdjenek hozzá.

Egy rész azt indítványozta, hogy Bertha Sándor, a mult országgyűlés
történetének historiographja adjon be az országgyűlési hírlap
megindítása végett folyamodást a Rendekhez; a Rendek helyeslendik a
kérelmet; azzal kezdjen a nyomatáshoz, s ha a helytartótanács letiltja a
nyomatást, mint előbbeni művével tevé, – a Rendek majd pártolni fogják.

Jó lett volna; csakhogy az ilyen vállalatra nem akadt nyomdász, ki
nyomdai concessióját koczkáztassa.

Wesselényi Miklós tehát azt ajánlotta, hogy vegyenek meg a Rendek egy
kőírási intézetet, s adják ki a lapot maguk.

Ez praktikusabb és merészebb eszme volt; hanem a Rendek nem óhajtottak e
miatt a magas kormánynyal összeütközésbe jutni, s inkább azzal akartak
küldőik utasításának eleget tenni, hogy elhatározták, miszerint _írott_
hírlapot fognak szerkesztetni, s azt küldik meg a vármegyéknek.

Az írott hirlap szerkesztését elvállalta egy fiatal ügyvéd, az akkori
országgyűlésen absentium ablegatus, később a Pesti Hírlap nagyhírű
szerkesztője, később Pest vármegye követe s még később első magyar
pénzügyminiszter, stbi.

Az írott lap czíme volt «Országgyűlési Tudósítások.»

Tehát ismét a toll jött segítségére a megbántott sajtónak.

Egy csoport fiatal ember, jurátusok, akadémiai és lyceumi tanulók,
lehetett a számuk másfélszáz, éjenkint gyorsan lemásolták, a mit a
szerkesztő ülések után megírt, s reggelre a közönség kezében volt a lap.
Egy íveért fizettek a lemásolónak két huszast; igaz, hogy az írás sűrű
volt. Akkor kaptam rá én is erre a nyomtatással vetekedő apró írásra,
mint gymnasialis tanuló.

Minő hatást tett a közönségre e censura nélkül megjelenő írott lap, azt
az is megítélheti, ki azon izgalmas időket nem együtt élte át, ha a
küzdelmek tárgyával megismerkedik, s hozzá képzeli az írott lap
szerkesztőjének ragyogó genialitását a küzdelmek szabadelvű
rajzolásában.

A kormány nem tehetett az írott lap közrebocsátása ellen, hanem annyit
mégis megtett, hogy a postára küldött példányokat lefoglaltatta. Akkor
aztán a megyék saját hajdúik által küldöztették szét a példányokat.
Csodás küzdelme a jognak és szellemnek az anyagi hatalom ellen!

A nyomtatott lapból ismét nem lett semmi; a főrendek nem egyeztek bele,
a királyi személynök az alsóházban kimondá, hogy a _censura a fejedelmi
jogok közé tartozik_, ezért keményen megtámadták, hanem hirlap csakugyan
nem jött létre, sőt az akkor létezett magyar lapoknak (Jelenkor, Hazai
Tudósítások) megtiltatott az országgyűlési beszédekből egyebet közölni,
mint a mi a hivatalos német lapokban foglaltatik.

Az 1839-iki országgyűlésen keményebben fogták a rendek az országgyűlési
hirlap ügyét. Ezúttal megint a főrendek akadályozták meg őket abban. Az
alsóház igen praktikusnak találta azon ajánlatot, melyet Battyhány Lajos
hozott szőnyegre a felsőházban, hogy adjanak ki egy oly lapot, mely
pusztán a nyilvánosan elmondott beszédeket közölje. E tárgy zajos ülést
idézett elő. A királyi személynök ismét a törvényesség nimbusával akarta
védeni a censurát, mi ellen Klauzál tiltakozott; az egész szabadelvű
ellenzék, a nagy többség mint egy férfi állt fel a tiltakozást magáévá
tenni s a hírlapot tárgyazó üzenet átküldetett a főrendekhez; ott azután
szokás szerint megbukott az ügy. Hasztalan küzdött a szabad sajtó
mellett az igaz magyar főnemesek mintaképe, Batthyány Lajos gróf, nagyon
sok elem volt a felső táblán, a kikre nézve a szabad sajtó minden betűje
megölő betű. Az országgyűlés ismét beszélhetett, de beszédeit nem
nyomathatta ki.

A heves vitáknak mégis annyi haszna lett, hogy a kormány megengedte a
politikai lapoknak, hogy némely nevezetesebb beszédet közölhessenek,
hanem – _a szónokok megnevezése nélkül!_

Nem hallgathatjuk el itt azon epizódot, mely tulajdonképpen nem a
felvett tárgy czímét viseli, mert nem sajtóról és nem censuráról van
benne szó; de éppen azért, mert az elsőnek surrogatuma, a másiknak
antidotuma volt, mégis szorosan felvett tárgyunkhoz tartozik, eltekintve
attól, hogy mint politikai esemény, nagy következéseknek magvát viselte
méhében.

Az Országgyűlési Tudósítások szerkesztője az országgyűlés végével Pestre
jött és itt folytatta írott lapját «Törvényhatósági Tudósítások» czím
alatt. Ez írott lapnak még nagyobb hatása volt az előbbinél.

A kormány be akarta azt tiltani, de hogyan jusson hozzá? Pestmegye
rendei megtagadták az eszközül szolgálást a tilalom végrehajtásához.
Megyei hatóságnak tehát nem lehetett az írott lap szerkesztőjét physice
megakadályozni működésében. Rövidebben bántak el vele. Elfogatták mint
felségárulót s börtönbe záratták és úgy kezdtek ellene pert a királyi
táblán.

Ugyanazon kaszárnyában tölté fogsága vizsgálati éveit, a melyben
1863-ban több szerkesztő megfordult; de a történeti igazság végett fel
kell jegyeznünk, hogy míg a katonák által elítélt s katonák által
bezárva őrzött szerkesztők azok részéről ugyanott a leghumánusabb
bánásmódban részesültek, addig az ősi, felmagasztalt magyar
dikasteriális kormány által egy a vád alatt levő szerkesztő ugyanazon
kaszárnyának legszűkebb zugába záratott el, hol ablakának kétharmad
része be volt falazva, hova olvasmányt, írószert nem volt szabad hozzá
beküldeni és senkinek látogatására menni, míg ítélete egy év múlva ki
nem mondatott; a királyi táblától három évi fogság, a hétszemélyestől a
negyedik évvel megtoldva.

Ez adatot fel kell említenünk azoknak a kedvéért, kik a jelen szomorú
állapotból úgy szeretnének bennünket kivezetni, ha kedvünk támadna egy
régibb, sokkal szomorúbb állapotba visszatérni.

Mostanában elitélték a szerkesztőt azért, _a mit_ írt; akkor elitélték
azért, hogy _írni mert_, nem is vitatkozva azon érdemileg, hogy mit?


IV.

Minthogy pedig teljesen absurdum, hogy egy országban szólásszabadság
legyen sajtószabadság nélkül, ennélfogva a kormány, elismerve a thézis
nehézségét, úgy vélte eligazítandónak a dolgot a logikai rendre nézve,
hogy tehát a szólásszabadságot is censura alá kell venni.

Innen támadtak a hirhedett processusok Wesselényi, Balogh János, Lovassy
és a többiek ellen, mely pörök azonban nemhogy elnémították volna a
szabad szót Magyarországon, sőt inkább az egész ország közvéleményét
felzúdították a kormány ellen, mely utoljára is átlátta, hogy a
közvéleményt nem lehet néhány képviselőjében négy fal közé elzárni és
sok megye tiltakozása után amnestiát adott az elitélteknek, a mi
egynémelyikre nézve már későn is érkezett.

1841-ben kezdett szerencsésebb időszak alakulni a magyarországi sajtóra
nézve. A kormányra felvilágosodottabb férfiak kezdtek befolyást
gyakorolni. A censura nem lett ugyan eltörülve, de új censurai szabályok
adattak ki s a censura kezelése a «tanulmányi bizottmány»-nak adatott
át, Mednyánszky Alajos kamaraelnök vezetése alatt.

Mednyánszky kormányhivatalnok volt, de felvilágosult fő s alkotmányos
érzelmű kapacitás.

A sajtó kötelékei tágultak, közjogi kérdésekről, miknek máskor puszta
czímét sem volt szabad leírni, lehetett eszmecseréket kezdeni sajtó
útján.

Ekkor támadt a Pesti Hirlap. Hogy a bécsi kormány e lap szerkesztőjéül
ugyanazon publicistát erősíté meg, kit néhány év előtt írott lapjáért
börtönbe záratott, bizonyítja, hogy már akkor is kezdték átlátni, hogy
egy kormánynak szüksége van azt is megtudni, hogy mit beszél egy
országban az ellenzék.

Csodálni lehet, hogy Metternich már akkor jobban fel volt erről
világosodva, mint későbbi utódai, Bach és Schmerling, a kik pedig a
század haladását akarták képviselni.

A Pesti Hirlap pedig korszakot alkotott nemcsak a hazai sajtó, de egész
hazai közéletünk történetében. Ezen lap segített győzelemre oly magas
eszméket, minőknek azelőtt még neveik sem voltak. Ez küzdött az örök
váltság, a közteher viselése, az egyenlőség elve, az ősi intézmények
reformja, sok új koreszme elfogadása mellett; s hogy minő sikerrel, azt
bizonyítja előfizetőinek ötezernyi száma s hogy minő ellenfelekkel
szemben, azt bizonyítják mindazon nyomtatott lapok, mikben egy gróf
Széchenyi István hasonló lángszellemmel, hasonló hazaszeretettel, de más
iránynyal, más meggyőződéssel vívott meg a Pesti Hirlap eszméivel
szemközt.

A sajtó akkor volt legnagyobb hatalom Magyarországon. Most nem az.
Nincsenek is oly hatalmas vezérlángelméi, mint az a kettő: Kossuth és
Széchenyi, a kik eszmék kezdeményezésével mint égő szellemek jártak a
közönség előtt, nagy és messze belátható jövendőket világítva meg
előtte; – de nem is arra valók ez idők, hogy most valaki lángszellem
legyen a zsurnalisztikában. Most szerény összegyűjtői vagyunk a
közvélemény hangulatának, – az is elég jó feladat; – de hogy a
magyarországi sajtó valamelyik vezetője geniális kezdeményezéssel
induljon meg, arra nem kedvezők az éjszakák. Most még a legmagasabb
pharos sem tudna egyebet megvilágítani, mint aggasztó ködöt s jó, ha a
sajtó kormányosa a közvélemény hajóját e csillagtalan éjben az örök
honszeretet delejtűje után meg tudja őrizni a helyes irányból való
kitéréstől.

Azért bizton mondom, hogy a Kossuth-, Széchenyi-alkotmányos reform-viták
korszaka volt és marad aranykora a magyarországi sajtónak.

Hát a censura?! Erről egészen meg is feledkeztünk.

Azt tartják, hogy egy hölgyre az a legjobb dicséret, ha nem lehet felőle
semmit mondani. Ilyen hölgy a censura is. Az a legdicséretesebb korszak
élettörténetében, a mikor legkevesebb van róla feljegyezve.

A kormány nem folyamodott betiltásokhoz, elnyomásokhoz, hanem mint
alkotmányos országokban szokás, saját álláspontjának védelmére, saját
pártja számára ellenhírlapot alapított, az volt a «Világ».

Ilyesmit az újabb kormányférfiak is kísértettek meg, (majd rájövünk
még), hanem az a különbség volt az akkori és mostani helyzet között,
hogy az akkori kormány valóságos kormánypárttal rendelkezett, tehát
valóságos közönsége volt, tehát szerkesztőt is választhatott valósággal,
meggyőződése szerint hozzá szító kapacitások közül, nem volt kénytelen
professzionátus tollakat hozni működésbe, a miknek munkája tekintélyt
nem ád, mert pártot nem tart össze, meggyőződést nem szilárdít, mert
meggyőződésből nem ered és nagyon sokba kerül, mert obligát közönsége
szűk körre szorítkozik.

Akkor Dessewffy Emil volt a kormánypárt képviselője a sajtó terén.
Nagyeszű férfi és meggyőződések embere, ki az ügyben, melyet védett,
_hinni_ is tudott. És ez helyesebb védelem volt a kormányra nézve minden
censuránál. Ez eljárás méltóságosabb volt mind egy nemzetre, mind a
magyar kormányra nézve, a hol nyiltan léphetett fel az utóbbi nézeteinek
híveket szerezni s szabadon választhatott az előbbi meggyőződése szerint
csatlakozni ide vagy amoda.

Ily nagy kapacitások között a harcz is nagyszerű lehetett: keserű és
kíméletlen volt az eléggé, de nemtelen soha. Mind a két fél koreszméket,
állami életelveket védett; egyik sem kicsinyes önérdeket, s a keserű
harcz irtó háború volt ugyan egymás pártja ellen, de nem
publikum-toborzás.

És előfordult akárhányszor, hogy a két élesen elkülönített párt oly
korkérdésekben, melyek a szabadelvű haladás eltagadhatatlan
követeléseivel léptek előtérbe, a sajtó útján kezet fogott és egy czélra
működött, a mint történt a közteherviselés kérdése felett a Pesti
Hirlapban és Dessewffy Emil röpirataiban.

Az 1843-iki országgyűlésen ismét előkerült a censurálatlan országgyűlési
közlöny ügye. A főrendek ismét megtagadták a közkívánatba beleegyezést.
Hanem a censura szabadelvűbb volt a főrendeknél s megengedte a
tudósításokat bármely terjedelemben a Pesti Hirlapnak is.

Hogyan lépett vissza végre Kossuth a Pesti Hirlap szerkesztésétől?
Hogyan vette azt át Szalay, majd Csengery vezetése mellett a magyar
centralista párt, mely a parlamentáris kormány alapelveit vallotta
programmjául a Kossuth által pártolt megyei autonomia és statutarius jog
helyett? Hogyan biztatta Metternich Kossuthot új lap-engedélylyel?
Hogyan hiúsította meg e biztatást az akkori udvari kanczellár, az mind
érdekes és fontos ugyan, de nem felvett tárgyamhoz tartozik, mely a
sajtó és a censura viszonyait vázolja.

Mentől hatalmasabb faktorrá kezdett válni a sajtó nemzeti közéletünkben,
annál kevesebb jelentőségre szállt alá a censura s ha gyakorolta is még
korlátlan hatalmát, azt csak harmadrendű kapacitásokkal szemben
érezteté, minő volt Táncsics Mihály, az irodalom legtöbbször sújtott
martirja, a kit még a negyvenes években elítéltek fogságra oly eszmék
közrebocsátásáért, a melyeknek Magyarországon sohasem volt közönsége.

Táncsics egyénisége egyetlen a magyar literaturában. Polgári származása
az alsó néposztályhoz köti, melynek érdekeit a túlzásig szívén és vállán
hordani tartá feladatának, olvasni húsz éves korában tanult s életmódját
azon túl is diogenesi stoicismus jellemzé. Gyakran lehetett őt látni,
irodalmi pályája idején is, puttonynyal a hátán, a mint kertészkedése
eredményét a zöldségpiaczra vinni sietett.

Háromszor találkoztam vele az életben. Először mint börtönből
megszabadítóinak egyike márczius 15-én, másodszor mint ellenfele
Debreczenben, hol két ellentétes irányú lapot szerkesztettünk s
harmadszor mint fogolytársa 1863-ban a budai József-kaszárnyában, hova
irodalmi működésünk miatt mind a ketten összekerültünk.

Ő mind a három esetben ugyanaz a rajongó, csak azzal a különbséggel,
hogy a legutóbbinál már vak volt. Szürke hályog ereszkedett a szemére a
börtön-lakástól. De ő vakon is azt látta, a mit ép szemmel s én azóta
gyakran gondolkozom felőle, hogy az a vak ember nem látott-e tisztábban,
mint én, ki azt voltam hajlandó elhinni, hogy egy osztrák kormány az én
szabadelvű nézeteimben possibilisabb variánsát fogja találni a
Magyarország állami létét fogalmazó politikai reformoknak – mint
Táncsics konfesszióiban.

De szenteljünk egy egész szakaszt annak az időpontnak, midőn az előleges
censura helyt adott a sajtószabadságnak.


V.

Ha azok, a kik az 1848-iki törvényeket rögtönzéseknek mondják, vissza
akarnának emlékezni a megelőző évek sajtó-mozgalmaira, talán önmaguk
előtt mégis bevallanák, hogy nincs igazuk.

A miket az 1848-iki törvények a magyar Corpus Jurisból kiszakítottak,
azok mind évek óta sürgetve, megvitatva, minden oldalról kifejtve, ott
találhatók az 1848-at megelőzött évfolyamaiban a független sajtónak.
Egyrészt Kossuth, másrészt Csengery szerkesztése alatt a Pesti Hirlap
tüzetesen tárgyalta, s a mely kormány e hírlapi tárgyalásokat nemcsak
meghallgatta, sőt azoknak megvitatásához saját közlönyében hozzá is
járult, az nem mondhatja, hogy váratlanul lepték meg a nemzet
követelései, hogy rögtönzöttek voltak a törvények.

Márczius 15-ike csak a rég megvitatott, a közvéleménytől elfogadott
követelések _czímeit_ sorolta elő.

A vívmány, a melyet e nap adott, a censura fennhatóságából való
kibontakozás volt.

E tény élénken meg van még tartogatva a kortársak emlékezetében s
története igen rövid.

Négy fiatal író kezébe vette a nemzet kívánalmainak formulázott tizenkét
pontját és saját felelősségére kinyomtatá azokat a legelső nyomdában. A
tizenkét pont között az is ott volt, hogy a sajtó szabad.

Ez volt a legelső nyomtatott lap Magyarországon, mely censura nélkül
jelent meg.

A budai kormányszék nem szegűlt ellene s a közvélemény kívánatára a
sajtói működés miatt fogságban levő Táncsicsot szabadon bocsátá.

Másnap találkoztam volt censorunkkal. A jó öreg R.....nak őszinte
örömköny ragyogott szemében. Ez a derék, becsületes ember in politicis
csak olyan szabadelvű volt, mint akárki más és sok olyan dolgot engedett
keresztül menni, a mit az osztrák szabadsajtó (!) korszakában nem
lehetett volna újra kinyomatni. Petőfit különösen kegyelte s ha
verseiből _lealkudott_ valamit, azok nem a szabadelvű eszmék voltak,
hanem a helylyel-közzel kitörő embergyűlölet vulkán-olvadéka. Ilyen
embergyűlölő eszméket nem engedett meghonosulni az irodalomban az
emberszerető öreg úr. Nekem is keresztül húzta irodalmi pályám első
évében egy ily világfaló eszmékkel teljes munkámat; legyenek érte áldva
becsületes hamvai.

A felszabadult liberális sajtón alig lehetett észrevenni, hogy miben
különbözik elébbeni önmagától. Még azt a kis időt sem sietett
felhasználni semmi nevezetes túlcsapongásra, mely a felszabadulás és az
új magyar belügyminiszteri sajtótörvények kiadása közé szorult.

No, ezek a sajtótörvények meglehetősen elrontották a kedvét annak a
literátornak, a ki a censurától megszabadultnak képzelte magát. Hiszen
censura volt az is, csakhogy elől-hátul censura, elől laplefoglalással,
húszezer forint kauczió-letétellel, hátul nagyszerű fizetésekkel,
birságokkal és számos esztendőkre terjedő fogságokkal körülkerítve.
Belefoglalta az a bűnök elenchusába mindazokat a feladatait a sajtónak,
a miket teljesíteni kötelessége: sérthetetlenné tette a kormány
tagjaitól kezdve le az utolsó éji őrig minden tagját a közigazgatásnak s
vetélkedett kifejezései határozatlanságával akármely azóta készült
sajtótörvénynyel.

Az a néhány, hatás nélkül eltűnt röpirat, mely veszélyesebb izgatást
tartalmazott, nem igazolta e szigorú törvényeket, valamint az sem, hogy
a volt konzervativ lapokból egyszerre ultra-demokraták és radikálok
lettek. Ezen változásokon csak nevetett a közönség. Az igazi liberális
sajtó az maradt, a mi volt. Elveit látta győzni s meg volt vele
elégedve.

Hanem ezeket a sajtó-törvényeket nem számíthatta elveinek győzelmi jelei
közé és ezt nem is késett kijelenteni a magyar miniszteriumnak. Mert ha
nem is számítjuk a legalis protestatiók közé azt a tüntetést, melylyel a
pesti közönség a sajtó-törvényjavaslatot a városház előtti téren
megégette, de fel kell említenünk, hogy e javaslat ellen Pestmegye
közgyűlése és a pesti közbátorsági bizottmány küldöttségileg tiltakoztak
s a törvény csakugyan szelidített alakban került ki a király
szentesítése alól.

Ámde bármilyenek legyenek is az 1848-iki sajtótörvényeink, ott van
mellettük, a mi mindenkit megnyugtat, hogy azoknak magyarázása nem
kormányhivatalnokokra, nem fizetett birákra van bízva, hanem
esküdtszékre. Esküdtszéki tárgyalás mellett nincs igazságtalan törvény,
mert független a biró.

Egyetlen eset volt egész alkotmányos korszakunkban ily esküdtszéki
tárgyalásra sajtó-ügyben s a véletlen úgy hozta magával, hogy a tizenkét
kihúzott név között Petőfié s az enyim is ott volt mint olyan, melyre
sem a vádló, sem a vádlott nem mondták azt, hogy «nem kell».

Derék, értelmes iparosok voltak kollégáink, bizonyosan sok gyakorlattal
bírók egyéb községi közügyekben, hanem a sajtó-ügy még újdonság volt
rájuk nézve. A mellett a vádlott ügyvéde szinte nem jól fogta fel
védencze ügyét. Az volt a vád alapja, hogy egy választópolgár egy lap
hirdetményei közé azt iktatta be, hogy a kik X. urat akarják
megválasztani bizonyos városi hivatalra, azok menjenek előbb ő hozzá, ő
majd mond nekik valamit. Ezt a közvádló hivatali becsületsértésnek
vette, mert mit mondhat X. úrról a vádlott a meghívottaknak? A vádlott
ügyvéde aztán mind csak azt akarta bebizonyítani, hogy a miket a vádlott
X. úrról _beszélt_, azok nem voltak olyan nagyon becsületsértő dolgok; a
miről nem sikerült az esküdtszéket meggyőznie. Úgy, hogy mikor
itélethozatal végett félrevonult az esküdtszék, tíz votum volt kettő
ellen az elmarasztalásra. Az a kettő Petőfi volt és én. Mi előadtuk az
esküdteknek, hogy itt illetékességi fogalomzavar van: a mit a vádlott
_beszélt_, az nem tárgya a _sajtókihágásnak_; ha beszédben sértett,
járjanak el ellene fegybiróságilag; de a súlyosabb sajtóügyi eljárásnak
csak sajtóvétség képezheti tárgyát. Az lett belőle, hogy egyhangúlag
felmentette az esküdtszék a vádlottat, a ki azonban, hogy ne menjen el
elégtétel nélkül, a felmentő itélet után ünnepélyesen bocsánatot kért a
megsértettől.

E kedélyes processuson kívül több nem háborította a sajtó működését.

Pedig ugyan viharos idők keletkeztek. Élünk még néhányan azok közül, a
kik _két_ vésztörvényszék rendszabályai között írtuk le
meggyőződéseinket, a harmadik volt maga a közönség, ki gyanúsított,
bevádolt, elítélt, ma felemelt, holnap eldobott. És azért mégis leírtuk
meggyőződéseinket.

Nehéz volt szólni, de nehezebb volt hallgatni.

Véleményeinket, miket akkor elmondtunk, még most veszi censura alá a
história s még nem tudjuk, melyikre fogja ráírni a «deleatur»-t.

Egy eseményt nem hallgathatok el.

Sokunk közűl egyikünket, nem tartozik ide, hogy kit, azzal vádolt
valaki, hogy működésével a magyar katonaság s különösen annak egyik
vezére, Klapka, elégületlen.

A vádlott journaliszta ez iránt kérdést tesz az illető katonai
auktoritásnál.

S a katonai auktoritás azt felelte neki vissza mívelt hangú levelében,
hogy irodalmi működését üdvösnek tartja; de ha mindjárt elveivel
ellenkeznék is, a mint nem, sokkal magasabb fogalommal bír a sajtó
hivatása felől, sokkal jobban tiszteli annak kezelőit, semhogy az
ellenkező véleményt a katonai tekintélylyel akarná elnémítani.

Így vélekedett egy magyar katonai kapacitás a háború izgalmai közepett a
sajtó hivatása felől.


VI.

Azután jött a muszka invasio.

A ki látta az idei május 23-iki fagy után a letarolt növényvilág képét,
gazdászati növényt és hímes virágot, lombos fát és csirázó vetést, ápolt
rózsát és útféli gyomot egyaránt letarolva, leforrázva: az látta a
magyar literaturát e korszakban.

A mint Paskievics egy kezébe kerűlt magyar lapszerkesztőt
megbotoztatott, ezt olyan jelnek vette a magyar literátor-sereg, mely
tanácsosnak mutatja a pieridák berkét valami csendesebb berekkel
felcserélni.

Kinek is lett volna akkor kedve írni és miről?

Az ostromállapot törvényszéke azonban személyileg nem üldözé az elmúlt
mozgalmas időszak íróit, kivéve ismét és újólag a szüntelen proskribált
Táncsicsot, ki mint mondják, saját _in effigie_ kivégeztetését a bámuló
tömeg közül nézte végig a nélkül, hogy valaki ráismert volna s mint
hivatalosan kivégzett egyén azontúl is folyvást Pesten lakott a nélkül,
hogy valaki felfedezte volna.

A magyar literátorok számára nem alkottak kategoriákat a forradalom
perbefogandói között s tudtomra még Petőfi neve sem fordult elő az
idézettek sorában.

Egy akkor nagy befolyású magyar ember ugyan proponálta, hogy harminczkét
megnevezett magyar írót szintén felségsértési vád alá kell fogni; hanem
ennek ellenében egyike az akkori államügyészeknek, szintén magyar ember,
egy hosszas emlékiratban kifejté, hogy a magyar literatura az elmúlt
években nem hangadója, csak visszaadott hangja volt az idők eseményeinek
s azontúl egy pár olyan magyar lapszerkesztő, ki a hadparancsnokságnál
önkényt bejelenté magát, azzal az elutasító szóval bocsáttatott odább,
hogy «senki se hítta ide!»

A szigorú katonai hatóságok nem törődtek a tollforgató emberekkel.

Szerencsére nem hiányzott egy eleven kedélyű fiatal író, ki e helyzetet
észrevegye és közhaszonra fordítani törekedjék. (Szilágyi Sándor.)

Maig is megfoghatatlan tünemények közé tartozik, hogyan jöhetett ez a
fiatal iró arra a vakmerő gondolatra, hogy ő, amidőn a megtorló politika
éppen szenvedélye tetőpontján naponkint új áldozatokkal szaporította a
nemzeti gyász lajstromait, egy rendes füzetekben megjelenő közlönyt
indítson meg e czím alatt: «Forradalmi Emléklapok».

És e füzetek valóban azok voltak, a miknek programmjuk hirdeté. Majd
költői rajongással, majd történészi hűséggel teleirt emléklapjai a
nemzeti nagy erőfeszítés éveinek. A mit a magyar irodalom a legteljesebb
sajtószabadság idején nem tett meg, azt a legfélelmesebb időkben
teljesíté: egy darab historiának az eseménygazdag időkből megörökítését.

És ebben Szilágyinak igen sok érdeme volt. Ő nem érte be azzal, hogy a
legelső tollforgató embert elfogja az utczán s irasson vele, a miről az
tud; hanem összeszedé az ország minden részébe szétfutott magyar irók
legnevesebbjeit. Ha valamelyik azok közül jól el tudott rejtőzni a
rendőrség keze elől, Szilágyi szemei megtalálták, Szilágyi kisajtolta
belőle a poézist és historiát, ha némelyik aggodalmaskodott saját nevét
hangzásba hozni, Szilágyi magára vállalta a felelősséget, s csinált neki
álneveket, ő adta nekem is a _Sajó_ álnevet (a mi ugyan apám
juhászkutyájának a neve volt valaha, de az is jó _maszk_ volt akkor) s
ha a bujdosó literátor szűkölködött, ő táplálta azt honoráriummal, mint
Illés prófétát a holló a pusztában.

Így közöltek a Forradalmi Emléklapok buzdító költeményeket, nevezetes
történeti leirásokat, hű életrajzokat, «A», Imrefi, Cs. A., K. L. Orion,
Sajó, Sz. K., T., stbi álnevekkel és betűjegyekkel, melyek alatt Arany,
Vahot, Csengery, Kőváry, Bérczy, Jókai, Szász Károly, Tompa, stbi
rejtőztek, míg mások, mint Berecz, Dózsa, Gyulai, Mentovich, Obernyik,
Tóth Endre és Tóth Kálmán, valamint maga a szerkesztő saját neveik alatt
bocsátották közre műveiket.

E folyóiratnak mind a hat megígért füzete megjelenhetett, s azt a jó
hatást eszközölte, hogy a magyar irók az első elcsüggedés
halál-merevségéből fel kezdtek ocsudni, s ha nem volt is kilátás a
politikai literatura terén valami hasznosat eszközölhetni, kisérleteket
tettek a költészet, a tanügy, a nemzetgazdászat és természettudományok
mezején. Így lett a Pesti Hirlap egyik szerkesztőjéből ismét regényíró,
a másikból nemzetgazdász és természetbúvár, egy harmadikból szintén
regényíró, két magyar kultuszminiszter szintén e virágtermő rétre tette
át állandó lakását. Egykori ó-konzervativ celebritások egyesültek
egykori politikai antagonistáikkal magyar történeti emlékek kiadására, s
e rövid idő alatt korszakot alkotó művek jöttek létre.

Hanem a mint a katonai uralmat a polgári absolutizmus váltotta fel,
rögtön érezhető lett a censura hatalma. Az valóságos nagyhatalom volt. S
ha szabad egy nagyhatalmat köblábak szerint megbecsülni, hát tessék
elképzelni, hogy van a pesti fel-dunasoron egy roppant nagy kétemeletes
ház, annak van két udvara, roppant nagy padlása és pinczéje, van
hatvannégy terme és számos kisebb szobája; hát e korszak alatt azokban a
pinczékben és padlásokon mind megvizsgálandó irodalmi termények voltak
felgarmadolva, s azokban a számtalan termekben mind ahhoz értő férfiak
laktak, a kik ezen termények megvizsgálásával foglalkoztak. Pedig még
azonkivül volt a roppant nagy harminczad-épület azon a helyen, a hol
most a pompás háznégyszög áll, s a külföldről érkezett nyomtatványok ott
állták ki a vesztegzárat.

Az idők haladását jellemzi, hogy ugyanazon institutio most megfér egy
kicsiny, egyemeletes házban, melynek csak tizennyolcz szobája van s
nincsenek magazinjai.

A legelső, a mi áldozatul esett, természetesen Szilágyi Sándor
literaturája volt. Hasztalan adta a folytatásnak ez ártatlan czimet:
«Magyar Irók Füzetei», bizony betapostatott annak a legelső füzete. (Így
neveztetik azon eljárás, midőn egy «beanstandolt» munkának összes
kiadványa a hivatalos kalló alá tételre itéltetik s apróra összezúzatik;
lesz belőle papier-machée, s abból készülnek gyermekjátékok, stbi.)

Sőt egy præsidialisban hivatalosan tudtára adatott minden szerkesztőnek,
hogy azokról az elmult időkről soha többet semmiféle emlékezést tenni
nem szabad, azokból semmi adatra hivatkozni, azokra semmi eszme által
emlékeztetni meg nem engedtetik.

A felsőbbség szigora, annyira terjedt Szilágyi ellen, hogy egy nemsokára
megkezdett szépirodalmi hetilapját mindjárt az első szám megjelenése
után rögtön és örök időkre betiltották. A jámbor «Röpivek» azt a vétket
követték el, hogy vegyes ujdonságaik között a Kinában kitört forradalmi
mozgalmakat ismertették s a «Ming» dinasztiáról nem emlékeztek meg elég
tisztelettel. Attól fogva állandóan meg volt tiltva Kináról és a kinai
bajokról tréfálózni a lapoknak; – nem mondatott meg, hogy miért? – az
igaz, hogy nem is kérdeztetett.


VII.

Amint az 1852-iki Bach-féle sajtótörvények behozattak Magyarországra is,
akkor kezdődött a valódi tragicomicum a sajtó és a censura közötti
kölcsönös viszonyban.

Tragicum azokra nézve, a kik viselték, comicum azoknak, a kik most
olvassák; de valóban tragicomicum az egész összhatást tekintve.

Az iró, a kit a hatóság mint vándorczigányt őrizett, kormányzott,
lefülelt, épen azon keserű humort fejté ki az életben, a mit üldözött,
hazátlan vándorlókról kelt adomákban annyiszor megnevettünk.

Más osztályai is a társadalomnak jól körül voltak sorompókkal véve, de
annyival egy sem, mint az irodalom.

Legelőször is annak, a ki bármiféle lapot akart szerkeszteni, nagy
alázatosan kellett folyamodni a hatóságokhoz engedélyért s ugyanott
bebizonyítani, hogy politikai multja mindenkor feddhetetlen volt. Az
akkori fogalmak cynosurái mellett ritka qualitás! Nagy keletnek
örvendett az olyan szerkesztőnek való iró, a ki 1848-ban quo fato
akadályozva volt, hogy magát valamiképpen kompromittálja; a kiadók most
siettek az ily szerencsés kivételt felkeresni, hogy aztán annak a
firmája alatt a többi bűnösök mint munkások dolgozhassanak.

Az ilyen concessiókat nagy hamar el is vették, ha az illető tulajdonos
vagy szerkesztő nem felelt meg a róla feltételezett jámborságnak; példa
rá Császár Ferencz elmozdíttatása.

Másodszor a szerkesztőnek, a ki hatóságilag megerősíttetett, reverzálist
kellett magáról adnia, hogy semmi olyan tényt nem fog elkövetni, a mi a
dolgok jelen rendjét megháboríthatná.

Harmadszor előtte állt a drákói sajtótörvény félelmetes
paragrafus-erdejével, mely mint megannyi manzanillo-fa az alája kerülőt
csendes megfojtással fenyegette. Üsse fel az olvasó bármely lapját az
ujtestamentomi Szentirásnak, s én találok §-t az osztrák
sajtótörvényben, melynek alapján azért a lapért az illető evangelistát
perbe lehet idézni.

Nem is volt ritkaság a sajtóper. A Pesti Napló maga 18 vagy 28 ily pert
kapott. Miért nem tudni biztosan, hogy hányat? Mert az ismét a
kellemetes eljárások közé tartozott: a megkezdett sajtópereket soha be
nem végezni, hogy a beperelt szerkesztő szüntelen a félelem tüskéin
aludja álmait.

Azután következett negyedszer – a censura. Dupla censura, a hogy illik,
előleges és utólagos. Mert a liberális Bach-kormány subventionált lapjai
azt hirdették a világnak, hogy Ausztriában megszünt a censura.
Nyomtathat mindenki, a mit akar; csakhogy a nyomtatványt előbb átolvassa
egy albiztos, azután egy főbiztos; azzal felment a
rendőr-osztálytanácsoshoz, attól felment a rendőrfőnökhöz, attól a
helytartósági felülosztálytanácsoshoz, attól Bécsbe nem tudom miféle
vizsgáló hatósághoz. A vége rendesen az volt, hogy a megjegyzett mű nem
jelenhetett meg s a szerző ugyan örülhetett, hogy ha száraz lábbal
kigázolhatott a veszedelemből.

Még ez nem volt elég. Az irók utoljára mégis kitanulták a sajtótörvény
kelepczéit; lassankint bele tanultak, hogyan kell írni, hogy a czenzura
bele ne akadjon? A közönseg pedig megtanult olvasni: olvasni a fehér
sorok között; olvasni mást, mint amik oda vannak írva, olvasni azt, a
mit az iró gondolt magában. Igazán gyönyörű magnetikus rapport volt az
az iró és olvasó között. Ki ne emlékeznék rá, mikor egy iró-barátunk
éveken át vezérczikkezett Schleswig-Holstein helyzetéről, melynek Dánia
irányában szakasztott olyanok voltak a viszonyai, mint Magyarországnak
Ausztria irányában. Az olvasó nagyon jól tudta, hogy mutato nomine de
quibus fabula narratur, s nagy élvezettel szedte fel az eszméket, melyek
az Elbe-herczegségek ügyében voltak elhintve. Hanem ezen is tudtak
segíteni. A mibe preventiv censurának nem lehetett belekötni, a mit a
repressiv censurának nem lehetett megtorolni, a lap _szellemébe_, titkos
_intentióiba_, azt ellenőrzé a magasabb hatóság, s odasujtott az
Olympról mennyköveivel. Az író először szóbeli megintésben részesült,
azután irásbeliben. Az irásbeli megintésnek az a tulajdonsága volt, hogy
a második irásbeli megintés után bekövetkezett a lap felfüggesztése és
betiltása. Aki már a második irásbeli megintést is megkapta: annak már
hajszálon függött az élete: annak nem lehetett többé merész vállalatokra
gondolni. Milyen kevés adaga a vakmerőségnek kellett ahhoz, hogy egy lap
megintést kapjon, lefoglaltassék, három hónapra felfüggesztessék, arra
példa volt a Hölgyfutár, melyet ily fátum ért egyszer a miatt, hogy
valami elbeszélésében egy ifjú így sóhajt egy hölgy után: «Isten hozzád
te szép _idegen!_» S minthogy a szövegből kiderült, hogy az _bécsi_
hölgy volt, a tényálladék (szép uj szó!) a monarchia egységének
megtagadásául számíttatott be!

Egyszer egy szerkesztő kollegánknak ujdonat ujonnan megindított lapja
január elsején megjelent első száma után, ha jól emlékszem, azért a
vakmerőségért, mivelhogy 1858-ban bátorkodott indítványba tenni, hogy a
magyar ifjak és hölgyek a legközelebbi farsangon öltözzenek magyarosan,
– mindjárt egyszerre mind a két irásbeli megintést megküldték egy
boríték alatt, hogy hamar átessenek rajta, s ne sokat bajoskodjanak
aztán vele.

De még ez sem volt minden.

Mert még az a baj is hátra van, hogy az irók tudatlanok. Puszta
tudatlanságból követnek el néha olyan hibás dolgokat, a melyek nem
ütköznek ugyan semmi sajtótörvénybe, de azért a hatóságra nézve még is
kellemetlenek.

Ezekre nézve tehát fel kelle őket világosítani.

Alig múlt el hét, melyen az összes szerkesztők fel ne hivattak volna a
sajtóhatósághoz (és habár valaki pusztán borászati lapot szerkesztett
is), meghallgatandók, hogy ebben és emebben a speciális ügyben minő
magatartást kell követniök.

Ha adomagyüjteményt akarnék e helyütt adni, nagyon megtarkíthatnám vele
e rovatot; de fenn akarom azt hagyni az élczlapoknak. Csupán annyit
jegyzek meg, hogy az eként adott utasítások tömege nagyobbrészt a
legaprólékosabb kicsinységekből, semmiségekből állt, úgy, hogy érdemnek
kell neveznünk a szorgalmat, melylyel azokat valaki fel birta fedezni.

Hanem egyet a sok közül még sem hagyhatok említés nélkül.

Napoleon császár talán maga sem sejti, mily sűrű jegyzékváltásra adott
okot a magyar irodalom és a censura képviselői között magas életpályája
különféle fázisainál fogva.

A deczemberi coup d’état után minden magyar lapszerkesztőnek
meghagyatott, hogy Napoleonról csak tisztelettel szabad emlékezni.

Ekkor aztán hát elkezdték őtet tisztelni.

_Később_ jött megint olyan idő, a mikor kiadatott, hogy most már talán
jó lesz Napoleonnal olyan nagyon nem sympathisálni.

Akkor aztán elkezdték Napoleont megint szabadon kritizálni.

Az 1858-iki attentatum után megint alá kellett írni minden magyar
szerkesztőnek, hogy Napoleont nem szabad bántani.

_Egy év múlva_ megint az jött, hogy Napoleont ismét kár lesz olyan
nagyon tisztelni. Tiz hónap mulva ismét tisztelettel kellett róla
emlékezni. És így tovább. Én valóban nem emlékezem rá, hogy hányszor
írtam alá, hogy Napoleon császár irányában miféle véleményárnyalatokat
kell felvennem, mint engedelmes állampolgárnak.

Hanem hát annyi sötét panasz mellett az akkori idők censurai viszonyai
ellen viszont azt a méltányló elismerést is fel kell említenem, hogy ha
volt sötétség, az mindenki számára volt, s ha az akkori rendszer nagy
embere nem engedé meg, hogy bizonyos ficzkók a magyar alkotmány mellett
firkáljanak, úgy azt sem engedé ám meg, hogy más bizonyos ficzkók a
magyar alkotmány ellen s annak valami surrogatuma mellett henczegjenek;
s a mint számos pecsét volt ütve annak a szájára, a ki a fennálló
rendszert kritizálni akarta, hasonló sorsban részesült az is, a ki annak
dicséretére próbálgatott volna szót emelni; kivéve természetesen magát
az «Ein Rückblick» excellentiás szerzőjét, a ki azután Széchenyi «Ein
Blick»-jében olyan irgalmatlan censorára akadt, hogy még most is vezekli
Rómában élettörténetének keresztülhúzott lapjait.

Az absolutismus idejében nem volt a magyarországi sajtó fegyver a nemzet
kezében, de nem is eresztettek rá a megkötöttre egy másik felfegyverzett
ellenfelet, hogy szabadon gázoljon rajta.

Tehát még nem jutottunk el a keserű pohár fenekére, melynek seprűjét
kiüríthetni egy későbbi időszaknak tartatott fenn, a midőn a
centralisták kerültek a kormányra; ennek vázlatát egy utolsó czikk
számára tartjuk fenn.


VIII.

Azon idő alatt, hogy Benedek tábornok volt Magyarországon a kormányzó,
enyhülni kezde az irodalom helyzete.

A politikai irodalomnak megengedtetett némely abstract alkotmányos
fogalmakat újra pengetni, az élczlapok tehettek anekdotákba és rímekbe
burkolt czélzatokat, s a költők énekelhettek hazáról, nemzetiségről és
szabadság után sóhajtozó népekről.

A kemény rendőrfönök nem volt Benedek előtt grata persona.

Akkoriban csaknem napirenden volt, hogy utczai kravallok legyenek
Pesten.

Miből állottak ezek a kravallok?

Abból, hogy két-három ember hevesen beszélt az utczán, egy pár fiatal
embernek szokatlanul pengett a sarkantyúja, valaki tán egy éljent is
kiáltott valamire, valami víg társaság a Szózatot énekelte; arra azután
megjelent néhány lovas- és gyalogcsendőr, azok segítettek egy kis zavart
csinálni a járókelők között, arra kirukkoltattak egy osztály
katonaságot, azt felállították az utczán, arra sok nép összecsődült
bámulni és várni, hogy mi történik; lassankint ki-ki haza ment.

A lapoknak egy szót sem volt szabad erről irni.

Egyszer Benedek kormányzónak eszébe jutott, hogy meghívja magához az
akadémia tagjait. Ebéd után discursusba elegyedett velük. Az akkori
rendőrfönök népszerűtlen intézkedései miatt panaszkodtak neki többen.

– De hát ismert ön már valaha népszerű rendőrfőnököt? – kérdé hozzám
fordulva a kormányzó.

– Ismertem, felelém. Hajnik Pálnak hivták; mikor magyar ministeriumunk
volt.

Elmosolyodott rá.

Az akkori rendőrfőnök nem is sokáig maradt meg Pesten. Utána az akkori
rendőrtanácsos, W. felügyelete alá jutott a sajtó; ki ha a
sajtószabályok szigora mellett is, de legalább emberileg bánt az
írókkal, s nem kereste műveikben erőszakosan a tendencziát.

A rövid alkotmányos időszak alatt nem igen lehetett a sokáig elnyomva
tartott irodalomnak gyorsan kifejlődni.

Azonban mégis sok becses mű jelent meg ez idő alatt is, mely régóta várt
a feltámadásra.

Az 1861-iki politikai lapirodalmat nem vádolhatja senki túlságos
heveskedéssel. Az országgyülés és a megyei közönségek visszhangja volt
az, s hogy a közvéleményre mennyire nem hatott biztatólag a napisajtó,
annak legvilágosabb bizonysága az, hogy az egy szűkkörű «Trombitán»
kivül, mely inkább derültséget, mint izgalmat keltett, az egész
baloldalnak sok ideig nem volt semmi közlönye. Később a
«Magyarország»-nak volt némi viszonya e párttal, de az sem tartott
sokáig. A határozat-felirat hosszas vitái alatt a sajtó nagyon kevéssé
buzdította a határozati pártot.

Ez az időszak szinte egy esztendeig tartott. November elején ki lettek
hirdetve a kivételes törvények Magyarországon, melyek folytán a
sajtó-ügyek a katonai törvényszékek felügyelete alá lőnek rendelve.

A Schmerlingi kormány, hogy ideálját, az ál-alkotmányosságot
megkedveltesse, absolutismust hozott be Magyarországra.

Nem a katonai törvényszékek, de az absolutismus itt a gyűlöletgerjesztő.
Mikor a kormánytól függ olyan törvényeket kiadni, a mik szerint a
legloyálisabb véleménynyilvánítás, a legindokoltabb panasz a lázítás és
közcsendháboritás bűnei közé soroltatik, akkor törvényszékül a katonák
még sokkal jobbak, mint a kormány kegyétől függő, törvénytelen állású
polgári bírák volnának, kik a kivételes törvények végrehajtásából még
érdemeket is tudnának maguknak csinálni.

A kivételes törvények hatását csakhamar megérezte a sajtó. A megyei
közönségek és tisztikarok lelépése épen akkor volt napirenden; de már
azokat egy hét mulva a kivételes törvények kihirdetése után, bárha
nyilvános tények voltak is, a hazai sajtó nem közölheté, csak röviden
említhette meg, hogy itt meg itt egy megyei tisztikar ismét
visszalépett.

Azt mondták, hogy a kivételes törvények azon új hivatalnokok védelmére
hozattak, a kik a leköszönt tisztviselők helyébe elvállalták a
közigazgatás és törvényszolgáltatás kezelését, kinevezés útján.

Meg kell vallani, hogy ezen feladatukat híven be is tölték a kivételes
rendszabályok.

Egy akkori időbeli szerkesztő azt az utasítást adta vidéki levelezőinek,
hogy «irjatok, barátim, ha akartok, Schmerling ellen, ha akartok, a
római pápa ellen, ez talán mind szabad; de egy vármegyei esküdtet meg ne
rójatok, mert azért mindnyájunkat becsuknak». Ezt a jó tanácsot, úgy
látszik, hogy nem a «Magyarország» szerkesztője adhatta levelezőinek,
mert azt mindjárt a provizorium első hónapjaiban perbe fogták egy megyei
hivatalnoki kar birálatáért s levelezőjével és kiadójával együtt nagy
hamar el is itélték, kit egy esztendőre, kit két, kit három hónapra; a
lapot végleg betiltották, s a biztosítékából kétezer forint bírságot
lehúztak.

Ezentúl a szerkesztők és kiadók sűrű vendégei lettek a katonai
laktanyáknak, a Bolond Miska, a Fekete Leves, az Ország, a Hon
szerkesztői egymásután állíttattak katonai törvényszékek elé, sőt
utoljára még a szelid kedélyű «Idők Tanúja» is, és a magyar kancellária
által protegált «Független», sőt hogy a _tréfa_ tökéletes legyen, még a
kormány tulajdon hivatalos német lapjának a szerkesztője is oda került
be a börtönbe a többi bűnösök közé. Igen, _tréfa_ azoknak, a kik ezt
messziről nézték. Könnyű volt a szerkesztők sorsán nevetni! Hiszen nem
tört bele semmi csontjuk. A katonák igen humánusan bántak velük. Szabad
volt azt enni-inni odabenn, a mit akartak, sétálni menni tetszés
szerint, folytathatták odabenn a mesterségüket, többnek megengedtetett,
hogy irószereket tartson és dolgozzék. Én részemről tartozom elismerni,
hogy szivélyesebb házigazdám sohasem volt, mint a derék
József-kaszárnyai térparancsnok, s ha az ottani élményeimet
összehasonlítom az ugyanakkori bécsi elitélt és bebörtönözött
irodalmárokéval, a kiket piszkos polgári börtönökbe, csalók és tolvajok
társaságába csuktak össze, bizonyságot kell tenni róla, hogy a katonai
hatóságok börtönei rend és tisztaság és emberséges bánásmód tekintetében
semmi kivánni valót nem hagytak hátra, tehát nem a kiállott büntetés
volt a rendszabály súlyosabb oldala, mert hisz ez olyan dolog, a mire
azt szoktuk mondani, hogy kitelik a maga foltjából.

De a roppant morális csapás, melyet e rendszabály okozott! Az volt az
eredmény súlyosabb fele.

A sajtóval együtt le volt törve a közérzület.

Bizonysága ennek, hogy a provizorium első évében harminczhárom magyar
lap volt kénytelen megszünni. S a sajtó közönsége közel huszonkétezer
előfizetővel megfogyott, tehát felényire leszállt.

A közvéleménynek nem volt módja megnyilatkozhatni többé.

S ez még mind nem volt elég. A kormány nem érte be azzal, hogy a valódi
közvéleményt elhallgattatta; még arról is gondoskodott, hogy annak
helyébe egy látszatos közvéleményt plántáljon be. Négy év alatt a
Schmerling-kormány másfél millió forintnál többet adott ki arra, hogy a
subventionált sajtóval ellenkezőt hirdettessen, mint a mi a nemzet vére,
lelke, meggyőződése volt.

És ebben múlta felül elődeit, a Bach-kormány bürokratáit, Schmerling
soi-disant alkotmányos praxisa. Az absolutizmus legalább mindenkinek azt
mondta: «Csitt!» a kormány rendszabályai nem szorultak senki
helyeslésére; de a februári pátens hivei milliókat vesztegettek el arra,
hogy sajtó útján magasztaltassák azt, a mit mindenki megvetett,
inzultáltassák azokat, a kik ha ellent nem mondhatnak, legalább
hallgatni akarnak, s ha egy közülük a hallgatást nem állhatva tovább,
egy tiltakozó szót emel, bár a legloyalisabb hangon, a leghívebb
intentióval, azt oly kegyetlenül üldözőbe fogják, a hogy Haynau idejében
nem üldözték a szabad szót.

Tény az, hogy a legtöbb sajtóper nem a helybeli sajtóhatóságok feladása
következtében indíttatott meg, s tény az, hogy midőn a Hon a
törvénytelenségek ellen, melyeket a Schmerling-Nádasdy-kormány Erdély
irányában szándékolt rendszabályul venni, óvatosan felszólalt, – e
nyilatkozata miatt a szerkesztő és kiadó háromszor állíttatott három
különböző ezred katonai törvényszéke elé. Bürokrata törvényszék okvetlen
elmarasztalta volna őket, de a katonai törvényszékek mindhárman
fölmentették.

Ez volt a liberális osztrák centralisták rendszere. Utoljára
gratulálnunk kellett magunknak, hogy az inzultáló polgári önkény elől a
katonai fegyelem oltalma alá jutottunk.

Ez idő szerint három külön censura volt az irodalom felett. Az egyik a
rendes sajtó-hatóság, a rendőri sajtószakosztály, a másik a
helytartósági censura, a harmadik a bécsi kormány censurája.

Ezt nem tagadhatja senki, miután személyes ismeretségből merítem
adataimat.

Mert hálátlanság volna tőlem, ha az elsőre, a policiális sajtóhatóságra
csak egy rossz szót is tudnék elmondani. Azok az urak azt teljesítették,
a mi hivatalos kötelességük volt, nem üldözték valami passzióval az
írókat, s a hol lehetett, még segítettek is a megszorult szegény
legényen.

Lehetett ott alkudni is.

Ha valami könyvben volt valami, a min fennakadtak, az író eljárt őket
kapacitálni; ha nem lehetett, megengedték, hogy vágjon ki a könyvből egy
pár lapot, s írjon helyébe valami más bolondságot, s azzal szent volt a
béke. A napilapból megjegyezték, amikért a szerkesztő megüthetné a lábát
a kőbe. Nem törölték ki. Hanem a masinisztának a nyomdában volt annyi
esze, hogy éjfél után egy órakor nem rángatta fel a szerkesztőt párnái
közül, hanem csak szépen kivette a megjegyzett czikkeket, összébb tolta
a kolumnákat, a hiányt kitöltötte hirdetményekkel, s a szerkesztő csak
másnap látta nagy megnyugodva, hogy mi «nincs» a lapjában ismét. Hanem
ez hát nem volt censura, csupán barátságos előre figyelmeztetés.

Néha ez is megtiltatott a sajtóhatóságnak. Magasabb helyről szigorú
parancsok érkeztek, hogy ezentúl semmit sem szabad megjegyezni a lapban,
hanem azonnal lefoglalni és pert indítani, elnyomni! Olyankor azután
absolute hallgattunk minden közügyről.

Egy ily abszolut hallgatás közepett történt, hogy egy 1861-iki
képviselőkből álló küldöttség egy diszalbumot adott át Deák Ferencznek a
képviselők arczképeivel, s ez alkalommal mind az átnyújtó szónok,
Eötvös, mind az átvevő remek hazafias beszédekben fejezték ki nemcsak a
maguk, de az egész ország érzelmeit.

A szabadelvű lapok elhatározták, hogy e beszédeket egész terjedelmükben
fogják közölni, s ha lapjaik lefoglaltatnak, nem engednek azokban semmit
helyettesíteni, hanem hagyják elkoboztatni.

Úgy is történt. Másnap se a Pesti Napló, se a Hon, se az Ország, se a
Pester Lloyd nem jelent meg. A sajtó-hatóság valamennyit lefoglalta, s
az illető szerkesztők álltak elhatározásuk mellett, hogy Eötvös és Deák
beszédeit nem veszik ki hasábjaikból.

Nagy zaj lett ebből magasabb helyeken. Voltak olyan állambölcsek, a kik
azt tanácsolták, hogy be kell csukatni Deákot is, Eötvöst is. Hanem ezt
mégis sokalták a jóból, s minthogy a szerkesztőket perbe fogni nem lehet
a nélkül, hogy egyúttal Deákot és Eötvöst is perbe fogják, inkább azokat
is hagyták menekülni.

Hanem azért a két beszédet, Deákét és Eötvösét, megkapta a közönség. Egy
fiatal író, Reviczky Szevér (ki sokat igérő pályája elején párbajban
elesett) hirtelen kőnyomó gépet szerzett, és saját tenyerét sem kimélve
a munkától, a két beszédet több ezer példányban kinyomatta. Ilyesmi
természetesen magyar nyiltszivűség mellett titokban nem maradhatván,
Reviczky is katonai törvényszék elé került, s mivel hogy engedélyezetlen
nyomdát állított fel, azért elitéltetett száz forint büntetésre.

Ebből az esetből pedig az a tanulság jó magyar emberre nézve, hogy a
midőn olyan jól tudja a nemzet, hogy a sajtó mily nevezetes tényező
alkotmányos küzdelmeiben, ő is segítse a sajtót e küzdelemben. Ha a
sajtó elnyomatása napjaiban a haza kitünő fiai tettek volna hasonló
fellépéseket, mint Deák és Eötvös, melyek loyalitási mérték szerint is
egészen korrektnek mondhatók, akkor a sajtó nem jutott volna abba a
helyzetbe, hogy az első riasztó szóra rögtön megnémuljon. Azután a
nemzet ne hagyná oda alkotmányáért küzdő sajtóját olyankor, midőn az
legnagyobb veszedelemben forog éppen a kötelesség teljesítése miatt,
mint tette 1863-ban, a midőn az üldözött lapokat a közönség sem pártolta
érdemeik szerint, holott a nemzetnek lett volna kötelessége azoknak
küzdelmét legalább anyagilag lehetségesíteni, a cautio-veszteséget
helyrepótolni, a subventionált lapok irodalmi kiállitásának bősége
mellett ezeket is a versenyzésre képesekké tenni. Mind ennek, meg kell
az igazat mondani, szüntelen az ellenkezője történt. A mint egy lapnak a
szerkesztőjét elitélték, a közönség szétfutott tőle, mintha attól
rezzent volna meg, hogy most mindjárt az olvasóra kerül a sor s a
kormány rendszabályai az által értek el leginkább czélt, hogy a
szerkesztő bebörtönözésével együtt az irodalmi vállalatát is
megbuktatták.




A HAJDANI HANGOS BUDAPEST.

(1900.)

Mikor a délolaszországi fővárosokat végig járta az ember, a hol úgy
kiabálnak az utczán, mintha fegyverbe szólítanák a lakosságot a
hitetlenek ellen; pedig csak paprikát meg paradicsomot árulnak s aztán
visszakerül a kéjutazó a magyar fővárosba, szinte meglepi az a
csendesség, a mi itthon minden utczát, piaczot betakar.

Hajh, nem így volt ez a hajdani boldog időkben, a mikor én Pestre
fölkerültem ügyvédbojtárnak, a kit még akkor jurátusnak híttak. Csak
Pestről beszélhetek, Budára nem jártam. Ott csendesség volt. Annál több
volt a hang Pesten.

Már korán reggel hangzott a kapuban a milimári leány csengő szózata:
«Káfnz a Mili, oder a gutsz Obersz.» Utána következett a homok áruló
asszony erősebb hangja, mélabús accentussal: «Káfnz Szó–ond!» Mert
homokra nagy szükség volt akkor. Bizony nem eresztették ám be a
parkettet viaszkkal, s nem kefélték fel csuszamlásra, hanem behintették
a pallót tisztességesen szép apró homokkal, hogy tiszta legyen a szoba,
a hogy az egykorú tánczra termett népdal megörökíté:

  «hogy itt a tisztán,
  a palló deszkán:
  nem leszek többet nyoszolyóleány.
  Nem ülök többet a vőfény mellé.
  Ha leszek, leszek,
  menyasszony leszek,
  ha ülök, ülök vőlegény mellé.»

Következett bizonyosan erre az ószeres programmszava, az orrhangon
elzengett «handle wósz!» a kit a kutyák megugattak. Kutya volt minden
háznál.

Még több baja támadt a házőrző állatokkal a drótos atyafinak, a míg a
kapuban állva a jelszavát elkiáltotta: «Rájne pinte, héfe flikk!» de
annak már szeges végű botja volt, tudta védelmezni magát.

Honfitársa, az üveges tót már csak az ablakon kiáltott be: «fénszter
mók!» de azt minden ablakon bekiáltotta.

Künn az utczán már hangosabban nyilatkozott a vállalkozási szellem.

A taksonyi szekeres kiabálta a saroglyából: «krumpli káft!» félig
magyarul, félig németül; a soroksári zsuppos gazda ellenben egész
korrekt németséggel: «strowa káft!» A versegi meszes ember annál szebben
tudta kivágni ezt a szót: «ka–lik!»

Olasz nyilatkozat is érvényesült: a salamuccio nagy szatyorral a vállán
ügetett végig a gyalogjárón, ez egyetlen szóból álló programmal: «kezó»,
a mi olaszul valószínűleg sajtot jelent.

Azonban a magyarságnak is elég lett téve az olajáruló palotai menyecske
által, a ki ezt a szót: «olaj–it!» olyan pompás gixerrel tudta kivágni,
hogy annál szebbet az operában sem lehetett hallani. Az pedig nevezetes
olaj volt: parasztszitán facsart lenmagolaj: a mi a bohémvilág s a
gurmand democratia előtt nagy kedveltségnek örvendett, mint kiegészítő
része a lenmagolajos káposztának, a mi netovábbja a delicatessenek.

Határozottan soviniszta volt különben a köszörűs, a ki az utczán
gyakorolta a művészetét, mert az nem énekelt mást, mint «két garas éles,
egy garas fényes!» A mostani őrült köszörűsök nem kiáltanak semmit.

Ellenben a dunavizes embernek hite és meggyőződése tiltotta más nyelven
árulni a vizet, mint németül: a kétkerekű kordé mellett hol maga, hol a
felesége jajdulva fel e szóval: «Dónawó–ósz!» Néha a kordéba fogott
szamár is sietett közbe énekelni, a mi szép triót adott ki.

Rokonszenves alak volt a többek között a sípoló rongyász, a ki
targonczáját mindenféle üvegből készült drágaságokkal körül aggatva,
tilinkó billegetéssel járta végig az utczákat; a kapukon «hó–ozz
ringyet-rongyot, kenderkóczot, üveget, csontot hó–ozz!» Ezt nem ugatták
meg a kutyák: a gyerekeknek pedig épen kedvencze volt: rubintos gyűrűket
osztott nekik – ólomból.

Egy ilyen rongyszedő nagyra fölvitte a dolgát, meggazdagodott: a fia
aztán nagy préda lett. Egyszer az apa akkor nyit be a kávéházba, mikor a
fia javában traktálja a korhely kompániát. Az öreg odaszólt a fiának:
«Számi! Te még _sipolsz!_» – S bizony sipolt.

De mégis csak legnépszerűbb alak volt a városban az a fehér kötényes
legény, a ki egyik kezében szénnel fűtött pléhkatlant, a vállán
gyékényszatyrot czepelve, e buzdító szót hangoztatá: «warme würst!»

Egyszer a Zrinyibeli hazafiak rávették, részint biztató szóval, részint
susztertallérokkal a derék kikiáltót, hogy kiáltsa ezentúl magyarul e
közkedvességű hirdetményt: melynek formulája ekkép hangzott: «tüzes,
meleg, forró, lánggal égő kolbászt!» Erre én jól emlékezem. Azonban nem
sokáig gyönyörködhettem benne, mert a városkapitány betiltotta ezt a
nyilatkozást, azt adva okul, hogy annak a dallama nagyon hasonlít
bizonyos liturgia végső verséhez.

A fiakker-állomásoknál nagy volt a vitatkozás a kocsisok közt, melynek
tenora megközelítette egynémely községtanács parlamenti értekezését,
félbeszakítva a közeledő kuntsaft által, akkor: «Fahr mer euer gnadn?» s
aztán hangosan az «aufgschaut!»

Egyszerre megelevenül az utcza: gyermeksereg rohan előre nagy
hújjahóval, középen a vándor komédiás-csoport. Elől egy kétpúpos teve,
melyen piros ruhás szerecsen ül, kétfelől keze ügyébe eső üstdobokat
püfölve, nyomában a társaság primadonnája, flinczerlis szoknyában, fehér
lovon ülve, bohóczok gyalog és tenyerükön járva, hátul az ezermester,
rabszolgáktól húzott kurrikulumon, tollas sisak a fején: deklamál
hétféle nyelven s árul hétféle balzsamot potom áron: ellenben fogat húz
ingyen.

Beljebb hatolva a városba, ott találjuk épen a Nemzeti Színház
tőszomszédságában, a régi botanikus kertben az állatseregletet. A
kapuban cilinderkalapos úr fújja a trombitát keservesen, s közbe-közbe
magyarázza ékes magyar nyelven, hogy odabenn a deszkabódéban látható
«tefe, mefe, korkodélus, amerikai majom.»

A városház előtti téren czigányzene hangzik, ott tánczolja a verbunkost
hat szál huszárlegény, biztatva az ácsorgó fiatalságot: «csapj fel
pajtás katonának!» A kit elránthattak, mindjárt fejébe nyomják a
pántlikás csákót, úgy viszik danolva magukkal végig az utczán.

No de déli tizenkettőt üt az óra: itt az ideje a marhahajtásnak. Bömbölő
gulyákat terelnek keresztül a város legszélesebb utczáin, kisérve
mészáros legényektől és óriási szelindekektől. Akad egy tulok, a kit
elővesz a rosz sejtelem, kitör a csapatból, neki az útnak, merre tág a
világ. Annak aztán utána valamennyi szelindekkel; hangzik az uszítás
jelszava: «Fassz órwájschel!» (fogd a fülét!) míg végre elfogják s
kötelet kötve a két szarvára, hozzák nagy diadallal vissza, kutyák
csaholása s ötven gyerek zsivaja mellett, kik az utczát széltében elfogó
kötélbe kapaszkodnak.

Ez a jelenet is elmulik, szabad tér marad a verklisnek az utczán, a ki a
felesége éneklése mellett nagy viaszkos vászonról magyarázza a legújabb
hirhedett gyilkosságot a kiváncsi közönségnek, melyet széjjelriaszt a
nagy ostordurrogással, csengéssel vágtató gyorskocsi, meg a
trombitaszóval érkező delizsáncz.

A ki még többet akar hallani, kimegy a Dunapartra, a hol mindenekfelett
gyönyörködhetik a nagy terjedelmű kofaasszonyságok kölcsönös
nyájaskodásaiban, melyet kórusként kísér a dunaparti czölöpverők sulyok
puffogása, megelőzve e csatakiáltástól: «hóba cziba, húzd rá!» mely tíz
kötélnek egyszerre megrántását eredményezi. Mélabúsan vegyül közé a
Dunán felfelé vontató hajós fullajtárok folytonos kiabálása a lovaikra,
a kiknek a megrakott gabonás hajóról másfél öles bükkfa-tülökkel adnak
utasítást, melynek hangja mértföldnyire elhallik.

Délutánonkint zeng az utcza a polgári zenekar gyászindulójától. Előkelő
halottat kísérnek – kifelé menet Dom Sebastian kardalával, visszajövet a
«meghalt a cselszövő»-vel a gyászoló családot.

Aztán következik az esteli harangszó, melynek hangját még nem nyelik el
a három emeletes házak utczasorai, mint most. Csak a hazatérő
társzekerek zörgése van még hátra.

Kilencz órakor megzendül a czapfenstreich. Tizenkét ezreddobos egy
sorban végig masirozik a Károly-kaszárnya előtti széles országúton s
veri a takarodót, melynek dobpergését az utczai fiatalság kíséri az
ismeretes nótával: «haza haza jó katona! otthon vár a jó vacsora!» vagy
a másik variatiót, a mi sokkal elhihetőbb: «kenyeret, kenyeret, kettőt,
kettőt. Csontot, csontot, másfél fontot.» A Neugebäude négy szegletén
ellenben trombitaszóval ismétlik a hívogató szót a lovasoknak: mire
siető katonák léptei verdesik a járdát. Egy órával később, mikor a
színházak záródnak, megindul a kocsizörej, ekvipázsok, fiakkerek
robognak végig az utczákon, a gyalogjárók hangosan közlik
észrevételeiket a darab fölött s búcsúznak egymástól, csengetnek a
kapukon, a hol az nemhasznál, ütik a bot fejével az ajtót; míg a zaj
elcsendesültével szóhoz juthat az ábrándos gavallér, ki imádottjának
éjjeli zenét ád az ablaka alatt: a czigányok érzékenyen húzzák a
vagabundenpolkát a csendes éjszakában.

De azért még nincs vége a város hangjának.

Éjfél tájon megnyilnak a Zrinyi, a Két pisztoly ajtajai, s nyomul előre
a magát kimulatott jurátus-sereg, ott benn hagyva a pipafüstös odúban a
kozákokat.

Végül énekelnek az utczán. A legújabb gúnydal ez, melyet stájeris nótára
énekelnek: «Már Isten néki, Szokjunk rá, járjunk rá A német tánczra. Ugy
is már régen Rászedtek, rávettek A szolgalánczra.»

A danoló csoport az utczát széltében elfogva, vonul végig az országúton.
(Akkor még úgy hítták.) Közbe esik a szabólegények herbergje. Azok is
mulatnak, valami lakozásuk van: a nyitott ablakon át kihangzik az
utczára a nóta:

  «Attila, Lehel, Árpád, Elmult dicső unokád!»

Micsoda? A szabólegények merészkednek Attiláról, Árpádról énekelni! A
jurátusok csak azért is német nótára gyujtanak rá a herberg előtt:

  «Als die Schneider Hochzeit hatten, Da waren alle froh,
  Da tranken alle Schneider, Neunundneunzig Schneider
  Aus einem Fingerhut, Aus einem Fingerhut.»

Erre a gúnydalra a hős szabólegények kirohannak az utczára s halálra
szánt elkeseredéssel kemény verekedést kezdenek a jurátusokkal, a minek
talán nibelungi harcz lett volna a kimenetele, ha hirtelen dobpergés nem
vegyül a zaj közé. Ime itt közeledik lélekszakadva egy szál városi
hajdú, sebes pörgetéssel verve a dobot. Ez azt jelenti, hogy «tűz van!»
Félreverik a harangokat: minden toronyban «bimm, bamm!» ha egyik
elhagyja, a másik folytatja. Erre jurátusok és szabólegények mind
rohannak a hajdú után a tüzet eloltani, a mi a publikum dolga.

Így végre elcsendesül a város, csak a dunai malmok pitléinek kelepelése
s a várost körülvevő mocsarak béka millióinak brekegése tartja ébren az
éjszakát, föl-fölriasztva a kaszárnyák előtt strázsáló katona
jelkiáltásától, mely a város végéig elhangzik a csendes éjszakában:
«abglöst! Halt wer da? Patrol vorbei!»

És most mind ennek a szép hangos világnak vége. Csend uralkodik
Budapesten.




MÁRCZIUS TIZENÖTÖDIKE BÉCSBEN.

A császár kezében tartotta már a tollat, előtte feküdt a «Constitutio».
Körülötte összegyülve az uralkodó család tagjai, s a trón magasállású
tanácsadói.

A császár kezében tartá a tollat. Rokonság, tanácsadók két részre voltak
oszolva: az egyik biztatta, a másik lebeszélte.

Künn a piaczon, az utczákon fegyverben állt a diákság, a nemzetőrség, s
a glacis-kon a katonaság; a fegyverek töltve tűzzel, s a szívek is
töltve tűzzel: – ki tudja mi lesz, ha ez a két tűz összeér.

Ekkor haragba jött a császár s azt kiáltá a kezét visszatartó
főembereknek:

– Bin ich der Kaiser, oder bin ich’s nicht?

*

Az egyetemtéren s aztán fel a két Bäckerstrassén egész a «Lugeckig»
hadirendben volt felállítva az összes egyetemi fiatalság, ezrekre menő.
Egyik óranegyedről a másikra biztatták őket, hogy mindjárt jön a
constitutió, csak még egy kicsit legyenek türelemmel. Az pedig a
fiatalságnál hamar fogytán van.

Ha soká késik, a mire várnak, tömegesen fognak megindulni a Burg ellen,
s aztán az egész nép velük megy.

Volt dolguk a szegény professoroknak, ezúttal kathedra nélkül, tartani a
prælectiót a harczvágyó facultásoknak; a mik között legtettrekészebb
volt a philosophiai testület. Jogász, orvos, theologus mind hagyta magát
kapacitálni, csak a philosophus nem. Az már ismerte a sophismákat és
analyzált.

Egyik küldöttség a másik után ment fel a Burgba, hogy megvan-e már?
Egyik hirnök a másik után jött le a Burgból, hogy csak még egy kicsit
tartsák vissza! már bele van ütve a tintába a toll!

A föld égett az emberek lába alatt!

*

Az utolsó követ az aulától egy fiatal költő volt.

Azt is Kaisernek hitták.

A Burgnak azon kijáratánál, a mit az «Óriások kapujának» hí a népajk,
szembe találkozott vele Reischach báró.

– Itt a constitutió! – mutatja neki az aláírt lapot, de még nincs több
belőle, csak ez az egy példány. Elébb ki kell nyomatni.

– A nép türelme nem tart odáig, míg ez ki lesz nyomatva.

– No hát hirdesse ön ki!

– De hogy hallja meg egész Bécs az én szavamat?

– Vigyen magával lovas trombitásokat.

– Hol vegyem azokat?

– Itt a magyar és az olasz gárda trombitásai.

Mentek a gárdakapitányokhoz trombitásokat kérni.

A gárdakapitányok azt mondták, hogy szívesen odaadják, csak adjon rá
engedélyt a városparancsnok, Windischgrætz.

Futottak Windischgrætzhez.

Annak az előszobái tele voltak főtisztekkel, keresztül törtek rajtuk.

– Itt a constitutió! kérünk négy gárdatrombitást.

Windischgrætz azt mondta, hogy a gárdatrombitásoknak nem ő parancsol,
hanem a főudvarmester.

Ekkor visszasiettek az udvarra s magukhoz a gárdistákhoz folyamodtak:
azok aztán a maguk szakállára odaadták nekik a négy trombitást.

– De már most magam csak nem hirdethetem ki gyalog a négylovas trombitás
között a constitutiót, – mondá a költő.

– Nem ám! A költőnek a lovát pedig a Heliconon tartják s az messze van.

– Ki ád frissen egy lovat?

A gárdisták nem adhatnak, mert azoknak minden perczben készen kell
lenniök, hogy felnyergelt lovaikra pattanjanak.

– De hiszen háromszáz ló áll a Burg istállóiban.

Azok fölött meg a főlovászmester őrködik.

Futottak a főlovászmesterhez.

Az meg azt mondta, hogy Lajos főherczeg engedelme nélkül nem adhat
lovat.

Ebben a kétségbeesésben vágtat a Burg udvarába Breuner gróf, meghallja,
hogy mi baja van a költőnek; azzal leugrik lováról, feldobja a nyeregbe
a múzsafit a constitutióval együtt, s azzal előre, a négy trombitástul
közrefogva, legelőször is a Kohlmarkton, s aztán végig a város minden
piaczán, a hol legsűrűbb a néptömeg.

*

Ebben a pillanatban érkezett a magyar országgyűlés küldöttsége
Pozsonyból, élén Kossuth, Batthyányi, Teleki László, Andrássy Gyula.
Hozták a magyar országgyűlés feliratát az uralkodóhoz; hogy tegye
boldoggá a szabadság áldásaival minden népét.

A magyar küldöttség s a constitutiót hirdetők csapatja a Fetzet kávéház
előtt találkozott össze. A magyaroknak le kellett szállni a
bérkocsijaikból: a németek tenyereiken emelték le őket.

Itt tartotta Kossuth legelső beszédét a németekhez németül.

Innen csak gyalog lehetett tovább menni a sorfalat nyitó néptömeg
között, elől egy magyar juratus, a nagy selyem háromszínű lobogóval,
mellette egy német aulista, a szurony hegyére tűzött Constitutió
hirdetménynyel.

A lelkesedés őrjöngése volt ezen órában az egész városon, minden ablak
kinyílt, a nők fehér kendőket lobogtattak az érkezők elé, a férfiak
arcza ragyogott a lángtól, szeme az örömtől; türelmetlen vér, mely ma
kész volt halálsebeken át elfolyni, felforrtában az arczukon akart
kitörni. Minden ember ölelte, csókolta egymást, nem volt idegen, nem
volt ellenség, testvér volt minden.

Az öröm vihara nőttön nő útjában, s tetőpontjára hág, mikor a «Lugeck»
szögleténél az egyetem közelébe ér. Ott már reggel óta áll hadirendben
nyolczezer diák, s mindegyiknek ott van a zsebében – a vörös kokárda.

Ekkor a tömegen keresztül töri magát egy szőke, kékszemű ifjú, fehér
szallaggal a derekán, s kivont kardjára tűzve hozza az első
nyomtatványt, mely a szabad sajtó alól kikerült. Az első szó a
nyomtatványon: constitutió. Ez az ifjú volt Giskra.

Egy vulkán-kitörés volt az örömriadal, a győzelem ordítás, a mi a
jelentést követte: s arra megszólalt a szomszéd jezsuita templom
tornyában az estharang. Az utolsó válságos óra volt ez!

Ekkor Giskra a kardjával inte a tomboló tömegnek.

– Imára!

S arra mind a nyolczezer ifjú egyszerre térdre ereszkedett s úgy várta
végig, míg a harangszó utolsót kondul; egy kis fiú, az aula dobosa,
ütötte hozzá az imát jelző dobbanásokat.

Soha buzgóbb, igazabb ima nem szállt föl az égre ennél.

*

Kossuth, Batthyányi, Teleki, Andrássy még együtt találták az aula
fiatalságát: itt tartotta Kossuth azt a beszédet németül, a mit egy
kortárs így nevez el: «Harmonischer Cataract». (Az összhang zuhatagja.)

A magyar küldöttség innen a Karinthi-utczába vonult s a «Károly
Főherczeg» szállodában pihent meg.

Annak az erkélyéről tartotta Kossuth harmadik beszédét a bécsi néphez,
átadva annak a magyar nemzet üdvözletét, felszólítva a különajkú
népeket, hogy tanulják szeretni egymást.

*

A magyar küldöttség, a mint átöltözött, sietett egyenesen a Burgba.

Jellemző volt e napra nézve az is, hogy akkor szabadúltak ki a
«gyermekek» a hosszú fogság alól, a mit gondos szüleik itéltek rájuk.

A zűrzavaros időben mindenki otthon tartotta a gyermekeit, az utczákon
nem jó volt azoknak járni. – Márczius 15-én kihozták a gyermekeket is a
szabadba. A szabadság tolongásától nem kell félni, az nem tapos el
senkit. A szabadság zűrzavarában nem kell félteni a gyermeket, nem téved
az el benne.

Mikor a Mehlmarkton végigvonult a magyar küldöttség, már akkor nem csak
férfiakkal, de nőkkel és gyermekekkel is tele volt a tér; egy fiatal
anya magasra emelve tartá, karjain emelve kis gyermekét, a ki kalapját
lobogtatva kiáltozá: «éljen a magyar!»

Kossuth kivette az anya kezéből a gyermeket s karjára emelve,
megcsókolta azt s aztán a gyermeket ölében tartva, mondott egy beszédet
a bécsieknek, melynek vége ez volt:

«Ez a gyermek egyike a szabad Ausztria jövendő polgárainak. Mire férfivá
nő, már akkor a szabadság az egész emberiség köztulajdona lesz. Ezeké a
boldog jövendő. Éljen az ifjú kor!»…

Ha igazat akartok mondani, mondjátok rá, hogy jó próféta volt.

*

Bécs városa azt a diadalnapot még az éjszakára is kinyújtotta. Nagyszerű
fáklyás zenét rendeztek ez éjre az alkotmányadó császár tiszteletére.
Abban a magyar országgyűlés deputátiója is részt vett; a felvonuló
zenekarok felváltva játszották az osztrák néphymnust s a
Rákóczy-indulót, azokon a helyeken pedig, a hol a szabadságharcz első
áldozatai elestek, rögtön átcsaptak a Don Sebastian ismeretes szép
gyászindulójába. Azt írja egy akkori reporter, hogy volt a magyar urak
között egy mágnás, a ki minden németet sorba ölelt, csókolt s folyvást
mondta, hogy: «nit deutsch, nit deutsch!» (Dejszen az olyan magyar
mágnást, a ki németül nem tud, rég pénzért mutogatták volna idehaza!)

Éjfél után két órára elcsendesült a nagy öröm; a diadalmámorban,
testvéri ölelkezésben kifáradt magyar és német átadta magát a
megérdemlett nyugalomnak.

A Lipótvárosban nem volt este szinielőadás. Carl színigazgató az egész
férfiszemélyzetet fegyverbe állította, (jobb lett volna pedig, ha a női
személyzetet állította volna fegyverbe) s azokkal megszállotta a
Ferdinánd-hid és a Tábor-hid átjáratait. A publikum tömegesen járt
bámulni az ingyen látványt: Nestroyt és Scholzot, a silbak szerepében.

Hát egyszer úgy két óra tájon valami távol riadal támad a Prater felől s
vereslő tűzfény világítja be a kimagasló házak falait. Rémülten futó
nyargonczok érkeznek: «A nép fellázadt! a népnek suvix az alkotmány s a
sajtószabadság pomádé! a népnek reális dolgok kellenek! A proletárhad
megrohanta a Tandelmarkot, kirabolt minden boltot s gyujtogatni kezd.»
Egy vágtató dragonyos, ki futtában elvesztette a sisakját, jött
lelkendezve tudatni, hogy már itt a Sisera hadai; ő maga menekült
közülök hírmondónak.

Jaj szegény színházigazgató! Neki kell most megvédeni az egész várost!
Nosza két részre osztani a tábort! Aztán Schlagwortra Nestroy, jelenésre
Scholz! Most tessék válogatni, hogy kinek kell a «hős» szerep! Az egyik
rész menjen a veszedelem tájékára recognoscirozni: a másik itt marad s
védi a hidat, mint Horatius Cocles!

Soha ilyen főpróbát! soha ilyen lámpalázat! Új darab, be nem tanult
szerepek, – aztán semmi súgó!

A vereslő tűzfény pedig egyre közelített a Jägerzeilén fölfelé, a
vágóhíd felől. A szinészek segélycsapatokért folyamodtak a közel «vörös
torony» kommandánsához; de az azt felelte nekik, hogy ő maga is csak
annyi várőrséggel rendelkezik, a mennyi a rájuk rohanó néplavinának a
fél fogára sem elég. Be is záratta a kaput, hogy a szinészármádia a
hátán ne hozza be az ellenséget.

Most aztán a szegény múzsafiaknak igazán elől tűz, hátul víz! A félelmes
riadal s a fenyegető tűzfény egyre közelebb jön.

Egyszer a karmester, a kinek legjobb füle szokott lenni, azt mondja:
«attánzion!» – E lármahangokból hegedű és klarinét hallatszanak ki! A
kik rabolni, gyújtogatni akarnak, nem hordanak magukkal hegedűt,
klarinétot. Hallgassuk tovább!

Volt, a ki már hallott ilyet; hisz ez czigányzene!

Most már a muzsikusok bátorsága egészen helyreállt, kapták a fagótot,
akarom mondani a mangalétát, megindultak bátran a közelítők felé. S ime
kik jöttek rájuk szembe? Nem rabló, gyújtogató gyülevész, hanem magyar
jurátusok, az országgyűlési fiatalság in massza Pozsonyból; kik
meghallva, hogy a bécsi fiatalság az alkotmányos szabadságot vívja,
gőzhajóra kaptak, felrohantak bajtársaik segítségére, praktikus emberek
módjára hoztak magukkal kardot is, fáklyát is: kardot, ha nagy áron kell
megvenni a szabadságot, fáklyát, ha ingyen, jókedvből adatik meg.
Csárdás hang és «éljen» kiáltások voltak azok, a mik felverték a
császárváros nyugalmát: «éljen» kiáltások, a mik után a «német» volt
ragasztva, a minőt soha sem hallott se Bécs város, se ez a kerek föld,
se a többi hét planéta.

Lett aztán a félelmes nagy találkozásból még nagyobb ölelkezés. Ezért
mondtuk amott följebb, hogy okosabban tette volna Carl director, ha a
női személyzetet állította volna fegyverbe!

A barátság nagy hirtelen meg volt kötve; de most aztán «hová menjünk?»
Éjfél után két órakor.

Harczolni nem volt már ok; az alkotmány meg volt adva; de annál több ok
volt fáklyás zenét adni.

Kinek?

Hát Kossuthnak, aztán meg a királynak.

De azok a belvárosban laknak ám s Bécsnek még akkor kapui voltak.

– Micsoda? – ordított fel az álmából felránczigált parancsnoka a Vörös
Toronynak. Még egy fáklyás zene! Ráduplázni a fáklyás zenére! De már
abból nem lesz semmi!

A magyar fiatalságnak okos ember volt a vezére, Szarvady Frigyes: ez
kapaczitálta őket, hogy biz az mégis nem jó lesz éjfél után két órakor,
mikor már aluszik a német, azzal ébreszteni fel, hogy «meghalt a
cselszövő!» Maradjanak csak idekinn.

A Lipótvárosban még akkor nem álltak azok a nagyszerű vendégfogadók, a
mik most; az arany bárány nagyhamar megtelt az öregebb fiatalsággal, de
egy pár száz jurátus még mindig kinn rekedt az utczán; azokat nem
lehetett hevenyében elszállásolni, mikor zárva volt minden kapu. Hogy
töltik el azok az éjszakát?

Hogy tölti el az éjszakát a magyar jurátus, ha nincs hová lefeküdni, de
van jó bor és czigány? Hát úgy tölti el, hogy tánczol, míg megvirrad.

Ott hevenyében tüzet raktak a Jägerzeile közepén, de azt se maguknak,
hanem a czigány számára, hogy meg ne gémberedjék az ujja a hegedűhúron,
s ott járták a csárdást kivilágos kivirradtig.

A jámbor németek egyik-másik kávéházból padokat, pamlagot hordtak ki az
utczára a számukra; de nem kellett az a jurátusnak, engedte azokra a
színházi nemzetőrséget letelepedni: ott mesélte el Nestroy: hogyan járt
ezelőtt egy hónappal, mikor színpadon a «Bemoostes Haupt-ban» egy Lumpot
játszott, aztán azt improvizálta, hogy a keblére nyúlt, mintha valami
bogarat venne onnan elő, mely ismeretes nagy emberbarát s külső színére
nézve egészen hasonlít a Bécsben letelepült jezsuita szerzet kámzsája
színéhez, a kik magukat akkor ligurianusoknak nevezték. – A lump, a mint
megroppantja a kebelbarátot az asztalon, azt mondja rá: «Das war auch a’
Ligurianer!» Lett rá nagy taps s másnap huszonnégy órára becsukták a
dutyiba Nestroyt az improvisatióért. – Harmadnap megint adták a darabot!
a közönség várta, hogy Nestroy elmondja-e megint a veszélyes
improvisatiót.

A némajáték most azon módon ment végbe, csak hogy ezúttal e szavak
kiséretében: Das war der andere! Erre aztán nem lehetett becsukni.

Erre aztán ugyanarról a rovarspecziesről mondott a bécsieknek Somogyi
pátri egy még jobb anekdotát. Somogyi pátri volt már valami
ötvenesztendős jurátus: ő volt valamennyünknek az ősapja; mindig
sarkantyús csizmában járt s szegesfejű buzogányt viselt sétabotnak. –
Itthon is elmondta azt az anekdotát nekünk a Pillvaxban arról a
bogárról, a mi a bécsieket úgy extasiálta, s ha én azt leírnám, nagyobb
kelendősége lenne, mint Herman Ottó phyloxerájának; de hát «moderata
durant» és «ne quid nimis» – keveset a jóból.

Elég az hozzá, hogy reggelig tánczolták a csárdást a jurátusok a
némettel s reggelre mind a pamlagon hevert a német, a juratus még is
járta; ivának pedig magyarok és németek nagy barátságot – örök időkre
egymással: Bécs városában márczius tizenötödikén.




ADATOK A MAGYAR SZABADSÁGHARCZ KISEBB TÖRTÉNETÉBŐL.

A hadvezérek számára akad historikus, a köznépről, a közkatonákról ki
győzne beszélni?

Legyen e néhány adat a magyar nép dicsőségének hajótöréséből néhány
megmentett deszkaszál.

Ez adatokat nem azért jegyzém fel, mintha ezek volnának a magyar népélet
legfényesebb vonásai, hanem egyedül azért, mivel még ezek sehol
sincsenek megírva.


Becsületes hirmondók.

Zala vármegye jó távol esik Debreczentől, közte fekszik a Duna és a
Tisza és a Duna Tisza között a császári hadsereg.

Mégis minden héten jöttek fel onnan közönséges parasztemberek
Debreczenbe, megtudandók, hogy állanak ott az ország ügyei? Ott a
kiadott proklamátiókat, hírlapokat, tudósításokat elrejtették jól
igénytelen zsiros szűreikbe s úgy tértek vissza ötven mértföldnyi
távolban lakó társaikhoz, tudósítást hordva nekik a magyar kormányról.

A falvak népei összehordták számukra a néhány forintnyi útiköltséget, s
a közrendű szegény ember gyalog felvándorolt Debreczenbe, néhány
forintjával. Senki sem kötelezte rá, senki sem jutalmazta meg érte, még
csak nevét sem írták ki az újságba, s a szegény ember mégis oly híven
elvégzé a rábizottakat, oly ügyesen, oly óvatosan.


Mit visz kend?

A Pest körüli falvakból heti vásárokra bejárt a környék földmíves népe.
Mikor visszafelé jöttek, hánynak ült szekerén egy-egy szökevény honvéd,
zsiros gubába takarva, vagy egy előkelő úri hölgy, hátán puttonynyal,
feje tarka kendővel lekötve, ki férjét indult keresni a magyar táborban!

Egyszer egy ily paraszthoz egy jól öltözött férfi közelíte s félrehíván,
megszólítá:

– Kend jószívű embernek látszik, földi.

– Miért volnék rossz, jó uram? Magamnak vagyok jó, ha vagyok.

– Lehetne-e kenddel egy okos szót szólni, földi.

– Csak tótul nem, nagy jó uram.

– Tudja meg, hogy én üldözött ember vagyok, a kit a városban mindenütt
keresnek.

– Hát ne maradjon itten.

– Kivinne-e kend engemet magával?

– Hogyne vinném!

– De ha elfognak bennünket?

– Már uram, ha ön feláldozhatja magát, én is feláldozhatom magamat, hat
porontyom marad árván, az Isten majd apjuk lesz nekik.

S azzal betakargatta a szökevényt egy gyékénybe, oda tette maga alá,
ráült és hajtatott vele kifelé a városból.

A sorompónál megállítják az őrök s elkezdik szekerét össze-vissza
kutatni.

– Hát ebben a gyékényben mi van? kérdi egy, úgy néz ki, mintha ember
volna benne.

– Hát persze, szólt lélekjelenléttel a pór, Kossuth van benne maga.

Az őrök nagyot nevettek a tréfán, megveregették a tréfás öreg vállát, az
pedig lovai közé vagdalt és elhajtatott, danolva, fütyülve, mint a ki
most jön legjobb kedvvel a kocsmából.


Több ész kell, mint erő.

Egy osztrák tábornok egyikére a legnépesebb magyar városoknak egy
peremptorius parancsban rá izent, hogy számára legrövidebb idő alatt
hatvan ezer részlet szénát s annak megfelelő zabot készen tartson.

A polgármester legnagyobb utánjárás mellett sem birt a kitűzött időre
ötezer részletnél többet kiteremteni s egész deferentiával tudósítá a
tábornokot, hogy a tervezett és effectuált számok közt rettenetes nagy a
különbség.

A tábornok azt izente vissza, hogy ha a kívánt mennyiségből csak ötven
részlet fog is hiányzani, a polgármestert felfüggeszti s a várost
megsarczolja.

A népség megértve e vígasztalást, azt mondta rá, hogy miután a
hatvanezer részletet semmi esetre sem lehet előállítani s e szerint a
várost úgyis mindenesetre megbüntetik, tehát már most a meglevő ötezer
részletet sem küldik el, mert úgyis mindegy.

Azonban a polgármester okosabbat gondolt. Megtudta, hogy a szomszéd
városban a horvátországi bán állomásoz, egy deputatióval átment hozzá s
igen nyájas üdvözlettel kívánta nála tiszteletét tenni. A bán épen jó
kedvében volt. Megtetszettek a zsiros szájú magyar emberek neki. Sokat
beszélgetett velök, egészen megszerette őket.

– Csakugyan egyedül azért jöttek önök, kérdé, hogy velem találkozzanak?

– Sőt még valami másért is. Vagy ötezer részlet szénát készítettünk
össze excellentiád hadserege számára, azt kivántuk átajánlani.

Az altábornagy még kellemesebben lőn meglepetve e megelőző kedveskedés
által, most már még barátságosabban marasztotta látogatóit; de azok már
akkor kászolódni kezdtek, kalapjaikat vették.

– Hova sietnek olyan nagyon?

A deputátió úgy tett, mintha átallaná megmondani, végre nagy unszolásra
a polgármester így szólt:

– Már csak nem akartuk megmondani, de ha excellentiád parancsolja, hát
legyen, – ide kellene mennünk a szomszéd városba; ez – s ez a tábornok
úr el akarja tőlünk magának vitetni azt a szénát, a mit mi ide szántunk.
Elmegyünk hozzá, – akárha becsukat bennünket, nem tehetünk róla, de mi
egyszer azért zsugorgattuk, hogy ide adjuk.

Az altábornagy nem bocsátotta őket, «csak menjenek haza, semmitől se
féljenek, monda, majd elvégzi ő azt maga a tábornokkal.»

Csakugyan fel is küldé a tábornokát Budára s azóta mindég őszinte
pártfogója volt a barátságos magyar városnak.

Ezen jelenet ugyan költőibb végű lett volna, ha a polgármester az egész
várossal kaszára kapva, magát leapríttatta és a várost felgyujtatta
volna, s voltak nevezetes emberek, kik apprehendálták tőle, hogy ezt nem
tevé, én azonban ezen eljárását sokkal eszélyesebbnek találom.


A markotányosnék.

A markotányosnék eredeti kiegészítő része egy hadseregnek, kiknek
pálinkás hordója gyakran egyenlő szolgálatokat tesz a csatában a
munitiós szekerekkel.

Bár nem vesznek részt a csatában, nekik is ott kell lenniök, a hol
legnagyobb a veszély, mert hisz az ágyútűz meleg, a katona megszomjazik
benne s ha ilyenkor egy ital frissítőhöz juthat, új erőre kap tőle.

A schwechati csata idején egy markotányosné ott forgolódva a huszárok
körül, hol legsűrűbben hullottak a golyók, figyelmeztették a jó hadfiak,
hogy menjen az útból, mert még valami éri.

S ime alig mondá, hogy «nem megy», jön egy hatfontos golyó, s épen a
háta mögött esik le a földre.

A föld akkor épen rendkívül sáros volt. A puha földrétegből nem ugrott
fel oly erővel a golyó, mintha kemény földre esett volna, de annyi
demonstrátiót mégis tett, hogy a markotányosne háti kosarát meglökve,
azt kosarastól vagy három lépésnyire eltaszította.

– Ejnye! – kiált fel az, szidva a tova guruló gömböt, inkább magamat
ütött volna agyon, minthogy valamennyi pálinkás üvegemet összetörte.

Kivánsága nem sokára betölt. Ugyanazon huszárok, a kik akkor
figyelmeztették, mikor egy óra mulva visszavonultak, az árokban látták
fetrengeni a markotányosnét. Egy golyó mindkét lábát elszakította.
Könyörgött nekik, hogy öljék meg, s harmincz pengő van a keblében, azt
vigyék el, nehogy üldözőinek maradjon.




ÉRDEMRENDEK KIOSZTÁSA DEBRECZENBEN.

A kápolnai csata után egy napon a magyar hadsereg fővezérei
összehivattak Debreczenbe, a kormányzó szállására, bizonyos ünnepélyes
tény végrehajtása végett.

Ez ünnepély, mint pár nap mulva nyilvánosan tudva volt, a hadvezéreknek
érdemrendekkel feldíszítése leendett.

Klapka, Guyon, Mészáros, Perczel, Kiss Ernő, Görgei és Bem voltak azon
nevek, miket az idő szerint a közelismerés babérkoszorúja font körül,
ezek voltak hivatva az ország által kitűzött másodrendű érdemjelek
elfogadására.

Volt ez érdemjel: ezüst koszorúban arany kettős kereszt vörös szalagra
fűzve.

Közülök Klapka, Perczel és Bem nem jelenhettek meg a kormány székhelyén,
ezeknek az érdemrendet helyökbe küldték; Guyon pár nap óta ott időzőtt
már Debreczenben, Mészáros és Kiss Ernő a telet nagy részben ott
töltötték s Görgei megigérte, hogy eljön.

Ez igéretet azonban még akkor tevé, midőn Kossuth Tisza-Füreden őt
nevezte ki fővezérnek; azóta történt, hogy Vettert ismét fölé helyezte s
most aztán kiváncsi volt mindenki, ha eljön-e, vagy sem?

A kitűzött nap reggelén a debreczeni városház előtt, hol Kossuth lakott,
nagyszámú néptömeget lehetett látni; daczára a hagyományos sárnak,
gyülekezetben nem volt hiány, mindenki iparkodott használni az alkalmat,
hogy mindazokat színről-színre láthassa, a kikről annyit beszél a hír,
annyit álmodik a lélek.

A városház kapujában legelőször találkozánk Guyonnal; középtermetű szőke
férfiú volt, merész tekintetű arczczal: szürke, piros zsinóros köpeny
vállain; kisérő segédének akkor is fel volt kötve a jobb karja azon seb
miatt, mit a branyiszkói kigyóút megvívásánál kapott.

A nép hangos éljenzéssel fogadta a branyiszkói hőst, ki alig bírt utat
törni a nép lelkesedése miatt a városház kapujáig. Miskolczon is ilyen
fogadtatása volt, a hol legszebb hölgykezek elhalmozák koszorúkkal, még
paripája nyaka körül is koszorúkat fűztek.

Ő utána jött Mészáros, a hadügyér. Alakja maga a szelíd lemondás, ősz
feje, kurta ősz szakállával, ingott jobbra-balra lépteinél; az ismerősök
köszöntéseit nyájas, vékony hangon viszonzá, mely meglepte azokat, kik
őt valami martialis alaknak szerették képzelni; szokása volt szemeit
kegyesen le-lehunyni, mint egy áldozatra készülő martyrnak. Az a jókedvű
susogás hallatszott körüle, mely oly embert szokott illetni, a kit senki
sem bámul, hanem mindenki szeret.

Később érkezett Kiss Ernő, a finom aristokrata hadvezér; aranyos
molnárszínű mentéjében, mely a legfinomabb nyuszttal volt prémezve,
szállt ki hintajából. Fénylő zöld kócsagja délczegen reszketett kalpagja
mellett; míg hintajából a kapuig ért, többször meg-megállt, kisérőihez
egy-egy szót szólani s magasra tartott fővel nézett szét a nép között,
mint ki követeli azt a bámulatot, mely láttára úgy is támad a tömegben.
Az arany paszománt könyökéig ért már; minden új diadal, új rangfokozatot
hozott számára s minden előléptetés szélesíté az arany zsinórzat
jelvényét. Ha még sokáig harczolhatott volna a csatákon, hős tettei nem
hagytak volna helyet öltönyén az arany díszítménynek.

Csak egy volt még hátra: – Görgei.

Még nem érkezett meg Debreczenbe: de azért akadtak, a kik hitték, hogy a
kitűzött órára megérkezik.

Ez alatt fenn a városház tanácstermében fogadta a kormányzó a
hadvezéreket. Környezetében voltak a kegyeltebb képviselők és katonai
nevezetességek.

Ő maga ezúttal fekete polgári öltönyt vett magára, a más alkalmaknál
használt közhonvédi attila helyett s az érkezők mindegyikének tudott
valami lekötelezőt mondani.

Mészáros úgy lépett be, mint egy restelkedő szemérmes vén fiú, a ki nem
bánta volna, ha szabad leendett otthon maradnia, s egy mindenkinek szóló
fejhajtással félrevonult egy ablakmélyedésbe, magához húzva kardját,
nehogy zörgése által figyelmet találjon gerjeszteni.

Annál büszkébben lépett be Kiss Ernő. Egy finom udvaroncz és érdemeit
érző katona otthonias bókjával hajtá meg magát az elnök előtt; ez eléje
ment, kezet szorított vele s kitüntetett nyájassággal vezeté
környezetéhez, hol a tábornok rögtön vidám beszélgetésbe vegyült.

Ezalatt többen Mészárost fogták körül. Kötekedtek a jó öreggel,
kérdezték tőle, hogy hadügyér létére miért nem tart tiszteletőrt
szállása előtt, mint a többi tábornokok?

– Hogyis ne? – viszonzá tréfásan a miniszter; – majd hogy a szép
debreczeni lyánkák ne merjenek a strázsa miatt hozzám jönni!

E közben a városház előtt egy egyszerű, zöldre festett parasztszekér
állt meg; a lovakat valami kopott őrnagyruhába öltözött fiatal ember
hajtotta; minthogy a városház elé a néptömeg miatt nem lehete hajtani,
megállt szekerével az utcza közepén, a gyeplőt odavetette hátul ülő
kocsisának, maga kiugrott a bokáig érő sárba s könyökkel fúrva magának
utat a néptömeg között, a városház lépcsőit hármasával átugorva,
felsietett. Alig vette más észre, mint a kik mellett elsuhant.

Ki gyanította volna, hogy ez a kopott, sáros férfi a magyar hadak
fővezére – Görgei?

Odafenn, meg sem törülve sáros csizmáit, benyitott a fényes urakkal tölt
terembe. Nagy csizmái egész czombjáig értek, az az őrnagyi ruha, mit
mult évi szeptemberben fölvett s azóta mindig viselt, meg volt kopva
minden oldalról, a gallér aranyos paszományán jobban látszott már az
ezüst, mint az arany s egyik könyökére akkora folt vala vetve, hogy azt
épen nem lehete eltitkolni. Feje csaknem kopaszra volt nyírva, nagy
izmos kezei barnák, keztyűtelenek, s egész alakja oly sáros, a milyen
csak lehet valaki, a ki tavaszszal Tisza-Füredtől Debreczenig a lovakat
hajtja.

A mint belépett, a kik nem ismerék, szinte kedvetlenül látták díszes
társaságukban e ki nem kefélkedett alakot megjelenni, míg ellenkezőleg
ismerősei s köztük Kossuth siettek elfogadására s egy percz múlva, mint
futó tűz terjedt el a körben: «ez Görgei.»

Mindenki közeledett felé, mindenki vizsgálta arczát, és Görgei jól tudta
azt, hogy a jelenlevők közt egy sincs, a ki neki vagy föltétlen imádója,
vagy halálos ellensége ne volna. Egyik úgy, mint a másik nem látszott őt
érdekelni.

Kossuthnak lekötelező üdvözlését hideg, feszes főhajtással viszonzá.
Mészáros félig fölkelt székéről előtte, mire Görgei megbillenté fejét,
de nagyon kissé.

Guyonnal már régóta feszült viszonyban álltak s iparkodtak egymást
kikerülni.

A főhadparancsnok állt még útjában: Kiss Ernő.

Görgei úgy tett, mintha a díszegyenruhába öltözött aristokratát észre
sem venné; felé sem nézett, mikor mellette elhaladt, sőt többen egy
keletkezőben levő gúnymosolyt véltek észrevenni arczán.

Kiss Ernő nem várta e viseletet maga iránt s egészen megilletődött
rajta.

Szomszédjához fordulva egész érzékenységgel mondá:

– Én száztíz ágyút foglaltam el a csatában.

Görgei levetette magát minden kínálás nélkül egy szögletben álló székre
s nagy csizmáit hosszan elnyújtva, beszélt a hozzá legközelebb esőkkel,
kik épen nem voltak valami nevezetes emberek. A jelenlevő celebritásokat
figyelembe sem vevé.

Következett aztán a szertartás.

A tábornokok sorba álltak. Kossuth személyesen tűzte fel mellükre az
érdemjeleket s mindegyiknek mondá a közben az iránymondatot.

Első volt Mészáros.

– Az ősz becsületességnek! (megérdemelt jelszó mondá az elnök, a
koszorús keresztet mellére tűzve.

Aztán jött Kiss Ernő.

– Az első győzelem hősének (ennek is tudjuk a történetét).

Utána Guyon.

– Az új haza legvitézebb fogadott fiának (ő angol volt).

Végre Görgeire került a sor.

Miért maradt végül? maga vonult-e hátra? vagy Kossuth hagyta őt utól?
vagy tán mert a legfiatalabb volt?…

Midőn Kossuth felé közeledett, a két férfi szemei találkozának.

Emlékezünk mindkettőnek beszédes szemeire: a mennyi érzés beszélt
Kossuthéból, annyi akarat és dacz villogott Görgeiében.

Kossuth, midőn az érdemrendet, mit a nemzet a legnagyobb elismerésül
osztott, vezérének mellére tűzé, alig hallhatólag, azon az elfogódott
hangon, melyet akkor lehete tőle hallani, midőn az érzés uralgott ő
rajta, nem ő az érzésein, rebegé:

– Engesztelődés – a haza nevében.

A közelebb állók közül is alig hallá egy pár e szavakat; de mindenki
odanézett és mindenki látta, mily engesztelően nézett föl a kormányzó a
hadvezérre, azokkal a nagy, sötétkék szemeivel, mint reszketett keze
annak mellén; és látta mindenki, mily daczos tekintetet vetett rá a
vezér, mily fagyos merevséggel néztek szemei azon férfira, kit ő tízszer
magharagított s ugyanannyiszor egy szavával kiengesztelt, kiről tudta,
hogy tőle fél, és mégis hozzá ragaszkodik – és a kinek a nevét a nép
bálványozva hordja; – míg az övét alig emlegeti.

Kik e perczben Kossuthot és Görgeit látták együtt, egymással szemben,
ezen jelenetet nem fogják feledni soha.

A jó öreg Mészáros, maga elé dünnyögve mondá: «két kard egy hüvelyben.»

Az idő bebizonyította, hogy az öreg katona jó próféta volt.

Tíz hónap mulva Konstantinápolyból vitorlázott Anglia felé Mészáros
Lázár. A tengeren viharos idő járt; mindenkit meglepett a tengeri
betegség, őt különösen előfogta. Kisérője Katona Miklós, csak hogy
beszéljen valamit, azt kérdezé tőle: «hogy érzi magát kedves bátyám?»

– Épen úgy, mint hadügyminiszter koromban, felelt rá a jó öreg úr.




VISSZAEMLÉKEZÉSEK 1849-RE.


A sánta koldús.

1849 elején a pesti vámnál gyakran lehete egy _sánta koldúst_ látni, ki
két mankóra támaszkodva, nagy kínnal vonszolta odább nyomorék testét,
bozontos haja, szakálla, rongyokba kötözött zsugorult lába, silány
öltözete s beteg arczszíne mellett nem volt szüksége a járókelőket
könyörre szólítani, mindenki önkényt veté neki alamizsnafillérét. A
vámsorompóknál rendesen leült, mielőtt kiment volna a városból,
bizonyosan megpihenni a fáradtság miatt, messze lakott a vámvonalon
kívül egy bódéban. Az őrökkel néha beszédbe elegyedett, nehéz, fuldokló
hangon panaszkodott előttük az élet nyomoruságairól, a hideg napokról, a
krumpli drágaságáról s más impoliticus dolgokról, azután ismét odább
vánszorgott, köhögve és nyögve, mint egy halálos beteg.

Ki ismerte volna meg egy pár nap mulva ezt a nyomorékot, a mint a
debreceni városház lépcsőin délczeg léptekkel sietett fel, két három
fokot lépve át egyszerre, fején angolos utazó sipka, kezein finom
keztyűk, szemén kék szemüveg, öltözete meleg és divatos uti ruha, s
mikor az elnök előszobájába lépett, oly erős dörgő hangon beszélt, hogy
a harmadik szobában is meg lehete érteni.

Két nap mulva ismét czammogott vissza a nyomorék, felzsugorult lábbal
Pest kapui felé, kinézése még szánalomra méltóbb volt, mint azelőtt. A
vámsorompónál ismét leült, s oly átalkodottan köhögött, hogy alig bírt
szóhoz jutni, akkor is oly rekedt hangon beszélt hogy senki sem értette.

– No, még ez sem messze viszi csontjait, – mondá a vámőr, a nyomorék
rettenetes köhögését hallva, míg az ember nagy kínnal ismét
felvánszorgott, mankóit hóna alá fogta s mászott nagy lassan odább.

Azok a mankók belülről ki voltak üregítve, azokban hordott veszélyes
iratokat a kém majd ki, majd be.


Az eldugott kéz.

A hadfogadó térparancsnoknál egy szép _fiatal ember_ jelenti magát, be
akar állani köztüzérnek.

A magyaroknál nem voltak igen válogatósak a katonák elfogadásában, az
assentálandónak nem kellett levetkeznie, kivált oly esetekben, midőn az
ajánlkozó egyéniség külseje elég izmosnak látszott.

A toborzó parancsnok befogadta a fiatal embert, mire az arczán
rendkívüli vidámsággal hirtelen távozni akart.

A parancsnoknak csak ekkor tünt fel, hogy a fiatal önkéntes egyik kezét
szüntelen zsebében tartja.

– Hol tanulta ön ezt? Feljebbvalója előtt zsebredugott kézzel jelenni
meg?

A fiatal ember eltitkolhatlan zavarba jött e szavakra.

– Tegye ön a kezét a zsinórra, tanuljon emberséget!

Az önkéntes egyik kezét a zsinórra tette.

– A másikat is!

A fiatal csak nem akarta a másik kezét eléhúzni, végre a jelenvolt
káplár vonta azt ki zsebéből.

_Azon a karján már nem volt keze._ Még Mórnál elvágták azt a viadalban,
s elfogván, Pozsonyba vitték; ott alig hogy kigyógyult, rögtön
megszökött s ujra felkereste a magyar tábort, azt hitte, hogy mint
tüzér, félkézzel is tehet még szolgálatokat.


A kecskeméti fiúk.

Egy k–i családapa fiával együtt beállt az önkénytesek közé. Kis
hétesztendős fia látva apját a háborúba készülni, odasimul hozzá s
kérdezi:

– Édes apám, nem jönnek az ellenséggel kis _gyerekek?_

– Minek neked azok a kis gyerekek, édes szolgám?

– _Én meg azokkal szeretnék verekedni_…

Az ottani fiúk ötévestől kezdve tizévesig, mikor a császáriak a várost
megszállották, ezerenkint összecsoportosulva, kimentek a város alá,
magukat két seregre osztották, s ott dob- és trombitaszó mellett
ütközetet csináltak, néha a csata egész délután tartott. Fegyvereik
botok voltak, ágyúik kövekkel megrakott talyigák, puskáik hasított
faparittyák. Egy ízben egy egész városrészt támadtak meg, a
_czigányvárost_, melynek miniszteriuma meg akarta tagadni a fegyveres
erőnek határain átvonulását; a vezérek ezt casus bellinek declarálták, s
miután a kérdéses terrenumot kellőleg blokirozták, egy előrebocsátott
hatályos bombardement után rohammal bevették, lakosait részint
expatriálták, részint hadifoglyokká tevék, a rendőrség interventióját
czélirányos parattyatűzzel visszautasíták, s a positiót mindaddig
megtarták, míg professoraik ott a helyszinén meg nem jelentek, s akkor
is csak egy általános amnestia föltétele mellett kapituláltak, mely
kölcsönösen ratifikáltatott is.

A fenn említett családapát Verbász alatt, midőn fia mellett csatázna,
egy ágyúgolyó fiával együtt elsodorta.




A KI MÉG A KIRÁLYON KÍVÜL VISELTE A SZENT ISTVÁN KORONÁJÁT.

(1880.)

E napokban Wahrmann Mór barátom által egy barátságos «pártonkívüli»
lakomára voltam meghíva, a minek egyébiránt senki se tulajdonítson
semmiféle politikai horderőt. Először azért nem, mert Csernátony is ott
volt. Másodszor pedig azért nem, mert én rólam már köztudomású dolog,
hogy ha hivatalos banquettre hínak, ott egy toaszttal róvom le a
tartozásomat; ha pedig barátságos lakomára, ott egy a családi albumba
írott emlékmondattal. «Wenn alle Stricke reissen» ezzel fogom megkeresni
kenyeremet, végig ebédelem az országot s teleírok minden albumot. S még
az könnyű és háládatos feladat, a hol, mint Wahrmann barátomnál, csak
egy bájos kisasszony van a háznál; de hát akkor, a midőn, mint
Trencsén-Teplitzben, egyszerre tizenkét bájos honleány hozza elém az
albumát s mindegyiknek valamit kell kigondolnom, ha csak úgy nem akarok
tenni, mint Bauernfeld, a ki készen tartott egy emlékmondatot s azt írta
fel mind a tízezer emléklapra, a mit hozzá küldtek. Ha jól emlékszem rá,
a bájos és szellemes Wahrmann kisasszony emlékkönyvébe ezeket iktattam
be:

«Három van, a mit szeretünk,

Én, – Te, – Ő.

Önzés, – szerelem, – honszeretet.

A ki az elsőt teszi, az jól született, – a ki a másodikat, az jól élt, –
a ki a harmadikat, az jól halt meg.»

De hát nem ez, a mi megörökítendő.

Hanem az, a mit Horváth Lajos barátom és képviselőtársam az asztal
fölött nekünk elregélt.

Horváth Lajos barátom a «vad emberek» között a legszeretetreméltóbb
alak. – Vad embereknek nevezik azokat, a kik semmi párthoz sem
tartoznak. – Most már egy «kaczikát» is kaptak – Sennyeyben. Eddig csak
két tagból állt a párt, s mikor en masse ment tisztelkedni a ház
elnökéhez, egy comfortabelben elfért. (Wahrmann és Horváth Lajos.)

Tehát a szent István koronájáról volt szó.

Épen akkor írta róla az «Egyetértés», hogy az nem a szent István
koronája, sőt nem is korona, hanem csak egy pörkölt torta-sütő, nem is
arany, hanem csak tombak.

E fölött általános volt a tisztelt ház indignácziója.

Végre felszólalt az én Lajos barátom.

– Az biz ez; maga az igazi korona. Én nemcsak láttam azt, nemcsak a
kezemben volt, de valósággal viseltem is: a fejemen hordtam. S erre
aztán elmondta nekünk a következő történelmi rajzot, a mit én jobban nem
tudnék előadni, mint az ő saját szavaival:

1848 és 1849-ben folytonosan Szemere Bertalan mellett működtem, előbb
mint belügyminiszteri elnöki fogalmazó, utóbb mint belügyminiszteri
elnöki titkár.

Vele jöttem le Pozsonyból 1848 ápril havában s elnöki osztályában
dolgoztam mindaddig, mig felső magyarországi teljhatalmú kormánybiztossá
ki nem neveztetett.

Vele, mint kormánybiztossal mentem 1848 végén Miskolczra, vele jártam,
keltem, biztosi útjában vele voltam Tokajban a Klapka táborában, a
tarczali ütközet után, vele mentem a tiszántúlra vonuló sereggel
Szőllősre, onnan Dembinszky csapataival vissza Miskolczra, honnan a Roth
és Schulczig dandárai eltakarodtak, vele mentem Egerbe, a kápolnai
csatába, majd Tisza-Füredre, hol akkor a kápolnai és kövesdi csaták után
visszavonuló Dembinszky-féle hadsereg tanyázott; vele mentem
Debreczenbe, már a függetlenségi nyilatkozat után, melynek hírét nagy
megdöbbenéssel Miskolczon, Gencsy alispán egy alkalmi nagy ebédjén
vettük.

Vele mentem Budavár bevétele után, junius első napjaiban, Debreczenből
Pestre, Pestről junius utolsó vagy julius 1-ső napján Szegedre,
Szegedről julius utolsó, vagy augusztus 1-ső napján a Görgey táborába, s
onnan aug. 9-én Aradra, Aradról aug. 11-én Radnára, Radnáról aznap este
Lippán át Lugosra, hol tőle és gróf Batthyány Kázmértól aug. 14-én
elváltam; s a Kossuth egyik titkárával – nevére nem emlékszem – és
Léderer nemzetőrségi titkárral előbb Bemhez Facsetre, onnan Stein
tábornokhoz Dévára, onnan – a mótzok miatt Kolozsvárra nem mehetvén –
vissza Facsetre, onnan Tótvárad, Buttyin-Boros-Jenő, Vásárhely,
Szent-Jób, Margitta községeken át Nyiregyházára, s onnan aug. 29-én
Miskolczra.

Aeneás huszadrészét sem állta ki annak a tengereken, a mit én és társaim
kiállottunk. Még csak Didónk se akadt, pedig tűzről pattant fiatalok
voltunk.

A mi a szent koronát illeti:

Előállván 1849 junius végén a kormány Budapestről Szegedre való
átköltözésének a szüksége, Szemerétől rendeletet kaptam, hogy a szent
koronát Duschek pénzügyminisztertől vegyem át.

E rendelet folytán átvettem a szent koronát, térítvény mellett – ha jól
emlékszem – Gondol Dani belügyminiszteri fogalmazó társaságában.

Ha emlékezetem nem csal, a koronát még aznap Gondol Dániel Kecskemétre
vitte szekéren. Onnan – azt hiszem – együtt vittük Szegedre.

Szegeden a korona a Szemere szobájában lőn elhelyezve.

Szegedről nem tudom, ki vitte Aradra. Én, Szegedről julius 31-én vagy
augusztus 1-én együtt távoztam el Szemerével s vele mentem a Váczról
Losonczon, Miskolczon, Tokajon, Debreczenen át visszavonuló Görgey
táborába. Velünk volt-e a korona, nem tudom, de azt hiszem, hogy igen.
Csak arra emlékszem tisztán, hogy szekeremen volt a fekete vastag bőrből
készült nagy elnöki bőrönd, melyben az elnöki iratok helyeztettek el. E
bőröndöt Szalontán hagytuk Lovassynál. Szalontán meglátogattam Aranyt és
nejét. A bőrönd utóbb irományostul a Nagy-Váradon székelt Józsa nevű
császári biztos kezébe került, mi módon: azt nem tudom. Az elnöki
iratokból néhány becses eredeti levelet (Kossuthtól, Batthyány
Kázmértól, Görgeytől, Damjanicstól stb.) néhány fogalmazványt, néhány
jelentést magamhoz vevén, megmentettem. Ez iratok egy részét
felhasználta később Szemere és Horváth Mihály, kiknek másolatokat
szolgáltattam ki. Valamennyit a múzeumnak fogom átadni.

A Görgey táborából aug. 9-én értünk be Aradra, Szemere a saját fogatán,
én Debreczen városa négy szép lován.

Horváth kapitányné vendégszerető házához szálltunk meg.

A szent korona szobámban helyeztetett el.

Itt történt az, a miről Wahrmannál beszéltem, t. i., hogy az ősi, felül
2 vagy 3 erős vaspánttal lezárt nehéz vasszekrényt a Szemere rendeletére
felnyitottuk, s a szent koronát, a királyi jelvényeket kiszedtük, s
azoknak a Szeiverth János hű belügyminiszteri szolga által előteremtett
könnyű vas szekrénybe való áthelyezését megkiséreltük. A művelet
meghiusult. A korona és jelvények a vasszekrénybe be nem fértek, s
valamennyit ősi helyére visszatettük és a vaspántokkal gondosan
elzártuk. Időközben a koronát a fejemre tettem, a jelvényeket kézbe
vettem, s a palástot felöltöttem. Így lettem én koronás fő, még pedig
olyan, minő Vilmos császár, ki mint porosz trónörökös, tudvalevőleg maga
tette fejére a porosz koronát.

Aug. 11-én déli 1 óra tájban épen a házi asszonynyal ebédeltem, midőn
Szemere a várból jövet dúlt arczczal a szobába lépett, s tudatta velem,
hogy Kossuth a legfőbb hatalmat a Görgey kezébe tette le, kitől se a
hazára, se saját személyére jót nem vár, meghagyta, hogy azonnal
pakoljunk, a koronát a szekeremre helyezzük el, s egy óra mulva
indulásra készen legyünk.

Rendelete teljesíttetett.

Aradról 3 óra tájban indultunk el, Szemere a saját fogatán, én a
debreczeni fogaton. A korona szekeremre helyeztetett el, s a kocsis ült
rajta, nem is sejtve, hogy mit visz és min ül.

Este felé, a Maros partján, a Lippával szemben fekvő Radna városkába
értünk. Itt találtuk Kossuth kormányzót, Duschek pénzügy, Batthány
Kázmér külügyminisztert, báró Perényi Zsigmondot, a felsőház elnökét, és
sok más menekülő notabilitást.

A Maros álló hídját ellepte a bankóprés alkatrészeivel terhelt s
Lugosról vissza igyekvő temérdek szekér. Kossuth, Szemere s a többiek
tehát a hidast használták a Maroson való átkelésre. Mi titkárok e miatt
hátra maradtunk, s a visszatérő hidason csak setét este vergődtünk át
Lippára.

Szekeremen maradt-e a korona, vagy áthelyeztem azt Radnán a Szemere
fogatára: nem tudom. Arra tisztán emlékszem, hogy a Szemere bőröndje a
szekeremen maradt; hogy kerékkötő hiányában igen sok bajom volt a
debreczeni bokros és hegyhez nem szokott lovakkal; hogy éjjeli 12 óra
tájban báró Perényi Zsigmondra bukkantam, ki Cséry Lajossal egy tűznél
üldögélt. Keserűen panaszkodott, hogy a kormányzó és Szemere nem
közölték vele útjok irányát és végczélját, ő tehát nem bódorog, hanem
Radnára visszatér. Vissza is tért, bár figyelmeztettem, hogy Lippa
tájékán az esteli órákban uhlanusok mutatkoztak. Visszatért, hogy
fogolylyá és vértanuvá legyen.

Én hasonló helyzetben voltam. Velem se közölte Szemere, hogy merre és
hová megy. De én mentem tovább, míg reggeli szürkületkor
Ferdinand-huszárokra bukkantam egy erdőben, kik tudatták velem, hogy a
kormányzó és társai néhány ölnyire egy tanyában időznek. Oda mentem. Egy
hosszú szobában egy hosszú asztalnál ott ült a kormányzó és cziberét
reggelizett.

Innen együtt mentem vele és társaival Lugosra, útközben meg-megállította
a kisebb-nagyobb csapatokban szállingózó honvédeket, s beszédet tartott
nekik.

Lugosra érve Szemere, gróf Batthyány Kázmérral s annak nejével és velem
a város végén egy csinos házban szállott meg. Enni nem volt mit. A
temesvári csatában megvert, demoralisált hadsereg ide vonult, s mindent
mihamar fölemésztett. Én hizelegtem ki egy özvegy magyar nőtől, gondolom
Papházynétól, egy pár kappant, melyet a padláson az eresz alá rejtett.
Nem lévén szállásunkon se gazda, se cseléd, a két kappant gróf
Batthyányné készítette el.

Az estét azzal töltöttem, hogy a Szemere ingeiből a betüket távolítottam
el.

Aug. 13-án egy angol jött Szemeréhez, néhány angol, kitöltetlen
útlevéllel. Ez útlevelek Kossuthnak voltak szánva, de az angol őt már
nem találta Lugoson, mert eltávozott onnan a nélkül, hogy útjának
irányát vagy végczélját valakivel tudatta volna.

Aug. 14-ikén, reggel váltam el Szemerétől.

Batthyány és neje zokogva, Szemere hidegen adta meg utasításait a
teendők iránt.

A megmentett iratokat, a «Közlöny» egy teljes példányát és a
Szemerénének szóló levelet a szalmaülésbe varrva, a Szemere fogatán útra
keltem Erdély felé, a Kossuth egyik titkárával és Lederer nemzetőrségi
titkárral, kik saját alkalmatosságaikat használták, s akiktől Déváról
visszajövet, valahol Margitta környékén elváltam; egyik Dunántúlra
igyekezett, a másik Erdélybe tartott.

A «Közlöny», melyet megmentettem, tudtommal egyedüli teljes példány az
országban. Nem hiányzott belőle egyetlen szám sem, még az aug. 11-ikén
Aradon általunk összeütött szám sem. A nemzeti múzeum 1876-ban e
példányból egészítette ki a magáét, mely most már teljes példány, míg az
enyém csonka.

Lugosról Szemere a debreczeni fogaton, Szeiverth János szolgával aug.
14. kelt útra.

Szeiverth János állítása szerint – ki a török határszélről visszatérve,
engem Miskolczon egy párszor meglátogatott – Szemere a koronát Orsován
egy görögkeleti orthodox lelkész éléskamrájába ásta el, de onnan ismét
kivette és Fülöp kormánybiztos, 1868-ban orsz. képviselő, utóbb curiai
tanácselnök és valami Szőllősy nevű úriember, azelőtt török basa
társaságában azon helyen ásta, illetőleg ásatta el Szeiverth Jánossal, a
hol később, a mint mondják, a Varga feljelentése folytán, kit Kossuth
küldött be, hogy a koronát külföldre vigye, csakugyan megtaláltatott.

Szeiverth visszatért Pestre, hol 48 előtt a városi rendőrségnél szolgált
volt.

Kihallgatták több ízben, igértek fűt-fát, ha a koronának nyomára vezet.
De ő nem vallott, bár helyzete épen nem volt kedvező. Nejét és
három-négy gyermekét nagy nehezen tudta fentartani azon házmesterség
jövedelméből, melyet neki Balassa István eszközölt ki s midőn házmesteri
állomását, nem tudom mi okból, elvesztette, azon adományokból, melyeket
egyikünk, másikunk, nagyon szerény mérvekben koronkint kiszolgáltatott.
Különösen Szemeréné és Balassa István segélyezte egész haláláig.
Özvegyét, ki a kishid-utczában egy bőröndkereskedésben nyert
alkalmazást, még az utóbbi években is gyakran segélyeztem. Koronkint
el-eljárt hozzám, mint képviselőhöz a Huszár-házba, a hol 1872. évi
novembertől lakom.

Több mint egy vagy két éve, hogy nem láttam. Egyik fia műpallér, szépen
rajzol, de beteges, s e miatt akkor, mikor pár év előtt nálam volt,
állomását elvesztette, s újat számára kieszközölni nem tudtam.
Meghiusult azon törekvésem is, hogy az özvegy vagy a várostól, vagy a
kormánytól nyugdíjat kapjon, pedig 1867/68-ban mind Szentkirályi
Móricznál, Pest városa akkori polgármesterénél, mind báró Wenckheim
Bélánál többször közbenjártam.

Megtaláltatván térítvényem, a korona iránt engem is kihallgattak, s
nyomozást tartván nálam, irataim egy részét elvitték.

A nyomozást Soltész Nagy János főszolgabiró vezette, mindjárt 1849 végén
vagy 1850 elején.

Elmondtam, a mit tudtam híven, Lugosig, de vallomásomnak hasznát nem
vehették s tovább nem zaklattak, bár egy évig Miskolczra internáltak. A
titkároktól lefelé minden hivatalnok amnestiát kapván, más bántódásom
nem volt.

Vallomásomból konstatáltatott az, a mire a Szemere érdekében nagy súlyt
helyeztem, hogy a velünk volt vas szekrényben nem a Beniczky által
Losonczon az osztrákoktól elvett és Szemerének átadott ezüstpénz volt,
mint azt sokan hitték, hanem a magyar szent korona. Szemere annyira pénz
nélkül maradt, hogy én adtam át neki Lugoson, elválásunk előtt egy pár
órával néhány ezüst forintot, gondolom 40–60 forintot, elnöki kasszánk
maradványát. Ő teljesen puszta kézzel és üres zsebbel távozott
hazájából. Legyen áldás emlékezetén.

… Úgy adtam elő, a hogy ezt tisztelt barátom szájából mindnyájan
hallottuk. Vajha mindenki följegyezné így a korrajzoló számára e
nevezetes korszakban átélt tapasztalatait.




VÖRÖSMARTY APÁNK.

(1900.)

Egy nagyon régi krónikában, ékes fametszetekkel megvilágítva, találtam
magyar ősapánkról följegyezve egy adomát. A hagyományok szerint az
ősmagyarok nap- és holdimádók voltak. Két táltos vitatkozott a fölött,
hogy ki az imádásra méltóbb istenség: a nap-e vagy a hold?

A hold táltosa lett győztes, érvényre juttatva azon állítását, hogy a
hold a jótékonyság csillaga az égnek; mert az éjszaka világít, a mikor
sötét van, míg a nap csak nappal ragyog, a mikor úgy is világos van.

Vörösmarty százéves születési évfordulóján jutott ez eszembe; minek
beszéljek én a költészet egének napjáról, Vörösmartyról, a költőről?
Hisz azt mindenki ismeri. Sugaraiban élünk, hajnalpirjában remélünk,
szivárványában ábrándozunk, égverejtékében jósolunk. Mit keressem én a
kritika sötét szemüvegén keresztül a napkorongban a foltokat és
napfáklyákat? Én csak a melegét ismerem annak, mely annyiszor
meggyógyított.

Hanem azt a másik bolygót, a holdat, szelid álomképmását a napnak, azt
jól ismerem, most is magam előtt látom: Vörösmarty Mihályt, a magyar
költészet és művészet édesapját. Ő róla fogok megemlékezni.

Az én gyermekkoromban még keveset beszéltek Vörösmartyról. Apám
könyvtárában csak két kötet munkája volt, azok közül az egyik Csongor és
Tünde. Majdan Pozsonyba kerültem német szóra. Ott ugyan nem prælegált a
professzorom magyar poétákról. Ott az volt a megtanulandó pensum, hogy a
dropax, antrax, climax miért hosszú mind a két lábára s a görög «ni»
esetleg miért «ephelküstikon»?

De bizony Vörösmartytól is tanított be a magyar nyelv tanára egy verset;
azt, hogy «Átok reád, magyarok hazája! Átok rád, te pártos, büszke nép!»
Micsoda kedvteléssel deklamálták ezt azok a német és tót discipulusok, a
kikből később hirhedett agitátorok váltak!

Ennyit tudtam én is Vörösmartyból, mikor visszakerültem az apai házhoz.
Károly bátyám, mint fiatal ügyvéd, akkor jött meg Pestről, kitünően
czenzurázva. Ennek az örömére az én édes szüleim összehítták vacsorára a
rokonokat, ismerősöket, a kik előtt vacsora végeztével az én bátyám
(deli szőke legény) elszavalta szép zengő szóval Vörösmarty legújabb
költeményét, a «Szózatot»: «Hazádnak rendületlenül légy híve, óh,
magyar!»

Mint a pünkösdnapi égből szálló tüzes nyelvek lángja, úgy hatott az én
lelkemre a költők apjának minden versszaka. Hasztalan igyekezett a
hatást gyöngíteni az én keresztapám, öreg Varjú János azzal a gúnyos
kérdezésével: «Ugyan, édes öcsém, mutass nekem egy embert, a kinek a
keble keserűségében megszakadt a honért.» Nekem e naptól kezdve ez lett
az evangéliumom s később Vörösmarty munkái az egész szellemvilágom.

A mi legelső varázsa Vörösmarty költészetének, az a honszeretet
mágnesereje s Vörösmarty hőskölteményei azok a magyar költővilágban, a
mik Dávid király zsoltára a bibliában: élő hangja a nemzet
büszkeségének, egetostromló fájdalmának, választott istene
magasztalásának. Hitvallás van azokban. A reménytelenség legsötétebb
korszakában is erőt, bizalmat tudtunk azokból ujra ébreszteni.

Vörösmarty költészetéből ismerjük a magyar nyelv őseredeti
hangzatosságát, melynek oly nagy a változata, iskolája, színpompája,
kifejezve hőskölteményi pathoszában, balladái melódiás ritmusában,
néprománczai tréfás hangulatában. Ezeket szavalták minden ünnepélyen
nagyok és kicsinyek, művészek és diákok. Még most is könyv nélkül tudom
őket, miket deák koromban tanultam, s Vörösmarty Fóti dalának mind a két
pályadíjas dallamát megtartottam az emlékezetemben s tengeridő multán
megörökítettem a hangíró gépben.

Egyszer a külföld egyik nagy motropolisában és nagy társaság közepett
voltam, mely csupa írókból, művészekből, műértőkből alakult. Arról
támadt vita, hogy melyik a világnak legszebben hangzó nyelve? Művészi
verseny volt hexameterekkel. Első volt a latin idioma Vergiliusból.
«Infandum renovare jubes regina dolorem.» Az előadó tapsokat kapott.
Következett a görög Homér Iliászának kezdő strófája: «Ménin aide Thea
Peliadeó Achilleosz Ulomenén.» Nagy sikere volt annak is; azután az
olasz és spanyol küzdött a pálmáért. Végül jött a német egy
distichonnal, de az is elég volt: «Feige, schwächliche nur und
aberwitzige Leute schreien von den Dächern ihr Weh, Mitleid erbettelnd
vom Volk.» A hatás nagyszerű volt! És az általános hangulat közepett
kellett nekem, utolsóképpen a magyar verselést hangoztatnom, a mi
Homérunk hőskölteményének bevezetését:

«Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?» Az egész fényes társaság
elismerte, hogy a magyar nyelv a leghangzatosabb valamennyi között.

Vörösmarty nyelve volt az. Az ő költeményeiben melódiája van a magyar
nyelvnek, és ez a dallamosság annyiféle változatot vesz föl, a mennyi a
költemények alapeszméje, iránya, vezérgondolatja; – harsog, dörg,
csattog a hőskölteményekben, édeleg, enyeleg, hízeleg, sír a
balladákban, pattog, kaczag, csapong a tréfás dalokban, ünnepélyesen,
orákulumszerűen zeng a drámákban. A magyar szavaló-művészet Vörösmarty
dalain fejlődött oly tökélyre, mely fölülmúlta az idegent. Szini
előadások, hangversenyek, országos ünnepélyek fénypontjai voltak
Vörösmarty költeményeinek művészi szavalatai, a mik magukkal ragadták a
közönség lelkét. De szerte a hazában, minden tanintézetben szavalták
mindannyian Vörösmarty hazafias, regényes, tréfás verseit. Különös
kedvencze volt a fiatalságnak a Csongor és Tünde bukott királyának
búcsúja a világtól: «Égsz még s nem égsz el nap, mely verve látsz?» Én
Csongor és Tündét tartom a nagy költő legbámulatraméltóbb remekművének,
mely még fiatal fantáziájának izzó tűzében fogamzott, s melyben a
költészeti formák egész zodiacusa egyesül.

És aztán, a mi Vörösmarty költészetének aureoláját képezi, az a mély,
komoly, igaz hazafiúi érzet, mely nemesítőleg hatott s fog hatni ezentúl
is egész nemzedékekre. Szobrot fog emelni a nemzet a nagy költőnek; de
azt a dícsfényt a homloka körül, mit szobrász nem adhat meg műremekének,
a nemzet szemeinek kell ott derengve látni mindenha.

… Most visszatérek Vörösmartyhoz, a költők apjához.

Még én akkor jogtanuló diák voltam, mikor Vörösmarty drámái, a Vérnász,
Marót bán, Bujdosók a drámaírás Icarus-röptére csábítottak. Verses
szomorújátékot írtam: ez volt az első munkám. Beküldtem az akadémiai
pályázatra. És az történt vele, hogy a két akadémiai biráló: Vörösmarty
és Bajza az én drámámat itélte az akadémiai jutalomra méltónak. Ez volt
rám nézve a végzet.

Vörösmarty már akkor a magyar költők atyja volt. Ő ismerte fel Petőfiben
a lángeszű költőt. Elolvasta költeményeinek első kötetét s az ő buzdító
ajánlatára vállalkozott azoknak kinyomtatására és tiszteletdíjazására a
Pesti Kör. És Petőfi azontúl is minden újabb versfüzetét a kiadás előtt
Vörösmartynak mutatta be, ki azokat beható figyelemmel olvasta át s
észrevételeivel ellátta.

Atyai gondoskodása kiterjedt az egész fiatal irói és szinművészi
társaságra. Esténkint összegyűltek a «Csigá» – ban (az egy kurta
vendéglő volt a Rózsa-téren). Ott az idei karczos mellett oktatta
Vörösmarty az írói ujonczokat, a szinészet pályatörőit a versírás, a
szavalás mesterségébe, meg is vendégelte őket saját maga készítette
pezsgővel, a melynek az a jó tulajdonsága volt (a hogy ő maga mondaná),
hogy mennél többet ivott belőle valaki, annál józanabb lett tőle.

Mikor a jurácziára felkerültem Budapestre, Vörösmarty odahivatott
magához. Gyerek voltam még, egy névtelen semmi. Ő pedig már akkor a
tudományos akadémia rendes tagja, hírneves költő, egyike a drámai
bírálóknak, a kik élet és halál fölött, sőt örök élet és örök halál
fölött itélkeztek.

És ez a nagy elme, ez az országvezető lángész nem sajnálta tőlem, az
észrevétlen paránytól a maga atyai tanácsadását. Előhozatta az akadémia
irattárából a kitüntetett drámámat, felfedezte előttem annak a hibáit,
hiányosságait, megtévedéseit és aztán összeült velem a saját Uri-utczai
lakásán és segített az egész drámai költeményemet, hosszú estéken át,
újból átdolgozni.

Ugyan mondjátok meg mai korbeli pályatársaim, melyikünk tenné meg
manapság, hogy egy pályázó munka fiatal írójával, a kiben némi
tehetséget talál, asztalhoz üljön s egész estéket eltöltsön vele tüzetes
munkában, hibákat orvosolni, mesét újra alkotni, tehetséget köszörülni?
Dehogy tesszük! Egyszerüen agyoncsapjuk a ficzkót, ha még nem nőtt be a
fejelágya; belefojtjuk a vízbe, ha még nem tud úszni.

Ezt az egész állapotot pedig – rajtam kívül – alig-alig érti meg valaki.
A mostani írói nemzedék (helyes észjárással) azt kérdezheti tőlem, hogy
ugyan mi szükség légyen egy ilyen «költők apjára», a milyen Vörösmarty
volt? Kell-e az igazi tehetségnek gondviselő pártfogó? Hiszen itt van
egész dandára a hirlapoknak, a mik kapva-kapnak a tollfogható emberen,
sőt egymás kezéről elárverezik őket, a kiadók cserkésznek a
vad-talentumokra és itt van a nagy közönség, a mely az ablakon át szórja
be az aranyesőt a maga kedvencz írójának a Vauclusébe, a ki ha
felgerjed, elcsap magától minden kiadót, lapszerkesztőt, s maga alapít
új lapot, pompásabbat, érdekesebbet az eddig virágzóknál; ha pedig
kritikára van szüksége, no abban meg éppen csavargőzössel hajókázhat. És
ha semmi sem hiányzik többé a dicsőséghez, mint egy fényes titulus a
neve után, találhat illusztris társaságokat, melyek az ilyennek
osztásában elismerők, sőt még érdemrendet is kaphat a mellére, mint
legmagasabbról jövő kitüntetést.

Hát az igaz, hogy az «most» így van, de nem így volt ám félszázad előtt.

Az író, a költő ismeretlen, vagy éppen kigúnyolt alakja volt a
társaságnak, rokonsága szánta, elveszett embernek tartotta. A múzsájának
oltára volt, de tűzhelye nem volt. A tudományos társaságokba nehezebb
volt bejutni fiatal költőnek, mint Tibet fővárosába egy utazónak. Kiadó
kevés volt s az nem számíthatott a közönségre; a mit kinyomatott, a
raktáron veszett; új lap kiadására a kormányhatalom nem adott engedélyt;
a kritika nem a gyógyítás, hanem legtöbbször a méregkeverés mestersége
volt; a czímeken, pályadíjakon a benfentesek osztoztak meg. S ha a toll
embere nagyon elhagyta magát ragadtatni a lelkesedés által, olyan
hatalmas régiókba tévedve, mint a haza és a szabadság, kaphatott
kitüntetést, de nem a mellére, hanem a kezére, lábára.

Mindezt pótolta nálunk, hajdani fiatal íróknál egymaga Vörösmarty
Mihály. Ő emelt, ő buzdított, ő tanított, ő javított, ő méltányolt, ő
segített, ő kitüntetett bennünket és erre nekünk szükségünk volt. Az
egész nemzet, a művelt világ ünnepli és dicsőíti Vörösmartyt, mint
halhatatlan költőjét a magyar Olympnak: – én szellemi apámat, bolygó
utam vezérlő holdvilágát őrizem ő benne hálás emlékemben.




CZAKÓ ZSIGMOND.

(1848.)

Sötét, de örökké nagy a _költészet a halálban_. Minden megérti e
poesist, a mi születik és meghal. – A virág elsárgul, ha halálát, az
őszt, megérezi; a pusztai vad, ha e sápadt szellemet érzi közelgeni,
megy fölkeresni a legsűrűbb vad erdőt, hol sem napfény, sem szélzúgás,
sem ember szeme csontjára nem talál. A hattyú bucsúdalt mond a tó
vizének, midőn annak szinén az árnyék, mely elviendi, felé suhan. S az
ég akkor öltözik rózsákba, mikor a nap meghal. Ez a _költészet a
halálban_.

Ha egy halottat a föld alá tesznek s azután ott hagyják s míg honn a
ház, melyben lakott, üres és szomorú, künn sírja tele nő szagos
virágokkal… Ha ábrándos gyermek téved a sírkertbe, apja, anyja sírját
sorra látogatja, s órákig eltérdel egyik-egyik előtt, a sírfát csókolja,
s míg kezei az élek-e? halok-e? szirmait tépkedik, mint fehér lepke
virágról-virágra, úgy száll árva lelke a multak napjaira vissza… Ha
özvegy nő férje sírja mellett magának helyt hagyat s látó álmaiban
bánatos halottja képével beszélget; – ha az elfeledett költő sírján
összenő a vadfű s a virágos hangabokorban, mely fejfája helyén nőtt,
esténként oly csodálatos dalt zeng az erdei madár: – _ez a költészet a
halálban_.

Tengerhallgatásban, esti madárdalban, virághervadásban, alkonyat
fényében, csillagfutásban és özvegyek könyében, romok közt zuhogó hideg
éji szélben, behunyt szempillákban, sápadt hold fényében mutatja magát a
_legmagasabb költészet_. A halál költészete.

Csoda-e hát, ha a _költő_ a _halált_ megszereti?!

Kinek lelke megszokta a költészetet keresni napfényben és éjsötétében,
emberörömében és emberfájdalmában, ki oly fájdalmakat tanult megérezni,
minőket más nem ismer.

Az ábrándok országa rejtett tündérvilág. Kinek csak egy tekintetet
hagyott ebbe vetni ihlő geniusa, meg nem szabadul ennek képeitől soha.
Örök vágyat fog érzeni el nem érhetők után, méla kínt, melynek okát maga
sem ismeri, szomjat, mely a kielégítés által nő, gyönyört, melytől az
élet elfogy.

Szerelmi vágyódás ideál képek után, ábrándos rajongás szebb, boldogabb
világról, gyönyörködés a halál eszméiben, találkozás a földfölöttiekkel
s csalódások a földönlevőkben: ezek a költő átkai. Ki a szellemek
beszédét meg tudja érteni, ki lelke röptében az égből lehozza a
csillagsugárt, oly ritkán talál szivet, mely őt megértené s a föld járt
utain eltéved.

De e fényes kisértet nem hagyja el őt. Ott van vele, ha szenvedései
ágyán fekszik, s fülébe súgja: _rút az élet, szép a halál_, a halál után
nincsen szenvedés; – ha üldözötten bujdosik s lábait az út tövisei
sértik: vele van; ha küzd az emberi prózaiság colosstömegével s lerogyik
alatta, vele van s mindannyiszor csábítva mondja: _a halál szép_, a
halál az isten angyala.

Óriási a fájdalom, mit egy költő lelke tud viselni, a világ minden
balzsama nem képes azt megenyhíteni, cseppenként szívja ki vérét,
cseppenként tölt helyébe lelkesítő mérget az üldöző dæmon, a költészet
dæmona; mint a mesék rossz szelleme, mely vérrel írt szerződésben
kötelezé le a lelkeket egy élet örömei által az örök kárhozatnak, úgy
csábítja ez örök hatalmú szellem túlvilági gyönyörökre, kiket bűvkörébe
vont, élethosszú szenvedések által.

Boldogtalan ő, mint ki egy képbe szeret, melyet álmában látott, s aztán
örökké álmodni szeretne. Pedig az örökké álmodásnak neve: halál.

Önlelkétől gyötörve, mindenütt azt látva csak a világban, a mi sötét,
érzéketlenül a mindennapi élet örömei, élvei, reményei iránt, a mellett
az élet apró szenvedéseit kétszeresen érezve, mi vigasztalása lehet az
üldözöttnek?

Rokonlélek nem találkozik vele. A földön az emberek egymásnak urai,
lekötelezettei, űzérek, élvezők s az ég nagy, a gondolatok szárnyai két
egyenlő lelket ritkán vezetnek össze. Félre érti, félre ismeri mindenki.
Keblét, mely minden szépért és nemesért lángol, kénytelen elzárva
tartani, mindenki elhagyja, csak üldöző dæmona marad végig vele, hogy
megmondja neki: az élet semmi, a halál minden. A lélek elszédül, nem
érzi többé magát, röpülni akar…

S ekkor – a csillag lehull.

_És ez a halál a költészetben_…

Mint csillag ragyogott ő is az égen, mint csillag hullott alá.

Nem a közelgő szürkület fénye sápasztá el őt, delelő fényében hullott le
az égről…

És nem akadt, ki a _költőt_ megsirassa. Sajnálták, megsiratták benne az
_embert_, itéletet hozának fölötte, az _ember_ fölött, koporsóba tették,
koporsóját felczímerezték és egyetlen szó költőtárs ajkáról nem kisérte
a költőt sírjába. Azon halálos hang, mely lelkét testétől megszabadítá,
egy kebelben sem birt összhangzó húrt megpendíteni? Nem volt senki,
senki, ki őt meg birta volna érteni? Senki sem sejté azon kínokat, mik
őt megölék, miknek gyanító tudása is egy neme a boldogtalanságnak.

A költészet volt élete, a költészet volt halála is.

Oh, hogy a halál minden nemeinek csak _egy neve_ van! A bátor, ki a
csatatéren elvérzik s a gonosztevő, ki a hollók kövén végzi életét, a
gyáva, ki kétségbeesve szakítja el önélte fonalát s az ábrándos rajongó,
ki költői fanatismusában letépi lelkének földi bilincseit… Mind _ez
halál_, sötét, gyűlölt, irtózatos eszme, melyet elfogadni fájdalom, adni
vétek…

Az _ember_ elérte czélját, nyugalma van, nem bántja semmi fájdalom
többé.

A _költő_ elérte czélját, lelkét nem köti többé semmi a földhöz.

Ne mondjatok az emberre itéletet, holtak fölött csak isten mondhatja
azt, – a lélek arczát csak lélek szemei látják.

Ne mondjatok a költőre itéletet, élni fog ő, mikor biráinak mindegyike
fölött zöld lesz a fű.

Lelke szép volt a földön, szép leend az égben, mert _a mi szép, nem
múlik el soha_.




A LEGÁTUS-VILÁG.

(Korrajz.)

Egy darab nemzeti romantika lett a múltak emlékévé: a legátus-élet.
Egyedül Magyarországon volt az ismeretes, itt is csak a kálvinista
világban. Én legalább más felekezetbeli legátust nem láttam soha.

Alapjában egyházi intézmény volt. Sátoros ünnepeken, leginkább husvét
napján lett aktuális érvényrejutása a legátusnak. A tavasz kedvezett a
hivatásának.

Ez a hivatás abban összpontosult, hogy az öt magyar helvét hitvallású
főiskola felsőbb osztályú tanítványai szétoszlottak széles ez országban,
a kettős, sőt hármas ünnepnapokon a szent igét hirdetni a magyar vallású
híveknek.

Nem kellett azért teológusnak lenni: prédikálhatott, a ki prókátori
pályára készült, a kiből később szolgabiró, viczispán támadt, vagy a ki
más közhasznú pályára vállalkozott. Nem kellett hozzá egyéb, mint egy
megbízólevél a seniortól, egy selyem stóla, a mit a gallér alá lehetett
kötni, – no meg aztán egy pár jól betanult prédikáczió, a mit be
lehetett szerezni, kit írásban, kit nyomtatásban, mint főtisztelendő
Kalmár, Péczeli, Márton, Katona uraimékét.

Hogy a fődolgot el ne felejtsem a legátusi kellékek közül, kellett hozzá
egy pár jó láb.

Mivelhogy a legátusnak még akkoriban nem állt rendelkezésére Illés
próféta tüzes szekere, hanem more patrio per equos apostolorum
(apostolok lován) gyalog kellett a küldetése helyére eljutni, a holott
is három-négy távoli községet futvást bejárva, mindenütt prédikácziót
tartani és mindenütt a honoratioroktól a subsidiumot beszedni.

Mivelhogy a legátió beneficzium volt.

Ez képezte a tudományos pályára készülő ifjúnak a subsistentiáját. A
kinek az Isten nem adott módot hazúlról fedezni a maga siklusát, az a
kosztot, kvártélyt adó asszonyát azzal biztatta, hogy majd lerója a
tartozását «post festa» (ünnepek után). Akkor hajtja be a diák a maga
adóját, a mivel aztán egyik ünneptől a másikig kihúzza.

A beneficziumok között pedig tetemes különbség volt. Ennek a
statisztikáját minden aspiráló diák jól ismerte. A legjobb legátió volt
Ó-Szőny, onnan a legátus biztos száz forintot hozott haza, a
legrosszabbat pedig úgy hítták, hogy Bergengóczia. Nem azért, mintha
kevés lett volna a fináncziális eredmény: felment az húsz forintra is;
hanem hogy igen messze kellett érte elkutyagolni. Ez a Bergengóczia volt
ugyanis az a hat szlavóniai falu, melyben magyarok laknak és
kálvinisták: az egyedüli magyarok és kálvinisták a horvát glóbuson.
Derék, buzgó hívek, kik hitüket és nemzetüket annyi időn keresztül el
nem hagyták.

Csakhogy odáig Kecskemétről, melynek kollégiumához tartozik e hat derék
hitközség, huszonhét német mértföldet kell a legátusnak oda és vissza
begyalogolni. S ez sok egy apostolnak. Azért Bergengócziának nagyritkán
jutott ünnepi legátus.

Mert annak is meg volt a maga rendszere, hogy miként kerüljön a legátus
és a legátió egymáshoz.

Volt két lajstrom, melyek közül az első sorakoztatta az
egyházközségeket, a második pedig a legátusságra kvalifikált diákokat.

Ünnepek közeledtével következett az eligálás.

A kandidáltak válogattak a legátiókban. Legelől a quinquennisek (ezek a
teológusok). Tanulmányi klasszifikáczió szerint. Az eminensek legelől,
azután a jurátusdiákok. Azonban voltak preferencziák is. A nagy botos
tíz számmal előbb eligált, az első bassista nyolczczal. Fenn volt hagyva
mindenkinek a jog, megcserélni a legátiót. A biennisekig szállt le az
eligálás joga. Minden községcsoportnak jutott legátusa. És azok mellé
kinek-kinek egy «dárdás». Elemi iskolát járó alumnus, a ki a legátust
kísérte s vitte utána a vászonkoffert, a tógával, fehérneművel,
bibliával, prédikáczióval, meg a hosszúszárú pipát. Maga a legátus nem
vitt semmit, legfeljebb egy vállára vetett gitárt, ha jó énekes volt.

Az én kecskeméti diákkoromban még Bergengócziának is jutott legátusa.
Éppen az én szobatársamat, Gyenes Palit nyomorították meg vele. Nagy
kedve volt világot látni s rá hagyta magára diktáltatni a szlavóniai
missziót, pedig semmi hivatása nem volt az apostolkodásra. Hebegett és
hadart. Nem is készült papnak; életpályának azt választotta, a mit
szakszerűen «hites matematikus»-nak, régi magyar nyelven «inzsellér»-nek
híttak. Az is lett a fátuma. Mint megyei mérnököt hivatalos
földfelosztás közben lőtte agyon egy békételen komposszesszor fiatal
korában.

Az én kedves pajtásom megjárta gyalog a hosszú vándorútat Szlavóniáig és
vissza. Csupa gyönyörűség volt hallgatni a tapasztalatait. Hogy járta
meg a legátiót: egyik falutól a másikig koplalva. Gyakran a vadkörtefa
alatt ebédelt. (A vaczkor husvét tájon hull a fáról, miután a téli hideg
puhára érlelte.) A legátusi dácziáját az utolsó sustákig megtakarította,
abból csináltatott magának Kossuth-zekét, zöld posztóból, rózsaszín
béléssel; abban járta el a körtánczot a juristabálon.

Sok adoma járja a hajdani legátus-életből, a mikből magam is többeket
följegyeztem itt-amott. Eredeti tipus volt, tele ős humorral. Most
mindez elmúlt már. Vasútaink vannak. Az apostolok az Illés próféta tüzes
szekerén utaznak. A mióta a legátus nem jár gyalog Bergengócziáig: nem
legátus az már.




A LEGERŐSEBB FEJ.

(1896.)

Legerősebb feje volt valamennyi kortársam között báró Kemény
Zsigmondnak. A szó minden értelmében.

1848/49-ben országgyűlési képviselő volt. De nem igen hallatta szavát az
ülésekben. 1849 április 13-án Debreczenben Almássy Pál, a képviselőház
elnöke szállásán értekezletre gyűlt össze az úgynevezett «békepárt».
Jelen volt a kormány két tagja is, Nyáry Pál és Patay István. Én is ott
voltam, mint a párt lapjának szerkesztője. Beszéltek többen: Nyáry,
Kazinczy Gábor, Kovács Lajos. Egyszer felállt Kemény Zsigmond. És aztán
tartott, rögtönözve, egy olyan remek szónoklatot, a milyenhez hasonlót
én soha nem hallottam. Az ember nem tudta, hogy mit bámuljon benne
inkább: az ismeretek gazdagságát, az eszmék világosságát, az erős
logikát, a széles politikai látkört s az adatok és ismeretek szilárd
talaja fölé zodiakal fényként emelkedő jövendőbe látást, a prófétai
látást.

Ha azt akkor egy gyorsíró megörökítette volna, ez az előadás tenné fel a
koronát a legnagyobb magyar prózaíró munkálataira.

Kazinczy Gábor azt mondá Keménynek e beszéd után:

– Az Isten ellen való vétek, hogy te ennyi bölcseséget és szónoki
tehetséget a gyomrodba temetsz el.

– Nohát nem temetem el.

A pártértekezlet egy szívvel-lélekkel azt határozta, hogy a holnapi
nyilvános ülésen Kemény szólaljon fel. Ő lehetett leghivatottabb
előadója a párt nézeteinek. Nyáry Pált feszélyezte korábbi radikális
politikája, Szemere Bertalan, Csányi László távol voltak, mint
kormánybiztosok, Jósika Miklós nem volt szónok: Keményre nehezedett a
feladat. Ő lett volna képes annak megfelelni.

De nem tehette meg; mert a másnapi ülést, közkivánatra, a kollegium
nagyterméből a kálvinista nagytemplomba tették át s ott a képviselő urak
úgy összekeveredtek a tisztelt közönséggel, hogy egymást nem találták;
én ott hallgattam a kormányelnök beszédét egy oszlophoz szorítva Nyáry
Pállal együtt. A szónok a katedrából beszélt s a szemközti karzat minden
szót kétszeresen adott vissza. Vitáról szó sem lehetett. Templomban! A
katedrával szemben!

Nyáry Pál azt mondá: «Hát ha Isten úgy akarta: vesszünk el _együtt!_»

Így maradt el Kemény szónoklata.

Higyjünk a kizmetben, a prædestinatióban.

Kemény erős agyáról aztán későbbi időkben alkotott költői és jellemrajzi
művei eléggé tanuskodnak.

Én itt csak a testi erejéről a fejének közlöm visszaemlékezéseimet.

Nehezen dolgozott; mert költői alkotása nem a festőéhez hasonlított,
hanem a szobrászéhoz. Éjszaka írt s egész hajnalig itta a legerősebb
fekete kávét.

Egyszer egy 1848-iki képviselőtársa (később 1849-ben Görgei
parancsnoksága alatt kitünő vezéralak), Z… J… bácskai versenyre hívta
fel Keményt. Hogy mi az a bácskai verseny? Hogy kettő közül ki issza a
másikat az asztal alá.

Elkezdték erős borokkal, folytatták még erősebbekkel. Az egész
asztaltársaság kidűlt lassankint mellőlük. Egyet, K… G…t,
megválasztottak maguk közül «bortanúnak». Annak józanon kellett
maradnia. Az csak ribiszkeborral áldomásozott.

Meg is virradt már, de még sem a költő, sem a huszárezredes nem adta meg
magát.

Ekkor a bácskai azt mondá, hogy: borral nem boldogulunk mi egymás
ellenében, hozassunk rostopsint.

S aztán hozattak muszka pálinkát s elkezdtek azzal a zöld méreggel
áldomásozni pezsgős poharakból.

– De már ezt az öngyilkosságot nem nézem végig! – mondta K. G. s átment
a benyilóba, lefeküdt, elaludt.

A besütő nap felébresztette. A szomszéd szobában semmi nesz. Kijött
széttekinteni a csatatéren.

Hát a bácskai hős ott hevert a szőnyegen mozdulatlanul. Kemény Zsigmond
pedig a pamlagon ült s olvasta a legújabb franczia regényt, a «Les
Miserables»-t, s a belépő bortanút ezzel a szóval fogadta: «Bizony csak
zseniális ember ez a Hugo Victor!»

Máskor meg kirándulást tett a Zugligetbe gyalog, ott a Fáczánhoz érve
(dél volt az idő) leült egy asztalhoz, rántott csirkét, öntött salátát
hozatott, jól megebédelt. Akkor jut eszébe, hogy hiszen ő mára Emich
Gusztáv kiadóhoz hivatalos ebédre. Se baj! Kifutja az időből. A míg az
ember a Fáczántól hegynek fel az Istenhegyig felkapaszkodik, elfelejti
az első ebédet.

Úgy is volt. Pontban a leves-befőzésre megérkezett a vendég az akkori
Emich-villához, s becsülettel megfelelt a pompás ebédnek, melynek csak a
késő délután vetett véget.

Akkor aztán neki indult, – ismét gyalog, – a hazatérésnek, a mi hegynek
alá sokkal könnyebben megy. A mint a lánczhidfőhöz megérkezik, ott várja
már elkeseredett szívvel Királyi Pál.

– Hol késik a báró? Elfelejtette már, hogy Dánielikkel halebédre várjuk
a Steinschreibernél?

– Igaz biz az!

S azzal kocsira ültek, vágtattak az emlékezetes külvárosi vendéglőhöz s
Kemény ott is becsületére vált a szépasszony főztének, és senkinek sem
árulta el, hogy az már a harmadik ebédje ez napon…

Száz esztendeig kellett volna neki élni ezzel az erővel.




A VILLÁS-REGGELI.

(1890.)

Az ötvenes évek elején két szépirodalmi lapszerkesztő között valami
irodalmi vita folyt. Az egyik szerkesztő volt a «Hölgyfutár»-é, Tóth
Kálmán, a másik a «Délibáb»-é, Friebeisz István. A polemia nagyon
elmérgesült. Különösen Friebeisz részéről, annyira, hogy Tóth Kálmán
lovagias elégtételt követelt; a kihívást Friebeisz el is fogadta. Tóth
Kálmán segédje volt Kemény Zsigmond, Friebeiszé Bérczy Károly. Kard lett
választva. – A találkozás helyéül a «Szép juhászné» volt megjelölve. –
Pontban nyolcz órakor reggel.

A felek pontban nyolcz órakor ott voltak a «Szép juhászné»-nál; de alig
szálltak ki a bérkocsikból, azonnal tapasztalták, hogy valaki még
pontosabb volt náluknál. – Az volt «Pultz» úr! A rendőrbiztos.

Pultz úr jó reggelt kivánt az érkező uraknak. (Jó ismerős volt: ő szokta
lefoglalni lapjaikat.) «Villás-reggelire tetszett kijönni, úgy-e? A
korcsmárosné már várja nagyságtokat. Az _étszereket_ nem szükség behozni
a kocsiról.»

(Étszereket? A kardokat!)

Azzal szépen karonfogva bevezette az urakat az étkezőbe. Fel volt már
terítve. A mellékasztalnál ült négy zsandár, feltűzött szuronynyal.

Az urak szépen megreggeliztek, fizettek s aztán búcsút véve Pultz úrtól,
visszakocsikáztak Budapestre. Útközben megállapodtak a holnapi hadi
jelszóban. «Találkozó a szent-lőrinczi pusztán, a csőszháznál, pontban
hét órakor.»

Ott volt mind a két fél pontban hét órakor a segédeivel a szent-lőrinczi
csőszháznál.

A ki őket a csőszházból kilépve legelsőül üdvözölte, az nem volt más,
mint Pultz úr: a nyitva hagyott ajtón át lehetett látni a négy csendőrt,
szuronyos fegyverekkel.

– Ilyen korán méltóztatott kijönni villás-reggelire? A csőszné már várta
nagyságtokat egy kis jó korhelylevessel. Ahhoz igazán nem kell se kés,
se villa.

A kardokat már megint a kocsin kellett hagyni.

Az urak szépen megreggeliztek, fizettek, búcsúztak, haza mentek.

Vajjon ki árúlja el a rendőrség előtt mindannyiszor a végbemenendő
párbajt? A vívók fiatal házasok! S az asszonyok nem titoktartók. Kivált
élet-halál esélyei előtt.

Denique Kálmán és Pista csak nem tudtak összeverekedni semmiképpen;
Pultz úr fogta a gallérjukat.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Azokban az években volt az akkor még vadregényes Margit-szigetnek a
bérlője a gazdagságáról és szépségéről épp úgy ismeretes, mint geniális
ötleteiért keresett úrhölgy: Tahyné.

Egy napon a kedélyes úrhölgy az irodalom több korifeusát hívta meg a
szigeti lakába reggel tíz órai barátságos dejeunerre. Nem volt új dolog.
Vendégszerető házánál gyakran megfordult ez a species.

A gőzhajón találkozának a meghívottak mindannyian. Ott volt Kemény
Zsigmond, Bérczy Károly, Tóth Kálmán és Friebeisz István. Furcsa
összeállítása egy asztaltársaságnak. Meglehet, hogy a geniális úrhölgy
azt az excentrikus élvezetet akarja megszerezni magának, hogyan eszik
meg egymást az asztalánál a halálra keserített ellenfelek? De az sem
lehetetlen, hogy a szívjóságáról ismeretes háziasszony vidám poharazás
között akarja őket összebékíteni.

Semmi gyanús tárgy nem volt a hajón. (Például azok az _étkező
eszközök_.)

Csupán Bérczy Károly után hozott egy teherhordó valami nagy kosarat,
melyben vászonburkolattal fedve volt egy szép rhododendron. Ezt az írók
nemes pártolásáért, mint gavalléros ajándékot, hozzák a sziget
úrasszonyának. Ez az ötlet Bérczytől nem is keltett csodálkozást; ő volt
az elegáns modor képviselője irodalmunkban.

Szerencsésen megérkeztek a szigetre! Ki-ki párjával különböző utakon
sietett a szigetkastélyt felkeresni. A rhododendront egy hajóslegény
vitte utánuk a vállán.

A kastélyban pompás reggeli várta őket. A bájos háziasszony díszes
reggeli toiletteben jött eléjük, egy már korábban érkezett vendégét is
bemutatva. De hisz nem kellett annak bemutatás. Doktor Orsovenszky
Károly volt: mindnyájunk jó ismerőse, fiatal deli legény, hajdan tábori
főorvos a szabadságharcz alatt, most pedig a szép asszonyok orvosa.
Semmi különös nem volt benne, hogy ő is részt vett Tahyné matinéejában.

A háziasszony megmutatta az uraknak a helyeit az asztalnál: ő maga
elfoglalta az előlülést, kétfelől maga mellé ültetve a két haragos
ellenfélt, a kiket az egész dejeuner alatt egyformán kitüntetett
szellemdús társalgásával.

– Nem adjuk át még a rhododendront a háziasszonynak? – súgá Friebeisz
Pista az oldalán ülő Bérczy Károlynak.

– Majd csak a dejeuner után. Szép meglepetés lesz.

A fekete kávé és a chartreuse után a bájos háziasszony engedelmet kért a
társaságtól, hogy visszavonulhasson, – toilettet változtatni, –
visszatértéig majd a _doktor_ fogja vinni a háziúr szerepet, csak
mulassanak _tetszésük szerint_.

Szépen vitte a háziúr szerepét a doktor, mondhatom!

Elővesz a kabátja zsebéből egy hosszúkás étuist, felnyitotta. Abban volt
az ő «Besteck»-je. Holmi ollók, kések, csiptetők s más efféle kellemetes
mulattató zeneműszerek.

– No, most bontsuk ki a rhododendront, – mondja Bérczy. S azzal
lefejtették a kosárról a takaróvásznat. A rhododendron, igaz, hogy
nagyon szép példány volt, de a szárához volt támasztva gula alakban négy
még szebb meztelen kard.

– No, most vetkőzzetek neki, urak! – mondta Kemény Zsigmond. – Aztán itt
a kardok, végezzétek az ügyeteket, míg Pultz úr be nem állít.

Két percz múlva már varrta össze doktor Orsovenszky Friebeisz Pistát, a
kinek a mellén Tóth Kálmán kardja egy tátongó sebet vágott.

Soha többet ilyen _villás-reggelizést!_




GRÓF ZICHY NÁNDOR ÉS A HON.

(1896.)

Soha sem írtam volna meg ezeket a dolgokat, a miket (a többiekkel
együtt) ama történelmi _fátyol_ átlátszó tüllszövete takar: (igaza van
annak a természettudósnak, a ki azt az elméletet állította fel, hogy a
ragályterjesztő bacillusokat ellenkező bacillusok rájuk bocsátásával
kell elpusztítani: tehát az emlékezet spóráit a feledékenység
bakteriumaival) – ha már többször ismételve, sajtóban és népgyűléseken,
fel nem lett volna emlegetve, hogy volt egy idő, a melyben gróf Zichy
Nándor egy szabadelvű lapnak az alapításában részt vett; – mostan
pedig…!

Elmondom az egészet, hogyan történt.

A hatvanas évek elején, a Schmerling-uralom alatt (a mire nem elég
fátyolt vetni: a pokrócz sem elég vastag annak, hogy eltakarja: még azon
is keresztülbujnak a férgek), egy csomó igazlelkű hazafi összebeszélt,
hogy ennek az abszolutizmusnál százszorta gyűlöltebb rendszernek, ennek
a kancsukaütésnél kínzóbb kikötésnek megellenzésére egy független magyar
lapot adjanak ki. Ez alapítók között volt Tisza Kálmán, Almássy Pál,
gróf Károlyi Sándor, báró Podmaniczky Frigyes, gróf Keglevich Béla,
Ivánka Imre, Beniczky Lajos és én. Még többen is.

Gróf Zichy Nándor nem volt közöttük.

1863 január első napjaiban indult meg a nagyalakú napilap; a szabadelvű
Magyarország korifeusai írtak bele: én is egy történelmi regényt kezdtem
meg a tárczájában a szabadságharczból. A közönség nagy részvéttel
fogadta. Háromezer előfizető gyűlt össze, hirdetmény is akadt elég. A
legfényesebb kilátások között indultunk meg. Szó sem volt az alapítók
nagylelkűségének igénybevételéről. Csupán a biztosíték letételénél
lépett elő Almássy Pál, kezeimbe téve a tízezer forintot, a mihez én még
ötszáz forintot toldottam; mert a kegyelmes német abban az egyben
respektálta a magyar közjogot, hogy «a midőn az 1848-iki magyar
törvényhozás tízezer pengő forintban állapította meg egy naponkint
megjelenő politikai lap biztosítékát, utána számította, hogy ez «osztrák
értékű» forintokban 10,500 forintokat tesz ki.

Tehát egy hónapig duzzadó vitorlákkal haladt előre A Hon.

Egy februári reggel odajön hozzám Ivánka Imre (A Hon közgazdászati
rovatának I. I. jegyű belmunkatársa) s kihúz a zsebéből egy terjedelmes
kéziratot.

– Almássy Pál küldi neked ezt a czikket: szerzője gróf Zichy Nándor;
olvasd át, ki lehet-e ezt adni A Honban?

Kapva kaptam utána.

– No, csak ne kapj utána olyan mohón, – mondá Ivánka Imre barátom. – Ez
a czikk már megfordult Kemény Zsigó kezén is. A gróf természetesen
közelebb áll Deák Ferencz organumához, mint a mienkhez: a czikk a Pesti
Napló számára lett írva; de Zsigó azt mondta rá, mikor elolvasta, hogy
köszöni szépen a grácziát; hanem ez idő szerint még sokkal jobbnak
találja a kosztot a Steinschreiber csárdájában, mint a
_Károly-kaszárnya_ kantinjában.

(Már ekkor egy kollegánk, Tóth Kálmán, a Bolond Miska szerkesztője ott
kosztozott: holmi kinyomtatott politikai szójátékért.)

Az én kezembe tehát úgy került Zichy Nándornak a nagy nevezetességű
politikai értekezése, hogy Kemény Zsigó megérezte rajta a börtönszagot.

Elolvastam tehát végig. Tizenkét írott oldal volt. Csupa merő tények,
adatok és igazságok összeállítása, a mely felfoghatóvá teszi a
Schmerling által megkísérlett összalkotmányú egyesített monarchia
lehetetlenségét. Különösen az osztrák és magyar közgazdasági,
nemzetgazdászati és pénzügyi érdekeknek ellentétei voltak alapos
tanulmányozással feltüntetve. Igen okos czikk volt.

– Én ezt, ha a nyakam utána szakad is, kiadom.

– No csak olvasd végig – mondá Ivánka Imre.

Az utolsó két lapon következtek aztán az egész exposéenak a
korollariumai. Hogy minő veszedelmek fognak Magyarországnak ezen
gyötörve kényszerítéséből a monarchiára bekövetkezni. Prófétai lélek
nyilatkozott e sorokban.

Én el voltam a czikk befejezésétől ragadtatva.

– No, ha egy gróf Zichy Nándornak volt bátorsága ezeket megírni, hát
nekem lesz bátorságom ezeket kinyomatni.

– No, csak gondold meg a dolognak a végét – mondá Ivánka Imre.

– Hát mi lesz belőle? Legfeljebb becsuknak érte Tóth Kálmán mellé:
eltártlizunk ketten.

– Hiszen ha csak az lenne belőle, hogy téged fülön fognak – mondá
Ivánka, – de az lesz belőle, hogy betiltják A Hont, s új lapra sem
kapunk concessiót.

Ez a szó kapaczitált.

– Ez is igaz. Az utolsó két lapja a kéziratnak azokkal a
prognosticonokkal minden értelemzavarás nélkül el is maradhat. De elébb
meg kell kérdeznünk az illustris szerzőt, ha vajjon beleegyezik-e
czikkének ilyszerű megcsonkításába?

– Előre beleegyezését adta nekünk a gróf, hogy törülhetünk a czikkéből,
a mit akarunk; csak bele írnunk nem szabad semmit.

Én tehát – szívem ellenére – fogtam a veres plajbászt s a két utolsó
lapot keresztül húztam vele. Azonban a befejező szakasz három kezdő sora
még a megelőző lapra volt felírva, én tehát ezeket a sorokat is
átveresplajbászoztam s odaírtam föléjük a szerző nevét ugyanazon veres
irónnal; és azzal odaadtam Ivánkának az egész kéziratot, hogy vigye a
nyomdába.

Hogy miért nem semmisítettem meg azt a két utolsó lapot mindjárt, ha
magam is aggodalmaskodtam azoknak a ténora miatt? Hát erre az az okom
volt, hogy az utolsó lapra volt írva a szerző neve sajátkezű
manupropriával s az én hátamnak (még akkor az nagyon érzékeny volt)
szüksége lehetett erre a fedezetre.

Másnap megjelent Zichy Nándor memorandumszerű czikke A Honban: cicero
szedésben, négy egész hasábot elfoglalva. Én korán reggel nagy
élvezettel olvastam végig még egyszer nyomtatásban a czikket, előre
elképzelve, hogy milyen gyönyörű polémia fog ebből támadni: – a
kormánynak két subventionált lapja is volt. Én olyan naiv voltam, hogy
azt hittem, majd azokat fogják rám ereszteni.

E közben beront hozzám Ivánka Imre s véget vet a szép illuzióimnak ezzel
a szóval:

– Hej, dühös ám Pálffy Móricz a Zichy Nándor czikkéért! – Hadi
törvényszék elé fog benneteket állítani a gróffal együtt: három hónapi
fogságbüntetést kér ellenetek.

Nekem rögtön a keresztül húzott lapok jutottak eszembe. Ha beperelnek, a
kéziratot is elkobozzák: a kitörölt résznek nem szabad a rendőrség
kezébe jutni. Azonnal vágtattam fel a nyomdába, hogy a kéziratot
magamhoz vegyem.

Csakhogy mikor Emich Gusztáv irodájába beléptem, már ott találtam Pultz
urat, plén parád, koszperd az oldalán, széles öv a derekán.

Ez volt a rendőrbiztos, régi ismerős: a sajtó felügyelője.

– A Hon mai vezérczikkének a kéziratát jövök elkobozni – mondá, hozzám
fordulva.

– Oda fenn lesz a szedőknél – mondám én. (Emichhel egy szembe nézést
váltottunk s megértettük egymást.)

Én előre mentem a szűk lépcsőn, nyomomban a rendőrbiztos, őt követte
Emich. A nyomdába felérkezve, Emich bevezette a rendőrbiztost a faktor
ketreczébe, attól követelve a kézirat előadását.

Ugyanis az a rend volt, hogy minden kiszedett kéziratot reggel egy
göngyölegbe csavarva, átadnak a nyomdai faktornak, s azok aztán, mint az
orgonasípok, egymás mellé állítva várják, míg megértek a betapostatásra.
A faktor utána nézett s addig keresgélt, mig rájött, hogy a mult éjszaka
kiszedett kéziratok még a metteur-en-page-nál vannak.

Ez a nehány pillanat elég volt nekem, hogy a metteur-en-page-al nehány
szót váltsak. Potemkinnak hívták a derék embert (milyen jó orosz
herczegi neve volt: igaz magyar szív mellett!) Mire a rendőrbiztos a
metteur-en-page-hoz fordult, a kéziratokat előkövetelni, már akkor a
Zichy Nándor czikkének az utolsó lapja ott lobogott a vaskályhában. –
Soha sem hittem volna, hogy valaha eszkamotőr legyen belőlem.

A rendőrbiztos azonban, a mint a kéziratot végig lapozta, mindjárt
rájött, hogy az utolsó lapon még három kitörült sor is van.

– Hol a többi? – kérdé tőlem.

– Ami nyomtatásban megjelent, az mind itt van: az utolsó lapot
megsemmisítettem.

– Miért semmisítette ön meg?

– Azért, mert a befejezés nem állt logikai összefüggésben az
előzményekkel; nekem túlságosan konzervativ volt a czikk vége.

Pultz úr nagyon csóválta a fejét, aztán zsebébe dugta a kéziratot s
eltávoztában azt mondá Emichnek:

– Ugyebár, ez a Jókai most azt hiszi én felőlem, hogy ez a Pultz egy
nagy mamlasz, «der sich mit der Kirche ums Kreuz herumführen lässt! (Nem
tudom lefordítani.)

A mire az öreg Emich ismeretes finom modorával azt válaszolá neki:

– Ez a Jókai most azt mondja magában, hogy Pultz úr egy tetőtől talpig
becsületes lovagias ember.

– A mi igaz is.

Zichy Nándor megjelent czikke végződött ezen a mondaton:

«A leigázott nemzetek Isteneit Rómába vitték, azok polgárait a római
polgárok jogaival megadományozták; de azért még sem lettek azok
rómaiakká.»

Hogy az elégetett két lapnak a szövege mi volt? arra már szó szerint nem
emlékezem; hanem az érdemleges tartalma eszembe jutott egyszer, – a
sadowai katasztrófa után.

Egyébiránt nem volt abban a czikkben semmi, a mi az osztrák
sajtótörvényeknek bármelyik paragrafusába ütközött volna.

De hisz nem is sajtóvétségért állíttatott bennünket Schmerling katonai
törvényszék elé!

Csak a felolvasott itéletből tudtuk meg, hogy miféle vétséggel vagyunk
vádolva.

Gróf Vázsonkői Zichy Nándor és Jókai Mór elitéltettek Schmerling katonai
törvényszéke által egy esztendei börtönre nehéz vasban: közcsend
háborítás miatt!

Tehát gróf Zichy Nándor, a nagybirtokú főúr és Jókai Mór, a poéta, egy
napon (vagy talán éjszakán) oly nagy mértékű közcsendháborítást követtek
el Budapest utczáin, hogy azzal egy esztendei nehéz vas viselésére
tették magukat érdemessé.

Már biz ezt valamennyi Johann Maria Farina otkolonjai sem mossák le
rólunk!

De még azonfelül a nemességünk elveszítésével is sujtattunk.

A mi aztán Deák Ferencznek erre a bon mot-ra adott alkalmat: Kérdés: «Ki
most Magyarországon a leggazdagabb paraszt?» Felelet: «gróf Zichy
Nándor.»

Rólam pedig egy bécsi lap azt a vicczet zengedezte: «Moriz Jókai wurde
in den Bauernstand erhoben.»

Az a legszebb, hogy azon a szent napon, a melyen mi ezt a hallatlan
csendháborítást elkövettük, úgy szakadt a hó éjjel-nappal, hogy nem
lehetett járni az utczán. Hanem hogy mégis elkövettük, azt hinnem kell;
mert a sententia mondja.

Csak azt nem birom megérteni, hogyan került ebbe az itéletbe még a «Hon»
is bele? Azt is megstrófolták egy ezer forint cautióvesztésre.
(Csendháborításért!)

Ezt Zichy Nándor pótolta, kezembe nyomva egy ezer forint névértékű
magyar földtehermentesítési kötvényt. Erre azonban Schmerlingék még
harmincz osztrák forintokat fizettettek velem disagio czímén.
(Nagyszerűek tudtak lenni a kicsinykedésben.)

A nehéz vasat ugyan elengedte a katonai főparancsnok, a mit nagyon
sajnálok. Most ugyan sántítanék egy kicsit miatta, de milyen dicsekedést
követhetnék el vele.

A fogságot pedig azonnal meg kellett lépni. (Germanismus; de az benne a
jó.) Egyelőre csak nekem egyedül. – Zichy Nándorra apai örömök vártak:
éppen az elitéltetése napja után született az első fia. Ezért
megengedtetett neki, hogy egy hetet a családja körében töltsön.

Az alatt én egyedül voltam a budai József-kaszárnya foglya. Hiszen nem
volt az fogság! A katonák egész jó pajtás módjára bántak velem. A
térparancsnok, Haymerle ezredes, egész szivélyességgel fogadott, a
legszebb utczai szobát nyittatta fel a számomra, a szomszédszoba várt a
bűntársamra. Az ezredes tökéletes magyar viczispáni arcz és alak volt:
tréfás, adomázó, kedélyes úr; a mint megtudta, hogy faragó ember vagyok
s (rabok szokása szerint) a börtönben faragással szándékozom tölteni az
időt, kölcsön adta a saját faragó szerszámait: ő is szenvedélyes faragó
volt. (Itt készítettem el a feleségem mellszobrát fából.) Aztán
délutánonként feljött hozzám, kihúzott az íróasztalom mellől: «ne
dolgozzék már, jőjjön sétálni velem!» S vitt magával a hegyek közé.
Mikor megtudta tőlem, hogy feleségem odafenn lakik a Svábhegyen, azt
mondta, hogy «no, hát látogassa ön meg: ne búsuljon szegény asszony:
menjen ki hozzá vacsorára: csakhogy akkor vigye magával a porkolábot is,
proforma.» – Éltem az engedelemmel, a porkoláb is igen derék ember volt,
hat gyermek apja.

A mellett jöhettek hozzám látogatók, jöttek is nagy számmal, s az
úrhölgy-viziteket lekisérhettem a lépcsőkön egész az utczán váró
ekvipázsukig. Beniczky Lajos azt mondta: «hisz ez a te börtönöd nem ér
semmit: nincs ebben semmi poézis!»

Egy hét mulva aztán berukkolt Zichy Nándor is. (Semmi gróf! Kolléga!
Paraszttárs!)

A míg az ő szobájában az ablakokat felrakták, addig az én szobámban
telepedett le, ott fogadta a tiszteletére jövő térparancsnokot.

A derék Haymerle neki is ugyanazzal a szóval mutatta be magát, a mivel
engem fogadott: «Ich werde Ihr Haustyrann sein.»

Aztán elmondta neki, hogy miben fog az ő házi zsarnoksága állni: hogy mi
minden lesz szabad ő rabságának, a mi már nekem meg volt engedve.

Zichy Nándor mindezt hallgatta egykedvűen; ő nem találta ebben az új
állapotban azt a humoristikus oldalt, a mit én. Azt mondá a
térparancsnoknak:

– Köszönöm. Csak egy engedményt kérek. Engedje meg ezredes úr nekem,
hogy mindennap reggel elmehessek a reggeli misére a templomba.
Megigértem ezt az anyámnak.

Ez az alaprajza Zichy Nándor jellemének.

*

A jó Haymerle nagyot bámult e kivánságra. Ilyen óhajtást még árestánstól
nem hallott. Azt, hogy én kijárjak a börtönből ide-amoda, fel a
Svábhegyre a feleségemhez vacsorálni, mind megengedheté a saját
felelősségére; de hogy egy elitélt rab reggelenkint templomba járjon? Ez
nehéz kérdés! Azt mondta, hogy ily szokatlan esetre hiányoznak az
instructiói; hanem azonnal megteszi ez iránt az előterjesztést a katonai
főparancsnokságnál. A főkatonai kommandó megint a maga részéről nem
érezte e kérdésben a competentiáját kellőleg meghatározva: az tovább
előterjesztette a hadügyminiszteriumhoz, s míg aztán a
hadügyminiszteriumtól a misére járhatás engedélye leérkezett, azalatt ő
Felsége legmagasabb kegyelme megszüntette a fogságbüntetésünket s
mehettünk haza.

De azért a szabaddátétel után is viseltük az elitéltetés
következményeit: a nemesség elvesztését. Zichy Nándor nem volt gróf (az
nem nagy baj volt neki), de én nem lehettem lapszerkesztő (hogy is ne?
egy kiszabadult fegyencz!) s az nagy baj volt nekem, mert új szerkesztőt
kellett a lapnál alkalmaznom, Úrházy György személyében.

Zichy Nándor még azután is többször irt a Honba érdekes czikkeket;
sajátkezű fogalmazványait ma is híven őrzöm kéziratgyűjteményemben.

De hát mind bagatelle-bajok voltak ezek ebben az esztendőben. Schmerling
provisorium, Rájxrát, katonai uralom: – nagyobb veszedelem volt ennél, a
mit minden ember érzett, úr és paraszt, de még az állat is: az országos
aszály.

Ez volt a rettenetes 1863-iki évnek a signaturája.

A hó olvadásától kezdve augusztus végéig nem esett le egy csepp eső
Magyarország legnagyobb részében. Az Alföld, a Bánság, a magyar Kanahán
egy végtelen sivatag képét mutatta fel, a melyen nem volt semmi zöld,
csak a nádas; búza, rozs kiszáradt, a tavaszi, a tengeri ki sem kelt; se
széna, se szalma a barmok számára: általános inség!

Tavaly a földbirtokosok tagadták meg az adófizetést, ez évben maga a
föld.

A dús Alföld birtokosai berakták téglával, vályoggal a házaik ajtaját,
ablakát s elmentek Erdélybe aratórészért dolgozni! A gulyákat
felhajtották a Kárpátokba, le a Dunához, s otthagyták felében
kiteleltetésre. Jegenyehajtás kévéje volt a takarmány; hát még a kenyér!
fűrészporral kevert malompor! A lovakat egyszerűen lebunkózták.

Hát a kormány? A közigazgatás mit tett az inség enyhítésére?

De már inkább csatornát tisztítok, mint hogy még egyszer e thémáról
írjak…

Hanem a magyar társadalom, az megmutatta ez évben, hogy minő hatalmat
képez.

«Nem szabad Magyarországon senkinek éhen meghalni!»

Ez volt a jelszó.

Ebben egyesült minden párt, minden osztály, minden nemzetiség, minden
felekezet. – És mind a két nem. – A nők versenyeztek a férfiakkal.
Szerteszéjjel az országban, minden helységben, a hol nagy inség volt,
népkonyhákat állítottak fel, kenyeret osztottak a népnek.

Önkényt is adakozott mindenki; azonkívül is a gyűjtésnek minden módja ki
lett találva. Azok között a legfényesebb sikerű volt a Budapesten
rendezett jótékonysági női bazár, melyet előkelő hölgyek rendeztek.

Ott láttuk az italmérő pavillonokban a főrangú hölgyeket a polgárnőkkel
egy asztalnál a pezsgőt töltögetni. A hölgyvilág szépségeinek
gyűjteménye volt ott együtt. Azok között legfeltűnőbb szépség volt egy,
a konzervativ főnemesi családok egyikének úrasszonya, Z… K… grófnő.

Láttuk, mikor ez a büszke úrnő egy szegény parasztleánynak, ki a maga
forintocskáját szintén elhozta a haza oltárára, nemcsak poharat töltött,
de még kezet is szorított vele. (Ezt meg is énekeltük.)

Almássy Pál is odajött ehhez a pavillonhoz. Gyönyörű példánya volt a
magyar férfinak: egy fejjel kilátszott a tömeg közűl: szelidnek látszó
komoly arczczal. Nem volt mágnás; de birtokánál fogva az első nagy urak
egyike. Nagy eszű és európai míveltségű ember. A történelemben már fel
is volt írva a neve, mint a debreczeni országgyűlés határozatának
főrendiházi elnök minőségében aláírójáé. Ezért halálra lett itélve,
vagyona elkobozva; az uralkodó által megkegyelmezve s ismét úrrá téve.

Odalépett a bájos grófné pavillonjához, a ki őt egy pohár pezsgővel
megkinálta.

– Mi az ára?

– Másnak egy forint: önnak száz.

– És ha egy csókot kérnék a grófnőtől?

– A szent czélért azt is adok: annak az ára ezer forint.

Almássy Pál elővette tárczájából az ezerest: a grófnő megadta neki érte
a csókot: közlátványra. «Ein Kusz in Ehren!»

Természetesen hogy a lapok másnap egyébről sem beszéltek.

Reggel meglátogattam Almássy Pált s gratuláltam neki.

– Pedig nem okosan csináltam a dolgot – mondá ő. – Ebből baj lesz. Nem
az a baj, hogy én adtam ezer forintot egy csókért, hanem hogy én kaptam
egy csókot ezer forintért. Ebből a bécsiek azt fogják kiokoskodni, hogy
közöttünk és a konzervativek között létrejött a fuzió. S minket csak
ellenségeiknek tartanak; de a konzervativeket riválisaiknak. Ennek a
symbolistikájául veszik azt a csókot.

Hiszen ha még csak a bécsiek vették volna annak!

De a turiniak is annak vették.

Azt írták rólunk, hogy árulók vagyunk.

S attól kezdve elkezdődtek az esténkinti krawallok a váczi (most Károly-
és Múzeum-) körúton: a demonstratiók.

Egy csoport fiatal ember összeverődött a Zrínyi-kávéház előtt (a
kerepesi út keresztező pontján), ott elkezdtek kiabálni, nem tudom én
mit, arra előrobogott a Károly-kaszárnyából egy szakasz dragonyos, a
hatvani utczából meg egy kompánia cserepár, vágtatva, kivont karddal,
szuronyszegezve. Akkor aztán a demonstráló tömeg futott, a merre látott.
Én akkor a Szűtsné-féle házban laktam, s minden este volt alkalmam az
ablakból ezen a látványon – szégyenkedni. Hanem Szigligetit majd
agyonlőtték egy ilyen alkalommal, a mint a szinházból hazament; az
eltévedt golyó az ablakát zúzta be. Kedélyes állapot volt ez!

Az egyetlen szinházunk nézőterének emeleti erkélyét a nemzeti kaszinó
birta s ettől bérelték azt egész évre egyes kaszinó-tagok.

Egy este, midőn Almássy Pál a bérelt karosszékét keresi, azt már
elfoglalva találja báró L. P. Árpádtól, ki ekkor érkezett meg hosszasabb
külföldi útjáról. Megszólítja barátságosan: «kérlek, ez az én helyem.»

– Eh, mit? – vág vissza nyersen L. P. Á. – Én már itt ülök, tedd le
magad a másik székbe.

– De ez az én zártszékem: én ide akarok ülni.

Ez egy kis kellemetlenségnek látszott.

Másnap korán reggel meglátogatott Beniczky Lajos.

– Baj van – mondá. – Almássy Pál és L. P. Árpád között párbaj van
készülőben. Oka egy zártszék fölötti összeszólalkozás, a minek
következtében L. P. Árpád ezt írta levélben Almássynak: «Te, a mint az
életben nem találod meg helyedet, úgy a szinházban sem találod meg.» Ez
szándékos sértés, Almássy általam provocáltatta L. P. Árpádot, ő
megnevezte segédeit: nekem kifogásom volt ellenük; most, a mig ő
szekundánsok után lát, siess Almássyhoz, s ha A Hon ügyében valami
elintézni valód van, azt végezd el vele, mert az ügy kimenetele
katasztrófa lesz. A párbaj élethalálra megy.

Én azonban nem Almássy Pálhoz siettem, hanem L. P. Árpádhoz.

Rendkívüli alak volt. Testileg athléta. A kiben az olasz és magyar heves
vér kereszteződött. Az egyetlen valóságos forradalmi jellem, a ki valaha
magyar földön élt.

Az egész Schmerling-korszak alatt soha adót nem fizetett. Volt több ezer
holdnyi uradalma a temesi bánságban. Azt nem engedte bevettetni, hogy ne
legyen rajta termés, a mit a kormány adó fejében lefoglalhasson. Egyszer
a négy lovát foglalta le az adóexecutor. Akkor azokra rázárta az
istállót s ott hagyta őket elveszni éhen; – de adót még sem fizetett.

Ezt mentem én el megszelidíteni.

Mikor beléptem a szobájába, azzal fogadott, hogy tudom miért jösz? Hiába
beszélsz! Vagy én lövöm őtet oda, vagy ő lő engem oda, de egyikünk nem
él holnap.

Én aztán csak két perczig beszéltem hozzá s két percz mulva L. P. Árpád
leült az íróasztalához s írt egy ilyen tartalmú levelet Almássy Pálhoz:
«J. M. itt volt nálam: felvilágosított, vedd a Hozzád intézett levelemet
meg nem írottnak, sajnálom a közöttünk történteket.»

A kik L. P. Árpádot ismerték valaha, kergethetik a fantáziájukat, hogy
érje utól, mi lehetett az, a mivel én ezt a megfékezhetetlen jellemet
rábirtam, hogy azt a szót leírja «sajnálom»; ezt még a testvére sem
hallotta tőle soha.

A párbajból e levél elküldése után természetesen nem lett semmi. Almássy
Pál személyesen megköszönte nekem e szolgálatot, a mit nekem a párthűség
diktált.

Hanem a veszedelem azért nem fordult el.

Az esténkinti utczai tüntetések mindennap ismétlődtek.

Ez időben Zichy Nándor tudatta velem, hogy a Honba nem fog többé írni s
minden összeköttetést megszakít velünk. Az események előre vetették az
árnyékukat.

Egy napon megtudtam jó előre, hogy a bécsi kormány Almássy Pált és több
kiváló politikai elvtársát az éjjel el fogja fogatni.

Nehogy azzal a kérkedéssel vádoltassam, mintha nekem valami organizált
titkos rendőrségem lett volna a kormánykörökben, elmondom őszintén, hogy
jutottam hozzá.

Szerkesztőmnek, Urházynak, volt egy 48-as honvédfőtiszt jóbarátja; annak
ismét volt egy osztrák főtiszt kebelbarátja a katonai
főparancsnokságnál; ezen a csatornán át én a kormányzóságnak minden
intézkedését előbb megtudtam egy pár órával a foganatosításnál. Így
aztán Almássy Pált is értesíthettem jókor este előre, hogy éjfélkor
elfogják.

Vele együtt elfogták a Honnak több alapító tagját is. A kit el nem
fogtak, az menekült vagy a külföldre, vagy haza a pátriájába. Én itt
maradtam egyesegyedül. Nem írt már senki vezérczikket a Honba. És nem is
előfizetett rá. Egyszerre visszaestünk egy szégyenletes létszámra.
Mintha megijedtek volna az előfizetők, hogy most már ő rájuk kerül a
sor: az olvasókat viszik börtönre. Az inség miatt a hirdetmények is
összezsugorodtak.

Én megkisérlettem a lapot saját tehetségemből folytatni. Akkor örököltem
a szülőim után egy vagyont: az ráment egészen. Eladtam magyar-utczai
házamat, korábbi munkáim szerzeményét. Azt is elnyelte a lap deficzitje.
Akkor adósságcsinálással folytattam a lapot. Minden hónap nyomdai
költsége váltóval lett fizetve. Az év végén már tízezer forinttal voltam
adósa a nyomdásznak. Akkor az felmondta a hitelt, a jövő hónap
költségeinek fedezésére már nem volt pénz! Barátaim, elvtársaim,
munkatársaim mind azt mondták, hogy nem lehet Magyarországon ellenzéki
lapot kiadni: szüntessük meg a Hont a legközelebbi félév lejártával. Úgy
de egynehány száz előfizető még átment a díjával a jövő félévre is.
Azokat kárpótolni fogjuk a Pesti Naplóval: hisz az is derék hazafias lap
s a czenzura gondoskodása mellett alig van már különbség a két lap
iránya között. Kemény Zsigmond beleegyezett s azt írta nekem: «ha te azt
kivánod, hogy én elnyeljelek, hát én nem bánom: elnyellek.»

Ekkor történt az, hogy Deák Ferencz a Nemzeti Casinóban, a mint
Keménytől meghallá, hogy a Hon a közönség részvéthiánya miatt meg fog
szűnni, erősen lehordta az ottan jelenlevő urakat, hogy az egyetlen
ellenzéki magyar lapot el hagyják enyészni.

Ennek a Deák Ferencz felszólalásának a következése lett az, hogy másnap
reggel oda jött hozzám Zichy Nándor (most már ismét gróf) s azt kérdé
tőlem: «Mennyi pénzre van szükséged, hogy a lapodat fentartsad?»

Én megmondám neki: «Egy hónapi nyomdász-számla – ötszáz forint.»

– Itt van. Ha többre lesz szükség, szólj.

Ekkor már nem tartozott a lap munkatársaihoz.

És a következő új félévben már újra felsereglett a szétzüllött előfizető
sereg: a Hon a saját lábára állt: nem volt szüksége senki támogatására:
majd jövedelmet is hozott s tekintélyre vergődött. Egy erős párt
csoportosult körülötte: a középbal.

Ez volt A Hon és gróf Zichy Nándor közötti viszonynak igaz története, a
minek előadásával tartozni vélekedtem.

Gróf Zichy Nándor ezelőtt 33 évvel is az volt, a mi most: hazafi; de
ultramontán, a ki a börtöntől nem fél; de a pokoltól igen, – a ki
szereti a hazát; de a menyországot jobban; hanem hogy mikor volt
közcsendháborító? – azt itélje meg az utókor.




A FELSZABADULT FELFOGADÁS.

(1901.)


I.

Ezelőtt harminczöt esztendővel ő felsége a király legmagasabb
trónbeszédében felszólítá az egybehívott magyar országgyűlést, hogy
formulázza a nemzet kivánalmait, a melyek szerint Magyarország és
Ausztria között az alkotmányos kiegyezés létrehozattassék.

Mindkét országban csak ideiglenes kormány volt, mely az adminisztrácziót
vezette olyan közegekkel, a milyeneket épen elől-utól talált. A magyar
országgyűlésre volt bízva a kezdeményezés.

Az országgyűlés egy hatvanhét tagból álló bizottságot választott meg,
melynek feladata volt az alkotmány alapszervezése.

Engemet is beválasztottak e bizottságba.

A bizottság üléséből ki volt zárva a nyilvánosság. A tagokon kívül
senkinek sem volt szabad megjelenni a tanácskozóteremben s azok
becsületszóval köteleztettek a titoktartásra.

Mikor a helyeinket elfoglaltuk, én magam elé tettem egy nagy csomó
papirost, meg egy szál plajbászt.

Deák Ferencz odaszólt hozzám: «Mit akarsz azzal a sok papirossal?»

– Jegyzeteket csinálni a mai tanácskozásról.

– Tudod jól, hogy az itt elmondandókról nem szabad semmit nyilvánosságra
hozni. Felfogadtuk.

Én erre az egész gyülekezethez fordulva, azt kérdezém, hogy meddig tart
a felfogadás záró ideje? (Azt hittem, legfeljebb egy esztendő lesz.)

Deák azt mondta, hogy harmincz esztendeig.

Nyáry könnyíteni akart, azt mondta: legyen huszonöt esztendő. Apponyi
György harminczöt esztendőt javasolt. Az ő javaslatát fogadta el a
bizottság.

Erre én azt mondtam: «Jól van, hát majd közölni fogom ezeket a lapomban
– harminczöt esztendő mulva.»

Általános derültség fogadta e humorosnak látszó kijelentésemet.

Hát persze, hogy humoros volt.

Harminczöt esztendő mulva! Hisz ez még embernyi embernek is nagy idő.
Szürkül a szakállunk! De hát még egy hírlapnak? Hogy akar egy magyar
ujságlap még harminczöt esztendő mulva is élni?

És ime, a harminczöt év letelt és én még mindig főszerkesztője vagyok
annak a lapnak, mely ma is, mint akkor, segít építeni a hangyamunkát a
nemzeti lét és szabadelvüség nagy gúlájának emeléséhez.

Abból a hatvanhét emlékezetes politikusból csak öten vagyunk még
életben: Tisza Kálmán, Podmaniczky Frigyes, Falk Miksa, Szontagh Pál és
magam. A többi erős munkása az alkotmány építésének mind hazatért már az
ő atyáihoz.

Most tehát, a harminczöt év lefolyása után, felszabadítva érzem magamat
a felfogadás alól; s előkeresem a megfakult papirokat s igyekezem az
odavetett kusza betűkből (plajbászszal) kihüvelyezni a tartalmat. Hogy
jegyzeteim hívek, hogy hozzájuk semmit nem tettem, rajtuk semmit nem
módosítottam, arról igaz hitemmel kezeskedem. Jegyzeteimnek értéke
egyesegyedül a közvetlenség.


II.

A bizottság tagjai elfoglalják helyeiket az ülésteremben.[2]

Deák Ferencz feláll s indítványozza, hogy a bizottság válaszsza meg
elnökéül gr. Andrássy Gyulát, a képviselőház elnökét. Az indítvány
közfelkiáltással elfogadtatik. Hasonlóul Csengery Antal megbizatása a
jegyzői toll vezetésével.

Elnök és jegyző helyeiket elfoglalják.

Elnök átadja jegyzőnek a trónbeszédet és mellékleteit felolvasásra. Azok
felolvastatnak, a tanácskozás asztalára letétetnek.

Első szónok Deák Ferencz, ki az elnök hívására feláll az első ülésből.
Előtte, a kezében semmi írás. Mindent emlékezetből mondott el.

«Két különböző tekintet áll előttünk: az ország és a trón érdeke. A
tárgyalás magva az, hogy az országgyűlés cselekvésjoga elismertetett. A
trónbeszéd 1-ső sorban a közös ügyek megállapításáról szól, 2-od sorban
kapcsolatosan az októberi diploma és a februári pátens megfontolásáról,
3-ikban a 48-iki törvények átalakításáról, 4-ikben Horvát-Szlavonország
kivánalmairól. A többi rész motiváczió, kiindulási pontok megjelölése. A
bizottság egyenkint akarja-e a trónbeszéd pontozatait tárgyalni, vagy
egy általános válasz vázlatát elébb megvitatni?»

Báró Kemény Zsigmond a vázlat előterjesztését óhajtja.

Gróf Andrássy Gyula felszólítja Deákot, hogy közölje a bizottsággal a
vázlatát.

Deák Ferencz ujra feláll s előadja az adandó válasz vázlatát, kezét a
maga elé tett iraton nyugtatva, melybe bele nem néz.

A vázlat hódoló köszönettel nyitja meg a válaszfeliratot ő felségéhez:
1. Tény az, hogy ő felsége alkotmányosan kivánja az országot
kormányoztatni. 2. Megszünteti a jelen zilált állapotokat s a jogvesztés
elméletét félretette s a pragmatika szankcziót fogadja el jogalapul. 3.
Igéri a korona az ország épségben tartását. Ez által lehetővé teszi,
hogy az országgyűlés aggodalom nélkül s a siker reményével szólhasson a
trónhoz. Ez lenne a bevezetése a válaszfeliratnak.

Tartozunk a multnak és magunknak, hogy a 48-iki korszak alapeszméinek
fentartása mellett a magyar alkotmány átalakíttassék, hogy az uj
rendszer, nyugodtabb idők követelményei szerint, minden érdeket
kielégítsen. S ha e nyugodtság mindkét részről állandó lesz, bizton
bekövetkezik a kiegyezés. A trón érdekeit az élet mutatja; a tapasztalás
bizonyítja, hogy a kormányzati eszközök kisérletezése által az ország
történetéből tizenhét év lett kiszakasztva. Ha azalatt igazíthattuk
volna el a trón és az ország közötti válságot, sok tény elmaradt volna,
a minek nem kellett volna megtörténni.

Tudjuk, hogy vannak válságok a trón körül s ez inkább mentség, mint vád,
de ő felsége sok akadályt elhárított. Ő felsége tűzte ki alapul az
ország önállóságát, a szankczió pragmatikát, melynek főczélja volt a
trónöröklés biztosítása a leányágra átruházás által, az országra nézve
pedig fő czél az ország feloszthatatlansága egy uralkodó jogara alatt s
a trón uralma alatt egyesült országoknak egyesült erővel megvédelmezése
minden kül- és belellenség ellen s azoknak biztonsága. Ezt az idő is
igazolta. Ha a pragmatika szankczió ezt nem rendezte volna, tizenhét év
mulva az ország szétbomlott volna. Azért mi a pragmatika szankczió
minden pontjához ragaszkodunk s ezt a közös biztonság czélja végett
kölcsönösen egymástól elvárjuk.

Ezután áttér Deák Ferencz a válaszfelirat lényegére.

A közös ügyek elnevezését közösen érdeklő viszonyok kifejezéssel akarja
kifejeztetni.

Előadja, melyek a közösen érdeklő viszonyok: a hadügy, külügy s az
ezekkel kapcsolatos pénzügy.

Az örökös tartományoknak is alkotmányos kormányzás adandó, azoknak a
szabadsága a mienknek is támasza.

Mi készek vagyunk, mint szabad nemzet szabad nemzettel, az osztrákokkal,
az ő és a mi függetlenségünk fentartása mellett, kiegyezni.

Az alkotmány formájára nézve nem bocsátkozik részletezésbe, ez ő felsége
és az országok dolga.

Az októberi diploma s a február 26-iki pátens, melyek tárgyalás végett
leküldettek, el nem fogadhatók, miután mindkettő oktrojálás útján lett
kibocsátva.

Nagyfontosságúnak tartjuk azon biztosítást, hogy ő felsége alkotmányosan
kivánja országait kormányoztatni.

A mi alkotmányunk nem ez októberi diplomával vette kezdetét, az egyidős
a nemzettel s országunk létével. A király jogai az alkotmányon
alapulnak.

Remélettük, hogy ő felsége az alkotmányt helyreállítja s a magyar
országgyűlés fog értekezní a 48-iki törvények megváltoztatása felől, e
helyett e közös alkotmány terveztetett az egész birodalomra nézve.

Tartalmukat tekintve, az októberi diploma is messzebbre terjeszti ki a
közös érdekű viszonyokat, mint a pragmatika szankczió és sokat elvon a
magyar törvényhozás hatásköréből, a februári pátens még messzebb megy,
mert Magyarország képviseletét oly testület tagjává teszi, melynek
kezelésmódja mellett örökös minoritást képezne s a majoritás érdekei
mellett teljes abszorpcziót vonna maga után.

Ez irányunkban a jogvesztés elméletének kifejezése volt.

Az egyesülés czélja nem lehet beolvasztás.

Azután áttér Deák a törvényhozási feladatok összefüggésére, a
kompenzáczió kérdésére, különösen a kereskedelmi és hiteli törvényekre.

Kifejti a közigazgatás egyesítésének lehetetlenségét; ez alkotmányos
kormányzás mellett vagy megakasztja a közigazgatást, vagy az történik,
hogy az erősebb magához ragadja a gyengébbet. Egyiket sem fogadhatjuk
el, hanem követjük ő felsége útmutatását, hogy mi tegyünk oly
javaslatot, mely alkotmányos önállásunkat megóvja s a szükséges
reformoknak is megfelel.

Ő felsége a 48-iki törvényeket a fejedelmi jogokkal összeegyeztetni
kivánja, mi is hajlandók vagyunk azokat ily irányzattal megváltoztatni.

A felelős miniszterium iránti javaslatot elvárjuk.

A koronázást óhajtjuk mi is. Ez a legszentebb kapocs a trón és a nemzet
között, kiegészítése az alkotmánynak. Addig törvényjavaslataink csak
javaslatok. Reméljük, hogy ő felsége megszünteti a mostani állapotot
alkotmányunk akadályainak elhárításával.

Ő felsége anyagi és szellemi érdekeink előmozdítását igéri. Mi is készek
vagyunk azon uj törvények tárgyalására, melyek hátramaradott anyagi és
szellemi érdekeink felemelésére hivatvák. A politikai javulás ezeket is
megjavítja. Uj törvényeink akként alkottassanak, hogy azok vallás- és
nyelvkülönbség nélkül, a 61-iki felirat értelmében ez ország minden
vallásfelekezetű és nemzetiségű polgárainak jogos igényeit az igazság és
méltányosság szerint biztosítsák.

Bízunk ő felsége atyai jóságában.

Köszönetet mondunk Horvát- és Tótország képviseletének. Maradunk a
61-iki nyilatkozat mellett, testvéri kezet nyujtva, a Szent-István
koronája alatt egyesült ország épségben fentartása mellett.

Erdélynek is köszönetet mondunk a megjelenésért. A 48-iki unió törvénye
sok tárgyat fennhágy, melynek elintézéséhez sok óvatosság szükséges. A
Rescriptum velünk nem közöltetett.

Dalmácziát nem említi a királyi leirat, Az is a Szent-István koronája
alatti országok közé tartozik.

Fiumét is reméljük a magyar képviselőházba meghivatni.

A határőrség kérdését ezúttal érintetlen hagyjuk.

Kivánjuk a politikai vádak folytán elitéltek és elzártak szabadon
bocsátását. Hallgassa meg ő felsége kérelmüket s törölje el a multak
szomorú maradványait.

Kivánjuk elismertetni a jogfolytonosságot. Mult és jelen között ne
legyen különbség. Ez legyen elvben elismerve s tettleg életbeléptetve. A
mit a király és nemzet együtt elhatározott, azt csak a király és a
nemzet együtt változtathatja meg.

Kivánjuk a megyék helyreállítását. Sok nehézséggel fog járni a
közigazgatás ágainak átvétele; de ez sem teszi szükségessé az abszolut
rendszer fentartását. Alkotmányunk most is fel van függesztve.
Közigazgatásunk most kétféle kormány kezében van, azok közül az egyik
idegen s a magyar kormánytól független.

A közigazgatás átvétele érdekében készek vagyunk az indemnityt
felajánlani a magyar kormánynak az adók behajtására.

Végzi Deák a vázlatát a hódolat kifejezésével.

Andrássy Gyula elnök felolvasottnak nyilvánítja a vázlatot.

Ivannovics kéri a nemzetiségi kérdés megoldásának felvételét.

Deák Ferencz pártolja az indítványt a II-ik felirat értelmében s külön
felemlíteni kéri a vallási ügyek rendezését is.

Kubicza a vallásügy kérdésénél kivánja a pátens visszavonását s a
Concordatumra is reflektál.

Deák Ferencz szerint a pátens nemcsak azért sérelmes, a mit tartalmaz,
hanem azért, mert oktrojálva van.

Andrássy elnök elrendeli, hogy Deák vázlata litografiroztassék.

Bartal György (jobboldali, Apponyi-párti képviselő) előrebocsátja, hogy
tudomásul veszi a balközép (Tiszapárt) és a czentrum (Deák-párt)
egyesülését, maga részéről kijelenti, hogy a jobboldal is kész
hozzájárulni elvben az előadott vázlathoz, csak a kivihetőség akadályait
tartja szem előtt, melyek az országgyülésen kívül vannak. Ezért
óhajtandó, hogy minden nézet egyesüljön s az ország akarata
csorbítatlanul jusson a trón elé. Kéri a szakasz tárgyalásának
felfüggesztését a vázlat litografáltatásáig.

Deák átadja a vázlat fogalmazványát az elnöknek, a kitől azt átveszi a
háznagy s rögtön viszi a ház kőnyomójába.

Hogy a bizottságnak a bekövetkezett szünet alatt is legyen alkotmányos
foglalkozása, a ház elnöke, Szentiványi Károly bejelenti, hogy
Rudnyánszky képviselő lemondott a báró Baldácsy képviselő elleni
vizsgálat megbizatásáról. Ez egy igen kellemetlen dolog lesz, ha a ház
elé kerül.

Deák megjegyzi, hogy ez itt most nem bizottság, hanem
magántanácskozmány, mely meghallgathatja a tényállást, de határozatot
nem hozhat.

Rudnyánszky előadja az esetet. Ő, mint a képviselőház által kiküldött
biztos, jövő hétfőre kitűzte a vizsgálat megkezdését. Ez idő alatt
Baldácsy báró ellátogatott több ízben a vizsgálattevő képviselőhöz,
informácziókat tenni. Többek között egy kortesvezérének a fenyegető
leveleit is bemutatta, melyben az a lovának az árát követeli, melyet a
választás alatt tönkre nyargalt, megtagadás esetében terhelő
bizonyítványok előadásával fenyegetődzik. Négyszer ismételte Baldácsy a
látogatását s az utolsó látogatás után két darab százas bankót felejtett
ott a képviselő mosdó-asztalán. Rudnyánszky elkeseredetten mutatja fel a
bizottságnak a megvesztegetésére szánt két darab százast, melyet a
lemondási leveléhez csatol in natura bizonyíték gyanánt,
elszörnyedésének élénk szavakban adva kifejezést.

A társaság meg volt hatva e botrányos inczidens előterjesztése által.

Deák Ferencz azt a tanácsot adta a képviselőnek, hogy ezt az ügyet
terjessze a képviselőház plénuma elé, miután ez a 67-es békéltető
bizottság kiküldetésének hatáskörébe nem tartozik.

Ez alatt elkészültek a kőnyomatú levonatok s kiosztattak a bizottság
tagjai között.

Andrássy Gyula elnök az ülést ujra megnyitja.

Csengery Antal jegyző pontonkint felolvassa a vázlatot.

1-ső pont változatlanul elfogadtatik.

2-ik szakasznál felszólal gróf Apponyi György:

Rajzolja a válságos időket. Egész Európa forrong. A dániai kérdés, a
németországi hegemónia miatt monarchiánk akczióba kényszeríttetik. Bele
akar valamit szuratni a feliratba, a mi a birodalom többi népeit
megnyugtatja.

Deák Ferencz válaszol Apponyi György grófnak. Szeretné látni a szövegét
annak a beiktatandó megnyugtatásnak. A toll sokat kivisz. Máskor is
előhozhatja még Apponyi e javaslatot. Azután észrevételeket tesz a
javaslat szellemére. Az első tény, mely bonyodalmat okozott, az 1860-iki
októberi diploma kibocsátása volt. Ő felsége abszolut kormányzást akart
behozni, egységes nagy birodalmat alakítani. Jó czélja volt teóriában.
Az abszolut uralom boldogít teóriában. Des Menschen Wille ist sein
Himmelreich. Ő felsége megpróbálta alkotmányos úton uralkodni. Ez úton
legtermészetesebb lett volna azt mondani, hogy a birodalom egyik része
bír alkotmánynyal s ez félre nem tehető; ha felfüggesztetett,
természetes ennek visszaállítása. Ha a monarchia másik részének a 48-iki
alkotmányunk ellen van kifogása, első feladat a monarchia ezen másik
részével tisztába jönni. Ha akkor a magyar országgyűlés felszólíttatik s
megállapodás jön létre, akkor kellett volna a lajtántúli országoknak
kiadni az alkotmányt. Ennek az igazságát mutatja a szeptemberi
manifesztum. Ő felsége odaviszi a dolgot, a hová akkor kellett volna
vinni. Előbb a magunk viszonyait kell tisztába hozni; egyrészt a magyar
nemzet és a magyar király között, másrészt Magyarország és az örökös
tartományok között. Elutasítja az osztrák lapoknak azt az
inszinuáczióját, hogy mi csak a magunk dolgára tehetünk inicziativát, az
osztrákokéra nem. Csak az akadály, a mi közös: a birodalom
rekonstruálásánál ők végezzék a dolgukat a maguk fejedelmével; mi is
végezzük a magunk dolgait a magunk fejedelmével. Ha ő felsége nem tartja
czélszerűnek, mi tehetünk javaslatokat, mások érdekeit is tekintetbe
véve, de mi nem indítványozhatunk alkotmányt egy összbirodalom számára.

4. szakasz; felolvastatik.

Szentkirályi Mór az alkotmányt nem tartja változhatlannak.

Deák Ferencz annak tartja. – Azzal punktum.

Azután felolvastatik az 5-ik, 6-ik, 7-ik, 8-ik, 9-ik, 10-ik szakasz
minden észrevétel nélkül.

A 11-ik szakasznál, mely az októberi diplomáról s annak tárgyalásra
alkalmatlan voltáról szól, szót kér gróf Apponyi György. Elmondja, hogy
az októberi diploma megalkotásában neki is tevékeny része volt s
védelmezi annak alaptételeit. Ő és párthívei (az ó-konzervativek) nem
fogadják el azon elvet, hogy csupán a szankczió pragmatika szolgálhat a
kiegyezés alapjául.

Gróf Apponyi nézetét támogatja Bartal György.

Deák Ferencz felel neki. Most még egész higgadtan szól. A válaszfelirat
kell, hogy megfeleljen a trónbeszédnek. Magyarország és a király közötti
helyzet abnormis. A király még nincs megkoronázva. Addig propozicziókat
nem tehet. Más körülmények között jött létre az 1791-iki trónbeszéd,
melybe propozicziók voltak beszőve. Az felvilágosított megszüntetett
tényeket. A mostani trónbeszéd egyenesen felszólítja a magyar
országgyűlést, hogy a közös ügyekre nézve tegyen az osztrák
alkotmánynyal összeegyeztethető javaslatot. Fogunk tenni. De nem az
októberi diploma s nem a februári pátens alapján. Ha a mi javaslatunk az
osztrákok által egyoldalúnak találtatnék, tegyenek ők pozitiv
javaslatot. De nekünk nem szabad őket ámítanunk. Ez csak nehezítené a
kiegyenlítést.

Deák nyilatkozatát pártolják: Tisza Kálmán, Klauzál Gábor.

Ujból felszólal gróf Apponyi György. Tekintélyének egész súlyát a
mérlegbe veti.

Apponyi György gróf kétségbevonja a magyar országgyűlésnek azt a jogát,
hogy a februári pátens és az októberi diploma ellen a válaszfeliratban
nyilatkozzék. Sokakra nézve ez noli me tangere. Kivánja a vázlat e
passzusának kihagyatását. Ha a bizottság tanácskozmányainak eredménye
lesz s az a Ház plénuma elé fog kerülni, akkor lehet a két alkotmányozó
okmány visszautasítása vagy elfogadása felől vitatkozni. Ez értelemben
formulázott indítványt tesz le a bizottság asztalára.

Erre fölemelkedett Deák Ferencz és tartotta diplomatai szónoklatainak
legremekebbjét. A ki Deák Ferenczet ez órában nem látta, annak nem lehet
tökéletes fogalma e nagy államférfi hatalmas lelkületéről. A tiszta
meggyőződés, az erős indulat melegíté át szavait. Reszkető kézzel írtam
le azokat s őrzöm e rapturát, mint egy kincset.

Deák Ferencz: Mi nem a magunk nevében beszélünk, hanem a nemzetében. Az
országgyűlés a nemzetet képviseli. Az volna a leggonoszabb neme az
oktrojálásnak, ha azt mondanák: «ti nektek van jó alkotmányotok, a mit
ti is szerettek, mi is elismerünk – in thesi –, de annak gyakorlati
használatába addig bele nem helyezünk benneteket, míg abból bizonyos,
nekünk nem tetsző részleteket ki nem hagytok». Ez volna a legnagyobb
erőszak. Akkor legjobb lenne, ha mindjárt beletennők a koronázási
hitlevélbe, hogy mindezen törvényeket megtartom, a míg nekem tetszeni
fognak. Az alkotmány nemcsak a nemzet szabadságát biztosítja, hanem a
trón fennállását is. Mi koronázott király nélkül nem is változtathatjuk
meg a törvényeket, mert határozataink addig nem bírnak törvény erejével,
a míg azokat a koronás fejedelem nem szankczionálja. Előmunkálatokra
szívesen igérkezünk s azt meg nem tagadjuk. De nemcsak a 48-iki
szentesített törvényeink vannak felfüggesztve, de egyáltalában minden
alkotmányunk. Nincsen-e felfüggesztve az 1715-iki törvényczikkely: «nec
ad normam aliarum provinciarum administrati». Kivánja-e a birodalom
nagyhatalmi állása, hogy az 1791-iki (–) törvényczikk ellenére a
vallásfelekezetek közötti béke pátensek által felháboríttassék?
Kivánja-e, hogy a megyék és városok provisorie kormányoztassanak?
Nincs-e kétféle kormány most is az országban? Oka vagyunk-e mi annak,
hogy a jogfolytonosság 17 évig félbeszakadt? Oka vagyunk-e annak, hogy
Horvátországban és Erdélyben ezalatt oly viszonyok idéztettek elő, a
mikből most maga a király sem tud menekülni, úgy, hogy mi magunk sem
fogjuk tudni, hogy mik lesznek az erdélyi követek a pesti
országgyűlésen?

A midőn egy szász kerület kijelenti, hogy ő az uniót soha el nem ismeri
s a 63-iki pátenshez ragaszkodik, a míg a magyar követek egyenesen hozzá
akarnak szólni közjogi kérdéseinkhez is. Mi részleges jogfolytonosságot
nem ismerünk. Ha a nemzet megváltoztatja akaratát, elveit, teheti; de én
még akkor is tagadom, hogy magának a nemzetnek is joga legyen tőlem azt
követelni, hogy megváltoztassam meggyőződésemet.

Ilyen beszédet még nem mondtak soha törvényhozói teremben, mint a minőt
a haza bölcse előadott, kinek király iránti hűsége egyenlő próbájú volt
honszeretetével. Soha el nem felejtem ezt a magasztos jelenetet; még
most is, egy emberöltő idő mulva, hevesebben érzem ereimben lüktetni a
vért, ha rá visszaemlékezem.


III.

Most jutottam hozzá az 1866-iki országgyűlési tudósításhoz s ezek
szerint helyreigazítom a czikksorozatomban becsúszott emlékezeti
tévedéseket.

A «közös viszonyok» elintézésére (és csak erre) kiküldött bizottságba
márczius 5-én a képviselőház megválasztott 52 tagot, 15 hely a
főrendieknek hagyatott fenn.

Szavaztak összesen 252-en.

Legtöbb szavazatot nyertek: Deák Ferencz 244, Andrássy Gyula gróf 242,
Ghyczy Kálmán 242, Jókai Mór 240, Tisza Kálmán 239, Bónis Sámuel 238,
Szentkirályi Móricz 238, Nyáry Pál 237, Eötvös József báró 239,
Csernovics Péter 236, Podmaniczky Frigyes báró 235, Várady Gábor 235,
Klauzál Gábor 239, Ivánka Imre 233, Joannovics György 233, Simonyi Lajos
báró 232, Trefort Ágoston 231, Gozsdu Manó 230, Somsich Pál 229, Horváth
Boldizsár 229, Lónyay Menyhért 228, Csáky László gróf 227, Szontagh Pál
227, Csengery Antal 226, Kautz Gyula 225, Bezerédy László 224,
Madocsányi Pál 221, Hollán Ernő 220, Lónyai Gábor 220, Somossy Ignácz
218, Komáromy György 218, Rajner Pál 218, Sárközy József 216, Ujfalussy
Miklós 216, Fest Imre 215, Tóth Lőrincz 215, Kubicza Pál 214, Gorove
István 214, Justh József 213, Kemény Zsigmond báró 213, Szápáry Gyula
gróf 213, Kandó Kálmán 213, Mocsonyi Antal 210, Prónay József báró 206,
Orczy Béla báró 200, Keglevics Béla gróf 200, Milutinovics Szvetozár
199, Széll József 193, Bittó István 189, Bartal György 164, Zsedényi
Eduárd 160, Apponyi György gróf 156.

E szerint a bizottságnak ma is életben levő tagjai a következők: Tisza
Kálmán, Podmaniczky Frigyes báró, Szápáry Gyula gróf, Szontagh Pál, Tóth
Lőrincz, Várady Gábor, Kautz Gyula, Joannovics György és Jókai Mór;
számra kilenczen. Közülök három most is képviselő, öt főrendiházi tag.

A szavazás megejtése után élénk parlamenti vita támadt azon kérdés
fölött, hogy a bizottság ülései a nyilvánosság mellett, vagy annak
kizárásával tartassanak-e meg?

Perczel István formulázott indítványt tett le a Ház asztalára a
nyilvános ülések tartása mellett.

Kállay Ödön a nyilvánosságot csupán a képviselőház tagjai számára
kivánja fentartatni.

Böszörményi László a teljes nyilvánosságot követeli.

Zsedényi ellene mond a nyilvánosságnak.

Deák Ferencz nyomban az indítványtétel után kifejti nézeteit a
nyilvánosság megtartása ellen. A nyilvánosság kizárja a kölcsönös
kapaczitáczió lehetőségét. Megeshetik, hogy egy tag a felhozott okok
által más véleményre téríttetik, mint a mit előzőleg magával hozott; de
ha ma az elmondott véleményét már minden hirlap közzétette, holnap
lehetetlen neki a jobbnak találtat elfogadni. Az országnak az fekszik
érdekében, hogy ily nagyérdekű kérdésben megállapodás jöjjön létre, nem
pedig az, hogy a vita fázisaival megismerkedjék.

Kettévágja a vitát Nyáry Pál, a házszabályokra hivatkozással, melyek
szerint a fölött, hogy egy indítvány tárgyaltassék-e vagy sem? –
előleges szavazással dönt. Hozzájárul e nézethez Tisza Kálmán is.

Elnök erre felteszi a kérdést: akarja-e a Ház tárgyalni a Perczel-féle
indítványt? A Ház nagy többsége tagadólag szavaz.

És ezzel a bizottság kezébe lett letéve a határozás a nyilvánosság
kérdése fölött, az pedig egyhangúlag a teljes titokbantartást mondotta
ki.

Deák nagy beszéde után (jegyzeteim nyomán)

Apponyi György azon alláspontra helyezkedik, miszerint az Ausztriával
való kiegyezés érdekében mi nekünk okvetlenül áldozatokat kell hoznunk.

Deák Ferencz: Én csak kétféle áldozatot ismerek: pénzt és vért; de
jogokat feláldozni nem fogunk soha. Mi felelősséget csak olyan dolgokért
vállalhatunk, a mik saját magunktól függnek; de itt a felelősségnek
hiányzik a korpusza. Én ezt azért nem akartam a vázlatomba behozni,
nehogy rekriminácziókra adjak alkalmat.

Apponyi: Mind a két félnek volna joga a rekriminácziókra.

Deák Ferencz: Tagadom, hogy a másik félnek joga volna rekriminálni.

Apponyi: Hát a 48? S a mi arra következett?

Bartal (csillapítólag lép fel) kéri Apponyi György grófot, hogy
indítványát vonja vissza.

Jókai Mór (szót kér): Arról van szó, hogy ez a monarchia nagyhatalom
legyen-e, vagy sem. Az uralkodó azzá akarja tenni. De államférfiai, kik
országát kormányozzák, erre a leglehetetlenebb utat választották. Ők e
birodalomból német nagyhatalmat akarnak alakítani. Mi megmutatjuk az
utat a nagyhatalmi állás elérésére. Szabadelvű alkotmány helyreállítása
Magyarországon, szabadelvű alkotmány inaugurálása Ausztriában. A
szabadságukra féltékeny népek lesznek erős oszlopai a trónnak. Nem
kibékülésről van közöttünk szó, hiszen nem vagyunk hadban álló
ellenségek, Magyarország és Ausztria, hanem közösen érdekelt felek, a
kik anyagi gyarapodásban, művelődésben, kölcsönös védelemben egymás
támogatására vagyunk utalva. A multakra nézve kimondtuk, hogy vessünk
rájuk fátyolt. De nem vethetünk fátyolt a jelen állapotainkra.
Belügyeink tarthatatlanok. Ezeket teljesen összekuszálja a februári
pátens. Nemzetünk belső élete van megbénítva. S e megbénított nemzettel
akczióképtelenné válik kifelé a monarchia. Az uralkodó kormánya
megpróbálta már a magyar nemzet lelkesedése nélkül európai akczióba
lépni s végezte a kisérletet egyetlenegy győzelem kivívása nélkül. Most
ujabb sötét fellegek tornyosulnak Európa egén. S az uralkodó
kormányférfiai még most is a helyett, hogy ébren látnák az előttük levő
nagy feladatot, a monarchia országainak, Magyarországnak alkotmányos
kiépítését, e helyett a nagy német hegemónia álomképe után futnak. Adja
isten, hogy rossz próféta legyek; de tartok tőle, hogy a monarchiát
ujabb katasztrófába fogják belevinni.[3] Az uralkodó jogait az 1848:
III. t.-cz. 8. §-a teljesen biztosítja. E körül építsünk.

Még ezután Lónyay Menyhért és Ivánka Imre tettek indítványt az iránt,
hogy az osztrák államadósságok egy részének elfogadása vétessék be a
tervezetbe, a mi ellenvetés nélkül elfogadtatott.

Erre Apponyi György gróf visszavonta az ellentmondó indítványát.

Deák Ferencz tervezete egyhangúlag lett elfogadva.

És így fényesen bebizonyult annak az igazsága, hogy a nyilvánosság
kizárása mellett (in camera charitatis) a legszembeállóbb politikai
nézetek is kiegyenlíthetők.

Eddig tartanak följegyzéseim.




DEÁK FERENCZ A KORONÁZÁS NAPJÁN.

(1892.)

Deák Ferencz nem vett részt a koronázási ünnepélyekben.

Egyszerű életmódhoz szokott puritán jelleme visszatartá minden külső
pompától, zajos ünnepélytől. Ehhez már Deák Ferencznek meg volt adva az
a kivételes előjoga, mondhatnám «fenségi joga», hogy ő távol maradhasson
a külső pompa öregbítésétől.

Mikor a Deák Ferencz szobrának tervezéséről volt szó s kérdésbe volt
téve, hogy álló vagy ülő helyzetben legyen-e az alak megörökítve, én azt
mondám, hogy Deák Ferencz emléke követeli azt, hogy ő _ülve_ fogadja az
utókor tisztelkedését.

Buda «és» Pest (még akkor _két_ város) utczái zászlódíszben pompáztak;
néptömeg képezett falat a házak mentén, a felszőnyegezett állványokon.
Gyönyörű derült nap ragyogott alá az egész ünnepélyre. Csak Deák Ferencz
ült csendesen a maga megszokott kettős szobájában, a 72. szám alatt az
«_Angol királynénál_»; csak ő látott az égen egy fekete foltot.

Az a fekete folt volt egy névtelen levél, melyet a koronázási nap
reggelén kapott, s melyben az volt tudtára adva, hogy a mult éjjel
megérkezett Turinból Kossuth fia, Ferencz, s hogy annak a vezetése
mellett a szélsőbaloldali 48-as párt, még inkább a 49-esek, egy hatásos
ellentüntetéssel szándékoznak megzavarni a koronázási ünnepséget.

Ez a hír nagyon elszomorította Deák Ferenczet.

Nem volt pedig benne semmi igaz. Kossuthnak az alakját nemcsak azok a
tények domborítják ki, a melyeket megtett, hanem azok is, a melyeket
_nem_ tett meg.

Hanem a puszta hír, maga a lehetőség nagyon felzavarta Deák kedélyét.

Itt látta maga előtt nagy művének betetőzését: Magyarországnak
királyával kibékítését; egy új, boldog, szabad korszaknak bevezetését,
egész élete, nagy szelleme, honfi-lelkülete törekvéseinek
megvalósulását.

Tetszett ez a nemzetnek, tetszett az Istennek, tetszett magának a népnek
is. És mindezt megronthatja egy fekete pont, a mi a napba beleesik.

Rendkívül izgatott volt.

Valamennyi jó barátja, elvtársa mind ott volt a koronázási ünnepélyen;
egygyel sem közölhette aggodalmát.

Rendőrségnek még akkor csak csirája volt Budapesten; de ha erdeje lett
volna is, Deák Ferencz nem denunciálhatja Kossuthot.

Egyetlen képviselőtársa osztotta csendes magányát: kedves unokaöcscse
N**y J. Az egész koronázási ünnepség alatt az volt, a kivel érintkezett.
Az sem volt mindig mellette, mert időnkint elküldé hírt hozni a nagy nap
eseményeinek lefolyásáról.

Így okoskodott.

Valami számbavehető ellentüntetést rendezni csupán két helyen lehet: a
Plébánia-téren (mostani Eskü-tér) vagy a kardvágási dombnál.

Nyugtalanul járt fel s alá egyik szobájából a másikba. A szivarok
érintetlenül, a lapok felbontatlanul hevertek az asztalán. Semmi sem
érdekelte ez egyen kívül. Nyugtalanul számította a lassan járó
óranegyedeket.

A mint a gellérthegyi ágyúk dördülése jelenté, hogy a _koronás_ király
megindult a templomból: Deák izgatottsága arczszínén is észrevehető
volt. Máskor is piros volt az, de most egészen kigyuladt.

Mi történik odakinn?

A nép-kiáltás összhangja, az éljen-riadó egyre közeledett, már végig
haladt a Duna-parton: Deák Ferencz sietteté unokaöcscsét, hogy menjen
fel a Plébánia-térre, hol a képviselők emelvénye áll, s hozzon hírt.

N**y visszatért: «Minden a legünnepélyesebb rendben ment végbe, egy
ellenmondó arcz sem volt a tömeg között.»

Ekkor ujra elküldé a rokonát, hogy előzze meg a díszmenetet a kardvágási
halomnál.

Onnan is visszatért rövid negyedóra mulva a képviselő rokon.

– Egy örökkévalóság, hogy odajársz! – mondá Deák; pedig csak tizenöt
percz volt. – Mi történt?

– A király fehér lova ugyan ágaskodott, mikor a nagy éljenriadás
felzendült a nagy téren, de a király erősen megülte a mént: úgy
vágtatott fel a halomra s biztos kézzel tette meg a négy vágást, szent
fogadásul a világ négy sarka felé. A nép még most is éljenez.

– Hála Istennek! – mondá Deák. A mit a király fogadott, azt meg is fogja
tartani. Meg fogjátok látni, hogy igen jó uralkodó lesz, s ez az ország
fel fog virágzani alatta, s ez a nemzet nagyon fogja őt szeretni. De ha
ezt a napot megzavarta volna valami, akkor Isten tudja, mi következett
volna erre az országra!

Deák Ferencz egészen el volt érzékenyülve. Azt az árulkodó levelet tűzbe
dobta. Nem volt benne semmi igaz. Valami esetlen szajkó akarta ezzel
megtréfálni a nagy hazafit, s igen keserű órákat szerzett neki vele.

Mindez eszünkbe jut most huszonöt év mulva.

Milyen jó próféta volt az öreg!




DEÁK FERENCZ ALAKJA.

– 1903. október 17. –

Száz éve e napon annak, hogy _Deák Ferenczet_ a Gondviselés a magyar
nemzet számára leküldte kegyelméből.

Művei, a miket hosszú, áldásteljes életén át alkotott, szavai, a miket
elmondott, meg vannak örökítve tényekben és írásokban: élnek és
beszélnek.

_A nemzet bölcsének_ nevezi őt mindenki.

Az ifjú Magyarország lételének fundamentumát ő teremtette meg.

A nemzet most már csak érczszobrához zarándokol s ihletet keres
varázsszerű tekintetéből.

Néhányan, kik még élő kortársai voltunk, tanuságot tehetünk róla, hogy
éltében is ilyen érczszobor volt, érző szívvel, gondolkozó fővel.

S ez a szív, ez az ész nagy volt egyenlően.

Szív kellett hozzá, mely a nemzetet úgy szeresse s ész, mely a
boldogulásának útját megtalálja: szív és ész együtt, mely korszakalkotó
eszméket életre idézzen, a lehetőt a mulhatatlannal kiegyeztesse.

A történetírók lefestik őt, mint nagy embert, mint _óriást_, én irok
róla, mint _emberről_.

Mert _Deák Ferencz_, mint ember, egyesíté magában azt a varázst, mely
nemzetének vezérévé, elleneseivel szemben hatalommá emelte.

Mindenekfölött _európai magyar_ volt. A ki nemzetében fölébresztette a
saját nyelve iránti lelkesülést s azt diadalra vezetni segített a
nélkül, hogy az általános müvelődés útját elzárta volna előle, hogy az
idegen kultura iránti gyülölséget ébresztgette volna.

És azután igazságos volt mindenkivel, még elleneseivel szemben is, de az
igazságtalanságnak bátor leküzdője, még a hatalmasokkal szemben is.

Pártja nagy volt az országban és azt semmi sem tartotta össze, mint az ő
személyes igézete.

Olyan volt közöttünk, mint egy apa a patriarkák korszakából.

Hát a trónon ülő uralkodóval, a kormányt vezető hatalommal szemben mi
volt e rendkívüli ember?

Sem fejedelem, sem nádor, sem bán, sem bíboros főpap, sem diadalmas
hadvezér és mégis több valamennyinél: egy nemzet megtestesülése. És a
mellett messzelátó ész, prófétai lélek, ki előtt tárva volt a mult,
jelen és jövendő.

A régi nagy pernek a király és a nemzet között csak egy birája lehetett:
a világszellem, a világtörténet.

De a haza bölcsének nemcsak a hatalommal kellett megküzdenie odafenn, de
saját nemzetének szétvonó nézeteivel itt e honban. Harczolni élőkkel,
kisértetekkel és mumiákkal.

Az _élő_ nemzeti és állami követelésekkel, a megtorlás sírban meg nem
férő _kisértéseivel_ s az ósdiság megkövesült _mumiáival_. Deák Ferencz
nem törte össze ellentéteit; de kiegyezteté egymással s beilleszté a
trónt oszlopai közé.

Fegyvere nem volt; de két paizsot tartott a két kezében; az egyikkel
védte a nemzetet a hatalom palloscsapásai ellen, a másikkal takarta a
kitörésre kész vulkánt a hazában, mely a trón alapját reszketteté.

Végre diadalmaskodott a haza és a korona iránti igaz szeretetével. A
világszellem itélete döntött s új korszakot alkotott az országok
történetében.

De azt a diadalmasan bevégzett hadjáratát a béke apostolának milyen
hosszú évei az előkészítő munkásságnak előzték meg. Azt életírói
följegyezték.

A legsötétebb éveiben a nemzet és az alkotmányos szabadság
megsemmisülésének, ő volt a nemzet látható vezére. Itt élt közöttünk a
fővárosban, mint egyszerű polgár, a kit a nagyok és kicsinyek
fölkerestek. Szerény vendéglői lakása nem volt elzárva senki előtt:
bejelentés nélkül lehetett hozzá belépni. Államférfiak és inséges
kéregetők mindig nyitva találták az ajtaját, senkit vigasztalanul el nem
eresztett.

Magam voltam szemtanuja, mikor látogatásom ideje alatt, a szobájába lépő
kéregetőnek esedező szavára egy arra a czélra rendeltetett kis prés alol
szótlanul kihúzta a bankjegyet s odanyújtá a kezébe s ez a jelenet
megismétlődött.

S ez időszakban, midőn a nyilvános élet, a politika szünetelt, éreztette
_Deák Ferencz_, mint ember, hatalmát. Mindentől meg volt már fosztva a
magyar nemzet, mely létének biztosítékát képezte. Ekkor lépett fel
_Deák_ a Magyar Tudományos _Akadémia_ hatáskörének megújítása mellett
hatalmas előterjesztésével s kivánta a kormánynál e tudományos intézet
újra feltámadását, hivatásának újból megkezdését.

Ez időben halt meg a magyar nemzet legfényesebb nevű költöje:
_Vörösmarty Mihály;_ magyar költők rendes sorsa szerint vagyontalanul
hagyva hátra családját. Deáknak egy buzdító szavára egy szívvel és
lélekkel járult hozzá az egész nemzet, hogy az elhunyt költő családjának
sorsa érdemeihez méltón biztosíttassék, maga a nemzet lett a család
bőkezü gondnokává s a költő gyermekei manapság magas állásaikban
érvényesítik dicső atyjuk öröklött szellemét.

Végre betetőzte nagy alkotását, két országot kiegyeztetve, megkoronázta
a királyt, helyreállította az alkotmányt a szabadság alapján.

És akkor visszavonult. A cselekvés terét átengedte munkabiró
államférfiaknak.

Más pacificatorokat a hatalom gazdag vagyonnal, nagy méltósággal,
főranggal jutalmazott. Deák nem fogadott el semmit. Visszautasított
minden jutalmat és méltóságot. Egy aureola vette körül, egy dicsfény,
mely alakját körülsugározza: lelkének büszkesége. Ez a büszkeség
utasíttatá vissza _Deák Ferenczczel_ még az alulról jövő kitüntetést is,
a megyéje követi megbizóját, abban az időben, midőn a
jobbágyfelszabadítás s az ősi előjogok táborának összeütközése e megbízó
levelet vérrel szennyezte be.

És ennyi büszkeséggel oly végtelen nagy szeretetet tudott egyesíteni
barátaival, híveivel, kortársaival szemben.

Az írókat különösen szerette. Minden lapra előfizetett, minden könyvet
felvásárolt s azokat el is olvasta, soha egy tiszteletpéldányt el nem
fogadott ingyen. Az alkotmányos korszakban, ülési szünetek alatt gyakran
odaintett magához s gazdagítá emlékeimet egy-egy jellemző adattal a
magyar társas életből, melynek élő kincstartója ő volt.

Éveken át folytattam e rovatot az általam szerkesztett humoros lapban e
czím alatt: «Deák Ferencz adomák», míg egyszer az öreg úr azt mondá:
«Édes öcsém, úgy vagyok a Deák Ferencz adomáiddal, mint a Deák Ferencz
keserűvizzel: sem nem töltök, sem nem iszom belőle.» Megértettem s más
czímet adtam a rovatnak.

_Deák Ferencznek_ a nagyságát nem az határozza meg, hogy tetteinek
monumentális magaslatán láttuk őt magunk fölé emelkedni, hanem, hogy
édes egyszerűségében láttuk őt velünk szemben mint hibátlan embert
mindnyájunkkal együtt élni.

Életmódja, egész viselete is oly egyszerű volt, mint bármely szabály
szerint élő polgáré, nyári üdülőhelyére a városligetbe omnibuszon járt
ki együtt a közönséggel.

Jövedelme nem volt fényüzéshez való, de közczélokra abból is tudott
nagylelkűen áldozni, ha alkalom kinálkozott. Mikor a törvényhozás
termében legelőször felhangzott az összeférhetetlenség eszméje, melynek
követelménye szerint a képviselői állás ellentétbe helyezendő a lucrativ
vállalatok részvényeinek birtoklásával, Deák Ferencz az erős parlamenti
vita után odahívta néhány bizalmas képviselőtársát a lakására s
felnyitva előttük íróasztala fiókját, eléjük rakta részvényei halmazát.

Voltak azok között balatoni Kisfaludy gőzhajó-, budai «hazafiság a
nemzetiségnek» szinház-, hazai gépgyár-, gyöngyösi selyemgyár-, tengeri
vitorlás hajózási vállalat-, Kelengye-, Corvina könyvkiadó-, Népbank-,
Kisbirtokosok egylete-, Kölcsön biztosító stb. stb. részvény nagy
halommal, melyek közül _egy sem hozott soha egy fillérnyi osztalékot a
részvények tulajdonosainak keletkezése óta_; a tőke is ott veszett
bennük.

Ez az én gazdagságom, az én incompatibilitásom alapja, mondá sardonicus
mosolygással az öreg úr. A mi másnál speculátió volt, az ő nála jótékony
adakozás számba ment.

Kedélyessége még halálos ágyán sem hagyta el mindvégig.

A sors megadta neki azt a kegyelmet, hogy élő alakja csillagával együtt
szállt alá a látóhatáron.

De fönnmaradt utána az a napsugárral írott mondás egünkön:

«_A hazáért mindent szabad koczkára tennünk, de magát a hazát soha._»

Azt a tündéri jelenetet, a melyen felejthetetlen emlékű dicsőült
királynénk Erzsébet a haza bölcsének ravatalát koszorújával fölszenteli,
előkelő magyar művész ecsetje örökítette meg.

Most már Deák Ferencz hamvait egy mauzoleum takarja, alakját érczszobor
örökíti, alkotásait egy ország őrzi, beszédeit egy könyvtár teszi
közkincscsé, – én hadd magasztaljam _Deák Ferenczet_, mint _embert, a
magyar emberek között a legtökéletesebbet_.




AZ ELSŐ NÉPTRIBUN.

(1898.)

Manapság, mikor a fővárosban egy vasárnapra ötven munkásgyűlés van
bejelentve, mikor a mezei munkások és munkaadók közötti állapot egész
tanulmánynak való, s külön törvény szabályozza, érdekes lesz arról az
egy emberről beszélni, a ki a munkás-kérdést Magyarországon mint első
vezér felszínre hozta.

A vezérnek még nem volt tábora.

Gyárak még nem voltak Magyarországon, a külföldön is gyér számmal,
otthon fonott és szövetett vásznat viseltünk, a posztónkat odafenn
Vukován készíték, gépek közül csak a kávémasina meg a pecsenyeforgató
volt ismeretes; az iparost hitták majszternek, legénynek, inasnak;
azoknak a dolgát elintézte a czéhmester, atyamester. Kőszenet nem
használt senki, ezt nem ásta sok ezer bányamunkás, a kovácsnak való
bükkfaszenet előállították a dudariak (a hogy a népdal zengi), a mi
pedig a mezei munkások állapotát illeti, hát azt vigan rendezte a
tiszttartó, kasznár, ispán, meg a hajdú, s hitták azt robotnak, a munkás
neve volt jobbágy, a törvényé urbarium.

Ekkor támadt elő Táncsics neve.

Jól mondám, hogy előtámadt, mert eredeti családi nevén Sztancsicsnak
hitták, de a kis fia nem tudta ezt a nevet kimondani, csak
«Táncsics»-nak ejté; ezért fogadta el az apa a kis fia gagyogása
szerinti nevet.

Táncsics 1799-ben született (tehát egy évvel mindig idősebb volt a
századnál). Szülei takácsnak nevelték, mint munkás nőtt fel,
legénykorában hagyta ott a szövőszéket, s aztán tanult a szegény diákok
száraz kenyerén, vékony juskulumán, míg megtanulta az iskolamesterséget.
Majd Pestre került, itt megnősült; derék, áldott jó asszonyt kapott,
vele egy csendes házikót, meg egy szép zöldséges kertet, mely szorgalmas
kezelés mellett a családot tisztességesen eltartotta. Táncsicsot magát
is ott látták kapálni és a rászákat öntözni, sőt a zöldséges puttonyt is
emelte a vállán. A munka tisztesség. És a mellett világújító tervek
főttek az agyában. Estenden, mikor lepihent a kerti munka, asszony,
gyerek aludni ment, ő még ott ült az íróasztalánál egy szál magaöntötte
faggyúgyertya mellett, s írta a «Polgári katekizmust.»

Majdan kiadót is talált rá, a ki kinyomatta a röpiratát (valószínűleg
Lipcsében).

Ez volt az első nyomtatvány, mely Magyarországon a munkás-osztály
helyzetével s annak megjavításával foglalkozott.

Volt pedig ez a negyvenes évek közepén, a mikor Magyarországon a gyászos
emlékü adminisztratori rendszer hatalmaskodott, – Kossuth, Lovassy,
Tormássy bebörtönöztetése korszakában.

Táncsicsra is hasonló sors várt. Ő azonban neszét vette a jószándéknak,
s jó eleve eltünt Budapestről s aztán jó ideig a vidéken bujdokolt
faluról-falura.

Ebből a korszakból jegyzett fel egy érdekes adatot az én régi jó barátom
és írótársam Éjszaky Károly, a ki azt nekem szives volt
naplójegyzeteiből megküldeni. Levelének ide vonatkozó tartalmát szó
szerint közlöm.

«Fejérmegyében Ráczalmáson laktam. Egyszerű emberek ősi szokás szerint
egymáshoz látogatóba lévén eljárók, ily czélból rándultam át Alapra, ott
barátom és rokonom Horváth Lászlóhoz (1847-ben országgyülési követ,
később alispán, 1867 után kuriai bíró) szálltam, aztán szokás szerint a
többi úri házakhoz is ellátogatandó, a közel lakó Horváth Vinczénél,
gazdám öcscsénél kezdtem a sort. Horváth Vincze sietett a helység
legaktuálisabb dolgáról, azon szenzácziós hírről értesíteni, hogy «itt
van Táncsics, Tóth Imre vendége, ma este nálam nagyszerű magyarázó
előadást fog tartani a Polgári Katekizmusból, a helybeli összes családok
jelen lesznek, s mert teremszerű legnagyobb szoba a mi házunkban áll
rendelkezésre, az előadás itt nálunk lesz, remélem hozzád is lesz
szerencsénk.» Ismertem ugyan már akkor a Polgári Katekizmust, mint
tiltott könyvet, de figyelemből a társasággal tartottam.

Táncsics rossz szelet fogva Pestről kimenekedett Fejérmegyébe,
Baracskán, Nyéken, Abán, stb. rövidebb-hosszabb ideig tartózkodván,
eljutott Alsó-Alapra. Sokáig nem volt maradása sehol, a mint nyugtalanná
lett s elhitette magával, hogy az üldözők immár megtudhatták, hogy ő itt
van, vitette magát tovább, s a birtokosok úgy továbbították őt mindig
biztos helyre, s így vonult ő be Alsó-Alapra utazva mozgó polgári
katecheta minőségben.

Az előadásra kevéssel késve érkeztem, s nehogy a közfigyelmet zavarjam,
az ajtóhoz közel álló háziúr mellett foglaltam szintén álló helyet.
Szépszámú hallgatóság volt együtt. Az ülőhelyeket a nők s néhány öreg úr
foglalták el, a férfiak álltak, Táncsics a szalon-asztal előtt egy
széken foglalt helyet, s onnét magyarázott. Künn borús, ködös idő járt s
oly homályos, hogy pár lépésnyire is alig lehetett látni.

Az előadás tárgya mint Katekizmushoz illik, kérdésekbe és feleletekbe
volt foglalva. Mikorra én odaérkeztem, Miska barátom már néhány kérdést
kimagyarázott, s ott létem alatt is már ötöt vagy hatot lemorzsolt.
Olvasta a kérdést, és a feleletet aztán magyarázta.

«De kérem, mint ő jelezte, most jön egy mondhatni legfontosabb tétel, –
ez kötelessége, sőt kell, hogy erénye legyen minden polgárnak.»

«_Kérdés:_ Mi a legszükségesebb, legelengedhetetlenebb kötelessége a
polgárnak?

_Felelet_ (rendkívülit jelző, emelt hangon, mely három felkiáltójellel
nyerhet kifejezést): «_Minden polgárnak legelső és legelengedhetetlenebb
kötelessége a bátorság!!!_»

E perczben ijedten tör be a szobába a komorna, s az ajtónál álló
háziúrnak elhalványodva jelenté: «Tekintetes úr! Egy regement vasas
német állta körül a házat!» A háziúrnak szánt e jelentést a társaság is
meghallotta s nyugtalanná lett. A háziúr kérte a társaságot, hogy
maradjon nyugton ő kimegy és utána néz a dolognak. Vele mentem én is. Az
utczán a ház hosszában volt felállítva nem ugyan egy «regement», hanem
csak egy század vértes, alig beláthatólag a köd s estihomály miatt. A
vezénylő tisztet megtaláltuk, kapitány volt az istenadta, s az
osztrák-magyar rendszernek híven megfelelve egy szót sem tudott
magyarul, sem senki a században. Kiderült, hogy Székesfehérvár felől
Szegszárd felé vonulnak, s éji szállásra Czeczére kellett volna menniök,
de nem tudják, hogy hova jutottak, e teljesen magyar vidéken hasztalan
kérdezték, nem értette őket senki. Sárszentmiklósból kijövet a helyett,
hogy kissé jobbra fordulva Czeczének tartottak volna, az egyenesebb
irányú uton Alap felé tévedtek, hol a kivilágitott ház előtt álltak meg,
útbaigazítást kérendők.

Háziurunk lovászával gyorsan nyergeltetett, s általa a vérteseket
Czeczére kalauzoltatta. A tiszt köszönetet mondva visszaindult, s ezzel
az intermezzonak vége szakadt.

A hallgatóság különösen a nők, a szomszéd szobákba oszolva a félrevont
függönyök mögül kandikáltak az ostromló seregre. Mi ketten visszamentünk
a terembe, a társaságot megnyugtattuk, s mindenki elfoglalta helyét, –
Táncsics folytatja a kötelezett bátorság elmélete elemezését. Hívják is,
keresik is a szobákban, a folyosón is, nem található. «Várjunk kicsit,
majd csak rendbe jön s visszatér.» De ő sem elő nem jött, sem az egész
házban vagy a szomszédban és szálláson megtalálható nem volt, sőt éji
hálásra sem tért haza. Másnap reggel általános razziát tartott az alapi
közönség Táncsics után, – hasztalan, eltünt, elveszett. Mi lelhette,
csak nem szerencsétlenség? Harmadnapra virradt, Táncsicsnak semmi nyoma.

Harmadnap este felé Tóth Pista, ki apjának gazdaságát vezette, szérűs
kertjükbe ment körülnézni, s különösen a szénaboglyákat szemlélni,
rendben van-e, nem lopják-e? Egy helyen némi elszórt széna-izéket lát,
közelebb megy a boglya tövéhez, egyszer csak hallja: «Pista! Pista!»
Figyel, kutat, jobbra-balra. «Pista! Látom, te vagy!» «Én vagyok, de te
ki vagy? Hol vagy?»… «Nincs baj?» – «Baj? Hát mi baj lehetne?» A boglya
tövén mozog a széna s annak fedő rétegén átcsúszva a boglya alól
előbuvik az obligált bátorságnak rejtekbe tünt hőse. Mint az ács-teszéri
parasztgazdának egykoron szolga-gyerkőcze, tudta, hogy a boglya
gyomrában található rejtek a legbiztosabb menhely, s abba fúrta be
magát.

Étlen-szomjan töltött ott pár napot, s a tragikomikus jelenet után mi
természetesebb, mint hogy a tévedés felvilágosítása közben a kiéhezett,
agyonszomjazott ige-hirdetőt étellel-itallal nyakig-torkig
töltötték-tömték. Nem mutatta ott magát többé senkinél, csak
házi-gazdájától vett bucsút s kért kocsit, mely aztán vitte, –
menekvőtől nem volt szokás kérdezni, hogy hova? Mi aztán nem hallottunk
róla hírt sokáig, később is csak homályosat, míg végre Pest-Budán 1848
márczius 15-ikére oly virággá fejlődött, mely azon nagy nap bokrétája
trofeumaként pompázott.

Idáig a szemtanú adatja: a mihez én a következőket függesztem:

Táncsicsot én nagyon közelről ismertem: becsületes, őszintelelkű ember
volt, ha túlzásait mint írótársamét megelleneztem is, de jó szándékát
felismertem bennük. Mint író bátor volt, sőt vakmerő; de vitéz nem volt.
Alacsony, hajlott termetű alakja nem volt személyes küzdelemre szánva. S
bizony, mi többi írók sem voltunk vitézebbek, mikor regement-számra jött
a vasasnémet ellenünk. Mert az a börtön rettenetes! Még maga Petőfi is,
ki a csatatéren száguldó paripák által eltapostatni gyönyörűségnek
vallja, azt írja: «Ó, de a börtön, attul félek!»

Aztán még egyet.

Én dicsőnek tartom azt a hőst, ki duzzadó ereje tudatában rohan a
veszélyes küzdelembe s gyönyörrel várja az ellenfélt; neveti a kapott
sebet.

De még dicsőbbnek tartom azt az embert, a kinek az idegeit félelem
zsibbasztja, a kinek a szíve reszket a veszély közeledtére, de az erős
lélek akarata mégis szembe viszi a rettegett ellenféllel s tűri a sebet,
a mely fáj!

Ilyenfajta ember volt Táncsics is. Czingár teste reszketett a
veszélytől, szívós lelke mégis szembe vitte reá.

Nemsokára ez adoma után csakugyan elfogták, bebörtönözték: márczius
15-ikén 1848-ban a nép kiszabadította börtönéből. Ekkor megtudtuk, hogy
a munkásügynek nemcsak vezére van, hanem tábora is van már.

És ezt a tábort összegyűjteni újra meg újra megindult az első hadvezér,
s útjának a vége mindannyiszor a börtön volt. A legutolsó zárkája olyan
sötét volt, hogy megvakult benne. S mikor kiszabadult, vakon is vezette
a táborát. Mint szegény ember halt meg. Népvezérre ez a legszebb
utóhang.




LENDVAY.

(1858.)

Lendvay meghalt, valóban meghalt; mint más töredékeny ember, a ki azért
született, hogy poraival szaporítsa a földet.

Első halála az volt, mikor a színpadról lelépett; mikor azt a fényes,
bűbájos világot elhagyta, s eltemetkezék a közélet szomorú
halálországába. Ez az igazi halál, ez az igazi temetkezés. Az a másik
csak nyugalom már, a honnan nincs visszavágyás.

Mert a szinész két sírban nyugszik, egyik a föld, másik a feledékenység.
Neki nemcsak omlatag teste válik porrá, hanem mindaz, a mit lelke
alkotott, szellemének csodaművei, lángesze, híre; – por és hamu a halál
után, a mit a szél elfú.

A költő édes gyermeke a múzsának; ha ihletett lelkének aranyeszméi
voltak, azoknak értéke halála után még nőni fog, eszméit egyik szív a
másiknak adja által; a szinész mostoha fiú, a ki csak álmodik a
nagyságról, az arany hírről s mikor az álomnak vége, semmivé lesz, mint
a szép álmok képe.

Költők! kik a szinész álmait biráljátok, gondoljatok annak vigasztalan
ébredésére.

Mie volt Lendvay a magyar szinészetnek? még mi tudjuk, a mult évtized
emberei már csak gyöngén emlékeznek reá; a jövő évtized csak nevét fogja
említeni s nem lesz eszméje, a mit hozzá kössön; hisz a Hamlet-köntöst
felveheti más is, itt nem marad üresen senki után a hely; hogy azt
kérdezzék: hová lett, ki volt az, a ki tudott szivekkel beszélni,
lelkekkel játszani?

Lendvay sokat szenvedett; öt évig volt igen súlyos beteg. De mi volt az
a fájdalom, a mi testét lassú kegyetlenséggel kínozá halálra, mely a
daliás alakot úgy összetörte, hogy azt siralom volt látni; ahhoz az
álmatlan kínhoz képest, a mit érze a szinész, kinek el kellett hagyni
lelke világát; ki látott nyomaiba lépni magánál nem erősebb ivadékot,
kinek szellemi kincsein, az annyi diadalt aratott szerepeken még
életében megosztoztak, három, négy emberre bízva azt, mihez egykor ő egy
maga is sok volt. Olyankor indult meg szemeiből a legkeserűbb köny,
midőn a szinpadot, ezt az elzárt mennyországot látta maga előtt.

Nem az élet, nem a megtérő egészség volt biztató ösztöne, mely őt egyik
tavasztól a másikig kecsegteté, hanem az a gondolat: ha még egyszer oda
léphetnék vissza!

Egyszer lett volna alkalma rá. A beteg művész, hogy túláradó kedélyének
folyást nyisson, egy egyszerű dalt szerze, melyet a szinpadon
elénekeltek. A dal igen tetszett, a jó közönség zajosan hívta szerzőjét,
szerette volna látni még egyszer hajdani kegyenczét.

A művész barátai unszolták őt, hogy jelenjen meg a hívásra. A művész
megzavarodott, elsápadt, elfutott onnan; nem mondta, de érezé, és igaza
volt: «ez aranyos országnak én királya voltam egykor; nem léphetek abba
vissza, mint koldúsa».

Ez a honvágy segített őt megölni, ez a honvágy fogja le minden szinész
szemeit a halálos ágyon; mert mindenik úgy hal meg, mint száműzöttje
annak a szép hazának, a mit elfeledni nem lehet.

Temetésére roppant nép gyűlt össze. Hogyne? az ünnepelt művész utolsó
fellépte! Érdekes volt megtudni: az, a ki annyiszor könyekre fakasztá a
közönséget, hogy viseli magát a koporsóban? Itt is megríkatta a jó
közönséget.

A jó közönség elkísérte őt a sírig; egykor «éljen!» hangzott
előtte-utána, most «Isten nyugosztalja». Kegyes lelkészek beszéltek
hamvai fölött a világ mulandóságáról, a miben semmi olyan mulandó, mint
a szinész dicsősége; azután földet raktak rá, és most ki tudja meg a
sírról, milyen óriás volt az közöttünk, a ki ottan fekszik? Egy öl a
hossza, mint a többi sírnak.

Tegnap megsirattuk Lendvayt…

Holnap itt lesz az afrikai művész…

És holnapután ő róla fog mindenki beszélni…

… Költők, kik a szinész álmait bírálgatjátok, gondoljatok annak
vigasztalan ébredésére.




A KÁNTORNÉ KIRÁLYI PALÁSTJA.

(1887.)

A magyar színtársaság Budán játszott. Pesten volt a pompás német
színház. Egy napján a hétnek szabad volt a magyaroknak «is» a német
szinházban előadást tartani. Péntek napon. – Megfoghatatlan, hogy miért
tartották – sok ideig – még a szini világban is a pénteket «bőjtös»
napnak? Annyi bizonyos, hogy operát nem adtak pénteki napon soha. Ez a
nap volt a harminczas években a magyar művészeké.

És ezen a napon megtelt a német szinház vármegyeurakkal, diákokkal és
iparosokkal. Ebből állt a magyarság Pesten.

A szinház évadja a tél, olyankor a hajóhidat már kiszedték: a lánczhíd
még meg sincs álmodva, a magyar szinészeknek a befagyott Duna jegén kell
átjárni a várból a pesti szinházba s előadás után megint vissza. A jég
hátán szalmával van behintve a járható út, a melyen hatósági
engedelemmel közlekedni lehet. Ezen sétál keresztül «éjféleken s éjfélek
után» a trupp. Persze, hogy «sétál», az omnibuszt még nem találták fel s
a fiakerről álmodó szinésznek: «Szállj le Balázs a hintóból!» Egyszer az
is megesik, hogy éppen a magyar előadás alatt dördül meg az ágyu a budai
várfokon. Ez azt jelenti, hogy megindult a jég. Ez is a pénteket
választotta ki! Ekkor aztán vissza Budára a mozgó jég hátán, egyik
tábláról a másikra ugrálva, kiki a színpadi jelmezében. – Tréfa volt az.

Akkoriban lett hirhedetté «_Tudor Mária_» nagy szomorújátéka.
Kolosszális szerep! A németek itt Pesten megpróbálkoztak vele, de
beletörött a késük. Nem volt ahhoz való drámai hősnőjük. A magyaroknak
volt. Kántorné. Meghozatták a darabot s betanulták.

Eddig meg lett volna minden; de hát a jelmezek? Tudor Máriának királynői
palást is kell s Kántornénak a birodalma ezt meg nem győzi. – Segítettek
magukon. – Bevásároltak egy vég fényes «damiszt». Mi volt az a «damisz»?
A mai világ nem is tudja már azt. Valami középlény a selyem és a papiros
között: szőve gyapotból, az egyik oldala tükörfényes. Rőfe tíz krajczár.
A hermelint hozzá kiadja a duplán összehajtott vatta, fekete
bajuszkákkal tarkázva. De hát a himzés?, a széles arany bordure? (A
királynők ilyent is használnak.) Ez is kikerült. _Telepi_ (a hajdani)
rajztudós volt, szépen kiszabta aranyos papirosból a drága hímzeteket. A
két fiatal actrix: Lendvayné és Laborfalvy Róza felvarrták azokat arany
és ezüst «flinczedlik»-kel (magyarul «pillangó») a királynői palástra.
Éppen elkészültek vele az előadás napjára.

De abból a péntekből «virágvasárnapja» lett. Kántorné fölségesen
játszotta Tudor Máriát ideát a német szinházban. Még azok is el voltak
tőle ragadtatva, a kik egy szót sem értettek magyarul. És aztán még
sokszor játszotta azt a szerepet, mindig nagy diadallal. Olyan híre
támadt, hogy egyszer maga a világhírű Rettich asszony is lejött Bécsből
Pestre, hogy magyar pályatársnőjét megnézze ebben a szerepben s előadás
után megölelte, megcsókolta; pedig akkor még nem volt olyan olcsó se a
bécsi út, se az ölelkezés, mint most.

Ekkor aztán a magyar urak is elpudeálták magukat, mikor látták, hogy még
a német is dicsőíti az ő művésznőjüket s csináltattak neki egy olyan
Tudor Máriai palástot, hogy olyan még az igazi Tudor Máriának sem volt
soha. Belekerült nyolczszáz forintba. Az egész fizetése nem ment fel
annyira.

Ezt a történetkét tavaly ilyenkor hallottam, a királynői palást egyik
varrónőjétől. Akkor megigérte, hogy majd a szinház ötvenéves
jubileumának a díszlakomáján el fogja mondani ezt az új nemzedéknek. –
De hát nem lehet ott. – Hívják, de nem hallja.




AZ ELSŐ SZEREPTANULÁS.

(1887.)

Tizenkét éves volt Hivatal Anikó (az első Lendvayné), mikor a szini
pályára lépett. – A mikor én legelőször láttam, még akkor is Hivatal
Anikó volt; – akkor lehetett tizennyolcz éves, én pedig voltam hat.
Mégis jól emlékszem rá. A «Míveltség és természet»-ben játszta a naiv
szerepet. Csupa természet, csupa báj, csupa kellem az egész megjelenése:
arcz, alak tündéri. És micsoda hang hozzá. Csengő, mint a madárdal, tele
érzéssel: szívből jövő, szívbe ható. – Ekkor már nagy művésznő volt. Ott
játszott a komáromi arénában; én egy fűzfára kapaszkodva néztem.

Őt is a legyőzhetlen szenvedély hozta ebbe a _czifra koldusok_ világába.
Otthon is találta benne magát rögtön. Tetszett neki a taps, a jelmez, a
festett színfal, a gondtalan élet. Csak egy körülménynyel nem birt
megbarátkozni: azzal, hogy a színpad lakóinak meg is kell tanulni a
szerepeiket. Hisz a tanulás iskolás diákoknak való. Nem jó az sehogy!

Csakhamar akadt egy barátnéja, a kihez rokonszenvvel fűződött:
Mindszenti kisasszony, a ki jóval idősebb volt, mint ő, nem valami
kiváló tehetség, de mindig jól tudta a szerepét: nem nézett az a súgóra
soha.

– Ugyan kérlek, mondd meg nekem, hogyan tudod te annyira vinni, hogy ez
az egész nagy szerep a fejedbe menjen.

– Jaj kedvesem, az igen könnyű szer. Elmondom, hogyan kell! Hát a mint a
szerepet a kezedbe veszed, az első lapnál végy a szádba egy
kenyérgolyócskát, azt rágicsáld össze s magadban azalatt mondj el egy
miatyánkot. Akkor aztán azzal a kenyérgalacsinnal ragaszd egymáshoz az
első és a második lapot. A harmadik lapnál ismét úgy tégy, a negyediknél
szintén. Mindig egy kenyérgolyócskát megrágni, egy miatyánkot elmondani,
aztán mikor valamennyi lap mind egymáshoz van ragasztva az egész, tedd a
szerepet a vánkosod alá, mikor lefekszel. Reggelre mind a fejedben lesz
az egész szerep.

Anikó elhitte, megfogadta a jó tanácsot s akként tett a legelső nagyobb
szereppel, a mivel az igazgató megbízta.

Reggel aztán egész lelki nyugalommal libegett fel a próbára s mikor a
jelenete jött, kiment a színpadra.

Aztán csak állt ott s várta, hogy mi lesz most? A súgó egyre
apostrofálta: «no kisasszony, mondja hát!» Majd az igazgató is
rákiáltott: «hát mért nem mondod?!»

– Hát ez az én szerepem? – kérdé elbámulva.

– Az hát! Tán bele se néztél? Mit csináltál a szerepeddel?

Akkor aztán nagy szepegve, pityeregve elővette a szerepét s elmondta,
hogy micsoda furfangos módon utasította őt a barátnéja annak a
betanulására.

Az igazgatói harag ránczai kénytelenek voltak elsímulni a nagy
kaczagástól, melyben még a súgó maga is osztozott.

Anikón pedig sokáig rajta maradt a tréfás első debutnek az emléke s
mikor később is észrevették, hogy a próbákon (de nem előadásnál) a
szerepét nem egészen bírta, megkérdezék tréfásan: «nem rágtunk egy kis
kenyeret miatyánkkal?!».

Ilyen volt a mi halhatatlanainknak a conservatoriuma!




KATONA JÓZSEF BÁNK BÁNJA.

(1899.)

A csillagászok évezredek óta észlelnek az égen egy csillagködfoltot,
melyet Cassiopeia névvel jelöltek meg. Ha csupa csillagokból van is,
mégis folt az égen. A tizenhatodik században a világhírű csillagász,
Tycho de Brahe egy este egy hirtelen támadt központi csillagot fedezett
fel a Cassiopeia ködfoltjában: az égitest egyre növekedett, hónapok
mulva versenyzett nagyságában a Jupiterrel, fényességében a Siriusszal,
úgy, hogy déli nappal is látható volt az égen. Azután a milyen gyorsan
támadt, oly arányban el is mult.

Bánk bánról elmélkedvén, jut eszembe ez a csillagtünemény. Ez sem mese,
nem legenda: igaz történet.

A magyar történelem egén is van egy ilyen csillagködfolt: II. Endre
király koronás hitvesének, Gertrudnak meggyilkolása Bánk bán, a nádor
által.

Ennek a történetnek az alakjai is mind fényes neveket viselnek: vannak
közöttük főispánok, bánok, zászlós urak, sőt egy magas állásu főpap. És
aztán maga a nádorispán: a királynak az országból távollétében
helyettese; de ha megannyi csillagok is mind, a történet, melyet
alkottak, ködfolt maradt a magyar nemzetélet firmamentumán, melynek
elemzése nehéz feladat a multat vizsgálónak.

Hogy a hős lelkű, a lovagias, a hűséges magyar nemzet főfő emberei
összeesküvést koholjanak, melynek czélja megölni a királynét! Hogy
férfikéz gyilkot emeljen egy védtelen asszony ellen, a kinek a homlokát
a szent Chrysma érinté, a ki a szeretett királynak hitvese és Szt.
Erzsébetnek édesanyja, s hogy e rémtettet maga a király helyettese
hajtsa végre, a ki, ha gyilkolt, csak balkézzel szúrhatott, mert a jobb
kezében a királyi pálczát szorítá!

És erre a tettre az ország első főpapja is buzdítá az összeesküvőket,
történelmi nevezetességű, oraculumszerű mondatával: «reginam occidere
nolite timere bonum est. Si omnes consentiunt ego non contradico.»
Melyből az értelmi jegyek fölcserélésével azt is lehet kiolvasni, hogy
«tegyétek», azt is, hogy «ne tegyétek».

Növeli a ködfolt homályát az a tény, hogy az országába visszatérő király
hitvese gyilkosát, Bánk bánt, nemcsak hogy meg nem bünteti, sőt nádori
tisztjében továbbra is meghagyja.

Ebből a ködfoltjából a magyar történelemnek alkotott egy teremtő lángész
egy olyan fényes csillagot, a minő a Cassiopeia lehetett.

Teremtő lángésznek kell őt neveznem, mert kész anyag, kinálkozó adat nem
sok állt rendelkezésére, mely nagy alkotásában segélyére szolgáljon.

A mi krónikás könyvek könyvtárainkban rendelkezésére állhattak, azok
inkább félrevezették volna.

Pethő Gergely krónikájának följegyzése szerint Gertrud királyné megölése
azon korszakra esnék, a midőn II. Endre király a magyar keresztes
hadakkal a szentföld felé vonulna. Ez a krónikás nem tud semmit arról,
hogy a királyné által elkövetett uralkodási hibák mint lázíták fel az
ország nagyjait, magát a népet, a bitorló, a zsaroló idegen faj ellen,
melynek személyesítését a királynéban látták; csak a megsértett férji
becsületet állítja oda a bosszú indokául. Szerinte Bánk bán azonnal
sietett a király után, a kit utólért Konstantinápolyban, s a véres tőrt,
melylyel Gertrudot megölte, a király kezébe nyujtva maga kéri a szigorú
ítéletet saját fejére. És a király nemhogy visszasietne a gyászeset után
az országába – Bánk bánt még biztatja, hogy menjen szépen haza és
kormányozzon rendén, ő utazik odább a szent földre hadakozni, s csak e
hadjárat befejezte után, hazatért nagy számú ereklyék kiséretében (mely
között a krónikás szerint felemlítendő ama kőveder, melyben Krisztus
urunk a vizet borrá változtatta), tüstént másodnapon mingyárást törvényt
üle Bánk bán fölött s kimondá a szentencziát, hogy a királyné asszony
méltán öletett volna meg és Bánk bánnak mentséget ada a király.

A krónikaírót Valkai András vezethette félre, a ki Bonifinius nyomán
írta: Az nagyúr Bánk bánról való históriát, miképen az András királynak
feleségét megölte az ő nagy vétkéért, a mely szintén Konstantinápolyba
utaztatja a nádort a véres tett után, ki ott a király előtt ekként
igazolja cselekedetét:

  «Mert feleséged, én asszonyom Gertrud,
  Kit én olynak véltem, mint szent Ruth,
  Oly dolgot művelt, ki megmondásra rút,
  Halálára ki volt választatott út.»

Valkai szerint a király nagy megnyugvással fogadja Bánk bán előadását,
szép kegyesen visszaküldve őt országába, míg ő maga tovább megy tábort
járni Ázsiába, s csak visszatérte után veszi számon a feleségét Bánk
bántól, a ki úgy nyilatkozik a felhivásra:

  «Én öltem meg a te feleségedet,
  Im kezedbe adom az én tőrömet,
  A melylyel megöltem feleségedet,
  Ölj bátor ezen tőrrel engemet.»

A király azonban nem él ezzel a felhatalmazással:

  «Az Bánk bánnak király igazi törvényt tőn,
  Ki megszabadulássa Bánk bánnak lőn,
  Hire neve királynak azért jó lőn,
  Mert igaz András király ő neve lőn.»

Ez egy olyan lehetetlenségekkel, lélektani képtelenségekkel rémkedő
történet, mely alapjában vetekedik Macbeth és Lear király meséjével.

És ezt a történelmi adatot választotta drámai tárgyul egy magyar fiatal
költő.

Valóban oly nagy bizalmának kellett lenni a lelkében lakó teremtő
erőhöz, mikor e tárgyat fölemelte, mint annak a brit óriásnak, s hogy el
nem ejté, a mit fölemelt, arról tanuskodik művének minden lapja, minden
mondása, s az egésznek a megalkotása együttesen.

E század második évtizedében, 1814-ben állt készen ez a mű.

A ki e drámát végigolvasta, meg kell győződnie, hogy ez a munka nem
készült el azon rövid haladék alatt, melyet egy pályadíj kihirdetésének
és a pályamű benyujtásának határideje megszab. Évek sorának kellett azt
megérlelni, az ifjú hős lelkesedésének a férfiúi hideg ész uralma alatti
működésével.

Azokban az években, a midőn a dráma egy magyar költő ifjú szivében
chaoticus ködfoltból csillaggá tömörült, egész Európa harczot viselt
«egy» nemzet ellen, mely világháborúnak első oka az volt, hogy «az» a
nemzet királyát és királynéját megölte, s ebben a hadjáratban a magyar
nemzet is részt vett hősi önfeláldozással és királya iránti törhetetlen
hűséggel.

Bánk bán írójának tudnia kellett azt, a midőn drámájának kereteit
megalkotta, hogy ezt a művet nem a vele együtt élő kortársak számára
írja: hogy ennek az egész alapeszméjétől, irányától, hangulatától a
jámbor, királyhű birálók visszariadnak: – nincs szinház, melyben
előadhassák, – nincs mæcenas, a ki kiállítási díszéről gondoskodjék, –
nincsenek színészek, a kik az ő szellemóriásait élő alakokká
varázsolják: – és nincs közönség, a mely ezeket az eszméket, ezt a
nyelvet, ezt a költészetet megértse, felfogni birja.

Ellenben van censura, mely e mű színpadra hozatalát minden irgalom
nélkül betiltja.

És Katona József mégis megírta Bánk bánt, abban a biztos tudatban, hogy
majd talán késő æonok mulva, a mikor már ő maga a föld alatt porladozik,
ott fog az emelkedni, mint egy «monumentum ære perennius» ismeretlen
sírja fölött.

*

Ki volt Katona József?

Élétírói azt jegyzik föl róla, hogy egy kecskeméti szegény takácsnak a
fia volt.

Itt csak a «szegény» melléknév a tévedés.

Abban az időben a takácsok nem voltak szegények, a midőn minden ember a
saját házánál fonott vásznat viselte fehérneműnek, otthon szőtt
abroszához törülte kését. Még az én jurátus koromban is az anyám és
nővérem fonta vászonban ruházkodtam. Akkor a takácsok derék, tekintélyes
polgárok voltak. Katona uram hites polgár is volt a polgárhatóság
korszakában, melynek Gyenes Mihály inzsellér volt a főbirája. Én még
láttam a házát, díszes uri lak volt az, midőn tizenkét évvel a költő
halála után az említett Gyenes Mihály családjánál találtam két évig édes
otthont.

Derék házigazdám jól ismerte Katona Józsefet, mint ifjú költőt is és
később, mint hivatalviselő férfit, és sok adomát tudott felőle mondani.

Katona József kitünő nevelésben részesült. Atyja tíz éves korában Pestre
hozta őt fel a gymnaziumba, a hol lakása az egyetemi könyvtár épületében
volt; a jogi tanfolyamot is Pesten végezé. A jogtanulás befejeztével,
ismét a fővárosban tölté, a hogy szokás volt, a juratériát. Ezalatt is
szorgalmasan járta a királyi Curiát és a könyvtárakat.

Egyszer aztán hire futamodott az alföldi városban, hogy a fiatal Katona
József komédiások közé keveredett, azokkal összeszőtte a sorsát s eltünt
a világban. Szülői nagy szomorúságban voltak miatta; azt sem tudták
huzamos ideig, hová lett a szeretett fiuk.

De nemsokára megvigasztalta őket jó, jámbor szomszédjuk, a gelencsér, a
hogy azt a házigazdám elmondá előttem: «ne búsuljon kegyelmed Katona
uram, rátaláltam már a fiára; ott láttam a halasi vásáron: fehér
köcsögkalap volt a fején: úgy tánczoltatta a medvét.»

Ez a fogalma volt az akkori közönségnek a szinészetről, a komédiáról,
hogy az egyenlő mesterség a medvetánczoltatással.

*

Katona József színészi pályáját vázlatozva találjuk Toldy Ferencz magyar
irodalmi kézikönyvében.

Katona József még joghallgató korában kedvelte meg a színészetet. Itt
működött akkor a rondellában egy magyar színésztársaság. Ez a rondella
egy, a pesti Duna-parton ottfelejtett ódon bástyakörönd volt, színházzá
átalakítva. A társaság igazgatója volt Benke József, kitünő tragikus
színész, tudós fordító, később miskolczi tanár, számos gyermek atyja, a
kik közül egyik, Laborfalvy Róza, lett az én nőm. Ennek és Balogh
Istvánnak a társaságánál szerepelt Katona József, mint színész.
Tehetségét bizonyítja az, hogy Hamletet játszotta. Itt kellett
megismernie Shakespearet. Korábban írt darabjai, szám szerint tizenegy,
inkább Kotzebue és Iffland tanulmányára vallanak, s nem is sejtetik azt
a lángészt, mely Bánk bánban megnyilatkozott.

Színészkedése azonban csak műkedvelői kirándulás lehetett, «delectans
actor»: mert ugyanazon időben az ügyvédi censurát is letette s diplomát
nyert. Hiszen jogász koromban én is játszottam többször a színpadon, sőt
rendező is voltam, – csakhogy akkoriban már nem tartották Kecskeméten a
szavaló-művészt csepűrágó komédiásnak.

Nem irhatom meg a Bánk bánról szóló elmélkedést a nélkül, hogy magának a
szerzőnek 1819-ben nyomtatásban megjelent munkájához irott előszavát ne
közöljem.[4]

«Ötödik éve, hogy készítettem e darabot, mikor az Erdélyi Muzeumban a
kolozsvári leendő játékszíntől fölszólítás hirdettetett. Nem volt-e
pénz, vagy, a mit szégyen volna hinni – nem találtatott valamire való
munka és így a neszt csak az idővel akarták meghalatni? De valójában a
híre el is némult, vagy én legalább nem tudok róla.»

– Hát bíz ez úgy van. Katona József nem tudott róla. Azon időben még nem
volt napi sajtó, csak heti füzetek. Az Erdélyi Muzeumnak egyik számában
megjelent a pályázatról közölt tudósítás. De hát ki olvasta
Magyarországon az Erdélyi Muzeum íveit? A pályabirók itélete szerint
beküldött tizenkét pályamű közül legjobbnak találtatott a «Pártosság
tüze», szerzője Tokody János, de az is oly nagy hibákban leledzett, hogy
a pályadíj kiadása megtagadtatott tőle. Azonkívül még Bólyai Farkas
három színműve s egy Kisfaludy Sándornak tulajdonított dráma, Kun
László, találtatott dicséretre méltónak; de Katona József Bánk bánja még
csak megemlítésre méltónak sem véleményeztetett.

És ezt Katona József soha sem tudta meg. «De valójában a híre el is
némult, vagy legalább én nem tudok róla.» Így folytatja előszavában:

«Részemről elegendő hálát nem adhatok, hogy így esett; mert megvallom,
hogy gyengét írtam; mindazonáltal ezzel nem azt czélozom, hogy most egy
Phönixet mutatok elő, – nem, hanem csak jobbat. Éles szemek olvasgatták
és figyelmessé tettek a szépre úgy, mint a rútra: most is gyönyörködve
olvasom Bárány Boldizsár úr akkori barátomnak irásban adott «Rostáját».
Mindenkori szives emlékezetem legyen köszönetül.»

Ez után igazolja a szerző, hogy miért választotta a királyné öcscse
számára az Ottó nevet: holott történetíróink nem egyeznek meg abban,
hogy Bánk bán szerencsétlenségét Gertrudis királyné melyik öcscse
okozta: Eckbert bambergi püspök, Ottó burgundiai pfalzgróf, Henrik
istriai márkgróf és Berchtold, kalocsai érsek, egy tudatlan fiu. Katona
választása Ottóra esett. Szerző engedelmet kért Ottótól, ha nevéhez köti
öcscsének esztelenségeit, de hogy valósággal Berchtoldra gondolt, azt
sejteti, a midőn Bánk bán felhányja a királyné öcscsének biboros voltát.

A másik képzeleti alak volt Bánk bán felesége, kit Katona József Csery
Ottó czímű, németből átdolgozott regénye nyomán Melindának nevezett.
Előszavában futó fény lobbant végig munkája alakításán. Csak azután,
hogy drámája elkészült, akadt egy iromány a kezébe, melyben az van,
Michael és Simeon Miczban spanyol testvéreknek volt egy világszerte
híres szépségű hugok, kit Benedictus (Bánk bán) Konrád grófnak a fia
vett el. «Elismerem tehát Melindát spanyolabbnak, írja a szerző, s nem
győzök eléggé csodálkozni a véletlenségen, midőn Mikhált és Simont
idekevertem, a nélkül, hogy akkor a vérséget gyaníthattam volna is.»

Szerzőnek ebből a följegyzéséből azonban megérthetjük, hogy milyen nagy
különbségnek kell lenni az első Bánk bán színműve és a között, melyet
átdolgozásban ismerünk. Hiszen a bojóti spanyol testvérek gyöngéd
szeretete Melinda és gyermeke iránt az egész darabon végig szövődik s
fénypontját képezi azon izgalmas párbeszédnek, mely a IV. szakaszban
Gertrudis és Mikhál bán közt lefoly.

Az erdélyi irodalmi pályaverseny s a dráma kinyomatása között öt év telt
el. Ez alatt tökéletesítette Katona Bánk bánját azzá, a minek jelenben
ismerjük.

Az ifjú költőnek már akkor tisztában kellett lenni a feladatával, a
midőn múzsája sugallatára e nehéz tárgyat kiválasztá a magyar nemzet
történetéből.

A történetírók, a krónikások durva észjárását helyre kellett neki
igazítani. A költőnek ez nemcsak szabadsága, de kötelessége.

Jól mondá egykor Kazinczy Gábor előttem: «A história a poezisnak nem
gouvernantja, hanem csak öltöztető szobaleánya».

Hogy Bánk bán krónikájából magasröptű történetet alkosson meg, mely a
költészet szárnyain az igazság világába emelkedik fel, más királyt, más
királynét és más Bánk bánt kellett neki megteremtenie, mint a minőket a
krónikák eléje rajzolnak; a mellékalakokat pedig s azt, mely szenvedő
szerepet visel, de mégis főszemély a költeményben, Bánk bán feleségét
egészen költői fantáziájából kellett előállítania. Melindát az avult
papirosok «Totának» nevezik, s elbukását saját temperamentumának rójják
fel.

Katonának legelőször is meg kellett teremtenie képzeletében ama régmult
kornak egyetemes képét: a hatalmukat féltő, az idegenek uralmát nem tűrő
magyar főurak lázadásra törő szövetségét: a kizsarolt jobbágyság
keserves helyzetét. – Az első személyesítőjére talál Petur bánban, a
második Tiborczban. Mérséklőül áll közöttük a két meghonosult spanyol
testvér, a kiknek vérét még nem forralja fel a magyar nemesi
büszkeségnek idegent elperzselő sárkánytüze. Ennek a vérvilágításnak
árnyékául szolgál a királyi udvar sivár könnyelműsége, mely a léha Ottó
herczegben s a kalandor Biberachban talál kifejezést, s ehhez járul az
ellenkező világítás Gertrudis uralkodni vágyó, hatalma érzésében
elbizakodott alakjában. Az ellentétek egymással szemben tornyosulnak.

De megjelenik közöttük a történet vezéralakja, Bánk bán, az egész ember,
egész férfi, egész magyar. Megjelenése, hatalmas beszéde lecsillapítja a
kitörni készülő lázadást. A főurak meghajtják daczos fejüket s a kesergő
jobbágy elhallgat inséges panaszával.

Ekkor jön a tragikai fordulat a dráma közepén. Bánk bán hirül veszi
nejének meggyalázását Ottó herczeg által, látszólag a király
beleegyeztével s erre a szívét találó mérges tőrdöfésre a nagy
államférfi, a kormányzó bölcs egyszerre átalakul azzá, a mivé minden
egész embernek, egész férfinak, egész magyarnak át kell változnia:
halálra sértett becsülete megboszulójává.

A féltékenység szikrája kellett hozzá, hogy ő is úgy lángra gyuladjon,
mint a többi: még jobban azoknál.

Érezzük, hogy nem lehet, nem beszélhet máskép. De Bánk bánnál a démon is
ember.

A költő művészi keze tartóztatja a kitörni készülő katasztrófát, Bánk
bán, még Melindával történt találkozása után is, még Tiborcz ismételt
panaszait megértve is, a nádori méltóságát megillető mérséklettel beszél
királynéjával: tűri annak keserű szemrehányásait, ingerlő gunyorát s
csak becsülete elrablójának, Ottónak megjelenésére háborodik fel egész
férfiui vad indulatja, akkor is a csábító ellen fordul az, s csak a
királyné szenvedélyes beavatkozása okozza, hogy e harag az ő személyére
csap le; a tőrdöfés, mely a trón zsámolyát vérrel festi, nem az előre
kigondolt orgyilkosság műve volt, hanem egy vad indulatában elvakult
férj őrjöngéseé, a ki e tett után tántorogva lihegi: «a tető reám
szakad».

S a tragédia szelleme a következő szakaszban sem hanyatlik. Itt a
királyt látjuk, mint igaz férfit megjelenni, mint koronát viselő férfit.
Nem oly alakban, a minőben krónikások állították elénk, hanem a milyenné
a költő látnoki divinációval az igaz magyar királyt megemberesíté; nem a
jeruzsálemi ereklyékkel megrakott zarándokot, hanem a Halicsból
diadalmasan megtérő hős vezért, ki a ravatalon fekvő meggyilkolt
királynéja tiszta hírneveért kész bajnoki párvivásban megharczolni
ellenfelével, nejének gyilkosával. S a bevégzésnél remekel a költő
helyes érzéke. Bánk bánnak a szivét töri össze Melinda halála által. És
a király csak akkor, a midőn azt látja, hogy az egyenlő gyász, a közös
fájdalom által ő és ellenfele egyenlőkké lettek, de az ő feje még mindig
magasabb egy koronával, mint azé: akkor bocsát meg Bánk bánnak, s miután
a haldokló Biberach vallomása a királyné nevét tisztára mossa, tökéletes
lesz a kiengesztelés, a költői igazságtétel, a tisztán látó poezis
világot támaszt a história homályában.

Remekül van megalkotva ez az egész színmű.

A legtöbb magyar történelmi verses dráma úgy tünik fel nekem, mint azok
a nagy paloták és bazilikák falait diszítő mozaik képek, vagy az
ablakokon pompázó eukausztikai üvegfestmények; bámulom rajtuk a remekelő
művész technikai alkotását; de Katona Bánk bánjának minden alakja olyan
előttem, mint a régi görög szobrászmű, mely tökéletesen van kifaragva és
azonfelül élethíven kifestve: márvány, mely él.

S a nagy történelmi alakoknak kiformálásához járul a minden színezetében
jellemző költői nyelvezet.

Kitől tanulhatta Katona József e század elején ezt a magyar drámai
szólást, a minőn előtte nem írt soha senki, utána is nagyon kevesen?
Honnan kerültek elméjébe ezek a magvas mondások, a miknek mély értelmük
van, s a miket mégis mindenki megért, hogy írhatott ily tiszta
magyarsággal abban az időben, a midőn a magyar auctor, ha pennát fogott,
koncipiálni az ideáit, ahhoz segítségül hívott latint, francziát,
németet; hogy tudott oly gazdagon színezni azzal a nyelvvel, mely akkor
oly szegény volt; s az egyszerű szavak kincseket rejtenek gondolatokban,
érzelmekben, igazságokban.

Bánk bán költői szépségeit magasztalni közönségünk előtt épen olyan
fölösleges igyekezetnek tartom, mint a minőt az adoma tudósa kifejtett,
a ki kőolaj lámpáját tartá vendégei elé, hogy jobban lássák, milyen
fényesen süt a teljes holdvilág.

*

És ezt a remekművét a költő sohasem látta előadatni e világi életében.

1819-ben elő akarták adni a pesti rondellában, de a censura letiltotta.
1830-ban Katona József ifjan, hirtelen halállal kimult.

Legelőször került színpadra Bánk bán a pesti nemzeti szinházban 1839-ben
márczius 23-án Egressy Gábor jutalomjátékául. Természetesen a censura
által jól meghuzkodva. De több előadásra még sem bocsáttatott.

Ismét színre hozatott másodszor 1845 november elsején új
szereposztással. Ezúttal Bánk bánt idősebb Lendvay Márton játszotta, a
királynét Laborfalvy Róza, Melindát Lendvayné Hivatal Anikó, Petur bánt
Szentpétery, Biberachot Fáncsy Lajos, Tiborczot Bartha, Mikhált
Udvarhelyi személyesíték. Mindezeknek jelmezes alakjait megörökíté
Barabás rajzónja.

Bizony csak a rajzón. A veres plajbásznak megint volt rá gondja, hogy
Bánk bán elpihenjen.

A harmadik előadása igen nevezetes volt.

Egy olyan napon, mely nem engedi magát a féltékenység tarjagai által a
márványlapon benövetni, maga a fölséges nép követelte Bánk bán előadását
a nemzeti színház igazgatóságától.

1848 márczius 15-ikének jegyeztük fel ezt a napot.

Ingyen-előadás volt.

Hogyne emlékezném erre az előadásra; hisz magam is szerepeltem benne;
ott álltam, ott beszéltem a színpadon.

Régen volt az: ne beszéljünk róla.

Aztán megint nagy ideje volt Bánk bánnak csendesen szunyadni a
kriptájában.

1858-ban márczius 10-ikén hozatott ismét színre, szelidített szöveggel.
Egy év mulva ismét 1859 ápril 25-ikén elővétetett Prielle Kornéliával,
mint Melinda. Akkor ismét rázárták a sírboltajtót.

Végre hajnalodott a szabadság égalján.

Bánk bán is fölébredt.

1868 szeptember 27-ikén hozatott újból színre: ezúttal a teljes
hamisítatlan szöveggel.

És azóta folyvást él Bánk bán és folyvást növekedik; egyre nagyobb lesz:
ez a mi irodalmunk Cassiopeia-csillaga!

Az alkotmányos korszak alatt száznál több előadást ért Bánk bán. A
századik előadását 1895 május 13-án ünnepeltük; még Bécsben is előadták
a nemzeti színház művészei 1892 október elsején magas és legmagasabb
körök jelenlétében, magyarul.




LÁTOGATÁS A HELIKONON.

(1880.)

Sok szép vidékét bejártam az idén Magyarországnak, voltam a csorbai
tónál, a Lengyel-nyeregnél, a tarpataki zuhatagnál, megmásztam hét ősi
várrom düledékeit, rengeteg erdőkön hatoltam át, mikben a medve
bandaszámra kóborol, de azt az egyet meg kell vallanom, hogy mind
valamennyi tájék fölött _Somogy vármegye tabi járását_ illeti meg az
elsőbbség – a _rossz utak_ tekintetében. Ilyen utak még Boszniában sem
lehetnek. Siófoktól _Zala_ helységig az egész út a lehetetlenségek
meglepő változatossága. Gödrök, a mikbe vakmerően bele kell rohanni,
pocséták, a mikben a ló hasig gázol, vízmosások, a miknek kígyóvonalát
mesterséges tekervényben kerülgeti az ügyes kocsivezető; itt-ott
megrakták a dágvány mentén fűzfa-karókkal, hogy el ne sülyedjen a
szekér; némely helyen mutatja a bedült árok, hogy ott egy előttünk
haladt kocsi beledült a mélységbe s előre figyelmeztet, hogy jó lesz
kiszállni és fogni a kocsi oldalát, nehogy ez is utána düljön. Rettegés
fog el a gondolattól, hogyha szemközt talál jönni egy másik szekér, hogy
térünk ki egymásnak? Dehogy jön! Három óráig baktatunk előre s nem hogy
szekeret, de még gyalog embert sem találunk; még a mezőn sem látható egy
emberi alak; a réten ott savanyodik a lekaszált csáté, a pocsolyában ott
bűzöl a lekötözött kender; aztán a hátahoporjás hegyeken ott terül el
hosszan a mély, hallgatag erdő. Ez az erdő volt a tanyája Somogy
hirhedett rablóinak; itt uralkodott _Patkó_, _Hajnal_ és _Kutyási_, meg
_Séta Pista_. Innen látogattak be a szegény legények a tabi plébánoshoz
fényes nappal s míg a csendőrök az utczán bersáfoltak, az alatt kedvükre
raboltak a ficzkók s a zsákmányt a plébános saját fogatán nagy dalolva
vitték odább. A dolognak még szomorúbb vége is lett. Az nap éjjel a
plébános arra riad fel, hogy a kapuján egy ember átmászik, hirtelen
puskát ragad, kilő a sötétbe s a kapumászó halva esik le. Az pedig nem
volt zsivány, hanem a szolgáló szeretője.

Látni kell ezt a tájat, hogy az ember megértse a somogyi Abruzzók
kalandorainak viselt dolgait. Soha szolgabiró, utibiztos erre a tájékra
nem vetődik: az utakat tavaszszal _beboronálják_ s azzal minden meg van
téve. Igy aztán az is megérthető, hogy az «express» levél, a mit _három
nappal előre_ küldünk Zalába, érkezésünket tudatva az ott lakókkal, épen
_három órával később_ érkezett meg mint mi magunk; – lévén a geometriai
távolság Siófok és Zala között – «két» _magyar_ mértföld.

Ezt az «út»-leirást pedig szükségképen előre kellett bocsátanom, mert ez
szolgál kulcsául a tovább leirandóknak.

Mikor az ember végre épkézláb eljutott annak a hegyi pataknak a
hidjához, a melyik az egész völgyet mint egy széles mocsár elöntve
tartja, s a hidról a bombanagyságu görgeteg kövekkel meghordott uton
szerencsésen keresztül törtet tengely törés nélkül, akkor maga előtt
látja Zala helységet s annak a tulsó végén, egy szép park közepette azt
az uri lakot – a hol vágyai czélját találja.

Itt lakik _Zichy Mihály_, a világhirű művész.

Jobb helyet bizony ki nem találhatott volna, ha az volt a czélja, hogy
atelierjében háborítatlanul dolgozhassék, mert itt ugyan rá nem bukkan
más, mint a ki művészetének fanatikus tisztelője.

A zalai kastélyt és uri birtokot Zichy Mihály és Antal testvérek most is
osztatlanul és közösen birják. A nagy parkot még édes atyjok ültette,
hanem a kastély udvarán, mely díszkertté van átalakítva, exotikus
virágcsoportokkal, már a nagyvilághoz szokott művész izlése látszik; még
inkább az urilak termeiben, melyek tele vannak műemlékekkel, azok között
Zichy Mihálynak legelső olajfestménye, egy imádkozó leány, azután finom
nőarczképek, rég elmult divatú öltözetekben, miket a családi kegyelet
őriz.

Zichy Mihály csak néhány év óta lakik itten s azóta lett a kastély egy
művész szentélyévé átalakítva. Igen kora fiatalságában került
Szentpétervárra, a minek ez a története. _Ilona_ orosz nagyherczegnő
Ischlben mulatott s festeni tanult. A bécsi művészakadémia akkor Zichy
Mihályt ajánlotta neki tanárul, a kit el is fogadtak. Egyszer csak
_Miklós_ czár parancsot ád a leányának, hogy rögtön menjen haza. Zichy
is vele ment. De utiköltséget nem küldött nekik a czár. Igy utaztak nagy
sietve Szentpétervárig, se Zichy Mihálynak, se Ilona nagyherczegnőnek
egy kopek sem volt a zsebében. Sándor koronaherczeg itt aztán nagyon
megszerette Zichyt, s mikor később trónra lépett, a művésznek minden
időben szabad bejárata volt a czárhoz, s mikor magukra voltak, nem volt
közöttük se czár, se festő. De annál nagyobb ellensége volt a magyar
művésznek az egész udvari környezet. Zichy kedélye tele van satyrával.
Az orosz udvar minden bűne és hibái ismeretesek voltak előtte s azokat ő
éveken keresztül találó művészi felfogással ostorozta genreképeiben; a
mikből három vastag folians van birtokában, egy egész memoire az orosz
udvari élet évtizedeiről, nem írva, de rajzolva. A birtokában levő
rajzok az eredetiek, a czárnak csak a másolatokat nyujtotta át. S ezek
képezték a bizalom és ragaszkodás összekötő kapcsát a czár és a művész
között. Egy embere volt a czárnak, a ki tudatta vele az igazságot –
rajzban. Csak egyetlen egy képeért neheztelt meg rá Sándor czár, ez a
kép egy öreg tábornokot ábrázol, a ki félszemét elveszté. Szép, fiatal
neje van, ki a mint a félvak hadastyán szemére felköti a kendőt, ennek a
két csücskéjéből szamárfüleket csinál neki s a közben dévaj kaczérsággal
kacsint egy az ajtón át eltávozó fiatal tisztre. Ez is élethű kép volt,
de a czár visszaküldte azt a művésznek, ezt írva alája: «ayez esprit, ne
soyez pas méchant!» Ezt a benső viszonyt, ezt a senkit sem kimélő
gunyort nem tűrhették az orosz udvaronczok s addig áskálódtak Zichy
ellen, míg az megúnta a torzsalkodást s ott hagyta nagyfizetéses állását
s hazajött Magyarországra. A nyarat rendesen itt tölti; a telet Párisban
vagy Nizzában. Termel és teremt.

Zichy Mihály most felül van az ötvenen; de a mellett egész fiatalnak
látszik; dúsgazdag szőke haja, nem is szürkülő szakálla, szelid, mélázó
szemei, magas nyilt homloka, jó szívre valló ajkmetszése mind úgy
összhangzik daliás termetével, a mit sajátszerű otthoni öltözet fedez,
szürke kurta felsőzeke, bő bugyogó, térdig érő veresharisnya, csattos
czipő. Csak a tiszta magyar beszéd, meg a barátságos vendégszerető,
nyilt kedély árulják el benne az ősmagyar sarjadékot.

Családja egészen orosz. Neje valódi orosz szőke szépség idomaival
vonásain, a németet is idegen kiejtéssel beszéli és férjével oroszul
társalog, – három szép leánynyal azonban, kikkel Siófokon találkoztam,
már folyvást beszél magyarul. Kiegészíti a családot egy franczia
társalkodónő, kit Zichy, mint a család régi barátnéját mutat be, és
végül a kit nem szükség bemutatni (mert már találkoztam vele Párisban,
sőt az arczképét is kiadtam egy lapomban) – _miss Mary_, Zichy
tanítványa. Finom, valódi délorosz typusu szépség, mély tüzű ábrándos
szemekkel, vékony összeszorított piros ajkakkal; egyszerű fekete
viganóban, s hosszú ujju, himzett veres orosz ingben. Mikor először
láttam, akkor hosszan leeresztve, szétszórtan viselte fekete haját; most
összefonva hordja már, s tekintetében valami néma szenvedés látszik.
Miss Mary az orosz czári udvar főorvosának a leánya, ki tizenkét éves
kora óta növendéke a mesternek, s vele együtt jár-kel a világban a
nélkül, hogy azt valaki felötlőnek találná: (hisz a festők egymás
irányában nemnélküliek). A bécsi kiállításon a tanítvány egy
festményével kitüntető érmet nyert: ez volt az «égi és földi szerelem»
(Mária és Magdolna).

A mester, ebéd után átvezetett bennünket atelierjébe (leányommal együtt
voltam ott). A festőműhely nagy részét elfoglalja az a terjedelmes kép,
melyen Zichy most dolgozik, (ha ugyan félbe nem hagyja) a lapokban már
előre ismertetett «danse macabre.» – A modell most is ott ült a
karszékben: egészen öltözetlenül: t. i., hogy még bőr és hús sem volt
rajta: egy csontváz az. Az egész kép csupa csontvázakból lesz
összeállítva: csontváz menyasszonyok ölelkeznek csontvőlegényekkel s
csontváz ellenségek nyomják le egymást a koporsófödéllel. Míg nem kész a
kép, nem akarok róla véleményt mondani, de megvallom, hogy nem bánnám,
ha elébb más képeket készítene el a művész. Tartok tőle, hogy ezzel nem
lesz szerencséje.

A ki Zichy Mihály művészi tehetségét meg akarja ítélni, az ne a
festőállványnál, hanem a rajzoló táblánál keresse őt fel. A rajzban
Zichy Mihály fölötte áll minden előttem ismeretes művésznek, még
Doréenek is. Az eleven fantáziának engedelmes művészi kivitel, párosulva
a jellemzés, az ismeretgazdagság sokoldalu előnyeivel, a csoportok
összhangzása, az érthető allegóriai kifejezés eltalálása őt e téren a
legelső művészek sorába emelik; de még ezenfelül járul hozzá valami, a
mi az egész alkotásnak valami bűvszerű hatást ad: a költői szellem, a mi
az alakokat ihletével felmagasztalja. Ilyen alkotásai Zichynek
különösen, a miket Lermontoff «Daemon szerelme» költeményéhez készített.
Ezeket egy orosz kiadó rendelte meg, a ki Lermontoff összes műveit
illusztrálva bocsátja közre s a rajzokért Zichy Mihálynak negyvenezer
frankot fizet. E végett Zichy ez évben újból Oroszországba utazik; de
nem a nyirfás finn öbölbe, hanem a puszpángerdős Kaukazusba, a hol a
cacheti bor s a lángszemű mingreliai hölgyek teremnek, s ott fog tölteni
két telet: nyaranta visszatérve Magyarországba. Ott létünk idején épen a
Zichy Géza költői beszélyéhez való illustratiókat fejezé be, a miket az
Athenaeum rendelt meg. Egyenkint mindegyik egy remekmű! – Zichy Mihály
rajzalbumát végig nézni, valódi dobzódás az olympi élvezetekben.

Az ateliervel szomszédos szoba maga egy kis muzeum. A mi itt ritka és
nagybecsű fegyverdarabokban a világ minden részéből össze van állítva,
az maga egy kincstár, külső tekintetre is; de a legbecsesebbet maga a
könyvtár rejti. Itt vannak felhalmozva mind azok a művészi kiállításu
munkák, a miknek példányai csak a fejedelmi könyvtárakat ékesítik;
miknek köteteinél nem száz, de ezer frankokról beszélnek; a díszbutorok
legfényesebbikét pedig az a szép triptica képezi, melyet a párisi magyar
egylet munkás polgárai készítettek remekbe Zichy Mihálynak. És ezt az
emléket valóban megérdemlette.

Ha van valami, a mit még a művészi lángésznél is magasabbra lehet
becsülni egy emberben: az a hazafiság. Zichy Mihály hazafisága nem olcsó
frázisokkal van építve, az övé élő tettekben beszél. Mialatt a párisi
magyar egylet elnökségét viselte, ez egyletnek szerzett egy negyvenezer
franknyi segélytőkét; és a mi ennél is több: egy egészséges irányzatot,
a mely irányzat nyomán, minden Párisba kerülő magyar iparos ifju azonnal
munkához jut, – a helyett hogy betyárkodásban, korhelykedésben
vesztegetné idejét és tehetségét, a tökéletesedés versenyére lesz
szorítva, tanulásra, dolgozásra ösztönözve s mindegyik becsületére válik
nemzetének. Ez legnagyobb részben Zichy Mihály érdeme. Megörökítették
ezt maguk a magyar egylet tagjai, egy Zichynek átadott albumban, melyben
fotografia helyett mindegyik a saját élete rövid vázlatát írta le; első
sorban Munkácsy Mihályé, mely így kezdődik: «mikor én tizenhét évvel ez
előtt még asztaloslegény voltam.» És itt föl kell jegyeznem azt a
meglepő, de annál inkább jóleső tüneményt, a mely a művészi világban oly
ritka, miszerint az egyik művész (Zichy) úgy kap minden alkalmon, hogy a
másik művészt (Munkácsy) magasztalhassa: egész lelkesülve beszél róla,
olyan előnyeit is feltárva előttünk, a miket mi még nem ismerhetünk. Ez
a pályatársi elismerés még a ritkaságok múzeumában is ritkaság.

Aztán, mint minden lángésznek, neki is megvan az a sajátsága, hogy
valami más egyébben találja a büszkeségét, mint a miben mester. Mikor mi
a művészi remekeit legjobban bámuljuk, félrehív s odavisz a
lepkegyűjteményéhez s kényszerít a lepidopterái felett szörnyűködnünk,
miket mind saját kezével gyűjtött Oroszország nagy sivatagain. Persze az
nagyobb mesterség, mint képeket festeni. Ezeket a lepkéket mind maga
szurkálta gombostűre.

– Szegény lepkék! – sóhajt fel a szép Miss Mary.

– A lepkét sajnálod, ha megölik: dorgálja a mester; de a parasztot nem
sajnálod!

– A parasztért nem kár, felel a tanítvány durczásan.

Azután a műélvezettől ittasultan kimegyünk az udvarra; az utczára; a
falu ifja, leánya (épen vasárnap van) mind oda siet a művésznek kezet
csókolni, úgy él közöttük, mint egy igazi hoszpodár. Odahivatja az
öregeket, a bírák uraimékat s tudatja velük, hogy a nagy harang, a mit a
falu számára öntetett, már útban van: gondoskodjanak a harangszentelési
ünnepélyről, a lakomáról majd gondoskodik ő.

A földmívelő polgártársak azután barátságosan kezet szorongatnak
mindnyájunkkal. Miss Mary parolázik velük s magyarul mondja hozzá:
«Isten áldja meg, bácsi.»

Én csodálkozva kérdem tőle:

– Hát ezeket a parasztokat már el tudja szívelni?

– Hja, ezek magyar parasztok.

– S ezek jobbak a többieknél?

Az orosz hölgy rám néz azokkal a titoktartó szemeivel, azután ismét
elburkolja magát álczázó sárkánypikkelyeibe s hideg mosolyra vonva félre
ajkát, ezt feleli:

– Nem; de igen jó bort adnak inni!




A HISTÓRIAI TAROKKPARTI.

(1895.)

A karácsonyi műkirakatokban látható Ferraris képe, igen szépen sikerült
heliogravürben visszaadva, melyet a Sváb Károly birtokában levő eredeti
olajfestmény után «a históriai tarokkpartinak» neveznek.

Nem azért nevezik pedig históriai tarokkpartinak, mintha az
együttjátszók s a nekik asszisztáló «bibiczek» itt csinálnák ennél az
asztalnál a világtörténetet; hanem azért, hogy ennek a tarokkpartinak
históriája van.

Ez a tarokkasztal három miniszterelnököt látott bukni (sőt segített
buktatni), a negyedik (Wekerle) csak úgy menekült meg, hogy nem tud
tarokkozni. – Nagy hiba egy olyan szép talentumu embernél!

Ugy hiszem, hogy modern társaságban egészen fölösleges fáradság arról
értekezni, hogy a tarokkozás milyen nevezetes tudomány, több mint
tudomány, – művészet! Sőt mondhatnám: diplomáczia, – az is a haute
financeal összekötve.

Itt a szerencse magában nem segít, az ember a legjobb kártyákkal bukik
meg, s nagyon rosszakkal diadalmaskodik. Ilyenkor azt mondják: «ángol
ész!»

Csak nehány esetet sorolok fel a tarokkasztal krónikáiból, melyek arany
betükkel vannak feljegyezve az emlékezet márványtábláira.
Lehetetlenséggel határosok!

Hogyan lehetett az, hogy X. kimondja kilencz tarokkal az ultimót: Y.
megkontrázza tizenegy tarokkal és X. megcsinálja a pagátot a végén?
(Z.-nek, a harmadiknak a hibájából.)

Hát az hogyan érthető meg, hogy X. pagát ultimot mond tiz tarokkal, Y.
tiz tarokkot proklamál, kontra pagát ultimóval, pagát elfogással; erre
Z. kikiáltja a tuletroát: ezzel tudatva, hogy a kezében levő két tarokk
a két nagy matador. – És X. megnyeri a játékot s hazaviszi végül a
bohóczot és így a tuletroát is meghiusítja.

No meg az a nevezetes nagy strágesz, a mikor Y. kezében van tiz primör
és két blank király: ezzel a hatalommal kimondja a pagátfogást, három
matadort, volátot. S aztán elveszti a játékot, harminczháromban, ötödik
vétellel, rekontrával s minden egyéb kimondottat.

A kik értik e nemes művészetet, azokra bizom e nehéz feladványok
megfejtését: melyek valóban megtörténtek a históriai tarokkasztalnál.

Az olyan eseményeket is tartogatja Clio, a mikor M. barátunk négy
dámával mondta ki a szólót – és megcsinálta. Ehhez már szerencse kellett
és vakmerőség.

Ennek az asztalnak a szereplőit kivánom bemutatni, a hogy a titulusaik
adják.

A Forhand az a «generális», a ki azóta is, hogy magát közlegénynek
vallja, megmaradt generálisnak: a középső figura, a ki a pagát fiut nagy
aggodalmak között fekteti a kihivott szinbe: az a «májszter»: nem azért,
mintha ő volna a tarokkban a mester; hanem azért, mert a becsületes
pesti czizmadia-czéh megválasztotta tiszteletbeli mesternek. – Az a
fekete sapkás, a ki mingyárt elüti az ártatlan pagátot, az a «Gonosz
Pista» (dehogy gonosz: hisz ő a honvédek apja), a ki ezt a predikátumot
csak az által érdemelte ki, hogy legjobban tud a többiek közt kártyázni;
a negyedik végre, a ki háttal van felénk fronttal, az a «főrend». Az
arczát azért fordítja félre, hogy eltitkolja rajta a kárörömét
felebarátja veszedelme fölött.

A negyedik hely néha képviselőt változtat. Mikor lutheránus gyülések
vannak, olyankor elfoglalja azt az exczellencziás oberlutheraner, a ki
azért, hogy nekem kedves kortársam és mindenre előfizetőm, a tarokkban
nagy drukker: más-más alkalommal pedig a «fejedelem», a ki egy
nehezékkel még nagyobb. Néha a miniszterelnök is kiegészíti a pártit s
gyakorolja az üdvös korrupcziót – a saját tárczájából. Kevesebb jót
jegyezhetek fel a horvát miniszterről; mert az mindig megadóztatja a
magyarokat. Mikor a generális távol van, olyankor suppleálja őt a
«dárdás». – Nagyon rosszul suppleálja a közérdek tekintetében.

A kik e tablóban a négy szereplőt körülülik és állják, élethiven talált
arczképekben, azok a «bibiczek». Vannak szerencsehozó bibiczek, a kik,
mint a mesebeli lidércz, arany tojást raknak le, a mely háznál
letelepednek, vannak ellenben «szurokmadarak», a kik után «nem terem fű
azon a helyen, a hová ők leülnek».

S a bibiczek nem elégesznek meg a néma szereppel: azok belebeszélnek a
játékba, tanácsokat adnak, biztatnak, hecczelnek, beugratnak, válogatnak
a talonban: «ezt vedd fel, azt tedd le» nógatnak: «mondd ki a szólót, az
ultimót!» ha renonszot adtál, oldalba löknek, figyelmeztetnek rá, vissza
vétetik a már az ütésbe beletett kártyalapot (ez mind járja ennél az
asztalnál), összeszidnak, ha suskust csináltál: kinevetnek, ha a
Hinterhandos tizenhét tarokkal megkontrázott s a játszma végén
esküdtszéket ülnek fölötted, s kimondják rád a vétkest: s kiszámítják a
perköltséget; ellenben annak a diadalhirével, a ki az egész társaságot
kirabolta, betöltik az egész klubbot.

Talán hát valami nagy pénzbe megy a játék, hogy megérdemli a nap hőse a
«főrabló» nevet? Dehogy megy: krajczárokba játszanak. A
nyereség-veszteség számla akként jegyeztetik, hogy az ember tart egy
«nyerő» zsebet, meg egy «vesztő» zsebet. Esztendő végén mind a kettő
üres, s arról tudja az ember, hogy a «mérleg» tökéletes.

De hát meg volt érte a gyönyörüség.

Mert hát nagy gyönyörüség az, mikor komoly emberek, a kik belefáradtak
egész nap az ország gondjaiba, a magas (és nem magas) politikába, a
hivatásuk terheibe, este felé másfél órára összeülnek játékot csinálni,
s ez alatt nincs rájuk nézve se keleti kérdés, se Venezuela, se második
állomáshajó, se börzepánik, se honvédegylet, se nógrádi tisztujítás.

De még nagyobb gyönyörüség az, hogy ennél az asztalnál van rendén az
igazi «szabad szó»; itt lehet a hatalmasokkal szemben a közlegényeknek,
kölcsönösen a jó barátoknak, olyan válogatott erős mondásokat
közrebocsátani, a minőkért, ha másutt mondatnának: nyomban magukra
vonnák az elnöki rendreutasítást, s küldenék egymásra a szekundánsaikat.

A ki «ezt» nem kóstolta: az nem tudja, hogy mi a tarokkban a haut gout.

Laikusok kedvéért feljegyezzük a neveiket az arczkép-csoportot képező
alakoknak (keleti nép lévén, jobbrul balra olvasván): Mikszáth Kálmán,
Pulszky Károly, Podmaniczky Frigyes, Beöthy Algernon, Odescalchy Gyula,
Tisza Kálmán, Jókai Mór, Csernátony Lajos, Nedeczky István, Gajári Ödön,
Sváb Károly.




RUDOLF TRÓNÖRÖKÖS.

(1886.)

Mikor a trónörökös főherczeg a keresztségben e nevet kapta, egy öreg
magyar tudós ezt az anagrammát csinálta nevéből «Fordul». És valóban
attól fogva nagyot fordult Magyarország sorsa: és még mindig fordul,
mindig jobbra fordul. Ha mi nem mondanók el, beszélnének a kövek, a
szobrok, a palotasorok, beszélnének a vasutak, a gépek, a gyárak,
beszélne maga a haza földje. A főváros kereskedelmi emporiummá,
uralkodói lakhelylyé, európai nevezetességgé emelkedett: s vele versenyt
haladtak a vidéki székvárosok, mívelődött a nép; – tudomány, művészet,
irodalom magasra fejlődött; iparunk virágzóvá lett; kereskedelmünk
kiterjedt; – hitelünk megerősült, országunk biztosságára
honvéd-hadseregünk hatalmasan szervezve lett.

A szabadság minden téren meghonosult és érvényre jutott, alkotmányban,
szellemben, vallásban és iparban, s a szabadság szülötte: a belső rend:
– és visszfénye a szeretet, mely a trónt körülragyogja.

Mind e tanubizonyságait Magyarország sorsa boldog fordulatának gazdagon
egyesítve látja ország-világ, e napokban feltárva azon országos
kiállításban, melynek védnöke Rudolf trónörökös.

Megnyitó szavait, melyekkel a kiállítást felavatá, mint valódi
aranybullát őrizheti a magyar nemzet. Igazságos, becsületünkre váló és
megérdemlett nyilatkozatok azok.

Ez a kiállítás emel bennünket az európai népek magaslatára. A büszkeség
helyét felváltja keblünkben az önérzet, a mi amannál több.

Ipartárlatunk magas védnöke, ki egykor a trónon fog ülni, e trón
lépcsőit erősíti addig. Kivánjuk, hogy e munkája hosszú időn át tartson.
Kivánjuk, hogy dicső atyja sokáig éljen, s trónörökösének sokáig legyen
alkalma e trón támaszait megszilárdítani; s hogy mielőtt homlokát a
szent korona övezné, a nép szeretetét fonja halántékai körül.

Valóban nagy megnyugtatás egy országra nézve, ha a távol jövendőbe is
tisztán előre láthat; s ugyanazon nagyra törekvő alkotásnak, melyet a
jelenben végez, folytatását szemlélheti a következő ivadékban.

Azért nagy érdekkel jegyez fel a nemzet minden vonást, mely a jövendők
vezérének fejedelmi alakját kidomborítja.

A legelső és alapvonása a trónörökös jellemének a tiszta szabadelvűség,
a mit mély vallásos buzgóságával ki tud egyeztetni. Irott műveiből,
irányadó szavaiból mindenütt kiismerjük ezt az uralkodó vonást. Ilyen
volt már a neveltetése is, s magas szülőin kívül ebben minden rendű
nevelőinek érdemét el kell ismernünk. De mégis magában a lélekben kell
az ahhoz való alapnak meglenni.

Azután jellemzi a főherczeget a munkásság ösztöne. Mint hadparancsnok
már magában is eléggé el van foglalva hivatalos teendőivel, üres óráit
irodalmi munkássággal tölti be. Mindent sajátkezüleg ír, kész,
gyakorlott irálylyal, a min nem lehet igazítani semmit; egy pár sorban
egész képet, egy lapon egy egész panorámát tud visszaadni, hogy azt
bármely professionátus író irigyelhetné tőle. Utazásai a hazában és a
külföldön megannyi érdekes tanulmányok; s a természettudományokban való
jártasságával zavarba hozza a dilettans írókat. Még testedző mulatsága,
a vadászat is buvárlásainak szegődött szolgája.

A trónörökös idylli boldogságú családi életet él; s otthonában ugyanaz
az élet folyik, a mi a régi jó időkben a középosztály egyszerű családjai
körét jellemezte. Még a magas szülői iránti kegyeletes viszonya is a mi
régi patriarchalis szokásainkkal azonos.

A művelt emberek között szokásos udvariasságon kívül semmi udvari
etiquette nem divik körülötte. Mikor a magyar vagy osztrák tudósokkal
értekezik, azok abban az öltözetben mennek hozzá, a miben az utczán
járnak, gála, érdemrendek nélkül; mindenkihez nyájas, szives; de a
mellett figyelmesen kutató, és élesen itélő.

Az általa kezdeményezett és vezetése alatt szerkesztett nagy népismei mű
alkotása is egyike a trónörökös jellemét kiegészítő vonásoknak.

Az is nagyon megszivlelendő körülmény, hogy a trónörökös nem
élvhajhászó, hizelgő udvaronczokkal veszi körül magát, – hanem azokkal
az egyszerű emberekkel, a kiknek életfeladatuk az igazságot kutatni, és
hivatásuk azt napfényre hozni s a kiknek adott utasítása az aranymondás:
«azt írjuk, a mi igaz». De még jobban ki fogja az idő (nyolcz évi tartam
alatt) tüntetni, mily fontos feladat megoldását tűzte ki maga elé a
trónörökös e mű létrehozásában, melynek irodalmi és művészeti
tanulmányai mellett még az a czélja is van, hogy a monarchia népeit
egymással valódi minőségükben, rokonszenves szokásaikban megismertesse,
saját magunknak és a külföldnek a felől, hogy mik voltunk és mik
vagyunk, felvilágosítást adjon: és végül láthatóvá tegye, hogy a
monarchia egykor leendő uralkodója minden népei iránt való szeretetét
mily igazságosan tudja felosztani.




A TRÓNÖRÖKÖS BETEGSÉGE.

– Bécsi levél. –

… Még egy feladatot nem engedhettem el magamnak. A trónörököst láthatni
és vele beszélhetni. Tudom jól, hogy a beteget, a lábbadozót, minden
szokatlan látogatás irritálni szokta; olyankor a fejedelem is csak
gyönge ember. Azért előbb Weilent kértem fel, kinek az nap hivatása volt
a főherczeghez, tudakolja meg a fenséges úrtól, hogy nem lennék-e
terhére? nincs semmi izgalmas közleni valóm, csak éppen látni és
hódolatosan üdvözölni szeretném.

Már korábban írtam egy levelet Weilennek, (a mire ő a hirlapokban azt a
közzétett választ küldte), ebben elmondtam, hogy milyen aggodalmat költ
Magyarországon a trónörökös betegsége. Nagyon óhajtanók, ha jobban
vigyázna egészségére, a mely két országnak az egészsége. A
legirgalmatlanabb hózivatarban vadászott mindenféle sasokra, a Wiener
Waldban, ott hűtötte keresztül magát. Erre czélozva, a levelem végén azt
írtam: ha II. József császár jelszava volt: «aquila non captat muscas»
legyen Rudolf trónörökösé inkább: «delphinus non captat aquilas.» Ezt a
levelemet Weilen barátom megmutatta ő fenségének, a ki azt végig olvasta
s kegyesen fogadta. Ezt akartam neki élő szóval is megmondani.

A fenséges úr másnap délután fél háromra engedett megjelennem;
megizenve, hogy csak uti öltönyömben menjek, miután tudta, hogy a négy
órai vonattal haza akarok utazni.

A fenséges úr már fenn jár, de még mindig botra támaszkodva s
meghalványult arczán meglátszik a kiállt betegség nyoma. A már egyszer
látott koczkás otthonka volt rajta. A fenséges asszony zongorázó
szobájában fogadott; a hol ő maga egy gömbölyü kerevetre ült le, melyhez
támasztva áll a főherczegnő hárfája. Nekem magával szemben mutatott
helyet.

Elmondtam, hogy csak az a vágy hozott ide, hogy ő fenségét lássam és
azután, hogy mindazoknak a híveinek az óhajtását tolmácsoljam, a kik
szerencsés felgyógyulásáért imádkoznak, de jövőre nézve nagyon
megnyugtatónak találnák, ha ő fensége oly drága egészségét jobban
megőrizné.

– De mikor én soha életemben nem voltam beteg, mondá a trónörökös. Nem
tudtam, mit tesz az, hogy az embernek valamije fájhat. Ez nekem egészen
uj dolog.

Kérdeztem, hogy hol érezte a fájdalmat a főherczeg?

– Hát a fejem tetejétől a lábam hegyéig mindenütt.

S aztán elmondá, hogy néhány napig komolyan rosszul volt, hanem aztán
látva az arczomon az elképedést, hirtelen mosolyogva mondá: «de azért
nem lesz semmi baj; én megint olyan erős leszek, mint ez előtt voltam.»

Adja a jó Isten!

Azután tudatta velem, hogy a márczius hónapot Lacroma szigetén fogja
tölteni, a hol a szabadban sétálhat; ez helyre fogja hozni; áprilban már
közöttünk óhajt lenni Budapesten, a midőn ő felsége a király egész
udvarával együtt lejön s itt több udvari bált is fog adni.

Ezzel én távozni akartam; de ő fensége még a kedvencz eszmetárgyáról, a
népismei munkáról akart tudakozódni s értesíttette magát az eddigi
mindennemü munkálatok felől. Egynémely hiba is csuszott be az eddigi
füzetekbe (hiába: emberek vagyunk). Azokat észrevette. Mondám, hogy már
második kiadást rendezünk (az első 16 ezer példány már elfogyott), abban
ki lesznek igazítva. A második, Magyarországról szóló füzetet már
megküldte ő fenségének a – német kiadó, a magyart szeretné látni.

De egészen belemelegedett volna a trónörökös ebbe a tárgyba, holott
minden szellemi munka orvosi tilalom alá van vetve s én magam is
megfeledkeztem az óvatosságról. E perczben azonban megnyilt az oldalajtó
s megjelent a trónörökösnő fenséges, oltárképi alakja, komoly,
figyelemteljes tekintettel. Ezuttal a kitiltó árkangyal volt.

Elértettem a figyelmeztetést, siettem bucsut venni. A trónörökös e
szókkal bocsátott el:

– A viszontlátásig, Budapesten. Üdvözölje a munkatársakat otthon.




ANDRÁSSY GYULA GRÓF.

(1890.)

Leomlott a Pharosz! Maga a világító torony. De az őrfény, melyet magasan
hordott, nem hunyt el vele együtt; az ott marad, éjben, viharban jelezni
a biztos révpartot.

Egész élete egy hosszú út volt a haza és a szabad eszmék szolgálatában –
egyik _veres padtul_ a másikig. – S megadatott neki, hogy még életében
egy messze pillantást vethessen a halhatatlanságba.

Megadatott neki a ritka kegy az égtől, hogy alkotásait tovább élni és a
jövendőkön uralkodni lássa.

Kétszer koronázott: egyszer a király felkent fejére, másszor a
monarchiára tette fel a koronát.

Kétszer diadalmaskodott, – nem harczban, de békében; egyszer a
monarchia, másszor Európa békéjének megalapításakor. S az alap, mit
letett, csak szilárdult, nem ingadozott soha.

Mert ez az alap, melyre nagy művét építé, mind benn, mind odakünn a
népszabadság életre költése volt.

Bátor kézzel merte komoly valósággá tenni azt a szent nagy eszmét, a mit
mások csak káprázatul használtak addig, s azzal egy új korszakot
alkotott meg, mely magát visszatereltetni többé nem engedi.

Van egy régi ázsiai népmonda, mely ezredeken át fentartá magát: az
óriási Góg és Magóg hadairól, kiket hajdan a diadalmas Nagy Sándor, a
művelt nemzetek egyesült erejével, hozzájárulhatlan hegylánczok mögé
bezárt. És azután, hogy messze időkig megvédje tőlük a világot, tizenkét
óriási harsonát állított fel a hegyek ormaira, a mikbe, ha belefuj a
szél, megszólalnak, s a kitörni készülő óriások hadát visszariasztják. E
békeintő kürtök egyike bizonyára Andrássy nevét fogja hangoztatni
æonokig!

Mikor visszavonult is, megmaradt az ország és a király tanácsadójának,
kinek szavai a jóslatok és itéletmondások erejével birtak; a szó
legdicsőbb értelmében «pontifex», ki fenyegető rianások partjait
aranyhíddal tudta áthidalni.

Megérte azt a győzelmet, hogy a miket megjósolt, az mind beteljesült; a
mit tervbe vett, az megvalósult; megérte azt, hogy azon ellenesei, kik
ugyanazon czélt, de más úton akarták elérni, mind megtértek az általa
megirányzott útra, s nevét, mit egykor behomályosítottak, saját
kezeikkel önkényt tisztára mosták; megérte a csak holtak számára adatott
nagy kiváltságot, hogy még éltében, a ki csak szólt felőle: «nil, nisi
bene».

Most már át van adva nagy neve a történelemnek; alkotásai az utókornak;
hamvai a haza földének.

De egy nemzet hálája nem elég, hogy őt felmagasztalja; nem elég a hármas
halom s a négy folyós veres mező, hogy őt betakarja; nevének ragyogni
kell ez egész világrész felett, s a míg ebben nemzeti létüket féltve
őrző népek laknak, a míg a népszabadság fogja dönteni a harczot,
diktálni a békét, addig e nagy szellemnek élni kell az áldó örök
emlékezetben!




KOSSUTH RAVATALÁNÁL.

(1894.)

Kossuth Lajos ravatala előtt állunk.

Láztól izzó agyam előtt az emlékezet ködfátyolán keresztül végig vonul
egész titáni alakja, a milyennek őt ifjú szívvel, férfikora delén,
sikerei dicsfényében láttam.

Azon magasztos nagy eszméknek, melyek kortársaimmal együtt engem is örök
híveikké avattak fel, ő volt a vezére az igéret földének, az állami
utopiának Mózese: a szabadság hitvallásának prófétája. Azon közharczosok
sorába tartozom, kik nem vakbuzgó, de látnoki odaadással követték
vezérüket abba a harczba, mely egy új, egy szent, egy dicső Magyarország
kivívásáért küzdetett – elébb a szó hatalmával.

És annak a hatalmas szónak is ő volt a fölkentje. Soha olyan szónokot
nem fog a föld többé teremni: ki meg tudja gyujtani a jéghegyet s el
tudja oltani a phlegetont szónoklata bűverejével.

S a mit a teremtő erejű szó, a mit a világgyujtó eszme létrehozott; az
egységes Magyarország, a szabad nép, a jogegyenlőség, a felszabadult
gondolat, az örökké megmarad, s mind ezek a kincsei egy ujjászületett
nemzetnek Kossuth alakjától elválaszthatatlanok.

De a sors magasabb árt követelt tőlünk, mint szavakat és eszméket.
Tetteket és áldozatokat. S a milyen nagy volt a sors követelése: olyan
nagy volt a nemzet áldozatkészsége.

A történelem ingyen nem adja a diadalokat. A magyar nemzetnek keresztül
kellett menni a vér- és tűzkeresztségen, hogy létjogát bebizonyítsa.
Azokat a lapjait a történelemnek, a mikre e nagy dicsőséges küzdelem van
felírva, mindig lelketemelő érzéssel fogja olvashatni az utókor, s
megtalálja bennük a vezéralakot.

A harcz bizonyított; de nem nyert. Egyet kifeledtünk ideális
számításunkból: azt, hogy Európa közepében lakunk; ránk mindenki
nehezedik, mi senkire sem támaszkodunk.

Ujból kellett kezdeni a munkát; más alapon építeni fel a rombadőlt
ideált. Az egész nemzet hozzájárult e munkához.

Csak ő maga maradt meg a régi alapkő őrének.

És látta hazáját mindig távolabb-távolabb haladni az ő sziklájától, mint
egy úszó szigetet. Látta az uj pálmaerdőket felvirulni rajta, látta a
jóllét palotáit emelkedni rajta, s mentül szebbnek látta a hazát, annál
messzebb tűnt az előle.

És maga a haza is csak úgy látta őt már, mint egy Memnon-szobornak
ködalakját a láthatáron, ki néha megszólal.

És látni fogja még ezután is. – Kossuth hamvát akármely kő alá temessék,
az a monumentális ködalak ott marad a láthatáron.

A nemzet nem adhatott neki életében semmit. Egy elmult álmot
visszaálmodni lehetetlen. S ő neki kevesebb nem kellett. Egy más csillag
lakója volt már, a ki nem a mi érzékeinkkel érez. Most már nincs előtte
se mult, se jövendő, tud mindent; látja tükörből a mi világunkat.

Appellálhatunk az elhunyt nagy szelleméhez.

Kérhetjük, hogy szállja meg az engesztelődés ihletével, fájdalmasan
szeretett hazája fiainak lelkületét. Mi emberek vagyunk mind, kicsinyek
és nagyok: földi indulatokkal háborgó a vérünk, szenvedélyeink ösztöne
téveszti meg akaratunkat; de ő már a menny lakója, ki nem vitt el innen
magával egyebet, mint azt a végtelen honszerelmet, mely az idvezülteket
visszaköti a földhöz. Emeljen fel bennünket magához ennél az erőnél
fogva.

A magyar nemzet okos és nagy. Mutassa meg a magyar nemzet ez alkalommal,
mily nagy tud lenni, ha senki nem emeli; milyen okos tud lenni, ha senki
nem tanácsolja; milyen helyes uton tud járni, ha senki nem vezeti; saját
érző szivén, saját helyes eszén kívül.

Gondolja meg a magyar nemzet, hogy a kerek világon csak egy bizonyos jó
barátja van: saját maga; s csak egy felelmes ellensége: saját maga;
válaszszon benne!

Valamennyi gyászlobogón elől, melyet a nagy halott ravatala előtt fog
vinni a gyászolók tábora, egy fehér zászlót lobogtasson a nemzet; az
engesztelődés fehér zászlóját; az alkotmány oszlopai iránti hódolat
szeplőtlen fehér zászlóját. In hoc signo vinces.

Áldott legyen a föld, mely e nagy szellem hamvait betakarja, s áldottak
lesznek e hamvak!

(1894 márczius 21-ikén.)




TISZA KÁLMÁN.

(1902.)


I.

Mint a villámcsapás derűlt égből, úgy sujtott le rám Tisza Kálmán
halálának híre.

Távol, külföldön időzve, későn kaptam az értesítést. Rögtön a kora
reggeli vonattal siettem hazafelé. Oh, mint kivántam szárnyakat a
gőzmozdonynak, hogy jókor érkezzem meg! Gondolataimmal, érzelmeimmel
együtt szerettem volna repülni Tisza Kálmán ravatalához. Mint óhajtottam
volna még egyszer látni jóságos arczát, örök álomra lehunyt szemeit,
szótalan ajkait, – még egyszer megérinteni azt a kezet, melynek annyi
jótettét láttam és éreztem, – s aztán egy eltitkolt könnyet letörülni
szememből koporsója előtt!

Az idő és távolság nem engedte, hogy idején megérkezzem. Azt hittem,
hogy haladékot fog adni a nemzeti kegyelet megnyilvánulása: összegyűlhet
a végtiszteletére az egész honfitábor, mely őt éltében követte. Ez mind
elmaradt. Tisza Kálmánt nem az ország temette el.

Szerető családja magának foglalta le a nemzet gyászát.

Igaza volt. Én is úgy tettem volna. Az élő Tisza Kálmán az országé, a
nemzeté, a nagyvilágé volt: a meghalt Tisza Kálmán csupán csak a
családjáé. Az államférfit gyászolhatja ország-világ: az embert, a
férjet, az apát megsiratni a szerető szivek joga. Fiak, vő, rokonok
emelik koporsóját a kripta-fülkéig. Bucsúszava csak hitebeli lelkésznek
van fölötte. Ez az igazi rend. Pompa, dicsőség elenyészik a halál
felséges orczája előtt.

Eszembe jut, hogy ezt az utat megtettem én már Gesztig egyizben.

Egy jó barátom ügyében történt, kinek egész létezése függött ezen
közbenjárás sikerétől. Teljhatalmú, magas hivatalnok sujtó itélete ellen
kellett folyamodni a még hatalmasabbhoz. «Nekem nincs szivem!» – ezzel
utasította el kérésemet a főúr: tehát el kellett mennem ahhoz, a kiről
tudtam, hogy van szive.

Elutaztam Gesztre.

És feltaláltam ott azt, a kit kerestem. A szive szerint itélő birót: a
ki egy szavával megszabadított egy derék, tehetséges embert és annak a
családját a megsemmisüléstől.

Most már ez a jó barátom is ott van a túlvilágon s tanúnak fog állani az
Isten előtt, hogy Tisza Kálmán mily emberi szenvedélyeken fölül álló
bíró volt itt ezen a földön.

Rám nézve pedig holtomig feledhetetlenek maradnak a geszti otthonban
töltött édes napok.

Ott láttam az igaz magyar családi életet, zavartalan boldogságot a maga
tökéletességében. Minden családtag úgy szerette egymást és valamennyien
az apát és anyát. Soha eszményibb együttélést, együttérzést nem
képzelhettem magamnak.

Az idő és távolság nem engedte, hogy újra lássam e családot a szorosan
egyesítő nagy szomorúságában. De áldásom odaszállt föléjük: «Adjon az ég
fájó sziveiknek vigasztaló balzsamot, adjon a nemzet nagy halottjának, a
szeretett családfőnek idelenn örök nyugodalmat, odafenn megdicsőülést.»




TISZA KÁLMÁN.


II.

Oh, hogy nekem kell a Te ravatalodra koszorút letennem! Neked nyilt meg
előbb az ég, én kereslek hiába a földön.

Még most is álomrémnek tetszik az a hír, mely azt súgja, hogy «nincs
többé Tisza Kálmán…»

Hát nincs már szüksége a sorsnak nagy emberekre?

Mekkora ür támad a ledőlt alak helyében, a mit nem lehet betölteni!
Hányszor fogjuk szellemét látni előttünk, midőn már élő alakja nem jár
közöttünk. Hányszor fog méla hangja megcsendülni lelkünkben, midőn már
ajkai zárva vannak!

Én tudom, hogy ki volt Tisza Kálmán, a nemzet ébredése óta, végig a
nemzet tetszhalálán és újra életre támadásán, a nemzet megerősödéséig;
hisz mindenütt hű fegyverhordozója voltam: ő volt a vezér.

Meg vannak örökítve Tisza Kálmán érdemei a história ércztábláján; nem
szavak hirdetik azokat, hanem tettek. Irigység, rágalom rozsdája azokat
onnan le nem törülheti.

Magyarországnak hatalmi állása, jólétének megszilárdulása, állami
háztartásának rendezése, nemzeti és kulturális kifejlődése, szabadelvű
intézményeinek hódítása: minden, a mi egy nemzet életében új és dicső
korszakot teremt elő, Tisza Kálmán nevétől elválaszthatatlan.

Mennyi küzdelem volt ez óriási feladat közben! A mitológia minden
szörnyeivel szembe kellett szállnia. A legrettenetesebb volt ezek között
a népszerűtlenség Meduzája.

S ez a Meduza-fő nem változtatta Tisza Kálmánt kővé, hanem aczéllá.

A parlament, a sajtó, az utcza ellene zúdult a török-orosz háborúban, az
áramlat ragadta volna magával a magyar nemzetet egy végeláthatatlan
háborúba: Tisza Kálmán a mellét szegezte ez áramlat ellen s megőrizte az
üdvös békét. Minő támadásokat kellett kiállania a boszniai megszállás
idején! És minő hatalmas ellenfelektől! Az ő messzelátó lelke felismerte
annak üdvös voltát: nem ingadozott, a távol jövőbe látott, mely tetteit
fényesen igazolta. Minő meghurczoltatásokat kellett kiállnia a
véderő-törvény megalkotásánál, a mit ő szükségesnek talált monarchiánk
haderejének tökéletesítésére. (Ahogy a damaszki aczél közé aranyat
olvasztanak, úgy kellett országunk haderejébe beolvasztani az
aranyfiatalságot, az értelmiséget.) És mind e küzdelmekben nem használta
fel a _vas-államférfiak_ eszközeit: a parlament, a népgyűlés, a sajtó
megrendszabályozását, puszta kézzel, tiszta kézzel végezte nehéz
munkáját.

És e mellett mennyit alkotott, a mi a késő kor üdvére szolgál:
reformokat a közigazgatásban, a főrendiházban, a vallásfelekezetek
egyenjogúsítását, a jegybank javítását, a magyar rente érvényesítését,
az állami háztartás rendbehozatalát.

És mégis el kellett hagyni vezéri helyét.

Ne szellőztessük a kárpitot, mely ennek titkát takarja.

Mikor egy tetterős férfi kezéből kicsavarják a munka eszközét, a
győzelemhez szokott fegyvert: az egy halál.

Nem halál annak az államférfinak, a ki vezéri székéből kiszállva, helyet
ád az _ellenkező_ elvek zászlóvivőjének s szembe ül vele az ellenzék
padjára s vállalja a küzdelmet. Ez csak egy _új élet_. De a ki, mint
Tisza Kálmán, mikor titáni helyét elhagyja, abba _nem ellenfeleket_, nem
pigmæokat, hanem vele egy elvért küzdő, vele tehetségben,
honszeretetben, alkotó erőben egyenlő titánokat lát beülni, kik az
általa megkezdett feladatot nem hátravetik, de előreviszik, akkor
ezeknek a háta mögé állni, mint _köztriáriusnak_, pajzszsal, dárdával
védni a vezérutódot: ez már megdicsőülés! Ez a Csaba királyfi regéje, ki
szorongatott utódainak megvédelmezésére halottaiból is ujra előtámad.

És mikor végre maguk a honfiak el tudják felejteni a nagy államférfi
honfiérdemeit, el tudják felejteni a dicsőséget, melyet annyi időn át
rájuk különösen, de egész nemzetére árasztott (a háladatosság nem magyar
erény,) és kiveszik kezéből még azt a triáriusi pajzsot és dárdát is:
hát ez is egy halál.

Bizonyára nekünk, apró embereknek elég lesz egyszer meghalnunk; de a
nagy embernek háromszor kell meghalni, hogy átmehessen a
halhatatlanságba, hogy meg legyen dicsőítve (még régi ellenfeleitől is,)
meg legyen siratva.

Ámde maga előtt láthatta feltámadását is: derék fiaiban, a kik bizonyára
örökölték atyjuk szellemét s az általa megkezdett munkát folytatni
fogják. Ez a feltámadás.

… Örök világosság fényeskedjék fölötte.




NEHÉZ ESZTENDŐK.

(1902.)

Midőn én legelőször megismertem, szép délczeg ifjú volt, hosszúkás,
oválarczú, görög metszésű profillal, a minek férfias jellegét emelte a
sűrű, fekete szemöldök, szelidítette az ábrándos, mély tűzű kék szem.
Akkor is olyan komoly volt, mint mindig. Azt, hogy valakire mosolyogjon,
nagyon meg kellett érdemelni.

Már akkor is, az ötvenes évek elején, egyik vezetője volt az ifjú
Magyarországnak. Az öregek vagy szétzüllöttek a nagyvilágba, vagy
visszahúzódtak falvaik kis világába, vagy ott ültek a legkisebb
világban, a minek neve «börtön.» Ez az igazi mikrokozmosz. A fiatal
Magyarországé volt a jelen tér: és ez nem volt az «arany fiatalság», ez
az «aczél fiatalság» volt, a mely feladatául tűzte ki, hogy a mit apái
elejtettek, Magyarország szabadságát újra felemelje: «vestigia non
terrebant.»

Eleinte nem volt más tér a küzdelemre, mint a társadalom. Ennek a
gyümölcsei lettek a politikai párbajok, osztrák főtisztek és magyar
gavallérok között. Egy ily hármas párbaj hőseként szerepelt Tisza
Kálmán, ki abban nehéz sebet is kapott. (A második volt Szapáry Gyula, a
harmadik Beniczky Ferencz, ez halálra sebesíté az ellenfelét.)

Azután következtek azok az évek, a miknek nem írjuk meg a történetét. A
magyar nemzet törvényhozása kimondta, hogy «fátyolt vet a multakra», az
1850-től 1860-ig terjedő korszaknak nincs historiografusa.

Csupán egy levelére hivatkozom a magyar emigráczió egyik legkitünőbb
vezérének, báró Jósika Miklósnak, ki abban panaszolja, hogy a nemzet
azon küzdelmet, a mit igazainak fentartásáért az emigráczió folytat, nem
méltányolja, csupán egy ember érti és segíti e nehéz feladatot, – Tisza
Kálmán.

Legelőször negyvenegynehány évvel ezelőtt láttuk őt megjelenni a
politikai küzdtéren.

Az abszolut kormány minden szabadságot elvett az országtól; még az
utolsó volt hátra: a vallás szabadság. Megtámadta hirhedett pátensével a
protestáns autonomiát. Ezen tört meg a hatalma. Az egész ország, maga a
hatalmas katholikus klérus is a protestáns önkormányzat védelmére
egyesült s a merész ellenállás egyik vezetőjéül láttuk előtámadni az
akkor 30 éves Tisza Kálmánt.

Következett rá még ez évben az októberi diploma kibocsátása, mely
Magyarországon az idegenek kormányzatát megszünteté, a sajtót
felszabadítá, az országgyűlést egybehívta, de a 48-iki parlamenti
kormányzatot nem állítá helyre. A következő évi országgyűlésen már Tisza
Kálmán mint a magyar ellenzék vezére szerepel.

És ez nehéz szerep volt. Kormány nem volt, magyar miniszterium nem lett
kinevezve, és így kormánypárt sem lehetett. De volt egy nagy szám, mely
kiegyezést kívánt a dinasztia és a nemzet között.

Ezzel szemben állt az ellen egyenlő számarányú tábora, melyben együtt
voltak a szabadságharcz veteránjai, a kínszenvedett politikai martírok,
a forradalom minden tényezői.

Itt kezdődött el Tisza Kálmánnak az a nehéz feladata, melyet huszonöt
éven át híven és következetesen vitt keresztül: megtartani a magyar
nemzetet az alkotmányos jogaihoz való szilárd ragaszkodásban, de
visszatartani a szélsőségekbe töréstől.

Mind az egyikre, mind a másikra sokszor kinálkozott az alkalom. Egyfelől
az osztrák kormány kiéheztetési politikája, másfelől Ausztria
elszigeteltsége, balvégzetes háborúi erősen izgatták a nemzeti
közvéleményt: Tisza Kálmán erős keze tartá, hogy se jobbra, se balra ne
dőljön. Ekkor alapította több barátjával együtt a magyar ellenzék
egyetlen közlönyét, a _Hon_ napilapot.

Mikor az alapító kilencz tag névsora megjelent a programm alatt, a
kormánykörökben azt mondták: Ime tehát ez a titkos kormány névjegyzéke.
És igazuk volt.

Ennek a feladata volt megőrizni a nemzetet a fegyvertelen harcz
abbahagyásától: akár kapituláczió, akár fegyveres harcz megkezdése
által. A fejével játszott mindenki és nem vonult félre.

Tetterejét érvényesíté, az alkotmányos térről leszorítva, a társadalmi,
irodalmi, főleg a nemzetgazdászati téren: jól tudva azt, hogy «a
szabadságnak legjobb alapja a népműveltség és a közjólét».




BLAHÁNÉ.

(1896.)

Nevezték őt csillagnak, csalogánynak, tündérnek, csak egyet nem mondtak
el róla, hogy milyen drámai művésznő.

Úgy vagyunk Blahánéval, mint a holddal. Mindenki látja, gyönyörködik
benne, lantokban dicséri; – de senki sem ismeri; a valódi sphærája el
van előlünk takarva; pedig ott lehet, ott van élet, növényzet, melegség
– és talán boldogság is. Ezt a képet a földlakók soha sem látják.

Nőm, ki ugyanegy színpadon működött Blahánéval, azt mondta róla, hogy ő
a legkitünőbb drámai művésznők egyike. Nekem is megadatott, hogy őt egy
igen tragikus drámai szerepben láthassam. A tragikai múzsának minden
ajándéka egyesítve volt nála: mély érzés s annak minden változatait
kifejezni tudó hang, megkapó indulatkitörések, beszélő arczkifejezés,
eredetiség a felfogásban, plasztikai mozdulatok és előkelő egyszerűség.

Mindenki azt mondta róla ez alkalommal, a mit Jókainé: «ez egy elsőrangú
drámai művésznő».

Bizony a tragikai múzsa volt Blahánénak az édes anyja.

Hanem hát az előkelő anya még azután sem adoptálta legkedvesebb leányát,
a mikor véletlenül felismerte. Pedig az szerette őt; Blaháné szerette a
drámai művészetet.

Még akkor egy házban lakott a dráma és a népszínmű. Át-átlátogattak
egymáshoz. Sőt még az opera is ott volt osztályos rokonnak. Az volt a
kegyencz. A magasabb drámának a napja volt a péntek, a népszínműé a
vasárnap.

Lehetett összehasonlításokat tenni. A pénteki színház üres padsoraival,
ásító páholyaival, kopott díszleteivel; az a lágymeleg hangulat, mely
mint a malária, magának a művésznek a lelkét is ellankasztja… És aztán a
vasárnapi színház zsufolt karzataival, lelkesedni, mulatni, örülni kész
közönségével; nyüzsgő színpad, daltól visszhangzó kulisszák, tapsvihar,
hulló koszorúk!…

És aztán?… a hogy a nagy római mondta: «Inkább leszek első ember egy
faluban, mint második Rómában.» Mikor a népszínművet a Nemzeti Színház
átadta a Népszínháznak (a mit én ma is nagy hibának tartok), Blaháné
elhagyta a magas sarkú múzsaanya házát, s vitte magával a pillangós
czipőit a dajkája házához, a ki eddig fölnevelte. Inkább rózsakirályné a
paraszt szalmás kunyhóban, mint hamupipőke a méltóságos palotában! S a
siker, a diadal igazat adott a választásának. Mint népszínművek
királynéja, egész világot teremtett maga körül. Saját színműirodalmat
fejlesztett ki. Jobbágyává tette a magyar Tháliának az idegen népet.

És azután láttuk és bámultuk és szerettük őt az általa elővarázsolt
világban, mint naiv parasztleányt, mint kaczkiás menyecskét, mint dalos
rózsakirálynét, mint operetténekesnőt, mint fiú-szerepek kedves
személyesítőjét…

Nem! Nem akarok pamlagpört támasztani a művészetek istennői között.
Dráma, opera, népszínmű, operette, vaudeville, bohózat: kézcsókoló
tisztelője vagyok valamennyinek s nem keresem közöttük a
rangkülönbséget. Blahánénak pedig különösen hálás elismeréssel tartozom
azért, hogy előkelő drámai tehetségével a népszínművet megnemesítette, s
az operettenek tisztességet szerzett. A mély érzés, a nemes szív
aureolát sugárzott e műfajokra.

Aztán Blaháné mindig a _mienk_ volt!

Talán ez a szó: «volt» – nem is historicum még? Talán az újhold sarlója
ismét föl fog tünni előttünk?

A közönség mindig maga előtt fogja őt látni, s mindig vissza fogja őt
kivánni oda, diadalai paradicsomába: a népszínműbe.

Csak én, a kinek megadatott egyszer láthatnom a hold tulsó oldalát is, a
hol eleven élet van és virányok és emberalakok, – csak én nem tudok
kibékülni azzal a gondolattal, hogy Blaháné művészi ereje teljes
birtokában, végkép letünjön a láthatáron, s csak úgy magamban
mondogatom, hogy ha már elvesztette Blahánét a Népszínház, hogy nem
nyitotta meg előtte a főbejáratát a Nemzeti Színház?




A KEDVES LÁSZLÓ.

(1895.)

Ez a fájdalom, a melynek számára nincsen vigasztaló szó.

Fájdalom, mely annál nagyobb lesz, mentül többfelé osztják, annál
nehezebb, mentül többen viselik. A részvét sokszorozza a veszteség
érzését.

– Veletek sírok, – mondja a király a szenvedő apának.

– Veletek sírunk, – mondja a nemzet mind a kettőnek.

Hát mindenkinek meg kell-e halni, a ki a magyart szereti?

A lomha béke-idő rabolja-e el jövendőnk legjobb hőseit?

Nincs már szükség vezér-fényekre, kik elől világítsanak a hazaszeretet
útján?

Ki pöröl Istennel? Ki áll vitába a végzettel szemben? Porok vagyunk, meg
kell hajolnunk az égiek előtt.

És van hitünk, a mely az Éghez csatol.

Vigasztalásunk, hogy a kedves gyermek, a ki áldozatul esett, a nemzeti
szentek sorában foglal helyet. Úgy halt meg, hogy nem hagyott maga után
mást, mint erényeinek emlékét.

De mikor ez az emlék az, a mi legjobban sajog!

A ki tudja azt, mennyire egymáshoz volt forrva az egész József
főherczegi család a kölcsönös szeretetben; milyen örök és változatlan
volt a szülők és gyermekek és a testvérek közötti rajongó együttérzés,
mindenkinek egész sziv jutott mindenkitől: az lesz képes felfogni azt az
ürt, a melyet e kedves, e bálványozott gyermek eltűnése támaszt.

De hiszen nem tűnt ő el: itt van ő. Szétosztva többi testvérei között:
ott is marad; ott feltalálható.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Évek előtt, midőn József főherczeg vendégszerető házánál voltam, a két
még akkor fiatal gyermekfőherczeg ott jártam emlékéül egy ajándékkal
lepett meg. Ez egy saját kezük faragta sétabot volt; markolatul derék
bunkóval ellátva. «Ez nagyon jó lesz nekem mankónak, mondám átvéve a
kedves emléket.» «Minek magának a mankó?» mondá a kis László, «mikor
magának szárnyas lova van.» Most már neki van szárnyas lova: nekem
maradt a mankó.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az ég halmozza mindazokat a jókat, a mikkel a sors adósa maradt a
kioltott fiatal léleknek, azokra, a kik e lelket bizony örökölték.




ERZSÉBET EMLÉKEZETE.

(1899.)

Van egy vallás, melyben minden felekezet, minden kultusz igaz hívei
egyesülnek, melynek oltárát mindenki magával hordja, templomát soha el
nem hagyja. E vallás parancsait is Istenkéz írta; de nem kőtáblákra,
hanem emberi szivekbe. Ez az emberszeretet és a honszeretet vallása.

Harangszó, zsolozsma, imádság mind Istent dicsérik, de legjobban
dicsérik az urat az emberi jótettek.

A ki egy elárvult családot jobb sorsra felemel, a ki a
kétségbeesetteknek életkedvét visszaadja, a ki elkeseredett ellenfeleket
egymással kibékít, az bizonyára mind híve e vallásnak.

Hát az, a ki egy egész országot emelt fel jobb sorsra, a ki egy
kétségbeesett nemzetnek életkedvét visszaadta, a ki trón és ország
közötti viszályt kiegyenlíteni segített, ne mondjuk-e azt e vallás
szentjének? Az emberszeretet és honszerelem vallása szentjének!

Az volt a megboldogult királynénk, Erzsébet. Mindenütt így látom őt
magam előtt. Elkezdve azon a hófehér ruhás szeráfi alakon, mely őt, mint
menyasszonyt tünteti fel: dicsőn uralkodó királyunk legbelső szobájának
egyedüli dísze, végig azokon a tüneményes képeken, a mikben mint áldó
nemtőnk, mint őriző angyalunk közöttünk járt, egész addig a gyászruhás
Mater dolorosa alakig, mindenütt a szentek glóriáját látom körüle
sugárzani.

Fényes és utolérhetetlen mintaképe volt ő egy királynénak, de fényes és
követésre méltó mintaképe a gyermekeit szerető anyának, a hazáját
szerető honleánynak, az emberszerető védasszonynak.

A mit hatalom, férfierő, bölcs ész nem bírt megoldani, azt a szerető női
szív megoldotta, összeköté.

Erzsébet királyné nevét emlékszobrok, mauzoleumok fogják megörökíteni,
de minden ércznél, márványnál tartósabban fogják ezt fenntartani azok az
intézmények, melyek az ő áldott védnöksége alatt a szenvedő emberiség s
az előre törekvő nemzeti mívelődés javára keletkeztek. – Ott, a hol a
szenvedés örök, ott hangzik valóban az örök ima: s a hogy a szenvedést
felváltja az enyhülés, úgy következik az imára a beteljesülés, mindennap
s ez megújul mindennap és el nem múlik soha, a míg csak szenvedők
lesznek a világon, a kik az égre emelik kezüket s onnan várják
megszabadításukat.

A szenvedők, a hazájuk sorsán töprengők, a jövendők felett kétségbeesők
mind, mind őt keresik ott az égben: eltűnt védangyalukat, Erzsébet
királynét. És bizonyára ott találják.

Nem hagyhatott ő el bennünket: annyi millió szív szeretetének sugarai
visszavonzzák őt a hazához s ki életében áldó nemtője volt nemzetünknek,
égbeszálltával védszentjéül fog megdicsőülni.

Életében két koronát viselt: egyik a királyi aranykorona, másik a
mártirok töviskoszorúja. Mi hisszük és valljuk, hogy most már a harmadik
korona is dicsőíti fenkölt homlokát: a megdicsőültek csillagokból font
aureolája.

A legmagasabb helyről ezt a szót hallottuk a legnagyobb fájdalom
kitörésében: «ha tudnák a magyarok, miket tett ő érettük a megdicsőült
királyné!»

… Tudják.

Nincs honleány, nincs hazafi, a kinek a krédójából ez a tudás
hiányoznék.

S a míg a magyar szivekben forró vér fog bugyogni, addig bizonyára
mindig ünnepnap lesz e hazában Erzsébet királyné nevének, születésének
és halálának napja. Ma is összejöttünk a Te emlékedet megünnepelni, óh
megdicsőült királynénk, nem hogy mi imádkozzunk teérted, hisz Te az örök
üdvösséget megérdemelted egész életed minden cselekedetével, hiszen Te
viselted a szívedben az Istenanya tőreit, hisz Te csak az erényeket
ismerted, a bűnöknek még a fogalmát sem, a Te lelked fehér köntösére egy
foltja nem vetődött a földi homálynak. Te már ott ülsz a szenteknek
sorában s látod színről-színre az Istent; de mi kérünk Téged esedezve,
hogy te imádkozzál miérettünk a népek Atyjához, a királyok királyához,
hogy áldja meg, védje meg a mi jó hazánkat, adjon népeinknek békességet,
egyetértést, hűséget és kölcsönös szeretetet s áldja meg hosszú élettel,
dicsőséges uralkodással a mi szeretett királyunkat, a kit a Te angyali
szellemed ihlessen az égből, a mint egykor a földön, hogy népeinek
boldogságában találja örömét, dicsőségét. Amen.




MUNKÁCSY.

(1900.)

Nem akar a toll fogni a kezemben.

Milyen reszketősen jönnek elő a betűk, – kényszerítve.

Hát neked kellett előre menned?

A ki annyival erősebb, fiatalabb, életteljesebb voltál nálamnál, a ki
előtt még egy nagy útja állt a dicsőségnek, a kire még oly nagy munkája
várt az alkotásnak.

Mennyi kedves emlék fűződik a te édes alakodhoz!

Mikor legelőször láttalak, egy fiatal művészt jöttél meglátogatni
hozzám, Feszty Árpádot, a vőmet. Egyedül voltam otthon. Én mutogattam
meg a nagy mesternek a fiatal művész kartonjait, melyek után az
igazságügyi palota esküdtszéki terme számára festette meg a
tempera-képeket. A mester el volt ragadtatva a fiatal művész alkotása
által: azt mondta, hogy ez a helyes históriai festészet s nagy jövendőt
jósolt azok alkotójának.

Mennyi kedélyes találkozásunk volt azután is! A munkácsi diadal után az
írók és művészek lakomáján, de a legkedvesebb az én csendes kis
hajlékomban, családi és baráti körben, vígan adomázva s poharazva. Mind
olyan emberek, a kik azt hisszük magunkról, hogy «sohasem halunk meg».
Valami megmarad utánunk. Azután daloltunk együtt magyar népdalokat.
Munkácsynak mély bariton hangja volt, nekem tenor. Most is a lelkemben
cseng még az a nóta, a mit együtt énekeltünk: «Édes anyám, kérem, – Ne
rontsa meg vérem! – Hiszen én igérem, – Hogy az én rózsámmal – Holtomig
beérem». Ilyen duettet sem hall Európa többet! Fütyülése pedig
versenyzett a pacsirta dalával.

Munkácsynak a haja csak akkor kezdett még szürkülni. Gyönyörű, tömött,
göndör fürtjei voltak. «Festeni nem fogom a hajamat, – mondá, – de a
bajuszomat védelmezni fogom.»

Az «Ecce homo» korszakában már nem védelmezte, egészen fehér volt:
üstök, bajusz és szakáll, ő maga összetört alak.

Most már halott.

Hát mi az, a mi bennünket megemészt?

A lélek. Megöl az mindenkit, a ki az idegeivel dolgozik: festőt, költőt,
szobrászt, művészt: ez a mi Malach Hamoveth angyalunk. Ez a szent láz,
mely felemészt; ez az édes pokol, melyben megégni gyönyörűség.

S még ha megégünk, ha hamuvá leszünk, hála érte.

De élve maradni az ész elégése után, nyomorult izom- és csonttömegnek!
Ez rettentő végzet.

S ez elé rohan mindenki, a kire a sors azt a hivatást mérte, hogy a
lelkével alkosson.

Mindannyiunk között legjobban ki van téve e végzetnek a festő: a kinek
az alkotása egyszerre és közvetetlenül jelenik meg s annak addig, míg
műve megalakul, a tudáson s a teremtő erőn kívül még végtelen
tanulmányokat kell összegyűjteni, azoknak az alkalmazását kitalálni,
belőlük egy egészet megteremteni. A ki ezt kezdetétől befejezéséig
fejlődni látta, az, ha van szívében szeretet a festő iránt, minden este
imádkozhatik érte, hogy őrizze meg az ép lelkét az Isten!

Mit tudnak a lélek elégése ellen a doktorok?

Azt, hogy ha olyan emésztő a munka, hát hagyjunk fel vele.

Oh, be rosszul ismerik a test és lélek közötti kölcsönös viszonyt!

Hisz a kifáradt léleknek csak egy gyógymódja van: az új munka. Legyen az
könnyű munka, játszi munka, vagy merész, lehetetlen munka, de csak ne
szűnjön meg soha.

Munkácsyn akkor tört ki a dühös őrjöngés, a mikor az orvosai és a
szolgája az ecsetjeit elvették tőle. Ez természetes. Hiszen ebben az
ecsetcsomagban volt az ő lelke!

Én csak jámbor ember vagyok, egy gyermek parancsolhat velem, de ha
valaki az írótollamtól meg akarna fosztani, én azt megölném, ha Sámson
volna is. Pedig az író még dolgozhatik a fejében is; de a festő ecset
nélkül nem élő ember.

Azt kellett volna mondaniok a beteg művésznek: «El ne hagyd a
rajz-ónodat, eredj ki a mezőre, fess virágokat, fatörzseket, vagy fess
akár őrült fantazmagoriákat, fess torzképeket s ha egyebet nem tudsz,
kolorálj fotografiákat, csak abba ne hagyd a munkát, mert abban van a
lelked, abban az idegeid gyógyszere.»

Most már «elvégeztetett». Levehetjük a művészt a keresztfáról. Csinálunk
neki pompás temetést. Hát a nagy mesterművéből mi lesz? A magyarok
honfoglalásából? Azt is eltemetjük?

«Ma velem leszesz a Paradicsomban.»

Azon a nagy (halhatatlanságnak szánt) történelmi képen Munkácsy a saját
arczképét és az enyémet is megörökítette (???). Vigasztalásomra szolgál,
hogy együtt dobnak ki bennünket s szállunk alá a poklokra.




MUNKÁCSY ÖZVEGYÉNÉL.

(1900.)

Négy év mulva az utolsó találkozás után mint gyászvigasztaló látogattam
hozzá.

Egyedül volt, kisérő unokaöcscsével.

– Minő végzet! Mennyi vidám napot töltöttünk együtt ő vele, a
felejthetetlennel! Egy megkezdett levelére találtam, melyet önhöz írt,
de nem tudott befejezni: tele van eszmékkel. Ez a levél is ott van az
eltévedt bőröndben, mely a bécsi állomáson elmaradt.

Utánam érkezett Benczur Gyula mester a nejével Munkácsynéhoz.

A gyászoló özvegy elmondta előttünk a megboldogult utolsó napjainak
történetét.

A szanatorium orvosa mult hétfőn tudatta Munkácsynéval, hogy férjének
betegsége a legválságosabb állapotba jutott: ételiszony (sitophobia)
vett rajta erőt. Ápolói kénytelenek lesznek mesterséges úton ételt
vezetni a gyomrába.

Munkácsyné rögtön sietett az intézetbe a beteg látogatására.

A mesteren egész új divatos öltözet volt, szürke kabát kék
nyakravalóval. Nagyon örült, mikor a nejét meglátta, s e hatás alatt
sajátkezűleg feltört egy narancsot s azt elfogyasztotta.

Később egy nőrokona is odaérkezett látogatására. A beteg szobája falát
két gyermekarczkép diszítette. Munkácsy nagy élénkséggel magyarázta
látogatójának, hogy ezekhez a képekhez az ő kis leánya volt a minta.
Csak kézmozdulatokkal magyarázta, mert a mi hangokat száján kiejtett, az
nem volt emberi beszéd, csak érthetetlen makogás.

Az orvos javulást jelzett.

Pár nap mulva azonban ismét a baj rosszabbra fordultáról értesíté
Munkácsynét, ki rögtön sietett férjéhez.

Fenn találta; fekete frakkba volt öltözve, mintha látogatásokra várna.
Arcza elárulta, hogy haldoklik. Émelygős hányás bántotta.

Neje megtörülte az arczát, s kebléhez szorítá fejét. Egy hangot nem
tudott már adni.

– Meghal a férjem! – rebegé Munkácsyné az orvoshoz.

– Igen, – volt a válasz.

Azzal lefektették a haldoklót az ágyba. Ott a fal felé fordult, s öt
percz mulva kilehelte dicső lelkét. Elaludt csendesen, mint gyermek az
anyja ölében.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –




MADÁRTÁVLATBÓL.

(1892 jun. 8.)

Előttem a pompás főváros, mátul fogva büszke nevű: «rezidenczia.» A
Svábhegy keleti lonkájáról nézek le rá. Estenden máskor is elragadó
tünemény roppant háztömegeivel, karcsú tornyaival, a bazilika magasra
kiemelkedő jelképével, elszórt csillagokkal megrakva, melyek a
városliget zöld lombszőnyegéből csoportosan ragyognak elő; aztán a
Dunapart lámpasorai, visszaverve a kék Duna tükrétől; a két álló hid,
mint két bogláros öv: a lánczhidat eltakarja előlem a Várhegy; de annak
is ott van a mentekötője panyókára vetett lámpasorbul. Innen szoktam én
az én «kedvesemmel» kaczérkodni, a bájos Budapesttel, a csodás
tündérhölgygyel, a ki mentül vénebb lesz, annál fiatalabb. Nem hiába
nevezte a török is «szívgyönyör»-nek: «_Dsigerdilen._»

Ámde a mai estén különös ünnepi díszt öltött az én imádottam: felrakta
valamennyi gyémántjait, rendjeleit. Tűzbálványok emelkedtek elő,
fénykarikák, kettős napok a város minden részéből, a városligetből, a
Gellérthegy ormáról. Ezeknek sugárküllői egyre vándoroltak a háztömegek
fölött, végig zománczozták a Dunát, egy-egy templom, mint egy álomkép
tünt elő egyszerre a sötétből; aztán egymásnak köszöntgettek, innen oda,
onnan ide, mint két üstökös fark, mely egymást keresztezi s mikor
egyikük egyenesen odatűzött a szemembe, az olyan volt, mint egy kis nap,
ép olyan vakító, ezer szivárványos sugárt szóró nap: vagy mint egy
megkötött meteor! Ezt az összjátékát a fénypompának csak innen a
távolból lehetett elnézni.

A hold maga is hódolt ma. Nem akarta kisebbíteni égi fényével a földiek
fénypompáját. Az egész ég tiszta volt, csak a telehold vont fényes arcza
elé egy fekete felhőkárpitot, mely ott maradt és vele együtt emelkedett
följebb. Hagyott bennünket magunktól ragyogni.

Ragyogtunk is! A mint az estharangok bim-bamja megszólalt, a melynek
harmoniás csodazenéjét is csak innen a hegyről lehet élvezni; a
városlakónak sejtelme sincs arról, hogy minő instrumentácziója van a
tornyok sextettjének, csengő, kongó, zúgó, bömbölő mély hangok fölséges
egybevegyülése; hát akkor egyszerre egy veres tűzvonal támadt a
Duna-parton: az eskütértől a Petőfi-térig s az a tűzvonal kigyózott,
hullámzott, ezer meg ezer fáklya szakadatlan lobogványa volt az. Mikor a
tűzkigyónak a farka a pesti oldalon elenyészett, már akkor a feje ott
világított a budai várfokon. Az a két fényszóró gömb ott a királyi vár
előtt olyan volt, mint egy túlvilági óriásnak a két szeme.

S ez az óriás egyre nőtt, tömörült, megdagadt; a mint a fáklyaözön
belefolyt a lángtóba. Az olyan fényt árasztott maga körül, hogy
körülöttem árnyékot vetettek a fák a falra. Az egész királyi palota
izzani látszott, mintha olvadt aranyból volna. A delejes napok oda
vetették sugárkévéiket a várra; de azok elvesztek a fáklyák tűzfényében.

De a mi az optikai pompánál is meglepőbb, az volt az akusztikai
rendkívüliség: a mihez hasonlót csak egyszer hallottam életemben.

Az a hegyoldali lonka, a hol én álltam, öt kilométernyi távolban esik a
budai királyi várlaktól. Egyes emberi hangnak onnan idáig elhangzani nem
lehet. Hanem mikor az a tízezer ajk egyszerre rázendíté az éljen
kiáltást ott a várudvaron és a téren, az olyan volt, mint a vihar
kitörése. Ily óriási tömegben az emberi hang mérföldnyire elhangzik s ki
lehet venni az «éljen!» szót belőle. És újból, meg újból ismétlődött az
a viharszerű zengzés. Ez egy olyan hang volt, a minek fel kellett törni
az egekig. Rémséges, megrendítő, lélekidéző szózat!

Körülöttem méla csend; mindenki a városban van most. Mellettem a közeli
bokorban megszólalt a fülemile. Én hallgattam és csak magamban gondoltam
valamit.

… Talán az is felhallatszott az égig!




«CSINÁLJUNK MAGUNKNAK EGY JÓ NAPOT.»

(1892.)

«A pokolban is esik egyszer vásár!» azt mondják a magyarok. «Este
virágzik a tök.» Azt is mondják. «Mach mer unz án gúden Tág!» Ezt meg a
németek mondják. Hát miért ne csinálnék egyszer én is magamnak egy _jó
napot?_

Az én jó napom azzal kezdődött, hogy reggel öt órakor felkeltem regényt
írni. T. i. hogy a «Fráter György»-nek legközelebbi fejezetét
elvesztették a szerkesztőségben. Úgy eltünt, hogy nem akadt gazdája.
Este tudatták velem. Egész éjjel erről álmodtam. Ezt ujra meg kell írni.
Minden poéta-mesterember tudja, hogy nincs annál pokolra valóbb
mulatság, mint egy elveszett munkát ujra visszagondolni, vagy mint
Tinódi Sebestyén kifejezi: «Hátra tanulni!» vagy mint Sárosy Gyula
mondja: «ujra szülni.»

Dél felé készültem el vele. Irtam is hozzá a tisztelt szerkesztőségnek
egy olyan comitivát, hogy tudom, nem teszi el az autogram-gyüjteményébe.

Akkor felmentem az országházba. Horánszky Nándor barátom beszélt. Ő
tudja miről! – Én valami megjegyzést találtam rá tenni gróf Pongrácz
Károly barátomhoz fordulva, azt Horánszky meghallotta; belém kötött, én
visszakötöttem; nagy hajcihő lett belőle, úgy, hogy utoljára gróf
Károlyi Gábor felkelt a helyéről, azt mondja: «Ezt a scandalumot nem
lehet kiállani», s kiment. Nekem pedig megvolt az a jó napom, hogy
egyszer valahára én is közbeszónokolhattam. Egészen ujjászülettem tőle!
Mintha csak 1867-ben élnénk.

Ebédre Fenyvesy Feri barátomhoz voltam híva a Hungáriába. Szinházi
nyugdíj-ebéd volt a titulus bibendi. Az üléstől az ebédig még egy óra
volt agyonverni való. «Mit csináljunk addig, Károly barátom?» mondám
Vadnaynak, a ki szintén oda volt meghíva. «Sétálunk és nézegetjük a szép
hölgyeket az utczán.» «Nagyon jól van, úgy is régen sétáltam már, s
régen kacsintgattam szép hölgyek szeme közé», és így nagy élvezettel
töltöttük el az interkaláris egy órát, kölcsönösen emlegetve egymásnak,
hogy «Hej, pajtás, mikor mi ennek a szép hölgynek a mamájával jártuk a
csárdást!» (Nagymamáját is mondhatnám, de nem akarom Károly barátomat
kompromittálni.)

A nyugdíj-lakomán aztán felségesen mulattunk. Tizenhat toasztot
végigittunk; a tizenhatodiknál Hegedüs Sándor fiúilag megintett, hogy
elég lesz a jóból; még egy fővárosi képviselőtestületi ülés van hátra, a
hol nagy feladatok várnak reánk. Publica privatis præcædunt! azt mondják
a magyarok. Ott hagytuk a vidám társaságot, s osontunk kifelé. Az
előszobában a pinczérek rám adták a felöltőt, fejembe nyomták a fekete
selyembélésű czilinderemet, s rövid időn ott találtam magamat az uj
városház képviselői termében, mely már akkor zsúfolva volt lelkesült
hazafiakkal. Valaki szónokolt a baloldalon. A mellettem levő urak
kiabáltak: «Eláll! Eláll!» Én együtt kiabáltam velük: «Eláll!» És
csakugyan elállt. Akkor a jobb oldalon állt fel egy másik szónok, annak
még jobban kiabáltuk: «Eláll!» s az is elállt. Akkor az elnök kisérté
meg a kérdés feltevését: annak meg addig kiabáltuk a «halljuk»-ot, hogy
semmit sem hallottunk belőle. Akkor aztán következett a szavazás
felugrással vagy guggonüléssel, én is a felugrók között voltam. Hogy
miről volt szó? Azt bizonyosan úgy tudta mindenki, mint én magam.

Denique a magistratusnak minden propoziczióját leszavaztuk. Ez már csak
jó nap volt. Nem adunk pénzt semmire! A czitadellát bevesszük ostrommal,
nem fizetünk érte!

Onnan pedig, nagy diadallal, egy kedves barátomhoz mentünk el estélyre,
a hol bájos és szellemdús úrhölgyek társaságában töltöttük el a napot az
utolsó óráig, a mikor is én a széles Andrássy-úton nagy büszkén
vándoroltam hazáig, magamban dúdolva a «Jaj be hangos a Becsali csárda!»
melódiáját.

Hazaérve aztán fogtam a czilinderemet, hogy – rendes ember létemre –
majd elteszem a kalapskatulyába. Hát már akkor ott volt az én fekete
béléses czilinderem a kalapskatulyában! Hát ez már micsoda? Hogy jött
haza ez a czilinder-kalap nálam nélkül? Hogy lett nekem egy
czilinder-kalap helyett két czilinderkalapom? Nem vagyok én még kétfejű
sas!

Ha jól sejtem, én valakinek elhoztam a czilinderkalapját. De ki az a
valaki?

Most már ezt az útját választom a kurrentálásnak, hogy felhívom a
nyugdíj-lakoma részeseit, hogy a ki elveszett a kalapjából, jelentse
magát nálam, a hol egy elszomorodott czilinder-kalap kész megbocsátani a
tőle megszökött viselőjének s őt a multak iránti szemrehányás nélkül
ismét keblére fogadja.

Megesik ám az ilyen tévedés okos embereken is.

Tisza Kálmántól hallottam, az esetet elmondva, azt a sokkal jobb adomát,
hogy egyszer ő a hatvanas években egy vidám társaságban mulatva, midőn
Beniczky Ferivel mint két legutolsó résztvevő hazamenni készült, már
akkor az előszobában nem hogy az ő kalapjaik lettek volna készletben, de
kettejük számára csupán «egy» czilinder volt hátrahagyva. Ekkor aztán,
nehogy egyikük hajadonfőtt legyen kénytelen hazamenni, azt tették, hogy
közepett ketté szelték a czilindert: egyikük feltette a karimáját, a
másik a kupáját, s úgy mentek haza az összes millimárik nagy gaudiumára.

Végűl pedig a maga moráljával azt vágta a fejemhez a generális, hogy «te
ugyan drága legény vagy! A regényhősödet jámbor, józan életre
kényszeríted, hanem helyette magad lumpolsz!»

A mi igaz is. De hát «pokolban is esik egyszer vásár.»




A GYŐRI ÜTKÖZET EMLÉKE.

(1897.)

Emléket emeltek a magyarok, azt leplezik le mai nap. Kinek? Az utolsó
nemesi insurrectiónak.

Nem a legnépszerűbb, hanem a legjobban elrágalmazott alakoknak a magyar
történelemben.

A mai nemzedék egyszerűen nem tud róluk semmit. Vagy elfelejtette, vagy
nem hallott róluk. De mi, a század első évtizedeiben serdültek, még
emlékezünk azokra a gúnydalokra, a mikkel a népajk derék vitézeink
véráldozatát megjutalmazta: «retirálj! retirálj! Komáromig meg se állj!»
s sokáig fentartotta magá! az a röpke szó, hogy «kend az az Alvinczy?»
(Mintha Alvinczy lett volna a nemesi insurrectiónak a győri ütközetben a
vezére.) Ma már csak a tarokkozás közben mondják az osztónak, ha rossz
blattokat vág fel a talonbul, hogy «kend az Alvinczy?» hozzá gondolva a
többit.

A saját honfitársaik még jobban elócsárolták az emlékezetüket, mint az
ellenségeik.

Nem a francziák, a kikkel verekedtek, azok derék ellenségek voltak, azok
felmagasztalták a magyar nemesi felkelő sereget: más, alattomos, hátból
támadó, holtakon vitézkedő ellenségek voltak azok.

S a magyarban nagyon ki van fejlődve a csufolódási ösztön. Ha mások a
nemzete typicus alakjait kifigurázzák, ő még tódít rajta. S ilyenek
voltak az insurgensek. A ki az volt, nem dicsekedett vele. Az apám is
hadnagy volt az insurrectióban, a győri ütközetben is részt vett (mint
vőlegény), soha sem beszélt róla. Dehogy mondta volna el, hogy az a nagy
csorba a fringiája élén hogyan támadt. A jó barátai mondogatták el
csipkelődve, hogy a csizmaszárába dugott frizőr-fésű mentette meg, a
miről a franczia golyója visszapattant. Hanem a kapitánya mellette esett
el.

Nohát ezen volt mit tréfálózni ezelőtt hatvan esztendővel.

Pedig hát az 1809-iki győri ütközet nem volt szégyenletes futás, hanem
naphosszant tartó derék küzdelme egy harczban nem gyakorlott, rendes
katonaságtól nem támogatott, csupa nemesekből álló felkelő seregnek egy
diadalhoz szokott, a világ legelső katonáiból álló franczia ármádia
ellenében: tele hőstettek, csoda-vitézségek epizódjaival, a nemesek
dicső vezérjének, a nemesi insurrectió megalkotójának, József nádornak
személyes vezénylete mellett. A magyar sereget nem verték meg, egy
ágyút, egy foglyot nem vesztett, az ütközet sorsa eldöntetlen maradt; a
mit bizonyított maga a csatatér, a hol kilenczszáznyolczvanöt magyar
nemes maradt halottan, sokkal több francziával együtt, s hogy a
francziák nem voltak urai a csatamezőnek, azt ezek a halottak
bizonyítják, a kik harminczöt napon át ott hevertek a szentkirályi
halmokon, az ég alatt, temetetlenül: midőn harminczöt nap mulva József
nádor negyvennégy eskadron nemesi insurgens lovasság élén ugyanazon a
csatatéren megjelent, ő temetteté el az ott hagyott halottakat.
Harminczöt napig vártak a hősök a nyugodalmas sírra, nyolczvannyolcz
esztendeig a sírkoszorúikra.

S még a győri ütközet után is a hadviselésben ritka diadalmas
hadikalandokat végeztek a magyar insurgensek, a minő volt Meskó alvezér
dandárának keresztültörése az egész franczia hadseregen, s egész
ezredekben harczoltak vitézül a wagrami ütközetben.

De mind erről nem tudott meg semmit se az ország, se a világ.
Hirlapjaink még gyéren voltak akkor, nem is olvastattak. De nem is írtak
erről.

Volt azonban egy történetírója a magyar insurrectiónak, a ki azt ragyogó
tollával megírta, Kisfaludy Sándor, a fővezér, József nádor hadsegéde a
háború alatt. A ki azokat a szép «Regéket» írta, melyeket úgy szeretett
mindenki. De az igaz történetei, melyeket e műben összegyűjtött, még
szebbek. Soha sem jelentek meg nyomtatásban.

Miért nem? Azért, mert volt egy nagyhatalom, mely erősebb a királyoknál,
a pápánál: a czenzura. A veres írón hatalmasabb a villámnál; a mennykő
csak azt mondhatja: «meghalsz»; de a veres plajbász azt sugja: «nem
születsz.»

Hatvan évig ott hevert Kisfaludy Sándornak ez a kézirata József nádor
fenséges családjának levéltárában, ereklye gyanánt őrizve.

Ekkor írtam én egy regényt, mely a magyar insurrectió történetével
végződik, a mihez én kútforrásul Kisfaludy kéziratát használhattam,
fenséges tulajdonosa kegyeiből. Ugyanazt egyidejüleg egy bécsi német lap
is közölte. De mikor végre a magyar insurrectióra került a sor, akkor az
én bécsi szerkesztőm megkötötte magát: «ez nekünk nem kell»; «das
schmeckt uns, wie abgestandenes Zuckerwasser!»

Ha még paprikát mondott volna! De «áporodott cukrosvizet.»

No hát ez az állott czukrosvíz most egyszerre átalakult habzó pezsgővé.

Azoknak a sokáig temetetlen, még sokábbig koszorúzatlan hagyott nemes
hősök ezerének sírja fölött emléket emelt a nemzeti kegyelet, s ez
emlékre az első koszorút ugyanazon uralkodó családnak a trónhoz
legközelebb álló tagja teszi le, a mely uralkodó családnak egy dicső
emlékű tagja, a király testvére ugyanazon helyen megvívta hősi csatáját.

Az a kegyelet, melynek szálló magvait a daliás ifjú főherczeg e
véráztatta földön elhinté, e hősök porából új babérok sarját fogja
kihajtani az ő homlokára.

A győri ütközet hőseinek emlékoszlopánál megjelenő királyi családtagok
nemcsak a multak iránti tiszteletnek, de a jelenkor iránti szeretetnek
is magas tanúbizonyságai. Jutalmuk legyen a jövő!

Most már alhattok nyugodtan ti félreismert hősök!




A RÉGI BOLDOG UJSÁGÍRÓK.

Úgy elmosolygok magamban rajtatok, ifjú pajtások!

Hogy töritek magatokat a közönség szolgálatában! Hogy verácsoltok a gáz
mellett egész éjszakán át, lesitek a táviratot, füleltek a távordítóba,
nyírjátok a kőnyomatút, nyaljátok a «logikai összefüggés»-t (műkifejezés
amaz ostya számára, melylyel a czikkfoltokat egymáshoz ragasztják),
reggel felé elpilledve rohantok a kávéházba, éhséget, szomjúságot és
didergő undorgást elverni!

Szegény éjjeléhező fiúk!

Bezzeg mi, hajdani hirlaposok, este nyolcz órakor már a vacsoráló
asztalnál ültünk; egyetlenegy munkatárs maradt ez órán túl a
szerkesztőségben, a külföldi szemlész, az bújta még a bécsi lapokat, no
meg aztán a korrektor: pont kilenczkor az elébbi is az asztal lábához
verte a tollat (mert kopasz volt, a korrektor ellenben a hajához
törülte, mert volt neki sok), a metrompás ott állt már a háta mögött s
húzta a könyöke alól a papírszeletet. A mint az óra a kilenczet ütötte,
az irodaszolga lecsavarta a gázt, sötét lett; nem írt többet senki fia
egy betűt sem. A mi kilencz órán túl történt a világban, az nem történt
meg a mai nap számára, várhatott másnapra.

S miért voltunk mi ilyen lusta pernahajderek?

Azért, mert «muszáj» volt! Így rendelték a felsőbb hatalmasságok.

De kezdjük hátulról, hogy megfogható legyen a lánczolat.

A legelső hatalom volt a vasút. Ez követelte, hogy a posta reggel hat
órakor már ott legyen az udvarán, ha el akar menni a reggeli vonattal;
ezzel összefüggésben megint a második nagyhatalom, a posta regulázta meg
a hirlapokat azzal a rendelettel, hogy reggel öt órakor oda legyenek
állítva a kapu alá (a Marczibányi-házba), csomagolva, marschroutánkint
szortirozva. Egy kollegánk (az Idők Tanúja) úgy segített magán, hogy a
délutáni vonattal, a Bummelzug-gal küldte szét a reggeli lapjait; mi
azonban (a Pesti Napló és A Hon) nagyobb teketóriát csináltunk vele:
nekünk kemény szerződésünk volt a nyomdászunkkal, hogy a lapunk fél
négyre ki legyen nyomva, összehajtva, czímszalagozva, becsomagolva,
targonczára téve. Valahány szám elkésik, a nyomdász annyi ezer forintot
fizet a laptulajdonosnak. (Ez volt a harmadik hatalmasság.) Ezzel
szemben aztán, hogy a saját hátát védje, a nyomdász (a negyedik
hatalmasság) peremptorius dekretummal kötelezé a szerkesztőséget, hogy
az összes kéziratokat a mai számra esti kilencz óráig beszolgáltassa:
hogy azt kiszedhessék s a kefelevonattal pontban tíz órakor ott
kopogtathassanak a rendőri palota II. emeletén, a 36., 37. és 38-ik
számú hivatalszobák ajtaján.

Ott éjszakázott Pultz úr, Bányász úr és a Csehall úr. Minos, Aeacus és
Rhadamanthus: a háromfejű sárkány. Ez volt azután az igazi hatalmasság:
a censura. Ezek rögtön munkába vették a kefelevonatot; veres
plajbászszal jelezték meg, a mi nem tetszett nekik benne, kék
plajbászszal, a mi nagyon nem tetszett.

Erre ti azt mondjátok, hogy micsoda erőltetett hülyeség ez már?

Dehogy is hülyeség!

A kék plajbászos olyan czikket jelez, a minek nem szabad napvilágot
látni, maszlag, a mit még bimbójában le kell forrázni; a veres
plajbászos olyan dudva, a minek meg lehet engedni, hogy csak hadd menjen
magba; s aztán utólag katonai törvényszék elé állítani az elkövetőjét. –
Az elsőbb esetnél a lapot lefoglalják, a másodiknál hagyják veszedelmébe
rohanni: a plajbászolás hivatalos titok.

A nyomdának várni kellett éjféli tizenkét óráig, hogy nem foglalják-e le
a lapot? Ha tizenkét órakor nem toppan be a rendőrbiztos, egyenes kard
az oldalán, fekete-sárga szalag a derekán, csóka-orrú kalap a fején,
akkor elkezd dolgozni a gőzgép.

Megtörtént azonban, hogy a krizis órái alatt megjelent a censor –
uniformis nélkül – csak úgy czivilben s jóakaratúlag figyelmeztette az
«illetőt», hogy komolyabb baj van a kefelevonatban: jó lesz ezt a kék
plajbászos dolgot kivenni a lapból. – Ez az «illető» pedig nem a
szerkesztő volt (mi a Svábhegyen laktunk, meg a Margitszigeten), hanem a
derék Urschitz, a faktor: egy jámbor, becsületes német ember, egy szót
sem tudott magyarul. Ennek a feladata volt reperálni a főbenjáró bűnt. –
Ennek is igen szépen ki volt találva a módja. A szedőszekrényben
állandóul voltak kész szedések, apróbbak, nagyobbak, rövidárúk,
válogatás szerint: buenosayresi és cernagorai czikkek. Ezek közül egyet
kimértek czollstokkal, a melyik a diffikultált czikk helyét egy kis
«spekk» hozzájárulásával kitöltötte, azt beillesztették a formába s az
új kefelevonatot a censor zsebébe dugták. A derék, jó ember elfogadta a
reperaturát s ment vele haza.

Másnap aztán a szerkesztő maga is kíváncsi volt rá, hogy miféle
változáson ment keresztül a vezérczikke? Van-e vezérczikk?

Semmi baj! Csak Budapest helyett Buenos-Ayres.

De nem mindig ütött ki ilyen simán az anyagcsere.

Mivelhogy a censori hatalmasságon fölül volt még egy legfelsőbb
hatalmasság a világon: maga a kormányzó úr.

A censoroknak még éjfél előtt föl kellett küldeni Budára az általuk
átvizsgált lapokat. A kegyelmes úr addig le nem feküdt, míg azokat
hegyéről-tövére át nem nézte. – S ha még csak maga nézte volna át, de
tartott maga mellett tapasztalt vén magyar írókat, a kik tudnak a fehér
sorokban olvasni, a kik kitalálják a titkos intencziókat, a rejtett
szójátékokat, a humorba burkolt ellenzéki szándékot, a kik már ismerik
az irodalmi tolvajnyelvet s odatartják a kormányzó orra elé a
fölfedezett merényletet; olyankor aztán a kegyelmes úr kegyetlen méregbe
jön, kapja a nádpálczáját, vágtat alá Budáról a rendőrségbe, szétcsap a
censorok között, lepocskondiázza őket s kerget minden embert lapot
lefoglalni. Ez esetben aztán még Urschitz úr sem tud a dolgon segíteni.
A szerkesztőt fölránczigálják álmából: megérti a dolgot. Azzal fal felé
fordul és tovább aluszik. A lap féloldalon jelenik meg.

Látjátok, kedves ifjú pajtásaim, ilyen kedélyes állapot volt az én
időmben a hirlapírás. Élni akkor is keserves volt; de legalább nem volt
muszáj éjjel is élni.

Akkor is sok szénát-szalmát össze kellett ennünk, de legalább a
kérődzést végezték a méltóságos és kegyelmes urak.




MIVEL TÖLTÖTTÉK AZ IDŐT A HAJDANI DIÁKOK?

(Korrajz.)

(1902.)

Két esztendő volt szabva a jogászi pályára. Ezt én a kecskeméti
kollégiumban jártam végig. Elég volt ez idő az akkori magyar törvény
egész kódexének a megismerésére.

Mikor a tanévet megnyitó «Veni Sancte» után a kollégium nagytermében
összegyűltünk, valamennyi magasabb klasszisbeli tanulók, teológusok,
jogászok, filozófusok, fizikusok; a professzoraink eltávozása után a
legvénebb diák, Munkácsy, felállt a pódiumra és megtette az indítványt:

– Urak! Nekünk régi szokás szerint az iskolaév elején fel kell osztanunk
a teendőinket. Sok olyan tudnivaló van a világban, a mit a katedráról
nem tanítanak, de az élet megkövetel. Ilyenek a franczia nyelv, az ének,
a zene, a táncz, a vívás, a szavalás, a rajzolás. Ezt az elődeink is így
tették; a ki legjobban értett valamihez, azt kiáltották ki mesternek, az
tanította ki a többit. Most is ezt a rendszert kövessük.

Egyhangú mormogással lett elfogadva az indítvány.

– Tehát legelső a franczia mester. Ki vállalkozik rá?

Egy szőkeszakállas, szélesvállú legény állt fel, megmondva a nevét:
_Szalay Sándor_. Elfogadtatott.

– Énektanítónak proponálom Szente Péter urat, a kántus-prézest.

– Helyes! Következik a zenéhez értő!

– Gyenes Bandi! Gyenes Bandi! – hangzott minden oldalról. Ezt már
mindenki ismerte: gordonkajátszó volt, a bátyja meg jeles hegedűs.
Molnár Adi a fuvolához értett; készen volt a konzervatórium.

– Következik a táncz! Erre már több vállalkozó volt. Szavazásra került a
sor: a többség Hartmann Józsit fogadta el.

– Áttérünk a vívásra!

Egyhangúlag Muraközy Jancsi lett kikiáltva, a kollégium atlétája, a ki
jól tudta forgatni a kardot és vívótőrt, a birkózást pedig _à la Rappo_
gyakorolta.

A szavalás tanítása nem talált pártolásra. Hisz ahhoz minden magyar ért,
vagy legalább is ért annyit, mint az a másik, a ki tanítani akarja. Majd
jönnek színészek, tanulunk azoktól.

Végre jött a rajzmesterség. Erre nem akadt vállalkozó.

Én aztán nagy szégyenlősen előálltam. Új ember voltam itt, senkisem
ismert; megneveztem magamat; tudok rajzolni annyira, hogy mást is
taníthatok. Megerősítettek.

Erre még valahonnan, a hátulsó padból, felemelkedett egy sovány,
bajusztalan fiú, Szabó Józsi, ezzel az indítványnyal: «Én pedig
megtanítom az urakat gyümölcsfát ójtani!» Ez is örömmel fogadtatott.

Ekkor aztán csak a napokat és órákat kellett felosztani, hogy egyik
szaktudomány a másiknak ne előgessen; az egész heti rend
megállapíttatott, a diktandó mindenki által lekörmöltetett, az eredeti
helybenhagyás végett a professzorátusnak benyujtatott.

És így képezték ki magukat és egymást a kecskeméti diákok a francziában,
az énekben, zenében, (a zenekaruk olyan híres volt, mint egy
czigánybanda; még «Beatrice di Cenci»-t is eljátszotta), a tánczban, a
mi akkor nagy mesterség volt: körtáncz, kvadrill, mazurka; a vívásban,
tornázásban mindenki vetekedett egymással. (Párbajaink nem voltak, hanem
azért szabdaltunk a karddal a meztelen testre olyanokat, hogy manapság
jegyzőkönyvet vennének fel róla.) Szavalásunk művészi fokáról tanuskodik
a kollégiumi olvasókönyvtár, melynek költségeit mi diákok műkedvelőztük
össze; a közönség meg volt velünk elégedve, mi is a közönséggel.

Hogy a rajziskolámból valami híres mesterek kerültek volna elő, azt nem
állítom, de hogy a tanóráimról soha senki el nem maradt, azt is tudom. A
ki későn jött, azt megdögönyöztem.

És így két év alatt az egykorú diákság mint kész _arszlán_ (akkor ez
volt az elnevezés) került ki az iskolából, az életrevalóság mindenféle
attributumaival ellátva.

És mindez az ifjak szüleinek egy garasába sem került. Kapták ingyen,
barátságból, tovább adták ingyen, barátságból. És maguk is jól töltötték
az idejüket mellette.

Igy volt ez ebben az időben, a mikor még nem volt se politika, se
zengeráj.

– Jól van, jól, – mondja nekem erre az én ifjú diák barátom. – Ti,
bátyám, minderre ráértetek, mert a törvénytudományotok egy tizedrésze
volt a mostaninak, de mi, a kiknek tízszer annyit kell most
megtanulnunk, nem érünk rá ezekre.

… Hát hiszen nem is tinektek mondtam én ezt el, a kik nem értek rá,
hanem azoknak, a kik ráérnek.




AZ EL NEM MONDOTT VÁLASZ.

(1897.)

A török-orosz háború folyt javában.

Az egész világ érdeklődött a kimenetele iránt.

De senki sem annyira, mint a magyarok. Mi még talán jobban fel voltunk
buzdulva a török fegyverek győzelmeért, mint maguk a törökök.

Plevna ostromának vitéz visszaverését Budapest általános kivilágítással
ünnepelte meg.

Ugron Gábor betörést szervezett a Székelyföldről az orosz hadsereg
hátába.

Eötvös Károly, Herman Ottó, Verhovay Gyula és többen rémnépgyűlést
(monstre-meeting) rendeztek a törököknek nyujtandó fegyveres segély
sürgetésére s tömegestül hatoltak a miniszterelnöki palota elé, a nemzet
akaratát a kormányelnök fülébe mennydörögni.

A pénzügyminiszter, Széll Kálmán népszerűsége tetőpontjára hágott, a
midőn tudatta velünk, hogy sikerült Csefket basának a dicsőségteljes
Plevnát újból ellátni élelemmel és lőszerekkel.

Hanem hát egy _kérdés_ volt, a mi a magyar közóhajtás előtt bereteszelve
tartotta az ajtót. (A Jánus templomáét.)

Az a kérdés, hogy miért van a bálnának (Phiseter) két szíve? A bálna a
tengeri halak legvitézebbike, a ki széttépi a czethalat, partra kergeti
a czápát. Nagy természeti talány, hogyan igazítja el a dolgát ez a
tengeri óriás a maga két szívével, mikor tettlegességre akar vetemedni!
Hátha az egyik szíve akarja, a másik meg nem akarja? Hátha az egyik
szíve azt mondja: «minek nekem az a verekedés? Én nyugodni akarok! Én
félek, hogy minket vernek meg.» Mi lesz akkor, ha a bálnának az egyik
szíve azt akarja, hogy a fejével menjen előre, a másik meg a farkával?

No hát ezt el tudja igazítani a tengeri bálna a maga nagy fejével.

Sokkal nagyobb fejtörésébe kerül az ilyen kérdés megoldása annak a
szárazföldi bálnának, a kinek «osztrák-magyar monarchia» a neve. Ennek
is két szíve van: az egyik Budapesten, a másik Bécsben.

Az a kérdés, hogy vajjon együtt ver-e ez a két szív, mikor valami közös
cselekményre kell előtámadni?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A bécsi Ballplatz palotájában fényes estélyt tartott a plevnai napok
alatt a közös külügyminiszter, gróf Andrássy Gyula.

Minthogy akkor nem volt delegáczió, teljesen hiányzottak a
vendégtársaság pompájából a magyar díszöltönyök, a mik bogláraikkal,
mentelánczaikkal minden érdemrenden túlragyognak, ellenben nagy
illetményt szolgáltatott a fekete frakk, a legtöbb minden diszítmény
nélkül: ez jelezte az osztrák birodalmi tanács tagjait. Érdemrendet nem
viselni – ilyen társaságban – ez is kitüntetés. A mit az ember nem talál
a gomblyukban, keresi mélyebben, talán ott van: a szívben.

Egy ilyen egyszerű fekete frakkos vendéget tüntetett ki a házi úr, a
külügyminiszter legnyájasabb barátkozásával. Mindenki előtt ismeretes
alak volt, szürke fejével, kurtára nyirt szakállával: Herbst úr, a
hatalmat kezelő, a kormányfentartó (és elejtő) német párt feje, vajdája,
prófétája.

Andrássy diplomatai nyájassággal becsalogatta a nevezetes vezérférfiút a
magándolgozó szobájába, a hol rajtuk kivül senki sem volt. S ott azt a
kérdést intézte hozzá: «ha az osztrák-magyar monarchiát a politikai
helyzet odakényszerítené, hogy a mostani háborúba fegyverhatalommal
beavatkozzék, lehet-e számítani a kormánynak Herbst úr s az irányadó
német-osztrák párt támogatására?»

Erre a kérdésre Herbst úr megfordult a sarkán s indult az ajtó felé.

De Andrássy fogta a karját, s vele ment, unszolva, hogy feleljen hát,
vagy igent, vagy nemet.

A pártvezér siketnek tetette magát s végig törtetve a táncztermen, az
étkezőn, kivonult a ruhatárba. Andrássy oda is elkisérte. Még a
felöltőjét is segítette neki felvenni s újból ismételte a kérdést: «hát
feleljen doktor: igen vagy nem?»

Herbst úr kiugratta a csappantyús kalapját, felcsapta a fejére s úgy
elment, hogy azt sem mondta: «volt szerencsém!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezt a jelenetet maga Andrássy Gyula mondta el nekem, mikor évek multán
együtt utaztunk Bécs felé.




A MAGYAR INSURRECTIO EMLÉKSZOBRA.

(1897.)

Ez a mai szent nap egy eltemetett óriásnak: a magyar nemességnek
megdicsőítő napja!

Erre az egy napra visszaveszem a nevem mellé az ypszilont, melyet az új
korszak kezdőnapján, beállva a közmunkások, a polgártársak sorába,
nevemből elhagytam s felemelt fővel mondom ki, hogy őseim mind magyar
nemesek voltak s apám is ott harczolt a győri csatatéren, mint tisztje a
fölkelő seregnek.

Nyolczvannyolcz esztendeig nem volt jobban kigúnyolt név széles e
hazában a magyar inzurgensnél, szégyenletesebb folt a magyar
történelemben a győri ütközetnél. Soha holt hősöket jobban el nem
gyaláztak, mint azt a kilenczszáznyolczvanöt vitézt, a ki a szentkirályi
halmokon halva maradt, vérét hazája és királya védelmében oltva.

Az egész győri ütközetről azt hiresztelték, hogy az egy szégyenletes
megfutamodás volt, szétmállása a magyar inzurgens seregnek az ellenség
első ágyulövésére.

Pedig maga a Győr melletti ütközet két napig tartott s az inzurgens
sereg küzdelme a hazánkba betörő ellenség derék hadával, nem kezdődött
Győrnél, nem is végződött ott, hanem megelőzte azt öt nappal, minden
napot egy csatatérrel jelezve s eltartott Wagramig: egész a hadjárat
befejezéséig.

A nemesi inzurgens seregnek alig volt egy hónapi ideje a megalakulásra,
ócska fegyverekkel, tökéletlen felszereléssel kellett rögtön
szembeszállni a diadalhoz szokott franczia hadsereggel.

János főherczeg vonult a seregével Olaszországból a Duna felé, sarkában
a franczia ármádiával. Az ő védelmére kellett kiállni Andrássy
tábornoknak, a pesti és veszprémi lovas és gyalog inzurgens-ezredekkel.
Két dicsőséges nap jött: a karakói és pápai, közben Rádócz, Szombathely,
Takácsi. A mit e napokról a hiteles hadibülletinek följegyeznek, az mind
mesének, hőskölteménynek látszik: az elszámlált nemesek neveiből egy
polgári lexikon, egy Pantheon telne ki, veres betükkel a hős halállal
elestek, arany betűkkel az ország nagyjai, a csapatvezérek; a két Zichy
Ferencz és Károly, az Eszterházyak, Andrássy, Erdődy Károly, Teleky
Ádám, Festetics, Barkóczy, Dessewffy, Szapáry Vincze, Keglevich,
Széchenyi Pál; hát még a birtokos köznemesség: Kisfaludy Sándor, József
nádor hadsegéde, Gosztonyi, Salamon, Hegedüs, Földváry, Boronkay,
Olgyay, Jeszenszky, Vojnics, Ghilányi, Szeless, Ihász, Hunkár,
Luzsénszky, Kandó, Pászthory, Horváth, Radó, Tisza Péter, kik mind
csapatjaik élén harczoltak; hát még a közvitézek kifogyhatlan névsora, a
kiknek neve után csodái a vitéz tetteknek vannak felsorolva. Egy
zászlót, egy ágyút el nem vett tőlük az ellenség: egy sebesült tisztet
nem hagytak foglyul elmaradni. Az egész inzurgens tábor csupa jó
pajtások tábora volt s középen az egész nemzet jó barátja, József nádor,
ki az egész győri ütközetet végig nézte (csak «nézhette», vezéri rangját
le kellett tennie). Kiséretéből két hadsegédét elsodorták az ágyugolyók,
a harmadiknak, Kisfaludy Sándornak a csákóját csapta le egy golyó a
fejéről. A nádor ott maradt az ütközet végéig. Akkor aztán ő vezetett. S
az elvonulás volt valóban a napnak a dicsősége.

A franczia részen Caffarelli hadügyminiszter nézte végig az ütközetet s
nem fojthatá vissza magába ezt a szót a magyar insurgensekről: «ils sont
braves, mais ils ne sont pas encore dressés».

Honnan támadt tehát ez a «gyászvitézek» hire a győri ütközetben részt
vett insurgensekre?

Onnan támadt, hogy részeg duhaj csapat, mely közel sem járt a
csatatérhez, megpillantotta az útban a sebesülteket szállító szekereket
s arra agyonrémülve, megfutamodott, végig ordítva a világot Esztergomtól
Budáig, hogy vége van mindennek, levágta a franczia az egész magyar
nemességet! Ezt a rémordító csürhét tartóztatta fel Alvinczy tábornok a
budai hajóhídnál, nehogy ijedt bömbölésével a Tisza felől jövő insurgens
ezredeket is szétriaszsza. Itt mondhatta neki valami gyáva pimasz azt a
röpke szót, mely aztán megmaradt az insurrectio emlékmondatának. S a mi
népünk ezt hitte el.

S ha még csak a magunk népe hitte volna el.

De nemzetünk rosszakarói siettek ezt a szószátyár torokból okádott
gyalázatot azonnal király ő felségével tudatni. S a király nagy
felháborodásában erősen dorgáló levelet küldött József nádorhoz az
insurgensek ellen.

Ez volt a legfájóbb seb.

A magyar insurgensek erre azzal feleltek, hogy harmadnapra megtámadták
az ellenséget a főhadiszálláson s egy vezértábornokát levágva, állásából
diadalmasan kiverték.

És rövid idő mulva az insurgens lovasság negyvennégy escadronja állt
összpontosítva a Csallóközben, az ellenséget fölkeresni készen.

József nádor rangja teljes pompájában jelent meg a dandárja előtt s azt
mondá vitézeinek:

«Ma visszanyerjük zászlóink csorbított jó hírét».

Azok vivátot kiáltottak rá: azt hitték, az ellenségre fognak indulni.

De nem úgy jött.

Hanem elévonult a faluból egy fényes lovagcsoport. A csoport élén egy
délczeg férfi, melle rendcsillagokkal rakva. A király. A táborkar élén.

A meglepett insurgens lovasság harsogó viváttal fogadta az uralkodót. S
arra a vezénylő nádor tömeges hadmozdulatokra vezette a lovas tömegeket
a táborkar előtt.

Az a nádori levéltárban ereklye gyanánt őrzött kézirat (Kisfaludy Sándor
műve) ezeket a szavait őrizte meg a királynak:

«A császár és király a felvonulás gyorsaságán, a tömegek alakulásán, a
fennálló renden elbámult s benső megelégedését nyilvánítá.»

Még több sor is van odaírva, a miket a censura keresztül húzott! de a
miket el lehet olvasni ma is:

«S azt mondá, hogy a nemesi felkelő sereget egészen másformának találta,
mint a milyennek azt előtte lefestették s most már megtudta azt is, hogy
Győr alatt a fiak atyáik példája szerint harczoltak.»

Ezeket a szavakat a censura porba temette. E mai napon e királyi szavak
kitörnek a porból.

A trónhoz legközelebb álló főherczegek hozzák a babérkoszorút a dicsően
elvérzett vitézek számára, a nemzeti kegyelet által emelt
emlékszoborhoz.

Ez az igazság diadala itt a földön!

Ennek a babérnak az ága gyökeret fog verni e drága porokban s új
babérokat fog a koszorút hozók számára hajtani. Adja Ég!




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A «természetes» és a «naturalisztikus» közötti különbséget
már a régi szinészvilágban is ismerték: ez utóbbit úgy hítták, hogy
«naturlikus».]

[Footnote 2: A «Balközép» tagjai egy csoportban ültek. Ma is ott függ az
íróasztalom felett az egész csoportnak remekül felvett fényképe. De szép
barna legény volt ott középen az a Tisza Kálmán! (J. M.)]

[Footnote 3: A következő félév története bebizonyította, hogy valót
jósoltam. (J. M.)]

[Footnote 4: Marginális jegyzetül azt is fölemlítem, hogy azon arczképe
Katona Józsefnek, melyet életirásai munkája czímképeül közölni szoktak,
az én kecskeméti diákkoromban készült, egy kedves iskolatársam Muraközy
János rajzónja révén, ki festői pályára vágyott, nagy művészi tehetsége
volt hozzá: aztán ő is senator lett szülővárosában, s nem pingált
többet. A rajz eredetijét, mely 1842-ben még ott volt a költő családi
lakában, valószínűleg egy bennszülött kortárs festette olajba, kit a
köznyelv «Szokolai piktor» névvel emlegetett. Azt is jól ismertem:
Diogenesi cinikus alak volt, különösen gyűlölte az iskolás fiukat. Ez az
arczkép szolgált mintául Katona Józsefnek Züllich készítette
érczszobrához is. De az sem lehetetlen, hogy Kiss Bálint volt az okozója
az olajfestménynek. (J. M.)]




TARTALOM.

  A hajdani Nemzeti Szinházról  3
  A sajtó és a censura Magyarországon  48
  A hajdani hangos Budapest  87
  Márczius tizenötödike Bécsben  93
  Adatok a magyar szabadságharcz kisebb történetéből  102
  Érdemrendek kiosztása Debreczenben  107
  Visszaemlékezések 1849-re  113
  A ki még a királyon kívül viselte a szent István koronáját  116
  Vörösmarty apánk  124
  Czakó Zsigmond  130
  A legátus-világ  134
  A legerősebb fej  138
  A villásreggeli  141
  Gróf Zichy Nándor és A Hon  145
  A felszabadult felfogadás  160
  Deák Ferencz a koronázás napján  176
  Deák Ferencz alakja  179
  Az első néptribun  184
  Lendvay  189
  A Kántorné királyi palástja  192
  Az első szereptanulás  195
  Katona József Bánk bánja  197
  Látogatás a Helikonon  210
  A históriai tarokkparti  218
  Rudolf trónörökös  222
  A trónörökös betegsége  225
  Andrássy Gyula gróf  228
  Kossuth ravatalánál  230
  Tisza Kálmán I.  233
  Tisza Kálmán II.  235
  Nehéz esztendők  238
  Blaháné  241
  A kedves László  244
  Erzsébet emlékezete  246
  Munkácsy  249
  Munkácsy özvegyénél  252
  Madártávlatból  254
  Csináljunk magunknak egy jó napot  257
  A győri ütközet emléke  261
  A régi boldog ujságírók  265
  Mivel töltötték az időt a hajdani diákok?  269
  Az el nem mondott válasz  272
  A magyar insurrectió emlékszobra  275




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76022 ***