
*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76235 ***


AZ EGRI CSILLAGOK

(BORNEMISSZA GERGELY ÉLETE)

REGÉNY ÖT RÉSZBEN

IRTA

GÁRDONYI GÉZA

I. KÖTET

(1. 2. 3. RÉSZ)

BUDAPEST

LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA.

NYOMATOTT LÉGRÁDY TESTVÉREKNÉL, BUDAPESTEN.




ELSŐ RÉSZ.  HOL TEREM A MAGYAR VITÉZ?


I.

A patakban két gyermek fürdik: egy fiu meg egy leány. Nem illik tán,
hogy együtt fürödnek, de ők ezt nem tudják: a fiu mindössze hét
esztendős; a leány két évvel fiatalabb.

Hogy a nap tüzesen sütött, ide vonultak az erdő vén fái közé. A patak
itt kerek kis tóvá bővült, s magas zöld fü meg káka nőtte körül. De
különben is csak kisvizü patak volt. Nem lehetett volna benne a korsót
seholse megmeriteni.

Eszük ágában se volt, hogy megfürödjenek. Először csak a lábukat
mártogatták a vizbe, azután bele mentek térdig. Gergelynek megvizesedett
a gatyácskája, hát ledobta. Aztán az ingét is ledobta. Egyszercsak ott
lubickol meztelenen mind a kettő. Pacskolják a vizet; csurgatják az
ujjuk hegyéről; meg-megsöprintik a viz szinét, hogy szinte porzik.

Szabadon fürödhetnek: nem látja itt őket senki. A pécsi út jó messze van
ide, s az erdő végtelen. Ha valaki meglátná őket, lenne is nemulass;
mert a fiucska még csak hagyján, az nem urfi, de a leányka, az a
tekintetes Cecey Péter úr leánykája, – kisasszony, – és úgy illant el
hazulról, hogy senkise vette észre.

Még igy csupaszon is látszik rajta, hogy úri leány: kövér, mint a galamb
és fehér, mint a tej. Ahogy ugrándozik a vizben, a két kis hajfonat
ide-oda röppen a nyakán. No bizony, nem szép haj: fehér, mint a kender;
de gyereknek ilyen is jó.

– Derdő, – mondja a fiunak, – uttyunk.

A Gergőnek nevezett ösztövér barna fiu háttal fordul, amaz meg
belekapaszkodik a nyakába. Gergő megindul most a part felé, a másik
gyerek meg a viz szinén lebeg és rugódozik s ezt nevezi ő uszásnak.

Azonban, hogy a parthoz érnek, Gergő belefogódzik a kákabokor zöld
üstökébe és aggodalmasan néz körül.

– Jaj, a szürke! – mondja leoldva a leány kezét a nyakáról.

Aztán kifut a vizből és ide-oda futkos, vizsgálódik a fák között.

– Várjon Vicuska, – kiáltja a leánynak, – várjon, mindjárt jövök!

Aztán azon meztelen elnyargal.

Néhány perc mulva egy vén szürke lovon tér vissza. A ló fején hitvány
madzagkötőfék van. Össze volt az kötve a lábával, de eloldozódott.

A gyerek hevesen csapkodja a lovat egy faággal, s hogy visszaérkezik a
fürdőhelyre, a lónak a nyakába kapaszkodik s ügyesen leereszkedik a
földre.

– Törököt láttam, – mondja dideregve, – bujjunk el!

A lovat sietve a fához köti; felkapkodja a földről a ruháját, s egyik
kezével a ruhát szoritva, másikkal a leányt húzva maga után, fut egy
bokor felé. Fut a két meztelen kis gyerek egyenesen egy
galagonyabokornak, amely a parttól valami harminc lépésnyire
krinolinosan ül a fák között. Megbujnak, meglapulnak a mögött a füben.

Abban az időben nem volt ritkaság a török az utakon. S te kedves
olvasóm, aki azt gondolod, hogy ez a két gyerek most ezen a nyáron
fürdött a patakban, bizony csalódol. Hol van már az a két gyerek, hol?
És hol vannak mindazok az emberek, akik e könyvben eléd jönnek, mozognak
és beszélnek? Por az mind. Némelyiknek a csontja talán még megvan a
földben, de a szive por; lelke pedig visszaszállott régen a
végtelenségbe, ahonnan származott.

1533-at irtak akkor a levelek aljára, s csakúgy jártak emberek a földön,
mint ma. A nap éppen úgy sütött; a fák éppen úgy leveleztek; a szülők
épp úgy szerették gyermekeiket, mint mostan, s a legények, leányok épp
oly szerelmesek voltak egymásba, mint ma.

Csak az évszám volt más, meg a ruha, meg a király. Hát csak tedd el az
idei kalendáriumot tisztelt olvasóm, és vedd elő gondolatban az
1533-ikit. Ennek az évnek a májusában élsz te mostan, mig e sorokat
olvasod, s vagy János király az urad, vagy a török, vagy I. Ferdinánd.

Az a kis falu, ahova a két gyermek való, a Mecsek egyik félreeső
völgyében van. Egynehány szalmás vályogház, meg egy nagy kőház az egész.
Az ablakok olajos vászonból vannak minden házon, az uri házon is, de
máskülönben olyan házak, mint a mostaniak. A kis falut sürü fák
lombozzák körül, s a lakók azt gondolják, hogy a török sohase talál ide.
Hogy is találna: az út meredek, szekérnyom azon nincs; torony sincs; az
emberek élnek, halnak itt, mint az erdei bogarak.

A Gergő gyerek apja valamikor kovács volt Pécsett, de már meghalt. Az
asszony idevonult Keresztesfalvára az apjával, egy ősz öreg paraszttal,
aki részt vett még a Dózsa György lázadásában, s ezért is kapott
menedéket a falu uránál, Ceceynél.

Az öreg néha bement az erdő rejtett útain koldulni Pécsre, s abból éltek
télen is, amit az öreg igy szerzett, meg ami az uraság házától jutott
olykor az asztalukra.

Ezen a napon is a városból jött meg az öreg.

– Legeltesd meg a szürkét, – mondotta az unokájának, – nem evett szegény
egésznap semmit.

Igy indult ki Gergő a lóval az erdőbe. Útközben ahogy elment az uraság
háza mellett, a kis Éva kibujt a kertajtón és könyörgött neki:

– Derdő, Derdő, hadd menjek veled!

Gergő nem merte azt mondani a kisasszonynak, hogy maradjon odahaza.
Leszállt a lóról, és vezette Évát, amerre az kivánt menni. Éva arra
kivánt menni, amerre a pillangók. A pillangók befelé röpültek az
erdőnek, hát ők is arra futottak. Végre, hogy a patakot meglátták, Gergő
jónak látta már a lovat legelőre ereszteni. Igy kerültek ők a patakba és
a galagonya bokor mögé, ahol most nyulakként meglapulva reszketnek a
töröktől.

És ez a félelem nem árnyéktól való. Egynehány perc mulva ropogás
hallatszik az avarban, és mindjárt rá egy structollas fehér töröksüveg
meg egy barna lófej jelenik meg a fák alatt.

A török ide-oda forgatja a fejét, s mind közelebb-közelebb a fa mellett
legelő szürkéhez, a maga sötétpej kis lovát kantáron vezetve.

Most már látni, hogy a török csontos arcu barna ember. A vállán dióbarna
köpönyeg, a fején tornyos fehér süveg. A félszeme be van kötve. A másik
szeme immáron a fa mellé kötött szürkét vizsgálja Nem tetszik neki, az
látszik az arca fintorgásán, de azért eloldja.

Jobban tetszenék neki a gyerek, akit a lovon látott. A gyerek jobban
kél, mint a ló. A konstantinápolyi rabvásáron háromszor annyit is adnak
érte. De a gyerek nincsen sehol.

A török megnézi egynéhány fának a hátát, és felvizsgálódik a lombokra
is.

Azután tiszta magyar szóval igy kiabál:

– Gyere elő mókuskám, fügét adok. Gyere csak elő!

A gyerek nem jelentkezik.

– Gyere elő, kis pajtás, ne félj, nem bántalak. Nem jösz? Ha nem jösz,
elviszem a lovadat.

És csakugyan összefogja egy kézbe a két ló vezetékét, és viszi magával
el a fák között.

A két gyerek némán és sápadtan hallgatta eddig a törököt. A fügekinálás
nem oldotta fel őket a rémület dermedtségéből. Sokkal többször hallották
otthon a _Vigyen el a török!_ – szidást, meg a hajmeresztő török
meséket, hogysem akármiféle édesgetésre előbátorodtak volna a bokorból.
Hanem mikor azt mondta a török, hogy elviszi a szürkét, a Gergő gyerek
megmozdult. Igenis megmozdult. Ránézett Évicára, mintha tőle várna
tanácsot, s olyan arccal nézett rá, mintha tüske ment volna a talpába.

A szürkét viszik! Mit mondanak otthon, ha ő a szürke nélkül tér vissza?
Mivel megy a nagyapó pénteken koldulni?

A kis Éva mindezekre a gondolatokra nem felelt. Szótlanul kucorgott
mellette. Nagy kék szemei vizesek voltak a visszafojtott sirástól.

Azonban a szürke ment. Gergő hallotta a lépéseit. Nagy lomha lépései
vannak a szürkének. A száraz haraszt egyenletesen csörög, amint ő lép.
Hát viszi a török, csakugyan viszi.

– A szürke… – hebegi Gergő siróra torzult szájjal.

És fölemeli a fejét a füből.

Megy a szürke, megy. Csörög az erdei haraszt a lába alatt.

De már most elfeledkezik Gergő az egész világról: fölugrik, és utána
iramodik azon csupaszon a szürkének.

– Bácsi! – kiáltja reszketve, – török bácsi!

A török megáll és elvigyorodik.

Jaj de csunya ember! Úgy vigyorog, mintha harapni akarna!

– Bácsi a szürkét, – rebegi sirva Gergő, – a szürke a miénk…

És megáll.

– Gyere hát, ha a tietek, feleli – a török, – nesze.

Azzal elveti a kezéből a szürke kantárszárát.

A gyerek most már csak a szürkét látja. Ahogy a szürke nagylomhán
megindul, odaszökik és megfogja a kantárt.

Ebben a pillanatban ő is fogva van. A török nagy erős ujjai átkapcsolják
gyönge kis meztelen karját, s ő felrepül a másik lóra, a pejre, annak a
nyergébe.

Gergő felvisit.

– Csitt! – mondja a török, előkapva a dákosát.

Gergő azonban tovább kiabál:

– Vicuska! Vicuska!

A török arra forditja a fejét, amerre a fiu. Keze a tőrön.

Persze, amint a másik kis meztelen gyerek fölemelkedik a füből,
visszadugja a dákost és elmosolyodik.

– Gyere, gyere, – mondja, – nem bántalak.

S megindul a két lóval a leányka felé.

Gergő le akar mászni a lóról. Gergő nagyot kap tenyérrel a hátára. Gergő
tehát bőg és ülve marad, a török meg otthagyja a két lovat és fut a
kislány után.

A szegény kis Vica menekülne mostan, de aprók a lábak és magas a fű.
Elbukik. Csakhamar ott rugódozik és sivalkodik a török ölében.

– Csitt! – szól a török rácsapva a gömbölyüjére, – csitt mert mindjárt
megeszlek, ha el nem hallgatsz! Ham – ham!

A kis leány elhallgat. Oh, hogy ver a szivecskéje, ver, mint a tenyérbe
fogott kis verébé.

Azonban, hogy a lovakhoz érnek, ujra kitör belőle a kiáltás:

– Apuska! apa!

Mert a kétségbeesés azt gondolja, hogy elhallatszik a kiáltása minden
messzeségre.

A Gergő gyerek is bőg. Az ökleit a szemén forgatva sirja:

– Haza megyek, haza akarok menni!

– Hallgass, rongyos fattyu! – rival rá a török, – mert mindjárt agyon
csaplak!

És fenyegetően rázza az öklét Gergő felé.

A két gyerek elhallgat. Gergő csöndesen picsogva ül a nyeregben. Csak a
szeméből görgedeznek a könnyei.

És mennek.

Amint kiérnek az erdőből, a Gergő gyerek látja, hogy a Mecsek útján
fölfelé szekerező török nép tarkállik. Lovas akindsik, gyalog azabok,
tarka öltözetü szabad katonák. Virgonc kis lovakon ülve szállinkóznak
hazafelé.

Ez a csoport, amelyik itt megy, valami tiz megrakott kocsit és szekeret
kisér. A szekereken fehér ágynemü, szekrények, ágyfák, hordók, székek,
vadbőrök, gabonás zsákok rendetlen össze-visszaságban. A szekerek
mellett megláncolt lábu, hátrakötött kezü bús rabok ballagnak.

A mi janicsárunknak három szekere és hét rabja van. Öten vannak még
kéknadrágos, piros csizmás, fehér süveges janicsárok, három meg prémes
sapkáju, nagy dárdáju azab. A félszemünek porral lepett fehér strucctoll
leng a süvege elejétől hátrahajoltan, csaknem a háta közepéig.

Mig emez bent járt az erdőben, a három szekér megállott oldalt az út
szélén, és helyet adott a többi hazavonulónak.

A janicsárok nevetve fogadják a két gyereket, meg a szürkét.

Mit locsognak törökül, azt Gergő nem érti. Róluk beszélnek meg a lóról,
az kétségtelen. Mikor őrá néznek meg Vicuskára, nevetnek; mikor a lóra
néznek, úgy integetnek, mint mikor az ember legyet kerget.

A török feldobja a két gyereket a kocsira, az ágynemü tetejére. Egy
pufók hajadon is ül ott, megláncolt lábu rableány, arra bizza őket.
Azután egy szennyes zsákot old meg az egyik sapkás török és mindenféle
ruhát húzkod ki belőle. De ez mind gyermekruha. Van közte kis szoknya,
kis szűr, pittykés mellény, sapka, kalap, kis csizmák. A török
előválaszt két kis inget meg egy kis szürt és feldobja a szekérre.

– Öltöztesd fel őket, – mondja a félszemü a leánynak.

A leány körülbelül tizenhét esztendős. Parasztleány. Ahogy öltözteti a
gyerekeket, megöleli és megcsókolja őket.

– Hogy hivnak, angyalkám?

– Vicuska.

– Hát téged, lelkecském?

– Gergő.

– Ne sirjatok, kedves. Velem lesztek.

A két gyerek odasimul a leányhoz; Vica a melléhez simul, Gergő az
oldalához. Az meg magához öleli őket mind a két kezével és
körülsimogatja, meg-megcsókolgatja könytől nedves és piros orcájukat.


II.

A falubeli kutyák mérges csaholással ugrálnak körül egy fehérszakállu és
nagyhaju zarándokot. Le is húznák róla a csuhát bizonyára, ha nagy
keresztes végü botjával vitézül nem hadonázna maga körül.

Eleinte az út közepén ment, de hogy a nagy bozontos kutyák mindegyre
szaporodtak, óvatosan nekihátrált egy _L_ alakban megszögellő sövénynek
és a hátát abban megvetve várta, hogy valaki előjön és megszabaditja az
ostromtól.

Azonban akik elő is jöttek a nagy ugatásra, azoknak a szeme a faluba
bevágtató öt magyar vitézre fordult. Egy pirosköpönyeges szőke dalia
lovagolt elől; darutoll a süvegén, kivont kard a kezében. Könnyű,
meggyszin zekéje alól páncéling vetett csillogó ráncokat. Mögötte négy
egyszerűbb öltözetü katona; mindnyáját fegyver csörgi körül. A négy
katona is kivonta a kardját, mikor beérkeztek a faluba, és jobbra balra
forgatták a fejöket, mintha valakit keresnének.

Az öt vitéz egyenesen a Cecey háza felé tartott.

Cecey a szérű árnyékán ült. Három paraszt nyírt ott birkákat. A kezükben
olló, az oldalukon kard. Ilyen világ volt akkor Magyarországon.

A kapunál fegyveres őr aludt. A robogásra fölhorkant az álmából, azután
sietve kitárta a kapu másik szárnyát is, és a lovagok általdökrettek a
hidon, s bekocogtak az udvarra.

Cecey meglátta őket. Fölkelt és feléjök baktatott. Furcsa menése volt az
öreg úrnak: az egyik lába nem hajlott térdben, a másik meg nem hajlott
bokában. De hogy is hajlott volna, mikor fából volt mind a kettő. És a
jobb keze is hiányzott: a vászonkeze ujja csak lötyögött a csuklóján.

A darutollas vitéz leugrott a lóról, és a lova kantárát az egyik
katonának dobta. Ceceyhez sietett.

– Dobó István vagyok – mondotta a süvegét levéve, bokáját összeütve.

Hosszu csontos legény, de csupa erő minden mozdulata.

– Kinek a hadából? – kérdezte Cecey, az egyetlen ép kezét a háta mögé
dugva.

– Most a Török Bálintéból – felelte a fiatal ember.

– E szerint Ferdinánd hive vagy. Isten hozott ecsém.

Kezet nyujtott neki.

– Hát mi járatban vagytok? Hogy vetődtök ebbe az eldugott faluba?

– Mink bizony bátyám Palotáról jövünk.

– A Móré várából?

– Nem a Móré vára az már.

– Hát?

– Most éppen senkié. Meg várnak se vár az már, hanem kőhalom.

Az öreg falábú nagyot bámult.

– Lerontottátok?

– Le azt.

– Hála Istennek. No gyere be a hüvösre, öcsém, ide a tornác alá. Nézd
csak, anyjuk, vendégünk van.

– Lerontottátok! – kiáltott ujból elbámulva.

A kis kövér úri asszony ott forgott már a tornácon: asztalt igazitott az
árnyékra egy cseléddel. A másik cseléd meg nyitotta már a pinceajtót.

– Hogy is hivnak, öcsém, Bodó vagy Dobó?

– Dobó István.

– Dobó Pista – szólt Cecey, bemutatva az ifjut a feleségének.

Aztán intézkedett, hogy a katonák is bort és ennivalót kapjanak, s
egyben a papért is futtatott.

– Mielőtt leülnék, bátyám, – mondotta Dobó – meg kell kérdeznem, hogy
nincs-e itt Móré, mert én őt keresem.

– Nem láttam a gézengúz haramiáját, de ne is lássam, csak az akasztófán.

– Akkor rossz nyomon járunk – szólt Dobó a fejét csóválva.

Aztán vizet kért. Fölfogta a nagy csöcsös korsót és az égnek emelte.
Akkorát húzott belőle, hogy ha lelke van annak a korsónak, hát lélek
nélkül marad.

– Megengedi bátyám, hogy estig itt maradjak? – kérdezte a viz után
szakadó jóizü sóhajtással.

– De el sem eresztelek egynéhány napig, hova gondolsz!?

– Köszönöm, – szólt Dobó, – nincs most farsang. Este tovább megyünk.
Hanem a vasingemet szeretném letenni: kutya meleg ez ilyen időben, ha
csupa lyukból varrták is.

Mig Dobó a szobában vetkeződött, beérkezett a kapun a zarándok.

– Te a baráttól jösz, – mondotta Cecey a fejét fölemelve.

– Attól, – feleli bámulva a zarándok, – hát honnan tetszik tudni?

– Nem boszorkányságból, elhiheted. A szakállad borz-zsirtól fehér, azt
az első szempillantással észre vettem.

– Igaz, – felelte az ember.

– Ebből látom, hogy messziről jösz hozzám.

– Az is igaz.

– Nekem pedig messze földről nem igen izenget egyéb, mint a sajóládi
gvárdián, aki atyámfia.

– Dejszen nem gvárdián az már régen, hanem a király barátja.

– Azt is tudom, üsse meg a menykő a gazdájával együtt, ha nem tudott
különb urat találni magának. Hogy hinak?

– Varsányi Imrének.

– Hány esztendős vagy?

– Harminc.

– Nohát lássuk, hogy mi hirt hoztál.

– Istentelen melegség van erre, – szólt a zarándok a csuhája bélését
bontogatva, – oszt annyi a török, mint a légy.

– A barátnak köszönhetjük, meg a királyodnak. No hova a pokolba varrtad
úgy azt a levelet!

Varsányi elővonta végre a kis vörös-pecsétes levelet, és átadta
Ceceynek.

– Adjatok enni-, innivalót ennek az embernek, meg szállást is, – szólt
Cecey a feleségéhez.

És feltörte a pecsétet, kibontotta a levelet.

– Az, – szólt a levélbe belehunyoritva, – a barát irása. Tiszta, mint a
nyomtatás, de nagyon apró. Én ugyan el nem olvasom.

– Bizonyosan jót irt pedig – mondotta a zarándok, letelepedve a diófa
árnyékába, – mert nem mondta, hogy siessek. Mikor nagypöcsétü levelet
küld, mindig sietnem kell. Ez csak olyan kispöcsétü; nem ország dolga.

S hogy ilyen bölcsen megkülönböztette a levelek fontosságát, elégedett
arccal húzott egyet az eléje tett boros fazékból.

Az asszony is kezébe vette a levelet Nézte alól, felül s nézte a
széttöredezett pecsétet. Aztán igy szólt:

– Ugy kezdődik, hogy _Carissime_.

– Akkor fontos, – mondotta Cecey.

– Egészséges a Gyuri bácsi? – kérdezte az asszony.

– Nem beteg az soha, – szólt a zarándok, nagyot nyelve az eléje tett
sajtból.

Egy nagyfejü vállas, erős öreg pap fordult be a kapun. A jövevény
felállott és kezet akart csókolni.

– Pápista vagy, vagy újhitű? – kérdezte a pap. És nagy fehér szakállát
simogatta, hogy a zarándok kezet ne csókolhasson.

– Pápista vagyok, – felelte a zarándok.

A pap akkor elfogadta a kézcsókot.

Bementek a szobába. Itt a pap az ablakhoz állott, és egyenesen magyarul
olvasta a diák levelet:

– Kedves sógorom…

Különös tompa hangja volt a papnak. A mássalhangzókat csak sejteni
lehetett a beszédében. De azért, akik megszokták, értették a beszédét.

Folytatta:

– … és kedves Juliska. Istentől jó egészséget és zavartalan életet
kivánok mindnyájatoknak. Továbbá arról értesültem, hogy ott a ti
vidékteken napról-napra dúl hol Móré, hol a török, és hogy már csak a
földhöz tapadt jobbágyság marad meg a helyén: aki teheti fut, ki a
felvidékre, ki pediglen által a némethez. Hát ti, ha még életben
vagytok, szerelmesim és ha még ott vagytok Keresztesen, ti is mentsétek
magatokat. Én beszéltem őfelségével, hogy adja meg a ti károtokat…

– Ne olvasd tovább! – pattant fel Cecey – ebnek kell eb kegyelme!

– Csöndesen, kedvesem, – mondotta az asszony a férjét átölelve, – György
okos, György tudja, hogy mi Zápolyától nem fogadunk el semmit: hallgassa
végig kegyelmed a levelet.

A pap összeráncolta bozontos szemöldökét, és tovább olvasott:

– … A király nem adhatja ugyan vissza Sásodot, de van egy falu Nagyvárad
közelében…

– Hagyd el, hagyd el Bálint, – szólt Cecey a haragtól kitüzesedve.

– Már más következik, – szólott a pap.

És olvasott tovább:

– De ha már úgy beléd csontosodott volna az iránta való gyűlölség…

– Belém, belém! – kiáltott az asztalra csapva Cecey, – sem ezen, sem a
másvilágon. Vagy ha ottan, hát ott is csak fegyverrel.

A pap tovább olvasott:

– … Itt Budán az én kis házam üresen áll és mi nemsokára Nagyváradra
költözünk. Csak egy szagittárius lakik benne a földszinten. Az emeleti
három szoba üres.

– Nem kell! – kiáltott Cecey fölállva. – A Zápolya pénzén vetted barát!
Düljön össze, ha belemegyek!

– Mit tudod, hogy azon vette? – szólt a pap boszúsan, – örökség is
lehet.

De Cecey már nem hallgatott rájuk. Dühösen kiektett-baktatott a
szobából, és végig kopogott a tornácon.

A zarándok ott falatozott a tornác végén, a diófa alatt. Megállott
előtte haragos peckesen, és igy szólt:

– Mondd meg a barátnak, hogy tisztelem: amit irt, annyi, mintha nem irt
volna!

– Hát nem viszek levelet?

– Nem.

Azzal tovább baktatott ki a szérüre. Föl és alá toppogott a napon.
Olykor jobbra-balra csapkodott a botjával a levegőben, és haragosan
mormogta:

– A fejem még nem fa!

A parasztok sebesebben nyirták a birkát.

A kutyák is távolabb huzódtak. Még a ház is mintha lejebb csúszott volna
a parton.

Az asszony a pappal a tornácon állott. A pap a vállát vonogatta.

– Még ha nem örökség is, – mondotta, – munkája után való szerzeménye a
barátnak. És ráiratja a nevére. Akkor aztán Cecey-ház, és nem parancsol
benne a király se.

Dobó előjött a szobából. Az asszony bemutatta őt a papnak. Cecey is
visszatért és azt mondta:

– Te pap, te megfordultál! Te képes vagy arra, hogy beszegődj Jánoshoz
zászlótartónak!

– Te meg vénségedre leteszed a magyar nevet, – mordult vissza a pap.

– Te beállsz hóhérnak! – rikácsolt Cecey.

– Te meg németnek! – bőszült fel a pap.

– Hóhér!

– Német!

– Sintér!

– Hazaáruló!

A két ősz ember szinte kék volt már a dühtől, ahogy egymásra orditozott.
Dobó csak azt várta már, hogy mikor kell őket széjjelválasztani.

– Ne veszekedjenek, az Isten áldja meg kegyelmeteket, – mondotta, – vagy
inkább veszszenek össze a törökkel.

– Nem érted te ezt, öcsém, – felelt Cecey, a székre vetve magát, – ennek
a papnak a nyelvét vágatta le Zápolya, nekem meg a jobb kezemet. Hát nem
bolond ez, hogy a maradék nyelvével Zápolyát védi?

– Ha csak az én ellenségem volna, – felelt a pap is megcsöndesült
hangon, – régen megbocsátottam volna neki. De azért még igy is azt
mondom, hogy inkább ő legyen az ura a magyarnak, mintsem, hogy a német.

– Debiz inkább a német, mintsem, hogy a török! – kiáltott ismét Cecey.

Dobó közbeszólt, hogy a két ember megint össze ne horgoljon.

– Jónak egyik se jó, ez az igaz. Várnunk kell egy ideig, hogy tud-e adni
a német erőt a török ellen, meg hogy csakugyan elakarja-e János adni az
országot a töröknek?

– Eladta az már, öcsém, régen, mint a boszorkányok az esőt!

– Nem hiszem, – felelte Dobó, – neki sohase kellett a török, neki csak a
korona kellett.

Az asszony egy tál kirántott csirkét tett az asztalra. Az illatos piros
sült csirke láttára eltünt a méreg vörössége a két öreg arcáról.

– Hej, mikor olyan fiatal voltam, mint te, öcsém, – mondotta Cecey
jókedvvel. – Hány esztendős vagy?

– Harmincegy, – felelte Dobó, – bizony maholnap engemet se mond senki
fiatalnak.

– Mig az ember meg nem házasodik, mindig fiatal. De hogy a manóba is nem
házasodtál meg?

– Nem értem rá, – felelte Dobó. – Én, bátyám, gyerekkorom óta mindig
hadban vagyok.

– Hát igy jó. Igy él a magyar világ eleje óta. Azt hiszed tán, hogy én
táncolásban sántultam meg mind a két lábamra? Én bizony, öcsém,
Kinizsivel kezdtem. Mátyás király engem a nevemről szólitott. Aztán
végeztem Dózsával, aki, elhidd nekem, a hősök hőse volt.

Fölvette a szinig töltött ón-poharat, és igy szólt:

– Isten szeresse a magyart és téged, öcsém, különösen. Adjon győzelmet a
kardodnak. Szép lány feleséget jó magadnak. Tudsz-e sakkozni?

– Nem tudok, – felelte Dobó elmosolyodva ezen a gondolatszökemlésen.

És kiüritette a poharát. Jó erős veres bor volt. Gondolta magában: most
már értem, mitől olyan mérges ez a két öreg úr.

– No nem is leszel akkor jó hadvezér, – mondotta Cecey.

– Nem, ha keleti módon harcolnánk: csapat csapat ellen. Mink csak magyar
módon harcolunk: ember ember ellen. Erre pedig sakktábla nem tanit.

– Eszerint mégis tudsz.

– Nem, csak éppen hogy ismerem a játékot.

– No hát, majd ha tudsz, másképen itélsz róla. Egy órai sakkban, öcsém,
átéli az ember egy heti harcnak az izgalmait.

– Ugy látszik, kegyelmetek mindig sakkoznak itthon.

– Mink? Soha.

– Nem tud tán a tisztelendő ur?

– Tudni tud. De mindjárt összeveszünk. Már pedig, öcsém, mink együtt
tollasodtunk fel az öreggel, együtt éltünk, együtt harcoltunk.

– Együtt is fogunk meghalni, – fejezte be a pap elérzékenyülten.

S azzal a két öreg barátságosan nézett egymásra és összekocintotta a
poharat.

– De nini – szólt Cecey, a bajuszát megtörülve, – mégis derék ember ez a
Ferdinánd, hogy Mórét elpusztitotta.

– Nemcsak Ferdinánd. A két király közösen küldött hadat Móréra. Sokalták
már a gazságait, mert utóbb már a sirokat is felforgatta.

– De mégis csak Ferdinánd küldött jobban ellene?

– Nem: inkább János. Ferdinánd csak Török Bálintnak izent, hogy segitsen
Jánosnak, meg ötven bányászt küldött.

– Faldöntésre?

– Arra. Török had is volt velünk valamelyes.

– Persze, a János zászlaja alatt.

– Az alatt, hogy vinné el az ördög az ilyen segitséget; mindig rabolva
mennek haza felé.

– Azok a disznó akindsik.

– Azok.

– Könnyen végeztetek?

– Nem mondhatnám. Kemény falakból épült az a vár. Faldöntő ágyut nem
hozott egyik fél se. A sugárágyu meg mit ér: mintha csak legyek szálltak
volna a falakra.

– Jártam ottan, – jegyezte meg a pap, – sziklavár az, nem palánk. Ott
volt-e Nagy Gergely?

– Ott. Azt érte az első ágyugolyó.

– Szegény Gergely. Isten nyugosztalja.

– Mit sajnálod! – szólt Cecey a papra. – Az se volt jobb a gazdájánál.

– Igaz, de mégis csak úgy került oda, mint jó alma a rosszak közé.

– Hát nem adták meg magukat?

– Nem. Neki kellett állitanunk az ötven bányászt a szikláknak. Nagy és
nehéz munkájuk volt, mondhatom. A csákányok szikrát hánytak a kövön, és
a vasrúdak egy-egy lökésre alig egy ujjnyit mentek a sziklaoldalba. És
végre is sok kéznek még a kő is enged.

– Felrobbantottátok?

– Először is beizentünk Mórénak, hogy az akna tele van már porral. Akkor
azt izente vissza, hogy várjunk reggelig. Vártunk. Mit tett az alatt a
gonosz róka? Összehitta a vár népét és azt mondta nekik, hogy csak
tartsák magukat keményen, ő kimegy a várból segitségért. – Jól van, –
felelték azok, – de mivel biztositasz bennünket arról, hogy vissza is
jösz? – Itt marad mind a két gyermekem, – felelte a lator, és minden
arany, ezüst, marhám, mit kivántok többet? Azzal leereszkedett kötélen a
vár faláról és elillant. Mink persze a nagy sötétségben nem vettük
észre. Mikor aztán a nap fölkelt, és se követ, se fehér zászló, se
kapunyitás, felrobbantotuk az aknákat. Nem hallatszott ide? Rettenetes
dördülés volt. Majdnem a földre estünk. A falak ott leomlottak. Mink meg
be a várba. A katonák olyan dühösek voltak, hogy Mórénak minden emberét
leölték.

– A gyermekeit is?

– Azokat nem. Egy nagy boltozatban találtuk meg őket. Szép két kis barna
fiu. Azóta ott vannak János királynál.

– Hát ti most Mórét keresitek?

– Én csak egy kanyarodót tettem érte ezzel a négy emberemmel, mert
útközben egy csőszszel beszéltünk, akinek a pincéjében hált. Azt mondta,
hogy erre Pécs felé jött.

– Te Magda – szólt hátrafordulva az asszony az udvaron súroló cselédnek,
– hol a Vicuska?

– Nem láttam, – feleli a leány. – Ebéd után a kertben játszott.

– Szaladj csak, keresd meg!

– Az én kis leányom, – magyarázta Cecey Dobónak. – Vénségemre
ajándékozott meg az Isten vele. Majd meglátod, milyen kis Tündér Ilona.

– Fia nincsen?

– Nincsen, felelte szomoruan Cecey. Hiszen ha fiam volna, öcsém, még a
kezem is kinőne, mint a ráké.

Azonban a gyerek nincsen. A nagy beszélgetésben, levélolvasásban
mindenki megfeledkezett a kis Vicáról. A leánycselédeknek dehogy is volt
rá gondjuk. Mind ott dolgozott most az udvaron, s hogy a katonák a
bajuszukat pödörgetve kacsintgattak rájuk, hát mind úgy hedergette a
szoknyáját, mintha valamennyi katona mind leánynézőbe jött volna
Ceceyhez.

Csakhamar tüvé tesznek mindent a ház körül. Cecey, Dobó, a pap, a
cselédek, a katonák, mindnyájan keresnek, megkutatnak minden bokrot,
minden játszóhelyet a kertben. Hol a Kató néne? Az vigyázott rája a
kertben. Meglehet, hogy elaludt, s azalatt kiment a faluba a gyerek. Ki
látta? Senkise látta. Egy fiucska a kert szélén beszélt vele délután. Ki
ment el a kert szélén délután? Senki, csak a Gergő gyerek. Az öregapja
lovát vitte legelni. De hát hol van a Gergő? Az sincs sehol. Bizonyosan
kiment a lóval az erdőbe. Oh gyermeki könnyelműség! Hányszor megmondták
neki, hogy a szedresen túl ne menjen a lóval.

Összekutatták a falu körül az egész erdőt, minden fát, minden cserjét,
árkot, völgyet és bozótot. A Gergely anyja is jajgatva keresett. Az öreg
Katóra ráakadtak az erdőben, az is keresett már régen, s rekedté
kiabálta magát az erdőben.

Végre estefelé az egyik cseléd megtalálta a két gyerek ruháját a
pataknál; a patyolat ingecskét, piros karmazsin cipőcskét, szoknyácskát,
meg Gergő gyerek ingét, gatyáját, kalapját. Ott voltak szanaszéjjel a
galagonyabokor mellett. Bizonyosan fürödtek.

A patak partján csakugyan ott a nyomuk a puha fővényben. A nagyobbik
láb, amelyiknek széjjel vannak nyilva az ujjai, az a Gergő gyereké. A
kisebbik lábnyom a Vicuskáé. Oh semmi kétség! A piros kis cipőket nem
húzza fel többé az a kis gyermekláb. A fehér patyolat ingecskét nem ölti
többé magára az a kis angyaltest. De a Gergő gyereket se látja többé a
falu, a pajkos kis Gergőt, aki olyan eleven volt, mint a fürj, és olyan
formás arcu, mint valami úri gyerek.


III.

– Az én nevem Margit; szólitsatok csak Margit néninek, – mondta a kocsin
ülő rableány. – Majd mesélek nektek. Sok mesét tudok. Hová valók
vagytok, édeseim?

– A faluba, – felelte Gergő.

– A paluba, – felelte a kisleány is.

– Melyik faluba?

– Itt az erdőn van.

– De mi a neve annak a falunak?

– A neve? A nevét nem tudom.

Ez a Margit kövérképü, mindig csókra álló száju parasztleány; az arca
itt-ott kissé szeplős, és a nyakán két üvegből való gyöngyöt visel. A
törökök egy somogymegyei pusztáról ragadták magukkal.

A gyerekek feleletére elmosolyodott, aztán rongyokból bábut csinált
Vicuskának.

– Ez lesz a Vicuska babája; sárga a kendője, piros a szoknyája, –
mondotta dalolva. – Öltöztetjük, ringatgatjuk, táncoltatjuk,
altatgatjuk.

A kocsi mellett egy szélesmellü parasztlegény ballag, meg egy ragyás
cigány. A cigányon sokszorosan foltozott kék nadrág és ugyanilyen
dolmány van. A dolmánya zsebéből egy fasip tölcsére áll ki. A kocsi
másik oldalán egy pap megyen; meg egy nagyarcu parasztember, aki lehet
már negyven esztendős. A pap fiatalabb. Széles arcú magas ember. Se
szakálla, se bajusza, de még szemöldöke sincsen. És vörös, mint a réz.
Csak a két szemebogara fekete. Őt bizony ezelőtt egynehány nappal forró
vizzel öntözgették a törökök, hogy adja elő a templom kincseit.

Voltak is az ő templomának kincsei!

Hát mondom: mindezek rabok szegények. A lábukon lánc. A kezük, – kinek
elől, kinek hátul – szintén vasban. A legény a cigánynyal, a pap a
paraszttal össze is van láncolva. A legény mezitláb. A bilincsét a lábán
rongyokkal bélelte körül.

A rongyok már véresek.

– Álljunk meg, – igy könyörgött hátrafordulva olykor, – hadd igazitsam
meg a bilincsemet.

A janicsárok azonban rá se hederitettek. Törökül fecsegtek egymással és
legfeljebb csak egy közömbös tekintet volt a feleletük.

Gergelynek rátapadt a szeme erre a legényre. Milyen kicsiny az orra! És
milyen kék lajbi van rajta! Ez nem fél. Ha a két keze nem volna
hátraláncolva, tán mind elfutna tőle a török.

A legény csakugyan nem félt. Fölemelte a fejét és ráorditott a mellette
lovagló görbehátu törökre.

– A tűz emészszen meg benneteket, pogány farkasok.

– Gáspár, Gáspár, – szólott le Margit a kocsi tetejéről, – viselje békén
a sorsát, amint csak lehet. A nap, látja már nyugvóban van, meg kell
állaniok.

Ahogy erre megtörülgette a szemét, a két gyerek is sirva fakadt.

– Haza akarok menni! – bömbögte Gergely.

– Apához! – sirta a kis Éva.

A törökök csakugyan megállottak. Leszálltak a lóról, és korsót vettek
elő; mosogatták a kezüket, lábukat, arcukat, aztán letérdeltek
vonalegyenes sorban napkelet felé megcsókolták a földet és imádkoztak.

Ezalatt csend volt.

A leány lemászott a kocsiról, és az inge széléből rongyot hasitott.
Körülkötötte vele a legény lábát, s úgy tolta vissza jóságos vigyázattal
a bilincseket.

– Áldjon meg az Isten, Margit, – mondotta sóhajtva a legény.

– Az éjjelre, ha lehet, teszünk rá útilaput, Gáspár.

Itt egyet sirt a leány. Minden órában sirt egynehány percig, de mindjárt
dalolt is utána a gyerekeknek, mert mikor ő sirt, azok is sirtak.

– Hej de ihes vágyok, – fakadt szóra a cigány, ahogy ott ült mellettök a
porban. – Saha iletembe nem valtam ilyen ihes. Három libát megennék
egymágám.

A kocsis, – ez is láncolt lábu rablegény – elmosolyodott a cigány
sóhajtására.

– Magam is éhes vagyok cigánypajtás, – felelte lenéző oldalpillantással;
– de főzök is estére olyan paprikás hust, hogy mind nekünk marad.

– Hát te vágy á sákács?

A _te_ szóra megrándul a kocsisnak a szemöldöke, de aztán mégis felel:

– Csak este. Nappal rabolnak ezek maguknak ebédet is.

– Hát mióta solgáls á kontyos uráknál?

– Három napja.

– Nem lehet elfistelegni váláhogy?

– Nem ezektől soha. Nézd, milyen csizma van a lábamon.

Felvonta a lábát az ülésből. Nehéz vastag láncok csördültek föl vele.

– De hátha má nem főzsöl? – tünődött aggódva a cigány.

– Bizonyosan főzök. Tegnap olyat főztem nekik, hogy úgy nyalták utána a
szájukat, mint a kutyák.

– Bárcsak én is nyalhatnám már a sájamat.

– Bort is raboltak délben. Itt van a kocsi farán.

– Nem isik a terek te!

– Dejszen nem török ez egy se, mikor bort lát.

– Na akkor nekem innepem ván, – ujongott a cigány, – olyan nótát
pikulázsok nekik, hagy még táncsolnak is rája.

A félszemű janicsár az imádság végeztével nem inditotta meg a kocsikat.
A hegytetőről már látszott az esti szürkületbe befátyolozott város. Az
magyar fészek. Olyan darazsak laknak benne, akikkel nem jó tréfálni.

A törökök tanakodtak. Aztán a félszemű janicsár odaszólt a kocsisnak:

– Utánam! Be az erdőbe!

És bevitték a kocsikat, szekereket, jól be, valami öt percig tartó
menéssel az erdőbe.

A nap eközben elsülyedt a fák között, és a tiszta égen feltünt az első
csillag.

A törökök egy alkalmas tisztáson kipányvázták a lovakat. A pap kezét
feloldotta a janicsár, és igy kiáltott rá:

– Tüzet rakni!

– Én azst jabban értem! – rikkant fel a cigány. – Nagyságos méltóságos
terek ur, csókolom kezsit, lábát, hadd rakjak én tüzet, nekem azs a
mesterségem.

– Hallgass, – rivalt rája a török.

Három asszonyt is elszabaditottak, hogy segitsenek a tüz készitésében.
Az asszonyok aztán a pappal száraz ágat szedtek a fák alatt, és acéllal
taplóval csakhamar tüzet gerjesztettek.

A kocsist is felszabaditották az ülésről.

– Olyat, mint tegnap, – mondta neki a félszemü török.

– Meglesz, – felelte a kocsis.

Vizet tett fel egy nagy vaskondérban a tüzre, s hogy a pap a cigánynyal
hamarosan megnyúzta az ürüt, értő kézzel aprózta bele a kondérba.
Hullott a husra vereshagyma is, meg paprika bőven, s bizonyára apritott
volna burgonyát is a lébe, de ezt főképpen azért nem cselekedte, mert
nem volt burgonyája. Tudták is abban az időben, mi a burgonya! Az urak
ugyan már nagy ritkaságképpen kóstolgatták, de neve még nem volt, s a
nagy általánosságban a krumpli még nem létezett.

A tüzet valami húsz különféle török telepedte körül. A kocsikat,
szekereket kerités-körbe állitották. A lovakat kipányvázták kivül a
szekereken.

A rabokat összehajtották egy csoportba. Tizennégyen voltak összesen:
kilenc férfi meg öt nő, a két kis gyereket is beleszámitva. Csak
eldültek szegények a gyepen. Némelyek mindjárt el is aludtak. A kis Vica
is aludt már az ágynemü tetején. Fejét a Margit ölébe nyugasztva
álmodott, és jobbjával a melléhez ölelve tartotta hitvány kis bábuját.
Gergő mellettök elhasalva a tenyerébe hajtotta az arcát, és álmosan
pislogott le a törökökre. A félszemü janicsár fölnézett egypárszor
rájok. Ott hagyta őket a leánynyal a kocsi tetején.

A tüz magas lánggal égett. A törökök ölték a bárányt, a tyukot, a libát.
A rabok buzgón dolgoztak az étel elkészitésén, s alig egy negyedóra
mulva már javában rotyogott az üstökben és kondérokban a hús, és
pirultak a combok a nyárson.

Az erdei levegőbe étvágyinditó ételszag vegyült.


IV.

Egy óra nem telt belé, s az András kocsis olyan pofont kapott, hogy két
ölet repült a kalapja.

– Hogy a hetedik pokol emészszen el! – orditott rá a félszemü janicsár,
– mennyi paprikát tettél ebbe az ételbe?

A paprikás a raboknak került, a cigány nem csekély örömére. Maguk a
törökök a nyárson sült darabokat osztották meg maguk között.

A hordók eközben csapot kaptak. Bögrékben és tülkökben itták a törökök a
magyar bort. A cigány felállott. Megtörülte a száját a kezébe, a kezét
meg a nadrágjába, aztán igy csicsergett:

– Nagyságos méltóságos Gyamarzsák úr, csókolom kezsit lábát, hadd
pikulázzsak eggyet a tistelt vendégség eremére.

A Gyomorzsáknak nevezett félszemü, – valójában Jumurdsák, – megfordult
és gúnyosan felelte:

– Ide kukorikolnád a magyart, úgy-e? Majd pikulázok én mindjárt a
hátadon!

A cigány kedvetlenül kutyorodott vissza az evők közé, és a fakanalat
megintcsak forgatta.

A törökök is ettek, ittak. Közben csereberéltek, és osztozkodtak is. Egy
lelógó bajszu komor akindsi kis vas-szekrényt vett le a kocsiról.
Fölfeszitették. Aranypénz, gyűrük, fülbevalók voltak benne.

Ezen osztozkodtak meg ott a tüz mellett.

Gergő álmos volt, de nem tudta levenni a szemét az ő törökjéről.
Félelmes, különös arc volt neki ez a csupa bőrfej. Mert ahogy a süvegét
letette, egybeolvadt a feje csupaszsága az arcának a csupaszságával. És
furcsán nevetett. Mintha szük volna a bőr az orcáján. Még a foga inye is
kilátszott ilyenkor.

Vastag szarvasbőr-övet húzott elő a dolmánya alól, mikor a pénzt
megosztották. Az öv már duzzadt volt a pénztől. A török fölkelt, és a
szekerek mögé ment, ahol a lovak legeltek.

Gergőnek rajta volt a tekintete. Látta, hogy a török hogyan húz ki hátul
egy fapecket és hogyan rakja bele egy kis nyiláson át a pénzét a
nyeregkápába.

– Hát te mért nem eszel? – szólt a pap Gáspárnak.

A legény a csoport szélén ült, és komoran nézett maga elé.

– Nem kell, – felelte.

Kis idő mulva oda szólt a papnak.

– Ha tisztelendő uram elvégezte, egy kis beszédem volna, ha meghallgat.

A pap letette a fakanalat, és odacsörömbékelt Gáspár mellé.

– Hát mi kell fiam?

– Tisztelendő uram, – szólott a legény sötéten, – gyóntasson meg engem.

– Minek?

– Annak, – felelte a legény, – hogy tisztán menjek a másvilágra.

– Messze vagy még te attól, Gáspár.

– Nem olyan messze, mint gondolja.

Egy pillantást vetett a törökök felé, és igy folytatta:

– Mikor elvégezik a vacsorát a rabok, ide jön az a török, aki engemet
megfogott. Ide jön, hogy a kezünkre zárja a békót. Hát én azt megölöm.

– Ne tedd azt fiam.

– Már én pedig igy határoztam, tisztelendő uram. Mikor idejön, elkapom
az egyik kését, és beleszurom, bele a hasába! Hát csak gyóntasson meg
engem.

– Fiam, – mondotta a pap, – én nem gyóntathatlak meg, mert én Lutheránus
vagyok.

– Ujhitü?

– A neve uj hit, fiam, de valójában ez az igazi régi hit, amit a
názáreti Jézus nekünk hagyott. Mink nem gyóntatunk, csak gyónunk. Mink
azt tartjuk, hogy az Isten látja a mi lelkünket. De minek veszejtenéd el
magadat. Látod, itt még magyar földön vagyunk, és Pécs itt van alattunk.
Már sokszor megesett, hogy a magyar rabokat kiszabaditották.

– És ha nem szabaditanak ki?

– Isten jósága elkisérhet az utunkon. Van olyan ember elég, a kit ott a
török földön ér el az Isten szerencséje. Rabláncon megy oda, és úrrá
válik ottan. Gyere fiam, egyél. Az étel megerősit.

A legény komoran nézett maga elé. A pap ujból megszólalt:

– Minek hivtál, ha nem hallgatsz reám?

A legény erre fölkelt, és oda vánszorgott a többi közé.

A rabok többnyire fiatal és erős emberek. A nők között van egy kis
sovány rongyos cigányasszony is. Ennek a keze lába cigányszokás szerint
börzsönynyel van bepirositva, de még a haja is.

Időnkint hátraveti a fejét, mert a haja a szemébe lóg. És gyakorta szól
cigánynyelven Sárközivel, a ragyás cigánynyal.

– Talán a feleséged? – kérdezik a rabok.

– Nem, – feleli a cigány, – de még lehet.

– Hát mit beszélgettek cigányul!

– Ast mondja ezs azs assony, hogy ha a tűzs mellé erestenék, megmandaná
a jevendőnket.

– A jövendő az Isten kezében van, – jegyezte meg a pap, – ne tegyetek az
ő nevében semmi komédiát.

A férfiak között két idős ember is volt. Az egyik egy sebhelyes arcu
szótlan úrforma ember, akiről nem lehet tudni, hogy úr-e vagy hogy
cigány ez is, mert semmi kérdésre sem ad feleletet. Az embernek erős
puskaporszaga van. A másik egy terebélyes arcu paraszt. Ez már túl van a
negyvenedik éven, meglátszik rajta. Mindig mereven néz, mintha
csudálkozna, és úgy lógatja a fejét, mintha a feje sokkal nehezebb
volna, mint más ember fiáé. Az igaz, hogy nagy is a feje.

A rabok ahogy ott ették a paprikás ürühust, csöndesen beszélgettek.

A szabaduláson kezdték persze, hogy hogyan lehetne a törököktől
megszabadulni.

– Sehogy, – szólt röviden a nagyfejü paraszt.

Aztán, hogy lenyelte a kanál hust, azt mondta még hozzá:

– Én tudom. Én már kiszolgáltam egy rabságot.

– Konstantinápolyban? – kérdezték egyszerre hárman is.

– Ott, – felelte a paraszt mélyen bemártva a kanalát a vaskondérba, –
tiz esztendeig söpörtem én a török földet.

– És hogyan szabadult meg?

A paraszt egy cobákon rágódva felelte:

– Hogyan? Hát ingyen. A Jézus palástja alatt. Egyszer felhoztak
Belgrádba. Onnan szöktem meg a Dunán.

– És milyen az a rabság? – kérdezte egy tizenhat éves savószemü legény.

– Bizony öcsém, – felelte a paraszt, – nem sok tyúk mult ki miattam a
világból.

– Gazdagnál szolgált-e? – kérdezte egy hang a kocsi alól.

– Magánál a császárnál, – felelte a nagyfejü büszkén anélkül, hogy
rápillantott volna a kérdezőre.

– A császárnál? Mi volt kend a császárnái?

– Én tisztogattam az istállót.

– Hát az asszonyokkal mit csinálnak? – kérdezte egy fekete haju
menyecske.

– Mit? Nektek még jobb a dolgotok. Amelyitek fiatal, ott is csak
asszony, csakhogy török asszony, amelyitek meg vén, azt cselédképpen
tartják.

– Ütik?

– Bezony nem is simogatják.

– Eszerint kend tudja az utat? – kérdezte a pap fölemelkedve.

– Tudom, – felelte a paraszt.

A pap föltette az egyik lábát a kerékagyra, és a tűz odasugárzó
világosságánál a szemét hegyezve nézte a lábaszárán levő széles sima
vasat. Apró karcolások látszottak azon. Valami rab följegyzései voltak:
egy hosszú út szenvedései húsz szóban.

A pap olvasta a szavakat:

– Nándorfehérvártól _Hizarlik_ egy nap. Aztán _Baratina_.

– Nem, – felelte a paraszt, – öt állomás is van addig.

– Eszerint ez az öt kereszt öt állomást jelent. Tehát öt állomás. Aztán
következik _Alopnica_.

A paraszt bólintott.

– Aztán _Nis_.

– Ez már Rácország, – jegyezte meg a paraszt a térdét átfonva. – Itt
kezdik vetni a rézkását.

– Rézkását? – kérdezte felcsudálkozva egy asszony

A paraszt nem felelt.

A pap tovább olvasta a bilincs karcolásait.

– Aztán következik _Kuri-Kezme_.

– Itt sok a korpió-férög.

– _Sárkövi_.

– Itt három malom van.

– _Czaribród_.

– Itt engem megvertek.

– Miért? – kérdezték egyszerre hatan is.

– Mert eltörtem a lábam vasát.

– _Dragomán_, – olvasta a pap tovább.

– Ez már Bologár ország, – szólt a paraszt, – innen érkezünk Zsófiába.
Ott sok a torony. Nagy város.

A pap folytatta:

– _Iktimán_.

A paraszt bólintott.

– _Kapiderven_.

– Itt havas vagyon.

– _Pozarki_ vagy micsoda.

– Az az, Pozárki, a fene essék belé. Sok a szunyog.

– _Filippe_.

– Ez is város.

– _Kaladán_.

– Itt egy cimborámat eladták.

– _Uzonkova_.

– Sok gyümölcsös kert.

– _Harmanli_.

– Itt egy török úr megvette Dávidka Antalt.

– _Musztafa-basa-Köpri_.

– Kőhid van itt jókora.

– _Drinápoly_.

– Röttentő nagy város. Itt láttam egy élőfánkot.

– Mi az? – kérdezték a rabok.

– Az, – felelte a paraszt – akkora nagy eleven barom, mint ez a rakott
szekér, de még ennél is nagyobb; oszt csupasz, mint a bihal. Az orra meg
akkora, hogy úgy bánik vele, mint más állat a farkával: mikor a legyek
kénozzák, végiglődörgeti a derekán.

– _Corli_.

– Innen kezdve möglátjuk a tengört.

A rabok fölsóhajtottak. Némelyek a tenyerükbe hajtották az arcukat;
mások könnyes szemmel bámultak maguk elé.


V.

A sebhelyes arcu, puskaporszagu ember ekkor megszólalt.

– Atyámfiai, – mondta rekedt érdes hangon, – ha megtudnátok engemet
szabaditani, én mindnyájatokat kiváltanálak.

A rabok ránéztek. Senki se felelt.

Az ember visszapillantott a törökre, azután folytatta:

– Én úr vagyok. Van váram kettő; van pénzem, van katonaságom.

A rabságot élt paraszt vállat vont:

– Akkor úgy is megszabadulhat, mert kiváltják.

– Mi a neve bátyám? – kérdezte a pap.

– Cigány a nevem, – felelt a sebhelyes arcu boszusan.

Azzal fölkelt. Sántikálva ment néhány lépést a törökök felé. Aztán leült
és figyelemmel vizsgálta a tűztől megvilágitott arcokat.

– Nem is úr ez, – szólt az egyik rab, – hanem cigány, talán éppen hóhér.

Gergő összeborzadt a hóhér szóra. Tekintete most a cigány-hóhérra
tapadt. Mert ő úgy értette, hogy ez valósággal cigány-hóhér.

– Hiszen csak vasfű volna, – szólalt meg a feltört lábu Gáspár a kerék
mellett.

Hogy a rabok csöndes és szomoru elmélázással ültek, folytatta:

– A vasfű az olyan fű, hogy lehull tőle a bilincs.

A janicsárok között nagy örömorditás támadt. Az egyik hordóban aszubort
találtak. Ezen ujjongtak. A hordót oda guritották a tűz közelébe, és
szürcsölgetve, csettegetve itták.

– Éljen Magyarország! – kiáltott Jumurdsák a rabok felé emelve a
kupáját. – Éljen Magyarország, hogy ihassék a török, ameddig meg nem
hal!

– Honnan tudsz te magyarul? – kérdezte a sebhelyes arcu úr, aki előbb
Cigánynak nevezte magát.

– Mi közöd benne, – felelt kevély lenézéssel Jumurdsák. – Magyar asszony
volt az anyám, attól tanultam.

A rabok már jobbra-balra elfeküdtek a fűben és iparkodtak az álomban
keresni szabadulást. Csend volt közöttük. A pap is aludt. Mind a két
keze a feje alatt. Bizonyosan vánkoson szokott aludni. A cigány
hanyattfekve aludt, a kezét a mellén összekulcsolva s a két lábát Y-ként
szétvetve. Mind mélyen aludt. Csak Gáspár sóhajtott fel mégegyszer
félálmos panaszos hangon:

– Nem látom én többet szép Eger városát.

Gergő is szundikált már. Elszundikált azon a módon, amint finom kis
napégett orcáját a tenyerében tartotta, csak éppen hogy a feje lejebb
sülyedt, a dunyha kihajló csücskére.

S már el is aludt volna teljesen, ha a Cecey névre ki nem nyillik
magától a füle kisajtója.

A cigány-hóhér rekedt hangja mondta ezt a nevet, és az ő törökje
ismételte.

Ott beszélgettek a kocsi mellett.

– Nála van a Dózsa kincse, bizonyosan tudom, – mondotta a magyar.

– És miféle kincsek azok?

– Aranykelyhek, aranykupák, gyémántos, gyöngyös karperecek, nyakláncok,
násfák, szóval minden, ami az urak kincse szokott lenni, ha ugyan be nem
olvasztották rudakba.

– Itt a hegyalján?

– Itt. Azért is vonult félre a világtól.

– Fegyvere is van?

– Gyönyörű ezüstmívü kardok és páncélok. Lehet, hogy az egész padlása
tele van. A szobájában tudom, hogy van valami hat nagy himes-láda.
Ezekben lehet a legértékesebb holmi.

– Cecey… Sohasem hallottam ezt a nevet.

– Mert nem hadakozik már. Ő volt Dózsának a kincstartója.

– Kevesen vagyunk, – mondotta elgondolkozva a török. – Itt kell
maradnunk holnap estig. Össze kell várnunk egy jó csapatot.

– Minek oda annyi ember? Ha sokan vagytok, sokfelé kell oztoszkodni.
Öreg ember az már. És fából van keze lába.

– Mikor voltál ott legutoljára?

– Esztendeje lehet.

– Egy esztendő sok idő. Jobb, ha többen megyünk. Ha igaz, amit beszélsz,
elbocsátalak, sőt meg is jutalmazlak. Ha nem igaz, fölakasztatlak a
Cecey kapujára.

A török visszatért a tűzhöz, és bizonyosan a rab beszédét mondta el
ottan, mert a katonák figyelemmel hallgatták.

Gergőnek már nehéz volt a feje. Elaludt. Meddig aludt, azt bizony nem
tudja, de csupa rossz álmai voltak. Azt álmodta végül, hogy a törökök
kivont karddal futkosnak az ő falujában, megfogják az anyját és kést
szúrnak a mellébe.

Megrezzent és fölébredt.

Sötétség és csend mindenfelé. Csak az erdei bogarak halk és hullámos
éjjeli zengése, a természet egyhangu hárfajátéka hallatszik. Az eget
szakadozott felhők boritják. Itt-ott átragyog egy-egy csillag. Egy
helyen a hold fehér sarlója átlóg a felhőn.

A tűz a fa alatt, mint egy rongyos szürke palásttal beteritett rézhalom,
amelyből egy-egy darabka kivöröslik. A janicsárok ott feküsznek
szanaszéjjel a fűben, a tűz körül.

Jumurdsák is ott fekszik. A feje alatt valami tarisznya; mellette valami
kupa vagy bögre, nem lehet jól látni a sötétben.

Haza kéne menni. Ez volt a Gergő gondolata.

Nem szabad. Ez volt a másik.

Körülnézett. Csupa alvók. Ha ő átszökhetne köztük. De át kell szökni,
másképpen nem kerülhetnek vissza a faluba.

A kis Éva mellette aludt. Megrázta gyöngéden, és a fülébe sugta:

– Vicuska! Vicuska!

Évica fölébredt.

– Menjünk haza, – susogta Gergő.

Vicuskának egy pillanatra elgörbült a szája, de mindjárt vissza is
igazitotta, és felült. Bámulva nézett Gergőre, mint a kismacska, mikor
idegent lát. Majd az ölében heverő bábura esett a tekintete, fölvette;
és azt nézte kismacskás nézéssel.

– Menjünk, – mondotta Gergő.

Lemászott a kocsi külső oldalán, és leemelte a kislányt is.

Egy azab ott ült éppen a kocsi mellett. Dárdája az ölében. Feje a
kerék-agyon. A csutora mellette.

Aludt az úgy, hogy akár az egész tábor elmehetett volna annak az egy
keréknek a hiján, amelyet vánkosul használt.

Gergő kézen fogta a kis Vicát, és vonta maga után.

Azonban ahogy a lovakat megpillantotta, megállott.

– A szürke… – rebegte. – A szürkét is haza kell vinni.

Vicuska nem szólt ez ellen semmit. Hiszen semmi se természetesebb, mint
az, hogy a szürkét haza kell vinni.

Azonban a szürke össze volt kötve a kis töröklóval. A békót csak ki
tudta nyitni Gergő valahogyan, de már a két kötőfék eloldozása
lehetetlen volt az ő tudományának.

– A fene látott ilyet! – mondotta a csomót rángatva.

Boszuságában sirva vakarta a fejét. Aztán hogy sem a kezével, sem a
fogával nem tudta a csomót eloldani, megfogta a szürkét és vezette.

Őr a lovak mellett is volt. De ez is aludt. Ülve aludt, háttal egy görbe
fára ráereszkedve. Hortyogott. Gergő majdnem rávezette a két lovat.

A fűben elveszett a lovak lépésének a hangja. Mentek mint az árnyék. Sem
a szekereken belől, sem a szekereken kivül nem ébredt rájok senki.

Egy alkalmas fatörzsöknél megállitotta Gergő a szürkét, és felmászott a
hátára. – Üljön fel maga is – szólt a kisleánynak. Azonban a kis Éva nem
tudott a törzsökre felmászni. Gergőnek ujra le kellett szállania. Föl
kellett segitenie a kis Évát először a törzsökre, aztán meg a ló hátára.

Ültek egymás mellett a szürkén. Elől Gergely, mögötte a kis Éva. Kezében
még mindig szorongatta a piros szoknyás bábut. Az eszükbe se jutott,
hogy a leányka a másik lovon foglaljon helyet. Az nem az övék. Évica
belekapaszkodott a fiu vállába. A fiu megrántotta a kantárt, s a szürke
megindult ki az erdőből: vonta, vitte magával a töröklovat is.

Csakhamar rajta voltak az uton. A szürke már itt tudta a járást.
Ballagott lomhán és kényelmesen.

Az út elhagyott volt. A hold csak ködösen világitotta meg. A fák fekete
óriások gyanánt álltak az út mellett. Gergő nem félt tőlük. Magyar fák
ezek mind.


VI.

A faluban egész éjjel nem aludt senki. Csak a jövevény vitézek tértek
nyugalomra.

Bálint pap ott maradt Ceceyéknél és vigasztalta a vigasztalhatatlan
házaspárt.

Az asszony olyan volt, mint az őrült. Egyik ájulásból a másikba esett. A
falábu ember csak a fejét rázta a pap vigasztalására, s keserüen
kiáltotta:

– Nincs Isten!

– Van! – kiáltotta vissza a pap.

– Nincs! – ismételte Cecey.

A pap erőt vett a haragján és csöndesen szólott:

– Amit az Isten ad, azt el is veheti; és amit elvesz, azt vissza is
adhatja.

A vén nyomorék ember gyermekként zokogott.

A pap csak hajnal felé bucsúzott el tőlük.

Ahogy kilépett az ajtón, a zarándok fölemelkedik a tornácra vetett
gyékény-ágyról.

– Tisztelendő uram, – mondja halkan.

– Mit akarsz, atyámfia?

– Nem fulladtak ám meg azok.

– Hát? Mit tudsz róluk?

– Azt, hogy a törökök vitték el.

A pap majdnem a falnak esett.

– Honnan tudod?

– Ahogy én is ott jártam a keresőkkel a patak partján, hát egy
vakondok-turáson láttam a töröknek a lába nyomát.

– Török lába nyomát?

– Sarkatlan csizmanyom volt. A magyarnak nincsen ilyen.

– Hátha bocskornyom volt?

– Azon nincs sarkantyú. Jó az én szemem: töröknyom volt. Meg a
töröklónak is ott volt a lába nyoma. Azt már csak tetszik tudni, hogy a
török patkó milyen?

– Hát mért nem szóltál?

– Meggondoltam, hogy nem szólok. Szétszaladt volna az egész falu.

A pap izgatottan járt föl és alá. Egyszer az ajtónak lépett, de
megállapodott, mielőtt a kilincsre tette volna a kezét. S megint
visszatért.

– Igazad van, – mondotta a tenyerét a homlokára szoritva, – de hát mit
csináljunk? Mit tegyünk!

– Tegye azt, amit én, – felelte vállat vonva Varsányi, – hallgasson.

– Borzasztó! Borzasztó!

– Az utakat járja a török most mindenfelé. Merre mentek volna? Keletnek?
Nyugotnak? Csak verekedés meg halál lett volna belőle.

– Inkább haltak volna meg ők is! – szólt a pap fájdalmasan.

– Az Isten tudja, hol jártak már akkor azok, mikor mi ott utánok
kereskedtünk.

A pap komoran állott a tornácon. Keleten az ég halvány rózsaszinre vált.
Hajnalodott.

A faluban ekkor nagy kiáltás hangzik:

– Emberek! Emberek! Megjöttek!

A pap figyel. Mi ez?

A távolban mozgolódás. Összekeveredett kiáltozások. Néhány perc mulva
veszett dörömbölés a nagy kapun:

– Ereszszenek be! Nyissák ki! Megjöttek a gyerekek!

A pap visszarohant.

– Van Isten Péter! Kelj fel, mert van Isten!

A két gyermek ott volt a kapu előtt. Ültek a szürkén. Vicuska a Gergő
vállába kapaszkodva, Gergő meg büszkén és diadalmasan, mint valami
generális.


VII.

Az udvarra betolakodott az egész falu: valami ötven ember és ugyanannyi
asszony. Némelyik asszony csak éppen, hogy szoknyát vetett magára; a
férfiak is sokan s üveg nélkül, amint a kiáltozásra kifutottak.
Kapkodták a Gergő gyereket kézről kézre, meg Vicuskát, ahol érhették,
ott csókolták.

– A Gergő mától fogva az én fiam, – mondotta Cecey, a kezét a fiu fejére
téve.

A szegény özvegyasszony mezitláb, egy alsószoknyában, odaborult a Cecey
lábához.

– Bátyám, – szólt Dobó előlepve, – adja ide nekem ezt a gyereket. Hadd
vigyem magammal a felföldre. Vitézt nevelek belőle.

Azzal fölemelte a gyereket és azt mondta neki:

– Akarsz-e katona lenni, Gergő fiam?

– Akarok, – felelte felragyogó szemmel a gyerek.

– Lovad már van, – mondotta Dobó, – kardot is szerzünk a töröktől.

– Hát az enyim az a ló?

A kis töröklovat ott futtatták, dicsérgették a Dobó katonái az udvar
tisztásán.

– Persze, hogy a tiéd, – felelte Dobó. – Hadban szerezted. Azt tehetsz
vele, amit akarsz.

– Akkor a pénz is a mienk, – szólt büszkén a gyerek.

– Micsoda pénz te?

– Aki a nyeregben van.

Leoldják a szép bársony nyerget. Rázzák. Zörög. Megtalálják a csaptatót
a kápán, hát csak úgy dől az aranyeső a fájából.

– Tyhü, kuttyázom adtát, – kiált föl Cecey, – most már nem én fogadlak
fiamnak, hanem te fogadj apádnak. Szedd össze asszony, – kiáltott a
gyerek anyjára.

A szegény asszony a nagy örömben szinte kővé válva nézte a földre pengő
aranyakat.

– Az enyim? – dadogta hol Ceceyre, hol Dobóra, hol a papra nézve.

– A tiéd, – mondotta a pap. – Az Isten adta a fiad által.

Az asszony a köténye után kapkod. Nincs rajta. Egy ember odaadja neki a
süvegét. Szedi az asszony az aranyat örömtől reszketőn.

A fia nézi. Egyszerre csak azt mondja:

– Jól eltegye, mert holnap ide jönnek.

– Kik jönnek ide?

– A törökök.

– A törökök?

A fiu igent int a fejével:

– Hallottam, mikor a török mondta a hóhérnak.

– A hóhérnak?

– Cigányhóhérnak. Egy csúnya ember.

– Hogy ide jönnek?

– Hogy ide jönnek és az úr kincsét elveszik.

Ezt mondva, rámutatott Ceceyre.

– Az én kincseimet? – szólt Cecey bámulva. – Megőrültél? Hát van énnekem
kincsem?

A gyerek vállat vont.

– A himes ládákat is mondták, hogy hat van.

– Ez komoly dolog, – szólalt meg Dobó. – Gyerünk be a szobába.

Kézen fogta a gyereket és bevezette.

Kivallatják, kiszednek belőle mindent, amit a gyermek elméje
megjegyzett.

– Sebhelyes arcu, barna ember. Milyen az a sebhely?

– A szájától a füléig egy vörös barázda.

– Bátyám, – mondja Dobó felpattanva a székről, – ez Móré!

– Hát ki is volna más! Meg akar szökni a zsivány, azért vezeti rám a
törököt.

– De hát tudja az itt a járást?

– Volt itt valami hat éve. Összeforgattak nálam mindent. Ötvennégy
forintomat elvitték, meg a feleségem kis arany keresztjét, meg két
tehenemet.

Dobó haragosan toppogott fel és alá a szobában.

– Hány embere van bátyám, fegyverfogható?

– Talán negyven mindössze. Azok is többnyire vének.

– Kevés, – feleli Dobó. – Mi van ide legközelebb? Pécs, ugy-e? De ott
Szerecsen János az ur, Zápolyapárti; minekünk ellenségünk.

– Futnunk kell, futnunk! – kiáltja elkeseredetten Cecey.

– De hová fussunk?

– Az egész falu csak nem futhat el tán. Hogy hagynánk itt a falut? Ej,
mindegy. Mikor arról van szó, hogy a török ellen védekezzünk, csak
magyar a magyar, akármilyen párti!

Azzal kiment.

– Lóra fiuk! – hangzott a kiáltása az udvarról.

– Megyek, ugymond Szerecsenhez. Addig is dolgozzanak. Minden háztetőt
meg kell locsolni csurgásig. A falu népe szedje össze, ami értéke van és
gyüljenek ide az udvarra. A kerités mellé köveket kell rakni, meg
hordókat. Kasza, csákány, vasvilla legyen az asszonyok kezében is.
Legkésőbb délre visszatérek.

Azzal felült a lovára és a katonáival együtt elrobogott.


VIII.

A Cecey háza kőfallal keritett nagy négyszögletü telken épült. De a
kőfal alig embermagasságu, és bizony már romladozott.

Az udvarra már délelőtt odahurcolkodott az egész falu. Az ágynemü és
butorhalmok között tehenek, kecskék és disznók futkostak, ludak
gágogtak, kacsák bukdácsoltak és tyukok szaladgáltak. Egy ember
kardokat, késeket és kaszákat köszörült a fészer mellett. A pap rengeteg
szélességü rozsdás kardot kötött fel és az udvar közepén nagyokat vágott
a levegőbe. Próbálta az öreg, hogy érti-e még?

Egynehány asszony meg üstökben ételt főzött az udvar sarkán.

Ceceynek valami hat egérrágta nyilszerszáma volt a padláson.
Szétosztotta ezeket az öregeknek, akik vele a Dózsaháboruban
résztvettek.

Déltájban visszaérkezett Dobó. Mindössze harminc zsoldost hozott
magával, de a falubeliek igy is nagy örömriadással fogadták.

Dobó körüljárta az udvart. Itt-ott felhágókat, állványokat rakatott,
köveket szedetett. Majd rendbeállitotta a falu fegyvereseit, –
számszerint ötvenegy embert és fölosztotta őket apró csoportokra, s a
kerités különböző pontjaira küldte őket. Ő maga tiz jó puskással a
kapunál levő emelvényen foglalt helyet.

A falu két bejárójára két kürtöst küldött. Ezeknek kell jelezniök az
ellenség megérkezését.

Nem kellett estig várakozniok.

Délután három óratájban megharsant a kürt a falu keleti bejárójánál, és
nehány perc mulva vágtatást jött vissza mind a két katona.

– Mind itt vagyunk? – kérdezte Cecey.

Csak a Gergely anyja hiányzott. A szegény asszony meg volt zavarodva az
aranyoktól. Egyre azt ásta, dugdosta. Ceceynél nem merte hagyni, mert
attól tartott, hogy a török elveszi.

– Már most mindegy, – szólt Cecey a sisakját föltéve. – Reteszeljétek be
majd a kaput. Zsákot, követ mögé! Az asszony bizonyosan elbujt valami
verembe.

A katonák ezalatt odaérkeztek.

– Jönnek! – kiáltotta az egyik messziről.

– Sokan? – kérdezte Dobó.

– A fáktól nem lehetett látni, csak az elejét.

– Hát eredj vissza, – riadt rá Dobó haragosan, – aztán nézd meg, hogy
hányan jönnek. Szaladni akkor is ráérsz, mikor kergetnek.

A pécsi zsoldos elvörösödve fordult meg a lovával, és visszavágtatott az
ellenség felé.

– Hát ilyen katonák vagytok ti? – kérdezte Dobó az egyik közelében álló
pécsi zsoldost.

– Dehogyis, – felelte az röstelkedve. – Ez csak a minap állott közibénk.
Szabólegény volt. Nem próbált ez még háborut.

Néhány perc mulva megint robogott vissza a szabó, s a nyomában valami
tizenöt piros sapkás akindsi.

Most már csakugyan kergették.

– Nyissátok ki a kaput, – mondotta Dobó.

És a puskásainak is szólott:

– Lőjjetek!

A tiz puskás célzott. A lövések ropogva dördültek el. A törökök közül
egy janicsár lefordult a lováról, és beleesett az árokba. A többi
visszahőkölt. Megfordultak és visszavágtattak.

A szabó benyargalt a nyitott kapun.

– Hát hányan vannak? – kérdezte Dobó mosolyogva.

– Sokan, – felelte a szabó verejtékesen és lihegve, – talán ezren is.

– Az semmi, – felelte Dobó, – hacsak százan vannak, akkor ma táncolunk.

– Ezret mondtam, uram.

– Jól értettem – felelte Dobó. – Az ijedt ember tiznek látja az egyet.
Nincsenek azok, öcsém, csak százan, vagy annyian se.

A falu végén füst emelkedett föl.

Az akindsik már gyujtogattak.

– Jól meglocsolták a tetőket? – kérdezte Dobó.

– Széna, szalma az, ami ég, – felelte Cecey.

És hozzá pengette a kardját a kapu tetejéhez.

Akkor előbukkant az úton a félszemü janicsár. A derekán páncél. Az öve
körültüzködve tőrökkel és pisztolyokkal. Mellette szintén lovon az a
magyar, akit Gergő cigányhóhérnak nevezett. Mögöttük egy csapat akindsi,
s oldalt egynéhány gyalog futó azab, aki égő csóvát dob a házak
tetejére.

– Móre László: – harsan fel Dobó, a lábával is dobbantva. Te ország
szégyene, te gazember!

A janicsár meghökkenve nézett a mellette lovagló emberre.

– Ne higyj neki, – feleli ez elsáppadva, – én nem vagyok Móré. Téged
akar bolonddá tenni.

A janicsár megállitotta a lovát, hogy a hátul jövőkkel csoportosuljon.

– Ismerlek téged is Jumurdsák, – kiáltotta Dobó. Hát ez a török
becsület, hogy azokat rablod, akikkel tegnap még harcoltál. Nem
szégyenled tiszt létedre rablók közé állani!

A janicsár fölpillantott rá, de nem felelt.

– Gyere csak, gyere te bolond! – kiáltotta Dobó. Itt ugyan arany
nincsen, hanem vasat, azt kaphatsz eleget.

Ezt mondva, célzott és közibök durrantotta puskáját a törököknek.

Jumurdsák meghanyatlott a lován és lefordult, lehuppant a porba.

Móré hozzákapott a lehanyatló janicsárhoz, de csak a tőrt kapta el az
övéből. A másik pillanatban a paripája vékonyába csapott a tőr lapjával.
A paripa nagyot szökkenve indult futásnak. Móré ahogyan csak birta,
ütötte, csépelte.

– Ott megy az arany! – kiáltotta Dobó a törököknek.

Azok földet rengető orditással és ropogással rohantak Móré után.

És ahogy elrobogtak a ház előtt, Dobó olvasta őket:

– Tiz… husz… negyven… ötven.

Várt még egy percig, aztán leugrott az emelvényről.

– Lóra fiuk! – kiáltotta, – nincsenek ezek hatvanan se!

Lóra kaptak. Dobó a kapuból visszakiáltott Ceceynek:

– Azt a páncélos törököt, ha még él, be kell zárni! A falubeliek verjék
agyon a gyujtogatókat.

És kiszáguldottak a kapun.

A falubelieknek nem kellett sok biztatás. A faluban már valami öt helyen
kigyózott a füst az ég felé. Kaszákat és fejszéket forgatva, rohantak ki
a kapun valamennyien.

Cecey a pappal meg két jobbágyával az útra sietett. Jumurdsák már ült.
Csak ájult volt. A Dobó golyója éppen a szive fölött horpasztotta be a
páncélját.

– Kötözzétek meg, – mondotta Cecey, és vezessétek az udvarra.

A török szótlanul engedte magát megkötözni.

– Tudsz-e sakkozni, – harsant rá Cecey.

A janicsár igent intett a fejével, és azt mondta:

– Nem.

Ahogy ott kötözik a kezét, a másik török is fölemeli vértől elboritott
arcát az árokból.

– Kötözd csak, mondja az egyik paraszt, mig amazt agyonütöm.

– Megállj, – mondja Cecey.

Odabaktat a vérbe borult janicsárhoz és a kardját a mellének szegezve
kérdezi:

– Tudsz-e sakkozni!

– Kaplaman, – feleli a török bágyadozva.

– Sakk?

– Sakk, sakk, matt? – kérdezi nyögve a török.

– Az, az, a bagoly rúgjon meg. Vigyétek ezt is az udvarra, ez az én
rabom!


IX.

Dobóék csak este tértek vissza. Egy csomó köpenyeget, páncél-inget és
mindenféle fegyvert hoztak magukkal. Még egy rabot is; Móré Lászlót
lovon, összekötözve.

– Ennek a rablónak valami jó helyet! – mondotta Dobó a lováról leugorva.

– Hogy fogtátok el? – kérdezte Cecey szinte ugrálva örömében.

– Az akindsik fogták el minekünk. Volt annyi eszük, hogy fiatal lovat
nem adtak alája. Könnyen utólérték. Mikor aztán javában kötözték, mink
meg ővelük bántunk el amúgy magyar módon.

– Mind levágtátok?

– Mind nem. Csak amennyit lehetett.

– Hamar a legszebb tinómat! – kiáltotta Cecey vigan a szolgáinak. Két
perc mulva nyárson legyen! De előbb bort ide! Azt a leghátulsót
guritsátok fel a pincéből!

– Még ne, – felelte Dobó utána tekintve a kamrába kisért Mórénak. Hol
van a Gergő gyerek?

– Mit akarsz vele? Amott játszik a tornácon a kislányommal.

És halkan azt mondta még:

– Ne szólj neki róla, hogy az anyját megölték.

– Hát megölték?

– Meg ám. Valamelyik gazember ráakadt a gyujtogatás közben, és leszúrta.

– És az aranyak?

– Az asszony a szoba sarkában fekszik, arccal a földre borulva,
bizonyosan oda ásta el az aranyait.

Dobó boszúsan hümmentett. Aztán kiáltott a gyereknek:

– Gergő! Bornemissza Gergő! Gyere csak kis vitézem. Ülj hamar a jó kis
paripádra lelkem.

– Hova mentek még?

– A rabokért bátyám, akikről ez a fiu beszélt.

– Hát egy kis bort igyatok legalább. Bort hamar – kiáltott a cselédekre.
Él ám a törököd! Bent van a kamarában.

– Jumurdsák?

– A manó tudja hogy hivják: akit lelőttél.

– Az az. Hát nem halt meg?

– Nem. Csak elájult. A másikat is behoztuk az árokból. Attól tartok,
hogy az nem marad életben.

– Attól tart? Fel kell akasztani a cudart!

– Hohó, – mondotta Cecey – ez az én rabom.

– Hát tegyen vele, amit akar. Hanem azt a Jumurdsákot vezettesse elő és
adjon lovat alá.

A vitézek nagyokat húztak a kupákból. Jumurdsákot elővezették.

– No Jumurdsák, – mondotta Dobó, – hát kellett ez neked?

– Ma nekem, holnap neked, – felelte mogorván a török.

S hogy meglátta a lovát meg a rajta ülő Gergő gyereket, a szája is
megnyillott bámulatában.

Dobó maga mellé intette a gyereket, és kivágtatott a kapun. A törököt
mögöttük a vitézek vették közre.

– Tudod-e hova megyünk Gergő? – kérdezte Dobó.

– Nem tudom, – felelte a gyerek.

– Most megyünk kardért.

– A törökökhöz?

– Oda.

– Nekem?

– Neked. Félsz-e?

– Nem.

– Ez az első fiam, hogy ne féljen az ember. A többi aztán megjön magától
is.

Nem beszéltek többet. Dobó egyszer ránézett a kisfiura, és könnybe
lábadt a szeme.

– Az a fő fiam, – ismételte elérzékenyülten, – hogy ne féljen az ember!

A lovak lába fehér felhőket kavart a Mecsek kocsiútján, s a lovasok
robogása megkeményült a köveken.

Gergő fülében mint az elhangzó harangszó utózengése ott csengett a Dobó
szava:

– Az a fő fiam, hogy ne féljen az ember!


X.

A rabokat ott találták az erdőben. Mindössze hat azab őrizte őket.

Amint a magyar vitézek megjelentek az erdőben, a rabok felugráltak, és
nagy éljenriadozással tördelték, szakgatták a bilincseiket.

A hat azab persze hat felé szaladt. A kardjokat, dárdájokat eldobálva
futottak be az erdőbe.

A magyarok nem kergették őket. A rabokon volt az eszük. Azokat
szabaditották fel a láncokból.

Dobó legelőször is a papnak nyujtott kezet.

– Dobó István vagyok, – mondotta.

– Somogyi Gábor a nevem, – felelte a pap. Áldja meg az Isten
kegyelmedet!

A rabok is örömükben sirva borultak Dobó köré, és csókolták kezét lábát
a szabaditójuknak.

– Ne nekem hálálkodjatok, – mondotta Dobó. Ez a kis fiu mentett meg
benneteket.

És Gergőre mutatott.

A Gergő gyerek persze egész életében nem kapott annyi csókot, meg annyi
áldást, mint ezen az egy napon. No de majd nem kap ezután; nem kap sok
ideig.

Tizenöt szekér meg egy nagy rakás fegyver esett ott zsákmányul a
magyaroknak.

Dobó, mielőtt osztakoztak volna, megkérdezte a raboktól, hogy ki a
legrégibb fogoly?

A fiatal jobbágylegény fölállott a gyepről.

– Mi a neved?

– Kocsis Gáspár, szolgálatjára.

– Hová való vagy?

– Egerbe.

– Hol estél rabul?

– Fehérvár alatt.

– Tudod-e, hogy ezeken a szekereken kiknek a a holmija van?

– Egynehány hordóról, ágynemüről tudom. Szedték ezt uram mindenütt ezek
a rablók.

Dobó a törökhöz fordult:

– Jumurdsák beszélj.

A török vállat vont:

– Szedtük, ahol Allah engedte szednünk. Ami a hitetleneké, az a miénk.
Ahol találjuk, ott kapjuk.

– Akkor, – mondotta Dobó a vitézeinek – rakjatok szét mindent. Fel fogom
osztani közöttetek.

Az egyik kocsiban egy öl mindenféle fegyver volt. Ez is szedett-vedett
zsákmány, java része a Móré várából való. De volt közötte egy könnyü kis
meggyszin bársony hüvelyü kard is. Dobó fölvette ezt a rakásból és igy
szólt:

– Bornemissza Gergely jer ide. Vedd ezt a kardot. A tiéd. Légy hű vitéze
a hazának, jámbor szolgája az Istennek. Áldás és szerencse legyen a
fegyvereden.

Azzal felkötötte a kardot a gyerek derekára, és homlokon csókolta a kis
vitézt.

A kis fiu komolyan fogadta ezt a kitüntetést. Oh vannak olyan
pillanatok, mikor a gyermeki lélek megérzi a reá jövendő idők fuvalmát,
s az ilyen pillanatokban a gyermeknek férfilelke van.

Dobó azután, ami a katonáknak nem kellett, a raboknak hagyta. Mindegyik
rabnak jutott kocsi is, ló is. Mert a vitézeknek a kocsiba fogott sovány
parasztlovak nem kellettek.

Ki volt boldogabb, mint a cigány. Nagyokat ugorva táncolta körül a neki
osztott lovat, szekeret.

Azután rohant vissza a fegyver-rakáshoz. Ami rozsdás rossz fegyvert ott
hagytak a katonák, azt kincsek gyanánt kapdosta magára. Török módon
kendőt kötött a derekára, és úgy körültüzködte magát mindenféle
késekkek, tőrökkel, hogy olyan volt, mint a sündisznó.

Egy tengeri nádból font ócska török paizs is volt ottan. Azt a karjára
öltötte. Meztelen lábaira két nagy rozsdás sarkantyut kötött, a fejére
meg sisakot tett; de volt annyi esze, hogy alatta hagyta a kalapját is.
Azután egy hosszu dárdát kapott fel a földről, és mintha tojáson járna,
olyan ünnepi lépésekkel odalejtett a törökhöz:

– Na Gyamarzsák, – mondta az orra alá piszkálva a dárdával, – hogy vagy
te bibas terek?

Hogy erre mind elnevették magukat, Dobó rászólt a cigányra:

– Ne hetvenkedjél te! Hová való vagy?

A cigánynak egyszerre alázatossá lettyent a dereka.

– Mindenüvé csókolom kezsit, lábát, ahol muzsikáltatnak.

– Értesz a puskaigazitáshoz?

– Mint a madár a repiléshezs csókolom kezsit lábát.

– Hát nézz el majd ezekben a napokban Szigetvárra, a Török Bálint úr
udvarába. Ott most akad munkád bőven.

A sovány kis cigányasszony könyörgött Dobónak, hogy hadd mondjon
jövendőt.

– A feleséged? – kérdezte Dobó a cigánytól.

– Azs, – felelte a cigány, – de nem nagyon rígen: csak ma reggel óta.

A cigányasszony odaült a tűzhöz, összekotorta a parazsat, és fekete apró
magvakat szórt reá.

– Datura stramonium, – szólt a pap, a magvakra tekintve.

A parázsról kék füstoszlop szállt fel. A cigányasszony kőre ült, és
beletartotta a füstbe az orcáját.

A vitézek meg a volt rabok kiváncsian állották körül.

– A kezét… – mondotta néhány perc mulva a cigányasszony Dobónak.

Dobó odanyujtotta.

A cigányasszony fölemelte az arcát az égnek. A szemefehérével nézett
fölfelé. És remegő ajkakkal beszélt:

– Vörös és fekete madarakat látok… Szállanak egymásután… Tiz… tizenöt…
tizenhét… tizennyolc…

– Ezek az éveim, – mondotta Dobó.

– A tizennyolcadik madárral egy angyal repül. Leszáll hozzád és veled
marad. Kendőt rak a homlokodra. A neve Sára.

– Eszerint Sára lesz a feleségem.

– A tizenkilencedik madár vörös. Sötét villámos felhőt hoz magával. A
földön három nagy oszlop eldőlt.

– Buda? Temesvár? Fehérvár? – kérdezi Dobó tünődve.

– A negyedik is lángol már, te fenntartod azt, noha kezedre, fejedre
záporként hull a tűz.

– Szolnok? Eger?

– A huszadik madár aranyszinü. A nap sugaraiba van öltözködve. A fején
korona. A korona egy gyémántja öledbe hull.

– Ez jót jelent.

– Aztán megint vörös és fekete madarak szállanak egymás után. De
sötétség áll be… Nem látok többé semmit… Lánc-csörgést hallok… A te
sóhajtásodat…

Összerázkódott és elbocsátotta Dobónak a kezét.

– Eszerint börtönben halok meg, – szólt Dobó összeborzongva.

– Nincs ennek semmi értelme, – szólt kedvetlenül a pap. Mire való az
ilyen ostobaság?

A cigányasszony már ekkor a Gergely kezét fogta. Az arcát a füstbe
tartotta, hallgatott egy percig. Azután ismét az égre nézett.

– Galamb kisér az egész életen… Fehér galamb, csak a szárnya rózsás. De
tűz és tűz övez folyton. Kezedből is tüzes kerekek indulnak… A galamb
aztán maga marad és búsan keres egész életén…

Egy percre elhallgatott. Arcát a megirtózás kigyóvonalai vonaglották át.
Elbocsátotta a fiu kezét, és tenyereit is az ég felé tartva, rebegte:

– Két csillag száll fel az égre. Egyik a börtönből. Másik a
tengerparton… Ragyognak örökké…

S elirtózva nézett maga elé.

– Bolondság, – szólt ekkor boszusan Dobó. Öntsetek erre az asszonyra
vizet!

S elrántotta a Gergő gyereket. Vitte magával a paripák felé.

– Hát evvel a rablógyilkos haramiával mit csináljak? – kiáltott a cigány
a törökre mutatva.

– Akaszd fel! – válaszolta Dobó, anélkül, hogy hátratekintene.

És a nyeregbe vetette magát.


XI.

– No kutya török, – harsant fel Kocsis Gáspár, – meghalsz!

– Meghalsz! – kiáltották a volt rabok az öklüket rázva.

– Megdegles! – szólt a cigány is. És az egyik hámfáról leoldotta a
kötelet.

– A lábamat töretted a vassal! – kiáltotta Gáspár.

– Agyonvágtad az apámat! – szólt vérbenforgó szemekkel egy asszony.

– Elhajtottad a tehenünket, feldúltad a házunkat!

S a törököt haragos arcok és öklök viharozták körül.

Néhányan mindjárt le is akarták szúrni, de a rabságot szolgált nagyfejü
paraszt elébe állott a maga kardjával, és igy szólt:

– Hogyisne! Hogy mindjárt vége legyen! Tüzet kell előbb rakni a talpa
alá!

– Helyes! – kiáltották a rabok, – égessük meg az átkozottat!

A boszúállás gyönyöre mindenkit hóhérrá változtatott. Az asszonyok
tördelték a rőzsét, és tüzet gerjesztettek a fa alatt.

– Emberek, – mondotta ekkor a pap, – ha ti most itten akasztással
mulatoztok, megint jöhet egy kóbor török csapat, és megint rabul
eshettek valamennyien.

A rabok ránéztek. A pap egy csontmarkolatu török lándsát tartott a
kezében. Folytatta.

– Tudjátok, hogy ez az ember mit tett velem, a testem tetőtől talpig
olyan, mint a főtt ráké; senkinek sincs annyi joga benne, mint énnekem.

A rabok nem szóltak ez ellen semmit. Egynehányan szemtanui voltak annak
az esetnek, mikor a papot forró vizzel öntözgették a törökök.

A pap folytatta:

– Hát csak menjetek a vitézekkel, ameddig lehet az ő oltalmuk alatt,
azután meg lehetőleg szanaszéjjel a járatlan, rossz utakon. Isten áldjon
meg, és vezessen haza mindnyájatokat.

Ez utóbbi szavaknál áldásra terjesztette ki a kezét és imádkozón nézett
fel az égbe.

Emezek szájában még ott volt a rabkenyér keserü ize. Nem kivántak
másodszor beleharapni. Abbahagyták a tűzrakást és sietve ugráltak fel a
szekerükre, kocsijokra.

A cigánynak is elment a kedve az akasztástól. Felszökött a kocsijára, és
hátraszólt az asszonyának!

– Utánam Beske!

Gáspár összekötötte a maga kocsiját a Margitéval. Egy ülésen foglaltak
helyet. Ezek talán az egész életükön át igy mennek egy kocsin.

– Jól meggyötörje! – kiáltotta vissza a papnak.

– Ne sajnálja a tüzet tőle! – szólt vissza egy asszony is.

És sorra elhajtottak.

A kocsis maradt utolsónak, az a kocsis, akit szakácsul használtak a
törökök.

– Addig nem megyek el, mig vissza nem adom a pofont! – szólott.

És aszerint cselekedett.

Azután a pap maga maradt a törökkel.


XII.

Gergely azt hitte, álmodik. Ahogy ott ment Dobó mellett a kis fürge
török lovon, azon tünődött, hogy hogyan került ő bele ebbe a nagy
dicsőségbe?

Hol a lovat nézte, hol a szép kardot. A lovat meg-megsimogatta, a kardot
kihuzta. Ha véletlenül törökökre bukkannak és Dobó azt mondja neki:
Vágjad Gergő! hát az bizonyos, hogy Gergő neki vág most akár egy
hadseregnek.

Immáron alkonyodott. Az eget pikkelyes felhők boritották, s ahogy a nap
aranyozni kezdte az eget, olyanná vált az, mintha pikkelyes ércből volna
az egész égboltozat.

Ahogy lefelé mennek a kanyargós úton, a Dobó lova egyszercsak megáll. A
fejét fölemeli. Fuj és nyugtalanul kapálja a földet.

– A lovam törököt érez, – mondja Dobó visszafordulva, – álljunk meg.

Az induláskor két katonát bocsátott előre. Azokat várták. Meg is jött
egynéhány perc mulva mind a kettö vágtatva.

– Lenn a völgyben egy törökcsapat jön az országúton, – jelentette az
egyik Dobónak.

– Katonai rendben jönnek, – mondotta a másik.

– Messze? – kérdezte Dobó.

– Jó messze. Mikorra ideérnek, beletelik két óra is.

– Mennyien lehetnek?

– Vannak azok kétszázan is.

– Az országúton jönnek?

– Az országúton.

– Az a Kászon utócsapata, – felelte Dobó. – Mindegy: megtámadjuk őket.

Az országút szélesen kigyózva megy fel a Mecsekre. Dobó kinézett a
csapatának egy olyan helyet, ahol az út kanyarulatát egy kiálló szirt
szegi meg. Ott jól elrejtőzködhetnek, s meglephetik a törököt.

– Nem vagyunk kevesen? – kérdezte egy szeplős, szőke fiatal katona,
akiről az első szempillantásra lehetett látni, hogy bársonyban
nevelkedett.

– Dehogyis Gyurka, – felelte Dobó nevetve. – Mikor ilyen hirtelen rájok
esik az ember, nincs idejök olvasni, hogy hányan vagyunk. Sötét is van.
Aztán ha mind le se vághatjuk őket, hát elég az, hogy széjjel futnak. A
falukban aztán egyenkint majd elbánnak velök.

A volt rabok akkor tüntek elő egy kanyarodásnál hosszu kocsisorban.

Dobó hozzájuk futtatott egy katonát, és azt izente nekik, hogy
forduljanak vissza Pécs felé; onnan menjenek keletre nyugatra, csak
északra meg délre ne.

Látni lehetett, hogyan ér hozzájuk a katona, hogyan áll meg a hosszu
kocsisor, és hogyan fordulnak meg egyenkint, és hogyan megy az egész sor
visszafelé.

Dobó ekkor Gergelyre nézett.

– Az ördögbe is, – mormogta kedvetlenül, – mit tegyek ezzel a gyerekkel?

Aztán fenhangon szólott:

– Gergő fiam, haza tudnál-e menni egymagadban?

Gergőnek könnybe lábadtak a szemei.

– Nem tudom, – felelte, az ingeujjába törölve a szemét, – talán
hazatalálok.

Mert arra gondolt, hogy le kell mondania a szép katonai mennyországról,
amelybe ezen a napon belecsöppent.


XIII.

A pap meg a török magukra maradtak.

A török állt a cserfánál. A pap a lándsára támaszkodva, előtte tiz
lépésnyire. A kocsizörgés még egy darabig hallatszott, aztán az erdei
csendesség vette őket körül.

A török ekkor megszólalt:

– Mielőtt megölnél, – mondotta sápadtan, hallgasd meg egy szavamat. A
derekamon ez az öv tele van aranynyal. Az ilyen nagy zsákmányért
megteheted azt, hogy el is temess.

A pap a lándsára támaszkodva állott a török előtt. Nem szólt semmit.

– Ha felakasztottál, – folytatta a török, áss nekem sirt itt a fa alatt,
és tégy belé ülő helyzetben; fordits arcommal Mekka felé.

Aztán nem beszélt többet. Várta a papot, meg a kötelet.

– Jumurdsák, – szólt a pap, – hallottam tegnap, mikor azt mondtad, hogy
az anyád magyar nő volt.

– Az, felelte a török megelevenült nézéssel.

– Eszerint te eredetileg magyar vagy?

– Az, – felelte a török a földre forditva a tekintetét.

– A törökök téged elraboltak gyermekkorodban?

– Úgyvan, uram.

– Honnan?

– Már elfelejtettem.

– Hány éves voltál?

– Nagyon kicsi.

– Anyádra, apádra nem emlékszel?

– Nem.

– Arra se, hogy mi volt a neved?

– Arra se.

– Semmiféle név nem jut eszedbe a gyermekkorodból?

– Nem.

– Különös, hogy a beszédet nem feledted el.

– A jancsár-odában sok magyar fiu volt.

– Nem ismertél egy laki gyereket, Imre nevüt, Somogyi Imrét.

– Ugy rémlik, mintha ismertem volna ezt a nevet.

– Kerekfejü, feketeszemü kis testes fiu volt, mikor elrabolták, s
mindössze öt esztendős. A bal mellén egy lóhere alaku anyajegy, mint
nekem.

A pap széjjelvonta a mellén az inget: lóhere alakra csoportosult három
lencsét mutatott a válla és a mellbimbó között.

– Ismerem azt a fiut, mondotta a török. Láttam elégszer ezt a jegyet,
mikor mozsdottunk. Csakhogy most más a neve: Achmed vagy Kubát, valami
ilyenféle török név.

– Hát nem jártok együtt?

– Néha igen, néha nem. Ő most Perzsiában hadakozik.

A pap föl és alá járt a török előtt. Egyszercsak igy kiáltott rá:

– Hazudsz!

És élesen a szemébe nézett.

A török lesütötte előtte a szemét.

– Mindegy, – szólt a pap ismét nyugodt hangon, – én nem akarlak téged
megölni.

– Oh uram! – kiáltott a török a térdére borulva, – lehetséges ez!

– Lehetségesnek lehetséges, de hogy okosságnak nem-e ostobaság, az más
kérdés.

– Irgalmazz, kegyelmezz meg nekem! Vedd el mindenemet, és tégy raboddá!
Az eb nem olyan hű, mint én leszek hozzád!

– Az itt a kérdés, szólt a pap, hogy te ember vagy-e vagy fenevad. Ha én
téged elszabaditalak, mi biztosit engem arról, hogy megint nem ölöd és
fosztogatod az én szegény nemzetemet?

– Allah verjen meg engem minden ostorával, ha valaha kardot fogok!

A pap a fejét rázta.

A török folytatta:

– Megesküszöm neked a legrettenetesebb esküvel, amit csak török mondhat.

– Jumurdsák, – szólt a pap összefonva a karjait, – te itt a halál
küszöbén térdelve diskurálsz velem, és engemet bolondnak nézel. Avagy
azt gondolod, nem tudom én, hogy a korán a gyaúrnak tett esküt nem
tartja komolynak?

A török homlokát kiverte a verejték.

– Hát mondj uram te valamit. Mondj akármit, az meg van téve.

A pap az állát a kezén nyugasztva gondolkozott. Aztán igy szólt:

– Minden török hord magával valami amuletet, ami védelmezi őt a
harcokban, és segiti a jószerencsében.

A török elsápadt.

– A pénzed nem kell, – mondotta a pap, – azt az amuletet kivánom tőled.

– Nyúlj a mellesem alá, – rebegte a török, – a nyakamon lóg.

Fölemelte a fejét. A pap csakugyan ott találta a kis kék selyemzacskóba
varrt amuletet. Leszakitotta az aranyláncról, és zsebre tette.

Azután a török háta mögé lépett és elvágta a lábán, kezén és karján
általcsomózott kötelet.

A török lerázta a két kezéről a köteleket és hirtelen megfordult. Szeme
a tigris sárgán égő tekintetével villant rá Gábor papra.

Azonban a pap már akkor neki tartotta hegygyel a lándsát, és mosolygott.

– Nono Jumurdsák! Vigyázz, bele ne szúrd az orrodat!

Jumurdsák dühében szinte lángot fújva hátrált a pap előtt. Aztán mikor
már valami húsz lépésnyire elment, megfordult és igy kiáltott vissza:

– Tudd meg ki volt a markodban ostoba gyaur. Én ama hires
Jahja-pasa-oglu Mohamed fia vagyok. Kaphattál volna értem zsákkal az
aranyból!

A pap nem felelt. Megvető pillantást vetett rája, s a lándsát a
kocsijára dobta.


XIV.

A nap épen elsülyedt az éghatáron, mikor Gábor pap kocsira ült, és
rátért az országútra.

A rabtársak kocsisorának a végét még látta, amint lefelé mentek Pécsnek,
de azt gondolta, hogy ez csak az egyik rész, a többi északnak ment.

Az utat jól tudta hazafelé. Nincs is más országút erre, mint ez az egy:
Pécstől Kaposváron át Székesfehérvárra, onnan meg Budára viszen. De ő
csak Lakig megyen rajta, a Bakics Pál kastélyáig. Itt egy kis keskeny
kocsiúton nyugotnak fordul majd a Balaton felé. Ott az ő faluja egy
nyirfaliget alatt. Mennyire örülnek és csudálkoznak majd a hivei, ha
meglátják, hogy megmenekült.

Leszállt és kereket kötött. Jókedvüen megveregette mind a két lónak a
pofáját, aztán ujra felült, s neki ereszkedett a kocsival a lejtőnek.

Hanem az országutat a Dobó csapata állta el.

– Mért fordultál vissza? – kérdezte az egyik katona, miután megismerte,
hogy a rabok közül való.

A pap nem értette a kérdést.

– Jön a török, – magyarázta a katona, – arra lesünk itt. Hát csak
fordulj meg és siess Pécsnek, mint a többi.

– Megállj édes papom, – szólt ekkor Dobó odalovagolva. – Melyik a te
falud?

– Kishida, – felelte a pap kedvetlenül.

– A Balaton mellett?

– Ott.

– Arra kérnélek, vidd el magaddal ezt a kis fiut és mihelyest lehet,
küldd át nekem Török Bálinthoz Szigetvárába.

– Szivesen, felelte a pap.

– Félek, hogy valami baja esik, – magyarázta Dobó. Mink itt
szétriasztunk egy jókora törökcsapatot, aztán látod, valamelyik
megütheti.

A pap megforditotta a kocsiját.

– Felülsz? kérdezte Gergőtől, vagy a lovon maradsz?

– Majd a kocsi előtt megyek, – felelte búsan Gergő.

Dobó lehajolt a lován, és megcsókolta a gyereket.

– Isten áldjon meg kis katonám, – szólott, – tudom, hogy szeretnél részt
venni a harcban, de még csizmád sincsen. Hát csak eredj a tisztelendő
úrral, aztán egynéhány nap mulva találkozunk.

A pap eloldotta a kerékkötőt, aztán közibe vágott a lovaknak.

Gergő búsan poroszkálva ment hol a lovak előtt, hol a kocsi után.


XV.

Már jól beesteledett, mikor a kocsi elhaladt a pécsi vár mellett.

Nem szállottak meg. A pap azt akarta, hogy másnap délelőtt otthon
legyenek.

Az egész Mecseket meg kellett kerülniök.

Éjfél felé kisütött a hold, és világitott nekik a keskeny agyagos
kocsiúton.

Gergő most már mindenütt elől lovagolt, és mikor hidat vagy zökkenőt
értek, megkiáltotta a papnak.

Éjféltájon egy csárdaféle épület fehérlett előttük.

– Nézz be, fiam, – mondotta a pap, – csárda-e vagy másféle ház? A
lovakat itt megetetjük.

Gergő belovagolt az udvarra, és egy perc mulva visszatért.

– Üres ház, – mondotta, – az ajtaja is nyitva van.

– Mindegy, – felelte a pap, – itt egyet pihenünk.

Azzal befordult a kocsival az udvarra.

Egy fehér kis lompos kutya csahitolt eléjük. Ez már az előbb is fogadta
Gergelyt, de ezenkivül senki se jelentkezett.

A pap leugrott a kocsiról, és bejárta a házat.

– Hé, ki van itthon? – kiáltozta be ajtón ablakon.

A ház sötét volt. Senkise felelt. Az ajtók tárva nyitva. A küszöbön egy
széttört szekrény. Itt bizony a törökök garázdálkodtak.

– Hát biz itt magunk vagyunk, – szólt a pap visszatérve. – Legelsőbben
is a kutat nézzük meg, mert nekem még ég a bőröm.

Lebocsátotta a vödröt és vizet húzott fel, azután keresgélésbe fogott a
kocsiján.

Volt itt mindenféle: ágynemü, gabona, butor, egy egy hordó bor meg
zsákok. Az egyik zsák puha volt. Azt kibontotta. Az volt benne, amit
keresett: fehérnemü.

Egy kendőt meglocsolt a vödörből, és derékig levetkezve körülborogatta
magát.

Gergő is leszállt. Odavezette lovát a vályuhoz, és megitatta.

A pap azután enni adott a lovaknak, s hogy az egyik zsákban kenyeret
tapintott, azt maguknak bontotta fel.

– Éhes vagy-e kedves? – kérdezte Gergőtől.

– Éhes vagyok, – felelte a gyermek.

A pap kihúzta a kardját, de mielőtt megszegte volna a kenyeret,
fölemelte az arcát az égre.

– Áldott a te neved Uram, – kiáltotta meleg és hálás hangon, – hálát
adok neked Istenem, hogy kiszabaditottál a láncokból, és megadtad a mi
mai kenyerünket.

Az ég tiszta volt és csillagos. A hold fénynyel telt fehér lámpagolyó
gyanánt függött az égboltozat közepén, és világitott a vacsorához.

A kut kávájára ültek és ott falatoztak. A pap olykor a kutyának is
vetett. Gergő meg a maga lovának törte és adta a kenyere felét.

A távolból ekkor halk dobogás hallatszott. A két evő felfigyelt. Szájuk
megállott a mozgásban.

– Lovas jön, – szólt a pap.

– Egy, – felelte rá Gergely.

Azzal tovább ettek.

A dobogás lassankint ropogássá erősödött a száraz kocsiúton. Egynéhány
perc mulva odaérkezett maga a lovas is.

Meglassitotta a lovát a csárda előtt, és beléptetett az udvarra.

– Mubarek olszun! – kiáltotta a papnak rekedt hollóhangon.

Töröknek nézte, hogy a fején ott volt a vizes kendő.

– Magyar vagyok – felelte a pap fölemelkedve.

Megismerte Mórét.

Gergő is megismerte. Összeborzongott.

– Ki van itt? – kérdezte Móré lefordulva a gőzölgő paripáról. Hol a
gazda?

– Nincs itt más, mint én meg ez a kis fiu, – felelte a pap. A ház
gazdátlan.

– Nekem ló kell, – szólt nyersen Móré. Pihent ló.

– Itt bizony alig akad, – felelte a pap vállat vonva.

– Nekem sietős az utam. Pénzem nincs. Ide kell adnod a te lovadat.

Egy pillantással végig mustrálta a két lovat, – a harmadik a Gergelyé az
árnyékban legelt és kicsi lévén, hitványnak látszott, – aztán feleletet
se várva, eloldotta a rudast a kocsitól.

– Hohó, – szólalt fel a pap, – legalább azt mondd meg: mért futsz?

Móré szemei dülyedtek voltak az izgalomtól. Nem felelt. Rávetette magát
a paraszt lóra, és a maga még rosszabb lovát ott hagyva, tovaszáguldott.

– No, – mondotta a pap, – ez ugyan rövidesen csinál lóvásárt.

Ahogy megmozdult, észrevette, hogy valami kicsuszott a zsebéből.
Fölvette és megbámulta. Aztán hogy rátapintott, eszébe jutott, hogy a
török talizmánja az.

A kis zöld-selyem zacskóban valami keménykedett. Fölhasitotta a
kardjával, hát egy gyűrű esett ki belőle.

A gyűrű köve szokatlanul nagy négyszögletes fekete kő, vagy sötét gránát
vagy obszidián, nem lehetett meghatározni a holdvilágnál, de azt tisztán
lehetett látni, hogy halványsárga topázból egy hold van rajta meg
körülötte öt apró gyémánt-csillag.

A zacskó belsejében is tündöklött valami: ezüstfonalakból varrt török
irás.

A pap tudott törökül, de a török irásjegyeket nem értette.

Ránézett Gergőre. A kis fiu a fehér ruhás zsákra dőlten aludt édesen.


XVI.

Milyen tisztán, milyen pompásan süt a nap az égből. Pedig a Balaton
körül nem láthat egyebet, mint szenes háztetőket, szanaszét heverő
holtakat, letiport vetéseket.

Oh ha a nap az Isten arca volna, sugarak helyett könny hullana a földre.

A pap előre tudta, hogy az ő faluja is meg van dúlva, mégis ahogy
fölértek a dombra, s a kerti fák lombjain túl előmeredt a kormos
tetőtlen torony, kicsordult a könny a szeméből.

Korom és düledék volt az egész falu. Sehol egy ép tető, sehol egy ép
kapu. Az udvarokon bútortöredékek, hordódongák, liszthulladék, holt
emberek és holt állatok.

És sehol egy élő ember, csak egy pár gazdátlan kutya, és egynéhány
baromfi, amely el tudott menekülni a rablók keze elől.

A pap leszállt a kocsijáról, és levette a kalapját.

– Vedd le te is a kalapodat fiam, – mondotta Gergelynek. A halottak
faluja ez, nem az elevenekké.

Leszállt a kocsiról, és a lovakat vezetve mentek tovább.

Egy nagy haju ősz paraszt égbe néző arccal keresztben feküdt az úton.
Holt kezében még mindig tartotta a vasvillát.

– A biró, – mondotta a pap. Szegény András bácsi!

Megfogta a halott karját és elvonszolta az útból, hogy a lovak
elmehessenek mellette.

Egy másik fiatal paraszt derékban megtörve lógatta holt fejét a
keritésen le az utcára. Mintha nézné a vért, amely a fejéből a földre
csurgott.

A disznója ott legelt mögötte az ágytollal ellepett udvaron. Azt nem
bántja a török, mert nem eszik disznóhust.

És egy kis meztelen csecsemő gyerek is ott hevert a közelében a kapu
mellett. A mellecskéjén iszonyu seb.

A pap fogta a lova kantárát és vezette. Nem nézett már se jobbra, se
balra, csak az utat nézte, amelynek a pora sárgállott a napfényben.

*

Végre a paplakhoz értek.

Ennek sincs teteje. A megszenesedett fekete ollófák nagy _A_-betüket
alkotva meredeztek a tető araszos hamuján, s az utcai ablak fölött
fekete volt a fal a láng nyomaitól.

Akkor gyujtották fel ezt a házat, mikor őt forró vizzel öntözték, hogy
adja elő a templom kincseit.

A pad még ott van az udvar közepén. Körülötte a nagy diófaláda
töredékei, könyvek, lisztöntelék, üvegek, elgázolt szobai virágok,
széklábak, edénycserepek. S a lábatörött asztal mellett egy feketeruhás
öregasszony, aki hanyatt fekszik a két kezét hosszan szét nyujtva. S
fekete vértócsa van alatta s körülötte.

Az a papnak az édesanyja.

– Itthon vagyunk, – mondotta a pap, Gergelyre forditva könnyekben ázó
orcáját.


XVII.

Temettek két napon át szünet nélkül. A pap levette a kocsija oldalát, és
három négy halottat vitt egy-egy fordulóval ki a temetőbe.

Gergő mindig a kocsi előtt ment. Az oldalán a kard, amit Dobótól kapott,
kezében a temetői kereszt. A pap hol énekelve hol imádkozva vezette a
lovakat. Neki is ott volt a kard az oldalán.

Odakünn betakarta a halottakat gyékénynyel, hogy a ragadozó madarak ne
férhessenek hozzájok, s meg-meg visszatért.

Harmadnap délelőtt aztán egy asszony meg egy gyermek jelent meg a
faluban. Ezek a Balaton nádasában bujdostak. Este meg két férfi jött
haza.

Ezek ásták aztán meg a sirokat, és velök ásott a pap is.

Csak mikor a halottakat eltakaritották, akkor kezdett a pap ahhoz, hogy
a hajlékát ahogyan lehet rendezze.

A házban három szoba volt, de mind beszakadt az égésben.

Az utcai szobát tetőzte be először a pap deszkával, hogy az eső ellen
védve legyenek. Aztán egy szekrényt igazitott össze, és Gergelylyel
hordatta bele az udvaron heverő könyveket.

Gergelynek a sok szomoru munka után tetszett ez a foglalkozás.
Egyik-másik könyvet meg is forgatta, hogy képesek-e? Valami öt képes
volt közte. Az egyikben mindenféle bogár volt, a másik meg tele volt
virágrajzzal. Mindössze tán harminc pergamenkötésü könyv volt az egész.

Az asszony ezalatt a konyhát is rendbe szedte, és főzött. Cukorborsót
főzött hús nélkül meg tojásos rántott levest.

Két tál étel egy egész falunak.

Ebéd után a pap kissé fölépült az ő bágyadt szomoruságából.

Kivezette Gergelyt a kertbe, ahol egy kis kápolnaszerü méhes állott.
Ennek az ajtaját is felszakitották a törökök, de mert nem láttak benne
egyebet, mint egy lócát meg egy bakasztalt s holmi üvegeket, nem is
romboltak benne semmit.

– Fogj egy legyet, – mondotta a pap Gergelynek.

Leült a lócára és a szögletfelé fordulva kiáltott:

– Lucifer!

Egy ökölnyi nagyságu kecske-béka ugrált elő a szögletből. Meg-megállt és
nézett hol a papra, hol a gyerekre.

A pap letette a tenyerét a földre. A béka beleugrott, és nézett a papra,
mintha szólani akarna.

– Kedves kis békám, – mondotta a pap, – megéheztél ugy-e mióta nem
láttál?

Azzal elvette a legyet Gergőtől, és a béka elé tartotta. A béka bekapta
jóizüen.

Gergely idegenül nézte ezt a barátkozást. Ő bizony a békákat nem vette a
tenyerére soha, inkább agyonverte, ha talált.

Mikor a pap jóllakatta a békát, egy rézcsövet vett elő az ablakfülkéből.
Alul-felül megtörülte gondosan, s a béka lábait egy kis tükör fölé
kötve, vizet csöppentett az uszóhártyájára. Aztán nézte sokáig,
figyelmesen.

– Gergely fiam, – szólt hátra egyszer – gyere nézd te is.

Gergely bele nézett a csőbe.

– No mit látsz? – kérdezte a pap.

– Vörös folyóvizet. Folyik egyre folyik.

– Tudod-e mi az?

– Nem.

– Az az élet folyója fiam. A vér. Bennünk is igy folyik, igy csörgedez.
A béka meg az ember. Mi a különbség? A vér csak vér, akár emberben van
akár békában. De a béka boldogabb, mint az ember. Nincs országa,
nincsenek kincsei. Minden közös a természetben. Az ember is boldogan
élhetne, ha nem volna semmije se.

Gergely csak nézte a békát. A beszédet nem értette.

Ekkor egy asszony lépett be az ajtón. A kötényében hozott egy holt
gyermeket, – olyan egy éves formát. Az arca vörös volt a sirástól.

– A Jánoskám, – mondotta sirásnak eredve.

– Eltemetjük, – felelte a pap, és fogta a kalapját.

Gergely is fölvette a keresztet, és megindult előttük.

– Elrejtettem őt, – beszélte sirva az asszony, – elrejtettem ijedtemben
a gabonaverembe. Aztán én is elfutottam. Éjjel vissza akartam jönni, de
akkor egy másik pogánycsapattal találkoztunk. Az egész nádast felverték.
Isten tudja, kiket vittek el, kiket öltek meg. Mikorra visszajöhettem,
az én Jánoskámat igy találtam. Oh Isten, Isten! Mért vetted el tőlem?

– Ne kérdezd az Istent, – felelte a pap a földet ásva. Az isten tudja
mit csinál, te pedig nem tudod.

– De hát mért született, ha igy kellett meghalnia!

– Nem tudjuk: mért születünk; és nem tudjuk: mért halunk meg, – szólt a
pap tovább ásva. Ne szólj többet az Istenről.

Az anya leoldotta a kötényét, és azzal együtt tette a gyermeket a
földbe.

– Még ne! – szólt fuldokolva a papnak.

Füvet és virágot szaggatott. Ezt szórta a gyermeke fölé, miközben
folyton jajgatott:

– Oh, hogy a földnek kell tégedet adnom! Nem ölelsz meg többet kicsi kis
kezeddel! Nem mondod nekem többet ezt a szót: anyákám? Oh hogy azok a
piros rózsák elhervadtak gyönge kis arcodon! Oh hogy azt a szép szöszke
hajadat meg nem simogathatom többé!

És a paphoz fordulva mondotta:

– Milyen szép szeme volt! Úgy-e milyen szép barna szeme volt! Hogy
tudott vele nézni, milyen kedvesen! Oh drága lelkem, nem nézel rám
többé, sohasem!

A pap eközben behányta a földet a sirba, és meghalmozta, körülveregette
az ásóval. Aztán egy ágat tört a temető szélén levő bokorból, egy
keresztalaku ágat. Letüzte fejtől a halmocskára.

– Oh hogy az Isten elvett téged tőlem! – sirta az asszony a halmocskát
átölelve.

És az arcát rányomta a puha földre.

– Az Isten elvette, az Isten vissza fogja adni, – felelte a pap az ásót
és kapát a vállára vetve.

És folytatta:

– Némelyek előre mennek, és várják azokat, akiknek dolguk van még a
földön. Néha a gyermek megy előre, néha a szülő, de a Teremtő ugy
osztotta be, hogy aki a csillagok fölé kerül, legyen aki várja őt ottan.

Az asszony csöndesen sirdogálva ment a pap után, s hogy a pap
elhallgatott, újra felzokogott:

– Milyen szép szeme volt! Úgy-e tisztelendő úr, milyen szép szeme volt!


XVIII.

Másnap lóra ültek és megindultak le délnek, Szigetvárába.

Felhőtlen meleg nap volt. A feldúlt falukban mindenütt temettek és
tetőztek. Némelyik faluban csak egy-két ember lézengett, mint az
övékben. Az ilyen faluk népét részint elhajtották a törökök, részint
megölték.

Mikor elérték a szigetvári nádast, a pap azt mondta Gergelynek:

– Az úr itthon van.

– Itthon? kérdezte csodálkozva a gyerek. Honnan tudja?

– Nem látod a zászlót?

– Ott a tornyon?

– Ott.

– Vörös és kék.

– Az úr szinei. Ez mutatja, hogy az úr itthon van.

A náderdőbe értek, és egymás mellett lovagoltak.

A pap ismét megszólalt:

– Te fiú, nem gondolod-e, hogy Dobó meghalt?

– A harcban?

– Ott.

Gergely nem gondolta. Dobó őszerinte legyőzhetetlen volt. Ha egymaga vág
is neki a török hadnak, Gergely ezt természetesnek találja.

[Illustration: Szigetvár.

(Körülbelől Török Bálint idejéből való kép.)]

– Ebben az esetben, – szólt a pap, – én szivesen fogadlak fiamnak.

Azzal ráugratott az első fahidra, amely a vizen át a várba nyúlik.
Átmentek az újvároson, aztán megint egy rövid fahidat értek. A fahid az
óvárosba nyúlott, amelyben csak imitt-amott látszott egy ember. A kettős
tornyú templom előtt három gyümölcsös kofa üldögélt, s mind a három
cseresnyét árult. A templom ajtaját vasalták.

Itt mindjárt megint egy hid következett, de már ez hosszú és széles hid
volt, s a viz is alatta mély.

– Most érünk a várba, – mondotta a pap. De ideje is.

És gondosan körültörölte az arcát a zsebkendőjével.

A vár nyitva volt. A tágas udvaron egy veszettül nyargaló páncélos
embert pillantottak meg, azután egy másodikat, amint emezzel szembe
vágtatott.

A két páncél egyforma alkotásu, a két ló szügyén is egyforma vért. Csak
a két sisak különbözött: az egyik sima volt és gömbölyü, a másik tetején
egy medvefej csillogott.

– Az az úr, – mondotta a pap, – az a medvefejes.

A két lovas karddal ment egymásnak, s hogy összeroppantak, a két ló
egymásnak ágaskodott, a két páncélos meg úgy rácsattogott egymásra, hogy
a kard szikrát hányt.

– Buzogányt! – kiáltotta a medvefejes, amint a lovak eltágultak
egymástól.

Az arcát nem lehetett látni sem az egyiknek, sem a másiknak.

Az ajtóból a kiáltásra egy apród futott elő, és két egyforma rézfejü
buzogányt és két durva vaspajzsot nyujtott fel a hadakozóknak.

Azok újra egyet kanyarodtak a lovukkal, és az udvar közepén egymásnak
rontottak.

A sima sisakos sújtott először.

A medvefejes a feje fölé kapta a pajzsot. Akkorát kondult az, mint a
repedt harang.

Ugyanebben a pillanatban úgy vágta halántékon a medvefejes az
ellenfelét, hogy a sisak behorpadt.

Erre a simasisakos visszarántotta a lovát, és eldobta fegyvereit.

A medvefejes ledobta a sisakját és nevetett.

Telt arcu barna férfi volt. Hosszu tömött fekete bajusza mind a két
arcához hozzá volt lapulva a sisak nyomásától, s a bajusz egyik szárnya
felért a szemöldökéig, a másik lelógott a nyakáig.

– Bálint úr, – mondotta a pap a fiúnak tisztelettel, – ha idenéz, vedd
le a kalapodat.

Azonban Török Bálint nem vette őket észre.

Az ellenfelét nézte, akinek a fejéről a szolgák levonszolták a sisakot.

A lovas amint nagynehezen leráncigálták a fejéről a sisakot, legelőször
is három fogát pökte ki az udvar kavicsos porondjára, aztán törökül
káromkodott.

A kapu alól valami nyolc török rab jött elő és segitett neki a páncélból
való kibontakozásban.

Hát az is csak olyan török rab volt, mint emezek.

– No melyiteknek van még kedve a mérkőzésre, – szólt a lovát ugratva
Török Bálint. – Aki legyőz, az szabadságot kap.

– Én, – szólt egy izmos ritkaszakállu török. – Ma talán szerencsésebb
leszek.

A többiek segitségével magára öltötte a nehéz vasruhát. Egy másik
sisakot adtak a fejére, és másik lábvértet a lábára; mert a lába nagy
volt ennek a töröknek.

Azután emelőrudakkal segitették fel a lóra, és nehéz nagy pallost adtak
a kezébe.

– Bolond vagy te Ahmed, – kiáltott Török Bálint, – a pallos nem
páncélhoz való szerszám.

– Már én csak igy szoktam, – felelte a török. – Harcban is ez az én
fegyverem.

Törökül beszéltek.

Bálint úr visszacsatolta a sisakot a fejére, s a pallossal malmozva
nyargalt az udvar körül.

– Rajta! – kiáltotta aztán a középnek rohanva.

A török felágaskodott a nyeregben, és a pallost két kézre fogva,
nyargalt Bálint úr ellenében.

Azonban ez is értette ezt a mesterséget. Amint összeértek, ő is
fölegyenesedett, és a pajzsával fogta fel a török iszonyú vágását.

Ugyanabban a pillanatban megkapta a török karját, és lerántotta a
lováról.

A török féloldalt zuhant a porondra, aztán arcra csuklott.

– Elég volt, – szólt Török Bálint a sisakrostélyt felcsapva. Holnap ha
itthon leszek, megint mérkőzhettek velem.

– Ez nem igazság! – kiáltott a török, amint kimarjult kézzel
fölemelkedett.

– Mért ne volna igazság? – kérdezte Bálint úr.

– Nem illő lovagtól, hogy kézzel rántsa le az ellenfelét.

– Hiszen te nem vagy lovag, ebatta pogánya. Majd bizony tőletek tanulok
én lovagságot! Közönséges rablók.

A török duzzogva hallgatott.

– Csak nem tartjátok tán lovagi mérkőzésnek, hogy én veletek kiállok, –
folytatta kiabálva Török Bálint. – Nézze meg az ember a sok rongyosát!

– Uram! – kiáltott egy keszegsovány szürkeszakállu rab. – Ma megint
mérkőznék veled!

Az udvaron állók fölkacagtak.

Török Bálint is nevetett:

– Persze, most azt hiszed, elfáradtam. No de mindegy.

Azzal újra a fejébe nyomta a sisakot, amelyet az imént már az ölébe
szedett volt.

– Hányadszor verekszel velem, Papagáj?

– Tizenhetedszer, – felelte siralmasan a papagájorru török rab.

Török Bálint leemelte a sisakját és eldobta.

– No, azt mondja, ennyit leteszek az erőmből. Ha összetöröd az orromat,
legalább örülhetsz.

Szembetünő volt köztük az erőkülönbség: Bálint úr jól megtermett
javakorában levő ember; csupa izom és mozgékonyság. A török körülbelül
ötven éves, izomtalan, görbe hátú ember.

Kópjával csaptak össze. Bálint úr mindjárt az első összecsapásnál úgy
kivetette a nyeregből, hogy a török bukfencet vetett a levegőben.

Ahogy lezuhant, a por fellegként csapódott szét körülötte.

A szolgák, apródok és rabok egyaránt kacagtak.

Bálint úr lehajigálta magáról a pajzsot és keztyüt, s leugrott a lóról,
hogy az apródok a többi vastól is megszabaditsák.

Papagáj ezalatt feltápászkodott.

– Uram! – sirta Török Bálint felé forditva véres orcáját, – bocsáss
engem haza! Özvegyem árvám két éve vár otthon!

– Mért nem maradtál otthon magad is pogány! – felelt haraggal Török
Bálint.

Mindig felbőszült, ha a rabok kegyelemért könyörögtek.

– Uram, kiáltott a rab a kezét tördelve, essék meg rajtam a szived! Szép
kis feketeszemü fiam van! Nem láttam két esztendeje!

És térden csuszott Bálint úr elé. Leborult a lábánál a porba.

Bálint úr az orcáját egy kendőben törülgetve felelte:

– Bár minden gaz török itt volna láncon, a császártokkal együtt,
rablógyilkos zsiványok!

Azzal odább lépett.

A török port markolt föl a földről és azt utána dobva, üvöltötte:

– Hát verjen meg Alláh, te rothadt szivü gyaur! Bilincsben őszülj meg!
Özvegyed árvád legyen mielőtt meghalnál! Tanitson meg Alláh háromszor
úgy sirni, mint én sirok, mielőtt a pokolra löknék a lelkedet!

S hogy igy átkozódott, a könny ömlött a szeméből, és vérré válva
csurgott le zuzódott orcáján.

A szolgák elhurcolták a dühtől tajtékzó pogányt, és a kúthoz vitték,
ahol irgalmatlanul megmosták.

Török Bálint hozzá volt szokva az ilyen jelenetekhez. Boszantotta; de
sem a szép szó, sem az átkozódás nem oldott az ő várában láncot.

Elvégre is minden rab, minden időben és minden helyen szabadságért sir,
csakhogy az egyik hangosabban, mint a másik. Gyerekkora óta élt ilyen
rabkönyörgések közt Török Bálint, és hát abban az időben a rabokat a
belső gazdaság értékei közé számitották. Kit pénzen váltottak ki, kit
cserébe magyar foglyokért. Hát hogyan is lehessen azt gondolni, hogy egy
ellenséges rabot csak úgy Isten nevében elereszszenek.

Tartotta a hátát karját, hogy az apródok lekeféljék, aztán a bajszát
boszús pirossággal sodorgatva, a paphoz lépegetett.

– Kedves papom, az Isten hozott! – mondotta a kezét nyujtva. –
Hallottam, micsoda forrázáson estél keresztül. Sebaj páterkám, legalább
új bőröd lesz!

– Nagyságos uram, – felelte a pap a kezében tartva a süvegét, – az én
bőröm az a legkisebb baj. Nagyobb baj az, hogy elvitték, megölték az
egész eklézsiámat. Szegény anyámat is megölték.

– Hogy a kutya egye meg! – duhogta Török Bálint visszafordulva. Az egyik
átkoz, hogy nem eresztem el, a másik meg oktat, hogy mi a lovagiasság.

A pap hallgatott.

– Kiállok vele pallossal, – folytatta a paphoz fordulva, – nekem jön,
mint valami hóhér. Ez neki lovagi játék. Hanem mikor én lerántom, akkor
még neki áll feljebb.

Boszúsan húzott egyet a nadrágja szíjján, s vörös volt, mint az a medve,
amely cimerként ágaskodott a bejárat fölött.

Aztán a fiura nézett.

– Hát ez az? – kérdezte csodálkozva.

– Szállj le hamar, – mondotta a pap, – és vedd le a süvegedet.

A kis mezitlábos kardos gyerek áttette a nyergen a lábát, és lecsúszott
a lóról: megállott Török Bálint előtt.

– Ezt a lovat te szerezted? – kérdezte Török Bálint.

– Én, – felelte büszkén a gyerek.

Török Bálint kézen fogta a gyereket, és olyan sebesen vitte a
feleségéhez, hogy Gábor pap alig birta őket követni.

Az asszony a belső vár kertjében volt.

Befőtteket kötözött a cselédeivel egy malomkőasztalon. Egy szőke pap is
dolgozott velök, a várnak a plébánosa. Közelükben meg egy öt éves és egy
három éves fiucska játszadozott.

– Kata lelkem, nézzed csak! – kiáltott Török Bálint nevetve, – a Dobó
apródja!

Gergő itt már tudta, hogy kezet kell csókolnia.

A kékszemü kis svábasszony eléje guggolt, úgy nézte mosolygó
csodálkozással, aztán megcsókolta az orcáját.

– Ez? – kérdezte a plébános felfúva az orcáját, – hiszen ez még szopik!

– Szopik ám, törökvért, – felelte a vár ura.

– Éhes vagy-e kis katonám? – kérdezte az asszony.

– Éhes vagyok, – felelte Gergő, – de előbb Dobó úrhoz szeretnék menni.

– Tyhü fiam, az nem lehet, – szólt Bálint elkomolyodva. Az urad sebben
fekszik…

S Gábor paphoz fordulva magyarázta:

– Még nem tudod? Neki ment ötvened magával kétszáz töröknek, aztán ahogy
harcoltak, egy török úgy belevágta a dárdáját a combjába, hogy a
nyeregfájában állott meg

– A dárda?

– Az. Bele is törött.

– Én húztam ki! – jegyezte meg a plébános méltóságosan.

– Te hát, – szólt Török Bálint, – hanem úgy húztad, mint a répát szokás.

– Furcsa, – felelte a pap egy zsineget bogozva, – a húzás csak húzás,
akármicsoda húzás.

– És nem esett le? – kérdezte Gábor pap.

– Fenét esett, – folytatta Bálint ur. Levágta a törököt, és
hazavágtatott azonmód, amint a nyereghez volt szegezve a lába.

Gergő sápadtan hallgatta ezt. Bánta, hogy ő ott nem volt Dobó mellett. Ő
levágta volna azt a törököt.

– Eredj – mondta a plébános, – játszszál az urfiakkal.

A két kis feketehaju gyerek, már akkor ott bámulta Gergőt, a Kata
asszony szoknyája mellé huzódva.

– No mit féltek, mondotta az anyjuk. Magyar gyerek ez. Szeret
benneteket.

Aztán Gergelynek szólott:

– Ez a nagyobbik a Jancsi, a kisebbik meg a Feri.

– Jőjjenek, – szólt Gergő, – megmutatom a kardomat.

És ezzel a három fiu tüstént összebarátkozott.

– Hát te papom, – szólt Török Bálint a padra leülve, – mi az istennyilát
csinálsz most már eklézsia nélkül?

– Hát, – felelte Gábor pap búsan, – azért csak megélek ottan, ha
egyébképen nem, mint a remeték szoktak.

Török Bálint gondolkozva pödörgette a bajuszát, aztán igy szólt:

– Tudsz te törökül?

– Tudok.

– Németül is?

– Két évig diákoskodtam a német földön.

– Szóval te értesz mindenhez. Hát tudod mit papom: Szedd össze a
sátorfádat és gyere ide Szigetre. Azaz ne Szigetre, hanem Somogyvárra,
mert egynehány nap mulva oda költözünk. Hát ott légy. A feleségemnek van
pápista papja, mért ne legyen nekem kálomista papom. Aztán hát egy-két
év mulva megnőnek a gyerekek, rád biznám, hogy tanitsad őket.

– Nagyságos uram, – szólt a plébános a befőtteket hirtelen otthagyva, –
hát én?

– Hát te is tanitod: te tanitod őket latinul, ez meg tanitja őket
törökül. Elhidd jó pásztorom, hogy a török nyelv épp olyan szükséges az
üdvösségre, mint a latin.

Aztán a fiaira nézett, akik Gergelylyel az almafa körül kergetőztek.
Pirosak voltak mind a hárman, és nevettek.

– Elveszem ezt a gyereket Dobótól, – szólt Török Bálint, Gergelyre
tekintve. – Meglehet, hogy ez beválik harmadik nevelőnek.

– Dehiszen ez gyerek, – szólt a plébános.

– Elhigyjétek, hogy a gyereket a gyerekpajtások nevelik – felelte
elgondolkozva Török Bálint, – és nem a szülők, sem a profeszorok.

Vége az első résznek.




MÁSODIK RÉSZ.  ODA BUDA!

János király meghalt. A fia csecsemő. A nemzetnek nincsen vezére. Az
ország hasonlitott most azokhoz a cimerekhez, amelyekben egymásra
mérgesen ágaskodó griffek nyulnak a köztük lebegő koronáért.

A nemzet gondolkozása meg volt zavarodva. Senki se tudta, hogy a pogány
török uralmától féljen-e jobban, vagy pedig a keresztény osztrák
uralmától.

Az osztrák császár ráküldte Budára az ő vén totya generálisát:
Roggendorfot. A török császár maga indult meg, hogy feltűzze a félholdas
zászlót a magyar királyi palotára.

Vala pedig akkor az idő az 1541-ik esztendőben.


I.

A Mecsek országútján egy augusztusi holdfényes éjjelen két lovas
vágtatott fel a hegynek. Az egyik egy beretvált arcu fekete köpenyeges
sovány ember, bizonyosan pap. A másik egy alig tizenhat éves hosszuhaju
úri fiu.

Mögöttük egy lovas szolga kocogott az úton. Ez nyereg helyett két tömött
zsákon ült. Mind a két zsák olyan volt a holdvilágnál, mintha lisztet
vinne. Ezeken kivül a hátán is volt egy nagy bőrturba, vagy amint ma
mondjuk: tarisznya. A turba meg volt tömve s három nyélszerü valami
állott ki belőle. Az egyik, hogy megvillant olykor, láthatóképen puska
volt.

Egy vén odvas vadkörtefa sötétlett az út mellett. Ott ugrottak be az
útról a lovukkal.

– Hát ez az? – kérdezte a pap a fát végignézve.

– Ez, – felelte a fiatal ember. Gyerekkoromban bagoly fészkelt benne,
azóta az odunak is meg kellet tágulnia: ha több nem, egy ember elfér
benne.

A ló hátáról mindjárt felcsimbeszkedett a vadkörtefára és egy ugrással
ott volt a vastag, vén törzsökön.

Beleturkált a kardjával a pudvás faderékba, de hogy nem röpült ki belőle
semmi, beleereszkedett.

– Ketten is beleférünk! – kiáltotta vigan.

Azzal ujra kimászott és leugrott a gyepre.

– Hát akkor dolgozzunk – szólt a pap.

És ledobta magáról köpönyegét.

Gábor pap volt, a diák meg Bornemissza Gergely. Azóta, hogy nem láttuk
őket, nyolc esztendő telt el. A pap nem sokat változott. Mindössze a
szemöldöke nőtt ki. A szakálát, bajuszát bizonyosan a forróviz nyomai
miatt beretválta. Éshát egy kicsit megsoványodott.

Annál erősebben változott a fiu. A nyolc év csaknem férfivá tette. De
csak a termetben. Az arca az a határozatlan se szép se csunya valami,
amilyen a tizenöt esztendős fiuké szokott lenni. Csak az arca szine
maradt meg, az a pirosas barna gyönge szin. A vállig érő hullámos haj az
akkori idők gyermekdivatja volt.

A szolga két ásót vett elő a tarisznyából. Az egyik ásót a pap ragadta
fel, a másikat a fiatal ember.

Lementek az országutra, és az ut közepén a fa irányában gödörásásba
fogtak.

A szolga letette a gödör mellé a két zsákot, s viszszatért a lovakhoz.
Levette róluk a kantárt, és békót vetett a lábukra. Hadd legeljenek a jó
harmatos erdei fűben.

Azzal ő is az országutra ment. Az öblös bőr tarisznyából kirakott
mindent; kenyeret, kulacsot, fegyvereket, s ezek helyett azt a köves
földet kotorta bele, a mit a két ásó kiforditott. Széjjelszórta az
árkokba. Visszatértében meg erős nagy köveket hordott a gödör mellé.

Nem telt belé egy óra, derékig volt már a két ember a gödörben.

– Elég, – mondotta a pap. – János most már a zsákot ide.

A szolga odavitte a két zsákot.

– A puskát is, – szólt a pap.

János odavitte a puskát is.

– Most fogd ezt az ásót és áss árkot a gödörtől addig a vadkörtefáig. Az
árok itt az úton egy rőf mély legyen, a gyepen aztán fele mély is elég.
A gyepet úgy szedd fel, hogy visszarakhassuk. Semminek se szabad a
munkánkból meglátszania.

Mig a szolga az árkot ásta, a két úriember beleüritette a két zsák
tartalmát a gödörbe.

A zsákokban puskapor volt.

A puskát a pap felhúzta. Megmozgatta a kakasban a kovát, hogy erősen
áll-e, azután egy hosszu összekarikázott zsineget vett elő; rákötötte az
egyik végét a puska ravaszára.

Most aztán úgy rakták körül a port meg a puskát kővel, hogy a zsineg
szabadon mozoghatott. Óvatosan rakták tovább és tovább a követ a
puskaporra, mig végré a gödörből nem látszótt semmi.

A szolga ezalatt megásta az árkot a fáig s megfalazta kővel. A zsineg
ebben az árokban huzódott tovább. Lapos kövekkel fedték be mindvégig
úgy, hogy sehol ne szoruljon.

– No, – mondja a szolga, – most már tudom, mi készül itten.

– Hát micsoda János?

– Valaki itt az égbe röpül.

– És mit gondolsz kicsoda?

– Kicsoda? Hát biz azt könnyü kitalálni. Holnap jön erre a török
császár.

– Ma, – felelte a pap a pirkadó egekre tekintve.

Mikor a kelő nap megvilágitotta az országutat, nem volt már semmi nyoma
sem a gödörnek, sem az ároknak.

A pap megtörülte a homlokát és igy szólt:

– Most, János fiam, ülj lóra és menj föl a Mecsek tetejére. Menj
mindaddig, mig csak oda nem érsz, ahol az utat végig lehet látni Pécsig.

– Értem uram.

– Mink a diákkal itt lefekszünk a fa mögött husz harminc lépésnyire. Te
pedig vigyázol, mikor jön a török. Mihelyt az első lovast meglátod,
nyargalj vissza és költs fel bennünket.

A pap ezzel bement az erdőbe. Jó gyepes helyet kerestek a diákkal.
Leteritették a köpönyegüket és egy perc mulva elaludtak mind a ketten.


II

Dél felé sebes vágtatással tért vissza a szolga a hegytetőről.

– Jönnek! – kiáltotta. Rémitő nagy had jön!

Aztán mikor odaért, folytatta:

– De mind szekéren ül az ebadta, mintha beteg volna.

A pap a diákhoz fordult:

– No azt mondja a ruháját rendbeszedve, akkor elmehetünk ebédre ahhoz a
te másik apádhoz.

– Ceceyhez?

– Oda.

A diák kérdőn nézett a papra. A szolga is.

A pap elnevette magát.

– Egy nappal korábban jöttünk. Hát nem érted? Ezek a táborverők. Ezek
elől járnak és leverik a sátorkarókat, felvonják a sátrakat, hogy
mikorra a sereg Mohácsra érkezik, készen találja a fekvőhelyeket meg a
vacsorát.

– Hát akkor gyerünk Ceceyhez, – szólt vigan a diák.

A pataknál leszállottak, és megmosakodtak derekasan. A diák egy szép
csokor virágot is szedett.

– Kinek lesz az Gergő?

– A feleségemnek, – felelte Gergő mosolyogva.

– Feleségednek?

– Már mi csak ugy mondjuk. A kis Cecey Éva, az lesz az én feleségem.
Együtt gyerekeskedtünk, aztán, hogy az apja fiának fogadott,
valahányszor meglátogattam őket, mindig meg kellett csókolnom.

– Reménylem szivesen tetted.

– Meghiszem azt. Olyan az orcája mint a fehér szegfű.

– De még ebből nem következik, hogy feleségednek tekintsd.

– Az öreg pap megmondta, hogy nekem szánták a lányt. Ceceynek a
testamentoma szerint enyim lesz a lánynyal a birtok is.

– Eszerint az öreg pap titkot árult el.

– Nem. Cak figyelmeztetett, hogy méltó igyekezzek lenni erre a
szerencsére.

– Dehát boldog leszel te avval a leánynyal?

– Nézze meg őt, – szólt ragyogó arccal a fiu. Ha meglátja, nem kérdezi
többet, hogy boldog leszek-e vele.

A ló megszökemlett a diák alatt, s néhány lépést előre futott.

A diák megállitotta a lovat és igy folytatta:

– Olyan az a lány, mint valami kis fehér macska.

A pap mosolygott és a fejét csóválta.

Sűrűbe értek. Le kellett szállaniok a lóról. Gergely ment elől. Ő tudta,
hogy ez a sűrűség takarja a falut.

Mikor alárobogtak a völgybe, minden házból kifutottak az asszonyok.

– Gergő! Ni a Gergő! – kiáltozták örvendezve.

Gergely a kalapját lengetve kiáltott jobbra balra:

– Jó napot Juci néni! Jó napot Panni asszony!

– Az úrék nincsenek ám itthon! – kiáltotta az egyik asszony.

Gergely meghökkent. Megállitotta a lovát.

– Mit mond nénémasszony?

– Elmentek. Elköltöztek.

– Hova?

– Budára.

Gergely elámult.

– Mind?

Balga gyermekremény! Azt gondolta igy felelnek vissza:

– Nem, a kisasszony itthon maradt.

Pedighát mi természetesebb, mint az, hogy igy feleltek:

– Mind bizony, még a papunk is velök ment.

– Mikor?

– Szent György nap után.

– De valaki csak van a háznál?

– A török.

Gergely kedvetlenül fordult a paphoz:

– Budára mentek. György barát már régen adott nekik ott egy házat. De
nem értem, hogy nekem nem beszéltek erről, hiszen a farsangon itt
voltam.

– Hát akkor nem kapunk ebédet.

– Dehogynem, hiszen itt a török.

– Micsoda török?

A Cecey törökje: Tulipán. Az itt a mindenes. Hanem itt vagyunk a
temetőnél. Engedje meg, hogy egy percre betérjek. Az anyám itt lakik.

Egy kis liceummal keritett kerek temető, nem nagyobb egy házhelynél, ez
volt, ahova Gergely mindig előre benézett.

Átadta a lovát a szolgának s ő maga besietett. Megállott egy immáron
besülyedt barna fakeresztnél. Rátette a sírra a magával hozott virágot.
És letérdelt.

A pap is leszállott. Odatérdelt a fiu mellé, és arcát az ég felé emelve
hangosan imádkozott.

– Élőknek és holtaknak ura, égben lakó Isten, adj csendes álmot az itt
porladozó jó édesanyának, adj boldog életet az itt térdelő árva fiunak.
Amen.

Azzal a mellére vonta a fiu fejét és megcsókolta.

Az úriház csaknem szemben volt a temetővel. A kapu már akkor fel volt
tárva, s egy tömzsi piros asszony barátságos mosolygással nézett a
jövevényekre.

– Jónapot Tulipánné, – szólt a diák, – hát hol az ura?

Mert Tulipánnak a dolga, hogy felnyissa a kaput.

– Részeg, – felelte boszusan az asszony. – Mindennap ellopja a
pincekulcsot a cudar, pedig mindennap máshova dugom. Ma már a mángorló
alá tettem. Ott is ráakadt.

– Hát ne dugdossa. Ha rendesen ihatik, nem iszik annyit.

– Jaj dehogynem. Ugy iszik ez, mint a gődény! Csak iszik, meg danol; nem
akar dolgozni az átkozott.

A szederfa hüvösén csakugyan ott ült egy barna parasztember. Alatta
gyékény, előtte zöldmázos kancsó. Még nem volt annyira részeg, hogy a
kancsót el lehetett volna venni. A fiával ivott, egy hatéves kis
mezitlábas gyerekkel, akinek a szeme szintén olyan fekete volt, mint az
apjáé.

Ez a török kapott kegyelmet azért Ceceytől, mert azt mondta, hogy tud
sakkozni. Később kiviláglott, hogy sakkozni nem érdemes vele, hanem a
ház körül minden munkára használható. Különösen főzni tudott jól. Az
asszonyok megkedvelték, hogy megmutatta, hogyan kell piláfot, böreket,
malebit meg szorbeteket főzni és sokat bolondoztak vele. Cecey meg azért
szeretett belé, mert a török fakezet faragott neki, olyan fakezet, hogy
ujjai is voltak. Ha keztyüt huzott rá, senkise mondta volna, hogy fából
van a keze. Az öreg legelőször is nyilazni próbált. Lehozatott a
padlásról egy akkora ijjat, mint ő maga. A fakézzel ki tudta fesziteni.
S akkor az öreg sirt örömében. Megtette a törököt mindenesnek.

Az egyik magyar menyecskének elesett abban az időben az ura, hát a török
összemelegedett vele, aztán elvette feleségül. Persze előbb
kikeresztelkedett. Olyan jó magyarrá vált, mintha itt született volna.

Mikor megpillantotta a diákot meg a papot, felállott és török módon
keresztbe tette a mellén a kezét. Meg is akart hajolni, de mert a
meghajlás orrabukással végződött volna, mindössze egy előretántorodással
fejezte ki a tiszteletét.

– No Tulipán, – szólt hozzá Gergely, – hát mindég iszunk?

– Kell inni, – felelte Tulipán komolyan. – Huszonöt évig török lenni,
nem inni, ezt helyre kell inni.

– De ha maga részeg, akkor nem tud nekünk ebédet főzni.

– Főz a feleségem, – felelte Tulipán a hüvelykujjával az asszony felé
bökve. Főz turós csuszát is. Az ám a jó!

– De mink piláfot szeretnénk.

– Főz azt is.

– Hát az úr hol van?

– Budán. Jött levél. Ment uraság. Kapta ház. Szép kisasszony ül házban,
mint rózsa kiskertben.

A diák aggódó arccal fordult a paphoz:

– Mi lesz velök, ha a török el találja foglalni a várat?

– Hohó! – felelte a pap. – Előbb elvész az egész ország, hogysem
Budavára.

S hogy Gergely még mindig aggodalommal nézett reá, folytatta:

– Az országot a nemzet őrzi, Budavárát maga az Isten.

Tulipán kinyitotta az ajtókat. A szobákból erős levendula illat dőlt
kifelé. Aztán kitárta az ablakokat is.

A pap belépett. Tekintete a falon függő arcképeken állt meg.

– Tán ez itt Cecey? – mondta a sisakos arcképre mutatva.

– Ez, felelte Gergely. – Csakhogy most már nem ilyen barna. Tiszta ősz.

– Hát ez a kancsal asszony.

– Ez a felesége. Nem tudom, kancsal volt-e akkor, amikor festették, most
nem kancsal.

– Keserü asszony lehet.

– Nem. Inkább édes. Én úgy hivom őt, hogy: anyám.

A fiu, hogy itthon érezte magát, széket tett a pap elé, és boldog arccal
mutogatta az ódon-butorokat:

– Nézze mester: itt szokott ülni a Vicuska, mikor varr. A lábát erre a
zsámolyra teszi. Itt szokta nézni ebben az ablakban a napnyugovást, és
ilyenkor a feje árnyékot vet a falra. Ezt a képet ő rajzolta.
Szomorúfűzfa meg egy sír. A pillangókat én festettem bele. Aztán lássa,
ahogy itt ül a széken, igy szokott ülni. Igy felkönyököl, a fejét
féloldalt fordítja, és olyan pajkosan mosolyog, de olyan pajkosan, hogy
olyat ember még nem látott!

– Jójó, – felelte a pap fáradtan, – de sürgesd fiam az ebédet.


III.

Este későn feküdtek le.

A pap azt mondta, hogy egynehány levelet akar irni, hát nem hált
egyszobában a diákkal. A diák nem bánta ezt. Maga is levelet irt.
Megirta az ő kismacskájának, hogy mennyire meglepte az üres ház;
kérdezi, hogy nem értesitették-e az elköltözésről? Ha értesitették,
akkor bizony az a levél eltévedt.

Mert abban az időben nem volt a magyar földön pósta. Csak nagyurak
levelezhettek egymással. Aki Budáról levelet akart küldeni Öreglakra,
hát annak arról is kellett gondoskodnia, aki elvigye.

A diákot aztán megnehezitette az álom. Végigdőlt a farkasbőrös lócán, és
elaludt.

És talán aludt volna napos reggelig, ha virradatkor el nem bődül egy
tehén az ablaka alatt.

Ez a hang immáron szokatlan volt neki. Sem Somogyvárott, sem
Szigetvárott, sem a Török Bálint egyéb kastélyaiban nem bőgött tehén az
ablaka alatt. Inasok keltették föl mindig a Bálint úr gyermekeivel
együtt, s a pap már a kertben várta őket a könyvvel.

A diák felült, és megdörzsölte a szemét. Eszébe jutott, hogy ma más lesz
a dolga: a török császárt kell az égbe röpiteni.

Fölkelt és benyitott a másik szobába.

– Mester! – kiáltotta. – Hajnal van! Menjünk!

Semmi felelet. A szoba sötét.

A diák kinyitja az egyik ablakdeszkát, meg a Mária-üvegből készült
ablakot.

A pap ágya üres.

Az asztalon egynehány levél fehérlik.

– Mi az ördög, – mormogja a diák. – Az ágy azonmód van, amint
megvetették.

Kisietett a szobából. Az udvaron Tulipánné egy alsó szoknyában, mezitláb
hajtotta kifelé a disznaját.

– Tulipánné! Hol az én mesterem?

– Elment még éjfélkor, a holdvilágnál. Azt mondta, hogy az úrfit ne
költsük fel.

– János is vele ment?

– Nem. Az is itt van. A pap gyalog ment el, egymaga.


IV.

A diák zavarodott fejjel tért vissza a szobába. Sejtette már, hogy a pap
mit akar. Egyenesen az asztalhoz sietett.

A levelek közül egy nyitottan feküdt ott. Erős vastag betükkel volt a
megszólitása irva:

_Kedves fiam Gergely!_

Ez neki szólt. Az ablakhoz lépett vele. A tinta szinte nedves volt még a
papiroson.

Gergely olvasta:

_A te gondolatod és érdemed, ha az a koronás fenevad ma a pokolba repül.
De a te gondolatodnak veszedelme is van. Ezt már engedd át nekem fiam._

_Te szeretetben élsz és fiatal vagy. Találékonyságod, tudásod és
bátorságod nagy hasznára válhatik a nemzetnek._

_Levelem mellett egy zacskót találsz s abban egy török gyűrűt. Ez az
egyetlen kincsem. Annak szántam, akit legjobban szeretek. A tiéd fiam._

_Ezenkivül legyen tiéd az én könyvesházam is. Olvasgasd, ha egykor
elvonulnak a felhők a haza egéről. Egyelőre kard kell a magyarnak, nem
könyv._

_Török Bálintnak add át a fegyvereimet, Jánosnak a kőgyüjteményemet,
Ferinek a virággyüjteményt. A könyvekből válaszszanak egy-egy kötetet
emlékül s mondd meg nekik, hogy legyenek olyan vitéz hazafiak, mint
apjok, de ne legyenek soha a pogány hivei, hanem veled együtt a nemzeti_
_királyság visszaállitásán törekedjenek. Különben nekik is irok s amit
irok, mindhármatoknak az én három felé osztott lelkem maradjon._

_Mikor elmentem, aludtál fiam. Megcsókoltalak._

_Gábor pap._

Gergely szinte kővé meredten bámult a levélre.

A halál? Tizenöt éves fiu nem érti még ezt a szót; ő csak arra a
látványosságra gondol, hogy egy török császár füst és lángok között az
égbe száll a szeme előtt.

És most ő ettől a látványtól meg legyen fosztva?

Zsebredugta a gyűrűs zacskót meg a levelet és kisietett. Átment az
udvaron Tulipánékhoz.

– Tulipán, – szólt törökül az eresz alatt nyujtózkodó embernek, –
megvan-e még a török ruhája?

– Nincs, – felelte Tulipán, – mellest varrt belőle az asszony magának
meg a gyerekeknek.

– A turbánja sincs meg?

– Abból meg kisinget varrt az asszony. Finom patyolat volt.

A diák boszusan járt föl és alá a ház előtt.

– Hát mit tegyek? Adjon tanácsot! A török had ma vonul el itt az
országuton. A császár is velük jön. Én látni akarom a császárt.

– A császárt?

– Azt.

– Hát azt megláthatja az úrfi.

– Igazán? – kiáltott örömmel a diák. – Hogyan?

– Van az országut mellett egy szikla. Nem is egy, hanem kettő egymással
szemben. Annak a tetejére fölmászik. A fejét befödi falombbal és
végignézheti az egész hadat.

– Hát akkor öltözzön hamar Tulipán, és jőjjön velem. Az asszony rakjon
meg egy turbát ennivalóval. Kulacsot is hozhat.

– A kulacs szóra Tulipán egyszerre megelevenedett. Magára kapkodta a
ruháit, és átkiáltott a baromfiakat etető asszonynak.

– Juliskám, tubicám, gyere csak ide hamar, kedves holdvilágom.

Az asszony odavetette az ocsut mind a baromfiaknak és sarkon fordult.

– Mi tetszik?

– A kulacsot gyöngyöm, – szólt Tulipán, – a kulacs kell.

– Mennydörgős istennyilát kendnek, – felelte boszúsan. – Eddig csak
délután szopta le magát, most már hajnalban kezdi?

– Nono kis báránykám, sztambuli cukorkám, – szólt Tulipán az asszony
arcát megveregetve, – az urfi akarja.

– Nem igaz. Az urfi nem iszik bort.

– Én nem iszok, – szólt Gergely, – de el kell mennünk és oda leszünk
egésznap, hát nem akarom, hogy Tulipán szomjazzék.

– Elmennek? Hova mennek urfi?

– Megnézzük a török hadat, Juli néném. Ma jönnek át a Mecseken.

– Török hadat, – szólt az asszony megdöbbenve. – Édes urfikám ne
menjenek oda.

– Debizony odamegyünk. Nekem azt látnom kell.

– Jaj édes urfikám, micsoda veszedelembe készül. Hova gondol? Szegény
édesanyja még a sirjában is megmozdul.

– Egy szó, mint száz, – szólt Gergely türelmetlenül, – nekünk mennünk
kell.

S hogy erre toppantott is egyet, az asszony befutott a házba. Azonban
csakhamar visszatért és a kezét csipőre téve szólott.

– Én nem bánom, menjen az urfi ahova akar. Én az urfinak nem
parancsolok. Hanem Tulipán nem megyen vele. Annak parancsolok.

– Olyan nincs, – felelte Tulipán.

– Itthon marad kend, érti?

– Tulipánnak velem kell jönnie, – szólt Gergely röviden.

– Az elemózsiát elviszi az urfi szolgája is. Hát mire való a szolga, ha
nem arra, hogy szolgáljon.

János szolga maga is igy gondolkozott. Mert immáron fel volt
tarisznyázódva és a lovakat itatta.

Tulipán, hogy észrevette az asszony nyugtalanságát, igy szólt:

– Én pedig elmegyek, lelkem. Vakuljak meg, ha el nem megyek! Bort úgyis
csak nagy imádkozásra adsz mindennap. Nem vagy jó szivvel hozzám.

Az asszony akkor sirva fakadt.

– Elviszik kendet a törökök, ha meglátják. Aztán itt hagyná ezt a szép
két gyereket, meg engem is?

– De ha nem adsz bort. Meg aztán meg is vertél a múlt héten.

– Adok édes jó uram amennyi kell, csak ne hagyjon itt engem…

– Hát jól van, el ne felejtsd, hogy az úrfi előtt mit fogadtál. Én
elkisérem az úrfit és estére visszajövök. Hát azt hiszed, – szólt
megölelgetve az asszonyt, – hogy van akkora gyémántja a szultánnak,
amelyikért én téged odaadnálak? Csak innom engedj egy kicsit. Látod, ha
békén engedsz innom, be se rugok. Én mindig csak azért rugok be, mert
azt gondolom, hogy másnap már nem adsz innom.

A menyecske igy valamiképpen megnyugtatva előkészitette az élelmet.
Könnyezve kisérte mégis urát a kapuig s még onnan is úgy nézett utánok,
hogy Tulipán hízott az örömtől.


V.

János velök ment a sűrűig. Itt leszálltak a lóról. János visszavezette a
három lovat a faluba, ők pedig gyalog mentek tovább a szikláig.

Ez a szikla az országút mellett állott. Körülbelül öt ember magasságú
volt s a tetejéről végig lehetett látni az országutat egészen a
vadkörtefáig, ahol a pap immáron elrejtőzött.

A török egy nyaláb lombos ágat tört le a fákról és a sziklát úgy
bástyázta körül a lombokkal, hogy ők ketten mindent láthassanak onnan,
de alulról senkise gyanithassa, hogy ott emberek rejtőznek.

– Amoda is rakjunk lombot, – mondotta Gergely a szikla északi oldalára
mutatva.

– Minek?

– Hát ha a szultán erre elment, akkor megfordulunk és utána nézünk.

A nap akkor kelt. Az erdőt harmat boritotta. A távolban felporzottak az
első lovasok.


VI.

Egy vörös zászló jelent meg az országúton, aztán kettő, aztán még öt és
mindig több; a zászló alatt és utána arab paripákon tornyos turbánu
katonák. A paripák olyan aprók, hogy némelyik katonának a lába majdnem a
földet éri.

– Ezek a gurebák, – magyarázza Tulipán, – mindig ezek jönnek elől. Ezek
nem tiszta törökök.

– Hát?

– Arabok, perzsák, egyiptomiak, mindenféle kevert nép.

Az látszott is rajtok. A ruhájok se volt egyforma. Az egyiknek óriási
rézforgó volt a fején, s hiányzott az orra. Ez már volt Magyarországon.

A másik ezred, mely ezeket követte, zöld csikos zászlót lobogtatott.
Naptól barna kék bugyogós had. Látszott az arcukon, hogy az éjjel jól
ettek-ittak.

– Ezek az _ulufedsik_ – szólt Tulipán. – Zsoldos katonák, tábori
rendőrök. A hadipénztár mellett is ezek vannak. Látja azt a nagyhasu
szétütött homloku embert. Nagy rézgombok vannak a mellén.

– Látom.

– Turna a neve. Magyarul daru. De inkább disznónak neveznék.

– Miért?

– Láttam egyszer, mikor sündisznót evett.

Sárga-zászlós ezred robogott ezek nyomában. Itt már csillogóbb volt a
fegyverzet. Egy agának a lova is ezüst pikkelyes melldiszszel volt
boritva.

– Ezek a _szilidárok_, – mondta Tulipán. Hej zsivány akasztófáravalók!
Szolgáltam köztetek két esztendeig!

– Zsoldosok ezek is?

– Zsoldosok.

Azután jöttek a piros zászlós, ijas, tegzes szpáhik, tisztjeik
páncélban; oldalukon széles, görbe kard. Azután a csúcsos süvegü
tatárok. Ezeket kissé unalmas is volt nézni.

– Ezer… kétezer… ötezer… tizezer, – számlálta Gergely.

– Sohse számlálja őket, – mondotta Tulipán, vannak ezek tán huszezren
is.

– No csunya, csontos pofáju nép.

– A török is utálja őket, mert lófejet esznek.

– Lófejet?

– Hát ha mindnek nem is jut, de egyet bizonyosan tesznek az asztal
közepére.

– Főve vagy sülve?

– Hiszen, ha sülve vagy főve volna, még haggyán, de nyersen. Aztán ezek
a kutyák a ma született gyereknek se kegyelmeznek, mert lássa, ezek az
ember epéjét kiveszik.

– Ne beszéljen ilyen irtózatosságokat.

– De ha igy van. Mert lássa azt tartják, hogy ha ilyen epével
megdörzsölik a lovuk inyét, akármilyen fáradt a ló, uj erőre kap.

Gergely eliszonyodva vonta vissza a fejét a lombok közül.

– Nem nézem őket, – mondotta, – hiszen ezek nem emberek, hanem
vadállatok.

Tulipán azonban csak nézte őket tovább is.

– Már a nisandsi bég jön, – szólt egy negyed óra mulva. Ez szokta
felrajzolni a padisah nevét az okmányokra.

Gergely fölnézett. Egy csukafejü, hosszúbajuszu méltóságos törököt
látott, amint a kurta paripán begyesen ülve ment a katonák között.

Aztán a _deftérdár_ következett, egy ősz meggörnyedt arab, a törökök
pénzügyi minisztere. Utána másik katonacsoportban a _kázi aszker_ hosszu
sárga köntösben, magas, tornyos fehér süvegben. Ez a főhadbiró. A
_csaznegirek_, vagyis főtálalók és egyéb ételfogók. Követte ezeket az
udvari testőrség egy kis csapata. Ezeken már csillogott a sok arany.

Itt már a török zenekarok veszett harsogása és csattogása között tüntek
elő és haladtak tova a tarka-barka hadtestek: az _udvari vadászok_,
akiknek a lova sörénye pirosra volt festve s ők maguk a karjukon
sólymokat tartottak.

A vadászok után a császári ménes következett. Táncoló, tüzes paripák;
egyrésze meg is van nyergelve. Szolakok és janicsárok vezették ezeket a
lovakat.

A lovászok után magas lófarku zászlók lengettek föl az uton. Háromszáz
_kapudsi_ jött, valamennyi egyforma aranyhimzéses fehér sapkában. Ezek
otthon a szultán házőrzői.

Most a _janicsárok_ hosszú sora fehérlik fel az uton. Fehér süvegük
csakhamar összetarkállik a piros tisztisüvegekkel s a kék posztó
ruhával, amelyet viselnek.

– Messze van-e még a szultán? – kérdezte Gergely.

– Bizony még jó messze lehet, – felelte Tulipán. – A janicsárok legalább
is tizezren vannak. Azok után jönnek a _csauszok_, meg mindenféle udvari
méltóságok.

[Illustration: Janicsár.

(XVII. századi festmény a grillensteini várban. Ez a kép békeidőből
való, amikor a janicsárok lándsa helyett bambuszbotot hordtak.)]

– Hát akkor huzódjunk hátra, – szólt Gergely, – és falatozzunk.

A szikla eltakarta őket délfelől a seregtől. Az észak felé lejtő uton
láthatták, mint ereszkedik le a völgynek a tömérdek katonaság.

– Akár alhatunk is egyet, – szólt Tulipán.

És kibontotta a tarisznyát.

A tarisznyából egy lánc csörrent elő.

– Hát ez mi? – kérdezte Gergely.

– Ez nekem jó pajtásom, – felelte Tulipán. – E nélkül én soha nem lépek
ki a faluból.

S hogy a diák értetlenül bámult rá, folytatta:

– Ez az én bilincsem. Mikor ki kell mennem a faluból, rácsatolom a
lábamra. Lássa, igy nem félek a töröktől. Mert a török ahelyett, hogy
elfogna, megszabadit. Éjjel meg én szabaditom meg tőle magamat. De jó
lesz most már, ha felcsatolom. Itt a kulcsa. Tegye a zsebébe. Ha valami
baj esik, azt fogjuk mondani, hogy a Török Bálint udvarából valók
vagyunk. Én rab, maga diák. Bálint ur török párti, hát nem fognak
szigoruan. Éjjel aztán én megszabaditom magát és hazaszökünk.

– No maga eszes ember! – szólt őszinte elismeréssel a diák.

– Meghiszem azt! – felelte Tulipán. – Tuljárok én még a feleségem eszén
is.

S jónak látta utána tenni:

– Mikor józan vagyok.

Egy frissen sült barna cipó, sonka és szalonna került elő a tarisznya
belsejéből, meg egynéhány zöld paprika. A diák a sonkába fogott, a
szalonnát Tulipán vette a markába s meghintette sóval, paprikával
vastagon.

– Ha ezt látná ez a sereg, – szólt Tulipán a fejével oldalt intve.

– Hát aztán?

– A török megissza a bort – felelte Tulipán, – hanem a szalonnát úgy
útálja, mint mink magyarok a patkányhust.

Gergely nevetett.

– Pedig ha tudnák, – folytatta Tulipán, – hogy a paprikás szalonna
micsoda mennyei eledel! De azt hiszem Mohamed sohase kóstolt paprikás
szalonnát.

– Eszerint jobb magyarnak lenni, mint töröknek.

– Mind bolond, aki nem magyar, – felelte kezével legyintve Tulipán.

Szétsimitotta fekete selymes bajuszát és ivott a kulacsból, aztán
átnyujtotta a diáknak.

– Nem kell, – felelte a diák. Talán később.

Benyult a zsebébe és kivette a zacskót.

– Ismeri ezt a gyűrűt Tulipán?

– Nem, – felelte az ember, – de azt látom, hogy lovat ér. Mi ez az apró?
Gyémánt?

– Az.

– Akkor ezt jó nézni. Sokszor hallottam, hogy a gyémánt nézése tisztitja
a szemet.

– Hát ezt az irást el tudja-e olvasni?

– Hogyne. Jancsár voltam én. Végigtanultam a jancsár iskolát.

És olvasta:

– _Ila massallah la hakk ve la kuvvet il a billah el áli el ázim._
Magyarul: Amit az Isten akar: nincs igazság és erő a fenséges és
magasztos Istenen kivül.

– Igy van.

Egy percre elgondolgozva hallgattak. Azután Tulipán igy szólt:

– Majd meglátja a szultánt, micsoda derék, egyszerü ember! A népe cifra,
de ő maga csak akkor öltözködik pompába, mikor ünnep van, vagy mikor
vendéget fogad. A szultán után egy aranyos zászló-erdő következik,
főképen lófarkok. Ezek után száz trombitás. Mindegyiknek a trombitája
aranylánccal van a vállára akasztva. A trombitások után kétszáz üst
dobos, száz nagydobos, kétszáz csörgős, száz réztányéros és sipos jön.

– Jó füle lehet a szultánnak, ha ezt a zenebonát folyton hallgatja.

– Hát biz az pokoli harsogás. Mikor pihennek, akkor hallgatnak csak el.
De kell ez a töröknek, kivált a csatában. Ha nincs muzsika, a török nem
csatázik.

– És igaz, hogy a janicsárokat keresztény fiukból nevelik?

– Felét se. De annyi bizonyos, hogy a rablott fiukból válnak a legjobb
janicsárok. Azoknak sem apjok, sem anyjok nincsen. Dicsőségüknek
tartják, ha a harcban esnek el.

– A banda után mi következik?

– Kötéltáncosok, szemfényvesztők, kuruzslók, kereskedők, akik a tábori
zsákmányra lesnek, és apróságokat árulnak. Vizhordót is sokat fog látni.
Legalább is ötszáz teve jön hátul. Tömlő van rajtok. De a viz rendesen
langyos.

– Aztán már nem jön semmi?

– Egy rakás rongyos cigány, meg kutyák. Ezek a hulladékból élnek.

– És aztán?

Tulipán vállat vont.

– Keselyük.

– Saskeselyük?

Azok. Minden sereg után vonul az égen egy fekete hadsereg. Ezek az
embert eszik.

A déli nap melegen sütött. A diák levetette a zekéjét. Ujra
felkönyököltek a sziklapárkányra, és nézték az alant elvonuló
fehérsüvegü janicsárokat.

Tulipán sokat megnevezett közülök. Ez a barna itt vele járt iskolába is.
A mellén egy szúrás van; akkora gödör, hogy egy gyermek ökle belefér.
Amaz a verejtékező, aki levette egy percre a turbánját, legalább is száz
embert ölt meg a perzsa háboruban, de ő rajta nincs egy vágás se, hacsak
azóta nem kapott. Egy sovány nyápic ember: ügyes tőrdobó. Huszonöt
lépésről bele sujtja a tőrét az ellenség mellébe. Tyapken a neve. Ilyen
különben van több is. A jancsár-iskolában van egy begyepezett
földhányás. Ott tanulják a tőrsújtást. Van olyan, amelyik kétezerszer is
eldobja a tőrét mindennap.

– Hát ez a szerecsen?

– Nini te is megvagy még, vén Keskin! Ez ám a fene úszó! Szájába veszi a
kardját, és úgy úszsza át a folyót, akármilyen széles is.

– No ezt a magyarok is megcselekszik.

– Lehet. Csakhogy ez nem fárad el. Ez a viz alól is felhozza a pénzt. A
szultán is mulatott egyszer vele a Duna partján. Aranyakat dobált a
vizbe és sokan ugráltak utána, de ez hozta fel a legtöbbet. – Nini a vén
Kalen! Az a tülökorru nagytagu ember. Akkora a szája, mint a vizilóé. Ez
ám az erős ember! Látja azt a széles barna pallost az oldalán? Ötven
fontos! A belgrádi csatában olyant vágott avval egy magyarra, hogy
nemcsak a magyar fejét szelte le, hanem a lováét is. A ló még valami
száz lépésnyire rohant a gazdájával együtt.

– Persze akkor vissza kellett fordulniok, hogy a fejöket fölvegyék.

– No én nem láttam, csak hallottam, – mentegetődzött Tulipán.

Egyszercsak visszahőkölt.

– Álmodom-e? – szólt összeborzadva; – Jumurdsák!

Valóban a feszült képü, félszemü arab jancsár jött velük szemben egy
alacsony erősszügyü paripán. Az öltözete ékesebb, mint a többié. Hosszu
fehér süvegén egy óriás strucctoll lengedezett.

– Istenucscse az, – szólt Gergely is elbámulva.

– Dehiszen azt mondták, hogy a pap felakasztotta!

– Én is ugy tudom.

– Nem szólt róla a pap soha?

– Nem.

– No ez érthetetlen, – szólt Tulipán, utána bámulva a janicsárnak.

Aztán a két csodálkozónak a szeme egymásra fordult, mintha egyik a
másiktól várna magyarázatot. Hallgattak.

Mintegy öt perc mulva megszólalt a diák:

– Mondja meg őszintén Tulipán, nem kivánkozik vissza közibök?

– Nem én, – felelte Tulipán határozottan. – Ha feleségem, gyermekem nem
volna, még akkor se. De az én feleségem jó asszony; a két gyerekemet meg
nem adnám Konstantinápoly minden kincseért se. A kisebbik nagyon szép
gyerek. A nagyobbik meg olyan okos, hogy a főmuftinak sincs több esze. A
minap is azt kérdezte tőlem, hogy aszongya mért nincs a lónak szarva?

– Tudja a tatár, – felelte nevetve Gergely diák.

Aztán nem beszéltek többet. A diák mindig komolyabb arccal nézte a
jancsároknak a hegyi-úton való végtelen özönlését.

A levegőt folyton por szürkésitette. Fegyverzörgés, lórobogás moraja
töltötte be a csendet, mikor egy-egy zenekar elmerült a völgyi
kanyarulatban.

A diák egyszercsak felkapta a fejét, és igy szólt:

– Tulipán. Ez a sok ember nem jön hiába!

– Hát hiába nem jár soha.

– Ezek Budát akarják elfoglalni!

– Lehet, – felelte Tulipán.

A diák szintelen arccal nézett Tulipánra.

– És ha a szultán véletlenül útközben meghal?

– Nem hal az meg.

– De ha mégis…

Tulipán vállat vont:

– Mindig magával hordja a fiait.

– Eszerint hétfejü sárkány.

– Mit mond?

A diák felelet helyett kérdezett:

– Mit gondol, mennyi idő alatt érkeznek Budára?

– Azt nem lehet tudni.

– Mégis mit gondol?

– Ha eső lesz, pihennek két három napig, lehet, hogy egy hétig is.

– De hátha nem lesz eső?

– A forróság miatt is pihennek.

A diák nyugtalanul mozgott a helyén.

– Akkor én megelőzhetem őket, – mondotta, – ha azt látom, hogy nem
fordulnak vissza.

– Mit tetszik mondani?

– Azt, hogy ha ezek Buda alá mennek, akkor nekem vagy vissza kell hoznom
Ceceyéket vagy ott kell lennem mellettök.

A banda harsogása elnyomta a beszédüket. A janicsárok hosszú menete
valahára véget ért, és egy sárgazászlós strucctollas pompás menet
következett, amely egy méltóságos ősz óriás körül lépkedett.

Az ősz úr előtt két irgalmatlan hosszú piros lófarkat vittek, s a
lófarku zászlók rudja ragyogott az aranytól.

– Ez a szultán! – kiáltott megrendülve a diák.

– Dehogy az, – felelte Tulipán. Ez csak a jancsár aga, s a sok cifra úr
körülötte mind _jaja-basi_.

– Mi a pokol csudája az a jaja-basi?

– Janicsártisztek.

Aranyos alabárdok között egy ragyogó csoport következett.

Ez két fiatal embert rajzott körül.

– A szultán fiai, – magyarázta Tulipán tiszteletes hangon, – Mohamed és
Szelim.

Azonban összeszedte magát, és hozzátette:

– Vigye el őket az ördög.

Két vidám barna fiatal ember volt ez a két szultánfi. Nem hasonlitottak
egymáshoz, de látszott rajtok, hogy szeretik egymást.

– Ni ott megy Jaja-oglu Mohamed?

– Az a hires pasa?

– Az.

Egy méltóságos tekintetü szürke szakállu pasa jött a szultánfiak után.
Előtte hét lófarkas zászlót vittek. A fején rengeteg fehér turbán.

– Ez, mondotta Tulipán, a Jumurdsák apja.

– Lehetetlen.

– De bizony. Az imént ment el a másik fia is. Arszlán bég.

– Dehát micsoda név ez a Jumurdsák?

– Csufnév, – felelte Tulipán.

S egy fűszálat szakitott le. Azt rágogatta unalmában.

Egy csapat ezüst és aranybuzogányos ijesztően magas turbánu csapat
következett. A diákot egész testében remegés fogta el. Érezte, hogy most
jön a szultán.

– Mindenható Istene a magyarnak! – igy fohászkodott, – légy velünk!

A sok arany és ezüst fegyver, a csillogó köntösök összehullámzottak a
szeme előtt. Rá is tapasztotta a két kezét a szemére, és egy percre
befogta, hogy jobban lásson.

Tulipán oldalba lökte.

– Nézzen hát! – szólt remegő hangon. Amott jön a szultán.

– Melyik?

– Aki előtt a dervis kereng.

Egy magánosan menő egyszerü szürke köntösü lovas. Előtte egy dervis
kereng gépiesen egyforma sebességgel. A dervis fején másfél-könyök magas
teveszőr süveg. A két keze széjjel. Egyik tenyere az ég felé, a másik a
föld felé. A szoknyája harangként terüldözik a forgástól.

– Kerengő dervis, – magyarázza Tulipán.

– Hogy bele nem szédül vagy ő, vagy az a ló.

– Megszokta mind a kettő.

A lónak csakugyan mindig szabad a menése. Másik hat fehérszoknyás dervis
ott megy kétoldalt s várja, hogy fölválthassa a kerengőt.

– Ez a hét dervis igy kering Konstantinápolytól Budáig, – jegyezte meg
kiáltva Tulipán.

Mert a trombiták, sipok, dobok, réztányérok zajától nem lehetett
másképpen érteniök egymást.

A szultán egy kis fürge pejlovon ült. Mögötte két félmeztelen szerecsen
öles hosszu pávatoll árnyékvetővel igyekezett a felséges urat a nap
szúró tüzétől védeni. A levegő különben is átfült volt itt a
völgykanyarulatban, s őfelsége épp ugy szivta a port, mint a
legrongyosabb katonája.

Ahogy a szikla alá ért, lehetett látni, hogy veres atlaszdolmány és
ugyanilyen bugyogó van rajta. A turbánja zöld. Az arca sovány és
beesett. Hosszu vékony, szintén lecsüggő orra alatt keskeny ősz bajusz.
Az állán rövidre nyirt göndör ősz szakál. A szemei kiülő gurgulaszemek.

Amint Gergely még jobban szemügyre akarja venni, eget földet rázó
dördülés hangzik a közelben, ugy hogy a szikla meginog alattok.

[Illustration: Szulejmán szultán arcképe.

(Az Eszterházy képtárból.)]

A lovak visszatorpannak. A szultán a visszaugrott ló nyakába zökken. A
zene eláll. Őrült kavargás. Por és kődarabok, testtagok, fegyverek és
vércseppek esőként hullnak az égből. Zavarodás és orditás a völgy felé a
seregben.

– Végünk van! – kiáltja a kezét összecsapva Gergely diák.

És a völgy felé mereszti rémült szemeit.

A völgyben sötét füstoszlop magaslik a fellegek közé. A levegőt
elneheziti a puskaporbüdösség.

– Mi történt? – kérdi ijedten Tulipán.

– Az, – feleli félájultan a diák, hogy nem a janicsár-aga a szultán!


VII.

– A robbanást egy percnyi kábult csönd követte, azután mindenki
kiáltozott és káromkodott. A megzavart rendek összekeveredetten
hullámoztak arrafelé, ahonnan a lángoszlop fölcsapott.

Az a hely holtakkal és sebesültekkel volt tele.

A távolabb levők is megzavarodtak. Nem tudták, hogy valami elrejtett
hadsereg öregágyuja szólalt-e meg, vagy hogy puskaporos szekér robbant
fel az uton.

A janicsárság azonban tudta már, hogy aknarobbantást intéztek ellene.
Szétzúdult az erdőbe, mint a fölvert darázsraj.

Keresték az ellenséget.

De nem találtak mást az erdőben, mint a papot, a diákot, meg Tulipánt.

A pap félholt volt. Az ajkán véres hab. A ruhája mintha korpával
hintették volna be. A fa-rétől volt olyan. A robbanás eldöntötte a fát s
őt kivetette az üregből.

A szultán maga elé hozatta a három elfogottat.

Leszállt a lováról. A katonák egy nagy rezes dobot tettek székül a
földre. Egy főtiszt ráteritette szőnyegül a saját kék selyem kaftányát.

A szultán azonban nem ült le.

– Kik vagytok? – kérdezte Tulipánhoz intézve a szavát.

Megismerte az arcáról, meg a láncról, hogy török rab.

– Én rab vagyok, – felelte térdenállva Tulipán, – láthatod minden
igazhivő atyja: itt a lánc a lábamon. Janicsár volnék különben. A nevem
Tulipán.

– Hát ez a kölyök?

A diák csak állt, és a helyzetbe belezavarodottan nézett a diószemü,
kifestett arcu, birkaorru emberre, akinek fel kellett volna az imént
repülnie a török mennyországba.

Azonban egy erős kéz úgy lenyomta, hogy Tulipán mellé esett a térdére.

– Fogadott fia Török Bálintnak, – felelte Tulipán.

– Az enyingi ebnek?

– Annak felség.

– És ez az ember? – kérdezte a szultán a papra mutatva.

A papot két janicsár tartotta. A feje lelógott. A vér végigcsurgott a
szájából a mellén. Nem lehetett tudni, hogy ájult-e, vagy meg van halva.

Tulipán ránézett a papra.

Egy főtiszt belemarkolt hátulról a pap hajába, és felvonta a fejét, hogy
Tulipán jobban láthassa.

A vér csepegett a félholtnak az álláról. Melle zihált.

– Nem ismerem, – felelte Tulipán.

– A diák se ismeri?

Gergely a fejét rázta.

A szultán a fiura pillantott, aztán ismét Tulipánhoz fordult:

– Micsoda robbanás volt ez? – kérdezte tovább Engem akartak megölni?

– Felséges uram, – felelte Tulipán. Mink a diákkal gombát szedtünk erre.
Meghallottuk a zenét. Ide futottunk. Én a te lábad méltatlan pora, csak
azt vártam, hogy elhaladj, azután kiáltottam volna, hogy szabaditsanak
meg.

– Eszerint nem tudsz semmit.

– Ugy üdvözüljek az igazak paradicsomában.

– Oldjátok el, – felelte a szultán, egy vércseppet utálattal törülve le
a kabátja ujjáról. Láncát kössétek a diák lábára.

Aztán a papra tekintve, folytatta:

– Ezt az ebet vegyék az orvosok gondozás alá. Akarom, hogy vallomást
kapjunk tőle.

A szultán azután ujra lóra ült. A fiai melléje csatlakoztak, s a
bosztandsik és basák kiséretében a robbanás helyére lovagolt.

Mig a diák lábára a láncot verték, látta, hogy a papot, lefektetik
hanyatt a földre, és egy bőrtömlőből vizet csúrgatnak az arcára és a
mellére.

Mosták róla a vért.

Egy hamuszin kaftánba öltözött komoly török időnkint felvonta a pap
szemehéját, és figyelemmel nézte.

A diák lábára e közben föllakatolták a bilincset, s elkisérték a foglyok
közé.

Sápadt volt a fiu és reszketett, mint a nyárfalevél.

Negyedóra mulva ott termett Tulipán is. Kékbe volt öltözve, mint a
janicsárok. A fején fehér süveg; a lábán vörös bakancs.

Az öklét rázva, dühösen orditott a diákra:

– Markomba kerültél, hitetlen kutya!

S hogy erre a diák halottian sáppadt arccal fordult feléje, intett a
szemével, hogy ne féljen.


VIII.

Gergely gyalog ment egy csoport fáradt és poros gyerek között. Oldalt
egy sor janicsár kisérte őket. Mögöttük az ágyus szekerek jöttek. Az
egyik ágyu rengeteg nagy volt; ötven pár ökör húzta. A rövid-köntösü
vörösruhás topcsik serege kisérte.

A nap égető meleggel kínozta az egész sereget. Az út fehér pora is forró
volt. Egy nyolc éves gyermek minden tizedik lépésnél felnyöszörgött:

– Vizet adjanak! Szeretnék vizet inni!

Gergely odaszólt Tulipánnak:

– Adjon neki.

– Nincs, – felelte magyarul Tulipán. – A kulacs ottmaradt.

– Hallod fiam, hogy nincs, – szólt hátra Gergely a gyermeknek. – Adnánk
szivesen, ha volna, hát csak türj estig, ahogy lehet.

A lábán levő láncot hol az egyik, hol a másik kezével kellett vinnie,
hogy léphessen, de a láncnak egyre nőtt a sulya. Alkonyatkor már úgy
érezte, mintha mázsányi terhet cipelne magával.

A gyermekhad ekkor már az ágyukon és tevéken ült. Fölszedték a topcsik
őket, mert elbukdostak a fáradtságtól.

– Messze vagyunk-e még? – kérdezte Gergely a jobbján menő rongyos
katonát.

– Nem, – felelte ez nagyot nézve, hogy Gergelyt törökül hallja szólani.

Egy kerekarcu fiatal óriás volt ez a török. Szakadozott bőrmelles volt
rajta s abból meztelenen nyultak ki a karjai. Micsoda karok! Combokul is
szivesen látná más ember az ilyen tagokat. Fegyvere: két hosszú handsár
az övébe szúrva; az egyik szarvascsont nyelü, a másik sárga
marhalábszárcsont, még a kettős bütyök is azonmód a csont végén, amint a
természet megformálta; de a fő fegyvere, az a hosszú rozsdáshegyü dárda,
amelyet a vállára fektetve hordoz magával. Ez az ugynevezett
szabadkatonák közül való, akik csupán a zsákmányért járnak. Parancsolni
parancsol nekik mindenki, de már engedelmeskedni csak addig
engedelmeskednek, mig a tarisznyájokat meg nem tömik. No ennek jó nagy
volt a tarisznyája, s ugyancsak lapos. A hátán lötyögött pedig ez a
tarisznya, s ez is afféle maga-készitette jószág. Rajta volt az ökörnek
a szőre és bélyege is. A bélyeg egy négyfelé osztott tenyérnyi kört
ábrázolt.

– Török vagy? – kérdezte a katona.

– Nem, – felelte büszkén a diák, – nem tartozom semmiféle olyan
nemzethez, amelyik rabolni jár.

Az óriás vagy nem értette a sértő megjegyzést, vagy nem vette
érzékenységre. Ment egyforma nagy lépésekkel.

A diák hogy ekkor végignézett rajta, tekintete az óriás bocskorain
ragadt meg. A bocskor elől meg volt nyilva a kopástól. Ahogy itt az
országút fehér pora bement, hátul a lyukon mindig kilövődött.

– Tudsz-e olvasni? – kérdezte a török mintegy negyedóra mulva.

– Tudok. – felelte Gergely.

– Irni is tudsz?

– Irni is.

– És nem akarsz török lenni?

– Nem.

A török egyet emelt a szemöldökén:

– Kár.

– Miért?

– Szolimán pasa is magyar volt. Tudott irni, olvasni. Most pasa.

– És harcol a hazája ellen.

– Harcol az igaz hitért.

– Ha neki az az igaz hit, amit a ti prófétátok hirdetett, hát harcoljon
másutt.

– Ott harcol, ahol Allah akarja.

Aztán nem beszéltek többet. Tulipán intett a szemével Gergelynek, hogy
hallgasson. Az óriás elgondolkozva ment tovább a poros országúton.


IX.

Beesteledett. Az égen feltünedeztek a csillagok. Ahogy az út egy dombra
kanyarodott, a mezőség sötéte is mintha egy darab ég volna: vörös
csillagokkal behintett ég, amelyből a keleti szélen öt nagy csillag
ragyog ki a többi közül.

– Megérkeztünk, – szólt az óriás.

De még egy negyedórát mentek kiszáradt legelőkön, dombokon, tarlókon át.

Minden csapat megtalálta keresés nélkül a maga helyét és minden ember a
maga sátorát. A vörös csillagok, tábori tüzek, amelyek mellett
hagymaillatú birkahús gőzölög. Az öt nagy vörös csillag a szultán
tornyos sátora előtt égő négy viaszfáklya; az ötödik a nagy holdas
aranygolyó a sátor tetején, amint a fáklyák fényében tündöklik.

Egy kukoricás domb alján a topcsi basi kétszer belefujt a sipjába.
Megállottak.

A sátorok a kukoricás alján _U_ alakban voltak fölállitva. A rabokat
ennek az u-nak az öblébe kisérték be. Az óriás a kukoricás felé szagolt,
és bement böngészni. A diák a fűre rogyott.

A katonák jöttek-mentek, zsivajogtak körülöttük. Némelyek a málháikat
bontogatták, mások az üst körül tolongtak. Csupa kevergés, nyüzsgés volt
ebben az órában a tábor.

Gergely Tulipánt kereste, de csak egy pillanatra láthatta, amint egy
janicsár beszélt hozzá. Tulipán a vállát vonogatta, azután elment a
janicsárral egy vörös sátor mellett. Bizonyosan helyet jelöltek neki a
janicsárok között valamelyik sátorban.

De mi lesz, ha Tulipánnak csupán azért kellett elmennie, mert ott akart
őrködni a rabok mellett! Hiszen akkor nem térhet vissza; akkor mind a
ketten rabok maradnak!

Ez a gondolat malomként zúgott az agyában.

Az összes eddigi őröket felváltották. A táborverő katonák váltották fel
őket. Csupa ismeretlen ember, akik ővele semmitse törődnek.

A táborban már ekkor a vizhordó tevék is megjelentek.

– Szúdsi! Szúdsi! – hangzott mindenfelől a vizhordók kiáltozása.

És a katonák cserépedényekből, kürtökből, sapkákból, ónpoharakból itták
a dunavizet.

Gergely is szomjas volt. Behorpasztotta a posztósüvege tetejét, és
odatartotta a tevés-török tömlője alá.

A viz langyos volt és nem is tiszta, de azért mohón ivott. Aztán a
gyerekre gondolt, aki az egész úton vizért sirt. Körülnézett. Látta az
ágyuk egy részét a sötétben; a mellettök legelésző bivalyokat is látta.
Az ágyuk mellett topcsik ültek és hevertek. A gyerekeket nem látta.

Megitta hát a maradék vizet is, és a süvegét kisuhintotta. Visszatette a
fejére.

– Ennél jobbat iszunk otthon, igaz-e? – szólt az uj őrhöz, egy
hosszúnyaku csupaszképü azabhoz.

Jóakaratra akarta talán hangolni maga iránt.

– Hallgass és dögölj le! – ordított az rá feleletül.

Azzal egyet rántott a dsidáján, és tovább járta a maga utját a rabok
mellett.

Gergely csak most kezdte magát rútul érezni a bilincsekben.

Szinte megörült, mikor Jumurdsákot pillantotta meg. A váltakozó őröket
rendezte, s kivont kard volt a kezében.

– Jumurdsák! – kiáltott rája, mint ahogy az ember a régi ismerőseit
üdvözli.

Mert az elhagyottság kinos érzésétől akart szabadulni.

A török visszapillantott: honnan szólitják? A rabok csoportjából? A
szemét csodálkozón pillogtatva jött a diákhoz.

– Ki vagy te? – kérdezte a fiúra bámulva.

A fiú felállt.

– Rab vagyok, – felelte most már kényelmetlenül. – Csak azt akarom
kérdezni, hogy izé… hogyan van, hogy maga él?

– Mért ne élnék? – felelte vállat vonva a török, – hát miért ne élnék?

Ahogy a kardját hüvelybe tette, látni lehetett, hogy a bal keze el van
nyomorodva. Úgy álltak az ujjai, mintha egy csipet sót vett volna fel
valamikor, s az ujjait nem tudta volna többé megmozditani.

– Azt hallottam, hogy magát felakasztották.

– Engem?

– Magát bizony. Ezelőtt kilenc esztendővel, egy pap a Mecsek erdejében.

A török a _pap_ szóra még kerekebbre nyitotta a szemét.

– Hol van az a pap? Mit tudsz róla? Hol lakik? – kérdezte mellen ragadva
a diákot.

– Tán rosszat akar vele? – hebegte a diák.

– Dehogy akarok, – felelte a török enyhültebb hangon, – inkább meg
akarom köszönni, hogy nem bántott.

És a diáknak a vállára tette a kezét, mintha azt az előbbi mozdulatot is
a barátság jelének akarná értetni.

– Hát akkor nem köszönte meg? – kérdezte a diák.

– A dolog olyan hirtelen történt, – felelte Jumurdsák a kezét
terjegetve, – nem is gondoltam rá, hogy megköszönjem. Azt hittem tréfál.

– Hát ő ahelyett, hogy felakasztotta volna magát, elbocsátotta?

– El, keresztényileg. Én ezt akkor nem értettem. Azóta hallottam, hogy a
keresztény hit szerint meg lehet az ellenségnek bocsátani.

– Hát jót akar vele tenni?

– Azt. Nem szeretek tartozni se pénzzel, se jósággal.

– Hát a pap is itt van, – szólt most már bizalommal a diák.

– Itt? A táborban?

– Itt ám. Ő a szultán foglya. Azzal vádolják, hogy azt a robbantást a
Mecseken ő követte el.

Jumurdsák visszatántorodott.

– Honnan ismered te a papot? – kérdezte egy percnyi szünet után.

– Ott lakunk egymás közelében, – felelte óvatosan a diák.

– Nem mutatott neked a pap egy gyürüt?

– Lehet, hogy mutatott.

– Egy török gyürüt. Hold van rajta meg csillagok.

A diák a fejét rázta.

– Lehet, hogy másnak mutatott efféléket, nekem nem.

És a zsebébe dugta a kezét.

Jumurdsák megvakarta a tarkóját. A nagy strucctoll ide-oda lengett a
süvegén. Megfordult, és anélkül, hogy több szóra méltatta volna a
diákot, ellépett.

Az őrök sorjában köszöntek neki. Később már csak az őrök dárdájának a
mozgása jelezte, merre megy.


X.

Gergely ismét magára maradt. Visszaült a gyepre. A raboknak egy üstben
levest hoztak, és hozzá otromba fakanalakat. A török, aki hozta, ott
állt, mig ettek, s hogy egy rab susogva hozzászólt egy másikhoz, azt a
török felrugta.

A levesbe Gergely is belekóstolt. Lisztes leves volt, sótalan,
zsirtalan. Reggel és este ez a tábori rabok eledele. Hallott erről
Gergely eleget beszélni.

Letette a kanalat, és elhuzódott az evőktől. Lefeküdt a fübe. A rabok is
lassankint abbahagyták az evést és elfeküdtek, el is aludtak.

Csak Gergely nem aludt. A szeme olykor könynyel telt meg s a könny
lecsordult az orcáján.

A hold egy kópjányira volt már az ég alján és megvilágitotta a sátorok
aranyos és lófarkas gombjait, a dsidák hegyét, az ágyukat.

A hosszúnyaku őr valahányszor elsétált mellette, mindig egy pillantást
vetett reá.

Gergelyt bántották ezek a pillantások. Szinte megkönnyebbülten érezte
magát, mikor az óriás török nagy vállas alakját látta újból közeledni.

Egy cső kukoricát rágott azon nyersen, amint találta. Őt úgy látszik nem
tekintették sem őrnek, sem rendes katonának: hagyták lődörögni, ahol
neki tetszett.

– Mind letördelték a táborverők előlünk, – szólt panaszosan a
hosszúnyakunak. – Alig, hogy ezt az egy csövet találtam.

– Vagy a hitetlenek takaritották el, – felelte az mogorván. – Mert olyan
ez a nép, hogy ha neszét veszi a töröknek, mindent betakarit éretlenül
is.

Azzal tovább sétált a rabok körül.

Az óriás leette a szemet a kukoricáról, aztán a csutkájába harapott.

– Te nem kapsz enni? – kérdezte Gergely.

– Kapok, felelte a török, de előbb a janicsároknak adnak. Én most vagyok
hadban először.

– Azelőtt mi voltál?

– Csordás, – felelte a török. – Elefántcsordás. Teheránban.

– Mi a neved?

– Hasszán.

Egy másik janicsár ült mellettök a fűben. A markában főtt gerincdarabot
tartott. Bicskával faragta róla a húst. Ez ekkor megszólalt:

– Mi csak úgy hivjuk, hogy _Hajván_, mert marha.

– Miért volna marha? – kérdezte a diák.

– Azért, – felelte a janicsár, a csontot a háta mögé dobva, – mert
mindig azt álmodja, hogy ő a janicsár-basa.


XI.

A diák is végig hevert a gyepen, és a feje alá tette a karját.

Fáradt volt, de csak a szeme aludt. Az elméje, mint a kerék a tengelyen,
a szabadulás gondolatán forgott szüntelen.

Kedvetlenül látta, hogy Hajván ismét viszszatért, és melléje kuporodva
csamcsog. Kapott valamelyik üstből egy cobákot.

– Hitetlen, – szólott Hajván a diák térdét meglökve, – ha enni akarsz,
hozok neked is.

– Köszönöm, felelte a diák, nem vagyok éhes.

– Mióta elfogtunk, nem ettél.

– Mondom nem vagyok éhes.

Az óriásnak bizonyára szokatlan volt ezt hallani, hogy valaki nem éhes,
mert igy szólt:

– Én mindig éhes vagyok.

Azzal tovább csamcsogott.

A diák visszahajolt a karjára, és a holdra bámult, amely narancsszinü
fénynyel emelkedett föl keleten a sátorok mögött. Egy őr feje valami
harminc lépésnyire tőlök félig elfödte a holdat. Olyan volt, mint valami
nagysüvegü püspök-árnyék, s mintha a kezében levő dárda a holdnak a
nyele volna.

– Ne aludj, mondotta halkan Hajván, valamit akarok veled beszélni.

– Ráérünk holnap is.

– Nem. Még ma szeretném.

– Hát csak hamar.

– Várjunk egy kissé. Majd ha a hold jobban világit.

A téren, ahova eddig be voltak keritve, egyfelől mozgolódás támadt, s az
őrök fegyveres árnyékából öt másik árnyék vált elő.

Uj rabok voltak. Öt férfi meg egy nő.

– Ereszszenek engem a szultán elé! – kiabált magyarul vastag medvehangon
az egyik. Én nem vagyok német! Német a kutya! Engem nem szabad bántani!
A török most nem ellensége a magyarnak. Hogy mertek engem bántani!

Azonban a katonák nem értették a szavát. Ha megállt, tovább taszitották.

Gergelyék mellett akkora tisztás volt, amekkora helyen egy szekér
megfordulhat. Ide telepitették a rabokat.

A magyar látva, hogy senki se hallgat a szavára, csak magának
káromkodott:

– Istene ne legyen a disznó pogányának, még azt mondja, hogy a magyarok
barátja. Barátja ám a fészkes fenének, de nem a magyarnak!

Egy kis szünet után folytatta:

– Az is bolond volt, aki először hitt nekik, az is, aki behivta őket!
Hogy sülyedjenek el avval a zsivány császárukkal együtt!

A nőt ezalatt elvitték közülök az ágyuvontató ökrök és bivalyok felé. A
többi négy férfi szótlanul ült a gyepen. Német katonák voltak. Az
egyiknek bádogpáncél fénylett a mellén. A fején nem volt semmi, csak az
összekuszált nagy haj.

Gergely odafordult a magyarhoz.

– Ugy-e, – kérdezte, – ezek a németek Buda alól szöktek?

– Bizonyosan, – felelte a magyar. – Én csak itt kerültem velök össze a
szőlőben.

Ekkor látta Gergely, hogy a vastaghangu magyar egy sovány kis
körszakálas ember, s hogy ingujjban ül a többi között.

– Mért estek rabságba?

– Én azért, mert egy pincébe rejtőztem. Lehet, hogy kémnek tartanak a
bolondok. Kém az ördög! Becsületes varga vagyok én. Örülök, ha nem látok
törököt, nem hogy utánok járnék.

– Budáról jött talán?

– Onnan hát. De bár ott maradtam volna.

– Ismeri ott az öreg Ceceyt?

– A falábut? Hogyne ösmerném.

– Mit csinál az öreg?

– Mit csinál? Verekszik.

– Verekszik?

– De az ám. Lóra tetette magát, aztán kirohant Bálint urral a németekre.

– Dehiszen annak csak félkeze van!

– Mégis ráment az a németre. Mikor visszajöttek, láttam őket. Bálint úr
maga mellé vette, úgy vitte el a királynéhoz.

– Török Bálint?

– Az. Hej fene sárkánytejen nőtt ember az is. Mindennap vállig véresen
jött vissza a csatából.

– Aztán nem esett baja az öregnek?

– Dehogynem, – felelte a varga nevetve – levágták a fából való kezét a
csatában.

– A lányát nem ismeri? – kérdezte félénken a diák.

– Dehogynem. Én csináltam neki egy pár cipellőt ezelőtt két héttel.

– Milyet?

– Csinosat. Sárga karmazsinból valót, aranynyal cafrangolt szép alacsony
szárut. Ilyet viselnek most az úri kisasszonyok; már aki teheti.

– Ugy-e szép leány?

A varga vállat vont.

– Takaros.

Egy percre elhallgatott és meghúzta a bajuszát.

– Istene ne legyen a pogányának, – mondotta egyszerre hangot
változtatva, – csak visszaadják tán a mentémet!

– Mikor jött el Budáról? kérdezte tovább a diák.

– Ezelőtt három nappal szöktem. De bár ne szöktem volna. Ennél rosszabb
sorom nem lett volna. Ámbátor kutya a török. Nándorfehérvárnál is azt
fogadta, hogy nem lesz bántódása senkinek, mégis felkoncolták az egész
vár népét, igaz-e?

– Csak nem gondolja tán, hogy Buda török kézbe kerül?

– Bizonyos.

– Már hogy volna bizonyos?

– A templomban minden éjjel miséznek a törökök, már több mint egy hete.

– Micsoda? Mit beszél?

– Minden éjfélkor kigyulladt a világosság a Boldogasszony templomában,
aztán kihallatszik a sok _illallá_, ahogy a törökök üvöltik-éneklik az ő
istenüket.

– Nem lehet ez bátyám.

– De isten szentucsse igaz. Hát Nándorfehérvárott nem igy volt? Ott is
igy hallatszott a török-ének a templomból minden éjszaka, aztán egy hét
mulva a töröké lett a vár.

– Ez csak aféle babona, – szólt Gergely összeborzongva.

– Már akármi, de én magam is láttam, hallottam. Különben nem mentem
volna ki a várból.

– Hát ezért szökött meg!

– Persze, hogy ezért. A családomat még a német viaskodás előtt elküldtem
Sopronba, az öreganyjukhoz. Én magam nem mehettem velök, mert jó
keresetem volt. A nemes urak, tudthatja az urfi, mikor Budára jönnek, az
az első dolguk, hogy új csizmát szabatnak maguknak. Török Bálint urnak
is csináltam, a Verbőczi nagyságos urnak is én varrtam. Hát még a
Perényi nagyságos úr!

A csizmadia nem végezhette be, amit mondani akart, mert Hajván megfogta
a mellénye gallérjánál és fölemelte mint a macskát. Eldobta a diáktól
valami tiz lépésnyire.

A csizmadia nagyot nyekkenve esett a gyöpre. A helyére Hajván ült le, és
igy szólt:

– Azt mondtad, hogy tudsz irni olvasni, hát mutatok neked valamit.

Beletörülte mind a tiz ujját a bugyogójába, és előre vonta a hátáról a
fehér ökörbőr-turbát.

Itt megint megtörülte az ujját az ökörszőrbe, és a turbából egy csomó
összehajtogatott pergamen-papirost vett elő.

– Nézd, – azt mondja, – ezt én egy holt dervisnek a csuhája alatt
találtam. A dervist valami seb ölte meg. A combján volt a seb. Vagy
átszúrták, vagy átlőtték. De az mindegy. Pénz is volt nála: harminchat
arany. Az is itt van a tarsolyomban. Hát ha te megmondod, hogy mik ezek
az irások, akkor két arany a tiéd. Ha pedig nem mondod meg, akkor úgy
ütlek kupán, hogy megdöglesz.

A hold erősen világitott. Körülöttük mindenki aludt. A csizmadia is
összehúzódott a gyepen, és iparkodott vigasztalást találni az álomban.

A diák kibontotta a papiros-csomót. Tenyérni nagyságu lapok voltak, s
mindenféle négy-, öt- és hatszögletes rajzok a lapokon.

– Nem látok jól, – szólott a diák. A hold nem elég világosság az ilyen
apró irás elolvasásához.

A török fölkelt, és karvastag lángoló ágat hozott a tüztől. Tartotta.

A diák nézte az irást meg a rajzokat figyelmesen és komoran. A tüz
meleget langalt az arcára, de ő alig érezte.

Egyszer aztán fölemelte a fejét, és igy szólt:

– Mutattad már valakinek ezeket az irásokat?

– Mutatni mutattam, de olvasni nem tudták.

A fa lángja ellobbant. A török letette.

– Nekem a te pénzed nem kell, – folytatta a diák. – Az öklödtől sem
félek. Hanem ha te azt kivánod, hogy én megfejtsem neked ezt az irást,
én is kivánhatok tőled valamit.

– Mit?

– Ez az irás neked sokat ér, mert egy szent dervistől való. Ezer
szerencséd, hogy nekem mutattad meg, mert minden török elvenné tőled.
Hanem én csak azzal a feltétellel magyarázom meg, ha te elmégy ahhoz a
paphoz, aki ma délben a robbanást csinálta, vagy ha nem ő csinálta, ott
találták.

– Bizonyosan ő csinálta.

– Hát mindegy. Megnézed, hogy él-e vagy meghalt?

A török az állahegyét fogva nézett rá.

– Én addig mig odajársz átvizsgálom az egészet, – szólt tovább a diák.
Most már nem kell láng se. A hold elég erősen süt.

Ezt mondva, ujra belemélyedt a rajzok nézésébe.

A rajzok magyarországi várak rajzai voltak. Ónnal készültek. Itt-ott
törlés. Egy X-alaku és egy o alaku jegy az egyik rajzon szembetünő. A
lap alján magyarázatul latin nyelven: x _a vár leggyöngébb pontja_, o
_az aknaásásra_ _alkalmas hely._ Néhol ez a o pont nyil alaku vonallal
volt megtoldva, néhol hiányzott is.

A diák elkeseredetten rázta a fejét. Valami kém rajzai voltak a kezében.
Több mint harminc magyarországi vár alaprajza

Mit tegyen?

Ellopja?

Az lehetetlen.

Elégesse?

A török megfojtja érte.

Az izgalomtól sápadtan tartotta a kezében a papirost. Aztán a mellénye
zsebébe nyúlt és egy darabka ónt vett elő. Kitörülte minden rajzon a
x-et meg a o-ot is, és ugyanolyan vonással más helyre jegyezte.

Ez volt minden amit tehetett.

Hogy a török még odavolt, az utolsó rajzot sokáig tartotta a kezében.
Eger várát ábrázolta az, egy minden lábán csonka béka alakjában. Ez
főképen azért ragadta meg a figyelmét, mert négy földalatti utat látott
jelezve rajta, s az utak között termeket és egy négyszögletes
vizmedencét. Milyen különös épitmény! Mintha akik épitették, arra is
számitottak volna, hogy a föld alatt folytatják a harcot, s ha itt nem
sikerül, négy uton négy felé menekülnek a várból, mig az üldözők bele
pusztulnak a medencébe.

Felpillantott, hogy jön-e a török?

Jött. Magas óriás árnyék gyanánt közeledett az ágyuk mellett.

Gergely gyorsan golyóvá morzsolta ezt az egy rajzot, és a mellénye
zsebébe dugta. A zseben lyukat szakitott az ujjával s oda bocsátotta le.
Azután ujra a térdére kiterjesztett rajzok fölé hajolt.

– A pap él még, – szólt lekuporodva a török, – de azt mondják, nem éri
meg a reggelt.

– Láttad?

– Láttam. Minden orvos ott ül a sátor körül. A pap meg felpárnázott
ágyon fekszik, és úgy hörög mint a… szóval hörög.

Bizonyosan azt akarta mondani: mint a kutya.

Gergely a szemére tette a kezét.

– Te cinkosa vagy! – szólt a török megrándulva.

– És ha az vagyok? A szerencséd a kezemben van.

A török megjuhodva kérdezte:

– Szerencsét hoz az a papiros?

– Nem a papiros, hanem a titka. De csak töröknek.

Azzal visszanyujtotta a papirost.

– Hát beszélj, – szólt mélyhangu suttogással az óriás. Megtettem, amit
kivántál.

– De ki is kell engem szabaditanod.

– Hohó! – mordult fel a török.

– Ez a titok neked többét ér.

– Megtudom mástól.

– Török elveszi tőled. Keresztény? Mikor akadsz megint olyan
keresztényre, aki latinul tud irni meg olvasni, meg akinek te olyan
szivességet tehetsz, hogy neked viszonzásul megnyitja a szerencséd
lakatját.

A török nyakon ragadta a diákot.

– Megfojtalak, ha meg nem mondod!

– Kikiáltom, hogy nálad egy szent áldása van.

Többet nem mondhatott, mert a török ujjai vaskapcsokként szorultak a
nyakára, s a lélekzete elfulladt.

Azonban a török nem akarta őt megfojtani. Mi haszna lenne abból?

Ha megfojtja a diákot? – megfojtja vele talán a maga szerencséjét is. És
Hajván nem azért indult a hadba, hogy beveresse a fejét. Úr akart lenni,
mint minden közkatona.

Újjai feltágultak a diák nyakán.

– Hát jól van, – szólt komoran, agyonüthetlek akkor is, ha bajba
keversz. Hogyan gondolod, hogy kiszabaditsalak?

A diák nem tudott azonnal felelni. Levegőznie kellet a szoritás után.

– Legelőször is, – szólott, – lefürészeled a lábamról a bilincset.

Az óriás megvetően mosolygott. Nagy vörös kezét lenyújtotta a
bilincsért. Kettőt roppantott rajta, s a bilincs halk csörrenéssel
omlott a fű közé.

– Azután?

– Szerzel nekem egy szpáhi süveget, szpáhi köpönyeget.

– Ez már bajos.

– Valamelyik alvóról leveszed.

A török a nyakát vakarta.

– Ez még nem minden; – folytatta a diák. Egy lovat is kell szerezned;
meg valami fegyvert. Akármi fegyvert, nem bánom.

– Ha egyéb nem lesz, megkapod az egyik handsáromat.

– Elfogadom.

A török körülnézett. Mindenfelé alvók, csak az őrök tüntek fel
imitt-amott, amint nesztelen árnyékok gyanánt jártak föl és alá.

A hosszúnyaku valami husz lépésnyire állott. A lándsája le volt szúrva a
földbe. Arra támaszkodott.

– Várj, – szólt az óriás.

Fölkelt és elcammogott kelet felé. Eltünt a sátorok között.


XII.

Gergely leborult a fűbe, mintha ő is aludna. De nem akart aludni,
bármilyen fáradt volt is. Félszemmel föl-fölvizsgálódott az égre, hogy
összeérkezik-e a hold azzal a hosszú tutajforma szürke felhővel, amely
mozdulatlanul látszik állani az ég közepén. (Ha összeérkezik, kedvező
sötétség lesz idelent.) Másik szemével meg a vékonynyaku goromba
janicsárt vizsgálta, aki olyanformán állott mint a csupasznyaku sas a
fogságban. Bizonyosan állva aludt, mint a kimerült katonák szoktak.

Az éj enyhe volt, s a levegőt százezer ember halk horkolása tartotta
állandó remegésben. Mintha maga a föld mormolt volna mély, egyhangu
horkolással. Csak olykor hangzott egy-egy kutyaugatás, egy-egy őrszó, s
a lovak legelésének csöndes ropogása.

Gergely is elálmosodott lassankint. A fáradtság elcsigázta a testét. Az
aggodalom elbágyasztotta a lelkét. (Ez az oka, hogy az elitéltek is
mindig alszanak a kivégzésük előtt való éjszakán.)

Maga se vette észre, mikor becsukódtak a szemei, csak egyszer ott
találta magát, ahonnan elindult: az ódon somogyvári kastély tanuló
szobájában, a Török Bálint két gyermeke mellett.

Az asztalnál ültek, a nagy festetlen tölgyfa asztalnál. Szemben velök
Gábor pap egy nagy pergamenkötéses könyvre hajolva; balra az ablak,
amelynek kerek ónkarikás üvegein besüt a nap, és ráteríti sugarait az
asztal sarkára. A falon két nagy földkép. Az egyik ábrázolja
Magyarországot, a másik a három világrészt. Mert akkor még nem rajzolták
meg a tudósok a Columbus földjét, csak éppen hire szállongott, hogy egy
eddig ismeretlen világrészt találtak a portugálok, de hogy mi igaz benne
mi nem, senki se tudta. Ausztráliáról meg nem is álmodtak.

A magyarországi mappán ki voltak rajzolva a várak, egy-egy sátoralaku
képben, az erdőkben meg ki voltak rajzolva a fák Jó mappák voltak ezek.
Könnyen megértette az is, aki olvasni nem tudott. És abban az időben a
cimeres nagyurak között is volt elég, aki nem tudott sem irni sem
olvasni. Dehát minek is; arra való az iródiák, hogy irjon, ha irni kell;
hameg levél jön, olvassa el az urának.

A pap fölemelte a fejét, és igy szólt:

– Mától kezdve nem tanulunk se szintakszist, se georgrafiát, se
históriát, se botanikát, csak éppen a török meg a német nyelvet, meg a
kémiából annyit, hogy hogyan kell puskaport csinálni.

Amire Török János beletaszitotta a ludtollat a kalamárisba, és igy
felelt:

– Nem kellene már ezt se tanulnunk mester, hiszen akármelyik török
rabbal tudunk már beszélni. A németnek meg már hátat forditott az én
apám. Elég a kémia.

A kis tíz éves Feri a fejének egy könnyü rántásával hátra vetette vállig
érő mogyorószin haját, és azt mondta:

– Nem kell a kémia se. Van az én apámnak puskapora annyi, hogy soha el
nem fogy, míg a világ.

– Hohó urfi, – felelte nevetve a pap, – te még olvasni se tudsz
becsületesen. Tegnap is Kikerónak olvastad Cicerót.

Erre benyilt a szoba ajtaja, és a küszöbön Török Bálint szép daliás
alakja jelent meg. Az a kék bársony dolmány volt rajta, amit János
király hagyott rá a halálakor; derekán meg az a görbe könnyű kard,
amelyet csak ünnepi alkalommal szokott viselni.

– Vendégeink vannak, – szólt a papnak, – öltözzenek át a fiuk, és
jőjjenek le az udvarra.

Azzal megsimogatta a Feri haját, és ujra eltünt.

Az udvaron egy nagy bécsi vasas szekér. A mellett egy német a
szolgájával. Ragyogó vérteket szedtek ki a kocsiból, és átadták a török
raboknak. A rabok az udvaron levő cölöpökre aggatták a vérteket.

A kocsi mellett négy előkelő úri ember állott a Bálint úr társaságában.
Bemutatták nekik a fiukat. Az egyik egy rövidorru tüzes szemű, alacsony
barna ifjú, fölemelte a kis Török Ferencet, és úgy csókolta meg.

– Tudod-e még ki vagyok én? – kérdezte a gyerektől.

– Miklós bácsi, – felelte a gyerek.

– És a másik nevem?

Ferkó gondolkozva nézett a Miklós bácsi puha fekete szakállára.

Helyette János szólt:

– Zirinyi.

– Nem Zirinyi te, – szólt korholón az apja: Zrinyi.

Mindez megtörtént egyszer. Az ember gyakran ujraálmodja, ami megtörtént,
és az álom nem tesz hozzá semmit, nem is vesz el belőle semmit, csak
éppen feltárja az emlékezetet.

És amint tovább történt ennek a napnak a lefolyása, úgy álmodta Gergely
is tovább.

Mikor már a hat mellvért fel volt állitva a cölöpökre, az urak puskát
vettek elő, és rálőttek. Az egyik vérten átment a golyó. Azt visszaadták
a bécsi kereskedőnek. A többit, amelyik csak behorpadt a lövésektől,
megvették, és megosztották maguk között.

[Illustration: Zrinyi Miklós sajátkorabeli képe.]

Eközben beesteledett. Vacsorához ültek. Az asztalfőt Törökné foglalta
el, az asztalvéget meg Bálint úr. A vendégek vacsora alatt kifaggatták a
gyerekeket, hogy miből mit tudnak? Különösen a bibliát meg a katekizmust
kérdezgették.

Török Bálint egydarabig csöndes mosolygással hallgatta ezeket a jámbor
kérdéseket, aztán igy szólt a vendégeinek:

– Hát azt gondoljátok, hogy az én fiaim csak katekizmust tanulnak? Mondd
el Jancsi, hogyan kell ágyut önteni?

– Hány mázsásat édes apám?

– Száz mázsásat aki arkangyalát!

– Száz mázsás ágyura, – kezdte fölállva a fiú, – kell kilencven mázsa
réz meg tiz mázsa ólom, de szükség esetén harangokból is lehet ágyut
önteni, és akkor nem kell bele ólom. Mikor a matéria megvan, olyan mély
gödröt ásunk, amekkorára az ágyut akarjuk csinálni. Legelőször is
ragadós és tiszta agyagból rudat gyuratunk. Az agyagba csepüt keverünk,
a közepébe meg vaspálcát szúrunk.

– Minek az a vaspálca? – kérdezte Bálint úr.

– Hogy az agyag megálljon, különben eldűlne, vagy elgörbülne.

Aztán okos szemeit apjára függesztve folytatta:

– Az agyagot keményre kell gyúrni, és össze kell keverni csepüvel. Néha
két napig is gyúrják szakadatlanul. Mikor ez megvan, leállitják a gödör
közepébe, és megméregetik, hogy egyenesen álljon. Most az ágyuöntő egy
külső boritékot csinál hasonlóképpen tisztitott és meggyúrt agyagból, s
felépiti ezt az agyagból való rud körül gondosan. Öt ujjnyi hézagnak
kell köröskörül maradni, de ha bővében vagyunk a réznek, vastagabb is
lehet az ágyu. Mikor ez is megvan, körül rakják az egészet kővel és
vastámasztókkal, oldalt meg két katlant megraknak tiz öl fával, és a
fölé rakják a rezet. Azután…

– Valamit kifelejtettél.

– Az ólmot, – szólt közbe a kis Feri.

– Hiszen most akarom mondani, – vágott vissza a fiu. – A ólmot is
beleteszik; aztán éjjel nappal tüzelnek, migcsak a réz olvadásnak nem
indul.

– Azt se mondtad, hogy mekkora legyen a kemence, – szólt ismét
azöcscsike.

– Hát nagy meg vastag. Tudhassa, akinek esze van.

A vendégek nevettek. János pedig durcásan leült.

– Megállj csak, morogta az öccsére villantva a szemeit, – majd meghúzom
a hajadat.

– Jól van, – felelte az apa, – ha te nem akarod elmondani, majd elmondja
az öcséd. Mondd el Ferike ami még hiányzik.

– Mi hiányzik? – felelte vállat vonva a kis fiú. Az ágyut, mikor kihült,
kiveszik a földből.

– Az ám, – szólt diadalmasan János, – hát a reszelés? hát a simitás? hát
a három próba-lövés?

– Ütlek, csak locsogj!

És a két gyerek menten összeverekedik ott az asztalnál, ha a vendégek el
nem kapják őket, hogy összecsókolgassák.

– Nagyobb dolog az, – szólt nevetve Török Bálint, – hogy gyujtó-lyukat
egyik se csinál az ágyura.

Aztán mindenféle hadi dolgokról, a törökről, a németről beszélgettek az
asztalnál. Egyszer Gergelyhez is szóltak.

– Ebből jeles ember lesz, – jegyezte meg Török Bálint a Gergely fejét
megsimogatva. Olyan az esze, mint a tűz. Csak a karja gyönge még.

– Ej, – felelte Zrinyi, – nem a kar ereje a fő, hanem a szív ereje: a
bátorság. Egy agár megkerget száz nyulat is.

A vacsora véget ért, és csak az ezüstkupák maradtak az asztalon.

– No most bucsúzzatok el a vendégektől, és menjetek az anyátok szárnya
alá, – szólt a gyerekeknek Török Bálint.

– Hát Sebők bácsi nem énekel?

Egy szelid kis szőrösképü ember megmozdult erre az asztalnál, és Bálint
urra nézett.

– Az ám, jó Tinódy Sebestyén, – szólt meleg tekintettel Zrinyi, –
énekelj nekünk valami szépet

Tinódy Sebestyén fölkelt, és a terem szögletéből kobozt emelt elő.

– Hát jól van, – szólt az apa, – egy éneket végighallgathattok, de aztán
takarodót fujunk.

Tinódy valamivel hátrább tolta a székét, és végigfuttatta az ujjait a
koboz öt húrján.

– Miről énekeljek? – kérdezte a gazdától.

– Hát a legujabbat, amit a mult héten csináltál.

– A mohácsit?

– Azt, ha ugyan a vendégeim mást nem kivánnak.

– Nem, nem, – szóltak a vendégek. – Halljuk a legujabbat.

A terem elcsöndesült. A szolgák a gazda egy intésére kitakarodtak.
Tinódy mégegyszer végigpöngette a hurjait. Egy kortyot ivott az előtte
álló ezüst kupából, és mély, lágy férfi hangon kezdte az énekét:

  Siralmát éneklem most Magyarországnak:
  Vérrel ázott földjét mohácsi csatának:
  Mint hullt el sok ezre nemzet virágának
  S lőn gyászos elveszte az ifju királynak.

Valami különös módja volt az éneklésének. Inkább elbeszélés volt az
éneke, mint dalolás. Néha végigénekelt egy sort, a másikat csak szóval
mondta el, a kobozra hagyván a dallamot. Néha csak az utolsó sor végét
énekelte.

A szeme az éneklés alatt maga elé merült, s olybá tünt fel az egész
előadása, mintha csak magát tudná a teremben, s magának énekelne.

De az ő együgyü versei, mint Gábor pap egyszer megjegyezte, ha olvasva
darabos és minden művészet nélkül valók is, az ő ajkán szívet inditóan
szépnek hangzottak. A szavaknak más értelme kelt az ő ajkán. Ha ő azt
mondta: _gyász_, akkor elsötétült minden az ember szeme előtt; ha azt
mondta: _harc_, az ember látta az öldöklő dulakodást; ha azt mondta:
_Isten_, az ember a fején érezte az Isten leheletét.

A vendégek már az első versszaknál a szemökre tették a kezöket, amint az
asztalnál könyököltek, s Török Bálint szeme is könybe borult.

Igaz, hogy még akkor négyezer szemtanuja élt a csatának, és az egész
Magyarország erőtlennek, elveszettnek érezte magát. Mintha gyászfátyol
lebegett volna az egész országon!

Tinódy elénekelte a csata lefolyását, s az egész idő alatt mély és bús
figyelemmel hallgatták. A hősi jeleneteknél felragyogott a szemök; az
ismerős neveket megkönnyezték.

Végül Tinódy a befejező vershez ért, és az éneke inkább sóhajtás volt
itt, mint éneklés:

  Mohács mellett van egy kaszálatlan mező,
  Az a világon a legnagyobb temető:
  Egy egész nemzeten van ott a szemfedő…
  Föl se támasztja tán az örök Teremtő!

– Föltámasztja! – kiáltott Zrinyi a kardjára csapva.

És a jobbját kinyújtva folytatta:

– Tegyünk szent esküvést urak, hogy életünk minden gondolatát a haza
föltámasztásának szenteljük, hogy addig nem alszunk puha párnán, mig a
török egy lábnyomot mondhat magáénak a haza földéből!

– Hát a német? – felelte keserüen Török Bálint. – Azért pusztuljon el
megint huszonnégyezer magyar, hogy a német kerekedjen fölénk? Eb ura
fakó! Százszor inkább a becsületes pogány, mint a hazugsággal bélelt
német.

– A te apósod is német, – csapta vissza Zrinyi fellobbanva. A német
mégis csak keresztény.

– Ott az igazság, – szólt csillapitóan a vendégek közül egy öreg úr, –
hogy a magyarnak nem szabad harcolnia legalább ötven esztendeig.
Szaporodnunk kell, mielőtt harcolnánk.

– Köszönöm, – felelte Zrinyi az asztalra csapva. – Nem akarok ágyban
feküdni ötven esztendeíg.

És amint fölállt, a kardja megcsördült.

A csörrenésre Gergely fölnyitotta a szemét, s bámulva látta, hogy nem a
Török Bálint asztalánál ül, hanem a szabad ég alatt fekszik, s előtte
nem Zrinyi áll, hanem egy széles vállú török.

Hajván volt. Az rugta meg a lábát, hogy ébredjen föl.

– Itt a ruha, – szólt egy köpenyeget és egy turbánt dobva a diák elé.
Lovat majd útközben szerzünk.

A diák magára kapta a szpáhi köpenyeget, és a fejére huzta a tornyos
süveget. Egy kicsit bő volt mind a kettő, de jobban örült neki a diák,
mintha hercegi ruhát kapott volna.

Az óriás lehajolt, és egy-két roppantással letörte a diák lábáról a
békót. Azután megindult előtte észak felé.

A köpönyeg hosszu volt a diáknak. Fel kellett szoritania a derekához.
Szapora lépésekkel ment az óriás oldala mellett tovább.

A sátorokban és a sátorok előtt mindenütt aludtak. Egyik-másik rézgombos
és lófarkas sátor előtt őr állott, de az is aludt.

A tábor végtelen hosszúnak tetszett. Mintha az egész világ sátorokból
volna.

Egy helyen aztán a tevék sokaságába jutottak. Itt kevés volt a sátor. A
nép a szabad ég alatt a gyepen aludt.

Hajván megállt egy kék vászondarabokkal foltozott sátor előtt.

– Öreg! – igy kiáltott be, – kelj föl!

Egy alacsony öreg ember bujt ki a sátorból. A feje kopasz, a szakála
hosszú és fehér. Térdig érő ingben jött ki, mezitláb.

– No mi az? kérdezte ijedten. Te vagy Hajván?

– Én vagyok, – felelte a török. Ezelőtt egy héttel erre a szürke lóra
alkudtam nálad.

És a tevék között legelő otromba nagy lóra mutatott.

– Adod úgy amint kértem?

– Nem, – felelte az öreg a talpát megvakarva. – Nem akarok vesziteni.
Husz gurus, amint mondtam.

A török előkaparta az ezüstpénzt az övéből. Először megolvasta az egyik
markában, aztán a másikban, végül pedig beleolvasta a kereskedőnek a
tenyerébe.

– Sarkantyu is kell, – szólt a diák, mig a kereskedő a lovat oldozta.

– Ráadásul egy pár sarkantyút adsz, – mondotta Hajván.

– Majd holnap.

Most azonnal.

A kereskedő bement a sátorába. Ott csörgött, kotorászott bizonyosan
valami zsákban. Aztán egynéhány rozsdás sarkantyút hozott elő.

A diák kiválasztotta a lábához illőt, és fölcsatolta.

A lovat vezetve mentek tovább.


XIII.

Ugyanabban az órában Jumurdsák a betegek sátorai között bolyongott.

– Melyik az a rab, aki ma égbe akarta röpiteni a padisát? – kérdezte az
egyik őrtől.

Az őr egy négyszögletü fehér sátorra mutatott.

A sátor előtt öt fehér-turbános fekete-kaftános öreg guggolt a tűz
körül. A szultán orvosai voltak. Komoly és bús volt mind az öt.

– Beszélhetek-e a fogolylyal? – kérdezte Jumurdsák az ajtó előtt járó
őrtől.

– Kérdezd az orvosokat, – felelte az tisztelettel.

Jumurdsák az orvosok előtt meghajolt. Azok is ő előtte.

– Efendik, ha lehet a beteggel szólanom, kedves dolgot cselekedhetnék a
padisahnak.

Az egyik vállat vont. A keze mozdulatát arra is lehetett érteni: Nem
lehet. Arra is, hogy: Eredj a sátorba.

Jumurdsák az utóbbi értelmét választotta.

A sátor ajtaja nyitva volt. Benn egy nagy olajlámpa égett. A pap nyitott
szemekkel, oldalt fordulva feküdt az ágyon.

– Gyaur, – szólt a török elébe lépve, ismersz-e engem?

A pap nem felelt.

– Én az a Jumurdsák vagyok, akit rád biztak, hogy akaszd fel. Te
megszabaditottál az amuletem árán.

A pap nem szólt semmit. Nyitott szemei a török mellére voltak irányozva.

– Most te vagy a rab, – folytatta a török, – és semmi se bizonyosabb,
mint az, hogy lefejeznek.

A pap nem szólott erre se.

– Az amuletért jöttem, – szólt a török alázatosan. Neked az semmi. Nekem
benne van minden erőm. Mióta nincs velem, szerencsétlen vagyok
mindenben. Házam volt a Bosporus partján: gyönyörű kis palotám. Azért
vettem, hogy öregségemre oda vonuljak vissza. A ház megégett. A benne
levő kincseket ellopták. A karomat egy csatában átszurták. Nézd a
balkezemet: talán örökre nyomorék.

És mutatta a vörös forradást, amely körülbelül három hónapos lehetett.

A pap hallgatott mozdulatlanul.

– Gyaur, – szólt siróra lágyult hangon a török, – te jó ember vagy.
Sokat gondolkoztam rólad: mindig az volt a vége, hogy példátlan a te
szived jósága. Add vissza az amuletemet!

A pap nem felelt. Csak a lámpa sercegett mellettük.

– Megteszek mindent, amit kivánsz, – folytatta kis szünet mulva a török.
– Azt is megkisérlem, hogy megmentselek a hóhér kezétől. Az én apám
hatalmas pasa. A bátyám Arszlán bég. Mig él, az ember él a reménység is;
csak azt mondd meg, hol van az amuletem?

A pap hallgatott.

– Az amuletem! – ismételte lázasan a török.

És megragadta a pap vállát.

– Az amuletem! – kiáltotta megrázva.

S hogy a pap feje lógott, fölrántotta ülőre.

A pap álla akkor leesett. Megüvegesedett szemmel, nyitott szájjal bámult
a törökre.


XIV.

Mikor a legszélső őrt is elhagyták, Hajván megállt.

– Ime, – mondotta, – megtettem, amit kivántál. Most már beszélj, mi az a
titkos szerencse, amit magammal hordozok?

– Kabbala, – felelte titokzatosan a diák.

– Kabbala? – ismétlé mormogva a török, a szemöldökét összevonva, mint
aki bele iparkodik hatolni az olyan szó értelmébe, amely őneki homályos.

– Ha jobban megnézed, – szólt a diák vállal a nyereghez támaszkodva, –
látni fogod, hogy egy-egy csillagnak a képe. A szent dervis imádsággal
irt körül minden csillagot. Jatagánt is igértél.

A török kihúzta mind a két jatagánját, és odanyujtotta a diáknak.

– Válaszsz!

A diák a kisebbiket vette el. Beletűzte az övébe.

– Ezek a képek, – folytatta, – arra valók, hogy a tested körül hordozd.
Hétfelé kell vágnod mindegyiket, s bele kell varrnod a ruhád bélésébe. A
turbánod belsejébe is tégy. Ahol ilyen szent pergamen van, ott nem ér a
golyó.

– Nem ér a golyó? – szólt a török örvendezőn. Mert minden harcosnak erős
vágya az, hogy ilyen amuletje legyen.

– Nem, – ismételte a diák. – Hallottál bizonyosan már olyan hősökről,
akiket nem fogott a golyó.

– Hogyne, – felelte a török.

– Hát se pénzért, se jó szóért ne adj belőle senkinek. Még csak ne is
mutasd, mert elveszik tőled.

– Hohó, – szólt a török. – Van nekem eszem!

– De még ez nem minden, – beszélt tovább a diák. – Az egyik papiros azt
mondja, hogy gyermeket és nőt ne illess addig se kezeddel, se
fegyvereddel, mig nagy úr nem leszel. Minden gondod a vitézség legyen.

– Az lesz.

– Mert nagy úr leszel ám: belőled Magyarország beglerbégje lesz.

– Beglerbég? – kiáltott ragyogó szemmel Hajván.

– No, nem holnap reggel, az bizonyos, hanem idővel, amint kitünik a
vitézséged. Aztán az is megvan irva, hogy a korán szavai szerint élj.
Légy buzgó az imádságban és a szent mozsdásban; s aki jót cselekszik
veled, te azzal rosszat ne cselekedjél.

A nagy buta ember áhitattal nézte a diákot.

– Álmodtam sokszor, – mondotta, – hogy úr leszek. Megálmodtam én azt.
Hát hétfelé?

– Hétfelé. Nem baj, ha nem is egyforma nagy. Attól függ, hogy melyik
testrészedet akarod legjobban takarni.

A török boldog elmerengéssel nézett maga elé.

– No, – mondotta a fejét fölemelve, – ha úr leszek, megfogadlak téged
iródeákomnak.

Csak a helyzet komolysága tartotta vissza Gergelyt a nevetéstől. Ha ez a
nagy állat észreveszi, hogy lóvá tette, egyszerre vége van.

Azonban okosabb emberek is hisznek a szép igéreteknek, hát Hajván hogyne
hitt volna.

Tartotta a lovat, mig a diák felült, és szerencsés utat kivánt.

A diák azonban nem ment még. Belenyult a zsebébe és igy szólt:

– Nézd Hajván, itt van egy gyürű. Tudod, a magyarnak az a szokása, hogy
nem fogad el ingyen semmit.

Hajván elvette a gyürűt, és bámulva nézte a kövek pompáját.

A diák folytatta:

– Te nekem szabadságot és lovat adtál, én ezért ezzel a gyürűvel fizetek
neked. Allah segitsen kopasz!

Azzal rácsapott a lovára.

– Megállj csak, – szólt Hajván a kantárt megkapva, – ez török gyürű,
úgy-e?

– Az.

– Hol vetted?

– Mi közöd hozzá? Ha éppen tudni akarod, egy janicsáré volt.

Hajván egy percig bután nézett maga elé, aztán igy szólt:

– Nem kell a gyürűd; te a lóért és a szabadságért eléggé megfizettél
nekem.

Azzal visszadugta a gyürűt a diák zsebébe, és hátat fordított.

Öles lépésekkel, sietve ment vissza a táborba.


XV.

Gergely délnek fogta az irányát, hogy ha üldözni találják, háboritlanul
haladhasson Buda felé.

A hold már nyugotnak ereszkedett a felhők között. Keletről már derengett
a hajnali világosság.

A széles országutat egy helyen keskeny út szelte keresztbe. Gergely egy
sebesen ügető lovast vett ezen az úton észre.

Ha igy haladnak mind a ketten, éppen az út kereszteződésénél
találkoznak.

Gergely az első pillanatban lassubb ügetésre fogta a lovát, de aztán
hogy amaz is meglassudott, megint nyargalásnak eredt. Hamarabb odaér igy
száz lépéssel.

Szeme folyton az idegen lovason. A növekvő reggeli világosságnál
megdöbbenve látja, hogy egy hosszúsüvegű janicsár igyekszik feléje.

Megrántja a lovát, és megáll.

Áll amaz is.

Ekkor harangkondulás gyanánt üt a szivébe a Dobó István szava: Az a fő,
hogy ne féljünk!

Gyermekkorától nem látta Dobót. Mióta Török Bálint elhagyta Ferdinándot,
s a János király pártjára állt, azóta Dobó nem járt se Szigetvárott, se
Somogyvárott, sem Ozorán. De azért Gergely hálás emlékezetében tartotta,
s ez az egy mondása megmaradt a fülében: A fő az, hogy ne féljünk!

A török kis alacsony lova ujra elindult. Ő is megsarkantyuzta a lovát.
Hát mindegy: a keresztúton találkoznak. Lehet, hogy nem is őt üldözi a
török; odakiált neki egy _jó reggelt_, aztán tovább vágtat.

Csakhogy az az út, amelyiken a török jön, éppen alkalmas lenne arra,
hogy felkanyarodjék észak felé. Találkozniok kell. És ha a török
fegyvert ránt!

Gergely sohasem küzdött még. A Török Bálint udvarában Gábor pap is,
Török Bálint is tanitotta vivni s a török rabokkal mindennap verekedett.
De ez csak játék volt. Talpig vasba voltak öltözködve, és még
csákánynyal se árthattak egymásnak.

Hiszen csak dsidája vagy kardja volna, mint a janicsároknak! De ez a
hitvány jatagán, mi ez?

Az a fő, hogy ne féljünk! – csendült meg ismét a fülében.

Ment tovább, vágtatva, amerre megindult.

A török azonban nem vágtat. Áll.

Gergely neki tüzesedve kanyarodik be az útnak, amelyiken a török
álldogál, s csaknem felkiált örömében, mikor látja, hogy a török
megfordul, és ugyancsak fut ám előtte.

Ez nem lehet más, mint Tulipán.

– Tulipán! – kiáltja a diák.

A török a kiáltásra még jobban száguld a keskeny kocsiúton.

A kis ló jó futó, de az út göröngyös. Egy helyen elbotlik a ló, és a
török végighömpölyödik a földön.

Míkorra a diák odaér, már talpon áll a török, és a kezében tartja a
lándsáját.

– Tulipán! – kiáltja a diák kacagva. Ne bolondozzon!

– Oh fene teremtette! – mondja röstelkedve Tulipán. Hát maga az urfi?

– No maga ugyan vitéz katona, – kiáltja nevetve a diák.

És leugrik a lováról.

– Azt hittem, üldöznek, – feleli röstelkedve Tulipán. Hát hogyan
menekült meg?

– Észszel, Tulipán. Egy darabig vártam, hogy maga szabadit ki.

– Lehetetlennek találtam, – mentegetőzött Tulipán. A rabok a tábor
közepén voltak, és annyi őr állott mindenfelé, hogy magam is alig birtam
kiszökni.

Ezt mondva fölrángatta a lovát, és vakaródzott.

– Hogy a kutyák egyék meg ezt a lovat! Hogyan jutok én ezen haza!

– Hát úgy, hogy vezeti.

– Az úrfi nem jön velem?

– Nem. Én Budára megyek.

– Akkor megint a török kezébe kerül.

– Hamarabb ott leszek mint ők. Aztán ha éppen baj lenne, ott van az én
uram: az hatalmas ember. Király is lehetne ha akarna.

Tulipán újra felült a lovára. A diák is. Kezet nyujtott Tulipánnak.

– Tisztelem az otthonvalókat.

– Köszönöm, – felelte Tulipán. – Én is tisztelem az uramat. Ne mondja
meg, hogy részegen talált. A szolgák borát iszom.

– Jó jó Tulipán. Isten áldja meg!

Tulipán még egyszer visszafordult:

– Hát a pap?

A diáknak könnybelábadt a szeme.

– Az szegény nagyon beteg. Nem beszélhettem vele.

Még valamit akart mondani, de vagy a könnyektől nem tudott, vagy hogy
meggondolta. Egyet lebbentett a kantáron, és megindult kelet felé.


XVI.

A nappalt a diák az erdőben töltötte. Csak este mert tovább indulni nagy
kerülővel Buda felé.

A nap akkor kelt, mikor a Gellért-hegy előtt elterülő nagy sikra
érkezett. Itt már ledobta magáról a turbánt; a köpenyeget meg hátra
akasztotta a nyeregfára.

A mező mindenfelé harmattól gyöngyözött. Gergely leszállt a lóról;
levetkezett derékig, s harmatot szedett a két tenyerébe: úgy mosdott ki
a kétnapi porból.

A mosdás után megfrissültnek érezte magát. A ló is legelt ezalatt.

A nap első sugaraiban melegedve siettek tovább az országuton.

Itt már tele volt az ut környéke a budai csata nyomaival. Tört kopják,
szétomlott ágyuszekerek, horpadt vállvasak, vértek, kardok, feketére
festett üstszerü hitvány német sisakok hevertek mindenfelé.

És temetetlenűl maradt holttestek.

Egy kökénybokor körül öt német feküdt. Kettő hanyatt, egy
összeguborodva, kettő szétroncsolt fejjel. Hármát talán a golyó érte;
ketteje tán odavánszorgott halálosan megsebesülve, s ott adta ki a
lelkét.

Irtózatos bűz a levegőben.

A lovas közeledésére hollók repültek fel a holttestekről, és egyet
kanyarodtak néhány ölnyi magasságban, a mező felett. Távolabb ültek le
megint, hogy lakomázzanak.

Kürt rivallására emelte fel a bús látványról Gergely a fejét. Budáról
egy pirosruhás csapat jött lassu lépésekben. Előttük valami öt diszbe
öltözött főúr. Mögöttük valami sötét ruhába öltözött hosszú gyalogsereg.

Gergely az előlhaladók között egy fehérruhás papi alakot látott.

– Az a György barát, – gondolta.

És a szive megdobbant. György barátról kisgyerek korától kezdve annyit
hallott beszélni! Nagyobb alak volt neki, mint a király.

A barát mellett egy vörös bársony-mentés, kövektől messzire tündöklő
lovas haladt.

Gergely megismerte Török Bálintot.

Elfusson?

Gyanut kelthet a futása. Török Bálint utána küld egy lovast, és akkor
bűnösként hurcolják az ő szeretett urához.

Megmondja, hogy a pappal mit csináltak?

Akkor egyszeribe elkergeti a szine elől Török Bálint. Hiszen ő hítta be
a törököt a német ellen. Azt hallgassa-e most, hogy az ő házanépe meg el
akarta pusztitani a törököt?

Főtt a feje Gergelynek. Hazudni nem szeretett. Becstelen valaminek
tartotta, hogy éppen annak hazudjék, aki fölnevelte.

Csak állt hát az országút mellett hajadon fővel, kivörösödött orcával.
Aztán leszállt a lováról, és tartotta a kantárnál fogva.

Jőjjön aminek jönnie kell!

A ló éhes volt. Amint azt látta, hogy szünetel a dolga, beleharapott a
fűbe.

Hej az Isten áldja meg ezt a lovat, de főképen az éhségét! Micsoda jó
munka most ide oda rángatni, mintha akaratos volna! Micsoda szerencse,
hogy eközben hátat lehet forditani a beszélgetésbe hevült uraknak!

Már itt dobognak, már itt beszélnek. A vén lónak hol ide hol oda kell
fordulnia, s hol ő szalad egyet gazdája körül, hol a gazdája őkörülötte.

Aztán az ördög gondolná, hogy a szél is tud az embernek segiteni. Egy
keletről szálló gyenge fuvallat kárpitot emel az út sárga porából, s
azon csak annyit lehet látni, hogy valami fiatal legényke vesződik a
gyepen egy otromba szürke lóval. Bizonyosan a németek hagyták
gazdátlanul. Legyen boldog vele!

Gergely megkönnyebbülten lélekzett föl, mikor látta, hogy a főurak már
háttal vannak feléje, és senkise kiáltja: Gergely fiam!

Fölugrott ujra a lóra, először csak hassal, aztán átvetette a lábát is,
és arccal a menet felé fordult.

Akkor látta, hogy a sötét-kék ruhába öltözött gyalogsereg mind láncra
van fűzve. A ruhájok rongyos, a hajuk sáros, az arcuk sápadt. Öreg ember
nincs köztük egy se, de sebesült az van sok. Egy magas rongyos rabnak
merő kékvörösre dagadt seb az arca, csak éppen az egyik szeme látszik ki
az összeroncsolt arcból.

Vajon nem éppen Török Bálint vágta-e ezt orrba?

[Illustration: Mátyás idejéből való kép, de ugyanilyen lehetett Izabella
királyné idejében is, mert hiszen Mátyás után Budán nem épitkeztek.]

[Illustration: Más kép Budapestről 1502-ből.]


XVII.

Gergely most volt életében először Budán.

A sok torony, a magas falak, a pesti oldalra hajló fás lombos királyi
kert, mindez álomszerü ujdonság volt neki.

Hát ez a Mátyás király volt lakóhelye? Itt lakott Lajos király? és itt
lakik, ezt látja mindig, az ő kis Évája?

A kapun alabárdos őr állott, de a fejét se mozditotta Gergely felé.

Gergely pedig kérdezés nélkül haladt fel az úton. Fölbámult a királyi
udvarba, az udvaron kereklő nagy márvány-vizmedencére. Aztán a
Szent-György-téren állt meg. Figyelmét a nagy füstös összevisszahányt
ágyugarmada kötötte le.

– Jónapot vitéz úr, – szólt egy ott álló őrkatonának, – úgy-e ez a német
zsákmány?

– Az, – felelte büszkén a katona.

– Gergely ujra a nagy ágyura bámult. Volt köztük három akkora, hogy húsz
ökör nem tudta volna megmozdítani.

És a sok ágyu bűzlött még a puskaportól.

– Vitéz ur, – szólt ismét Gergely, – ismeri-e az öreg Ceceyt, a fakezüt?

– Hogyne ismerném.

– Hol lakik?

– Amarra le, – szólt a katona a fejével északra intve. A Szent János
utcában.

– Nem tudom ám én itt az utcákat.

– Hát csak menjen egyenesen, aztán kérdezősködjék. Egy kis zöld házban
lakik. A kapu fölött egy ijj lóg. Ijjas lakik ottan.

– Szagittarius?

– Az.

Gergely még egy pillantást vetett az ágyura, aztán az öreg szürkével
elkocogott.


XVIII.

Sok kérdezősködés és mutogatás után rátalált végre a Szent János utcára,
és abban egy kis zöldre festett egyemeletes házikóra.

A házikón mindössze öt ablak látszott. Három az emeleten, és kettő a
földszinten. Középett egy szobaajtónyi kapu volt a bejárat. A fölött
lógott a nagy vörös bádog ijj. Mutatta, hogy ott ilyen mesterember
lakik.

Ceceyék az emeleten laktak, s Gergely ahogy benyitott, az öregurat
reggeli köntösben, papucsban találta, amint egy hosszúnyelü légycsapóval
az almárium oldalán csattogott.

– Ne kutya! – mondotta akkorát csattintva mint a puskalövés.

Aztán hogy lépéseket hallott, igy folytatta:

– Nincs ennél bátrabb állat a világon. Itt ütöm verem őket egymás
szemeláttára, aztán ahelyett, hogy menekülne, még ráül a szakálamra. Ne
kutya!

És a légycsapó a levegőben suhant egyet.

– Édes apám, – szólt Gergely mosolyogva, – jóreggelt!

Az öreg csak erre a hangra fordult meg.

– Nini! Gergely fiam! – szólt tágra meresztve öreg szemeit. Te vagy az
lelkem?

S még az álla is leesett bámulatában.

Gergely maga is csodálatosnak találta, hogy itt van, de mégis várta,
hogy megöleljék, megcsókolják, mint otthon szokták Keresztesen.

A szóra az asszony is kilépett a szomszéd szobából.

Ez is épp úgy meghökkent, és éppúgy elbámult.

– Hogyan jöttél? – kérdezte. Mi hozott ide fiam?

S ő mégis megcsókolta, megsimogatta a haját.

De máskor mintha melegebben csókolta volna meg.

Gergelynek csak éppen árnyékként átröppenő gondolata volt ez; inkább
érzés, mint gondolat.

– Nem egyébért jöttem, – felelte Gergely, – csak hogy térnének vissza
Keresztesre.

– Ohó, – felelte az öreg.

Mintha azt mondta volna: micsoda ostoba beszéd ez!

– Láttam a török hadat, – beszélte tovább Gergely. Azok ám elfoglalják
Budát.

– Ohó, – szólt még erősebben Cecey.

Mintha azt mondta volna: ez még nagyobb ostobaság.

Az asszony is úgy nézett a fiura, olyan szánakozó arccal, mint ahogy az
együgyüekre szokás nézni, akik a maguk kis eszével bolondságot
gondolnak.

– Éhes vagy-e lelkem? – kérdezte a fiu vállára téve a kezét. Talán nem
is aludtál?

Gergely igent is nemet is bólintott. Fél szemmel a nyitott ajtóra
pillantgatott, s közben az asztalon levő sakktáblára bámult.

– Vicuskát várod úgy-e – szólt az asszony az urára pillantva. Nincs
itthon fiam. Nem is jár haza. Bent van a királynénál, csak néha
szökhetik meg. Akkor is hintón jön, udvari fullajtárral, azám!

S hogy a szobán át élénk sustorgás hallatszott, összecsapta a kezét:

– Jézus Mária! Fut a tejem!

Gergely arra várt, hogy Cecey folytatja a Vicáról való beszédet, azonban
az öreg csak ült, pislogott és hallgatott.

– Hol van a tisztelendő úr? – kérdezte nyomott szívvel Gergely.

– Temet, – felelte Cecey. Összeállt egynehány baráttal temetni.

– Németet?

– Persze hogy németet. Mióta háboru van, mindennap kijár temetni.
Érdemes is a németet temetni!

– És nem lőttek rá?

– Fehér ingben vannak. Az ilyent nem lövik.

– Én még sok temetetlent láttam.

– Elhiszem öcsém. Vágtunk eleget.

Az öcsém szó megint kellemetlenül érintette Gergelyt, de már nem
állhatta tovább: Vicára forditotta a beszédet:

– Most is a királynénál van?

– Ott, – felelte az öreg.

Fölkelt és végigsétált a szobában. Az arca eközben valami komoly és
méltóságos kifejezést öltött. Aztán neki fogott és elmagyarázta, hogy a
kis Vicát György barát elvitte a minap a királynéhoz, s bemutatta a
várkertben. A csecsemő királyfi egyszerre rámosolyodott a Vicára s
feléje nyujtogatta a kezét. Vica se volt rest, az ölébe kapta, mint
otthon a paraszt gyereket szokás, és meghintázta a levegőben minden
tisztelet nélkül. Még azt is mondta neki: Te kis muja! – Ettől a naptól
kezdve maga mellé szerette a királyné, és most már hálni se ereszti
haza.

Gergely eleinte búsan, de aztán ragyogó szemekkel hallgatta az öreget.
Kissé furcsának találta, hogy az itt-ott méltóságos arcot ölt, és
hüvösen pillant őrá. Végül megint elkomolyodott.

– No mi lelt, szólt az öreg. Mitől csinálsz olyan ostoba pofát?

– Álmos vagyok, – felelte Gergely, alig bírván visszatartani a könnyeit.

Mert most már átértette, hogy a kis Éva nem lesz az ő felesége soha.


XIX

Az osztrák el akarta foglalni Budavárát. A királyné oda is engedte
volna, de a magyar urak nem tudtak megbarátkozni azzal a gondolattal,
hogy a Mátyás palotájában osztrák üljön.

Segitségül hivták a törököt és védekeztek. Mikorra a török segitség
előhada megérkezett, már akkor rogyadozott a német, s mikorra a szultán
is eljött az ő roppant táborával, Roggendorfnak a hada szét volt verve.

A barát (csak igy nevezték a hires Martinuzzi Györgyöt) négyszáz német
rabot vitt üdvözletül a szultán elé.

Vele ment Török Bálint és a galambősz Petrovich Péter.

A szultán Cserepesen volt, egy állomásnyira Budától. Az urakat az ő
tornyos és tornácos selyemsátorában kegyesen fogadta. Mind a hármat
ismerte már a nevéről. A barátról tudta, hogy annak a fejével
gondolkozik az egész magyar nemzet. Török Bálintot meg abból az időből
ismerte, mikor Bécs városára akarta kitüzni a félholdas lobogót. Bálint
úr akkor lekaszabolta Kászon basát a seregével együtt, és úgy emlegették
a törökök, mint a tüzes ördögöt.

Az öreg Petrovichról itt magyarázta meg a tolmács, hogy rokona a
csecsemőkirálynak, és hogy ez volt, aki 1514-ben Dózsa Györgyöt a
lováról letaszitotta és rabul ejtette.

A három urat bevezették a sátorba. Mind a hárman meghajoltak. Azután
hogy a szultán eléjök lépett és a kezét nyujtotta, a barát is lépett
egyet és megcsókolta a szultán kezét. Az öreg Petrovích is kezet
csókolt.

Török Bálint kézcsók helyett ismét meghajolt és elhalaványodott arccal,
de azért büszkén nézett a szultánra.

No ez nagy gorombaság volt. A barátban fázott még a csont is. Ha ezt
tudta volna, egy szóval sem erőltette volna Bálint urat, hogy eljőjjön.

A szultán látva azt, hogy Török Bálint nem csókol kezet, mint a többiek,
szépen feltette a kezét Bálintnak a vállára és megölelte.

Mindez olyan természetes egyszerüséggel történt, mintha igy rendezték
volna.

A sátorban ott volt a két fiatal szultánfi is. Ezek nyájasan szoritottak
kezet a magyar urakkal. Bizonyosan előre megoktatták őket, hogy igy
tegyenek. Aztán megint az apjok mögé állottak, s Török Bálintra
függesztették a tekintetöket.

Hát lehetett is azt nézni. Micsoda hatalmas alak! Ahogy ott áll az ő
vágott-ujju vörös selyematlasz öltözetében, minden más méltóság
elhitványodik mellette.

A szultán vén birkaszemei is gyakrabban fordultak Török Bálintra, mint
az előtte hajlongó barátra, aki körmönfont latin orációban jelentette,
hogy a német veszedelem el van háritva, és hogy a magyar nemzet boldog,
mikor ilyen pártfogó szárnya alatt tudhatja magát, mint a szultán.

A tolmács Szulejman pasa volt, egy beteges sovány öreg úr, aki surján
legény korában került a magyar földről a törökök közé, és mind a két
nyelvet hibátlanul beszélte.

Mondatról mondatra forditotta a barát beszédét.

A szultán bólogatott. Aztán hogy a beszéd egy mély meghajlással véget
ért, a szultán egyszerüen igy felelt:

– Jól van. Azért is jöttem, mert János király barátom volt s az ő népét
a magaménak tekintem. Az országba vissza kell térnie a békességnek. A
magyar nemzet ezután nyugodtan alhatik: az én kardom fog felette
őrködni.

A barát a boldogság kifejezésével hajolt meg. Az öreg Petrovich egy
könycseppet törült el a szemében. Csupán Török Bálint nézett komoran
maga elé.

– Hát most megnézzük a rabokat, – mondotta a szultán.

Lóra ült, és a magyar urak kiséretében lassu lépést végiglovagolt a
rabok során. Ott álltak és térdeltek azok két hosszu sorban a homokon,
közel a Dunához.

A szultán jobbján a barát lovagolt, balfelől Szulejman pasa. Néha
azonban a szultán hátra is fordult, és hol Petrovichhoz, hol Török
Bálinthoz, hol a fiaihoz szólott.

A rabok mindnyájan leborultak a szultán előtt. Egyik másik imádkozón
emelte feléje megláncolt két kezét.

– Rongy, zsoldos nép, – mondotta a szultán, – de vannak köztük erősek
is.

– Voltak erősebbek is, – jegyezte meg Török Bálint, hogy a szultán
hozzája fordult. – Volt egynehány száz, de azok nincsenek itt.

S hogy erre a szultán kérdő tekintettel nézett rája, Bálint úr nyugodtan
igy felelt:

– Azokat én levágtam.

Visszatértek a sátorhoz. A szultán nem ment be, hát tábori széket hoztak
elő, de a küldöttségnek nem hoztak széket, sem a szultánfiaknak.

– Mi történjék a rabokkal? – kérdezte Amhát pasa.

– Le kell őket fejezni, – felelte a szultán olyan hangon, mintha ezt
mondta volna: keféljétek meg a kaftánomat.

Azután leült a sátora elé egy aranyos hímzésü párnára. Melléje állott
két pávatoll legyezős szolga, s ezuttal nem a pompa kedvéért, hanem
valóban a legyek miatt. Mert augusztus végén volt az idő, és a táborral
a legyek miriárdja utazott.

A szultán mellett ott állott a két fia is. Előtte levett kalappal a
magyar urak.

A szultán egy percig maga elé nézett, azután Török Bálinthoz fordult, és
igy szólt:

– Valami pap esett rabul az úton. A te vármegyédből való. Talán ismered.

Török Bálint megértette a szultánt, de azért meghallgatta a tolmácsot
is.

És magyarul felelte:

– Az én vármegyéimből való papokat mind nem ismerem. Van a birtokaimon
egynehány száz mindenféle hitű. De lehet, hogy a rabot ismerem.

– Hozzátok ide, – parancsolá a szultán.

És a szemöldökét felholdazva unalommal nézett maga elé.

A dunapartról felhallatszott a fejezés zaja. Kiáltások, könyörgések. És
ez összevegyült a tábor zajgásával.

Két ember hozott aztán futva egy lepedőbe burkolt alakot.

Lefektették a földre a szultán előtt, és levonták a fejéről a lepedőt.

– Ismered? – kérdezte a szultán féloldalt nézve Török Bálintra.

– Hogyne ismerném, – felelte megrendülve Török Bálint, hiszen ez az én
papom!

És körülnézett a jelenlevőkön, mintha magyarázatot várna.

De a török méltóságok arca hideg volt. Csak fagyosan rámeredő fekete
szemekkel találkozott.

– Valami baleset történt vele, – szólt aztán a szultán. Már akkor is
beteg volt, mikor a táboromba hozták. Temessétek el tisztességesen, –
szólt a szolgákhoz fordulva, – a keresztény vallás szertartásai szerint.

Azután ezüst tálcán frissitőket hordtak körül. Valami narancsléből és
rózsavizből készült ital volt az, jeges és illatos.

A szultán nyájas mosolylyal kinálta meg vele elsőnek Török Bálintot.


XX.

Gergelynek egy kis udvari szobában ágyat vetett Ceceyné.

A fiúnak nem annyira az ágy esett jól, mint inkább az, hogy egyedül
maradhatott a bánatával.

Hogy a királyné megszerette az ő kis Éváját, ezen ő nem csodálkozott. Az
ő véleménye szerint nincs a világon szeretetre méltóbb teremtés Évánál.
Neki ez az állapot akkor kezdett fájni, mikor látta, hogy Ceceyék a
Vicuska helyzetét valami méltóságosnak találják. Vicuska a királyi
udvarba emelkedett, ahol csak hercegek, meg az ország nagyjai forognak.
Hogyan lépjen fel hozzá most már egy ilyen semmi kis ember, akinek se
vagyona, se neve, sem érdeme nincsen.

Ledőlt a fal mellett álló kopott medvebőr lócára, és a karjára fektette
könytől esőző orcáját.

Jó tulajdonsága az a szomorúságnak, hogy el is altatja az embert, meg is
vigasztalja mindenféle kedvező álommal.

Gergely jó fél napot aludt a medvebőrön, és mosolyogva ébredt fel utána.

Csodálkozva nézett a kis szoba falára, a falon függő ferdelábu Szent
Imre képre, aztán elkomorodott. Arcát a két tenyerébe fektetve
rákönyökölt a térdére. A fejében sötét örvénylés forgatta egymásba a két
nap történetét. A nagy török tábor, az elfogás, a pap halála, a
menekülés, a budai vár, az ő kis feleségének elröppenése, a mostoha
szülők szineváltozása, – mindez egymásba kavarogva örvénylett az
elméjében. Aztán a lóra gondolt, a vén szürkére, hogy adtak-e neki
enni-inni, és hogy hogyan fog ő azon megint hazaballagni Somogyvárra?
mit felel, ha kérdik, hogy hol a mester? s ki fogja őket tanitani
ezután? Bizonyosan Tinódy Sebestyén, a rokkant kezű jó lantos.

Fölkelt és megrázkódott, mint aki rossz álomnak a nyügeiből akar
kibontakozni. Aztán átment Ceceyékhez.

– Édes anyám, – mondotta az asszonynak, – én csak azért jöttem, hogy
hirt adjak a török veszedelemről. Most már visszamegyek.

Az asszony az ablaknál ült, és aranycérnával gyolcsdarabot szegett. A
nők akkoriban ilyen aranyozott inggallért hordtak. A leányának varrta.

– Hova sietnél? – felelte, hiszen még nem is beszélgettünk. Az uram
sincs itthon. Az is akar talán szólani veled. Hát Bálint urnál voltál-e
már?

– Nem, – felelte a diák, – nem is megyek hozzá. Csak úgy ugrottam el
hazulról, hogy nem is mondtam, hová megyek.

– Hát az öreg papunknál?

– Hol lakik?

– Itt velünk, hát hol lakna másutt? De most ő sincs itthon. Temet.

– Még mindig civakodnak?

– Most még többet, mint azelőtt. Most ő a Ferdinánd-párti, az uram meg a
János-párti.

– Mondja meg neki _kegyelmed_, hogy tisztelem.

Szándékosan nem szólitotta _anyámnak_.

Az asszony egyet forditott a varráson, és egy kis hallgatás után igy
szólt:

– Hát akkor nem tartóztatlak Gergely fiam, csak éppen egy kis ebéddel
kinállak meg. Félretettem neked. Nem akartalak zavarni a nyugvásodban.

Gergely lehajtotta a fejét. Bizonyosan azon gondolkozott, hogy
elfogadja-e az ebédet? Végre is arra gondolt, hogy hátha megbántja őket:
elfogadta.

Az asszony egy sárga bőrabroszt vetett az asztalra, és hidegsültet
hozott be, meg bort is tett melléje.

Eközben Bálint pap is hazaérkezett. Eddig csak az est vetette haza az
irgalmasság munkájából, ma korábban jött, mert a hőség és a munka
elfárasztotta.

A sarkában lépett be Cecey.

Gergely kezet csókolt a papnak, aztán hogy az viszszatolta az asztalhoz,
evés közben felelgetett a kérdéseire.

– Hogy megnőttél! – mondotta a pap. Embernyi ember vagy. Pedig mintha
csak tegnap szakadtál volna el tőlünk!

És a szobában körülpillantva kérdezte:

– Hol a Vica?

– A palotában, – felelte Cecey.

A pap tekintete magyarázatot kért. Cecey mentegetőzve felelte:

– A királyné nagyon megszerette. Nem ereszti.

– Mióta?

– Egynehány napja.

– Csak nem a _gyerek_ mellett van? – hörkent fel a pap.

– Mellette van, – felelte Cecey. Csak nem gondolod, hogy pesztonka. Van
ott pesztonka elég. A Vica csak épp hogy ott van, no.

– A te leányod, a Szapolyay fia mellett? – kiáltotta a pap a szinéből
kikelve.

Cecey nyugtalanul baktatott végig a szobán.

– Hát mi van abban? – felelte megfordulva. Nem te mondtad-e, hogy inkább
a magyar, ha kutya is, mint a német, ha angyal is.

– De hogy a te leányod ringatja a Szapolyay fiát, – szólt a pap a
haragtól kivörösödve. S hirtelen felcsattanva éktelen dühhel orditott
Ceceyre:

– Hát igy meglágyul az ember esze, ha megvénül! Hát elfelejtetted-e,
hogy annak a gyereknek az apja hóhér volt! Elfelejtetted-e, hogy velem
együtt ettél a Dózsa György husából!

S ugy vágta a széket a földhöz, hogy darabokra törött.

Gergely szájából kiesett a falat. Lefutott a lépcsőn, és elővezette a
lovát. Elment anélkül, hogy búcsuzott volna.


XXI.

A királyi palota előtt leszállt a lováról, és a kantárnál fogva
tartotta.

A palota falán egy helyen óriás napórát pillantott meg. A nap a fellegek
mögött járt, és az aranyozott órarúd csak halvány árnyékkal mutatta a
római IV-et.

Gergely az ablakokra vizsgálódott. Sorra nézte valamennyit: a
földszintieket, az emeletieket, aztán a torony-ablakokat.

A palota kapuján katonák jártak ki és be. Egy galambősz szakállu,
hajlott hátu agg magyar úr két iródiákkal ment be a kapun. Nagy úr
lehetett, mert mindenki köszönt neki, ő azonban nem köszönt vissza
senkinek. A diákok tekercscsé göngyölt papirosokat vittek. A
posztósüvegük szélébe ludtoll volt tűzve; az övükön rézkalamáris lógott.
A nap ahogy rájok tűzött, az árnyékuk is méltóságosan mozgott előre a
palota falán.

Azután egy vékonylábu szőke katonát pillantott meg Gergely. Csak a lábát
látta, a piros csizmába, piros nadrágba foglalt vékony két lábat, de
arról is megismerte, hogy a szigetvári őrségből való. Nagy Bálint a
neve.

Megfordult és a Szentgyörgytér felé sietett a lovával. Nem akarta, hogy
a Török Bálint emberei közül valaki észrevegye.

Hanem erreféle megint egy ismerős alakkal találkozott. Egy mozgékony kis
kerekszakállu ember volt ez: Martonfalvai Imre, Török Bálintnak a
deákja, sáfárja, hadnagya, szóval egy mindenféleképpen hasznos belső
embere.

Gergely átugrott a lova tulsó oldalára, hogy az arcát eltakarja ez elől
az ember elől, azonban Imre deák, az örökké fürkésző, szemes ember
észrevette.

– Nini! kiáltotta, Gergely öcsém!

Gergely fülig elvörösödötten emelte föl a fejét.

– Hogy kerülsz te ide? Az urhoz jöttél? Hát ezt a lófejü ökröt hol
szedted fel? Hiszen ez nem a mi lovainkból való!

Gergely szeretett volna elsülyedni a kövezet alá, az ökörnek nevezett
érdemes állattal együtt.

Hanem hamar összeszedte magát.

– Az úrhoz jöttem, – mondotta. Hol van?

– Nem tudom megjött-e már. A német rabokat kisérte a szultán elé. Haj de
vitéz ember ez a mi urunk! Láttad volna, hogyan verte a németet! Ma egy
hete is úgy jött vissza a csatából, hogy egy csuron vér volt a
jobb-karja. A királyné az ablakban ült. Ahogy ellovagolt előtte,
felmutatta neki a jobbját, a karddal együtt. Nincs otthon
marhaveszedelem?

– Nincs, – felelte Gergely.

– Hát az öreg-kutat kitisztitották-e a rabok?

– Ki.

– A cséplők nem lopnak?

– Nem.

– Az urfiak egészségesek?

– Egészségesek.

– És az asszonyunk?

– Az is.

– Remeteudvaron nem voltál?

– Nem.

– Nem tudod, hogy a szénát betakaritották-e?

– Nem.

– No, – azt mondja a deák a süvegével legyezve magát, hát most hova
szállsz? Vagy van szállásod?

– Nincs.

– Hát gyere énhozzám. Valami nagy hírrel jöttél? Vagy levelet hoztál az
urnak?

– Nem. Csakugy véletlen formán jöttem el.

– Hát várj itt. Befordulok a palotába. Vagy gyere te is velem ide az
udvarra. Aztán haza megyünk, és átöltözöl. Vagy nincs ruhád? No majd
lesz. Aztán beszélhetsz az urral.

Bevezette a diákot az udvarra, és elhelyezte az árnyékon.

Gergely utána nézett a bőbeszédű eleven embernek. Látta mint szalad fel
a széles vörös márványlépcsőn, aztán azon gondolkozott, hogy ne
szökjék-e meg a Bálint úr szidása elől?

Hej nem lehet az elől megszökni! Hatalmas tekintetével még igy messziről
is magához horgozza az embert. Aztán igazat kell mondani. Meg kell
vallani, hogy ők bizony a pappal a levegőbe akarták vetni a török
császárt.

Hát megnyugodott abban, hogy ma az ő szegény kicsisége nagymosásba
kerül, és ujra bámulni kezdte az ablakokat.

Amint igy tekintget, látja, hogy az udvar egy nyilásán a kert fái
zöldelnek át. Mi lenne, ha ő oda besurranna? Csak úgy messziről megnézné
az ő kis Éváját. Csak úgy messziről, mert a királynéhoz nem szabad közel
menni.

Bizonyos, hogy ők a tulsó árnyékos részen vannak vagy a kertben, vagy
valamelyik ablakban. Megismerné Évát messziről is. Megismerné az ő
gyönge fehér arcát, édesmosolyu macskaszemét. Intene neki egyet a
kalapjával. Aztán Éva találgathatná akár egy hétig is, hogy Gergely
járt-e ott, vagy egy hozzá hasonló fiu, vagy hogy éppen Gergelynek a
lelke.

A fal az udvaron tele volt nagy nehéz vasgyűrűkkel, amelyek arra valók,
hogy a lovat hozzájok kössék, akik itt leszállanak.

Gergely is odakötötte a maga lovát, aztán csöndes andalgással átment a
katonák között, és beosont abba a sikátorba, amelyikből a fák
kandikáltak kifelé.


XXII.

Gergely azt gondolta, hogy ez a kert bejárata. Nem az volt, csak egy
keskeny sikátor. Egyik oldala magas vasrácsozat, a másik oldala épület.
A Mátyás király tudósai és művészei laktak valamikor ezen a részen,
azután lengyel papok és szolgák Ulászló idejében, később meg
asszonycselédek.

Gergely azonban minderről nem tudott semmit. Ő csak a rácsot nézte. A
rács zöld volt, s a vasrudak vége aranyozott. A lombok néhol áthajoltak
a rácson.

Gergely be-benézett. Néhol kavicsos utat látott, meg egy-egy zöldmázas
cseréptetővel fedett kis kerti épületet. A rácsokon is itt-ott egy-egy
vasholló ült; de némelyiknek már csak a lába volt meg. Gergely a
lombokon át egynehány rózsaszinü foltot látott. Ezek női ruhák.
Gergelynek a szive lázasan dobogott.

Izgatott kukucskálással ment lejebb és lejebb a kerités mellett, s egy
vén hársfa alatt női csoportot pillantott meg.

Bölcső körül ültek. Világos rózsaszin ruhába voltak öltözve. Csak egy
volt közöttük feketében, egy hosszukás arcu, vékonykezü nő. Ennek az
arca halavány volt és szomoru. Csak akkor mosolyodott el, mikor
lehajolt, és a bölcsőbe nézett, de a mosolygása is szomoru volt annak.

Gergely nem látott a bölcsőbe. Egy fehérruhás kövér asszonynak a háta
takarta a bölcsőt. A kövér asszony hársfa lombocskát lengetett a bölcső
fölött.

Gergely ide-oda keresgélt a rácson, hogy jobban beláthasson. Látta most
már, hogy négy nő van összesen a bölcső körül, s egy ötödik ott
hajladozik egy kehelyalaku nagy márványváza mellett.

A rácsozat mentén ahhoz futott le. Csakugyan az ő kis Évája volt. De
hogy megnőtt! Vadgesztenyét szedett a földről egy kosárba:

– Vicuska! Cicuska! – szólt be halkan a rácson.

A leányka húsz lépésnyire lehetett. Valami nótát dúdolgatott. Az volt az
oka, hogy nem hallotta a Gergely szavát.

– Vicuska! Cicuska! – szólt be ismét Gergely.

A leány fölemelte a fejét. Komoly csodálkozással nézett a rács felé.

– Cicuska! – ismételte Gergely csaknem kacagva, Cicus – Vicus, gyere hát
ide!

A leány nem láthatta a tamariszklomboktól Gergelyt, de megösmerte a
hangját.

Jött mint az őzike. Meg-megállva, meg-megiramodva, nagy bámuló szemeivel
még csak nem is pillantva csodálkozásában.

– Én vagyok itt Vicuska, – szólt Gergely ujból.

Akkor a leány ott volt egy ugrással.

– Gergő, – mondotta a kezét összecsapva, – hogyan kerülsz ide?

Az öröm ragyogása áradt el rajta. És a rács nyilásához tette az arcát,
hogy Gergely megcsókolja.

Azután mind a ketten fogták a rácsot, egymás keze mellett. A rács hideg
volt. A kezök meleg. Az arca is mind a kettőnek kipirult.

A fiu elmondta röviden az idekerülése történetét, s eközben a leány
arcát, kezét és ruháját vizsgálta.

Hogy megnőtt, hogy megszépült!

Más talán nem találta volna szépnek a leányt; hiszen abban a korban
volt, amelyben csak a kezek meg a lábak fejlődnek, s az arc valami
éretlen, a mell még fiús, és a haj még ritka, de Gergelynek mindez mégis
szép volt. A leány nagy kezei tetszettek neki, fehéreknek és puháknak
találta, s hogy a lábán formás cipők voltak, oda is vetett egy
gyönyörködő pillantást.

– Egy gyürüt hoztam, mondotta Gergely elővonva a zsebéből a nagy török
gyürüt. Az én jó mesterem hagyta ezt nekem. Én meg odaadom neked
Vicuska.

Vica a kezébe vette a gyürüt, és tetszéssel nézte rajta a
topáz-félholdat, gyémántcsillagokat. Azután beledugta az ujját és
nevetett.

– Mekkora gyürü! – mondotta. De szép!

És hogy egy ujjon csak lotyogott a gyürü, két ujját dugta bele.

– Jó lesz, ha megnövök, mondotta. Addig csak legyen nálad.

Aztán gyermekes őszinteséggel mondta hozzá:

– Tudod, majd ha a feleséged leszek.

Gergelynek az arca elborult, és a szeme megnedvesedett.

– Nem leszel te az én feleségem Vica.

– Nem-e? – kérdezte a leány megütődve.

– Te már csupa királyok meg hercegek között élsz, nem adnak ilyen kurta
embernek, mint én vagyok.

– Oh hogyisne, felelte a leány. Azt hiszed, hogy én valami nagyra tartom
őket. A királyné is mondta egyszer, hogy csak szeressem a kis királyt,
ha megnövök, majd szerez ő nekem egy szép vőlegényt. Van már nekem, azt
feleltem vissza. Megmondtam a nevedet is, meg hogy Török Bálint a nevelő
atyád.

– Megmondtad? Aztán mit szólt rá?

– Annyira nevetett, hogy majd leesett a székéről.

– Itt van ő is a kertben?

[Illustration: Izabella özvegy királyné.

(Abból az időből való festmény.)]

– Itt. Az a feketeruhás.

– Az? – Az ám. Ugye milyen szép?

– Szép, de én még szebbnek gondoltam.

– Szebbnek-e? Hát nem elég szép?

– Nem láttam a fején semmi koronát.

– Ha akarod beszélhetsz vele. Igen jó asszony. Magyarul nem tud.

– Hát?

– Lengyelül, németül, diákul, olaszul, franciául, szóval mindenféle
nyelven, csak magyarul nem. A te nevedet is úgy mondja ki, hogy:
_Kerkő_.

– Nem akarok vele beszélni, mondotta huzodózva Gergely, ámbátor egypár
szót én is tudok németül. Hanem azt mondd meg Vicuska, hogy ha máskor is
eljövök Budára, hogyan beszélhetek veled?

– Hogyan? Hát majd én megmondom a királynénak, hogy eresztessen be.

– És beeresztet?

– Hogyne. Engem úgy szeret, hogy mindent megenged. A szagos vizből is
ád. Szagold meg csak a ruhám ujját. Ugy-e jószagu? A királynéknak mind
ilyen jó szaguk van; aztán az imádságos könyvét is megmutatta. De szép
képek vannak benne! Van benne egy Mária kékselyemruhában, rózsák között.
Azt látnád!

A hárs alól valami olyanféle nyekergés hallatszott, mint mikor a
macskának rálépnek a farkára.

– Jaj! – mondotta összerezzenve Éva, – a királyka felébredt. Várj itt
Gergő.

– Vicus, – szólt Gergely, – nem várhatlak, hanem holnap eljövök.

– Jó, – felelte a leány. Mindennap itt légy ebben az órában.

És elfutott a királykához.


XXIII.

Semmisem úgy történik, amint az ember elgondolja.

Mikor Török Bálint haza érkezett, órákig nem lehetett vele beszélni.
Bezárkózott a szobájába, és fel alá járt. Az alsó szobákban hallották az
ő nehéz egyforma járását.

– Az úr haragszik, – mondotta Martonfalvay aggodalmasan. Talán csak nem
énrám!

– Hátha még engem meglát, – gondolta Gergely.

Martonfalvay háromszor is fölmászott a lépcsőn, mig végre be mert
nyitni.

Török Bálint a Dunára néző ablaknál állott. Azonmód volt öltözve, amint
a török császárnál járt. Még a bársonyos diszkardot sem oldta le a
derekáról.

– Mi az? – kérdezte visszafordulva. Mit akarsz Imre? Most nem akarok
beszélni semmiről.

Martonfalvay alázatos meghajlással vonult vissza.

Megállt a tornácon, és zavartan vakarta a fületövét. Mert az is baj, ha
szól. Bálint úr olyan, mikor haragszik, mint a zivatar-felleg: könnyen
kilobban belőle a menykő. De hátha az is baj, hogyha nem szól? Akárki
jön hazulról, az úr mindig örömest látja.

Török Bálintnak a háza a fejérvári kaput támasztotta. Egyfelől nyugatra
nyiltak az ablakai, másfelől a Gellérthegyre. Martonfalvayt végre az
segitette ki a zavarából, hogy amint lenézett az ablakon, Verbőcyt látta
a ház ajtaján belépni.

Visszasietett hát, és megintcsak benyitott az ajtón.

– Nagyságos uram, mondotta, Verbőcy úr jön.

– Itthon vagyok, felelte Török Bálint.

– Gergely is itt van, – mondotta most nagy lélekzettel a deák, – a kis
Bornemissza fiu.

– Gergely? Egyedül?

– Egyedül.

– Hát hogy kerül az ide? Jőjjön be.

Gergely egyszerre érkezett az ajtóhoz a galambősz szakállu hajlott hátu
Verbőcyvel.

Hogy Martonfalvay mélyen meghajolt, Gergely is meghajtotta magát.

Ezzel az öreg úrral találkozott ő a királyi palotán. Ez előtt vitték a
ludtollas deákok a papirtekercset. (Hej nagy hirü ember! Legénykorában
ez még látta Mátyás királyt.)

– Isten hozott bátyám, – hangzott ki a szobából Török Bálint mély,
férfias hangja.

S hogy az ajtónál észrevette Gergelyt, igy folytatta:

– Engedd meg bátyám, hogy a fogadott fiammal szóljak előbb. Gyere be
Gergely!

Gergely azt se tudta élő-e vagy holt: állt cövekként a két úr előtt.

– Valami baj van talán otthon? – Ez volt Bálint úrnak az első kérdése.

– Nincs, – felelte a diák.

– Te a pappal jöttél? – kérdezte hirtelen Török Bálint.

– Avval, – felelte sápadtan a fiu.

– És hogy estetek rabul? Hiszen a pap meghalt. A fiaim is veletek
voltak?

– Nem.

– Hát hogy kerültetek a törökök közé?

Az agg Verbőcy ekkor megszólalt:

– No-no Bálint öcsém, – mondotta jóságos mélyrezgésü hangon, – ne
kiabálj úgy arra a szegény gyerekre, hiszen féltében se tud felelni.

És megsimogatta a fiu arcát, aztán leült a szoba közepén levő feketebőr
karosszékbe.

A fiu a _féltében_ szóra úgy magához tért, mintha vizet loccsantottak
volna az arcára.

„Csak az a fő, hogy ne féljen az ember!“

– Ugy, – felelte egyszerre bátran, – hogy égbe akartuk röpiteni a török
császárt.

– Per amorem, – szólt elszörnyedve Verbőcy.

Török Bálint maga is meghökkent.

A fiu, – jőjjön, aminek jönnie kell: – elmondta minden szorongás nélkül:
hogyan vitték a puskaport az országútra, és a pap hogyan tévesztette
össze a császárt a basával.

– Micsoda meggondolatlanság, – szólt a kezét összecsapva Verbőcy, –
micsoda szamárságot eszeltetek ki édes fiam!

– Nem ott a szamárság, – felelte a kardját a padlóhoz ütve Török Bálint,
– hanem ott, hogy a pap nem ismerte meg a szultánt.

És ekkor a két úr egymásnak fordult.

– A szultán a mi barátunk! – szólt Verbőcy.

– A mi elvesztőnk! – felelte Török Bálint.

– Nemes gondolkozású úr!

– Koronás gazember!

– Én ismerem, de te nem ismered! Én jártam nála Konstantinápolyban is.

– Töröknek a szava nem szentirás. És, ha szentirás volna is, az ő
szentirásuk nem a miénk, a miénk nem az övék. Az ő szentirásuk az, hogy
a keresztényt le kell tiporni.

– Csalatkozol!

– Adja az Isten bátyám, de én annyira érzem a farkasszagot, hogy haza
megyek innen. Fiam, – szólt Gergelyhez fordulva, – megmenthettétek volna
Magyarországot!

És hogy ezt mondta, a hangja fájdalmas volt. Szavai nehéz ólom-rögökként
estek a fiu szivére.


XXIV.

Másnap reggel azzal ébresztette fel Gergelyt Martonfalvay, hogy a
ruhatárból egy szép sárgaselyem apródöltözetet tett az asztalára. És igy
szólt:

– Az úr parancsolja, hogy öltözzél fel. Tiz órakor állj készen az
udvaron. Bemégy vele a királyi palotába.

Azzal előfogta Gergelyt, mint valami gondos anya. Megmosdatta,
felöltöztette; a haját középen kétfelé fésülte; az aranygombjait
megtörülgette szarvasbőrrel; még a kénsárga dali-cipőket is ő akarta
felhúzni a lábára.

– De már ezt nem engedem, – mondotta Gergely. Nem vagyok én olyan
gyámoltalan fráter, hogy még a cipőt se tudnám felhúzni.

– Hát nem félsz?

– Mitől félnék deák uram? Hogy a királyné elé megyek? Nagyobb asszony az
én asszonyom annál, ha nincs is korona a fején!

– Abban is igazad van, – felelte a deák tetszéssel nézve végig a fiun.
De tudod mégiscsak királyné.

Török Bálintot szemben találta az udvar egy szolgája:

– Nagyságos uram, – mondotta lihegve, – a királyné ő felsége küldött,
hogy azonnal jőjjön. Valami basa érkezik. Annyi kincset hoznak, hogy az
szörnyűség.

– Megyek, – felelte röviden Török Bálint.

És a kisérő vitézeihez fordult:

– Nem ingyen hozzák, meglássátok!

A katonák az udvaron maradtak. Bálint úr Gergelylyel felment a széles
márvány-lépcsőn.

Az alabárdos ajtónálló tisztelgőre emelte a bárdot, s azt mondta Bálint
úrnak:

– Ő felsége a trónteremben van.

Ezt mondva jobbra mutatott.

– Akkor velem jöhetsz, – szólt Bálint úr Gergelyhez. Mindig a hátam
mögött légy négy-öt lépésnyire, és katonásan állj; senkivel ne beszélj;
ne krákogj, ne köpdöss, ne ásits, illedelmes légy!

Magas ivű csarnokok; szines és faragott falak; mindenütt arannyal
tündöklő és koronás cimerek; magas széles ajtók; ezüst csillagokkal
ékesitett kék mennyezetek; lépések zaját elnyelő vastag vörös szőnyegek.
Gergely kábuldozott a pompától.

Ugy érezte magát, mintha minden sarokban egy koronás szellem állana, és
azt suttogná:

– Királyok lábanyomán jártok. Ezt a levegőt királyok lehelték be itten.
Ezek a falak királyok szavát hangoztatták vissza!

A trónteremben már öt fényes öltözetü ur volt jelen, mögöttük apródok és
tisztek. A trón mellett két alabárdos testőr, de a trónon nem ült még
senki.

Ez a terem is boltozatos volt, mint a többi, s a szilvakék selyem
boltozat csillagai az égnek azt az óráját mutatták, amelyikben a nemzet
Mátyást királyává választotta.

– Ő felsége hivja, nagyságos úr, – szólt egy díszruhás testőrtiszt Török
Bálintnak.

Gergely magára maradt az apródok és a deákok között.

A mellette beszélgető két ifjúhoz fordult, és igy szólt:

– Bornemissza Gergely a nevem. A Török Bálint apródja vagyok.

Az egyik ifjú, – (vidám tekintetü napégetett szőke arc), – kezet
nyujtott neki, és igy felelt:

– Zoltay István vagyok, a Batthyány úr hadából.

A másik egy rövidnyaku köpcös legény, csak összefonva tartotta karjait,
és elnézett a Gergely válla fölött, mintha nem is venné észre.

Gergely megütődve bámult rá. Ez a bikafejü urfi bizony még megveti.

– Bornemissza Gergely vagyok, ismételte a mellét kifeszitve.

A bikafejü ránézett ugy félvállról, és azt felelte:

– Mi közöm veled öcsém. Apródnak _hallgass_ a neve.

Gergely elpirult. A szeme rávillant a gőgös ifjúra. Csaknem kiáltva
felelte:

– Nem a te apródod vagyok! Akié pedig vagyok, az nem úgy hí engem, hogy
_hallgass_, hanem úgy, hogy _ne türj bántást_!

A bikafejű végignézett rajta.

– No majd, ha kint leszünk az udvaron, megmondom neked a nevemet.

S a tenyerét érthető módon fölemelte.

– Nono Mekcsey, – szólt Zoltay közéjök állva, – csak nem izéled ezt a
gyereket!

– Nem vagyok gyerek, ha bántanak, – felelte Gergely. – Engem Dobó István
már hét éves koromban karddal övezett fel, és vitéznek nevezett.

A Dobó névre Zoltay megfordult és a Gergely vállára tette a kezét.

– Nini, mondotta, – te vagy tán az a gyerek, aki egy janicsárnak a lovát
elvitted?

– Én, felelte Gergely büszke örömmel.

– Pécs mellett valahol?

– A Mecseken.

– No pajtáskám, akkor add ide mégegyszer a kezedet.

Megrázta, megszoritotta a Gergely kezét, aztán magához ölelte.

Mekcsey ezalatt háttal volt fordulva hozzájok.

– Ki ez a goromba ember? – kérdezte Gergely a széles hátu Mekcseyre
intve.

– Igen jó fiu, – felelte Zoltay, csak egy kicsit tüskés.

– De én nem hagyom annyiba, tüzeskedett Gergely.

Rácsapott Mekcseynek a vállára.

– Hallja az úr…

Mekcsey megfordult.

– Éjfélkor a Szent György téren megösmerkedhetünk.

És a kardjára csapott.

– Ott leszek, – felelte röviden Mekcsey.

Zoltay a fejét csóválta.

A termen mintha szellő fuvalt volna át. Mozgolódás támadt. Két alabárdos
testőr jött be az ajtón, aztán négy kis apród, aztán a királyné; utána a
barát, Török Bálint, Verbőcy, Batthyány Orbán, meg az öreg Petrovich.

Gergely elpirosodva nézett az ajtóra. Még valakit várt, hogy jön.
Természetesnek tartotta, hogy amint a férfiaknak fiu-apródjaik vannak,
az ilyen nagyasszony is tart leány-apródokat. De nem jött leányapród egy
se.

A királyné gyászruhában volt, csak a fején ragyogott egy vékony hold
alaku gyémántos korona. A trónba ült. A két testőr mögéje állott; a
főurak melléje.

A királyné körülnézett a teremben, még valamit kérdezett halkan a
baráttól, aztán visszahelyezkedett a trónusába.

A barát ekkor intett a szemben levő ajtónállóknak.


XXV.

A török szultán küldötte jött: egy arany-sallangos fehér selyembe
öltözött termetes ember. Amint az ajtón belépett, földig meghajolt,
aztán futó sietéssel ment a trón szőnyegéig. Itt szépen előrevetette a
két kezét, és hasra feküdt.

Vele együtt tiz apródféle citromszin-ruhás cirkászi fiu. Ezek is úgy
siettek be, mint az agájok. Ketten-ketten egy-egy violaszinű bársonynyal
boritott ládát emeltek, és letették kétfelől az aga mellé, ők maguk
arccal szintén a szőnyegre borulván.

– Isten hozott Ali aga, – szólalt meg ekkor a királyné latin nyelven.

Gyönge rebegés volt a hangja. Nem lehetett tudni, hogy a melle
erőtlen-e, vagy hogy mint afféle asszony el van fogulva.

A török fölemelkedett. Csak ekkor látszott micsoda széparcu arab ember.
Lehetett negyvenéves.

– Felséges királynő, – szólalt meg latinul, s dercés reggeli hangon, – a
hatalmas padisah üdvözletét hoztam trónusod elé. Kér, hogy fogadd olyan
szivesen, mint ahogy ő adja.

Intésére az apródok fölemelték a ládák tetejét, s az aga egyenkint
szedte elő a ragyogó aranyláncokat, karpereceket, selyem és bársony
kelméket, egy szép drágaköves kardot, és buzogányt.

Odarakta a szőnyegre a királyné lába elé.

A királyné halvány arcán az öröm gyönge rozsája jelent meg, hogy e
tündöklő kincseket szemlélte.

Az aga még egy kis csipkés ezüsttel boritott kristályszelencét nyitott
fel és nyujtott át. Gyűrűk voltak benne, a mesés kelet legszebb
kincseiből valók. A királyné leplezetlen gyönyörűséggel nézett ezekre a
gyűrűkre.

– A kardot és buzogányt felség, a kis király őfelségének küldi az én
uram, – beszélt tovább Ali aga, – s ezenkivül lent az udvaron áll három
telivér arabsló; ezek ketteje a két szultánfitól való, akik ide
eljöttek, és testvéri csókjukat küldik János Zsigmond őfelségének.

A királyné a főuraktól kisérve az udvari ablakhoz vonult. Egy testőr
félrevonta az ablak vastag kárpitját. A terembe napfény szállt be. A
királyné a tenyerét a szemére árnyékozva nézett le az udvarra.

Ott állt a három gyönyörü hófehér paripa aranynyal kivert drága keleti
szerszámban, s körülötte a bámuló udvari nép.

A királyné halkan egynehány szót váltott a baráttal, aki a követhez
fordulva ezeket mondotta:

– Őfelsége mély meghatottsággal és hálával köszöni a kegyelmes szultán
ajándékait, valamint a két főherceg ajándékát. Mondd meg uradnak, a
kegyelmes szultánnak, hogy jelöljön meg egy órát a király és királyné
őfelségük küldöttjeinek elfogadására, akik e köszönetet tolmácsolni
fogják a kegyelmes padisahnak.

A királyné bólintott, és vissza akart vonulni a termeibe, azonban az aga
még nem végzett.

– Mindezeket az ajándékokat, – mondotta finom mosolylyal, – csupán annak
jeleképpen küldi a hatalmas padisah, hogy ő János Zsigmond király
őfelségét fiának tekinti, a felséges királyasszonyt pedig leányának. És
semmisem okozna neki nagyobb örömet, mint az, ha elhunyt királyi
barátjának fiát a kis király őfelségét láthatná, és atyai csókjával
illethetné.

A királyné elhalaványodott.

– Ez okból, – folytatta a követ, – kéreti felségedet a hatalmas padisah,
méltóztassék a kis király őfelségét a dajkával együtt kocsiba ültetni,
és a kellő kisérettel hozzá bocsátani.

Ezen a _kellő kisérettel_ szón hangsúly volt. Senki nem értette most.
Mindenki megértette másnap.

A királyné fehér volt, mint a fal. Hátradőlt a trónusán, nehogy
elájuljon.

A teremben az elszörnyűködés halk moraja futott át. Gergely fázott.

– Mi az? – kérdezte suttogva Mekcsey.

– Nem értettem tisztán, – felelte Zoltay.

És Gergelyhez fordult:

– Te értetted? Te bizonyosan jobban tudsz latinul mint mink.

– Én értettem, felelte Gergely és _neked_ megmondom.

Azonban mielőtt szólhatott volna, a török hangja hallatszott megint:

– Nincs ok az aggodalomra, – folytatta a török körülpillantva. A
hatalmas padisah csak az ő ellenségeinek félelmes, a jó barátokkal
szemben ő is jóbarát. Egyébiránt ő személyesen jött volna el, hogy
tiszteletének és jóindulatának kifejezést adjon, de a mi vallási
törvényeink tiltják ezt, felséges királyné.

Itt megállt a beszédben. Várta, hogy vagy a baráttól, vagy a
királynétól, feleletet kap. Azonban senkise felelt. Kinos csönd ült a
teremben.

– Továbbá, – folytatta ekkor a török, – az én uram és császárom azt
óhajtja, hogy János Zsigmond őfelségét mindazok az urak kisérjék el,
akik Buda védelmében kitüntették magukat. Ismerni kivánja a magyar
hősöket; valamennyit a maga hőseinek tekinti.

Hogy erre se feleltek, meghajtotta magát, és igy szólt:

– Ezzel elvégeztem a hatalmas padisah megbizását, s várom a kegyelmes
választ.

– Délután három órakor megadjuk, felelte György barát a királyné
helyett. Őfelsége a császár meg lesz a mi válaszunkkal elégedve.

A királyné felállt. Intett Török Bálintnak, s hogy az erre a trónhoz
lépett, belefűzte a karját a karjába. Látszott rajta, mennyire uralkodik
az idegein, hogy össze ne essék.


XXVI.

Ali aga délben a főurakat járta sorba: Fráter Györgyöt, Török Bálintot,
Petrovich Pétert, aki nemcsak rokona, de gyámja is volt a kis királynak,
továbbá Verbőcyt, Battyány Orbánt és Podmaniczky Jánost. Mindenüve
egy-egy értékes kaftánt vitt, és mindenütt mézes szavakkal biztositotta
az urakat a szultán jóindulatáról és bőkezüségéről.

A kaftánok között Török Bálintnak jutott a legértékesebb. Bokáig érő
nehéz sárgaselyem volt ez. A többi kaftán mind egyforma ibolyakék volt,
és narancs-sárga selyemmel kibélelt. Ez az egy kénsárga selyem volt, és
habos fehér selyem a bélése. Maga az aranyfonalakból szőtt öv olyan
szálazott aprólék munka, hogy egy emberéletbe kerülhetett, mig
elkészült. A gombok rajta a nyaktól az övig gyémánttal körözött
aranygombok.

Hogy a házbeliek összefutottak az ajándék csodájára, nevetve mondta
nekik:

– Jó lesz paplannak.

Azután elkomolyodva szólott:

– Szedelőzködjetek: délután hazamegyünk!

Három órakor átment megint a palotába. Itt a főurak a könyvtár-teremben
vártak már reá.

– A királyné nem enged, – mondotta György barát, – kérlek szólj vele.

– Én búcsúzni jöttem, – felelte hidegen Török Bálint.

A főurak elképedve néztek rája.

– Érzem a szelet, – szólt Török Bálint, – nem akarom, hogy kivül
találjon az odumon.

– Az ország sorsával játszol! – szólt Verbőcy.

– Rajtam fordulna meg?

– A szultánt nem szabad elkedvetlenitenünk, – szólt közbe György barát.

– A fejemmel nem akarok neki kedveskedni.

– Ez meg van keveredve, – szólt a vállát vonogatva Verbőcy. Hát nem
neked küldte-e a legszebb kaftánt? Nem téged ölelgetett-e köztünk
legjobban?

Török Bálint rákönyökölt a nagy kéklő földgömbre, és maga elé
gondolkozva felelte:

– Az okos madarász annak a madárnak sipol legszebben, amelyiket
leghamarabb akarja tőrbe ejteni.

Az ajtónálló feltárta az ajtót annak jeléül, hogy a királyné elfogadja
az urakat.

Hosszas és kinos vita keletkezett odabenn. A királyné féltette a
gyermekét. A főurak az ország és a nemzet sorsát vetették fel a kérés
megtagadása ellenében.

– És te nem szólsz semmit? – szólt a királyné Török Bálinthoz, aki a
falnak támaszkodva szótlanul állott.

– Én búcsúzni jöttem felség, – felelt a királyné szavára előlépve.

– Búcsúzni? – kérdezte elámult szemmel a királyné.

– Még ma haza kell mennem. Olyan ügyek fordultak elő, hogy nem
maradhatok egy percig se tovább. Beteges is vagyok…

A királyné ideges kéztördeléssel felelte:

– Várj. Ülj le ha beteg vagy. Mondd meg mitévő legyek?

– A kivánságnak engedni kell. Ha felséged nem teljesiti a szultán
kivánságát, ki a kezes arról, hogy ellenünk nem bőszül? Akkor aztán nem
fiának nevezi őfelségét, hanem rabjának.

A királyné a fejét rázva hanyatlott hátra a székén; és a zsebkendőjét az
arcára takarva jajgatott:

– Oh jaj nekem nyomorúlt asszonynak!… Azt mondják királyné vagyok, de a
földön csúszó koldusnak is több az ereje!… A fának nem fáj, ha letörik a
virágát, oh, de az anyai szivet fájdalomból gyúrta a Teremtő!


XXVII.

Mig ezek a teremben történtek, Gergely az előszobában ácsorgott.

Ahogy ott áll az öles magas cserépkályha mellett, ugy érzi, mintha
valami pók futna végig az arcán. Odakap. Hát egy pávatoll akad a kezébe.

A kályha két terem között volt, s mellette át lehetett látni a másik
terembe.

– Gergely! – hangzott halkan.

Gergely édes megrezzenéssel fordult vissza.

A Vica arcát látta, az ő pajkos szemeit, ahogy az utolsó teremből hozzá
átpillantott.

– Gyere ki a folyosóra, – susogta a leány.

Gergely kisurrant. A leány már ott várta az ablakfülkében. Megragadta a
kezét.

– Gyerünk le a kertbe!

S vezette. Négy vagy öt szobán mentek át. Valamennyi vastagon be volt
teritve szőnyeggel, s valamennyinek le volt eresztve a nap felől való
oldalon a kárpitja. A falakon király-képek és szent-képek. Egyhelyen
lovas csatakép is. A butorokon és falakon aranyozások. Egyik szoba
veres, a másik fehér, a harmadik kék. Mind más és más szinü. Butor
valamennyiben kevés.

Egy ajtón végre a kertbe jutottak. Gergely föllélegzett.

– Magunk vagyunk, – mondotta Vica.

Fehér ruhába volt öltözve. A ruha valami fátyolszerű szövet. A haja
egy-ágba fonva. A lábán sárga szattyáncipők. Állt az árnyékos homokuton,
egy bokorcsoportozat mellett. Állt mosolyogva, hogy Gergely bámulta.

– Szép vagyok? – kérdezte azzal az őszinteséggel, amely még a gyermekkor
ártatlanságából való.

– Szép, – felelte Gergely. Te mindig szép vagy. Olyan szép vagy mint a
fehér galamb.

– A királyné varratta ezt a ruhát nekem, – folytatta Vica beleöltve
karját a Gergely karjába. Jer, üljünk amoda a hársfák alá. Sokat akarok
neked mondani, és te is bizonyára. Mindjárt megismertem a hangodat,
mikor a vasrácson beszóltál, de nem hittem, hogy te vagy. Sokszor
gondoltam rád. Az éjjel is felőled álmodtam. A királynénak is mondtam
már, hogy itt vagy. Azt mondta, hogy ha a török elmegy, látni akar.

Leültek a hársfa alá egy márvány padra, amelynek a karja két ülő
oroszlán. Innen le lehetett látni a Dunára, s a Duna túlsó partján
Pestre. Kicsi kis piszkos város az a Pest. Magas kőfal keriti körül. A
kőfalon belől apró házak. A kőfalon kivül sárga homokos mező. De Gergely
nem nézte sem a Dunát sem Pestet, ő csak Vicát nézte. Bámulta a leány
arcának liliomhoz hasonló üdeségét, gyönyörű fogait, gömbölyű állát,
vidám, ártatlan szemeit.

– No most beszélj te, – mondotta a leány. Hogy élsz Törökéknél?
Tanulsz-e még sokat? Tudod-e, hogy én most festeni is tanulok. No mit
bámulsz úgy? Még egyet se szóltál!

– Téged bámullak, hogy milyen nagy vagy, és milyen szép vagy!

– Azt a királyné is mondta. Azt mondta, hogy most vagyok fejlődésben. A
kezem, lábam most már akkora, hogy nagyobb nem lesz. Mert a kéz és a láb
csak tizenhárom éves korig nő a lányoknál. Te is szép vagy Gergely.

Pirosság futott végig az arcán, és eltakarta a szemét a tenyerébe.

– Jaj milyen bolondokat beszélek! Ne nézz rám. Szégyellem magamat.

De a fiu is zavart volt. Elvörösödött a füle hegyéig.

Egy percig hallgattak. A hársfán egy madár csicsergett. Talán azt
hallgatták. Dehogy azt hallgatták. Más zenét hallgattak ők. Ebben a
korban szólal meg először az a zene. Magasztos mint az orgonaszó; halk,
mint virágok közt járó szellő susogása.

– Add ide a kezedet, – mondotta a fiu.

A leány készséggel odanyujtotta.

A fiu fogta a leány kezét. Azt várta, hogy mit akar Gergely? Gergely
csak hallgatott és nézett. Egyszercsak fölemelte szép lassan a leány
kezét és megcsókolta.

Akkor a leány elpirult.

– Szép ez a kert, – mondotta Gergely a leány kezét elbocsátva.

Megint hallgattak. Egy hársfalevél leesett az ágról és eléjök hullott.
Arra néztek mind a ketten, aztán a fiu megszólalt:

– Mindennek vége van.

Ezt oly búsan mondotta, hogy a leány szinte ijedten nézett reá.

Gergely fölkelt.

– Gyerünk Vica, mert hátha jön az atyám.

Vica is fölkelt.

Ujra karonfogta Gergelyt. Hozzá is simult. Igy mentek némán tiz lépést.
Akkor azt kérdezte a leány:

– Mért mondtad, hogy mindennek vége van?

– Mert vége van, – felelte Gergely.

És még egynéhány lépést mentek hallgatva, mikor folytatta:

– Én érzem, hogy te nem leszel az én feleségem.

És felsóhajtott.

– Én meg érzem, hogy az leszek, – felelte vigasztalón a leány.

A fiu ránézett. A szemébe nézett.

– Igéred nekem?

– Igérem.

– Lelkedre?.

– Lelkemre.

– És ha a szülőid mást akarnak és ha a királyné mást akar?

– Megmondom nekik, hogy mink már megegyeztünk.

Végigmentek ujra a szobákon. Mikor a folyosóra nyiló ajtóhoz értek, Vica
azt mondta:

– Mig itt a török, nem találkozhatunk, csak ha Bálint urral jösz. Akkor
csak állj ide a kályha mellé. Azután kiizenek majd érted.

Gergely fogta a lány kezét. A leány érezte, hogy a Gergely keze remeg.

– Megcsókolhatlak? – kérdezte Gergely.

Eddig mindig megcsókolták egymást kérdés nélkül is. Gergely érezte, hogy
ez a leány nem az a leány többé, akit otthon Keresztesen testvére
gyanánt szeretett. Több.

A leány is érzett valami effélét, mert Gergely kérdésére mosolygó arca
elpirosodott.

– Hát csókolj meg, – mondotta.

S nem az arcát nyujtotta, mint szokta, hanem az ajakát.


XXVIII.

Délután négy órakor fel volt öltöztetve a kis királyfi, s az udvaron egy
aranyozott hintó várta, hogy leszálljon vele az óbudai völgybe, ahol a
lesátorozott török tábor tulipánmező gyanánt tarkállott.

A királyné azonban még az utolsó órákban sem akarta bocsátani a
gyermekét. A kezét tördelte; a fejéhez kapkodott és sirt.

– Nektek nincs gyermeketek! – mondotta. Neked nincs György barát,
Podmanickynak sincs, Petrovichnak sincsen. Nem tudjátok mi az:
elszakitani a gyermeket az anyai szivtől! Ki tudja mit akar vele a
gonosz pogány! Nem szabad elhagynod engem Török Bálint! Reád bizom a
gyermeket! Te magad is apa vagy: tudod, hogy mi az, mikor az anya a
gyermekét a halálhoz bocsátja látogatóba. Úgy őrizd őt, mintha a magadé
volna.

És mikor ezt mondta: _Nem szabad elhagynod engem_, megfeledkezve minden
méltóságáról, térdre omlott a szőnyegen Török Bálint előtt, és a kezét
könyörgőn nyujtotta feléje.

Ez a jelenet mindenkit megrenditett.

– Az Isten szerelmére, felség, – szólt György barát fölemelve az
asszonyt a földről.

– Felséges királyné, – mondotta mély megindulással Török Bálint, –
elkisérem a kisdedet; és esküszöm, hogy ha csak egy hajaszála is
meggörbül, akkor én a szultánt leszúrom!

[Illustration: György barát.

(Olajfestmény a trakostyani várban.)]


XXIX.

A szultán Óbuda alatt táborozott. Pompás, hármas sátora ott volt
fölépitve a mai császár-fürdő helyén. Csak a neve sátor, valójában egy
palotaszerü fa- és kelmealkotmány, amely belől termekre és fülkékre van
osztva, kivülről meg ragyog az aranytól.

Délután öt óra tájban megindult a magyar hódoló menet a királyi palota
udvaráról. Elől egy huszárszázad, utána a főurak katonasága, ezek után a
kincsvivő apródok. (Az áruló Bornemissza Tamás kincseit vitték el a
szultánnak ajándékul.) Ismét egy csapat királyi katona, majd a főurak
válogatott daliái. Azután maguk a főurak s köztük a fehér-kámzsás György
barát. Szép volt most ez a kámzsa, ahogy ott fehérlett Török Bálint
virágos kék nyári atlaszmentéje mellett. Mint a kék ég meg a fehér
felhő. A főurak között a kis királyfi hatlovas, aranyos hintója. Két
udvarhölgy ül benne, meg a dajka. A dajka ölében a fehér selyembe
öltözött kis piros-pozsgás, térden táncoló királyka.

A lovakat oldalt egy-egy hosszuhaju, selyem sipkás apród vezeti. A hintó
mögött a testőrség. Ezek mögött a budai ostromban vitézkedett tisztek
hosszu sora lovagol.

Gergely egy rézderes kis lovon Török Bálintot követte. Hogy az ura
kedvetlen volt, maga is csöndes kedvvel lovagolt utána. Csak akkor
derült föl, mikor hátrapillantott és meglátta az öreg Ceceyt. Milyen
furcsán ül az öreg a lovon: az egyik lábát, a melyik fából van, meredten
kinyujtva tartja, a másikat meg, amelyik csak térdig van fából,
összehuzza. Aztán a jobb kezével tartja a kantárt s a kardja is
jobbfelől van felkötve.

Gergely sohase látta őt se lovon, se fegyverben, hát csak elnevette
magát.

No furcsa is volt az öreg, hogy igy ki volt nyalva. A nagy sastollas
posztósüveg félre volt ütve a fején, a bajusza meg, – kicsi fehér
bajusz, – olyan hegyesre volt viaszkolva, mint a legényeknek; s hogy
immáron foga nem volt elől, meg a szemei is mélyen ültek az öregségtől,
a vén Ceceyt inkább valami disz madárijesztőnek lehetett nevezni, mint
diszmagyarnak.

Gergely hát fölnevetett, de mindjárt le is szólta érte magát, s
vezeklésképpen megvárta, hogy köszöntse.

– Jónapot apám! – mondotta vigan, – hogyan nem láttam előbb?

– Csak itt csatlakoztam a menethez, – felelte az öreg bámulva. Hát te
micsoda angyalbőrben vagy?

Gergely gyönyörü égszinkék atlaszból való apródruháját, és drága
gyöngyházas kardját értette evvel a szóval.

– Az uram apróddá tett, felelte Gergely. Mindenüvé járok, ahova ő jár. A
királyi palotában is forgok. Most meg a szultán sátorába megyek vele.

Dicsekedett. Mutatni akarta, hogy ő nem olyan semmi ember, mint
amilyennek őt eddig tartották. Abban a körben forog ő, ahol Éva
kisasszony.

A szent-Györgytér ember-emberháton telve volt. Az utcákon ki voltak
nyitva az ablakok. A tetőkön és fákon gyerekek ültek és csimpeszkedtek.
De mindenki csak a királykát nézte. Milyen csepp és máris választott
király!

– Szakasztott olyan a fejetartása mint az apjáé volt, – mondotta egy
asszony.

A kapúban ott piroslott egy tömegben Török Bálintnak háromszáz főnyi
tiszta szép serege. Csupa somogyi fiu, s van közte egy, akinek a feje
mindig kiáll a csapatból.

Hogy ezekhez értek, Török Bálint megforditotta a lovát. A kardja az
égnek villant: állót intett a menetnek.

– Vitezeim! Fiaim! – szólt mélyrezgésü hangon a katonái előtt.
Emlékeztek rá, hogy alig egy hónapja itt ennél a kapunál fogadta meg a
szavamra minden főúr és minden katona, hogy Buda várát sem a németnek
sem a töröknek nem adjuk?

– Emlékszünk, – felelt halk morajban a csapat.

Bálint úr folytatta:

– A németet elvertük. Most a török táborba megyünk a szultán elé. Isten
a tanum és legyetek ti is tanuk rá, hogy én a tanácsban ezt a kimenetelt
elleneztem.

Ezt dörgő hangon mondta. Aztán a hangja zengéstelenné vált, mikor
ekképpen folytatta:

– Én édes fiaim érzem, hogy nem látlak többé bennetek. Isten a tanum,
hogy csak a haza iránt való tekinteteknek engedelmeskedem. Az ég áldjon
meg édes fiaim!

Nem tudott többet mondani: a hangja elcsuklott. Ahogy a kezét
kinyujtotta, a katonák egyenkint szoritották meg. Ez a jelenet fojtó
volt. A szemek megteltek könnyekkel. Török Bálint lehajolt, és egy
katonáját arcon csókolva mondotta:

– Ez az én búcsucsókom mindnyájatoké!

Azzal megsarkantyuzta a lovát, és kilovagolt a várkapun.

– Ugyan-ugyan Bálint öcsém, – mondotta az agg Verbőcy, – mire való az
ilyen ellágyulás?

Török Bálint megrántotta a lova kantárját, és boszusan felelte:

– Ne gondolja ezt ellágyulásnak bátyám. Megmutattam én elégszer, hogy
nem vagyok ólomból.

– Hát aki nem fázik, ne reszkessen.

– No-no bátyám majd meglássuk, ki érzi meg jobban az időjárást.

– Ha nem mondta volna is a császár, – szólt közbe György barát, – el
kellett volna hozzá éppen igy mennünk. Nem szabad ellenségnek néznünk,
aki császár létére maga elhozza nekünk a hatalmát.

– György fráter, – szólt Török Bálint komor pillantással, – te okos
ember vagy, de isten te se vagy. Ha az ember kivül a ruháján hordaná a
szivét, a császár akkor is betakarná azt mielőttünk.

A barát nyugodtan felelte:

– Ha itt volna még a német a nyakunkon, te is másképpen beszélnél.

A kaputól a táborig a janicsárság állott sorfalat. Oly viharosan
csokjasázták a magyar főurakat meg a kis királyt, hogy nem lehetett
miattuk tovább beszélgetni.

A katonák és sátorok tarkaságában haladtak tovább, és egy pár perc mulva
a bégek és pasák pompázó csoportját látták, amint eléjök jönnek a
királyfi fogadására.

Ha valaki a magasból nézte volna ezt a két menetet, bizonyára olyannak
látja vala, mint ha egy nagy virágos mezőn két sor mindenféle szinű
tulipán halad egymással szembe. Mikor összeérnek, megállanak és
bókolnak, aztán összevegyülve haladnak tovább a Duna partján észak felé,
ahol egy palotaszerü hármas sátor zöldellik ki a többi közül.


XXX.

A szultán a sátora előtt állt. Az arca ki volt pirositva, mint rendesen.
Mosolyogva bólintott, mikor György barát kiemelte a kocsiból a kékszemű
kövér kis gyermeket.

Bementek a sátorba. Az ura mögött Gergely is belépett. Kellemes hüvösség
és rózsaillat csapta meg. Az ajtónálló a többit visszatartotta.

A szultán sarkig érő cseresnyeszinű selyemkaftánba volt öltözve. A
kaftánt a derekán fehér zsinór tartotta össze, de a kaftán olyan lenge
patyolatselyemből volt, hogy a karja idomait látni lehetett. És ezektől
a sovány karoktól reszket úgy Europa!

A szultán odabent a kezébe vette a gyermeket, és tetszéssel nézte. A
gyermek rámosolygott és belemarkolt a szakálába. A szultán erre
megcsókolta a gyermeket.

A jelenlevők mindnyájan megkönnyebbülten lélekzettek. Hiszen ez nem a
vérengző Szolimán! Ez egy jólelkű családapa! A tekintete tiszta, a
mosolygása őszinte. Ime a gyerek a turbánon levő gyémántcsillaghoz nyul.
Odaadja neki játéknak. Aztán fiaihoz szól; – Bálint is érti, Gergely is
érti:

– Csókoljátok meg a kis magyar királyt!

És a két szultánfi megcsókolja. Nevet rá mind a kettő. A gyerek is
visszanevet.

– Elfogadjátok-e testvéreteknek? – kérdi a szultán.

– Hogyne, – feleli Szelim, – hiszen ez a gyerek olyan csinos, mintha
Stambulban szülték volna.

Gergely egy pillantást vet körül a sátorban. Micsoda kéklő pompája ez a
selyemnek! A földön is vastag virágos kékszőnyegek. A sátor falán kerek
üvegetlen ablakok. Az egyiken át lehet látni a Margitszigetet. Lent a
sátor fala mellett meg vastag ülővánkosok hevernek.

A sátorban nem volt más, mint a három főur: György frater, Verbőczi meg
Török Bálint, azután a dajka meg Gergely, akit diszes ruhája miatt talán
a kis király apródjának vélt az ajtónálló. Aztán ott volt a két
szultánfi, két pasa meg a tolmács.

A szultán visszaadta a királyfit a dajkának, és tovább is gyönyörködve
nézte, orcáját veregette, kenderszőke haját simogatta.

– Milyen szép, milyen egészséges, – mondotta a tolmácsra pillantva.

Mire a tolmács latinul szólott:

– A kegyelmes szultán azt mondja, hogy a gyermek bájos, mint az
angyalok, és egészséges, mint a legüdébb keleti rózsa.

– Örülök, hogy láttam őt, – folytatta a szultán, – vigyétek vissza az
anyjának, és mondjátok meg, hogy atyja leszek apja helyett, és hogy az
én kardom őrködni fog rajta és országán.

A tolmács forditotta:

– Őfelsége úgy örül, mintha a saját gyermekét látná. Fiául fogadja őt,
és világot uralgó hatalmának szárnyát kiterjeszti fölötte. Ezt mondjátok
meg a királyné őfelségének, s adjátok át az ő legkegyelmesebb
üdvözletét.

A szultán egy megyszinvörös selyemerszényt vett elő a zsebéből, és
kegyes mozdulattal a dajka kezébe csusztatta.

Aztán mégegyszer megcsókolta a gyermeket, és a kezével búcsut integetve,
a sátora belső részébe vonult.

Ez jel volt arra, hogy a szultán teljesitettnek tartja a kivánságát, és
hogy mehetnek.

Mindnyájan fellélekzettek. Arcuk kipirult az örömtől. A dajka szinte
futva vitte kifelé a gyermeket.

Kiléptek a sátorból. Itt a pasák karonfogták a főurakat, és nagynyájasan
kijelentették, hogy a szultán meg fogja őket vendégelni. A kiséret többi
része is, amelyik visszaviszi a királyfit, forduljon meg, és jőjjön
vissza.

– Kisérd vissza a királyfit, – szólt hátra Gergelynek Török Bálint.

Azzal egy pasa karján eltünt a sátorban.

A nap már akkor leáldozott a budai hegyek mögött, és az égről a felhők
tűze világitott alá.

A kis királyfi megint a hintóba került. Jobb kezével pát intett a
pasáknak és a magyar főuraknak, aztán az aranyos hintó újra megindult a
katonák csokjasázó két során fel a budai várba.


XXXI.

Gergely a hintó mögött lovagolt.

A fakezü Cecey elől ment az öregekkel, a fiatalok hátul.

Gergely ott lovagolt Zoltay és Mekcsey mögött egy hízásnak indult
vöröses szőke ifjuval, akinek még az induláskor bemutatta magát.

– Fürjes bátyám, – szólt egyszer az ifjunak. Én csak most kerültem
Budára, hát nem ismerek úgyszólván senkit.

– Mire van szükséged öcsém? Szivesen adok, ha tudok.

Azt hitte pénz kell a fiúnak.

– Egy kis dolgom akad éjfélkor a Szent-György-téren.

– Miféle? – kérdezte amaz elnevetve magát.

Mert most meg azt hitte, hogy a fiúnak szerelmi találkozója lesz.

Megrázta nagy vöröses szőke haját, és szinte kiáltva mondta:

– No lám!

– A dolog nem éppen nevetséges, felelte Gergely, de nem is valami
komoly.

– Szóval: szív.

– Nem a: kard.

– Csak nem verekszel tán?

– Debizony.

– Kivel?

Gergely az előtte lovagló zöld selyematlaszba öltözött Mekcseyre
mutatott.

Erre Fürjes nagyot nézett, és elkomolyodott.

– Mekcseyvel?

– Vele.

– Hallod ez fenegyerek ám!

– Én se vagyok libapásztor!

– Ez már németet is vágott!

– Hát én meg majd őt vágom!

– Tudsz vivni?

– Hét éves koromban kezdtem.

– Az már más.

Azzal kinyujtotta a kezét, és megtapogatta Gergely karján az izmokat.

– Nem vastag, mondotta, jobb ha megkérleled.

– Én? Már hogy kérlelném meg!

– Megver, – mondotta Fürjes aggodalmasan.

– Hogy lehet ilyet előre tudni! – felelt hetykén Gergely.

A mellét kifeszitve pillantott az előtte lovagló Mekcseyre, aztán azt
mondta Fürjesnek:

– Hát lesz tanum ugy-e bátyám?

Fürjes a vállát vonogatva felelte:

– Hiszen ha csak tanu kell, hát szivesen, de ha valami baj lesz…

– Mi lenne?

– Már akármi, de én aztán helyetted, miattad nem verekszem.

A menetben mozgolódás és zúgás támadt.

Értelmetlen kiáltások, paripák hánykolódása. A nyakak mintha
megmerevedtek volna: mindenki a várra nézett.

Akkor nézett fel Gergely is.

Hát lám ott lengett a budai kapun három nagy lófarkas zászló. A
templomokon, tornyokon is. A kapunál pedig alabárdos török őrség
turbánozik a magyar helyén.

– Elveszett Buda! – üvölti egy kisérteti hang.

S tőle mint az átszálló széltől megborzong az egész tömeg.

A fakezü Cecey az.

Senkise felel. Az arcok sápadtak. És a némaságot még dermesztőbbé teszi
egy müezzin éneke, aki a Boldogasszony temploma tornyáról messze-búgó
hangon illalláhozza az esti imát.


XXXII.

Gergely a sereg egy részével vágtatást rohant vissza a táborba.

Fel kell verni az urakat! Égbekiáltó gazság történt!

A sátornál azonban a vörös sapkás bosztandsik állták utjokat.

– Be kell mennünk! – kiáltotta szinte lángot okádva Mekcsey, – vagy
küldjétek ki az urakat!

A bosztandsik nem feleltek, csak tartották a dárdájokat.

Gergely törökül szólott:

– Török Bálint urat küldjék ki egy szóra!

– Nem lehet! – felelték a bosztandsik.

Gergely egyet került a lovával. Fölment a dombra a szpáhik közé, hogy
talán innen lekanyarodva hozzájuthat a lakomázó magyar urakhoz.

Egy sátor előtt magyar hang kiáltott rája:

– Te vagy Gergely?

Gergely megismerte Mártonfalvyt.

Ott ült egy szpáhi-sátor előtt, és két törökkel sárgadinnyét evett.

– Én vagyok, felelte Gergely.

– Mit keresel erre?

– Az uramhoz akarok jutni.

– Nem férhetsz ahoz mostan! Gyere tarts velünk!

Ezt mondván lekanyaritott egy szép falatot, és a bicskája hegyére tűzve,
Gergelynek nyujtotta.

Gergely a fejét rázta.

– Nem kell.

– No csak gyere, – szólt Martonfalvay, – ez a két török jóbarátom nekem;
aztán majd ha meggyujtják a fáklyákat, lemegyünk mink is, és
hozzácsatlakozunk az urunkhoz.

– Dsere madsar testver! – szólt jókedvüen az egyik szpáhi, egy testes
vállas barna ember.

És husos kezével hivólag intett Gergelynek.

– Nem lehet, – felelte mogorván a fiu.

És tovább ment.

Lekerült a sátorutcán a pattantyusok, vadászok és janicsárok közé, mig
végre ismét a szultán sátorához jutott.

A bosztandsik itt is kört áltak; innenfelől se juthatott Török
Bálinthoz.

A magyar ifjak még mindig ott vártak és kiabáltak, ahol előbb. A
lakoma-sátorból kihangzott a török zene; pengett az érchúru kánun,
dörgött a sok koboz, és sivalkodtak a sipok.

– Gazemberek! kiáltotta Mekcsey a fogát csikorgatva.

Fürjes csaknem sirt dühében:

– Ha az én uram a várban marad, nem esik ez rajtunk.

A barát apródja volt ő. Mindenhatónak tartotta a barátot.

S hogy a zene elhallgatott, mindnyájan kiáltoztak:

– Urak odabent! Gyertek ki uraink! A török megszállta a várat.

Azonban senkise jött elő. Az ég felhős volt. Egyszer csak megindult az
eső, és esett körűlbelöl félóráig. Akkor elállott. Az égen úgy siettek a
fekete felhők kelet felé, mint a menekülő hadak. De a hűs tiszta levegő
jólesett a forró poros nap után.

Végre az urak éjfél felé előjöttek. Csoportosan tolongtak ki a sátor
kapuján. A táborban hosszú fáklyás-sor kanyarodott fel Buda kapujáig, s
a levegőt a keleti fáklyák füstje tette illatossá.

Már akkor Martonfalvay is ott volt, s a bosztandsik összebocsátották a
külső urakat a belsőkkel.

Martonfalvay a lován ülve kiáltotta elő a lovászokat, s az urak
egyenkint ültek fel a lovakra.

A fáklyák fényénél lehetett látni, mint válnak a piros arcok halaványnyá
a rettenetes hir hallatára.

A barát úgy kiválott a fehérségével közülök, mint valami kisértet.

– Ne sirj! – mondotta a mellette lovagló Fürjesnek. Nem illik a könny
férfi szemébe!

Egyenkint páronkint hármankint robogtak el a fáklyások utcáján az urak
fel Budavárnak.

Gergely még mindig nem látta Bálint urat.

Martonfalvay ott állt mellette, és szintén aggodalmas arccal nézett a
sátor kapujára, amelyből vöröses fény omlott ki az éjszakába.

Az utolsó úr, aki előjött, Podmaniczky volt. Ez tántorogva jött ki két
török tiszt karján. Ugy kellett fölemelni a lovára.

Azután még egynehány tarkabarka szerecsen jött elő: a szolgák.

Azután senki.

A sátor kárpitja lehullt, és eltakarta a sátor világosságát is.

– Hát ti ketten mit vártok? – kérdezte egy strucctollas nagyhasu török.

– Az urunkat, Török Bálintot.

– Hát nem ment még el?

– Nem.

– Akkor ő az, akivel a kegyelmes padisah beszél.

– Megvárjuk, – szólott Martonfalvay.

A török vállat vont és elment.

– Én nem várhatom meg, – szólt Gergely nyugtalanul, – nekem éjfélkor
fent kell lennem.

– Hát csak eredj öcsém, – felelte Martonfalvay, – aztán ha valami
törököt találsz az ágyamban, hát csak vesd ki belőle.

Tréfának mondta, de Gergely nem nevetett. Kezet nyujtott
Martonfalvaynak, és vágtatást ment fel Buda várába.


XXXIII.

A hold már akkor ujra kisütött, és megvilágitotta a budai utat.

A kapun álló lándsás törökök rá se néztek. Még most jöhetett, mehetett
az egyes ember szabadon. Ki tudja holnap nem rekesztik-e ki a magyart
végképpen a várból?

A ló menése csattogásra vált a kövezeten. Gergely a házak előtt is
lándsás janicsárokat látott. Minden ház előtt egy janicsár. Minden
tornyon egy félholdas lófark. Csak a Boldogasszony templomán áll még az
aranyos kereszt.

Gergely a Szent-György-térre ért. Nagy bámulatára nem látott ott senkit.

Körüllovagolta a kútmedencét, az ágyukat. Senki, senki.

Ekkor leszállt, és hozzákötötte a lovát egy ágyunak a kerekéhez.

– Mit csinálsz itt? – kiáltott rája egy török.

– Várok, felelte Gergely törökül. Csak nem félsz tán, hogy elviszem az
ágyut?

– Nono, – szólt a topcsi barátságosan. Hát török vagy te?

– Nem én.

– Hát akkor menj haza.

– De nekem itt ma becsületbeli ügyem van. Légy kérlek türelemmel.

A török ekkor a fiunak szegezte a dárdáját:

– Menj!

Gergely eloldozta a lovát és ráült.

A fehérvári kapu felől gyalog és futva jött valaki.

Gergely megismerte Fürjest, akinek szőkesége szinte világitott az
éjszakában.

Eléje ment.

– Mekcsey a Bálint úr házában van, – szólott Fürjes lelkendezve. Jer,
mert az utcán nem engednek beszélni a janicsárok.

Gergely leszállott a lováról, és gyalog ment tovább Fürjessel.

– Hogyan történt ez a gazság? – kérdezte Gergely.

Fürjes vállat vont:

– A lehető legegyszerübben. Mig a kiskirálylyal lent voltunk a táborban,
a janicsárság bejött a kapun, mintha az épületeket akarná megnézni.
Jöttek mentek, bámultak. De mindig többen. Mikor már minden utca tele
volt, egy kürtszóra előrántották a fegyverüket, és mindenkit bekergettek
a házakba.

– Gyalázatos módja a várfoglalásnak, – szólt Gergely keserűn.

A palota ablakai nyitva voltak. Az egyik emeleti ablakban két fej
látszott.

A kapu előtt épp akkor váltakoztak az őrök, s a kapu alját egy
nagytermetű janicsár állotta el.

– Mit akartok? – kérdezte félvállról.

– Idevalók vagyunk, – felelte Gergely szárazon.

– Most kaptam a parancsot, szólt a török, hogy: ki akárki, be senki!

– Én a Török Bálint házanépe vagyok, – szólt Gergely hevesen.

– Menj haza fiam, – szólt lenézően a török, – Szigetvárra.

– Ereszsz be! – kiáltott Gergely dühösen, a kardjára csapva.

A török kihúzta a kardját.

– Takarodsz!

Gergely elbocsátotta a ló kantárát, és szintén kardot rántott. Talán
abban bizott, hogy nincs egyedűl. Az óriás török egyet mozdult, és a
kardját felvillantva, Gergely fejének csapott.

Gergely felfogta a vágást, s a kardja szikrát vetett a félhomályban.
Ugyanebben a pillanatban macskaügyesen előre szökkent s visszacsapott. A
vágás a töröknek a nyakát találta.

– Allah! – bődült fel a török.

A falnak tántorodott, de úgy hogy ropogva hullt a háta alól a vakolat.

Az emeletről kiáltás hangzott alá:

– Szurd!

Gergely markolatig döfte a kardját a török mellébe.

Bámulva nézett az óriásra, mikor látta, hogy az elejti a kardját, és
zsákként dől el a fal mellett.

Gergely körülnézett. Fürjest kereste. Az sebesen futott a királyi palota
felé.

Helyette három nagysüvegü janicsár közelitett dühös rohanással és
szitkozódva. A fiu látta, hogy nincs veszteni való ideje. A kapura
ugrott és benyitotta. Azután gyorsan elreteszelte belőlről.

Az esettől felizgatva remegő lábakkal tett egynehány lépést, azután hogy
valaki dübörögve jött belülről a falépcsőn, leült a kapuboltozat alatt
levő tölgyfapadra, és a homlokát törölgette.

Zoltay jött. Kivont kard volt a kezében. Nyomában Mekcsey. Az is kardot
tartott. A kapualjban levő lámpás mind a kettőnek megdöbbent arcát
világitotta meg, mikor őt meglátták.

– Itt vagy már? – kiáltott Zoltay. Nem esett bajod?

Gergely a fejével intett, hogy nem.

– Leszurtad a törököt?

Gergely a fejével intett, hogy igen.

– Gyere a szivemre, te kis hős! – kiáltotta Zoltay lelkesen.

És összeölelgette a tizenöt-esztendős fiut, aki az imént tette le a
vitézség próbáját.

A kapun dörömböztek.

– Menekülnünk kell, – szólt Mekcsey, – a janicsárok összefutottak. Hanem
előbb kezet fiú! Ne haragudj rám, hogy megbántottalak.

Gergely kezet nyujtott. Kábult volt. Azt se tudta mi történik vele.
Szótlanul engedte magát tova hurcolni, csak akkor ocsudott fel, mikor a
két ifjú lepedőkből kötelet csavart össze. Mekcsey felszólitotta, hogy
ereszkedjék le elsőnek az ablakon.

Gergely lenézett.

Lent egy emeletnyi mélységben a királyi konyhakertet látta maga alatt.


XXXIV.

Másnap ismét megjelent Ali aga a királynénál, és igy szólt:

– A kegyelmes padisah jónak látja, hogy török katonaságot tegyen Buda
várába, amíg fiad föl nem nevekedik. A gyermek nem képes Buda várát
fentartani, a kegyelmes padisah meg nem járhat minduntalan ide két-három
hónapi távolságból. Addig az ideig elég lesz nektek felség Erdélyország,
meg az ezüst és aranybányák, meg a sóbányák, amelyek ott és ahoz közel
vannak.

A királyné már akkor minden roszra el volt készülve. Megvető nyugalommal
hallgatta a követet. Ez folytatta:

– A kegyelmes padisah tehát oltalma alá veszi Buda várát és
Magyarországot; s néhány nap mulva irásban adja át császári igéretét,
hogy téged és fiadat meg fog védeni; s mihelyt a gyermek nagykoru lesz,
Budát és az országot visszaadja.

Az urak mind jelenvoltak Török Bálint és Podmaniczky kivételével. A
barát a szokottnál is szintelenebb volt. A fehér kámzsával szinte
egybefolyt az arca.

A követ folytatta:

– Budavár a Duna és Tisza vidékével együtt tehát a felséges padisah
oltalma alá kerül, felségtek pedig Lippára költöznek, és onnan
kormányozzák Erdélyt és a Tiszán tuli országrészt. Budán két kormányzó
lészen: egy török és egy magyar. Ez utóbbi méltóságra a kegyelmes úr
Verbőcy István őnagyságát fogja kinevezni, s birája és kormányzója lesz
ő a tartomány magyar lakosainak.

Az urak a trón körül mind csüggedt arccal, leírhatatlan szomorúságban
állottak.

Mikor a követ elment, egy percnyi csend maradt utána a teremben.

Akkor a királyné fölemelte a fejét és rájok nézett.

Verbőcy sirva fakadt.

A királyné arcán is könycsepp gördült végig. Letörölte és rekedten
szólott:

– Hol van Podmanicky?

– Elment, – felelte Petrovich.

– Bucsúzás nélkül?

– Sváb kapásnak öltözve szökött meg ma hajnalban.

– Bálint még mindig nem jött haza?

– Nem.


XXXV.

A következő napon a törökök kidobálták a Boldogasszony templomából a
harangokat. Az oltárképet leszaggatták; Szent István király állószobrát
összedöntötték; az aranyozott és képekkel ékesitett oltárokat kiszórták
a templom elé, s kiszórták a márványból és fából faragott
angyal-szobrokat és a misekönyveket is. Az orgona is elpusztult. A
cinsípokat két szekér vitte le a tábori golyóöntőknek; az ezüst sípokat
és remek művű arany és ezüst gyertyatartókat, oltárszőnyegeket és
oltárteritőket, miseruhákat három másik szekér vitte le a szultán
kincstartójának. A templom gyönyörű falfestményeit bemeszelték. A
toronyról leütötték a keresztet, s egy nagy aranyozott réz félholdat
vontak és tűztek a helyére.

Szeptember 2-án fellovagolt a szultán a pasák kiséretében a várba. A két
fia is vele volt.

A Szombati-kapuban díszbeöltözve várták az összes agák és
trombita-harsogás között kisérték a templomba.

A szultán leborulva adott itt hálát a törökök istenének.


XXXVI.

September 4-én negyven ökrös szekér kanyarodott le a királyi várból a
dunai hajóhidra.

A királyné hurcolkodott.

A palota udvarán ott álltak már a hintók is, s körülötte
összesereglettek a főurak. Mindnyájan elkisérték, csak Verbőcy maradt
itt s vele az ő kedves katonája: Mekcsey.

Gergely is ott állt az urak mögött, s egyszer csak megpillantotta
Fürjest.

– No Gergely, – mondotta az leereszkedőn, – hát te nem jössz velünk?

– Semmi _te_, – felelte Gergely megvetőn, – nyulaknak öcscse nem vagyok.

A szőke legény megrándult, de aztán hogy Mekcseynek a szúró tekintetével
is találkozott, hallatlanná tette a sérelmet.

Az öreg Cecey is ott volt lóháton az urak sorában.

Gergely rátette a kezét a nyeregkápára:

– Apám.

– Jónapot, fiam.

– Kegyelmed is elmegy?

– Csak Hatvanig.

– Éva is?

– Őt is magával viszi a királyné. Menj föl ma ebédre az asszonyhoz és
vigasztald.

– Mért eresztik el Évát?

– Verbőcy mondta, hogy ereszszük el. A jövő évben, ne félj,
visszajönnek!

Nem beszéltek többet. A testőrök megjelenése jelezte, hogy jön a
királyné.

Jött. Gyászruhába volt öltözve. Asszonyai között ott volt a kis Éva is.

Könnyü, diószinü csuklyás selyem utiköpönyeg borult a vállára, de a
csuklyát még nem vonta föl. Körülnézegetett, mintha keresne valakit.

Gergely átfurakodott az urak lovai között, és mellette termett.

– Te nem jösz velünk?

– Mennék, – felelte búsan Gergely, – de az uram még nem jött haza.

– Utánunk jöttök?

– Nem tudom.

Erre a válaszra a leányka arca is elborult.

– Ha nem jöttök utánunk, mikor látlak?

– Nem tudom.

Ekkor a fiu szeme megtelt egy könnycseppel.

A királyné már beült a nagy-terjedelmü födeles, ablakos bőrhintóba.

Vica a kezét nyujtotta Gergelynek:

– Ugye, nem felejtesz el engem?

Gergely azt akarta mondani: Nem, Vica, nem, még a másvilágon se!

De hogy nem tudott szólani, csak a fejét rázta.


XXXVII.

Tiz nap mulva a szultán is útrakelt.

Török Bálintot magával vitte rabláncon.

Vége a második résznek.




HARMADIK RÉSZ.  A RAB-OROSZLÁN.


I.

Egy lovas állt a Berettyó partján, kék-köpönyeges, vörös-süveges,
király-katonája.

Egyet intett a partról a süvegével, s átkiáltott a füzfabokrokon:

– Hahó! itt a viz!

Azzal leléptetett a napfénytől meleg, süppedékes parton a buján sárgálló
gólyavirág közé.

A ló térdig ment a vizbe, s lenyujtotta a nyakát, hogy igyék.

Azonban nem ivott.

Ahogy visszaemelte a fejét, orrából szájából csurgott a viz. Visszafujta
és a fejét rázta.

– Mi lelte ezt a lovat? – dünnyögött a vitéz. Hát mért nem iszol ebadta
Tatárja?

A ló megint lenyujtotta a fejét, megint kirázta a vizet orrából,
szájából.

A mezőn át ekkor még tizennyolc különféle öltözetü magyar lovas érkezett
oda s köztük egy szálas, sovány ember, akinek sastoll volt a süvegébe
tűzve s köpönyeg helyett meggyszinű posztómente takarta a vállát.

– Hadnagy uram, – szólt föl a vitéz a vizből, – nem értem, mi a baja
ennek a lónak: nem iszik!

A sastollas ember beugratott a vizbe, és figyelmesen nézett a
hullámokra.

– Véres a viz, – mondta a fejét fölemelve.

A part köröskörül fűzfabokorral volt besűrűzve. A bokrok barkától
sárgállottak; a föld kék az ibolyától. A tavasz édes illatát köténynyel
hordta innen a délutáni szellő.

A hadnagy egynehány lépést ment fölfelé a vizben.

A parton egy ingre vetkőzött embert találtak, amint egy fűzfatörzsökön
ült, és a fejét mosta a patakban.

A dolmánya, két sárga csizmája, süvege, kardja mellette hevert a gyepen.

Hát ettől a mosdástól vált véressé a Berettyó vize.

– Ki vagy te öcsém? – kérdezte a hadnagy.

Az ember fölemelte az arcát. Husz huszonkét éves barna ifju volt. A vér
a félarcán sűrűn gyöngyözött.

– Ki vagy öcsém? – ismételte a hadnagy.

Az ifju kedvetlenül felelte:

– Mekcsey István vagyok.

– Én meg Dobó István, – mondotta a hadnagy. Hát mi bajod öcsém?

– Megvágott egy török, – felelte az, a tenyerét a fejére tapasztva.

– Török, – szólt Dobó megvillanó szemmel. A pogány mindenit annak a
töröknek, nem lehet még messze. Hányan vannak? Hé fiuk! Kardra!

Azzal kiugratott a vizből.

– Ne fáradjanak, – szólt Mekcsey, – azt már nem ütik agyon.

– Dehogynem a pogány tagadóját! Nem lehet még messze!

– Itt van mögöttem – mondotta Mekcsey; – én már agyonvágtam.

– Hol?

– Itt van a füzesben mintegy ötven lépésnyire.

Dobó leszólitotta a lóról a fegyverhordozóját:

– Vedd elő a tarisznyát, – mondotta neki, – és lásd el az urfit
tépéssel, kötéssel.

– Amoda feljebb vannak még, – szólt Mekcsey a tenyerét a fejére
tapasztva.

– Törökök?

– Nem: egy öregúr meg a felesége.

Aztán megint lehajolt, hogy a fejét mossa.

Dobó a vizparton felszöktette a paripáját, s nehány lépésre egy másik
embert talált.

Ez is ingre vetkezve ült a patak partján. Ősz öreg ember volt. Egy kövér
öreg asszony mosta sirva a fejét.

– Adjon isten! – kiáltotta Dobó. Nagy-e a seb?

Az öreg fölnézett, és vigan felelte:

– Nem tud a török nagy sebet adni!

Akkor látta Dobó, hogy az öregnek csak fél keze van.

– Ejnye de ismerős! – mondotta a lováról leszállva.

Az öreg ujból fölnézett:

– Lehet, – mondotta, – hogy ismersz, én ugyan soh’se láttalak.

– Dobó István vagyok.

– Dobó? – szólt az öreg egy percig tünődve.

Azután fölemelkedett és fölkiáltott:

– Nini! Te vagy az Pista öcsém! Hát hogyne ismernél! Voltál is nálam, az
öreg Ceceynél.

S itt a két ember melegen kezet fogott.

– Hát mi volt itt bátyám? Hogy kerülnek ide a pusztába?

– Ej, szól az öreg újból átadva a fejét a feleségének, a kutya pogány
megtámadta a kocsimat. Még az volt a szerencsém, hogy az az ifju éppen
akkor ért utól bennünket, mikor a pogány nekünk esett. No derék legény!
Úgy vágta a törököt, csakúgy dőltek tőle. De magam is közibök csapkodtam
ám a kocsiról.

– Hányan voltak?

– Tizen a kutyák, hogy a gyehenna emészsze meg őket! Még szerencse, hogy
meg nem birtak. Van vagy négyszáz arany nálam, ha nem több.

S rácsörditett egyet az oldalára.

– Nem halt meg az ifju? – kérdezte az asszony.

– Nem egy cseppet se, – felelte Dobó. – Amoda alább mosakodik az is.

Ezt mondva, a közelben pirosló török halottra pillantott.

– Megnézem már, – mondotta – miféle néppel volt dolguk?

És benyargalászta a patak és út mellékét.

A füzesben hét holttestet talált: két magyart és öt törököt, az úton meg
egy háromlovas hintószekeret, amely bele volt dőlve az árokba. Egy
fiatal kocsisgyerek a ládák összerakásán fáradozott.

– Ne vesződj öcsém, – mondotta neki, – mindjárt kapsz segitséget.

Azzal visszatért Mekcseyhez.

– Nem egy török van itt öcsém, – mondotta neki – hanem öt. Szép vágások!
Becsületedre válik!

– Még egynek kell lenni, – felelte Mekcsey. – Az talán a vizben van. Az
én katonáimat megtalálta-e?

– Meg szegényeket, – felelte Dobó. – Az egyiknek kétfelé esett a feje.

– Csak hárman voltunk.

– És a török?

– Tizen voltak.

– Négy elfutott?

– El.

– Igy szokott a török, – felelte Dobó nevetve.

Azzal leszállott a lováról, és megnézte az ifjú fejsebét.

– A vágás hosszú, de nem mély, – szólt a sebet összenyomva.

Maga rakott rá tépést, és maga kötötte be szorosan egy
gyolcsfoszlánynyal.

És eközben beszélgettek:

– Hát hova mégy öcsém?

– Debrecenbe.

– Csak nem Törökékhez tán?

– De éppen oda.

– Ejnye öcsém, van ott nekem egy kedves emberem: Bornemissza Gergely.
Gyerek lehet még. Ismered?

– Éppen azért megyek. Levelet irt, hogy szeretne hozzám jönni a hadba.

– Már akkora a fiu?

– Tizennyolc éves.

– Persze a Bálint úr népe elszéledt.

– Biz azokat szétfújta a szél, mióta az úr nincs idehaza.

– Tinódy is elment?

– Ide-oda csavarog. De lehet, hogy most az is Debrecenben van.

– Hát tisztelem, csókolom azt is, meg a két Török fiut.

Mig igy beszélgettek, Dobó feltürte a zekéje ujját, és rongyot vett a
kezébe. Az arcát, kezét mosta meg Mekcseynek, mig egy katona a ruháiról
tisztogatta le a vérfoltokat.

– Az öreg ott van? – kérdezte Mekcsey, Ceceyék felé intve.

– Ott. Nincs nagy baja. Nem vagy éhes, öcsém? – Nem, csak szomjazom.

Dobó a kulacsért intett, a többi katonát meg elküldte a hintó
rendbeszedésére.

Aztán Ceceyékhez mentek, akiket már a hintó mellett a gyepen találtak.

Az öreg is ivott, és egy pulykacombot tartott a kezében.

– Tartsatok velünk! – kiáltotta vigan. – Csakhogy nem esett bajod,
öcsém!

A katonák összeszedték a zsákmányt: öt török lovat, ugyanannyi
köpönyeget és mindenféle török fegyvert.

Mekcsey egy pillantást vetett a lovakra, azután a földön heverő
fegyverekre mutatott.

– Válaszszon bátyám, – szólt Ceceynek. – A zsákmány közös.

– Kell is nekem, – felelte az öreg nevetve. – Van énnekem elég lovam,
elég fegyverem.

– Hát akkor Dobó bátyámat kinálom meg egy fegyverrel.

– Köszönöm, – felelte Dobó. – Már hogy választanék. Nem harcoltam érte,
nincsen jussom hozzá.

– De csak válaszszon.

Dobó a fejét rázta.

– A zsákmány a tied az utolsó gombig. Ajándékot meg hogy fogadnék el
tőled?

– Nem adom ingyen.

– Az már más, – szólt Dobó vágyó pillantást vetve egy remek művü kardra.
– Hát mi az ára?

– Az, hogy ha várkapitány lesz kegyelmed, hát engem szólit magához, ha
szorul a csizma.

Dobó elnevette magát.

– Igy nem veszünk.

– Hát más árt szabok: jőjjön el velem Debrecenbe.

– Az se lehet öcsém. Én királyi biztos vagyok most. Bitang birtokokon
szedem a tizedet.

– Hát válaszszon úgy, hogy ajándékozzon meg cserébe a barátságával.

– Az már úgyis a tiéd. Hanem hogy meg ne haragudjál rám, elfogadok
egyet, a jövendő ismeretségünk fejében.

És a kardokat vizsgálva folytatta:

– Ezek úri törökök voltak. Az egyik bég. Vajjon hova valók?

– Azt hiszem, fejérváriak.

Dobó fölvette a kardokat. Az egyik bársonytokos türkiszes volt; a
markolata aranyozott kigyófej; a kigyófej két szeme két gyémánt.

– No ez a tied öcsém, ezt nem választom, mert ez vagyont ér.

Két kevésbé diszes, török pengéjü kard volt még ottan. Dobó fölvette az
egyiket, s karikába hajtotta a pengéjét.

– Ez aztán acél! – mondotta jókedvvel. – Hát ezt, ha nekem adod,
megköszönöm.

– Szivesen, – felelte Mekcsey.

– De mármost, ha ezt nekem adod, tedd meg azt a szivességet, hogy vidd
el magaddal Debrecenbe, és ha ott van Tinódy, mondd meg neki, hogy irjon
rá valami igét. Amit akar. Van ott aranyműves, aki beleégeti a pengébe.

– Szivesen, – felelte Mekcsey. – Magam is iratok vele erre a kigyós
kardra.

Egyet suhintott a görbe karddal, és felkötötte a másik mellé a jobb
oldalára.

– Találtatok-e pénzt a török tisztnél? – kérdezte a Dobó katonáit.

– Még nem motoztuk meg.

– Hát motozzátok meg.

A legény néhány perc mulva magával hozta az egész törököt. Csak úgy a
gallérjánál fogva húzta oda a gyepen.

Ott motozta meg.

A vörös-bársony bugyogón nem volt zseb, hanem az övében találtak egy
zacskó aranyat, meg mindenféle ezüstpénzt.

– Ez jó lesz költségre, – szólt derülten Mekcsey. – Katona embernél
mindig elkél.

Még egy rubintos turbánforgó volt ott, meg egy aranylánc. Ezt a bég az
ingen belül viselte, s kókuszforgácsra csavart pergamen talizmánt
hordott rajta.

Mekcsey a tenyerére tette a két aranymarhát és odakinálta Ceceynek:

– Ebből már kell választania bátyám uram.

– Tedd el öcsém azt is, – szólt az öreg a kezével legyintve. – Csak nem
tüzök forgót vén létemre!

– Vigyük el a lányunknak azt a láncot, – szólalt meg az asszony. – Van
egy szép kisasszony-lányunk, – mondotta magyarázón, – a királyné
udvarában.

– Gyertek el öcsém a lakodalomba! – rikoltotta Cecey a lábát rázva. –
Még egyszer kitáncolom magamat, mielőtt meghalnék.

– Ki veszi el? – kérdezte Mekcsey a láncot az asszony tenyerébe
eresztve.

– A királyné hadnagya. Fürjes Ádám. Ismerik talán?

Mekcsey nemet intett.

– Derék ifjú, – mondotta az asszony. – A királyné házasitja ki a
leányomat.

– Isten éltesse őket, – mondotta Dobó.

Mekcsey[1] a katonákhoz fordult és a ruhákat meg a disztelen fegyvereket
nekik ajándékozta.

– Hát Dobó bátyám, – mondotta most már víg arccal, – csakugyan nem jöhet
Debrecenbe?

– Ha egy kis érkezésem szakadna, bizony örömest elmennék. Majd meglátom
egy hét mulva. Ez a tizedszedés, – szólt a fejét rázva, – minden napomat
gonddá teszi.

– Nehéz munka.

– Bizony nehéz ebben a fölfordult világban, mikor mindenki a máséban
akar szüretelni.

Dobó szolgája odahozta a Mekcsey köpönyegét és süvegét. Biz az mind a
kettő kiment a formájából.

Mekcsey boszankodva forgatta a kezében a süvegét. Végig volt hasitva.

– Sohse boszankodjál, – szólt Cecey. – Ha nem volna meghasítva, nem
férne most a fejedre.

A ruhák még vizesek voltak, no de estig majd megszáritja a nap, meg a
szellő.

– Hát én most nem megyek el – mondotta Dobó, – hanem a katonáimból
válaszsz egypárt, hogy elkisérjenek.

– Nem tudom, együtt megyünk-e, – kérdezte Mekcsey Ceceyékhez fordulva. –
Együtt megyünk tán?

– Hova? – szólt az öreg.

– Debrecenbe.

– Együtt.

– No Akkor három katonát elfogadunk a hadnagy urtól.

– Amennyit akarsz, – felelte Dobó szivesen.

Mig az öreg házaspár uzsonnázott, ők ketten bejárták a holtakat. A
holtak közt egy harminc éves forma nagytestü török kezét-lábát szétvetve
hanyatt feküdt. Kék posztó-bugyogó volt rajta. A szemén érte a vágás.

– Ezt ismertem, – mondotta Dobó. Azt hiszem, egyszer verekedtem is vele.

A két magyar katona csunyán össze volt szabdalva; az egyiknek letakarták
a fejét kendővel.

A törököket gyomron szúrták, és belevetették a Dobó katonái a
Berettyóba, a magyaroknak meg sirt ástak a parton egy vén fűzfa tövében,
és kardostól belefektették őket.

Szemfödőül rájuk teritették a köpönyegüket.


II.

Konstantinápoly déli sarkán egy régi vár áll. Falai magasak. Belül két
köpcös torony, ilyenforma rendben:

[Illustration]

A vár falát felében a Márványtenger mossa, felében faházak környezik.

Ez a hires Jedikula, magyarul Héttorony. A hét toronyba van betömve a
szultánnak minden kincse.

A középső kettőben az arany és gyöngyös ékszerek. A tenger felől
levőkben az ostromszerek, kézi fegyverek és ezüst kincsek. A másik
kettőben a régi fegyverek és a régi okmányok, iratok, könyvek.

Itt e hét torony között őrzik a fejedelmi rabokat is. Mindeniket
másképpen. Némelyiket láncon és sötét kőlyukban, másikat olyan
kényelemben, mintha otthon volna: járni engedik egész nap a várkertben,
a zöldséges kertben, a tornyok erkélyén, a fürdőben; szolgát tarthat
hármat is; leveleket irhat, látogatókat fogadhat, muzsikálhat, ehetik,
ihatik, csak éppen ki nem mehet.

*

Egy tavaszi napon két ősz ember ült a Jedikula kertjében egy padon. Mind
a kettőnek könnyűfajta bilincs kigyózta körül a lábát.

Az egyik előrehajolva a térdén könyökölt; a másik a pad karján
széjjelvetett kézzel hátratámaszkodott, s a felhőket nézte.

Ez, aki az eget nézte, őszebb volt, mint a másik. Szakálla a melle
közepéig ért, a haja meg fehér sörényként lengte körül a fejét.

Mind a kettőn magyar ruha. Haj, a magyar ruha sok rabon kopott itten.

Ültek szótlanul.

A tavaszi nap langyos melegséggel öntötte el a kertet. A ciprusok és a
babérfák között virágzott már a liliom, tulipán, a pünkösdi rózsa. Fejük
fölött egy vén pizáng öles levelei itták a napsugarat.

A felhőket néző ember leemelte izmos karját a padról, és keresztbe
fonta. Eközben a társára tekintett és igy szólt:

– Min gondolkozol Majlád barátom?

– Egy diófámon, – felelt az előrehajló. Fogarason van egy vén diófám.

A két ember megint hallgatott, aztán egynehány perc mulva Majlád szólalt
meg:

– A külső ágai elfagytak. Kihajtott-e? Ezen tünődöm.

– Kihajtott bizonyosan.

Megint hallgattak egyet, aztán Majlád szólalt meg ismét:

– Hát te Bálint, min gondolkozol?

– Azon, – feleli búsan Török Bálint, hogy a kapi aga épp olyan gazember,
mint a többi.

– Ezen én sohse kételkedtem.

– Azt mondták, hogy ravasz. Harmincezer aranyat küldött neki a
feleségem, hogy ravaszkodja le ezt a láncot a lábamról. Ennek már három
hónapja.

Megint hallgattak egyet. Majlád lenyult egy pitypangért, amely
kisárgállott a fű közül. Leszakitotta. Egy darabig morzsolgatta a
kezében, aztán lehullatta a földre. És megint megszólalt:

– Az éjjel arra gondoltam, hogy én még mindig nem tudom, miért ejtettek
téged rabul?

– Azt jóformán magam se tudom.

– Te elvégre is megvoltál a magad fészkén: rólad nem mondhatták, hogy
királyságra vagy fejedelemségre áhitozol.

– Magam is sokszor tépelődtem ezen. A töröknek nem kell ugyan valami
nagy ok, hanem hogy mégis a sok közül mi ártott nekem leginkább, azt
magam is szeretném tudni.

Az udvaron egy csapat kapudsi ment át dobszóval, azután ismét magukra
maradtak.

Bálint folytatta:

– Azt gondolom mégis az az éjjeli beszélgetés volt a fő ok. A szultán
azt kérdezte tőlem, hogy miért jelentettem meg a németnek az ő
jövetelét. A németnek? – kérdeztem csodálkozva. Nem a németnek
jelentettem én meg, hanem Perényinek. Az egy-kutya, – felelte a szultán;
– Perényi a némettel tartott. És akkor a szultán dühösen szólt rám: Ha
nem értesitetted volna őket, itt leptük volna a német tábort: minden
urat elfogtunk volna és összetörtem volna Ferdinánd minden erejét. Hogy
igy kiabált rám a ronda török, bennem is megmozdult a vér. Én tudod
mindig úr voltam egész életemben és igy nem szoktam ahoz, hogy egyik
gondolatomat a másikkal takargassam.

– Neki ágaskodtál?

– Nem voltam goromba, csak megmondtam neki, hogy éppen azért
értesitettem őket a szultán jöveteléről, mert kimélni akartam a német
táborban levő magyarokat.

– Ez nagy hiba volt.

– Még akkor szabad voltam.

– Hát aztán mit szólt?

– Semmit. Fel és alá járt előttem, aztán a basának azt mondta, hogy
adjanak nekem egy jó sátort, ahol meghálhassak, mert holnap is beszélni
akar velem.

– És beszélt veled?

– Soha többé. Egy nagy sátort adtak, de ki nem eresztettek. Ahányszor ki
akartam lépni, tiz dárda állt a mellemnek.

– És mikor vertek rád láncot?

– Csak akkor, mikor visszafelé indult a szultán.

– Nekem azonnal láncot tettek a lábamra, mikor elfogtak, és dühömben ugy
sirtam, mint a gyermek.

– Én nem tudok sirni. Nincsenek könnyeim. Nem sirtam soha, még az apám
halálán se.

– A gyermekeidet se sirattad?

– Nem, – felelte elsápadva Török Bálint, – de valahányszor eszembe
jutnak, ugy érzem, mintha kardot szurnának a mellembe.

És fájdalmas sóhajtással tette a tenyerébe a homlokát.

– Egy rab jut sokszor az eszembe, szólt bús elmélázással. Egy sovány
rossz török, akit a Duna partján ejtettem fogságba. Évekig ott tartottam
a várban. Az egyszer engem szemtől szembe megátkozott.

Nem beszéltek többet.

A távolból trombita-zene hangzott föl.

Néha arra figyeltek, aztán megint elmélyedtek a gondolataikba.

Mikor a nap már megvörösitette a felhőket, a várnagy végigment a kerten,
és a rabok elé érve odaszólt nekik ugy oldalvást:

– Uraim, kaput zárunk.

Napnyugta előtt fél órával szokták a kaput bezárni, s akkor minden
rabnak a maga szobájában volt a helye.

Majlád utána szólt:

– Kapudsi efendi, mi van ma, hogy úgy trombitálnak?

– Tulipán ünnep, – felelte a várnagy. A szerájban az éjjel nem alszanak.

Azzal odább lépett.

A rabok tudták már mi az. Tavaly tavaszszal is volt ilyen ünnnep.
Ilyenkor a szultán minden asszonya ott van a kertben.

A szultán női sátorokat állíttat fel a tulipán-ágyak körül, és ezekben
az alsó rangú háremi nőkkel mindenféle csecsebecsét, gyöngyöket,
selyemszöveteket, keztyűt, harisnyát, cipőt, fátyolt és más efféléket
árultat.

Az ő egynehány száz asszonya sohase mehet ki a bazárba, hát esztendőben
egyszer itt örülnek annak, hogy pénzt szórhatnak.

A kert ilyenkor zsibong a jókedvtől. A palotából kihozott papagájok,
rigók, fülemilék és kanári madarak kalitkástól fel vannak függesztve a
fákra és bokrokra, s versenyt énekelnek a muzsikával.

Este aztán kigyulladnak a Boszporus egy hajóján az illatos fáklyák és
tarka papirlámpások, s az egész hárem zeneszóval hajókáz le a
Márványtengerig.

A két rab kezet fogott a Vértorony alján:

– Jó éjszakát Majlád István.

– Jó éjszakát Török Bálint.


III.

– Mert nincs itt egyéb öröm, mint a jó éjszaka. Az alvó rab hazaálmodja
magát.

Azonban Török Bálint nem tudott aludni. Ebéd után szokása ellenére
lefeküdt, és aludt egyet, hát most nem volt álmos. Kitárta az ablakát és
odaült.

Nézte a csillagos eget.

A Márványtenger sarkán a Jedikula alatt állt a hajó. Az ég csillagos
volt és holdvilágtalan. Ilyenkor a csillagok szinte lobogva ragyognak, s
a tenger tükre második éggé változik. A lámpionokkal világló hajó itt
állt a magasság és mélység csillagai között. Két magas kőfal takarta el
a rab szemei elől. És szólt a zene. Pengett a török cimbalom: a kánun,
és csattogott a réztányér. De ő bármennyire is akarta hallgatni,
gondolatai másfelé barangoltak.

Éjfél felé elcsöndesült a lármás zene. A nők maguk énekeltek. Mindig más
és más hang, és más zeneszerszám.

De Török Bálint ezekből se hallott sokat. Az eget nézte, amely most már
el volt boritva lassan vándorló sötét és rongyos felhőkkel. A rongyokon
áttünedeztek a csillagok.

– Milyen más itt az ég is, gondolta. Török ég, török sötétség.

Aztán, hogy egy hosszú szünet állt be a hajón, igy folytatta a
gondolatait:

– Még a csöndesség is más itten: török csöndesség.

Arra gondolt, hogy lefekszik, de olyan jól esett neki az az álmos
zsibbadtság, hogy időt várt, mig a tagjai megmozdulnak. Azt várta, hogy
az ő akarata nélkül mozduljon meg a teste, s igy menjen pihenni.

Ekkor az éji csendben hárfa szólalt meg ujból, s a lombokon át ezek az
akkordok szállottak szét a sötétlő török éjszakába:

[Illustration]

Török Bálinton valami fájdalmas-édes borzongás ömlött végig a szivétől
le a sarkáig.

De nem mozdult.

A hárfa elnémult egy percre, aztán ujra felszálltak a remegő akkordok,
és halk zokogásként emelkedtek föl az éjszaka sötétségében:

[Illustration]

Most már fölemelte a fejét. Igy emel fejet olykor a ketrecben őrzött rab
oroszlán a szél susogására, és néz elmeredő szemmel maga elé.

A hárfa akkordjai sóhajjá lágyultan enyésztek bele az éjjeli
csöndességbe, aztán ujra összependültek a húrok, és egy vékony fájdalmas
női hang dala hangzott föl tiszta magyar nyelven:

  _Ki a Tisza vizét itta…_
  _Vágyik annak szive vissza…_
  _Hej! Én is ittam… belőle…_
  _Megfájdult a szivem tőle…_

Török Bálint még a lélekzetét is visszatartva, emelt fővel, merő
szemekkel nézett e hangok felé.

Ősz fürtei szinte szerte borzolódtak, arca szinte megmárványosodott.

És amint a vén oroszlán igy megkövülve hallgatta a dalt, szeméből
kigyöngyözött két könnycsepp, és lecsordult orcáján, szakállán.

Sirt már Török Bálint, sirt. De még nem vette észre. Lelke úgy itta a
régen nem hallott hazai dalt, mint a Hortobágy aszott mezeje az esőt, s
mikor a dal megszünt, Török Bálint ráborult az ablak deszkájára.
Ráborult és zokogott hosszan, keservesen.


IV.

Éjjel tizenkét óra tájban egy inas zörgetett a Török urfiak ajtaján.

– Gergely úrfi!

– No mi kell, – szólt Gergely felülve az ágyában. Bejöhetsz.

Nem aludt még. Gyertyánál olvasta Horáciust.

A másik két ágyban is fölébredtek a Török fiuk.

– A virrasztó küldött, – mondotta az inas. – Egy úrféle áll a kapun.

– Hogy hivják?

– Valami Kecske vagy micsoda.

– Kecske? Ki a kutya lehet az a Kecske?

– Győrből jött, és ide akar szállani.

Gergely a Győr szót hallva, egyszerre kiugrott az ágyából.

– Ki az te Gergely? – kérdezte Török Jancsi a paplan alól.

– Mekcsey! – kiáltotta vigan Gergely. – Ereszszétek be tüstént a vitéz
urat!

Az inas elrobogott.

Gergely bakancsot rántott, és köpönyeget kapott a vállára. A két fiu is
kiszállt az ágyból. (Jancsi tizenhat éves, Feri tizennégy most már.)
Kiváncsiak voltak a vendégre, akit csak névből ismertek.

– Rendeljetek bort, meg ennivalót, – szólt vissza Gergely az ajtóból.

Azzal lerohant.

Mikorra leért, már ott állt Mekcsey az udvaron; mellette lámpással a
virrasztó meg a várnagy.

Az emeletről is levillant egy lámpásnak a fénye; egy darabig ide-oda
lengett az udvaron, aztán a jövevényen állt meg, aki éppen egy-egy
tallérral bucsúzott a Dobó katonáitól.

– Csakhogy megérkeztem, – mondotta Gergelyt megölelve, – már majd
elaludtam a lovamon.

– De Pista bátyám, mi van a fejeden?

– Turbán az irgalmát! Nem látod, hogy törökké lettem.

– Ne tréfálj bátyám! Véres az a kendő!

– No hát csak adj öcsém szobát, meg mosdótálat, aztán majd elmondom,
hogy milyen az út Győrtől Debrecenig.

A lépcsőn egy asszonycseléd jelent meg, és kérdőn nézett a jövevényre.

Gergely egyet legyintett a levegőbe, mire a cseléd eltünt.

Gergely magyarázón fordult Mekcseyhez:

– Az asszonyunk nem alszik éjjel soha. Mindig az urát várja, vagy
levelet az urától.


V.

Egy heti seblázat hevert végig Mekcsey a kastélyban. Ez idő alatt mindig
ott voltak mellette a Törökfiuk meg Gergely. Itatták a vitézt veres
borral, és nem győzték hallgatni az elbeszéléseit.

Az asszony is minden nap meglátogatta. Mekcsey még azon betegen
elmondta, hogy Gergelyért jött: viszi magával a király seregébe.

A fiuk megdöbbenve néztek Gergelyre, az asszony szemrehányó bús arccal.

– Hát el tudnál minket hagyni? Nem voltam én anyád helyett anyád? és a
fiaim nem voltak-e testvéreid?

Gergely lecsüggedt fővel felelte:

– Már tizennyolc éves vagyok. Itt élősködjek-e, itt haszontalankodjak-e,
mikor az országnak katona kell!

– Te kellesz éppen? – szólt Törökné. – Nem várhatod-e meg az én fiaimat?
Mindenki elfordul tőlünk, – szólt az asszony előtolongó könnyeit
letörölve. – Ahonnan az Isten elfordult, elfordulnak az emberek is.

Gergely letérdelt az asszony elé, és megcsókolta a kezét:

– Édes jó anyám, ha igy érti az én elmenetelemet, akkor nem lesz belőle
semmi.

Tinódy is ott volt a szobában. Aznap érkezett meg Érsekujvárról. Hirt
hallani jött az uráról, de persze kérdést se mert tenni, mikor a
kastélyt zászló nélkül, az asszonyt félgyászban találta.

Az ablaknál ült egy zöldre festett ládán, és kardpengére rajzolt.

Gergely szavára abbahagyta a munkát, és igy szólt:

Nagyságos asszonyom engedje meg, hogy beleszóljak ebbe a beszédbe.

– Hát csak szóljon Sebők.

– A madár mindig visszatér a fészkére, akárhova megyen is. Gergely is
röpdösni akar egyet. Én azt mondom, hogy jó lenne, ha forogna a
világban. Mert tetszik látni, a János urfi maholnap fölemberkedik, aztán
neki is jobb, ha tanult katona lesz mellette.

Nem volt semmi nevetni való ezeken a szavakon, de mégis mindnyájan
nevettek. Ez a Sebők diák mindig tréfás, mikor nem énekel, s ha komolyan
beszél, akkor is azt sejtik már, hogy vidámság lappang a szava alatt.

– Hát majd meggondoljuk, – szólt mosolyogva az asszony.

És hogy a diák munkájára fordult a figyelme, azt kérdezte tőle:

– Hát megvan-e a vers?

– Meg bizony. Nem tudom tetszik-e nagyságodnak?

Azzal fölvette a kigyós kardot, és leolvasta róla:

  _Aki bátor, az az erős._
  _Aki erős, könnyen is győz._
  _S aki győzve megy előre,_
  _A Halál is megfut tőle!_

– Ezt irja az én kardomra is, – szólt Török János.

– Nem, – felelte a fejét rázva Tinódy, – arra mást fogunk irni.

Mekcsey megszólalt az ágyban:

– A Dobó kardjára a király nevét is rá kellene irni. Valami olyanfélét,
hogy: Istenért, hazáért, királyért.

– Az már sűrűn forgó mondás, – felelte Tinódy. Ha ő ezt akarta volna
iratni a kardra, magával vitte volna és ráiratta volna ő maga.

– Van eszemben valami, – szólt Gergely a homlokára téve az ujját. Mikor
gyerek voltam, hallottam egy mondását. Azt kellene rámetszeni.

– Mi az?

– „Az a fő, hogy ne féljen az ember sohase.“

– Ez jó, szólott Tinódy, de igy bizony mezitláb megy a gondolat.
Megálljatok csak.

Az állát a kezére támasztva nézett maga elé. A többiek hallgattak. Egy
perc mulva felragyogott a szeme, és igy szólt: _Ha félsz, nem élsz!_

– Ez jó! – kiáltotta Gergely.

Tinódy beleütötte a ludtollat az ablak szélén álló fakalamárisba, és
felrajzolta a kardigét.

Még egy kard volt ottan meztelen. A Dobóénak a párja. Azt Gergelynek
adta Mekcsey.

– Hát erre mit irjunk? kérdezte Tinódy. Jó lesz-e ez, hogy: „Bornemissza
Gergely, szaporábban nyergelj!“

– Nem, felelte Gergely a fejét rázva. Nekem nem kell vers, csak egy szó.
Abban az egy szóban benne van minden vers és minden gondolat. Ezt irja
rá Sebők bátyám: _A hazáért!_


VI.

Az ötödik napon betoppant Dobó. Nagy örömmel fogadták, s mióta a ház ura
rabul esett, évek óta ez volt az első eset, hogy felrakták az asztalra
az arany és ezüst edényeket. A házat valami szokatlan derültség
sugározta be.

Az asszony mindamellett félgyászban és ékszer nélkül jelent meg az
asztalnál, és érdeklődéssel hallgatta a hireket, amiket Dobó Bécsből és
az országban levő urakról tudott.

Mert, hogy abban az időben nem voltak hirlapok, csak levelek utján meg
egy-egy ilyen vendégtől lehetett megtudni, mi történik a politikai
világban s az úri családok fáján melyik ág törött le, melyik hajtott
bimbót.

Csak egy ember neve nem fordult elő sokáig a beszélgetésben: a ház uráé.
Nem lehetett az örökké vérző sebhez nyulni, mig maga az asszony nem
kezdte meg.

– Hát az én szerelmes uramról hallott-e valamit kegyelmed? – szólt végre
az asszony, mikor a cselédség eltakarodott az ebédlőből.

Oh hogy elnedvesedett a szeme! Oh milyen felleg ereszkedett ettől a
kérdéstől a szobára!

Dobó a fejét rázta:

– Mig ez a szultán meg nem hal, azt hiszem nem szabadul ő haza.

Nyers őszinteséggel volt ez kimondva, de abban az időben úgy mondták ki
az emberek a gondolatukat, amint a fejökben megszületett.

Hogy erre az asszony arca elborult, Dobó boszusan szólott:

– Dehát meddig akar élni? Az ilyen zsarnokok nem szoktak tisztes
vénségben kimulni!

És vigasztalón tette hozzá:

– Ha valami basát rabul lehetne ejteni, kicserélnék érte.

Az asszony tagadón ingatta a fejét.

– Nem hiszem Dobó uram. Az én uramat nem kincstári szerzemény-képen
tartják fogva, hanem mint az oroszlánt szokták: mert félnek tőle.
Igértem én már érte mindent, – folytatta búsan, – azt mondtam: vegyék el
minden birtokunkat, ami a Dunán tul van; vegyék el minden arany és ezüst
marhánkat, s még ezen kivül odafizetjük minden évben adóul minden
jövedelmünket. A basák zsebreteszik, ami pénzt küldök, a szultán meg nem
is felel nekik.

– Vagy hogy elő se mernek vele hozakodni

– Nem lehet onnan másképen kiszabadulni? – kérdezte Mekcsey.

Dobó felelt rá:

– A Héttoronyból? Sohse hallottál a Héttoronyról öcsém?

– Hallottam biz én, de azt is hallottam, hogy semmi se lehetetlen, ha az
ember nagyon akarja.

– Édes Mekcsey uram, – szólt az asszony, – gondolhatja-e, hogy az én
uram, meg az ő árván maradt családja nem akarja nagyon? Nem jártam-e
érte a királyasszonynál, a barátnál, a budai basánál? Nem csusztam-e föl
térden még Ferdinánd királyhoz is? Meg se mertem irni ezt az én
boldogtalan uramnak.

S hogy erre az asszony sirva fakadt, kinos szünet állt be a teremben.

Azonban az asszony letörülte a könnyeit és Tinódyra nézett:

– Sebők deák, – mondotta mosolyt erőltetve az arcára, könnyekkel
vendégeljük-e a mi házunk barátait? Nosza vegye elő a lantot, és amiket
az uram szeretett hallani, – szólt új könnyeket törülve le a szeméről,
csak azokat Sebők deák. Behunyjuk a szemünket, mig kegyelmed énekel, és
azt képzeljük: ő is közöttünk ül.

Három év óta nem pendült meg itt ebben a házban a Sebők deák lantja. A
fiuk már előre fölvidámultak az engedelemtől.

Sebők deák kiment a szobájába, és elővette a gitárszerü hangszert.

A Judit asszony históriáját mondta el csöndes elbeszélő hangon, miközben
ujjaival a dallamot verte hozzá.

Ez jó vigasztalás volt. Holofernesben mindenki a szultánt értette, de
haj hol van Judit asszony, aki elpusztitaná őt a földszinéről.

Azonban mikor az ének közepére ért, egyszercsak megváltozott a dallam az
ujjai alatt, s ő mélyen búgó lágy hangon ilyen énekbe fogott:

  _Sirva veszékel most szegény Magyarország_
  _Mert tőle távozék hangosság, vigasság_
  _Belőle kikele sok fényes gazdaság_
  _És fogságba esék sok fényes uraság._

Az asztalnál ülőkön fájdalmas borzongás futott végig.

Dobónak is kicsordult a könny a szeméből.

– Folytathatom-e, kérdezte esdő hangon Tinódy.

Az asszony a fejével beleegyezőn intett.

Tinódy aztán elénekelte hogyan ejtette hálóba Bálint urat a török,
hogyan vitte rabláncon magával először Nándorfehérvárra, azután
Konstantinápolyba.

A hangja fájdalmas suttogássá változott, mikor az ének végére ért:

  _Fohászkodik mostan sok gyakor sirással_
  _Asszony-feleségöd az két szép fiaddal._
  _Mert ők élnek mostan az nagy árvasággal,_
  _Sok szomorúsággal, gyámoltalansággal._
  _Örömök sehol sincs te jó szolgáidnak,_
  _Kik szivvel szeretnek, gyakran fohászkodnak,_
  _Egynehány közülök tétova bujdosnak,_
  _Ha megszabadulnál, mégis sokan várnak._

Itt már maga a lantos is elfulladt a sirásban. Merthiszen ő volt az a
tétova bujdosó szolga, aki legjobban siratta az ő urát.

A két gyermek az anyjára borulva zokogott, s az anya mind a kettőt
átölelve kiáltotta:

– Nincs árvább, elhagyottabb nálunknál a földön!

Egynéhány perc telt igy el a szomoru házban, aztán Dobó szólalt meg
tompa keserű hangon:

– Mért nem vagyok én szabad ember! Ha egy esztendőmbe kerülne is,
lemennék oda abba a városba, legalább megnézném, hogy csakugyan olyan
erős-e az a börtön?

– Én szabad ember vagyok, szólt Mekcsey fölállva, és esküszöm a
Mindenhatóra, hogy lemegyek! Le én! És, ha lehet az életem árán is
kiszabaditom Török Bálintot!

– Veled megyek! – szólt Gergely fölállva, – veled tartok minden
veszedelmen át az én uramért, atyámért!

– Anyám, – szólt megrázkódva az ifjú Török János. Itthon maradjak-e,
mikor van ember, aki az apám szabaditására indul?

– Őrültség! – szólt sápadtan az özvegy.

– Ha őrültség, ha nem őrültség! – felelt Mekcsey kitüzesedve, én amit
mondtam, megteszem.

– Én is veled megyek, – szólt röviden Tinódy. A karom béna, de talán az
eszemmel használhatok.

– Mit akartok, – beszélt újból az özvegy. Amit két király meg egy
királyi vagyon nem tudott megtenni, ti megtehetitek-e?

– Igaza van, asszonyunk őnagyságának, – szólt Dobó a nyugodtságát
viszanyerve. Itt se pénz se mesterkedés nem használ, csak egyedül a
szultán jóakarata oldhatja meg a bilincset.

– De ha az a jóakarat sohase jön meg? – pattant vissza Mekcsey.

Erre szomorú csend telepedett be a szobába.


VII

Másnap Dobó tovább ment. Nem marasztották, mert tudták, hogy számba van
véve minden ideje. Mekcsey még ott maradt.

Behivta a szobájába Gergelyt és igy szólt:

– Megvártam, hogy alszunk egyet erre a tegnapi beszélgetésünkre. Nem
magamért, mert én akármennyit alszom is arra, amit gondoltam, én
lemegyek a török földre.

– Én meg veled tartok, – felelte Gergely határozottan.

– Elvégre is itthon most nincs háboru, aztán ki tudja, nem találunk-e
valami egérlyukat?

– Ha felsülünk is a vállalattal, nem lesz okunk szégyelleni.

– Tinódyt elvigyük?

– Amint gondolod.

– Hát a Jancsit?

– Nem ereszti azt el az asszonyunk.

– Hát akkor ketten megyünk. Tinódyt hagyjuk itthon. Az öreg nem birja a
kardot, sem a lovaglást.

– Amint gondolod.

– Meg aztán mink a fejünkkel játszunk. Az öreget kár lenne a halál
utjára vinni. Ő a legtöbbet érő emberek közül való most az országban. Az
Isten is azt akarja, hogy ide-oda kóboroljon, és éleszsze a szivek
kialvó tüzét. Ez az ember a nemzet lelkéből kizengő fájdalom.

Az ajtót Török Jancsi nyitotta rájok. Lovagló ostor volt a kezében, és
szarvasbőr salavári sárgállott rajta. A fején széles karimáju debreceni
posztósüveg. A lábán sárga csizma.

Mekcsey mintha egy elbeszélést folytatna, csak éppen egy pilantást
vetett Jancsira, aztán nevetve szólott:

– Az ám: a vörös nyul házasodik!

És Jancsira tekintve, magyarázón mondta:

– Nem ismered akiről beszélünk, de talán Gergely már emlegette.

– Kit? – kérdezte Jancsi érdeklődés nélkül való hangon.

– Fürjes Ádámot.

– És kit vesz el? – kérdezte Gergely mosolyogva.

Egy fakezü vén embernek a leányát.

Gergely arcából egyszerre elszállott minden pirosság.

– Cecey Évát? – kérdezte csaknem kiáltva.

– Azt azt. Ismered talán?

Gergely elkövült arccal nézett Mekcseyre.

– Ne komédiázzatok tovább, – szólalt meg Jancsi a lábaszárára csapva az
ostorral. Nem erről beszéltetek ti mostan. Azt gondoljátok gyerek
vagyok? Nem vagyok gyerek többé. Ezen az éjszakán nem aludtam. Van olyan
gyümölcs, amelyik egy éjjel érik meg. Én az éjjel férfiúvá érlelődtem.

– Hát elbocsát édesanyád? – kérdezte Mekcsey.

– Nem szóltam neki, de az mindegy. Hunyadon igazitani valók vannak a
várban. Azt mondom, hogy bizza énrám.

– Ez jó gondolat! – szólt Mekcsey. Eszerint indulunk.

– Akár még ma. Én arra öltöztem.

– Megálljatok, – szólt Gergely még mindig halaványan, – te valamit
emlitettél az imént Pista. Igaz-e az, vagy csak úgy hirtelen koholtad?

– Amit Fürjesről mondtam?

– Az.

– Igaz. Maga az anyja dicsekedett vele, hogy a királyné hadnagyához adja
feleségül.

Gergely most már vörös volt mint a cékla. Az erek duzzadoztak a
homlokán.

– Mi lelt? – kérdezte Jancsi. Ismered talán?

Gergely a szinéből kikelten járt föl és alá a szobában.

– Hogyne ismerném, hiszen ő az én Évám!

– A te Évádat veszik el? – kérdezte bámulva Jancsi.

– Azt. De én nem hiszem.

És Gergely dühösen szinte toporzékolva kiáltotta:

– Megölöm a bitangot!

Mekcsey a saját nyugalmával akarta csillapitani.

– Megölöd. De hátha az a leány szereti?

– Nem szereti!

– Gondolod, hogy kényszeritik?

– Bizonyosan!

– És te szereted?

– Kisgyerek-korom óta.

– Akkor, mondotta Mekcsey, valamit kell tennünk.

És az ablak párkányára könyökölve folytatta:

– De ha teszünk is valamit, te nem veheted el. És hátha mégis
összebarátkoztak?

– Hogy gondolsz ilyet, – felelte Gergely.

Mekcsey vállat vont.

– Leveleztetek?

– Hogy leveleztünk volna! Van énnekem szolgám, hogy ide-oda járassam?

Mekcsey megint vállat vont.

A tornácon szapora kopogás hallatszott.

Török Jancsi az ajtóhoz ugrott, és megforditotta benne halkan a kulcsot.

A következő percben lecsattant a kilincs.

Jancsi csendet intett.

Mert az öcscse volt a kopogó, s nem akarta, hogy az tudjon valamit az ő
elhatározásáról.


VIII.

Izabella királyné Gyaluban telelt, s még a tavasz is itt érte.

A két ifju: Gergely és Mekcsey harmadnapra Gyaluban volt. Török Jancsi
nem kisérte el őket, nehogy az anyja megsejtse az összebeszélést.

Törökné mindössze annyit tudott, hogy Gergely elment Mekcseyvel a
Ferdinánd hadába, és hogy ezt a nyarat a katonák közt tölti, Demeterkor
pedig visszatér.

Azonban az ifjak terve akkor már meg volt szőve. Abban állapodtak meg,
hogy Gergely megtudja: szereti-e a leány vagy nem? Ha nem szereti,
Gergely nem tehet egyebet mint hogy búcsut mond az álmainak; hapedig
szereti, akkor Gergely, mintha ott se járt volna, eltünik, Mekcsey pedig
csúffá teszi Fürjest, úgy hogy ne legyen Erdélyben leány, aki kedvet
kapjon hozzámenni.

Ha aztán Gyaluban végeztek, a három ifju Hunyadon találkozik, s indulnak
Konstantinápolyba.

A határig lóháton mennek. Jancsi magához veszi azt a pénzt, amit a vár
tatarozására szántak, s még azonkivül is amennyit lehet, hogy ha kell,
pénzzel is dolgozhassanak. Azután a határról vagy derviseknek, vagy
kereskedőknek, vagy koldusoknak öltözve gyalog utaznak tovább, hogy a
rablók és a kóbor török katonai csapatok ereje mellett elcsuszhassanak.
Akár sikerül a Bálint úr kiszabaditása, akár nem, két hónap alatt
megfordulnak, de talán előbb is, és Törökné nem fog nyugtalankodni a fia
miatt.

*

A két ifju este érkezett Gyaluba. Mindöszsze egy szolga kisérte őket,
akit Mekcsey Debrecenben fogadott fel. Mátyásnak hívták ezt a legényt, s
csikós volt azelőtt a Hortobágyon.

Hát ez ment utánok egy kis deres török lovon, amelyet Mekcsey az utjában
szerzett, s megtartott az öt közül.

Mindjárt az első háznál megszólitottak egy parasztot, hogy nem adna-e
szállást?

A paraszt egy nagysüvegü oláh volt, de valami keveset tudott magyarul.
Csodálkozva rázta a fejét, és a fejével együtt a nagy fekete süvegét:

– Nem a lakadalomra jöttetek-e, hogy hozzám akartok szállni?

– De éppen arra jöttünk, – felelték egyszerre mind a ketten.

– Hát ha arra jöttetek, mondotta a paraszt, mért nem szálltok a
kastélyba?

A két ifju összenézett.

– Én, mondotta Gergely, – nem szállok oda, mert megbetegedtem az uton.

S valóban halavány volt, mint aki beteg.

– Csak a társam száll oda, – folytatta – és ha az első szobád üres,
megfizetem.

A fizetés szóra megszünt az oláhban a csodálkozás: készséggel nyitott
kaput a lovaknak.

– Hát nem késtünk el a lakadalomból? – kérdezte Mekcsey.

– Hogy késtetek volna el szép úrfiak, – felelte a paraszt, – avagy nem
tudjátok-e, hogy holnapután lesz az esküvő?

Mikor a két ifju magára maradt a szobában, Gergely elcsüggedten mondta:

– Azt hiszem késön jöttünk.

– Magam is azt gondolom. De talán mégis lesz egynapi időnk. Mit tegyünk?

Gergely leült egy rossz szalmaszékre, és lecsüggesztette a fejét.

Mekcsey az ablakhoz állott, és a földből kibuvó liliomlevelekre bámult.

– Azt tartom, legjobb lesz, ha visszamegyünk, – szólt végre megfordulva.
Egy álommal kevesebb, egy tapasztalással több.

Gergely fölkelt.

– Nem, – mondotta komoran. Az én üdvösségemet nem vetem ilyen könnyen a
hátam mögé. Egy nap nagy idő. Arra gondoltam, hogy én itt maradok, te
pedig fölmégy a kastélyba és ott leszel a vendégek között.

– És ha kérdeznek?

– Nem hivott-e meg Cecey? A fő az, hogy a leánynyal találkozzál, és
megtudd, hogy a szive szerint választotta-e Fürjest? De ez lehetetlen, –
szólt Gergely az izgalomtól kimerülten.

– Hát jó, – felelte Mekcsey, én fölmegyek a kastélyba, és beszállok a
Matyival együtt, ha ugyan elfogadnak.

– Megmondod, hogy Cecey hítt. Az öregnek elvégre az életét mentetted
meg.

– Az bizonyos. Magam is azt gondolom, hogy akármilyen orcával fogad is,
a vége az lesz, hogy beszállok a kastélyba, és szólok a leánynyal. Ha
lehet még ma, ha nem lehet akkor holnap. De nem jöhetnél-e velem, mintha
inasom vólnál?

– Nem. Ha a leány azt mondja, hogy erőltették, akkor jobb, ha nem
tudják, hogy itt vagyok.

– Akkor én Fürjest felpofozom!

– Addig ne tégy semmit, mig a leánynyal nem beszéltél. Akkor jer vissza
azonnal, és majd meglátjuk mitévők legyünk.

Az oláh asszony puha ágyat vetett Gergelynek, és orvossággal, vizes
kendővel kinálta. Hanem biz a beteg se le nem feküdt, se virágfőzetet
nem ivott, se kendőt nem tett a fejére, csak föl és alá toppogott a
szobában, és nagyokat ütött az öklével a levegőbe.

*

Mekcsey reggel visszatért. Gergelyt az asztalnál ta lálta. A mécses
égett előtte, s ő maga a karjaira borulva szendergett.

– Mért nem feküdtél le? – kérdezte Mekcsey.

– Azt hittem nem fogok aludni.

– Hát a leánynyal beszéltem. Jól sejtetted, hogy nem szerelemből megy
Fürjeshez.

Gergely megrázkódott, mintha vizzel öntötték volna végig.

– Mondtad, hogy itt vagyok?

– Mondtam. Hozzád akart rohanni, de én tartottam vissza.

– Minek tartottad vissza? – pattant fel Gergely.

– Nono. Bizony még nekem ugrasz szép köszönetképpen.

Gergely kérlelőn ölelte meg:

– Ne haragudj. Nekem parázs van a lábam alatt.

– Hát azért nem eresztettem hozzád, mert utána zúdult volna az egész
udvar. Őneki szégyene kelt volna, nekünk meg bajunk.

– Hát mit mondtál neki?

– Azt hogy én megcsúfolom Fürjest, ő meg adja vissza a gyürüt.

– Mit felelt? – kérdezte égő szemmel Gergely.

– Azt, hogy őt a királyné kivánsága tette menyasszonynyá, és hogy nem
tud szabadulni, mert a szülői is erőltetik. Szóval ez a vén királyné itt
az ő nagy téli unalmában házasitásokkal mulatozik. Fürjes persze kap a
lányon. A lány meg, hogy kedvében járjon a királynénak, tányérra teszi a
szívét, és szép szüzi alázatossággal odanyujtja neki.

– Hát a lány nem szereti, ez bizonyos.

– Bizonyos.

– És velem akar beszélni.

– Azt mondtam neki, hogy ma este elviszlek.

Gergely sebesen járt föl-alá a szobában, aztán megint csüggedten ült le
a rossz szalmaszékre.

– Mi haszna ha ki is vetjük a nyeregből Fürjest, akkor sem adnák nekem,
ha elvehetném.

És keserün folytatta:

– Ki vagyok én? Senki. Mim van nekem? Semmim. Sem apám, sem anyám, sem
egy kis házikóm. Törökék igaz, hogy úgy neveltek, mintha saját fiok
volnék, de annyira sohase voltam fiok, hogy kérésre mertem volna nyitni
a számat.

Mekcsey összefont karokkal állt az ablaknál, és nyugodtan felelte:

– Nem tudom mit beszélsz, de látom, hogy meg vagy zavarodva. Elvégre, ha
a leányt el akarod venni, nem kell ahoz sem apa, sem anya, csak egy kis
hajlék. Ha éppen akarod, van nekem egy kis viskóm Zemplénben. Üresen
áll. Lakhatod akár tiz esztendeig.

– A házba kemence is kell, a kemencébe kenyér.

– Nem vagy-e tudós? Többet tudsz, mint akármelyik pap. Manapság keresve
keresik a jó iródeákot.

– Igazad van! – kiáltotta Gergely életre gyulladva.

– A fő most az, – szólt Mekcsey, – hogy Éva ne menjen férjhez. Te a
táborba jösz velem, és nem telik bele egy év, lesz annyi fizetésed, hogy
eltarthatod őt.

Gergely kapkodta magára a köpönyegét, kardját, süvegét.

– Megyek, – mondotta, az apjához, anyjához, és megmondom nekik, hogy
várjanak.

Mekcsey lenyomta őt a szalmaszékre.

– Mégy ám a tüzes pokolba, dehogy mégy. Szépen bezárnának valami
dutyiba, mig az esküvő el nem mulik. Még az orrod hegyét se lássák, azt
mondom!

A ház előtt lovasok robogtak el. Jöttek már a vendégek Kolozsvárról.


IX.

Mikor a völgyre leszállt az esti sötétség, Gergely is fölment Mekcseyvel
a kastélyba.

Nem kérdezte senki, hogy kicsoda. A kastély rajzott a vendégtől. Az
összes ablakok világosak voltak. Az udvaron fáklyák égtek, a folyosókon
viaszgyertyák. Sötétnek csak az éj volt sötét.

A folyosón is jöttek, mentek, nyüzsögtek az emberek. Gergely kétségbe
volt esve, hogy ennyi ember között hogyan beszélhet Évával?

– Menjünk a konyhaudvarra, – szólt halkan Mekcsey.

Az épület hátulsó részére kerültek. Itt még nagyobb volt a világosság:
öles vasnyárson ökröt forgattak a bőrkötényes konyhaszolgák, s bent a
konyhán sürgött-forgott a sok fehér-ruhás szakácsnép.

– Várj itt, – mondotta Mekcsey, – én be fogok tévedni az asszonyok
folyosójára, és megtudom Évától, hogy hol találkozhattok.

Gergely abba a csoportba vegyült, amelyik az ökörsütést nézte. Többnyire
kocsisnép volt biz az, de volt közte egynehány apród is.

Ezeket a kiváncsiság vitte oda. A királyi konyháról nagyokat álmodik a
nép, de a vidéki urak maguk is szivesen hallgatják, hogy mi hogyan
készül az ország legnagyobb konyháján.

Itt a kastély és a kert hátulja között állt a konyhaépület, s az ősz
konyhamester rendeleteire tizenegy szakács, és husz szakácsinas
forgolódott. Csak asszony, nem volt ott egyse.

A konyha udvarán egy nagy hizott ökör forgott a nyárson, s jóizü
illattal árasztotta el a levegőt.

A sütő-mester csupán a botja intésével jelezte, hogy hol kell igazitani
a tüzön, hogy egyenletes maradjon a melegség.

E pokoli tüzben és hőségben mozsarak csengettek, apritó kések kattogtak,
húsverő buzogányok duhogtak, s a szüneteket a kásarotyogás és
pecsenyesistergés töltötte be.

Egy nyulánk apród kiabálva magyarázott a többinek:

– Én itt voltam elejétől, de még az ökröt sem úgy sütik itten mint
máshol.

A tűz forró lehelete elárasztotta a kis udvart és pirossá tette az
arcokat. Gergely is csakhamar kipirulva állt a többi között, és más
mulatság hiján hallgatta az apród elbeszélését:

– Itt ám, – folytatta a fiu, – egy egész borjut varrtak az ökörbe, a
borjuba egy hizott kanpulykát, a pulykába egy fogolymadarat tettek.

– Hát a fogolyba? – kérdezte egy sárgaruhás bamba kis apród.

– Abba, – felelte komolyan az előadó, – bagoly tojást. A legfiatalabb
apródnak kell azt megenni.

Félóra mulva csakugyan neki állt a sütőmester: kibontotta az ökröt, és
kivett belőle egy félig sült pulykát.

A majorannának illattengere áradt ettől a nézők közé, s étvágyra
gerjesztette a nem éheseket is.

Még nem sült meg. Visszatolták a parazsat az ökör alá, és tovább
forgatták.

A konyhákról hangzó mozsárcsengés, csattogás-kattogás, reszelés,
húsdögönyözés lehetetlenné tette a beszélgetés folytatását.

De Gergely nem is volt rá kiváncsi. Az urának nagyobb konyhája volt
valamikor, s az ilyen ökörsütések gyakrabban estek Bálint úr váraiban,
mint az erdélyi királyasszonynál.

A konyhából egy hajdu friss meleg cipót emelt ki. Az apródok elkapták
tőle, és darabokra tépték. A nyulánk ifju, aki az imént magyarázott,
Gergelynek is nyujtott egy darabot. Gergely elfogadta. Éhes volt.

A sütőmester látván az apródok falatozását, megállitotta a nyársat, és
végighuzta az acélt az övén lógó láncos késen. Lekanyaritotta nekik az
ökörnek a két fülét.

Az apródok nagy vivátozással köszönték meg.

Gergely jó étvággyal evett. Az oláhéknál bizony nem kapott délre
egyebet, mint puliszkát.

Egy kupa bort is keritettek az apródok. Gergely is ivott. Aztán kezet
nyujtott az apródnak, aki ismeretlenül megvendégelte.

– Bornemissza Gergely vagyok, – mondotta a bajuszkáját megtörülve.

A másik is mondott valami nevet, de egyik sem értette a másikét. Eközben
a kupa visszatért. Gergely szomjas volt még. Jót huzott belőle.

Mikor leveszi a kupát a szájáról, Mekcseyt látja maga előtt.

– Jer velem, – mondotta a fejének egy intésével.

Lementek a kertbe. Itt sötétség volt. Az udvari zaj elhalkulva
terjengett ide.

– Hát beszéltem a lánynyal, mondotta Mekcsey egy bodzafa alatt megállva.
A szeme ki van sirva. Könyörgött anyjának, apjának, hogy ne adják
férjhez, hanem majd tehozzád. Azok persze el vannak vakulva a fénytől, a
királyné jóságától meg a barát bőkezűségétől. Azzal vigasztalták a
leányukat, hogy ők se szerelemből kerültek együvé, hanem megszokták
egymást.

Gergely elszorult lélekzettel hallgatott.

– Hát ezért sirt a leány, – folytatta Mekcsey. Hogy csak téged szeret,
az már bizonyos.

– És Fürjeshez megy férjhez, – fakadt ki keserüen Gergely.

– De nem megyen bizony. Azt mondja, hogy szólni akar veled, és szól majd
a királynénak is.

– Mért nem szólt neki előbb!

– Nem kérdezték. Az ilyen királynéféle szokva van ahhoz, hogy amit ő
jónak tart, arra senki nemet nem mond. Meg aztán te a füledet se
billegetted feléje. Azt se tudta élsz-e, vagy meghaltál?

– És ha a királyné nem enged?

– Akkor holnap az oltárnál mond nemet. Mindenre nemet mond. Szép
zavarodás lesz. De mindegy: akkor legalább megharagszik rá a királyné,
és haza kerül Budára. Te pedig idővel elveszed.

– Csakkogy akkor meg éppen nem adják hozzám.

– Dehogynem. De most ne erről beszéljünk, ami négy esztendő mulva lesz.
A leány, ha előbb nem, éjfélkor ide jön. Valami ház van itten, üvegház.
Azt mondta, hogy abban várd meg. Addig nem fekszik le, mig veled nem
beszélt.

A homályos kertben csakugyan rátaláltak az üvegházra. Lámpás égett
benne. Három kertész saláták és póré hagymák szedésével volt elfoglalva.

Köszöntek nekik, de azok annyira siettek, hogy nem lehetett velök szóba
állani.

– Hát mindegy, mondotta Mekcsey, én itt hagylak. Mondd, hogy
megbetegedtél, vagy tedd magad részegnek, aztán feküdj be valahová, és
várd be a menyasszonyt. Azt hiszem én is vele jövök.

Ezzel elment.

Gergely valóban ugy érezte magát, mint aki részeg. A bor szállott-e a
fejébe vagy az indulat: forróságot érzett a szivében, fejében egyaránt;
valami dühös forróságot, amely a kezet ökölbe szoritja.

Végigment az üvegházban a citromfák, muzák, kaktuszok és fügefák között.
Nyugtalanul és mindig sebesebben járt föl és alá. Egyszercsak kilódult
az üvegházból. A kalapját a szemére húzta, kezét a kardjára szoritotta,
és ment, rohant fel a kastélyba.

– Az örömszülék szobája melyik? kérdezte a folyosókon.

Az inasok eligazitották.

Egy fehérajtós szoba volt az. Rajta mint minden ajtón fekete táblácska
és azon a vendég neve krétairással.

Gergely bekopogtatott.

A fakezü öreg az asztal előtt ült ingújjban. A felesége éppen rozmarin
olajat dörzsölt az ura ősz hajára.

Gergely nem csókolt nekik kezet, csak éppen meghajolt, és kiállta a két
öreg villámos tekintetét.

– Uram-apám, – kezdte Gergely.

Aztán, hogy az _apám_ szót nem találta alkalomszerünek, ujra kezdte:

– Tisztelt uram. Ne bosszankodjék, hogy itt vagyok. Nem a lakodalomra
jöttem, és nem is fog belém botlani senki. Még csak azért se jöttem,
hogy emlékeztessem kegyelmeteket egy régi igéretükre, mikor a kis Évát a
törököktől kiszabaditottam.

– Mit akarsz! – hörkent fel az öreg Cecey.

– Csak azt akarom megkérdezni, – felelte Gergely rendületlenül, –
tudják-e, hogy Vica nem szereti a vőlegényét?

– Mi közöd benne! – fortyant rá az öreg. Mit beszélsz itt nekem!
Takarodj innen!

Gergely a karjait összefonva tartotta:

– Boldogtalanná akarják-e tenni tulajdon édes leányukat?

– Hogy mersz bennünket kérdőre vonni te, cenk, jobbágy kutya! – kiáltott
az öreg szinéből kikelve.

És az asztalon heverő fakezet ragadta fel, hogy Gergelyhez vágja.

Az asszony azonban lefogta az öreget, és Gergelyhez fordulva szólott:

– Menj fiam innen! Ne rontsd meg a lányunk szerencséjét. Ti gyerekésszel
azt gondoljátok, hogy szeretitek egymást, de látod az a fiatal ember már
hadnagy.

– Én is az leszek, – szólt közbe Gergely.

– Az már nem _lesz_, hanem most az. A királyné akarja ezt a házasságot.
Menj innen az isten szerelmére kérlek!

– Fürjes csak gyáva tányérnyaló, – mondotta elkeseredve Gergely, – és
Vica engem szeret. Vica csak velem lehet boldog, – folytatta csaknem
kiáltva. – Ne törjék össze a szivét! Várjanak rám, mig elvehetem.
Esküszöm, hogy érdemes ember lesz belőlem!

És könnyek csillogtak a szemében. Letérdelt a szülők elé.

Az öreg dühében magánkivül orditott rá:

– Takarodj, mig ki nem rúglak!

Gergely fölállt. Megrázta a fejét, mint aki rossz álomból ébred.

– Cecey uram, – szólott komoran. E pillanattól fogva nem ismerem
kegyelmedet. Csak annyit fogok tudni, hogy azok az aranyok, amiken az
anyám vére van, kegyelmednél vannak.

– Háromzáz tizenöt, rikácsolta az öreg. Fizesd ki neki asszony. Ha
semmise marad is, fizesd ki!

Ezt mondva a derekához kapott. Előrántott onnan egy keskeny bőrövet, és
kiöntötte az aranyokat Gergely elé.

Az asszony kiolvasta belőlük a Gergely örökségét, jobban mondva: hadi
szerzeményét. Gergely berakta a zsebeibe.

Egy pillanatig még állt. Azon gondolkozott tán, hogy van-e valami
köszönni valója? Hogy a pénzét őrizték? Nem neki őrizték, hanem a saját
lányuknak.

Meghajtotta magát és ott hagyta őket.


X.

Sápadtan tántorgott végig a folyosón. Imitt-amott egy diszes öltözetü
urba ütközött, majd a falhoz állott, hogy egy másodmagával jövő kövér
úrnak utat adjon.

Szeme eközben az átellenes ajtóra esett, s azon Mekcsey nevét olvasta.

Benyitott. A szobában nem volt senki. Az asztalon gyertya égett.

Gergely rávetette magát az ágyra és sirt. Miért sirt? Maga se tudta. A
zsebe tele volt pénzzel. Urrá és független emberré tette ez az óra. És ő
mégis árvának és elhagyottnak érezte magát. Mennyi sértést, mennyi
megvetést kellett eltűrnie! Te pogány vén ember, fából van neked a
szived is!

Néhány perc mulva kürthang rázta meg a kastély falait. Jeladás volt ez
arra, hogy gyülekezzenek a vacsorára.

A folyosón mindenfelé nyiladoztak az ajtók, s egyik másik be is
csapódott. A folyosó szőnyegén sok csizma kopogott végig.

Aztán szünet lett, s ebben a szünetben benyillott a Mekcsey-szoba
ajtaja.

– Mekcsey, – szólt egy női hang.

Gergely fölugrott.

Éva állt előtte rózsaszinü selyemruhában.

Egy kis megdöbbenés, egy halk sikoltás, aztán a két fiatal egymás
karjaiba omlott.

– Évicám! Évicám!

– Gergely!

– Eljössz velem Éva?

– Veled megyek Gergely!

[Illustration: György barát.

(A barátnak ez a bajuszos képe az Eszterházy képtárból való.)]


XI.

Körülbelől hetvenen ültek a vacsoraasztalnál. Ennek több mint fele
udvari nép, a másik rész meghivott rokonai a vőlegénynek.

A királyné a fiával együtt az asztalfőn. Mind a ketten zöld bársonyban.
Mögöttük egy komor méltóságos szakálú fegyvertartó, akinek a karján a
fejedelmi buzogány pihent. A királyné balján Fráter György, a kis király
mellett a menyasszony s e mellett az örömanya.

A menyasszonynyal szemben ült a vőlegény.

A vacsora csöndesen kezdődött. Az emberek csak itt-ott suttogva
beszéltek. A harmadik fogás után felállott György barát, és köszöntőt
mondott az új házaspárra. A köszöntőben a királynét szerencsecsillagnak
nevezte, a menyasszonyt liliomnak, a vőlegényt a szerencse kedveltjének.
Ide is, oda is vetett egy virágot, egy cukrocskát a szavában, s még akik
ellenségei voltak is, szivesen hallgatták.

Ekkor már, hogy a java borok kerültek az asztalra, megindult a
beszélgetés. Persze csak halkan beszélgettek, és kiki a maga
szomszédjával.

– Mért nevezik ezt sirató estének? – kérdezi az egyik.

– A menyasszony siratja a leányságát.

– De hiszen nem sír. Olyan jókedve van, mintha örülne, hogy vége a
leányságának.

– Akkor csodálom, hogy elereszti a királyné.

– Nem ereszti el. Csakhogy eddig palotás leány volt, ezután meg palotás
asszony lesz.

Vacsora után egy uj énekest mutattak be a társaságnak. Valahonnan
Olaszországból jött, s a királynénak már bemutatta művészetét.

Mig ez énekelt, a menyasszony odaszólt halkan az édesanyjának:

– Anyám, mi lenne, ha én ma meghalnék!

Az asszony megdöbbenve pillantott a leányára, de hogy ennek az arca
mosolygott, csak feddéssel válaszolt:

– Hogy beszélhetsz ilyent leányom!

– De mégis.

– Ugyan, ugyan.

– Megsiratna?

– Utánad halnék apáddal együtt.

– De ha én egy hónap mulva feltámadnék, vagy talán kettő mulva, és
betoppannék a budai házunkba?

Az asszony bámulva nézett a leányára.

Ez mosolyogva folytatta:

– Hát lássa, akkor megbánnák a földben, hogy én meghaltam.

Ezzel fölkelt és a királyné mögé került. A füléhez hajolt és valamit
sugdosott belé.

A királyné elmosolyodott, és bólintott a leány szavaira.

Ekkor a leány kiment a szobából.

Mindnyájan az énekesre figyeltek, csak az anya vette észre a leánya
távozását, és mindig sápadtabban és nyugtalanabban forgatta elméjében a
leánya szavait.


XII.

Mikor az énekes végzett, az ajtónálló elkiáltotta magát.

– Új énekes. Névtelen.

Minden szem az ajtóra fordult, de csak egy karcsú, tizenöt éves forma
fiut láttak. Cseresznyeszinű atlasz ruhába volt öltözve, s a fejét
lehajtva jött. Hosszú haja elfedte az arcát. A királyné előtt mélyen
meghajolt.

Azután fölemelkedett s megrázta a haját, hogy az arca kitessék.

A vendégek fölkiáltottak meglepetésökben, mert az énekes maga a
menyasszony volt.

A királyné egy apródja hárfát nyujtott neki, s ő gyakorlott kézzel
pengette végig.

Aztán énekelt.

A királyné iránt való figyelemből egy lengyel dalon kezdte, amit magától
a királynétól tanult. Csodaszép ezüsthang! Még a lélekzet is elállt a
hallgatókban.

Felváltva énekelt azután magyar dalt, török nótát, oláh kesergőt, olasz,
francia, horvát és szerb dalokat.

A vendégek odavoltak álmélkodásukban, s nem győztek tapsolni.

– Nagy ördög ez, – szólalt meg a Mekcsey szomszédja, egy udvari
méltóság, – meglásd öcsém még táncolni is fog.

– És mindig ilyen víg? – kérdezte Mekcsey.

– Csak akkor, ha jó kedve van. De rendesen jókedvű. A királyné régen
halálra búsulta magát, ha ez nincs.

– Jól jár vele az a… Fürjes.

Azt akarta mondani: veres.

A beszélő vállat vont:

– Anyámasszony ember. Meglásd, hogy ez megy helyette még a hadba is.
Mert ez még hadakozni is jobban tud.

– Fegyverhez is ért?

– Ért? Olasz vivókat győzött le a nyáron. Aztán hogy lő, hogy lovagol!
Hét férfi kitelnék ebből, s még mindig maradna benne egy tüzes ördög.

Az igy megdicsért menyasszony ismét magyar nótába kezdett, amelynek az
volt mindig a végződése:

  _Erigy legény szaporán_
  _Daruszőrü paripán_
  _Kedvesedhez._

A vendégek ismerték ezt a dalt, de a várt végződést igy hallották:

  _Erigy legény szaporán_
  _Daruszőrü paripán_
  _A Gergelyhez._

S mikor a menyasszony ezt énekelte, a tekintete végigsiklott a
vendégsoron, és Mekcseyn állapodott meg.

A vendégek fölkacagtak. Azt gondolták, hogy a _Gergelyhez_ tréfás
változtatás.

Mekcseyn azonban meleg szél suhant végig. Mikor a menyasszony a második
szakasz végén határozottan őrá pillantott, kihörpentette a borát, és
elosont.

Lefutott a lépcsőn, és bekiáltott az istállóba:

– Matyi! Balogh Matyi!

Egy lélek se felelt. Föl kellett keresnie a szolganép között a
kocsisokat. Ittak azok fakupából, cserépkantából, de még kalapból is a
konyha előtt való térségen.

Valahogy ki tudta közülök választani a szolgáját, de haj! milyen
állapotban! Matyi csak ember volt mig az asztalnál ült, de amint
felállott, nem volt ember.

Valami tizen hevertek már az asztal alatt s a fal mellett. Aki az asztal
alatt hevert, azt csak hagyták, de aki kivül bukott a padon, azt
keresztül kasul egy halomra fektették a fal mellé.

Matyi felállt, azaz csak fel akart állni, amikor megismerte a gazdáját,
de csakhamar vissza leült, mert érezte, hogy ő is átbukik a padon s
odakerül a fal mellé.

– Matyi, – orditott reá Mekcsey, – az apád rézcsákányát, hol a lovam?

Matyi ujból felállott, és az asztalba kapaszkodva felelte:

– Ott van.

– De hol?

– A lovak közt.

És a szemehéját emelgetve folytatta:

– Lónak lovak közt a helye.

Mekcsey mellen ragadta az embert és megrázta:

– Beszélj okosan, mert mindjárt kirázom a lelkedet!

Rázhatta azt. Részeg volt annak a lelke is.

Mekcsey odalökte őt a többi közé, azután az istállóba ment, hogy maga
keresse meg a lovát.

Az istállómester is részeg volt, Mekcsey akár valamennyi lovat
elhozhatta volna tőle.

Végigment hát a sötét istállón, és elkiáltotta magát:

– Muszta!

Az egyik sarokból nyerités felelt a szavára. Ott zabozott a sárga, s
mellette a Matyi lova. Mekcsey egy félrészeg szolga segitségével
felnyergelte mind a kettőt, s eltávozott anélkül, hogy valaki kérdezte
volna, miért megy el ilyen korán, a vacsora vége előtt.

Gergely már az oláh-házban az udvaron várta. A lova fölnyergelten kapált
a keritésnél.

Az éj hűvös volt. A felhők állani látszottak. A hold azonban mint egy
ketté vágott ezüst kenyér lassan szállt fellegről-fellegre, és halvány
világossággal árasztotta el a fenyves tájékot.

– Eljöttem, – mondotta Mekcsey, – mert úgy értettem, hogy ide rendelt a
menyasszony.

– Jól értetted, – felelte Gergely. Az éjjel megszökünk.

Alig félóra mulva egy köpönyeges nyulánk alak jelent meg a ház előtt.
Gyorsan feltárta az ajtót, és beugrott.

Vica volt.

Abban a cseresznye szinü atlaszruhában szökött el, amelyikben énekelt.


XIII.

A drinápolyi országut csakolyan poros, kerékvágásos országut, mint akár
a gyöngyösi, akár a debreceni. Hanem, ha az a sok könny, amely erre az
utra lecseppent, egy újfajta gyöngygyé változnék, de sok volna a világon
ebből a gyöngyből! S neveznék talán magyar gyöngynek!

A városok végén levő vendégfogadó egy-egy kis Bábel. A világ mindenféle
nyelvén lehet benne beszélni, de hogy meg is értsék egymást, az már más
kérdés. S főképpen azt nem értik meg, mikor egy-egy úri módhoz szokott
ember kényelmet kiván.

A fogadó, vagyis amint itt mondják: karaván-szeráj, egyforma a kelet
összes helységeiben. Nagy ólmos tetejü épület; az udvarát magas kőfal
keriti körül. A kőfal mellett belől egy másik kis alacsony és széles
hátú falféle kőépitmény huzódik hosszúra.

Azt mondanám róla, hogy ágy, de nem ágy, mert csak egy széles lapos fal;
de ha meg azt mondom, hogy fal, akkor mégiscsak inkább ágy, mert az
emberek erre huzódnak fel, hogy a béka bele ne ugráljon éjjel a
zsebökbe.

A töröknek azonban ilyen nyugvóhely kell. Ezen főzi meg a vacsoráját,
ehhez köti a lovát, s ezen alszik. Ha éppen megesik, hogy a ló hozzáüti
éjjel a fejét a gazdájához, hát az legfeljebb pofon vágja, aztán a másik
oldalára fordul és alszik tovább.

Egy májusi estén két fiatal lovas török érkezett a drinápolyi
karaván-szerájba. Magyaros ruha: szük kék nadrág, kék attila, sárga
kendőöv, s ebben handsárok; bő rozsdaszinü teveszőr-köpenyeg, amelynek
csuklyája a fejükre van húzva. Első szempillantásra is látszik, hogy
_delik_, akik csak háboruban szolgálják az igaz hit zászlóját, azontúl
pedig rablásból élnek.

De nem törődik itt velök senki. Legfeljebb a kocsijok érdemes a
megnézésre, mert két szép fiatal rab ül benne, s két szép vezeték ló van
hozzákötve.

A kocsis is rab, és ez is fiatal. A rabok vagy magyarok, vagy horvátok,
de hogy ketteje úr, az látszik az arcukon. No akárhol zsákmányolt az a
két deli, jól fölpénzelheti magát a rabokból!

A karavánszeráj udvara mindenféle néppel van tele. Török, bolgár, görög
és oláh; asszonyok, gyerekek kereskedők és katonák, mind zajos
kevergésben. Ez az egy országút olyan, mint a Duna: minden ebbe ömlik.
Nem csoda hát, hogy az ilyen szállóhelyek minden este és minden reggel a
bábeli nyüzsgés és nyelvkavarodás képét mutatják.

A nap már leszállóban. Az emberek itatnak. Ki lovat, ki tevét itat. A
kőfalon is mindenki siet biztositani a maga helyét. Akinek van, gyékényt
vagy szőnyeget terit rá, akinek meg nincs ilyen holmija, szénát szalmát
nyalábol oda, hogy a kő fel ne törje a derekát.

Ahogy a két deli megállapodik az udvaron, az egyik – egy alig tizennyolc
éves bátortekintetü ifju, – a vendéglősért kiált:

– Mejhanedsi!

Egy köpcös turbános ember lépett ki a szóra a tornác alól, s kérdezte,
hogy mivel szolgálhat?

– Van-e szobád mejhanedsi? Megfizetem.

– Ezelőtt egy órával foglalták el, – felelt a vendéglős.

– Ki foglalta el? Megfizetem azt is, ha lemond róla.

– Azt bajos lesz megfizetni, – felelte a korcsmáros. – A jeles Altin aga
szállt belé!

És tisztelettel intett a tornác padja felé, amelyen egy hollóképü
koromfekete török guggolt.

Az öltözetéről látszott, hogy csakugyan úr. A turbánján két fehér
structoll, mellette egy szolga, aki legyezi, egy másik szolga meg, aki
italt kever neki. Az udvaron forgott még valami húsz ilyen fél-vörös
fél-kék szolga. Ittak, főztek. Egyik az aga fehérnemüjét mosta a kutnál,
másik az ágynak való szőnyeget bontotta le a teve hátáról. Vastag és
drága gyapjuszőnyeg.

No ettől csakugyan nem lehet a szobát megkapni.

A két deli kedvetlenül fordult a kocsi felé. A kocsis csakhamar
leszerszámozott. A rabok kezéről leoldta a kötelet. A lovakat megitatta.
Azután ő is mint a többi, tüzet rakott a kőfal tetején, és kondért vett
elő, hogy vacsorát főzzön.

A két ifju rabon nem látszik semmi szomoruság. Az igaz, hogy a két török
meg is becsüli. Ott esznek együtt a bográcsból, s egy kobakból is
isznak. No ezek előkelő rabok lehetnek.

Az aga is vacsorázik már. A rizskásás ürüt ezüsttálban tette eléje a
szőnyegre a szakácsa. Csak az ujjával eszik, mert hát késsel és villával
enni fölösleges is, illetlen is; csak a tisztátalan kutyahitü gyaurok
esznek szerszámmal és asztalról.

A két deli mellé egy félszemü mezitlábas kócos dervis telepedik. Semmi
más ruha nincs rajta, mint egy bokáig érő rozsdaszinü szőr-köpönyeg. Az
madzaggal van körülkötve a derekán, s a madzagon egy olvasó és egy
kopott kókuszdiócsésze lóg. A fején nincs süveg. Hosszu kócos haján egy
csomót kötött. Az a süveg. A kezében rézholdas hosszú bot. A ruhája
szürke az útiportól.

A dervis odakutyorodik a falra, s végignéz a mellette vacsorázó
társaságon.

– Nem vagytok-e a próféta hivei? – kérdi komoran a deliktől.

Azok bosszúsan pillantanak reá.

– Talán jobban, mint te, – feleli a fiatalabbik. – Mert elég sok az
olyan csavargó dervis, amelyik csak a hasával tiszteli a prófétát.

– Azért kérdem, – feleli a dervis az apadt szemét dörzsölgetve, – mert
együtt esztek a tisztátalanokkal.

– Már ezek is igazhitüek, janicsár, – válaszolja félvállról a deli.

A dervis rábámul a delire és hosszúra nőtt tizenháromszál szakállát
végiggereblyézi az öt ujjával.

– Honnan ismersz engem?

– Honnan ismerlek, – feleli nevetve az ifju. Vitéz korodból ismerlek,
mikor még a padisah fegyverét viselted.

– Hát olyan régen forogsz te a táborban?

– Öt év óta.

– Nem emlékszem rád.

– Dehát mért hagytad ott a dicsőség zászlóját?

Mielőtt a dervis felelhetett volna, éktelen nagy rikoltás hangzott a
tornác felől, de olyan, hogy a lovak bokrot ugrottak tőle, s majd
elszakitották a kötőféket.

Az aga volt a rikoltó. Az ifjak odanéztek, hogy mi lelte, de nem láttak
egyebet, mint azt, hogy az aga a rikoltástól ki van veresedve és iszik.

– Mi lelte ezt az embert? – kérdezi a deli a dervist.

A dervis megvetőn int a kezével:

– Nem tudod-e, – mondja, – hogy bort iszik.

– Honnan tudnám, – feleli a kérdező, – hiszen csutorából iszsza.

– Te talán nem vagy született muzulmán?

– Bizony barátom én dalmátnak születtem és csak ezelőtt öt évvel
ismertem meg az igazhitet.

– Igy már értem, – feleli nyugodtan a dervis. – Hát tudd meg, hogy az
aga azért rikolt, hogy a lélek lezavarodjék a fejéből a lábába, amig
iszik. Mert a lélek a fejben lakik és a másvilágra megy, mikor
meghalunk. Ott pedig tudod, hogy a borivásért megbüntetik az igazhitü
ember lelkét.

– De ha nem bünös a lélek.

– Hát ez is azt gondolja, hogy a lelkének nem lesz része a bünben, ha
elriasztja egy percre, de már én csak azt gondolom, hogy nem jó ilyen
fogásokkal élni.

Azután egyet sóhajtva, folytatta:

– Az imént azt kérdezted tőlem, hogy miért hagytam oda a szent zászlót?

– Azt ám, merthiszen te vitéz katona voltál, és hát fiatal is vagy még,
harmincöt éves legfeljebb.

A dervisnek láthatólag jólesett ez a dicséret, mert a szeme egyet
lobbant, de aztán még búsabb lett tőle.

– A vitézség, – mondotta, – nem ér a szerencse nélkül semmit. Én
mindaddig vitéz voltam, mig megvolt az amuletem. Egy haldokló öreg
bégtől kaptam én azt, csatatéren. Egy hős lelke van benne. Az a hős a
próféta mellett harcolt, de a lelke most is harcol azzal, akinél a
gyürüje van. Azután rabul estem és egy pap elvette tőlem. Mig az velem
volt, nem fogott engem se golyó, se kard. Amint az nem volt velem, egyik
seb a másik után ért; a tisztjeim utáltak; az apám a hires Jaja-Oglu
Mohamed budai pasa elkergetett, a bátyám, a hires Arszlán bég
összeveszett velem; a társaim megloptak; rabságba is kerültem
egypárszor, szóval: elhagyott engem minden szerencse.

A deli a dervis balkezére nézett, amelyen nagy sebforradás volt látható.

– A kezeden is van forradás.

– Van, – mondotta a dervis. – Egy évig nem tudtam mozgatni, mig végre
egy szent dervis azt ajánlotta, hogy forduljak meg Mekkában háromszor.
Hát lásd, már az első fordulásnál meggyógyult.

– Eszerint dervis maradsz.

– Nem tudom. Azt hiszem, visszatérőben van a szerencsém, s ha még
kétszer megjárom a szent utat, ismét beállhatok a seregbe. De haj, –
szólt sóhajtva, – mig az amuletemet meg nem találom, nem vesz engem
tenyerére a földi szerencse.

– Hát reményled, hogy megtalálod?

– Ha kitöltöttem az ezer-egy napot, minden lehetséges.

– Hát ezer-egy napig vezekelsz?

– Addig.

– És a mecseteket járod.

– Nem, csak az utat Pécstől Mekkáig, s mindennap elmondom az olvasót, s
ezeregyszer az Allah nevét.

– Bámulatos, hogy ilyen okos ember, mint te vagy…

– Alláhval szemben senki sem okos. Férgek vagyunk.

A dervisnek már ekkor a kezében volt a hosszú, kilencvenkilenc szemü
olvasó. Imádkozásba fogott. A kocsis eltakaritotta a vacsorát, és
szőnyegeket szedett elő. Kettőt a falra teritett. A harmadikkal a
kocsiboritót takarta be. A legfiatalabb rab foglalta el ágynak a kocsit.
A kocsi rudját felvonták a falra. Az egyik deli odafeküdt a rud mellé, s
vánkosul nyerget tett a feje alá.

Ez úgylátszik őrködni fog, mig a többi aluszik.

A hold szinte nappali világossággal árasztotta el a karavánszerájt.
Látni lehetett, mint fekszenek az emberek keresztül-kasul a falon, s
mint készülnek az éjjeli nyugováshoz.

Ekkor egy vöröshajtókás szolga lépett a nyugodni készülő delihez, és igy
szólt:

– Az aga hivat. Szólni akar veled.

A másik deli nyugtalanul emelkedett fel az ágyáról, s hogy emez
szótlanul engedett az aga hivásának, utána nézett, és felkötötte a
kardját, amely eddig leoldottan hevert mellette.

Az aga még mindig ott ült a tornácon. De már nem rikoltozott. Vörös
orcával bámult a holdvilágba.

A deli meghajtotta előtte magát.

– Honnan jösz fiam? – kérdezte az aga.

– Budáról uram, – felelte a deli. A pasának ezidőszerint nincs reám
szüksége.

– Olyan gyönyörü lovakat hoztál, hogy nem győztem nézni. Eladod?

– Nem uram.

Az aga dühös pillantást vetett az ifjura.

– Láttad az én lovaimat?

– Nem néztem uram.

– Hát holnap nézd meg. Ha valamelyik megtetszenék, talán cserélhetünk.

– Lehet uram. Parancsolsz még valamit?

– Nem.

És az aga összevont szemöldökkel nézett a deli után.


XIV.

Már mindenki aludt. Az aga is a szobájába tért, és lefeküdt a
fehérfátyolos ablakok mögé. A fogadó udvarát emberhorkolás és lovak
zabropogtatása töltötte be. Minden percben hallatszott egy lódobbanás,
de mindez nem zavarta az alvókat. Az emberek fáradtan térnek be ide és
úgy alszanak, mintha csendben és selyem ágyban aludnának.

Az idősebbik deli ekkor fölemelte a fejét, és körülnézett. A rab ifju is
fölmozdult.

És összedugták mind a hárman a fejöket.

– Mit akart az aga? – kérdezte magyarul az idősebbik deli.

– A lovaink tetszettek meg neki. Megakarja venni.

– És te mit mondtál?

– Azt, hogy nem eladó.

– Persze, hogy nem eladó, – szólt boszusan az idősebbik.

– Aztán abban maradtunk, hogy holnap cserélünk valamelyik lóval.

A kocsi szőnyege szétvált, és a legfiatalabb rab szépmetszetü arca
hajolt ki belőle:

– Gergely, – suttogta, az ujját az ajkára téve.

– Pszt, – felelt a harmadik deli. Mit akarsz Vicuskám? Nincs semmi baj.
Aludjál.

– Mit akart az aga?

– Csak a lovunkat kérdezte. Aludjál kedves.

És ahogy közel volt a két arc, halk csókban érintkezett.

Azután a három ifju még egypár szót váltott.

– Nincs mit félnünk, – mondotta Gergely. Mihelyt virrad, tovább
indulunk, és itt hagyjuk az agát a lovaival együtt.

– Hanem én holnap nem leszek rab, – szólt Török Jancsi. Legyen Mekcsey
holnap a rab. Unalmas igy összekötött kézzel kocsikázni egész nap. Aztán
ez a sok arany rettenetesen nyom. Mégis okosabb volna a kocsiba rejteni.

– Jó, jó, – felelte Gergely, – hát leszek én holnap rab szivesen, de
mikor öltözzünk át? Az éjjel nem lehet, mert hátha az aga mégis korábban
ébred.

– Hát akkor holnap Gergely, majd az úton, valami alkalmas helyen. Ördög
vigye el ezt az agát!

– Nekem se tetszik, – szólt Mekcsey. Az ilyen urak nincsenek ahoz
szokva, hogy holmi rongyos deli megtagadja a kivánságukat.

– Csak arra vigyázzatok – mondotta Gergely, – hogy ha valaki közelünkben
van, magyarul ne beszéljetek. Ez a dervis is tud magyarul.

A dervis mellettük feküdt.

Össze volt guborodva, mint a sündisznó.


XV.

Reggel, mikor a nap éppen kelőben volt, az aga kilépett az ajtón, és egy
óriási ásitásban eresztette ki a maradék álmot a fejéből.

– Bandsal, – szólt az előtte hajlongó szolgának, – hol az a két deli?

A szolga kereső pillantással fordult az udvar felé.

Az ajtó mellett ott guggolt a dervis. Az aga szavára fölállott a
helyről, és igy szólt:

– Elmentek uram.

– Elmentek? – hördült fel az aga. Elmentek? – ismételte csodálkozva.

– El.

– Hogy mertek elmenni?

– Éppen azért várlak uram, – szólt a dervis, mert ez a két deli nem
rendes járatu ember.

– Honnan tudod?

– Az éjjel kihallgattam őket.

– Mit beszéltek?

– Mindent össze-vissza, de főképen azt, hogy a magadfajta emberrel nem
jó találkozni.

– Akkor el kell venni tőlük a lovakat, a rabokat, a kocsit, mindent.

És ahogy ezt mondta, hangja minden szónál emelkedett. Az utolsó szót már
orditotta.

– Azt hiszem pénzök is van, folytatta a dervis. Az egyik rab azt mondta,
hogy az aranyat nem birja cipelni.

– Arany? Hé szipáhik! Lóra valamennyien! Utána a két delinek! Ide
hozzátok akár holtan, akár elevenen! De főképpen a kocsijokat.

A következő öt percben huszonkét lovas szipáhi vágtatott ki a szeráj
kapuján.

Az aga utánuk nézett, és igy szólt a dervisnek:

– Mit beszélt még?

– Nem értettem mindent, mert halkan beszéltek. Annyi bizonyos, hogy
magyarul beszéltek, és hogy az egyik rab nő.

– Nő? Azt nem is láttam.

– Férfi ruhába öltöztették, hogy fel ne tünjön.

– És szép!

– Bübájos.

Az aga szeme forgásnak indult.

– A zsákmányból megkapod a magad részét, – mondotta.

S befelé indult.

– Uram, kiáltotta utána a dervis, én janicsár voltam. Nem engednéd-e
meg, hogy lóra üljek?

– De magam is megyek, – szólt a feltüzesedett aga. Hát csak nyergelj
nekem is.

S azzal befutott a kardjáért, és lóra pattant.

A konstantinápolyi országúton csakhamar utolérték a huszonkét fegyveres
szolgát. Azok észrevették, hogy az urok utánok vágtat.
Visszatekintgettek. Az aga intett nekik, hogy csak menjenek tovább.

És porzott az országút a lovak patkója alatt.

Két óra nem telt belé, a csapat ujjongó orditása jelezte az agának, hogy
a szolgái látják már a kocsit.

A szolgák ekkor magaslaton voltak, s hogy az országút lejtőre hajlott,
eltüntek az aga szeme elől.

Az aga alig várta, hogy ő is felérjen az országút púpjára.

Megsarkantyuzta a lovát, és a dús zsákmány érzetétől lobogva vágtatott.
Mögötte a dervis, mint valami szőrös ördög ült a lovon. Szoritotta és
verte. A haja kibomlott a csomóból és kócos pemetté változtatta a fejét.
Az agától a hirtelenében kapott kardot nem is volt még ideje felkötni,
csak a kezében tartotta, s azzal ütötte a lovat hol elől, hol hátul.

A magaslaton aztán látta az aga, hogy az üldözöttek még jó távol vannak,
de már észrevették a veszedelmet.

Ime a két rab is lóra pattan, s fegyvert kap elő a saroglyából. A kocsis
holmi apróságot kapkod ki a kocsiból: szétosztja a lovasok között. Azok
a nyeregkápába és elejébe rakodnak. Azután lekutyorodik a kocsis a kocsi
alá. A kocsi alól fehér füst száll fel. Akkor a kocsis is lóra kap, és
elvágtat a négy lovas után.

Az aga nem tud hova lenni ámulatában.

– Micsoda rabok ezek? – kiáltja hátra a dervisnek, – hogy nem akarnak
kiszabadulni!

– Mondtam, hogy kutyák! – üvölti a dervis.

A tüz már belekap a kocsiba. A katonák zavartan állnak körülötte.

– Oltsátok! – kiáltja az aga. Verjétek szét a kocsit!

Aztán ismét kiált:

– Csak három maradjon. A többi menjen az ebek után.

Ebben a pillanatban lánghegygyé válik a kocsi, és irtózatos dördüléssel
lobban fel.

Nem marad a téren se kocsi se ember, csak az egy borzas dervis, aki a
levegő rugásától és robbanástól megsiketülve áll, mint a
boszorkánymacska a kémény tetején.


XVI.

– Mi volt ez? – bődült fel az aga az országút porában, ahova a lova
levetette.

A dervis le akart szállni a lováról, azonban az ő lova is meg volt
zavarodva. Hátrafelé táncolt, s két lábra állt.

Majd őrült iramodással vágtatott neki a mezőnek, s a dervist a levegőbe
dobálva ugrott árkon bokron át, miközben fehér tajtékot szórt a
szájából.

Az aga feltápászkodott. Kiköpte a port, és pogány káromkodásban adott
szárnyat a mérgének.

Körülnézett. Az országút mint a csatatér: vonagló lovak és heverő
szipáhik; a kocsi helyén egy nagy semmi; az égen egy nagy trágya szinü
felhő, amely az imént a kocsi volt.

Az aga lova is elszaladt. A hollóképü úr azt se tudta mihez kapjon.

Végre is megindult sántikálva a katonáihoz.

Hát biz azokat szétvetette a robbanás. Kinek a feje, kinek a lába hevert
a porban; aki meg egészben maradt, arra se volt jó ránézni.

Az aga látta, hogy egyik se mozdul, hát leült az árokpartra, és nézett
bután maga elé. Talán azt hallgatta, hogy hol és miért harangoznak olyan
nagy zúgással; pedighát nem harangoztak sehol, csak a füle zúgott.

Ebben az állapotban találta őt egy óra mulva is a dervis, aki a maga vad
paripáját csurgó vizesre nyargalva visszatért.

Odakötötte a reszkető paripát egy bükkfához; és az agához sietett.

– Nem esett bajod uram?

Az aga a fejét rázta:

– Nem.

– De valamidet csak megütötted!

– A tomporomat.

– Áldott legyen Allah, aki megszabaditott ebből a veszedelemből.

– Legyen áldott, – ismételte az aga.

A dervis sorra járta az úton és út mellett heverő lovakat, hogy nem
lehetne-e még valamelyiket lábra állitani? No nem. Amelyik élt is, úgy
meg volt nyomorodva, hogy csak a hollók becsülhették még valamire.

Visszatért az agához.

– Uram, mondotta. Vissza tudsz-e jönni a magad lábán, vagy feltegyelek
erre a lóra!

– Ezt meg kell boszulni, – felelte az aga a lábaszárát dörzsölve. De
honnan vegyek lovat és katonát?

És bután nézett a dervisre, mint az ázott tyuk.

– Azok az átkozottak bizonyosan Sztambulba mentek. Ott megtalálhatjuk
őket – felelte a dervis.

– Hát jer, – szólt nyögve az aga, – segits föl a lóra, és vezess vissza
a fogadóba. Szegődj mellém szolgának, mert te kitünő lovas is vagy.

– Szolgának? – kérdezte megütődve a dervis.

De aztán alázatosan lehajtotta a fejét és igy szólt:

– Amint parancsolod.

– Mi a neved?

– Jumurdsák, – felelte a dervis.


XVII.

Az öt magyar lovas ezalatt nagy szárnyasan szállt tovább a
konstantinápolyi országúton.

A robbanás az ő lovaikat is megvaditotta, de biz ők nem nagyon bánták.
Annál jobban repültek. Egyik a másikat előzgetve száguldott, s az
utonjárók már messziről kitértek nekik: el nem tudták gondolni, hogy
ezek a fiatal katonák versenyt futnak-e, vagy hogy üldözik őket?

De hogyan került közéjük Cecey Éva?

Azon az ünnepi estén, amint Gergelylyel találkozott, fölébredt benne az
első szerelem hatalma. Gergelyt mindig szerette ő, de hogy innen is
onnan is kényszeritették, nem tudott szabadulni. Gergelynek se birtoka,
se önállósága, ő maga is a Török család gyámsága alatt. Levelezniök
lehetetlen. Kezdte magát megadni a sorsának.

De a Gergely megjelenése minden más erőt lerontott. A nő csodálatos
alkotása az Istennek. Az érzésével gondolkozik. Évának azt mondta az
érzése: Ez a te párod! Ha az egész világ ellene beszél is, neki vagy
teremtve!

És ő kitépte magát az okosk odásokból, és követte azt a belső szót,
amely hatalmasabb volt, mint a királyné szava, és hatalmasabb, mint az
anya szava.

A gyalui havasokon mentek át, s a reggeli napfény már az Aranyos vize
mellett találta őket.

Az erdő új lombok halvány zöldjében pompázott. Mindenfelé az ibolya
nyilt, s a völgyben a gólyavirág, a pitypang és kikirics virága sárgált
mindenfelé. A levegő telt az erdő balzsamával.

– Most értem, miért nevezik ezt a patakot Aranyosnak, – mondotta
Gergely. Nézd Éva, mintha aranynyal volna behintve a partja mindenfelé.
De te gondolkozol: nem bántad meg úgy-e, hogy velem jöttél?

– Nem, – felelte Éva, – de valami bánt.

S fiatal üde arca bús volt. Szemei komolyak.

– Az, – folytatta, – hogy én mégis csak leány vagyok, és azt gondolom,
erkölcstelen az én cselekedetem. Te ma örülsz annak, hogy szivem
sugallatát követtem, de talán évek mulva, talán öregségünkben eszedbe
jut, hogy nem a templomból vezettél ki engem, hanem egy vacsorázó
szobából.

Mekcsey elől ment az oláh paraszttal, aki kalauzolta őket a hegyi úton.
Ők ketten egymás mellett lovagoltak.

– Te fiatal vagy, – folytatta Éva, – s nincs pap a világon, aki
bennünket összeesketne.

– Éva, – mondotta Gergely szemrehányó hangon. – Nem tartottál-e engem
mindig testvérednek? Nem úgy érzed-e magad most is mellettem? Idegen
vagyok én neked? És ha téged a pap hiányzása bánt, nem bízol-e bennem,
hogy addig, mig megesküdhetünk, úgy oltalmazlak, hogy édes anyád se
jobban. Ha te akarod, én a kezedet se fogom meg, én az arcodat se
csókolom meg, amig a pap el nem mondja ránk a szent áldást.

– Fogd meg a kezemet; a tiéd. Csókold meg az arcomat; a tiéd! – felelte
a leány. És ahogy ott lovagoltak egymás mellett, odanyujtotta a kezét,
és odanyujtotta az arcát.

– A katekizmus beszélt belőled az imént, – mondta Gergely
megkönnyebbülten. Látod én is pápista vagyok, de az én tanitómesterem
nem a katekizmusból tanitott engem az Istenre, hanem az ég csillagaiból.

– Gábor pap?

– Az. Lutheránus volt, de sohasem akart senkit lutheránussá tenni. Ő azt
mondta nekem: Nem az az igazi Isten, akiről a képek és irások beszélnek.
Nem az a szakállas, mindenkit fenyegető hiszterikus vén zsidó. Az igazi
Isten alakjáról nekünk gondolatunk nem lehet, csak az értelmét és a
szeretetét láthatjuk. Az igazi Isten velünk van, Éva. Az igazi Isten nem
haragszik senkire. Nincs haragja. Ha te fölemeled a tekintetedet az
égre, s azt mondod: Istenem Atyám, én ezt a Gergelyt élettársamnak
választom; és ha én is ezt mondom a te neveddel, akkor édes Évám, mi már
házastársak vagyunk.

Éva boldogan nézett Gergelyre, mig az halkan, félig magába merülten
beszélt. Oh az árvaságban nőtt gyermek korán érik komolylyá!

A fiu folytatta:

– A papi cerimonia Éva, az már csak a világ számára való. Dokumentálni
kell a világnak, hogy lelkünk és szivünk szándéka szerint keltünk egybe,
s nem ötletszerüen és nem időre, alkalomra, mint az állatok. A házasság
édes lelkem miköztünk már meg van kötve, azt hiszem.

Mekcsey egy gyepes dombra ért. Megállt és visszafordult. Megvárta őket.

– Egy kis pihenés nem ártana, – mondotta.

– Jól van, – felelte Gergely. Szálljunk le. Látom, amoda lent viz is
van. Az oláh itassa meg a lovakat.

Leugrott a lóról, és lesegitette Évát.

Leteritette a köpönyegét a fűre, s leheveredtek.

Mekcsey kibontotta az iszákot. Kenyeret és sót vett elő. Levágta a
kenyér szárazát, és odakinálta a kenyeret elsőben Évának.

– Várjunk egy kicsit, – mondotta Gergely.

És Évához fordult.

– Mielőtt egy kenyéren lennénk, – mondotta, – ne kössük-e meg Éva a mi
szövetségünket szóval is az Isten szine előtt?

Éva felállt.

Arca áhitatosan komoly volt, és üde és angyali. Odanyujtotta a kezét
Gergelynek.

És amint ott álltak egymás mellett, egymás kezét fogva, Gergely levette
a süvegét, és az égre nézve, szólt áhitattól remegő hangon:

– Istenünk, Atyánk. A te templomodban vagyunk; nem kőből rakott emberi
épületben, hanem a te eged alatt, a te fáid között. Az erdőből a te
leheleted árad felénk, a hegyekről a te napod süt reánk, és a magasból a
te szemed néz bennünket. Ez a leány kicsi koromtól fogva kedves volt
nekem, legkedvesebb a föld minden leányai között. Csak őt szerettem,
csak őt fogom szeretni, siromig, siromon túl is. Az emberek akarata nem
engedte, hogy a szokott módon keljünk össze, engedd, hogy legyen a
feleségem a te akaratoddal.

És a leányra forditva nedves szemeit, folytatta:

– Leány, én ezennel az Isten színe előtt feleségemnek nyilvánitalak!

Éva könnyes szemmel rebegte:

– A tied vagyok.

Gergely fölemelte az ujját:

– Esküszöm, hogy szeretlek! Esküszöm, hogy soha el nem hagylak, semmi
bajodban, semmi nyomorúságodban! Holtodig. Holtomig. Isten engem úgy
segéljen!

Éva is föltartotta a kezét:

– Esküszöm, amire te esküdtél. Holtodig. Holtomig. Isten úgy segéljen!

S azzal összeölelkeztek, és megcsókolták egymást olyan áhitattal, mintha
Isten áldó kezét éreznék a fejükön.

Mekcsey visszaült a kenyér mellé, és a szemeit törölgette.

– No, azt mondja, én ilyen házasságot még soh’se láttam; de azt érzem,
hogy ez szentebb és erősebb házasságkötés, mint az lett volna, amit
Gyaluban kötött volna kilenc pap előtt a tekintetes asszony.

Erre mindnyájan elmosolyodtak. Leültek, és hozzáláttak a falatozáshoz.

Este Hunyad várába érkeztek. Jancsi vacsorával várta őket. (Mindennap
várta őket, hol ebéddel, hol vacsorával.)

Az utasok átöltözködtek. Évának női ruhát szedtek össze. Azután
vacsorához ültek.

A vacsorán ott volt a vár papja is, egy beteges öreg úr, aki itt
vénhedett meg a vár csöndességében, mint a hársfák.

– A tisztelendő urat azért hivattam be, – mondotta Török Jancsi, – hogy
összeeskessen benneteket.

– Mi már azon túl vagyunk, – felelte Gergely. – Fölvettük a házasság
szentségét az Isten szine előtt.

– Micsoda szertartás szerint? – kérdezte a pap.

– Ugy, ahogy Ádám és Éva. Talán biz az nem volt törvényes házasság?

A pap a fejét rázta.

– Micsoda? – szólt Mekcsey felhörkenve. Az Istennek nincs szüksége
papra, ha valakit meg akar áldani!

A pap erre gúnyosan vállat vont.

– Lehet, – mondotta, – de az Isten nem ad ám házassági bizonyitványt.

– Tudjuk mi bizonyitvány nélkül is, hogy házasok vagyunk, – felelte
Gergely.

– Az is igaz, – dünnyögte a pap, – de majd az _unokáitok_ nem tudják.

Erre mindnyájan elhallgattak. Éva elpirult.

Egy kis csend támadt a teremben. Gergely Évára nézett, aztán a paphoz
fordult:

– Hát összeeskethet bennünket tisztelendő úr?

– Össze.

– Szülői engedelem nélkül?

– Anélkül is. Elvégre a bibliában nincs benne, hogy szülői engedelem
kell a házasságra.

– Hát akkor, – mondotta Gergely, – tegyük meg Éva a _bizonyitványért_.

– Amint akarod, – felelte Éva egyszerüen.

Átmentek a kápolnába, s egynehány perc alatt meg volt az esküvő. A pap
beirta a nevüket az egyházi könyvbe. Tanuknak odairatta a Török János
meg a Mekcsey nevét.

– A szülőknek megküldöm az irást, – mondotta aztán a pap, mikor
visszaültek az asztalhoz. – Ki kell békülni velök.

– Azt akarjuk is, – felelte Éva, – de kell egy-két hónap, hogy a
haragjuk megcsillapodjék.

És Gergelyhez fordult:

– Hol töltjük azt a két hónapot?

– Hát édes angyalom te itt Hunyadon, én meg valahol másutt.

Ezt mondva a társaira nézett.

– Megmondhatjuk neki, – szólott Török János, – elvégre is egyek vagytok
s nincs titok ezentúl köztetek. A papunk is jobb ha tudja, legalább ha
valami baj ér bennünket, hát hirül adja két hónap mulva édesanyám
asszonynak is.

– Hát akkor tudd meg édes ifjú párom, – szólott Gergely, – hogy mink már
indulóban voltunk Konstantinápolyba, mikor meghallottam, hogy te
menyasszony vagy. Mink hárman fogadást tettünk, hogy kiszabaditjuk
Bálint urat, ami nagyságos apánkat.

– Ha lehet, – tette hozzá Török Jancsi.

A menyasszony komolyan és figyelemmel hallgatta az urát, aztán igy
szólt:

– Bezzeg megjárta velem kegyelmed, édes uram. (Hol tegezte, hol magázta
Gergelyt, mióta megesküdtek.) Mert én ugyan szivesen elhűselnék itt két
hónapig is ebben a gyönyörü várban, de nem azt fogadtam-e ma két helyen
is, hogy soha kegyelmedet el nem hagyom?

– Csak nem akarsz tán velünk jönni?

– Nem tudok-e úgy lovagolni, mint akármelyikök?

– De ez nemcsak lovaglás lesz angyalom, hanem veszedelmek útja is.

– Vívni tudok. Olasz mestertől tanultam. Nyillal lelövöm a nyulat.
Puskával akár a fecskét is.

– Isteni asszony! – kiáltott Mekcsey a poharát felkapva. – Irigyed
vagyok Gergely.

– Jó jó, – szólt Gergely aggodalmasan, – dehát az ilyen asszonyféle
csipkés ágyban szokott ám aludni.

– Az úton nem leszek asszony, – felelte Éva. – Ide is férfiruhában
jöttem, oda is férfiruhában megyek. De hamar megbánta kegyelmed, hogy
elvett! Tisztelendő atyánk, válaszszon széjjel bennünket üstöllést, mert
bizony csúffá tesz ez az ember: elhagy mindjárt az első napon!

A pap azonban inkább a kappan-mellet iparkodott a csontról leválasztani.

– Dehát te törökül se tudsz, – szólt utolsó ellenvetésképpen Gergely.

– Majd megtanulok az úton.

– Igaza van, – szólt Jancsi. – Én is tanítom, meg aztán nem is olyan
nehéz az.

– Mondjon egy pár szót, – szólt az ujdonsült menyecske.

– Hát például: _elma_ annyit tesz, hogy _alma_; _benim, eynim; baba,
papa; pabucs, papucs; sarampo, sorompó; daduk, duda; csagana…_

– Csákány! – kiáltotta Éva tapsolva. – Nem is gondoltam, hogy én tudok
törökül is!

Az inas, aki felszolgált nekik, azt mondja halkan Mekcseynek, hogy egy
ember akar mindenáron bejönni.

– Micsoda ember?

– Azt mondja: Mátyás.

– Mátyás? Micsoda Mátyás?

– Más nevet nem mondott.

– Úr, vagy paraszt?

– Olyan szolgaféle.

Erre mindnyájan elnevették magukat.

– Matyi az, hogy az ördög vigye el, – szólt Mekcsey. – Hát csak ereszd
be: mit akar.

A megmátyásodott Matyi rákvörös képpel állitott be és Mekcseyre
pillantva szólott.

– Csak azt akarom mondani, hogy itt vagyok hadnagy uram.

– Azt látom; de hol voltál az este?

– Az este is rendben voltam én mindjárt, de olyan hamar el tetszett
jönni, hogy nem értem utól.

– De hiszen részeg voltál, mint a csap!

– Nem voltam nagyon, instálom.

– És hát hogyan jöttél el? Hiszen én elhoztam a lovadat.

Matyi egy kicsit megemelgette a vállát, szemöldökét, aztán dünnyögve
felelte:

– Volt ott ló elég.

– Eszerint loptál.

– Nem én. Csak ahogy az úrfi elment, feltétettem magamat egy lóra. A
lovásztársaim tettek fel, mert magam nem bírtam felülni. Hát tehetek én
arról, ha nem a magam lovára tettek.

Hogy a társaság ezen felvidámodott, Matyi teljes bocsánatban részesült,
s ez a részegen történt elszökése, éppen ez tetszett meg Gergelynek.

– Hova való vagy te Matyi? – kérdezte nevetve.

– Keresztesre, – felelte a legény.

– Hol a pokolban van az a Keresztes?

Milyen furcsa volna, ha most a kocsis igy felelne a kérdésre: Hej
szegény Gergely úrfi, majd megtudja egyszer te-kegyelmed, hogy hol van
az a Keresztes. Majd mikor szép szakállas ember lesz kegyelmed, majd
mikor nagyságos úr lesz te-kegyelmed, ott ejti tőrbe a gonosz török, ott
verik majd a vasat kezére lábára!

*

Három nap mulva útban voltak. Matyi volt a kocsis. Ők négyen felváltva
rabok és delik. A kocsi egyúttal Évának szolgált éjjeli alvóhelyül.


XVIII.

Mi az ott az erdőn? Tábor-e, vagy falu? Rablótanya-e, vagy bélpoklosok
községe? Temetés van-e benne vagy lakodalom?

Hát biz az se nem tábor, se nem falu, se nem rablótanya, sem bélpoklosok
községe, hanem egy nagy cigánykaraván.

A sziklák árnyékán, a fák között rongyos sátorok barnállanak. Egyikből
másikból füst kigyózik az égnek. Egy tisztáson meg szól a hegedü és
döbög a dob: táncolnak a leányok.

Egy cigányasszony tanitja őket. Ismeretlen nyelven rikácsol egyikre,
másikra. Kikapja a kezéből a tamburint és vén tagjait a tizenöt éves
leány bájos lejtéseivel mozgatva mutatja, hogyan kell kéznek és lábnak
lengő könnyüvé változnia a tánc művészetében.

A cigánylányok már a természettől megkapják ezt a művészetet, de köztük
is akad azért szögletes, aki vagy nagyobb lábat vagy lustább vért kapott
a születésében és hát az ilyenre senki se néz szivesen.

A táncosok különben mind fátyolos ruhába vannak öltözve. A fátyol kell a
tánchoz. Lengései meghosszabbítják a tagok kerek mozdulatait; s a
táncban az a fő, hogy a testnek semmi nehézsége ne lássék.

A cigányok egyrésze a táncolók körül ült. A gyerekek meg azon meztelenen
utánozták a forgásokat. Még a két-három esztendős kis purdék is füstös
angyalkákként forogtak és lejtettek a fűben; tamburin helyett
kókuszhéjat vertek és fátyol helyett pókhálót lengettek a karjukon.

Egyszerre mint a bokorról felburranó verébsereg, úgy riadt fel
valamennyi gyerek és rohant az erdő egy nyilása felé.

A mi öt lovasunk jött ott fáradtan, a lovat kantáron vezetve. A
purdésereg éktelen nagy csicsergéssel rajozta őket körül, s baksisért
nyujtotta apró tenyerét.

– Hol a vajda? – kérdezte Gergely törökül. Kaptok baksist mindnyájan, de
csak a vajdának adom oda.

Azok bizony nem szaladtak a vajdáért, hanem tovább is ott tolakodtak és
visitoztak a lovagok körül.

Éva már benyult a zsebébe, hogy egy marok rézpénzt vessen nekik, azonban
Gergely intett neki, hogy ne tegye.

– Hájde! – kiáltott rájok a kardját fölemelve, mire a verebek ijedten
röppentek széjjel.

De az idős cigányok is megrémültek. Ki a sátorba futott, ki a bokrok
közé. Csak a nők maradtak ott várakozón bámulva az idegenekre.

– Ne féljetek, mondotta Gergely törökül, nem bántunk benneteket, csak
épp a gyerekeket riasztottam szét, hogy ne visitozzanak. Hol a vajda?

Az egyik sátorból egy vén, de erős testalkatu cigány lépett elő. Török
kaftán volt rajta és magas persa süveg. A dolmányán nagy ezüst gombok. A
nyakában aranylánc. A kezében a vajdai nagybot.

– Mi nyelven beszélsz? – kérdezte Gergely törökül.

– Hát, felelt a vajda, törökül főképpen, de ha szolgálatotokra lehetek,
tudok oláhul, persául, görögül, bosnyákul, rácul, horvátul, olaszul,
magyarul, németül, csehül, franciául és spanyolul. Muszkául is beszélek
egy keveset.

– Hát egyelőre csak beszéljünk törökül. Mitől rémült meg annyira a
néped?

– Egy görög rablóbanda garázdálkodik erre. Azt mondják ötvenen vannak. A
mult héten ebben az erdőben öltek meg egy kereskedőt.

– Mi nem vagyunk rablók, – felelte Gergely, csak eltévedt utasok.
Turkesztánból jövünk. Mi is hallottuk azt a rabló történetet, s éppen
azért tértünk le az országútról. Hát csak azt akarjuk, hogy adj nekünk
egy vezetőt, aki elkisérjen bennünket Stambulba, és néhány napig velünk
maradjon.

– Akár tizet is, – felelte a vajda. Hiszen nincs messze.

– Nekünk csak egy kell. Egy olyanféle embert, aki ismeri a járást a
fővárosban; fegyvert igazitani és lovat gyógyitani tud.

A vajda gondolkozva nézett maga elé, aztán egy füstös sátor felé
fordult, és kiáltott:

– Sárközi!

Az öt lovag szinte megrezzent e magyar szó hallatára.

A sátorból egy körülbelül negyvenöt esztendős szurtos cigány bujt elő.
Oláh nadrág volt rajta és kék ing. Az oláh nadrág térde vörös posztóval
volt foltozva. A hóna alatt magyar dolmány. Jöttében öltötte magára.
Mikorra a vajdához ért, már be is gonbolta, a port is leverte a
nadrágjáról, meg meg is fésülködött a tiz ujjával. Ragyás volt.

– Elkiséred a vitéz urakat a városba, és szolgálsz ott nekik.

Gergely egy ezüstpénzt nyujtott a vajdának.

– Oszd szét a purdék között, – mondotta. – Köszönöm a szivességedet.

– Mit hozzak magammal? – kérdezte Sárközi törökül s alázatosan.

– Csak egy pár szerszámot puska, vagy ijj-igazitásra, meg ha van valami
sebre való jó íred embernek és lónak való.

– Igenis, uraim.

Azzal visszafutott a sátorába.

– Nem vagytok-e fáradtak ifjú uraim? – kérdezte a vajda. Jertek beljebb
és pihenjetek le. Ettetek-e ma?

– Mit tudsz adni? Ha adhatsz valamit, megfizetjük.

– Hát akad valami, – felelte a vajda.

És megindult az idegenek előtt a saját sátora felé, amely egy terebélyes
bükkfa alatt vöröslött ki a többi közül.

A vajdáné három kis sárga szőnyeget teritett a fűre. A leánya azon
fátyolosan, amint táncolt, segitségül szegődött az anyjához.

– Hát van túrónk, tojásunk, rizsünk, vajunk, kenyerünk, – szólt az
asszony. Csirkét is süthetek, ha megvárjátok szép ifjú vitézek.

– Megvárjuk, – felelte Gergely. – Őszintén szólva mindnyájan éhesek
vagyunk, és az útunk nem éppen sietős.

A cigánynép körülsokadozta őket. Minden asszony jövendőt akart mondani.
Némelyik már oda is guggolt, és rázta a tarka babot a rostában.

– Nincs időnk, – szólt Gergely a vajdának. – Kérlek rezzentsd szét őket.

A vajda fölemelte a botját, s rákurjantott a népére.

A botot tisztelték-e jobban vagy a vajdát, nincs kideritve a
történelemben, de az bizonyos, hogy elég gyorsan szétoszlottak, s az öt
vándor nyugodtan üdithette föl magát a sokféle ennivalóból, amit a
vajdáné eléjök rakott.

– Ti hát vigan éltek, szólt Gergely a vajdának, miközben nagyot húzott a
vizes kancsóból. Ünnep van ma, vagy mindig igy táncolnak a leányok?

– Holnap péntek van, felelte a vajda. Valamennyi leány ott van az
Édesvizeknél.

Gergely hasznára igyekezett forditani minden szót.

– Mi még sohasem jártunk Konstantinápolyban, – mondotta. Most azért
megyünk, hogy beálljunk a hadseregbe. Mi az az Édesviz?

– A törökök mulatóhelye, az Aranyszarv-öböl végén. Pénteken ott hűsel
minden török család. A gyepen meg a fák alatt van az egész Stambul.
Ilyenkor cseppen a cigánynak is egynéhány piaszter.

– Hát a leányaitok táncolnak?

– A lányok táncolnak. A vénasszonyok jövendőt mondanak.

– És nem féltitek a szép leányokat?

– Mitől? Ha rabul ejtenék is őket, csak visszaszöknének a szabad életbe.
Annyira nem félnek, hogy bejárnak olykor a háremek udvarába is. Most is
azért táncolnak együttesen, mert be akarnak kéredzeni a szerájba.

Mig ezek beszélgettek, Éva odaszólt Gergelynek:

– Hogy van törökül _viz_?

– _Szú_, lelkem.

Éva bement a sátorba és ezzel az egy szóval vizet kért, hogy az arcát és
kezeit megmoshassa.

A cigányleány félrevonta a sátor hátulsó lepedőjét. Tágas és mély
barlang volt ottan. A falból viz szivárgott és cseppekben hullt alá.
Ezek a cseppek régen hullhatnak itt, mert medencét vájtak a sziklában.

– Fürödj meg, ha akarsz, jelezte a cigányleány.

És egy négyszögletes kis agyagdarabot nyujtott át Évának szappan
gyanánt.

Éva ránézett. A cigányleány félig lehunyt szemmel nézte vissza. A nézése
ezt mondta:

– Te fiu, de szép vagy!

Éva elmosolyodott és megsimogatta a leány arcát. Az arc sima volt és
forró. A cigányleány elkapta a kezét, és megcsókolta. Aztán kifutott.


XIX.

Mikor már jól behaladtak az erdőbe, Gergely megszólitotta a
cigánykovácsot.

– Sárközi barátom, volt-e már valaha tiz aranyad?

A cigány meglepődve nézett föl a magyar szóra.

– Volt már tebb is, de csak álmomban.

– Hát valóságban?

– Valóságban kettő volt egyszer. Azs egyiket két estendeig tartogattam.
Egy kisgyereknek akartam adni. Azstán lovat vettem rajta. A ló
megdeglett. Most se ló, se arany.

– Hát ha nekünk hiven szolgálsz, egynéhány nap alatt tiz aranyat
kereshetsz.

A cigány csaknem egész testében ragyogott.

Gergely tovább kérdezte:

– Mért jöttél Törökországba?

– Hogy olyan erős voltam, mindenáron katonát akartak belőlem csinálni.

– Sohse voltál te erős.

– Hát nem is a termetemre mondom, csókolom kezsit-lábát, hanem a
pikulázsásra volt nagy erőm. Mert pikulás voltam én, meg lakatos
csókolom kezsit-lábát, astán minduntalan megfogott a terek. Lehozstak
ide és műhelybe állitottak De biz én megsektem.

– Van-e feleséged?

– Lehetne, ha éppen akarnám.

– Eszerint nincsen.

– Most nincs. Ebben a karavánban nincsen.

– Hát aztán, ha akarsz, haza is jöhetsz velünk.

– Minek menjek én haza instálom? Azs én jó gazsdámat ugy se találom meg
tebbet. Otthon meg megint csak elfog a terek.

– Hát szolgáltál valakinél?

– Bizsony salgáltam. Nagy úrnál salgáltam én. Minden nap pecsenyével
tartott, aztán csak úgy barátságosan besélt velem, hogy ast mondja:
Csináld meg est a puskát te fistes!

– És ki volt az az úr?

– Ki volt volna más, mint a nagyságos Bálint úr.

– Melyik Bálint? – Kérdezte Török Jancsi.

– Melyik Bálint? Hát a Terek Bálint nagyságos ur.

Gergely sietett megelőzni Jancsit a kérdésekben.

– Mit tudsz róla?

S intett Jancsinak, hogy óvatos legyen.

A cigány vállat vont.

– Nem levelezsek senkivel.

– Valamit csak tudsz róla?

– Csak ast, hogy rabul esett. Él-e vagy meghalt, nem tudom. Bizsonyosan
meghalt, mert hallottam volna hírit.

– Melyik házánál dolgoztál?

– Sigetváron.

A két fiu összenézett. Egyik sem emlékezett a cigányra. Az igaz, hogy ők
nem is sokat tartózkodtak Szigetvárott, hanem hol itt, hol ott a Bálint
úr birtokain, s a tömérdek cselédei közül ha sokat ismertek is,
valamennyit nem is ismerhették.

Gergely figyelemmel nézett a cigány arcára, aztán elmosolyodott:

– Emlékszem ám reád Most már emlékszem Jumurdsáknak voltál te egyszer a
rabja és Dobó szabaditott meg tőle.

A cigány nagyot nézett, aztán a fejét rázva felelte:

– Nem Dobó. Egy kis hét éves gyerek. Valami Gergely.

És egyet sóhajtva, mély érzékenyüléssel folytatta:

– Áldja meg az Isten, ahol van, azt a gyereket. Annak tartogattam az
aranyamat.

– Hátha én vagyok az a kisgyerek?

A cigány hitetlenül nézett Gergelyre.

– Én vagyok pedig, – mondotta Gergely. Még arra is emlékszem, hogy
megházasodtál aznap, és hogy kocsit lovat kaptál Dobótól.

A cigány felszökött örömében, és összecsapta a levegőben a bokáját,
azután Gergely elé vetette magát; átfogta a lábát és megcsókolta,
miközben minden cigányáldást elmondott, ami csak eszébe jutott.

– Az isten hozott össze bennünket, – mondotta Gergely. Most már bízom
benne, hogy nem jöttünk hiába.

Átadta a lova kantárát Matyinak és a fűbe heveredett. A többiek követték
a példáját.

Gergely itt elmondta a cigánynak, hogy mért jöttek, s megkérdezte tőle,
hogy mit gondol, hogyan juthatnának Bálint urhoz?

A cigány hol ragyogó szemmel, hol elcsüggedten hallgatta Gergelyt.
Jancsinak kezet csókolt. Aztán igy szólt:

– Bejutni csak be lehet Stambulba is, talán a Héttoronyba is, de a
nagyságos urat nem vizsipuskával őrzsík, mint a magamfajta csigányt.

És a fejét a kezében ringatva jajongott:

– Hogy itt van a segény Bálint nagyságos úr! Jaj, ha tudtam volna,
bekiáltottam volna azs ablakon is, hogy jónapot kivánok, csókolom
kezsit-lábát.

Gergelyék megvárták, mig a cigány képzelete elhányta a maga
cigánykerekeit, aztán komoly gondolkozásra fogták őkegyelmét.

– Hát a városba csak be lehet menni, mondotta a cigány, máma különösen.
Mert ma van a perzsa gyászünnep és ilyenkor annyi itt a búcsújáró, mint
otthon aratás után. Hanem a Héttoronyba, oda még a madár se mer
berepülni.

– Mindegy, – tüzeskedett Jancsi, – csak egyszer a városba bejussunk. Ott
aztán majd meglátjuk.


XX.

Az aranyszarv olyanforma széles viz, mint a Duna. Öble ez a tengernek, s
kürt alakjában nyulik fel Konstantinápoly közepén, meg túl is rajta az
erdőkig.

Utasainkat egy rozzant halászcsónak hozta végig ezen az öblön. A csónak
orrán Gergely ült, akinek legtörökebb volt a ruhája, közepén Mekcsey,
akiről szintén piroslott a törökség; a többi a csónak belsejében foglalt
helyet.

A lenyugvó napfényben aranyoszlopokként tüntek fel a minarék tornyai, s
aranygolyókként a templomok kupolái. A tengerben mindez
vísszatükröződött, s a bámulat kiáltásaira fakasztotta a mi ifjainkat.

– Alomvilág ez! – szólt Éva, amint ott ült a Gergely lábánál.

– Álomnál is szebb, – felelte Gergely, – de olyan ez lelkem, mint a
mesebeli kastély: kivül pompás, belül szörnyetegek és elátkozottak
lakják.

– Tündérváros! – szólalt meg Mekcsey is

Csak Jancsi ült csendesbúsan a csónakban. Szinte jól esett a szemének,
hogy az épületek e rengeteg pompája között valami feketeséget is láthat.

– Micsoda erdő az ott? – kérdezte a cigányt, balfelé mutatva. Ugynézem
csupajegenyefa. De milyen feketék erre a jegenyefák! No jól megnőttek.

– Nem jegenyefák azok, – felelte a cigány, – hanem csiprusok. Nem erdő
azs ott, hanem temető. A pérai törökök feksenek benne.

[Illustration: Konstantinápoly.

(Török Bálint idejéből. Ma is ugyanilyenek a főépületek, de a tornyok
száma sokkal kevesebb.)]

Jancsi összerázkódott. Arra gondolt, hogy hátha az ő apja is ott fekszik
már valamelyik ciprus alatt.

Gergely észrevette ezt, és hogy másfelé terelje a Jancsi gondolatait,
igy szólt:

– Olyan város ez, mint Buda a Duna partján, csakhogy itt két Buda van,
vagy inkább három.

– Én se gondoltam, hogy ilyen dombos város ez, – felelte rá Mekcsey. Azt
gondoltam olyan sík mint Szeged, vagy Debrecen.

– Könnyü volt ezeknek ilyen szép várost épiteni, – szólt Éva is.
Rablóváros Összerabolták ezt a várost a világ minden részéből. Vajon a
mi királynénk butorai melyik házban vannak?

– A Mátyás királyét akartad mondani lelkem, – felelt rá Gergely.

Mert nem szerette ezt a királynét; s igaza is volt, hogy azok a butorok,
amelyek Buda várában voltak, nem Lengyelországból kerültek oda.

A nap már leszállt, mikor a hidhoz érkeztek. A hidon lehetett látni,
hogy nagy a tolongás.

– Ma sokan lesznek a gyászünnepen, – szólt a kaikos.

Amire Gergely azt mondta:

– Mi is arra jöttünk.

Jancsi erre újra megborzongott, és sápadtan nézte a kavargó
embertömeget, amely a hidon át Stambulba nyomakodott.


XXI.

Ez a tolongás segitette be őket is.

A hidon álló őrök nem néztek senkit se és a stambuli utcákba belesodorta
őket a nép.

Maguk se tudták hova mennek, csak úsztak az áradattal. Az áradat pedig
fölfelé menőleg nyomult valami három utcán át. Akkor megállt. A tömeget
katonák nyomták széjjel. Utat csináltak a persa bucsújáróknak.

Gergely magához szoritotta Évát. A többiek egy másik épület falához
szorultak. Csupán szemmel vigyázták egymást.

Egyszercsak kivilágosodott az utca vége, s előtünt egy óriás nagy
fáklya, aminőt a mieink sohasem láttak.

Mert nem aféle viaszfáklya volt az, aminővel Magyarországon kisérik a
halottakat, hanem egy nagy vaskosár. Rúd végén tartotta a kosarat egy
erős perzsa, s a kosárban kar nagyságu fahasábok lángoltak.

Ez az egy fáklya bevilágitotta az egész utcát.

Elől jött valami tiz gyászruhás barna ember. Rövidre nyirt bodros
szakálluk és hátramaradt kis álluk mutatta, hogy perzsák.

Mögöttük egy fehér ló; a hátán fehér lepedő, a lepedőn nyereg; a lepedőn
két x alakban keresztbe tett kard, s két fehér eleven galamb.

A két galamb lába oda volt kötve a nyereghez.

És a ló, galamb, kard, lepedő mind be volt hintve vérrel.

A ló után megint egy csomó gyászruhás ember. Valami keserves litániát
énekeltek, amelynek minden sora ez a két szó:

_Husszein! Hasszan!_ és egy _hu!_ kiáltás, amely sajátságos dübörgő
ropogással elegyedett.

A menet haladtával nyilvánossá vált, hogy ez a ropogás honnan ered.

Kétsorjában meztelen mellü perzsák következtek. Fekete ing volt rajtok
sarkig érő; a fejük bekötve fekete kendővel, amelynek a sarka hátul a
nyakukon lebegett. Csak mondom: a mellök volt meztelen.

És amint oldalt lépkedve jöttek, a Husszein-Hasszan szóra meglóbálják a
jobb kezüket, a _hu!_ kiáltásra pedig a mellökre csaptak ököllel, a
szivök tájékán.

Ez volt az a dübörgő ropogás.

A kék-veres folt a mellükön mutatta, hogy nem pápista módon veregetik a
mellöket.

A mellverő perzsák lehettek körülbelől háromszázan. Oldalt állottak és
csak a mellütés után tettek két három lépést.

Közöttük különféle szinü háromszögletes zászlók, többnyire zöldek, de
van köztük fekete, sárga és vörös is.

A zászlók nyelén és itt-ott a perzsa gyermekek süvegén egy-egy ezüstkéz.
Az Abbas martir kezét jelzi ez. Levágták ezt a kezet, mert inni nyujtott
Husszeinnak, mikor a kerbelai csata után elfogták.

S mindig növekvő erővel hangzott az ének:

[Illustration]

Hasz-szán! Hu-szein! Hasszán! Hu![2]

A fáklyák új fekete csoportot világitanak meg, amely egy zöld lepedővel
leboritott tevét környez. A teve hátán egy kis zöld sátor, s abban egy
gyermek, akinek csak az arca látható, meg olykor a keze, amint a sátor
nyilásán egy-egy marok fürészporfélét vet ki a gyászruhás emberekre.

De e csoport után valami különös zörgés és csörömpölés hallatszik
időnkint.

Egy-két perc mulva feltünik a menet folytatása. Ezek is oldalt lépkedve
jönnek, s gyászingbe vannak öltözve. De ezeknél az ing a hátukon van
nyitva. A kezökben ujjnyi vastag láncokból való korbács. Oly nehéz, hogy
két kézre fogják. Az éneksorok végződésénél hol a jobb vállukon át, hol
a bal vállukon át a meztelen hátukra csapnak vele.

– Elájulok! – szólt Éva, mikor meglátta, hogy az emberek háta véres és
hólyagos.

– Pedig még ennél rettenetesebb is következik, – felelte Gergely. Egy
török rab beszélt nekem erről a gyászünnepről, de én nem hittem el, hogy
az emberek véresre verjék magukat, mikor nem szükséges.

– Azt a gyermeket csak nem ölik meg tán?

– Dehogy ölik. Az a két galamb meg az a gyermek az mind csak jelkép.
Éjfélkor a két galamb lábáról levágják a zsineget. A két galamb Hasszan
és Husszein lelke. Nagy orditás kiséri az égbeszállásukat.

– És a gyermek?

– Az az árván maradt perzsa népet jelképezi.

– Mi következik még?

– Kardos emberek, akik a fejöket vagdalják.

És csakugyan egy véres menet következett, egy kép, aminőt csak a
pokol-rémes álom fordithat az ember szeme elé.

Ezek már fehérbe voltak öltözve. A feje valamennyinek leborotvált. A
jobb kezökben handsár. Balkézzel mindegyik a másiknak az övébe
ragaszkodik, hogy részint magát tartsa, részint a mellette levő társát.

És ezek is oldalt lépkedve jönnek. A litánia-szerü ének itt már
üvöltéssé erősödik, és az éneksorok végén minden handsár megvillan a
fáklyafénynél, és megérinti mindenki a saját kopasz fejét.

Ezek már fürdenek a vérben.

Némelyiknek az orra és füle mellett patakban csurog a vér, és pirosra
festi a rajta lévő lepedőt. A fáklyák sercegve égnek a szellő fuvásától,
s olykor esőnkint hull a szikra a véres fejekre.

És a levegőt a vér párája neheziti meg.

Éva behúnyta a szemét, és Gergely mellére borult.

– Bajod van? – kérdezte Gergely aggodalmasan.

– Iszonyodom, – felelte Eva.

– Mondtam úgy-e, hogy maradj otthon. Nem nőnek való az ilyen út. Húnyd
be a szemedet báránykám!

Éva megrázta a fejét, és kinyitotta a szemét:

– Hát csak azért is nézem!

És bár sápadtan, de keményen nézte végig az iszonyú menetet.

*

Gergely nyugodtabb volt. Ő még gyermek korában megszokta a vér látását.
Nem fáj az valami nagyon. Inkább az itt a megdöbbentő, hogy ezek az
emberek nem sajnálják a véröket. És ilyen emberek ellen küzd a magyar
több mint száz esztendeje szakadatlanul!

Eközben átpillant a véres tömegen az utca tulsó felére. Milyen különös
az, hogy az ember észreveszi, ha valahonnan erősen nézik!

És őt nézte valaki.

A fáklyák fényénél látta, hogy két ember szeme mered reá.

Az egyik egy örmény, a hollófekete aga volt az, akinek a katonáit a
levegőbe röpitette.

A másik Jumurdsák.


XXII.

A mult esztendő nyarán egy reggel azzal köszöntötte Maylád Török
Bálintot, hogy az éjjel uj rabok érkeztek.

– Magyarok? – kérdezte Bálint megrezzenve, mint akit vizzel öntenek
végig.

– Nem tudom még, – felelte Maylád. Csak annyit hallottam, hogy reggel,
mikor kinyitották a kaput, végigcsörgött a lánca az udvaron. Ismerem
minden rabnak a lánca hangját. Mikor az ágyamban fekszem, mindig tudom
ki megy el az ajtóm előtt.

– Én is.

– Reggel új lánccsörgést hallottam. De nem egy ember jött. Kettő, három,
talán négy is. Végigmentek az udvaron, de talán csak nem a Tas-csukuruba
vezették őket!

Ez a Tas-csukura barlangféle börtön volt a Héttoronyban. Ez volt a
siralomház a vértorony alján. Aki idekerült, az hamar megismerkedett a
földöntúli élet titkaival.

Leballagtak a kertbe, ahol rendesen üldögélni szoktak. De ma nem
vizsgálták sem a bokrok növését, sem az égen járó felhőket. Nyugtalanul
várták, hogy az uj rabokat láthassák.

Lánc már nem volt a lábukon. Az a tömérdek arany, amit Törökné a
szultánnak és a basáknak küldött, nem nyitotta meg a kaput, de
megoldotta legalább a láncot.

A két ember különben is öreg volt már, s a várat kétszázötven családos
katona őrizte. Nem szökött még onnan meg soha senki.

A belső őrséget uj váltotta fel. Egy potrohos bég jelent meg az udvaron,
hogy a távozóknak parancsot adjon.

– Három a malomba menjen, – mondotta a homlokát törölgetve.

Mert mindig melege volt ennek a kövér embernek.

– Három a malomba menjen és követ vágjatok.

Megnevezte ki legyen az a három.

Aztán két alacsony emberkéhez fordult:

– Ti egy óra mulva visszajöttök. A fegyvertárt fogjuk takaritani.

Török Bálint alig várta, hogy a bég végezzen. Eléje sétált és
megszólitotta:

– Jó reggelt Veli bég! Hogy aludtál?

– Elég rosszul, felelte a török. Ma reggel korán felzavartak, három uj
rab jött Magyarországból.

– Csak nem a _barátot_ hozták tán ide?

– Nem a barát. Valami erőszakos ur ez. De nem is ur tán, hanem koldus.
Inge sincs becsületes. Azt irják, hogy megrabolta a budai basát. Vele
hozták a két fiát is.

– Mi a neve?

– Én bizony felirtam, de nem tudom. Nektek mind olyan különös nevetek
van, hogy az ördög se tudja észben tartani.

Azzal anélkül, hogy köszönt volna, megfordult és valószinüleg egyenesen
az ágyába sétált vissza.

Bálint ur megzavarodva ült le Maylád mellé.

– Megrabolta a budai basát? – szólt eltünődve. Ki lehet ez?

– Koldus? – folytatta a tünődést Maylád. Ha koldus volna, nem hozták
volna ide.

– Akárki, szólott Török Bálint, az első dolgom lesz, hogy ruhát adok
neki.

Az egész délelőtt tünődtek, töprenkedtek, elsorolván vagy ezer
magyarországi és erdélyi nevet, de egyikben sem tudtak megállapodni.

Végre délben megjelent az uj rab a közös asztalnál, amelyet a belső
udvar árnyékos felén teritettek.

Nézik mind a ketten. Nem ismerik. Látják rajta, hogy alacsony, kis ősz
barna ember, s felében kopasz is. Magyar vászonruhába van öltözve, s
rongyos. Mellette két ifju. Husz-huszonöt évesek. Látszik a vonásaikon,
hogy testvérek, s hogy az öregnek a fiai.

Az öreg lábaira ugyanazt a könnyü acél-láncot tették, amelyet Török
Bálint viselt vagy két esztendeig. Fényes volt az a lánc a viseléstől
mint az ezüst.

Maylád eléje sietett a rabnak. Nem tudta kicsoda, csak azt látta, hogy
magyar. Bálint is mély megindulással állt az asztalnál, s merően nézett
az öregre.

Maylád nem tudott szólni semmit, csak megölelte az öreget. Bálint
azonban az izgalomtól szinte reszketve kiáltott rája:

– Ki vagy?

– Móré László – felelte az öreg a fejét lehajtva.

Bálintot, mintha megütötték volna. Elfordult és leült.

Mayládnak is leestek az öregről a kezei.

A két ifju búsan állt az apja mögött.

– Itt esztek urak, – szólt a kövér Veli bég az asztal azon sarkára
mutatva, amelyik szemben volt a Török Bálint helyével.

– No ha azok ott esznek, akkor én meg nem eszek itten – mordult fel
Török Bálint.

És a háta mögött álló szolgához fordult:

– Hozd fel a tányéromat a szobámba.

Maylád egy darabig habozva állott, azután ő is odaszólt a szolgájának:

– Hozd az én tányéromat is.

És megindult Bálint úr után.

*

Veli bég vállat vont, de aztán mégsem állhatta meg szó nélkül. Azt
mondja Mórénak:

– Miért utálnak ezek tégedet?

Móré haragosan nézett a két úr után és igy felelt:

– Mert magyarok.

– Nem vagy-e te is magyar?

– Épen azért. Két magyar csak megfér együtt, de három soha.

*

Török Bálint két hétig nem mozdult ki a szobájából, nem ment le az
udvarra, s Maylád, aki árnyékává lett, szintén nem. Hallgatta a Bálint
úr prédikációit az uj hitről, amelyet ama hires Calvinus János és Luther
Márton terjesztett, s amely ugytetszik igazabban a régi Jézusi hit, mint
a latin nyelvü római. Meg is irta levélben az ő Gábor fiának, hogy ő ezt
a hitet vette fel a börtönben s hogy ő is ezt tartsa otthon.

Végtére is megunták a szoba négy falát, s Bálint úr egy napon igy
szólott:

– Ne menjünk-e le a kertbe?

– Ott van a haramia.

– Hátha nincs is ottan?

– De hátha ott van.

– Ha ott van, ne szóljunk hozzá. Csakannyi a jogunk ott sétálni, mint
neki.

– Csakannyi.

– Még több is. Mióta vagyunk mink rabok? Hiszen az csak két hete jött.

És lementek a kertbe.

Egy perzsa herceg volt ottan, az is régóta rab mint ők, meg egy másik
ázsiai fejedelem, aki zöldre penészedett már itt a búbánatban meg az
unalomban. Ezek sakkoztak. Reggeltől estig sakkoztak esztendők óta, és
soha nem szóltak egymáshoz semmit.

Bálinték úgy ismerték már ezt a két sakkozó alakot, mint akár a
márványkaput, amely a vértorony és az aranytorony között fal gyanánt
szolgál; vagy akár azt az óriás termetü vén kurd méltóságot, aki a
császár szidásáért a mázsás bilincset viselte, s a vas terhétől
lankadottan ült vagy feküdt egésznap a Vértorony rácsos tömlöcében. Csak
a szeme fordult arra, amerre a rabok sétáltak a bokrok között.

Hát a sakkozókra nem is néztek volna, hanem hogy egy uj alak ült
mögöttük, és nézte a játékukat, ez feltünt nekik.

Ki a manó lehet ez a sárgakaftános kis vénember?

A lépéseikre megfordult.

Móré volt.

Fölkelt és ott hagyta a sakkozókat. Arcáról eltünt már az a bágyadtság,
amely az első napon szinte betegnek mutatta. Apró fekete szemei élénkek
voltak, s a járása is erős.

Elébe ment a két főurnak, és kihivó hangon szóllott:

– Miért gyülöltök engem? Mivel vagytok különbek mint én? Gazdagabbak
vagytok? Itt nem gazdag senki. Nemesebbek vagytok? Van olyan régi a
nemességem, mint akármelyiteké.

– Rabló voltál, – mordult rá Török Bálint.

– Hát ti nem voltatok rablók? Nem ott szereztétek-e a vagyonotokat,
ahova a markotok elért? Nem harcoltatok-e egymás ellen is? Nem
fordultatok-e hetvenhétszer hol a Zápolya arca felé, hol a Ferdinándé
felé? Annak a nótáját fütyültétek, aki többet adott.

– Menjünk innen, – szólt Maylád kipirosodva, – hagyjuk itt ezt az
embert!

– Dehogy megyek, – felelte Török Bálint. Soha életemben nem hátráltam.

S leült a padra. Nyugalmat parancsolt a haragjára, mert látta, hogy a
kapu felől Veli bég jön egy török pappal, meg a két Móré fiuval. A két
fiu is török ruhába volt már öltözve, de a fejükön még nem volt turbán.
Hajadon fővel voltak, mint az apjok.

Maylád is leült Török Bálint mellé.

Móré szétvetett lábbal, egyik kezét csipőre téve állott előttük, és
tovább hetvenkedett:

– Én ott voltam abban a harcban, a hol Dózsa Györgyöt levertük. Én
voltam a mohácsi csatában, ahol huszonnégy ezer magyar vére ömlött ki a
hazáért.

– Én is ott voltam, – szólt Maylád a mellére csapva.

– Hát ha ott voltál abban a vérkeresztségben, tudnod kellene, hogy akik
onnan megmenekültek, testvéreknek nevezik egymást.

– Már engem pedig, az ilyen országuti haramia, nem fog nevezni
testvérének, – szólt a haragtól kivörösödve Maylád. Én tudom, hogy mért
rontották le Palota várát

– Azt lehet, hogy tudod, de azt nem tudod, hogy Nánát mért rontották le?
Azt nem tudod, hogy a budai basa lába előtt hasal az egész magyar
nemzet, és én Móré László, én voltam az egyedüli, aki azt kiáltottam
neki: Eb ura kontyos! Évekig harcoltam az én kis csapatommal a török
ellen. Nem Ferdinánd, se nem a magyar nemzet, hanem én Móré László, én
vertem szét tavaly is az ő Belgrádba menő seregét; én Móré László, akit
ti rablónak és haramiának neveztek.

Egyet fujt, aztán az öklével hadonászva folytatta:

– Lett volna annyi pénzem, mint Maylád Istvánnak valaha, lett volna
annyi birtokom, váram és cselédem, mint Török Bálintnak, vagy annyi
katonám, mint annak, aki a koronát csak ékességül hordja, akkor ma Móré
László nevét a nemzet felszabaditójaként ünnepelnék. De mert nem volt,
beszoritott a pogány Nánába, és földig lerontotta a váramat az átkozott.

Veli bég oda érkezett az imámmal, és igy szólt:

– Nem tudom miről vitatkoztok, de Szelimnek van igaza, mert ő közelebb
áll az igazsághoz, mint ti hitetlenek.

– Micsoda Szelimnek? – kérdezte Török Bálint.

– Szelimnek, – felelte Veli bég, – akit ezelőtt egynehány nappal Móré
Lászlónak neveztek a hitetlenek nyelvén.

Török Bálint keserűn fölkacagott:

– Szelim! És ez prédikál nekünk a hazafiságról! Coki pogány, az apád
dicsőségét!

Bizony megüti, ha Veli bég közibük nem veti magát.

– Hitetlen disznó! – bődült a bég Bálint úrra. Mindjárt láncba veretlek!

Bálint úr felkapta a fejét, mint az orron ütött paripa. A szeme lángot
vetett. Isten tudja mi történik, ha Maylád el nem vonszolja onnan!

A bég megvetően nézett utánok; bizonyára a zsebére is gondolt, hogy nem
folytatta a Bálint úr szidását. E helyett Móréhoz fordult és olyan
hangosan, hogy amazok is hallják, így szólott:

– A kegyelmes szultán örömmel értesült arról, hogy az igazhivők seregébe
lépsz. Elküldte ezt a tiszteletreméltó papot, hogy megismerd a
világosságot a prófétában, kinek áldott a neve mindörökké.

– Menjünk vissza a szobába, – mondotta Török Bálint. Menjünk vissza jó
Maylád barátom. Azt hiszem a hideg lel engem.

*

Néhány nap mulva kiszabadult a két Móré fiú. Valami tisztséget kapott
mind a kettő Konstantinápolyban.

Csak az öreg Móré maradt a falak között.

Törökék nem szóltak többé vele, de azt sokszor hallották, hogy ő is
sürgette a szabadságot.

Veli bég egyszer igy felelt neki:

– Jártam az ügyedben megint a fényes portán. Megjött már Magyarországból
a levél. A budai pasa szépen lepingált mondhatom. Azt irja többek
között, hogy mikor Nánát ostromolták, pénzt szórtál a törökök közé,
ezzel akartál elmenekülni.

És a fejét csóválva, nevetve folytatta:

– Öreg, öreg, te nagy róka vagy!

*

A töröké volt már Székesfejérvár és Esztergom is. A szultán maga járt
ide, hogy a Dunántúlnak ezt a két bástyáját ledöntse. Csak mikor
hazatért, télen értesült arról, hogy egy magyar úr a két fiával együtt
áttért a Héttoronyban.

Magához hivatta Török Bálintot.

Bálint úr diszruhába öltözött. Ugyanabba a virágos kék atlaszba,
amelyikben elfogták. Azóta se volt az a ruha rajta, de várta az
Istentől, hogy még egyszer magára veheti. Csak a kard hiányzott az
oldaláról.

Hintóban vitték. Mellette Veli bég ült. Mögötte két lándzsás őr
lovagolt. Bekanyarodtak a szeráj kapuján, s a janicsár-udvaron át gyalog
mentek a palotába.

Sok lépcső, de mind fehér márvány; sok délceg testőr, de mind szolga;
nagy márvány oszlopok, puha szőnyegek, aranyozások, a keleti művészet
minden filigran remeke lépten-nyomon. De Török Bálint mindebből nem
látott mást, csak az előtte menő fehér kaftános szolga háta közepét, meg
itt-ott egy vastag selyem-kárpittal beakasztott ajtót, amelyről azt
gyanitotta, hogy a szultán ajtaja.

Egy kis terembe vezették, ahol nem volt egyéb, mint egy szőnyeg, s azon
egy vánkos. A vánkos mellett meg óriás vizmedence, hasonlatos a budai
templom sárgarézből való keresztelő medencéjéhez, csakhogy nem volt
alatta oszlop, hanem egy márványlap, s benne víz helyett égő parázs.

Török Bálint ismerte már ezt a butort. Mangálnak hivják. Ez a kályha
télen a török földön.

A szobában nem volt senki, csak a három ajtón a három szerecsen
ajtónálló. Szoborként tartották a nagy fényes alabárdot. Mellettök Veli
bég.

Bálint az ablakra nézett. Lelátott a zölden-hullámzó tengerre, s a
tengeren túl Skutariba, mintha csak a budai palota ablakából nézne le
Pest városára.

Talán ötpercig állott igy, mikor az ajtó kárpitja föllebbent és belépett
rajta a szultán.

Kiséret sem előtte, sem utána, csak egy tizenhat éves, sovány, szerecsen
fiú, aki megállt az őr mellett az ajtónál.

A bég hasra borult a szőnyegen. Bálint összetette a bokáját és
meghajolt. Mikor fölemelte a fejét, a szultán ott állt a mangál mellett,
és föléje tartotta a két tenyerét. Egy percig igy álltak szótlanul. A
szultán akkor ránézett a bégre, és igy szólt:

– Menj!

A bég kiment.

– Régen nem láttalak, – kezdte a szultán. Nem változtál semmit.
Mindössze egy kicsit megőszültél.

Gondolta Bálint: Hiszen te se fiatalodtál Szolimán. Mert megsoványodott
a szultán, mióta nem látta, s nagy birkaszemei beljebb húzódtak, meg az
orra mintha meghosszabbodott volna. Az arca éktelenül ki volt pirositva.

De nem szólt Bálint semmit, csak várta, hogy mi lesz.

A szultán keresztbe fonta a karjait, és igy folytatta:

– Tudod talán, hogy Magyarország nincs többé. Az az egynehány akol, ami
még hátra van, csak időben van hátra. Ebben az évben az is meglesz. Hát
nekem Budára egy jóravaló pasa kell. Olyan pasa, aki nem idegen a
magyarnak, de nekem se. Te jeles ember vagy. A birtokaidat én
visszaadnám. Mindent.

Bálintnak megmozdult az ajka, de hogy még se mondott semmit, a szultán
folytatta:

– Érted mit beszélek? Hiszen te tudsz törökül.

– Evet, – felelt Bálint. Ami annyit tesz: igen.

– Hát én téged tennélek meg budai basának.

Bálinton alig észrevehető rezzenés. Arca komoly és bús marad. Tekintete
lesiklik a szultánról a mangálra, amelynek arabeszkjein átpiroslik a
parázs.

A szultán egy percre elhallgatott. Talán azt várta, hogy Bálint török
módra a lábaihoz borul; talán azt, hogy magyar módon kezet csókol, vagy
legalább is, hogy felel valamit.

De Bálint csak állott. S mintha nem is szultán előtt állott volna,
összefonta ő is a karjait.

A szultán elkomorodott. Fel és alá ment vagy kétszer a szobában. Aztán
megint megállt és türelmetlenül kérdezte:

– Hát nem akarsz szabad lenni?

Bálint fölocsudott.

Mert hol volt az ő lelke e szünet alatt. Bejárta az összes várait,
birtokait, erdőit, mezőit, ölelte az ő feleségét, gyermekeit, ült a
kedves paripáin, szivta a szabadság levegőjét.

Hát felocsudott a hangra, mint az álomból ébredő.

– Kegyelmes császár, – szólt mély megindulással, – ha jól értem a
szavadat, a Verbőczi helyére akarsz engem tenni.

– Nem. Verbőczi meghalt, még abban az évben, és a helyét nem töltjük be
többé. Én téged rendes pasának akarlak, a legnagyobb pasaságot adom
neked, és a legteljesebb szabadságot.

– És hogy törökké legyek?

– Természetes.

– És a nélkül nem lehet?

– Nem.

Török Bálint nagyot sóhajtott. Végig nézett a szultánon és igy felelt:

– Felséges úr. Tudom, hogy nem vagy hozzászokva az őszinte szóhoz, de
már én abban vénültem meg, hogy nem tudok mást mondani, mint amit
gondolok.

– Hát mit gondolsz? – szólt fagyosan a szultán.

Bálint úr sápadtan, de nyugodt, határozott hangon felelte:

– Azt, hogy ha az egész ország a tied is, meg ha minden magyarból török
lesz is, hát akkor én maradok egyedül, az utolsónak.


XXIII.

Veli bég elszörnyüködve hallotta az úton visszatérőben, hogy mi volt a
titkos párbeszéd.

– Te meg vagy bolondulva! – mondotta Bálint úrnak. A nyakamat teszem rá,
hogy az éjjel már bent hálsz a vértoronyban.

S egész éjjel ott járt az udvaron, várta a szultán itéletét.

Azonban az itélet sem azon éjjel, sem a következő napon nem érkezett
meg. E helyett egy hét mulva az öreg sejk-ül-iszlam, a törökök
hercegprimása jelent meg a Héttoronyban.

– Valami nevezetes gyaur van itt, – mondotta a bégnek. Török Bálint a
neve.

– Igen, – felelt a bég hajladozva.

– A padisahnak, (Allah nyújtsa hosszúra életét), kedves gondolata az,
hogy ezt az embert Magyar tartományunk kormányzójává tegye, s nem akar
áttérni a hitetlen eb.

– Kutya.

– Arra kértem őt (Allah nyújtsa hosszúra életét), hogy hadd nézzem meg a
foglyot, talán tehetek valamit. Tudod fiam, öreg és tapasztalt ember
vagyok.

– Bölcsek bölcse vagy sejk, korunk Salamona.

– Én is azt gondolom, hogy egy kis türelemmel minden csomónak meg lehet
találni az oldóját. Hátha meghatja az, hogy én magam hozom el neki a
próféta világosságát. Először csak figyelni fog rám, aztán maga se veszi
észre, hogyan cseppenik szivébe az igaz hit első magvacskája.

– Elég értelmes ember.

– Aztán látod fiam, ha megforditjuk ezt a gonosz hitetlent, nagy örömet
teszünk vele a padisahnak.

S egyszerre mondották utána:

– Allah nyujtsa hosszura életét!


XXIV.

Délutáni nyolc órakor, vagyis a mi időszámitásunk szerint: két órakor
Bálint úr a szobájában aludt, mikor az ajtót rányitotta a bég és
betessékelte a főmuftit.

Bálint úr fölült az ágyában és zavarodottan dörzsölt egyet a szemén.

Nézte a nagyszakállu papot, akit sohasem látott, de akinek papi mivoltát
a fekete kaftánról és fehér turbánról egyszerre megösmerte.

– Ébredj Bálint úr, – szólt rá a bég. Nagy becsület ér téged. Maga a
sejk-ül-izlam őméltósága jött el hogy téged oktasson. Hallgasd őt
figyelemmel.

Ezzel a bég lekapta a falról az ágymögi szőnyeget s a szoba közepére
teritette, azután a saját kaftánját vetette le, hogy azt meg a szőnyegre
teritse, de már ezt az öreg nem fogadta el. Leült és keresztbe tette a
lábait. Szakálla épen a szőnyegig ért. Ravasz öreg szeme vizsgálódva
járta végig Bálint urat, azután a koránban, – egy pergamenbe kötött
tenyérnyi kis vaskos könyvben lapozott.

– Nem tudom mit akartok velem, – szólt Bálint úr, a dolmányát magára
öltve, – hiszen én megmondtam a császárnak, hogy nem akarok törökké
lenni.

A bég nem felelt. A főmuftira nézett. A főmufti felelet helyett
szivéhez, homlokához és ajkához emelte a könyvet, aztán igy szólott:

– Allahnak, az irgalmasnak és könyörületesnek nevében. Abul Kazem
Mahamed, Abdallah fia, aki Abd el Motalleb fia: aki Hazem fia, aki Abd
Menaf fia, aki Kaszi fia, aki Kelab fia, aki Morra fia, aki Kaab fia,
aki Lova fia, aki Galeb fia.

Bálint úr már kábulni érezte a fejét. Leült az öreggel szemben a székre,
s várta, hogy mi lesz ebből?

Az öreg nyugodtan folytatta:

– Aki Fer fia, aki Malek fia, aki Madar fia, aki Kenana fia, aki Kazima
fia…

Bálint úr ásitott.

Az öreg folytatta:

– Aki Modreka fia, aki Eliás fia, aki Modar fia, aki Názár fia, aki Moád
fia…

S a nevek tengerét sorolta még el, mignem visszakerült Mahamedre és a
születésére.

A bég már ekkor nem volt a szobában. Észrevétlenül kiosont, hogy a
dolgait folytassa. A folyosón Mayláddal találkozott, aki szintén aludt,
s most Bálint úrhoz ment volna, hogy felköltse.

– Ne zavard őt, – mondotta a bég. – Pap van nála. Az igaz vallásból nyer
oktatást.

– A török vallásból?

– Abból, – felelte mosolyogva a bég.

És tovább sietett.

Maylád kővé változva bámult utána.


XXV.

Még a persa gyászmenet el se vonult, Gergely megfogta Évának a kezét, és
megindult. Belefurakodott a tömegbe. Útközben szólt a cigánynak meg
Mekcseynek:

– Jertek! Baj van!

Akkor aztán Mekcsey vette át a vezérletet. Széles vállaival utat tört
magának a sürün álló népcsoporton. Amazok odaát nem nyomakodhattak a
szent meneten keresztül. Egyrészt a rendtartó katonák nem engedték volna
őket, másrészt az a sok handsár, amelyet ma a vallási düh villogtatott,
mind ellenök fordult volna.

A mahomedánusok meg a sziiták különben is gyülölik egymást. A sziiták
azt tartják, hogy Mohamed csak bitorolja a prófétaságot. A törökök meg
azt tartják, hogy a persa nép eretnek és becsület nélkül való.

Végre sok nyomakodás és lökdösődés után kibontakoztak a néptömegből, s
egy mellékutcába érkeztek, amely sötét volt.

– Fussunk! – szólt Gergely. – Az agát láttam meg Jumurdsákot.

És megindultak a sötétben. Futottak. Legelől a cigány futott, pedig azt
se tudta, hogy miért kell futni. Végre is egy alvó kutyacsoportba
szaladt bele, s felbukott. Egy kutya felsivalkodott, a többi ijedten
robbant széjjel.

Mert tudni kell, hogy Konstantinápoly a kutyák paradicsoma. Itt vagy
nincsenek udvarok, vagy ha vannak a házak tetején vannak; hát a kutya
nem fér el sehova. Ezek a vörös-szőrü rókaformáju ebek százával lepik
néhol az utcákat. A török nem bántja őket, sőt mikor egyik-másik kutya
kölykezőben van, a kapuja mellé vet egy rongyot vagy gyékény-darabot,
hogy segitsen rajta. Ezek az ebek tartják tisztán Konstantinápolyt. Még
a mi időnkben is, – magam láttam, – hogy a négyszöglete s bádog
szeméttartókat minden török a kapuja mellé üriti. A szemetet a kutyák
megeszik. Mindent megesznek, ami nem vas és nem üveg. És nem is rútak,
nem is vadak ezek az ebek. Akármelyiknek pattint az ember, hálásan és
örömmel csóv álja a farkát. Nincs olyan köztük, amelyiket meg ne lehetne
simogatni.

A cigány elesésére megállt az egész társaság, és Gergely elnevette
magát.

– Ördög vigye el magát Sárközi, – mondotta, – minek fut ilyen bolondul?

– Ha kergetnek, – felelte a cigány feltápászkodva.

– Nem kerget itt már senki. Hallgatózzunk.

Az utca csendes volt. Csak a távolból hallatszott még a perzsák vad
üvöltése.

Egynehány percig csendesen voltak. Várták, hogy jönnek-e a nyomukban?

– Én már nem futok tovább, – szólt Mekcsey elszántan. – Ha valaki
rámtámad, beleszúrom a dákosomat.

De nem jött senki.

– Nyomunkat vesztették, – szólt Gergely. Hát cigány barátom, hol hálunk?

– A hold mindjárt felkel, – szólt a cigány. Nekem van egy ismerősöm,
akinél meghálhatunk. Hanem az egy kicsit messze van még: a Jedikula
mögött.

– A Jedikula mellett megyünk el? – kérdezte Jancsi.

[Illustration: A Jedikula Konstantinápolyban.

(Török Bálint idejében.)]

[Illustration: A Jedikula ma ilyen.]

– Ott, – felelte a cigány. Egy nyillövésnyire van az a kocsma.

– És azt mondod: kisüt a holdvilág.

– Kisüt. Sietnünk kell. Az a kocsmáros görög. Az a mi orgazdánk.
Jópénzért ruhát is ad.

– Nem lehetne-e körülnéznünk a Jedikulát? – kérdezte remegő hangon
Jancsi.

– Az éjjel?

– Az éjjel.

– Lehet, ha éppen olyan sietős, – felelte a cigány. – Csak le ne
füleljenek bennünket.

Azzal megindult a fiuk előtt. Ovatosan átlépte a heverő kutyákat, s hogy
a hold kisütött, mindenütt azon az oldalon ment, amelyik árnyékban volt.


XXVI.

Alvó házak és alvó utcák. Csak a kutyák csaholnak időnkint. Séhol egy
emberi lélek.

A hold apró faházakat világit meg. Mind egyforma ház. Egyemeletes. Két
rostélyos ablak az emeleten, de csak farostélyos. Ezek a hárem-ablakok.
Aztán közben egy-egy kőház és megint a faházak végtelen sora.

Egy háznál megáll a cigány, és int, hogy csendesen legyenek. A házban
gyermek sir és férfi hang hallatszik. Aztán egy női hang. Persze az
ablakon nincs sehol üveg. S kihallatszik, ahogy a nő kiáltja:

– Csitt adta fattya! Hunyadi jön! (_Hunyadi gelijor_!)

A gyerek abban a szempillantásban elhallgat. Utasaink sietve haladnak
tovább.

Még nincs éjfél, mikor a holdvilágos csillagos tenger ragyog fel egy
kanyarulatnál a szemök előtt.

A cigány ismét hallgatózik, azután igy szól:

– Itt csónakba kell ülnünk, ha ugyan találunk csónakot, s megkerüljük a
Jedikulát. Mert a Jedikula tulsó részén van az a kocsma.

– Hát itt is iszik a török? – kérdezte Gergely.

– Abban a kocsmában iszik, – felelte a cigány. – Van egy belső szoba,
ahol csupa török iszik.

Ide oda járkált a homokos parton, végre egy cölöp mellett csónakot
talált.

Ebben a pillanatban egy kis barnaruhás női alak denevérként suhant ki
egy utcából, le a parton a cigányhoz.

A cigány meglepetten néz rá.

– Te vagy Cserhán?

A vajda leánya volt.

– Hol vannak a delik? – kérdezte lihegve.

A cigány a házsor árnyékára mutatott, ahol Gergelyék hallgatózva
állottak.

A leány odafutott. Megragadta Éva kezét és igy szólt:

– Veszedelemben vagytok! Egy hollóképű aga jár a nyomotokban húsz
katonával.

Éva Gergelyre nézett. Nem értette, amit a leány beszél.

– Folytasd, mondotta Gergely a leánynak.

– Nálunk volt az aga, – folytatta a leány, – alig hogy ti elmentetek.
Összevissza kutatták az összes sátorokat, és karddal ütötték az apámat,
hogy mondja meg hol vagytok? A barlangba is bementek.

– És ti a nyomunkba vezettétek őket?

A leány a fejét rázta:

– Két okból nem. Az egyiket nem mondom meg. (És itt Évára nézett.) A
másik ok az volt, hogy Sárközi veletek jött, s talán megölték volna.

– Elég őszinte vagy, – szólt Gergely nevetve, – mink már találkoztunk
velök.

– De jönnek! A nyomotokban vannak! Jertek hamar! Fussatok!

– Üljetek a csónakba, – mondotta Sárközi.

– A tengert a hold süti, – felelte a leány.

– Mindegy, – felelte Gergely. – Több csónak itt nincs. Ha meg is látnak,
idő telik belé, mig csónakot keritenek.

Ezt mondva, megindult a csónak felé.

A hold megvilágitotta a tengert, s a magas bástyafalat, amelynek közepén
négy torony négy hegyeskalapu csipkésgalléru vastag óriásként sötétlett
bele az éjjeli világosságba.

Mikor a csónakhoz értek, fegyvercsörgés hallatszott az utcából.

– Jönnek! – szólt megriadva a leány.

A békák nem ugrálnak gyorsabban a vizbe, mint a mi utasaink a csónakba,

– A csónak szük! – kiáltja Gergely.

De a szava beleveszett abba az üvöltésbe, amely a parton felhangzott.

A leány is a csónakba ugrott. Mekcsey elkapta a cigánytól a két evezőt,
s egyetlen roppantással leszakitotta róluk a szijjakat.

– Üljetek le, – mondotta hátrafordulva.

– Taszítsd el a csónakot! – kiáltotta Gergely.

Mert a csónak mellel a parton feküdt.

– Még nem, – felelte Mekcsey.

S fölemelt lapáttal várta a törököt, aki a társait száz lépéssel is
megelőzve nyargalt feléjök.

– Gyere csak dervis! – mondotta dühösen Mekcsey, – gyere!

Jumurdsák azonban látva a fölemelt lapátot, visszahökölt. Csak a
leeresztett handsár villogott a kezében.

– Gyere no! – kiáltott rá ujból Mekcsey.

S nemhogy eltaszitotta volna a csónakot, hanem még kiugrott belőle, és
neki szaladt a lapáttal Jumurdsáknak.

A dervis visszafutott.

– Siess! – kiáltotta Gergely.

Mekcsey nyugodtan ballagva ment vissza a csónakhoz, s egyetlen lökéssel
elválasztotta a parttól.

Eközben odaérkezett még valami tiz török, s bősz üvöltésük kisérte a
csónak lengedezését.

De csakugyan nagy volt a teher. A csónak széle alig arasznyira állt ki a
vizből. Mozdulatlanul kellett ülniök, hogy a csónak ne himbálódzék.

Amazok a parton eszeveszetten futkostak, hogy csónakot keritsenek.

– Hova menjünk? – kérdezte Mekcsey a cigányt.

A cigány a csónak túlsó farán kuporgott, s annyira vacogott a foga, hogy
alig birt felelni.

– Kerüljük meg a várat, – mondotta.

– Mi van a váron túl?

– Semmi.

– Erdő, mező?

– Kertek. Bokros helyek.

A cigányleány felsikoltott:

– Csónakot találtak!

Csakugyan csónak indult el a partról. A csónak tele volt katonával.
Hatan ültek benne, de csak két evezőjük volt nekik is.

A többi török ugylátszik szétfutott, hogy másik csónakot is keritsen.

– Hányan vagyunk? – kérdezte Mekcsey.

– Nyolcan, – felelte hamar a cigány.

Ő már akkor számot vetett a mennyiséggel.

– Csak hatan, – felelte Mekcsey, – mert te meg a leány nem vagytok
harcosok.

Jancsi kivonta a kardját; Éva is, Matyi is. Csak Gergely motozott a
zsebében.

– Elegen vagyunk, – felelte Mekcsey, – én majd az evezővel dolgozok.

– Nem harcolhatunk, – szólott Gergely. – Ha utólérnek bennünket, mind a
két csónak felfordul. Azt ajánlom, evezz Szkutari felé.

– Hát ki nem tud úszni.?

– Én nagyságos úr, – felelte reszketve a cigány.

– Hát kapaszkodjál a csónak orrába, ha éppen felfordul.

– Nem úgy lesz az Pista, – szólt Gergely nyugodtan. – Csak evezz te a
túlsó part felé, hogy ahol már derékig érő viz van, megvethessük a
lábunkat.

– Hát aztán.

– Nézd én összecsomóztam itt két font puskaport. Ezt megvizesitem, és
meggyujtom. Mihelyest közel érnek, odavetem közéjök. Akkor aztán ugorj
ki a csónakból. Utánad én, aztán a Jancsi, aztán a Matyi. A törökök
olyan zavartak lesznek, hogy könnyen elbánhatunk velök.

S odanyujtotta a cigánynak a taplót meg az acélt:

– Csiholj cigány!

Mekcsey szó nélkül kanyarodott az ázsiai part felé. De messze voltak
még: egy óránál is tovább kellett evezniök. Csendesen ültek a csónakban.
Mekcsey Matyival fölváltva evezett. Olykor-olykor lebocsátotta az evezőt
és a vizet mérte, azonban itt még mély volt a viz, sehol sem érte el az
evezőlapát.

A törökök ezalatt folyton kiáltozva jöttek utánok.

– Perzevenk dinini szikeim! – kiáltotta az egyik.

– Perzevenk batakdsi! – kiáltotta a másik.

Amire Gergely is visszakiáltott:

– Perzevenk kenef óglu! Hersziz aga! Batakdsi aga!

Belenyult a tengerbe, és a térdén ujjnyi vastagságú fekete tésztává
gyúrta a puskaport.

– No most Évám, a közepébe egy kis szárazat.

Éva kicsavarta a portartó szaru dugóját, és száraz puskaport öntött a
lepény közepébe.

Gergely behajtotta a lepényt, s golyóvá formálta, belecsavarta a
kendőjébe; csak egy nyilást hagyott, hogy a puskapornak tüzet adhasson.

– Föld, – mondotta Mekcsey a tenger közepén, ahogy lebocsátotta az
evezőjét.

Jól dolgozott a fiu. Az a távolság, amely a törökök indulásakor közöttük
volt, alig kisebbedett. S a törökök csónakja annyira lehetett, mint
amennyire egy erőskaru ember el tudja dobni a lapos követ.

– Ég-e a tapló? – kérdezte Gergely.

– Ég, – felelte a cigány.

– No csak tartsd. Te meg Mekcsey evezz most lassabban, s úgy forditsd a
csónakot, hogy oldalt kerülj.

Csak arra vigyázz, hogy belénk ne ütközzenek, hanem inkább mellettünk
rohanjanak el, ha éppen nagyon nekünk jönnek.

– Majd kitérek, ne félj.

– Mikor már csak tiz lépésnyire leszünk, a cigány csuszszék le a csónak
orráról a vizbe, a cigányleány is. Te is talán Éva, de csak abban a
pillanatban, amint én a tüzet átdobtam. Nekik nem szabad észrevenniök,
hogy itt csak derékig ér a viz. Hadd uszszanak!

Egyet szoritott még a kendőn s a fogaival is huzott rajta. Aztán
folytatta:

– Ha a tűz kiveti őket a csónakból, te Mekcsey mégis maradj itt a
csónakban az evező lapáttal. Mink ketten Jancsival a vizbe ugrunk, és az
úszókat beretváljuk. Ha nagy lesz a zavar, akkor te Matyi a csónakjukat
iparkodjál megragadni, s amelyik belekapaszkodik, azt vágd.

– Hát én? – kérdezte a cigány.

– Ti hárman a csónakunkat tartsátok, hogy Mekcsey föl ne düljön.

Aztán Éva füléhez hajolt, és belesugta:

– Te a csónak túlsó oldalán ereszkedj a vizbe, s bukj alá, nehogy a
puskapor megüsse az arcodat. Azután kapd el a másik evezőt, és azzal üsd
a törököt, amelyik közeledbe ér. Az evező mégis csak hosszabb, mint a
kard.

A törökök észrevették, hogy a két csónak köze fogy. Diadalüvöltésük
jelezte, hogy bizonyosra fogják a győzelmet.

Mikor már csak harminc lépésnyi volt köztük a távolság, Mekcsey ledugta
a lapátot.

– Derékig ér a viz, – mondotta.

– Hát akkor álljunk meg, felelte Gergely.

S fölállott.

– Add ide a taplót, – mondotta a cigánynak.

Azzal átkiáltott a törököknek:

– Mit akartok?

– Majd megtudod! – felelték ezek farkasnevetéssel.

Gergely odaadta a taplót és kendőt Évának, s fölvette a csónak
zsámolyát. Feléjök dobta.

A zsámoly nagy loccsanással esett a csónak elé. Az evező török, hogy viz
loccsant hátulról a nyakába, abba hagyta az evezést, és visszanézett,
hogy mi loccsant?

A csónak magától jött közelebb.

Mikor már alig tizenöt lépésnyire volt, Gergely odaérintette a
puskaporhoz a taplót. A por vörös izzással sistergett.

Gergely csak egy pillanatig várt vele. Egy jól irányzott mozdulattal
beledobta a török csónakba.

– A törökök már kivont karddal állottak ekkor, de hogy ez a tüzes
sárkány átrepült, szétmozdultak. A következő pillanatban mintha tüzi
szökőkuttá változott volna a csónak, aztán meg háromöles láng csapott
fel nagy puffanással közöttük.

A török csónak felfordult.

A hat török hatfelé kapva loccsant bele a tengerbe.

– Rajta! kiáltotta Gergely.

Azonban a szemük káprázott az elvillant fénytől.

Egyik se látott semmit. Egy perc is bele telt, mig Gergely
megpillantotta az első törököt, amelyik a csónakjukba kapott, s egy nagy
rántással Mekcseyt kilóditotta.

Gergely rácsapott a karddal, s érezte, hogy a kardja keményet ért.

– Üssétek őket! – kiáltotta

De azok is csak félvakon dolgoztak.

Mikorra megjött a szemök ereje, Mekcseyt látták erős birkozásban egy
vállas törökkel.

Gergely erre is rávágott és fejen találta. A török erre neki fordult, és
az öklével ugy vállon ütötte Gergelyt, hogy a fiu majd elesett. De ekkor
meg Mekcsey kapaszkodott a törökbe. Megragadta hátulról a nyakát, és
belenyomta a vizbe. Tartotta mig csak bugyborékolt.

Ezalatt Jancsi is megtette a magáét: neki esett annak a töröknek, aki
már egyet kapott Gergelytől. Addig vagdosta, döfködte, mignem a török a
vizbe dőlt. Matyi meg egymaga két törököt szúrt agyon a vizben.

A hatból kettőnek sikerült elusznia a veszedelemből. Az egyik Szkutari
felé vitte az életét. Olyan volt a vizen, mint valami sárgadinnye. A
másik a zsámolyt a hasa alá fogva úszott nagy igyekezettel vissza
Stambul felé, s ez meg olyan volt, mint valami úszó kutya.


XXVII.

Egy májusi délután három sárgaruhás olasz ifju, s két rövidszoknyás
olasz leány jelent meg a Héttorony kapujánál. Az egyik ifjunál koboz
volt, az egyik leánynál is. A másik leány tamburint tartott a hóna
alatt.

Az őr az árnyékon félálmosan, pötyögősen állt, s talán el is aludt volna
álltában, ha időnkint katonák nem járnak a kapu alatt.

Hogy az idegeneket meglátta, eléjök tartotta a lándsáját.

– Mit akartok?

– Olasz énekesek vagyunk, – felelte az egyik. – A várnagygyal szeretnénk
beszélni.

– Nem lehet.

– De nekünk kell.

– Nem lehet!

– Mért nem lehet?

– Meghagyta, hogy idegent ne bocsássak hozzá mert sok a dolga.
Hurcolkodik.

Valami hat katona állt és guggolt a fal árnyékában. Egy öreg
cigányasszony jósolt ott nekik rostán rázott tarka babból.

Az egyik leány, a kisebbik, bátran odament a katonák közé, és
megszólitotta a cigányasszonyt:

– Láláká. Az őr nem akar beereszteni. Küldj be valakit Veli béghez, hogy
ajándékot hoztunk.

A cigányasszony éppen valami érdekes jóslatnál tartott. Öt csoportba
osztotta a babot, és igy szólt a katonának:

– Most pedig nem folytatom addig tovább, mig be nem mégy a béghez, és
meg nem jelented neki, hogy olaszok vannak itt, akik ajándékot hoztak.

A katonák felröhögtek. A megszólitottnak már vörös volt a képe az
izgatottságtól. Egyet vakarintott a tarkóján, aztán fölkelt és
besietett.

Nem telt belé tiz perc, ujra megjelent a kapuban, és intett az
olaszoknak:

– Kövessetek.

Azzal megindult az olaszok előtt. Átvezette őket egynehány folyosón,
majd egy kerten a malom mellett, majd ujból egy másik kerten, amely
óriáslevelü salátával volt tele.

Ebből a katona leszakitott egy fejet, s azon nyersen levelezni kezdte.
Megkinálta vele a leányokat is:

– Egyetek maruját.

A cigányleány elfogadott egy levelet, s odakinálta a társának.

– Nem kell, köszönöm Cserhán.

– De egyél mert ez jó.

– Tudom, hogy jó, de mink nem igy szoktuk.

– Hát hogyan? Sóval?

– Sóval, de főképpen kirántott csirkével.

Az egyik olasz tolmácsolta mindig a beszédüket, – s mivel hogy a két
leány mindig beszélgetett, s néhányszor a tolmács elfordult, a leány
mindig megszólitotta:

– Gergely, mit mond a Cserhán?

Két óriás fal között volt ez a kert.

Kettős vár. A hét torony a közepén külön fallal van összekötve.

– A tornyok is ilyen kettősek, – magyarázta Gergelynek a leány. – Egy
katona beszélte egyszer a kocsmában, ahol az éjjel háltunk, hogy ezek a
tornyok tömve vannak aranynyal, ezüsttel. Ő már söpört ottan, s benézett
a kulcslyukon.

– Azért őrzi ezt annyi katona, – felelte búsan Jancsi.

Elérték a bég hajlékát. Nem is volt több ház belől a fal mentén, csak a
sok vastag ágyú; minden ötven lépésre egy; mellette a rozsdás golyók
gúlába rakottan.

A bég udvara tele volt ládával, meg egy vörös vászonból való sátor
részeivel. Fegyverek, tábori butorok és szőnyegek hevertek szanaszéjjel
a kavicson meg a virágágyakon. Aki innen elmegy, úgylátszik, nem fog
találkozni azzal aki utána jön.

Tiz-tizenöt katona rakodott a ládákba.

A bég ott állt közöttük, és szintén salátát evett.

Félrehivta az olaszokat a bástyafal mentén, s egy kifelé néző vastag
ágyú kerekére ülve, folytatta a salátázást.

– No mit akartok? – kérdezte jókedvüen.

Gergely előállt, és a kalapját a kezében tartva, szólott:

– Uram, mink olasz énekesek vagyunk, s az éjjel itt halásztunk a vár
alatt. Tudod uram, szegények vagyunk, hát esténkint halásznunk kell.
Hanem az éjjel nemcsak halat fogtunk. Ahogy kihuzzuk a hálót, valami
megcsillanik benne. Nézzük micsoda, hát egy gyönyörü aranytányér.

– Mi a manó!

– Az uram. Nézd itt van, láttál-e ennél szebbet?

Ezt mondva a zsebébe nyult, és egy kis aranytányérat vett elő, amelynek
a közepén remekül kivert görög istenalakok domborodtak.

– Masallah! – kiáltott a bég a tányérat forgatva.

S a szeme a gyönyörüségtől elmeredt.

– Magunk se láttunk ehez hasonlót, – folytatta Gergely. – Azon
gondolkoztunk, hogy mit tegyünk vele? Ha eladjuk, ránk fogják, hogy
loptuk, s Isten tudja, micsoda bajba kerülünk. Ha nem adjuk el, mit ér
annak a tányér, akinek nincs mit ennie?

A bég ide-oda forgatta a tányért, s meg is emelgette.

– No, és mért hoztátok éppen nekem?

– Éppen azt akarom elmondani nagyságos uram. Ahogy ott tünődtünk,
eszünkbe jut, hogy van itt a Héttoronyban egy jótevőnk, valami magyar
úr. Kicsi koromban én az öcsémmel együtt rabja voltam ennek az úrnak.

– És jól bánt veletek?

– Tanittatott bennünket, és úgy szeretett mint saját fiait. Hát arra
gondoltunk, hogy megkérünk téged engedd meg, hogy danolhassunk neki
egyet.

– Hát ezért hoztátok nekem a tányérat?

– Ezért.

– És jól tudtok danolni? Hát danoljatok egyet.

Az öt olasz mindjárt körbe áll. Ketten megpenditik a kobozt, s
egyszeriben rákezdik:

  _Mamma_,
  _Mamma_,
  _Ora muoio,_
  _Ora muoio!_
  _Desio tal cosa,_
  _Che all orto ci sta._

A két leány dala mint két hegedühang. Gergelyé, Jancsié, mint két
fuvola. Mekcseyé, mint egy kisbőgő.

A bég abbahagyta a salátaevést is, tányérbámulást is, szinte lehetett
látni, hogy nő a füle.

– Angyalok vagytok tik, vagy dsinek! – kiáltotta bámulva.

Az énekesek felelet helyett vig táncdalba kezdtek. A cigányleány
kiperdült a középre, és a tamburint zörgetve irgett-forgott a bég előtt.

A bég fölkelt.

– Elnéznélek bennteket három nap, három éjjel, – mondotta, – de nekem
holnap reggel Magyarországba kell mennem. Csatlakozzatok hozzám. Akár
itt csatlakoztok hozzám, akár az úton, én amig velem lesztek, mindennap
egy aranyat adok nektek.

Az öt olasz kérdőn pillantott össze.

– Uram, – szólt Gergely előlépve, – ha megengeded, amit kértünk…

– Szivesen. De kihez is akartok ti menni.

– Török Bálint urhoz.

A bég kedvetlenül terjesztette az öt ujját maga elé.

– Törökhöz? Ez egy kicsit bajos. Ő most a _mázsásban_ van.

– Micsoda mázsásban? – kérdezte Gergely.

– Hát, – felelte bosszusan a bég, – gorombán bánt a főmuftival.


XXVIII.

A bég mindazonáltal megtette az olaszok kedvét. Rábizta őket egy
katonájára, s megparancsolta a katonának, hogy Bálint urat, – ha van
kedve, ha nincs, – ki kell tenni az udvarra, mert az olaszok dalolni
akarnak neki.

A belső vár kapuja is megnyilt. Annak az udvara már alig nagyobb, mint a
pesti Erzsébet-tér. A két sakkozó most is ott ült egy fügefa alatt. Móré
most is ott nézte a játékosokat; sőt most Maylád is odaszegődött, és a
herceg boszuságára bele-beleszólt a játékba.

Csak éppen a mázsás bilincs cserélt gazdát.

Az öt olaszt megállitották a kapuban, mig Bálint urat elővezetik.
Kihozták a ketrecből. Két katona a bilincsét emelte, hogy járhasson.
Kitettek egy kemény faszéket az udvar közepére, arra ültették Bálint
urat. Még szép, hogy az árnyékba tették. Igy aztán megülhetett az öreg.
De nem is tudott volna megmozdulni a karvastagságu vasláncban.

Hát ült. Nem tudta mért ültették oda? A nyári kendervászon ruhája volt
rajta. A fején nem volt süveg, csak sörénynyé nőtt fehér haja. Két kezét
a bilincs lehuzta a szék két oldalára. Ötven fontot nyomott ez a két
bilincs. Erőtlen öreg karjai nem birták emelni.

– Jöhettek, – mondja a katona az énekeseknek.

Azok elő is jönnek a kapuból. Megállnak sorjában egymás mellett, alig öt
lépésnyire Bálint úr előtt.

A sakkozók is abbahagyják a játékot. Mi lesz itt? Hiszen ez pompás
mulatság: olasz énekesek a Héttoronyban! Oda sorakoznak Bálint úr mögé,
és várják a dalt, s különösen a két leány táncát.

– A fiatalabbik nem olasz, – jegyzi meg a herceg.

– Száz közül is megismerni, hogy cigány, – feleli Maylád.

– Hanem a többi, kitünő olasz tipus.

Véletlenül csakugyan barnák voltak valamennyien. Mekcsey a legvállasabb,
Gergely a legnyulánkabb, Jancsi a legfeketébb szemü. Éva dióolajjal volt
megbarnitva. A haját frigiai piros sapka takarta, mint valamennyiét.

Az öt olasz csak állt.

– No énekeljetek hát, – mondotta a katona.

Hanem biz azok csak álltak, merőn és halaványan.

A legfiatalabb olasz arcán végigcsordult a könny. A másikén is.

– Daloljatok hát ebatta komédiásai! – szólt rájok a török.

A legfiatalabb erre hangosan felzokogott. Oda tántorgott a láncokban ülő
rabhoz, és a lábához vetette magát.

– Apám! Édes apám! –

És a könyjeiben fuldokolva ölelte át az öreget.

– Jancsi! Fiam! – rebegte elképedve az öreg.

S a félmázsás bilincs megcsördült a kezén. Magához ölelte a fiát, mintha
egészen a szivébe akarta volna szoritani.

A fiu elfeledte, hogy énekes. Az apa elfeledte, hogy rab. Csak egymás
arcát nem feledte el egyik se.

*

És Török Bálint ekkor sirt életében másodszor.


XXIX.

A Jedikulától egy nyillövésnyire az örmény kórház mögött egy kis
napszámos-kocsma állt egymagában.

Kerti lakás lehetett az valamikor, valami szép márvány nyaraló még abban
az időben, mikor Konstantinápolyt Bizancznak hivták. De haj az idő meg a
földrengés meglazitja a márványkockákat is, letördeli a terasszok
alabástrom balüsztréit, az ablakok kővirágait; kimozditja a lépcsőket,
és dudvát ültet az oszlopok hasadékába. Lett a nyaralóból kurta-kocsma.

Járt ide mindenféle nép, s a gazda, akinek Milciades volt a keresztneve
mellékesen, orgazdasággal is foglalkozott.

Ehhez vezette a cigány a mi fiatalainkat, s ez adott nekik szállást,
olasz ruhát, aranytányérat, persze jópénzért.

Hogy im a Héttoronyban nem úgy sikerült az énekelőadás, amint szerették
volna, a mi fiatalaink csaknem bajba kerültek.

A katona rögtön jelentést tett a bégnek, hogy az olaszok, valami
rokonfélék, mert nagyon sirnak a rab körül, azonban a bég nem sokat
törődött már a Jedikulával. Egy szép kerület Magyarországon, ahol ő
lehet az úr, kellemesebb kép volt neki, mint a Jedikula, ahol ő is csak
rab volt, mert bent kellett laknia a falak között, s évenkint csupán
egyszer léphetett ki rajta, hogy imádkozzék az Aja Sofia templomában.

– Szamár vagy, – bődült a katonára. Azok az olaszok rabjai voltak annak
az urnak, most pedig az én rabjaim.

Éppen a kalamárisát akarta ládába tenni. Kivont az oldalából egy
nádtollat, és a tintás spongyába nyomta. Egy tenyérni kis pergamen
darabra egynéhány szót irt, s odaadta a hüledező katonának.

– Nesze. Add oda az olaszoknak, és kisérd ki őket a kapun. Semmi
bántódásuk ne legyen!

Gergely tudott annyira törökül, hogy elolvasta az irást azonnal amint a
markába nyomták.

Ez volt benne:

_Ez az öt olasz énekes az én seregemhez tartozik. Ezt a temesszüköt
adtam nekik, hogy senki őket ne bántsa, mikor mellettem nincsenek. Veli
Bég._

Gergely eltette ezt gondosan.

Ránéz a katonára. Visszaemlékezik, hogy ezt a bagoly arcot látta már
valahol. De hol?

Hát bizony ott ivott őkegyelme tegnap a görögnél, a mindenféle napszámos
és hajós között. Látszik is az orra pirosságán, hogy bajban lesz, ha
majdan Mohamed elé kerül.

– Eljösz-e te is a béggel? – kérdezi amint kifelé mennek a kapun.

S egy ezüst tallért nyom a markába.

– Nem, – feleli a katona a tallértól felvidámultan. A bég csak
aknafúrókat visz, meg deliket. Az én uram holnaptól fogva Izmail bég.

– De ő még nem lakik itt.

– Nem; amott lakik abban a vadszőlős házban.

S egy vadszőlővel befuttatott házra mutatott, amely háttal nekiépült a
régi Bizantz várfalának. Talán annak a köveiből is csinálták.

Estére ott itta már a bagoly az ezüsttallért a görögnél.

Ami ifjaink egy csinos kis márványszobában vacsoráztak. Riskásás ürühust
ettek, s közben azon tanácskoztak, hogy a béggel térjenek-e vissza a
hazájukba, vagy csak magukban.

Mert hogy Török Bálintot ki nem lehet szabaditani, azzal már számot
vetettek.

– A béggel kell visszatérnünk, – mondotta Gergely. Ez a legkényelmesebb.

– Én nem danolok neki, – felelte Mekcsey. Danoljon neki a tüzes
istennyila!

– Hát akkor rekedtnek teszed magadat, – felelte Gergely. Mért ne
danoljak neki? Nem azt mondja-e a magyar közmondás is, hogy akinek a
szekerén ülsz, annak a nótáját fujjad.

– Ha ezt megtudják odahaza, hogy mink egy törököt mulattattunk…

– Miért ne? Itten danolunk neki, otthon meg majd táncoltatjuk.

Jancsi nem vett részt a beszélgetésben. Maga elé nézett s
ki-kigyöngyöztek a könnyei.

– Ne sirj Jancsikám, – mondotta Gergely, a Jancsi térdére téve kezét.
Hiszen az a nagy lánc nem örökös. Meglehet holnap leveszik róla.

– Nem is beszélhettem apámmal, – felelte Jancsi sirva, – csak épen hogy
a Ferkót kérdezte, arra feleltem. Azt mondtam neki: Otthon maradt, hogy
ha én elpusztulok az úton, maradjon egy gyermeke az anyámnak.

Erre mindnyájan elhallgattak.

A cigányleány fogta a tálat és kivitte. A szobába besütött a hold, és
elhalaványitotta a mécses világát.

– Még egy próbát kellene tenni, – szólalt meg Gergely. Még ugyszólván
minden pénzünk megvan. Nálad van Jancsi ezer arany, énnálam háromszáz.
Mekcseynél van annyi, amennyivel hazajuthatunk.

A cigányleány visszatért, s azt mondja Gergelynek:

– Nem nézitek-e meg a bagoly törököt? Olyan részeg már, hogy lefordult a
székről. Sárközi a török költségén iszik, de ő még nem részeg. Matyival
kockáznak.

Azonban, hogy ezen csak maga nevetett, ő is abbahagyta. Leült a
gyékényre a többi közé, és az állát a könyökére támasztva, Évát bámulta.

– Az új bég, – mondotta Gergely, – kétségtelenül kap a pénzen. Csakúgy
kap, mint a többi. Hátha ez tehetne valamit?

– Én mindent odaadok, ami nálam van, – felelte Jancsi. Az életemet is
odadnám.

– Hát akkor tegyünk egy utolsó próbát.

– Igen, de hogyan juthatsz be éjjel a béghez?

– Felöltözöm török katonának.

Jancsi megragadta a Gergely kezét:

– Megtennéd Gergely? Megtennéd?

– Már teszem is, – felelte Gergely.

Azzal fölkelt, és beszólitotta Milciades gazdát.

– Gazda, – mondotta, – nekem egy török katona ruha kellene. Olyan,
amilyent a Héttorony katonái viselnek.

A görög végigdörzsölte szénfekete bokros szakállát. Megszokta már, hogy
ezek a vendégei álöltözeteket hordanak, de azt is megszokta, hogy
mindennap két-három arany csendül tőlük. Ördög vigye őket, ha rablók, ha
tolvajok, a fő az, hogy jól fizetnek. Ajánlotta is már nekik, hogy
lakjanak a föld alatt levő teremben.

– Hát ilyen ruhám nincsen, – mondotta elvillantva a szeme fehérét, – de
itt van egy részeg török, arról le lehet venni a turbánt meg a
köpönyeget.

– Az is jó lesz, – felelte Gergely. De nekem szakál is kellene.

– Van bőven, – felelte Milciades.

– De nekem éppen olyan szakál kell, mint azé a katonáé.

– Akad olyan is.

Azzal egyet fordult, s alig öt perc mulva mindenféle kész szakállal,
fekete szőrrel és ragasztóval tért vissza.

– Felragasszam?

– Ragaszd fel. Olyanféle képet csinálj nekem, mint azé a töröké.

És eközben beszélgettek.

– Ismered az uj béget, aki a Héttoronyba kerül?

– Hogyne ismerném, – felelte a görög. Topcsi volt. Oly neveletlen, hogy
irni se tud.

– A többi tiszt se tud. Legfeljebb olvasni tudnak.

– De ez úgy hányja-veti magát, mint a szultán lova, noha az is többet
tud nálánál. Hanem bezzeg mikor egy magánál nagyobb fát lát, hajlong,
mint a kender szélfuváskor.

– Volt már hadban?

– Tavaly vele volt a császárral. Esztergom alatt meg is botozták.

– Eszerint gyáva?

– Gyáva és ostoba.

Gergely a ragasztótól jobbra és balra fintorgatta az orcáját.

De ekkor már úgy el volt változva, hogy Mekcsey majd felfordult
nevettében.

A görög behozta a turbánt, a handsárt meg a köpönyeget.

– Allaha emanet olun, – mondotta Gergely tréfásan hajlongva.

Azzal kilépett.

A többi el akarta kisérni, de ő csak Jancsit meg Mekcseyt engedte maga
mellé. Ahogy Jancsi útközben átadta az aranyait, ezt is visszaküldte.
Csak Mekcsey maradt vele. Ez körülbelül ötven lépésnyire kisérte
csendesen.

Félóra nem telt belé, ott állott a bég háza előtt.

Megzörditette a kapu réztányérát, s hogy erre egy vén kappan arca jelent
meg a kapu nézőjén, igy szólott hozzá:

– Küld azonnal a béget a Héttoronyba. Baj van.

A kappan eltünt. Gergely visszavonult. Tudta, hogy a kappan megint meg
fog jelenni, de azt is tudta, hogy, ha senkit se talál az ajtóban,
senkinek se adhatja át a bég kérdéseit. Kénytelen lesz visszatérni a
béghez, s megmondani, hogy a katona már eltünt. A bég majd egydarabig
forgolódik morgolódik, végre is ki fog jönni, s megy a Héttoronyba.

Gergely ezt bölcsen kieszelvén, megindult szépen a Héttorony felé s a
Drinápolyi kapunál – igy nevezték a Héttorony északi kapuját, –
megállott.

A kapu zárva volt. Az őr a kapukövön guggolva aludt. A feje fölött
hitvány olajlámpás égett a falból kinyuló vasrudon.

Köröskörül csöndesség.

Mekcsey husz harminc lépésnyire követte Gergelyt s hogy ez megállott, ő
is megállt. Talán azért is állott Gergely a lámpás világkörébe, hogy
Mekcsey láthassa.

A percek lassan multak, s Gergely magában szidta a török időt, hogy
milyen lomhán jár.

S mivelhogy ember és bogár mind csak a fényességet nézi a sötétben,
Gergely is az olajlámpásra forditotta a szemét.

– No megőszülök, mikorra kimászik az a bég, – mormogta magában.

Szegény jó dalia, te kedves szép csillaga a magyar dicsőségnek, nem
fogsz te megőszülni soha! Vajjon milyen arccal néznél a jövendő
tükörébe, ha most előtted föllebbentené valami égi kéz, s te látnád
magadat rabbilincsben, ugyanezen a helyen; s látnád a török hóhért,
amint azon a rozsdás lámpavason neked bokrozza a kötelet!

Az utca csöndjében kapudörrenés hallatszott.

Gergely megrezzent. Elindult sebesen a dörrenés irányába.

A bég jött.

Egyedül jött. Köpönyegébe volt burkolózva, s a fején magasra kalácsozott
turbán fehérlett.

Gergely megállt egy percre, és hallgatózott, hogy jön-e valaki a béggel?

Nem jött senki.

Ekkor eléje lépett a bégnek.

– Uram, – szólott török katonai szalutálással, – nem Veli bég hivat
téged. Én csaltalak ki egy igen fontos ügyben.

A bég visszahőkölt.

– Ki vagy te? – szólt a kardjához kapva.

Gergely is a kardjához nyult. Kivonta és markolattal nyujtotta oda a
bégnek:

– Vedd, ha azt gondolod, hogy tartanod kell tőlem.

A bég visszataszitotta a kardját a hüvelybe.

Gergely is.

– Több jót hozok neked, mint gondolnád, – szólt Gergely egy pénzes
zacskót emelve ki a köpönyeg belső zsebéből.

S megcsörditette az aranyakat.

– Fogadd bevezetésül.

A bég a tenyerébe vette a súlyos zacskót, de aztán visszaadta.

– Előbb tudnom kell: ki vagy, és mit akarsz?

Ezzel ő is a ház árnyékába lépett. Kőpad volt ottan. Arra ült, és
figyelmesen nézett a Gergely arcába.

Gergely szintén a padra ült. Összefonta a karjait, és időnként a csipős
álszakált vakargatva beszélt halkan és óvatosan:

– Az én nevem _Százezer Arany_. Azt hiszem, elég jóhangzásunak találod a
nevemet.

– De nem álnév-e ez? – kérdezte a bég hunyoritva.

– Hamar kipróbálhatod. A te neved azonban: _Szegény Ember_, bár az
kétségtelen, hogy jeles vitéz vagy, és hogy Magyarországon is részt
vettél a diadalmas hadjáratban, mindenki tudja.

– Látom hogy ismersz.

– Hát, hogy röviden végezzünk: te holnap reggeltől kezdve várnagy vagy a
Jedikulában, másszóval tekintélyes rab leszel te is. Évenkint egyszer
kimehetsz a városba, s ha Allah hosszúra nyujtja az életedet, hát
életedben összesen huszszor-harminczszor láthatod még Konstantinápolyt.

– Tovább.

– Tőled függ, hogy nagyobb és függetlenebb útat válaszsz magadnak. A
Jedikulában van egy rab, egy dúsgazdag magyar úr: Török Bálint.

– Azt akarod kiszabaditani?

– Te mondod. Hát tegyük fel, hogy azt akarom. Veled egynéhány új katona
is jön; ha más nem: a szolgáid. Mi történnék, ha te holnap este kihoznád
például Bálint urat, mintha a szultán hivatná.

– Naplemente után nem jöhet ki a várnagy se.

– A szultán parancsára kijöhet; dehát mondjuk nappal jön ki, veled és
két katonával. Az utcák erre már néptelenek. Te a két katonát
visszaküldöd, s ballagtok ketten Bálint úrral tovább. De talán ahelyett
hogy a szerájba mennétek, a nevezett rabot egy hajóra vezeted; egy
hajóra, mely a parton áll, és sárga zászlót lenget. Lehet az a hajó
gabonaszállitó hajó is, egyszerü csónak is. Nincs olyan sok erre felé.
Hát mondom: legfeljebb ruhát köpönyeget változtattok és lekanyarodtok
ketten a hajóra.

– Ilyen egyszerüen!

– Nem éppen. A hajón, mihelyt elindul, háromszáz arany olvasódik a
markodba, törökül szólva háromezer gurus, vagyis piaszter. Azután akár a
vizen, akár a szárazon Tekirdagba megyünk. Ott egy emberünk jó lovakkal
s ötszáz aranynyal vár téged. Az ismét ötezer gurus. Lemegyünk Athenbe,
s onnan Olaszországba. Amint az olasz partra lépünk, ott ismét ötszáz
arany hull a markodba.

– Ezerháromszáz…

– Eddig. Azt hiszem tiz évi fizetésed. Gondolhatod, hogy az az ember,
aki Debrecent, Szigetvárt és Vajda-Hunyad várát mondja a magáénak, s aki
ezeken kivül ura egy királyi birtoknak, csaknem az egész Dunántúlnak, az
bizony könnyen kifizeti neked még azt a kilenczvenkilenc ezer aranyat
is, ha mindjárt a fele vagyonától kell is megválnia.

– És ha nem kapom meg az első ezret se?

– Ha akarod már most is odaadom.

A bég gondolkozva nézett maga elé.

Gergely fölállt:

– Ha azt látnád, hogy megcsalunk, – pedig olyan magyart még nem láttál,
aki csalna, hát akkor mindig van időd ráfogni Török Bálintra, hogy
megszökött, s hogy te utána mentél egymagad és a hajón fogtad el. Akár a
hajóról hozod vissza, akár a szárazföldről, neked fognak hinni, mert
visszahoztad.

– Hát jól van, – szólt a bég is fölállva. – Holnap alkonyat előtt egy
órával legyen az a sárga zászlós hajó egy nyillövésnyire a Héttoronytól.
De már a parton várj. Miről ismerlek meg?

– Ha az arcomról meg nem ismernél, a turbánom szintén sárga lesz,
kénsárga. Erről megismerhetsz.

– Egy órával naplemente előtt.

– Pont tizenegy órakor, – felelte Gergely.

Mert a török időszámitás szerint napnyugtakor van tizenkét óra.


XXX.

Éjfél volt, mikor Gergely visszatért.

– Itt van e még a bagolyképü török? – kérdezte, amint a korcsmába
belépett.

– Alszik, – felelte Milciades.

– Megteheted, hogy holnap tizenegy óráig aludjék?

– Meg, – felelte a kocsmáros.

Azzal poharat vett elő. Vizet töltött bele, és valami port kevert el
benne. A por elolvadt, mint a só.

Azután felrázta a törököt.

– Hé Bajguk! nem akarsz-e haza menni?

A török fölemelte a fejét, és zavaros szemekkel nézett maga elé.

– No idd meg ezt az egy pohár vizet, aztán menj haza.

A török rá se nézett a pohárra, csak kinyujtotta a kezét. Azután
fölhajtotta. Ismét maga elé nézett. Egy mozdulatot tett, hogy
föltápászkodjék, de megint csak visszahanyatlott.

Gergely öt aranyat nyomott a korcsmáros markába.

– Légy nyugodt, – szólt Milciades. – Ez innen el nem mozdul holnap estig
egy tapottat se.


XXXI.

A hajót könnyü volt kibérelni. Egy négyevezős göröghajót kiválasztottak
az Aranykürtben s megfogadták Tekirdagig, amely Konstantinápolytól egy
napi út. Adtak neki sárga zászlót és két arany foglalót. Délután jókor
ott állt már a hajó, ahova Gergely vezette s napenyészet előtt két
órával felvonta a sárga zászlót.

Gergely ezután sietve a korcsmába ment. Felzavarták az álmából a törököt
s azt mondták neki, hogy az aga a sárga zászlós hajó elé rendelte.
Álljon ott a parton.

A török még mindig részeg volt Sárközinek kellett vezetnie. Ment a
jámbor, ment a sárga turbánban. Azt se tudta, reggel van-e, este van-e,
csak annyit jegyzett meg, hogy a bég odarendelte a partra valami hajó
elé.

Gergelyék szanaszét szóródva csöndesen lappangva mentek utána.

Ha elfogadta a bég az ajánlatot, akkor amint a hajóra lép, ők is azonnal
ott teremnek. Ha pedig a bég nem mer vagy nem tud cselekedni, akkor ám ő
lássa, hogyan értik meg egymást a sárgaturbános atyafival.

Az első kérdés az volt, hogy hozza-e a bég Török Bálintot?

Ezt Cserhánra bizták. Nem közölték vele, hogy Bálint úr szökésre indul,
csak azt, hogy a szultánhoz vezetődik, s mégegyszer látni akarják. A jel
az volt, hogy ha megpillantja a béget, a két katonát és Bálint urat,
fölnyullászkodik az utcasarkon a vadszőlőre, mintha egy levelet akarna
szakitani. Ezt Mekcsey körülbelől ezer lépésnyiről megláthatja, s inthet
a társainak.

Ők megint ezer lépésnyire járkáltak a part felé. Gergely dervisnek volt
öltözve, Éva cigányleánynak, Jancsi persa kereskedőnek, Matyi kurd
perecárusnak. Mekcsey halárusnak.

Éva ott guggolt Matyi mellett, és perecet evett.

Pontosan a kitüzött időben fölemelte Mekcsey a halas fatálat a fejére,
és megindult a part felé.

Ez volt a jel.

Jancsi elsápadt. Gergely kipirult. Talán mindnyájan reszkettek.

S megindultak egymástól száz-kétszáz lépésnyire a part felé.

A hajó ott állott A szél erősen lobogtatta a kénsárga zászlót. A hajó
tulajdonosa egy fiatal görög hagymakereskedő a hajó kormányrudjánál
olvasgatta a napi bevételét.

És a hajó előtt ott állott bután a török, a bagoly képü. A fején sárga
turbán. Mögötte ott ült a parton Sárközi és mosta a lábát a zöld
tenger-vizben.

– Jön, – mondotta Jancsi Gergely mellett elmenve. – Istenem segits.

Gergely visszapillantott. Látta a béget, amint gyalog sétálva jött a
fehérfejü magyar urral. Mögöttük két dárdás, fehérturbános katona.

A bég visszafordult és valamit mondott a katonáknak, mire ezek
megfordultak.

Jancsi megindult sebes lépésekkel a hajó felé, de amint Gergely mellett
el akart menni, ez megragadta a köpönyegét:

– Várj!

A bég meg Bálint úr ment lefelé békén.

Elmentek a kurd pereces mellett anélkül, hogy akár erre, akár a mellette
ülő cigányleányra egy pillantást vetettek volna.

Bálint uron látszott, hogy ámul és bámul. A bég vidám volt. Egyre
fecsegett.

Amint leértek a parton, a sárgaturbános török haptákba vágta magát.

A bég ebben a pillanatban visszafordult. A kardja elővillant. Visszafelé
intett vele. Azután vércsemódon rohanta meg a sárgaturbános katonát.

Az már attól lerogyott a jámbor, hogy a bég a vállára csapott. Nem is
védekezett.

Amint a bég leteperte a földre, körülbelül ötven katona rohant elő a
bokrokból és házakból.

Először is a turbános katonát kötözték meg, aztán a cigányt. Majd a
hajóra ugráltak fel, s lekapták a lábáról a fiatal görögöt is.

Mindenkit megkötöztek, aki csak a hajón volt.

Cserhán a nagy dübörgés és lárma közepette ott termett és sikoltozva
könyörgött Sárköziért. Őt is megfogták és kötelet vetettek a kezére.

*

A nap éppen leereszkedett a keresztény városrész mögött, mikor Gergely a
Konstantinoszlop mellett visszafordult. A hivei mind ott jöttek a
nyomában. Porosak voltak és lihegtek.

Gergely megtörölte izzadó homlokát, és azt mondta Jancsinak:

– No úgy-e, hogy nem jó sietni!

Azzal elvegyültek az utcai néptömegben.


XXXII.

Junius közepe táján Veli bég Mohácsra ért az ő szilidárjaival és ötven
aknászával.

Valahányszor török sereg ment Budára vagy a Dunántúlra, Mohács mezeje
mindig a főállomás volt. Maga Szulejman is itt pihent mindig
legnagyobbat. Arra a dombra huzatta fel a sátorát, ahol azon az
emlékezetes napon állott.

Mekkán kivül nem volt a töröknek ennél kedvesebb helye.

A bég sátora már készen állott, mikor a sereg estefelé nagy fáradtan ide
érkezett.

A bég először is megfürdött a Dunában, azután kappant vágatott, és mikor
a nap leereszkedett, kiült a sátora elé.

A mező még fehérlett a tömérdek lócsonttól. A katonák is egy-egy lófejre
tették a fatálat, úgy ettek. S mindnyájan a török szerencse mezején
érezték magukat.

Az agák valami tizenöten körülállták a béget, és elmondták a napi
jelentésüket. Azután amelyik elvégezte a mondókáját, leült a bég mellé a
gyékény-szőnyegre. Együtt szokott vacsorázni Mohácson a tisztikar, s itt
még a haragosok is kibékültek.

A bég elé egy lovas posta jött ezen az estén. Hirül adta, hogy Visegrád
immár a törököké. Nem is harc utján jutottak hozzá, hanem hogy a
várbeliek vizvezetékét elrontották. Kiszomjaztatták a várat. A benlevők
Ferdinándtól vártak segitséget, de bizony az olyan magyar király volt,
hogy az Istenre bizta a várait. Amade tehát megadta magát. Csak azt
kötötte ki, hogy békésen elvonulhasson. A budai pasa esküt adott rá,
hogy nem lesz bántódásuk. De bezzeg a népe nem esküdött meg. Amint a
magyarok lerakták a fegyvert a vár közepén, s megindultak fegyvertelenül
kifelé, a törökök rájok rohantak és lekoncolták őket.

– No akkor itt pihenünk két napig, mondotta Veli bég az agáknak. Máma
alszunk, holnap mulatunk. Holnapután indulunk Nógrádba.

Mert Visegrád után az volt kijelölve a foglalásra.

A török posta folytatta az útját Konstantinápoly felé, Veli bég serege
meg nagy alvásra dőlt.

Másnap délben egyetlenegy parancsot adott a bég a tisztjeinek:

– Estére mindenitek nálam lesz vacsorán. Van bor, de jó. Az olaszok
fognak énekelni.

Vig ember volt ez a bég. Szeretett enni, inni. S valahányszor a török
magyar földre lépett, rögtön elfelejtette a Mohamed próféta bortilalmát.

Azt mondja erre az egyik aga:

– Egy közembernek valami titkos jelenteni valója van, meghallgatod-e?

– Hát csak jőjjön, – felelte a bég jókedvüen.

Egy alacsony rókaszemü szilidár lépett elő. A ruhája rongyos, mint
valamennyié. A turbánja alig nagyobb, mint egy gyermekzsebkendő.

– Az olaszokról van jelenteni valója a te szolgádnak, – mondotta.

– Hallgatom, – felelte a bég.

– Régóta gyanus a te lábad porának az az öt ember. Az első gyanum akkor
ébredt, mikor láttam, hogy az egyik olasz papirosdarabokkal tisztitotta
a többinek a kardját.

– Szamár vagy, – felelte a bég. – Tudhatod, hogy azok gyaurok. Mink
felszedjük a papirost, mert lehet, hogy Allah neve van valamelyik
szeleten, de azok a disznók Allah nélkül élnek, sötét eszüek és
alábbvalók az állatnál.

A szilidár rendületlenül állt a helyén, és folytatta:

– A második gyanum Szófia táján támadt. Emlékezhetel rá, nagyságos bég,
hogy zsákmányhozó szekerekkel találkoztunk, s az egyik szekér ott feküdt
feldőlve az út mellett.

– Emlékezem.

– A csirkés ketrec széttörött, és a csirkék szétfutottak. Egy vén
asszony egyre hivta őket, hogy: _polátyi-polátyi_! nem hallgattak rá sem
a csirkék, sem a tyukok. Ez görög asszony volt. Egy török segiteni akar
és szintén kiabál: _gak-gak-gak_! A baromfi erre se fut össze. Akkor az
egyik fiatal olasz, az a leányképü elveszi tőle a búzás kosarat, és azt
kiáltja a baromfiaknak: _pi-pi-pi_! _pitye-pitye-pitye_ _pityikéim!
pityikéim!_ Erre minden baromfi őhozzá futott. Még meg is fogott egy
tyúkot és összecsókolta.

– Hát mi van ebben?

– Az uram, hogy a tyúk meg a csirke értett magyarul. De az is ám, aki
hivta őket!

A bég egyet hümmentett!

– Hátha olaszul is _pipi_ a csirke? Tudsz te olaszul?

– Olaszul? Nem.

– Hát akkor ne beszélj te teve!

A szilidár alázatos meghajlással fogadta a teve cimet, azután
rendületlen kitartással folytatta:

– Hát mikor Belgrád mellett egy csikót cserélt az egyik szilidár? –
Kereledse a neve. Valami paraszt adta el neki és tiz aspert fizetett rá
a te katonád. A csikó azonban olyan vad volt, hogy senki se tudta
megülni. Akkor az a legvállasabb olasz ráugrott, mint a párduc és
megnyargalta. A csikó majd összeesett. Hát honnan tud az ilyen olasz
énekes lovagolni?

A bég vállat vont:

– Nem a torkával lovagol.

– Engedd, hogy folytassam.

– Hát csak folytasd.

– Az este egy aga jött hozzánk, a legnagyobb termetü aga, akit életemben
láttam.

– Manda aga

– Az. Ahogy elmegy az olaszok mellett, megáll a nyulánk előtt és azt
mondja neki:

– Nini, te Bornemissza vagy! Amaz összerendül és azt feleli rá: Nem
vagyok az. De isten engem az vagy te, – mondja az aga; – Bornemissza
Gergely. És tovább beszél hozzá: Hát nem ismersz engem? Megvan-e még a
szép gyürüd? Használt ám a tanács, amit adtál. Látod már aga vagyok.
Csakhogy nem Hajván a nevem, hanem Manda. Nem fog a golyó.

– És mit felelt az olasz?

– Azt felelte: Nem tudom mit beszélsz, de azt tudom, hogy van egy ember,
aki hasonlit hozzám. Honnan ismered annak a magyarnak nevét? Budán
tudtam meg, – felelte az aga, mikor Török Bálintot elfogták, az ő
kiséretében volt. Ejnye, hogy nem te vagy az. Nagyon hasonlitasz rá. Tiz
aranyat vesztettél vele, hogy nem te vagy.

– No hát úgy-e, hogy nem magyar, te elefánt! – szólt megvetőn a bég.

– És mégis az, – felelte a szilidár diadalmasan. Az este meggyőződtem
arról, hogy nemcsak ő magyar, hanem valamennyi. Amint a vacsorához üstöt
állitottak fel, az egyik belemarkolt a bürökbe, és kihúzta gyökerestől,
hogy a tűznek helyet csináljon. A gyökerekkel egy koponya is kifordult a
földből. Mind az öten azt nézték és tanakodtak rajta, hogy török-e, vagy
magyar? A te szolgád ott feküdt mellettök és aludni látszott. A te
szolgád tud magyarul.

– Hát magyarul beszéltek? Mit beszéltek a kutyák? – szólt most már
mérgesen a bég.

– Azt mondja az a fiatal nyulánk: bizonyosan magyar volt ez, mert a
török eltemette a maga halottait. Akkor a másik a kezébe vette a
koponyát és igy szólt: Akárki voltál életedben, a hazáért haltál meg:
szent vagy énnekem! És megcsókolta a koponyát. Igy ásták el ismét a
földbe.

– Jaramaz gyaur kutyák! – szólt a bég dühösen a kardjára csapva. Dehát
mért nem jelentetted ezt azonnal, te vizi ökör!

– Már aludtál uram.

– Láncot rájok és hozzátok ide!

A szilidár örömtől ragyogó arccal rohant el. A bég komoran nézte a
dombról, hogyan futkosnak a szilidárok mindenfelé a sátorok között.

Két óra is beletelt, mig a szilidár visszakerült. A homlokáról csurgott
a verejték. Olyan volt, mint az ázott eb. A vállát vonogatva jelentette:

– Uram az olaszok…

– Nincsenek? – hördült fel a bég.

– Az éjjel megszöktek!

Vége a harmadik résznek.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Nehogy valaki azt gondolja, hogy hibásan irom ezt a nevet.
A történetirók irták hibásan Tinódytól Horváth Istvánig. Az országos
levéltárban ott van az a levél, amelyet a királyhoz küldtek, mikor az
egri vár fölszabadult. Az aláirások közt tisztán olvasható: _Mekcsey_.
Tehát nem _Mecskey_.]

[Footnote 2: Ezt a dallamot magam jegyeztem le Stambulban, ahol ennek a
lehető leghívebben leirt szertartásnak szemtanuja voltam 1899. május
19-én.]




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76235 ***